1999 SZEPTEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS HÁRMAS TAGOZÓDÁS
Bár a nyári számnak aktualitást adó háború látszólag befejeződött, a Szabad Gondolat a látszat mögötti összefüggéseket távlataiban is nyomon követi. Jelenlegi „történelmünk" megértéséhez és mégítélé-séhez elengedhetetlen, hogy tisztán álljon előttünk annak múltbaveszó gyökere, és felismerjük a jövőnket formáló szándékokat és gondolatokat is az információk minden nyomot elmosó áradatában. Thomas Meyer írása: „Tények, hazugságok, hosszú távú tervek" Shakespesre mottójával indul: „Örült beszéd: de van benne rendszer", és az amerikai kormányzat törekvéseit veszi vizsgálat alá. A jelszavak és a valós tettek közötti áthidalhatatlan szakadék tulajdonképpen mindenki számára felismerhető. Nehezebb azonban felfigyelni arra a hatalmi technikára, amely a népek manipulálását működteti, és meglátni a saját kezünkben lévő, még kihasználatlan formáló erőket. Rudolf Steiner gondolatai ebben is segíthetnek. „A lényeg az eleven egészben egymást át- meg átszőve működő képzőtörvények nagyszerű gondolati felépítése" - mondja Steiner Goethének a növények metamorfózisával kapcsolatos meglátásairól. Ez nyilvánvalóan érvényes az emberi gondolatokból formálódó valóságra is annyiban, hogy csakis az egészből magyarázhatók a részletek. A maffia szervezetek szerepét például bajosan érthetnénk meg annak politikai vonatkozásai, a hatalommal való kapcsolataik áttekintése nélkül. Andreas Bracher írásában ennek a szemléletmódnak a látószögéből mutatja be a maffia és a háború összefüggéseit. Ehhez a témához kapcsolódik a Szabad Gondolat Kálmán Istvánnal folytatott beszélgetése is.
Goethe természetismerete - amelyről Buella Mónika ad rövid ismertetést az évforduló alkalmából - és helyzetünk felismerése így kapcsolódnak össze előttünk, sorsunkatformálni tudó és akaró emberek előtt. Ehrenfried Pfeiffer születésének 100. évfordulója is jó alkalom arra, hogy újra idézzük gondolatait, melyeket az életenergia körüli kutatásairól közölt. „Mindenek előtt arról van szó, hogy bensőnkben az anyagot átszellemítsük, és ezt az átszellemített anyagot mint megelevenítő energiát a kozmosznak visszaadjuk. Ez az a feladat, amely előttünk áll."
Innen jutunk el azután Joseph Beuys munkásságának megértéséhez, aki állítását: „minden ember művész", erre a tudásra alapozta. A novemberi Beuys-hétvége rendezvényeit vezetik be itt közölt beszédei és a vele készített interjú. A „szociális plasztika" a mindnyájunk által ismert művészetek kiteljesítése. Társadalmi életünket mindenképpen formáljuk, tudattalanul és akaratlanul is - ahogyan azt a hatalom kiszolgálóiként tesszük. De a tudatos, szabad elhatározások és tettek lehetősége is megvalósítható, ahogyan azt Goethe vagy Beuys példája mutatja.
Örömmel adjuk hírül, hogy szeptemberben elindul a Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány Szabad Főiskolája, melynek felhívását előző számunkban közreadtuk. A kétéves programról a jövőben állandóan tudósítjuk majd olvasóinkat, hiszen az iskola egyben kísérlet is egy, a kor feladatának megfelelő felsőoktatás kialakítására.
A Kós Károly Egyesülés az idén ünnepli megalakulásának tízéves évfordulóját. Az ünnepség programját újságunk 30. oldalán közöljük, melyre itt is mindenkit szeretettel meghívunk.
Though this be madness
Yet there is method in't.
(Örült beszéd: de van benne rendszer!
Hamlet, 2. felv. 2. jelenet)
Különbséget kell tennünk az amerikai nép és az amerikai kormányzat között. Mindaz, amit a következőkben kimondok, nem vonatkozik az „amerikai népre", az „amerikaiakra" vagy a „nyugatra". Sokrétű szimpátia fűz az Újvilághoz és számos lakójához. És nem Milosevics (akit ugyancsak nem lehet a szerb néppel azonosítani) bűnöző rendszerének a védelmében mondom mindezt, de abban a tudatban, hogy az USA-kor-mányzat nem kevésbé bűnöző - csupán azzal a különbséggel, hogy messze nagyobb hatalommal rendelkezik, hogy a maga intencióit megvalósítsa. Bűnözésnek nevezek minden olyan cselekedetet, amelynek egyvalaki, vagy egy kisebb vagy nagyobb csoport érdekeit kell szolgálnia, és céljai eléréséhez az emberi jogokat semmibe véve számol más emberek vagy embercsoportok szenvedésével és halálával. Különbséget tehetünk „szenvedélyes" és hidegvérű-számító bűnözés között.
