Lapunk bemutatkozó száma gyorsan elfogyott, és - bár még kevés visszajelzés érkezett - úgy látszik, a Nevelésművészet volt olvasói türelemmel és nyitottsággal fogadták a változást, ami bővülő témaválasztékot ígért, ügy tapasztaljuk - már egy negyedév távlatából -, hogy a Szabad Gondolatok Házaként étrehozott szellemi tér segített összehozni a külön-külön tevékenykedő csoportokat. Az előadások és bemutatók felnyitják az egyes körök kissé belterjes zártságát, és egy áramló, visszajelzésekben gazdag működési formával váltják fel. Az öntevékenység értő közönség elé léphet, a megmérettetés utáni i/ágy találkozik a megismerés igényével. Ez a lehetőség mindenki számára fontos, aki érti, hogy elgondolni: az más, mint megvalósítani. Elmélet és gyakorlat egymást ösztönző megnyilvánulásai alakítják a mi lapunkat is, amely most Jákob Streit előadássorozatáról tudósít. Mindnyájan, akik hallgatói lehettünk ezeknek a mesés pillanatoknak, tudjuk, milyen élmény volt a 88 éves Tanító előadása. Ezért döntöttünk úgy, hogy itt csak összefoglalót és beszámolót adunk az eseményről, az előadás teljes anyagát pedig külön füzetben adjuk közre.

A pedagógiai írásokban is, és a további témáinkban is újra és újra előkerülnek a választás, a bátorság és a cselekvőképesség prob-émái. Szent György mitikus személye egységbe fogja mindezeket a tulajdonságokat. Ezért is kíséri alakja az írások egy részét. A sárkánnyal folytatott küzdelem jelenik meg előttünk más és más formájában, valahányszor az emberi szellem a hatalmaskodások-kal, a visszaélésekkel vagy a bénultsággal veszi fel a harcot.

Ahogyan azt a Szabad Gondolat alcímében összegeztük, antropozófiával, pedagógiával §s társadalmi szociális kérdésekkel akarunk foglalkozni.

Az antropozófia jelenlegi helyzetéről, úgy gondoljuk, nem általánosságban vagy elméletben, hanem a szimptomatikus jelenségek és események felismerésével és leírásával tudunk valódi képet adni. Ilyen figyelemreméltó folyamat a Goetheanum átépítése és ennek előzményei is, amelyről a mostani írás szól.

A technológiai kutatások két ellentétes fejlesztési irányát fogja párhuzamosan figyelemmel kísérni és bemutatni Frisch Mihály sorozatnak induló írása, melyben a virtuális világba, illetve az Anthro-Tech világába kalauzolja olvasóit.

A pedagógiai rész szeretne hozzájárulni a Waldorf-iskolák továbbfejlődéséhez. Ennek két legfontosabb alappillére: a tanterv kialakítása és a biztosan megalapozott és áttekinthető költségvetés. A Kniebe írások az első témáról készültek.

A lap harmadik részében a társadalom működéséről és működési zavarairól szólunk. Az egyre erősödő környezetvédelmi mozgalom sok új kérdést vet fel. Ezeket segít tisztábban látni a Pagony-iroda programjáról közölt összeállítás első része. A beszélgetések az ember és a környezet közötti határokat, illetve az emberj természet és a természet közötti párhuzamokat keresik.

A magyarországi választások már befejeződtek, mire ezek az írások megjelennek, de talán az eddig lóversenyfutam-szerűen közvetített szavazásról a végső eredmények boncolgatása nélkül is lehet olyasmit mondani, ami fontossággal bír. John Kennedy a „Profilé of Courage" (A bátorság arca) című könyvében az igazi, nemes amerikai szellemnek állít emléket. Ebből olvashatják (először magyarul ) az utolsó fejezetet. Az amerikai demokrácia történetéből válogatott példatár szenátorok és politikusok bátor helytállásának pillanatait eleveníti fel.

Harold Pinter angol drámaíró levele Tony Blair brit miniszterelnökhöz egy alkalmatlan kormánypolitikának szóló figyelmeztetés. NATO tagságunk tudatában nem árt ilyen összefüggésekre is rávilágítani. Az Európára nehezedő amerikai befolyás erősödésével fontossá vált, hogy a valóban tiszta amerikai szellemet el tudjuk választani a hatalom játékaitól, és ne engedjük magunkban az előítéleteket eluralkodni.

Nagyon örülünk a már beérkezett olvasói leveleknek, és továbbra is számítunk olvasóink visszajelzéseire. Igyekszünk ezeket felhasználni, közvetíteni. Kérjük, ne sajnálják a fáradságot a megírásra!

Végül értesítjük olvasóinkat, hogy a szerkesztőbizottság új taggal bővült. Galántai Ágnes a felelősszerkesztői teendőket látja el.

^ugrás az oldal tetejére

Antropozofia

A Goetheanum építésének története

„A múlt század végén megszületett a lélek nélküli lélektan.
Most, a 20. század végén szellem nélküli antropozófiát akarunk a Földön?"

(Th. Meyer, EUROPAER, 217. sz.)

„Nézzünk meg egy diót. A diónak héja is van. A dió körül ezt a héjat ugyanazok a törvények alakítják, melyek magát a diót, a diómagot létrehozták, és a dióhéjat nem lehet másmilyennek elgondolni, mint amilyen, ha egyszer a dió olyan, amilyen."

Az antropozófia század eleji megjelenése és kibontakozása egy bizonyos idő elteltével szükségessé tette egy olyan épület létrehozását, melyben egyrészt otthont talál mindaz, ami az antropozófia impulzusából megszületett a világban, másrészt formát ölt az a szellemiség, amit antropozófiának nevezünk. A fent idézett mondatokat az első Goetheanumról mondta Rudolf Steiner 1921. június 29-én Bernben. Ebben az épületben teljes egységet alkotott az a szellem, amely Rudolf Steiner által antropozófiaként megnyilatkozott, és az épület - anyagát, szerkezetét, formáit, megmunkálását, színeit illetően, egészen az építést végzők együttműködési formáiig, és az épület megvalósításához szükséges anyagi alapok megteremtéséig. „Gesamtkunstwerk" volt.

1922 szilveszterén fölgyújtották és porig égett.

1923 karácsonyán Rudolf Steiner megújította az antropozófiai társaságot, amit ettől kezdve Általános Antropozófiai Társaságnak neveznek. Nemcsak névváltozást jelentett ez a megújítás. A korábbi centralisztikus felépítés helyett a Steiner által elindított új struktúra a hármas tagozódás lehetőségét biztosította, ami azonban nem jött létre. A társasácj struktúrája cent-ralisztikus maradt. Évtizedek teltek el anélkül, hogy ezt az induláskor Steiner által megfogalmazott lehetőséget egyáltalán bárki észrevette volna. Csak a nyolcvanas évek óta kezdett egyes emberekben egyre világosabban megfogalmazódni ez a gondolat. A társaság Steiner halála utáni történetével nem is lehet másképp szembenézni, azt áttekinteni, csak ha van bátorságunk ezt a struktúrálódási folyamatot föltárni. Ahogy a dióhéj nem lehet más, mint a dió, úgy természetesen egy társaság struktúrája sem lehet más, mint ami a benne jelen lévő szellemiségből fakad.

Az 1921. június 29-én Bernben tartott előadásában Steiner a következőket is mondja: „Ha az épületet másodszor is meg kellene építenem, jóllehet ugyanabból az érzületből, ugyanazon törvényszerűségekből jönne létre, de részleteiben, sőt, talán egészében is más lenne..."

Az első Goetheanumot fölgyújtották, és a fizikai épület megsemmisült. 1924-ben Steiner elkezdett dolgozni a második Goetheanum modelljén. Más anyagot választott és más formákat - a második Goetheanum már egy olyan történet után született, melyet Steiner nem hagyott figyelmen kívül. A modellt nem tudta befejezni, mint ahogy a társaság struktúrálását sem. 1925. márciusában meghalt.

Konfliktusokkal és szakadásokkal terhes évtizedek következtek a társaság történetében.

A második Goetheanumot 1924-ben kezdték építeni, szerkezete 1926. szeptember 29-re elkészült. Belső kialakítása azóta folyamatosan zajlik. A nagyterem megformálására Steiner nem készített sem modellt, sem vázlatokat. Először 1956-ban, Johannes Schöpfer tervei alapján építették ki, és 1957 húsvétján nyitották meg a termet.

A nyolcvanas évek végétől a beton szerkezeten olyan „öregedési tünetek" mutatkoztak, melyek szükségessé tettek egy szerkezeti felújítást. Ehhez kapcsolódóan a nagyterem átépítéséről is döntött az elnökség. Voltak, akik azt tartották volna természetesnek, hogy teljesen új belső kialakítás szülessen, ami az egész - az első Goetheanumtól alapvetően különböző -épülethez igazodik. Többféle vázlat készült, melyek közül Christian Hitsch vázlatát jelölték ki megvalósításra. így az első Goetheanum belső terének formáit készítették el acél hálóra lőtt betonból, és helyezték bele a beton épületbe. A belső, látszó felületeket azután vésővel megdolgozták. A nagyterem átépítésével kapcsolatban jelent meg W. Kuhfuss cikke, melynek egy részét közreadjuk. A cikkből nyilvánvaló, hogy Steiner eredeti építő impulzusát milyen mértékben fordították a visszájára. Szimptomatikus az a történet, ahogyan Rudolf Steiner, majd Marié Steiner hamvait kihelyezték a Goetheanumból. 1992. november huszadikán, alkonyatkor az Általános Antropozófiai Társaság elnökségének tagjai, (M. Schmidt, H. Zimmermann, V. Sease, G. Reuter, R. Kerler) kihozták Rudolf Steiner urnáját a Goetheanumból, és a hamvakat a Nachlassverwaltung (Hagyatéki Bizottság) épülete közelében eltemették. A Wochenblatt 1992. november 15-i, 46. száma hírül adta, hogy a hamvak áthelyezésére november 21-én kerül sor. De amikor az emberek összegyűltek, kész tényeket találtak - és közölték velük, hogy az áthelyezés már megtörtént. 1993. június 30-án azután Marié Steiner hamvait is kihelyezték. Ezek után Christian Hitsch vezetésével elindult a nagyterem belső kialakításának tervezése. Az építési munkák 1996. augusztusában kezdődtek. Az ünnepélyes megnyitóra 1998. húsvétján került sor.

Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

„AZ AKIT KERESTEK..."

(részlet)

„...Az utánzó művész pontosan azzal, hogy semmi újat nem merészel, az egykor objektív formákhoz valami teljesen „újat" ad hozzá, mégpedig saját alárendelődő Énjét. Még ha a forma külsőségeiben teljesen pontos is lenne, a szolga szólna ki belőle (A szabadság filozófiája utolsó mondatának értelmében: „Az embernek képesnek kell lennie önmagát átélőn szembeállítani az eszmével, különben szolgájává lesz."). Aki a teremben tartózkodik és a rögzült formákat szemléli, az kiszolgáltatja magát az utánzó mozdulatnak, és ezáltal észrevétlenül sérül, sőt megbetegszik. Tehát: pontosan azért, mert az igazságot csak imitálják és nem teremtik, ezek a formák lelkileg és érzékileg romboló hatást fejtenek ki. Mélyebben szemlélve, e hatás alapja egy másokra irányuló jogosulatlan alávető cselekedet.

Minden igazi művész különbséget tud tenni meditáció, művészi eszközök gyakorlása és teremtő tett között. Meditáció során befogadó módon dolgozik magasabb minőségek ősképi tartalmaival, melyek nem tőle származnak. A művészi eszközök gyakorlása során saját művészetének adottságaival ismerkedik. A teremtő tettben megszabadítja magát mindattól, amit meditáció vagy gyakorlás révén megszerzett. Csak ezután tud valami új hatni benne. Ha ezt a három munkaterületet összekeverik, akkor antiművészet jön létre, egy nem szabad képződmény, egy „elcserélt gyerek", aki egyidejűleg előre és hátra is szeretne mozdulni. Egy ilyen tett nem hivatkozhatna Rudolf Steinerre.

Egy teljesen más, ellentétes szemléletmód is érvényesülhetne a teremépítés tekintetében. Nevezhetnénk úgy is, hogy az igazsághoz hű -szemben az álomba ringatóval. Vezérmotívuma ez lehetne : „Akit kerestek, nincs itt!" Ábrázolni a Nem-ittlévőt, a fájdalommal teljes Keresőt, a Szükséget és Reménykedést a század végén, az Eljövendő megjelenése utáni vágyakozást, és egyidejűleg a társadalomban történt tragikus eseményekre való emlékezés ébrentartását - ez mindenesetre olyan feladat lenne, mely egy művésztársaságtól sok bátorságot és merészséget követelhetne. Azonban ezt sem kellene rögzíteni, hanem minden résztvevő számára nyilvánvalóan, egy megváltoztatható bizonytalanságot jeleníthetne meg, mint egy éppen megnyitás előtt álló épület.

Művészileg és szellemtudományosán tekintve egyaránt nonszensz, hogy valaki egy művészileg megjelenített formát meg akarjon ismételni. Az első Goetheanum belső kialakításában egy objektív törvényszerűség jelent meg, de ezt egy individuum művész-mivolta hívta életre, egy meghatározott anyagból, egy meghatározott időperiódusban. Hogy az a mű milyen, vagy milyen volt, abban bárki elmélyedhet, és hozzá kapcsolódó gyakorlatokat is végezhet. Ennek viszont csak az lehet a következménye, hogy az ilyen dolgokkal való foglalatosság valamit előhív az emberből. Művészileg azonban mégegyszer ugyanazt éppoly kevéssé tudja előhívni, ahogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba sem lépni. A Goetheanum megformálása, mint művészi folyamat, éppúgy keresztülhaladt Rudolf Steiner individualitásán, mint ahogyan Raffaellonak a szintén a legmagasabb igazságot tartalmazó Mária-ábrázolá-sai az ő szubjektumán keresztüláramoltak. És míg Raffaello Madonnáinak tanulmányozása során elmélyültünk az öröklétben, addig a művészi utánzás és utánérzés, ha azt kihelyezzük, a legmesszebbmenőkig unalmas és mások számára érdektelen. Ami egy teremtő individualitás művészi „anyagcseréjén" keresztülment, az - mint „előrágott" étel - nem étvágygerjesztő, ha leutánzott esztétikai folyamatként újból fölkínálják. Ez teljes bizonyossággal igaz a térbeliségben megjelenő művészetekre. Itt rejtőzik tehát minden időbeli művészet reprodukálásának problematikája. Az alázatos hozzáállás e tényeken mit sem változtat, mivel az alázat teljes mértékben magánügye annak, aki azt érzi, de nem lehet a műélvezőktől megkövetelni.

Rudolf Steiner második nagy épületénél az ember azt gondolhatná : a ház az ház, a kint az kint, a bent az bent. Szabad érzékelés esetén azonban ez így mutatkozik meg: a külső héj egy térileg elvesztett belsőt tükröz - a leégett első Goethe-anumot. A fájdalom, a megrendülés mozdulata, amit az épület kifelé megnyilatkoztat, erről szól. így az épület a szó legmélyebb és eredendő jelentése szerint emlékmű². Intés az emlékezet számára, a gondolatébresztésre - ez az, ami a tűzvész helyén a dombra épült. Aki mást feltételez, aki az építményben pusztán esztétikai szemmel megítélhető művészi alkotást lát, az csapdába kerül. Aki az antropozófiát egy kötöttpályás gondolati ösvényen szeretné bejárni, aki ezt a házat polgári módon látja, az ugyanebbe a csapdába kerül. Ez a csapda, mint olyan, Rudolf Steiner részéről áldozat. Az áldozat abban áll, hogy az antropozófiának Ahrimánt nem szabad kizárnia. Az első Goetheanum a maga módján védtelen volt Ahrimánnal szemben, mivel formájában, alakjában szinte mentes volt tőle. A szükséges védelmet a tagok szellemi éberségének kellett volna biztosítania, az tarthatta volna meg. Mivel ez nem állt rendelkezésre, Ahriman képes volt az épületet, mint fizikai képződményt megsemmisíteni. Csődjük következménye a második épület kettőssége: kívülről rendíthetetlenül az első Goetheanum éteri alakjára mutat. Ez érvényesül fényben, szélben és viharban, valamint a színeiben.

Belül a második épület nem más, mint egy befejezetlen űr. A maga belső logikája szerint az, és nem tud más lenni. A második Goetheanum "belső tere" szellemileg tekintve egy külső tér, egy barlang, fészekrakóhely valami névtelen számára, ha ezt a névtelent nem ismerjük fel. Ha azonban felismernénk, akkor az építés szempontjából nem lenne más teendő, mint ezt a barlangot, ezt a külső teret úgy megformálni, hogy bár lakható lenne, mégis az éberséget, az igazságot, a fájdalomra való emlékezést, a felszólítást: „Az, akit kerestek, nincs itt!" érzékelhetnénk benne.

Amilyen kevéssé lehetséges egy üres sírboltot belső térnek nevezni, oly kevéssé lehet a második Goetheanum belsőjét annak mondani. A földi-esztétikai kötöttségekkel bíró tudat ezt nem akarja belátni. Ez a tudat Steinerhez csak látszólag hűen álomba szeretne merülni, az emlékezés édes álmait álmodni, az éberséget és a szellemi jelenlétet lehetőleg elkerülni. így az önmaga által szőtt tudati fátyol mögé teljesen be tudja fészkelni magát az, ami természete szerint sóvárogva vágyakozik arra, hogy önmagát az antropozófia centrumába helyezze. Mert Ahriman is tudja, hogy antropozófia nélkül nem tud továbbjutni. Az emberi tudat őt nem tudja kizárni. Képes lehet azonban felismerni és feltartóztatni, mielőtt még a dolgok mögé beépülne. Az „áttüremkedést" gyakorlók vehetnék a fáradságot, hogy a terem tervezett esztétikai-imitáló kialakítása mögé pillantsanak. Miféle nem szándékolt ellenformák adódnak azokból az üregekből, melyek a jószán-dékkal készült homlokzat mögött rejtőzködnek? Az első Goetheanumban az anyag, a tényleges terhek és teherhordás egységével volt dolgunk. A belső és a külső egymásra utalt. Sehol sem fordult elő, hogy az, ami a megfigyelő számára megjelent, ne lett volna teljes összhangban az épülettel, annak szerkezetével, anyagával és megmunkálásával. Sehol sem helyeztek „szellemi okokból" valamely felületre egy a látóérzék számára észlelhető jelenséget azért, hogy egy bizonyos hatást érjenek el.

