1998. SZEPTEMBER - Szabad Gondolat

A szabad szellemi élet történeteit, próbálkozásait, nehézségeit - tehát létét és élni akarását követhetik nyomon lapunk harmadik számában is. A korábban bemutatott Kós Károly Egyesülés körül kialakult csoportok, valamint egy kísérleti szabad főiskola munkájáról szólnak elsőként a beszámolók. Ezek az iskolák már keletkezésükben is rendhagyóak. Olyan találkozásokból indultak, amelyek a kétfelől egy időben felmerülő igényből jöttek létre: tanulni és megismerni vágyók kerestek hiteles embereket, akiknek volt továbbadniva-lójuk. Az összeállítás arra törekszik, hogy ezt a fejlődési pályát mindkét oldalról bemutassa. Elindult tehát egy teremtő folyamat az emberi természet valóságából, amely működésével egyszerre formál embert, társadalmat és természetet. Ezekben a kezdeményekben világformáló erő feszül. Az önérdek megtalálja építő formáját, amikor a szellem irányába tör, s erejét a szívós, eltéríthetetlen akarásba fordítja. A szabad gondolat valós kérdések megfogalmazásáig jut. A kérdések pedig már kikerülhetetlenek, ha egyszer megformálódtak. Olyan tényezők, amelyekkel ezentúl mindenkinek számolnia kell.

Minden új szellemi kezdeményezésnek harcot kell folytatnia azért, hogy megjelenhessen, megmérettessen és fennmaradhasson a világ realitásában. Amíg a legfinomabb gondolati szubsztanciából ható forma válik, olyan metamorfózison kell átmennie, amely deformációk sorával fenyeget. Tévedés lenne azt hinni, hogy ellenerők csupán a szembenálló külvilágból működnek. Dieter Brüll írása éppen azokat a torzító hatásokat leplezi le, amelyek a már megállapodott Waldorf-iskolákon, illetve az azokat általánosságban képviselni akarókon belül hatnak. Ha a 'tisztán szokásjogon alapuló sokévi gyakorlat" azt a jogot követeli magának, hogy szabályozóként, sőt törvényként fogadtassa el magát, és ezen az alapon a többi kezdeményezést az ő akaratától függőségben tartsa, akkor minden ember rendeltetéséből adódó feladata ez ellen tiltakozni, és olyan jog kialakításán munkálkodni, amely az ilyen önjelölt igazságtevőket féken tartja.

Az a tény, hogy a Waldorf-mozgalom mellett a felnőtt nevelés területén is sok értékes kezdeményezés jelent meg, arra figyelmeztet mindnyájunkat, hogy meg kell kezdeni a jogi megalapozását annak, hogy ezek és más szellemi csírák szabadon, a nekik kijáró jogi védettségben fejlődhessenek. Ezekben az emberiség jövőjét kell felismernünk - ahogyan ezt a Szabad szellemi élet című cikk fogalmazza. A kérdés időszerűségét hangsúlyozza a mottó is, kiemelve, hogy a jelenlegi kormány feladata - és reméljük képessége - a jogi forma megteremtése. Újra és megint csak bátorság szükséges ezeknek a szellemi inspirációknak a képviseléséhez, felvállalásához azok részéről is, akikben felmerült a változtatás szükségessége, és azok részéről is, akiknek feladatköre ennek helyet szorítani a többi között. Mihály arkangyal ismét sereget gyűjt, hogy a szellem korábbi tevékenységéből lerakódott formaburkot az élő szellem erejével áttörje.

Ralph Melas GroGe írása arra hívja fel figyelmünket, hogy mi az, ami nagyban akadályozza az emberiség felnőtté válását. Az élet már réges-rég túllépett azon a helyzeten, amelyben akár az egyház, akár más felkent intézmények magukra vállalhatnák a felelősséget a hatáskörükbe tartozó embercsoportok tetteiért és irányításáért. "Aki király, sorsának királya" - minden felnőtt emberre vonatkozó igazság ez.

Őszi számunk az államalapítás és alkotmány ünnepe után, Mihály nap előtt jelenik meg. Az ország és a világ jeles napjainak évfordulóin egy megformált és egy kialakulatlan, számunkra még szinte észrevétlen ünnepre hívjuk fel a figyelmet. Mihály-nap a tavaszi kibontakozás ellenpárjaként cselekedeteink és értékeink begyűjtésére és mérlegelésére szólít. Élet és életforma, kiszámíthatatlan és kiszámítható, törvényszerű és rendhagyó dinamikáját és jelenségeit próbálja nyomon követni a Kivonulás a szolgaság földjéről című írás. Sokakban felmerülnek azok a kételyek és félelmek, amelyek a megszokott rend változásait kísérik. De próbáljunk meg a felkavarodó érzelmek sűrűjébe az értelem fényével világítani: Miből fakad vajon ez a vakrémület? Hozzánk tartozó-e a mozdulatlan stabilitás igénye, vagy életünk hajójának valamely sötét zugban megbújó potyautasától ered?

Előző számunk legnagyobb figyelmet keltő írása az Antrotech Intézet munkájáról szólt. Most közölt folytatása talán hozzásegít, hogy megelőzze a túlzó reményeket a morális technológia gyors térhódítását illetően. Látni fogják, hogy nagyon sok a bennünk felhalmozódott akadálya annak, hogy ehhez az erőforráshoz elérhető közelségbe kerüljünk. Végül is minden írás ezt példázza. Ugyanakkor bizonyosság számunkra, hogy abban a pillanatban, amint az első gondolat, az első lépés megindul egy elérendő cél felé - az út mindnyájunk számára világossá és elérhetővé válhat. Ilyen realitását kell felismernünk a morális technológiának is, hogy ki-ki rátalálhasson arra a számára lehetséges legközelebbi lépésre, amit ebben az irányban megtehet. A közzétett olvasói levél ilyen módon közelít a témához.

Mivel a közölt írások egymásra épülnek, mind az egy számon belüliek, mind az egymást követőek, annak, aki ezt az építményt egészében szeretné átlátni és felmérni, lehetősége van a régebbi (1., 2.) számok megrendelésére a szerkesztőségben. A lap előfizetésének is ugyanez a módja (a megrendelőnek csekket küldünk). Továbbra is fontosnak tartjuk, hogy mind az előadások és egyéb események, mind pedig lapunk eljusson minden érdeklődőhöz, és a szabad gondolatok egymást inspirálva fejlődhessenek. Kérünk benneteket, éljetek ezzel a lehetőséggel: értesítsetek programjaitokról és figyeljétek az általunk közölt előrejelzéseket is. Legyetek társszerzők az olvasói levél rovatban!

A Szabad Gondolatok Háza ősszel újra nyitva áll a kezdeményezések előtt, az eddig előre jelzett rendezvényeket már most ismertetjük.

Szerkesztőbizottság

^ugrás az oldal tetejére

ANTROPOZÓFIA

A három fatimai pásztorgyermek
A FATIMA-JELENSÉG ÉS A JÁNOSI KERESZTÉNYSÉG HAJNALA

Spirituális gondolatokról, jelenségekről, tényekről ma már egész Európában lehet beszélni. Ralph Melas GroBe* írásából adunk most közre részleteket. A kivonatot össszeállitotta és az összekötő szöveget írta Kálmán István, fordította Kádas Katalin.
Az embernek lassan rá kell döbbennie arra, hogy századunk második felében olyan valóságban élünk, amelyben számos paraméter összeomlását olyan normának kell tekintenünk, „amelyhez az embernek hozzá kell szoknia, ha nem akarja, hogy állandó paranoiás félelem bénítsa meg. , Ezek közé a fokozatosan szaporodó bomlási jelenségek közé számos embernél bizonyos szubjektíve hívatlan, mintegy üstökösszerű-en fellépő, jelentős lelki élmények keveredtek - amelyeket egy, az anyagi világ fölötti valóság rejtjeleinek szeretnék nevezni." Az ilyen élmények egyik fajtája „a természet és a fénytől áthatott tér érzékileg észlelhető viszonyaiból látszik kialakulni. (...) Rudolf Steiner halála óta mindig hatalmas, próbára tevő kihívás volt (...), hogy az ilyen élményeket és hordozóikat helyesen tudjuk megítélni. Vajon a megjövendölt >új Krisztus-képességekről< van szó, vagy egy emberellenes, antikrisztusi princípium centralizációiról? Ahhoz, hogy ezt az egyes esetekben egyáltalán megítélhessük, gyakran nem elegendő az ilyen élmények és tapasztalatok keletkezésének mikéntjét szellemtudományosán megvizsgálni, mivel az > Anti-Krisztus < és segítői maguk is szellemi lények, és képesek az embert imaginá-ciókkal, inspirációkkal és intuíciókkal a saját művükbe involválni. A szellemi szerzőség kielégítő vizsgálatát a leginkább még az ismert példabeszéd értelmében lehetne hitelesíteni: >A gyümölcsökről ismeritek majd fel őket...< Kinek ízlenek és kit táplálnak ezek a gyümölcsök... és ki az, aki kerüli vagy kiköpi őket? " Ralph Melas Grotle példaértékű ilyen jelenségként tárgyalja azt a kinyilatkoztatási sorozatot, „amely 1917-ben történt három portugál pásztorgyerekkel Fatima településnél. Lucia, Jacinta és Francisco a Napból jövő >lstenanyától< óriási víziókban bizonyos titkokat tudtak meg. Ezek első két fő része az elkövetkező 20. század világtörténelmének konkrét eseményeire vonatkozott, mint a második világháborúra, az atombombák ledobására és hasonlókra, ugyanakkor azonban utaltak a gyerekek közül kettőnek, mégpedig Jacintának és Francisconak korai halálára is. Fontos, hogy az összes látnoki úton kapott üzenet aztán igaznak is bizonyult. Ám az utolsó kinyilatkoztatási napon, 1917. október 13-án a harmadik fő részben adott közléseket a katolikus egyház legfelső vezetése a mai napig titokban tartja." Ennek a titoknak, amelyről a továbbiakban Groíie beszél, már rég ismertté kellett volna válnia. Azt írja, hogy II. János Pál pápa legkésőbb a Fatima-esemény évfordulója alkalmából, 1998. október 13-án a Luciának mintegy huszonöt kézzel írt sorában foglalt híradás egyik részét nyilvánosságra fogja hozni. „Ám ezt csak azért fogja elmondani, mert azt hiszi, hogy ezáltal azt, amit elhallgat, még láthatatlanabbá teheti a mondottak vakító fénye révén. A titok ún. apokaliptikus külső odalát fogja nyilvánosságra hozni: a Föld szervezetének meteorológiai, elemi forradalmait, amelyeket a Föld tengelyének hirtelen a Nap irányába történő áthelyeződése idéz elő, a meleg és hideg tengeri áramlatok kaotizálódásának fokozódását az ezzel együtt járó, a kontinentális éghajlatot érintő következményekkel, és hasonlókat. -Ám elhallgatja majd a legfontosabbat: mégpedig egyrészt az „Istenanyának" azt a Luciával közölt egzakt állítását, hogy végérvényesen megszólalt a péteri kereszténység estharangjának legeslegutolsó hangja.

Sőt, ez a titok még azt a pontos dátumot is tartalmazza, amikor Péter székét végérvényesen megdöntik majd. Ez a 2133. év. Addigra telik el ugyanis az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak első harmada, és a negyedik korszak legutolsó maradványai, amelyekhez a külső egyház is tartozik, addigra megtalálják nyugalmi helyzetüket. Péter (láb) és János (fő) vonatkozásában átfordulás következik majd be: a jánosi kereszténység válik majd szociálisan hatékonnyá, teremtővé, míg a péteri befelé fejti ki hatását. (...) Ezt nyilatkozni azonban egészen biztosan nem akarja a pápa. És mivel nem akarja ezt nyilatkozni, épp ezért tesz majd meg mindent az ahrimani hatalom, hogy a maga értelmében beteljesítse a titok külső oldalát. Ahriman mindenképpen olyan szellem, amely a lehető legnagyobb és legátfogóbb következetességgel tervez és hajt végre. Tudja, hogy a Földet, Krisztus testét tulajdonképpen csak akkor tudja elpusztítani, ha képes kimozdítani arról a pályáról, amelyre annak a többi bolygóhoz, a Holdhoz és a Naphoz viszonyítva még szüksége lesz a következő évezredekben. (...) Az ahrimani szellem megpróbálja majd a meglévő kozmikus ritmusokat elmozdítani. Ehhez segítőkre van szüksége. Ilyeneket eleget talál azok között az általa inspirált tudósok és politikusok között, akik elősegítik, hogy földi for-mákba és szubsztanciákba foglalt digitális rendszerek (meghajtó forrásként radioaktív szubsztanciák is) eljussanak Naprendszerünk más égitestjeire azért, hogy ott olyan indukált áramot hozzanak létre, amely evolutívan csak közvetlen földközelben indokolt. ,Kicsi, földi szempontok szerint ártalmatlan elektromágneses eszközök és ezek alkalmazásai, amelyek a Föld szervezetében az ott a golgotai misztérium óta meglévő gyógyító erőket semlegesítik, a Holdon, a Marson vagy a Vénuszon olyan okokká válnak, amelyek a teljes Naprendszert fenekestül felforgatják.!...) Az lenne az egyetlen még megmaradó út, hogy az >eget és földet< csak akkor hagyjuk megszűnni, amikor a Földön összkonsti-tucionálisan már annyi ideig tudtuk fenntartani magunkat - a Földdel együtt - inkarnatív és azután inkorporatív módon, míg emberi birodalmunk és a természet birodalmai is elegendő olyan csírát tudtak kifejleszteni, amelyek a krisztusi lényeget magukkal vihetik egy jövőbeli planetáris fejlődésbe." Grolie szerint ehhez szükség van arra az általános felismerésre, hogy a péteri kereszténységet fel kell váltania a jánosi-páli kereszténységnek*** azaz az embereknek „legbensőbb énjükben tudatára kellene ébredniük saját spirituális kreativitásuknak, alkotóerejüknek - mégpedig bármiféle cso-port-vezette irányítástól függetlenül. (...)

Az egész univerzumban nincs más olyan instancia, nincs más olyan hely, ahol az igazság megmutatkozhat, mint az egyes ember lelkében, amely ezt az igazságot vizsgaként a saját Én elibe hozza." Ahri-man „mindent meg fog tenni annak elérésére, hogy más instanciák és más helyek kerüljenek kiválasztásra, ahol a döntések előkészítése és megvalósítása folyik. Rudolf Steiner (...) tudományos pontossággal megmutatta a testtől megszabadított megismeréshez vezető utakat. A testi lét csak a testitől megszabadított tudatból tartható meg. De meg kell tartani a testi létet, mert csak belőle fejleszthető ki a jövendő emberi szellem csírája."

* Ralph Melas GroEe, 1945, Berlin/Wuppertal. -Szociálpedagógiai tanulmányok a Berlini Szabad Egyetemen. Szenvedélybetegek terápiájával foglalkozik (Suchttherapeut). A Hiram Iniciatíva alapítója, melynek antropozófiai irányultságú intézményeiben (Berlin, Brandenburg, Schleswig-Holstein) alkoholbetegek segítésével foglalkoznak. író, előadó a szenvedélybetegségekkel és általános antropozófiával kapcsolatos témakörökben. Tagja a Goetheanum Szabad Főiskola Orvosi és Szociáltudományi Szekciójának (Domach/ Schweiz). A „Menschenbild" folyóirat felelős szerkesztője, és a „Lazarus" c. folyóirat „Antropozófiai kutatás" témakörének szerkesztője. A fenti cikk a Lazarus 199../.. számában jelent meg.

** Vlagyimir Szolovjov: Az Antikrisztus története. Századvég Kiadó, Budapest, 1993

*** Rudolf Steiner: Apokalypse und Priesterwesen, GA 346, 1995, Rudolf Steiner Verlag, Dornach

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály:
Ml LESZ A JÖVŐ ENERGIAFORRÁSA? MORÁLIS ERŐ - HALÁLERŐ AZ EMBERISÉG SORFORDÍTÓ KÉRDÉSE

A Szabad Gondolat előző számában (98/2) jelentettük meg Paul Emberson cikkét, amelyben bemutatja az általa vezetett Antrotech Intézet munkáját, és röviden szól a morális technológiáról, mint a jövő lehetséges energiaforrásáról.

Úgy érzékeltük, hogy a cikk rendkívüli érdeklődést váltott ki, ezért kötelességünknek éreztük a téma folytatását. Ugyanakkor (és itt már az előző sorok szerkesztőségi többes számából átváltok az egyes szám első személyre) rendkívüli nehézséget okozott nekem a megközelítési mód. Hogyan lehetséges ezt a témát úgy tárgyalni, hogy az olvasó ne tudományos szenzációként, izgalmas sci-fiként olvassa, hanem olyan ismeretként, amely ha felkeltette érdeklődését, akkor egy megismerési útra, egy belső munkára indítja, a technika, a természettudomány igazi történetének, az ember valódi történetének a megismerésére.

Ezt a kérdést pedig sorskérdésnek nevezem, mert a jövőnket határozza meg. A morális erőn alapuló technológia és az idegrendszer lebontó erőin, a halál-erőkön alapuló technológia az ezredfordulón szellemi értelemben már jelen van világunkban. Hogy melyiket fogjuk alkalmazni, az nem egyszerűen választás kérdése, hanem az előzőek értelmében a megközelítési mód kérdése: hogyan vesszük fel magunkba a fizikai és a szellemi világot. Döntésünket nem az érvek és az ellenérvek bölcs mérlegelése alapján fogjuk meghozni, hanem lényegében észrevétlenül, a világ felvételének módjával, mindennapjaink megélésének módjával.

Ennyi bevezető után kíséreljük meg a témával való ismerkedést egy összeállítás segítségével.

Az összeállítás alapját a "Der Européer" című antropozófiai lap e tárgykörben közölt irodalmi összefoglalása adja, amely "A Keely motortól a Strader gépig" főcímmel és „Irodalmi és történeti áttekintés a XXI. század morálisszellemi energiaforrásáról" alcímmel jelent meg.

Az összeállítás két - talán legfontosabb - része Ehrenfried Pfeiffernek, az antropozófiai természettudomány nagy alakjának eddig nem publikált életrajzi feljegyzései, valamint Paul Emberson cikke, amelyben John Worrel Keelyről, a morális technológia felfedezőjéről ír. A jelen összeállítás főképpen e két részletre támaszkodva, szükség szerinti kiegészítésekkel készült. "...Felfedezhető-e olyan alkotóerő, amely a dolgokat élni és növekedni hagyja... és egy másfajta technológiában felhasználhatjuk-e ezt az alkotóerőt gépek hajtására?...". Ez az a kérdés, amely Ehrenfried Pfeifferben megfogalmazódott, s amely-lyel 1920-ban Rudolf Steinerhez fordult. Hallgassuk meg ezt a történetet Pfeiffer önéletrajzi feljegyzéséből: "Már kora ifjúságomban határozott vágy égett bennem a természetben meglévő mélyebb erők megismerésére, hogy tapasztalatot szerezzek róluk. Különösen érdekeltek azok az erők, amelyek az élettevékenységekben, a növekedésben működnek, valamint a tisztán fizikai energiák, mint az elektromosság és a mágnesesség. Azon a véleményen voltam, hogy modern civilizációnk és szociális életünk szerkezete a természettudomány és a technika fejlődésének módján alapul. Látnom kellett, hogy a tudományok a fizika, kémia területén, így a (lőelmélet (termodinamika), az elektromosság, a mágnesesség, egy olyan civilizációhoz vezetnek, amely a széthullást hordozza magában. Tapasztaltam, hogy ez a civilizáció csak a növekvő mennyiségű romboló berendezések, háborús eszközök létrehozásában, önző, profit által kialakított gazdaságban, az ember érdeklődését, érzéseit megvető individuális fejlődésben érdekelt. Látom, hogy a megsokszorozódott utazási és kommunikációs lehetőségek ellenére az emberek egyre jobban elszakadnak egymástól, és hogy hiányzik egy olyan impulzus, amelyből egységes szociális >tes-tet< lehetne képezni. Egy szociális >testet<, amely nem a fajokon, törzseken, hatalmi- és érdekcsoportosulásokon vagy nemzeteken alapulna, hanem az egész emberiséget képviselné. Mindenki a természetet szolgálná, mégpedig saját személyes érdeklődésének megfelelően.

A materialista természettudomány az analízis módszerén alapul. Ennek során olyan eljárásokat alkalmaz, melyekkel az élő anyagot széthasítja (ma atom- és maghasadásnak nevezzük), szétválasztja, szétvágja egészen a holttestéig ahelyett, hogy növekedésében, fejlődésében, a szintézisben vizsgálná. Az emberi szellem ezektől az eljárásoktól maga is széttöredezik; ebben látom korunk problémáját. A kérdés megfogalmazódott bennem: lehetséges-e a természetben egy másik erőt vagy energiát találni, amely nem hordozza magában az analízis, az atomizáció tendenciáját, hanem felépítő, szintetizáló. Felfedezhe-tó-e olyan alkotóerő, amely a dolgokat élni és növekedni hagyja. Találhatunk-e megfelelő kutatási módszereket, és ebben a másfajta technikában felhasználhatjuk-e ezen erőt gépek hajtására? Ilyen belső természeti erő illetve energia felhasználásával más technika, más szociális struktúra jöhetne létre. A leépítő, romboló emberi gondolkodás helyett a felépítő gondolkodás születhetne meg". (Fontos Pfeiffer szavaihoz hozzáfűznöm, hogy itt nem gondolkodásunk külső megítéléséről beszél, hanem a gondolkodási folyamat belső mechanizmusáról, arról tehát, hogy miközben gondolkodási tevékenységünk működik - gondolatok születnek bennünk -, egy lebontási, széthullási folyamatban nem regenerálódó módon pusztulnak agysejtjeink.) „Az ilyen erő az élet, a szerveződés impulzusát hordja magában - szemben a fizikai energiák hasadási, széthullási tendenciájával.

1920 végén, 1921 elején a következő kérdéssel fordultam Rudolf Steinerhez: létezik-e ilyen erő vagy energiaforrás, ki-mutatható-e, lehetséges-e erre egy önzetlen technikát építeni? Kérdéseim megfogalmazásával egy-időben találkoztam Guenther Wachs-muth örök barátommal, akit hasonló gondolatok foglalkoztattak. A Rudolf Steinerrel erről a témáról folytatott beszélgetéseken néha egyedül, gyakran Wachsmuth-tal együtt vettem részt. Steiner a következőképpen válaszolta meg kérdésemet:

<<Ez az erő valóban létezik, de még felfedezetlen. Ez az, amit éternek nevezünk (nem a fizikában használt kifejezésre gondolva). Ez az erő él a növekedésben, pl. a magban lévő magerőben. Mielőtt ezzel az erővel dolgozni kezdenénk, jelenlétét ki kell mutatnunk. Ahogyan a kémiában reagensekről beszélünk, úgy kell ezen életerők kimutatására reagenseket találni. Ezt az erőt éteri képzóerőnek is nevezhetjük, mert az élő, növekvő dolgoknak a formáját, alakját, szerkezetét képzi. Megkísérelhetik ezt megtapasztalni egy kristályosodási folyamatban, amelynél az oldathoz organikus anyagot is adnak hozzá.>> (Ezt a feladatot végrehajtottam, eredményét más helyen megírtam, ez ma mint a szenzitív kristályosítási módszer ismeretes.)