A második világháború utáni korszak amerikai vezetésének külpolitikai érdekeit és eljárásmódját talán semmi nem jellemzi jobban, mint Georg Kennannak - a Külügyminisztérium tervező stábja akkori vezetőjének - 1948-ban megírt, először csak belső használatra szánt, szigorúan titkos „Tervezési tanulmánya" (Planungs- studie 23). Ebben többek között ez áll: „A világ javainak 50%-ával, népességének viszont csak 6,3 %-ával rendelkezünk. Ennél a tényállásnál szükségszerű, hogy irigység és sanda vágyak tárgyai legyünk. Az elkövetkező időszakban az lesz a feladatunk, hogy megtervezzünk egy olyan kapcsolatrendszert, amely lehetővé teszi számunkra ennek az egyenlőtlenségnek a fenntartását. (...) Ehhez minden szentimentalitást és ébrenálmodást félre kell tennünk, és figyelmünket mindenkor legközvetlenebb nemzeti céljainkra kell koncentrálnunk. (...) Föl kell hagynunk azzal, hogy olyan homályos és nem-valóságos célokról beszéljünk, mint az emberi jogok, az életszínvonal emelése vagy a demokratizálás. Nincs messze a nap, amikor leplezetlen hatalmi koncepciók szerint kell cselekednünk. És akkor annál jobb, minél kevésbé gátolnak idealista jelszavak."2
Ami itt leplezetlenül megfogalmazódott -az USA-kormányzat elszánt, feltétel nélküli és gátlástalan törekvése a (világ) hatalomra -, azt kifelé rendszerint a legkülönbözőbb idealista jelszavakkal cico-mázzák föl, melyektől a világsajtó most is csak úgy visszhangzik. Az egyik legfrissebb példa Clinton elnök április 15-i beszéde San Franciscóban az American Society of Newspaper Editors előtt. „Jelen vagyunk Koszovóban" - erősíti meg Clinton „mert azon fáradozunk, hogy emberéleteket mentsünk, és mert biztosítani akarjuk a hidegháború utáni mul-tietnikus világot."3 „Életet menteni" - a jelenlegi események és az USA ebben játszott szerepe kontextusában - objektíve hazug frázis, melynek az a feladata, hogy „jó" etikai intenciókat stimuláljon és az emberek szívéhez szóljon, és amelyet közel hat hete a bombázások és a médiák zaja és mérhetetlen néma szenvedés kísér. Mióta életmentő eszközök a bombák?4
Amilyen hazugok ebben az összefüggésben az „életet menteni" szavak, éppolyan hazug volt Szerbia megtámadásának ürügye is, amit Rambouillet-ban kovácsoltak. Rudolf Augstein megállapítja: „Az USA Rambouillet-ban olyan katonai feltételeket szabott, melyeket egyetlen iskolázott szerb sem írt volna alá." (Der Spiegel, 1999/18, 24. oldal) Ezeket a feltételeket a (csak néhány hónapos késéssel ismertté vált) B függelék tartalmazta, és lehetővé tette volna, hogy a NATO csapatok egész Szerbiát megszállják. Rambouillet utólag világosan felismerhető célja: meghiúsuló tárgyalások, ami megteremti a háború ürügyét. Miután az ürügy már megvolt, a nyilvánosság széles köreinek egyetértése mellett a Koszovóban már zajló tragédia ráadásaként el lehetett indítani a bombázások „humanitárius katasztrófáját". És hogy a szerb fél üzemanyaghiánya miatt nehogy idő előtt kelljen befejezni a hátborzongató színjátékot, többek között az amerikai TEXACO olajvállalat a koncentrált NATO kalózakció kezdete után még csaknem három hétig olajat szállított Jugoszláviába (Die Süddeutsche Zeitung, 1999. ápr. 22.). Eközben a NATO-n keresztül USA segítséggel támogatták és kiépítették az UCK-t. Egy idő előtti békekötés - ami minden valóban békeszerető ember számára nem történhetne elég korán - lehetetlenné tenné bizonyos külön célok elérését (lásd alább), melyeket - úgy tűnik - egy ilyen háborúval el lehet érni. (Hacsak az európaiak és a peremterületi szlávok5 egy szép napon el nem kezdik ellenállás nélkül teljesíteni az amerikai hatalmi követeléseket - ami még bekövetkezhet.)
Európai részről különös figyelmet kellene szentelni annak, ahogyan az USA kormányzat a NATO-n keresztül vezeti ezt a háborút. Ezt illetően a legnagyobb illúziók uralkodnak Európában. A háború vezetésében némely megfigyelő képtelennél képtelenebb dolgokat konstatál. Mégis, a levont következtetések általában a legkevésbé sem reálisak, sőt néha patológiáson illuzionisták. 1999. március 31-én pl. a NZZ'-ben ez állt: „Hogy az USA a mai napig tiltakozik az ellen, hogy Milosevics ellen a hágai bíróságnál vádat emeljenek, annak az az oka, hogy a daytoni egyezményben őt használták partnerként, vagyis most nem lehet 'kriminalizálni'. Ha ugyanez a Milosevics háborús bűnösként lepleződik le, az nem éppen dicsőség a State Departement stratégáinak." Vagy Helmut Schmidt nyilatkozata április 22-én a „Zeit"-ben: „A Nyugat összességében nélkülöz egy átfogó stratégiát." Az efféle diagnózisok azt feltételezik, hogy az amerikai stratégák saját, Milosevicsre vonatkozó téves ítéletük áldozatai lettek (mint korábban Saddam Hussein esetében is), hogy egyenes úton törekszenek a békére, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy ezt a békét kezdeményezzék. Csaknem az egész európai sajtó (az amerikairól nem is beszélve) effajta előfeltételezésekből indul ki, melyeket a legtöbb európai államférfi és értelmiségi is oszt.7 És mégis, semmi nem hamisabb, mint az ilyen premisszák. Ahogy már A. Sutton rámutatott, évszázadunk amerikai külpolitikájának döntő folyamatait a hegeli dialektika politikára való alkalmazása jellemzi. Vagyis: a konfliktusokban mindkét - vagy az összes - résztvevőt támogatják. Ugyanazok az USA hatalmi csoportok támogatták a bolsevikokat, mint nemsokkal később a Hitler-rezsimet. Naiv dolog azt hinni, hogy a század vége felé ez a stratégia már nem működik. Sokkal inkább működik, mint valaha. Az első és legfontosabb akadály, amit az európaiaknak le kell küzdeniük, az az USA-kor-mányzat „önzetlen", egyenes vonalú, és néha - ahogy aztán igencsak szónoki-asan sajnálkoznak miatta - téves ítéletek vezérelte politikájára vonatkozó saját illúzióik. Az USA-politikának szüksége van konfliktusokra; maga szítja ezeket, majd - többnyire határidőhöz kötött -„megoldásuk" után a saját maga által kiváltott vagy felfokozott konfliktusteli folyamatok urává teszi magát. Nincs alkalmasabb eszköze ennek a stratégiának, mint az „etnikai" autonómia-törekvések szítása. A moszkvai Európa Intézet igazgatója ebben a kérdésben világosabban lát, mint a legtöbb közép-euró-pai. Néhány hete egy TV-interjúban ezt mondta: Koszovó után az oroszok fognak következni, mert minden olyan ország, amelyik nem NATO tag, és ahol kettőnél több etnikum él, reálisan fenyegetett. Gondoljunk például a kazahsztáni régióra, ahol amerikai olajérdekeltségek forognak kockán.
