1998 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Rudolf Steiner: Krisztus Lucifer és Ahrimán között
Stráma Éva: Zuhanás; Delelőn a Nap (versek)
Galántai Ágnes: A legsötétebb napok
A gyakorlati gondolkodás kialakítása - Beszámoló a SZOF őszi programjáról
Frisch Mihály: Gondolatok folyóiratunk jövőjéről
Tóth Márk: A halálerők szerepe az emberiség történetében
Kálmán István: A Waldorf-pedagógia és a szociális kérdés
Christoph Strawe: A szociális kérdés a „tantervben"
Károly Sándor: Luca-nap (vers)
Mesterházy Mária: A magyarországi Bothmer-gimnasztika képzésről
Toll Tünde: Ésszerű testnevelés
Buela Mónika: A táj, mint atmoszféra
Illyés Zsuzsa: A hársfák napja
Makovecz Imre: Az idegenszívűségről
Gereben Ágnes: Karácsonyi üzenet
1997/98 fordulóján, télen született meg láthatatlan otthonában: teremtóinek fejében a Szabad Gondolat című újság, ami most negyedik számával kerek esztendőt zár. Az alkotók fontos célkitűzése volt az antropozófiának, mint szellemi forrásnak, a felnövekvő gyermekek nevelésének és a szociális hármas tagozódás formálódásának átfogó összefüggésekben való felmutatása annak érdekében, hogy ezek betölthessék kultúrát és civilizációt megújító feladatukat.
Negyedévenként megjelenő számaink, valamint a szabad szellemi életért kiadott különszámunk egyaránt abból a szándékból íródott, hogy az általunk fellelt és megismert összefüggéseket olvasóinknak átadjuk, ezzel gondolatok találkozását, kiérlelé-sét segítsük.
A lapokban megjelenő élő gondolatok hátterét folyamatos egyéni és csoportmunkák adják. Kapcsolatok épülnek ki egy-egy új kezdeményezés érdekében, és bomlanak fel újra, ha feladatukat betöltötték. Frisch Mihály írása arról szól, milyen felelősséget jelent ezeknek a munka-eredményeknek a közzététele, hogyan található meg az a forma, amely nyitottságban őrzi meg a kijelentések tartalmát, és inkább továbbgondolásra serkent, mint a memóriában való tárolásra. Csoportjuk munkáját most Tóth Márknak A halálerők szerepéről szóló írása képviseli.
Sajátos módon a cikkek és a felvetett témák minden alkalommal összerendeződtek egy-egy - az év forgásában rs fellelhető - csomópont köré, amelyet az olvasóhoz címzett bevezetők próbáltak láthatóvá tenni. Most is így van. Krisztus alakjának megragadásához ad segítséget egy előadásrészlet. Ebben Rudolf Steiner egy szobor tervét vázolta fel hallgatóinak, melyet eredetileg az első dornachi épület kiemelt helyére gondolt felállítani.
A természet tetszhalálának idején a szellemi valóságot "kutatja tekintetünk anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadnánk a gyakorlatiasság talajáról. A látható és láthatatlan világ összefonódásáról és egymásra hatásáról beszélnek az írások minden témában. Semmilyen erőszakolt különválasztás nem tehető e kettő között a valóság torzítása nélkül. Ennek a gondolatnak a megalapozására utal a gyakorlati gondolkodásról szóló írás. Minden jelenség mögött szellemi lények alkotó gondolatai húzódnak meg, s ha a jelenségeket éber szem kutatja, az egyszerű mozgás mögött éppúgy szellemi tartalmakra lelhet, mint egy táj, egy ősrégi kultikus építmény, egy technológia vagy egy történeti esemény mögött. Ilyen széles skálát jár be vizsgálódásunk.
A táj mint atmoszféra című írás egy Oroszországban rendezett ökológiai vándorkonferencia emlékképeit idézi elénk, és látásmódjával előítéleteink falán tör át. Párban vele egy írországi látogatás gondolati összefoglalása áll Ábel szigete címmel. Azok között az erők között, amelyek "passzív hitre" és "aktív tudásra" kívánják az ember individuális tudatát szétválasztani, a golgotai misztérium teremtett egységet. A szellem befogadása és a környezet átalakítása egyformán az ember képessége azóta, de hogy ezeket a képességeit használhassa, ahhoz még nagy ellenállást kell legyőznie, harcok sorát kell megvívnia.
1998-ban az emberi lélek belső színterein próbáljuk meg tettenérni azokat a jelenségeket, amelyek az ember tiszta szándékai ellen hatnak. Ebből a szempontból hív fel a Gonosz elleni küzdelemre A legsötétebb napok című írás, amely az „őrizkedj a Gonosztól" irányelv idejétmúltságára figyelmeztet.
Önátalakításunk erőfeszítéseihez egyedül szellemi fogékonyságunk adhat erőt és hitet. Amíg a szellem valóságát közvetlenül nem tudjuk érzékelni, anyagba szorult gondolkodásunk sorsszerű következményeit kell elszenvednünk.
A következő generációk talán már az iskolában egészséges környezetet találnak szociális érzékük kifejlesztéséhez és megerősítéséhez. Az első Waldorf-iskolával -melyet a háború befejezését követő évben, 1919-ben alapítottak Stuttgartban - mindenesetre a szociális hármas tagozódás értelmében történő nevelés lehetőségét kívánták megteremteni. Hogyan illeszkedik ez a törekvés a tantárgyi oktatás rendjébe - erről szól Christoph Strawe írása. Itt hívjuk fel a figyelmet az olvasói levélre, amely az előző számunkban felvetett „szociál-patológiai jelenség"-hez kapcsolódik. Úgy érezzük, sokaknak segíthet.
Az antropozófia forrásából több olyan kezdeményezés született a nevelés területén, amelyek lassan magyarországi iskolákat is elérnek. A Bothmer-gimnasztikával és a hazai képzés helyzetével Mesterházy Mária és Toll Tünde segítségével ismerkedhetünk meg.
Karácsonyi számunkat egy üzenet zárja, amely Kampis Miklós segítségével jutott el szerkesztőségünkhöz. Az írás erőt és szépséget kíván adni minden kedves olvasójának újra és újra, ezért továbbítjuk örömmel mi is.
„Egy napon, ha majd az az épület, amit a szellemi tudományoknak szántunk, elkészül, annak egy kiemelt helyén egy szobor fog állni, melyet három alak ural. A csoport középpontjában lévő alak kimagasodik a többi közül, mintha megtestesülése lenne annak, amit én a legmagasztosabb emberi elvnek neveznék, ami valaha is megnyilatkozott a földön. Ezentúl az ember képes lesz tapasztalatot szerezni a legnagyobb emberi elvnek erről a képviselőjéről, Krisztus földjének a fejlődésében, aki ennek a fejlődésnek a során három évig a názáreti Jézus testében élt. A Krisztus-figura megformálójá-nak különleges feladata az, hogy két gondolatot szemléltessen. Először: fontos lesz megmutatni, hogy az a lény, akiről szó van, hogyan lakik egy emberi testben. Másodszor: annak is nyilvánvalóvá kell válnia, hogy ez az emberi test, minden arckifejezésében és minden mozdulatában, hogyan tükrözi a szellemi kifinomultság egy nagyszerű fokát, ami Krisztussal ereszkedett alá a kozmikus és szellemi magasságokból ebbe a testbe, annak harmincadik évében. Aztán ott van a csoport fennmaradó két figurája, az egyik balra, a másik jobbra a Krisztusalaktól, ha ez a megfelelő név arra az alakra, akit az imént vázoltam. Ez a Krisz-tus-figura oly módon van elhelyezve, mintha egy szikla előtt állna, ami észrevehetően az ő bal oldalán emelkedik, csúcsával a feje fölé nyúlva. A szikla tetején egy másik figura lesz szárnyakkal, de szárnyai töröttek, és emiatt fog a szakadékba zuhanni. A Krisztus-alak egy tulajdonságát különös művészi gonddal kell kimunkálni, azt a módot, ahogyan a bal karját emeli, mivel pontosan ez a gesztus az, ami sietteti a szárnyak törését. Nem szabad úgy látszania azonban, mintha maga Krisztus törné el ennek a lénynek a szárnyait. Inkább a két figura egymásra hatását kell olyan művészien megformálni, hogy érzékeltesse azt, hogy Krisztus kezének felemelésével, egyetlen mozdulattal kifejezi az ő végtelen szánalmát, részvétét ez iránt a lény iránt. Ez a lény mégis képtelen elviselni azt az erőt, ami a karon és a kézen át kiárad, az erőt, amit bizonyít az a horpadás, amit - úgy tűnik - a kiterjesztett kéz ujjai hagynak a sziklán magán. Amikor ez a lény a Krisztus-lény közelébe kerül, megérez valamit, amit a következő szavakkal lehet kifejezni: Nem tudom elviselni magamon egy ilyen tisztaság sugárzását.
Ez az érzés sűrűsödik olyan erősségűvé, hogy ennek a magasabb lénynek szárnyait töri, és a lény küszöbön álló szakadékba zuhanását okozza. Mindezt látha-' tóvá tenni egyfelől fontos művészi feladat lesz, és látni fogják, hogy milyen könnyen félreérthető volt ennek az egymásra hatásnak az értelme. Képzeljenek el például egy olyan művészi Krisztusmegformálást, ami azt mutatja, hogy ó kezének puszta felemelésével olyan erőt sugároz a lényre, amellyel annak szárnyát töri, erővel taszítva őt a mélybe. Ebben az esetben Krisztus maga lenne az, akinek a kisugárzott gyűlölete emelné ki a másik lényt, és okozná annak vesztét. Ilyen benyomást semmilyen körülmények között nem szabad kelteni. Inkább azt a lényt kell saját bukásának az okozójaként ábrázolni, mivel akit itt bemutatunk, amint törött szárnyakkal a vesztébe hullik, az Lucifer.
Most vizsgáljuk meg a csoport másik oldalát, a Krisztus-alak jobbján túl.. Ott a sziklának egy pereme lesz, ezért alul homorúvá válik. Ebben a horpadás-ban egy másik szárnyas figura látszik, aki karszerű szerveivel a fölébe hajló párkány felé fordul. A következők szerint kell elképzelniük ezt. Jobbra van a sziklában a horpadás, és abban áll a szárnyas alak, akinek szárnyai teljesen eltérőek a szikla tetején lévő alak szárnyaitól. A szikla tetején álló alak szárnyai egy saséhoz hasonlatosak, míg a mélyedésben állónak denevérszerű szárnyai vannak. Ez a figura gyakorlatilag önmagát temette el a barlangba; béklyóba verten mindig a földi birodalom aláásásán dolgozik.
A középen álló Krisztus-alak jobb kezét lefelé, bal kezét felfelé irányítja. Újra egy fontos művészi feladatot jelent majd, hogy Krisztus ne olyan legyen, mintha le akarná béklyózni az alsó figurát, inkább a lény iránti végtelen szánal-' mat lássuk rajta. Ez a lény Ahriman, aki nem tudja elviselni ezt a részvétet, és vonaglik attól a fájdalomtól, amit Krisztus keze kelt benne. Krisztus kezének sugárzására arany csordul a szikla mélyében, Ahriman teste köré folyik, és mint valami erős kötél, köréje tekeredve megbéklyózza őt. Ami Luciferrel történik, azt magának köszönheti, és ugyanez igaz Ahrimanra is. Ez az elgondolás készül formát ölteni abban a szoborban, amely az új épület kijelölt helyén lesz felállítva. A szoborcsoport fölött ugyanezt az alapgondolatot próbáljuk kifejezni a festészet eszközével, de ott az elképzelést másként kell megvalósítani. Összegezve: a csoport három alakja, Krisztus, Lucifer és Ahriman az alapzaton állnak szoborként, és fönt ugyanaz az alapgondolat tűnik fel, mint festmény.
A Krisztus, Lucifer és Ahriman közötti kapcsolatnak ezzel az elrendezésével töltjük meg a mi dornachi épületünket, mert a szellemtudomány egy bizonyos módon világítja meg a számunkra, hogy következő feladatunk a Krisztusimpulzus felfogását illetően az lesz, hogy végre megértessük az emberrel, hogy hogyan áll ez a három erő: Krisztusé, Luciferé és Ahrimané egymással összekapcsolódva a világban. Ezidáig sokat beszéltek a kereszténységről és a Krisztus impulzusról, de az embernek mégsem sikerült tisztán megértenie azt, hogy mit hozott a Krisztus-impulzus a világba a golgotai misztérium eredményeképpen. Bizonyára általánosan elfogadták, hogy létezik egy Lucifer vagy egy Ahriman, de oly módon tüntették fel őket, hogy ez elől a kettő elől az embernek el kell menekülnie, mintha az ember azt akarná mondani: Én semmit sem akarok Luciferrel és Ahrimannal csinálni. A tegnapi nyilvános előadásban bemutattam a módját, hogyan lehet az isteniszellemi erőket megtalálni. Ha ezek az erők nem akarnának semmit sem kezdeni Luciferrel és Ahrimannal, akkor a világ nem létezhetne. Az ember nem kerül a megfelelő kapcsolatba Luciferrel és Ahrimannal, ha azt mondja: Lucifer, én megfutamodom előled! Ahriman, én elmenekülök előled! Inkább mindenben arra kell törekednie az embernek, hogy a Krisztus-impulzus segítségével olyan helyzetbe kerüljön, ami egy inga egyensúlyi állapotához hasonlítható. Középpontjában az inga tökéletes egyensúlyban van, de ehhez ingadoznia kell az egyik, majd a másik oldalra. Ugyanez vonatkozik az ember fejlődésére a földön. Az embernek az egyik oldalon a lu-ciferi elv irányában, a másikon az ahri-mani elv irányában kell kitérőt tennie, de meg kell tartania az egyensúlyát ezenközben, Szent Pál nyilatkozata szerint cselekedve: "Nem én, hanem Krisztus énbennem."
Hogy megértsük Krisztust a maga legbensőbb ténykedésében, úgy kell felfognunk őt, mint valóságot, mint működő erőt. Azt kell mondani, hogy rá kell ébrednünk, hogyan szövi magát a mi fejlődésünkbe itt a földön a golgotai misztérium által, ami tényként áll előttünk. Nem az a fontos, hogy milyen jól és mennyire pontosan igazodott el ebben az eseményben az emberiség napjainkig; ami fontos az az, amit ez az esemény adott nekünk, befolyásolva az ember fejlődését a földön."
__________
* GA 159, az 1915. május 15-i előadás részlete. Ford.: Galántai Ágnes
Jaj, a kincs
mire vágytam
már meg nem lelem,
s mi a legfőbb,
hogy mi volt,
már nem emlékezem.
Delelőn a Nap
édes méze a zeniten
szétárad
Fény és árnyék élesen
különválnak
minden helyen
Nincs szürkület és félhomály
és nincs remény
és elrejtőzni sincs esély
Talán szeretnél most mást hallani
de színt kell végre vallani
Üres minden fecsegés és színlelés
Hiába is mondanád
nem láttad, hogy árnyékba lépsz
Már nincs „ha" és nincs „talán"
Vesd meg a lábad a Föld talaján
így tudják majd a Fény-fiai
rajtad keresztül az eget
a földel összetartani
('98. jan.)
„Ó, Uram, sokan vannak a kút körül, ám senki sincs a kútban!"
(A Jézus logionokból)
Krisztus megtestesülése egy emberi organizmusban kétféle irányból is végiggondolandó szellemi folyamat. Az emberi organizmus teremtettségi állapotának utolsó, befejező megformálása. Az a szellemi tartalom, ami Énként az emberek egyéni lelkébe kerül, lehetővé teszi, hogy a lélek saját erejével formálja tovább önmagát. Ezt a szellemi tartalmat a Szent Lélek, a Szent Szellem Krisztus áldozatával az emberi lényben ható ereje jelenti számunkra. Emberi lényünk egyetlen lehetősége ez arra, hogy elveszett ösztöne helyett irányítást kaphasson, és teremtőjéhez, mint a létezés és rend forrásához eljuthasson, ebben a rendben önmagához méltó és önként is választott helyét immáron szabad akaratból betölthesse. Krisztus áldozatát azonban az emberiség megtagadta. Az embert elszakadása a szellemi világtól olyan helyzetbe hozta, hogy a mai napig sem volt képes rá, hogy a szellem realitását tudatában felfogja - holott az legsajátabb belső gondolataiban, beszédében és járásában benne él. Krisztus földi útjának, áldozatának innen az ember felől nézve ezek a hatásai.
Nem gondolunk azonban arra, hogy tettének következményeit a szellemvilágban is hordoznia kell. Hogyan is tehetnénk, amikor még a bennünk élő szellemről sincs tudomásunk? Krisztus vélhetően úgy tért vissza a szellemvilágba - ahol eltűnése nagyon is fájdalmas felismerést jelentett mint egy "világutazó", aki olyan képtelen hírekkel érkezik meg, hogy mindenkiben egyaránt felébred a gyanú, hogy nem igazat beszél és már nem egy normális lény, hanem egy elveszett, megzavarodott személyiség. Mi, emberek könnyen alkothatunk fogalmat magunknak erről a jelenségről, ha felidézzük emlékezetünkben, milyen könnyen idegenedünk el embertársunktól, amint a megszokottól eltérő módon viselkedik. De mivel a többség oldalán állunk, elképzelésünk sem lehet róla, milyen iszonyú magáramaradottság nehezedhet az ilyen kiközösített lélekre. Vagy mégis? Tanárember számára kínálja magát a lehetőség, hogy megfigyelje, miképpen alakul ki a helyes, egyensúlyos felnőtt véleményalkotás képessége. Folyamatában láthat egy különös változást, ami a teljes azonosulástól a teljes elszakadásig, függetlenedésig vezet. Először feltétlen bizalommal a felnőttek, kiváltképpen a szülei, de később a vele egykorúak véleményét is valóságként fogadja a gyermek. Később fontolgatni kezdi az elhangzottakat, egyre inkább feltételesként kezelve mások mondatainak igazságát. Jellemzően a kamaszkorban egy - elsőre szinte minden hozzáérkezővel szembeni - ellenállásban jelentkezik egy nagy fordulat. Szokták ezt úgy emlegetni, hogy saját véleményalkotásra való igény. Ez a körülírás azonban homályban hagyja az ide vezető út fontos sajátosságát, hogy milyen kényszerpálya az, amit a gyermeki tisztaság, a minden iránt való szeretetteli. nyitottság kénytelen kelletlen végigjár, amíg a szinte teljes bizalmatlanságig sodródik. Valószínűleg mindenki őriz emléket arról, milyen fájdalmas elveszíteni a bizalmat a mások igazságszeretetében, jószándékában és őszinteségében.
Lassanként mindenki megpróbál eligazodni a szavak, rejtjelek, jelenségek labirintusában, jól-rosszul elválasztja maga számára a hihetőt a hazugságtól - azaz "saját" vélemény-készletet halmoz fel. Ettől kezdve a dolgoknak, ha el akarnak jutni hozzá, meg kell vívniuk az elfogadásért, utat kell törniük a már megrögződött, emiatt sajátunknak tartott korábbi vélekedéseink között. Az ebben a harcban kivívott győzelem tehet egy gondolatot "meggyőződéssé" számunkra. Hogy kiben milyen gyorsan alakulnak ki és szilárdulnak meg a vélemények, illetve mennyi meggyőződésével szemben kell meggyőzni őt valamiről, az egyénenként változik.
Általánosságban azonban azt mondjuk, hogy az egyensúlyos felnőtt véleményalkotástól egyaránt elvárható a saját szempont megléte és egy új szempont befogadására való nyitottság megléte. Azaz az egyénnek újra és újra lehetőséget kell adnia a vélemények párviadalára, mégpedig olymódon, hogy ő, mint teljesen elfogulatlan döntőbíró vegyen részt a küzdelemben. Nem adhat előjogokat sem saját, sem egy külső tekintély gondolatainak. A saját gondolat megkülönböztetett szeretete éppúgy akadályozza, hogy felszínre kerüljön az igazság, mint az, ha a más véleményének kedvezünk félelemből vagy valamilyen vélt érdekből. Érezzük, hogy így lenne helyes, és érezzük, hogy nem vagyunk képesek erre.
Talán régi korok tisztasága hatja át érzésünket, amikor elméletben elismerjük, hogy így kellene tennünk, de teljes mértékig saját korunkból adódik a nehézsége annak, hogy eszerint is cselekedjünk. Mindenki öntudatának káprázatát éli, saját véleményét pedig öntudatlanul összetéveszti az igazsággal, azaz a szellemi valósággal.
Most értem vissza gondolatban oda,, ahonnan elindultam, Krisztus áldozatához, a bennünket segítő, nekünk hátrahagyott erőhöz: a Szent Lélekhez. Ott hagytam el, hogy nem érezzük önmagunkban ezt az adományt, elhallgattatjuk a belőle fakadó késztetéseket, vagy hagyjuk, hogy elnyomja bennünk a szokásrend vagy egyéb külső hatások.
