1999 PÜNKÖSD
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS HÁRMAS TAGOZÓDÁS
Tavaszi számunk az építés és rombolás kettősségét köti össze. Egyik fele egy gyökereivel hosszú évekre visszanyúló folyamatos munka kiteljesedéséről szól. Egy új iskola programját mutatjuk be, amely választ kíván adni az ezredforduló kihívásaira. Olyan szellemi vállalkozás ez, ami kimondott és kimondatlan kérdések és bizonytalanságok tisztázását, rendezését tűzi ki célul, az együtt gondolkodás, az alkotás lehetőségét kínálva fel az érdeklődőknek. Elgondolása szöges ellentétben áll a jelenleg divatos, manipulálásra építő emberi és társadalmi viszonyokkal, mégsem szabad rendkívülinek nevezni. A rendkívüliség ugyanis sokkal inkább arra a helyzetre illő jelző, amelyben ez a kezdeményezés megszületett.
Európa jólétben elgyengült, kábult állapota a NATO-t olyan hatalomhoz segítette, amely a kelet-nyugati ellentéteknek szolgáltatja ki egész világunkat. Amerika saját súlyának bűvöletében nem képes önmagának határokat szabni és egyre féktelenebb politikát folytat. Európának, Közép-Európának kellene felismernie, hogy saját identitását feladva nemhogy egyensúlyozni nem lesz képes a két szélső erő között, de megmaradni sem.
A lap másik fele tehát az albán kisebbség ürügyén történt beavatkozásról gyűjtött gondolatainkat közli. Szükségünk van a szellemi szabadságra, az elfogulatlan ítéletre, az emlékezésre és az érdeklődésre, ha nem akarunk bábokként, emberi automatákként lézengeni egy, a biztonság érdekében minden zavaró tényezőt a szőnyeg alá söprő, kiüresedett, jóléti világban. Erről szólnak a visszajelzések, az iskolatervezet, és erről szól valamiképpen a Pünkösd ünnepe is, amelyre a lap megjelenését előre hoztuk. Sok szeretettel adjuk át üzenetünket Olvasóinknak.
Mottó: „Európa terhes, és erős gyermeket fog szülni/'
*J.Valentin Andreae: Fama fmíernifaíis, 1614
A népek nemzeti eposzai, hősi énekei nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is átfogó ezoterikus tartalmat hordoznak, ami akkor is életerőt ad a népnek, ha jelentősége nem kerül az emberek tudatába.
„Koszovó" a szerb népnek sokkal többet jelent, mint egy provincia mai (szokásos) értelemben vett története. Az emberek lelkében ehhez a történethez szellemi dimenziók ösztönös érzése kapcsolódik és él tovább, nemzedékről nemzedékre.
A szerb nemzeti eposz Koszovó-ciklusából megismerhetjük azt az imaginatív képekben ábrázolt hátteret, amely kifejezi a szerb népnek a kereszténységgel való kapcsolatát, ami jövőt hordozóan, de mélyen a tudat alatt él ma is a szerb emberek lelkében.
A történet a koszovói (rigómezei) csata hátteréről szól. 1389 június 28-án a délszláv népek vereséget szenvednek a törököktől. A csatában az egész szerb nemesség elpusztul, és a Balkán öt évszázadra török uralom alá kerül.
Történelmi dokumentum alig maradt fönn az eseményről, de a szerb népet mély vallásos érzés köti ehhez a történethez. Ez adott erőt a felkelésekben, a háborúkban, a szabadságért folytatott küzdelemben és a nélkülözések elviselésében, de az önkény tűrésében is. Csakis ebből az érzületből érthető meg az is, ahogyan a szerb emberek ma el tudják viselni népük történelmének legnagyobb megaláztatását.
Hogyan ábrázolja a szerb hősi ének a koszovói misztériumot?
Jeruzsálem szent földjéről fölrepül egy sólyom, és egy fecskét visz magával. De a sólyom nem sólyom, hanem Éliás próféta, és a fecske nem fecske, hanem az Istenanya szent könyve. Éliás próféta a szent könyvet Koszovóba viszi, és a fejedelem térdére helyezi. A szent könyv beszélget Lázár fejedelemmel: „Lázár, te, aki becsületes nemzetségből származol, melyik birodalmat szereted, a földi birodalmat, vagy az égi birodalmat?" Még mielőtt Lázár válaszolna, a könyv így folytatja: „Ha a földi birodalmat szereted, nyergeld fel paripádat, csatold föl kardodat, hívd a nemes lovagokat, és vonuljatok a török ellen. Győzni fogtok, és a törökök mind egy szálig elpusztulnak. De
ha az égi birodalmat szereted, akkor építs templomot - de ne márványból, hanem bíborból és tiszta selyemből, osszál szent ostyát a lovagoknak. Ezután egész sereged el fog pusztulni, és te sem maradsz életben." Lázár mégsem a földi birodalmat, a mulandóságot, hanem az égi birodalmat, az örökkévalóságot választja.
Ebből a misztériumból máig fönnmaradt egy érzület, ami elevenen él a délszláv népben - már kevésbé az értelmiség azon rétegében, akiket a nyugati műveltség saját forrásuktól elidegenített, akik már a 19. század óta a központi hatalommal szemben az ellenzéket képviselték.
A szerbek érzőlélek-emberek, akik ösztönösen-emocionálisan reagálnak, könnyen átadják magukat hangulataiknak. A nemes indulat, patriotizmus éppúgy sajátsága ennek a léleknek, mint a gyűlölködés, a vérbosszú. Világukból hiányzik az agrárkultúra. A kereszténységhez, „Koszovó"-hoz fűződő viszonyuk mélyen a tudat alatt van (lásd Emir Kusturica filmjeit!).
Ezzel a népkarakterrel nagyon vissza lehet élni; és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szerbia és a Balkán olyan könnyen a nagyhatalmi küzdelmek eszközévé vált.
A többszáz éves török uralom alól a 19. században felszabadult Szerbia történetét nem a saját népébői származó törekvések, hanem az egymással rivalizáló és összejátszó nagyhatalmak ún. Balkán-politikája határozta meg. A tehetséges politikusok egy része is ezeknek a hatalmi érdekeknek a szolgálatában állt.
A 19. században, a török uralom megszűnte után Oroszország és a Nyugat hatalmi érdekei gyakoroltak döntő befolyást a Balkánra.
A török megszállók kivonulása után a szerb nép által máig nagyon szeretett Obrenovics Mihály (1823-68) függetlenségre törekvő politikája szemben állt a nagyhatalmi érdekekkel. Az ő politikai célja nem Nagyszerbia létrehozása, hanem egy délszláv konföderáció megteremtése volt - szerb hegemóniával. Obrenovics Mihály azonban olyan ellenfelekkel találta szemben magát, akik titkos társaságokon keresztül szuggesztív befolyást gyakoroltak a szerb népre. [Ilyen társaságok voltak az Omladina, a Narodna Odbrana, a Tizek társasága, melyeknek számos szerb értelmiségi (többek között Jovan Ristics) és befolyásos politikus (pl. Nikola Pasics) is tagja volt.] Végül az Obrenovics családból származó uralkodók ellen elkövetett sikeres merényletek után (1868. júl. 10: Mihály, 1903. júl.: Alexander és felesége) a Genfben székelő rivális dinasztia tagja, a megzsarolt Peter Karagyorgyevics került trónra. Uralkodása alatt, 1903 és 1918 között a Pasics vezette radikális párt volt hatalmon. 1880-ban a Tizek társaságában kidolgozott programjuk szerint: „A szerbek egyesülésének előfeltétele Törökország és Ausztria-Magyarország szétzúzása, Montenegro államiságának megszüntetése és a népszabadság Szerbiában."
Az idegenek szolgálatába szegődött szerb radikálisoknak sikerült számos szerb ember tudatából a balkáni népek konföderációjának eszméjét kimosni, és a Nagyszerbia iránti nacionalista emóciókkal helyettesíteni. Ennek az illúziónak a szimbólumaként áll ma Belgrád központjában, a Pasics téren a 9 méter magas Nikola Pasics emlékmű, melyet már a Milosevics-korszakban emeltek.
Ezek után a párizsi békeszerződések hosszú távra meghatározhatták a balkáni népek sorsát.
A kommunista Jugoszlávia fölött a brit diplomácia őrködött, önállósága pusztán látszat volt. Jellegzetes szimptómája ennek a látszatönállóságnak, hogy 1944 április 16-án, az ortodox húsvét feltómadási ünnepén Belgrádot a háború legerősebb bombatámadása érte, melyet amerikai és brit gépek hajtottak végre. A támadás nagyon sok civil áldozatot követelt, és súlyos anyagi pusztítást végzett. A Tito-korszakban azonban a tankönyvek csak az 1941 -es német bombázást említették, és egyes hírközlő szervek még a mostani háborúban is a 44-es fasiszta bombázással állították párhuzamba a NATO-támadásokat.
Ma már nyilvánvaló titok, hogy Jugoszlávia születése és szétesése ok-okozati összefüggésben áll, és az anglo-amerikai politika mindkettőben döntő szerepet játszott. Ebben a folyamatban a boszniai háborút is megtervezettnek tekinthetjük.
A Balkán 20. századi sorstörténetében a szláv népek a nagyhatalmi érdekeknek éppúgy kiszolgáltatottá váltak, mint saját vezetőik céltévesztett politikájának. Ebben a helyzetben Közép-Európának sorsdöntő szerepe volt és van még talán ma is. A Közép szellemi és politikai vezetőinek lehetőségük van arra, hogy az egész történelmi komplexitást áttekintsék, és orientálóan hassanak a délszláv népekre, segítsék őket abban, hogy tudatosítsák a kereszténységhez való viszonyukat, és hogy identitásukat a kornak megfelelően újra megtalálhassák. Mert ebben Milosevics nem tud nekik segíteni. 0 a „földi birodalmat" választotta. Ahhoz azonban, hogy Közép-Európa erre képessé váljon, meg kell szabadulnia az amerikai befolyástól. Ha ez sikerül, akkor a Nyugat - Kelet-Közép-Európán és a Balkánon keresztül - önálló politikai és kulturális hidat tud építeni a Kelet felé. Kelet-Közép- és Nyugat-Európának a NATO katonai szövetségébe való tömörülése, melyben az Európán kívüli hatalomnak van döntő súlya, ezt a szerepvállalást lehetetlenné teszi.
Az anglo-amerikai politika célját ötven évvel ezelőtt, a NATO születésekor Truman elnök világosan megfogalmazta: „Az egész világnak az amerikai rendszert kellene elfogadnia. Mert az amerikai rendszer csak akkor maradhat életben, ha az egész világ rendszerévé válik." A NATO szerepére vonatkozó minden más kijelentés csak ködösítés (humanitárius akció, béketeremtés stb., vagy ahogy Clinton elnök az ötven éves évfordulón tartott ünnepi beszédében már kevésbé nyíltan fogalmazta: „A NATO azért van, hogy Európa szabad és egységes legyen.")
A szerb-albán konfliktus európai kérdéssé vált, mely újra Koszovóra koncentrálódik. Semmit sem érthetünk meg ebből, ha hagyjuk magunkra hatni azt a szuggesztív propagandát, amely Milosevicset bűnbakká teszi, és a szerb népbe bűntudatot akar szuggerálni, ahogyan ezt egyszer már sikerrel tette meg a németséggel.