Az örök békeideált sohasem lehet akár egyetlen csepp olyan vérrel elérni, melyet egy háborús gépezet ontott ki. Ezt a békeideált egészen más módcin kell a világba belehelyezni! És bárki legyen is, aki azt mondja, hogy a békéért harcol, és ezért háborúznia kell, az utolsó ellenség megsemmisítéséig háborút ke|l folytatnia, hogy béke lehessen - az hazudik, ha ennek nincs is a tudatóban, bárki legyen is az.
(Rudolf Steiner 1916. dec. 18-án, GA 173)
Nos, mindig arról van szó, hogy az ember nem csupán egy áramlást mozgat, hanem mindig hagyja, hogy az egyik áramlást keresztezze egy másik, és hogy valamilyen módon mindkettőt ellentétesen/kölcsönösen befolyásolja. Ugyanis nem sokra megy az ember azzal, ha az egyik áramlással együtt halad; néha oldalról olyan fényt kell vetnie az egyik áramlásra, hogy a dolgok összezavarodjanak, hogy egyes nyomok elmosódjanak, hogy egyes dolgok áthatolhatatlan sötétségbe vesszenek. Ez nagyon fontos. Ezért van az is, hogy egyes okkult áramlások, melyek ilyen vagy olyan feladatot tűznek maguk elé, időnként ennek teljesen ellentmondó feladatokat is maguk elé állítanak. Ezek az ellentétes feladatok aztán úgy működnek, hogy bizonyos értelemben minden nyomot eltüntetnek.
(Rudolf Steiner 1916. -december 9-éh, GA 173)
Kivonat egy 1918-ból származó, eddig ismeretlen feljegyzésből. Teljesebb formában megj.: DerEuropaer, 1999. március (3/5)
Az embereknek egy olyan csoportja hangadó, amely a mozgékony kapitalista gazdasági impulzusokeszközével akarja a Földet uralni. (...) Az a lényeg, hogy ez a csoport tudja, hogy az orosz területen belüt található egy olyan, a jövő értelmében szervezetlen ember-gyülekezet, mely egy szocialista szervezet csíráját hordozza magában. A jól körülhatárolt cél: ezt a szocialista csíra-impulzust az antiszociális csoport hatalmi szférájába vonni. Ez a cél nem elérhető, ha Közép-Európa megértéssel keresi az egyesülést ezzel a keleti csíra-impulzussal. (...) Ezért a háború valamilyen formában addig fog tartani, amíg a németség és o szlávság egymásra nem talál a közös célért: felszabadítani az embereket a Nyugat igája alól.
Ha tehát dialektikusan (vagyis a reális ellentmondások segítségével), és nem egyenes vonalúan járnak el, az semmiképpen nem jelenti azt, hogy nincs stratégiájuk. Az európaiak ezt éppen a „maguk" Hegelétől tanulhatták volna meg, aki az USA-politika inspiráló faktorává vált. Az USA-politika megpróbálja Hegel filozófiáját csoportegoista érdekek szerint kihasználni, miközben Európában ez a filozófia gyakorlatilag feledésbe merült. Ha tehát az USA politika ellentmondásosnak tűnik, akkor ennek nem az az oka, hogy nincs stratégiája, hanem az, hogy az ellentmondások erejére épít.
Koszovóra alkalmazva: ugyanazok az USA-körök teremtették meg Rambouillet-ban a háború ürügyét, akik most békét fognak teremteni; csakhogy ez egy Pax Americana lesz.
Ezen a ponton emlékeztetnem kell Olvasóinkat a brit-amerikai politikai körök számára mén/adó hosszú távú perspektívákra, melyeket lényegében már Nagy Péter idejében megfogalmaztak, és amelyek első, határozott nyilvános kife-leződése az úgynevezett Nagy Pétervégrendelet.8 Mint egyik korábbi számunkban kifejtettük, nem kevesebbről van szó, mint a szláv kultúrcsíráért folytatott küzdelemről. A „leplezetlen hatalmi koncepciók", melyekről Kennan beszélt, tökéletes összhangban állnak ezen harc távolabbi céljaival. A következő alapelvek jönnek számításba: 1/ Az emberiség anglo-amerikai része arra van predesztinálva, hogy azt a szerepet játssza, melyet az ókorban a rómaiak játszottak.