Ami azonban a második Goetheanumban most elkészül, az nem más, mint az anyag, a szerkezet, a munkamódszer és a forma tartalmának széthullása. Ha a belső átépítés befejezése után az egészet áttekintjük, körülbelül a következőre juthatunk: a belső üregben megjelenik egy azzal szerkezetileg nem összefüggő, acélhálóból oda beépített kalicka, mely belülről nézve az első Goetheanum nagyterme formáinak egyfajta imitációját mutatja dekoráció gyanánt. A formákat nem abból az anyagból hívták elő, melyet a hálóra fölszórtak, hanem kívülről vésték rá. Ellentétben azzal a fában és a fán végzett áramló-éteri munkamódszerrel, mely vitathatatlanul ezekhez a formákhoz tartozott, itt csupán egy hasonló-sze-mélytelen-esztétikus felszíni megmunkálás jelenik meg. A fém kalicka azonban láthatatlan marad. Vezetőképessége révén mégis erőteljesen működik - egyrészt antennaként, felfogván az elektromágneses sugárzásokat, melyeket aztán adóként kisugároz, vagy pedig egyfajta Faraday-ketrecként, ami ugyancsak - nem vizsgált - hatásokat fejt ki. A kellemesen ható formák által megérintett közönség ezekről a rejtett működésekről mit sem tud. E beltéren kívülről, az üreges köztes terekből egy bizonyos formabeszéd látszódik, mely szintén hat, de nem szándékoltan, és nem annak megfelelően, amit ez az alkotás belülről elénk tár.

Minden forma, minden anyag, minden megmunkálás lényeket teremt és vonz. Ki feltételezné, hogy a jóakaratú szándékok e lényeket kiegyenlítenék és féken tartanák? Hogyan érezhetnénk magunkat tájékozottnak, ha egyszer sem tekintettük követelménynek a megismerés bátorságát, hogy új utakra akarjunk lépni? A szellemiekben nem létezik visszavonulás egy biztos pozícióra. Vagy merészelünk új lépéseket tenni, vagy pedig, mintegy hátulról, ismeretlen alakok közelítenek, akik leküzdése még nagyobb bátorságot követel. Ha az ember ezt a bátorságot is elmulasztja, akkor eme Ismeretlen áldozata lesz. Itt nem segít az alázat. Föl kellene ismerni, hogy a Goetheanum nagytermébe beépített alkotásban egy kettőség valósul meg, mely belülről egy nyilvánvaló, szel-lemi-megtévesztő karaktert hordoz, miközben kifelé - nem fölismerten, ámde hatékonyan -ennek egyfajta torzképét (grimaszát) jeleníti meg.

Mindez a következő gondolatot sugalmazhatja: az első Goetheanumot az antropozófiai társaság nem érdemelte meg. Ezért is éghetett le. A második nem tud leégni. Itt Rudolf Steinernek az volt a szándéka, hogy a társaság hozzávetőleg azt kapja, amire rászolgált.

Werner Kuhfuss
(Fordították: Rosnyay Nóra, Ertsey Attila)

¹Wochensprüche

²Denk-Mal („gondoló-mű", „gondoló-alkalom", de „gondolkodj már!"-t is jelenthet)

Goethe a szép épületről

Goethe azt követelte meg egy szép épülettől, hogy ne csupán a szemre hasson, hanem egy olyan ember számára is érzékelhető legyen, és annak is tetsszen, akit bekötött szemmel vezetnek végig benne.

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A MORÁLIS TECHNOLÓGIA ÉS TECHNIKA VILÁGA

(Bevezető Paul Emberson cikkéhez)

Még 1997 júniusában, a Nevelésművészet I. évfolyam 4. számában olvashattuk Frank Meyer: Infosophie - Hang a világ másik végéből című cikkét. Ebben megjelenik az a világ, amelyet felületesen a „technika felgyorsult fejlődésé"-nek nevezünk, nem is gondolva arra, hogy milyen mélységesen beleszövődik életünkbe mind szellemi, mind fizikai értelemben. Meyer, miközben bemutatja ezt a világot, utal egy másfajta törekvésre is, melynek alapjait Rudolf Steiner szellemtudományi felfedezései vetették meg.

Paul Emberson cikke, amely az úgynevezett morális technológiát, s az ennek megvalósítására létrehozott Anthro-Tech Kutatóintézetet mutatja be, talán első olvasásra meghökkentő. Gépekről szól, amelyeket az emberi lélekből sugárzó morális erő mozgatna. Hihetetlennek tűnik ugye, de közben már nem csodálkozunk az agyba ültetett mikro-chipeken, amelyek oly mértékben eggyé válhatnak az agy tevékenységével, hogy már az élő és a gépi, technikai berendezés nem különböztethető meg. Egyre biztosabban mozgunk olyan virtuális terekben, amelyekről ma még talán tudjuk, hogy nem valóságosak, - de ki tudja, meddig tartjuk magunkat ehhez a tudáshoz?

Látnunk kell, hogy az emberiség történetében egy válaszúthoz érkezett. A technika szédületes fejlődése nem műszaki kérdés többé. Le kell számolnunk azzal a tévedésünkkel, hogy a természettudomány továbbfejlődéseként jelent meg a technika. Látnunk kell, hogy a természettudomány fejlődése a maga minden nagyszerűségével együtt a XIX. században befejeződött. Ami ezután történt - és ezt már nem könnyű átlátni -, az nem a fizikai világ, a föld, a valóságos anyag megismerése, hanem a belső ember meghódítása. Ilyen értelemben érkeztünk keresztúthoz. A technika a belső ember manipulálására, meghódítására irányul, ugyanakkor szabadságában az ember olyan belső, morális erőket fejleszthet ki, amelyek gépek mozgatására is alkalmasak. Izgalmas és nagyon fontos feladatnak tartom ennek a két szellemi útnak -a technikának, és a még teljesen ismeretlen, az ember szellemiségéhez kötődő humán technológiának - a megismerését. A most megjelenő rövid cikket csak első lépésnek gondoljuk. Amennyiben érdeklődést kelt, szeretnénk állandó rovattá tenni. Másfelől - esetleg az olvasók egy részével - közös munkát is elkezdhetnénk ebben a témában.

^ugrás az oldal tetejére

Paul Emberson

A MORÁLIS TECHNOLÓGIA ÉS AZ ANTHRO-TECH KUTATÓINTÉZET MUNKÁJA

Távol a városok sürgés-forgásától a Dent de Lys lejtőinek egyik fennsíkján fekszik a Les Sciernes-d'Albeuve nevű falucska. A fennsík mintegy ezer méterrel magasodik a tengerszint fölé, és a svájci Alpok előhegyeinek csúcsai ölelik körbe. A falucska középpontjában, egy félvad kertben áll La Paternelle, egy antropozófus szanatórium.

1988-ban La Paternelle a birtokában lévő föld egy darabját felajánlotta az Anthro-Tech Egyesületnek, hogy azon a morális technológia kifejlesztése céljából, a gyakorlati és elméleti kutatások számára intézetet létesítsenek. Tervrajzok készültek, és 1989-ben elkezdődött a gránit domboldalba mélyen benyúló kétszintes épület felépítése. A felső szint két meghatározott célú laboratóriumnak, és ezek kiszolgáló helységeinek ad otthont. A laboratóriumok egyike szép, tizennégy oldalú szoba, melynek falait gyertyán-, kőris-, cseresznye-, tölgy-, szil-, juhar- és nyírfaburkolat fedi, (az első Goetheanum mintájára.) Ez egy akusztikus rezonancia kamra, amely tökéletesen elszigetelhető az elektromos sugárzásoktól. Az épület alsó szintjét eredetileg kertészműhelynek és pincének használták, de azóta kifogástalanul felszerelt műszaki műhellyé alakították át.

Mi is a morális technológia? És mi az Anthro-Tech Egyesület? Ez a két leggyakoribb kérdés, amit feltesznek nekünk, és én ebben a cikkben megkísérlek választ adni rájuk.

Az Anthro-Tech az első pillanattól fogva olyan emberek közös tevékenysége, akik tisztában vannak a morális technológia fontosságával. Ehhez a munkához a kezdeti impulzust - ami később vezérfonala lett kutatásunknak - egy bennem hosszú éveken át élő meggyőződés adta. Beszámolómat ezért egy személyes élménnyel kezdem.

Úgy 30 évvel ezelőtt, amikor Cecil Harwood volt Nagy-Britanniában az A. S. (Anthroposophical Studies) elnöke, azt a feladatot kaptam, hogy szervezzem meg a leedsi antropozófus tanulócsoportok (Study Groups) tevékenységét. Cecil Harwood gyakori vendégelőadó volt nálunk. Szerettem gyengéd humorát és játékos képzeletét. Előadás után, de még lefekvés előtt szerette kifújni magát, ilyenkor le szoktunk ülni a tűz körüli karosszékekbe beszélgetni. Az egyik ilyen este mélyen az emlékezetembe vésődött. Narancsot ettünk, vigyázva arra, hogy a héját egészben fejtsük le, amit aztán óvatosan a padlóra hullattunk. Cecil azt állította, hogy elmondja a jövőnket a narancshéjak állasából, akár egy cigány a csésze alján maradt kávézaccból. Nem tudtam beleélni magam a játékba, mert mélyen nyugtalan voltam. Akkoriban környezetszennyezéssel foglalkozó könyveket és cikkeket tanulmányoztam.

Harwood úr - mondtam - feltehetek önnek egy komoly kérdést? - Érzékelte a lelkiállapotomat, és azonnal beleegyezett.

- Gondolja, hogy a tudomány tényleg megoldást fog találni azokra a nagy problémákra, amelyeket a természetben és az emberi életben okozunk? - Harwood sokáig, és szokatlanul gondterhelt arckifejezéssel hallgatott. Aztán tekintetünk összekapcsolódott, és nagyon halkan azt mondta:

- Nem. Azt hiszem, túl késő megmenteni az emberiséget. Ahriman győzött.

Harwood válaszának mélyebb értelme letört és összezúzott. Éveken át súlyos teherként hordoztam magamban a dolgot. Nem tudtam rászánni magam, hogy beszéljek róla, de azért mozgalmunk sok más vezető egyéniségét is faggattam ezeknek a problémáknak a konkrét megoldási lehetőségei felől, mindhiába. Mégis erősödött bennem a bizonyosság, hogy Steinernek látnia kellett mindazt, ami felé közeledünk, és bizonyára javasolt is valamilyen gyakorlati megoldási lehetőséget. És tényleg így volt.

Tíz évvel később először volt alkalmam látni Steiner négy misztériumdrámáját a Goetheanumban. (Akkoriban Svájcba költöztem, hogy ott dolgozzam.) Az első darab előjátékkal kezdődött, aztán felgördült a függöny az első jelenethez, melyben színre léptek a főszereplők. Hirtelen különös előérzetem támadt. A Stradert játszó színész első sorai következtek. Egy sorsérzet sepert végig rajtam. A játék alatt és hetekkel azután is Strader, a feltaláló alakja lebegett előttem. Tudtam, hogy az ő harmadik darabbeli különös gépei jelentik a megoldást azokra a problémákra, amelyek oly mélyen aggasztottak. Valósággá kell tenni őket, de hogyan?

A drámákban Strader éteri erők által hajtott gépeket talál ki. Steiner megépített modelljeit bemutatták a színpadon. Meg kellett értenem, hogyan működhetnének ezek a gépek, tehát olyan emberekkel konzultáltam, akik esetleg ismerhették a modelleket. A helyzet, amit találtam, elkeserítő volt, vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Steiner megtette azt a rendkívüli lépést, hogy részletes modelleket készített az általa szerkesztett gépekről, melyeket színpadon láthattak, s amelyek egy eljövendő technológia előhírnökei voltak. Arra számított, hogy kérdezni fogják a gépek felől, de keservesen csalódott, mivel nem kapott kérdéseket, ahogyan erre előadásaiban következetesen utalt is. Akkoriban a világ az I. világháború káoszába merült, és az emberek, akik felfigyelhettek volna ezekre a modellekre, frontszolgálaton vagy külföldön voltak. A misztériumjátékok nem kerültek többé színpadra Steiner életében, és a modellek kapcsán felmerülő fontos kérdések sem kerültek elő.

Maga Steiner vetette fel újra a kérdést a háború után, kutatást kezdeményezve azon alapvető technológiák kifejlesztésére, amelyek valódi Strader gépekhez szükségesek, de a munkát abba kellet hagyni, amikor a finanszírozó vállalatok 1924-ben, a válság alatt tönkrementek. Steiner szívszakasztó szavakkal mondta el, mennyire fájlalja, hogy a kutatás nem folytatódhat. A dolog akkor ennyiben maradt... aztán elfelejtődött.

Új antropozófus generációk születtek. A II. világháború után Manfréd Schmidt-Brabant Berlinben dolgozott, ahol az antropozófiáról tartott előadást. Ő kezdte felismerni, milyen nagy jelentőséget tulajdonított Steiner az új technológia fejlesztésének. Barátjával, Bodo Hamp-rechttel, a berlini egyetem professzorával a téma komoly tanulmányozásába kezdett. A fellelhető hiányos információk alapján közösen építették meg Strader legfontosabb gépének egy modelljét, és munkacsoportot szerveztek a téma tanulmányozására. Mielőtt munkájukkal előbbre haladhattak volna, Schmidt-Brabant úr meghívást kapott Dornachba. Nagy megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az elméleti érdeklődésen kívül a technológia kérdésköre azóta sem merült fel újra a Goetheanumban. Engem hasonlóképpen elkeserített, hogy ugyanezt a helyzetet találtam, ami azt jelentette, hogy a munkát gyakorlatilag élőiről kellett kezdenem. 14 év munka következett, amit egyre több baráttal oszthattam meg. Steiner utalásait tanulmányoztuk, információt és dokumentumokat gyűjtöttünk, kinyomoztuk azokat a személyeket, akik ismerhették a színpadi modelleket. Olyan ösvényeket követtünk, amelyekről azt hittük, jól kitaposott útjai a vizsgálódásnak, de kiderült, hogy senki nem járt még előttünk. Tehát 1913-14 óta, amikor Münchenben a misztériumdrámákat első alkalommal színpadra állították, most először raktunk össze teljes képet a Strader - modellekről. Ugyanakkor tanulmányoztuk a tudomány és technika nagy feltalálóinak ötleteit, nevezetes újítókét, mint Faraday, Tesla valamint Edison, és olyan nem hagyományos kutatókét is, mint Keely, Reich és Schauberger. Keely munkássága központi helyet foglalt el kutatásainkban. Munkacsoportokat alakítottunk, előadásokat tartottunk. Végül, 1989 Szent Mihály ünnepén Dr. Richárd Grob, a Svájci Antropozófiai Társaság elnöke csatlakozott hozzánk, hogy az Anthro-Tech intézet alapkövét lerakjuk.

Az intézet két fő témában végez kutatásokat: a morális technika fejlesztésének valamint az elektromagnetikus sugárzás biológiai hatásainak terén.

A morális technológia újfajta gépeket alkalmaz, amelyeket az emberi lélekből sugárzó különleges morális erők mozgatnak. Az alapvető elv a szimpátia rezgés elve - rezonancia a gép érzékeny rezgő elemei és az emberi élettest (étertest) megfelelő ritmikus vibrációi között. Azt a tudatos képességet, hogy rezonanciát hozzunk létre a lélek és egy ilyen típusú szerkezet között, Steiner „mechanikai (erőtani) okkultizmusnak" nevezte. (Az okkultizmus szó modern használatában félrevezető képet ad arról, amiről Steiner beszélt.) A szimpátia rezgésekben lévő éteri ritmusok nemcsak gépek mozgatására használhatók fel, hanem egy egész technika alapját képezhetik. Beleértve a hő- és fénytermelést, hírközlést, meteorológiát és információfeldolgozást. (Mindezt villamos energia alkalmazása nélkül.)

Az Anthro-Tech kutatóit első lépéstől kezdve támogatta, és a gyakorlati kutatások megkezdésére bátorította két olyan ember, akik ezeket a problémákat még személyesen Steinerrel vitatták meg. Az egyik a fizikus Paul Eugen Schiller volt, akire Steiner az érző lángok kutatását (sensi-tive flames) bízta. Ez a kutatás sarokkő a morális technológia fejlődése szempontjából. Schiller figyelmeztetett minket, hogy munkánk során kemény ellenállásba fogunk ütközni, még az antropozófiai mozgalmon belül is, és arra ösztönzött, hogy ez soha ne tántorítson el bennünket.

Gyakran volt okunk rá, hogy emlékezzünk a tanácsára.

A másik személy aki egyesítette erejét a mienkkel, Viktor Stracke volt. Fiatal technikusként az első Goetheanumban dolgozva megkérte Steinert, hogy tartson beszélgetéseket a munkásoknak. Ezekből született meg a gyönyörű „Előadás a munkásoknak" ciklus. Stracke annak idején gépész- és villamosmérnöki tanulmányait hagyta félbe azért, hogy a Goetheanumban dolgozhasson, és maga Steiner szerzett számára ösztöndíjat, hogy tanulmányait befejezhesse. Dr. Ita Wegmannak azt mondta, hogy valami különlegeset várt a fiatalembertől, bár Stracke munkássága során nem nyílott rá lehetőség, hogy új impulzusokat fejlesszen ki a technika területén. Már visszavonultan élt, amikor mi találkoztunk vele, és lelkes alapító tagja lett az Anthro-Technek. Azóta már mindketten átléptek a szellemi világba.

A morális technológia terén végzett munkánk alapvető kutatás. Egyik oldalról a mechanika és a hangtan klasszikus törvényeire támaszkodva, másfelől az éterit tanulmányozva új felismerések és technikák fejlesztésén dolgozunk. Az elmúlt két évben különösen jól haladhattunk, a barátok és segítők nagyvonalúságának köszönhetően, akik lehetővé tették, hogy a svájci gépipar részére készített nagypontosságú szerszámgépeket szerezzünk be.

A kutatási program magába foglalja egy sor prototípus szerkezet megépítését, ezek mindegyike az új technológia további elveit alkalmazza, amíg el nem érünk addig, hogy gépeinket teljes egészében együttérző rezgés működtesse. A gyakorlati munkára kis csapatok alakulnak munkacsoportjainkból (a tagjaink egyharmada mérnök). Mint az intézetben folyó minden tevékenység, ez is önkéntesen történik. Egyik első terméke ennek a kutatásnak a Harmogyra, egy olyan szerkezet, ami egy időben a tér három fő iránya körül forog, és a zene törvényeinek megfelelően hangolható.