A háború nem Milosevics, hanem a szerb nép ellen folyik. Az igazi és eredendő humanitárius kérdés: Európa identitása és függetlensége!
Ha a most zajló események hatására sokan azt hiszik, hogy kiszolgáltatottak, tehetetlenek a hatalommal szemben, nem tudják, hol az igazság, akkor kövessék az orosz szláv lélek reprezentánsának, Alexander Szolzsenyicinnek humanitárius, béketeremtő felhívását. (Lásd az újság 6. oldalán).
Közép-Európa történelmi feladatát illetően lásd az „Országépítő" c. folyóirat XX. századi dokumentumok sorozatát (Orszógépítő, 1996/2, 4; 1997/1-4; 1998/3, 4. számok)
Bátorsága küzdőkben,
Szenvedés a lélekben,
Vérpatak a harctéren,
Áldozat a tettekben:
Termést hoz a szellemben -
Ha a lélek éberen
Szellemtudat fényében
Vezeti az érzékem.
(A vers egy Rudolf Steiner Spruch ihltetéséből született, melyet Steiner az első világháború alatt a háború sújtotta országokban tartott előadásai végén mondott el.)
Krisztus. Szerb. 17. sz. második fele
1151-96 Nemanja István megalapítja a szerb királyságot.
1219 Szent Száva megalapítja a szerb nemzeti ortodox egyházat.
1331-55 Dusán István uralkodása alatt a szerb birodalom a Balkán nagy részére kiterjed. A birodalom magja és vallási centruma: Koszovó.
1389 A Koszovo Polje (rigómező)-i csatában a szerbek vereséget szenvednek a törököktől, és a XIX. századig török uralom alá kerülnek. A vereség ellenére a csata napja, június 28-a szerb nemzeti ünnep.
1689-90 A keresztény népesség Ausztriából felbujtott felkelése a törökök ellen, amely vereséggel végződik. Több százezer szerb hagyja el otthonát és északra települ. Koszovóban a szerb-albán népességarány az albánok javára eltolódik, a szerbek kisebbségbe kerülnek. A hegyekből albánok települnek Koszovóba, akik a török uralom alatt nagyrészt felveszik a mohamedán vallást, a törökökkel együttműködnek, míg a szerbek szemben állnak az oszmán birodalommal.
1804-18 Szerb felkelések az oszmán birodalom ellen.
Karagyorgye tábornok. A szerb fejedelemség újjáalakítása (Milos Obrenovics vezetésével), melynek középpontja a középkori Szerbia, fővárosa Belgrád lesz. Oszmán fennhatóság, majd 1878-ban Szerbia önálló lesz. Berlini kongresszus.
1882 A királyság kikiáltása. Koszovó az oszmán birodalom része marad. Az albán népesség aránya tovább növekszik.
1913 Balkáni háború 1912/13; Bukaresti béke. Albánia önálló hercegséggé válik, Koszovó Szerbiához tartozik. A harcok közben és az utána következő tisztogatásokban több tízezer albánt gyilkolnak le.
1918.dec.l. Szerb-Horvát-Szlovén királyság; Koszovó a Jugoszláv királysághoz kerül. Az albánokat nem ismerik el kisebbségként, az albán nyelvű oktatást megtiltják. Több tízezer albán kivándorol, szlávok települnek Koszovóba.
1941-44 Koszovó Albániával egyesül. Nagyalbánia olasz fennhatóság alatt. Több tízezer szerbet elűznek Koszovóból, albánok települnek be.
1945 Koszovó ismét visszakerül Jugoszláviához, az albán népességet elnyomják.
1963 Koszovó megkapja az „autonóm provincia" státuszát. A közigazgatás és az oktatás albanizálása.
1981 Albánok demonstrációja, önálló Koszovó Köztársaság felállítását követelik. A zavargások miatt rendkívüli állapotot hirdetnek ki.
1986 Milosevics szerb párttitkár lesz, a szerbek védője Koszovóban. (Milosevics: 1989-Szerbia elnöke; 1990-szerb szocialista párt fótitkára; 1997-Jugoszlávia elnöke.)
1989 Koszovó autonómiájának megszüntetése. Feszültségekkel terhelt nyugalom, erőszakcselekmények. A szerb népesség aránya fokozatosan 10%-ra csökken az albán népesség magas születési rátája és a szerbek folyamatos kivándorlása (nehéz gazdasági helyzet, albán többség nyomása, nyílt terror) következtében.
1998 Az UCSK fegyveres támadásai kiváltjók a jugoszláviai rendőrség ellenreakcióit.
(...) Valóban nincs hát kiút? Csak a tétlen várakozás marad számunkra, hátha magától történik valami hirtelen?...
Soha semmi nem fog (azonban) feloldani minket az alól, amit mindannyian nap mint nap elismerünk, dicsérünk és támogatunk, hacsak el nem szakítjuk magunkat legalább legnyilvánvalóbb megjelenésétől.
A HAZUGSÁGTÓL.
Ha az emberek békés életébe betör a hatalom, akkor arca a magabiztosságtól ragyog, a zászlójára írva hordozza és üvölti: „ÉN VAGYOK A HATALOM! Aki nem menekül, rátaposok!" A hátalom azonban gyorsan öregszik, néhány év, és már nem olyan biztos önmagában, és hogy magát megőrizze, hogy, rendesen nézzen ki, habozás nélkül szövetségesül hívja a hazugságot. Hiszen: a hatalom nem rejtőzhet el semmi más, mint a hazugság mögé, a hazugság pedig csak erőszakkal tarthatja fenn magát. Nem minden napra és nem minden vállra nehezedik a hatalom mancsa: csak azt követeli tőlünk, hogy törődjünk bele a hazugságba, vegyünk részt benne minden nap - és ebben áll az egész engedelmesség.
És ugyanebben áll az általunk legelhanyagoltabb, legegyszerűbb és leghozzáférhetőbb kulcsa szabadságunknak: NE VEGYÜNK RÉSZT A HAZUGSÁGBAN! A hazugság beboríthat mindent, a hazugság uralkodhat mindenen, de a legkisebb területen is szegezzük szembe vele: AZ ÉN RÉSZVÉTELEM NÉLKÜL!
És így bújunk ki tétlenségünk állítólagos bűvköréből! Számunkra ez a legkönnyebb, a hazugságra nézve pedig a legrombolóbb. Mert ha az emberek távol tartják magukat a hazugságtól, akkor az egyszerűen megszűnik létezni: Mint egy ragályos betegség, csak az emberek között létezhet. (...)
Ami utunk: A HAZUGSÁGOT TUDATOSAN SEMMIBEN SEM TÁMOGATNI! Felismerni, hol a hazugság határa (mindenki másképp látja) - és visszalépni erről az életveszélyes határról. Ne ragasszuk össze az ideológia holt csontocskáit és pikkelyeit, ne foldozzuk dohos rongyait - és csodálkozni fogunk, milyen gyorsan és védtelenül hanyatlik le a hazugság, és aminek meztelenül és csupaszon kell megjelennie, az meztelenül és csupaszon fog a világ előtt megjelenni.
Hadd győzzük hát le félénkségünket, választhasson mindenki: tudatos szolgálja marad-e a hazugságnak (persze nem hajlamból, hanem hogy a családját táplálja, és gyerekeit a hazugság szellemében nevelje),vagy pedig eljött számára az idő, hogy tisztességes emberré változzon át, aki megérdemli kortársai és gyermekei figyelmét. (...)
1974. február 12.
(Fordította: Gerle János)
„Majd emlékezni jó lesz." emlékezni?!
kire? s ki?
('77. jún. 15.)
kegyencek - bérencek
felbérelt kegyencek
kegyes-szívű bérencek
kegyencek - bérencek
mindketten fegyencek
(1965?)
Kísértet járja be Európát - de ez már nem a kommunizmus kísértete. Megjelenése megdöbbenést keltett. A háborús katasztrófa tv-állomásokon közvetített képei elborzasztották az embereket: az életet semmibe vevő, lassan válogatás nélküli rombolás, a felégetett falvak, a tömegsírok, a menekülések, a kétségbeesett, reményvesztett emberek. Az első reflexiót követi az elemi erejű csodálkozás. Mert minden ellentmond az értelemnek és a logikának: a NATO-nak a szövetséghez tartozó országok védelmét kell biztosítania - mondják -, de nem Jugoszlávia támadta meg a NATO-országokat. A háború az ártatlan albán kisebbség védelmét szolgálja, de a háború következtében az albán népesség soha nem látott szenvedésen megy keresztül. Ez a háború igazságos és erkölcsös, mondta Orbán Viktor, de hova tűnik ez az igazságérzék, amikor a NATO-tag Törökország által üldözött kurdokról vagy Csecsenföldről, Tibetről vagy Afrika számos országáról van szó? Többféle erkölcsi igazság létezne?
A csodálkozást követi a jövőnkért való aggódás, mert nem látjuk a kivezető utat. Nem háború van, hanem béketeremtés - mondják. Az elűzött koszovói albánoknak vissza kell térniük lakhelyükre, hogy azután békében és demokratikus társadalomban élhessenek.
De hol van Koszovó, és hol lesz Szerbia? A háború eddig hatmilliárd dollárba került, és továbbfolytatása napi kétszázmillióba. Ennyi pénzzel - hitel formájában - az egész Balkánon fellendülést és jólétet lehetett volna teremteni, és akkor béke is lenne.
Apokaliptikus korban élünk. Az apokalipszis azonban nem katasztrófát, hanem megnyilatkozást jelent. Mi nyilatkozhat meg azoknak az embereknek, akik lelkét megrendíti az elborzadás, a csodálkozás és az aggodalom?
A bombázások húsvét táján kezdődtek. Csaknem két évezreddel ezelőtt, az idők fordulóján, feltámadás napján az asszonyok a sírhoz mennek. Rémület fogja el őket, mert földrengés tör ki. A sírhoz érve legnagyobb csodálkozással látják, hogy a sír üres. Aggodalom lesz úrrá rajtuk.
A megrémült, csodálkozó és aggódó tanítványokat lelkük megrendülése a Feltámadottal való találkozáshoz segítette.
Koszovót, az egykori Szerbia szent földjét a Balkán Golgotájának nevezik. Ma egész Európa a koszovói sír előtt áll, melyet a NATO-bombák téptek föl. A sír azonban üres. Az angyal szomorúan kérdi: Miért keresitek az élőt a holtak között?
Az emberek azt mondják, hogy a szerbek elleni háború értelmetlen, mert hisz az ellenkezőjét érte el annak, ami a tulajdonképpeni célja volt. Az angolszász politikát és stratégiát azonban nem lehet megérteni azzal az értelemmel, amely csak a materiális világ dolgait és összefüggéseit képes megismerni. Itt valóságos történelmi impulzusok sokkal magasabb szinten való áttekintéséről és néppszichológiai karakterek mélyebb ismeretéről van szó. Ezekkel az ismeretekkel élni és visszaélni is lehet. Ez utóbbinak vagyunk most tanúi a „béketeremtésnek" nevezett háborúban.