Ugyanakkor önhittségünkben már évszázadokkal ezelőtt megkérdőjeleztük, hogy van-e, létezik-e az igazság - olyan messzire kerültünk a szellemi valóság érzékelésétől.
Ez a helyzet azonban változtatható. Igenis képes saját magáról úgy gondolkozni az ember, mintha egy kívülállót szemlélne. Gondoljunk csak arra, hányszor mondjuk: magam sem értem, miért tettem ezt? Már ezzel a mondattal is távolságot nyertünk önmagunktól, ítéletalkotó tudatos részünk értetlenül áll a tudattalan rész tevékenységének eredménye láttán. Az a kérdés, hogyan fogadja el az ember ezt az ítéletet, miként szembesíti érzéseivel? Elhiszi-e, hogy a gondolatok sokféleségében létezik egy középpont: az „igazság", amelyhez a sokféleség mérhető, vagy szemléletében a sokféleségek egyenlő jogait összetéveszti azok egyenlő igazságtartalmával, és nem tud egyetlen viszonyítási alap létezéséről. Ha valaki a dolgokat ilyen elvi középpont nélkül látja - ezt nevezzük materialistának-, az az eligazodáshoz semmi mást nem tud iránytűként használni, mint saját érzelmeit. Számára az a jó, ami benne jó érzést kelt, és az a rossz, ami ellenszenvet, fájdalmat. Ha szimpatikus neki valaki, akkor ezen keresztül nyitottá válik annak másságára, más véleményére is, ha azonban ugyanez a valaki nem viszonozza érzelmeit, akkor a megítélés hirtelen teljes fordulatot vesz, és nemcsak az illető lesz kellemetlen és kizárandó, hanem véleménye, gondolatai is. A materializmus lelki valósága ez. Nem attól materialista valaki, hogy Marx és Engels nézeteit tanulta vagy vallja, hanem attól, hogy a szellem valóságáról való tapasztalását elveszítvén, azt felismerni nem tudja, és ez a hiányérzet nem készteti keresésre és erőfeszítésre, inkább beéri azzal, hogy a már meglévő, de alacsonyabb rendű képességére támaszkodik. (Nem tudhatja, hogy azt is el fogja veszíteni!) Aki pedig a szellemet nem ismeri és nem keresi, annak az észérvek felett álló valóságról nincs tudomása. A szellem irányítása helyett tehát visszautalódik az érzékek és az általuk keltett érzések uralma alá, függetlenül attól, hogy emellett mennyit hivatkozik az Istenre, mint valakire, akinek a szolgálatába akar szegődni. Ha az Istent önmagunkban működő szellemként, igazságként, azaz viszonyítási alapként nem "használjuk", akkor pusztán szóval és nosztalgikus visszaemlékezésekkel életben nem tarthatjuk. (Rilke)
Az "idealista" ember végső soron az "ideál" elkötelezett híve. Ez nem azt jelenti, hogy a valóságos ember az ő számára elfogadhatatlan. A valóságos ember akkor és annyiban rokonszenves számára, amikor és amennyiben az ideál felé törekszik, még ha ezt öntudatlanul teszi is. Másrészt ellenszenves lesz számára, ami ettől az ideáltól elrugaszkodik, szembehelyezkedik vele, még akkor is, ha az egy máskülönben szeretett és elfogadott emberben jelentkezik. Csupán az elfogulatlanság szakíthat ki bennünket a sors rabságából.
A tudati lélek hordozza azt a képességet, amellyel a tett a szándék milyensége szerint ítélhető meg. A világ fátyolát, a "maya"-t meg kell tudnunk különböztetni a virtuális világ díszleteitől, máskülönben Krisztus áldozatára érdemtelenekké válunk, és saját lényünk súlytalanná, irreálissá törpül. Mert Ő az út, az igazság és az élet. Egy áldozati élet köti a szellemvilágot az emberiséghez, s ha nem igazoljuk törekvésünkkel, az igazságban való hitünkkel és ennek nevében formált életünkkel "a nagy utazó" elbeszélését az emberről, nem fogjuk tudni felmenteni az őt fogadó hitetlenkedés alól. A nagy magányban várakozók emberfeletti erejével figyeli a megszólítást, a felismerés átütő pillanatát, de csak kevesen érkeznek el odáig.
Miközben keményen bebetonozott ittlétünket igyekszünk egyre eszeveszettebb módon bombabiztossá tenni a világ és egymás ellenében, elfelejtkezünk róla, kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk. Fölösleges tovább építenünk a biztonsági rácsok erdejét, a farkas már belül van, így csak összezárjuk magunkat vele. Elmulasztottuk a megfelelő pillanatban felismerni, hogy változott a parancsolat. Ma már nem elegendő, ha az "Őrizkedj a Gonosztól" nevében járunk. Meg kell küzdenünk a Gonosszal, hiszen önmagunkkal van halaszthatatlan elszámolásunk. Az, hogy ez a világban tükrözve láthatóvá válik, csupán nekünk teremtett könnyítés.
A legsötétebb napokhoz érkezve álljunk hát meg egy pillanatra, és próbáljuk megkeresni önmagunkban azt az erőt, amellyel világosságot gyújthatunk elsötétült belső világunkban, szorítsunk egy ölelésnyi helyet, amelyben megszülethet a gyermek.
Megszoktuk már, hogy a materialista tudományos szemlélet korszakában a racionalizmus és a gyakorlatias gondolkodás jelszavával törik le kezdeményezéseinket, amelyeket egy kidolgozatlan elképzelés első lépéseként próbálunk tenni annak érdekében, hogy a világot emberibbé formáljuk. Azokat, akik szellemtudománnyal foglalkoznak, különösen gyakran éri a vád, hogy gondolataik gyakorlatiatlanok, és semmi közük nincs az élethez.
A valóság azonban ennek pont az ellenkezője. Ám ahhoz, hogy ezt egyszerű, mindenki számára belátható érveléssel megmutassuk, sokszor a saját tudatosságunk kevésnek bizonyul. Foglalkoznunk kell tehát ezekkel a kritikákkal, mert hozzásegíthetnek mindnyájunkat a valóság felismeréséhez és megfogalmazásához. A Szabad Oktatási Fórum őszi ciklusa ennek a témának a felvetésével indult.
A program témái:
A gyakorlati gondolkozáshoz szükséges hozzáállásról és az alkotó szellem létébe vetett bizalom elültetéséről szóló gondolatokat emeltünk ki az első alkalommal. (Ezek, és a gondolkodás iskolázásához adott további gyakorlatok megtalálhatók Rudolf Steiner: A gyakorlati gondolkodás kialakítása című előadásában, Berlin, 1912. nov. 5., GA 141)
Ha alaposan megvizsgáljuk gondolkodásunkat, észrevesszük, hogy az úgynevezett gyakorlatias gondolkodás gyakran egyáltalában nem gondolkodás, hanem csupán tovább-gördítése a belénk nevelt ítéleteknek és gondolkodási szokásoknak. Egyszerűen csak megtanultunk tanítóink vagy valamelyik feltaláló gondolkodásához igazodni. Ha pedig valaki másként gondolkodik, arra azt mondják, hogy nem praktikus, mert eltér az emberekbe általában belénevelt gondolkodási sémáktól. Ez az elutasítás annak ellenére is tartja magát, hogy amikor az emberi fejlődés folyamán valami igazán praktikusat találtak fel, az semmiképpen sem származott elismerten praktikus emberektől.
Az igazi gyakorlati gondolkodás első feltétele, hogy helyes magatartást és helyes érzéseket tanúsítsunk a gondolkodással szemben. Aki azt hiszi, hogy a gondolkodás csakis az ember fejében vagy lelkében játszódik le, az sohasem fog helyes érzéseket táplálni a gondolkodással szemben. Ha a gondolkodásra vonatkozó helyes érzéseket akarjuk kifejleszteni, akkor így kell vélekednünk: mivel az észlelt tárgyakról gondolkodni tudok, a gondolataim segítségével megtudhatok valamit arról, amit észlelek, tehát ezeknek a gondolatoknak már eleve benne kell lenniük abban, amiről gondolkodom. A gondolatokat csak akkor hozhatom ki gondolkodásom tárgyából, ha az szükségképpen gondolatok szerint épült fel.
Könnyű észrevenni egy emberi alkotásnál, mondjuk egy óránál, hogy az egy alkotó mester gondolatai szerint épül fel, illeszkednek egymáshoz kerekei, és így működik. A természet alkotásait, a természeti jelenségeket is így kell elképzelnünk! Ha valamin gondolkodunk, akkor tulajdonképpen azon gondolkodunk, ami gondolkodásunk tárgyába már eleve beletétetett. Az igazi, belső gyakorlati gondolkodást elsősorban az a meggyőződés teszi termékennyé, hogy a világot a gondolkodás hozta létre.
Mint ahogy vizet is csak a valóban vizet tartalmazó edényből meríthetünk, úgy gondolatokat is csak valóban gondolatokat tartalmazó tárgyakból meríthetünk. A világ gondolatok szerint épült fel; csak ezért meríthetünk gondolatokat belőle. Ezt az érzést kell véges-végig átérezni ahhoz, hogy eltérhessünk az absztrakt gondolkodástól. Teljességgel meg kell tanulni bízni abban, hogy a fizikai jelenségek mögött gondolatok vannak, hogy az élet reális tényei gondolatok szerint jönnek létre.
Gondolkodásunkat az teszi gya-korlatiatlanná, hogy túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ egymást követő eseményeinek általános és elmosódott képét tartsuk meg emlékezetünkben, és a részleteket elfelejtsük. A gondolkodást pedig éppen az termékenyíti meg, hogy az egymás után következő eseményekről pontos képet alkotunk magunknak. Nem szabad mindjárt valamilyen következtetést levonni, nem kell rögtön jósolgatni a következőkről! Ez megrontja a gondolkodást! Bíznunk kell abban, hogy kint a valóságban a jelenségek között összefüggés van, s a mai valamiképpen összefügg a holnapival. Megfigyelésünknek tehát csak képszerűnek szabad lennie, és a gondolkodás kizárásával kell végbemennie. Azt kell mondanunk: még nem ismerem az összefüggést, de hagyom, hogy a látottak kialakítsanak valamit bennem. És létre is hoznak bennem valamit, ha tartózkodom az elmélkedéstől, mivel az ember lényének láthatatlan tagjaiban egy bizonyos folyamat megy végbe. Amilyen mértékben alkalmazkodunk megfigyelésünk pontosságával a világ folyamataihoz, és amilyen mértékben felvesszük gondolatainkba a világesemények tiszta képét, olyan mértékben válunk lényünk nemtudatos tagjaiban egyre okosabbakká.
Régóta próbáljuk megtalálni a Fórumon azt a helyzetet, azt a formát, amely lehetővé teszi egy-egy felvetés, téma vagy összefüggés megértését és feldolgozását. Az előadásos forma előnyeit és hátrányait ugyanúgy megtapasztaltuk, mint a közös beszélgetések lehetőségeit és korlátjait. Hogyan érhető el az, hogy a találkozás egy gondolattal ne legyen se teljesen váratlan, se nagyon előkészített? Hogy érhető el, hogy mindenki készüljön is, de nyitott is maradjon? Hogy megnyilatkozzon, és hallgatni is tudjon? Ebben az évben tapasztalatainkat ötvözve új' munkarenddel kísérletezünk. Az összejöveteleket egy-egy mondat köti össze. Ezt a mondatot, amit az elkövetkező alkalom szószólója ad előlegbe, mindenki forgatja, ízlelgeti két héten keresztül, amikor a téma előkerül egy rövid felvezetéssel. A felvezetést hozzászólások követik, ekkor van alkalom a két hét alatt felhalmozódott mondandók megbeszélésére. Az egymáshoz kapcsolódó témáknál először felelevenítjük az addig elhangzottakat.
A gyakorlati gondolkodáshoz kapcsolódóan a következő előadó a belső csend kialakításáról kívánt beszélni, ehhez adott egy mondatot útravalóul:
"Nem azzal leszünk segítségére a magasabb hierarchiáknak, ha a fizikai síkon serényen működünk, hanem ha először bizonyos megértést szerzünk arra nézve, ami történni fog, aztán pedig nyugalomban és lélekösszpontosításban kell megvárnunk a szellemi világ megnyilatkozását." (R. Steiner: ....)
Örömmel számolok be arról, hogy a morális technológiával, a technikával, a halálerőkkel kapcsolatos írásaink nyomán megalakult egy kis csoport, amely célul tűzte ki, hogy egyéni és csoportmunkával megkísérli ezt a témát megközelíteni, erejétől telhetően kutatni, kutatási eredményeit, nyilvánosságra hozni.
Elképzelésünk szerint havonként egyszer találkozunk, amikor meghatározzuk a következő hónap munkáját, illetve az előző hónap munkája alapján beszámolókat, gondolati felvetéseket hallgatunk meg, tovább gondolkozunk. Eddig két alkalommal találkoztunk (jelenleg hárman dolgozunk, de többen jelezték, hogy szeretnének bekapcsolódni a csoport munkájába), és lassan kialakultak az érdeklődés alapján a vizsgált területek.
Nagyon fontosnak tartottam, hogy munkánk során az egyéni és közös munkában megformálódó képről lenyomatot adjunk, írásos formában is megszülessen az, ami gondolati formában már megszületett. Ennek önmagában is fontos szereper van a' csoport életében. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy e képi lenyomátok, gondolati kristályformák nyilvánosságra kerüljenek, de úgy, hogy újabb gondolatokat ébresszenek, gondolkozási erőket szabadítsanak fel. Hogyan lehetséges ez, milyen újságcikk alkalmas erre, vagy a kérdést általánossá téve: milyen legyen a jövőben a „Szabad Gondolat" újságunk?
Ahhoz, hogy választ adjunk a „milyen legyen"-re, tudnunk kell, hogy milyen ne legyen! Hihetetlen nehéz kérdés, hiszen nem elégedhetünk meg azzal a sztereotip válasszal, hogy újságjaink általában manipulálják az embereket, félrevezetik, hamis információkat adnak; mélyebben kell vizsgálnunk a jelenséget ahhoz, hogy mi másképpen csináljuk.
Mi, az újság szerkesztői - és én magam is - a kezdetén vagyunk ennek a gondolatnak, így csak felvetésként írok le néhány gondolatot. Látnunk kell, hogy a mai lapok „egy nap története" jellegű írásaiban vagy „jelenségelemző" gondolataiban nem az a legrosszabb, hogy hazugok, hamisak, értéktelenek, hanem hogy az emberben romboló erőket mozgósítanak.
Ajánlok egy kísérletet, amelyben ezt az erőt felismerhetjük. Újságot olvasva sokszor tapasztaljuk, hogy a cikk elolvasása erős érzelmeket vált ki. Nagyon fontos lenne egyszer végiggondolni, hogy hogyan született ez az erős együttérzés vagy éppen ellenszenv. Amikor a cikk érzelmi beállítottságunkkal, saját gondolatunknak hitt "politikai beállítottságunkkal" megegyező, akkor talán nem gondolkozunk el az eredetről, de bizonyosan mindenki átélte - csak talán nem figyelte meg - azokat az eseteket, amikor a cikk elolvasása mondjuk heves ellenérzést váltott ki, majd még egyszer végiggondolva rájöttünk, hogy a gondolat igenlése közelebb áll hozzánk. Ennek a jelenségnek a megfigyelése, továbbgondolása talán elvezethet bennünket annak felismeréséhez, hogy az újság gondolatai legfeljebb lényünk érzelmi tagjával "kommunikáltak", azok viszont ingatagok, befolyásolhatók, nem teljesen áttekinthetők.
A valóságban pedig féltudatosan, tudatosan ez a folyamat játszódik le. Az újságírók egy része talán nem is tudva róla, másik része tudatosan, egyre magasabb színvonalon művelve gondolati lenyomataival manipulálja az embereket. A manipuláció lényege nem a meghamisított hír, a hazugságok, hanem annak felismerése, hogyan lehet úgy cikket írni, hogy az a nem teljesen átlátható érzelmi világra hasson, miközben az olvasó gondolati erői visszaszorulnak, megbénulnak, így válik lehetővé, hogy az újságban leírtak nem saját belső gondolati erőinkkel kerülnek kapcsolatba, hanem azzal a lénytagunkkal, amelyben tulajdonképpen nem vagyunk jelen.
Hozzáteszem, hogy ez a más szinten való kapcsolat teszi lehetővé, hogy ilyen mennyiségű hírt, információt befogadjunk. Ha a hír saját belső gondolati erőinket mozgósítaná, a befogadás ezek segítségével történne, akkor tizedannyi hírt sem tudnánk fogadni, de akkor nem is lenne mindre szükségünk.
A fenti gondolatok indítottak arra, hogy kísérletet tegyünk olyan újság megalkotására, amely saját belső gondolati erőinkre épít.
Ezt így leírni talán könnyű, de milyen újság, milyen cikk az, amely ezt megvalósítja; a cikket, a saját véleményemet úgy megírni, hogy az ne súlyként, ne úgymond véleményformáló erőként lépjen fel, hanem továbbgon-dolkozást indítson, az olvasót rábírja saját gondolati erőinek aktiválására. Lehet, hogy ezek a cikkek már hagyományos értelemben nem lesznek igazi cikkek, felületesen nézve akár gondolatfoszlányok lesznek, amelyeket hagyományos módon olvasni sem lehet, mert így nem "értelmesek".
Amikor csoportmunkánk gondolati képeit írásos formában megjelentetjük, erre a nehéz, szinte teljesíthetetlennek látszó feladatra teszünk kísérletet.
Napjainkban egyre több szó esik olyan dolgokról, amelyek az emberek figyelmét arra hívják fel, hogy a természeti világ, mely élettérként nyilvánul meg számunkra, hanyatló tendenciát mutat. Erről számol be a legtöbb átfogó környezetvédelmi tanulmány, de az egyedi ember is tapasztalhatja ezt a folyamatot, ha egy hosszabb időtávon belül megfigyeli környezete alakulását. Emellett a hanyatlás mellett progresszív fejlődést mutat a technika világa. Ma már szinte minden valamennyire is tudományosan gondolkodó intellektus megegyezik abban, hogy ez a két folyamat szoros összefüggésben van egymással, sőt korunk tudományának az a naiv vádja a technikai civilizációval szemben, hogy az a közvetlen oka a természeti világ pusztulásának. Ennek a felismerésnek az alapján az a paradox helyzet alakult ki, hogy egyre több technikai-technológiai fejlesztés irányul a természeti környezet megóvására, integritásának visszaállítására. Eszerint nem nehéz belátni, hogy közel az idő, amikor már nem beszélhetünk tisztán természeti világról, mivel az magába fogja integrálni a technika világát, egyfelől mint olyan szférát, mely vele szimbiózisra lépve egy módosult to-vábbműködés lehetőségét hozza el, amely működést a technológia mint külső elem fogja uralni. Ez a gondolatsor egy súlyos felismeréshez juttatja az embert: az eredeti természeti világ egy olyan processzióra van ítélve, mely elkerülhetetlenül pusztulását, illetve megmásulását okozza.
Ha a technikát mint tényezőt vizsgáljuk, felismerhető, hogy az az emberi gondolkodás materializálódott le-képződése. Minden egyes technikai vívmány, még a legegyszerűbb is, először emberi gondolatként jelenik meg a világban; vagyis a természeti világ előzőekben jellemzett halálfolyamatának mélyebb okát magában az emberben, az emberi gondolkodásban kell keressük. Itt ki kell mondanunk a keserű tényt: a halál vagy pusztulás nem tartozik a teremtett világ jellegéhez, azt csak az ember tudja elhozni számára.
Ennél a gondolatnál egy jelentős megkülönböztetést kell tennünk arra vonatkozólag, hogy vajon a különböző lények számára ugyanazzal a jelentőséggel bír-e az elmúlás.
Szellemtudományos közlésekből tudjuk, hogy például az egyes növény esetében nincs értelme önálló létről beszélni, a növény a teljes földorganizmus tagja. Mondhatjuk, hogy a növényi lét "értelme" egy nagyobb egésszel fűződik szervesen össze. így nem állíthatjuk, hogy a növény számára a halál ugyanazt jelenti, mint az ember számára.
Ugyanezt elmondhatjuk az állatokról is. Önálló létként megnyilvánuló állat szintén nem létezik, mivel az állat "értelme" az állati csoportlélekben van, amely az érzékfelettiben létezik. Ha egy állat elpusztul, csak a csoportiélek egy levetett tagjának tekinthető, melyet a csoportiélek egy másikkal pótol. Amit tehát a növény- és állatvilágban halálként találunk, csak látszólagos halál. Valójában a halál élményére csak a fizikailag individualizálódott ember képes. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a halál csak olyan lények számára élhető át, akik létezésüket olyan formában valósítják meg, melyben a maguk "magasabb értelméről" lefűződtek.