<<Lehetséges lesz olyan gépeket kifejleszteni, amelyek erre az erőre reagálva mozgásba jönnek.>> Ekkor Rudolf Steiner vázolta ezen erők felhasználásának elveit, mint egy új energia forrását. Más időpontban Guenther Wachsmuth jelenlétében vázolta a négy képzőéter: a fényéter, a kémiai éter, az életéter és a hóéter elvét (másképpen, mint a Waldorf-pedagógusoknak tartott ún. hő- és fénytan kurzusán). Rámutatott Rama Prasha könyvére, amely a finomabb természeti erőkről - és közöttük erről is - szól. Wachsmuth mindezek alapján írta meg könyvét az éteri képzóerőkról. Rudolf Steiner nekem azt a feladatot adta, hogy bizonyos kísérleteket végezzek, amelyek közelebbről nem írhatók le. A kísérletekkel kapcsolatos munkák teremtették meg a Goetheanum kutatóintézetének a csíráját. A kísérletek eredményeit közöltem Rudolf Steinerrel, aki erre a legnagyobb komolysággal megjegyezte: <<A kísérleti eredmény egy másik, nem éterikus, hanem asztrális erő jelenlétét bizonyít-ja.>> (Ez az az erő, amely az ún. érzékelő anyagban, így az agyban is megtalálható.) Az, hogy a kísérlet ehhez az eredményhez vezetett, Steiner számára a szellemi világ válasza volt, miszerint az idő még nem érett meg az éteri erők használatára.

Kérdeztem, mikor érik meg az idő? A válasz: <<Ha a szociális állapotok olyanok lesznek, hogy ezt az erőt önző célokra nem lehet felhasználni. Ez akkor lesz lehetséges, ha a hármas tagozódá-sú szociális társadalom legalább a Föld néhány területén megvalósul, mindaddig azonban az éteri erőkre vonatkozó kutatások eredménytelenek lesznek, vagy el sem végezhetők. >> Ma pedig olyan világban élünk, amikor a szociális problémák megoldása még távolabb került, miközben az önzés, a személyes előnyök, a profit és mindezen dolgok szolgálatában álló nemzeti ellentétek eluralkodtak. Különösképpen vonatkozik ez az ant-ropozófiai társaságra, amely célkitűzései között sohasem sorolta előre a szociális kérdések megoldását, és ezzel kapcsolatban nem cselekedte meg mindazt, amit Rudolf Steiner követelt, így nincs más választásom, mint hogy az éteri energiák felhasználásának ismeretét mélyen magamba zárjam, és ezt a titkot - minden valószínűség szerint - a sírba vigyem. Ugyanakkor reménykedem, hogy más időben, más körülmények között, más életben az idő egyszer megérlelődik. Lelkiismeretem lázadozik, de a magasabb törvényeknek engedelmeskedni kell, hiszen tudomásul kell venni, hogy a világ olyan energiák felhasználását folytatja, amelyek a halál- és bomlasztó erőket hordozzák magukban. Csak remélhető, hogy a végtelen szenvedésből a világ tanul, egy napon felébred, és az élet misszióját, a békés, szociális együttélés, a kölcsönös elismerés, az együttdolgozás misszióját elfogadja..." Miközben Pfeiffer 1920-21-ben feltett kérdéseire hosszú évek munkájával ezt a választ kapta, visszafelé menve az időben Steiner 1918-ban a "Die soziale Grundforderung unserer Zeit" című előadásában (GA 186) foglalkozott az ún. mechanikai okkultizmussal. Többek között ezt írja :

"A mechanikai okkultizmus képességé-
Képek az 5-6-7. oldalon: Keely berendezésének a szabadalmi eljáráshoz készített műszaki rajzai
vei (...) az iparosodás kapcsán kialakult szociális formáknak bizonyosan új alapokra kell helyeződniük. A (nyugati) titkos körök minden tagja előtt ismeretes, hogy egyszerűen bizonyos képességekkel - amelyek ma az emberben még csak látens módon találhatók, de kifejlődhetnek - az együttrezgés (zu-sammenklingende Schwingungen) törvénye szerint nagy méretű gépek és más berendezések mozgásba hozhatók. Erre vonatkozóan kis utalás található misztériumdrámáimban, Stra-der alakjában.
Ez a dolog ma születik. (...) Motorokat alkotnak, amelyek a rezgési görbe ismeretében egész csekély emberi befolyással mozgásba hozhatók. Ezáltal lehetséges lesz sok mindent - amihez ma még emberi erő szükséges - mechanikai erővel mozgásba hozni". Ebben az előadásban nem tesz ugyan említést ennek az erőnek a felhasználási módjáról, de utalást találunk misztériumdrámáira.

Az 1913-ban bemutatott "A küszöb őre" című misztériumdráma egyik fő alakja Strader, a tudós. A negyedik képben látható Strader szobájának asztalán a "mechanizmus" modellje. A mechanizmus az a jövőbeli berendezés, amelynek segítségével az éteri erők mozgásba hozhatják a gépeket, berendezéseket. A drámában látható mechanizmus talán nem más, mint külső fizikai megjelenítése azoknak a folyamatoknak, amelyek Straderben belül játszódnak le.

Hogy a mechanizmus még nem kész, arra az első képben határozott utalás történik, amikor Strader így szól: "Kísérletek sora kellett, hogy íróasztalomon megjelenhessenek az együttrezgő erők, melyek egyszer teljes kiépítettségükben tisztán technikailag olyan szabadságot adnak, amely a lélekből fakadhat". A misztériumdráma 1913-as bemutatójára a mechanizmus modelljét Steiner rövid írásos és valamivel részletesebb rajzolt vázlatai alapján Oskar Schmiedel készítette el 1912-13-ban. Visszaemlékezésében leírja, hogy a modell, amelyet müncheni laboratóriumában készített el, az idő rövidsége miatt csak ideiglenesnek volt tekinthető. Érdekes, talán jellemző is, hogy a modell a Goetheanum leégésekor sértetlen maradt (akkor éppen máshol volt), de végül is elveszett, nem maradt ránk.

Kiről mintázta Steiner Stradert, a tudóst? A kérdés ilyen módon ugyan nem válaszolható meg, de az sem vitatható, hogy Strader bizonyos értelemben összefügg John Worrel Keely alakjával.

Az 1837 szeptember 3-án született ír származású amerikai Keely rendkívüli személyiség volt, akit Rudolf Steiner, és általában a szellemtudomány reprezentánsai igen nagyra becsültek. Nevéhez fűződik egy berendezés előállítása, amelyet saját belső (éteri) erejével hajtott. A nyugati ember azon típusának képviselője volt, akiben az éteri erők új, természetes érzékelése született meg, amelyet talán egyfajta szellemi látásnak lehetne nevezni. Keely személyéről Steiner úgy beszélt, mint a nyugati emberiség reprezentánsáról, vele szembeállítva Tolsztojt, a keleti emberiség reprezentánsát. Helena Petrovna Blawatsky, a Teozófiai Társaság alapítója 1888-ban megjelentetett "Titkos tanok" című munkájában így ír Keelyról: "Az emberiség csak lassan fedezi fel, hogy bizonyos személyiségek olyan képességekkel rendelkeznek, melyek alkalmasak arra, hogy saját lélekerőikkel gépeket mozgásba hozzanak."

Ehhez még hozzáfűzi, hogy Keelynek ebben a vonatkozásban rendkívül gazdag adottságai vannak, és ezenfelül zseniális alkotó.

Rudolf Steiner 1906-ban a következő gondolatot fűzte Keely munkájához (Die Tempellegende und die Goldene Legende, GA. 93)

"Amit a tau jele kifejez, az egy olyan hajtóerő, amely csak az önzetlen szeretet hatalmával hozható mozgásba. Arra használható, hogy gépeket hajtson, de mozdulatlan marad a gép, ha önző emberek használják. Talán Önök előtt is ismert, hogy Keely alkotott egy motort, amely csak akkor járt, ha ő maga jelen volt. Ezért nem is tudta az embereket elámítani, mert csak saját magában volt olyan hajtóerő, amely a lélekből jön elő, és mechanikailag mozgásba hoz. Mozgatóerő, amely csak morális lehet, ez a jövő ideája, a legfontosabb erő, amelynek be kell hatolnia korunk kultúrájába, hacsak a fejlődés más irányt nem vesz. A mechanikai és a morális egymáson áthatol, mert a mechanikai a morális nélkül nem létezhet. Szigorúan ezen a határon állunk. Nem csupán víz és gőz, hanem spirituális erő, spirituális morál fogja a jövőben a gépeket hajtani. Ezt az erőt szimbolizálja a tau jele, és költői módon erre utal a Szent Grál képe". Ahogy előadásában Steiner is említi, Keely berendezését csak ó maga tudta mozgásba hozni. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy kortársai nem értették meg, tudóstársai sarlatánnak tartották. Hiába mutatta be nekik berendezését, engedte meg, hogy a bemutató előtt és után szétszedjék, minden fáradozása eredménytelen maradt, az előítélet győzött a tények felett. Keely, a zseniális tudós - akit Blawatsky úgy jellemez, hogy a világ talán legnagyobb felfedezője és feltalálója - tragédiája egyre inkább kiteljesedett. A kutatások sok pénzt igényeltek, és hiába volt egy nagyvonalú szponzora, Bloomfield Moore asszony, még több pénzre lett volna szükség. Mivel ezt a hatást Keely csak maga tudta létrehozni, felfedezéséhez közvetlenül semmiféle gazdasági érdek nem fűződött. Ennek ellenére alakult egy Keely Motor Company nevű cég, amely a szükséges beruházásokat finanszírozva nyereséget remélt. A részvényesek az idő múlásával egyre inkább eladható termék gyártását követelték Keelytól. A követelést Keely nem tudta teljesíteni, így bíróság elé, majd az adósok börtönébe került. Barátai ugyan kiváltották a börtönből, de rendkívüli nyomás nehezedett rá, hogy kutatásait más irányba folytassa. Keely nem tehetett mást, új irányt szabott kísérleteinek. Beszéljen maga Keely erről a munkáról: "Néhány évvel ezelőtt fontolóra vettem, hogy a két együttrezgő közeg között egy vezetéket alkalmazok az eddigi csőösszekötés helyett, és így fejlesztem ki azt az erőt, amely a gépeket mozgásba hozza. Ez a változtatás hamarosan sikerre vezetett. Ez a megfelelő rendszer, és mostantól minden ezen az elven fog mozgásba jönni. Önnön erőmmel, egy vezeték segítségével gépeim mozgásba jönnek, ágyúim működni fognak". Keely a természeti erőknek ezt az új módosulatát negatív vonzásnak nevezte. Ahogy Blawatsky a már idézett könyvében írja: "A két erőforma, amelyekkel kísérletezett, és az erők kísérőmegnyilvánulásai éppen ellentétesek". Keely tragédiája, hogy ez az új irány elvezette a morális technológia kutatási területéről, eladható termékre irányuló keresése elvezette az emberben lévő elektromágnesesség kutatásához. A morális technológia erői - amelyek csak önzetlen célt szolgálhatnak - a mechanizmussal összeköttetésben lévő egyes emberektől vagy embercsoportoktól függenek. Ez a tulajdonság hiányzik mindabból a technikából, amely ekkor Keely látókörébe került. Az a technika, amelyben gépek attól jönnek mozgásba, hogy az emberi idegrendszer lebontó erőit külső elektromágneses rendszerbe vezetjük, nem rendelkezik morális tulajdonságokkal. Ez a rendszer elvileg minden embert kiszolgálhatna. Ha ez a gép megépült volna, megoldódott volna Keely problémája is, nevezetesen, hogy a morális technológia erőivel csak ő maga tudta a gépeit mozgásba hozni. Ez az új technológia azzal a tevékenységgel, azzal az aktivitással függött össze, melynek során az idegrendszeren belüli szétbomlasztó folyamatban, egy egoista, lebontó elemen keresztül megszületik az öntudatunk. Ahogy Blawatsky a "Titkos tanok"-ban írja: "Ez az erő a tiszta éterikus síktól egy lépcsővel lejjebb van". Ugyanakkor könyvében óv az evvel a romboló technológiával való kapcsolattól, amely az emberben meglévő halálerőkön nyugszik.

Keely végül nem lépett erre az útra, kísérleteit nem folytatta, talán mondható, hogy lényét magasabb hatalmak ragadták meg, és nem engedték tovább menni ezen az úton.

Keely története fontos számunkra, ugyanakkor érdekes Emberson megjegyzése ezzel kapcsolatban, miszerint Keely a mai antropozófusok között gyakorlatilag ismeretlen; azon ritka alkalmakkor, amikor a steineri időket követően emlegették, félrevezető módon tették ezt.

Összeállításunk végén, talán összefoglalóként is ismerkedjünk meg Paul Embersonnak az Antro-Tech News 1996/97. 4. számában megjelent "A jövő kétfajta technológiája" c. cikkével:

„A természet kezd saját bensejéből új-raképzódni. Legmagasabb része - az ember - átalakul. Mindenekelőtt ügyetlen módon kísérleteiből és tévedéseiből tanulva, újrateremti a földet. A kézművesség művészete, a technika fejezi ki leginkább ezt a teremtőerőt. A jövőben az ember élő, érzékelő gépeket fog építeni, és teremtményével egyre szorosabban össze fog nőni. Az ember és a gép szimbiózisa, amely napjainkban kezdődött, egy napon teljessé fog válni. Ha az emberiség csúf, romboló gépeket épít, akkor világunk taszító és gonosz lesz. De ha az ember egy kedves morális technológiát alkot, akkor világunk a szépség helye lesz. Mindkettő lehetséges.

Hogyan alkothatunk kedves morális technológiát, milyen elveknek kell az emberiséget irányítaniuk ehhez, milyen módszereket használhatunk fel? Rudolf Steiner azon az állásponton volt, hogy ez a kérdés korunk és a jövő központi kérdése. Ezt mondotta 1917. november 25-i előadásában (GA.178.):

>Nagy életkérdés, hogy az emberek kimondják: meg kell kísérelnünk a szellemi-éterikusat a külső praktikus élet szolgálatába állítani. Felhívom a figyelmet arra, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban ennek a problémának meg kell oldódnia, miszerint az emberi hangulatot (kedélyállapotot), az emberi hangulat mozgását hullámmozgásként berendezésekre kell tudni vinni, és az embernek összefüggésbe kell kerülnie azzal, ami mindig is mechanikus volt, és a jövőben is mechanikus lesz. (...) Ezeket a dolgokat nem szabad úgy kezelni, mint amit le kell győznünk. Ez helytelen nézet. Ez a fejlődés megvalósul. A kérdés csak az, hogy a világtörténelmi folyamatban olyan emberek lesznek-e színen, akik a földteremtés nagy célját önzetlen módon szolgálják, és az emberek gyógyítására akarják ezt az új erőt használni, vagy olyan embercsoportok kerülnek színre, akik önző egyéni vagy csoportérdekből ezt az erőt saját céljaik -ra akarják használni. Erről van szó! Nem az a kérdés, hogy eljön-e ez a dolog, hanem az, hogy hogyan ragadjuk meg. Az, hogy eljön, benne van a földfejlődésben. Az emberlény és a géplény összecsiszolódása a földfejlődés hátralévő részének jelentős problémája. <

Abba a korszakba léptünk, amelyben ez a probléma mindennapossá válik. A kérdés, amely előtt állunk: hogyan lehet az ember lelki életét helyes módon rezgések formájában gépekre átvinni. Ahhoz, hogy ennek a kérdésnek a tárgyalásához hozzákezdjünk, legyen a tudatunkban, hogy alapvetően két út lehetséges az ember és a gép össze-csiszolódására:

- A mechanikával, felhasználva azt az érzékelő mechanizmust, amely a lélek ritmikus életerőivel hangolódik össze. A mechanizmus illeszkedik az emberhez, az ember teljes szabadságát megőrizve.

- Elektronikával, olyan elektromágneses berendezés felhasználásával, amely az idegrendszer haláleróivel hangolódik össze.

Az ember illeszkedik a géphez. A lélek az ahrimáni erők szolgaságába kerül.

Rudolf Steiner, amikor a jövő technikájáról beszélt, sokszor aggodalmát fejezte ki, hogy az emberiség erre a második útra fog lépni. Látta előre a digitális elektronika keletkezését, és megkísérelte annak valódi lényét és belső potenciálját egy olyan hallgatóság számára érthetővé tenni, amely ebben az időben alig lehetett képes ennek befogadására.

Ezt mondta: <Gyakran felhívtam figyelmüket arra, nyilvános előadásokban is, hogy az emberi tudat összefügg a lebontó erőkkel. Bázelben két nyilvános előadásban mutattam rá arra, hogy idegrendszerünkben meghalunk. Ezek az erők, a halálerők egyre hatalmasabbak lesznek. Kapcsolatot fognak teremteni az emberben lévő halálerók - amelyek rokonságban vannak az elektromos és mágneses erőkkel - és a külső gépi erők között. Az ember bizonyos mértékig saját intencióit, saját gondolatait vezetheti a gépbe; az emberi természet még felfedezetlen erőit fedezi fel, olyan erőket, amelyek külső elektromos és mágneses erőként működnek^

A számítógép és a digitális elektronika általánosságban az első lépés ebben az irányban. Szellemi nézőpontból tekintve a mechanikában és az elektronikában felhasznált erők ellentétesek. A morális technológia a mechanika továbbfejlesztésén alapul. Ebben az új technológiában olyan szenzitív rezgés-mechanizmusokat alkotnak, amely mechanizmusok az emberi szív és az emberi tüdő ritmikus életfolyamataira reagálhatnak."

„Az atomtechnikában végül olyan természeti erők kihasználásáról van szó, amelyekkel minden közvetlen tapasztalati kapcsolat lehetősége hiányzik, bár feltehető, hogy egyszer talán ez a technika is éppoly kézenfekvően érthető lesz, mint amilyen magától értetődő a modern ember számára az elektrotechnika, amely nélkül a világot többé el sem tudjuk képzelni. A tárgyak azonban, amelyek bennünket mindennapi életünkben körülvesznek, ezáltal még nem válnak természetté a szó eredeti értelmében. Egyszer majd talán a sok technikai készülék éppúgy elkerülhetetlenül az emberhez fog tartozni, mint a csigaház a csigához vagy a háló a pókhoz, de még ebben az esetben is, a készülékek inkább a mi emberi szervezetünk részei lennének, mint a minket körülvevő természet részei. (...)

... a technika szinte már nem is az anyagi hatalom kiterjesztésére irányuló emberi törekvés termékének tűnik fel, hanem inkább egy olyan nagyarányú biológiai folyamatnak, amelynél az emberi organizmust jelentő struktúrák mindig nagyobb mértékben vivődnek át az ember környezetére; a technikából tehát biológiai folyamat lesz, amely mint ilyen, már kivonja magát az ember ellenőrzése alól, mert az <ember megteheti ugyan, amit akar, de nem akarhatja, amit akar>. "

Részletek Werner Heisenberg: A mai fizika világképe (Das Naturbild der heutigen Physik) c. könyvéből /Magyarul megj. a "Válogatott tanulmányok" c. kötetben, 1967, Budapest, Gondolat Kiadó)

^ugrás az oldal tetejére

BESZÁMOLÓ A HAUSCHKA CSOPORT MUNKÁJÁRÓL

"Kell egy hely, ahol a tudomány szembesül a morállal."

Három évvel ezelőtt Frisch Mihály előadást tartott az atmoszférikus kereszt elemeiről az Antropozófiai Társaságban. Olyan szellemi közelítéssel beszélt a földelemről (C), a tűzelemról (H), az életanyagról (0) és a mozgáselemről (N), hogy szavai nyomán az elemek megelevenedtek és lényszerű közelségbe kerültek hallgatóihoz. Hidrogén, oxigén s a többi más színben tűntek fel előttünk, szándékaik és tetteik körvonalazódtak, pedig a leghétköznapibb megfigyeléseket idézte emlékezetünkbe.

Az előadás után többen érdeklődtek a folytatás lehetősége iránt. így szerveződött meg az a csoport, amelyik spirituális kémiával kezdett el foglalkozni. Tagjai között tanár, orvos, mezőgazdász, vegyész, építész, énektanár és szabad foglalkozású egyaránt szerepelt - akiket közös érdeklődésük most újra tanulóvá tett. Mivel vezérfonalként Rudolf Hauschka "Substanzlehre" (Anyagtan) című könyvét kaptuk, csoportunk az Ő nevét vette fel. 1996 őszén kezdtük el a munkát. Minden alkalomra egy-egy fejezet elolvasásával készültünk, amit aztán megpróbáltunk először a könyv szerinti formában pontosan visszamondani. Csak ezután dolgoztuk fel a fejezetet kérdéseinkkel, észrevételeinkkel. Az első fejezeteknél a kémia alapfogalmait kellett újragondolnunk. Az atommodellről, az atomsúlyról és az anyagmegmaradás törvényéről tanultakat felülvizsgálva visszaléptünk addig a pontig, amit még a tapasztalat igazolt, s ezt elválasztottuk azoktól a hipotézisektől, amelyek a tudományos kutatóknak valamilyen elméleti lépcsőt jelentettek csupán, mégis úgy tekintünk rájuk, mintha valóságos tények lennének. Megfigyelések és feltételezések szétválasztása azért volt fontos számunkra, mert így próbáltuk megteremteni egy elfogulatlan, mások gondolati felépítményétől mentes szemlélet lehetőségét. Úgy akartunk szembekerülni a jelenségekkel, mintha most látnánk őket először, és semmit sem tudnánk eddigi megítélésükről. Minden elemet élőként, a többivel való együttműködésében kerestünk. A szénhidrát alkotóelemeit nem a növény hamujában, hanem életfolyamataiban akartuk tetten érni. Az elemeket nem építőkockáknak fogtuk fel, hiszen ezeket az anyagokat összerakva sohasem jutott el senki a növény teremtéséig. De hogyan lesz a csak halott anyagiságában mérhető elemből élőlény? Mi rejtőzik a növényi magban, mit ad a föld, a víz vagy a levegő jelenléte a virág létrejöttéhez? Milyen módon élnek az elemek? - Olyan kérdések ezek, amelyekkel eddig nem találkozhattunk. Zavarba ejtőek, mert leleplezik tudásunk hiányosságait, de serkentőek is, mert új felfedezések felé indítanak. Új felfedezések felé indultunk tehát Frisch Mihály segítségével, egymás gondolataiba, meglátásaiba kapaszkodva. Ennek az útnak még csak az elejéről, az első nehézségekről tudunk beszámolni. Kiderült, hogy nehéz elengedni az iskolában felvett tudás vezető kezét. Volt, aki nem is tette meg, szüksége volt arra, hogy bizonyosságnak lássa eddig megszerzett ismereteit. De az is, akinek ez látszólag nem okozott ekkora gondot, azt tapasztalta, hogy bár szeretné, de nem képes másként nézni a jelenségekre. Mintha azon igyekeznénk, hogy minél gyorsabban nyugtázhassuk észrevételeinket és tapasztalatainkat; következtetéseink minduntalan visszazökkentek előítéleteink kitaposott nyomvonalába. Megfigyelhettük, milyen erős késztetés él bennünk a pillanatok alatti sommás ítélkezésre. Nem tudunk megmaradni egy élettel teli kép elmélyült szemlélésében, nem tudunk háttérbe húzódni, nyugalomban maradni.