Amiről beszélnek, az szépen és morálisan hangzik, miközben kíméletlen erőszakkal és ravaszsággal törekszenek céljaik elérésére. Ez a cél: Amerika hegemóniájának megteremtése Európában, és ezen keresztül az egész világban.
A háború csak eszköz. A NATO saját dinamikája diktálja, hogy ne csak lehessen, hanem kelljen háborút vezetni. Ehhez ellenségképre van szükség. Hogy azután az ellenséget meghódíthassuk, jogi és morális érveket kell találni. Háborúban a NATO-országok belső rendje a háborús politikának és stratégiának van alávetve. Ilyen helyzetben nem lehet szó szellemi autonómiáról és nemzeti összefogásról. Az ilyen stratégiának az a logikája, hogy ha az egyik lépést megtettem, szükséges a következő lépést is megtenni. Ez a rombolás dinamikája, amit politikusaink a NATO-ba való belépéssel járó kötelezettségnek neveznek. Ezek egyre gátlástalanabb és brutálisabb intézkedésekhez, és végül a totális káoszhoz vezetnek. Ebben a káoszban azután csak egy erős hatalom tud rendet teremteni.
A szellemtudomány azt a képességet, amivel az ember az értelem fölé emelkedik és érinti a szellemet0', „tudati léleknek" (Bewustseinsseele) nevezi. Az angolszász népekben ez a képesség természetes módon fejlődik ki.
Rudolf Steiner 1918. október 26-án Dornachban121 és december 12-én Bernben'31 tartott előadásában részletesen foglalkozik a tudati lélek antiszociális karakterével, és annak a halállal és a gonosszal való kapcsolataival.
„A tudati léleknek az emberi természetbe való beletagozódásában egy a legkiválóbb értelemben antiszociális hajlamot ismerhetünk fel."
A világban léteznek a halál és a gonosz erői. Ha a világban nem léteznének a halál és a gonosz erői, akkor az ember nem tudná a tudati lelket kifejleszteni, és további fejlődése során nem tudná magába fogadni a szellemet. A halál és a gonosz erőinek az az értelme, hogy az ember a tudati lélek fokán át tudjon törni a szellemi életbe. Az embereknek ma akarva, nem akarva dűlőre kell jutniuk a halál és a gonosz problémájával, ha nem akarnak nekik áldozatul esni. A tudati lélek halált és gonoszt legyőző erői az emberek egymás iránti érdeklődésének fejlődésével szerezhetők meg. A jelenlegi történelmi események erre óriási lehetőséget adnak minden embernek nyugaton és keleten egyaránt.
(1) Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei.
Kiadó: Magyar Antropozófiai Társaság.
(2) Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia.
Kiadó: Magyar Antropozófiai Társaság.
(3) Rudolf Steiner: Die soziale Grundforderung unserer
Zeit. In geanderter Zeitlage 1990 R. Steiner Verlag Dornach / Schweiz.
Ifjúságodtól mindabban nevelkedtél, ami szép ezen a földön, ó, új vértanú, Lázár fejedelem, s az Úr erős keze a föld urai közt szilárdnak és dicsőségesnek mutatott meg. Uralkodtál hazád földjén, minden jókkal megvidámítottad a kezedre bízott keresztényeket. S férfias szívvel és sóvárgó áhítattal mentél a sárkány és az isteni egyházak ellenségei elébe, tudván, hogy szíved nem túrheti el látását annak, hogy a haza keresztényein izmaeliták uralkodjanak. S ha ebben sikered nem lesz, otthagyod a földi uralom múlékony magaslatát, és önvéred bíbora borít, s a mennyei király seregéhez csatlakozol. Mindkét óhajod teljesült: a sárkányt is megölted, és a vértanúság koszorúját is elnyerted Istentől. S most ne feledkezz meg kedves gyermekeidről, akiket távozásoddal árván hagytál. Mert minekutána elmentél az örök égi vigasságba, nagy szomorúság és megpróbáltatás vett erőt néked kedves gyermekeiden, nagy bajban töltik életüket, mert az izmaeliták uralkodnak rajtuk, s mindannyiunknak a segítségedre van szükségünk. Azért arra kérünk, könyörögj mindannyiunk Uralkodójánál a te szeretett gyermekeidért és mindazokért, akik szeretettel és hittel őket szolgálják, mert nagy gondok sújtják a te kedves gyermekeidet. Mivelhogy némelyek, akik kenyerüket eszik, nagy zendülést támasztottak ellenük, a te jóságodat pedig feledésbe vetették, |ó, vértanúnk! De ha ebből az életből el is távoztál, ismered gyermekeid bánatát és megpróbáltatásait, s mint vértanú, bátran járulhatsz az Úr elé kéréseddel. Hajts térdet a te Urad előtt, aki megkoszorúzott téged a mártíromság koszorújóval, könyörögj azért, hogy kedves gyermekeid Istennek tetszőn és minden jóban töltsék hosszan tartó életüket, imádkozz, hogy a pravoszláv keresztény hit gazdagon viruljon hazádban; esedezz, hogy a diadalmas Isten adjon győzelmet kedves gyermekeidnek, Stefan és Vuk fejedelmeknek látható és láthatatlan ellenségeik fölött, mert, ha Isten segítségét megkapjuk, néked mondunk hálát és köszönetet. Gyűjtsd egybe társaidat, a szent vértanúkat, mindannyiukkal együtt kérd a téged megdicsőítő Istent; szólj Györgynek, indítsd meg Demeter szívét, győzd meg a Teodort, vedd magad mellé Merkurijt és Prokopijt, a negyven sebastei vértanúról se feledkezz meg, mert a te kedves gyermekeid, Stefan és Vuk fejedelmek az ő vértanúságukban harcolnak, könyörögj, hogy az Úr segítsége megadassék nekik. Jöjj tehát segítségünkre, bárhol is vagy. Nézzél kicsiny áldozataimra, s nagyoknak tekintsd őket, mert nem annyi hálát hoztam, mint amennyi néked jár, hanem amennyi szerény elmém erejéből telik. így hát kevés jutalmat is várok. De te, ó, én kedves uram és vértanúm, a fogyatékos és múlékony javakban sem voltál szűkmarkú. Hát még a nagyokban és nem múlókban, amit Istentől nyertél. Mert engem az idegenek közt test szerint idegent bőségesen tápláltál. S ma kétszeresen kérlek: táplálj és vigasztalj meg lelkem és testem ádáz viharában. Buzgó szívvel járul eléd kérésével Jefímija*, Istennek szerzetbeli szolgálóleánya, ó, Szent!
Csuka Zoltán fordítása
__________
*Jefímija 1349 körül-k.b. 1405
Az első szerb költőnő, Lázár fejedelemről írt prózai költeményét - aki mint a szerb sereg vezére esett el Rigómezőn - arannyal hímezte a halott szemfedőjére.
(Megjelent: A szerbhorvt irodalom kistükre c. kötetben, Európa könyvkiadó, 1969)
1999. április 1. csütörtök (más években a bolondok napja)
Kilenc napja tart a háború. Az újságok, a TV, a rádió tele hazugsággal. Valahogy emlékeztet a helyzet a 80-as évekre. A média hazudozik, az emberek nem hiszik el, de tehetetlenek. Bénultság mindenhol. Persze nem olyan ügyetlen már a média. Zseniálisan épít az emberekben meglévő poláris gondolkodásra. „Bizonyítsd be, hogy az egyik oldalnak nincs igaza, gonosztevő, rabló stb.; ebből gondolkodásunk automatikusan azt következteti, hogy a másik oldalnak van igaza" - ez a nagyon egyszerű recept.
Már 400 000-re emelkedett a koszovói albán menekültek száma. Nézem a TV-t. A főleg Albánia felé menekülők látványa szívszorító, embertelen körülmények között, sátrakban, szabad ég alatt laknak. A humanitárius szervezetek panaszkodnak, ennyi ember élelmezését, lakhatását megszervezni ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen. Nem tudom, óhatatlanul az jut eszembe, hogy azzal a gépezettel, amely a háborút mozgatja, irányítja, 24 óra alatt megoldást lehetne találni ezeknek a szerencsétlen embereknek a sorsára.
Emlékezzünk a háború sokszor hallott okára: „humanitárius katasztrófa" megakadályozása...
A Népszabadságban jelent meg Eörsi István elemző cikke. Sok megállapítását csak a felület érintésének gondolom, mégis az első cikk egy nagy példányszámú lapban, amely néhány úgymond „igazságot" megkérdőjelez.
Például: „magasabb rendű humanista késztetések nem lehetnek szelektívek. Csak nagyon korlátozott a hitele annak az érzékenységnek, amely feljajdul a koszovói albánok kínszenvedése láttán, de semmit nem tesz a tibetiekért vagy a palesztinokért".
Néha a hírek és a történések időbeli összecsengé-se kísérteties. Este olvasom a Magyar Nemzet első oldalán az Orbán Viktor londoni sajtótájékoztatóján mondottakat: „Növelni kell a csapásokat", néhány órával később a rádióban már hallhatunk Szabadka bombázásáról...
Számomra Orbán Viktor óriási csalódás. Persze lehet mondani azt is, hogy realista. Mit lehet ennek a kis országnak tennie, úgy is eltaposnak stb. stb. vagy hogy jó döntés, hogy az Orbán-kormány az angolszász orientációt választotta, hiszen az erősebb kutya b..., hallom nap mint nap. Én mégis reménykedtem - valahogy az 1988-89-es Orbán büszke kiállása volt előttem, és az a meggyőződés, hogy Magyarország igen is mondhatott volna nemet. Persze okos nemet, olyan nemet, amellyel nem Milosevics, hanem a
határon kívüli magyarság mellett áll ki.
És még egy, hinnünk kellene abban, hogy az igazság kimondása, a hazugság leleplezése még egy olyan hadigépezetet is le tud állítani, mint a NATO-nak nevezett amerikai szuperhatalom (lásd a „király új ruhája" című mesét vagy a vietnami háborút).
Előfizetőként megkapom a „Goetheanum" című lapot*, az Antropozófiai Társaság hivatalos lapját. Mint eddig, most sincs egy sor sem a balkáni helyzetről, a menekültekről, sem hír, sem vélemény. Elképesztő. Egy újság, melynek Európa szellemi kisugárzásának kell(ene) lennie, hallgat. Ez is a hazugság egyik fajtája, talán a legízléstelenebb.
Egy Makovecz-történet jut erről eszembe: még az illegális időkben, Papp Lajos lakásában egy prominens antropozófus tartott előadást. Az előadás végén Makovecz Imre felállt, és megkérdezte az előadótól, hogy mi a véleménye a vietnámi háborúról. A rövid válasz az volt: „az antropozófia nem foglalkozik politikával"; Makovecz megjegyzése sem volt hosszú: „akkor az antropozófia szart sem ér"...
Clinton-beszéd a Colorado kisvárosában történt mészárlásról, ahol 15 gyerekkel két iskolatársuk géppisztollyal végzett. Clinton az amerikai néphez szól: „Meg kell végre tanítani a fiatalokat, hogy konfliktusaikat szóban tudják megoldani"...