A Halált az ember születésétől kezdve magában hordozza, és ezen az élményen minden embernek egyszer át kell mennie. Ebben rejlik az emberiség nagy kérdése: miért születik meg az ember, ha meg kell halnia? Mi a jelentősége vagy van-e jelentősége az emberi életnek ennek tükrében? Rudolf Steiner a következőképpen válaszolta meg ezt a kérdést: "A halál az ember számára valami egészen más, mint a többi lény úgynevezett halála. A halál jelenségét csak úgy tudjuk megismerni, ha bizonyos értelemben azoknak az erőknek a hátterében fogjuk fel, amelyek a világmindenségben tevékenykednek, és amelyek az ember számára - amennyiben az embert is megragadják - a fizikai halált hozzák. A világmindenségben bizonyos erők, bizonyos impulzusok működnek; ha ezek nem lennének, az ember nem tudna meghalni. Ezek az erők működnek a világmindenségben, az embert is áthatják, és amennyiben az emberben működnek, elhozzák számára a halált. Fel kell tehát tennünk a kérdést: ezek az erők, amelyek a világmindenségben működnek, mit okoznak azon kívül, hogy az ember számára a halált hozzák? Teljesen téves lenne, ha esetleg azt gondolnánk, hogy ezek az emberek számára halálthozó erők azért vannak a világmindenségben, hogy az ember halálát előidézzék, hogy a halált hozzák az ember számára. Nem ez a helyzet. Az, hogy ezek az erők az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen csak mellékhatás, valóban csak mellékhatás. Egyetlen embernek sem fog eszébe jutni, hogy ezt mondja: a mozdony feladata abból áll, hogy lassanként tönkretegye a síneket - ennek ellenére a mozdony megteszi azt, hogy lassanként tönkreteszi a síneket és nem is lehet másként. De ez mindenesetre nem feladata, az ő feladata valami más. És ha valaki így határozná meg: a mozdony olyan gép, amelynek feladata a sínek tönkretétele, az természetesen badarságot beszélne, annak ellenére, hogy nem lehet vitatni, hogy a sínek tönkremenetele mindenképpen összefügg a mozdony működésével. Éppoly kevéssé gondolkodik helyesen az, aki esetleg azt mondaná: azok az erők, amelyek a világmindenségben az ember számára a halált hozzák, azért vannak, hogy a halált hozzák az ember számára. Ezt a tulajdonképpeni feladatuk mellett okozzák. Mi tehát az ember számára halált hozó erőknek a tulajdonképpeni feladata? Az a feladatuk, hogy az embert megajándékozzák a tudati lélek teljes képességével. Látják, milyen bensőségesen függ össze a halál misztériuma az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésével; milyen jelentős, hogy ebben a korszakban lelepleződik a halál misztériuma. Mert ezek az erők, amelyek mellékhatásukban az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen azt a célt szolgálják, hogy az emberbe fejlődése folyamán beleplántálják, beleoltsák a tudati lélek képességét; nem a tudati lelket, hanem a tudati lélek képességét."*
Tehát az emberi élet értelmét nem találhatjuk meg, ha nem vesszük figyelembe az ember spirituális fejlődésének tényét. Enélkül az emberi gondolkodás végpontként csak a halál tényével szembesül, mely számára a "látszatok világában" az egyetlen közvetlenül átélhető, egyéb magyarázatra nem szoruló szellemi tény. Valahol ebben foghatjuk meg az ember által kialakított technikai civilizáció pusztító voltát: a maga forrásáról levált individuum a halál élményére van ítélve, működése, mely önmaga fenntartására jön létre, szükségszerűen a halált terjeszti maga körül. (Weöres Sándor ezt így fogalmazta meg: "Mindenki pokollal találkozik, még akkor is, ha menny felé növekszik.")
Ennek a halálfolyamatnak az átélése az ember számára a reintegráció lehetőségét hozza el a maga eredeti forrása felé. Ezért korunk nagy kérdése nem az, hogy milyen technológiát alkalmazzunk, hogy világunkat ne pusztítsuk el, hanem inkább azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen technológiát alkalmazzunk, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy a szellemi reintegráció útját végigjárja.
__________
*R. Steiner: Történelmi szimptomatológia, Genius, Bp. 94-95. old.
1919-ben a stuttgarti Szabad Waldorf-iskola megalapítása - összefüggésben „A szociális organizmus hármas tagozódásáért" mozgalommal - az első kísérlet volt arra, hogy az oktatást a szabad szellemi élet értelmében megszabadítsa az állam és a gazdaság befolyásától.
„Az állam adta keretek között a szellemi élet felnőtt a szabadsághoz; s nem képes helyesen élni vele, ha nem jut teljes önrendelkezéshez. A szellemi élet a maga természete szerint azt igényli, hogy a szociális organizmus teljesen önálló tagja legyen. A nevelés- és oktatásügynek, amiből mégiscsak minden szellemi élet kinő, azoknak az irányítása alá kell kerülnie, akik nevelnek, oktatnak. Ebbe semminek nem szabad beleszólnia vagy belehatnia, ami az állam vagy a gazdaság területén működik. Minden oktatónak csupán annyi időt kell oktatásra fordítania, hogy a maga területén irányító is lehessen; ezáltal olyan módon irányít majd, ahogyan oktat és nevel." (R. Steiner. A szociális élet kérdései, Budapest, 1990. 17. oldal)
Olyan önigazgatású intézmény megteremtéséről van tehát szó, ahol nincs szükség semmilyen külső szabályozásra és ellenőrzésre, ahol az iskolában folyó nevelési munkáért az ott együttdolgozó emberek hordozzák a teljes felelősséget. Csak egy ilyen iskolában képesek a tanárok a gyermekek individuális képességeit a lehető legjobban ápolni és kifejleszteni.
Mindebből következik az is, hogy a tanítás szabadságára és felelősségre épülő közösségben a szociális érzésnek és képességeknek kulcsszerepük van. Miután a szociális érzés nem normákon alapul, az iskoláknak pedig belülről kell saját magukat megformálni, ezért a normáknál sokkal fon-tosabb az iskola organizmusának és a munkatársaknak a fejlődése, folyamatos alakulása. Ma éppen a személyiség egyre erősebben megnyilvánuló aszociális, antiszociális magatartására hivatkozva akarják erősíteni a külső szabályozást, az állam ellenőrzésének szigorítását. „Az antiszociális állapotokat azonban az hozta létre, hogy nem olyan emberek kerülnek a szociális életbe, akik nevelésüknél fogva szociálisan éreznek. (...) És antiszociális, ha az ifjúság oktatását és nevelését olyan emberekre bízzák, akiket azáltal tesznek életidegenné, hogy tevékenységük irányát és tartalmát kívülről írják elő számukra." (R. Steiner: i. m. 19-20. old.)
Egészséges szociális érzések nem keletkeznek maguktól, ezeket ébreszteni és ápolni kell. Az ösztönzést ehhez a nevelési és oktatási rendszernek kell megadnia, éppen úgy, ahogy a négy alapművelet megtanulásához. Hogy a Waldorf-iskolák tantervében ma hogyan lehet megvalósítani azokat az ösztönzéseket, melyeket Rudolf Steiner a szociális kérdéssel összefüggésben adott, erről beszélt a Studienhaus Rüspe-ben 1996 februárjában Christoph Strawe. Előadásának egy részét Kádas Katalin fordításában adjuk közre; további, a 9-12. osztállyal foglalkozó részének fordítását pedig következő számunkban fogjuk közölni.
Hogy a tanterv fogalmát itt idézőjelbe tesszük, annak az az oka, hogy nem egy megszokott értelemben vett curriculumról van szó. Az utóbbi évek vitái szolgálnak indítékul, hogy emlékeztessek arra, amit annak idején Caroline von Heydebrand írt ennek a tantervnek a sajátosságáról: „Amit Rudolf Steiner arra vonatkozóan mondott, hogy a Waldorf-iskola egyes osztályaira hogyan kellene szétosztani az ún. tananyagot, az mindig azon vizsgálódások végső lezárása volt, melyek a gyermeki fejlődés egyes fokozatainak lényegére irányultak. E vizsgálódásokkal kapcsolatban, mintegy példaként fejtette ki a tantervre vonatkozó elképzeléseit; ezeket vagy azokat a területeket kellene a gyermeknek, fejlődésének megfelelően az egyik vagy másik osztályban megismernie. Az iskolában végzett gyakorlati munkájuk során aztán a tanárok az ilyen példákat kidolgozhatták, kiegészíthették és saját felismeréseik szerint kibővíthették. így alakult ki egy olyan tanterv, mely elsősorban minden program- és dogmaszerűségtől távol állt. Ezért mindazt, amit a tananyag egyes osztályokra való lebontásáról kifejtünk, szintén nem kellene dogmatikusan felfogni. Az ideális tantervnek azt az alakuló képet kell utánarajzolnia, amelyet a létesülő emberi természet mutat a különböző életkorokban, de mint minden ideál, ez is az élet teljes valóságával áll szemben, amelybe bele kell illeszkednie. (...) Mindezen adottságok módosítják az ideális tantervet, átalakításokat és megegyezéseket kívánnak meg, és azt a nevelési feladatot, mely elé a felnövekvő ember lénye állít bennünket, csak akkor tudjuk megoldani, ha a tanterv maga változtatható, alakítható. Minden antropozófus pedagógiával dolgozó iskolában a valódi emberi lény örök képe hat meghatározóan, működik ősképként, ám a nevelésművészet részleteinek kialakításában változóan." (...)'
Ha ezt a „tantervet" a szociális nevelés szempontjából nézzük, akkor olyan felfedezést tehetünk, melynek jelentőségét nem szabad alábecsülni: ez a szempont semmiképp nem csak bizonyos tantárgyakban játszik szerepet, sokkal inkább az egész tantervet, annak teljes szerkezetét szövi át ez a motívum! Ez a felfedezés rendkívül fontos. Mert a tantervnek ez a „potenciálja" csak akkor válhat teljes mértékben hatékonnyá, ha a tanár képes áttekinteni egyik vagy másik elemnek a szociális kérdéssel való, gyakran nem egészen kézenfekvő összefüggését. Hogy egy ilyen jellegű tudatosság adott-e vagy sem, annak nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondolnánk. A továbbiakban megkísérlünk a „tantervben" ilyen motívumokat kifürkészni, bár itt természetesen csak egyes példák felmutatásáról lehet szó. A téma rendszeres feldolgozása egy hosszabb távú kutatómunka tárgya lenne, melynek itt csupán a kiindulópontjai jelezhetők.
Példaként vegyük először szemügyre az 1. osztály „tantervét":
A festés és rajzolás során a gyerek megtanulja a formát a színek műveként szemlélni, a vonallal a színek határaként ismerkedik meg. Nem szabad alábecsülnünk, hogy mit jelent ez később, a szociális kérdések megértése terén. Mivel ebből a kiindulópontból előzhető meg az élesen vonalszerű, önkényes vagy formálisan elhatároló gondolkodásra való azon hajlam, mely a szociális életben oly végzetes szerepet játszik. Ez a kezdet segíti később annak a felismerését, hogy az igazi határok, pl. a szociális organizmus tagjai közöttiek is abból adódnak, ha a különböző tevékenységi körök saját minőségüknek (saját színüknek) megfelelően kibontakozhatnak. Az átfedéseknek nem konfliktussal terhes „metszéseknek" kell lenniük, hanem a dolog természetéből adódó keveredésnek. (Hiszen a Waldorf-iskola önigazgatásában is könnyebben meg lehetne oldani egyes problémákat, ha a festés példáján tisztáznánk magunkban, hogy hogyan adódnak mintegy az iskolai és pedagógiai felelősség sajátosságából tanárok és szülők között egyrészt világos színkülönbségek, másrészt viszont a keveredő felelősség egy területe is.) Épp ily kevéssé szabad alábecsülni annak a belső formaérzéknek a jelentőségét, melyet ápolni kell, és amely a kör, az ellipszis, a lemniszkáta stb. lejárással történő gyakorlása révén a rajzoláshoz kell hogy vezessen. Aki egyszer megérezte, hogy hogyan fordul a belső rész egy lemniszkáta metszéspontjánál kifelé, annak pl. könnyebben sikerül a megfelelő módon összekötni egymással a befelé - annak az intézménynek a saját impulzusára, melyben szakmailag tevékenykedünk - és a kifelé - környezetre, vevőkörre stb. - irányuló tájékozódást. A legáltalánosabban: a megszerzett formaérzék később segítséget jelenthet a szociális folyamatok belső dinamikájának felismerésében.
Az írás kifejlesztését a festésből, rajzolásból ugyancsak nem kötjük egyből össze a szociális kérdéssel. Ám létezik egy ilyen kapcsolat. Hiszen arról van szó, hogy először is egybefogjuk a betű formáját és jelentését, illetve tartalmát, és nem úgy kezeljük a formákat, mint a tartalmon kívül maradó, pusztán konvencionális és egyben önkényes jeleket. Szociális téren mindig azt a kérdést kell megoldanunk, hogy a formákat úgy alakítsuk, hogy azok megfeleljenek az életnek, támogassák azt, ahelyett, hogy gátolnák vagy teljesen elnyomnák. Aki viszont a konvencionális jelekre történő automatikus reagálást ösztönzi, az ösztönzi a konvenciók gondolatnélküli elfogadását, és ezáltal a konformizmust is a szociális életben.
Az idegennyelv oktatás egyidejűleg segíti elő idegen népek megértését -és ezáltal a béke képességét. Hasonló okokból került a 6. osztályos németoktatás olvasás- és elbeszélésanyaga is többek között az etnológia területéről kiválasztásra; és a 6. osztályos angol- és franciatanításnál is figyelmet fordítunk a honismeretre és a néprajzra.
Azonban az idegen nyelv oktatás megkezdésekor az 1. osztályban még valami más is számításba jön: miután a gyerek először az élő beszédet tanulja, ám a nyelvtant még nem sajátítja el, a nyelvet mint belülről formálódó, nem pedig kívülről formálisan szabályozott jelenséget éli meg. A nyelvtan aztán ehhez jöhet hozzá az idők során, mintegy ezen belülről történő formálódás szabályszerű módjának megértéseként. Ez a kiindulás később segítséget jelenthet abban, hogy elkerüljük az egyik legnagyobb akadályt, mely az egészséges szociális cselekvés útjában áll: azt a veszélyt, hogy megmerevedjünk a komplex szociális valósággal szemben a külső szemlélő távolságtartó gesztusában, aki a változásokat nem belülről, az emberi-individuális kezdeményezésektől, az önszerveződéstől és önigazgatástól, hanem külső szabályozásoktól - pl. az állam és bürokrácia révén - várja.
A számtantanításban is találunk olyan motívumokat, amelyek egyúttal a szociális tanulást is elősegítik. Ilyen motívum az, amikor az egésztől haladunk a részek felé, „tehát pl. az összeadást az összegből, a szorzást a szorzatból stb." fejtjük ki. Mint már C. Heydebrand megjegyzi, lényeges különbség van aközött, hogy valamit szétosztva elajándékozni vagy fokozatosan saját magunknak begyűjteni tanulunk-e meg. Az egész szétosztásának gesztusával függ össze pl. az a kérdés, hogy hogyan jutunk a jövedelmünkhöz: azon igények összegzése révén, melyeket az érdekek hatalmával kell érvényesíteni, vagy pedig az értékalkotásban való becsületes részesedésről történő megállapodás révén. Arról van szó például, hogy a bért ne értsük félre, mint a „munka árát", hanem úgy fogjuk fel és úgy kezeljük, mint „szerződéses osztóviszonyt a közös munkával megszerzettekre vonatkozóan"2 (R. Steiner). Másrészt arról is szó van, hogy tisztázzuk: a végső eladási árból mindenkinek, aki egy termék előállításában és értékesítésében részt vett, meg kell élnie, tehát a mindenkori „árkülönbözet" a végső ár osztóviszonyát jelenti. Végül is az állam, a kultúra és a szociális biztonság rendszereinek az összértékalkotásban való részesedésére irányuló nagy kérdések is egy igazságos részesedésről történő megegyezés kérdései. Aki ezt egyszer megértette, az azt is be fogja látni, hogy gazdasági életünkben olyan szerveket kell létrehoznunk, melyekben lehetővé válik ezekről a kérdésekről megegyezni. így függ össze Rudolf Steiner számtantanítási koncepciója és az „asszociatív gazdaságról" szóló eszméje.
Hasonló módon szemlélhetjük az euritmiatanítást is, hiszen az euritmia lehetővé teszi, hogy individuálisan belépjünk egy közös mozgásfolyamat egészébe. (A 2. osztályban aztán közvetlenül hangsúlyozzuk ezt a szociális oldalt olyan gyakorlatok révén, mint a „magunkat keressük", „én és te" stb., hiszen ezeknél a formáknál „minden egyes gyereket felszólítunk arra, hogy saját útját, melyet meg kell tennie, pontosan ismerje, és ugyanakkor a többi gyerekkel csoportformában mozogjon." A 4. osztály „tantervében" aztán egyenesen a „társas élet ápolását célzó csoportgyakorlatokról van szó.") A zene is a szociális képességek folyamatos alakításának roppant erőteljes eszköze: a betű szerinti és az átvitt értelemben vett, oly fontos összhang azáltal jön létre, hogy saját muzsikálásunkkal egyidejűleg a többieket is hallgatjuk. A kézimunka nemcsak a kezek ügyességét fejleszti, hanem végső soron a „megértő" gondolkodás azon rugalmasságát is, mely a szociális megértéshez olyan fontos. És amikor a gyerek a tanár elbeszélésére figyel, majd ennek nyomán a hallottakat elmeséli, akkor az odafigyelés és a kommunikálás képessége fejlődik.
Megkülönböztetett helye van a honismeretnek. „A honismeretnek az a feladata, hogy az álmodó gyermeket oly módon ébressze rá fokozatosan környezetére, hogy megtanuljon ezzel a környezettel egyre tudatosabb kapcsolatot kialakítani." Ez történik az 1. osztályban, amennyiben „fantáziadús -morális módon" beszélünk a gyermek által ismert növényekről, állatokról és a hazai tájról. Ezzel elültetünk egy csírát az ökológiai kérdések és a táj mint élettér szerepének a megértéséhez is. Ez a csíra aztán a további osztályokban úgy bontakozik ki, hogy egyre inkább létrejöhet a szociális környezet közvetlen megértése is.
A 3. osztályban ez a gyakorlati oktatáson (Sachunterricht) keresztül történik, melynek anyaga a házépítés, a föld megművelése, a természet birodalmainak összefüggése; mindezeknél nagy súlyt helyezünk arra, hogy a „morális-érzőből" mindig visszatérjünk a „gyakorlati-valódiba". „Egy megfelelő gyakorlati oktatás révén már most azt készítjük elő, ami a későbbi években egyszerű üzleti levelek és üzleti fogalmazványok anyagát adhatja. Nagyon fontos, hogy a tanár figyeljen arra, hogy minden későbbi feladatot a korábbiak során gondosan előkészítsen."
Az ilyen intenciók világos ellentétben állnak azzal a széles körben elterjedt felfogással, mely szerint a Waldorf-iskolához közelebb van a magas szellemi lebegés, mint a vaskos gyakorlatiasság. A számtantanításban is követelmény a számítási módok alkalmazása „a gyakorlati élet egyszerű dolgaira", a kézimunka tanításával kapcsolatban pedig nagyon fontosnak tartotta Rudolf Steiner, hogy az ne „l'art pour l'art" tevékenységetjelentsen, hanem a gyerek használati eszközöket készítsen. Az euritmiában többek között olyan gyakorlatok ajánlottak, melyek révén a gyerek szilárd léptekkel a földre állhat, és önérzete egészségesen alakulhat. A 3. osztályban kezdődő testnevelés-okta-tás tartalmazza a gimnasztika részeként többek között „az emberi munka mozdulatainak" (pl. cséplés, vetés, kalapálás) utánzását.
A 4. osztály némettanításában minden írásbeli elbeszélést és leírást a legkülönfélébb levelek megírása felé irányítunk. így kisebb üzleti levelek is születnek, és ez a téma innentől kezdve mindig újra felbukkan a „tantervben". A honismeret most válik „a gyermek hazájának történelmévé és földrajzává... Elmondjuk például, hogy hogyan került erre a vidékre a gyü-mölcs- és a szőlőtermesztés, hogyan keletkeztek az egyes hazai iparágak stb."3 Ez a motívum aztán a következő osztályok földrajztanításában bontakozik ki, amikor is rendkívül nagy súlyt helyezünk a gazdasági földrajzra. Innentől kezdve mindig újra világossá válik, hogy Rudolf Steiner milyen fontosnak tartja a modem gazdasági élet iránti valódi érdeklődés és megértés kialakulását.
A természetismeret oktatása során az állatok most kezdődő, az emberrel mindig kapcsolatba hozott objektívebb megfigyelése fokozatosan kialakíthatja a hármas tagozódás, mint a világ átfogó fejlődési elve iránti érzéket (az emlősállatok hármas tagozódása és hasonló témák).