2/ Ahogy a rómaiak a germánok nevelőivé váltak, úgy kell az anglo-amerika-iaknak a szlávok nevelőivé válniuk. 3/ Ebből a célból a közép-európai elemet vissza kell szorítani vagy ki kell iktatni. Mert a nyugatról keletre irányuló közvetlen gazdasági és ideológiai hídépítést a Közép kis, keletre irányuló hídverései önhatalmúlag „akadályoznák". A mostani balkáni háborút sokrétű ellentmondásaival csak ezzel a harccal összefüggésben lehet mélyebben megérteni. A jelenkor minden szomorú eseménye hátterében ez a harc áll. Az ily módon régen megtervezett fejlődést, amely a Balkánon jelenleg minden eddiginél nagyobb mértékben megvalósul, az 1989-es fordulat után az anglo-amerikai Nyugat többször is jelezte. A Financial Times 1990. január 24-i számában megjelent egy 2020-as „fantáziatérkép", amely egy, a széthulló Jugoszláviát, Macedóniát, Albániát és Görögországot átfogó „Balkán-unió" mellett egy Oroszországot, Fehéroroszországot és Ukrajnát átfogó „Szláv Uniót" ábrázolt. Kari Heise9 már 1918-ban az „Entente Freimaurerei und Weltkrieg" című, jelentős felvilágosító könyvében nyilvánosságra hozott egy nagyon hasonló térképet. Heise térképén szerepel többek között „a megjósolt világháború után megszülető Duna-Balkán Szövetség"; továbbá „az orosz állam felbomlása után kialakuló szláv konföderáció". A két világháborúban ezt a célt nem érték el teljesen; a jelenlegi események egy lépéssel továbbvihetik a megvalósítását, legalábbis a létrehozandó Balkánszövetség vonatkozásában. Heise könyvéhez egyébként nem más, mint Rudolf Steiner írt előszót (ha óvatosságból névtelenül is), és a könyv kiadását saját
zsebéből 3600 frankkal támogatta. Steiner előszavában olvashatjuk: „Egy olyan dolog (spirituális tudás), melynek faji és érdekkülönbségek nélkül az egész emberiséget kellene szolgálnia, jóból rosszá válik, ha egyes emberek hatalmának alapját képezi. Bizonyos ismeretek alapjai az entente-országok titkos társaságai révén ösztönzőivé váltak egy a világkatasztrófát előkészítő politikai érzületnek és a világesemények befolyásolásának." Ma is ugyanez az érzület áll az USA - és leghűségesebb csatlósa, Nagy-Britannia - politikája mögött. Nagy-Britanniában bizonyos hatalmi csoportok az USA oldalán megint a régi ang/o-amerikai nagyhatalmi álmoknak hódolnak, hihetetlen szenvedéseket okozva a balkáni népeknek, akiknek belső konfliktusait elsősorban nem megoldani, hanem a fönt vázolt célok értelmében dialektikusan-stratégiailag használni akarják.
Aki komolyan veszi a mai USA-vezetés mögött álló nyugati köröknek a maguk módján nagyszerű széles látókört eláruló hosszú távú intencióit, annak egész tiszta fényben jelennek meg a jelenlegi balkáni történések. A következő közbülső lépések csak „szükségszerű" szakaszai voltak a fent jelzett célhoz -az orosz-szláv kultúrcsíra teljes uralásához - vezető útnak:
1/ Egy már évekkel korábban hírül
adott, amerikai dominanciájú balkángazdasági szervezet, a Southeast Europe Cooperation Initiative (SECI) telepítése, melynek a régi dunai útvonalat - Budapest-Belgrád-Nis-Thessaloniki -kell új életre keltenie. A SECI alkalmas arra, hogy az EU-t mint gazdasági hatalmat amerikai részről a Kelet irányóban sakkban tartsa. Szerbiának már 1998 tavaszán kilátásba helyezték a felvételt (Basler Zeitung, 1999. április 24-25.). És talán Richárd Holbrooke is emlékeztette Milosevicset a bombázásokat megelőző utolsó „békefáradozásai" során a háború utáni időszak ezen gazdasági uniójába történő felvétel bizonyos feltételeire.
2/ „Új" etnikai-vallási blokkok kialakítása a világban, amiről Huntington és az amerikai hatalom más szócsövei már régóta beszéltek. Huntington téziseinek legvilágosabb illusztrációja azon az új világtérképen látható, amelyik az angol gazdasági magazinban, a The Economistban jelent meg 1990 szeptemberében. Ezen a térképen „Euro-Amerika" és „Euro-Azsia" mellett van egy „Iszlamisztán" nevű kontinens is, amelynek a határa pontosan a rómaikatolikus és a szláv-orthodox régiók régi határvonala mentén szeli ketté a Balkánt. Míg az orthodox szerbek (amerikai kormány által fedezett!) etnikai tisztogatásai a katolikus Horvátországban az euro-amerikai és euro-ázsiai befolyási övezetek szétválasztását szolgálták, addig a koszovói háború többek között „Iszlamisztán" kialakításához járul hozzá, ami - tekintettel a közelmúltban az iszlám elemből extrahálódott terroriszti-kus potenciálra - igen veszélyes folyamat. Ez a veszélyes konfliktus-potenciál azonban a dialektikus USA-politika értelmében kiválóan használható. így szó szerint igaz, hogy az USA a Balkánon (és másutt is) gondoskodik egy multietnikus világ kialakításáról, azonban teljesen más értelemben, mint ahogy azt Clinton beszédei alapján hihetnénk. Ez a „gondoskodás" abban áll, hogy ennek a multietnikus világnak a konfliktus-potenciálját hogyan lehet a legjobban felhasználni annak érdekében, hogy a harcban pl. (a túlnyomóan, de nem kizárólag iszlám lakosságú) Kazahsztán olajához, végeredményben azonban a magasabbrendű célokhoz is egy lépéssel közelebb lehessen jutni.