Első feladatunkat segítségképpen kaptuk. Hogy ne felejtsük el olyan könnyen felismeréseinket és rácsodálkozásainkat, otthon kellett volna újragondolnunk a három órás foglalkozás szellemi történetét. Aki megkísérelte ezt, az tudhatja, milyen kevéssé sikerült megtartani a benyomások felvillanó képét emlékezetében. Nem is az a furcsa, hogy nem megy, hanem hogy már a kísérlettől is fáradt és ingerült lesz az ember. Azt hiszem mindnyájunk nevében állíthatom, hogy nem vettük komolyan az első feladatot. Úgy tűnt, hogy felnőttként is szükségünk volt a számonkérés szigorára, hogy egy ilyen küzdelemnek nekiveselkedjünk. Mivel azonban ez elmaradt, igyekeztünk megfeledkezni az egészről. Hosszú hónapokon keresztül támaszkodtunk kényelmesen Mihály erejére, hagytuk, hogy egyedül evezze közös hajónkat, mi pedig csak fogyasztói maradtunk mindannak, amit elénk tárt. Fény és sötétség, szivárvány és gyökér közé, a megvalósulás, az anyaggá válás határmezsgyéjére kellett volna állnunk, és éberen figyelni, de sem éberségünk, sem képességeink nem voltak megfelelőek ehhez a feladathoz. Hol az anyagba ragadtunk, hol az elszabadult fantázia csapdájába estünk. A félév vége felé aztán mindenkinek meg kellett jelenítenie a növény lényegét, ahogyan és amilyennek felismerte. Valamilyen formát csaknem mindenki talált, hogy bemutassa a többieknek az ő virágát - rajz, elbeszélés, vers, magyarázat, euritmia szerepeltek az eszköztárban. De bennünk maradt a gazdag, egyenlőre kifejezhetetlen benyomás egy lényről, aki létével az eget és a földet köti össze, aki élet és lét között egyensúlyoz az évszakok ritmusában, és egyforma odaadással fogadja a megjelenés, a növekedés, a virágzás meg a hervadás és elmúlás örömét. A növény- és állatvilág határán a Nitrogénnel ismerkedtünk. A belső és külső elhatárolódásának lépéseit a virágformától a megtermékenyült petesejt osztódásának lépéseiig követtük. Mint valami lassított felvételen próbáltuk meglesni, meddig növény, és honnan állat az, amit így nevezünk. Mi alakítja ki azt a sajátos belső világot, ami a növények számára már elérhetetlen? Megint a felismerhetetlen változás pillanatát igyekeztünk megragadni. A négy elem "ismeretében" ki kellett találnunk, hogy együtt hogyan mutathatnánk be "ismerőseinket" a Skarabe-us művészeti csoportnak. A tudomány megfigyelő módszereit használva mi nem mehettünk tehát tovább a hipotézisek irányába, mint az eddigi kutatások, hanem a művészet formaerejével kellett megjelenítenünk mások számára tapasztalatainkat. Az elemeket nem külön-külön, hanem abban az élő rendszerben kellett ábrázolnunk, ahogyan páronkénti ellentétben ill. egymást kiteljesítve és váltva a világot felépítik.

Ekkorra már volt elképzelésünk arról, hogy a lényegi történések az anyaggá válást megelőzően játszódnak le. Megértettük talán, hogy mitől földanyag a szén, és mitől életanyag az oxigén. Képességeink persze még nem voltak mindennek az érzékelésére, de nyitottá váltunk rá, hogy befogadjunk olyan tapasztalatokat is, amelyeket egyenlőre még nem tudtunk magyarázni. Valamennyi türelmet nyertünk arra, hogy az ilyen megmagyarázhatatlan jelenségeket ne utasítsuk el azonnal, hanem igyekezzünk higgadtan megfigyelni és megjegyezni.

Ezek az eredmények a befogadást megkönnyítették ugyan, de nem segítettek az élmények sűrítésében, megformálásában és visszaadásában. Nehéz harcot vívtunk az előadásért. Az egyes elemek talán megjelentek egy-egy pillanatra, de összhangjukat éppúgy nem sikerült megteremteni az est folyamán, mit ahogy a magunkét sem sikerült létrehozni a felkészülés során. Mégis, minden sikertelenség ellenére is - nem tudunk már úgy gondolkodni életünk alkotóelemeiről, ahogyan azelőtt tettük. Bizonyossággá vált, hogy az elemek, az anyagok szellemi folyamatok végtermékei, és ezekben a folyamatokban lények munkálnak. Az élettelen dolgok életre keltek, és ezáltal szembesítettek minket egy sor olyan kérdéssel, amit a halott anyagfelfogás eleve nem vehetett fel. Ezzel a szemlélettel nézve elképesztő, hogy milyen indokolatlan magabiztossággal játszadozunk az élet alkotóelemeivel, milyen felelőtlen kísérletekbe bonyolódunk, holott még el sem kezdtük valódi megismerésüket. Sokkal mélyebb és alaposabb ismeretekre van szükségünk, hiszen már olyan messzire mentünk a felhasználásban, hogy azt semmiképpen nem alapozhatjuk továbbra is hipotézisek kétes igazságára.

Az atmoszférikus kereszt után az ásványi kereszt rendszerével ismerkedtünk. Szeptemberben harmadik évét kezdjük munkánknak. Tervezzük, hogy változtatunk a könyv feldolgozásának módján, és további kísérletet teszünk az elemek megjelenítésére is. Szeretnénk, ha mibennünk is egy növény természetességével formálódnának tetté a gondolatok, hogy végre ki-ki a maga területén dolgozva tudja felhasználni az elemek társaságában szerzett "ismeretségeit és kapcsolatait".

A képen jobbról a második Dr. Rudolf Hauschka

^ugrás az oldal tetejére

A SZABAD OKTATÁSI FÓRUMRÓL

"A szív intelligenciáját akarjuk elhozni: hogy gondolataink tetterősek legyenek, s tetteink a kor szellemének inspirációjában foganjanak."

I. tétel: Az inspiráció

Budapesten a hatvanas években három fiatalember hét éven át tanulmányozta közösen az antropozófiát. Először heti egyszer, aztán kétszer, a végén már öt-hat estén is. Utána sokáig párhuzamosan haladt az életük, az egyéni sorsok medreiben. Építész és vegyész hivatásuk mellett mindhárman tanítottak, és akadtak közös tanítványaik is. Idővel egyikük lelkében megérett a gondolat egy szabad oktatási intézmény megalapítására. Úgy tíz-tizenöt évig hordta ezt magában, amíg a külső életfeltételek is lehetőséget teremtettek rá. Tehát nem holmi "demokratikus közfelkiáltás", az "együtt egymásért" stb. stb. hangulatából született ez az intézmény, hanem egy teljesen személyes iniciatívából, melyhez aztán többek csatlakozhattak.

„1989 tavaszán súlyos fizikai fáradtság lepett el. A kezemet is nehezemre esett felemelni. Ez a fáradtság azóta nem hagyott el. Engem mindig megmentett és felemelt valami, vagy valaki. Talán kísérő, talán doppelgánger, őrangyal, magasabb én a neve. Engem is, Magyarországot is elhagyta az a valaki, aki megőrizte, védte és támogatta. '89 óta négy év telt el, és élek, de másként, mint korábban. Más érdekel, mással foglalkozom. Megszűnt a jövőképem, mert mind a fantáziát, mind bármely ideológiát üresnek és értelmetlennek érzek. A valóság érdekel, a valóság betegsége és gyönyörűsége. Az emberek, a városok, a falvak, az árkok, fasorok, a villanyvezetékek, a szennyvízcsatornák, a megépült iskolák és otthonok érdekelnek, és nem érdekel a pártok és ideológiák harca; ismétlem, a táj és az ember jobban érdekelnek. Más szóval: közelebb került hozzám a Haza, ez a Föld, melyről Krisztus azt mondta, hogy ez az Isten Országa. Egyedül érzem magam, kísérő nélkül, elhagyatva, és előttem az Isten Országa."

(Makovecz Imre)

1993 őszén plakát jelent meg a fenti mottóval az ország egyetemeinek, főiskoláinak hirdetményekkel telezsúfolt folyosóin. A plakát szűkszavú felhívást tartalmazott az alábbi tartalommal: „ Áttekintve a kelet-középeurópai társadalmak átalakulási folyamatát; megfontolva az emberi személyiség méltóságának és jogainak helyzetét; felismerve a természeti és művi környezet pusztulásának okait - a fenti témakörökkel foglalkozó és az emberi személyiség ismeretén (antropozófia), a társadalom szerkezetének ismeretén (szinergia), és a természeti környezet ismeretén (ökológia) alapuló hároméves, évenként három ciklust tartalmazó SZABAD OKTATÁSI FÓRUMOT .... hirdetünk meg...." Aláíróként a Kós Károly Egyesülés és képviselői: Kampis Miklós, Makovecz Imre, Kálmán István, Frisch Mihály és Ekler Dezső szerepeltek.

II. tétel: A forma

Ezzel útnak indult egy kísérlet, azzal a szándékkal, hogy egy új, szabad főiskolát hozzon létre, mely mindazzal foglakozik, amivel a mai egyetemek nem foglalkoznak. A kezdeményezők meggyőződése szerint a középkorban megszületett egyetemekkel ellentétben a mai intézmények nem törekednek az „ember" képzésére, sem egyetemes műveltség, szemlélet megalapozására, hanem „szakembereket" termelnek, miközben a tanult ismeretek és a valóság közt szakadék tátong. Emellett nagy számú tanácstalan és kétségbeesett fiatal keres valós tartalmakat, azonban ennek megfelelő intézmény ma nem létezik. A hiány, mely a kísérletet életre hívta, teljesen új formát követelt magának, semmilyen előkép nem állt rendelkezésre. A korábbi fél-legális előzmények, a Kós Károly Egyesülés törekvései eljutottak arra a pontra, hogy egy a nyilvánosság előtt megjelenő, mindenki számára hozzáférhető intézményt kell alapítani. Mint kiderült azonban, az „egyetem" kifejezés továbbra is állami monopólium maradt, tehát furcsa módon ma azok a magánszemélyek, akik egyetemet kívánnak alapítani, ezt nem tehetik meg bizonyos, az állam által előírt követelmények teljesítése nélkül. Nem elegendő tehát az, ha valaki tud és akar tanítani, és van hallgatóság is, aki erre kíváncsi, az egyetem szó foglalt. így lett tehát Fórum, nem lemondva azonban arról az ambícióról, hogy egy főiskola csírája legyen.

Az első három év története indult el azon az öktóberi napon, amikor a közel hatvan fős hallgatóság előtt az oktatók (mesterek) ismertették saját iniciatíváikat az oktatási programról. Kampis Miklós felidézte a kezdeményezők közt tizenöt évvel azelőtt elhangzott három legfontosabb, megoldásra váró kérdést: a háború és béke kérdését, az ökológia problematikáját, az emberi jogok és emberi méltóság megoldatlanságát. Kálmán István a mai oktatási módszerek hibájára hívta fel a figyelmet, melyek életidegen rendszereket, ideológiákat próbálnak meg átadni tárgyi ismeretek helyett; a Szabad Oktatási Fórum céljait pedig abban nevezte meg, hogy saját tevékenységünket meghatározó, a valósághoz fűződő viszonyokról adjon világos ismereteket. Ekler Dezső Hamvas és Guénon nyomán az egyetemes társadalmi degeneráció egyes jelenségeit (társadalmi leépülés, hadtápgazdálkodás, az autó, az építészet) jelölte meg témaként. Makovecz Imre a tervezői feladat lényegének megragadását tűzte ki céljául, mely nem szakkérdés, hanem egy archetipikus helyzet, az építészeti feltételrendszer teljes átélése és megértése.

Frisch Mihály és a Pagony iroda a természeti alakítóerók sajátosságairól, a természeti és emberi létformák összefüggéseiről, okairól kívánt beszélni, megfigyelési gyakorlatokkal egybekötve.

Alapvetésként ismertették az év három ciklusának jellegét, egymásra épülésének okait, mikéntjét.

Az őszi ciklus az ember mivoltával, a személyiség felépítésével, a személyiség és a világegyetem kapcsolatával kívánt foglalkozni, ezen belül az emberi lény hármas tagozódásáról, az emberi tudat történelmi értelemben vett változásairól, az emberi létezési forma okairól, gondolkodásunk, érzésvilágunk, akarati impulzusaink jellegéről. Ezen ismeretek szolgálnak bázisul a társadalom és környezet erőinek megismerését célzó téli és tavaszi ciklusok foglalkozásainak.

A téli ciklus az emberi közösség, a társadalom problémakörével, a jogi-állami, a szellemi és a gazdasági élet működésével foglalkozik, ezen belül a társadalom hármas tagozódásával, ennek jellegével és okaival, valamint a társadalom és a történelmi folyamatok összefüggéseivel. Ez lehet az alapja a természeti és művi környezettel való viszony feltárási lehetőségeinek.

A tavaszi ciklus a természeti és emberformálta környezet összefüggéseivel, az emberi személyiség, a társadalom, a világegyetem és a földi környezet kölcsönhatásaival és alakításuk lehetőségeivel foglalkozik. Ez az ismeret módot nyújt az emberi személyiség (őszi téma) és a társadalom ismeretének (téli téma) szélesebb keretbe való illesztésére, így lehetőséget adva egy egységes világkép körvonalainak megrajzolásához. Az éven belüli hármas ritmus végig követte a három évet, azonban az alapítók az egyes évek egymást követő rendjébe lépcsőzetes fejlődést irányoztak elő. Eszerint az első évben a tanárok által szigorúan megszabott rendben, meghatározott témakörök megismerése folyik, a ciklusok végén történő beszámolóval lezárva. A második ciklusban a hallgatók felkínált lehetőségek közül választhatják ki a témákat, majd a ciklus végén a hallottak elsajátításáról önálló tanulmány formájában kell beszámolniuk. A harmadik év során a hallgatók saját maguk határoznak az adott témakörökön belül a témákról, és konzulensek segítségével önálló előadásokat, foglalkozásokat tartanak az új első évfolyam részére. A három év során az iskola résztvevői átélték önmaguk és az intézmény formálódásának tapasztalatait. Létrejött a tanári grémium mellett a hallgatói grémium, s a két testület munkáját az iskola ügyvezetője mint közvetítő kapcsolta össze. A hallgatói tapasztalatok, észrevételek közvetítésének e formája lehetővé tette a mesterek számára az intézmény formálódásának pontos követését és alakítását, melynek idővel a hallgatók is részesévé váltak. Egy-egy tanév végén összeállt egy kép az előző időszak tapasztalatairól, és kialakult az őszi folytatás programja, formája.

Az előzetesen elképzelt lépcsőzetességet az élet másként alakította. Az első év, melynek vállalt célkitűzése volt a hallgatók korábbi oktatási intézményekben szerzett szemléletének, előítéleteinek szétrombolása, s néhány orientációs pont lerakása, maradéktalan sikerrel járt. Mindez együtt járt a hallgatói létszám csökkenésével, amellett a sokakban megszületett eleven érdeklődéssel, melyek esetenként - ha csak írásos formában is - drámai megnyilatkozásokat eredményeztek. A második év az előzetesen eltervezettekhez képest kissé módosult. A hallgatók szívesebben rögzültek az első év letaglózó ismeretdózisát passzívan befogadó helyzetében, s így inkább hagyatkoztak a mesterek vezetésére. Az év végére világossá vált, hogy a hallgatóknak nem lesz elegendő az eltervezett két év ahhoz, hogy a harmadik évben új első évfolyam előtt előadásokat tartsanak, a legjobb szándékok ellenére sem, hiszen túl nagy lépés lett volna ez számukra. így új évfolyam nem indult. A harmadik évnek tehát máshogy kellett alakulnia, a mesterek jelenléte és előadásaik megmaradtak, az arányok változtak a befogadó jellegű előadásokból a beszélgetések javára. Az iskola három évének befejezése (diplomaátadás) után esetleg indítandó új évfolyam kérdése a harmadév közepén még nem dőlt el. Körvonalazódott, hogy a végzett hallgatók „tanársegédként" asszisztálnának a mesterek mellett az új évfolyamban. A harmadik év végére a mesterek elhatározták, hogy új iskolát indítanak. A formaváltáshoz hozzájárult az időközben megváltozott helyzet is, tudniillik az ország irányításában egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó visszarendeződés, a kulturális és közigazgatási téren jelentkező újraközpontosítási törekvések. Mindez radikálisabb lépésre késztette a mestereket, és megkezdték egy új, kétéves posztgraduális képzés beindításának előkészületeit a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel közösen. Ez a képzés célirányosan a településfejlesztéssel foglalkozott, önkormányzatokban működő, kezdeményezőképes személyek képzését célozta. Nyitva maradt azonban a Szabad Oktatási Fórum (vagy ahogy a hallgatók elnevezték: a Szof, szofosok, szofisták, etc.) további sorsa. A történet itt kettéválik. A SZOF '96 tavaszán befejezte hivatalos programját. Az induló ötven feletti létszámból tizennégyen döntöttek az iskola diplomával való elvégzése mellett. 1996 december 6-án a Lajosmizse melletti gerébi kúrián került sor a tizennégy hallgató vizsgaelőadására és a diplomaátadásra. Az ünnepség Kodály Psalmus Hungaricus c. műve meghallgatásával kezdődött. A hallgatók által színre állított vizsgaelőadás Kampis Miklós kozmológiai előadásainak indíttatására készült, Rudolf Steiner A szellemtudomány körvonalai c. munkájában leírt kozmikus evolúció egyik szakaszának, a Szatumusz-korszaknak hét színben történő ábrázolásával. Az előadás a kúria előtti mezőn zajlott le, a hallgatók által 1994-ben ültetett tizenkét hársfa alkotta liget közepén. A téli éjszakában lobogó tűz körül előadott drámát a fűtött fogadóban három hallgató vizsgaelőadása, majd a diplomaátadás követte.

Az eseményről a Duna Televízió esti híradója helyszíni tudósításban számolt be. A történet e szála a végzett hallgatók által '96 őszétől meghirdetett, kezdetben egyéves, de háromévesre tervezett újabb ciklussal folytatódott. Ezt a '97-ben meghirdetett újabb program folytatta, mely '98 tavaszán fejeződött be, az őszi, harmadik évi folytatás szándékával. A másik szál a SZOF-nak a Pázmány Egyetemen '96 februárjában indult, kétéves kurzusa.

Hogy mi lesz a folytatás? A SZOF I. ősszel folytatni kívánja programját, melyet szeptemberben tesz közzé. A SZOF II. kétéves kurzusa nem folytatódik tovább. Hírlik azonban, hogy ezen előtörténeteket követően néhányan már dolgoznak egy főiskola tervén. Hogy ez mi lesz - SZOF III. vagy más? - Még nem tudjuk.

III. tétel: A SZOF egy hallgató szemével

Amikor végre a Szabad Oktatási Fórumra kerültem, már majdnem negyven éves voltam. Hogy világossá váljék, miért végre, ahhoz az elején kell kezdenem. Az ideálokban gazdag gyermekkor utolsó állomása számomra a gimnázium volt. Itt nyílt utoljára alkalom rá, hogy széleskörű érdeklődésemnek megfelelően humán és reál tárgyak egyformán szerepeljenek a kínálatban. Szerencsémre több olyan tanárom is akadt, akinek tárgya iránti rajongása szellemi erőkről tanúskodott. Ez a tananyagon messze túlra, láthatatlan világokra hívta fel a figyelmet. A szögfüggvényeket sikerült megértenem, de az szöget ütött a fejemben, hogy mitől olyan kipirult és elragadtatott a tanárnő, ha beszél róluk. Vagy milyen rejtély húzódhat meg a kőzetek és a csillagok látványa mögött, ami a tanár urat annyira felvillanyozta? És azt miből gondolják, hogy sajnálni való az az ember, aki erről nem értesül? Talán ilyen egyszerű kérdésekkel és megfigyelésekkel kezdődik a megismerés. Tizennyolc évesen érettnek nyilvánítottak - sosem derült ki, mire. Kezembe adták az igazolványt és a bizonyítványt, és azt mondták, most már magam felelek a tetteimért. Ilyen okos lennék máris - tűnődtem -, nincs itt valami félreértés? Ugyan mi másért vállalhattam volna felelősséget, mint hogy folytatom a tanulást? (Lehet, hogy ennek belátása igazolta az érettségemet?) Tanulok még - gondoltam akkor talán megértem, hogyan függnek össze a tanult részletek, s nem lesz nagyobb baj ebből a kis félreértésből.

A felsőoktatás azonban már csak névleg "egyetem". Valójában egy szűk részterületről nyújt kimerítő, de nem éppen naprakész anyagot. Erőszakolt részletességgel tanít egy-egy feladat elvégzésének, vagy elvégeztetésének módozataira, és ezzel azt a benyomást kelti, mintha az összes létező kérdést kimerítette volna. Mindezt talán visszakérdezik, arra kényszerítve a hallgatót, hogy szinte minden idejét a megfelelés szolgálatába állítsa. A fontos és kevésbé fontos vizsgák létráján kapaszkodva hinni akarjuk, hogy értelmes dolgot cselekszünk: fejlődünk és tökéletesedünk. (Kinek mennyire sikerül.) És valóban, történik valamil A sok halott ismeret lerakódik lassacskán és megkö-vesedik belőle egy második "fantom én" csontrendszere, ami tartásunkat látszik szolgálni (egészen a fennhéjázásigl). Az iskolák belénk rögződött viselkedésmintái izmok és inak formájában megkötik későbbi mozgásaink irányát. Pót-idegrendszerré válnak a tiltások és a ránk erőltetett előítéletek, melyek segítségével már reflexszerűen tudjuk a zavaró érzéseket és gondolatokat a hátunk mögé söpörni. Az egész felépítmény motorjaként a célratörő haszonelvűség dolgozik. Ilyenformán kifejlődve akár jól is boldogulhatna az ember a világban, ha nem keresztezné szándékait a háttérbe szorult természetes lénye. De bizony keresztezi. És a gondolkodás és megismerés igényének porszemén minduntalan kizökken a tökéletesnek látszó automatika! Valahogy megérezzük, hogy vakon bolyongunk egy bonyolult világban, vaktában cselekszünk, s ezzel végzetszerű következmények sorát vonjuk magunkra. Engem is zavart ez a kiszolgáltatottsági Tudni akartam, hogy kicsoda vagyok. Honnan jöttem és hová tartok? Miért ennyifélék az emberek, és miért mérik őket mégis egy mértékkel? Hogyan van az, hogy egyszer tehetetlen csecsemő, máskor világok függnek egy intésétől, majd eltűnik még az emlékezetből is? Mi dolga a világon? Mihez igazodjon, kinek higgyen? Hogyan láthat át a látszatokon? Miért van hazugság? Enged-e akaratának a világ? És ó maga? Fontos-e az, hogy mit ítél jónak és mit rossznak? Vagy elég az, ha azt teszi, amit a többiek várnak? De akkor mire valók saját képességei? Vagy nem az ő dolga ezen gondolkozni? De akkor mire valók saját gondolatai? A kérdések felhalmozódnak, mert az ember tudatos lényként önmaga irányítására kényszerül. Tanulmányai alatt azonban csak közvetve esik szó az emberségéről. A megismerés és eligazodás képessége kiművelésre vár. Az Oktatási Fórum ebbe az irányba tört számunkra utat. Nem volt ott katekizmus, készen elsajátítható tudás, inkább jelzések arra, hogyan lehet nekifogni a keresésnek, és biztatás, hogy igenis lehetséges valamilyen szinten rálátást szerezni. Ehhez persze elölről kellett kezdeni, az alapoknál. A szilárdnak hitt tudásréteget fel kellett lazítani, a légből kapott és kritika nélkül elfogadott információkat megkérdőjelezni. A "fantom én" feláldozásra került. Elképzelhető, milyen gyámoltalan az ember a megszokott hivatkozási alapjai, a viselkedés-mintái és az előítéletei romjain. A bénultság így is lassan oldódik, a terhektől zsibbadt értelem fokozatosan tér magához. A parlagon hagyott szellemi képességek bejáratása megerőltető művelet, és nem hoz azonnal látványos eredményeket.

A Fórum egy régóta égető hiány betöltésére tett kísérletet: az ember nevelését vállalta. Saját példámból tudom, milyen nehéz feladat. De a jövő formálásához ma már elengedhetetlen ennek elindítása. Az emberi értelem és méltóság megköveteli, hogy a neki megfelelő helyet elfoglalva kiszabaduljon a végzet fogságából.