Az 5. osztályos némettanítás következő motívumának a jelentősége a szociális életben közvetlenül kézenfekvő: „Fontos, hogy ebben a korban kialakuljon a gyerek érzéke az iránt, hogy milyen különbség van a saját és az idegen vélemény visszaadása között; aközött, ha olyasmiről számol be, amit saját maga gondol, látott és hallott, vagy olyasmiről, amit másoktól vett át. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy beszéd- és írásmódja egészében erre tekintettel legyen."
Az „üzleti levelezés" témakör aztán a 6. osztályban ismét napirendre kerül. Rudolf Steiner a nyelvoktatás terén az üzleti levelekben az akkoriban szokásos szentimentális, moralizáló fogalmazás alternatíváját látta. A következőket mondta erről: „Ha a gyereket 13-15 éves korában előszeretettel túltelítettük szentimentális idealizmussal, akkor később megcsömörlik tőle és materialista ember válik belőle."'1 „Ha maguk köré akarják gyűjteni a gyerekeket azért, hogy vallásos meggyőződéstől áthatva a világban létező isteni erők nagyszerűségéről beszéljenek nekik, akkor Önök ... úgy beszélnek majd, hogy az a gyerek egyik fülén be-, a másikon kimegy, és egyáltalán nem jut el az érzelmeiig. Ha azonban olyan gyerekeket, akik délelőtt egy üzleti levelet írtak, délután újra megkapnak azzal, ami a gyerekek tudatalattijában az üzleti levéllel keletkezett, és most akarnak ezekkel a gyerekekkel vallásos fogalmakat megértetni, akkor Önök maguk hozták létre azt a vallásos hangulatot, mely ellenpólusával akar kiegészülni."5
Az 5. osztály történelemtanításában a történetekből immár „történelem" lesz, a történelem egyes alakjain túlmenően a kulturális korszakok meglátását alakítjuk ki - és ezzel együtt ezen korszakok gazdasági és szociális jellemzőire ráirányítjuk a figyelmet. A történelemtanítás ettől kezdve sokrétű lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a szociális formák alapkérdéseinek megértését megközelítsük. A szociális organizmus hármas tagozódása megértésének lehetőségeit nyújtja például a régi kultúrák teokratikus szellemi életének ábrázolásmódja, a régi Rómában az önálló jogi szféra létrejöttének tárgyalása, a modern gazdasági élet megjelenésévei, az újabb államfejlődéssel, az általános emberi jogokkal és a Francia Forradalommal, sőt, még a századunk totalitárius rendszereivel való foglalkozás is. A 8. osztállyal kapcsolatban például, ahol a történelemtanítással el kell jutni a jelen korhoz, nyomatékos követelmény, hogy szemléltessük, „hogyan alakította át a Földet a gőzgép, a mechanikus szövőszék stb. feltalálása". Azt a 12. osztályra vonatkozó követelményt, hogy nyújtson kitekintést „a jövő már megnyilvánuló formálódására", mindenképp felszólításnak tekinthetjük arra, hogy foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy az egyén nagykorúsága - a témához a nagykorúvá váló diákot egzisztenciális viszony fűzi - milyen radikális következményekkel jár a társadalom szerkezetére vonatkozóan (tudniillik ez a következmény a szociális szerkezet tagozódása annak érdekében, hogy a nagykorú emberek által formáihatóvá váljék).
Miközben a honismeret az 5. osztályban tulajdonképpeni földrajzzá bővül, a gyerekekben „a Föld minden tájával való testvéri összetartozás érzését kell életre keltenie". Ugyanebben az időben növénytanból a Földnek mint organizmusnak az életét, a növényzet és környezet kapcsolatát tárgyaljuk, és ezzel lehetővé tesszük ökológiai összefüggések megértését. Itt lehetne megbeszélni az aktuális környezeti problémákat (erdők pusztulása, ózonlyuk). A természetismeret többi tárggyal való összhangja ezen túlmenően az ökológia és ökonómia viszonya megértésének kezdetét jelentheti.
A 6. osztályban számtanból követelmény többek között a kamat-, váltó- és diszkontszámítás tárgyalása. Hogy ezáltal az algebra és a gazdasági ismeretek összekapcsolásának milyen sokrétű lehetősége és szükségszerűsége adódik, azzal Ernst Schubert foglalkozott egy figyelemre méltó munkában.6 A kamatszámítás tanításakor már mindenképp megtehetjük az első lépést a pénzügy betegségeinek megértéséhez. (Mi teszi a pénzügyi folyamatok realitással szembeni önállósodását érthetőbbé, mint annak a József által Krisztus születésekor befektetett pfennignek a kamatoskamat számítása!) így érthető meg aztán később a pénzgazdálkodás jelenlegi formája által okozott növekedési kényszer és az ökológiai katasztrófahelyzet reális összefüggése.
Ezzel párhuzamosan a 6. osztálytól a kertművelés (a 9. osztálytól aztán epochaként) lehetővé teszi, hogy ne csak azt tanulja meg a gyerek, hogy „milyen sok fáradozás, gondosság és türelem kell ahhoz, míg valami fogyasztásra éretten learatható", hanem egy ökológiai (biodinamikus) mezőgazdaság rendkívüli jelentőségének a megértése is kialakuljon. (A műhelygyakorlattal kapcsolatban itt közvetlenül ápolható a munkakedv, a sikeres tevékenység öröme is.) Egy másik oldalról hat a szociális meg értésre a 7. osztályos természetismeret, hiszen itt a természetszemléletet kell az emberhez visszavezetni, táplálkozási és egészségügyi viszonyokat tárgyalni. Ehhez meg kell jegyezzük, hogy a táplálkozás és az egészség kérdéseit ebben a korban még úgy lehet megbeszélni, hogy a szemléletmódot a tulajdon testi jólét ego-nézőpontja kevésbé harsogja túl, mint idősebb korban. Ebben a korban jöhet tehát létre annak megértése, hogy az egészséges táplálkozás egyszersmind hozzájárulás az emberi fejlődéshez és a Föld gyógyulásához - és ez egy olyan felismerés, melytől idősebb korban borzasztó nagy mértékben függ egy tudatos fogyasztói magatartás. (A 8. osztályban aztán a táplálkozás kérdése még egyszer előjön kémiából.)
Rudolf Steiner: „A 7. és 8. osztályban azt nyújthatnánk, amiről A szociális élet kérdései' szól."
A vázoltakból látható, hogyan szövődnek egybe az iskolai évek során a „tantervben" a szociális megértésre és a szociális képességek kialakulására közvetetten ható motívumok a szociális kérdésekkel való, a mindenkori életkornak megfelelő közvetlen foglalkozással. És ez a közvetlen foglalkozás semmiképp nem csak a felső tagozaton kezdődik. Az első Waldorf-iskola konferenciáinak jegyzőkönyvei (1920. 03. 08.) a következő, gyakran figyelmen kívül hagyott részt tartalmazzák: „Beszámoló a szociális kérdés tanításáról. Dr. Steiner: A 7. és 8. osztályban azt nyújthatnánk, amiről A szociális élet kérdései' szól."7 Ez alatt bizonyára nem a könyv szövegének feldolgozását kell értenünk, de a szociális kérdés tartalmával való foglalkozás, ha ez az életkornak megfelelő módon történik, mindenképp elkezdődhet a 7. osztályban.
Hasonló irányba mutat az a kívánalom, hogy 13-16. évükben az iparágak bizonyos összefoglalását értessük meg a gyerekekkel. Ennek a megértésnek a jelentőségéről ezt mondja Steiner: „Az életben ma minden specializálódott. Ez a specializálódás tulajdonképpen borzasztó, és főleg azért van az életben ennyi specializálódás, mert már a tanításban ezt kezdjük el. Ami itt megvalósult, azt a következő szavakkal lehetne összefoglalni: Mindazt, amit a gyerek az iskolaévei alatt megtanul, végül úgy kell kiterjeszteni, hogy a gyakorlati élet egészét átfonja." Ez a kiindulópont már eleve elnyomja azt az érzést, mely olyan végzetes szerepet játszik, és gyakran a szociális megújulás minden kezdeményezését megbénítja: a komplex társadalmi élet áttekinthetetlenségének - és ezzel együtt formál-hatatlanságának - érzését. A szociális megismerés elvárt tanításához tartozik a könyvelés is. Rudolf Steiner: „így alapvetően egy gyermeknek sem lenne szabad a 15. életévet anélkül elérnie, hogy legalább a legegyszerűbb könyvelési formák szabályaival ne ismerkedne meg a számtanórákon..."8 A kettős könyvvitel megszületése az emberiség történetében a „tudati lélek korszakának" megjelenéséhez kötődik. A kettős könyvvitel kapcsán megtanulható, hogyan jár együtt minden könyvelés egy ellenkönyveléssel, minden cselekedet a maga következményeivel. Az olyan tendenciákban, mint az öko- és szociális mérlegekről folyó élesedő vita, a cselekedeteink következményeire történő ráéb-redés fejeződik ki. Egy olyan ökonómiai összfelelósségtudat csíráiról van itt szó, mely az üzem- és piacgazdasági irányultságú ökonómiában megrövidült. Hogyan tanuljuk meg gondolkodásunkba az ökonómiai döntések ökológiai és szociális következményeit már eleve bevonni? Milyen szerveket kell a gazdasági életben létrehozni annak érdekében, hogy e kérdések vonatkozásában egyáltalán cselekvőképessé váljunk? Aki egyszer átfutotta a könyvelés iskoláját, az könnyebben kifejleszthet magában egy ezen égető kérdések iránti érzéket, és saját élete alakításának ökonómiai kérdéseiben is életrevalóbb lesz.
Rudolf Steiner nyomatékosan megkíván egy a „legkülönbözőbb gazdasági területekről szóló életismeretet."9 Az új iskola első konferenciáján, 1919. szeptember 25-én erről ezt mondja: „Garanciát jelentő emberek... gyakorlati szakemberek ... kellene összeállítsák az életismeret egyes ágait..." „Olyanok, mint van Leer úr és Molt úr és még mások, akik benne vannak a gyakorlati gazdasági életben, és akik tudják, mennyire kell koncentrálniuk az ilyen kérdésekre, ha valami ilyesmit kidolgoznak." Az ilyen ösztönzések sajnos éveken keresztül kevéssé találtak meghallgatásra. Az utóbbi években erősödött a téma iránti érzékenység, ami a már említett publikációkban is tükröződik. Utalnunk kell még Erhard Fucke könyvére: „Gazdaság? Az mi? - A gazdasági élet összefüggéseibe bevezető olvasókönyv fiataloknak" (Stuttgart, 1993).
A szociális kérdésekre vonatkozóan a különböző szakterületek oktatásának összhangjára még számos további motívumot nyújt a 7. osztály „tanterve": földrajzból folytatódik az égi viszonyok vizsgálata, ezzel együtt elkezdődik „a Föld lakói szellemi-kulturális viszonyainak bemutatása, mindig azzal összefüggésben, amit az anyagi és gazdasági viszonyokról már megismertünk". Ugyanakkor „üzleti levelekben és fogalmazványokban gondosan tovább ápoljuk ... az üzleti-gyakorlati érzéket", és felbecsüljük a szociális kérdésekre vonatkozó kiegyensúlyozott ítéletalkotás képességét, pl. „dialektikus" fogalmazástémák segítségével; esetleg arról a kérdésről íratunk dolgozatot, hogy milyen progresszív és milyen kétes hatásokkal járt a könyvnyomtatás megjelenése. Ezzel párhuzamosan a diákok fizikából a modern technika szempontjából fontos mechanikai alapfogalmakkal ismerkednek meg: „az emelővel, a tengelyre helyezett kerékkel, a csigasorral, a lejtővel, a görgővel, a csavarral stb." „A megszerzett fizikai, kémiai, földrajzi és természetismereti fogalmak segítségével összefoglalóan ábrázoljuk a termelési, üzemi, kereseti és közlekedési viszonyokat", míg ugyanakkor az elsajátítandó matematikai ismereteket „a gyakorlati élettel összefüggésben" kell átvenni. Mindezek a motívumok a következő osztályokban tovább kibontakoznak.
__________
' Vom Lehrptan der Freien Waldorfschule. Brarbeitet von C. von Heydebrand: Neuaufl. 1983. Stuttgart. 11, oldal. Amennyiben nincs más utalás, a „tantervhez" kapcsolódó idézetek ebből a múból származnak. A „tantervhez" lásd még Tobias Richter: Padagogischer Auftrag und Unterrichtsziele einer Freien Waldorfschule. Stuttgart, 1995. A tanterv szociális motívumait illetően azonban ez az ábrázolás - néhány hasznos részlet ellenére - inkább megtévesztő. Új kiadása esetén megfelelő átdolgozása ajánlatos lenne.
2 A számtanoktatást illetően lásd: R. Steiner: Die Emeuerung der padagogisch-didaktischen Kunst durch Geisteswissenschaft, (1920), GA 301, Dornach, 1958, tizedik előadás, 152. oldal.
1 Hogy ebben az összefüggésben hogyan vezethetők be a hármas tagozódás elemei, azt megtaláljuk Christoph Stegman írásában az „Erziehungskunst" 1993. évi 6-7. számában.
Ugyanitt az osztálytanító is ösztönzéseket találhat a történelemoktatáshoz.
' R. Steiner: Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches. GA 294, az 1919. szept. 5-i előadás. Idézi Erhard Fucke: Grundlinien einer Padagogik des Jugendalters. Zur Lehrplankonzeption der Klassen 6-10 an Waldorfschulen, Stuttgart, 1991, 191. oldal. Fucke munkája a mi témánkat illetően alapvető jelentőségű.
4 R. Steiner: Erziehungskunst, Metodisch-Didaktisches. GA 294
B Elementare Wirtschaftskunde als Beitrag zur sozialen Bildung. Biespiel einer Unterrichtsepoche im 6. Schuljahr einer Freien Waldorfschule, in leber/Bohnsack
' Konferenzen mit den Lehrem der Freien Waldorfschule in Stuttgart, Erster Band, GA 300/a, Dornach, 1975, 123. oldat
1 R. Steiner: Erziehungskunst. Metodisch-Didaktisches. GA 294, az 1919. szept. 3-i előadás ■GA 300/b, az 1919. szept. 25-i konferencia
Mikor a tárgyak megszólalnak -
fény és homály össze-vegyül - s
lelküket látod hajladozva
átsóhajtni más világba - -ujjad ha
éri némelyikük, mintha sikoltna,
felzokogna s bőröd égő zsibbadás
- -
Fülelj csak I, mint beszélnek ők
ismerős, de mondhatatlan igékkel
s hogy motoz a mélyben benned
valami emlék, valami zsongó szín-
szövevény: csengő képek volt -
lesz - árja; s előtted, nézd csak!,
fénylő arc figyel rád; de csitt, ha
szólsz, már elsuhan; kérjed őt
tekinteteddel, kérd a szív szavával
- -
Hol vagyok, jaj, hol vagyok?
- kiált a szék most bólogatva hintóbakként;
gyorsan, gyorsan!
- szól az asztal, hajnal előtt oda érünk; ne
hagyjatok egymagamba! - könyörgi az ágy
vacogva, holnap én is hazaérek, holnap én is
Azt a fénylőt felejthetném!, azt a
lángos szelíd arcot; mit is
mondott, mit kérdezett?
Csöndben ülök; nézem, nézem,
milyen némák mind a tárgyak.
('77. dec. 13.)
A Waldorf-világban talán sokan tudják, hogy negyedik éve folyik Magyarországon Bothmer-gimnasztika képzés, de valószínűleg kevesen vannak, akik tudnák, mi a csuda -vagy ki a csuda - az a Bothmer-gim-naszta, és mire jó az, amit tud. Pedig egyre több iskolában van már Bothmer-tanár, s ebben az évben sok iskola fogad hospitálókat, így talán érdemes néhány szóval bemutatni a képzést.
A történet legendába illő kezdete a kilencvenes évek elejére nyúlik visz-sza, amikor Martin Baker, a Michael-hall Bothmer-tanára és az angol képzés egyik vezetője szabadságát kihasználva és a legnemesebb értelmű kalandvágytól indíttatva új lehetőségeket, friss erőket keresve egy motor nyergében hazánkba érkezett, és megtartotta első foglalkozásait az akkor induló nappali tanárképzésen és a virágzó Prológus Színitanodában. Ez az első találkozás elemi erejűnek bizonyult: a magyarok mint az esőre váró, szikkadt föld szívták magukba azt a mozgásélményt, melyet ez az ember ajándékképp magával hozott az esős Albionból. Ennek az egymásra találásnak lett gyümölcse az a sok-sok további alkalom - hétvégék és nyári táborok melyek során egyre több és több ember ismerkedett a Bothmer-gim-nasztika avagy térdinamika világával. Élményrétegek rakódtak élményrétegekre, szálak szövődtek-fo-nódtak egyre szorosabbra.
1995-ben azután komolyra fordultak a dolgok. Az évi két-háromszori találkozás nem lakatta jól a tudásvágyat, s így a magyar szervezők unszolni kezdték Martin Bakert: tartana egy rendes, szabályos képzést Magyarországon.
Ez volt az a pillanat, amit úgy is lehetne nevezni: ugrás a semmibe. Enyhén szólva merész vállalkozásnak tűnt - mindkét oldalról nézve -négy évre tervezve több külföldi tanár rendszeres Magyarországra utaztatása, egyéb feltételekről nem is beszélve. Az idea azonban erősnek bizonyult. És lőn: hetven ember részvételével, három tanár vezetésével - Martin Baker, Kim Brooklin-Payne és Paul Harnischfeger - elindult Kelet-Európában először a Bothmer-gimnasztika képzés. Ami ennél is nagyobb szó: alig néhány hónap múlva, 1999 szeptemberében mintegy negyven-ötven fő fog diplomát kapni a képzés elvégzése után. Reméljük így lesz, s a magyar Bothmer-képzést addig sem hagyja cserben szerencsecsillaga. Mi a képzés célja, és mi történt a négy év során?
A képzés gyakorlati célja: Waldorf-iskolai tornatanárok, illetve felnőtt csoportokat vezető tanárok képzése, de természetesen olyanok is részt vehetnek a kurzuson, akik csupán mozgásuk pallérozása céljából járják végig a négy évet. A Bothmer-gim-naszta működési terepe a fizikai testen keresztül történő nevelés.
A képzés tartalmát az eddigi angliai Bothmer-tanárképzés anyagára építve dolgozták ki, de teret engedtek néhány magyar sajátosságnak is. így például a magyar képzésen minden évben van művészeti foglalkozás is, egymást váltva zene (Gajdos András), dráma (Bognár János), agyagozás (Gajdos Renate), festés (Döbröntei Zoltán), euritmia (Szent-mártony Ivonne). Az egyes évek anyagához tartozó előadásokat is magyar előadók tartják (Kökéndy Ákos, Mesterházy Zsuzsa, Clemens Schleuning, Székely György, Vekerdy Tamás.)
A képzés gerincét azonban természetesen a Bothmer-gimnasztikára épülő térdinamikai órák adják. A Bothmer-gimnasztika alapját Fritzgard von Bothmer gróf - az első Waldorf-iskola testnevelő tanára -dolgozta ki az 1920-as években, Rudolf Steiner útmutatásai alapján, olyan harminckét alapgyakorlat formájában, melyek az emberi mozgás teljes skáláját átfogják. Ezek a gyakorlatok, valamint az őket átható térés mozgásszemlélet képezi a térdinamika alapját.
Ezeknek a gyakorlatoknak a mibenlétéről írni a legnehezebb feladat. Nemcsak azért, mert magam - még gyerekcipőben járó bothmeres -nem rendelkezem kellő átlátással a gyakorlatok sokrétűségéről, hanem azért is, mert - lévén szó mozgásról - a tudás átadásának módja elsősorban nem szóbeli (és főképp nem írásos), hanem gyakorlati módon történik. Tanárgenerációk adják át tanárgenerációknak a mozdulatokat. Ez az alap lényegében változatlan, de a világ számos országában egyre több mester dolgozik azon, hogy ezeket az alapokat a legkülönfélébb területeken - sportok, dráma, terápia, közösségépítés stb. - továbbfejlessze.