A második kutatási területünkön - az elektromos és mágneses sugárzás biológiai hatásai terén - is kezdünk kézzelfogható eredményeket elérni. Dr. Philippe-Gaston Besson fényképes tudósításban számolt be az 50 Hz frekvenciájú mágneses sugárzás vérmintákra gyakorolt hatásairól a francia nyelvű Anthro-Tech Hírek utolsó számában. A következő angol szám is tervezi a tanulmány közreadását. Besson a gyógyászati kutatások felelőse az Anthro-Techben.

Ma az intézetünk egy széleskörű baráti társaság által működtetett tevékeny szervezet, ami nemcsak alapvető kutatásokban érdekelt, hanem ehhez kapcsolódó tevékenységekben: konferenciák, szemináriumok, fórumok és munkacsoportok munkájában is részt vállal, mind Svájcban, mind külföldön. 1996-ban német és angol nyelvű szemináriumokat tartottak Skóciában. Idén szeptemberben és októberben egy angol nyelvű konferenciát tartottak Skóciában a Manicheus kérdéskörben „A rossz és annak átváltozása jóvá" címmel. Ezt egy műhely követte, melynek résztvevőit meghívtuk, vegyenek részt a morális technológia területén folyó jelenlegi kutatásokban. Az intézet Éteri Dimenziók Kiadója könyveket és füzeteket ír, fordít és ad ki angol, francia és német nyelven a szellemtudományok és a technika témáiról. Philippe Rigai és Thomas Dhellemmes, az intézet két tagja Skóciába költözött, ahol egy kis tengerészeti és könnyűgépészeti céget, a Gépészeti Szolgáltatásokat működtetik, Tober-moryban. Szándékukban áll egy, a szimpátia rezgésekkel foglalkozó kísérleti telep létrehozása még ebben az évben. Les Sciernes-d'Albeuveben, az elektro-magnetikus sugárzás hatásai terén végzett munka része egy, Dr. Besson által vezetett gyógyászati kutatóprogramnak. Ő gyógyszertárat és sebészetet is létrehozott La Paternelle-ben.

Mivel az Anthro-Tech intézet az egyetlen hely, ahol teljes értékű gyakorlati kutatás folyik a „mechanikai okkultizmus" terén, ezért olyan központtá vált, ahová a világ minden részéről jönnek érdeklődők, hogy ötleteket cseréljenek az új technikáról, vagy tanácsot kapjanak valamely ezzel kapcsolatos problémájukra. A művészet, különösen a zene ugyancsak fontos szerepet játszik az intézet életében. De a tevékenységeink fókuszában már nyolcadik éve a morális technológia fejlesztésének munkája áll. A gépműhely az a hely, ahol a morális technológia lépésről lépésre halad előre a megvalósulás felé, valahányszor zümmögni kezdenek a maró- és esztergakések, és a fémbe vájó élek új formákat alakítva elemi lényeket keltenek életre.

(Fordította: Gáspár Csaba)

Paul Emberson felelős az Anthro-Tech Intézet működéséért. További információk a következő címen: Institute at Foyer La Paternelle Les Sciernes-d'Albeuve CH-1831 Swiss

^ugrás az oldal tetejére

Nevelésművészet

Jákob Streit látogatása, 1998. április

Jákob Streit nevét Európa-szerte ismerik, és nemcsak a Waldorf világban. Könyveit sok nyelvre lefordították, legtöbbjük sok kiadást ért meg. Az elmúlt év során három könyve magyarul is megjelent. A „Nevelés, iskola, szülői ház és a Steiner pedagógia" című Hendi Ilma fordításában, az „Állattörténetek" és a bibliai teremtéstörténetet elmesélő „És lőn világosság..." az Ita Wegman Alapítvány kiadásában. A „Nevelésművészet" decemberi száma pedig „A két Jézus gyermek története" c. könyvéből közölt három történetet.

Múlt nyáron, az Ita Wegman Alapítvány kuratóriumi ülésén a könyvek kiadásáról beszéltünk. Kossmann úr, aki a WALA céget képviseli alapítványunkban, megkérdezte, hogy miért nem hívjuk meg Streit urat, aki még sokat utazik és mindenfelé tart előadásokat, talán Magyarországra is eljönne. Augusztusban levélben meg is kerestük és meghívtuk. Válasza egy hét múlva itt is volt: szívesen eljön, de a 97-es évben már nincs szabad ideje, ezért csak '98 tavasza jöhet szóba. (Streit úr 88 éves!) így budapesti látogatására 1998 áprilisában került sor.

1998. április 17-én délután Solymáron a Waldorf óvónőképzés hallgatóinak, 18-án délelőtt a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, a posztgraduális Waldorf-képzés keretében pedagógusoknak, délután a Szabad Gondolatok Házában szülőknek, érdeklődőknek tartott előadásokat mesékről, legendákról, április 19-én délelőtt pedig - ugyancsak a Szabad Gondolatok Házában - az antropozófiai társaságról, Rudolf Steinerről és Marié Steinerről beszélt.

Streit úr még személyesen ismerte Marié Steinert, és Rudolf Steiner közvetlen munkatársai közül is sokakat. Az antropozófiával való kapcsolatában ezek a találkozások, személyes élmények alapvető fontosságúak. De bármiről beszél, egész élete munkájának eredményét tárja elénk - biztos, hogy munkájához a személyes találkozások erőteljes ösztönzést és erőt adtak, de amiről beszél, abban saját tapasztalatai, saját kiküzdött megismerése jelenik meg.

A mesékről akkor tud így beszélni valaki, ha az emberlényről, egész létesülési folyamatáról -a Saturnustól a Vulkánig, középpontjában a Golgotai Misztériummal - tud; akkor az egyes ember létesülésének rejtélye, az ember, a természeti világok és a hierarchiák viszonya áll mindennek a hátterében, képezi mindennek az alapját; akkor a világban található bölcsesség megnyilatkozik számára, és minden mondatát olyan szeretet-erő tudja áthatni, melyben nem a személyes szimpátia jelenik meg, hanem a szeretet mint megismerő és teremtő erő. És akkor nem antropozófiáról beszél, hanem az életről - legyen az az ember élete, vagy egy hangyáé, vagy éppen egy csigáé. Akkor nincs szüksége arra, hogy halmozza a jelzőket, hanem nagyon egyszerűen fog beszélni - de olyan erővel, melyben lények nyilatkoznak meg. Ez az erő tette felejthetetlenné, ahogyan Streit úr az óvónőknek arról beszélt, hogy az egészen kicsi gyermekeknek miért fontosak a szavakat kísérő mozdulatok, miért fontos egy bizonyos életkorban a mesékben megjelenő polaritás, vagy a mesék dramaturgiája, a mélypont - ami nélkül nincs megváltás -, vagy ahogy a legendák hőseiről beszélt, Szent György bátorságáról és napjaink Szent Györgyeiről, akik a minket körülvevő világ fenevadjaival küzdenek, mint Szolzsenyicin.

Vasárnap az antropozófiai társaságról beszélt Streit úr. Erről a történetről sokat lehet olvasni, utána lehet nézni az adatoknak. Ami semmilyen irodalomban nem lelhető fel, ami ezt az előadást különösen értékessé tette, az a történet szereplőivel való személyes kapcsolat adta tűz, erő, az átélt történet hitelessége volt. Kálmán István úgy mutatta be a hallgatóságnak Streit urat, mint a Ház legfiatalabb vendégét - a hallgatóságot is beleértve. Előadásai ezt a jelzőt teljes mértékben igazolták.

(Az előadások lejegyzett anyagát külön kiadványban jelentetjük meg 1998 augusztusában, amit az Ita Wegman Alapítványnál lehet megvásárolni illetve megrendelni.)

Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

"...A börtönbüntetés célját évszázadokon keresztül abban látták, hogy a bűnösnek alkalma legyen a gondolkodásra, a szenvedésre, a bűnbánatra és a fokozatos megjavulásra. (..) a foglyok 85 százalékának végképp nincs mit megbánnia, hiszen ők teljesen ártatlanok. Talán azt bánják meg, hogy gondolni merték, amit gondoltak? (...) lelkifurdalás nem gyötör az ilyen „bűnök" miatt, ellenkezőleg: a tiszta lelkiismeret úgy csillog szemedből, mint átlátszó hegyi tó. S a szenvedéstől áthatóvá élesedett pillantásod csalhatatlanul észrevesz minden szennyet mások szemében, például teljes biztonsággal felismeri a besúgókat. A cse-kagébének fogalma sincs erről a képességünkről, ez a mi „titkos fegyverünk" vele szemben, fölényünk biztosítéka.(...)

De ha nincs mit megbánnia, akkor min gondolkodik, min töpreng hosszú fogsága alatt a rab? „A koldusbot s a börtön megokosít" - tartja a közmondás. Megokosít, de mire?

Sokan tapasztalták ezt, nemcsak én: fogságunk első egén sötét fellegek tornyosodtak, fekete füstoszlopok gomolyogtak, akárcsak Pompeji egén, a Végítélet egén, - mert nem akárkit tartóztattak le, hanem ENGEM, a világ közepét!

Ám fogságunk utolsó ege határtalanul magas volt, kimondhatatlanul tiszta s olyan kék, hogy szinte káprázott bele a szemünk.(...)

„Túlélni" önmagában még nem egyenlő azzal, hogy „bármi áron". „Bármi áron", ezzel egyértelmű: „más vagy mások rovására".(...)

Lám, évek óta országos méretű kényszermunkában görbedünk, s mint évgyűrűivel a fa, úgy gyarapodunk mi is életbölcsességben, s ezekről a kínnal elért magaslatokról immár tisztán látjuk: nem a siker, nem az eredmény a fontos, hanem a LÉLEK! Nem az a fontos, amit csinálunk, hanem ahogyan csináljuk. Nem az, amit elértünk, hanem az, hogy milyen áron értük el! (....)

S mihelyt végérvényesen lemondtál a „túlélni bármi áron"programról, s kivonultál oda, ahová a „célszerű szegény emberek" vonulnak, a fogság bámulatos változásokat kezd előidézni jellemedben. Úgy átalakít, hogy rá sem ismersz önmagadra, korábbi énedre.(...)

Fogságom hetedik évére alaposan kielemeztem életem alakulását, s megértettem, miért jutott mindez osztályrészemül: fogság s a tetejébe még egy rosszindulatú daganat is. Akkor sem zúgolódtam volna, ha még ez a fenyítés sem találtatott volna elég súlyosnak.

Fenyítés? De kié?

No mit gondolnak, KIÉ? (...)

Kinyílt a szemem s láttam, hogy mióta eszemet tudom, nem értettem önmagamat, nem értettem legtitkosabb áramaimat. Sokáig azt tartottam áldásnak, ami káromra volt, s éppen az ellenkezőt akartam elérni, mint amire valóban szükségem lett volna. De mint ahogy a tenger ledönti lábáról a tapasztalatlan fürdőzőt, hogy aztán egy újabb hullámmal partra vesse, úgy fordítottak vissza engem is szilárd talajra a fájdalmas sorscsapások. Csak így voltam képes visszatalálni a helyes útra.

Meggörbített, majdhogy nem eltört gerinccel, azzal a tapasztalattal gazdagodva tértem vissza börtönéveimből, hogy határtalan az emberi gonoszság, de ugyanolyan határtalan az emberi jóság is. Ifjúkori sikereimtől megittasulva hibátlannak éreztem magamat, ezért kegyetlen voltam. A hatalom, melyben részem volt, gyilkossá, erőszakossá tett. Éppen amikor a leggonoszabb voltam, szentül hittem, hogy jól cselekszem. Bőven fel voltam szerelve tetszetős érvekkel. A börtön rothadó szalmáján éreztem először megmozdulni magamban a jót. Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. (...)

Ezért időzöm szívesen fogságom éveinél, s mondogatom, ámulatba ejtve barátaimat:

- Áldassál, börtön! Légy áldott, börtön!

Igaza volt Lev Tolsztojnak, amikor börtönbe szeretett volna kerülni. Eljött az idő, amikor ez az óriás is kezdett kiszáradni. Valóban, úgy keltett volna neki a börtön, mint szomjas földnek a nyári eső.

Azok az írók, akik a börtönről írtak, de maguk sohasem ültek, kötelességüknek tartották, hogy szánják a foglyokat, s elátkozzák a börtönt. Én eleget ültem, ott neveltem föl lelkemet, s állhatatosan ismétlem:

- Áldott légy, börtön! Jó, hogy voltál, jó, hogy részem volt benned!

(De lám, hangokat hallok a sír fenekéről: - Könnyen beszélsz, hiszen te életben maradtál!)

(Részletek A. Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport c. könyve IV. részéből)

^ugrás az oldal tetejére

Találkozás Jakob Streittel

"Mert kell egy kapocs múlt és jelen között, Summa cum laude - hogy legyen jövő"
Latinovits Zoltán

1998. április 17-19-én Magyarországon járt és előadásokat tartott Jakob Streit. Jakob Streit 88 éves. Köszvényes a keze, alakja vékony és alacsony, bozontos a szemöldöke és ráncos az arca, és lépte néha megtántorodik járás közben. Jakob Streit öreg ember.

Jakob Streit öreg ember. A hangja mély és átható. Szeme éles és kortalan, nem álmos és nem álmodó, nem fáradt és nem elvágyódó, egy jelenlévő, jelenben élő és pillantásával a dolgokat átfogó ember szeme.

Jakob Streit beszél. Megmozdul az öreg száj, megmozdul a ráncos kéz, megmozdul a szikkadt test és mesélni kezd. A köszvényes ujjak tökéletes könnyedséggel változnak ficánkoló halacskává, futkosó hangyává, vánszorgó csigává. A mély hang egyik pillanatban rémisztő sötétségű farkast idéz elénk, majd kedves kis bánatos kacsa jelenik meg általa, de képes felidézni a bibliai mesék emelkedett, teremtő erejű ősmondai hangvételét.

A másfél órás előadást állva beszéli végig, szavait könnyed, szinte táncoló gesztusokkal kísérve. A közönség kérdéseit ülve hallgatja, de a tolmács még be sem fejezi, amikor felpattan, és a kedvére való kérdésre már kezdi is a válaszadást. És ez így van a harmadik óra végén is, amikor a közönségen a szellemi telítettség, fáradtság jelei mutatkoznak - az az érzésünk, hogy ő még bírná, de ránk való tekintettel véget vet az előadásnak, néhány kedves, meleg, belülről fakadóan udvarias, biztató szóval búcsúzva.

Jakob Streit öreg ember?

Egy biztos: az elmúlt idők egyik legüdítőbb élménye volt látni ezt az öreg embert. Napi küzdelmeket folytatva, csatározások közepette őrlődve, kérdésekre reménytelenül választ kutatva, pillanatnyi problémákat kibírhatatlan súlynak képzelve, a jelen malmaiban őrlődve hajlamosak vagyunk elveszíteni az aranyfonalat, a tartunk valahonnan valahová tudását. Személy szerint, és mindannyian együtt.

Az, hogy Jakob Streit ismerte még Marié Steinert, nem csupán életrajzi adat, hanem a múlt folyamatosságának hordozója. Hogy szavai által tanulunk mesélni gyermekeinknek - ez a jövőbe vetett mag.

Mi is hát ez az öregség?

Áttetszően világos gondolatokká ért tapasztalat. Egyszerűség, egyértelműség, együgyűség. Kitekintés, átlátás. A hegy tetejéről nyíló panoráma. A problémákkal és a jövővel való törődés - szabad akaratból.

Jakob Streit több előadáson is felvázolt egy kis parabola alakú ábrát, amely a mesék - minden mese - alapja. Valamint minden drámáé, és magáé az emberi sorsé. Rendkívül egyszerű. Minden mese kezdetén ott egy nyugalmi állapot, egy napfényes, tiszta kép. Azután elindul a történet, elkezdődnek a bonyodalmak, működésbe lépnek a negatív erők, míg a főszereplő eljut sorsa mélypontjára. Itt azonban, a félelmek tetőfokának pontján, a remény elvesztésének pontján, a kisemmizettség pontján működésbe lépnek a segítő erők. Igy végül minden rossz a maga jó párjába fordul. Halál helyett élet, gyűlölet helyett szeretet, sötétség helyett fény.

Hogy ez csak mesebeszéd? Hogy az élet másról szól? Hogy happy end csak az érzelgős tömegfilmek végén van?

Nem lehet, hogy a kérdést kellene fordítva feltenni? Nem lehet, hogy mi nem vesszük észre a mesék igazságát az életben? Hogy a happy end csak a mai, sorstalanított ember tudatában foglalja el a valódi megtisztulást feltételező mesei jó vég" helyét?

Shakespeare tragédiájának, a Lear királynak legfelemelőbb pillanata az öreg király halála. Lear halálának pillanata - szellemi újjászületés. Mindannak ellentéte, ami a dráma elején volt: királyi palást helyett koldusgúnya, gőg helyett mérhetetlen szeretet, érzéketlenség helyett megtisztító fájdalom.

Vajon mi, akik életutunkon valahol a parabola középső mélypontja táján evickélünk, vajon képesek vagyunk-e és milyen mértékben felismerni sorsunk fordulataiban a mesék igazságait?

Egy biztos: szükségünk van ehhez az öregekre. Mert csak egy 88 éves ember taníthatja nekünk hiteles bizonyossággal, hogy a mese az életről szól. S egyben reménykedhetünk, hogy ha gyermekeink lelkét mesékkel tápláljuk, kialakul bennük az a képesség, hogy nálunk sokkalta erősebben tudják majd sorserőiket felismerni és megragadni. Mert ez a jövő.

A napokban néhány elkeseredett szülő telefonált, hogy sajnos elnézték az előadás dátumát, így lemaradtak róla, bár nagyon készültek. Mikor jön Streit úr legközelebb? - kérdezték.

Amikor Jakob Streitnek félig tréfásan elmesélték ezt a kis epizódot, csak annyit mondott: az elkövetkező éve teljesen telített - de jövőre térjünk vissza a kérdésre.

Szeretettel várjuk.

Mesterházy Mária

^ugrás az oldal tetejére

Jakob Streit

GYÖRGY LOVAG

A távoli napkeleten, a Jézus Krisztus megjelenése utáni időben történt. Éltek akkoriban a világban vitéz lovagok, akiket az „igazság lovagjaidnak neveztek. Ismeretlenül vándoroltak országról országra. Ahol gonosz vadállat pusztított a földeken, vagy a magányosan vándorló embereknek kegyetlen rablók állták útját és kifosztották őket, ott egyszer csak megjelentek. Legyőzték a vadállatokat, megbüntették vagy elűzték a rablókat. Senki nem tudta, mikor és hol fog egy-egy ilyen lovag megjelenni, hogy segítsen a rászorultakon. Megtörténhetett ez az erdő mélyén, elhagyott utakon, vagy népes, nyüzsgő városok közepén. Az igazságosság lovagjai állandó reményt adtak a gyengéknek, a gonosztevők pedig féltek tőlük. Senki nem ismerte lovagi esküjüket; de mindenki tudta, hogy ugyanazon a helyen három napnál tovább nem időznek.