^ugrás az oldal tetejére

Ludwig Polzer-Hoditz: AZ EURÓPAI KÖZÉP MISZTÉRIUMA

(részlet)

„...Ha ifjú koromban nem is vált tudatossá, de belső élmény és magától értetődő igazság volt számomra, hogy Ausztriát meg kellene teremteni, ha már nem létezne. Az ember tagja volt ennek a sokoldalú, sokféle népi szellemtermészetnek, ami ösz-szekapcsolt és harmonizált; az ember átélte, hogy szellemileg benne állt valamiben, amit maga a világrend akart. Ez volt az a környezet, melyből megérthettem, hogy Ausztriát meg kellene teremteni, ha már nem létezne.

Ez a hangulat azonban tüstént eltűnt azokban a helyzetekben, melyekben absztrakt, hivatalos formában regisztrálva éreztem magamat. Lidércnyomás nehezedett a lelkemre, bénító, félelmet keltő, minden életörömet elpusztító árnyék közelített felém. Az első effajta börtön az iskola volt. A középiskoláig a tanulástól nem, de a hivatalos tanulástól megóvtak, és ma is hálás vagyok, hogy ez így volt; utána azonban mártírium következett, melynek ugyan alávetettem magamat, ez azonban nem előmozdított, hanem megkísérelt individuálisan elpusztítani. Ereztem, hogy a világ bölcsességét ilyen módon nem lehet az emberekkel megismertetni, hogy ezt valami más módon és máshol kell megtalálni. Nem tudtam ezt megfogalmazni, de mégis az a hangulat volt bennem, hogy szándékosan el akarják rejteni a világ bölcsességét, és ehhez kitalálták ezt a börtönt. Ugy éreztem, hogy valami olyasmiben állok benne, ami föltartja a világfejlődést és ellene dolgozik..."

(L. Polzer-Hoditz: Das Mysterium der europáischen Mitte. Orient-Occident Ver/ag, Stuttgart - Den Haag -London, 1928, 7. old.)

^ugrás az oldal tetejére

Döbröntei Zoltán

KÉPALKOTÁS ERŐTERE HUSZONHÉT MONDAT A SKARABEUS MŰHELY MUNKÁJÁBÓL

"Kék, piros, sárga összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend -egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."

(József Attila)

A Skarabeus Művészeti Műhely harmadik bemutatója után megkíséreljük összegezni az utóbbi év megfigyeléseit, kutatási eredményeit. Választott témánk a KÉPALKOTÁS volt. Igyekeztünk tömören fogalmazni, minden mondatot külön megfaragva, hogy vállalható legyen önmagunk számára, s használható legyen másoknak.

A tömör mondatok mellé helyenként ábrákat, rövidebb-hosszabb megjegyzéseket fűztünk, hogy a megértés pontosabb, a szöveg követhetőbb legyen.

1. Az ember bele van szőve a képek dinamikus-kaotikus, az életet vezetni és rombolni is képes világába.

2. A képek háborús világa a lelket ostromolja.

3. Az önálló képalkotás ma komoly nehézségekbe ütközik.

Szükségessé vált a képalkotás élő fogalmát megalkotni, hogy a képek keletkezésére fényt deríthessünk.

1. A képek világában eligazodni nem könnyű. Ha egyszer valaki kísérletet tesz arra, hogy számba vegye a képeket, amelyek körülveszik, egy dzsungelben találja magát. A Skarabeus Műhelyben több alkalommal csak a "kép" megnevezéssel foglalkoztunk. Ez is kép meg az is, itt is kép van meg ott is. A gyufásdobozon, az óriásplakáton. A divatáramlatokban, a ruhákban, amelyekbe beöltözünk. Az utca, a város is képet mutat. Képek: fel egészen a csillagképekig. Almunkban szintén képeket látunk, s felébredvén, képként mutatja magát a természet.

Az ember maga is képeket alkot. A műalkotások hosszú sora. A kisgyerekek rajzai. A gépi-technikai eszközökkel alkotott képek. Fénykép, film, tévé, röntgenkép, ultrahang-kép, hologram...

Összegyűjtöttük a képhez fűződő szavakat a vérképtől a térképig, a képtelentől a képviselőn át a képletig. Ha magunk is képeket akarunk alkotni, ebbe a térbe helyezzük műveinket. Belül pedig állást kell foglalnunk, hol is állunk.

2. Különösen az, aki képzőművészettel foglalkozik, jól érzékelheti a képek hatalmát. Utat kínáló, csábító, eltérítő erejét. Műhelyünkben megláthattuk egymást különböző képek vonzásának delejében. Ki milyen kép-ideálhoz van láncolva?! A kép elhomályosíthatja, vagy segítheti felfényleni a tudatot. Vezetheti vagy gátolhatja élettevékenységeinket. Gyógyíthat vagy megbetegíthet. Irányt adhat életvezetésünknek vagy céltalan bolyonghatunk útvesztőin.

3. "Az ember azért jutott el a képalkotásig, mert a képek ott hevertek körülötte, csaknem készen, a keze ügyében. Felfedezhette őket egy csontban, egy barlang domborulataiban, egy darab fában. Az egyik nőnek kínálkozott, a másik bölénynek, a harmadik egy szörnyeteg fejének." /Picasso/

Igen, de ma a képek olyan mértékű kiára-dását tapasztalhatjuk, ami zavart kelt, és megbénító erővel hat az önálló képalkotásra. Önálló, az én alapján álló, tudatos erővel átvilágított képalkotásra van szükségünk, hogy el ne merüljünk, vagy fel ne oldódjunk a képvilágban. A keletkezés drámáját kell felfedeznünk. /Érdemes összevetnünk egy utcai reklámplakátot bármelyik festménnyel! A plakátok jellegzetesen elfedik saját keletkezéstörténetüket, amely nem, vagy csak alig visszaolvasható. Pedig mennyi minden zajlik egy reklámstúdióban! Igazi ezoterikus művészet. Egész munkaközösségek dolgoznak együtt. Tudományos, pszichológiai kutatások közvetlenül fordulnak át találékony művészi megformálásba. Értik és használják: mi a jobb oldal, mi a bal. Mi a fenn, mi a lenn. A képfelület minden négyzetcentimétere ki van értékelve százalékos arányban, hogy milyen súlyú, erejű, mit hordoz, mit üzen... Melyik művész végez ilyen alapos munkát?/
Műhelyünkben a gyakorlati munka során különböző képalkotási módokat próbáltunk ki. Stúdium-rajz, gyors kroki emberi alakokról, egy táj színes hangulata, teljesen látványhű, részletgazdag rajzolás, foltszerű árnyékrajzok...

4. A képalkotás ősképe az ÁRNYKÉP és a TÜKÖRKÉP polaritásában szemlélhető. A LENCSE által transzformált kép e pólusok között közvetít.

5. A TÜKÖRKÉP a visszautasított fény képe.

Az ÁRNYKÉP az elnyelt fény képe. A LENCSEKÉP a befogadott fény képe.

6. Az ÁRNYKÉP sötét, mozgékony, vég-tag- és akarati jellegű, fantáziaerőket megindító.

A TÜKÖRKÉP világos, merev, fej-idegérzékszervi karakterű, emlékezeti erőket felkeltő.

A LENCSEKÉP érzés karakterű.

7. Minden művészi folyamat alapjaiban a látás és a megformáló mozgás áll.

8. Az alkotás során a látás folyamatosan formáló mozgássá alakul. (A "szem" "kézzé".)

A látás vezeti, teremti a mozgást -a mozgás új életet ad a látásnak. (A látás bennem formál • formáló mozgásom láttat.)

9. A látás ragyoghat élesen, hatalmasan, mint a déli Nap, s felküldheti erejét a Föld mélységein át, miként az éjféli Nap. Ez a látás nappala s éjszakája.

4. Kisebb csoportokat alakítottunk az árnykép és a tükörkép tanulmányozására. A harmadik csoport a lencse-kép helyett a felülettel foglalkozott (hiszen a lencse csupán módosított felület). A bemutatónkat e témakörök köré szerveztük. A csoportok felkutatták az egyes témákat versekben, mesékben, mítoszokban, szokásokban, képeket gyűjtöttek, írtak, rajzoltak, majd az eredményről beszámoltak egymásnak.

5. Tükröt készítettünk az egyik legegyszerűbb módon: egy üveglap hátsó oldalát befeketítettük. Videó kamerával a képernyőt fordított tükörképpé alakítottuk. Előhívtuk az árnyékainkat gyertyákkal, s figyeltük, honnan bújik elő, hogyan hatalmasodik fel. Camera obscurát készítettünk, ahol a lencse csupán egy lyuk. Kapu, ami áteresztővé, befogadóvá teszi a felületet.

6. Az árnyékok olyan elevenek voltak, hogy minket is megmozdítottak. Elkezdtünk játszani az ujjainkkal, kezünkkel. Lények keltek életre. Megfigyeltük, hogy a lábunkból kúszik, folyik elő az árnyékunk, s amikor pont a talpunk alatt van, olyan, mintha bennünk lenne a sötétség. Onnan, belülről lehet előhívni, ahogy a fény alá-száll. Az árnyak felmagasodva, a fejünk fölé nőve egyre ijesztőbb szörnyekké váltak. A tükör előtt merevek voltunk, sokszor féltünk beletekinteni is. A kamerát meg szinte fegyvernek éreztük: kíméletlenül pontos képet ad, kívülről néz ránk, megmutatja, mivé lettünk.
Felsejlett egy kép az emberről, amint a fejnek szóló tükör és a lábnak, végtagoknak szóló árnyék között áll, a lencse gyújtó fókuszával a szívében.

7. Megtettük az első lépéseket, hogy a látást elmozdítsuk a fizikai szemből, valamint hogy a formáló kéz szabadságát és határait felkutassuk. Hol, hogyan és miért áll be a vakság? Miként lesz teremtő a kéz, s honnan válik rombolóvá?

8. Elmerészkedtünk odáig, hogy egymás lényét egyetlen színminőségben lássuk és fessük meg. (Ez különlegesen feltáró, tanulságos volt.) És elmerészkedtünk odáig is, hogy egymás kezével rajzoljunk. (Nem volt könnyű odaadni karunkat valaki másnak, s mégis érzékelni a kibontakozó mozgást.)

9. Igény volt arra, hogy "megtanuljunk rajzolni", hogy pl. valakit "élethűen" lerajzoljunk, ezért klasszikus stúdiumokat is készítettünk. Láthattuk, hogy a túl éles, túl pontos látás pusztítóan kiszárítja a rajzot. Az élethűből 'élethűtlen' lesz. Az élet máshol van, nem a külső megjelenésben. Láthattuk azt is, hogy minden rajzban megjelenik valami a magunk mélységeiből, aminek túlsúlya eltorzítja a képet. Lehet hogy eleven lesz, de torz.

10.-11. Az élethű rajzolásnál már kiderült, hogy a kéznek kitartó hűséggel kell követnie azt, amit a szem lát, de olyan alkotó helyzetbe is hoztuk magunkat, amikor a szemnek nem volt módja így -mondhatni, ilyen kényelmesen -látni. Például, amikor az őselemek karakterének megfelelő mozgásokkal rajzoltunk. Nem tüzet, levegőt, vizet, földet kellett rajzolni, hanem az ezeknek megfelelő formálódást. Nem AZT, hanem ÚGY. Ilyenkor nem a hűség volt az erény, hanem a megtermékenyülni tudás képessége, mert az elemek formálódó mozgását a karokba kellett tudni engedni. Élesen elvált mindenki számára, hogy csak mímeli-e a mozgást kívülről, vagy az valóban belülről fakad.

13. Meg kell ismerni, hogy hogyan is működik a fizikai-érzékszervi látásra alapozott képalkotás. A belső imaginatív látás az érzékszervek felületére húzódott, s ez egybeesik a dolgok felületének érzékelésével. Ez az üres héj-felület a naturalizmus célpontja. Kipróbáltuk a naturalizmus szőrszálhasogató festésmódját is, amely mélyen ható, de szerencsére felejthető élmény volt.

14.Néha előfordult, hogy spontán módon bukkant fel képeinken ez a konstruktív erő, különösen akkor, amikor egy nagyobb gondolati tartalmat, összefüggést akart valaki ábrázolni - vagyis agyalt.

17. Különös jelenség, hogy minden korban, minden kultúrában egyszerre van jelen a művészet e két alapvetően különböző megjelenési formája. Az egyik ábrázoló vagy ikonikus, a másik jelszerű vagy geometrikus. Ez a művészet két forrására utal. Nem az ábrázoló kép absz-trahálódik fokozatosan jellé, és nem is a geometrikus fejlődik egyre látványsze-rűbbé. Picasso egyszer azt mondta, van aki a Napból csinál kört, s van, aki a körből csinál Napot. Két, egymással polárisán ellentett kiindulás.

18. Sokat foglalkoztunk a művészeti stílusok összefüggéseivel. Ellen akartunk állni a kísértésnek, hogy csak külső, társadalmi okok miatt, s nem akartunk engedni a csábításnak sem, hogy csakis a művészek lelkisége miatt változik egyik stílus a másikká.
Főként a modern művészetet tanulmányoztuk, és sorba rakosgatva a műveket, kirajzolódott előttünk a fények átrendeződésével a teljes nappálya. A szélső, kardinális pontokat a naturalizmus-konstruktivizmus, impresszioniz-mus-expresszionizmus egymásra merőleges tengelyein láttuk.

10. A formáló mozgás: nappal a látást hűségesen követő hitves; éjszaka a látást magába fogadó, megfoganó anya. Két kép:
NAPKERÉK - A látó napból kinyúló karok. VILÁGTOJÁS - Ölelő karokba merült születő Nap.

11. A nappali látás a felragyogó kép által vezeti, hívja a mozgást. Az éjféli látás belülről indít mozgásra (mintegy vakon), s így teremt képeket.

12. A nappali látásban az imaginá-ció él, az éjféli látásban az inspiráció hat.

13. Az emberben elevenen élő imagináció fokozatosan sápad érzékszervi képpé. Ez vezet a naturalizmushoz.

14. Az inspiratív alkotás fokozatosan elvont, emblematikus, jelszerű struktúrává dermed. Ez vezet a kons truktivizmushoz.

15. A tükörkép ős-képalkotásában a látóerő holtpontra jut a naturalizmusban.

16. Az árnykép ős-képalkotásában a formálóerő holtpontra jut a konstruktivizmusban.

17. Naturalizmus és konstruktivizmus a művészet égi és földi határkövei. Hatalmas szirtek, közöttük mély szakadék.

18. A szirtek által széthúzott térben az erők örvénylő áramlásából - mint az ember ritmikus lélekzete - előformálódik az expresszió és az impresszió.

19. Az impresszív erő a látást túlvezeti a fizikai felület naturalizmusán.

20. Az expresszív erő lelki hőt küld a mélységek felé, hogy onnan megtermékenyítő formálódásban rajzolódjon ki az ember belső kozmosza.

21. Az expresszív erő képe: a Földbe alászálló Nap. Az impresszív erő a Földből kiemelkedő Napban szemlélhető. Alkonyat és Hajnal.

22. A művészi alkotás a naturalista, a konstruktív, az expresszív és az impresszív négyes erőterében formálódik meg.

23. A gyógyulásra való képességet az erők felismerésében és megragadásában látjuk. A betegségre való hajlamot az ezektől való elfordulásban. Megbetegítő, ha az erők által kijelölt semleges centrumba akar visszahúzódni az ember - mintegy önmagát kifordítva a világból. S megbetegítő az is, ha hajlamai folytán tartósan egy periférikus pontra tolódik - mintegy az erők forgását kizárva magából. Az egészséges alkotást a dinamikus, fejlődő átalakulásban kell megtalálnunk, melynek során az ember visszatalálhat a világhoz. Nem puszta porszemként kering az erők játékaként, nem is az erőket akarja gőgös akarattal megtörni, hanem magát akarja az erőkből feltalálni, s e fókuszon átfordítva új irányt adni nekik. Magunk visszaölté-se ez a világ szövetébe. Religio.

24. A művészet gyógyító erejét a művészet gyógyulásából kell előpárolni. (Orvos, gyógyítsd meg magad!) Innen eredhet minden reális terápia.

25. A naturalista ember a tükörképek káprázatában megvakult. Lát és mégis vak. Látóereje magára marad. Tükörkastélyban vergődik. Látóerejét a szív hűségével kell táplálnia, s ez a hűség kovácsolja ki az erős és éles emlékezetet. A naturalista embernek emlékezni kell megtanulni. Tiszta szellemi emlékezetre kell jutnia.

26. A konstruktív ember a megkövült árnyék-struktúrák közt bolyong. Mozdul, de mégis csontvázként dermedt. A formálóerő magára maradt hideg gon-dolat-sémák kriptáiban. A szellem halott képei közt eltévedt. Cselekvő, megformáló erejét a szív bátorságából kell indítania. Ez a bátorság nyitja fel a szemeket, s tesz látóvá. A konstruktív embert a látáshoz kell elvezetni, a tiszta szellemi látáshoz.

19. Olyan erő ez, amely feloldja a fizikaiságot. A matériát fénnyé alakítja. Az impresszionisták palettája jellegzetesen kivilágosodik, a színek ragyogni kezdenek, összecsengnek. Amikor impresszív módon alkottunk, szükségessé vált, hogy figyelmünket az egyes dolgokról a dolgok közötti viszonyokra és az összképre helyezzük át. Ez maga oldó folyamat. Jelentkezett ez már a témaválasztásban is, hiszen az impresszív folyamat "tágulás": nehezen tűri a csendélet, de még a portré tárgyiasságát is. Kinn a tájban, az ég alatt van otthon.

20. Az expresszív erő olyan, mint a tűz, megolvasztja a formákat. Kezdetben csak a külsőket, de azután továbbvezet a belső formálódás világához. Egyfajta belső, plasztikus, szobrászi meleg ez.
Tanulságos volt megfigyelni, hogy ezen a póluson csoportunk gyengébbnek bizonyult. Nem találtuk a közös alkalmakkor azt a lehetőséget, hogy az expresszív erőt egészen közvetlenül megragadhassuk. Talán nagyobb önállóságra és bátorságra lenne szükségünk.

22. Jól megfigyelhető ez akár egy egyszerű tanulmányrajzon, amely ma talán a legsemlegesebb képalkotási mód.
Ha valaki például lerajzol egy almát, finom eltolódásokat vehetünk észre hol a naturális, hol a konstruktív, hol az impresszív, hol az expresszív irányba.

A jó stúdium-rajz éppen ezek egyensúlyi pontját célozza meg. Olyan képalkotás, amely a fizikai-érzékszervi észlelésen belül az erők egyensúlyát valósítja meg.

27. Az expresszív és az impresszív embereknek, a nekik megfelelő mozgékony erők valósága által saját magukra kell eszmélniük. Az expresszív erőbe könnyen beleszövődik az önimádat, az impresszív erőbe pedig az élveteg természetimádat. Ezek megmásítják, visszaforgatják az eredeti irányokat, azt a tévedést hitetve el, hogy az expresszív embernek személyes önmagát kell kifejeznie, valamint hogy az impresszív embernek a csillámló atmoszféra pillanatnyi benyomását kell visszatükröznie. Nem! Expresszió és impresszió a megváltás erői. Az impresszív embert a belső formaképzéshez kell elvezetni - így teremtve lehetőséget a magá-raeszmélésre. Az expresszív embert segíteni kell, hogy önmagát a bölcsesség otthonának lássa - így teremtve lehetőséget a szellemi jelenlétnek, a lélekjelenlétnek.

Munkánk során idáig jutottunk. Feladatunknak tartjuk továbbra is, hogy a művészetet átalakítsuk. Átalakítsuk, hogy a gyógyításra alkalmassá tegyük. Alkalmassá tegyük, hogy a szerves képzőművészetet megalapozhassuk.
A jövőben szeretnénk gyakorlati munkával feltárni a művészet em-
"Jól érezné magát a természet, ha nem lennének emberek? Sokakat megkísért az előbbi gondolat, s környezetünk pusztulásának okaként a ma világának féktelen emberi természetét jelölik meg. Ám ha mi, emberek nem avatkoznánk be folyton-foly-

bertani alapjait, a kép organikus élettanát. Szeretnénk nagyobb hangsúlyt helyezni a szakmai alapokra és a művészi kvalitásra. Többféle anyaggal akarunk foglalkozni, s nem is mindig a művészetben már elfogadottakkal: festékek helyett különféle szubsztanciákkal. Több kiállítást is sikerül talán rendezni a jövő év so-
vást a természet ökológiai rendjébe, nem akarnánk a természet urai lenni, mennyivel más lenne a helyzet! Felköltözne az emberiség mind egy szálig a Holdra, s itt hagyna mindent a Földön? A másik bolygón sűrűn egymás mellett kucorogva feszülten fi-

27. 'Hatvanadik életévem óta mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy a motívumok különböző kategóriáit, melyek egymást váltva lekötötték figyelmemet, egyfajta szintézisbe foglaljam össze, olymód, hogy egy vagy esetleg két képen sűrítem össze egykori benyomásaimat és érzéseimet Letettem erről. Túl sokat, túl messze kellett volna utaznom, sorra fel kellett volna keresnem festőéletem valamennyi állomását, felül kellett volna vizsgálnom egykori érzéseimet. Azt mondtam magamnak, miközben vázlataimat festettem, hogy nem volna érdektelen sorozatban örökíteni meg összbenyomásaimat, melyeket abban a pillanatban vittem vászonra, amikor látásmódomnak a legnagyobb esélye volt arra, hogy pontos legyen. Megvártam, amíg a gondolat alakot nyert, amíg lassanként magától beivódott agyamba a motívumok elrendezése és kompozíciója...'

C. Monet

'A művész léte ösztönszerű vetélkedés az istennel és a természettel, örömteli és szenvedélyfűtötte harc az angyallal, az emberekkel és önmagával, nehogy súlyos égési sebeket szenvedjen, mert belsejében forr a lét, akár a föld izzó magja. '

E. Nolde

rán. S nem utolsó sorban szeretnénk szorosabbra fűzni kapcsolatunkat a Hauschka-csoporttal, mert a közös munka ideje lassan-lassan megérik.
Továbbra is várjuk érdeklődő felnőttek jelentkezését művészeti műhelyünkbe, a 216-27-09-es telefonon.
gyelné, ahogy végre a magára maradt természet ismét birtokába venné a Földet. Ez a természet fejlődési folyamata? Az ember valóban egy természeti csapás, vagy olyasvalaki, aki hozzátartozik, sőt akár hozzá is járulhat a természet gazdagságához?" A fenti részlet egy rendezvénysorozat meghívójából származik, amelyet az Ars Topia Alapítvány tartott a Szabad Gondolatok Házában. Öt hétvégén keresztül próbáltunk beszélgetést kezdeményezni erről a témáról, majd egy vidéki kiránduláson természetmegfigyelési gyakorlatokkal személyes élménnyé varázsolni az elhangzottakat. Miért fontos ez számunkra? A ma divatossá vált, kötelező jelszavakban megnyilvánuló (fenntartható fejlődés, környezetbarát termék) ökológiai gondolkodásban az ember mint nagy természetromboló jelenik

^ugrás az oldal tetejére

Buella Mónika

MESÉL A TERMÉSZET - CSAK LEGYEN, AKI MEGHALLGATJA

"Aki fontolóra veszi, hogy mit jelent a természettudomány az emberi életben, az úgy fogja találni, hogy jelentősége nem merül ki a természeti ismeretek elsajátításában. Mert ezek az ismeretek soha nem vezethetnek máshoz, mint mindannak az átéléséhez, ami nem az emberi lélek. A lélek nem abban él, amit a természetből megismer, hanem a megismerés folyamatában. A természetben való tevékenységben éli át magát a lélek. Amit ebben a tevékenységben életteljesen megdolgozott, az valami más, mint természetről való tudás. Ez a természet-megfigyelés során tapasztalt önfejlődés."