3/ A jelenlegi koszovói háború további hatása a Balkán szláv részének trau-matikusan rögzült antipátiája lesz nemcsak az USA-val, hanem a közép-euró-paiakkal, elsősorban a németekkel szemben. Ez az 1989-es év (kulturálisgazdasági területen létrejött) európai-szláv nyitási és közvetítő-potenciálját hosszú távra megbénítja. A németek azzal, hogy gondolkodás nélkül végrehajtották a rájuk kényszerített USA- és NATO-intenciókat, eljátszották a világtörténelem által nekik szánt,^ kelet felé irányuló közvetítő szerepet. És ha még egy szárazföldi csapatbevetésben is részt kellene venniük - esetleg a Koszovóban történt rémtettek mindent elárasztó, propagandisztikus kiaknázása után akkor ez a szerep évszázadokra el lenne játszva.
Európában nem az USA-vezetést kellene hibáztatni. Mások hibáztatása nem segíti, sokkal inkább blokkolja a megismerést. A szomorú események azonban ébredést hozhatnának, hogy az európaiak végre ne hagyják magukat megtéveszteni az „idealisztikus jelszavak", „ködös és nemvalóságos célok, mint pl. emberi jogok" által. Végre tiszta, nem elködösített tudattal léphetnének szembe az USA-politika „leplezetlen hatalmi koncepciójával". Ebből „nem antiamerikanizmus, hanem tisztánlátás'"0 születne.
(Fordította: Kádas Ágnes)
'1/ A cikk a Der Europaer 1999. júniusi (3/8) számában jelent meg.
'2/ Idézet Noam Chomskytól, „Was Onkel Sam wirklich will", Zürich, 1993, 15. oldal
'3/ Internet Transcript (API)
'5/ Cseh-, morva-, lengyel- és balkán-szlávok
'6/ Neue Zürcher Zeitung
'4/ És miért nem vetik be őket Törökországban vagy másutt, ahol nem kevésbé félelmetes tisztogatások folytak és folynak, melyeket az USA kormányzat fedez, sőt támogat? Vagy Szrebrenicában, 1995 júliusában? „Az amerikai titkosszolgálat (CIA) és az US Air Force tudtak a szerbeknek a muszlim város ellen tervezett támadásáról. Minden létező titkosszolgálati eszközt bevetettek, mi csak hallgatózni és kémkedni ké- pes. A NATO hatástalanítani tudta volna néhány célzott rakétasorozattal a szerb háborús gépezetet. Az UN csapatok azonban Tuzlában, Zágrábban és Szarajevóban semmit nem tudtak a támadás előkészületeiről -mert az amerikaiak maguknak tartották meg az ismereteiket. A nyugati hatalmak szándékos tűrése nélkül a masszaker nem történhetett volna meg." - írta a Spiegel 1998-as 50. száma. Nyilvánvaló, hogy jelenleg van alapja Szerbiában és Koszovóban a bombázásoknak, melyek másutt látszólag hiányoznak, és amelyek semmiképpen nem lehetnek „humanitárius" természetűek, hanem az USA-kormányzat meghatározott, kézzelfogható érdekeivel kell összefüggésben állniuk.
7/ Figyelemre méltó kivételek jelentek meg a közelmúltban a brit sajtóban, így pl. Harold Pintér író „We are bandits guilty of murder" c. cikke (Sunday Telegraph, 1999. május 1.)
8/ Rudolf Steiner 1916. december 9-én „Zeitgeschichtliche Betrachtungen" c. előadásai egyikében hívta fel először a figyelmet a végrendelet epochális jelentőségére (GA 173; jelenleg fatális módon nem kapható.). Ludwig Polzer-Hoditz ezzel kapcsolatban jelentós könyvet írt Der Kampf gegen den Geist und das Testament Peters des Grossen", új kiadása: 1989, Dornach.
9/Uj kiadás: Struckum, Németország, 1991.
10/ A „Schweizer Wochenzeitung" 1999. május 6-i számában megjelent cikk címe.
Lesz itt olyan világégés,
hogy a Földön kő sem marad.
(Sz. /. 80 éves parasztember)
Behegedt arcomra dőljön
a dér
hályogból hasítson fátylat nekem
minden herélt pillanat
míg rekedt múltból vérzik fel
kiél --
Ha szétszóratik a marék
parázs
mit tenyerén mentett sok kivert ős
ki lelkét fújta lángra,
vesse szét poshadt szívünket a láz
Vesse szét; morzsolja csontunk
össze,
vaspogácsával hizlaljon bölccsé
csüggve a szakadékon
vigyori lánckötelekre
kötve,
lengedezünk. Kitanult
lótetvek
nevelik imbolygó gyökérzetünk
bukfenc-ügyeskedésre,
porral közösülni: csöndtetemnek - -
Fröccsenjen szét rojtosodó
arcom,
hernyótalpas álmok ringassanak
minden elpattant percben, hörgő napok torkában
ha alszom.
(1973)
„Hangtalan csata tombol a nyugati stílusú parlamentáris intézmények és egy neokommunizmus között, amely a szervezett bűnözés oligarchikus csoportjainak formájában jelenik meg. Amilyen mértékben ellenállást tanúsít ezekkel a csoportokkal szemben, úgy fog a közvélemény és a nép, különösen az elit, a NATO bővítése felé fordulni. Ha Bulgáriától megtagadják a NATO tagságot és a Nyugat megengedi Milosevics szerbjeinek, hogy uralják Koszovót, akkor az elit arra a következtetésre fog jutni, hogy saját individuális túlélése érdekében kompromisszumot kell kössön a szervezett bűnözés orosz befolyás alatt álló csoportjaival.