Volt ebben az időben a tengerparton egy szép város, úgy nevezték: Silena. Falai védőn húzódtak egészen a tengerpartig. A király, aki az országot kormányozta, hatalmas kastélyban élt. Hosszabb ideje már, hogy gyász és fájdalom uralta a birodalmat. Időről időre, mikor a tenger viharossá vált, egy sárkány emelkedett ki a vízből. Félig repülve, félig kúszva közelített a part felé, állatokat rabolt a nyájakból, házakat pusztított és embereket is fölfalt. Senki nem tudta útját állni a szörnyetegnek, még a király katonái sem. Egy napon a király megkérdezte egy bölcs öregembertől, aki a hegyekben lakott, hogy mit lehetne tenni. A remete ezt tanácsolta: „Mikor a tenger nyugtalankodni kezd, kötözzetek meg két bárányt, tegyétek a partra őket azon a helyen, ahol a szörnyeteg ki szokott jönni a vízből. Akkor azokat fogja fölfalni és ismét visszamegy a vízbe."

Követték a tanácsot. Amikor ismét jött a sárkány, fölfalta a bárányokat és visszatért a tengerbe. Ám alig telt el egy év, és már nem érte be ennyivel. Elnyelte ugyan a bárányokat, de megint folytatta pusztító útját a földeken.

A király ismét követeket küldött a remetéhez. Amikor elmondták neki, hogy a helyzet megint egyre romlik, a remete nagyon gondterhelt lett, és így szólt: „Gyertek vissza három nap múlva a tanácsomért!"

Amikor a követek három nap elteltével ismét megjelentek, a remete először nem akart megszólalni. A követek kérlelték: „Nem térhetünk vissza a tanácsod nélkül. A király minket hibáztatna, amiért nem beszéltél velünk." Erre a remete elmondta a szomorú hírt: „Ha újra le akarjátok csillapítani a sárkányt, az csak úgy fog sikerülni, ha tiszta embervért ihat. Föl kell áldoznotok egy szűz leányt!"

A követek visszatértek a királyhoz és tanácsadóihoz. A remete üzenete hatalmas rémületet okozott. Végül mégsem volt mit tenni, összegyűjtötték a város szűz leányait, hogy sorshúzással eldöntsék, melyikük legyen az a szerencsétlen, akinek föl kell áldoznia magát.

A tengerparton volt egy szikla, amit Sárkánykőnek neveztek, mert a vad szörnyeteg mindig annak a közelében bukkant föl a vízből. Odavitték hát a leányt, aki a sorshúzásnál a vörös pálcikát húzta, szemét elfedték, majd szorosan a Sárkánykőhöz kötözték. Jött a sárkány, elnyelte a leányt, és tüstént vissza is merült a hullámokba. Az emberek azonban kezdtek zúgolódni: „A király leánya nem vett részt a sorshúzásban."

Amikor újból sorsot kellett húzni, kiáltozó tömeg közeledett a palotához: „Elees, a királylány is húzzon sorsot! Elees is húzzon sorsot!"

A király nem szegülhetett ellen a nép akaratának, amivel tanácsadói is egyetértettek. így Elees is beállt a szűz leányok közé a sorba. A legfőbb tanácsnok egy fekete bársony tarsolyba helyezte a sok vékony pálcikát. Fölülről nézve mind egyforma volt. Alsó felük - egy kivételével - fehérre volt festve. Az áldozati pálcika alsó fele azonban vérvörös volt. Aki fehéret húzott, nagyot dobbant örömében a szíve. Elees a vöröset húzta.

Hiába sírt a király, a királyné, lányukat a Sárkánykőhöz vezették. Amikor a vasgyűrűhöz akarták kötözni, ahogy szokás volt, Elees így szólt: „Ne kötözzetek meg. Nem fogok elmenekülni. A szememet magam takarom el fehér fátylammal." Ezzel fejére terítette a finom kelmét, és a kőre lépett.

Fönt, a kastély falánál álltak szülei, és régi isteneikhez könyörögtek, hogy történjen csoda, és lányuk megmeneküljön.

A tenger haragos hullámokat vetett, melyek egészen a Sárkánykőig fölcsaptak. A közeli domb tetején azonban fehér paripán megjelent egy lovag. Fegyverzete megcsillant a napfényben. Bizonyára hallott róla, hogy mi történik, mert amikor megpillantotta messze, lent a tengernél a Sárkánykövön álló szüzet, hatalmasat kiáltott. Lova vágtatott le a dombról a tajtékos vízhez. A habokból éppen kiemelkedett a sárkány feje. Pofáját mohón vicsorította a Sárkánykő felé. De amint a partra kúszott, egyszerre ott állt előtte kardjával, erős lándzsájával a lovag. Heves küzdelem után átdöfte a sárkány pikkelyes testét. Hatalmas vonaglással zuhant vissza a szörnyeteg a hullámokba, sötét vérnyomot hagyva maga után, majd elmerült.

Amint fölhangzott a fegyverek zaja, Elees levette szeméről a fátylat, és közvetlen közelről élte végig a hatalmas küzdelmet. Látta, hogy amint a sárkány elmerült a hullámokban, a csodálatos idegen lovag leszáll lováról, kardját a földbe szúrja, és letérdel imádkozni. Csodálkozva vette észre Elees, hogy a lovag keresztet vet a tengerre, abba az irányba, amerre a sárkány eltűnt. És azt is észrevette, hogy pajzsán vörös színű keresztet visel a lovag. Elees még mindig egész testében reszketett az átélt rémülettől. Amikor a lovag feléje nyújtotta erős kezét, hogy lesegítse a Sárkánykőről, nyugalom és új bátorság áradt a szívébe.

A városfalak felől, ahol sokan gyűltek össze, és nézték végig a küzdelmet, most az emberek üdvrivalgása hallatszott. Kitárultak a kapuk, és áradt a tömeg a Sárkánykő felé. Ujjongva vették körül Eleest és megmentőjét. A szülők boldogan ölelték magukhoz leányukat. A király az egész nép előtt tudakolta a lovagtól a nevét:

„Ismeretlen, nemes lovag és megmentő! Áruld el nevedet, hogy köszönetet mondhassak neked, és mondd, milyen jel jegyében küzdöttél?"

A lovag a pajzsán lévő keresztre mutatott, és így szólt:

„A nevem György. Krisztus jegyében küzdök, erőmet Mihálytól, a sötétség elleni égi küzdelem harcosától kapom."

Az emberek György köré gyűltek, és erről az új jelről akartak hallani tőle. György föllépett a Sárkánykőre, és hírül adta a népnek a Jeruzsálemi Kereszt követségét.

A király szívesen birodalmában marasztotta volna a bátor vitézt, és leánya kezét is felajánlotta neki. A lovag azonban harmadnapon búcsút vett, és új tettekre indult. Búcsúzáskor Elees emlékül lándzsájára kötötte fehér fátylát, ami zászlóként lobogott, és még sokáig lehetett látni, míg a lovag egy domb mögött a pálmaerdőben el nem tűnt.

(Fordította: Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

KILOVAGOL SZENT GYÖRGY VITÉZ

Kilovagol szent György vitéz
Pejparipán, zöld határba,
Hogy a mezőt látva lássa.
Pejparipán visszarúgtat.
Sárkány állja el az útat.
Háromfejű szürke sárkány,
Háromtorkú szürke sárkány.
Szól az isten szép vitéze:
- Szürke sárkány, félre, félre!

De a sárkány nem áll félre.
György a kardját megvillantja.
Sárkány fejét mind lekapja.
Három torkát elnyisszantja.
A torokból patak csordul,
Három erős patak buzdul.
A legelső sárga búza,
A második szép fehér tej,
A harmadik szép piros bor.
Sárga búza: kaszásoké,
Kaszásoké, kapásoké.
Fehér tej a juhászoké,
Piros bor a bonászoké.
Pejparipán szent György vitéz
Légy te áldott mindörökké.

Bolgár népköltés
(Nagy László fordítása)

^ugrás az oldal tetejére

G. Kniebe

A GYERMEK A MÁSODIK HÉT ÉVBEN

(folytatás. A cikk első részét a Szabad Gondolat 1/1 számában közöltük.)

(...) Minthogy a teljes gyermeki organizmusból először csak a fizikai és az éteri organizáció használható szabadon, így olyan ösztönök (Instinkt) lépnek föl, melyek ezekre a szabad részekre támaszkodnak. A 7. életévtől kezdve a gyermeknél a szülőkhöz való kötődéshez egy egészen finom, csak az emberre jellemző adottság (Veranlagung) párosul: kész további személyekhez kapcsolódni, kész a velük való szellemi-lelki rokonság megtapasztalására. Amikor a gyermek iskolába kerül, és előbb egy, majd több emberrel találkozik, lelke mélységeiben vágyik erre a rokonságra, reménykedik benne. Egyenesen „sóvárog" utána - ahogy Steiner ezt kifejezi -, hisz szüksége van egy ilyen kötődésre, mert maga még nem rendelkezik fejlett gondolkodási organizmussal, önálló művészi érzékkel, és érzékei még készek az iskolázásra és igénylik azt. Éterteste még nincs átalakítva, asztrál-teste még nem szabad. A gyermeket bensőleg teljesen eltölti az a várakozás, hogy tanára látja és számára kimondja a világ összefüggéseit. Odaadóan rábízza magát a tanár ítéletére és világmegértésére. Ez az ősbizalom csak az embernél léphet föl, hisz lénye legmélyén múltjához szeretne kapcsolódni. Zavartalan esetben a kapcsolódásnak karmikus alapja van. Sokunkat segít az a képzet, hogy tanárnak és gyereknek ősrégi kapcsolat révén köze van egymáshoz (dolguk van egymással), hogy a gyerekek élettervük szerint éppen az illető tanár tanítványai akarnak lenni. Míg más iskolákban a tanárt egy-két év után másik váltja föl, addig a Waldorf-tanár arra törekszik, hogy osztályával sokáig fönntartsa a szép és szükségszerű közös munkát.

Minden olyan tanárnak, akinek az említett korosztállyal van dolga, központi feladataihoz tartozik, hogy -amennyire csak képességeiből telik - méltóvá váljon a gyermekben élő vágyakozásra. Sok mindent meg fog bocsátani neki a gyerek, ha azt érzi, hogy tanára érzékeli, megérti, figyelembe veszi és szereti őt. A nevelő alaptartása a felnövekvő gyermeki lény iránti tisztelet kell, hogy legyen, hogy a gyermekkel végzett munkája gyümölcsöző lehessen. A gyermeket mélységes elégedettséggel tölti el, ha a tanár komolyan veszi a saját szavait és utasításait, és megvárja, amíg valóban véghez is viszik azokat. Ha nem ezt teszi, akkor tekintélyét saját maga ássa alá. Ha szokásává válik a nyugodt, azt is mondhatnánk, jóságos következetesség, akkor egyértelmű vezetése alatt biztonságban érzi magát az osztály. Akkor azt is el fogják viselni a gyerekek, ha a szeretett tekintély néha talán nyugtalan (ingerült), de mindenekelőtt annak fognak örülni, ha ne-veletlenségeiket és húzásaikat humorral és fantáziával képes fölfogni. Egy szeretett tanárnak is mindig fölkészültnek kell lennie arra, hogy a gyerekek állandóan tapasztalni akarják a határokat, és próbára akarják tenni a tanár következetességét és meggyőződését. Minden kiállt próbával növekszik a gyermekek tanár iránti bizalma. A büntetést is meg tudják „emészteni", ha az értelmes, arányban áll az elkövetett csínnyel, és átérezhető a tanár szeretete és megértése.

Néhány gyerekkel kapcsolatban a tapasztalat egyre inkább ennek az ellenkezőjét látszik igazolni. Mintha eltűnőben lenne az a készség, hogy ösztönösen rábízzák magukat az itt leírt tekintélyre. Sok tanár számol be arról, hogy milyen nehezen megy és milyen sokáig tart, míg egy újonnan alakult osztály beletalálja magát az elvárt viszonyba. Ez bizonyára tény, de ha a cselekvési konzekvenciákról van szó, akkor arra kell gondolnunk, hogy pedagógiánknak állandóan gyógyítóan kell hatnia. Az a megfigyelés, hogy a tekintély nem jön létre magától értetődően, az alaptörvény zavarát mutatja. Ha a zavart tekintjük tevékenységünk új bázisának, ez annyit jelent, hogy elismerjük azt. Erőfeszítéseinknek arra kell irányulniuk, hogy megújítsuk azt, ami részben el van rejtve. Ezáltal nehezebb lesz ugyan a feladatunk, de sürgetőbb is. A tekintélyre való meggyengült hajlam helyére nem lép új, pozitív természeti erő. Vagyis csak az az út marad, hogy tántoríthatatlanul dolgozzunk annak érdekében, hogy fokozatosan kifejlődjön az egészséges viszony.

Úgy tűnik, ez már Steiner idejében is hasonlóképpen volt. Már akkor is voltak az iskolai gyakorlatban olyan osztályok, melyek nem mutattak olyan odaadást a tanáruk iránt, amilyet reméltek tőlük. Ilyenkor Steiner azt tanácsolta, hogy semmiképpen sem szabad föladni, hanem bízni kell a fejlődésben, ami talán csak hónapok múlva fog bekövetkezni. A tanár tántoríthatatlansága gyümölcsöző lesz. Steiner nem külső rendszabályokra utalt, melyek fegyelmezéssel kikényszeríthető tekintélyviszonyt eredményezhetnének, hanem a tanár türelmére és önmagán végzett belső munkájára. Hajlamosak vagyunk a múlt gyermekeit idealizált fényben látni; azonban már őket is érték - ha más formában is -olyan kultúr-károsodások, melyek ma is gondot okoznak nekünk. Ezek azonban egyáltalán nem indították Steinert a tekintély alapelvének megkérdőjelezésére. Fölismerte, hogy lelke mélyén minden gyerek hordozza azt a vágyat, hogy szeretettel követhessen egy tekintélyt, akkor is, ha külső viselkedése ennek épp az ellenkezőjét mutatja.

Ha most szemügyre vesszük a hét év egyes részleteit, akkor az első két-három évben még a megelőző korszak utócsengésével, az utolsó két-három évben pedig már a következő hét éves korszak előjeleivel találkozunk. A 7-9. életév képezi a kisgyermekkortól a gyermekkor közepéhez vezető átmenetet, a 12-14. életévek pedig a pubertáskor előfutárai.(...)

Rudolf Steiner a 9. év körüli határt gyakran nevezte „rubikon"-nak. A kifejezés klasszikus képzettséget előfeltételez, és időnként idézőjel nélkül is alkalmazzák. Steiner ezzel a gyermek lelkében végbemenő éles változásra utal, ami a világhoz való megváltozott, tudatosabb viszonyhoz vezet. Ez előtt a fordulópont előtt a gyermek világ iránti odaadását még csekély öntudat jellemzi. Öntudatlanul azonosítja magát a körülötte lévő dolgokkal és személyekkel. Minden nehézség nélkül tudja követni, amikor hagyjuk a dolgokat beszélni, és a tanár bizalmas tegezése még teljesen normális. A kilencedik évvel valami megtörik. A gyermek távolságtartóbb lesz, erősebben kezdi magát a világgal való ellentétben átélni, a tárgyak tárgyszerűbbek lesznek olyan értelemben, ahogy a felnőttek számára tárgyszerűek. A pubertással összehasonlítva ez még csak kis krízis, mégis jelentősen elválasztja az első három iskolaévet a következőktől. Az oktatás stílusának és tartalmának ennek megfelelően meg kell változnia.

Az osztálytanító által kísért kor második átfordulását a pubertáskor küszöbének, vagy előpubertásnak nevezhetjük. Az odaadás ismét jelentősen meglazul, ezúttal úgy, hogy már időnként a kritika is megjelenik. Szembeötlő a test átalakulása, gyakran már előbb, mint ahogy a lelki reakciók érzékelhetők lennének. A fiúk és a lányok fejlődése élesen szétválik, a lányok növekedése többnyire előresiet. Lelkükben sok minden kaotizálódik, ugyanakkor érzékenyebbekké válnak. Lelkileg-szellemi-leg föllép az értelmi ítélet alkotásának lehetősége, amit azon nyomban gyakorolni is fognak - a 6-9. osztályban egyre fokozódó élességgel. Csaknem teljesen rendelkezésükre áll a logikus gondolkodás lehetősége, az érvelés szenvedélyükké válik. A tanárnak fel kell nőnie ehhez, vagyis erőteljesen át kell alakítania magát. Mindenekelőtt a következtetések levonásának, az ok-okozati összefüggésekben gondolkodásnak a képességével kell rendelkeznie, ezeket körültekintően alkalmaznia is kell, mert a gyerekek most ezt akarják tőle megtanulni.

A teljes második hét év munkájának kulcsszava a képszerűség. Ha ezt a korszakot a korábbi fejtegetések értelmében tagoljuk, akkor azt látjuk: a képszerűség először a mesék stílusában, a legendákban és a fabulákban jelenik meg: a természet és a kép ugyanaz, a mítosz maga az átélt realitás. A 9-től a 12. évig úgy él a gyermek a képekben, mint az érzéki világ lelkileg kielégítő kiegészítésében: a kép maga a jelenség mögötti lény. A gyermek lelke a képben él, mert alá akar merülni a lénybe. A harmadik szakaszban világossá válik a kép és a világ elszakadása, de a lélek képekben tudja kifejezni magát. A gyerek megtanulja, hogy gondolati képekben ezt hogyan tudja megtenni. A gondolat még olyan mértékben kép, hogy általa igazságok tudják kimondani magukat. Ezeket az igazságokat azonban a felnövekvő gyermeknek, de a felnőttnek is újfajta megismerési küzdelemben kell kivívnia. A második hét év képeinek ilyen hatalmas igazság-képek-nek kell lenniük, melyek alámerülnek a lélekbe, és aztán évekig ott szunnyadnak. (...)

^ugrás az oldal tetejére

Az osztálytanító önmegértése

(Selbstverstándnis)

A következő részben az osztálytanító ideáltípusáról szólunk - természetes, hogy aligha van ilyen tanár. A leírás azonban ösztönözhet arra, hogy időről időre világossá tegyük a magunk számára, hogy milyen ideál felé is törekszünk. Ez az értelme a leírásnak. Az osztálytanítónak ugyanakkor - minden igyekezete mellett - arra a bátorságra is szüksége van, hogy merjen nem tökéletes lenni, mert oktatása csak így lesz eleven, így maradhat friss, így őrizheti meg spontaneitását, és azt az örömet, amire a gyerekeknek olyan szükségük van, mint a levegőre a lélegzéshez.