(Rudolf Steiner)

Közönséges cickafark levélsora csírázástól a virágzásig meg, aki alkatilag sem alkalmas más szerepre. Hajlamosak vagyunk tudomást sem venni arról, hogy a romboló hatások mellett létezik alkotó és teremtő szerepe, amelyet a történelmi kultúrtájak létrejötte is bizonyít a világ minden táján. A túlságosan egyoldalú megközelítésből adódóan csak a környezeti károkra figyelünk, amelyek ellensúlyozására meghozzuk korlátozó és tiltó védelmi intézkedéseinket. Próbáljuk megnyugtatni magunkat: az alternatív technológiák megoldják minden problémánkat; a szemetet szelektálva gyűjtjük, papírzacskóban vásárlunk, ólommentes benzinnel működik autónk. Ez a tüneteket gyógyító folyamat azután nem hozhat más eredményt, mint legjobb esetben is csupán lassítja a katasztrófát.

Az általános iskolákban is tanított, az ökológia alapjaként tekintett nagy ökológiai körforgások (pl. a víz körforgása, a nitrogén körforgása stb.) tudásszerű ismerete nem képes hétköznapi kapcsolatba hozni az embereket a természettel. Hatalmas ismeretanyagunk ellenére (melyet mi magunk már nem vagyunk képesek feldolgozni, számítógép kell hozzá,
hogy elemezze a rengeteg információt) a valóságban tudatszegény kapcsolatban állunk a természettel. Nem csodálkozhatunk hát, ha gondolkodásunk és szemléletmódunk következményei természeti erőként visszahatnak környezetünkre, a minket körülvevő tájra és ránk magunkra is.

Ezért fontos, hogy érzékenyekké váljunk a természet jelenségeiben megnyilvánuló jelzésekre, ugyanakkor képesek legyünk odafigyelni arra a kapcsolatra, amely köztem és a természeti jelenség között létrejött. Kialakulásának folyamatában kell látnunk mai természetszemléletünket, ehhez kapcsolódóan ítéleteink és cselekedeteink mozgatórugóit.

Az ember képességei meghatározzák, milyen kapcsolatot tud kialakítani a másik emberrel, és ugyanez érvényes a természettel való kapcsolatára is. Ha békében akarunk lenni a természettel, egy másfajta figyelmet kell felépíteni magunkban.
Nézzünk meg egy növényt. A növény lehet egy tárgy, melyet analitikus módon megvizsgálhatok, s közben megismerem a növény egyes részeit.

Azonban a növény lény(eg)éhez hozzátartozik a csírázás, kizöldülés, virágzás és termésérlelés is. Csak ha gondolkodásunkkal ebben az állandó változásában ragadjuk meg, találunk rá valójában a növényre.

"A világ észlelése aktív folyamat, amely megváltoztat valamit a világban. Nem közömbös és következmény nélküli az, ahogyan észlelek, érzékelek valamit. Hatása van. Nézz meg egy virágot! Csukd be a szemed! Látod még? Igen, egy pillanatig van egy utóképed. Azután kialszik az is. Nagyon gyorsan. Hol van most a kép? Furcsa kérdés! Rudolf Steiner még pontosabban kérdezte: hova tűnik el a kép? Belecseng (verklingt) egy általános világfolyamatba (Weltenprozess). Minden észleléssel egy ilyen elcsendülő utókép keletkezik, amely legtöbbször észrevétlen marad számunkra. Minden észleléssel hozzáadunk valamit a világfolyamathoz. Tehát nem következmény nélküli, ahogyan a világban élünk. "

(Hermann Seibert)

A természettel való kapcsolatunk és saját magunk észlelési folyamatának megfigyelése tekintetében különböző gyakorlatokon keresztül juthatunk tapasztalatokhoz, ill. iskolázhatjuk képességeinket. Ehhez kapcsolódtak a hétvége első gyakorlatai. A megfigyelési gyakorlatok eredményeit legtöbbször a gyakorlat végi megbeszélések világították meg a résztvevők számára. Gyakori volt a rajzolással egybekötött feladat, amely során elsősorban nem az elkészült rajz művészi értéke, szépsége volt fontos, hanem az a tevékeny folyamat, amely során egy-egy rajz megszületett.

A kirándulás napján a társaság félórás gyaloglás során jutott el a Tálodi forráshoz. Az első feladat: meséljük el azt az útvonalat, amelyen végigmentünk; az út mentén látható tárgyakat, növényeket. Egy hasonló kísérlet tanulságos lehet mindenki számára, ugyanis a teljes útvonalat csak nagy nehézségek árán tudtuk összefoltozni. Mindenkit más apró részlet ragadott meg, volt olyan fa, útkanyarulat, vagy éppen a vakító napsütés, amely csak egyetlen ember élménye volt. (A gyakorlatnak ugyanez az eredménye akkor is, ha a séta előtt felhívjuk a figyelmet arra, hogy majd a séta végén el kell mondani a látottakat.)
Két ember eltérő, vagy éppen hasonló fogalomrendszerét vizsgáztatta a kép-diktálás gyakorlata. Ebben le kell rajzolni egy fát vagy tájrészletet úgy, hogy az, aki rajzol, nem nézheti a kiválasztott részletet. A társa „tollba mondja" a képet. Nem a megszületett műalkotás fontos - természetesen érdekes összehasonlítani a végén a modellel hanem a gyakorlat közben szerzett tapasztalat. (A gond már ott elkezdődik, ha például a lap bal sarkán kezdjük el a rajzot, mondván, majd jobbra haladva rajzolunk, és minden szépen elfér a papíron, miközben társunk a továbbiakban balra haladva folytatja az elbeszélést.)

Milyen egy fa? A kérdés egyszerű, a feladat is annak tűnik. Rajzoljunk egy fát! Mindenki olyat, amilyennek ő egy fát gondol. A gyakorlat végére megszületett mindenki fa-ideálképe. A fáknak szép kerek, egységes lombkoronájuk volt, a képek többsége olyan faalakot mutatott, amilyet csak egy szabadon növő fa képes kifejleszteni. Erdőben álló, hosszú, megnyúlt törzsű, felkopaszodott lombkoronájú fára senki sem gondolt. Pedig az erdőben álló fák többsége ilyen.

A természet négy birodalmának (ásványvilág, növényvilág, állatvilág és az ember) megfelelően négy különböző szemléleti iránnyal közelíthetünk meg egy-egy tájrészletet, s a birodalmak jellegzetességeinek megfigyelésére különböző rajztechnikák is szolgálhatnak. Az ásványvilág karakterét csak kontúrokkal, a tájat meghatározó tömegformákat ábrázoló rajzzal jeleníthetjük meg. Az ásványvilág földszerűen szilárd, megformált, ami lehetővé teszi, hogy a fizikai térben egymás mellett egy adott helyhez kötődő növényi élet bontakozzon ki. A növényvilág képszerűén mutatja meg mindazt, ami egy adott helyet jellemez. A fény erőit köti össze a Földdel. Ahogy belenő a térbe, a fényteret jeleníti meg. Ennek szemléltetésére fény-árnyék felületrajzot lehet készíteni; kontúrok nélkül csak felületeket ábrázolva sötétebb vagy világosabb árnyalatokkal. Az állat viselkedésében jellemzi környezetét, a teret. A tárgyak között mozog aszerint, hogy szimpatikus vagy antipatikus helyről van-e szó. Az ehhez kapcsolódó gyakorlat: a tárgyak, a táj egyes elemei közötti teret kell megrajzolni, kékkel jelölve a szerintünk hideg, pirossal a meleg helyeket. A feladat tehát a nem látható, csak valamilyen módon érzékelhető, tárgyak közti tér ábrázolása. Végül az ember világának megjelenítésekor az emberi emlékezetre, emlékezőképességre alapozunk. (Az emlékezés képessége segít hozzá, hogy az ember áttekintést nyerjen saját tettei következményeiről.) Az előttünk elterülő tájat bármilyen rajztechnikával ábrázolhatjuk, de a színek erősségével érzékeltessük az' időt. Amit fiatalnak gondolunk, az világosabb, halványabb, amit idősebbnek, azt sötétebb és erősebb színnel jelenítsük meg.

Végül az egyes növényekre vonatkozó konkrét megfigyelést végezhetünk. Keressünk vizes és száraz termőhelyeket, figyeljük meg, milyen növények jellemzik. Milyen a magasságuk, levélszínük, levélformájuk, virágjuk színe. Hasonlítsuk össze a nedves és a száraz termőhely karakteres növényeit. Miben különböznek egymástól? A más növényfajhoz tartozó, de ugyanazon nedves helyen növő növénykék között időnként nagyobb hasonlóságot találunk, mint a különböző termőhelyen nőtt ugyanazon fajtájú növények között. Napos és árnyékos termőhely megvizsgálása is érdekes. Keressünk mindkét helyszínen előforduló, ugyanolyan fajta növényt! Pl. nézzük meg, hogy néz ki egy pongyola pitypang egy napos réten és egy árnyékos erdőszélen. Ugyanazon növény lehet sokkal kisebb, levelei sokkal szeldeltebbek - mondhatni teljesen különbözőek, mégis felismerjük benne ugyanazt a növényt.

A felsorolt gyakorlatok csak apró szeletei a megfigyelésre irányuló iskolázásnak. A megrendezett előadássorozat lezárult, ám nem véglegesen. Hasonló tematikával, de egész éves programra kibővítve ökológiai szeminárium kezdődik a Szabad Gondolatok Házában ez év októberétől három ciklusban. Őszi ciklus: Személyes kapcsolat a tájjal; téli ciklus: A természettudományos módszerek továbbfejlesztése; tavaszi ciklus: A táj, mint élőlény megnyilvánulása az ásvány-, növény- és állatvilágon keresztül.

(Részletes tájékoztatónk szeptemberre készül el. További felvilágosítás: Pagony Iroda, 206-2878)

Árnyékos és napos helyen nőtt nagylevelű cickafark

^ugrás az oldal tetejére

Somogyi Tibor:

URAY GYÖRGY EMLÉKEZETÉRE

Fejfádnál állunk. Mi poraidra. Te ránk tekintesz alá. Fekete leplet vonnak fehér kezek, sötétlő arcunk világosan látod. Szótlanság választ el és gondolat köt össze. Persze így volt ez azelőtt is, mégis, amikor mást gondoltunk és nem mondhattuk, a szótlanság s mosoly közvetített. Megtanultam Tőled s Általad: az egyetértéshez elég a beszéd, az elválasztott partok közti híd azonban csak tündérfonál lehet. E fonál Tőled eredő szála sokunk tekintetében él. Nagy terhe van annak, aki felejti, és könnyes mosolya annak, aki így emlékezik Rád. Tanultam Tőled meglátni és megláttatni, a meglátottat elengedni. Láttam a szél szárnyára bízott ideáidat lángra lobbanni, és az őrzötteket pa-rázslani. Közös volt bennük a Te fáklyád tüze, melyet hosszan kellett sötétségen vinned át. A sötétségen, ahol az útonjáró táborhelyeket talál, ahol megállhat, fáklyájából tüzet rakhat. Az önnön fáklyájukban kétkedőkre kész tábortüzek várnak. És hányféle tűz van! Anyagtáplálta pattogó vörös láng, kénes fényű: a bűntudatosé, a bölcs parazsa, a módszeres görögtüze, elmúltak sápadt szellemlángja, körülülve sokak által, a szomszéd törzstől csent tűzből rakott máglya és még hány, de hány! Tudtad, hogy így van és utad járva elhaladtál mellettük. Felismerted őket, mosolyogtál, bosszankodtál, szomorkodtál, itt-ott tiszteletből le is ültél, tekintetedben a tanulásra mindig kész nyíltsággal, és hátha a tűzrakók is tanultak Tőled! Nem láttalak soha fáradtságból meghúzódni, mint ahogyan vereségnek, betegségnek sem adtad meg magad. Fáklyádban olthatatlan szabadság lángolt, meggyújthattuk róla a magunkét, s a magunkéval amit elértünk: Te csak mosolyogtál, kár hozzád nem ért fel. Rendeztél, mint a színházban: szabad világot a játékhoz, a játszók és a nézők örömére. Elfogadtuk Tőled a tüzet, mert a szeretet melege lengte körül.

Legyünk ebben valahányan jó tanítványaid!

Szeretni-lehullt merülésből kezet kereső kezeink karéja kenyér-tenyeredből maréknyi kovászt menekít.

Oázisokért sivatagba kenyér-karavánt vet a szél, elér, hol a kút kapitánya kovásztalan-ittasan él.

Vizét öröködre beváltja, kutat sivatagra cserél, örül: örököd s neved áldja, kezén viszi már a karéj.

Terád kegyelemkapu vár ma, a Fény mosolyog Tefeléd, a szél porait koronázza, ereszd ideáid övét.

Somogyi Tibor

^ugrás az oldal tetejére

NEVELÉSMŰVÉSZET

Tóth Nóra

SEGÍTSÉG A TANULÁSHOZ

"Az egyetlen tanulás: A lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése."

Weöres Sándor

Extra Lessori - egyre többünknek és egyre többet jelent ez a kifejezés, mely egy angol diagnosztikai és fejlesztő eljárás neve, a pedagógiai munka elmélyítésének hasznos eszköze. Célja: komplex gyermekmegismerés és segítségadás az írás-, olvasás*, számolásbeli nehézségek leküzdésében mozgás-, rajz- és festésgyakorlatokon keresztül. A program néhány eleme korábban már fölbukkant tanácsadó tanáraink javaslatai között, a külföldön tanulók, hospitálok is találkozhattak vele, és néhányan a kézről kézre járó, a módszert tömörítő könyv alapján a főoktatás vagy más tanítási alkalmak során vették jó hasznát. A külföldi tanulás lehetőségeit keresve kaptuk Monica Ellistől - a módszer egyik avatottjától - azt az ötletet, hogy segítségével inkább itthon szervezzünk továbbképzést.

Korunkban egyre nő a veszélye a tanulási és magatartási zavarok kialakulásának. A hazai Waldorf-iskolák pedig egyébként is nyitottak a különböző nehézségekkel küzdő gyerekek segítésére, és nagy is az érdeklődés irántuk, mint befogadó iskolák iránt. Ezért a szociálisan nyitott osztálytanítóknak és osztályaiknak tudatos szakmai segítségre van ezen a területen szükségük. Ezt fogalmazták meg 1997 őszén a Hámori Waldorf Iskolában szép számmal összegyűlt Waldorf-pedagógusok, akik a műhely témáját illetően - "Problémás gyerekek a Waldorf-iskolában" - további, de már konkrétabb segítséget várva váltak el. Ott hangzott el először MONICA ELLIS neve, aki az említett lehetőséget fölajánlotta a hazai érdeklődőknek. O tanítványa és közvetlen munkatársa AUDREY E. McALLEN-nek, annak az idős angol hölgynek, aki az Extra Lessont kidolgozta. Audrey McAllen 1942-től a Michael Hall-ban - Anglia első Waldorf-iskolájában - osztálytanítóként dolgozott. Miután osztályát végigkísérte, beteg édesanyját ápolva egyénileg kezdett el foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akiket a helybeli iskolából hozzá küldtek a tanácstalan osztálytanítók. Munkájának embertani hátterét Rudolf Steiner kutatásainak és saját
személyes tapasztalatainak az egybe-fonódása adta. így bontakozott ki életműve: hosszas tanácsadói munka Waldorf-iskolákban, számos könyv, és elsősorban az említett program, melyet Sacramentóban egy nemzetközi konferencián 1998. augusztusában védtek le. Az Extra Lesson alapjait a segítő tanárok, gyógypedagógusok antro-pozófiai alapozottságú képzésein szinte mindenütt tanítják, hiszen jelentős impulzus mindazok számára, akik a tanulási zavarok mind nagyobb és akutabb problémájával foglalkoznak. A szerző idősödő korára való tekintettel munkájának egy részét fokozatosan Monica Ellisnek adja át. Monica Ellis 1998. május végén látogatott el Magyarországra, és bő két hetet töltött itt. Első előadását a Bothmer-kurzuson tartotta. A leendő gimnaszták természetesen a gyermek mozgásfejlődéséről hallgathatták. Érzékelés- és mozgásfejlődésünkben mindannyian egy archetipikus ösvénytjárunk be, amely bevezet bennünket a fizikai testbe, és különböző képességek kifejlődését teszi lehetővé. Monica beszélt arról, hogy milyen akadályok léphetnek föl e fejlődésben akár már a méhen belül vagy a születés során is. A mozgás fejlődésének természetes menetét ismerve sok gyerek mozgásképében éretlen mintákat láthatunk. Finom akadályokba ütköznek, melyeken már túl kellett volna lépniük. Ha a mozgás területén nem teljes a test átjártsága, ez többek között például az írást és a tábláról való másolást is akadályozhatja. Ha a fej és a végtagok nem mozognak teljesen függetlenül egymástól, a fennmaradó elemi mozgásreflexek következtében (a fejmozgás követi a kézmozgást vagy fordítva), a gyermek számára minden koncentrált munka nagyon megerőltető. Ezért a játék, a torna, az euritmia a "nemszeretem" dolgok közé fog tartozni, az írásról nem is beszélve. Szintén éretlenségről tanúskodik, ha a szimmetria időszakát nem váltja fel időben a lateritás, az oldaliság kialakulása. Az óvodás nem nyúl a bal oldalán lévő dolgokért a jobb kezével, hanem mindkettőt helyzettől függően használja. Ha kimaradna ez az időszak, és egyből jobb vagy bal kezesek lennénk, a másik oldalnak nem volna ideje kifejlődni. A 7. életév felé azonban innen is tovább kell lépni. Az iskolaérettség egyik jeleként a testfelező középvonal megszűnik, a testsémával együtt megerősödik a gyermek domináns oldala: jó esetben az azonos oldali kéz, láb, szem, fül. A kevert lateritás segítéséhez is több tanácsot kaptunk, hiszen ez is gyakori feszültségforrás lehet. A szimmetria szakaszában megrekedt gyermek képtelen a keresztezésre, a test középvonalának az átlépésére, pedig pl. az írás folyamata ezt kétszer is megkövetelné tőle. Pontos megfigyeléssel a tanulót akadályozó kis blokkok könnyen felismerhetők, és a kidolgozott gyakorlatokon végighaladva a kihagyott fejlődési fokok bejárhatók. A Bothmer-gimnasztiká-val foglalkozó szakembereknek is lehetőségük van arra, hogy végigkísérjék, játékokon keresztül támogassák növendékeiket ezen az úton. Vendégünk vállalta, hogy négy napon át Pesthidegkúton és Solymáron - néhány osztályban gyors szűrést végezve - személyes tanácsaival segítse az osztálytanítókat. Az a két rajz, melyet a felmérés során készítettek a tanulók, gyors, ám sokirányú tájékoztatót ad a gyermek helyzetéről, ha az ember megtanult látni, olvasni belőlük. A konzultációk során megerősítések és meglepetések egyaránt érték az osztálytanítókat. Előfordult, hogy az ügyesen rajzoló gyermek "ember, ház, fa" rajza addigi munkáihoz képest meghökkentően "primitívnek" tűnt, mert a rajzolást megelőző tapsolások, ugrálások elvonják, megtisztítják a gyerekeket az érzéki benyomásoktól, így saját magukról "mesélnek". Feltárulhat így, hogy mi állhat az írásban, olvasásban, számolásban nehezen haladó és/vagy viselkedészavaros gyerekek nehézségeinek hátterében. Talán azok az élmények, melyek hatására a tanulást megalapozó képességeknek fejlődniük kellene, nem voltak elég mélyek, erősek, esetleg nem megfelelő korban közvetítették azokat, vagy a gyermek testi fejlődése érintett oly mértékben, hogy ezek a képességek nem tudnak eléggé kibomlani. Ez utóbbi esetben nyújthat támaszt többek között a szerző által kidolgozott munkamódszer, ami nem a tüneteket szépítő begyakorlás, hanem a gyökerekig hatol maradandó eredményeket szülve.

A rajzokat átnézve elmondható, hogy átlagosan az osztályban tanulók egyharmadának mindenképpen indokolt lenne valamilyen formában a segítő, terápiás megerősítés, egyharmaduknak javasolt lenne egy rövid ideig, és egyharmaduknak zavartalan csak a fejlődése. Solymáron, a Fészek Iskolában, a tanári műhely keretében az osztálytanítók két délután is hallhattak arról, mi az, amit a meglévő problémákat észlelve beilleszthetnek a fő-oktatás menetébe; egyéni odafigyeléssel, vagy az egész osztályra vonatkozóan. A résztvevők néhány festés-, rajz- és babzsákkal végzett gyakorlatot is kipróbáltak. Monica Ellis magyarországi munkájának legintenzívebb eseménye az a négynapos műhelymunka volt, amely színhelyül a jelentkezők magas létszámára való tekintettel a Pesthidegkúti Waldorf Iskola auláját kapta. Ennek során csillant fel leginkább, milyen is az "Extra Lesson tanár", vagy a legújabban használt hivatalos kifejezéssel élve, a "tanulást segítő tanár" (Learning Support Teacher) munkája, aki az osztálytanítókkal, szaktanárokkal, pszichológussal, gyógyeuritmistával, Bothmer-terapeutával ill. más segítő szakemberrel folyamatosan konzultálva dolgozik a leghatékonyabban. Ha a fizikai test fejlődésében elakadás van, akkor a 7. életévének betöltésével még nincs kész a gyermek a tanulásra. Az iskolai tananyag viszont azt feltételezi, hogy élete első hétéves szakaszának tennivalóin már maradéktalanul túljutott. (Ha az edény repedt, hiába töltjük meg.) Bár a Waldorf-pedagógia önmagában is gyógyító nevelés, mégsem képes minden gyermeket átsegíteni a nehézségeken. Sok esetben azonban elegendő a néhány hónapig tartó egyéni fejlesztés ahhoz, hogy a gyermek követni tudja mindazt, ami az osztályban történik. Audrey E. McAllen "extra órának" nevezi módszerét, mert szeretné, ha a gyerekek ezeken a foglalkozásokon mindenekelőtt a különleges bánásmódot élnék meg a gyengeségeikkel való szembesülés helyett. Az első fejlesztő foglalkozások gyakorlataival "kérdések" sorozatát intézzük a gyerekhez. Oldaliságáról kérdezzük, amikor - utánzással - babzsákot dobáltatunk vele a legkülönfélébb módokon. Más gyakorlatokkal azt kérdezzük, hogy el tud-e jutni a fordított tükrözés elsajátításáig kilencéves korára, uralja-e a teret. További tapintatos kérdések következnek a szem-, kéz- és beszédkoordinációról, a poszturális rendszer integrációjáról... Válaszként a gyermek legapróbb megnyilvánulásai, mozdulatai, munkái élő nyelvvé válhatnak a tanár számára, melyek útba igazítanak a teendőket illetően is. És az alapos megfigyelést követheti a célirányos fejlesztés. A kicsi gyerekek az óra végére megélhetik, hogy kaptak valamit, ami addig nem volt birtokukban, amitől addig el voltak zárva, hogy vannak érdekes dolgok, melyeket ők is elsajátíthatnak. Az idősebbek érezhetik, hogy problémájuk feltárult, megértésre talált és megoldhatóvá vált. A gyakorlatok nemcsak ügyessé teszik a gyerekeket, hanem olyan ősképeket ébresztenek bennük, melyeket a szellemi világból hoztak magukkal. A lelki-szellemi test és az élet-fizikai test összekapcsolása már születéstől fogva a nevelés feladata. Ez a két szembenálló lénytag minden emberben élő, folyamatos kapcsolatban áll egymással, ami hasonló a be- és kilégzéshez. A tanulási problémák, melyekkel a "normál" képességű gyerekeknél találkozunk, ennek a légzési folyamatnak a sérülésével függnek össze. A rajz-, festés-, mozgásgyakorlatok felépítésükkel, szín-, formahasználatukkal harmóniát teremtenek. Aki - az itthoni Waldorf-képzéshez szokva - azt várta, hogy a négy nap alatt hatalmasat meríthet a szellemtudomány mélységeiből, az valószínűleg csalódott. Az előadó az új ismeretek emészthetőségére vigyázva elsősorban a mindennapok praktikumait tartotta szem előtt. Az emberkép, mely a gyakorlatok mélyén húzódik, csak a sok elméletet lassan elsajátítva, gyakorlati munkával áthatva, türelemmel elevenedhet meg. De ez az emberismeret az az alap, melyre oly sokan - türelmetlenül várva - építenénk munkánk során. Talán ezért is volt a műhelymunka iránt nagy az érdeklődés. Sokan (kb. ötvenen) és sok helyről jöttek: néhányan a Waldorf-pedagógiával frissen ismerkedők közül, sok osztálytanító, óvónők, euritmisták, Bothmer-gim-naszták, gyógypedagógusok. És a program végére sem sűrűsödött egy szakterületre a jövőbeli munka iránt lelkesülők köre. Maradt ez az integrált sokszínűség az együttdolgozni akarók kis csoportjában is, akik ez év szeptemberétől kezdik el a munkát. Nem csak a résztvevők köre nyitott, a tervek sem csak egy módszer, egy életmű megismerésére korlátozódnak. A konkrétumok - az Extra Lesson gyakorlatai és háttérirodalma - kockakövein indulva hatalmas köröket szeretnénk bejárni: a mozgás, a beszéd, az érzékszervek, az inkarná-lódás területeit bebarangolni - mindenre nyitott kíváncsisággal, sokféle tudásra éhesen. Meg szeretnénk ismerni a választott témákban az antropozófia és a tudomány megfigyeléseit, következtetéseit, a gazdag hagyományokkal rendelkező magyar gyógypedagógia kincseit, és a gyakorlatban is jól bevált nemzetközi terápiákból néhányat. Az elméleti ismeretszerzés mellett hazai és külföldi hospitálások, további szakemberek meghívása, gyermekmegbeszélések, közös művészi munka, gyűjtött vagy egyénileg, esetleg közösen kitalált gyakorlatok megélése révén személyes élményeket is szerezve szeretnénk eljutni oda, ahonnan intuitív erőink a sok-sok kő alól, melyekre rálépünk, szabadon törhetnek föl. Tanulni szeretnénk; együtt, egymástól. Egy biztos: tanulásunk legfőbb segítői a gyerekek lesznek.