Míg Bulgáriában az orosz befolyás elsősorban a korrupció útján fejti ki hatását, addig az amerikai befolyás az új fogyasztói kultúrában és liberális intézményekben érzékelhető - különösen az ország délnyugati részén, Blagojevgradban lévő amerikai egyetemen. Az 1991-ben alapított egyetemen, amely a Maine-i egyetemmel áll összeköttetésben, a korábbi kommunizmus összes országából érkező diákokat nevelnek amerikai környezetben. Valószínűleg ez az egyetlen hely a világon, ahol szerbek és albánok -akik Koszovóban oly elkeseredetten állnak szemben egymással - nemcsak egymás mellett ülnek, hanem jó barátok is. Ezek a diákok önmagukat egy felvilágosult, az egész világra kiterjedő értelmiség részének tekintik. Ahhoz, hogy ez az intézmény és az ehhez hasonlóak fennmaradhassanak, a demokráciának és a Nyugat egyéb erőinek keményebben kell küzdeniük, mint ahogyan ezt eddig tették." 1
Ez állt 1998 decemberében az Atlantic Monthly, egy amerikai folyóirat Bulgáriáról szóló cikkében. A szerző Róbert Kaplan egy nemzetközi érdeklődésű amerikai zsurnaliszta és író, akinek kapcsolatai és befolyása az amerikai külpolitika felsőbb szintjeit is elérik. Jellemzőnek tekinthetjük ezt a részletet arra az érvelési és szemléletmódra, amely döntő módon hozzájárult a Jugoszlávia elleni háború kiváltásához és motiválásához, igy megtalálhatjuk benne azt a háború előtt elterjedt nézetet, hogy a Nyugatnak meg kell magát „mutatnia", hogy arculata elvesztése fenyegeti („keményebben kell küzdenie", ahogy Kaplan fogalmaz), és ugyanígy Jugoszláviának mint „rendbontónak" -a nyugati impulzusok e térségben való elterjedése veszélyeztetőjének - a megítélését is. Jellemzőnek tekinthetjük ezt a részletet ezenkívül arra a zseniális önteltségre és álszenteskedésre, amely Amerika világpolitikai érvelésében oly tipikus. Ilyen álszenteskedést vagy önámítást kell látnunk abban is, amikor az idézett részlet oly vehemens ellentétbe állítja a nyugati stílusú intézményeket és az orosz típusú oligarchikus bűnöző csoportokat. 1991 óta a Nyugat részvétele valóban lényeges volt Oroszország fejlődésében, különösen az orosz adósság és (ezzel összefüggő) kölcsönszükséglet révén. Azóta az orosz fejlődés keretfeltételeire a Nyugatnak volt döntő befolyása. Megmutatkozik ez az ún. „reformereknél" is, akik ebben az időben az orosz gazdaságpolitika kulcspozícióiban ültek, az olyan embereknél mint Csubaj, Gajdar vagy Kirijenko, akiknek a helyzete azon alapult, hogy a Nyugat ill. az USA támogatta és pártfogolta őket, és akiket az USA ügynökeinek vagy képviselőinek lehetett tekinteni. Ennek az erőteljes nyugati befolyásolásnak a legfontosabb politikai célja az volt, hogy megakadályozzon egy „harmadik utat", azaz hogy kialakuljanak valamiféle nem profit-alapú termelési módok - ezt könnyen ki lehetne mutatni, ha átnéznénk az olyan lapokban, mint az Economist vagy az International Herald Tribüné a 9o-es évek első felében megjelent cikkeket. Ezen nyugati normatívák között Oroszországban végül az a gazdasági forma alakult ki, amelyre a mindenkor egy személy, egy ún. oligarcha vezette gazdasági hatalmi tömbök létrejötte, valamint a szervezett bűnözés hatalmas csoportjai jellemzők. A két tábor különbségét lényegében azon termékek jellege adja, amelyek a legfontosabb üzleti alapként szolgálnak: az oligarcháknál ezek legális termékek, például fontos nyersanyagok, amelyeket ők ellenőriznek (de ezt egyúttal egy bank és különböző médiák ellenőrzésével integrálva), a tulajdonképpeni maffiánál illegális termékek, tehát például drogok és fegyverek. A két tábor belső szerkezete és módszerei egyébként alapvetően nem különböznek. A „szervezett bűnözés oligarchikus csoportjainak" ezt a rendszerét (ahogy ezt Kaplan Bulgáriában nevezi) annak a formának tekinthetjük, amelyet az orosz társadalom saját előfeltételei alapján, a Nyugatról diktált keretfeltételek között képes volt kialakítani. Ennyiben nyugati Oroszország; ez, már abból is világosan látszik, hogy tulajdonképpen ellenséges oligarchák nagykoalíciója volt az, ami 1996-ban Jelcinnek, a nyugati befolyás jótállójának újraválasztása érdekében egyesült azért, hogy ezáltal a kommunista párt vagy más csoportok veszélyét elhárítsák.