Itt csupán néhány mozzanatra szeretnék utalni. A Bothmer-gimnasztika gyakorlatai tulajdonképpen rendkívül egyszerű - néha bonyolultabb - mozdulatsorok, melyek elemei mondjuk a kar felemelése és leengedése, ugrások, zuhanás és felemelkedés stb. Egy-egy gyakorlat önmagában teljes, mozgás-archetípus. A Bothmer-gimnasztika figyelme arra irányul, ahogy a mozgások végzése során az ember kapcsolatba kerül az őt körülvevő térrel és annak erőivel, a nehézséggel és a könnyűséggel, a tér irányaival, a vízszintessel és a függőlegessel, melyek nem elvont fogalmak, melyeket az emberi intellektus vetít a környezetre, hanem valóságosan létező erők, melyek terében ott áll és mozog az emberi lény. Az ember mozgásában és mindennapi tartásában legbensőbb individuális lényének viszonya fejeződik ki a tér erőihez. Az ember a beláthatatlan, magasságos, végtelen, kozmikus térben él Nap, Hold, bolygók és csillagok fényében, mégis a tömör, sötét, meleg és kemény Földön, amelyhez hozzákapcsolja a gravitáció. Ha e két erő egyensúlya megszűnne, kirepülne az űrbe vagy belepréselődne az anyagba. Az embernek azonban néha keserves-küzdelmes, máskor gyönyörűséges-játékos feladata, hogy e kettő harmóniáját önmagában megteremtse. Az évek során a mozdulatok újabb és újabb rétegei tárulnak föl, s ezért van, hogy a Bothmer-gimnaszta legnagyobb kincse az a harminckét gyakorlat, melyeket nem csupán négy évig, de élete végéig gyakorolhat, egyre mélyítve kapcsolatát a tér erőivel.
A Bothmer-gimnasztika egy lehetséges út az európai ember számára, hogy saját és az őt körülvevő tér erőit a mozgáson keresztül megismerje. Európai alatt itt természetesen nem fajt vagy nációt értünk, hanem egy kultúrát, hagyományt, szellemiséget. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a keleti sportok és mozgások is tulajdonképpen valami hasonlót kínálnak fel számunkra. Hallatlan népszerűségüket is valószínűleg annak köszönhetik, hogy ma a kőkemény materializmusban megcsömörlött ember ezeken keresztül újra kapcsolatba kerülhet fizikailag nem látható erőkkel, s megtanulhatja használni azokat. Minden ilyen típusú mozgásból egyvalami azonban biztosan hiányzik: a keresztény-európai alapok, hiszen lényegük a keleti filozófiákból és misztériumiskolákból ered.*
A Bothmer-gimnasztika emberképének és mozgásszemléletének alapja azonban a keresztény alapokon álló antropozófia, melynek tiszta áttetszősége és rendkívüli hatékonysága abból ered, hogy az embert és a világot a mai kor fejlettségi szintjén képes megismerni és megragadni. Miközben nem vonjuk kétségbe a keleti filozófiákra épülő mozgás realitását, ugyanakkor, ha Krisztus földre szállását, az embert és a földet megváltó cselekedetét valóságnak tudjuk átélni, akkor képesek lehetünk elfogadni azt a gondolatot is, hogy mindez az ember és a tér kapcsolatát is átalakította.
A Bothmer-gimnasztikával kapcsolatban hasonló érzése van az embernek, mint minden más területtel, ahová az antropozófia nyomán lép: hogy varázslatosan hatékony, mégis lépésről lépésre megtehető és belátható úton halad az emberi megismerésben. A nehezén ilyen formán túljutván, nézzük, mi minden tartozik még a négy éves képzéshez?
Messzemenően érvényesül a „gyakorlatban való megismerés" elve. Vagyis: mindazt, ami testnevelés órán felmerülhet fogócskától az ugrókötélen át a birkózásig, a vakvezetéstől a kidobóson át a különféle sportokig, mindent kipróbálni, és a sok-sok tapasztalat során megfelelő rálátást szerezni. Megismerkedtünk a legfontosabb labdajátékok elemeivel: a röplabdával, a baseballal stb., de belekóstoltunk a szertornába, és szaltózni is tanultunk - nem csak elméletben -, sőt zsonglőrködtünk is. A játékok és a Bothmer-gimnasztikai gyakorlatok elsajátítása során lassan és egyre világosabban kirajzolódik annak a képe is, hogy mely életkorban melyik játék illetve gyakorlat megfelelő a gyermekek számára. Egy nyolc esztendős gyermek még nem úgy áll a térben, mint egy felnőtt, s minden életkorban megvannak azok a játékok és mozgássorok, amelyek segítik őt, hogy fejlődésében a következő - belső - mozdulatot megtegye. Mindennek hátterében szintén ott áll az a szemlélet, mellyel az egyes sportokra rátekinthetünk, hogy lássuk, mi is történik az adott tevékenység közben valójában, az ember és a tér viszonylatában.
Mi is történt még? Megtanultunk járni, futni, ugrani. Vagyis mindezt újratanultuk. Megtanultuk hordozni a fejünket, megtanultunk állni a földön. Ezek rendkívül egyszerű dolgok. Mégis négy év kell hozzá. Ez a legtöbb, ami történt. Miért olyan lényeges? Mert a Bothmer-tanár, ha bekerül az iskolába, leginkább saját mozgásán keresztül, mint egy eleven "kép" áll a gyermekek között, akik számára az utánzás még oly eleven tanulás. A szemlélet, melyet a Bothmer-tanár elsajátított, nem szavakban, hanem mozgásán keresztül érvényesül. S azon az iskolázott képességen keresztül, ahogy rátekint egy gyermek mozgására.
1998 szeptemberében mintegy negy-ven-ötven ember fog diplomát kapni. A diplomát az angol Bothmer-iskola adja, azonban minden remény szerint Magyarországon is akkreditálni fogják a képzést. A bizonyítványt az idei évben folyó tanítási gyakorlatok alapján fogják kapni a csoport tagjai. Lesznek, akik felnőttek tanítására, s lesznek akik 1-6. osztályig kapnak majd képesítést, mások 7-12. osztályig. E mellett a csoport egyes tagjai terápiás képzést is választottak, ennek elsajátításához azonban még további tanulmányokra lesz szükség.
A diploma kézhez vételének a tanítási gyakorlaton túl is igen szigorú feltételei vannak: az órákon való 90%-os részvételi arány például. Mindezzel szeretnék biztosítani a kurzus vezetői, hogy valóban jól képzett és hiteles emberek képviseljék majd a Bothmer-gimnasztikát a magyarországi Waldorf-iskolákban.
Ezek a végzett tanárok mindennapi testnevelő munkájukon túl sok más területen is segíteni tudják majd a tanári kollégium munkáját: a gyermekek játékkultúrájának megteremtésében például az iskola életén belül, vagy a gyermekmegfigyelésekben a gyermekek mozgásáról adott kép megformálásában. De szakmai érvek felhozásával segíthetnek eligazodni a szülőknek is olyan kérdésekben például, hogy miért ne járassák kicsi gyermeküket harcművészeti órákra, vagy idő előtt komoly sportedzésekre.
Végezetül néhány szót arról, miért is olyan sikeres ez a képzés Magyarországon.
A kérdés persze jóval többrétű, mint amire egy ember választ képes adni. Egy azonban bizonyos: ez a képzés rendkívül jó pillanatban érkezett Magyarországra. Mint egy jó Bothmer-mozdulat. Sem túl későn, sem túl korán. Nem csak a mozdulat volt pontos, de segítő volt az az erőtér is, amely körülvette - gondoljunk csak a 90-es évek Magyarországának pezsgő lendületére, amelyben ott volt a most-minden-lehet érzése, s amelyre ma már nosztalgiával gondolunk. Kellő alapot teremtett a tanárok ta-pasztaltsága, hiszen egy Angliában már kipróbált képzést hoztak el Magyarországra, mindezt azonban izgalmassá és újszerűvé tette az itteni terep, a magyarok újfajta befogadó közeget jelentettek.
És nem elfelejthető az a finom mód, ahogy a Mesterek bevezették a csoportot a mozgás világába. Saját példájuk hitelessége, és az a rengeteg tapasztalás, amely mozgásunk megismerése és megváltozása közben bizonyította a térdinamika mozgásról alkotott képének helytállóságát, bizalmat teremtett, s így készített utat a forrásául szolgáló fogalomrendszer megértéséhez és elfogadásához. Hogy ebben ki hova jut, az személyes útja.
Igen nagy érdeme van a gondos, alapos szervezőmunkának, s a rengeteg segítőből e helyt csupán Szántó Ildikó és Varga Szemes László nevét emeljük ki. A képzés sikerének talán egyik záloga az a - tanáraink példáján is megtapasztalt - folyamatos munka, melyben a minőségre való állandó törekvés van jelen, s mely egyben segítő szándékként nyilvánul meg a társak felé. Ez, és a Játék, mely felold és összeköt, céltudatossá tesz, valamint életet és egy adag humort kever a tevékenységbe, a közösséget is átformálja, ami viszont ismét visszahat a közös és egyéni minőségre. Ez egyike azoknak a "hétköznapi varázslatoknak", amikor az ember legjobb képességeit tudja előhozni és a közös tevékenységbe belevinni - sokszor még önmaga számára is meglepő módon. A magyar Bothmer-képzés születése és kibontakozása egyike azoknak a gyönyörű történeteknek, melyek az elmúlt évtizedben hazánkban az antropozófia impulzusától indíttatva emberek szabad kezdeményezésének nyomán lejátszódtak. Nemcsak a mozgás megismerése jelent egész életre szóló útravalót, de bátorságot és tetterőt ad annak megtapasztalása, hogy pusztán emberek egymás iránti szeretete és egy tárgy iránti megismerési vágya képes megteremteni azt a szabad teret, melyben megfoganhat és életképes, egészséges, hasznos létezővé növekedhet egy kezdeményezés. A mag elhintetett és a föld termékenyen befogadta azt. A kicsi fa immár sok gyökérrel kapaszkodik belé, törzse-levele-ága kihajtott, virágja bimbóban. Reménység van benne, hogy hamarosan termőre fordul. Hogy milyen lesz gyümölcse, ez az eljövendő időszak kérdése.
E bevezető után következzék egy válogatás, amely a Bothmer-gimnasztika pedagógiai részével foglalkozik.
__________
* A keleti sportok szemléletét tekintve lásd még Kim Brooklin-Payne cikkét a Tani-tani című újság 6., legutóbbi számában, mely a kérdést pedagógiai szemszögből közelíti meg.
A tornatanár intenzív előkészítő munkájához szükséges, hogy tudja, milyen óra folyik a testnevelés előtt illetve után, s melyik szakirányban, milyen módon zajlik a főoktatás. Idővel ugyanis tapasztalni fogja, hogyan hatnak át egyes szakok, tanárok illetve munkamódok a testnevelésbe. A saját tevékenységéről kapott visszajelzéseket is tapasztalattá kell tennie. Dr. Steiner nagyon fontosnak tartotta a körülményekről való tájékozódást, illetve azt, hogy lehetőségek szerint maga az osztálytanító biztosítsa az oktatás folyamatosságát. A bármikor helyébe lépő szaktanárnak viszont kötelessége, hogy alaposan és átfogóan informálódjon, együttműködve más, az osztályban még munkálkodó tanári erőkkel.
Természetesen a tornatanárnak is áttekinthető képet kell adnia a diákokkal elért eredményeiről, illetve arról, mely feladatokban kell még a jobb elérésére törekednie. Ilyenkor azonban nem jó nehézkesen és formálisan az előírásokat követni. Nagyon lényeges ugyanis a tanítás elején megfigyelni, hogy amikor a gyerekek bejönnek a tornaterembe, a művésziből megszülető mozgásvágy mely mélységet és valóságot hajlandó kiélni. Ehhez el kell sajátítani egy finom érzékelést, iskolázni kell az embertani látásmódot. Akkor elég mozgékonyak leszünk ahhoz, hogy az előre megtervezettet a csírázó kívánsággal összekapcsolhassuk.
Bemelegítés, összehangolás
A gyermek osztályterméből egy hatalmas tornaterem terébe lép. Ezt a teret, oly gyorsan ahogy ezt mozgásszabadsága lehetővé teszi, meg kell töltenie, s igazán szép, ha ebben örömét is leli.
Természetesen a tornatanári szándék ennek hátterében a testi bemelegítés, a vér fölpezsdítése, nyújtás - erő - kondíció. Ha a gyermek már biztosan mozog a teremben, teste jól átmelegedett, s így erősen jelen van magában, meglehetősen szabad mozgással beilleszthetjük a gimnasztikát. Amit alsó osztályban ritmussal és elemi mozgásformákkal, középtagozatban pedig a gyermekek lelki élményei által hozunk közelebb, azt felső osztályokban tudatosan gyakorolhatjuk illetve formálhatjuk meg. Vegyük például a könnyűség-nehézség élményét.
A kicsiknél ritmusos játékban találhatjuk ezt meg, például ugrálás versmértékben. Középső osztályokban leküzdendő illetve segítséget nyújtó erőkként élhetők át, mint például a távolugrásban, ahol lendületes futás és ugrás győzi le a nehézséget, a repülésben maga a könnyűség, a földetérésben újra a nehézség élménye jelenik meg.
Felső osztályosoknál konkrétan beszélünk ezekről az erőkről, s próbáljuk őket megfogni, vezetni. Az ifjaknak saját testükkel való munkájukban a könnyűség, illetve nehézség segítségével kell az egészséges és egyenes tartást kifejleszteniük.
Figyeljünk meg egy hatodikost, akit megkérünk, hogy csináljon a nyújtón egy fellendülést. Milyen absztrakt, ahogy ez az eszköz a térben áll. A diák vele szemben egyedül van az elvégzendő gyakorlattal, senkire sem számíthat, aki segítene a másik oldalról.
Meg kell barátkoznia a gondolattal, teljesen belefeszíti testét a kívánt gyakorlatba, hogy elérje a célt: a nyújtón való átfordulást. Az objektív, helyes mozgássorrend sikerre vezet. Érdekes megfigyelni a gyermek örömét, amikor többféle próbálkozás után sikerül a gyakorlat.
Mi is történt?
Utánzással, megfigyeléssel s a magyarázatra való hallgatás segítségével sikerült bevezetnie magát a kívánt formába. Valamit kidolgozott és befejezett, ami "igaz", teljességgel helyes.
Az öröm érzése jelenik meg. Megismeri a realitást, a vele való munkát, valóra váltja azt. Nagyon hasznos, hogy megtanul bánni testével, megpróbálja az elméletet gyakorlatba átvinni, hisz fontos számára, hogy ne torpanjon meg az elméletben, hanem találja meg újra és újra az utat a cselekvéshez.
A különböző formák és mozgásfolyamatok koncentrált átdolgozása után jutunk az utolsó részhez. A játékban megajándékozzuk a gyereket a legnagyobb mozgásszabadsággal. Együtt cselekedni, egy világosan megadott céllal, mely eggyé és mindenkié, ez az alapja annak, hogy ez az óra legkedveltebb része a gyerekek körében. Minden játék szabályok tárháza, mégis végtelen számú lehetőség van a mozgásra együtt és egyedül is a térben.
Hogyan lép be a lélekerőkkel való munkálkodás?
Kezdjük a befejező résszel, a játékkal. Közös törekvés pontokért, kosarakért, kapukért, minden más jelentéktelenné válik. A cselekvésre való akarat áll előtérben, különben minden játék katasztrofálissá válna. Ha a vesztes oldalon áll az ember, akkor is megpróbálja részvételével a cél elérését. Ha nem lenne akarati impulzus az egyes emberben, illetve csoportban, ez nem is lenne lehetséges. Ilymódon az akarat minden játékban erősödik, s a tanuló átélheti, hogy a részvétel sikerhez vezethet. A hirtelen áttörő akarat a játék szabályai által mérsékelt pályára terelődik, így megmutatkozik a tanár munkája az építő és értelmes, korosztályokhoz illő játékok gyakorlásában. A játékban sokszínű lelki tevékenység játszódik le, de legfőképpen az akaratot képezzük. Szertornánál vagy könnyű atlétikánál előtérben mindig a ritmus áll. Vegyük például a gyűrűn tornázókat.
Négy lány egy csoportban különböző figurákat mutat be, teljes szinkronban. Boldogságérzés tör ki belőlük, s a nézők is, megcsodálva őket, spontán tapsolni kezdenek. A ritmus különösen a szívdobogásban és a légzésben jelenik meg az embernél, s ezzel a testi tevékenységgel szoros kapcsolatban állnak az érzések. Maguk a gimnasztikai gyakorlatok is impulzív-ritmusos karaktert vesznek fel, s megpróbáljuk elérni, hogy a gyermek, illetve diák érzéssel kapcsolódjon a szeren való gyakorláshoz.
A korábban már említett Bothmer-gimnasztika mélyebb értelme: az ember belemerülése a térbe. A felsőbb osztályokban többek között a térirányokkal foglalkoznak a tizedik osztály diákjai. Például belebocsátkoznak a nagy horizontba (a horizontális sík a térben, melyben mindenki egyénien áll, a maga vállvona-lával). Ha kinyújtják kezüket, megjelenítik ezt a már meglévő síkot. Miért „meglévő" sík? Arról van szó, hogy az ifjakat bevezessük a térirányokba, s számukra gondolatilag a saját testük segítségével mutathassuk meg azt. Ha megérti a diák, hogy ilyen értelemben áll ő is a térben, s hogy az irányok hatnak rá, ha így dolgozunk minden tériránnyal, akkor a gimnasztika által megjelenik az egyenes tartás. A térirányok áthatolnak rajtuk, s maga az ember saját testével mutatja a térben lévő metszésvonalakat. A gondolat a mozgás vezetésében előtérben áll, s ezt konkrétan meg is beszélik. A diák világos képet kap arról, hogy ezek a térirányok jelen vannak, s támogatják őt tartásában, ha felismeri őket. Az egészséges és egyenes tartás tudatossá válik, ha elegendő munkát fektetnek a térirányok gyakorlásába.
A gyakran komplikált erővilágban azonban ösztönösen is fejleszteniük kell magukat, ami egyébként a tanár feladata is. Emellett azonban a tanárnak a mozgásvilág szellemi hátterét világosan át kell látnia, és éber tudattal felismeréseket kell tennie. Ilyenkor természetesen nem bonyolult mozgásláncolatokkal kell elkezdenie a tanítást, hanem néhány elementáris erőre kell felfigyelnie. Minden gyakorlott testnevelő tudja, hogy éppen az elemi erők vagy mozgások, bár tudattalanul, kedveltek a diákoknál.
Példa erre egy már hosszabb ideje meglehetősen közönyös tizedik osztály, mely mindenféle mozgáscsemegék sikertelen felkínálása után mégis érdeklődést mutatott, és a továbbiakra pozitíven hatott, mikor egy körben való gyakorlatot végeztettek velük, melyben egy körös-kör-be forgatott ugrókötelet kellett átugrálniuk. Sok arcról lerítt a vidám meglepettség élménye, hogy az egyszerű föl-le ugrásokból az azonos ritmus hatására egy gyönyörű szép együttes hullámmozgás született.
Ez az óra - az osztály aktuális fejlődési szükségszerűségére való tekintettel, melyben táplálékkereső vágy volt elemi közösségfejlesztő gyakorlatokra - egyszerre vált annak táplálójává is, mely lehetőséget a tanárnak mindig kutatnia kell, melyet soha nem kényszeríthet ki, mely hirtelen, mintegy a pillanatnyi helyzet ajándékaként itt van.
(Válogatás az 1998. áprilisi Erziehungskunst néhány cikkéből illetve Jochen Nietzold: Geistige Strukturen sinnvollen Turnens című könyvéből J. CH. Mellimger Verlag, Stuttgart, 1978.)
1998. július 9-e és 19-e között az oroszországi Kalugában rendezték meg a Goetheanum Szabad Szellemtudományi Főiskola (Svájc) Természettudományi Szekciójának ökológiai vándorkonferenciáját. A közel tíz éve, minden nyáron Jochen Bockemühl irányításával zajló "tájheteket" eleinte a főiskola központjában, Dornachban tartották, elsősorban nyugatiak részvételével. A Hermann Seibert berlini ökológus felbukkanásával színesedő rendezvény egyszercsak vándorolni kezdett: Berlin, Drezda, majd a magyarországi Taliándörögd adott otthont a lassan egész Európára kiterjedő, mintegy száz résztvevőt megmozdító eseménynek.
A magyar "delegációt" a PAGONY Iroda tagjai és Kádas Ágnes alkották. (A svájci szervezők, megtisztelve bennünket, egy önálló csoport vezetésére kértek fel.) Mindenki izgatottan várta a svájci-orosz-magyar koprodukciót...
Az itthoni felkészülés azzal kezdődött, hogy tanulmányoztuk Jochen Bockemühl előre kiadott témavázlatát. Össze is állítottunk olyan megfigyelési gyakorlatokat, melyekkel a felvetett kérdések - itthon előre elgondolva, reményeink szerint -megközelíthetők lehetnek. És rajzoltunk is egy-egy képet, hogy milyennek képzeljük el Kalugát, azt az orosz várost, ahová megyünk, aminek korábban soha a nevét sem hallottuk. Előképeink voltak, szórványos-homályos képek, de többnyire csak az orosztanulás gyötrelmei, az orosz nyelvkönyvek rajzai, a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg, az orosz házgyári lakások, a barátság kőolajvezeték, meg az ukrán maffia nem igazán vonzó képei merültek fel készülődés közben. Az orosz tájról, orosz emberekről, arról, hogy mi az „orosz", nem volt fogalmunk. A bolsevizmus összemosódott az oroszokkal. Különösen hangzottak Herbert Hahn szavai, aki azt állítja, hogy senki, aki nem látta, nem élte át, nem alkothat képzetet az orosz tájról. Ez aztán beigazolódott, olyan élesen, hogy szinte hihetetlen. De nemcsak a tájról, semmiről nem lehet saját tapasztalat nélkül megközelítően pontos képet alkotni. Kaluga egyik legélesebb, legfontosabb tanulsága az volt, hogy itteni életünk tapasztalataiból merített fogalmaink ott érvénytelenek voltak. Semmi nem azt jelenti Kalugában, mint itthon.