Miért van szükség olyan sok éven keresztül osztálytanítóra? Nyilvánvaló, hogy a gyermekek lelkük legmélyén azt akarják, hogy valaki egy egész hosszú életszakaszon keresztül folyamatosan észlelje őket, lássa fejlődésüket; a tanár tudatában pedig ez az életszakasz életrajzzá, biográfiává válhat. Az osztálytanító ehhez minden se gítséget igénybe vehet, amire csak szüksége van: a szülőkkel, az iskolaorvossal, a gyógyeuritmistával vagy a szaktanárokkal folytathat beszélgetéseket. Végül azután az ő tudatában áramlik össze mindaz, amit a gyermek ebben a hét-nyolc évben átél. A gyermek körül egyfajta lelki-éteri burkot képez, melynek képzőerői az iskolaidő során egy bizonyos önállósághoz jutnak. Ez a burok nem utolsó sorban azáltal jön létre, hogy az osztálytanító olyan sok tantárgyat tanít, hogy általa egy teljes világkép kezd a gyermek számára megformálódni. Ha nem értjük félre a kifejezést, talán úgy is mondhatjuk: az osztálytanító segítségével, de mindenképpen a gyerekekkel való együttműködésben az osztály körül egyfajta „csoportburok" alakul ki, ami azután sajátja ennek a szociális organizmusnak.

Az osztálytanítónak univerzális szellemnek kell lennie, nem specialistának. Ha ideális esetben hét-nyolc éven keresztül kíséri a gyerekeket, akkor velük együtt fokozatosan és jelentősen ő is meg fog változni. A gyerekek különböző lépcsőfokokat járnak be, és ha egyedül az osztálytanító maradna változatlan, akkor szükségszerűen elveszítené velük a belső kapcsolatot.

1-3. iskolaév: A tanár szerető gondoskodással fogadja a gyermekeket, szorosan - a legjobb értelemben véve - az apához vagy az anyához kapcsolódva. Mese- és mondahangulat lengi körül. Lelki melegsége körülöleli az osztályt. Mesélési stílusa végtelen bizalmat kell hogy ébresszen. Magában kell hordoznia a művészeteket - mint pl. zene, festészet -, melyeket maga is gyakorolt, és így saját magán tapasztalta, hogy hogyan elevenítik meg a fantáziát. A gyermekekkel a képszerű fantáziát ápolja, és egy olyan nyelvet, melytől minden tudományosság távol áll.

4-5. iskolaév: Ahogyan növekszik a gyerekekkel együtt, úgy várjuk el tőle a természet egyre átfogóbb ismeretét. Arra törekszik, hogy a világot ősképekben értse meg, tudjon bánni a régi foglalkozásokkal, bele tudja élni magát a növények és állatok lényébe. Meg kell tudnia eleveníteni a múlt jelentős embereinek személyiségképét és örömmel fog igyekezni, hogy ebben egyre sokoldalúbbá váljon. Beszéde egyre gazdagabb lesz, szavai minden lehetséges lelki árnyalatot ki fognak tudni fejezni.

6-8. iskolaév: Az osztállyal eltöltendő utolsó évekhez közeledve be fogja bizonyítani, hogy a tiszta gondolkodás és a tárgyszerű pontosság is sajátja. Egyet s mást a tudományokból is el kell sajátítania, ha nem is kell szakemberré válnia. Neki olyan gondolati mélységeket szabad sejtetnie, melyeket a szakember óvatosságból elkerül. Mindenekelőtt azonban azt kell megmutatnia, hogy ismeri a gyakorlati világot. Természetismereti ábrázolásai elvezethetnek pl. a technikai munkafolyamatokhoz. Iskoláznia kell magát annak tudományában, hogy egy dolgot ok-okozati összefüggéseiben áttekintsen, ha a gyerekeket a kauzalitással is meg akarja ismertetni. Érdekelni fogja a pénz és a gazdasági élet, és az sem lehet idegen számára, amivel a gyerekek iskolán kívül foglalkoznak, ha arra nincs is szükség, hogy minden hóbortjukat együtt csinálja velük. Tudnia kell azonban, hogy mennyi és milyen környezeti hatás éri a gyerekeket, és észre is fogja vetetni, hogy mindezekről tudomása van.

Átmenet a felsőbb osztályokhoz:
Ahogy a gyermekek idősebbekké válnak, az osztálytanítónak ahhoz is kell értenie, hogy velük együtt kimenjen a világba, hogy ezáltal az ő szemével tanulják meg látni a dolgok sokrétűségét és szépségét. Eközben a tanár fokozatosan veheti a bátorságot, hogy ne akarjon mindent előre a legapróbb részletekig kigondolni, hanem óvatosan azt is engedje, hogy érvényesüljenek a gyerekek erői is, melyekkel a formálásban részt akarnak venni. Ez annyit jelent, hogy fokozatosan búcsút vesznek a melengető buroktól, melyet korábban a tanár biztosított számukra. Ha mindvégig túl nagy részt foglal el lelki terükből, akkor tevékenysége befejeztével túlságosan éles lehet a szakadás. A gyerekek is feszegetik a még mindig fönntartott, túl szoros határokat, és ilyenkor az elválás robbanásszerű lehet.

Minél magasabb osztályba kíséri a gyerekeket az osztálytanító, annál sokrétűbbek a vele szemben támasztott követelmények. Nem tud eleve mindent, amit tanítania kell. így a hozzátanulás ökonómiája nélkülözhetetlen erényévé kell váljon. Arra fog törekedni, hogy megfelelő időben megvilágító beszélgetéseket folytasson a felsős tanárokkal, akik a megfelelő könyveket ajánlhatják neki, hogy a világot pl. a kémikus szemével szemlélhesse. Továbbképző konferenciákra fogják delegálni, és a konferencia előrelátóan dönt, ha épp őt küldi el -akkor is, ha ő úgy gondolja, hogy egyetlen napra sem hagyhatja magára az osztályát. Ennek ellenére aggodalommal fog némely epocha elé nézni. Akkor egy-egy alkalommal az iskola lehetővé teheti, hogy valamelyik különösen szokatlan epochán szaktanár helyettesítse -ebben az esetben azonban nem juthat ahhoz a tapasztalathoz, hogy pedagógiailag milyen hatékonyak tudnak lenni épp az olyan epochák, melyeket csak nagy vesződséggel tudott végigtanítani; és az osztálytanítóval töltött idő vége felé éppen ez tud a gyerekeknek nagy segítséget jelenteni a felsőbb osztályokba való átlépéshez A felsőbb osztályos gyerekek osztálytanítójukkal kapcsolatban a tanárok közötti csoportmunkát is tapasztalni szeretnék.

Amikor az osztálytanító ismét visszamegy az első osztályba, akkor nem szükséges mindent emlékezetében megőriznie, amit az előző nyolc évben megtanult. Másodszorra mindezt könnyebb lesz ismét megeleveníteni. Fontosabb, hogy azokat az elvárásokat is el tudja felejteni, melyeket az előző osztály vezetése alapján alakított ki. Az új osztály biztosan egész más lesz, mint az előző volt, és ami egyszer bevált, nem biztos, hogy újra használható lesz. Maga a tanár is idősebb lett. Szavai most másképp hatnak. Némely osztálytanító tapasztalta már: első osztálytanítósága alatt sok mindent kapott még ajándékba, amit a második menetben tudatosan meg kell dolgoznia. A gyerekek - különösen a mai gyors változások közepette - ismét új generációhoz tartoznak. Jó, ha a nyolc év során az osztálytanítónak más osztályokkal is volt dolga; akkor nem csupán a „régi osztály" lesz minden pedagógiai tapasztalatának forrása, és tekintete nyitott marad az egész iskolát illetően.

^ugrás az oldal tetejére

eljön majd ama pillanat
szemed-szád rémületre fakad

az arcod fölfelé libeg
kiáltanál de nincs kinek

tested - a lárva - szétterül
pont-lényed fénylőn végtelenül

Más idő. Más halál.
Szívburok kerít körül!
Öltsd magadra elmúlásod -
bőrödül.

Károly Sándor

^ugrás az oldal tetejére

Inge Finkbelner - Martin Keller -Thomas Stöckli

A TANÁR ELŐ- ÉS UTÓKÉSZÜLETEIRŐL

(Nachbereitung)

A tanár időbeosztásának kérdésével a szellemi ökonómia nagy titkait érintjük. Rudolf Steiner beszélt az előkészületek hosszú óráiról. Életrajzában leírja, hogy hogyan készült, amikor a bécsi Specht család visszamaradt fia mellett volt házitanító; későbbi megnyilvánulásaiból látható, hogy Waldorf-tanáraitól is valami hasonlót várt. Minél intenzívebb a tanár előkészítő munkája, annál kevesebb időbeli követelményt fog támasztani tanítványaival szemben. Ökonomikusán bánik az idejükkel -nem a sajátjával! Hogy mi mindent tud tenni a tanár a gyerekekért -anélkül, hogy jelen lennének és tudatosan észrevennék -, az az anyag külső előkészítésétől az oktatás helyes tagolásának mérlegelésén keresztül az egyes gyerekekkel történő, mindennapos bensőséges foglalkozásig vezet, és tovább, a gondolatoktól azok elmélyítésén keresztül egészen a meditációig. Ezen fáradozások ökonomikus sorrendjét minden tanárnak magának kell megtalálnia. Számára ez munka-ökonómia kérdése.

Az általa vezetett iskolában Rudolf Steiner többször is beszélt erről a kérdésről. A „Meditativ erarbeiteten Menschenkunde" (Meditativ módon megdolgozott emberismeret) c. ciklus harmadik előadásában megtaláljuk annak az útnak a részletes ábrázolását, mely az általunk is átvett záróformulához vezet. Ahhoz, hogy minden nap helyes érzülettel tudjon az osztálya előtt állni, a tanárnak olyan emberismeretre van szüksége, melyből újra és újra eszméket meríthet.

Tanulmányozni vagy fölvenni az
emberismeretet,
Meditáció által megérteni az
emberismeretet,
Teremtóen emlékezni az
emberismeretre.

Ez a háromféle fáradozás segítheti abban, hogy ne savanyodjon meg, ne fásuljon el, hanem az új belátásokból önállóan mindig meg tudja találni a különböző életkorokhoz éppen illő módszereket. Eközben a következő lépések rajzolódnak ki:

1. Az emberismereti forrásokra támaszkodó munka különösen fontos az új tanév vagy egy új epocha előkészítésénél. Időben, azaz még a szünidőben, vagy egy bizonyos idővel az epocha kezdete előtt a tanárnak föl kell tárnia a Steiner pedagógiai írásaiban adott legfontosabb szempontokat. így teljes nyugalomban juthat áttekintéshez, és nem „egyik napról a másikra" fog élni.

2. Az anyag - pl. az odavágó versek - összegyűjtését is korán el kell kezdeni. Az emberismereti szempontok segíteni fogják a tanárt, hogy a válogatás során megtalálja a helyes súlypontokat és legyen bátorsága ahhoz is, hogy „lyukakat" hagyjon (különösen a felső tagozat föld-rajz- és történelemoktatásánál). Különben fönnáll annak a veszélye, hogy belefulladunk a mérhetetlenül nagy anyagba, és a gyerekekre túl sok „tartalmat" zúdítunk.

3. Ha sikerül a tanárnak ez az „általános fölkészülés", akkor az epo-chán belül az egyes napokat mindig a gyerekek átélhető szükségletei szerint tudja alakítani.

4. Amit az emberismeret elmélyítésében és az anyag előkészítésében elér a tanár, az segíteni fogja abban, hogy az előtte ülő gyerekeket támogassa és biztosan vezesse. Előkészületei során tudata mélyén ez mindig jelen lesz.

5. A füzetbe leírandó szövegeknek nem szabad túl hosszúnak lenniük, váltakozniuk kell a gyerekek saját följegyzéseivel, versekkel, képekkel és vázlatokkal, hogy egy-egy epocha végén a gyerekek szívesen lapozzanak vissza a füzetükben, és megelégedéssel élhessék át saját előrelépésüket. Ezért a tanár a lehető leggyorsabban vissza kell adja a füzeteket, miután véleményezte azokat, és a bizonyítványhoz magának jegyzeteket készített.

Ugyanolyan fontos, mint a jó felkészülés, hogy a tanár visszatekintsen egy iskolai napra, hétre vagy az egész évre. Számot kell adnia arról, hogy mit értek el az oktatással, világossá kell tennie a maga számára, hogy milyen lelki rezonanciát váltott ki a gyerekekben a tárgyalt anyag. Ez erősíteni fogja az emlékezetét -és a gyerekekét is -, és az oktatás felépítésében „vörös fonál"-ként fogja vezetni. Időhiányra hivatkozva ennek az utólagos feldolgozásnak (utókészülésnek) a jelentőségét gyakran alábecsülik. De aki tudatosan és rendszeresen megteszi, az észre fogja venni, hogy így az előkészülés gyorsabban és jobban megy.

A ritmikusan rendezett időbeosztásból nemcsak a gyerek, hanem a tanár is óriási hasznot fog húzni. „A ritmus pótolja az erőt." - Ez azt is jelentheti, hogy az osztálytanító tudatosan beépíti napi és heti ritmusába az iskolai felkészülést. A külső naptárat manapság ki kell egészítenie egy belső, individuális naptárnak. így sokéves tanítás után is frissen és elevenen tudja majd a tanár a „tanterv" tartalmát közvetíteni, anélkül, hogy belefulladna a bőséges tananyagba.

(Fordította: Kádas Ágnes Az idézett részletek a „Zur Unterrichtsgestaltung ím 1. bis 8. Schuljahran Waldorf-) Rudolf Steiner Schulen" c. kötetben jelentek meg, Verlag am Goetheanum, Dornach)

^ugrás az oldal tetejére

JÁTÉK A KOCKÁN

Játszi Kedv, Te gyermekek
szemébe csillanó,

nagykorú karám-terek
körébe toppanó

légy Te híd, ha száz a part,
gerinceden kivédd
a ferdeszemre görbekard-
hegezte szenvedélyt!

Partokon külön, ha gyűl
karám-körözte játék
a szemre látomás vetül,
s a trombitára árnyék.

Játékokról álmodom,
kik kéz a kézbe' játsznak,
fakocka a rubikon
ugrik át a mának.

Somogyi Tibor

^ugrás az oldal tetejére

Szociális kérdés

Buella Mónika

HOGYAN LÁTJUK A TERMÉSZETET?

Hogyan viszonyulunk ma a természethez? Korunk jelszavai közé tartozik a természetvédelem és a környezetvédelem. (Bár szakmai körökben már a fejlettebbnek tartott környezetgazdálkodás fogalmat helyezik előtérbe, ezáltal kiszolgálva egy másik bűvszó, a fenntartható fejlődés irányelvét, mi azért maradjunk meg a hétköznapjainkat leginkább jellemző szóhasználatnál.) Védeni valamitől vagy valakitől lehet a természetet, jelen esetben az embertől. Ennek gyakorlati megoldási útja a természetvédelmi területek kijelölése, amely területekről a védettség fokától függően kell az emberi hatásokat, az emberi tevékenységet, ill. magát az embert kiszorítani. A természetvédelem céljaival legtöbben alapvetően egyetértünk, hiszen mindenki szeret szép tájakat nézni, kirándulni a természetbe. Éppen ezért azt is természetesnek tartjuk, hogy lakóhelyünket valamely szép vidéken helyezzük el. És egyre több ember tartja ezt természetesnek... majd néhány év elteltével értetlenül állunk a gerincvonalig beépített hegyoldal előtt, amely „milyen szép volt régen, amikor még csak mi laktunk itt".

Éppen ezért védjük a szép természeti területeinket. Nálunk ma még csak tábla jelzi a védett terület határát, azonban csak idő kérdése, és megjelennek az általunk máshonnan már jól ismert szöges drótkerítések a szigorúan védett határokon.

A szögesdrót nem utópia és nem költői túlzás. Egy szakmai kirándulás alkalmával ellátogattam egy franciaországi természetvédelmi területre, amely egy felhagyott kavicsbánya-tavat és közvetlen környezetét jelentette az ott megjelent spontán növényzettel. (Hazánkban a délegyházi tavak környékén találkozhatunk hasonló területekkel.) A következő kép tárult elém: az út bal oldalán egy dróthálóval elkerített föld rész állt, a kerítésen belül szép rendben sok-sok kicsi lebetonozott négyzettel, egyébként teljesen csupaszon. A területet előkészítették a jellegzetes apró faházas „kiskertek" számára, de még nem népesült be. Az út jobb oldalán egy szögesdróttal elkerített, első benyomásra megbolygatott, majd nemrég magára hagyott kavicsos, kissé sivár, dimbes-dombos terület húzódott, ahol a természet apró lépésekkel ugyan, de elkezdte visszahódítani terét. Néhány kisebb tavacska vízfelülete csillant meg a nyári napfényben, egyébként párás meleg volt, sehol egy fa. Csak a tájékoztatásból tudtam meg, hogy a szögesdrótos a természetvédelmi terület. Ott álltam az út közepén a két kerítés között; az egyiket azért kerítették be, mert az az emberé lesz, aki hobbikertként megműveli azt, a másikat azért, hogy az emberek nehogy bemenjenek oda, mert az a terület a természeté lesz. De mi történik a két kerítés között?

Vajon hol és mikor kezdődött a természet pusztítása?

"Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata a szabadságot abban jelölte meg, hogy az ember sohasem gátolható semmilyen cselekedetében (ez nyilván a természeti világgal szembeni tetteire vonatkozik), amennyiben mindez nem jár egy másik ember jogaiba való sértő beavatkozással. E népszerű gondolat nyomdokaiban járt George Grant, amikor a liberalizmus fogalmát meghatározta. A liberalizmus abból az alaptételből származó képzetek együttese, hogy az ember lényege a szabadság. Ebből pedig az következik, hogy az ember legfőbb dolga az életben az, hogy akaratának megfelelően átformálja a világot. Ez az irányelv az alapja a környezet nagyszabású szétrombolásának mindenütt, ahol a nyugati kultúra érezteti hatását. E pusztítással egyedül a természet jogainak és belső értékének elismerése szegülhet szembe." (Luc Ferry: Új rend: az ökológia. Európa KK, 1994, Bp„ 158-159. old.)