(Audrey E. McAllen Extra Lesson című könyvének lefordítását már elkezdtük.)

* * *

AZ ÁLLATTAN OKTATÁSA

Az ősz folyamán az Ita Wegman Alapítvány kiadásában megjelenik G. Grohmann: Az állattan oktatása Rudolf Steiner pedagógiájában c. könyve, melyet minden osztálytanító figyelmébe ajánlunk. Az alábbi, a „Zur Unterrichtsgestaítung..."* c. műből vett részlet** remélhetően kedvet csinál a könyvhöz.

NEGYEDIK ÉS ÖTÖDIK OSZTÁLY; AZ OSZTÁLYTANÍTÓ EPOCHÁI

Ember- és állatismeret

A 4. osztály főoktatásában centrálisán új elem az ember- és állatismeret, melynek előfeltételeit a megelőző évek biztosítják. Állatokkal és emberekkel az oktatás során már sokszor találkoztak a gyerekek (lásd érzékletes történetek). Elemi módon megismerkedtek már a Nap éves járásával, a növények és állatok életével, megjelenésével, hangjukkal, nevükkel és sok minden mással. Mindezeknek lényszerű egységben kell lenniük a tulajdonképpeni ter-mészetismeret-oktatással. Bármilyen különböző is legyen egy természeti jelenség elmesélésének módja, vagy az összefüggés, melyben benne áll, a tárgy lényegének mégis olyannyira meg kell felelnie, hogy az 5. vagy 12. iskolaév farkasa ne kerüljön ellentmondásba az első év meséjével. Semelyik életkorban nem lehet önkényesen kigondolt vagy érzelgős dolgokkal megtölteni a gyermek kedélyét, hanem csakis a dolog lényegével egybehangzókkal - történjék ez imaginatív-mitológiai, művészi vagy tudományos formában. A világgal való találkozás a felnövekvő gyermek lelkében ez által a sokszínűség által iskolaévei során gazdagodni és erősödni fog.

A sorrend kérdése

Sok fejtörést okozott, hogy Rudolf Steiner a középső osztályok számára a természetismereti tananyag tagolását illetően különböző javaslatokat tett. A német Waldorf-iskolákban többnyire klasszikusnak tekintett sorrendet - emberismeret-állatismeret-növényismeret -, ahogyan ez az 1919-es tantervben megtalálható, később, más alkalmakkor Rudolf Steiner módosította. Az eredetileg megadott sorrend következetesnek bizonyult, minthogy az emberismeret, mint indulás, a természeti birodalmakra irányított tekintetet az emberhez méltó módon nyitja meg. E. K. Stockmeyer meggyőzően utal arra, hogy az 1919-es helyzetben Rudolf Steiner kiképzett Waldorf-tanároknak, míg később többnyire laikusoknak beszélt. Az emberismerettel való indítás kétségkívül különleges felelősségérzetet követel. El kell érni, hogy az ember szemlélése az ember-állat-nö-vény megértésének valódi kapujává váljon. Ismeretelméletileg a folyamat akkor a legmeggyőzőbb, ha először a megismerés eszközét fejlesztjük, és azután azzal dolgozunk. Ha a természetismeret oktatását a természeti birodalom egy tetszőleges helyén kezdjük egy bizonyos állat, növény vagy kőzet megbeszélésével, akkor a természet megértésének előfeltételei tisztázatlanok maradnak. Akkor a gyerek mindenféle lehetséges elméletmorzsával telítődik, melyeket valahol fölvesz, amelyek azonban a tárgyra való szabad rátekintési eltorzítják. Az ember egyedül azt ismeri föl, amihez megfelelő megismerési képességekkel rendelkezik. Ha saját létét a gondolatilag vagy érzésszerűen megértő tudatba emeljük, akkor képes lesz arra, hogy egy másik létet a maga hasonlóságában vagy éppen különbözőségében megragadjon. Ezért a természethez vezető ideális út az emberismerettel kezdődik.

Az ember alakja

Döntő szempont a testiségnek az emberi alakon leolvasható hármas tagozódása. Ezt a szempontot a további iskolaévek során néhány más aspektus is ki fogja egészíteni. Itt először a negyedik osztály egy speciális kiindulópontjáról lesz szó, amit bizonyos fokig általánosítva ábrázolunk. A fej, a törzs és a végtagok képzésüket illetően a geometriailag tökéletes gömb metamorfózisainak foghatók föl: a fej, mint a gömb napszerű tökéletessége, a törzs, mint holdszerűen töredékes, és a végtagok, mint csillagszerűen sugárzók. Lehetőleg sokrétűen, szemléletesen és művészien kell mindezzel bánni. Ehhez szóba jöhet konkrét emberek megfigyelése, formarajzolási gyakorlatok, bőséges formázás, rajzolás és festés, valamint alkalmas költemények recitálása. Fontos, hogy a testi tagoltsággal összekapcsolt működéseket részletesen megbeszéljük. Mit csinál az ember a fejével, a törzsével, a végtagjaival? Ha ezt az összefüggést életerősen és művészi módon megdolgozzuk, akkor azt a rajzot is elevenen belevonhatjuk az oktatásba, melyet Rudolf Steiner a metodikai-didaktikai kurzusban vázolt föl.

A gyerekek gyorsan és szemléletesen rátalálnak a lényegesre. „Mit tud az ember a fejével csinálni?" „Tud vele látni." „Tud vele hallani." „Az orrával tud szagolni." Mindezeket a megfigyeléseket ösztönözheti, kibővítheti és végül összegezheti a tanár. A fejjel és a fej szerveivel az ember képet tud alkotni a világról. Észleli a világot, és képet tud alkotni róla. Ezáltal egy saját világot hordoz magában, amely a nagy világban önálló létet képez. Az ember a fejszervezete által nyeri el az önállóságát. „Ha egy művész képszerűén, plasztikusan meg akarná mindezt formálni, vajon hogy csinálná? Próbáljátok meg magatok!" Ezt a világon belüli önállóságot, független ön-alakítást semmi más nem tudja olyan átfogóan és elementárisán kifejezni, mint a gömb alakja. A tanulók felismerik, hogy a fejképzés formája és a működés egymásnak megfelelnek. Ugyanígy kidolgozhatjuk a megfelelő összefüggést a törzsképzésnél is. A törzs formája a hát és a fej felé inkább zárt, elől és lefelé inkább nyitott, vagyis az egyik irányban inkább a gömb-princípium felé közelít, a másik irányban kehellyé nyílik. Éppen ez teszi gömbtöredékké a formáját. Milyen működések zajlanak elsősorban ezen a területen? A légzés és a vérkeringés ritmikus folyamatai. A légzésnél különösen világossá válik, hogy itt a kint és bent állandó váltakozásáról van szó. Az ember belélegez és kilélegez. A külső világból magába vesz valamit, a sajátjává teszi, aztán átalakítva ismét visszaengedi a világba. Vagyis a nagy világot egy kicsit a sajátjává teszi, de ezt nem viszi el teljes lezárásig, hanem azt, amit fölvett, visszaadja - mindenesetre átalakítva -a világnak. A középső ember ilyen és hasonló funkcióinak testté vált képe a nyitott gömb.

A végtagok sugárformájában a gyerekek nagyon hamar meg fogják érezni az ember világba beleható akarati impulzusainak kézzelfogható képét. A karok és lábak teszik lehetővé az embernek, hogy belehasson a teremtett világba. Intenciói a tevékenységi szervei közvetítésével sugárként hatolnak környezetébe. Ezen a helyen azonban utalnunk kell ennek a sugárzónak a kétféle sugárzási irányára. A végtagokon keresztül nem csak kifelé áramlik valami a világba. A végtagokkal teremtett dolog egyben mindig tanúbizonysága annak is, ami az emberbe beleáramlott, annak, amit akarati impulzusként az ember ajándékba kapott. Funkció és testi alakképzés itt is egységet alkot. A plasztikai-művészi alakításban talán fel lehet hívni a gyerekek figyelmét a gömb belülről kiinduló, és a sugárszerű végtagok kívülről ható képzőtendenciájára. Az egyik a nyugalom képe, a másik a dinamikáé, és mindkettő megfelel a saját területe funkcióinak. Az elgondolkodó szembesülésben a gyermek megismerte az emberi fiziológia egyik első tagozó aspektusát. Az állatvilággal való további foglalkozás során ez az aspektus gyümölcsözővé válhat. A tapasztalatok alapján egy beható emberismereti bevezetés legalább három napot, de akár egy egész hetet is igénybe vesz. Ehhez kapcsolódik azután az első állatok bemutatása.

Állat-alakok

A Rudolf Steiner által ebben az összefüggésben javasolt állatokat a megelőző emberismereti szemlélődésből kiindulva különösen jól meg lehet beszélni. A „fejállat" példájaként a közönséges tintahalat (szépia) jelöli meg, az úgynevezett „törzsállat" példájául egész sor őshonos állatot... egeret, szarvast, birkát, lovat. A tintahal az állatvilágban a fejállatképződés csúcspontját jeleníti meg, de ebben az összefüggésben további állatokkal - kagylókkal, tengeri csillaggal - is foglalkozhatunk. Eközben utalhatunk a fejállatok között föllelhető polaritásokra is. Egy tengeri sün pl. világos gömbtendenciát mutat, míg a tengeri csillagnál sugárszerű képződést láthatunk. Az ilyen eleven sokrétűség azonban semmiképpen sem zavarhatja meg a gyermek lényegre irányuló figyelmét.

Hogy a tanulóknak azt is közvetítsük, hogy hol él a tintahal, leírhatunk nekik egy déli utazást, ábrázolhatjuk a tájakat, útvonalakat, embereket, az utazás időtartamát. Alfréd Brehm a lábasfejűek (Cephalopodok) bevezetéséhez kapcsolódásul egy színpompás olasz halpiac leírását választotta. Elbeszélése eleven, didaktikailag ügyes, példaszerű. Mégis, lehetőség szerint részesítsük előnyben a saját élményeket, hogy az oktatás tárgyát a lehető legautentikusabban közelítsük a gyerekekhez. Az állat külsejét, életmódját és viselkedését olyan átfogóan kell ábrázolni, hogy végül a megfigyelések sokasága igazolja a „fejállat" megnevezést. Ugyanilyen szemléletesen ábrázoljuk aztán a „törzsállatokat". A Rudolf Steiner által megnevezett példákat illetően didaktikailag meggyőző, hogy őshonos állatokról van szó, melyeket a gyerekek gyakran saját tapasztalatukból már ismernek. Az oktatásba könnyen bevonhatjuk az élmények elmesélését, a rajzolást, a formázást, fogalmazások írását is. Végül visszatérünk az emberhez. A tanulók megismerték a tintahal sajátosságait, az egér, a birka, a szarvas vagy a ló sajátosságait, és felfedezték, hogy az egész tintahal egy csodálatos, differenciált, magas fokon specializált fejképződmény; azt is észrevették, hogy a többi állat egész sor magasabb szervet is kialakít, végül megértették, hogy mindez mégis csupán az önfenntartásukat és a fajfenntartást szolgálja. Törzsállatnak lenni annyit jelent, mint az önfenntartás hasznosságra szervezett létformájában élni. Ez a felismerés az állatvilágból vett példákkal való találkozásban a sokféle csoda iránti lelkesedés hangulatába burkolódzik. Ehhez kapcsolódik még az emberlét sajátosságának titka. Mindazzal, amit az ember az életben ügyesség terén csak kívánhat, az állatok az emberit meghaladó mértékben rendelkeznek. Az ember nem tud olyan jól futni, ugrani, hallani, mászni vagy szagolni. De egyvalami a szabadságában áll, és ez csak emberként lehetséges számára: megszabadulhat a hasznosság kényszerétől. Tehet olyasmit is, ami nem pusztán célhoz kötött és előnyt teremtő. Képes a lábait, és mindenekelőtt a kezeit és karjait használni, hogy a „jó" és a „szép" műveit létrehozza. Tud segíteni egy másik lény kedvéért, tud festeni és muzsikálni a szépség kedvéért, tud imádkozni a tiszteletreméltó tiszteletére. A végtagjai teszik az embert a szabadság lényévé.

Ez a végpontja ennek az epochának, mely perspektívájában a gyermeknek egész életére, de a tizedik életévéből a tizenegyedikbe való átlépésnél is döntő segítséget adhat. A negyedik osztályban betöltött központi jelentősége, és sok mindenben új szemléletmódja miatt semmiképpen se mulasszuk el, hogy szülői esten ezt az epochát alaposan megbeszéljük.

* Zur Unterrichtsgestaltung. in 1. bis 8. Schuljahr an Waldorf-/Rudolf Steiner Schulen, Verlag am Goetheanum, évszám nélkül

**Hartwig Schiller: Das Kind in der mit-tleren Klassenlehrerzeit, Menschen- und Tierkunde, Pflanzenkunde in der 5. Klasse
(Ford.: Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

SZOCIÁLIS KÉRDÉS

Kálmán István

SZABAD SZELLEMI ÉLET

„A megfelelő időben, a megfelelő helyen a helyeset tenni..."

Joseph Beuys

Orbán Viktor, Magyarország új miniszterelnöke a parlamentben tartott beszédében kormánya feladataként a „szabadság és rend társadalmának" megvalósítását jelölte meg. A két fogalom együtt értelmezése valóságérzékre utal. A szocialista Kovács László az ellenzék nevében elutasította a kormány programját, mondván, hiányzik a megvalósítás feltétele, azaz a pénz. Kovács László tehát úgy gondolja, hogy a szabadság és a rend megteremtése attól függ, hogy van-e hozzá elegendő pénz. A pénz jelenlegi birtokosai valószínűleg Kovács László mögé sorakoznak föl. Az ő érdekük azonos: a jelenlegi államhatalom fönntartása. A kormánypárti politikusok részéről a legnagyobb hiba lenne, ha nem ismernék föl, hogy a pénz azáltal, hogy nem forgalmi eszközként, hanem áruként működik a gazdaságban, példátlan hatalmi koncentráció eszköze lehet. De a pénz nem tud szabadságot teremteni, hanem csak szabad iniciatívákat finanszírozni. Szabad iniciatívák pedig csakis egy szabad szellemi életben bontakozhatnak ki. Ha Orbán Viktor és a mögé felsorakozó kormány a „szabadság és rend társadalmát" nemcsak ideológiai szlogenként akarja használni, hanem valóban törekszik annak megvalósítására, akkor mindenek előtt a szabad szellemi élet alkotmányjogi feltételeit kell megteremtenie. Es ezt meg is teheti, mert ezt a lehetőséget és egyben felelősséget adta számára a „második rendszerváltás"! Ha ezt elmulasztja, mindent elveszíthet, mert a gazdaságban a privatizáció, a külpolitikában pedig az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás deklarálása teljes mértékben megköti a kezét. A gazdaság és a külpolitika területén a kilencvenes évek döntéseinek következményeiben élünk, melyeket - bármilyen súlyosak is - el kell tudni szenvednünk. De a jövő, a valóságos jövő itt van a gyermekeinkben, és ha a jövőnkről nem akarunk lemondani, akkor a legfontosabb és még ma is megvalósítható feladatunk a szabad szellemi élet megteremtése - első lépésként a tanítás és tanulás szabadságának alkotmányjogi biztosítása, ezzel egyidőben pedig a jelenleg érvényben lévő közoktatási törvény újrafogalmazása és kiterjesztése a főiskolákra és egyetemekre. A közoktatási törvény, melyet az országgyűlés 1993. július 12-i ülésén elfogadott, bevezetőjében deklarálta a „tanszabadság és a tanítás szabadságának érvényesítését". Azonban már az első fejezetben ("Alapelvek") kijelenti, hogy „a közoktatás rendszerének működtetése az állam feladata". A törvény ezzel a rendelkezésével alapjában megtagadta a szabad szellemi életet, és megsemmisítette a tanítás és tanulás szabadságának jogát.

Csak az államtól és gazdaságtól nem függő szabad szellemi élet teszi lehetővé az önigazgatású oktatási, nevelési intézmények - mint szabad vállalkozások - létrejöttét.

A Waldorf-iskola és a hármas tagozódás házassága aligha jött volna létre, ha Rudolf Steiner nem áldotta volna meg. A Waldorf-iskola a hármas tagozódás gyermeke, a szabad szellemi élet kis darabkájaként az utolsó maradéka a meghiúsult hármas tagozódásnak, és a jövőben új hármas tagozódási mozgalmat fog szülni. Azóta a Waldorfiskola-mozgalom nagyjai kötelezve érzik magukat arra, hogy a

A „szabad iskola" alkotmányjogilag a mai napig nem létezik! A jelenlegi közoktatási törvény értelmében ma-gán- illetve jogi személyek által alapítható iskolák, óvodák gyakorlatilag állami irányítás és ellenőrzés alatt működhetnek, ami kizárja a tanulás és tanítás szabadságát, és pénzügyileg is függő viszonyt teremt. A „tanszabadság" ideológia maradt.

A rendszerváltással egyidőben, a Kós Károly Alapítvány kiadásában ötezer példányban megjelent Rudolf Steiner: A szociális élet kérdései (Die Kernpunkte der sozialen Frage) című könyve, melyet a szerző először 1919-ben jelentetett meg. Ugyanekkor alapították Stuttgartban az első szabad iskolát a Waldorf Astoria Cigarettagyár tulajdonos igazgatójának finanszírozásával.

Ebben a könyvében Steiner a „világtörténelmi fordulóponton" (1917!) kifejti a szociális organizmus alapjaiban történő újjáalakításának szükségességét, aminek az elmulasztása az emberiség számára a jövő elvesztését jelentheti. A szabad szellemi élet megteremtését Steiner a hármas ta-gozódású társadalomban centrális feladatnak tekintette.

Az 1919-ben Stuttgartban megalapított szabad Waldorf-iskola a szociális organizmus hármas tagozódásának impulzusából keletkezett. Európában és Európán kívül is egyre több Waldorf-óvoda és -iskola nyitotta mozgalom egész tevékenységét a hármas tagozódás megvalósításaként mutassák be, aminek persze válsághoz kell vezetnie. Ez tulajdonképpen már régóta így van, de az álcázza, hogy ezek a nagyok úgy viselkednek, mintha egyidejűleg a hármas tagozódásnak is szakértői volnának. Amíg a hármastagozódásosok (akik a hármas tagozódáshoz valóban értenek) alszanak, vagy elnémítják őket, a meg kapuit, anélkül azonban, hogy egyetlen országban is létezne a szabad iskola alkotmányjogi biztosítása. A törvények a legtöbb országban (1990 óta a volt szocialista országokban is) lehetővé teszik magániskolák alapítását, melyek azonban mind törvényileg, mind finanszírozás tekintetében hátrányban vannak az állami és egyházi iskolákhoz képest. A politikai változások és adótörvények bármikor bizonytalanná tehetik fennmaradásukat.

A magyar nép szabadságvágya megnyilvánulásának lehet tekinteni, hogy mind a stuttgarti alapítás, mind az 1989-es rendszerváltás után Kelet-Közép-Európában először Magyarországon jött létre Waldorf-iskola.

Jelenleg több tucat ilyen intézmény működik Magyarországon, és a többi, bolsevik uralom alól felszabadult országban, és az érdeklődés irántuk egyre nő. De a szabad iskola mindaddig illúzió marad, amíg az önigazgatású intézményeket biztosító törvény nem születik meg. Nagyon sokan vannak, akik szeretnék ezt megvalósítani. Sok függhet attól, hogy a Waldorf-mozgalomhoz tartozó emberek - nevelők, szülők -, akiket a Waldorf-pedagógia szellemének megismerése segített a szabad szellemi élet szükségszerűségének megértésében, most össze tudnak-e fogni, és felismerik-e, hogy a „második rendszerváltással" Kelet-Közép-Európa számára egy szellemi '56 lehetősége nyílt meg.

nagyok többé-kevésbé a kezükben tartják annak a meghatározását, hogy mi a hármas tagozódás. Ezt különösen könnyűvé teszi számukra az, hogy az antropozófusok túlnyomó többségének, egyáltalán nem kivéve a Waldorf-tanárokat, kevés fogalma van a szociális hármas tagozódásról. Innen ered ez a helymeghatározás. Személyekkel nem foglalkozom. Ebben az összefüggésben kizárólag

^ugrás az oldal tetejére

EGY FEJEZET A PEDAGÓGIAI SZOCIÁL-PATOLÓGIÁBÓL: AZ ALÁRENDELÉSI OKMÁNY

Dieter Brüll 1992-ben megjelent „Waldorfschule und Dreigliederung"* című könyvének egyik függelékében ismerteti azt a megállapodásnak titulált okmányt, amelyet a Waldorf-iskoláknak el kell fogadniuk, ha a szövetség tagjai akarnak lenni. Brüll a jogi formulát szociál-patológiai jelenségnek tekinti. Magyarországon nemrég alakult meg, és csak most van kibontakozóban a magyar Waldorf-szövetség. Brüll kemény kritikája gondolkodásra késztetheti a Waldorf-mozgalomhoz tartozókat, hogy a magyar szövetség vajon mennyiben akarja követni, vagy milyen irányban haladja meg a stuttgarti tendenciákat.

A témában beérkező olvasói leveleket következő számunkban szívesen közreadjuk.