NATO-csúcs, a több mint egy hónapja tartó háborúban. Az itt történtekről újságokból nem sok minden derül ki, de érdemes elgondolkozni azon is, hogy az egy hónap alatt milyen hihetetlenül sok információt kaptunk. De vajon ezek közül melyik volt igazi hír, híradás, a szó klasszikus értelmében. Persze még a leg-manipuláltabb lapba is bekerül hír, az igazság kis szilánkjai, csak ember legyen a talpán, aki megtalálja benne a tegnap, tegnapelőtt ezzel szemben leírt hazugságot. Ebben az értelemben a mai média termékei hasonlóak mű-táplálékainkhoz, nehezen emészthetők (de jó gyorsan fogyaszthatók), és nem adnak valóságos belső táplálékot, tartást, belső erőt. De ne feledjük: ezeket a táplálékokat nem tudatlanságból, nem felkészületlenségből, hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan állítják elő.
Nem tudom, miért is jutott az a képtelen ötlet az eszembe, hogy Anyák Napján talán nem lesz bombázás. Azt sem tudom, hogy Amerikában ünneplik-e ezt az ünnepet, és azt sem tudom, hogy a szerbek gondoltak-e erre, amikor most elengedték a három amerikai katonát.
Hallgatom a híreket és a háttérben lévő elemzők számadatait, napi hány millió dollárba kerül a háború. Hirtelen eszembe jut amerikai utam, és az indián rezervátumok. Nem is azon gondolkozom el, hogy az elmúlt századok legnagyobb etnikai tisztogatását az omerikaiak végezték, hanem inkább azon, hogy ezt a mai napig nem tárták fel, nem ismerték el. Döbbenetes volt a New Yorkban, illetve a Navarro indiánok földjén megtekintett kiállítás az indiánok történetéről.
A népirtást egyszerűen kifelejtették a feltehetően fehérek által szervezett, de biztosan általuk pénzelt kiállításról. Közben pedig egy fantasztikus szépségű, de kopár vidéken (ez a „festett sivatag" néven ismert táj) hihetetlen szegénységben élnek az indiánok; a mi cigányságunknál is rosszabbul megy a soruk.
A háború egy napi költsége elég lenne ahhoz, hogy az a kevés indián, aki megmaradt, és rezervátumba zárták, legalább emberi körülmények között éljen.
Legutóbb az 1999. ápr. 11 -i számot. A szerk.
(A cikk az Europaer 1999. februári számában jelent meg!)
1999 áprilisában Washingtonban a tagállamok kormányfőinek részvételével NATO-konferenciát tartanak a szövetség fennállása 50. évfordulójának megünneplésére, valamint fontos irányelvek rögzítésére. A konferencián iktatják be hivatalosan az új tagországokat, Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot - akik felvételéről a döntés már régen megszületett -, továbbá újrafogalmazzák a katonai szövetség feladatait. Eddig a NATO - legalábbis alapszerződése szerint - védelmi szövetség volt, azzal a céllal, hogy tagországainak valamely külső állam támadása esetén segítséget nyújtson. Feladatainak most tervezett újrafogalmazásóval amerikai részről nyilvánvalóan arra gondolnak, hogy a NATO-t olyan szövetséggé kell alakítani, amely a világban mindig ott és olyankor hajthat végre katonai beavatkozást, amikor ezt hasznosnak ítéli, azaz: amikor csak neki tetszik. Ez a tervezett új rendeltetés érdekes fényt vet az elmúlt évtized néhány folyamatára.
Hosszú évtizedeken keresztül a NATO volt az a katonai szövetség, amellyel a Nyugat a hidegháborút vezette. Az volt a rendeltetése, hogy elrettentse a Keletet (a Varsói Szerződést) egy lehetséges támadástól, vagy adott esetben arra válaszoljon. Ezen a téren kétségtelenül sikeres volt, hisz az európai háború „hideg" maradt, sosem vált „forróvá".
Ennek a funkciónak tulajdonképpen természetes eredményként kellett volna magával hoznia, hogy az 1989-es események - a Varsói Szerződés összeomlása - következtében a NATO feloszlik. Az akkori amerikai vezetésnek - élén Georg Bush-sal - azonban mindenek fölött álló érdeke volt, hogy ez ne történjen meg. Az USA német egyesítéshez való hozzájárulásának legfontosabb feltétele az egyesített Németország NATO-tagsága volt, és ezzel a feltétellel kapcsolatban semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Valentin Falinnál például (Gorbacsov egyik tanácsadójánál) az akkori szovjet vezetéssel folytatott beszélgetésekben tanúsított amerikai hozzáállásról azt olvashatjuk': „Az az álláspontjuk, hogy egész Németország a NATO-hoz tartozik, és csakis a NATO-hoz (...) Az amerikaiakat nem aggasztják a mi érveink. Számukra Németország NATO-tagsága axióma, aminek semmiféle bizonyításra nincs szüksége. Németország nélkül nincs szövetség. És Németország egyesítését illetően az amerikai megértés semmiképpen sem altruista motívumokból származik."
Németországban akkoriban közhely volt - amit egészen a CDU-ig az összes párt osztott hogy a kontinens kelet-nyugati kettéosztottságának feloldódásával a NATO-nak is meg kell szűnnie. A NATO-t egy összeurópai biztonsági rendszernek kell fölváltania. Ez volt - vagy úgy látszott, hogy ez - az akkori német külügyminiszter, Genscher politikája is, aki ezzel a legkedveltebb német politikussá vált. A berlini fal 1989. novemberi megnyitása után azonban nagyon hamar világossá vált, hogy az USA a német egyesítéshez való hozzájárulása abszolút feltételének tekinti Németország NATO-tagságát. Másrészt viszont először csak az USA volt kész egyáltalán hozzájárulni az egyesítéshez. Végül 1990 januárjában, egy Tutzingben tartott beszédében Genscher - nyilvánvalóan súlyos belső küzdelmek után - elfogadta az egyesített Németország NATO-tagságát. Frank Elbe, Genscher akkori irodavezetője a tutzingi beszéd NATO-ra vonatkozó szakaszának születését „egy szöveg legmagányosabb születésének" nevezte, amit csak valaha is átélt2. Genschert legalább sejtésszerű-en meg kellet érintse, hogy ez a NATO-bővítés menynyi mindent meghiúsít az összeurópai jövőre vonatkozó reményeiből. (De föltehetjük azt a kérdést is, hogy őt személyesen mi fenyegette volna, ha ehhez nem járul hozzá, hanem egész akkori, hihetetlen nagy személyes presztízsét más irányban veti be.)
Azt is megkérdezhettük volna akkoriban, hogy a NATO további fenntartásának és kibővítésének amerikai dogmája mögött miféle cél és jövőperspektíva áll. Ebből időközben egy s más világossá vált. A NATO-nak olyan világintervenciós szövetség szerepét szánták, melynek minden olyan esetben aktívvá kell válnia, amikor a Nyugat - értsd: az USA - érdekeit veszélyeztetve gondolják. Saját hatalmánál fogva, saját döntése alapján kell cselekednie, az ENSZ, vagy bármely más grémium felhatalmazása nélkül; és ha fel is vesznek korlátozó záradékokat ebbe az intervenciós jogba, végül is tetszőleges más államokban indított intervencióra való teljes felhatalmazásról van szó, ahol a „saját döntés" a NATO-n belüli tényleges befolyások mellett - legalábbis eddig - annyit jelentett: amerikai döntés. Az 1 947-es ún. Truman-dok-trínában az USA magának ítélte ezt a világméretű intervenciós jogot, és ezt a kommunizmus elleni harccal indokolta. A NATO-szerződés megváltoztatásának nyilvánvalóan azt kell szolgálnia, hogy ezt a jogot a kommunizmus összeomlása utáni időre is biztosítsa.
Mindemellett a NATO további két rejtettebb, de talán még fontosabb funkciót is betölt: egyrészt internacionális köpenykébe burkolja az egész glóbuszra kiterjedő amerikai intervenciós akaratot, másrészt Európát és az USA-t egy tömbbé olvasztja össze, megakadályozva ezzel, hogy Európában kialakulhasson bármely olyan saját, független hatalmi konstelláció és szociális forma, amely kioldódhatna a transzatlanti szövetségből. Ezzel ugyanakkor támogatja és konzerválja a jelenleg fennálló, tulajdonképpen korszerűtlen (időszerűtlen) szociális és gazdasági rendszert, valamint a mérhetetlen propaganda- és manipulációs technikákat, melyeket arra kell felhasználni, hogy a népességet a rendszeren belül kordában tartsák. Mindez arra is szolgál, hogy megakadályozza, hogy Európában valamely saját szellemiség kialakuljon és fejlődéséhez szabad teret találhasson. Ebben a konstellációban megcsontosodnak, konzerválódnak Európában az egységállam-gondolatformák, és a hármas tagozódás gondolatai nem tudnak igazán áttörni.
Míg Németországnak és Németország Kelet-Európa és Oroszország felé irányuló kapcsolatainak az újjá és önállóvá alakuló Európában fontos szerepet kellene játszania, addig ennek a folyamatnak az akadályozását az a mottó fejezi ki, melyet a NATO kezdettől fogva alapul vett. Európát illetően ugyanis az a célja, hogy - mint mondják - : „to keep America in, to keep Russia out and to keep Germany down." (Amerikát benn, Oroszországot kívül és Németországot alul tartani. Lord Ismay))
Ahhoz, hogy a NATO szövetségi szerződésben rögzítendő átalakításához és újrafogalmazásához a beleegyezés megtörténjen, szükség van arra, hogy a nemzetközi történésekben olyan helyzeteket lehessen felmutatni, melyek mindezt elfogadhatónak tüntetik fel. Az egykori Jugoszlávia háborúinak tulajdonképpen ez a szerepük. Szükség volt és van olyan alkalmakra, melyek elfogadhatónak és nyilvánvalóan szükségesnek tüntetik fel a NATO beavatkozását, és amelyek során a nyugati országok hozzászoknak az együttműködés ilyen formájához. Bizonyára az is kívánatos volt, hogy más, Amerika által kevésbé uralt intézményeket - mint UNO, OSZE -, vagy az Európai Uniót papírtigrisként mutassák be. Ezeknek az intézményeknek előbb el kellett használódniuk, míg a NATO, mint hamvaiból föltámadt győzedelmes katonai főnix, megmutathatta a maga hatalmát. Erre a viselkedésre vonatkozóan szimptomatikusnak nevezhetjük a Pentagon - az Amerikai Védelmi Minisztérium -egyik hivatalnokának kijelentését, melyet 1992 márciusában adott közre a New York Times: „Meg kell akadályoznunk egy tisztán európai biztonsági rendszer létrejöttét, mely aláaknázhatná a NATO-t"3 - és ezt nevezhetjük az amerikai politika egyik céljának. Vagyis Jugoszláviában meg kellett mutatni az európaiaknak, hogy egyedül nem tudják megoldani a helyzetet, hogy azután annál keményebben vissza lehessen kényszeríteni őket az amerikai igába/ Mindenekelőtt azt a „békepartnerséget" kellett minél előbb összeomláshoz juttatni, melyről 1989 után olyan sokat beszéltek, és amely új, nagyvonalú lehetőségeket rejtő állapotot látszott ígérni. Ezeket a háborúkat mindaddig parázsló állapotban fogják tartani, amíg elérni kívánt céljaikat elegendő mértékig el nem érték.