A kérdés: Mindez valóban igaz-e - az ember valóban természeti csapás?

A természettől való függetlenség kialakulásának megértéséhez ugorjunk egy kicsit vissza a történelemben - s pontos évszámtól függetlenül induljunk ki a falu és a város lakóinak életéből.

A városlakó és a falusi ember életmódja és életérzése között alapvető különbségek vannak. A haszonnövények nem maguktól nőnek, a háziállatok sem vadon kószálnak - mindkettő megfelelő gondoskodást igényel, s ellentétben egy iparos ember termékével, nem lehet őket kitalálni. A paraszt a gabonát csak átvitt értelemben teremti meg, ez egészen más, mint például egy bútordarab vagy egy kasza előállítása. De más vonatkozásban is kötött a földművelő tevékenysége: neki kell az évszakoknak engedelmeskednie, nem ő dönti el, mikor kell vetnie és aratnia. Minden gondoskodása ellenére kiszolgáltatott a természet szeszélyének: az eső kimaradhat vagy rosszkor jő.

Ezzel szemben a városi iparos ember sokkal szabadabb, hiszen önmaga képességétől függ, elér-e valamit. Míg az egyik: gondoskodás, ápolás; a másik: az ember egyéni képességére alapozó alkotás - alakítás.

Ez a szabadság azonban kettős jelentésű: megszabadulás valamitől, egy kötöttségtől, ugyanakkor szabad, nyitott valami másnak, valami újnak. E kettősség egyfelől új lehetőségeket hordoz, másfelől azonban veszteséget jelent: kapcsolatmentességet és elidegenedést, a természettel való összetartozás elvesztését. A természet a városfalakon kívül található, a távolban, azokon a városfalakon túl, melyeket rendszeresen zárnak. S valójában mi van a városfalakon túl? A természet, vagy inkább a környezet?

A közelség meghittségét jelent, nem vált ki kérdéseket az emberben. A messzeség idegen, s az idegennel való találkozásból fakad a legtöbb kérdés. Ezek a kérdések nem merülnek föl a természettel közvetlenül kapcsolatban álló emberben, aki „hallja", s megérti, „mit akar a természet". A bánásmódban, a gyakorlati munkában éli át és fogja fel a természetet. Amikor azonban a természet már távolabb került, az ember intelligenciájával próbálta újból megérteni és felfogni. Ez az a kor, amikor már csak saját tapasztalatában bízott meg, elvetve a tradíciókat és a tekintélyelvűséget.

„Ne hagyjátok, hogy a dogmatizmus és a tekintélyhit uralkodjon rajtatok!" - ezt mondja Roger Bacon - "Vegyétek inkább szemügyre a világot!"

Az ember elvesztett tehát egy belső kapcsolatot, s helyébe egy külső lépett. A természet lényegét értelemmel kereste: kutatta az uralkodó természeti törvényeket - kísérletezett - a vélt törvényszerűségeket és megszerzett tapasztalatait kísérletekben alkalmazta.

De idézhetjük Leonardót is:

„Azok a tudományok, amelyek nem a tapasztalásból, minden bizonyosság szülőanyjától keletkeztek, és nem egy bizonyos tapasztalásba torkollanak, hiúak és tévesek."

Leonardo felfedezései és kutatásai jelentősen hozzájárultak a modern természettudományhoz. Ragadjuk ki ezek sorából az általa megtalált perspektíva-szabályokat, amelyek -többek között - utat nyitottak a természet terének ábrázolásához is. Az Énnel szerkesztett képhez igazodik az emberen kívül fekvő természet is. Tekintetünk egyre inkább a természetre és annak uralására irányul, mivel a közvetlen látás megakadályoz bennünket az egykori belső megértés megtalálásában.

Ennek a folyamatnak a következménye máig ható. Egyrészt a technika fantasztikus feltalálásaihoz vezetett - ez a kiszámolható dogok területe, a szervetlen, a halott természet területe. Azonban az átvitel megtörtént a nem kiszámolható dolgok területére is, az élő természetbe is, amely az élet bizonyos területein hanyatlást, mellék- és utóhatásokat eredményezett. (A biológiai tudomány alapjai is a holttest boncolásával kezdődtek.)

Természetesen - koronként különbözően ugyan, de mindig megjelentek olyan gondolatok is, amelyek az „elveszett Paradicsom" visszaidézésére törekedtek, mint pl. Rousseau ..Vissza a természetbe!" programja.

De milyen kép után vágyakozunk? Ki mit tart ideális természetnek?

Az ideális természet nem vad, látszik rajta egyfajta gondoskodás. Nem egysíkú, hanem tagolt, feltétlenül van benne víz - vélekednek egyesek. Másoknak azonban az ideális természet drámai hatású, megjelenésében erőt sugárzó, nem fedezhető fel rajta az ember keze nyoma. Ilyenek a sziklás hegységek, a sivatag, a tenger... Vannak, akik úgy tartják, az ideális természet az érintetlen, ember által nem befolyásolt természet. S van, aki egyoldalú megközelítésnek tartja a kérdést, s felveti, miért nem gondolunk soha arra, vajon a természetnek milyen az ideális ember?

„Az embernek a természetet engedelmességre kell kényszerítenie" - ezzel a 17. századi kijelentéssel jellemezhető tendencia csúcspontja a reneszánsz és a barokk kert. A természetet a lehető legteljesebb mértékben egy emberi formanyelvnek, a geometriának vetették alá - ez a természet számszerűsítéseként fogható fel, még jóval a modern természettudomány kifejlődése előtt.

Az angol park, vagy más néven a tájképi kert tudatos ellenmozgalom eredményeként jött létre a barokk „mu'-vel szemben. A francia kerteket (barokk) csak a természettel szembeni állandó harccal lehet formájában megtartani - a kertész fő mestersége a metszés. Az angol kertekben ellenben a kertész hagyja nőni a növényeket (de nem mai értelemben!!) a szabad természet jegyében. Ugyanakkor ha átgondoljuk a tájképi kerteket felépítő elveket, abban pontosan felfedezhető a természethez való viszonyunk kettőssége, hiszen a ..megengedem, hogy nőjön" feltételez egy szembenállást, mert csak ebből a nézőpontból érthető, másrészt azonban kifejez egyfajta rousseaui értelemben vett vágyakozást a természetes természet után.

Kerttervezőként gyakran találkozom azzal a megrendelői igénnyel, hogy a kert ne legyen szabályos, geometrikus, ne kelljen nyírni a növényeket. Legyen a kert természetes, legyen angol kert jellegű, amelyet csak egyszer kell beültetni, azután minden magától nő. Pedig az angol kertekben sem nő minden „magától". Bár nem nyírják egyenes vonalban a növényeket, sok kertész hozzáértő munkájának eredménye, hogy egy tájképi kert úgy nézzen ki, mintha természetes lenne. A gyepben álló öreg hársfa azért tud olyan szívet és lelket gyönyör-ködtetően önnön szépségét kibontakoztatva állni, mert gondos kezek rendszeresen nyírják körülötte a füvet, kigyomlálják a feltörekvő magoncokat, amelyek felnőve esetleg deformálnák a fa koronáját.

Már Leonardo említésénél megjelenítettük az egyszemélyben létező tudóst és művészt.

Ma elképzelhetetlen számunkra, hogy létezzen egy olyan ember, aki egyesítené magában Picasso és Einstein tudását.

A modern természettudomány nem tud mit kezdeni a művészi látásmóddal, amelyet a szubjektív jelzővel illet. A tudós az objektivitás felé törekszik - tehát affelé, amit konkrét alakzatokban vagy folyamatokban számszerűsíteni lehet és képletekben kifejezni -, s ezért korlátozza, sőt, mondhatni kiiktatja magából a tudomány területén a szubjektivitást, melyet lényegtelennek tart. Figyelmen kívül marad, hogy a számszerűsítéssel a dolgok ugyan kezelhetővé válnak (és persze objektívek lesznek),azonban veszítenek a teljességből és a jellemfelismerésből. (S lassan elfelejtik, közben mi minden vész el.)

A jellem- és lényegfelismerés csak a jelenségek összességéből nyerhető - ezzel szemben a számszerűsítés csak a dolgok egyetlen aspektusát "meséli" el, bár kétségtelen, a számszerűsítéssel bizonyos dolgok köny-nyen kivitelezhetővé válnak.

Végül is a matematikai képlet nem más, mint a jele, szimbóluma valaminek, egy bizonyos nyelvre való fordítás. Nem lenne semmi gond vele, ha tisztában lennénk azzal, hogy ez nem egy pontos képmást ír le, tehát nem a teljességet adja, hanem annak csupán egyetlen nézőpontját.

A tudomány, amely számszerűsít és képletesít mindent, a természettől való elidegenedés utolsó fokozata. Ráadásul hol vagyunk mi már a konkrét tapasztalatokon alapuló megfigyelésektől! A mai materialista gondolkodás valóban a természettudományra épül, azonban már régen elrugaszkodott az embernek azon képességétől, hogy megfigyelésével összefüggések felismerésére képes.

Számszerűsítés... Számomra a számszerűsítés csúcspontja a soha meg nem érthető számítógép. Megkértem egy szakértő ismerősömet, segítsen nekem megjeleníteni, mit jelent valójában a számítógépnek egy sárga zerge-boglárkát ábrázoló színes kép .Az eredmény: 8 db A/3-as méretű, 4-es nagysáú számokkal teleírt papírlap. Vagyis a gép több mint 200 000 számmal kódolja be magának a kép sajátosságait, kiválasztva adattárából az éppen odaillő párosítást.

Ezt az egyoldalúságot a művészet lehet képes kiegyensúlyozni. A művészet fogalma ebben az esetben némi magyarázatot igényel. A költő a szavakkal, a festő a színekkel és vonalakkal, a tudós a maga tudományával próbálja ugyannak a dolognak a lényegét megragadni -több kevesebb sikerrel. A művész ki tudja fejezni a jelleget a maga sajátos eszközével, amely nemcsak a használói attitűdnek felel meg, hanem a vizsgált tárgynak-lénynek is.

Mi ez a bizonyos jelleg-, vagy jellemfelismerés? - Nos, ez soha nem semleges, mindig van benne érzelem. Ebből képes kialakulni a felelősség. Schiller szerint a vonzerő, a tetszés, amelyet a természet az elidegenedett emberre (tehát nem a földművelőre!) gyakorol, alapjaiban nem esztétikai, hanem erkölcsi. "A természeti dolgok azok, amelyek mi voltunk, és azok, amelyeknek nekünk ismét lennünk kell. Mi voltunk a természet, s a kultúránknak vissza kell vezetnie minket a természethez a szabadság és az értelem útján." Ugyanakkor a természet az elveszett gyermekkorunkat jeleníti meg, amely örökké a legdrágább marad számunkra.

Sokan vallják, hogy a természetvédelem egyik legfőbb célkitűzése a faji diverzitás (fajok sokfélesége) megőrzése. A diverzitás az ökológiába bevezetett matematikai fogalom.

„Diverz egy rendszer, amely többféle különböző elemből tevődik össze. Jellemző érték, hogy az adott rendszert hányféle elem alkotja, s az is, hogy milyen relatív gyakorisággal. Amennyiben az illető rendszert csak egyetlen féle elem képezheti, annak relatív gyakorisága nyilván p=1. Ez esetben a rendszer információtartalma minimális, hiszen már egyetlen elemének meghatározása megszünteti a rendszer összetételének bizonytalanságát: a bizonytalanság megszüntetéséhez elegendő egyetlen bináris döntés. Maximális számú bináris döntés szükséges a bizonytalanság megszüntetéséhez, ha a rendszert alkotó elemek relatív gyakorisága egyenletes, s a rendszert alkotó elemek annyifélék, ahány elemből áll a rendszer. Ebben az értelemben tehát a diverzitás a rendszer információtartalmának mértéke. Az információtartalmat a shannon-Weaver formula fejezi ki. H=-CGP_j log P_j, ahol C pozitív konstans." (Megjelent: Környezet és fejlődés, 96/1. szám) Megértette mindenki pontosan, miről van szó?

A biodiverzitás képlete sohasem ébreszti az összetartozás érzését, hiszen ezt az absztrakciót nem lehet átélni. A természet modern ábrázolásai - és itt nem a művészit, hanem a szakmait értem - általában nem élnek, csupán tények halmazai. Ezt a hiányt legtöbbször képsorozattal pótoljuk egy-egy tervdokumentációban, sőt valójában gyakran azért fényképezünk, mert nem tudunk visszaemlékezni minden részletre. A képek csak elsuhannak gyorsan, de nem tudnak olyan belső képpé átalakulni, amely megmarad az emberben.

Felmerülhet mindenkiben a kérdés: de hát mit tudok én tenni?

Az, ahogyan az ember a világ dolgaira tekint, az megváltoztat valamit a világban. Nem lehet közömbös és következmény nélküli, ahogyan nézünk, hiszen mindig hozzáadunk valamit a világhoz. A figyelmes, szeretetteli odafigyelésnek más hatása van, mint a figyelmetlennek, részvéttelennek. Tehát nem mindegy, hogyan gyalogolunk keresztül a világon.

„És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről!
És ő így válaszolt:
Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelnétek fel, ha nem maga a szépség a ti utatok és a ti vezetőtök?
És miként beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi?

A bajba jutott és a sebesült azt mondja:
A szépség szelíd és kedves.
- Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyellve jár közöttünk.
És a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és félelmetes.
- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget fölöttünk.

A fáradtak és elcsigázottak így mondják:
A szépség lágy suttogás.
Hangja a lelkünkben szól.
- Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár reszket, félve az árnyéktól.
Ám a nyughatatlanok azt mondják:
- Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek között,
- És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés vegyült.

Éjszaka a város őrei azt mondják:
- A szépség a hajnallal érkezik kelet felől.
És délidőben a munkálkodók és az úton lévők így beszélnek:
- Láttuk a föld felé hajolni az alkony ablakaiból.

Télen a hóba rekedtek ezt mondják:
- Eljő együtt a tavasszal, a hegyeken szökellve.
És a nyár hevében az aratók így szólnak:
- Láttuk táncolni az őszi avarban, s hajába hófehér vegyült.
Mindezeket mondtátok már a szépségről,
Ám valójában nem róla beszéltetek, hanem megannyi hiányról, mely ki nem elégített,
És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.
Nem szomjazó ajak, sem előre nyújtott, üres kép
Hanem lángoló szív és elbűvölt lélek.
Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,
Hanem olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet becsukott füllel is hallasz.
Nem a meghasadt fakérgen szivárgó nedv, sem a karmokhoz tartozó szárny,
Hanem örökké virágzó kert és örökké szárnyaló angyalok kara.

Orfalisz népe, a szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról a fátylat.
De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is.
A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is."

(Kahlil Gibran)

^ugrás az oldal tetejére

John Kennedy

A BÁTORSÁGRÓL
(részlet)

A könyvet a bátorságról és a politikáról írtam. A politika közege szolgál háttérként, maga a téma pedig a bátorság. A bátorság, mint egyetemes erény mindenki számára ismerős és megérthető valami, míg a politika misztériumát a bátorságnak ezek a portréi nem világítják át.

Azok a történetek, amelyek az előző oldalakon elevenednek fel egyszerűek, némelyik csupán egy élesen megrajzolt kép valamilyen szándékról és annak kivitelezéséről. Mindegyikben vannak bonyodalmak, következetlenségek és kétségek, olyanok, amelyek bennünket is érnek. Bármilyen részletesen tanulmányoztam is életét, minden ember, akiről írtam, megőrzött magának valami titkot. Ha tisztán is látjuk bátorságuk hatását, az okot, amely egy lépéshez vezetett, fátyol borítja, amelyet nem lehet fellebbenteni. Tehetnénk merész megállapításokat a miértre vonatkozóan, mégis úgy tűnik, valami mindig kitér előlünk. Azt hisszük, már kezünkben a válasz, de mégiscsak kicsúszik ujjaink közül.

Az indítékot, amint azt bármelyik pszichológus igazolhatja, mindig nagyon nehéz megragadni. Még bonyolultabbá válik mindez a politika sötét tengerében. Azokat az embereket például, akik feladták rangjukat és hivatalukat a nemzet érdekében, mint Dániel Webster és Sam Houston - akiknek a magas hivatal iránti becsvágya tagadhatatlan volt -, olyan vádakkal illették, hogy küzdelmeiket az elnöki hivatal utáni vágy motiválta. Azokat pedig, akik szakítottak a pártjukkal, hogy magasabb elvekért harcoljanak - mint Quincy Adams és Edmund Ross -,azért ítélték el, mert azt a pártzászlót, aminek hivatalukat köszönthették, elhagyták egy másikért a válság pillanatában. Mégis, hosszasan tanulmányozva a feljegyzéseket ezekről az esetekről, arra a felismerésre jutottam, hogy inkább a nemzet érdekének szem előtt tartása adta az alapvető indítékát azoknak a cselekedeteknek, melyeket itt ábrázoltunk, nem pedig az egyéni vagy politikai érdek. Ez nem jelenti azt, hogy sokan közülük nem keresték az előnyét annak a nehéz útnak, amelyen indultak - bár ez ritkán járt eredménnyel. Politikusok lévén - és biztosan nem vennék zokon, hogy politikusnak nevezem mindegyikőjüket - nyilván elfogadható is, hogy így tettek.

Persze lelkesítőbbek és fényesebbek lennének a könyvben ábrázolt bátor tettek, ha a hősök hagyományos bálványozását követve, úgy mutatnánk be őket, mintha mindegyik ember teljesen elfeledkezett volna önmaga érdekeiről, midőn magasabb elvnek szentelte magát.

De valószínű, hogy John Adams elnök, aki éppoly önzetlen, mint bölcs szolgája volt a közjónak, a lehető legközelebb került az igazsághoz, amikor ezt írta az "Egyesült Államok alkotmányának védelméében: "Nem igaz az a valóságban, hogy valaha is létezett olyan ember, aki jobban szerette a népet, mint önmagát."

Ha pedig ez igaz, akkor mi késztette az említett államférfiakat arra, hogy azt tegyék, amit tettek? Nem azért tették, mert a közösséget jobban szerették, mint magukat. Ellenkezőleg, pontosan azért tettek így, mert önmagukat szerették, mert mindegyikőjüknek szüksége volt arra, hogy megőrizze saját önbecsülését - ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a népszerűség mások szemében -, mert a vágy, hogy a becsületnek és a bátorságnak vívjanak ki hírnevet és azt őrizzék, erősebb volt bennük, mint az, hogy megtartsák hivatalukat. Lelkiismeretük, személyes erkölcsi szilárdságuk, tisztességük vagy erényességük - nevezzék aminek akarják - erősebb volt, mint a közösség rosszallásának nyomása, bizonyosság, hogy az ő álláspontjuk a legjobb, és végül majd igazolódni fog, hatástalanította a közösség rosszallásától való félelmet.