1998 július - Oroszország (Ekkor még senki sem sejtette az azóta bekövetkezett gazdasági-pénz-ügyi válságot.)
A moszkvai repülőtérre érkeztünk meg. Itt még igazán semmi különös nem tűnt fel. Kicsit félhomály volt, kicsit piszkosnak tűnt minden, sok ember nyüzsgött, idegen arcok. Aztán megérkeztek a konferencia nyugati résztvevői, sok ismerős, és megismertük a házigazdánkat, Nyikolájt, aki rendkívüli ember, ez már az első pillanatban érezhető volt. Csak Szűcs Gáborral fogott kezet a magyarok közül, ő volt az „ember", a többi csak asszonynép. A házigazdák - Ludmilla és Nyikolaj Banseljuk - embert próbáló küzdelmek árán teremtették meg a Szófia Házat, amely fogadta a messziről érkezőket, s amely a házigazdák reményei szerint "találkozási pont mindazok számára, akik szabad, jó akarattal érkeznek".
A konferenciára hatvan-hetven (alkalmanként száz) ember gyűlt össze, huszonöt külföldi, a többiek Oroszország és Ukrajna különböző városaiból. Nagyon érdekes volt a bemutatkozás, amikor minden résztvevő egykét mondatot, amit fontosnak gondolt, elmondott magáról. A nyugatiak felsorolták, hogy hol, milyen iskolát, képzést végeztek, hol és mivel foglalkoznak. Az oroszok, szinte mindenki, a családja történetéről mesélt, arról, hogy milyen utakat járt be a család -nem önként, de erről nem beszéltek -, míg végre visszakerülhettek - sokszor csak a gyerekek vagy unokák - a szülőföldre. És mindenki olyan szeretettel beszélt a szülőföldjéről, városáról, amihez foghatót soha nem tapasztaltunk. A magyarok közül pedig biztos lehetett volna olyanokat találni, akik arról beszélhettek volna, hogy apjuk, nagyapjuk soha ki nem mozdult a szülőfalujából, mégis háromnégy állam polgára is volt élete során. Ez a különös bemutatkozás adta az indítékot a munkacsoport témájához: a Bockemühl által felvetett kérdéseken túl azzal is akartunk foglalkozni, hogy a magunkkal hozott élmények, műveltség, neveltetés, átélt sors hogyan határozza meg vagy befolyásolja azt, ahogyan a világot észleljük. Az „előképeinket" szerettük volna tudatosítani. "Amikor még az emberek csak egy meghatározott környéken éltek, részesültek a napok, évek múlása során minden dologban, minden növényben, minden állatban, mindezek a lények életük részei voltak, ismerték azok igényeit. Mítoszokból, mesékből és mondákból kitűnik, hogy az emberek a természet jelenségeiben az isteni teremtés jellegét élték át, ebben védettnek érezték magukat és kiismerték magukat a világban. Különös bátorság kellett a továbblépéshez, hogy ebből a védettségből kioldódjanak. Végzetként élték át, ha száműzték őket. Észrevétlenül tájak keletkeztek abból, ahogyan egy emberi közösség együtt élt egy vidékkel. Mára a dolgok és az élőlények jórészt tárgyakká váltak, amelyektől elválik az ember, amelyekkel szabadon tud bánni, és amelyeket belső érdeklődés nélkül a saját hasznára manipulál. A technikai berendezések iránti növekvő érdeklődés, amely berendezésekről úgy gondolja az ember, hogy velük az életet gyakorlatiasabban és szabadabban alakíthatja, elfátyolozza a tekintetet arra vonatkozóan, ahogy az egyes ember elszigetelődik és elveszti a világhoz való belső kapcsolatát, amelyben élt. Belül mindannyian tájékozódás nélkül, "száműzetésben" élünk, miközben egyrészről a számítógép vezérelte világ kívülről egyre jobban behálózza és uralja az egyéni életet, másrészt az így kialakított emberi érzület hatékonyan formálja a tájat. A táj ezen átalakítása egyre jobban elnyomja a korábbi életet hordozó minőséget." Bockemühl professzor tömör bevezető sorai szinte összefoglalónak is tekinthetők. A tájhét során azt a kérdést boncolgattuk: hogyan változott az ember és a természet viszonya az emberi tudatfejlődés során. A mai, tárgyi tudatunk kialakulásának pontos megértésével kerestük a választ arra, mi is a táj valójában. Eddig azt gondolhattuk, hogy ezt a témát a világ bármely részén megbeszélhetnénk. Nos... Az első előadás közepén egy orosz kérdés kapcsán derült ki a résztvevők számára, hogy az orosz nyelvben nincs szó a tájra. Két szót használnak: a német eredetű "land-schaft" a természet és az emberi együtthatás eredményeként létrejött külső táj képének felel meg, a francia eredetű „pejszázs1' pedig a művészi ábrázolást, vagyis a belsőnkön keresztül kialakított tájképet jelöli. így a táj fogalmáról élénk beszélgetés bontakozott ki... Hol van a táj? Ha megérkezünk egy ismeretlen helyre, mindenkiben kialakul az adott helyről egy benyomás, egy hangulat. De amikor szétnézünk, magunk körül házakat, fákat, felhőket, folyókat, hegyeket látunk, mindegyiket meg tudjuk nevezni, le tudjuk írni. A hangulatról is tudunk mesélni - a külföldi nyaralások élménybeszámolói jórészt erről a hangulatról szólnak. Vajon ez a hangulat - atmoszféra? - kint van a látott képekben, vagy bennem létezik, vagy talán egyáltalán nem is létezik? Az atmoszféra olyan, mint a levegő, valójában nem észlelhető, ezért olyan, mintha nem is lenne. Hiszen mégiscsak házakat és fákat látok. Nehéz kívülálló tárgyként, egységként érzékelni a tájat, mert körülvesz bennünket, benne élünk. A képek, melyeket e tájról alkotunk, olyan képzet-képek, amelyek korábban megélt és kialakított értékítéletünket is hordozzák. Ezek a bennünk kialakított képek a táj hangulataként jelennek meg. Egy tájról alkotott megítélésünk, a táj bizonyos szempontok szerinti jellemzése - mindaz, amiről úgy gondoljuk, hogy közelebb visz egy táj megértéséhez, megismeréséhez - ebből a bennünk kialakult hangulatból táplálkozik.
Az általunk vezetett munkacsoport "A város mint táj" címmel vetette bele magát a munkába. Azt a kérdést helyeztük a középpontba, hogy milyen képeket hoznak magukkal a különböző országokból és különböző tájakról érkezett emberek, s ezekkel a külső adottságokkal ki milyen módon észleli és értékeli környezetét. Ezek a magunkkal hozott belső képek hogyan irányítják tekintetünket egy új helyzetben, s a helybéliek számára vajon mit jelent a többiek által látott „más". Nagyon sokat gondolkodtam, hogyan lehet egy újságcikkben az olvasó számára is követhető módon, élményszerűen bemutatni az eltelt tíz nap gyakorlati munkáját. Végül úgy döntöttem, egyetlen napot választok ki, amelynek gyakorlatai együttesen hordozzák az ember tárgyi tudatra ébresztését és a nemzetek eltérő karakterének bemutatását. Elutazásunk előtt vidáman emlegettük föl a gyötrő és keserves orosz nyelvórák emlékét, amelyek tíz-tizenkét éven át kisérték életünket.
Volt, aki azért nem tudott oroszul, mert már mindent elfelejtett, s volt, akinek elfelejtenie sem volt mit... Utáltuk az orosz órákat, s szinte kötelező volt utálni a szovjet népet is. Személyes tapasztalata azonban senkinek sem volt arról, milyenek az orosz emberek, hogyan élnek, hogyan éreznek, hiszen egy elnyomott nemzet nem fordulhat emberi érdeklődéssel az elnyomók felé. Kiszolgáltatott, sértett helyzetéből adódóan nem képes feltenni a kérdést, milyen lehet az elnyomó nemzet tagjának lenni.
Magyarországon a második világháború után „bontakozott ki a szocializmus eszméje", így nagyszüleink személyes élményei alapján még lehet valami fogalmunk a régi világról. De vajon mi lehet egy olyan országban, ahol már nincs olyan ember, aki ne a szocializmusba született volna bele. (Szolzsenyicin szerint az egész világtörténelem azt igazolja, hogy a nagy birodalmat teremtő népek mindig óriási szellemi kárt szenvednek. A nagybirodalmi célok és a nép erkölcsi egészsége nem egyeztethetőek össze.) Vajon mire emlékeznek ők? Vagy az ideológia, amely törlések és átírások formájában még a történelem lapjait is megváltoztatta, véglegesen megfosztotta a társadalmat az emlékezetétől is?
„Mindazon veszteségeket, amelyeket népünk a XVII. századi zavaros idők óta eltelt háromszáz év alatt elszenvedett, össze sem lehet mérni azokkal a veszteségekkel és azzal a visszaeséssel, amelyeket a hetvenéves kommunista uralom okozott.
Az első helyen e tekintetben az emberek fizikai megsemmisítése állt. A különböző statisztikusok közvetett számításai alapján kimondhatjuk, hogy - annak a folytonos belső háborúnak a nyomán, amelyet a szovjet kormány a saját népe ellen viselt - a Szovjetunió lakosságát nem kevesebb, mint negyvenöt-ötven millió fős veszteség érte. (...) Ennek a népirtásnak az volt a sajátossága, hogy az embereket nem sorra-rendre, véletlenszerűen vagy bizonyos területek szerint kaszálták le, hanem mindig szelektáltan: azokat, akik környezetükből vagy tiltakozásukkal, szembeszegülésükkel, vagy kritikai gondolkodásukkal, vagy tehetségükkel, tekintélyükkel tűntek ki. Ezzel a kontraszelekcióval az erkölcsileg vagy szellemileg legértékesebb embereket vágták ki a lakosság soraiból. A megmaradók átlagszínvonala így jóvátehetetlenül csökkent, lesüllyedt a nép egésze. A sztálini korszak vége felé már felismerhetetlenné vált, milyen volt ez a nép akkor, amikor a forradalom érte: mások voltak az arcok, mások az erkölcsök, mások a szokások és fogalmak. (...) Ám még a tömeges fizikai népirtást sem nevezhetjük a kommunista uralom legnagyobb vívmányának. Azokat, akik megmenekültek a kiirtástól, évtizedeken át butító, lélekrontó propagandával sugározták be, és megkövetelték, hogy mindegyikük folyton újabb jelét adja az engedelmességnek. A harsány, diadalmas ideológiai megdolgozástól aztán mind tovább és tovább romlott a nép erkölcsi és szellemi színvonala. (Csak így nevelődhettek ki azok az öreg vagy idősödő emberek, akik ma boldog, áldásos korként emlegetik azt az időt, amikor krajcáros bérért adták a munkájukat, de november 7-e előestéjén egy színes szalagocskával átkötött félkilós csomag keksszel ajándékozták meg őket.)"2
A konferencián résztvevő orosz emberektől jóformán semmit sem hallottunk „Az ideológiáró". (Egyszer azonban, mikor a háziasszonytól végzettsége felől érdeklődtünk, legnagyobb megdöbbenésünkre közölte, matematikus. Ez volt az egyetlen olyan szakirány, amely szellemi kérdésekkel foglalkozott, mégis ideológiamentes volt.) Senki sem beszélt államosításról, földelvételről, kény- szer-téeszesítésről, sem munkatáborról, sem a háborúban elesettekről. Bemutatkozáskor elmesélték, ki hol született, kinek hol éltek a szülei, nagyszülei, ő mióta él Kalugában. A családi kötelékek meleg hangú felidézése mellett azt nem tudtuk meg, miért költözött a család a számunkra felfoghatatlan távolságokba. Házigazdánk néhány megnyilatkozása a jelenlegi helyzetet értékelve az orosz maffia és az orosz egyház egyeduralmáról szólt. (Kalugában az egyház akadályozta meg, hogy hivatalos támogatással indulhasson el az első Waldorf-osztály.) Politikusok, közéleti emberek nevei soha nem hangzottak el. Nem panaszkodtak a hétköznapok nehézségeiről. Az orosz gazdasági válság egy hónappal elutazásunk után robbant ki. Ottlétünkkor azt mondták, váltsuk át dollárunkat rubelre nyugodtan a bankban, ők annyi valutát vásárolhatnak, amennyit akarnak, így köszönik szépen, de nem kívánnak élni az általunk felajánlott beváltási lehetőséggel. Azóta is töprengünk itthon, vajon milyen lehet most a helyzet Kalugában? Az újságcikkek, a televíziós hírek a katasztrofális helyzetről - vajon ezeknek mi közük lehet egy kalugai ember hétköznapi életéhez?
S milyen volt Kaluga, a 300 000 fős orosz város Moszkvától 200 km-re? (Buella Mónika, Herczeg Ágnes, Illyés Zsuzsa, Szűcs Gábor, Kádas Ágnes) „Egyre tágasabb lett minden, tér keletkezett, az ég is magas volt, akkor is, ha tele volt felhőkkel - a felhők is magasan voltak, messziről jöttek és gyorsan mentek messzire, olyan távolságokba, melyek felfoghatatlanok, és ez alatt az ég alatt másképp nőttek a növények, másképp esett az eső, sütött ki időnként a Nap, máshogy fújt a szél." „Omladozó, roskatag házak között fák és bokrok burjánoztak; a félig szétrohadt faházakat színpompás virágokkal teli, gondozott kiskertek keretezték; a folyópart a pontonhíddal a régi időket idézte, ringásával átengedte magát (és egy kicsit minket is) a víz áramló erejének; a macskák félelemérzet nélkül sétáltak; a szerény számban futkározó, meghatározhatatlan korú Moszkvicsok és Volgák soha nem lassítottak a gyalogosok előtt; az üzletek üresen tátongtak; a piac friss zöldségekkel, tejföllel, túróval és sajttal, divatos ruhákkal, soha nem látott dohányválasztékkal volt teli..."
„A járda szélén négy, ahogy mondani szokták, életerős és megfáradt férfi ült. Lassan beszélgetve, munkásruhájukra hamuzva az állványon dolgozókat nézték. Vakolatszínű, napszítta munkáskabátok, térdes nadrágok, rogyott szárú bakancsok és hátulról megkötött, háromszögre hagyott fej-kendők. Kőművesnők. Megelevenedett orosz nyelvkönyv-illusztráció ....Marx mellszobra kissé megdőlt talpazatával a bank irányába."
Kaluga a vágyódás városa lett. A vágyódás az elveszett világ után. Az ég, a macskanyugalom, a család, a táj, a dombok léptéke, az idő mind más dimenzió. Ebbe a dimenzióba minden belefért. Mi is ott voltunk.
Részlet Jochen Bockemühl leveléből, melyet a találkozó előtt minden résztvevő megkapott
Milyen képesség alapján tájékozódunk a világban, hogyan ismerjük fel a dolgokat? Mi alapján állapítjuk meg egy fáról a faját, egészséges vagy beteg voltát, mi alapján ítéljük meg az utóbbit egy tájban? Ismerjük-e megismerésünk módját, a folyamat karakterét?
Amint összegyűlt csoportunk, határozottan megjelöltem a délutáni programot: ma a hársfákkal fogunk foglalkozni - mondtam -, és máris elindultunk megkeresni őket. Céltudatosnak tűnő tempós séta után egy gyönyörű tölgyfa alatt álltunk meg, és a társaság rögtön zúgolódni kezdett. De hiszen ez nem is hársfa! Mindenki bizonygatta, hogy ez egy tölgy. A gyors megnyilvánulások biztonsága alábbhagyott, amikor arra a kérdésre kértem választ, miből gondolják, hogy a fa nem hársfa. A határozott és biztos ítélet bizonyításához nehezen találtak szavakat. Kiderült, valójában kifejezhetetlen az a tartalom, ami a ráeszmélés, felismerés biztonságát adta. A továbblépés a kifejezhetetlen körülírásának, megragadásának kísérlete volt.
Egy utcai hársfasor fáit úgy kellett lerajzolni, hogy ki-ki azt ábrázolja a képeken, ami alapján felismeri a hársfát, ami számára a hársfában a hársfaságot jelenti.
A német résztvevők azonnal munkához láttak, nagy komolysággal, magányosan, elvonultan dolgoztak. Orosz társaink összegyűltek, és igen hosszan megbeszélték a kérdés furcsaságát. „A hársfa az hársfa, és nem megmondható, hogy mitől az, illetve nagyon különböző szempontok lehetnek". Egy kis idő után hozzáfogtak a rajzoláshoz, hátha mégis kiderül a gyakorlat által valami.
Sokan észrevételezték, hogy amit rajzoltunk, az nem tipikus számukra, nem ezek a hársfák a jellegzetesek, mert betegek, mert közel állnak egymáshoz, mert városi sorfák... Az kétségtelen, hogy ezek is hársfák, de az igazi nem ilyen.
Természetes módon léphetett tovább a gyakorlat. Nézzünk meg tehát egy magányosan álló, fiatalabb hársfát. Miben különbözik az ezektől, és miben hasonlít rájuk?
Ez a gyakorlat hozzászólások útján folyt.
Valaki azt mondta, hogy ez a fa meg éppen azért nem az igazi, mert egyedül áll. Tudvalevő, hogy a hárs erdei fa, ha magányos, az ember miatt az. A levelek színét világosabbnak találták, és dúsabb koronát, több virágot láttak mások a fiatalabb hársfán.
Újabb kérdéssel lépett tovább a beszélgetés. Egészségesnek látja mindenki ezt a fát?
A vélemények rögtön megoszlottak. Sokan több betegségtünetet is megláttak, azt mondták, beteg. Mások éppen úgy vélték, hogy olyan jól néz ki ez a fa, hogy azok a tünetek nem számítanak, a fa egészséges. Volt aki úgy gondolta, a fát kellene megkérdezni erről, mivel mi csak a magunk véleményét mondjuk, a fa helyébe nem tudjuk magunkat beleképzelni. Sokat beszéltünk a hársfák különbözőségéről, és felmerült az is, hogy valamilyen jelenség alapján mondunk véleményt egy csupán bennünk élő ideálképhez viszonyítva.
Fel tudjuk-e használni ezt a viszonyítási képességet arra, hogy egy sajátos megjelenésű hársfa alapján a fa élettörténetére következtessünk ? A harmadik helyszínen egy erősen megdőlt hársfát mutattunk a társaságnak, és arra kértük őket, hogy rajzolják meg a fa élettörténetének jellemző fázisait.
Véletlenül került oda a fa. Akkor még nem volt a környéke leaszfaltozva, puha volt ott a talaj. Itt egy átjáró volt, a gyökereket taposták az egyik oldalon, ezért a fa megdőlt. Sok volt ott mindig a víz, a sár, az emberek megkapaszkodtak a fában, ezért tovább dőlt. A ferde fára a gyerekek rámásztak, még tovább dőlt.
Ez olyan mint egy csodálatos gyermekmese. A kis mag leesett. Kisgyermekként a házak jelentették neki a környezetet, reménykedett az életben, egyenesen nőtt, de a házak ott álltak és egyre kevesebb helye lett. Sok egymást erősítő rossz hatás - az eső, a nedves föld, az emberek - nem tetszett a fának, és ezért elindult a nap felé. Ott fenn már tovább tudott egyenesen nőni, úgy, ahogy minden élő a nap felé nő.
A résztvevőket mindenki története érdekelte, és senkit sem zavart a másik eltérő története. A mesék tarkaságából végül mégsem az derült ki, hogy a történet megismerhetetlen, hanem hogy sokféleképpen olvasható. Végül már senki nem az abszolút igazságot kereste, hanem rájött arra, hogy a jelenségképekből az élettörténet is felderíthető. A hársfák példáján keresztül bizonyossá vált, hogy a jelleg, az egészségbetegség kvalitások, az élettörténet is megismerhetők. Közben meghallgattuk egy ottlakó igaz történetét: „Ismerem a fát, Andrej ültette. Fiatal faként egyenes volt, most már 35-40 éves lehet. Régen állt ott egy WC a fához közel, falához támaszkodtak a fa ágai. A gyerekek a fa ágairól leselkedtek a WC-be. A fa végül egészen ránőtt a WC-re, egymást tartották. Később lebontották a WC-t, szabad lett az út a két ház között. Arra jártak az emberek, és zavarta őket a fa lehajló ága, levágták. Az asszonyok a fa törzséhez feszítették ki a ruhaszárító köteleket, ettől is továbbdőlt a fa. Végül '75-ben az udvart leaszfaltozták, azóta ilyen."