A NATO az Európával kapcsolatos amerikai álláspont tulajdonképpeni hatalmi struktúrája; azoké a csoportoké, melyeknek legfontosabb világuralmi eszköze az amerikai külpolitika.5 Ez a külpolitika az eszköze annak az integrálásnak, amely következtében az utóbbi évtizedekben az európai élet olyannyira elszegényedett. És azt, hogy milyen igazán jelentős szerepe volt - és van ma is - a nyugat-európai államok belső kontrolljában, irányításában és elnyomásában, azt elsősorban az itáliai leleplezések tették világossá.6
Richárd Hobrooke, az amerikai intervenciós politika jugoszláviai főépítésze ezt az intervenciót a negyediknek nevezte azok sorában, melyeket az USA a 20. században Európában véghezvitt. Ezek: az első és a második világháború, majd a hidegháború. Ez arra is rámutat, hogy milyen dimenziókban szemlélik ezt az eseményt ott, ahonnan irányítják, és azt is megmutatja, hogy milyen dimenziókban kellene itt is szemlélnünk.
(Fordította: Kádas Ágnes)
1. Valentin Falin: Politische Erinnerungen. München, 1995, 493. oldal.
2. Richárd Kiessler / Frank Elbe: Der diplomatische Weg zur deutschen Einheit. Ffm. 1996, 79. oldal.
3. Martin A. Lee: The Beast Reawakens (Boston, 1997, 468.old.) nyomán. Ebben a megnyilatkozásban az amerikai politika igazi magját láthatjuk, ami ellentétben áll a nyilvánosságnak szánt megnyilatkozásokkal, melyekben amiatt a teher miatt panaszkodnak, ami Európa védelme következtében nehezedik rájuk.
4. Dávid Owen - hosszú éveken át az angol közvetítő Jugoszláviában - visszaemlékezéseiből elég világossá válik, hogy mindenekelőtt az USA keresztlövései hiúsították meg 1992-95 között a boszniai béketárgyalásokat. Egész nyilvánvalóan nem akartak olyan békét, amely nem az USA közvetítésével jött volna létre.
Lásd: Dávid Owen: Balkan - Odyssée. München, 1996
5. A korrektség azt kívánja, hogy utaljunk rá, hogy az USA-ban hosszú idő óta minden közvéleménykutatásnál a többség a külföldi beavatkozások ellen és különösképpen a folytatódó európai beavatkozások ellen van. Ez lehet az alapja annak, hogy az amerikai külpolitika olyan nagy súlyt helyez arra, hogy saját céljait úgy prezentálja a nyilvánosság előtt, mintha csak sürgető külső kéréseknek tenne eleget.
így pl. Németország a nyilvánosság előtt a NATO keleti bővítésének iniciátoraként jelent meg, ami mégiscsak megfelel a hosszú távú amerikai stratégiának.
6. Vö. Andreas von Bülow: lm Namen des Staates. München, 1998, a „Psychologische Steuerung der Nachkriegsgesellschaften Europas" c. fejezet 352-69 oldalait.
7. R. Holbrooke: Meine Mission. München, 1998, 559. old.
Ma az elfogulatlan megfigyelőnek hallatlanul nehéz a dolga. Ha képes a jelenségeket tárgyilagosan, „isteni szenvtelenséggel" szemlélni, a megragadott lényeg közlése hihetetlen nehézségekbe ütközik.
Apokaliptikus kor a mai. Jelek közt vagyunk kénytelenek élni, s meg kell tanulnunk olvasni őket, különben elvesztünk. Ma nem elég az igazságot a másik ember szemébe vágni. A gondolkodásra való provokálás nyújthat némi reményt. „Ellenségeskedést szerzek köztetek...", most ez az idő zajlik. Tisztulás. Megnyilatkozás. Nagy fényesség és sűrű homály. Remélem, megbocsát nekem apa és fia, az öreg Simonffy Tóth Ernő, volt II. Világháborús vezérkari őrnagy és írófia, Simonffy András, aki apjáról a címben idézett dokumentumregényt írta. Ók már mindketten az égből figyelnek minket, és onnan ítélik meg tetteinket. A jogot azért vettem hozzá, mert mindkettőjüket jól ismertem, és úgy vélem, amikor e sorokat írom, az ő szellemükben cselekszem. Simonffy Tanár úr - ahogy fia írja a Rozsda ősz c. kötetében - az ötvenes években a vasárnapi ebéd után minden alkalommal rövid áttekintést nyújtott a valós helyzetről, mely nem volt teljes fedésben a hivatalos állásponttal. A legfontosabb tanácsa, melyet fia jól az emlékezetébe vésett, ez volt: „csak a térképet nézd, ne arra figyelj, mit mondanak."
1999. május elseje. Háború van Európában, fizikai és lelki színtéren egyaránt.
A lelki színtéren zajló küzdelem egyik eszköze az amnéziakeltés. A másik a szavak jelentésének fellazítása és meg-másítása. A szó - az Ige - teremtő kozmikus ereje észrevétlen csusszanással blaszfémiába, cinikus hazugságba fordul. Rögzítsünk néhány megfigyelést, melyek az amnézia ellenében megállnak, néhány szót, mely az, ami. Nem más. Emlékezzünk.
A hidegháború vége felé, a 68-as volt diákok és új társaik részvételével a 80-as években fellángoltak a békemozgalmak. A fegyverkezési verseny kiváltotta az ellenállást, melynek hatóso lassan a politikába is beszivárgott. Magyarországon a Dialógus békemozgalom kezdeményezte az ország kilépését a Varsói Szerződésből, s javasolta, hogy velünk egyidejűleg egy Magyarországhoz hasonló méretű ország - például Hollandia - szintén lépjen ki a NATO-ból. Ezt követhetné több ország, egyoldalú engedményekkel, a teljes leszerelésig. A 89-es fordulat környékén Nyugat-Európa több országának vezető politikusai is a semlegességgel, mint kívánt realitással számoltak. A varsói Szerződés megszűnésével a NATO léte kérdésessé vált. A rendszerváltó magyar pártok valamennyien első helyen szerepeltették programjukban az ország semlegességének deklarálását, mint amit 1848-ban és 1956-ban a magyarság követelt. A berlini fal leomlása körüli időkben Európában friss szelek fújtak. Az „Európai Ház" felépítéséről beszélt mindenki. Egész Európa újjáalakulását várta. A volt kommunista országokban spontán és egyidejűleg kerekasztalok, fórumok jöttek létre.
Gorbacsov felvetése, miszerint „a Nyugatnak is szüksége van a peresztrojkára", nem egyedüli hang volt. Az 1 990-ben Bécsben rendezett Kelet-Nyugat Fórum résztvevői úgy vélték, hogy az Európa egésze számára fontos új társadalmi-gazdasági struktúrák felépítésére elsősorban Kelet-Közép Európában nyílik lehetőség, ezzel egyidejűleg érzékelték azt a látszólagos kényszert, mely szerint ezen országoknak a nyugati szociális formákhoz kellene igazodniuk. A 90-es évek elején a fórumok párttá alakultak vagy feloldódtak. A nyugati előképek másolása nyomán a régi formák szorították ki az új törekvéseket. Észrevétlen hangsúlyeltolódások keletkeztek. Az Európai Ház gondolata eltűnt, helyt adva egy addig ismeretlennek tűnő fogalomnak: az Euroatlanti Integrációnak. A profi politikusok - köztük a békemozgalom volt tagjai - ismét a „realitásokról" kezdtek beszélni. A magyarországi pártok a hivatalos állami ünnepek alkalmával (március 15-én, október 23-án) a volt nagyhatalom frissen lerázott szövetsége után „védőernyő" szükségességét kezdték emlegetni. A 12 pont vonatkozó részei illetve Nagy Imre deklarációja a beszédekből kimarad. Elindul a NATO „békepartnerségi" programja. Felvetődik o NATO Kelet-Európai bővítésének terve, megindul a volt kommunista országok versengése a NATO- és EU-tagság felé. A Visegrádi Hármak együttműködése talaját veszti. A térség politikusainak elsőrendű célja a NATO-tagság lesz. A legfőbb indoklás szerint ez az EU-csatlakozás „előszobája". A másik fő érv az orosz fenyegetés. A korábbi alternatíva - az önálló európai haderő ill. védelmi rendszer - gondolata elvész. Kitör a horvát-jugoszláv háború. A béketárgyalásokat angol és amerikai diplomaták vezetik. A háborúval párhuzamosan építik Magyarországon az IFOR-bázisokat, a békefenntartás céljaira. Az út- és közműtervek kivitelezésében magyar cégek vesznek részt, az USA-ban készült tervdokumentációk alapján. A terveken két évvel korábbi dátum szerepel.
Magyarország népszavazást rendez a NATO-csatlakozás-ról. Elsöprő többségű igen. A csatlakozás sorrendjéről megfigyelők találgatnak.
A „békefenntartók" kifejezést felváltja a „béketeremtő". 1999 március végén hirtelen Magyarország, Csehország és Lengyelország felvételt nyer a NATO-ba. Napokkal később a meghiúsult diplomáciai tárgyalásokra való hivatkozással a NATO elkezdi Jugoszlávia bombázását. A tárgyalások tartalmi részei a közvélemény előtt nem ismertek. A német parlamenti ellenzéki pártok felvetése nyomán később kiderül, hogy a tárgyalások feltételeként támasztotta a NATO Jugoszlávia teljes területén a fegyveres ellenőrzést. Megindul Koszovó kiürítése. Vajdasági magyarok által lakott településeket is bombáznak. A polgári védelem felkészül Taszár kiürítésére. A katonai bázisra a polgári alkalmazottak nem léphetnek be. A magyar miniszterelnök Londonban javasolja a légicsapások intenzitásának növelését. A légi akciót az USA irányítja, az érintett tagországok parlamentjeinek beleszólása nélkül, azok utólagos jóváhagyásával. Az amerikai nemzetközi jogászok szövetségének elnöke nyilatkozatot ad ki, melyben kijelenti, hogy a légi akció a nemzetközi jogot többszörösen, durván megsérti. A magyar sajtóban a nemzetközi jog mellé új jelző kerül: ezentúl „hagyományos" nemzetközi jogról beszélnek. Helmut Schmidt volt német kancellár a légi akciót elhibá-zottnak ítéli, melyet amerikai gazdasági érdekekkel magyaráz. Magyarország már korábban hozzájárult légtere használatához. Mint utóbb kiderül, a parlament egyúttal hozzájárult a repülőterek használatához is. Lehetőség nyílik rá, hogy támadó repülőgépek a magyar repülőtereket használják. Budapest polgári repülőterét NATO üzemanyagszállító-gépek veszik igénybe. A magyar főváros potenciális katonai célpont. Újra szóba kerül a szárazföldi akció lehetősége. A NATO-tag Görögország nem enged át területén szárazföldi csapatokot. A sajtó korábban már ismertként említi a szárazföldi akció terveit. Mint említik, a tervek 1998 őszén már elkészültek. A washingtoni NATO-csúcson bejelenti Javier Solana főtitkár (volt békemozgalmi aktivista), hogy a NATO az emberi jogok elvét ezentúl előbbre helyezi a nemzeti szuverenitásnál. Hozzáteszi: a NATO ezentúl fönntartja magának a korlátlan beavatkozás jogát.