De, ámbár közvetve a közjó látta hasznát az ő áldozatuknak, nem ennek a bizonytalan és általános fogalomnak a nevében cselekedtek, hanem az önszeretetnek egyfajta késztetéséből, ami egyéb ösztönzésekkel keveredve vezette el őket a cselekvésnek ilyen irányába. Amikor a politikusok sem a közjót, sem önmagukat nem szeretik, vagy amikor önszeretetük véges és kimerül abban, hogy hivatalt szerezzenek, olyankor fordul elő, hogy a közösség érdekét rosszul szolgálják. Ám ha valóban nagyra értékeli magát egy politikus, és a saját önbecsülése követeli meg tőle azt, hogy a bátorság és lelkiismeret ösvényét kövesse, abból jótétemény és haszon származik. Ilyenkor saját útjának helyességébe vetett hite képessé teszi rá, hogy kimondja, ahogy John C. Calhoun is:

"Én sohasem tudom, mint vélekedik Dél-Karolina a mértékről, a rendről. Sohasem beszéltem meg vele. A legjobbat teszem, ami az igazságérzetemből telik, s ami a lelkiismeretemmel összhangban áll. Ha ez megfelel, akkor minden rendben van. Ha nem, és azt szeretnék, hogy más foglalja el ezt a helyet, akkor készen állok rá, hogy átadjam. Egyenlőek vagyunk."

Nem mondhatjuk, hogy a bátor politikusoknak, és az elveknek, melyekért szót emelnek, mindig igazuk van. John Quincy Adamsnek, mint mondják, fel kellett volna ismernie, hogy az embargó elpusztítja New Englandet, de alig érinti a briteket. Dániel Webster, kritikusai szerint, fölöslegesen békítette ki a rabszolgaság híveit. Thomas Hart Benton merev, nagyképű és egocentrikus ember volt, Sam Houston pedig ravasz, ingatag és megbízhatatlan. Edmund Ross, némelyek szerint, olyan emberre adta szavazatát, aki korábban ellenszegült az alkotmánynak és a kongresszusnak. Lucius Lamar nem tudta felismerni, hogy néha a tervezett infláció okozta bajok kívánatosabbak, mint egy bizonytalan üzleti pangás következményei. Az is felmerült, hogy Norris és Taft esetében a mozgató erő inkább egy vak elkülönülési vágyból fakadt, s nem az alkotmányos elvekből.

Mindezek elhangzottak, sőt még különb dolgok is. Közülünk bárki megítélheti annak az ügynek értékét, amelyért ezek az emberek harcoltak.

De szükséges-e ennek megítélése ahhoz is, hogy a bátorságukat elismerjük? Vajon csak olyan elvekért kell az embereknek kockáztatniuk a karrierjüket, amelyeknek utólag beigazolódik a helyessége, hogy az utókor bátorságuk előtt fejet hajtson? Ugy gondolom, nem. Nyilván az Egyesült Államokban, ahol időnként testvér harcolt testvér ellen, nem ítélhetjük meg az emberek bátorságát aszerint, hogy melyik zászló alatt küzdött a harcban.

Én nem várom el, hogy mindazok, akik a karrierjüket teszik kockára azzal, hogy elmondják a véleményüket, az igazság letéteményesei legyenek. Nyilvánvaló számomra, hogy Websternek, Bentonnak és Houstonnak nem lehet egyszerre igaza az 1850-es kompromisszum kérdésében, mivel, bár mindegyikük a Unió megmentését tűzte ki céljául, teljesen eltérő módon gondolták ezt kivitelezhetőnek. Lucius Lamar tiltakozván az ellen, hogy lemondjon mandátumáról, midőn megszegte törvényhozó testületének utasításait, bátorságról tett bizonyságot, mégpedig tökéletesen ellentétes módon, mint John Tyler, aki feladta szenátusi pályafutását, mivel ő hitt azoknak az utasításoknak a kötelező voltában. Tyler másfelől megvetette Adamset, Adams pedig utálta az irigy és telhetetlenül ambiciózus, romlott szívű Dániel Webstert. A republikánus Norris és Taft képtelenek voltak egymásra nézni; ugyanakkor egyikük sem állhatta a demokrata Calhount és Bentont.

Ezek az emberek nem álltak egy oldalon. Nem volt mindegyiküknek igaza, de a konzervatívok vagy liberálisok pártjának sem. Néhányan közülük, valószínűleg, a csendes többség akkori véleményét képviselték, szemben a harsány kisebbség zajával. De legtöbbjük nem így tett. Némelyikük valóban elősegíthette hosszú távú érdekeit, szembehelyezkedvén rövidlátó, előítéletek szerint gondolkodó választóival. Volt olyan is, aki nem ezt tette. Voltak, akik talán egyenesek, nagylelkűek, kedvesek és nemesek maradtak egész pályafutásuk alatt, Amerika úttörőinek legjobb hagyományaihoz híven. De legtöbbjük nem ilyen volt. Norris a mindhalálig makacs; Adams a bosszantó felkapaszkodott; Webster az üzletemberek haszonélvezője; Benton a dagályos selyemfiú - ilyen egyedekből tevődik össze a való élet politikai hőseinek sora.

Van, akinek bátorsága az abszolút elvekhez való makacs ragaszkodásban nyilvánul meg. Másoknál meg épp egy kompromisszum elfogadásában mutatkozik meg, abban, hogy a kiegyezést részesítik előnyben és hajlandóságot mutatnak rá, hogy a viszályt az együttműködéssel váltsák fel. Ezekben az esetekben nyilván csak a bátorság az, ami egyformán értékes, az eltérő képességek ellenére is. Az amerikai kormányzati rendszer nem működhetne, ha minden felelős pozícióba kerülő ember úgy közelítene a problémákhoz -ahogyan John Quincy Adams tette -, mintha azok felsőbb matematikai feladatok lennének, a részleges szükségletek és az emberi tökéletlenség korlátozott figyelembevételével.

Különbözőségeik ellenére, sok közös vonásuk volt ezeknek az embereknek. Megvolt bennük egy szónok ékesszólása, egy tudós éles-elméjűsége, az a széles látókör, amely a párt és önérdek korlátain túlra tekint, és mindenek felett mélységes hitük volt önmagukban, saját integritásukban (rátermettségükben, illetékességükben) és útjuk helyességében.

* * *

A bátorság mint politikai motiváció mibenlétét gyakran értik félre. Vannak, akik azt értékelik, ahogyan a csaták izgalmában nyilvánul meg, de nem ismerik fel olyankor, amikor a konzekvenciák felismerésében játszik szerepet. Mások csodálják ezt az erényt, de a többi ember életében, régebbi korokban inkább, és nem ismerik fel a jelenben lappangó lehetőségeit. Talán, hogy pontosabbá tegyem a politikai bátorság jellegét, melyet ezek a történetek is bemutatnak, legjobb lenne leszögezni, hogy mi az, amiről nem szól ez az írás.

Nem szándékoztam a függetlenséget hirdetni csupán önmagáért, sem a minden kompromisszumra képtelen makacsságot, vagy a túlzásba vitt büszkeséget és a konok ragaszkodást a saját személyes meggyőződéshez. Nem szándékoztam azt sugalmazni, hogy minden ügyben van egy jó és egy rossz oldal, s hogy minden szenátor, kivéve a gazembereket vagy ostobákat, meg fogja találni a jó oldalt és ahhoz fog ragaszkodni. Ellenkezőleg, Melbourne miniszterelnök érzéseit osztom, aki bosszankodván az akkor még fiatal történész, Macaulay kritikus észrevételein megjegyezte, hogy szeretne egyszer valamiben olyan biztos lenni, mint amilyen bizonyosnak látszik Macaulay mindenben. És a kongresszusban töltött kilenc év megtanított engem Lincoln szavainak bölcsességére: „Kevés dolog van az életben, ami egészen gonosz, vagy tökéletesen jó." Csaknem minden, s különösen a kormánypolitika elkülönít-hetetlen keveréke a kettőnek, így aztán a mi feladatunk az, hogy tőlünk telhetően a jót segítsük túlsúlyba kerülni.

Ez az írás nem akarja azt állítani, hogy a pártszabályzat és a pártért való felelősségvállalás az egy szükségképpen rossz dolog, aminek nem szabadna befolyásolnia a döntéseinket. Nem akartam azt sem mondani, hogy egy kerületnek nincsenek olyan elismert jogai, amelyet nem kellene minden időben figyelembe venni. Ellenkezőleg. Mindegyik szenátor elkötelezettsége megoszlik pártja, állama és kerülete, valamint országa és lelkiismerete között. Pártügyekben a párt iránti elkötelezettsége lesz számára az irányadó, míg kerületének ügyeiben a területért érzett felelőssége vezérli a véleményalkotásban. A nemzet ügyében a lelkiismerete felülbírálja egyéni és pártérdekeit, ez az az alkalom, amelyben a bátorság vizsgázni kényszerül.

Bátorság kellhet hozzá, hogy vitába szálljunk az elnökünkkel, a pártunkkal, vagy a helyi érdekek iránti erős érzelmekkel; de ezek, nézetem szerint nem összevethetők azzal a bátorsággal, amit a szenátoroktól várunk el, hogy a jövő érdekében saját választóik haragjának erejével szálljanak szembe. Ez az oka annak, hogy nem szól történet könyvemben a nép leghíresebb lázadóiról, John Randolphról, Thaddeus Steuensről, Róbert La Follette-ről és a többiekről, akik a bátorság és feddhetetlenség példái, de akik csatáikat abban a tudatban vívták, hogy a választóik támogatását élvezhetik.

És végül nem szándékozik ez a könyv leszólni a demokratikus kormányzást és a nép uralmát. A választási szenvedélyekről szóló példák, az, hogy tisztességtelenül megbélyegzik az elvek embereit, nem kikezdhetetlen érvek az ellen, hogy a választás folyamatát minél szélesebb körűvé tegyük.

Azoknak az embereknek a története, akik a nép kegyetlen indulatai és rágalmai ellenére győzelemre vitték ügyüket, nem végső bizonyíték arra nézve, hogy minden esetben figyelmen kívül kellene hagynunk a választók érzéseit a nemzeti ügyekben.

Tehát, ahogy Winston Churchill fogalmazott: „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája - kivéve mind a többi formát, amelyet az idők során már megpróbáltunk." Tökéletesíthetjük a demokratikus eljárásokat, világosabbá tehetjük őket azáltal, hogy a problémákat, melyek felvetődnek, megértjük, és nagyobb tisztelettel viseltetünk azokkal szemben, akik megőrizték integritásukat, akik elkerülhetetlennek tartják, hogy időről időre a nép véleményével ellentétesen cselekedjenek. Ám képtelenség megoldani a törvényhozói függetlenség problémáját és felelősségét úgy, hogy megszüntetjük vagy megnyirbáljuk a demokráciát.

Mivel a demokrácia mérhetetlenül többet jelent a nép kormányzatánál és a többség hatalmánál, sokkal több, mint a politikai technika egy válfaja, amivel a szavazók széles rétegét megnyerhetjük vagy megtéveszthetjük. Az a demokrácia, amelynek, ahogy George Norris rámutatott, nincs az egyéni lelkiismeret számára állított emlékműve a népuralom tengerében - az nem érdemli meg, hogy ezt a nevet viselje. Az igazi demokrácia, amelyik élő, növekedő és ösztönző, az az emberekbe veti bizalmát - bízik abban, hogy ők nemcsak egyszerűen megszavazzák képviselőiket, hanem egyúttal embereket választanak, akik a lelkiismeretük ítéletét gyakorolják. Az igazi demokrácia arra számít, hogy az emberek nem fogják elítélni azokat, akiket az elvek iránti odaadásuk népszerűtlen lépésekre kényszerít, hanem jutalmazzák bátorságukat, tisztelik becsületességüket és egyáltalán, elismerik az ilyen irányú jogaikat.

Ezek a történetek ilyen demokráciát mutatnak. Ténylegesen nem lennének ilyen történetei ennek a népnek, ha nem védelmezné hagyományosan a szólás szabadságát és az ellenvélemény jogát, ha nem segítené a vélemények becsületes összeütközését, ha nem biztatna a népszerűtlen nézőpontokkal szembeni türelemre.

A kételkedők és kárörvendők rámutathatnak arra a tényre, hogy képtelenek voltunk minden fejezetet „happy end"-del befejezni. De bizonyos vagyok abban, hogy ennek ellenére a példák nem arra mutatnak, hogy óvakodunk bátran viselkedni. Hiszen az a politikai siker, ami sokaknak osztályrészéül adatott azok közül, akik a népvélemény nyomásának ellenálltak, és a többiek számára is kijáró teljes körű védelem elég ahhoz, hogy képesek legyünk fenntartani bizalmunkat az emberek hosszú távon érvényesülő igazságában.

Ezért sem a múlt bátorságának bemutatása, sem a jövőbeni bátorság szükségessége nem korlátozódik egyedül a szenátusra. A bátor ság és lelkiismeret nemcsak a tisztségviselők problémája, az egészen szerényektől a komoly hatalommal bírókig - legyenek felelősek akár a választóknak, akár a törvényhozásnak, egy politikai gépezetnek, vagy egy pártszervezetnek. A mi hazánkban ez minden választónak a problémája - és vonatkozik azokra is, akik nem szavaznak, nem érdekeltek a kormányzat ügyeiben, azokra is, akik megvetik a politikusokat, s magát ezt a foglalkozást is. Mindenkinek ügye ez, aki valaha is panaszkodott a felül folyó korrupcióra, vagy ragaszkodott hozzá, hogy az ő képviselője egyedül az ő álláspontját képviselje. Mivel egy demokráciában minden polgár, tekintet nélkül a politika iránti érdeklődésére, „hivatalt visel"; közülünk mindenki a felelősségvállalás helyzetében van; és végső soron az, hogy milyen kormányzatot emelünk magunk fölé, attól függ, hogy milyen mértékben vállaltuk a felelősségünket. Mi emberek, vagyunk a főnök, és olyan politikai vezetést fogunk kapni, legyen az jó vagy rossz, amilyent megküzdöttünk és megérdemeltünk.

Ezek a problémák nem csupán a politikusokat érintik, a bátorság vagy beletörődés közötti alapvető választás bennünket is döntésre kényszerít nap mint nap, mindegy, hogy a választók, a barátok, az igazgatótanács, vagy az egyesület haragjától félünk, amikor a vélemények árjával állunk szemben egy komoly vita hevében. Ezért anélkül, hogy lebecsülnénk azt a bátorságot, amellyel az emberek a halált vállalják, fel kell figyelnünk a bátorságból fakadó olyan tettekre is, amelyeket könyvünk példái szerint véghez vittek. Az élet bátorsága többnyire kevésbé drámai látványosság, mint az utolsó pillanaté, de nem kevésbé csodálatos keveréke a diadalnak és a tragédiának. Egy ember megteszi, amit tenni kell - nem törődve a következményekkel, az akadályokkal, veszéllyel és ellenállással -, és ez az, ami az emberi erkölcs alapja.

Bátornak lenni - a példák azt mutatják -nem igényel kivételes képességeket, nincs hozzá bevált recept, nincs előírt ideje, sem helye, nem függ a körülményektől. Ehhez alkalom kell csupán, amely előbb-utóbb mindannyiunk számára eljön. A politika mindössze egy részterület a sok közül, ahol a bátorságról számot kell adni. De az élet bármely küzdőterén találkozzon is az ember a bátorság kihívásával, lehet bármilyen helyzet, amelyben - ha lelkiismeretének útmutatására hallgat - szembe kell néznie vele, tudnia kell, hogy ez áldozatokkal jár: barátainak, a szerencséjének, a megelégedettségének, vagy akár embertársai tiszteletének az elvesztésével. Minden embernek magának kell eldöntenie, hogy melyik utat választja. A múlt példái bemutatják, körülírják egy-egy ilyen döntésnek a menetét, alkotó elemeit - taníthatnak, reményt nyújthatnak, ösztönözhetnek. De magát a bátorságot nem adhatják meg. Azt mindenkinek a saját lelke mélyén kell megkeresnie.

(Fordította: Galántai Ágnes)

„Maga a kormány csupán a népakarat érvényesítésére választott forma, de könnyen megeshet, hogy visszaélnek vele s eltorzítják, mielőtt még a nép cselekedhetne általa.(...)

* * *

Nem jöhetne-e létre olyan kormány, amelyben gyakorlatilag nem a többség dönti el, mi a jó és mi a rossz, hanem a lelkiismeret? Amelyben a többség csak azokat a kérdéseket dönti el, amelyekre a célszerűség elve alkalmazható? Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete ? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok. Helyesen mondják, hogy a testületnek nincs lelkiismerete, de a lelkiismeretes emberek összefogása lelkiismerettel felruházott testület.

A törvény még soha egy szemernyivel sem tette jobbá az embereket, s a törvénytisztelet még az egyébként jóindulatú embereket is naponta az igazságtalanság cinkostársaivá teszi. Az indokolatlan törvénytisztelet mindennapos és természetes következményeként látunk aztán egy csapat katonát, amint tökéletes rendben hegyen-völgyön át háborúba masíroznak, akaratuk, sőt józan eszük és lelkiismeretük ellenére."

(H. D. Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelességről; részletek)

^ugrás az oldal tetejére

„Minél kevésbé akadályoznak idealista szlogenek, annál jobb..."

Harold Pintér levele Tony Blairhez
(részlet)*

Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Az elmúlt hetekben gyakran hallhattunk Saddam Hussein emberi jogokat sértő, szörnyű tetteinek tömegéről. Ezek a tettek valóban szörnyűek - brutálisak, betegesek. De azt gondoltam, talán Ön is érdekelve lehetne szövetségese, az USA hasonló teljesítményeinek felülvizsgálatában. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy tanácsadói erre vonatkozóan átfogóan tájékoztatták.