Senki, aki maga nem élte át, nem tud helyes képet alkotni az orosz térről. Ez éppúgy érvényes a kiterjedésére, mint a minőségére - belső mivoltára - vonatkozóan. Ha egy kisebb állomáson fölszállunk a távoli vidékek felé haladó vonatok egyikére, és elindulunk kelet felé, egyre messzebbre és messzebbre, hamarosan sajátos észleletekre tehetünk szert. Jól belénk vésődött a kis állomás képe: tipikus homlokzata, a szolgálati és váróterek tipikus elrendezése, a kis csoportokban álldogáló vagy éppen a padlón ülő-guggoló, nyilvánvalóan végtelen türelemmel megáldott, valamilyen csatlakozásra váró utazó emberek. Legtöbbjük - úgy tűnik - vidékről jön; holmijuk durva, szürke zsákokba gyömöszölve, melyekre ráülnek, nekidőlnek. Sokkal ritkábban lehet nyugat-európai formájú bőröndöt látni; s ha mégis, akkor gazdája jogos bizalmatlansággal spárgával többszörösen átkötözte. Ha inkább déli vidékeken vagyunk, feltűnik, hogy az álldogáló vagy guggoló emberek szüntelen rágnak valamit. De nem rágógumit, hanem apró, ízletes napraforgómagot, melynek a táplálkozásfiziológusok szerint jelentős vitamintartalma van. Az embereknek feltűnően jó foguk, vagy legalábbis egyszerű pótlásokkal teljessé tett fogsoruk van. Csak évtizedes gyakorlással megszerezhető virtuozitással köpködik maguk köré a magok héját. Mások otthonosan szívják mahorkájukat - a bizonyos fajta dohány levelének ereiből maguk sodorta szivarkát. Szakavatottak csaknem egyhangú állítása szerint ezek a mahorkarudak vagy cigaretták akkor ízlenek a legjobban, ha a dohányt újságpapírba csavarják. A mahorka szaga leírhatatlan és helyettesíthetetlen. Aki hozzászokott a mahorkához, az ezt a maga sodorta vigasztalót és ösztönzőt a legfinomabb dohányból készült cigarettára sem cserélné el. És aki csak egyszer is érezte a szagát, az akkor is fogja érezni, ha valahol zárt ablakok mögött mahorkázókat lát. Többnyire nem túl sokat kell bolyonganunk, hogy mahorkaszagra bukkanjunk. Ahogy Itáliában a bor-, olaj- és kávéillat minden emberi együttélést áthat, úgy kíséri könnyű mahorkaíz az orosz népélet széles útjait.
Nézzük csak még egyszer. Mindezen emberek beszélgetése, akár együtt állnak, akár együtt rágnak, teljesen más jellegű, mint amit egy olasz piazzáról vagy gallérjáról ismerünk. Nincs benne semmi hirtelen föllángoló, semmi robbanékony. Kedélyesen hullámzik le és föl, és legfeljebb az asszonyok közt jut el néha egy-egy prestoig vagy prestissimoig. Aki ki tudná őket hallgatni, az mindenütt és minden időben pompás vicceket hallhatna, finom, éber megfigyelőképességbe és bámulatra méltóan találó ítéletekbe ütközne. Nos, valami ilyesfajta képet vettünk föl és véstünk magunkba csodálkozó érzékekkel a kis állomáson. Csodálkozva, a szó igazi értelmében, jóllehet a benyomások - felületesen szemlélve - elsőre mintha szürkébe burkolóztak volna. Azután utazunk tovább és tovább kelet felé, órákat és órákat, egy egész napot és egy egész éjszakát. Itt- ott hosszabb ideig állt a vonat, olyankor kicsit felfrissíthettük magunkat. A lassan tagjainkba kúszó, tompa „utazási súlyt" egy- egy csésze teával kicsit szétoszlathattuk. De a reggel közeledtével örvendetesen tágas fekhelyünkön ismét álomba merültünk. Majd kicsit nyújtózunk, fölállunk és kinézünk az ablakon.
Önkéntelenül megdörzsöljük a szemünket: ott látjuk újból összes régi ismerősünket - az állomásépületet tipikus elrendezésével, a várakozó embereket szürke zsákjaikkal, a művészi alakzatokba szórt makukahéjat, az állomás változatlan hátterét, a változatlan közeli és távolabbi környezetet. Semmi, de semmi nem hiányzik. Fejünket fogjuk; csak álom lett volna az egész utazás? Valójában a legelső állomáson maradtunk? A beszéd is, amit hallunk, ugyanolyan; semmit nem változott. Míg Németországban vagy Itáliában elég néhány órányit utazni, hogy teljesen más nyelvjárással találkozzunk, itt az emberek beszéde tökéletesen ugyanolyan maradt. Igen, úgy tűnik, mintha kedves-megnyerő, ugyanakkor makacsul megőrzött módján csak áradna, messze-messze ki a tájba. Hirtelen bizonyossággá válik bennünk: el fog kísérni utunkon, akkor is, ha még napokig haladunk kelet felé. És mi fog történni ezzel az állomással, az emberekkel, csomagjaikkal, az egész sürgés-forgással? Nos, mindez biztos ugyanígy itt lesz - holnap és holnapután is. Csodálkozunk, fogjuk a fejünket; azután azt érezzük, hogy átmelegedtünk - a szívünk körül. Mert hisz' - így kell gondolnunk - mindez olyan szép, és tulajdonképpen szeretnünk kell. Milyen csodálatos: az ember utazik és utazik, és csupa jó ismerősök, sőt, talán barátok kísérnek, várnak mindenütt! Amint ismét továbbindul a vonat, más, különös gondolatok lepnek meg. Éspedig - mondjuk -, hogy milyen pontosan közlekednek itt a vonatok. A sok éven át gyermeki vagy kamasz állapotban lévő vasút igazi személyiséggé érett. De mit is jelentenek ebben az országban a percek; mit az órák vagy akár félnapok! Az utazóknak mindenesetre nem sokat. Előhúzzuk az óránkat, s kicsit lekicsinylően mosolygunk. Ugyancsak idegesnek találjuk előrenyomuló tiktakkolását; nemigen felel meg saját szívünk ritmusának. Az időtlenség érzése kelt életre bennünk, amiben van valami vidám és megnyugtató. Míg a vonat továbbgördül, kinyújtózunk helyünkön. Ezt itt napközben is megengedhetjük magunknak, és néhány útitárs példája bátorítást is ad. A könnyű takaró a turistaosztály kemény - ezért olcsó - fekvő(ülő)helyeit igen kellemessé teszi. Hol is találhat máshol a világon az utazó ebben a napszakban ilyen kényelmes helyet! Szinte úgy tűnik, a táj hihetetlen tágas tere a vasúti kocsiban is folytatódik. Miközben szemünket behunyjuk, elképzeljük az elmaradó tájat a legapróbb részletekig menően. Hogy együtt lélegzünk a tovatűnő, a horizonton túlnyúló rozsfölddel - vagy egy erdő közepén vagyunk, ami oly igazán rászolgál a népdalok, a bylinák elnevezésére: dremúcsij ljesz - azaz szunnyadó, vagyis ősálmában még alig érintett erdő. És ahogy a népdalokra gondolunk, ezek a gondolatok szinte észrevétlenül egységbe áradnak a kerekek hallható ritmusával, az elvonuló táj láthatatlan képeivel. Mert az orosz népdalok többnyire nem ülnek meg csöndesen azon a helyen, ahol véletlenszerűen éppen éneklik őket. Maguk is kiáradnak a tájba, és messze a horizonton túl tűnnek tova. Feltehetően sokuk a jamscsik, a postakocsis lelkében született meg, amint ült a bakon, a trojkán, és szomorúan vagy vidáman zötykölődött a végtelen utakon. Göröngyösporos utakon nyáron, a folyók jegén télen. És ahogy az élet hozta magával - többször szomorúan, mint vidáman. (...)
Nem, az orosz tér sem mivolta, sem mikéntje szerint nem hasonlítható egyetlen más térhez sem. (...) És ha kezünkkel az orosz néplélek partjait próbáljuk letapogatni, akkor érezzük, hogy semmilyen más térben nem tudna teljesen lélegezni, csakis ebben. (...)
Az orosz ott, ahol természetes adottságát követheti, nem szereti a túl kicsivel, kicsinyessel beérni. A dolgokat nem fillérekkel, őrével, centtel méri - sem fizikai, sem morális értelemben. Nagyban, elementárisán tervez, a csupán idillikusát túlságosan polgárinak tartja. Ahol változtatásokról van szó, ennek mértékét sosem fokokban méri - adott esetben egyből száznyolcvan fokkal fordítja el a tengelyt. A „kigombolt lélekkel" kifejezésben a közvetlen, visszafogottság nélküli megnyilatkozáshoz való vonzalma nyilvánul meg; éppenséggel körülményeskedés, kímélet (talán tapintat) nélkül, nem úgy, mint akik „begombolt ruhával" beszélnek. Alkalomadtán persze ennek megfelelően hanyag is... (...)
De egy olyan térnek, amit kimeríthetetlen tőkeként ajándékba kap valaki, megvannak a maga veszélyei, árnyoldalai is; ezek abban a letagadhatatlan kapcsolatban rejlenek, mely teret és időt összeköt. Olyan népek, melyek szűk térben össze vannak szorítva, hamar megtanulnak takarékosan bánni az idővel; mintegy aktivitásra, intenzitásra vannak felszólítva. Olyan népek, melyek „tékozolhatják" a teret, könnyen tékozlóvá válnak az időt illetően is. Az a veszély fenyegeti őket, hogy szétfolynak az extenzivitásban, és hogy ne tartsák be pontosan az időt. Szicsász - annyit jelent, hogy azonnal, pontosabban fordítva: még ebben az órában. Még nemrégiben is milyen könnyen előfordult, hogy egy mesterember megígérte, hogy rögtön jön, hogy megjavítsa, rendbe hozza ezt vagy azt. De „ez az óra" napokra, hetekre, néha hónapokra bővült. És mikor emberünk végre megjelent, vidám volt, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, mint egy kicsi gyermek. Képzeletében az óra hihetetlenül nyújtható volt. Generációk nevelő és ön- nevelő munkájára volt szükség, hogy a prosztránsztvo népét hozzászoktassa ahhoz, hogy valójában mi az óra és a perc. Ez a probléma talán még ma sem teljesen megoldott... (...)
Most azonban forduljunk a légkörben tovaáramló tájtól inkább magához a földelemhez. Hogy van az - kérdezhetnénk -, hogy emberek, akik megismerték Oroszországot, a távolból egyfajta honvágyat éreznek ez iránt a föld iránt? Vannak a Földnek olyan területei - gondolhatnánk először -, melyek sokkal jobban kényeztetik a szemet. Nemcsak azért, mert itt a táj, ahogy az előzőkben átéltük, hosszú, szinte túlságosan is hosszú útszakaszokon mindig ugyanazokat a motívumokat ismétli. Az is, ami színbenyomásként föllép, első pillanatra semmiképpen sem valami kápráztató. A virág, a cvetók ugyan - mint a többi szláv nyelvben is - a szín (= evet) hordozójaként ajánlja magát. Mégis, amit a virágokon színként láthatunk, az nem túlzottan hangsúlyozza magát; inkább enyhén letompított benyomást kelt. Mindez az orosz táj középső területeire vonatkozik; messze északon vagy távolabb, délen egész más minőségek lépnek föl. Minél intimebben kezd azonban valaki összenőni az orosz tájjal, annál inkább fölfigyelhet egy másik jelenségre: még a legsötétebb és leg- színtelenebb földrétegek fölött is lebeg egy illékony, épphogy észlelhető ragyogás. Ezáltal a sötét(ség) meleg tónust kap. És ott, ahol a fény a színekben sző, úgy tűnik, nem tapad erőteljesen a tárgyszerűhöz. Egy kissé eloldódik és könnyű visszhangot kelt, amit fényvisszhangnak nevezhetnénk. Ily módon az egész tájat sajátos ragyogás tölti be, sajátosan szövi át a fény. Csak ezt a ragyogást és ezt a fényt nem szabad túlságosan kézzelfoghatónak elképzelni.
Finom és legfinomabb árnyalatokról van szó, a már többször említett művészi „alig-alig"-ról, vagy ahogy az orosz mondaná: csúty-csúty. És ebben a csútyban nyílt titok rejtőzik. Csú! - mondja az orosz, ha valakit arra akar ösztökélni, hogy finoman füleljen, hegyezze a fülét. De itt nem csak a fülre apellálnak, hanem egy finoman tapogatódzó, mélyebb észlelésre, melyben a különféle érzéki minőségek egybefolynak. És most kimondhatjuk azt a teljesen abszurdan csengő mondatot: Oroszországot és az orosz embereket meg kell tanulni a fülünkkel látni.
Bármily abszurdan is cseng ez a mondat, valami egészen konkrétra vonatkozik. Régebbi korok emberei ezt a Föld által visszasugárzott fényt nyilvánvalóan teljesen lényszerűnek érezték. Mint a Föld lényeges elemét, sőt, mint A lényeges elemet élték át, hasonlóan a többi szláv testvérnéphez. De amíg például a lengyel fény és világ szavak kis eltérést mutatnak, addig az oroszban a szvjet szó fényt és világot is jelent. Van az oroszban egy másik szó is a világra, de itt most ez a sajátos kettősség érdekel minket. Mert a kettő nyilvánvalóan mindig együtt hullámzik, amikor az orosz ki akarja fejezni, hogy történik valami ebben a világban. És akkor azt a kifejezést használja, hogy na szvjete, vagyis a világon, a fényen. Így azt, hogy a világon élek, úgy adja vissza: élek a fény-világon. Itt megint olyan jelenséggel állunk szemben, melynek kapcsán elcsodálkozva emlékszünk vissza arra, hogy a szellemi kutató Rudolf Steiner közlései mennyire konkrétak voltak. Bizonyos összefüggésben arról beszélt, hogy a különböző néplelkek egyik vagy másik elemmel különösen szoros kapcsolatban állnak. Az olasz a levegővel, a francia a vízzel, az angol a földdel, a német a hővel. Az orosz néplélekről azt mondta: bensőségesen összekapcsolódik a földről visszasugárzott fénnyel. Ez a szellemi tényállás aligha juthatna plasztikusabban kifejezésre, mint abban, hogy az orosz azt mondja: a világon, vagyis a fényen, és nem azt, hogy a világban vagy fényben."
Az itt közölt írás egy ez év augusztusi Írországi tanulmányút nyomán született. Az utazás során a szerzőnek alkalma nyílt a legfontosabb pogány és keresztény kultuszhelyek bejárására. A cikk a Szabad Gondolat előző számának hasábjain megjelent „A Fatima-jelenség és a jánosi kereszténység hajnala" c. cikkhez kíván kapcsolódni, Írország e fordulópontban játszott szerepére irányítva az olvasó figyelmét.
Korszakok fordulóján áll Európa. A péteri kereszténység korszaka a végéhez közeleg, s egy új idő kezdődik, a jánosi kereszténység korszaka. E történésben kevéssé ismert, de komoly szerepe van egy európai szigetnek, s ez a hely Írország.
A zöld sziget, a szentek szigete, Hybernia... Nevei számosak, mindegyik szól valamiről, és egyik sem teljes, együtt adják a valódit. Mesék, legendák övezik ezt a földet. Egyik szerint ez a hely az elsüllyedt földrész, Atlantisz ama sarka, mely egyedül megmaradt, s melyen keresztül a népek Európán át Ázsia felé menekültek a katasztrófa elől. Mások szerint ez a sziget a Paradicsom földi mása. Megint mások Ábel szigeteként emlegetik, mely titokzatos összefüggésben áll ellenpárjával, a Káin-sziget Szicíliával.
Mi ez a hely valójában, miről beszél a Sziget, ahol a finoman permetező eső ködfüggönyében feloldódnak a tárgyak kontúrjai, elmosódik a határ a földi és égi világ közt; ahol az égen rohanó felhők állandóan változó fényeket szülnek, mint egy szűnni nem akaró égi beszéd mondatait? Írország mély üzenetet hordoz a jelen számára. Ez az üzenet szünet nélkül szól, s olyan bőbeszédűen, hogy lehetetlen egy pillantással áttekinteni. Próbálkozásunkkal talán addig tudunk eljutni, hogy egy kérdést pontosabban fogunk feltenni, s ez az újonnan szerzett tudásunk új fényben tüntetheti fel Európa sorsát, melynek részesei vagyunk.
A mai írek a kelták leszármazottai, azé a népé, mely Európa közepéből sugárzott sokfelé, a Kárpát-medencétől Skóciáig, s történetük sok szállal kapcsolódik Közép-Európa sorsához. Az ír sziget tartományainak királyai fölött az általuk választott „Magas Király" uralkodott. A király mellett álltak a főpapok - a druidák -, s őket követték a sorban a váteszek és a bárdok. Righ nan Dul - az Elemek Királya, így nevezték Krisztust a legendák. Honnan e név? A megértéshez a régi kelta papok - tisztánlátók - szemlélődésének módján átjuthatunk.
A druidák a Nap fényében nemcsak a fizikai fényt látták, s az árnyékban sem csak a sötétséget. A fényben a szellemlények beszédét látták, s a parányi elemi lényeket, melyek a fényben, a levegőben, a tűz lángjaiban élnek. A sötétségben a Föld belsejéből feltörő erőket látták. Amikor a főpap a hatalmas kőasztal, a dolmen alá állt, a különös fajtájú kő szűrőként viselkedett. A Nap fényéből kiszűrte a fizikai fényt, s a druida ekkor azt szemlélhette, amit az égiek üzentek neki. Ha a tengerpartra ment, hogy a hullámverést szemlélje, akkor nem csupán sziklákat, vizet, fényjátékot látott, hanem mindezekben elemi lények küzdelmét is. Látta, amint a napsugáron érkező elemi lények összecsapnak a nehézkedési erőnek már alávetett légszellemekkel, látta a víz géniuszait, amint a sziklákban lakó földszellemekkel játékba merülnek. Ez inspirálta őt, s ez volt az a forrás, amin keresztül az Értelem hozzááramlott. Ez nem emberi értelem volt, hanem a kozmikus intelligencia, melyet ó kint, a külvilágban érzékelt, nem a saját fejében. Tudta azt is, hogy e szellemek nemcsak a természetben működnek, hanem az emberi, sorsban is. Ha valakit villám sújtott, ebben nem a vak természet csapását látta, hanem az egységben létező természeti és morális rend összhangját.
„Napfelkelte fia, Felhők fia, Csillagok,
Elemek fia, Áradás fia, Harmat fia,
Világok fia. Mennyek fia!
A messzi Tér fia, a Lángok fia,
Fény fia. Égi szférák, Bolygók fia,
Holdnak fia, Napfiú!"
Igy köszönti Krisztus születését egy régi ír karácsonyi népdal. Krisztust, a világ gyógyítóját az írek az égből aláereszkedő alaknak látták, az elemek urának, aki magát a természetet is megváltotta. A régi kultúrák valamennyien képekben beszélnek a bűnesetről, melynek során a Paradicsomból kihulló ember a Természetet is magával rántotta. Az ír tisztánlátók a Paradicsomból való kiűzetés fájdalmát nemcsak saját, emberi mivoltuk révén élték át, hanem abból az évezredek óta zengő panaszból, mely a megváltásra váró, aláhullott természet szenvedéséből áradt. A hyberniai beavatottak régóta várták Righ nan Dul, az Elemek Királya megérkeztét.
Mindennél beszédesebben átélhető ez a várakozás mindazok számára, akiknek alkalma nyílik meglátogatni azt a kultuszhelyet, mely az ír Magaskirályok székhelye, Tara mellett, a Boinne folyó partján található, s melynek neve Brú na Bóinne. Ez volt a mindenkori Magaskirály főpapjainak székhelye. Itt látható az a három dombsír, melyek legnagyobbikát New'grange névvel illetik. Az ötezer éves mesterséges domb, mely óriási faragott kövek gondosan rakott halmaza, földdel takarva, egy kereszt alakú kamrát rejt közepén. A hozzá vezető keskeny, alacsony folyosó a domb déli oldalán, a kör alaprajz déli tengelyében indul, a domb kelettől nyugatig tartó oldalfalát borító kvarckristályfal közepén nyíló kapuzatból. A domb gyomrában rejlő kamrában állandó, sűrű sötétség honol. Egyetlen napon, december 21-én, a téli napforduló napján azonban megjelenik egy vékony fénysugár, mely egyre erősödik, és hamarosan aranyszínű fényözönben fürdeti a kamrát. Tizenhét percig tart e tünemény, majd a fény elhalványul és eltűnik ismét, átadva helyét újra egy teljes évre a sötétnek. Ilyen mély várakozásban töltötték Hybernia lakói a Fény fiánál születését megelőző évszázadokat.