Egy amerikai középiskolában felfegyverzett fiatalok mészárlást rendeznek, majd tucatnyi áldozatuk után magukkal is végeznek. Az esemény után az amerikai elnök nyilatkozata : „meg kell tanítanunk gyermekeinket arra, hogy konfliktusaikat békésen rendezzék."
Csurka felveti a Vajdaság önkéntes csatlakozásának lehetőségét Magyarországhoz. A nyilatkozat veszélyességére figyelmeztet Kasza József vajdasági magyar politikus. Az ellenzéki pártok bírálják a NATO-bombázást. A sajtóban politikai presztízsküzdelem kezdődik. A miniszterelnök kijelenti, hogy a korábbi parlamenti határozat értelmében az is lehetséges, hogy magyar repülőterekről bombázók szálljanak fel Románia közvéleménye megosztott. A kormány a NATO-csatlakozást szorgalmazza. Az egyik parlamenti román nemzeti párt a Huntington-féle térképpel1 fenyegetőzik, mondván: a következő lépés Erdély elszakítása lesz a Nyugat részéről. Ismét fölvetődik Erdély autonómiájának kérdése. Húsvétkor a magyarországi templomokban hagyományosan folyt a liturgia. A szertartások során a háborúról nem esett szó.
Budapesten május elsején kinyitottak a strandok. Az események egyre gyorsabban peregnek. Nem hagynak időt a megállásra.
A történések pontos rögzítése ma különös fontossággal bír A megfigyelés számára kérdések adódnak, melyeket ma fonto-sabb föltenni, mint korábban. A ma elkövetett mulasztások később háromszoros súllyal esnek latba. A közhangulat zavart. A tárgyilagos megnyilatkozásoknak szembe kell nézniük az előítéletek szerinti kategorizálással, melyeta politikai szim-pátiák-antipátiák és a neurotikus félelem igazgatnak. Csak személyes kérdéseimet oszthatom meg a kedves Olvasóval. Saját kérdéseit magának kell feltennie. Ime néhány kérdés:
- Miért kell nekem, európainak ellenségemnek tekinteni az oroszokat, szerbeket?
- Miért idegen nagyhatalmak döntenek a mi sorsunkról, a közép-európai népek sorsáról?
- Miért van szüksége Amerikának Koszovóra?
- Miért nem merünk saját sorsunkért felelősséget vállalni? Miért nem nyújtják egymás felé kezüket Közép-Európa népei, hogy közösen tegyünk kísérletet a rendezésre, egymásrautaltságunk révén, s nem a bombák nyomására? Egy szuverén - a szövetség adta kötelezettségeket is tekintetbe vevő - magyar álláspont hihetetlen erővel bírna. Megértésre találna egyszerre Keleten és Nyugaton. Miért nem merünk még meglévő jogainkkal sem élni? Miért nem lépünk ki a Kompország törleszkedő szerepéből, miért nem bízunk a szabad és bátor szó teremtő erejében?
1999 májusa, Budapesten.
„Hol ér véget Európa? Ott, ahol a nyugati kereszténység végetér és elkezdődik az orthodoxia és az iszlám. Ez az a válasz, melyet a nyugat-európaiak hallani akarnak, melyet többségben - ha ugyan nem sotto voce vallanak, és amelyet különböző vezető értelmiségiek és politikusok részletesen megerősítenek."
(Forrás: W. Wallace: The Transformation of Western Europe, London, Printer, 1990, 11. oldal)
Én úgy gondolom, hogy nem - de ezt meg kell valahogy magyaráznom. A kérdés önmagában abszurd. Azt még csak elgondolja az ember, hogy a külső világban érzékelhető háborúk és lelkünk belső egyensúlytalansága összefüggnek, de ami már dúl, azt ugye késő megelőzni, késő az elkerüléséről gondolkodni.
Van azonban ennek a kérdésnek olyan olvasata is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy mindnyájunknak sürgősen meg kell fontolni a jelenlegi helyzetet, mert különben maga a háború sem fog bennünket kivezetni a sötétségből, abból a sötétségből, ami a háborút előidézte. Gondoljuk át először, hogy miből adódik az elkerülhetetlenség dogmája. Miért tűnhet bárki számára természetesnek, hogy csatlakozni kell mondjuk a NATO-hoz? Miért látszik aztán nyilvánvalónak, hogy a NATO nem lelki finomságokat ópoió nőegylet, tehát jelenlegi komoly „küldetéstel-jesítése" közben nem feladata egy új szövetséges kényes, meghasonlott helyzetével babrálni. Vagy a többszörös, nyomatékos leszögezés ellenére is tegyük mérlegelés tárgyává azt a kérdést, hogy a NATO "elhivatottsága" az emberi és kisebbségi jogok érvényesítésére a törvényszerűség kényszerével vezet-e jelenlegi tevékenységéhez. Miféle szemfényvesztés eredményezheti, hogy a három amerikai (mexikói) katona kiadását úgy tekintjük, mint a bűn hódolatát az erénynek, és könnyezünk hazatérésük megható pillanatain, a Szerbiában megölt áldozatokat pedig nagyvonalúan a háborúval természetszerűleg velejáró veszteségek oldalára könyveljük.
Hogyan lehet, hogy ez a fellépés jogosnak tűnhet, sőt egyenesen olyan nemesség látszatát bitorolja, hogy még vonakodni és kényszerre hivatkozni is durva illetlenség lenne a támogatóinak?
Nem először esünk hasonló káprázat csapdájába. Próbáljunk meg jobban körülnézni, mielőtt újra elkezdjük vitustán-cunkat járni "a háborúba ájult" Szerbiában. Ne siessünk úgy transzba esnil
Emlékszik még arra valaki, hogyan történik ez a "játék" Thomas Mann: Mario és a varázsló című novellájában? Cipolla lovag(l) megvető leereszkedéssel tálalja fel közönségének félelmetes mutatványát. A színpadon minden önkéntes jelentkezőt pillanatok alatt hatalmába kerít, és oly mértékben kényszeríti rá akaratát, hogy a hipnózisba zuhant emberrel tetszése szerint bármit megtehet. A lovagot mindez már nem is szórakoztatja, fáradtan és lemondóan nyugtázza, hogy senki nem jelent számára kihívást, amikor egy fiatalember mégiscsak kijelenti, hogy törik-szakad, ő saját akarata szerint fog választani, és mindennemű befolyásolásnak tudatosan ellenszegül. Cipolla egy szemvillanással felméri ellenfelét - talán meg is sajnálja ifjonti gyanútlanságáért - elmagyarázza hát röviden, hogy miért nincs esélye a győzelemre: „Ezzel „felelte a lovag,, némileg megnehezíti a feladatomat. Az eredményen azonban az ön ellenszegülése mit sem változtat. A szabadság az valami, ami van, az akarat is valami, ami van, akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl." Úgy gondolom, ebből a válaszból tanulhatnánk. Mert, bár gyakran beszélünk erőviszonyokról, valójában fogalmunk sincs az erőkről. Leragadtunk a szemet szúró nagyságrendi különbségeknél, a tömegszerűségek összehasonlítgatásá-nál és az ezek parancsoló törvényszerűségeibe vetett hitnél. Persze, semmi kétség, mi kis ország vagyunk, de mégsem ez az oka annak, hogy ők fütyülnek, és mi táncolunk. Mario nem azért marad alul a varázslóval szemben, mert fizikailag erőtlenebb nála. Ne vegyük komolyan, ha ilyenfajta érveléseket hallunk.
Ami itt szerepet játszik, az az akarat. Cipollának igaza van;
az akarat olyan titáni erő, olyan óriás, aki erejét csak valaminek a szolgálatában fejtheti ki. Irányát, célját nem önmaga szabja meg. Ösztökélheti hozzá hasonló óriási vágy, de szolgálhatja a képzelet szándékait is, nemcsak a természeti ösztönöket. Ilyen értelemben tehát semleges mozgató erő, és csak annyiban lehet szabad, amennyiben irányítója a szabad elhatározás. A szabad elhatározás pedig értelemszerűen nem fakadhat külső kényszerből, de belső ösztön kényszeréből sem, nem lehet elkerülhetetlen. Azok az indítékok, amelyeket a NATO beavatkozásról közzétettek, nem a mi saját indítékaink. Nem is az amerikai emberek indítékai. Valójában a NATO mögötti irányítóknak sem indítékai. Ez csak egy mese. Nem túl eredeti, de a hátterében mégis jó adag emberismeret húzódik meg. Azoknak írták, akik igénylik ugyan a magyarázatokat, de szeretik azt minden utánjárás nélkül, készen kapni. Az, hogy ezúttal milyen mesét kínálnak fel nekünk, az bennünket minősít. Ez a mese itt olyan embereknek szól, akik szívesen húzódnak a vélt biztonság árnyékába, mert félnek. Félnek, mert mit sem tudnak a valóságos mozgató erők világáról, csak azt tanulták meg, hogy a nagy eltapossa a kicsit; azt látják, hogy minden nekilódulásuk kudarcba fulladt, így folyvást valamilyen levert szabadságharcra emlékeznek. A szellemi nagyság spontán hat belőlük, nincsenek tudatában saját erejüknek.
Ha most figyelmesen megvizsgálnák ezt a régi-új mesét, felismerhetnék, hogy azoknak a szabadságunkért vívott nemes küzdelmeknek formáló erejük volt. Észrevehetnék a sunyi képmutatást, amire a hatalom kényszerült annak érdekében, hogy tetsszen nekünk. A NATO, úgy látszik, bármilyen nagy erő is, mégis kénytelen meghunyászkodni és az emberek szabadságszeretete előtt hódolatot mutatni - mert puszta hatalomvággyal már nem tud befolyásolni! Ezért igen nemes célt kínálnak fel nekünk - erre akár büszkék is lehetünk! -, az igazságtevők mögé sorakozhatunk fel. Egy kisebbség szabadsága, létezéshez való joga a tét - mondják. S ki lehetne ebben a tekintetben megértőbb nálunk? Hiszen mi abban a kivételesen szerencsés helyzetben leledzünk, hogy bármerre hagyjuk is el az ország határát, mindenütt otthon vagyunk: magyarok élnek innen is, meg túlnan is. Ez érint csak bennünket igazán! ( S hogy ezt a szerencsét ugyanaz a hatalom kovácsolta számunkra, mint amelyik most kihasználja, ezt senki nem furcsállja?) A nemes cél álarc, közönséges hazugság. A mese a nagy demokratikus véderőket hangsúlyozza. Holott ami itt nyomul, az felháborítóan arcátlan, szellemi értelemben primitív és szűk, lelki értelemben önkényes és ízléstelen, fizikai értelemben pedig zabolátlanul agresszív. Tudunk-e máshonnan gondolatot meríteni, mint a nekünk felkínált sablonokból? Megpróbálunk-e annyi önismeretet szerezni, hogy felismerjük azt, aki gyengeségeinkkel szövetkezve akar barátnak mutatkozni? Ezek az első, de alapvető lépések, amelyekkel az akarat felszabadítható az idegen befolyás alól. De ne feledjük: az akarat nem maradhat irányítás nélkül. Önmagunk irányításáról van szó - hogy egészen pontosan értsük. Arról, amiről a népmesék szólnak, hogy:
Ki ül majd fel a nyeregbe, ha a parazsat evő táltos megkérdezi:
Hová menjünk édes gazdám?