A Waldorf-iskola és a hármas tagozódás házassága aliga jött volna létre, ha Rudolf Steiner nem áldotta volna meg. A Waldorf-iskola a hármas tagozódás gyermeke, a szabad szellemi élet kis darabkájaként az utolsó maradéka a meghiúsult hármas tagozódásnak, és a jövőben új hármas tagozódási mozgalmat fog szülni. Azóta a Waldorfiskola-mozgalom nagyjai kötelezve érzik magukat arra, hogy a mozgalom egész tevékenységét a hármas tagozódás megvalósításaként mutassák be, aminek persze válsághoz kell vezetnie. Ez tulajdonképpen már régóta így van, de az álcázza, hogy ezek a nagyok úgy viselkednek, mintha egyidejűleg a hármas tagozódásnak is szakértői volnának. Amíg a hármastagozódásosok (akik a hármas tagozódáshoz valóban értenek) alszanak, vagy elnémítják őket, a nagyok több-kevésb a kezükben tartják annak a meghatározását, hogy mi a hármas tagozódás. Ezt különösen könnyűvé teszi számukra az, hogy az antropozófusok túlnyomó többségének, egyáltalán nem kivéve a Waldorf-tanárokat, kevés fogalma van a szociális hármas tagozódásról. Innen ered ez a helymeghatározás.

Személyekkel nem foglalkozom. Ebben az összefüggésben kizárólag nyilvános gesztusaik érdekelnek. A nevek ezen kívül el is terelnek az ügyről. Ha a tettek mögötti személyek felismerhetők, akkor ez elkerülhetetlen. Én azonban mégis örülök, hogy törekvéseim számára egy olyan dokumentumra mehetek vissza, amelyben nem fordul elő természetes személy neve. Ez az a megállapodás, amelyet a Waldorf-iskolát alapítani akaró csoportoknak meg kell kötniük a Waldorf Iskolák Szövetségével, ha azt akarják, hogy felvegyék őket a Szövetségbe. Itt következik szórólszóra a megállapodás, csak a mondatait számoztam meg.

Megegyezés a Waldorf Iskolák Szövetségében való együttműködésről

1. A Wa/dorfisko/a-mozgalom tetemes megnövekedése, valamint a kollégiumokban és a szülői közösségeken belül végbement generációváltás adnak indítékot arra, hogy az eddig elevenen kifejlődött eljárási és magatartási módokat a német Waldorf-iskolák társaságán belül pontosabban leírjuk.

2. A kialakult szokásokat különösen az újonnan jelentkező iskolák tudata számára kell világossá tenni, akiknél a dolog természeténél fogva hiányzik a tisztán szokásjogon alapuló sokévi gyakorlat.

3. Az idekapcsolt leírás fő motívuma az a szándék, hogy ezen életterület számára erősebb tudatot serkentsen.

4. Újból és újból tisztázni kell, hogy egyfelől egy közösség, másfelől egyáltalán a szabadság lényege csak az egyén érdekének (autonómia) és a közösség érdekeinek kiegyensúlyozott viszonyában valósítható meg.

5. A szövetségben minden iskola és személy egyetért a következőkkel:

6. A csatolt megállapodásban felsorolt megegyezéseknek és tanácsadásoknak nem szabad az új eszmékből eredő szociális formák létrejöttét akadályozniuk.

7. Szociális területen sajátos emberi erők akarnak megnyilatkozni és tevékenykedni, ez a Waldorfiskola-moz-galom továbbfejlődését szolgálja.

8. (I.) A Szabad Waldorf Iskolák Szövetségébe való felvétellel a megalapítandó iskola (és a hordozó egyesület) elismeri, hogy minden lényeges ügyben mintegy három éves időszakon belül nem hoz határozatot a szövetséggel, azaz rendszerint a szövetség regionális szervével való előzetes megegyezés nélkül.

9. Az iskola megalapítása előtt, vele egyetértésben név szerint kijelölnek egy vagy több személyt, aki a regionális szerv megbízásából felelős a szóban forgó együttműködésért.

10. Az említett hároméves időszakot az iskola vagy a regionális kapcsolatért felelős testület kezdeményezésére meg lehet hosszabbítani mindaddig, amíg az e megállapodásnak megfelelő konkrét együttműködés gyakorlattá nem válik.

11. (II.) A lényeges ügyekben egyetértést kell elérni. Ide tartoznak:

12. - Tárgyalások az iskola felügyeletét gyakorló hatóságokkal, amennyiben ezek a mindenkori, a szövetségi köztársaságban érvényes szabályozással vagy jogi kérdésekkel szembeni státus-változásra vagy jelentős jogi kérdésekre (pl. az iskolázás befejezése) vonatkoznak.

13. - Tárgyalások a hatóságokkal, amelyek az iskola adójogi kezelésére, a szülői hozzájárulás adójogi kezelésére, az iskolaépületek finanszírozására vonatkoznak.

14. A Szabad Waldorf Iskolák Szövetségében a közösségi feladatok finanszírozásával kapcsolatos alapvető kérdések.

15. Tanácskozás a megnevezett pat-ronálókkal a főállású tanárok közreműködésére vonatkozó megegyezésről, továbbá a mindenkori iskolai közösség szociális struktúrájának alapkérdései tekintetében.

16. Különösen köteles az iskola beszerezni a Waldorf Iskolák Szövetsége képző intézményeinek a tanácsát az ott végzettek alkalmazása esetén.

17. (III.) Ha nem jön létre egyetértés a megnevezett patronálóval (patro-nálókkal) (I. pont), akkor mindkét félnek lehetősége van arra, hogy közvetítés végett a szövetség regionális testületéhez forduljon.

18. Ha ezen az úton sem jön létre egyetértés, a szövetség más szervei is megkereshetők.

19. (IV.) Ezen patronál ás időszakát követően minden iskola felelősen együttműködik a szövetség testületeivel (pl. a regionális konferencián).

20. Ezzel kapcsolatban fennáll az a magától értetődő kötelezettség, hogy a finanszírozás (többek között pl. nyilvános hozzájárulások), valamint az állami intézményekkel való tárgyalások (beleértve a bírósági eljárásokat is) lényeges kérdéseiben, amennyiben ezek a közösség érdekeit érintik és az egyoldalú cselekvés nem felelősségteljes, az iskola tanácskozik a szövetség illetékes szerveivel.

21. Értelemszerűen itt is érvényes a (III.) pont.

22. Kezdettől fogva meg kell állapodni a felekezeti vallásoktatás beiktatásáról azon vallási közösségek erre illetékes képviselőivel, amelyhez a szülők tartoznak.

23. Elő kell készíteni a szabad keresztény vallásoktatás bevezetését a név szerint kinevezett patronálóval (patronálókkal) (I. pont) és az iskolamozgalom régió feletti vallásoktatási testületével.

El kell várnom az olvasótól, hogy tegyen néhány - számára valószínűleg szokatlan - sétát a jogászkodás-ban. Sajnos nem megy másképpen, bár egy ilyen vizsgálat bizonyosan nem állt a szerző szándékában. - Először is meg kell jegyezni, hogy a dokumentum két, minőségileg teljesen különböző, az első vonallal egymástól elválasztott részből áll. Az első rész indokolja a szerződést, és nincs jogi ereje - vagy legfeljebb magyarázó jelentősége van, amennyiben a második rész szövege nem volna világos. A második rész egy szerződés, amely kötelezi a partnereket és amelynek teljesítése esetleg perrel is érvényesíthető.
Mint a törvényjavaslatok indokolásánál szokásos, az első rész szóvirágokat tartalmaz, amelyek eltakarják az olvasó elől a második rész tényleges jelentését. A legtöbb olvasót az indokolás barátságos, érthető szövege úgy ahogy kielégíti. Az utána következő jogi próza az olvasó számára gyakran nem érthető. így a mi dokumentumunkban a második részben egyáltalán nem találunk leírást (mint az 1. és 3.), hanem csak előírásokat. A második mondat valójában azt közli, hogy az újonnan csatlakozó iskoláknak a szándékozott működésmódot be kell gyakorolniuk, ezzel azonban egyáltalán nem ébresztik fel a tudatot egy új életterület számára (3.). Ez egyfelől mint elkerülhetetlenül elfogadott elnyomja a tudatot, másfelől az erre vonatkozó akaraterőket a második részben támasztott tabukkal megbénítja. - A negyedik mondatban ismert hangokat hallunk az intézményi (mező-) tapasztalati területről, amire vonatkozóan ez igaz is, ezt azonban a makro-szférára (más intézmények viszonya a szövetséghez) gondolja, ahol a mondottak kérdésesek és veszélyesek: mindaz, ami a tanácsadáson túlmegy, ellentétben áll a szabad szellemi élettel. Csak az egyedi szervezet, például az iskola mint célszervezet számára megengedett azt követelni a munkatárstól, hogy az alapszabály szerinti célba beletörődjék. De hát melyik olvasó jártas ezekben a szociális megkülönböztetésekben? Csak akkor tudná felfedni ezt a hamis analógiát. - Az 5 mondat üres vélekedés.

Valóban megkérdezték valamennyi tagiskola és a mindegyikükben működő személyek véleményét? Mint oly gyakran, a hatosban megjelenik a gonosz. Itt olyasvalamiben való egyetértésről van szó, amit a második rész megtilt. Ez konkrétan az olvasó félrevezetése. Ha felhívják a figyelmét arra, ami a második részben áll, a legtöbb esetben a következő választ kapjuk: "De hát egyáltalán nem ez az értelme!" Valójában azonban a szóvirágoknak egyáltalán csak akkor van jelentőségük, ha a második rész nem lenne egyértelmű. A 6. mondat és a második rész ellentmondásából - ha a szerző jóhiszeműségéből indulunk ki - azt kell vélnünk, hogy az "új formák új eszmékből" a valóság egy egészen más területére vonatkozik (pl. "szociális" kommunikációs formákra), mint amire a második részben gondoltak. A 7. mondat még alátámasztaná ezt a tézist: sajátos emberi erők. Ez megegyeznék az én tapasztalatommal, hogy a szociális képességek kifejlesztését (NPI), tehát a pszichológiát összekeverik a szociális építőművé-szetbeli szociálissal (Die Kernpunkte der sozialen Frage). Most vegyük szemügyre a második részt. Ezt lehet megállapodásnak nevezni. Ehhez azonban szükséges lenne, hogy mindkét fél szabadon ügyködhessen. Ha nem erről van szó, akkor diktátumról beszélünk. Itt a szövetség előír, és a jelöltnek nincs választása. A szövetségen kívül alapítani ugyanis gyakorlatilag lehetetlen. Ez egy önkényes szabadiskola volna, amelynek állami diplomás tanárokat kell alkalmaznia, melynek alig van esélye támogatásra, és nem nevezheti magát Waldorf-iskolának. Egyébként még további akadályok is vannak. A szövetség ténylegesen monopólium, a jelöltnek vagy nyelnie kell, vagy nem alapít. - A 8. mondat a szövetséggel való "megegyezésről" beszél. A helyes kifejezés ez volna: engedélyt kell kérnie, mivel minden "lényeges ücjy" a szövetség gyámsága alatt áll. Uj szociális formákra (6.) tehát csak akkor lehet szabadon áttérni, ha ezek lényegtelenek. - A gyámság időtartama nem három év, hanem korlátlan (10.), mert csak akkor szűnik meg, ha az iskola engedelmes és alárendelt. Az a tapasztalatom - és bizonyára a szövetség tapasztalata is -, hogy egy kollégium öt évi hivatalnoki státus után már nincs abban a helyzetben, hogy szociálisan újítson. Azt is fel kell tételezni, hogy kinevezendő személyként (9.), akik a gyámságot gyakorolják, csak azok jöhetnek szóba, akik készek arra, hogy az iskolát engedelmessé tegyék. A 11. mondatot úgy kell olvasni, hogy a következőkben felsorolt esetek, amelyekben "egyetértés" (olvasd: a szövetség engedélye) van megkövetelve, semmiképpen nincsenek korlátozva. Sokkal több ilyen eset is adódhat, de a megnevezetteket illetően semmi kétség nem maradhat, így ezek tekintetében minden további mérlegelés (1-7. mondat) jelentőségét veszíti. Ebben láthatjuk az alárendelési okmány tulajdonképpeni okát. - A 12. mondat az újonnan jöttét szorosan ahhoz a megállapodáshoz köti, amelyet a szövetség (vagy tagjai) a hatóságokkal kö-tött(ek). Nos, mint ismeretes, ma a fölsőbbség "bele üti az orrát" az iskola legtöbb ügyébe, úgy, hogy frontálisan vagy oldalvást mindig érintik a megállapodásokat. A megnevezett példa "az iskolai záróvizsgák" az ártatlanabbak egyike lehet, akkor is, ha bizonyos záróvizsga-kötelezettségek elfogadása is szíven találja a szellemi élet szabadságát. Mindenekelőtt azonban alig lehet megvalósítani egy új szociális formát (6.) anélkül, hogy az egy ilyen egyezménybe ne ütközne. Ide tartozik például a szociális alapkövetelmények egyike, a munkavállalói viszony eltörlése. Arra a kérdésre sem adhat az iskola saját választ, hogy az állami támogatás inherens feltételeit elfogadhatónak tartja-e. - A kidolgozásra vonatkozóan a 13. mondat világít rá. Az iskola adójogi kezelése olyan szorosan összefügg a struktúrájával, hogy alig képzelhető el olyan, a szociális hármas tagozódás felé haladó változás, amelynek ne lennének adókövetkezményei. Tehát nincs szabad szellemi élet, nincsenek tanárok, mint szabadon működő vállalkozók, nincs tőkesemlegesítés ("iskolaépületek"). - A 14. mondat a szövetség saját érdekéhez fűződik: a jelölt befizetési kötelezettsége. Ebből aztán a tanárok képzését a kívánt szemléletbe lehet kényszeríteni, (Lásd a "Kommentár az adományozási felhíváshoz" c. írásomat, "Erziehungskunst" 1990/2). A tanácsadás a szociális struktúra alapkérdéseire vonatkozóan (15.) a 12. és 13. mondatok után komikusan hangzik, és összefügghet ennek az alárendelési okmánynak a még megbeszélendő indítékával. Ez nem teljesen veszélytelen, szövetségi jogász úr, mivel a bíró ebből egy á contrario-érvet meríthet! - Hogy a főállású tanárok beállítása nem történhet meg a gyám tanácsa nélkül, az szinte iszonyatos. így akarják talán kivédeni, hogy a képző intézményektől lázadók kerülhessenek az iskolákhoz? A dolog semmiképpen nem új. A későbbi Wangen Waldorf-iskola azzal a kifejezett feltétellel kapta meg az alapítási engedélyt, hogy az alapító tanárok egyike a hármas tagozódás-mozgalomban való közreműködését megszünteti. (Hasonló feltételről olyan tanárok esetében, akik egy vonósnégyesben játszanak, vagy még egy terápiás intézményben is tevékenyek, soha nem hallottam.) Már vannak gyámsági iskolák, akik ezt a "jogot" az adminisztratív alkalmazottakra is kiterjesztik. Az, hogy az alárendelési okmány nem adja meg ezt a jogot, az nem baj: a "patronálást" csak azzal a feltétellel fogadják el, hogy minden egyes alkalmazottra vonatkozó intézkedésbe egyezzenek bele. Minthogy ugyanez a szerződés a patronáló meglétét az alapítás feltételének tekinti (9.), az alapítók számára nem marad választás. Vajon ennek a dolgozatnak a szerzői számára nem ismert, hogy senki nem lehet bíró a maga ügyében? A 17. és 18. mondatok ugyanis tisztán kimondják, hogy ha a szövetség "nemet" mond, a szövetséghez lehet fellebbezni: mint az abszolutisztikus korszakban.

Végül ha valaki azt gondolja, hogy egy iskola attól, hogy viselkedésére "elégséges" osztályzatot kapott, szabad lenne, az nem számol a IV. paragrafussal. Ez nemcsak a szövetség testületeivel való állandó együttműködésre kötelezi az iskolát, hanem életfogytig mindenütt, ahol a "közösség (= a szövetség) érdekei" megjelennek, a szövetséghez kell igazodnia (19. és 20.), ahol ugyanis nem szabad megfeledkezni a fekete levesről: ha a "III. pont" megfelelően érvényes (17. és 18.), nincs szó tanácskozásról, hanem alávetésről. Egy további vonal elválasztja a háromszor hétszeresre konstruált műremeket egy egészen más jellegű diktátumtól, amely közvetlen beavatkozás a pedagógiába: egy megbízható testület vezetésével (23.) folytatott vallásoktatás nélkül nincs Waldorf-iskola (22.). Talán meg lehetne érteni ezt a követelményt, ha a vallásórák inherens részei lennének a Waldorf-iskolák tantervének. Semmi nincs, ami ennél kevésbé lenne igaz. Steiner a vallásórákat az iskolán belüli zárványként jellemzi. Azt, hogy itt egyáltalán nem pedagógiai kérdésről van szó, akkor lehet felismerni, ha az ember megfontolja, hogy mit csinálna Stuttgart, ha -mint egyes országokban - az iskolai vallásoktatás tilos volna. Bezárnák az iskolákat?

E szégyentelennek ható ügy szükségképpen túl rövid elemzése után az olvasónak még hallania kell arról, hogy milyen "vétségek" adtak alkalmat erre a totalitárius nekiveselke-désre. Nos, a 22.-hez és 23.-hoz Kempten állt modellt. Kudarcot vallott a szövetség próbálkozása, hogy az ottani Waldorf-iskolát jogi eljárással engedelmessé tegye, és amikor ez nem sikerült, gazdasági eszközökkel kényszerítse megszűnésre (a szövetség nagy ráfordításával egy második Waldorf-iskolát nyitottak Kemptenben). Mi keltette föl a haragjukat? Az, hogy Kempten a vallásórákat a magánszférába utalta. A szövetségnek ez ügyben nem volt pedagógiai érdeke, de fennállt a veszélye annak, hogy ebből eredően a bajor Waldorf-iskoláknak kellemetlenségeik támadhatnak a hatóságokkal. Igen, éppen úgy, mint ahogy a fölsőbbség megpróbálja a szabad iskolákat elnyomni, mert fenyegetést jelentenek az állami iskolák számára! Meg kell állapítanunk, hogy a Waldorf Iskolák Szövetsége, amelyet Steiner a hármas tagozódás útcsiná-lójának szeretett volna látni, kész volt a szellemi élet szabadságát a hatóság jóindulatának feláldozni. A szövetség nem fél attól, hogy egy pedagógiai fakultációt kierőszakoljon az új iskolát alapítóktól. Ez a magatartás azonban a diktátum első részének (8.-tól 21.-ig) is alapját képezi, csupán ott a támadás nem a hármas tagozódás egy része ellen irányul, hanem a hármas tagozódás mint egész ellen. A wernsteini iskola Németországban a múltban és jelenleg is az egyetlen, amely a struktúráját a szociális hármas tagozódásra építette. Nem fogadott el támogatást az államtól, szabad ajándékokból élt (tehát nem volt tandíj), nem volt munkavállalói viszony, az iskola struktúrája hármasan tagolt volt, és volt egy (esetleges konfliktusok esetére választott) döntőbírói testület. És az iskola virágzott. Éppen ez a jelenség volt Stuttgartnak szálka a szemében. Egy ilyen iskolának nem szabadna bizonyítania életképességét! A pedagógiában azipnban nem volt semmi kivetnivaló. így hát elvették tőle a jogot, hogy Waldorf-iskolának nevezze magát; ehhez ugyanis a szövetség tagjának kell lenni, és a szövetség nem vette fel ezt az iskolát.

Reinhart Engeien, akinek volt bátorsága a wernsteini szabad Waldorf-iskolában megvalósítani a hármas tagozódást.

Hosszú időn keresztül nem lehetett elképzelni, hogy más iskolák példát vehetnének Wernsteinről. Embereket küldtek oda... és amikor mindez nem segített, a bevált kapitalista eszközhöz nyúltak: egy "igazi" Waldorf-iskolát ültettek az orruk elé légvonalban 2 km távolságra, Kulmbachba. - Közben sajnos bebizonyosodott, hogy valóban a struktúra volt az ellenségeskedés oka. A felső tagozat felépítése közpénzek nélkül nem sikerült, támogatás után kellett nézni, miáltal egyes hármas tagolású berendezkedéseket fel kellett adni. Stuttgart rögtön barátságos arcot mutatott. Ha az ügy nem volna annyira tragikus, visszhangzó nevetésbe törhetnénk ki, hogy felnőtt emberek anno 1992 egy ilyen diktátumot egyszerűen eltűrnek. Tragikus, mert a mi időnkben és a mi vidékünkön diktátum-kibocsátók csak akkor tarthatják fenn magukat, ha elegendő ember van, akik azt kívánják, hogy diktáljanak nekik. Az én elképzelésem a tudati lélek korszakáról valami más volna: az, hogy emberek, akiktől ilyesmit elvárnak, azonnal rendkívüli közgyűlést hívnak össze, hogy az ilyen menedzserek székét kívül tegyék az ajtón. A tények azonban már többször megtanítottak arra, hogy ez a korszak még a „haladók" számára sem köszöntött be.

Ezért én a Waldorfiskola-mozgalom vagy a szövetség ellenzője vagyok? Nem vagyok ilyen megrágalmazója a szociális impulzusnak. Egy hármasan tagolt társadalomban is lehetnének például hierarchikus intézmények. Aki ilyet akar, annak hadd legyen. Miért ne létezhetne egy ilyen társadalomban is egy Waldorfiskola-mozgalom, amelynek az iskolái, bár antropozófus pedagógiát művelnek, de nem antropozófus intézmények? Kifejezetten szeretném kinyilvánítani, hogy ennek a fejezetnek egyetlen szava sem vonatkozik a Waldorf-pedagógiára. Sőt, a menedzsereket is megértem. Egyáltalán nem vonom kétségbe a jóhiszeműségüket. Aki egyszer technokrata irányba elindul, annak minden következő lépése egy bizonyos elkerülhetetlenséggel elő van írva. Holt biztosan annál a sziklaszilárd meggyőződésnél köt ki, hogy a saját útja az egyetlen helyes út (és ez az ön-fenntartási ösztönből is kiindulhat), és hogy ezért nemcsak minden másként felépített iskolát, hanem minden más hangot is el kell nyomni. A tolerancia azonban megszűnik, ha valamilyen szervezési formát hamisan hármas tagozódásként mutatnak be. Nem haragból, hanem azért, mert ez a legjobb eszköz arra, hogy a hármas tagozódásnak ártsanak; mint ahogy minden Waldorf-pedagógus síkra szállna az ellen, ha felelős helyről azt hallaná, hogy egy tanítás előtti hasis tabletta hozzátartozik a Waldorf-pedagógiához. A szocialis hármas tagozódás nem valami szabad alkalmatosság, amelyet bárki úgy tölthe meg, ahogyan akar. Ez egy rendező elv, amely három szabad teret teremt, mégpedig egészen a formáig. Forma nélkül, amelyet kényszerűen tisztelni kell, szó sem lehet hármas tagozódásról, hanem egy csont nélküli emberről, egy "vegyes király"-ról, egy... egységállamról, egységkásáról. A saját impulzus megvalósításának szabadsága csak ezeken a szabad tereken belül kezdődik. Azaz ezek garantálják, hogy e szabad tereket mindenki használhassa. Aki nem akar jogi életet az intézmények számára, hatalmasoknak szolgáltatja ki őket. Akinek az ellenőrzött szabályok túlságosan merevek, magát tekinti a szabályok fölött állónak.