Talán már kissé közelebb jutottunk ahhoz a kérdéshez, miként volt lehetséges az, hogy a Rómából elsőként Írországba érkező térítők már találtak ott keresztényeket. E tényről több dokumentum is tudósít, mégis elgondolkodtató, miként szerezhettek tudomást a golgotai eseményről, és mi az a tartalom, mely akkor lelkükbe vésődött. Ha az oknyomozó kutatás dokumeritumait itt nincs is mód idézni, a legendák tudósításai közül érdemes kiemelni egyet, újabb segítségül a megértéshez:
A legenda szerint Conchobar király egy vérbosszú következtében súlyos fejsebet kapott Connachti Ceattól. A sebet egy mészgolyóbis okozta, mely olyan mélyen hatolt a koponyájába, hogy nem lehetett eltávolítani anélkül, hogy a király élete veszélybe ne került volna. A golyót egy korábbi csatában legyőzött ellenfél agyából készítették, mészporral elkeverve és ily módon szilárddá téve. A király felgyógyult, azonban a golyó a koponyájában maradt további hét évig, míg a balszerencse egy nap be nem ütött. Ez a nap a mai naptár szerinti 33- as év nagypéntekére esett, Krisztus kereszthalálának napjára. A legendát Keating idézi:
„Amint a király, akit meglepett a félelmes és természetfeletti sötétség, s akit megrázott a rettenetes homály és a természet megzavarodása, mely az Isten fiának halálát követte, Bachrachhoz, egy híres leinsteri druidához fordult tanácsért, hogy megtudja e csodálatos események okát és célját. A pogány próféta azt válaszolta, hogy a természet e szokatlan és erőteljes megváltozásának alapja egy teljesen ártatlan és isteni eredetű személynek, Jézus Krisztusnak, az örök Isten fiának barbár meggyilkolásában keresendő, akit a mai nappal adtak át a gonosz zsidóknak. A király ezen embertelenség hallatán úgy méregbe gurult, hogy hangosan felkiáltott, mondván: ha e gazságnak szemtanúja lett volna, bosszút állt volna e barbár zsidókon, amiért ilyen felfuvalkodottságra vetemedtek, hogy az Úrt, az egész Föld nagy Istenének fiát elpusztították. Ott helyben kirántotta kardját és egy közeli ligetbe rohant, s egy ekkora aljasság gondolatától az őrületig felizgatta magát. Csapkodta, aprította a fákat, mintegy tiltakozván, mintha csak a zsidók földjén lett volna, ahol e szent személyt kivégezték. Bosszút akart állni rajtuk e gyilkosság miatt, és darabokra aprította volna őket, mint azt a fákkal tette! Dühének ereje következtében elvesztette uralmát vére és szelleme felett, és olyan felindultság vett rajta erőt, hogy sebe fölszakadt, és a golyó kiugrott helyéből, ő pedig azon nyomban meghalt. A ligetet, ahol e baleset történt, Coill Lamhruadhe-nak nevezték."
Ha e legenda eredetiségét meg is kérdőjelezhetjük, miszerint egy keresztény szerző szüleménye volna, mégis elgondolkodtató, miért tulajdonított egy keresztény szerző egy druidának ilyen képességeket?
A kérdésre Rudolf Steiner kutatásai vetettek új fényt: „És erős magábazártságban, a legnagyobb komolyság atmoszférájába burkolózva voltak e hyberniai misztériumok. És ott voltak a golgotai misztériumot megelőző évszázadokban, ott voltak a golgotai misztérium idejében is. Odaát Ázsiában zajlottak a golgotai misztérium eseményei, Jeruzsálemben lejátszódott az, amiről később történelmi hagyományként az evangéliumok tudósítottak. Azonban anélkül, hogy bármiféle emberi száj hírt vitt volna róla, anélkül, hogy bármilyen egyéb kapcsolat rendelkezésre állt volna, a hyberniai misztériumokban tisztánlátó módon tudták - abban a pillanatban, amint a golgotai misztérium tragikusan végbement -, hogy Palesztinában a valóságos golgotai misztérium zajlik. A hyberniai misztériumhelyeken ezzel egyidejűleg ennek szimbolikus képe zajlott le. Ott nem a hagyomány révén szereztek tudomást róla, ott a golgotai misztériumot szellemi úton ismerték meg. És mialatt a legnagyszerűbb, legmagasztosabb esemény Palesztinában külső fizikai tényszerűségként adódott, Hyberniában olyan kultuszcselekedetek mentek végbe, melyek révén ott asztrális fényben volt jelen a golgotai misztérium eleven képe." Írországban Krisztus lényének eleven szemlélete élt, jóval azelőtt, hogy keresztény misszionáriusok lábukat ír földre tették volna. Ezt a szemléletet az ír szerzetesek megőrizték egészen a IX. századig. Az első keresztény századokban Írországban a kereszténység igen tiszta formája terjedt el, s ez sugárzott szét Európába az ír szerzetesek révén. Hatása hozzánk is eljutott, a legkeletibb ír alapítású kolostor Szent Gallen volt. Ez a hatás azonban lassan elhalványult, s az érzéki világban megjelent Krisztus, a történelmi Krisztus szemlélete vált uralkodóvá.
Ha össze akarjuk foglalni, mit tudtak az írek Righ nan Dulról és a Földön átváltozott Krisztusról, ezt képszerű formában állíthatjuk magunk elé: A Napból leereszkedő Krisztus megtestesült és földi vándorlása után megfeszítették, majd leszállt a Föld mélyébe és az elemi világban láthatóvá vált. Ez a kép élt a tisztánlátó ír szentek lelkében. Ez az, ami a természet megváltásával függ össze. Azon emberek, akik a golgotai misztérium hírét kelet felől vitték nyugatra, az ember Krisztus által történő megváltásának reményét hordozták lelkükben. A két kép ugyanannak a tartalomnak két oldala. Erről a különbözőségről beszél az általunk ismert, a megfeszített Krisztust ábrázoló kereszt, és az Európa innenső felén nem járatos kelta kereszt. A feszület az érzéki világban megjelenő, szenvedő Krisztus halott testét ábrázolja. A kelta kereszt mást mutat: közepén a Napkorong, előtte a feltámadt Krisztus lebeg, egyik kezében kereszt, másik kezében életfa.
„Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél,
és Isten vala az Ige.
Ez kezdetben az Istennél vala.
Minden ó általa lett
és nála nélkül semmi sem lett,
a mi lett.
Ő benne vala az élet,
és az élet vala az emberek
világossága;
És a világosság a sötétségben fénylik,
de a sötétség nem fogadta be azt.
(...)
A világban volt és a világ általa lett,
de a világ nem ismerte meg őt."
így szólnak a János-evangélium kezdő sorai. Ha e sorokat komolyan vesszük, akkor kezdhetjük megérteni, mit jelent az, amit jánosi kereszténységnek hívnak. A világot a Logosz teremtette, aki Krisztusban a Földre ereszkedett. Itt az ideje Krisztus érzéki képéről figyelmünket a kozmikus Krisztusra, a Logoszra irányítani.
(részletek Gerle Jánosnak Makovecz Imrével 1995 januárjában készített interjújából, megj.: MAKOVECZ IMRE, Mundus Kiadó, 1996 Budapest, 385-287. oldalak)
„ ... Az idegenszívűséget nem egy általános, megfoghatatlan, hanem nagyon is konkrét dolognak tekintem és érzem. Ha valaki Magyarországot ambíciói végrehajtási terepének, az itt élő embereket pedig nem egészen embernek, hanem egy arctalan tömegnek tekinti, amellyel azt lehet tenni, amit az ő ambíciói megkövetelnek és nincsenek egyéb szempontjai, akkor én ezt az embert idegenszívűnek tartom. Ha egy ember tartósan képtelen arra (és az élete során ez már kiderült, változásra nincs remény), hogy fölfedezze, a saját természete (nem lelki, szellemi dolgokra gondolok csupán, hanem a fizikai létére is) és a körülötte lévő teremtett világ között azonosság van, akkor az idegen- szívű. Ha nem jön rá arra, hogy sajátos világlátást kapott örökül, mivel ebből a világból származik, hanem úgy gondolja, hogy ez az egész rajta kívül helyezkedik el, és mindennek őt kell szolgálnia, akkor az idegenszívű. Nem akarom további példákkal közelíteni a dolgot, mert az az érzésem, hogy amit mondtam, elég a dolog megvilágítására. Majdnem azt mondhatnám, hogy olyan az idegenszívű ember, mintha egy idegen bolygó lakója lenne. Minthogyha nem ugyanabból az emberiségből és nem ugyanabból a természetből, nem a természet hierarchiájából épült volna föl. Azt a magatartást testesíti meg a világban, hogy ő mintegy kívülről közelít, illetve nem is közelít, hanem magához óhajtja vonzani és át akarja alakítani a saját képére és hasonlatosságára azt a környezetet, amelybe ő maga is beleszületett, de ezt a környezetet nem tartja azonos rangúnak és azonos természetűnek saját magával. Ez az ember nem közelít a világhoz, ez az ember távolodik a világtól. Közben magához vonzza a dolgokat, és el akarja szakítani azokat a szálakat és kötelékeket, amelyek őbenne természetszerűleg megvannak. Tehát nem a közelítés, hanem a távolodás jellemző rá. Ezt én idegennek tartom. És ez nem faji kérdés, mert a magyarban vagy a románban vagy a szlovákban vagy a zsidóban vagy az angolban lehetnek ilyen személyiségek és ezek a személyiségek egymásra találnak. Ezt nem tudom máshogy megközelíteni, mint történetileg. Ez a magatartás a felvilágosodás magatartása. Az illuminátoroknak a magatartása. Egymásra ismernek, és mi is fölismerjük őket. Erre mégiscsak mondok egy példát. Ha valaki sok ember elé kiáll, mert az a feladata, hogy beszéljen a többiekhez, és ha azt akarja, hogy megértsék a többiek, amit mond, akkor odafigyel, hogy tagoltan és világosan beszéljen. Ha azt akarja, hogy a többiek csupán őrá figyeljenek, akkor kásásán és csúnyán beszél magyarul, hamis hanglejtéssel, mert nem azt tartja fontosnak, hogy a többiek megértsék, amit ő mond, hanem azt akarja, hogy a többiek véssék agyukba az ó látványát. A kettő között alapvető különbség van. Ez egy rejtett vonás. Lehet, hogy akikről én beszélek, nem is tudnak erről, vagy csak kismértékben tudnak róla. Vagy ha ráébresztenék, ez hová sorolja őket, hogy ilyenek, lehet, hogy csak akkor lennének képesek ezen elgondolkodni, bár tapasztalataim arról győznek meg, ezek az emberek nem alkalmasak arra, hogy elgondolkozzanak a mondottakon. (...) ... az a probléma, hogy ki az idegenszívű és ki nem, hogy én nem vagyok idegenszívű, a másik meg idegenszívű, nincs az én gondolkodásom középpontjában. Akkor használtam ilyen szavakat, amikor haragudtam, amikor a meg nem értést, a részvétlenséget akartam megfogalmazni. Amikor láttam, hogy nem működik a Simoné Weil-féle gondolat, hogy a hazát részvéttel kell szeretni. Amikor az ilyen mondat süket fülekre talált, használtam haragomban ezt az idegenszívű kifejezést, mert ezzel azt mondtam, hogy miért nem álltok ti is mellém. A kollaboránsokat neveztem idegenszívűeknek, akik boldogan és számomra undorító módon képesek voltak a pártban sertepertélni, lihegve kiszolgálni az idegen uralmat Magyarországon, és utána hihetetlen ambícióval köpönyeget váltani és továbbra is a belső megerősödést gátolni.
Nem titkolom, gyűlölöm ezeket az embereket, és nem is vagyok hajlandó másként gondolni rájuk, mert idegen- szívűek, mert nem esik meg a szívük a másikon, mert nem melegíti át a gondolataikat semmi, és én úgy gondolom, hogy a 20. század végén a szívet, mint intellektuális erőt használni kell. Nem elég a valóságot tisztán megfogalmazni, hogy a gégefő elnyerje az intellektuális tevékenységben a maga funkcióját. Már nem elég, a szív szükséges hozzá. És ha valaki a szívét nem tudja használni, ahhoz a világhoz, amelyben megszületett, és amelyben az a föladata, hogy isteni erőként jelen legyen, és rálásson erre a világra, ha nem tud iránta, a betegsége, a torzulása iránt részvétet és együttérzést érezni, ha abba nem tud belemenni, ha azt nem tudja magára vállalni, az méltatlan a megváltásra."
Századunk utolsó éveihez közeledve minden visszatekintés elkeseredetten állapítja meg, hogy az emberiség XX. százada a sorscsapások sorozataként áll előttünk - pontosabban mi állunk értetlenül ezekben a sorscsapásokban. A rettenet érzését: „oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult" nem képes a tisztán eligazodó gondolat feloldani bensőnkben, s az életösztön a felejtésben keres orvosságot és módot az újrakezdés bizodalmára. Ezt az ösztönös ellenállásunkat a szembenézéssel nagy erővel támogatják és kiszolgálják a hírközlés hatalmi szolgálatba szegődött eszközei.
De elkülönülhet-e az ember, akár csak gondolatban is, a sorsától? Élhető-e valódi élet a sors figyelmen kívül hagyásával? Ugyan mi maradna dédelgetett és óvott énünkből, ha a sors által elénk hozottakat kioltanánk életünkből? Ha a történelem egy felvillanó pillanatában valaki a személyi szabadságáért száll harcba, sőt képes a másokon elkövetett erőszak elleni tiltakozásért az életét kockáztatni, az nem mindnyájunk sorsát formálja? És megfordítva is, ha kényelmünkhöz ragaszkodva elmulasztjuk, hogy az arra érdemes törekvéseket ténylegesen pártfogásunkba vegyük, az nem mindnyájunk erejét és lehetőségét veti vissza? Hogyan felejthetnénk akkor? Személyes problémának kell éreznünk az emberi szellem küzdelmét jogaiért, akárhol, akárkiben is jelentkezzék az. A múlt gondolataiból épült mában vajon mi álmodunk-e különb jövőt a gyermekeinknek?
Az Úr 1945-ik esztendejének karácsonyára vékonyka kötetet jelentetett meg a Géniusz kiadó.' A kiadás Rudolf Steiner két előadását tartalmazta, felelőse Nagy Emilné, az első magyar Wardorf-iskola létrehozója volt. A füzetet a következő ajánlással adta át az olvasóknak:
„Elnémított hangot hallhatnak meg újra! Olyan valakinek a szavát, kinek műveit - mert az egész emberiségért küzdöttek, nemcsak egy rétegért - a nácizmus és fasizmus elkobozta, elégette és nyomtalanul ki akarta irtani.
Azért szántuk karácsonyi ajándékul Steiner szavait, mert belőlük minden megszenvedett ember - s ki ne volna ma megszenvedett? - teli tüdővel szívhat magába erőt ahhoz, hogy ezt a mai életet egyáltalán elviselni tudja. És szépséget, hogy érezze: érdemes végigküzdeni az élet harcát.
De törvény volt minden időben, hogy e két adományért: erőért és szépségért fáradságot kellett vállalni. Annyi fáradságot csupán, amennyivel kristálytiszta levegőjű és nagy távlatú hegytetőre el lehet jutni. És ez a törvény még ma is érvényben van."
Tudnunk kell, hogy voltak és vannak emberek, akikre gondolva létünk messze az anyagi valóság fölé emelkedik céljaival, és hogy a mulandóság hazugság.
Vegyük át az üzenetet a halottaktól, hogy erőt és szépséget találjunk és érezzük, érdemes végigküzdeni az élet harcát az Úr 1998-dik évének karácsonyán túl is. Ebből a kötetből most egy gondolatot - a három királyok ajándékáról szólót' - adunk át olvasóinknak.
„Aki ma éjjel a kölni dómban járt, három, fénnyel írott betűt láthatott ott: C. M. B. Ez a három betű, mint ismeretes, a keresztény egyház hagyományai szerint a „három szent királyok", Caspar, Menyhárt és Boldizsár nevét jelenti. Köln számára ezek a nevek mélységes jelentőségű emlékeket hívnak életre. Régi monda szól arról, hogy a három szent királyok csontjait, miután püspökök lettek és meghaltak, bizonyos idő múlva idehozták Kölnbe. Ezzel kapcsolatban egy másik monda elmeséli, hogy egy dán király jött egyszer Kölnbe, és három koronát hozott a három szent királynak. Amikor újból hazaért, álmot látott; megjelent álmában a három király, és három serleget nyújtott feléje. Az első serlegben arany volt, a másodikban tömjén, a harmadikban pedig mirha. Amikor a dán király felébredt, a királyok eltűntek, a három serleg azonban ott volt. Ezek megmaradtak az álomból.
Ebben a mondában rendkívüli mélység rejlik. A dán király álmában a szellemi világba való betekintésig emelkedik, ahol is tudomására jut, hogy a három királynak - vagyis ennek a három keleti mágusnak, akik Jézus Krisztus születésénél aranyat, tömjént és mirhát áldoztak - mi a szimbolikus jelentősége. És ebből a megismerésből maradandó jó származik részére: az a három erény, amit az arany, tömjén és mirha jelképez. Az önmegismerést az arany, a jámborságot, azaz a benső én jámborságát - lehet odaadásnak is nevezni - a tömjén, és az én tökéletesedését, az én fejlődését, vagy akár az örökkévalónak az énben való megőrzését: a mirha. Hogyan lehetséges, hogy a dán király ezeket az erényeket a másik világból, mint ajándékokat megkaphatta? Úgy, hogy megpróbálkozott egész lelkével behatolni azokba a mély titkokba, amelyeket a Krisztus Jézusnak ajándékokat áldozó három király személye szimbolikusan magába foglal. (...)
Ahol a kereszténységet, mint a földi harmónia vallását akarják megérteni, ott a három királyban és hódolatukban mindjobban a világ különböző áramlatainak és vallásos princípiumainak az Egy princípiumban, a Krisztus-princípiumban való egyesülését látják. (...)
Láthatjuk, minden lény, amely külső fizikai erejét akarja kibontani, a tavasszal emelkedő Napra tekint, s arra törekszik, hogy a Nap külső fizikai erejét fogadja magába. Amikor azonban a nyári délidőben a nap fizikai ereje a legerősebben áramlik a Földre, szellemi ereje akkor a leggyengébb. De karácsony éjfelén, amikor a Nap leggyengébb fizikai erejét sugározza le a Földre, akkor látja az ember a Nap szellemiségét az átlátszóvá vált Földön keresztül. Az ezoterikus keresztény úgy érezte, hogy a keresztény ezoterikába való elmélyüléssel mindig jobban és jobban közeledik a benső látásnak azon erejéhez, melyen keresztül érzését, gondolkodását, akaratimpulzusait telíteni tudja a szellemi Napnak látásával. És akkor a misztériumok tanítványa olyan látomást élt át, aminek nagyon is reális értelme volt: addig, míg a Föld nem áttetsző, láthatók az egyes emberlakta részek a különböző vallásokkal, de az egyesítő kötelék hiányzik. Elszórtak emberi fajok, mint a klímák, elszórtak az emberi vélemények a Földön, de az összekötő tag hiányzik. Azonban abban a mértékben, ahogy az emberek kezdik a látás benső ereje által a Földön keresztül látni a Napot, abban a mértékben, ahogyan számukra a „csillag" a Földön keresztül megjelenik: az emberi vallások nagy, egységes testvériséggé egyesülnek. Azok, akik a különálló nagy embertömegeket a magasabb síkok igazságaihoz, a magasabb világokba való beavatáshoz vezették, „mágusoknak" neveztettek. Hárman voltak, mivelhogy a Föld különböző helyein különböző erők jutnak kifejezésre. Ezért kellett az emberiséget különböző módon vezetni; mint egyesítő azonban megjelenik a csillag, mely a Föld mögött tűnik fel. Ő vezeti össze a szétszórt embereket, akik a béke csillagaként megjelenő napcsillag fizikai megtestesülése előtt áldoznak. így hozták kozmikusán és emberileg a béke, a harmónia, a testvériség vallását összefüggésbe a régi mágusokkal, akik az emberiségnek szánt legjobb ajándékaikat a testet öltött Fiúnak a bölcsője elé helyezték. A mondában szépen jut ez kifejezésre, amikor azt mondja, hogy ama dán király felemelkedett a három királyok megismeréséhez és felemelkedvén hozzájuk, ezek három ajándékukat hagyták vissza neki: a bölcsesség ajándékát az önismeretben, az odaadó jámborság ajándékát az önodaadásban, s végül az élet győzelmének ajándékát a halál felett a bennünk lévő örökkévalónak ereje és művelése által.
Mindazok, akik a kereszténységet így értelmezték: meglátták benne a vallások egyesülésének mélységes szellemtudományi eszméjét, mert az volt a nézetük - nemcsak nézetük, de erős meggyőződésük hogy az, aki a kereszténységet így fogja fel, eljuthat az emberiség legmagasabb fejlődési fokára."