És nem csak az orosz példa az, ahol a Nyugat affinitása a szervezett bűnözés csoportjaihoz kialakult. Egy ilyen affinitás vonul végig a hidegháború egész történetén is, melyben maffia jellegű szervezeti összefonódások majdnem mindig készséges szövetségeseknek bizonyultak a szociálforra-dalmár mozgalmak minden fajtája elleni harcban. Jellemző az olasz példa, ahol a szicíliai maffia garantálta a kereszténydemokraták uralmát - és ezzel a nyugati status quo-t -, és megakadályozta a kommunisták előrenyomulását. Jellemző erre a titkosszolgálatok alkalmazása is magában a szervezett bűnözés ágazataiban - különösen a CIA-é a drogkereskedelemben. 2
A maffiarendszer aztán Kelet-Európában sem annyira ellentétként jelenik meg, hanem mint az az alapzat, mely fölött „egy új fogyasztói kultúra és liberális intézmények" egy vékony rétege egy bizonyos értelemben csalóka bevonatot képez. Ha ez a két réteg konfliktusoknál külön is válik, belső összetartozásukon ez semmit sem változtat. Ennek a tételnek bizonyos igazolását láthatjuk abban, hogy Dél-Kelet-Európában az USA és a Nyugat leglelkesebb híve Bulgária és Albánia, éppen azok az országok, amelyeket a maffia szervezetei a legmélyebben áthatnak. Jó példaként szolgál Törökország is, amely Özal kormányzati ideje (1983-1991) óta egyrészről maffia jellegű struktúráktól van áthatva, másrészről rendkívül szoros szövetséget kötött az USA-val, ugyanakkor belebonyolódott egy fanatikus-agresszív nacionalizmusba, és a koszovói háborúban vért szagolt. Ha a tervezett „Marshall-terv" végül esetleg Jugoszláviában is nekilát a szétrombolt infrastruktúra újjáépítésének, akkor itt is létrejön az alkalom a korrupció új felvirágzására. Ezen az sem változtatna semmit, ha ennek első haszonélvezői alkalmasint a blagojevgradi amerikai egyetem szerb végzősei lennének.
A Jugoszláviában és vele kapcsolatban lejátszódó folyamatokat a maguk teljes szörnyűségében példaszerűnek tekinthetnénk az amerikai világpolitika egészére nézve: felszabadítjuk az összes démont, egy egész régiót belebombázunk a kőkorszakba ill. egy olyan állapotba, amelynek még neve sincs, jelt adunk a népek közötti gyűlölködés legnagyobb brutalitására és bizonyos értelemben kiadjuk az engedélyt ennek kitöréséhez, ám mindezt olyan elvek nevében tesszük, mint „emberi jogok", "demokrácia", „mul-tietnikai együttélés" stb. Míg mindezen elvek alapvető jogossága vitathatatlan, abban a formában, ahogyan képviselik őket, az előidézett viszonyokkal szemben puszta frázisnak és hazugságnak bizonyulnak. Nem kétséges, hogy a Balkánon teremtett valóságban ezek a frázis-elvek nem állják majd meg a helyüket, nem nőnek ki belőlük egy értelmes együttélés formái. Itt is maffia jellegű formákat fognak létrehozni és erősíteni, amelyeket - a Nyugat jó lelkiismerete kedvéért -bevonnak majd egy demokratikus mázzal. Efelől már magának az UCK-nak, az albán maffiából eredő felszabadító mozgalomnak a támogatása sem hagy semmiféle kételyt.
(Megjelent: Der Europaer, 1999, 9/1 o;
Fordította: Kádas Katalin)
1. Róbert Kaplan: Hoods against Democrats, Atlantic Monthly, 1998.dec., 32-36.old.
2. lásd ehhez: Alfréd W. McCoy: The Politics of the Heroin. CIA Complicity in the Global Drug Trade, New York 1991. A szerző, a Wisconsin-Madison Egyetem professzora, a vietnami háborúból kiindulva évtizedeken keresztül vizsgálta a CIA részvételét a drogkeres-kedelemben.
Nem villog a fegyver
sehol most a kézben
Véres csata dúl most
emberek lelkében
Harcmezőkön mostan
a zöld fű virulhat
Nem siratnak anyák
délceg, szép fiakat
Súlyosabb a harc most
nem is merünk szólni
Most a szíveinknek
kell majd meghasadni
Árnyak királyának
nagy az ó ereje
Kire karját teszi
el van az már veszve
Ha a lélek mélye
nem tud fényre lelni
Sötétségnek ura
fogja bitorolni
De ha kevés lenne
sokaknak ellene
Ki a mélyeiben
fényességet lelne
Átalvilágítná
a nagy sötétséget
Nem veszítenénk el
minden reményünket
97. május
Szabad Gondolat (SzG): Nagyon sok olyan emberrel beszélgettem, akik olvasták a Szabad Gondolatban a balkáni háborúról szóló írásaidat. A legtöbben úgy vélték, hogy egyoldalúan a szerbek oldalán állsz, és figyelmen kívül hagyod Milosevicsnek és a szerbeknek a koszovói albánok ellen elkövetett, eléggé el nem ítélhető tetteit.
Kálmán: Ez azért van így, mert én most elsősorban a konkrét helyzet alapján írtam. Ha a múltat és a jövőt is átfogó, nagyobb összefüggés alapján kellene a jelenlegi háborúról beszélni., akkor sok minden mást is meg kellene világítani.
SzG: Mire gondolsz?'
Kálmán: Az emberek nap mint nap kimondanak olyan szavakat, melyek jelentésén nem gondolkodnak. Sokszor hallani az a kifejezést, hogy egypólusú világrend. Ez alatt többnyire Amerika világuralmi törekvéseit értik, és amerika-ellenes emóciókat nyilatkoztatnak meg. Pontosan és tárgyilagosan meg kellene figyelni, hogy hogyan fogalmaz egy amerikai, aki ebben a kérdésben beavatott. Valahogy így beszélne: Amerika nemzeti érdekei azt diktálják, hogy a Földön Amerikán kívül egyetlen hatalom se léphessen föl domináns erőként. Ha mégis fellépne ilyen hatalom, amely nem ismeri el Amerika vezető szerepét, akkor diplomáciai úton, gazdasági szankciókkal, és ha ezek nem vezetnek eredményre, akkor légicsapásokkal is fel kell lépnünk ellene.