A közepet, a szabályt vagy a jogot nem akarni, ez az, amit a hármas tagozódás elleni ősbűnnek tekinthetünk. Ha valaki ilyesmit megvalósít, akkor a hármas tagozódás ellenképe áll elő. Emellett még két fő kisiklást ismerünk. Az etikai: légy csak magad szociális, akkor már jön a hármas tagozódás is. Struktúra? Az maga az ördög. Talán egy csipetnyi szociálpszichológia itt helyénvaló: legyetek rendesek egymással. Steiner egyértelműen ezzel szemben foglat állast: berendezkedésekről vár szó, nem érzületről. - A másik kisiklás: a hármas-tagozódás-mint-eszme. Kitaláljuk, hogy milyennek kell lennie a szociális organizmusnak, ha eljön az ideje. Ezeket a nagy gondolkodókat ugyancsak kevéssé érdekli a struktúra. Ok ismerik a tartalmat, ami jó a népnek. Steiner óvott ettől: a hármas tagozódás nem eszme, hanem impulzus. Egy további lépés, és elérünk a hármas tagozódás nevével való visszaéléshez. Az az idő, amikor ezt "Steiner nagy tévedése" vagy "Steiner megkísértette az antropozófusait" szólammal elintézték, elmúlt. Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy a hármas tagozódást megtagadjuk. Ezért aztán a technokráciát nevezik hármas tagozódásnak azok, akik abban jól érzik magukat. így "él a hármas tagozódás a Waldorf-iskolákban" - ami éppen a wernsteini iskola embereire még igaz is lenne. És mivel Steiner a Waldorf-iskolákat a hármas tagozódás előkészítőinek gondolta el, a Waldorf-iskolák menedzserei a hármas tagozódás menedzserségére is hivatva érzik magukat ... Az impulzust - úgy látszik - gyakran nem ismerik, különben fellépésük módjával az impulzust juttatnák kifejezésre. Mivel azonban ez nem illik egyes menedzserek természetéhez, a hármas tagozódás képzett ismerői számára folyton elárulják magukat. Valószínűleg anélkül, hogy tudnák, egyre-másra megsértik a szociális alapszabályokat, amelyeket a mi mai társadalmunkban nem lehet ugyan kikényszeríteni, amelyek azonban mindenki számára, aki a hármas tagozódás-impulzusban benne áll, magától értetődőek.

Így tehát valóban jobb volna szétválasztani a Waldorf-iskola és a hármas tagozódás szerencsétlen házasságát. Ez végtére is nem szentség. És ha az iskolacsinálók a saját kaptafájuknál maradnának, talán a valódi hármas tagozódás újra fellendülhetne, és szabad kapcsolatba léphetne a Waldorfiskola-mozgalommal. De talán egészen máshová kellene irányítani a tekintetünket, mint oda, ahol az antropozófiát "értékesítik". Manapság az antropozófiai mozgalmon kívül van egy ösztön a szociális hármas tagozódás irányában, amilyennel korábban nem találkoztam. És néhány ember keleten, akik nem aludtak bele -mint mi - a technokrácia élvezetébe, hanem a miatta való szenvedéstől éberek, magukkal hoznak egy érzést a menedzserség szörnyűségéről, akkor is, ha az lilába öltözik. Feltámad a sejtés, hogy az antropozófiai mozgalomnak sietnie kell, ha még be akarja érni a szociális fejlődést.

*Dieter Brüll: Waldorfschule und Dreigliederung, der peinliche Auftrag. Vom Risiko, eine anthroposophische Institution zu sein. Lasarus Verlag & Nearchus C.V, Raisdorf/Leiden, 1992

A könyv magyarul Siklaky István fordításában előre láthatólag 1998 őszén jelenik meg az Ita Wegman Alapítvány kiadásában.

^ugrás az oldal tetejére

Galántai Ágnes

A TÖRVÉNYRŐL

Törvényekre épített világban, a kiszámíthatóság bűvöletében és fogságában élünk. Ilyen volt a világ, amikor megszülettünk, ilyen most is, nyilván ilyennek is kell lennie - gondoljuk, s türelmetlenül hárítjuk el a további kérdéseket. Mi is érezzük néha: "Vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték, bűnné korcsosul a jó, s rúttá a szép." De hát mire támaszkodhatna bensőnkben a homályba szorított elvágyódás, a jobbat akarás magányos érzése? Mi, törvénytisztelő polgárok minden új nappal új kompromisszumot kötünk, próbáljuk megóvni idegeinket az értelmetlen rendeletek, a lernai hidra szívósságával előretörő bürokrácia gyötréseitől. Reménykedünk, hogy nem miránk kerül a sor, ha valahol valakit igazságtalanul bántalmaznak, és egyáltalán: igyekszünk észrevétlenül, "fű alatt" éldegélve elkerülni a balsors minden nyűgét s nyilait.

Vannak persze, akiknek nem szívügye a rend és a nyugalom, s lám, a többiek erőtlensége királyi hatalomhoz juttatja az erőszak és nyereségvágy prófétáit. Útáljuk ugyan a kicsinyes paragrafusrágókat, különösen, amikor előttünk lobogtatják papírosaikat, de erős kéz után kiáltunk, amint a mi tulajdonunkat fenyegeti veszély. Kellenek-e hát törvények? Hogyan lehet érvényt szerezni nekik? Szolgál-juk-e a törvényeket? Hogyan egyeztessük össze őket a bensőnkben élőkkel? Honnan vannak egyáltalán a törvények? Honnan való a rend igénye?

A természet szükségszerűségétől a törvényeken és az államon át egészen a morális szabadságig kell átlátni a pályát ahhoz, hogy embervoltunk jelenlegi állapotát és ebből következő, vagy ennek ellentmondó gyakorlati életét megismerhessük. A Mózes-történet az ember fejlődésének különös pontjáról beszél. Az egyiptomi fogság nemcsak gyakorlati, hanem szellemi értelemben válik tarthatatlanná a zsidó nép számára. A zsidó nép olyan isteni erő hordozójává lett, amely felette áll a természeti erők minden formájának, ezért az ezeknek való szolgaság állapotától megszabadít. Ez a megszabadítás a Mózesben ható szellemi erő segítségével történik, és nem az egyes emberek akaratából, akiknek egzisztenciája a természet szükségszerűségébe ágyazottan működik. De vezetőjük szellemi erejének forrását fel-és elismerik, s ezzel olyan kultúra építőjévé válnak, ami az emberi Én felvételének lehetőségét a Földön megteremti. A Mózes által lejegyzett Tíz parancsolat nem csak a zsidó nép, de az egész emberiség számára összefoglalja az Énné váló ember helyzetét. Az "Én vagyok" sajátos viszony természet és szellem között, melyet az emberi lénynek kell tovább formálnia - erről a viszonyról és a benne foglalt feladat felől adnak eligazítást a parancsolatok. Az ember természete fokozatosan válik éretté arra, hogy felelős szellemi lény lehessen. A golgotai misztérium az az esemény, amely megvalósítja test és szellem egyesítését. (Pál levelei!)

A világ teremtésének kibontása az emberlény teljessé tételével elvégeztetett. Test, lélek és szellem egy lényben születik a világra, hogy Ég és Föld elszakadott állapotát újra összekösse, s egységbe forrassza személyében. Az ember születésétől haláláig abban a testi alapban él, melyet a természeti erők szükségszerűsége formált számára, s ebben az alapban belső szellemi-lelki lényének, mely szabad és kiszámíthatatlan, kell kibontakozást találnia. A halál és születés közötti lét alapja a szellemiség, ahol szellemi-lelki belsejében a kiszámíthatóság gondolati úton bontakozik ki.

Az "Én vagyok" földi fejlődése szabadságában is egy nagyobb rend részese. Fejlődési állapotai és ezek minőségi változásai nem érthetők meg ennek a fejlődésnek az előzményei és ősképei nélkül. A földi történet az égi-szellemi képmása. Az égi történet folyamata minden megjelenés ősforrása. A megjelenés első lépéseként a mitikus történet alakul, majd utána... a földi történet. Az ember számára az isteni-szellemi lények szabad és intelligens akarati működése a csillagok rendjében és mozgásában mutatkozik meg. Ez a kiszámítható, törvényszerűséggé szilárdult rend emberi testünk felépítményében is érvényesül, emberi természetként megnyilvánuló létalapunk ez. A kozmikus szellem és a kozmikus test különválása adja a lehetőségét és feltételeit az emberiség világos, szabad öntudathoz jutásának. Saját intelligencia és saját akarat az emberlény szabad fejlődésének alapja. Ebbe a fejlődésbe az égi történeten kívül a mitikus történet is belejátszik, ami a népek különbözőségében mutatkozik meg. Az ember tehát olyan kozmikus történésbe szövődött bele, ami a teljes kiszámíthatóság és a szabad intelligencia és akarat működése között zajlik le, a kettő kölcsönhatásában. A kozmikus intelligencia kormányzója Mihály arkangyal, aki a golgotai misztérium előtt a szellemi külvilágból árasztotta a gondolatokat az emberi lelkekbe. A zsidó nép is ilyen gondolatok inspirációjára cselekedett, amikor Egyiptomból kivonult. Azok a formák, amelyekben az emberi társadalmak működtek, külső gondolatok késztetéseiből születtek. A hajdani inspirált gondolatokkal az ember egyszersmind a szellemi kozmikus tartalmakat is befogadta. A belső intelligencia és a szabad akarat kifejlődésével a szellemi tartalmakat Mihály, aki az emberek lelkében akar élni, belső gondolatok formájában adja az embernek. A Mihály-korszak megkezdődött. A lelkesedés már nem külső inspirációból fakad, hanem belső gondolatok világosságából. A belső gondolatokat saját tevékenységgel alakítjuk, s hogy ezeknek tartalmat találjunk, a természeti világ szemlélésére van szükségünk.

A gondolatiságot is fokozatosan sajátította el az ember, egészen addig, hogy a XV századtól az absztrakt gondolat alkotásig jutott. Elmélet és gyakorlat közötti különbség ezzel szinte szakadékká nőtt. Emberi természetünk és gondolati igényeink kettősségében lényünk feladata vált láthatóvá: át kell formálni, át kell hatni természetünket a bennünk élő belső szellemiséggel. A szeplőtelen fogantatás újra időszerűvé vált. Ennek történetét éljük most. Az emberi intelligenciának és szabad akaratnak, mint formáló erőnek kell megtermékenyítenie és újraalkotnia saját természetként adott körülményeit. Hogyan történik ez? Mennyire vagyunk készen rá? Milyen szerepe van ebben az általunk alkotott törvényeknek? A költő pontosan fogalmaz, amikor a helyzetet ábrázolja:

"Vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték, bűnné korcsosul a jó, s rúttá a szép."

- „Ki kell menni Egyiptomból a pusztába, mert a legmagasabb Istent kell megismerni és követni a bálványok sokasága helyett." - mondja a beavatott Mózes.

- "Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni." - mondja Dávid Thoreau, amikor a kisváros merev és értelmetlenül túlszabályozott köréből kitelepül a Walden-tó partjára, hogy saját képességeit és gondolatait próbára tegye, a valóság mérlegén mérje.

A két esemény között 3000 év feszül, és az élő szellem küzdelme megelőző létállapotainak halott vázával azóta is folytatódik. De míg az egyiptomi történetben a legmagasabb isteni nyilatkozik meg és ad új törvényeket az élő ember számára - s ennek a folyamatnak a zsidó nép mint eszköze ili. "szenvedő alanya" szerepel-, addig az amerikai költő belső szabadságának késztetésére, egyedül, a társadalommal szemben - ami már emberek alkotta törvényes rend - igyekszik életének más törvényeket szabni. A törvény (Tíz parancsolat), ami a golgotai misztérium előtt egy valóságos változás megfogalmazásának látszik, az időszámítás kezdetétől egy olyan ideál megfogalmazásaként áll előttünk, aminek elérését az emberek együttélési rendjükben kívánatosnak ítélik. A Tíz parancsolat örökérvényűsége kíséri az emberalkotta törvények vagy ideálok váltakozását, melyek az "Én vagyok" helyes megértését és megélését keresik.

A második parancsolat ítélkezik az emberalkotta törvények esendősége felett: "Nem fogsz hamisan szólni rólam önmagadban, mert minden tévedésed, ami az Ént illeti, a testedet fogja megrontani." Az emberi értelem és tudat világosságával a szellemi világ megjelenési formáit kutatva az egyén önmaga formálásának ideáljait állítja fel. Azzal, hogy törvényeket ismer fel és fogalmaz meg önmaga számára, az értelem és a tudat elvégezte feladatát, hivatását betöltötte.

De mitől és hogyan lesz a felismerésből tett, az elméletből gyakorlat? Hogyan hidalható át a közöttük keletkezett szakadék? Miért van az előítéleteknek olyan erős hatalma, hogy az akaratot fogva tartják, és nem engedik át a megismerés fényéből születő tettek számára? Hogyan juthat el az ember odáig, hogy ne csak a körülmények szorításában való fennmaradásra mozgósítsa akaratát, hanem a körülményeken is változtatni akarjon, a tévedések ellen is harcolni merjen? Átállítható-e a lelkesedés a kényelem és biztonság pártjáról egy még csak elképzelt és feltételezett jobbítás, változtatás pártjára? Vagy csak egy módja létezik annak, hogy a körülmények fogságából új terek felfedezésére induljunk: az, ha a fogság az elvisel-hetetlenségig fokozódik? Egyedül ez adhat erőt a megszokottól való elszakadásra? Dávid Thoreau példája azt bizonyítja, hogy nem csak ez az egy út lehetséges. O egy olyan kormánynak tagadta meg az adófizetést, amely igazságtalan háborút viselt és engedélyezte a rabszolgatartást, azért, mert ebben az igazságtalanságban nem akart részt vállalni. Nem a kötelező bevonulás, vagy saját javainak és életének védelme vezette el ehhez a lépéshez. Ezek szerint van más út is. Ő maga így fogalmazta meg ezt: "Az erdőben a válaszúthoz érvén elindultam a járatlan mentén. Csupán ezen múlott minden."

Két történet állt egymás mellett, közöttük 3000 éves különbség, s mégis ránk vonatkozik mind a kettő. Felismeréseket és kérdéseket indítanak meg bennünk, amelyekre választ kell találnunk. "Sapere audel" (merj bölcs lenni!) - ahogy a régi bölcs mondja.

^ugrás az oldal tetejére

ŐRANGYAL

már futásnak eredt volna arcát kínzó kéksésbe fúrva -

lebukik a sistergő hasadékba

Károly Sándor (1974)

^ugrás az oldal tetejére

Klee: Feledékeny angyal

OLVASÓI LEVÉL

a morális technológiáról szóló cikkhez

Tisztelt Szerkesztőség!

Érdeklődéssel olvastam a Szabad Gondolat 1/2. számában P Emberson írását, mert a technika mivolta („Áldás vagy átok?") régóta érdekel, s a morális technológiáról nemrég szerzett ismereteim - úgy tűnik - választ adnak arra a kérdéskörre és kétely- illetve félelemhalmazra, amely általában a gépek, még inkább a személytelen intelligencia, azaz a számítógépek hozta „szép, új", virtuális világgal szemben támadt fel sokunkban. A számítógépek fejlődése újabb jelenlétvesztéssel járó, eufórikus pozitivista hangulatot tett általánossá, mellyel szemben kétvagy inkább háromféle válasz járatos. Egyik a teljes tagadás, a második a tudathasadás - mikor a „bűnös társadalmat" maguk mögött hagyó ortodox öko-csoportok környezetvédelemről prédikálnak, mindezt a Pentagon által megszült világhálón, s kenyerüket távmunkával keresik végül a szerény harmadik, az őszinte: kérem, a világ efelé halad, nem szeretem, de kénytelen vagyok használni. Végső soron e vélekedések jellemzik általában viszonyunkat a technikával. Érezzük, hogy valami nem stimmel, de jobbat nem tudunk. Meg kellene egy kicsit állni, és megkísérelni a technika karakterét megragadni, különben a morális technológiát sem fogjuk tudni megközelíteni, és tovább utaljuk az ufoló-gusok és egyéb, gyanús egzisztenciák szakterületére. Mi az, amit a technikáról megállapíthatunk? Mi jelenik meg a gépben, a számítógépben, az Internetben? A technika pusztít, természetet, tudatot, lelket - egyrészről. Ugyanakkor valahova eljutunk általa. Hova, mihez?

A gépek megkönnyítik a munkát, másrészt akaratunktól fosztanak meg. Mi történik, ha az ember munkanélküli, s helyette a gép termel? A gép kreatív? Mi jön ki a gyárból, ahol gép gyárt gépet?

A számítógép az agyat modellezi. Az agyat, mint tükröző mechanizmust. Ezt teszi, milliószoros gyorsasággal. Az agy azonos a gondolattal? Mi az a határ, mely a húsból való gondolkodást elválasztja az eleven, teremtő gondolattól?

A világháló létrejött. Wim Wenders filmje, „Az erőszak vége" tudományos igényű ábrázolása annak a helyzetnek, mely már bekövetkezett: a gép figyel minket, gondoskodik rólunk, igazságot tesz. A Földet egy globális Agy hálózza be, mely önálló életre kelt. A Föld légkörét, az égi szférákat mobiltelefonok elektromágneses hullámai töltik meg. Mi működik ebben? Csak egy gép? Ki működik ebben?

Mindezek a kérdések hozzásegítenek a technika jellegének körvonalazásához. A számítógép problémája csak sarkítja és kiélezi az alapkérdést. A technikai fejlődést nem követte az emberiség tudati fejlődése. A technika előreszaladt. Az bizonyos, hogy a jelenlétvesztés eddig még mindig csak katasztrófába torkollott, sokáig tehát nem tartható. Mi hát a teendő? A technika teljes tagadása, nulla növekedés?

A technika, az elektronika ember alatti erőket mozgósít, „demokratikusan", mindenki számára hozzáférhetően. A fosszilis és nukleáris energiahordozók környezetpusztulás árán működtetik gépeinket. A virtuális valóság a tükröző mechanizmus terméke. Tükörkép csupán, illúzió, amely azonban már valóság: „nem-valóság-valóság".

A morális technológia nem demokratikus. Csak a morális erőkkel rendelkezők számára hozzáférhető (ahogyan Keely fogalmazta: ez lesz a szegény emberek technológiája). Nem személytelen tehát, hanem szigorúan a szubjektumhoz kötött. Hasonlóképpen a gondolathoz, mely felépítő erőket hordoz, a morális technológia éteri, felépítő erőket használ, melyek jelen vannak az élő szervezetben, a növényekben. További kérdés azonban, hogy mikor válik ez a technológia hozzáférhetővé? A kutatások az elején tartanak, s mi magunk vajon mikor válunk alkalmassá - méltóvá - használatukra? Ez a kérdés csak személyesen tehető fel, tehát csak magunktól kérdezhetjük.

Itt jutottunk el ahhoz a kérdéshez, hogy elképzelhető-e egy köztes technológia, mely nem mindenható, de segíthet áthidalni a pusztító technika jelenét a jövő technikájáig? Ez az a kérdés, mely számomra megismerési probléma, hiszen évek óta ezzel az ún. Szelíd Technológiával foglalkozom. Az elnevezés a hetvenes évek elejétől jelentkező környezetvédő mozgalmaktól származik, a németek „Sanfte Technologie"-nek, az angolszász nyelvterületen „Appropriate Techno-logy"-nak nevezték. A megközelítés szellemi rokonságban áll a múlt század végén az ipari tömeggyártás negatívumait érzékelő, Morris és Ruskin által indított Arts and Crafts mozgalommal, mely később a szecesszióban folytatódott, és a személytelen tömeggyártás helyett a kézművességet, a kreativitást helyezte a középpontba. Ezt a háború elmosta, és győzött a Bauhaus, a modernizmus, az ipari design.

A Szelíd Technológia nem utasítja el a technikát, csak fölhívja a figyelmet annak pusztító jellegére, s arra, hogy ezt ne feledjük el, miközben használjuk. Ezen túl olyan technológiákat választ ki vagy fejleszt, melyek határterületen helyezkednek el. A működtetésük vagy gyártásuk során keletkező környezetrombolás helyrehozható, általuk azonban elkerülhető más technológiák nagyságrendekkel nagyobb pusztítása, illetőleg működésüknek csak gyógyító hatásuk van. Miről lehet szó? Legegyszerűbb példa a kerékpár. Egy jobb példa a nádgyökérzónás szennyvíztisztító: itt növények által közvetített regeneráló erők váltanak ki gépeket, és teszik nem csupán mechanikailag-biológiailag tisztává a vizet, hanem egyúttal kozmikus erőkkel átjárttá-elevenné. Már nehezebb a kérdés a napenergia használatánál. Itt a Nap hőenergiáját használják fűtésre - közvetlenül (üvegablakon keresztül) vagy közvetve (napkollektorban fölmelegített vizet szivattyúval a bojlerbe, onnan radiátorba továbbítva, stb). Lényegében hasonlóan nehéz értékelni a szélgenerátorok, repceolajdízelmotorok szerepét, és még sok más, köztes technológiáét. Ezeknél a gyártás, néha az üzemeltetés ipari módszerekkel és némi környezetszennyezéssel jár együtt (napkollektorok fémbevonatai, fagyálló hűtőfolyadék stb.). Az üzemeltetés azonban mentesít például az üvegházgázok termelődésétől, illetve a nukleáris szennyeződéstől. Másik sajátságos karaktere a „soft-tech" berendezéseknek, szemben a „hard-tech" vagy „high-tech" megoldásokkal, hogy előbbiek áttekinthető és kézben tartható technikák - vagyis úgy tudjuk használni, hogy közben jelen tudunk lenni, sőt az élő szervezetek, melyeknek olykor segítségét igénybe vesszük, ki is követelik a gondoskodó szeretetet. Emellett decentralizáltak, alkalmatlanok monopolizálásra és arra, hogy általuk gazdasági és politikai hatalomhoz lehessen jutni. Ezek a technológiák világszerte a reformközösségek és a mezőgazdasági kisüzemek kedvencei, főleg az olajválság óta. Köztük vannak azok a biodi-namikus gazdálkodást folytató német kisgazdaságok, melyek szélerőmű szövetkezetet hoztak létre, s ezt szövetkezeti bankká fejlesztették. Legékesebb példái e technológiáknak a burgenlandi falusi fűtőművek, ahol a település lakóinak tulajdonában működik az a hőközpont, mely távhővel és melegvízzel látja el a falut, mindezt napenergiával és a helyi erdőtulajdonosok erdejéből szállított tűzifával. A falubeliek elutasították a földgázhálózat bevezetését a faluba, helyette a szelídebb megoldást választották. Vajon többletet jelent-e ez a hazai energiamonopóliumoknak kiszolgáltatott lakosság helyzetéhez képest? Nyilvánvalóan igen, de a kérdés lényege nem gazdasági vagy politikai, így továbbra is kérdés marad: mi a Szelíd Technológia helyiértéke? S mi különösen a morális technológia perspektívájában? Ma az a meggyőződésem, hogy szükség van a Szelíd Technológiára, de nem ez a végső megoldás. Nem a pusztulás megállításáért agitálok. Nem a földi paradicsom megvalósítása a cél, hiszen minden elpusztul egyszer. De talán mégsem helyénvaló az, amikor egy szépreményű ifjú idő előtti, tragikus halálát kell végignéznünk, tétlenül, különösen ha mi, emberek vagyunk az az ifjú. Talán nem kellene idő előtt elpusztulnunk. Föl kellene nőnünk annak felismeréséig, hogy minek adtunk létet a technikával.

Nem a technika fejlődésében látom a kiutat. A technika teljes elutasítása is lehet jogos, ha belátás eredménye. Azt azonban tudathasadásnak érzem, ha magas szellemi tartalmakról beszélgetünk és közben „ha már van, akkor használjuk" alapon (idézet Ekler Dezsőtől) autózunk, mobilozunk vagy szörfözünk a neten. Rendben, használjuk, de tudjuk, mit teszünk. Az új játékszer kábulatában elfelejtjük a bitorló fejedelem paksi áramával hajtott számítógépünket, melyben az isteni képmás materiális karikatúrája épül, az új évezred lénye, a gépagyú klón.

A kérdést mégis nyitva hagyom: jogosult-e a köztes technológia? Vagy használjuk tovább a pusztító technikát, míg meg nem születik az új? Jó lenne erről beszélgetni. Emellett érdeklődéssel várom a morális technológiáról szóló híradásokat.

Ertsey Attila*

* a szerző építész, a Szelíd Technológia Alapítvány elnöke

^ugrás az oldal tetejére