Amikor erre a kérdésre magunk formálta szabad választ adunk, a háború is elcsendesülhet valahára bennünk is, és körülöttünk is.
Az ember egy elmélet szemüvegén át könnyen eshet a mindent tudni vélés hibájába - ilyenkor csak azokat a tényezőket veszi számításba, melyek az elméletet igazolják, és kegyesen eltekint a nem illeszkedő elemektől. Ezzel együtt a maguk helyén jogosult bizonyos alapvetéseket tenni, abban a formában, ahogyan ezt Stephen W. Hawking fizikus definiálta:
„Az elmélet csupán egy modell vagy éppen részleges modell; olyan szabályok gyűjteménye, melyek megfigyeléseinkhez rendelik a modell mennyiségeit. Az elmélet csak a mi elménkben létezik, azon túl semmi realitása nincs (akármit jelentsen is ez). A jó elmélet két feltételnek tesz eleget: viszonylag kevés önkényes elemet tartalmazó modell alapján pontosan leírja a megfigyelések jelentős csoportját; de határozott előrejelzésekkel is szolgál a jövőbeni megfigyelések eredményeiről." (Az idő rövid története - Maecenas, 1998)
Egy ilyen elmélet vázlatáról lesz szó a továbbiakban, amely jó néhány önkényes vagy annak tűnő elemet tartalmaz, és távolról sem teljesen konzekvens a következtetések terén. Mindamellett már azt is eredménynek értékelnénk, ha sikerülne megmozgatnunk a tisztelt Olvasó fantáziáját.
Egy emberöltő, ha számszerűen akarjuk kifejezni, huszonöt évig tart. Társadalmi szinten ilyen időnként lép be egy új generáció, ekkor válik meghatározóvá a folyamatok irányításában - ahogy mondani szokás, érezhetően huszonöt évenként változik meg az értékrend, elméletileg ekkor történik paradigmaváltás. Természetesen az emberek szemlélete folyamatában alakul át, így bizonyos kitüntetett évszámoknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben velük valamely konkrét aspektus mérföldköveit jelöljük. így elöljáróban leszögezhetjük, hogy a továbbiakban a nemzetközi politikai döntéshozás csomópontjairól fogunk beszélni (amelyek természetesen kihatással voltak egyéb kulturális-társadalmi folyamatokra, de ezektől most tekintsünk el). Amit a csomópontok meghatározásánál itt egyedül fontosnak érzünk, az az, hogy átfogó jelentősséggel bírjanak az emberiség történelmére.
Az utolsó világméretű politikai paradigmaváltás 1989-ben következett be, amikor a szocialista világrendszer összeomlásával megszűnt a kétpólusú világ, és Amerika mint egyértelműen vezető világhatalom a hidegháború győzteseként léphetett színre. Érdekes lehet megnézni, milyen évekre estek az 1989-et megelőző huszonöt éves csomópontok, illetve (hogy) tör-tént-e világméretű paradigmaváltás e pontokban.
Ebben az évben alapvető változás következett be a szovjet belpolitikában: a Szovjetunió az atomcsendszerződés aláírása (1963) miatt szakított Kínával, miközben az egyezmény aláírása miatt Hruscsovot ideológiai árulással vádolták, minek következtében megbukott, és a KB első titkára Brezsnyev lett. Ettől kezdve a két meghatározó szocialista nagyhatalom eltérő irányba fejlődött: a Szovjetunió elindult a felbomlásához vezető fokozatos szétesés útján, míg Kínában a maoizmus konzerválta a központosított rendszert (rá két évre jött a Kulturális Forradalom). A közép-európai szocialista országokban is enyhült a direkt pártdiktatúra. Mindez egyértelműen paradigmaváltást hozott keleten és nyugaton egyaránt. (Később látni fogjuk, miként reagált valójában a nyugati világ a történtekre.)
Ez a két évszám úgy érzem kevés magyarázatra szorul, lévén a század világégéseinek kezdőpontjai. Amit mégis meg kell jegyezni, az az, hogy a két háború után gyökeresen megváltozott a világ politikai erőtere, ami mindenek előtt a történelmi Közép-Európa teljes megsemmisülését eredményezte. 1914-ben döntő paradigmaváltás történt: szellemi értelemben eddig tartott a XIX. század, a „boldog békeidő". 1939-nél ez a váltás már nem olyan egyértelmű, mégis létezett: le kellett számolni az illúziókkal, hogy a világ kérdései tárgyalásos úton (Népszövetség stb.) rendezhetők, így ettől számíthatjuk a leplezetlen erőszaknak mint egyedül érdemleges tényezőnek a megjelenését a történelemben.
Mitagadás, erre az évre nem esett a fentiekhez hasonló horderejű esemény. Mindemellett figyelemre méltó, hogy közel ekkor (1890) menesztik tisztségéből Bismark német kancellári, aki a második német császárság megalapításával Anglia legnagyobb korabeli konkurensévé léptette elő Németországot. A német politika, élén II. Vilmos császárral, új irányt vett: Oroszországgal szövetségi kapcsolat kialakítását kezdeményezte, ami távlatosan a kétfrontos (egyszerre nyugat és kelet felé való) kényszerű harcot volt hivatott megelőzni. Angliában ettől az időszaktól kezdve számítják a „British Empire" fokozott és tervszerű expanzióját, mely Afrika Kairótól (Szuezi csatorna!) Fokföldig történő gyarmatosításával, az ekkor zajló búr háború megvívásával végképp ellenőrzése alá vonta az Európát Indiával ill. Ausztráliával összekötő tengeri útvonalakat. Vagyis ha nem is világméretekben, de a korabeli világ két vezető hatalmánál mégiscsak beszélhetünk politikai paradigmaváltásról, amely azonban a népek nagy része számára egyelőre látens maradt.
A Brit világbirodalom 1914-re területét és népességét tekintve elfoglalta a Föld egyötödét - ráadásul mindez az USA nélkül értendő adat. Thomas Carlyle az 1870-es években fogalmazta meg egy brit világmisszió gondolatát, melyben nemzete küldetését a haladós és civilizáció világméretű elterjesztésében jelöli meg. Ennek egyik jóval korábbi előzményében, Milton 1 667-ben írott eposzában, a „Paradise Lost"-ban már megjelenik az angol puritanizmus küldetéstudata, miszerint ők volnának Isten választott népe -„Gods own people".
Tehát a XIX. század végére reális kérdésként merülhetett fel a brit politikusokban, hogy vajon milyen is lesz az, amikor a „napról napra angolabbá váló világ" egyszer csak tényleg egészen angol lesz. Számolniuk kellett ezzel a lehetőséggel, hiszen világbirodalmi kérdésekben csakis történelmi távlatokban szabad gondolkodni, ahol évszázadokkal előre kell tekinteni. Az angol hallatlanul pragmatikus nép. Nem hisz az elméleteknek, vágyálmoknak, őt csak a megfigyelhető tapasztalat győzi meg. Ez az empirizmus tette Angliát naggyá, így a jövőben is erre kívántak építeni. Az empirizmus lényege a kísérlet. Ellenőrzött körülmények között, kisebb léptékben kell egy jelenséget megfigyelni, annak belső törvényszerűségeit megragadni, majd ezt a tudást mint hatalmi erőt felhasználni nagyobb folyamatoknál.
Szükség volt tehát egy történelmi kísérletre, amely kellően nagy népességgel és kellően izolált körülmények között játszódik le ahhoz, hogy értékelhető eredményeket szolgáltasson. Ugyancsak fontos volt, hogy legalább három emberöltőn át tartson, hiszen így érhetünk csak el emlékektől „tiszta" generációt, akinek már a nagyszülei is a kísérlet alanyai voltak. Az 1890-es években tehát megkezdődtek az előkészületei egy teljesen eszmei alapokra felépített történelmi kísérletnek, ahol a történelmi hagyományok teljes kizárásával mindent egy ideológiai alapvetés kormányoz: az emberiség materiális jóléte. Nem az volt a vizsgálandó cél, hogy miként fog a társadalom ebben a jólétben viselkedni, éppen ellenkezőleg: azt kellett megfigyelni, mekkora erkölcsi-morális és lelkifizikai áldozatot képes egy eszmei célért meghozni. Ha jobban megnézzük, ezekben a tervekben a puritán erkölcsi elhivatottság vallásos hite alakul át valamifajta öntudatlan erővé, ami az embert egy eszme szolgájává teszi.
A kísérlet két országban indult meg- előbb Oroszországban, utóbb Kínában mindkettő egy-egy világháború nyomán. Oroszországban az 1890-es évektől erősödött meg egy szociálforradalmár mozgalom, melynek vezetői (Lenin, Trockij) Londonban (1905) hozták meg határozatukat a cári rendszer fegyveres megdöntéséről. Az orosz forradalom részleteit mellőzve utalnunk kell Lenin döntő felismerésére: a világháború az egyetlen sansz a bolsevikok számára a hatalomátvételre.
„Világosság gyúlt Lenin dinamikus agyában, és szerfölött ön/endetes sejtése támadt. Eletének egyik legfontosabb, legcélratörőbb és legtökéletesebb döntése született meg: a nedves újságoldalra nyomott betűk illatából, a sebesültekkel zsúfolt tér vér- és orvosságszagából érezte, mi fog lejátszódni. ...Vásznat szó majd Lenin, és óriási felirat fog díszelegni rajta: POLGÁRHÁBORÚVÁ VÁLTOZTATJUK! - s annak a háborúnak vagy ennek a mostani háborúnak Európa valamennyi kormánya áldozatául esik!!! Lenin a korlátnál állt, a tér kiemelkedő pontján. Kezét előrenyújtotta, mintha beszédet akarna intézni a tömeghez. De nem szánta rá magát, hogy meg is szólaljon. Minden nap minden órájában mindenütt szenvedélyesen, megalkuvás nélkül tiltakozni kell a mostani háború ellen! De!
(S ez az immanens dialektika): törekedni kell arra, nehogy befejeződjék, és olyan mederbe kell terelni, hogy át tudjon változni! Az új háborút pedig ébren kell várni, s nem szabad elszalasztani. Az ilyen háború a történelem ajándéka."
(A.SzoIzsenyicin: Lenin Zürichben - Pannonica, 1998)
A huszonötéves előkészítés után 1914-ben végre megindulhatott a nagy kísérlet első fázisa; elkezdődött a Nagy Háború, melyből létrejöhetett a Szovjetunió.