1945 óta az USA a világ valamennyi jobboldali katonai diktatúráját támogatta, szubvencionálta, sőt, néhány esetben maga hívta életre. Hivatkozom többek között Guatemalára, Indonéziára, Chilére, Görögországra, Uruguayra, a Fülöp szigetekre, Brazíliára, Pa-raguayra, Haitire, Törökországra, El Salvadorra. Ezek a rendszerek emberek százezreit gyilkolták le, de a pénz, az eszközök, a technikai felszerelések (ezek minden formája), a tanácsok és a morális támogatás az USA egymást követő kormányaitól származott. A halottak száma döbbenetes: Guatemalában 170 000, Kelet-Timorban 200 000, El Salvadorban 80 000, Nicaraguában 30 000, Indonéziában 500 000 - és sorolhatnánk tovább. Ezeknek az embereknek a halála, minden egyes ember halála az Ön szövetségesének külpolitikájára vezethető vissza. Mindaz a pusztítás, amit az USA Vietnamban, Laoszban és Kambodzsában végzett, a napalm, az agent orange és olyan újfajta bombák bevetése, melyek nyilakat lőttek az emberek testébe és beleiket kiszakították, mindez része volt egy kegyetlen, szörnyű és szisztematikus pusztatási programnak, ami azonban a vietnami nép szellemét nem tudta megtörni. És amikor az USA vereséget szenvedett, azon nyomban elkezdte Vietnam kiéhezteté-sét - kereskedelmi embargóval.

Az USA 1965-ben bevonult a Dominikai Köztársaságba, 1983-ban Grenadába, 1990-ben Panamába. És az USA destabilizálta és megbuktatta Guatemala, Chile, Görögország és Haiti demokratikusan megválasztott kormányait. Mindez teljességgel a mindenkori nemzetközi jog keretein kívül történt. Az USA támogatta és a mai napig támogatja a török kormány kurdok elleni népirtását. Az USA terroristának bélyegzi a törökországi ellenálló kurd csoportokat, miközben saját nicaraguai kontráit szabadságharcosoknak nevezi. Az USA „álcázott" nicaraguai bevonulását a nemzetközi jog egyértelmű megsértésének nevezte a hágai nemzetközi bíróság. Az utóbbi öt évben az egyesült nemzetek a szavazatok elsöprő többségével fogadott el öt olyan határozatot, melyek a Kuba elleni USA embargó megszüntetését követelték. Az USA mind az ötöt semmibe vette. Számos Izraelt kritizáló UNO határozatot nemcsak Izrael, de az USA is semmisnek tekintett. Az izraeli atomprogrammal kapcsolatban az USA mindkét szemét behunyja, és a palesztin nép elnyomását illetően a vállát vonogatja. - Természetesen az USA is rendelkezik bevetésre kész nukleáris arzenállal. Azt is merem állítani, hogy erői jóval túl is haladják Saddam lehetőségét, hogy a „világon az összes férfit, nőt és gyermeket" megölje. És mintha mindez nem lenne elég, az USA jelentős kémiai fegyverarzenállal is rendelkezik, és a közelmúltban két UNO megfigyelőt kiutasított - az egyik kubai, a másik iráni volt. Fenntartja ugyanis azt a jogát, hogy megtagadja a „nemzeti biztonsága" bizonyos zónáiba való belépést. Ezeket a zónákat nem engedi ellenőrizni, mert az veszélyeztetné „az USA nemzeti biztonságát". Nem valami hasonlót mond Saddam is?

George Kennan, az amerikai külügyi tervezési bizottság főnöke, aki az USA külpolitikai alapszabályait lefektette, 1948-ban egy „szigorúan titkos és belső dokumentumában azt mondja: „Minden szentimentalizmust és ébren álmodást mellőzve figyelmünket mindenütt közvetlen nemzeti céljainkra kell irányítanunk. Föl kell hagynunk azzal, hogy homályos és nem valóságos célokról - mint pl. emberi jogok, a jólét fokozása vagy demokrácia - beszéljünk. Minél kevésbé akadályoznak idealista szlogenek, annál jobb." Kennan rendkívüli férfiú volt. Kimondta az igazságot.

Bizonyára egyetért velem, hogy a lehető legfontosabb a történelmi áttekintés, és a népvezetők döntő kötelessége a kritikus távolságtartás.

Akárhogy álljon is a dolog, Ön ilyen szövetségessel lépett morális szövetségre. (...)

*A levél német fordítását az 1998. febr. 17-i Basler Zeitung közölte, magyar fordítás: (Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

OLVASOI LEVELEK

A formáról és a „mihez tartásról" - belülről

(hozzátartozóimnak szeretettel)

Megjelent egy lap: a Szabad Gondolat. Kiknek írták? Mit akar mondani? Hogyan érhető el, hogy eljusson a megszólítottakhoz?

A lapot az első betűtől (képtől) az utolsóig olvastam. Örömmel és nagy várakozással először, kíméletlenül és kritikusan másodszor. Nem az újdonság utáni kielégíthetetlen vágy hajtott erre. Ellenkezőleg. Egy sokkal mélyebbről fakadó hiányérzet vezetett hozzá: a meghitt és biztonságos otthonosságot kerestem benne. Gondolatokat, amelyek számomra is ismerősek és érthetőek; eseményekről szóló beszámolókat, amelyeken én is ott voltam és melyeket igazolni tudok; véleményeket, amelyek mögött emberek állnak, akikben megbízhatok, mert közös igyekezet köt össze bennünket. Egyszóval megerősítést.

Lehet, hogy akadnak, akik csodálkoznak ezen, hiszen ma nem ezek a keresett értékek. A korszerű újság igénye: a szenzáció, a káprázat, a feltűnő, a kirívó, a szuper-hatékony, az extra-végletes. Ezek a lapok képesek elhitetni velem, hogy valami jóvátehetetlen történt volna, ha én minderről késve vagy egyáltalán nem szerzek tudomást. Meggyőznek, hogy nélkülük lehetetlen volna tájékozódnom a világban, és hiába is jutnék valami értesüléshez, mert szakértelem nélkül úgysem tudnám helyesen megítélni, hogy mi helyes és mi nem.

De én nem szeretem magamat kiszolgáltatottnak érezni. Legyen szűkebb a világ, amiben tájékozódom, de hadd ítéljem meg én magam, a saját tapasztalataimra támaszkodva. Tudom, a leleplezés nem hatástalanítás is egyben, hiszen akkor nem lehetne a médiák leghatásosabb fogása. A leleplezés ezek szolgálatában nem orvosság, csak látványosság, nagyot mondás, cirkusz és lárma. De ha túladagolják, akkor megdöbbentően hatásos. Alkalmas rá, hogy lefogjon, megbénítson, dermedtséget keltsen, visszariasszon, megfélemlítsen egészen az ájultságig. A tudatipar erre alapoz. Szívósan és könyörtelenül támadják tudatunkat. AZ EGYETLEN TERRITÓRIUMOT, AMIT NEM VÉDENEK NEMZETKÖZILEG GARANTÁLT HATÁROK; AZ EGYETLEN SZENTÉLYT, AHOL ÉRVENYESÜL A VALLÁSSZABADSÁG; ÉS AZ EGYETLEN ÉLŐ SZERVEZETET, AMIRŐL MÉG AZ EMBERI JOGOK NYILATKOZATA IS MEGFELEDKEZIK.

A Szabad Gondolat apró, törékeny kísérlet az emberi tudat tisztaságának védelmére. Ebben a lapban nincs lárma és szenzáció, nem akar túlnyomó lenni.

„Lámpásommal embert találtam. Magamat. Nézem." - ennyi.

Egyszer angol órára igyekezvén egy társasház kapuján nyitottam be. A világos lépcsőházban fiatal család jött velem szembe. Idegenek voltak, egy gyors pillantás után már lódult is a lábam, hogy annak rendje s módja szerint szó nélkül kikerüljem őket. Ők pontosan ugyanígy tettek. De ebben az olajozottan működő pantomimjátékban megzavart bennünket Valaki. Á hároméves forma kislány (még tanulatlan), ki tudja milyen ötlettől vezérelve lecövekelt közöttünk, felnézett rám, és minden teketória nélkül nekem szegezte a kérdést: Te ki vagy? -és szerencsére mentőövet is mellékelt hozzá, mert megtoldotta: Hozzám jöttél?

Elképzelhetik, hogy kikerekedtek a szemeim! Nem mintha nem hallottam volna még ilyesmiről; mesékben előfordul az ilyesmi, ha jól emlékszem. Na de az mese, ez meg itt a valóság - hogy kerül ez ide? És nekem most mit kellene mondanom?

Az ifjú szülőket is sarokba szorította a helyzet, próbálták rendezni a rakoncátlan pillanatot és kifelé terelgették a kíváncsi gyereket. Mivel én lépni sem tudtam a meglepetéstől nemigen könnyítettem meg a dolgot. Gyorsan válaszoltak a kislánynak, hogy elejét vegyék a további kérdéseknek - ez térített magamhoz. Hohó - ébredt bennem a tiltakozás -, miért magyarázkodnak helyettem? Hiszen ez az én kérdésem, egyedül nekem szólt! Valaki - mindegy, hogy még csak ilyen kicsi - nekem ajándékozta figyelmét, rám kíváncsi. Hogy jönnek itt ahhoz, hogy ezt eltusolják, hatástalanítsák, és megfosszanak engem a válasz nehézségétől?

Nem folytatom. Szabad a történet, szabad a gondolat, folytassa aki akarja, aki tudja. Amiért ez az egész az eszembe jutott, az egy fülszövegnyi idézet Mako-vecz Imrétől: „Kik vagyunk mi?" - így kezdődik.

A lap önmeghatározásként az antropozófiát nevezi meg szellemi forrásaként. A történetem azoknak szól, akiknek ez a meghatározás nem mond semmit. Az is lehet, hogy vannak, akik számára ez a megkötés elég ahhoz, hogy hátat fordítsanak. Antropozófia - a szó esetleg menekülésre késztetheti azokat, akik tudományos jellegén akadnak fenn, mert tanulásra, erőfeszítésre emlékezteti őket. Én már megtaláltam a magam szakterületét - gondolják -, meg is élek valahogy belőle, minek ártsam magam ebbe. Esetleg elolvasnak róla egy rövid, de sommás véleményt egy másik lapban (ami a megismerést igyekszik „könnyíteni"), a tájékozódás kötelességének engedve, csak hogy tudják hova tenni a dolgot.

Talán vallásos színezete akadályoz meg valakit abban, hogy olvasni kezdje. A gondolatmenete vázlatosan ilyesmi lehet: Megint egy vallás. Én már választottam magamnak vallást. Ez nem az, ez ismereten, vagy éppen abból, amit hallottam felőle "tudom", hogy más, mint az enyém - tehát egy ellenvélemény! Nahát arra aztán semmi szükségem sincsen!

El lehet utasítani kissé misztikus, ködös (hiszen ismereten) volta miatt; józanul és négy lábbal a földön állva a matéria bizonyosságában. És nyilván még ezer meg egy szempont miatt.

Megtalálni úgyis csak az erővel kereső embereknek van esélye. Nekem az antropozófiáról az a kislány és a kérdések jutnak az eszembe. Te ki vagy? Kik vagyunk mi? Ha antropozófiára gondolok, egy lámpásra, egy fényforrásra gondolok, amelynek világosságánál elindulhatok ezeknek a kérdéseknek a nyomában.

Mit gondoltok, hová vezethet ez az Út - ha Szabad a Gondolat?

G. Ágnes

Vincze Erzsébet levele a Szabad Gondolatok Házának alapítóihoz

1998. január 3-án egy új iniciatíva lépett be a szellemi életbe: zárt körben felavatták a Szabad Gondolatok Házát. Majd ugyanez év áprilisában, húsvét előtt megjelent a Szabad Gondolat című folyóirat, amelyben az új iniciatíva kilépett a nyilvánosság elé. A közzétett dokumentumok és beszámolók szerint a Szabad Gondolatok Háza - úgy látom - a következő gondolatokra épül:

* A világ, amelyben élünk, súlyos válságban van. E válság tünetei:

- a tudomány elszakadt a moráltól

- a művészet elidegenedett a reális élettől

- a történelmi tudatban mesterséges amnézia teremtődött.

- Mindezek következtében a bennünk lévő ideák világa és életünk mindennapi valósága között mély szakadék keletkezett.

* Ebben a válságban az antropozófiá-nak kultúrát és civilizációt megújító szerepe van.

* Az antropozófiai megismerés és élet világra segíthet

- egy spirituális természettudományt, amely azáltal, hogy újra beemeli az embert a kozmikus világösszefüggésbe, képes válaszokat adni az életkérdésekre;

- egy olyan művészetet, amely világos megismerő erőkkel hozza föl a lélek mélységeiből a végtelen világtartalmakat a cselekvés számára;

- egy olyan történelmi tudatot, amely által az ember szabadon állhat bele szociális kapcsolatainak világába, hogy individuális erőivel szabad együttműködésben teremtse azt.

A Szabad Gondolatok Háza kezdeményezőinek szándéka - ahogyan én értem - egy olyan intézmény megteremtése, amelyben a fenti összefüggések félelemmentes, szabad gondolatokként felszínre kerülhetnek és megtalálhatják az utat az élet megújítására szolgáló értelmes és konzekvens cselekvések felé.

A kultúra és civilizáció megújítására hivatott antropozófia - ezen iniciatíva megítélése szerint - ma eleven módon azokban a kezdeményezésekben van jelen, amelyek az antropozófia forrásából merítve az elmúlt tíz év során megvalósultak. Olyan megvalósult kezdeményezések együttműködéséből született meg a Szabad Gondolatok Háza, és fordul most - úgy látom -azok felé a kezdeményezések felé, amelyek önmagukat hasonlónak ismerik fel.

Mindezek alapján bennem a következő gondolatok születtek meg, amelyeket szeretnék Nektek megfontolásra és tovább gondolásra ajánlani.

A jövőt a gyermekek hordozzák magukban. A jövő a jelenben születik, a múlttal való kapcsolatból. Ezért jelen valóságunk mély ismerete és értése nélkül, amely valóság a maga válságos mivoltában múlt és jövőbéli erők egymásra hatásaként állt elő, lehetetlen a gyermekek igaz nevelése.

A Waldorf-pedagógia a legmélyebben áll abban a világfolyamatban, amely ma a múlt felől a válságos jelenen át a jövő felé akar áramolni. Mert a Waldorf-pedagógia közvetlenül a bontakozó emberi lélek folyamataiban áll.

Mint művészet, a világerők ismeretének világosságával közelít szeretettel a gyermeki lélekhez, hogy ápolja benne az igazra, a szépre és a jóra való hajlandóságot, amelyek terében, mint valami kehelyben, a jövőt teremtő szabad individualitás felébredhet.

Egy olyan intézmény számára, amely a Waldorf-pedagógiával való azonosulást vállalta, létkérdés e helyzetről való világos tudat.

Ezen identitás megteremtésének alapja a Waldorf-pedagógusoknak az emberről szóló bölcsességgel való kapcsolata, amelyet a XX. századi ember számára Rudolf Steiner hozott nyilvánosságra.

A mi közösségünknek, az 1995-ben megszületett Kispesti Waldorf Óvodának és Iskolának szellemi alapjaiban az a felismerés áll, hogy a Waldorf-pedagógia a jövőt magukban hordozó gyermekek nevelésének igaz útja. A Waldorf-pedagógia forrása pedig az emberről szóló bölcsesség, az antropozófia. A másik felismerés: egy intézményt úgy megteremteni, hogy abban a Waldorf-pedagógia szelleme valóban jelen legyen, csak oly módon lehet, ha a munkatársak megértik az antropozófiai szociális impulzust. És az intézmény formája ezen értés alapján az emberek struktúrateremtő képességeiből születik egy szabad együttműködésben, a hármas tagozódás eszméjével összhangban.

Úgy vélem, hogy azok az eszmék, amelyek jegyében ez év januárjában a Szabad Gondolatok Háza megszületett, összecsengenek azokkal a csírázó folyamatokkal, amelyek a kispesti intézmény mindennapjaiban elevenen élnek.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy jelenünk válságában mindazok a kezdeményezések, amelyek e válsággal való szembesülésből születtek és a kiutat a gyakorlat bármely területén az emberről szóló bölcsesség talaján keresik, megtalálják és segítsék egymást. Korunk legnagyobb kihívása ugyanis a szellemi tájékozódás megnehezedése, a tiszta szellemi identitás alapján való cselekvés megnehezedése.

A jövő szempontjából rendkívüli jelentőségű lehet, ha valóban az élet különböző területein működő iniciatívák tudnak összetalálkozni egy, a kultúra és a civilizáció megújítására irányuló elhivatottsággal az antropozófia jegyében, és nem pusztán magánszemélyek, ezoterikus igényeik kiéléséért.

(...)

És van egy, a Waldorf-iskolákat érintő javaslatom, amit a Szabad Gondolatok Házával együttműködve lehetne megvalósítani, amiről most csak jelzésszerűen szólok.

Ha komolyan vesszük, hogy a Waldorf-pedagógia a világfolyamat része, hogy általa is történik mindaz, ami a jelenből a jövőbe akar továbbfejlődni, akkor ennek a világfolyamatnak az összefüggéseit természeti, történeti-kulturális és személyiségi vonatkozásban egyaránt ismerni kell. A középtagozaton (5-6-7-8. osztály) belépnek olyan tantárgyak, amelyek a természet- és társadalomtu dományt, illetve a mezőgazdasági gyakorlatot közvetítik a gyerekek felé. A képzések nem oldották meg azt a feladatot, hogy a leendő osztálytanítókat hozzásegítsék egy olyan szemléletmódhoz ezeken a területeken, amely összhangban van a Waldorf-pedagógiával. Szükség volna tehát egy olyan képzésre, amely az osztálytanítókat segítené abban, hogy a középtagozat tantárgyait (fizika, kémia, biológia, földrajz, történelem, szociális ismeretek, kertművelés) egységet teremtve tudják beilleszteni abba a spirituális szemléletbe, amellyel a gyermekre tekintenek. Itt tehát nem pedagógiai módszertanról, hanem a szemléleti alapok megteremtéséről volna szó. Egy olyan jól átgondolt tematika alapján, amely illeszkedik a gyermeki személyiség fejlődésének követelményeihez az 5-8. osztályban. A témaköröket tehát ennek alárendelten kellene kialakítani az egyes területeken, de a cél nem a didaktikai jártasság, hanem a spirituális gondolkodás kialakítása a tantárgyakban megjelenő tudományok területén. Egy ilyen kurzus tapasztalatokat és átmenetet jelenthet a későbbiekben egy szaktanárképzés felé a felső tagozat számára, ahol a gimnáziumi osztályok tanárjelöltjei tanulhatnának egy jóval mélyebb és hosszabb képzés keretében. Ábban, amiről fentebb szóltam, az osztálytanítók vennének részt, és az egyes tudományterületekben csak olyan mértékig mélyednének el, amely az egységes spirituális szemlélet kialakításához szükséges a 14 év alatti gyerekek fejlődési szükségleteinek szolgálata érdekében.

Üdvözlettel Vincze Erzsébet

^ugrás az oldal tetejére