A kísérlet egzaktsága érdekében két fő lépést kellett meghozni. Egyrészt zárt rendszerre volt szükség. Ezt szolgálta az ideológia: az imperialistáktól körülvett országot minden külső erő fenyegette létében - tehát hermetikusan le kellett zárni a határokat. Másrészt nem volt szabad önálló belső szellemi irányítást megengedni - ezért intézményesen el kellett pusztítani az orosz intelligenciát és vele együtt „mindenkit, akiben kételkedünk" (Lenin). Ami így megmaradt, az olyan volt, mint egy agy nélküli ember - nyers akarat, szellem nélkül. Ebbe ültették be kívülről azokat a puritanizmusból eredő, Isten helyébe a kommunizmust állító elveket, termelési utasításokat, amik egy ipari civilizációt gépiesen működtetnek. Amerikai segítséggel és tőkével létrejött egy olyan szervezet, amely egy egész országot egyetlen nagyvállalatként fogott össze, ahol az állam önmagában mint kapitalista tőketulajdonos rendelkezett az ország javaival és polgárai teljes egzisztenciájával. (Nyilván nagyon kínos lett volna beismernie a szovjet vezetésnek, hogy a tőkét és a technológiát Amerika szolgáltatta számára, így az ezirányú bizonyítékok eléggé hiányosak. Mégis feltűnően sok orosz termék, teherautó, gép stb. amerikai hasonmását figyelhetnénk meg, ha még léteznének.) Az ilyen centralista modellben egyértelmű megfelelés van az egyén boldogulása és a rendszer érdekében nyújtott szolgálatai között. A két emberöltőn át végzett kísérlet bebizonyította, igenis lehetséges ilyen módon egy nagyszámú népesség teljes uralása, amennyiben következetesen ragaszkodnak a rendszer hierarchikus felépítettségéhez és belső fegyelméhez.
Az orosz kísérlet tehát komoly eredményeket hozott. Két emberöltő után eljött a kísérlet lebontási fázisa, vagyis a negyedik huszonötéves terv. Ez a Brezsnyev-korszak pangásán ót Gorbacsovhoz, és vele a rendszer széteséséhez vezetett. Ebben jól követhetjük a kísérleti rendszert korábban fenntartó két alaptényező gyöngülését; egyrészt a belső fegyelem fellazult (számottevően lecsökkent a gulagok szerepe), másrészt felbomlott a gazdasági rendszer zártsága - a távoli népi demokráciák erőltetett támogatása fokozatosan kimerítette a rendszer erejét.
Ugyanekkor a kísérletek tapasztalatai alapján új irányt vett a nyugati ipari civilizáció. Értékelhető eredményt az orosz kísérlet középső szakasza hozott (vagyis a sztálinizmus), és ezt építették be a hatvanashetvenes években az USA/ill. a fejlett világ munkaszervezésébe. 1 980-ra az USA-ban felmondták a harmincas években megkötött társadalmi közmegegyezés, a New Deal elveit egy szociálisan felelős piacgazdaságról, és helyébe a totális (ha így ismerősebb: globális) szemléletű multinacionális vállalatokat hozták kedvező jogi és gazdasági pozícióba. Az angolszász szándékok - melyeket szégyenlősen „demokratikus erőknek" szokás nevezni - számunkra is jól ismert közvetítői, a Világbank, az IMF stb. a hatvanas évektől kezdve öltöttek markáns alakot.
Ha megnézünk egy multinacionális társaságot, benne számottevő párhuzamokra bukkanhatunk a szocialista egypártrendszerekkel. Az első titkár, a központi bizottság, a politikai bizottság mind-mind reinkarnálódnak a Bili Gatesek, az igazgatótanácsok, ellenőrző bizottságok képében. Noha a pártjelszavak helyét a vég nélkül sulykolt reklámszlogenek vették át, a propagandistából ugyan píár-menedzser lett, és a rettegett személyzetis sima modorú (de nem kevésbé rettegett) humánpolitikai munkatárssá vedlett, egy azonban megmaradt klasszikus formájában: az ötéves terv! Igaz, ma vállalati stratégiának hívják, de ugyanúgy csak az elért eredményeket hangoztatják belőle, mint annak idején a bolsevikok. Ezt nem sikerült modernizálni, amint a jelszavak sem vesztettek bárgyú optimizmusukból.
Jellegzetes az az egzisztenciális bizonytalanság, amely a sztálini időkhöz teszi hasonlatossá egy ilyen nagyvállalat munkahelyi légkörét, ahol mindenfajta előre látható ok nélkül tűnhetnek el az emberek a süllyesztőben, ahogyan erről a The Economist beszámol:
Valaha egy nagy amerikai cég főnökének lenni az egyik legbiztonságosabb és legjobban fizetett állás volt a világon. Ez egész mostanáig így volt. A múlt héten az IBM, a Westinghouse és az American Express vezetői elvesztették az állásukat. Néhány hónappal korábban Róbert Stempelt rövid úton eltávolították a General Motors elnöki székéből... Most azok, akik a nagyvállalatok élén állnak, töprengenek, hogy ki lesz a következő.
(Dávid C.Körten: Tőkés társaságok világuralma - Kapu, 1996)
Mint láttuk, az orosz kísérlet ötéves tervszakaszokra bomlott, melyek további, ötször ötéves korszakokat eredményeztek. Igy összesen négyszer huszonöt évbe tellett a kísérlet lebonyolítása. Ám ne feledkezzünk meg Kínáról, ahol mindez huszonöt-éves eltolódásban történik. Vagyis léteznie kell - már csak a matematikai szépség kedvéért is - egy ötödik huszonötéves tervnek is, mely 2014-ben ér majd véget!
Nem tartozik szorosan kis tanulmányunkhoz, így csak utalunk rá, hogy a 125-éves ritmust visszafelé vetítve is figyelemre méltó évszámokat kapunk. 1889-et, vagyis a brit gyarmati expanzió fent említett kezdetét megelőzően 1 764-hez érünk, amikor a Hétéves Háborút lezáró Párizsi béke nyomán Anglia végleg megszerezte Indiát, és eldőlt, hogy Észak-Amerika angolszász fennhatóság alá kerül. További 125 évet visszalépve pedig 1639-ben járunk, éppen három évvel az Angol Polgári Forradalom kezdete előtt, mely forradalom vezéralakja, Olivér Cromwell és Lenin módszerei között számottevő a hosonlóság. [Hogy mást ne mondjunk, mindkét királygyilkos a látszatdemokrácia híve volt, amely az ún. tanácsi rendszerben öltött testet: Cromwellét egyenesen „Agitátorok Tanácsának" (Council of Agitators) nevezték.]
De térjünk vissza a jelenhez. Lassacskán a végére érünk az 1989-et követő második ötéves tervnek. A 89-es rendszerváltással felszabadult közép-európai országokban az IMF-vezérelte privatizációnak és törvényhozásnak hála a multik jelentős teret nyertek, és mára meghatározó erői a gazdaságnak. Természetesen ez csak amolyan „kötelező formagyakorlat-nok" számít - ugyanakkor nélkülük bizonyára nehezebb lett volna kiterjeszteni egyetlen puskalövés nélkül a NATO hatókörzetét.
1999 tavaszán o NATO-tagországok Washingtonban nagy konferenciát tartottak (nehéz lenne nem nosztalgiával emlékezni egy-egy moszkvai pártfőtitkár-talál-kozó retorikájára), ahol meghatározták (vagy inkább kihirdették?) a NATO új hozzáállását az emberiséghez: ezek szerint a korábban felülbírálhatatlan ENSZ-határozatokon, valamint az USA önnön törvényhozásán és a nemzetközi jog normáin túllépve a NATO jogot formál magának arra, hogy bárhol és bármikor fegyveresen lépjen fel, ha érdekei (melyek egybeesnek a demokrácia és az emberi jogok érdekeivel...) úgy kívánják. Ezt tekinthetjük a harmadik ötéves terv alapgondolatának. Móra a NATO vált a legnagyobb multinacionális vállalattá, amely a piacteremtés leghatékonyabb eszközével dolgozik, és amelynek semmilyen nemzeti hatalom valójában nem parancsol.
A közvetlen morális alapot minderre a jugoszláv háború „rendezése" szolgáltatta, ahol az ENSZ tehetetlenségének csak a NATO-színeket viselő amerikai beavatkozás vetett véget, és „hozta el a békét". Ha visszatekintünk az angolszász empirizmus jellemzésére - mely szerint kisebb léptékben, kísérleti formában kell egy folyamatot vizsgálni, hogy a nagyobb dimenziókat is uralhassuk - akkor talán árnyaltabb képet kaphatunk a jelenlegi koszovói háború céljáról is.
A Szovjetunió bukásával az angolszász világ nagyot lépett előre egy „Nagyobb Britannia" irányába. Az Európai Unió a NATO ereje révén angolszász gyarmattá vált, függetlensége csak formális (vagy még az sem), és Oroszország is a nyugati világ jóindulatától függ. De eközben Ázsia Japánnal és Kínával még mindig ellenerőt képvisel, nem is beszélve az arab világról. Kína jelenleg az utolsó nagy szocialista birodalom, ahonnan az angolok az ópiumháborút követően - iszonyatos genetikai károkat hagyva maguk után (Lásd: Országépítő ...) - fokozatosan kivonultak. Az ötször huszonötéves tervciklus értelmében 2014-ben jön majd el az ideje a kínai rendszerváltásnak. Mindenki csodálkozott, hogy a Szovjetunió szétesése nem járt háborúval. Talán azért nem, mert Németország az egyesítés érdekében elfogadta az alóvetett politikai szerepkört - ugyanakkor Japán és Dél-Kelet-Ázsia számára a liberalizálódó Kína világhatalmi ugródeszkát jelenthet, ami döntően megnehezítené az angolszász terjeszkedést.
Amerikai szempontból alapvető kérdés tehát, hogy a kínai rendszerváltás amerikai „rendfenntartás" mellett játszódik-e majd le. Milosevics rendszere nem más, mint egy kísérlet arra, hogy egy belső nemzetiségi konfliktus kapcsán hogyan lehet felváltani egy ország vezetését, megszerezni a gazdaság kulcspozícióit úgy, hogy az angol-amerikai dominanciát senki ne kérdőjelezze meg. Az ország amúgy teljesen fölösleges szétlövése is értelmet kap, ha meggondoljuk, hogy majd mindez amerikai hitelekből, multinacionális vállalatok közreműködésével újra felépülhet. Ami egyszer bevált Németországban a Marshall-segély révén, miért ne válna be Szerbia esetében is?
Ürügy a katonai beavatkozásra számos kínálkozik, és a koszovói kísérlet tanúsága szerint a legalkalmasabb, ha egy kisebbség az ország területi integritását kívánja megkérdőjelezni. Kína esetében erre két terület látszik megfelelőnek: Mongólia és Tibet. Mindkettő a történelmi Kína része volt, és 1911 -12-ben függetlenné nyilvánították magukat. Akár Mongóliát kívánná újra elfoglalni Kína, akár Tibet kívánna újból függetlenné válni, máris megfelelő alapja lehet a beavatkozásnak. Nyilvánvalóan nagy a különbség Milosevics légicsapások ellen védekezni képtelen rendszere és az atomhatalom Kína között. Igy nem lehetnek illúzióink egy ilyen „beavatkozás" lokális jellegéről sem - a multinacionális társaságok érdekében az ötödik huszonötéves terv végén bekövetkező világháborúról.
Mielőtt az Olvasó végletes cinizmussal és egyoldalú angolszász-ellenességgel vádolná a szerzőt, kérem emlékezzék a cikk elején Stephen W. Hawking gondolataira a tudományos elméletről. Elméletünk csak egy bizonyos aspektusát írja le a történelmi eseményeknek - mely aspektus bizonyára nem a legfontosabb az értelmezések között -, és csakis ezek alapján következtet a jövőre. Célunk csupán e lehetséges logikus következmények feltárása volt, ami talán hozzájárulhat országunk orientálódásának újragondolásához.