Nyugat-Európában erre már nincs szükség, mert a Nyugat gazdaságilag, politikailag és katonailag is szorosan kötődik az Egyesült Államokhoz. Amikor egy amerikai, aki beavatott a politikában, így beszél, akkor nemcsak a múlt tapasztalataiból indul ki, hanem a távoli jövőbe is előre tud tekinteni. A Szovjetunió és a Nyugat közötti konfrontáció a múlté. Sokat tanultunk belőle. A kommunizmus terjedésének megakadályozására létrehozott Észak-atlanti Szövetség (NATO) ezzel be is töltötte feladatát. Utolsó aktusként még megtörtént a NATO kelet-európai kibővítése, és ezzel Oroszország végleg elveszítette európai befolyását. A Szerbia elleni légiháborúnak már nem hatalmi, hanem tisztán demonstrációs célja van: be kell bizonyítani, hogy az angolszász világ által propagált „új világrend" és a nyugati értékek érvényesítését a délszláv népek nacionalizmusa veszélyezteti. Ezek a népek csak hosszabb távon lesznek képesek beletagozódni a „nemzetközösségbe". Addig gyámság alá kell őket helyezni - ha kell, katonailag is meg kell őket szállni -, hogy a destabilizáló hatásokat elkerüljük. Európának (a mi szempontjainknak megfelelően) egységessé kell válnia, még mielőtt az „új hatalom" a XXI. században érvényesíteni tudná a maga befolyását. A NATO-nak szüksége van egy új doktrínára, hogy a jövőben katonai erejét a világon bárhol bevethesse.
SzG: Milyen új hatalomról beszélsz?
Kálmán: Arról a hatalomról, amely aztősi bölcsességre hivatkozik, és azt mondja: „Nincs két Nap az égen, így két uralkodó sem lehet."
SzG: Tehát Kína?
Kálmán: Igen, Kína, aki ragaszkodik a múlthoz, a konfuciánus örökséghez, és ebből adódóan elutasít mindent, ami nyugati. Aki az angolszász politikában beavatott, az ismeri az ellentét-erőket, tudja, hogy nappal a Nap, éjjel a Hold uralkodik, és a Merkúr teremt egyensúlyt. Amerika nem egypólusú uralmat akar létrehozni, hanem a hatalom egyensúlyára épít. Balance of powerl Fontos, hogy mindig ő legyen a mérleg nyelve. Diplomáciai vezérelve: Divide et impera, azaz: szíts ellentétet azok között, akiken uralkodni akarsz. Ez a diplomáciai magatartás azonban sok ember számára az angolszász nemzeti értékeket is problematikussá teszi; nehéz a kettőt különválasztani. Amerika ma nem áll szemben Európával, Kelet-Európával sem. Európát mint egységes államszövetséget partnerének tekinti, ha különbséget is tesz az úgynevezett demokratikus Nyugat és a Kelet vazallus államai között. Az angolszász politika irányítói tudják, hogy a XXI. században Amerika és vele együtt európai szövetségesei is Ázsióval fognak szembekerülni. A kelet-nyugati világellentét nagyobb dimenziót ölt, és a fehér emberiségnek a színes bőrű világgal való összeütközéséhez vezet.
SzG: Nem veszélyes ilyen megkü-lönböztetően beszélni a fajokról?
Kálmán: Használhatjuk Huntington nomenklatúráját is, ami úgy látszik, elfogadott: a civilizációk és kultúrák harcát. Huntington a Nyugatnak az ázsiai és afrikai civilizációkkal való összeütközéséről beszél, de éppen ez a szóhasználata megtévesztő.
SzG: Miért?
Kálmán: Huntington szerint a nyugat legfontosabb értékei az individualizmus, a demokrácia és a szabad piacgazdaság. Ezeket az értékeket veszélyeztetik azok az államok, melyek politikusai nacionalista törekvésekkel lépnek föl. A Nyugattal szemben áll „Kína konfuciánus öröksége, mely a hatalomra, a rendre és a hierarchiára helyezi a hangsúlyt, és a közösség felsőbbrendűségét hirdeti az egyénnel szemben" - azaz mind az individuumot, mind a népszellemet figyelmen kívül hagyja.
A probléma ott van, hogy Huntington az individuumot is, és a népeket is csak teoretikusan ismeri. Realitásként kezeli őket, de pusztán a hatalomhoz való viszonyuk, a hatalomban való részvételük alapján -azaz mindkettőt kiiktatja az emberi fejlődésből.
SzG: Még nem látom, hogy hol téved Huntington.
Kálmán: Ha megismerjük az ember individuális egzisztenciáját, akkor olyan valóságot ismerünk meg, amely a faji különbségek fölött áll, és az egész Földön egyformán érvényes. Ez a valóság nem azonos azzal, úgy is mondhatnám, nem merül ki abban, amit a világ eseményeiben való személyes részvételünkként átélün k. És amikor nemzetek és fajok ütköznek össze, akkor megint-csak valami ember felettivel van dolgunk, amit — vagy akiket - racionális értelemmel nem foghatunk fel, és akikre morális elveink nem érvényesek. Itt csak szellemtudományos világszemlélettel tudunk továbblépni.
Huntington állandóan a hatalomról beszél, és nem látja át azt, ami az ellentétekben a kiegyenlítéshez, a kiengesztelődéshez vezethet.
SzG: Kiengesztelődéshez? Úgy gondolod, hogy elkerülhető lenne a két világ összeütközése?
Kálmán: A keleti, az ázsiai ember csak az Embert és a népcsoportokat ismeri; nem ismeri az „Ember fiát", Krisztust, így az individuumot sem. Ami az elmúlt ötszáz év során nyugaton az egyes ember szellemi alkotásaként létrejött a modern gazdaság, a természettudomány és a technika területén, az a keleti számára idegen, ellenségesnek tekinti, bár eredményeit átveszi és utánozza. Más lenne a helyzet, ha felismerhetné, hogy a modern gazdaság és technika morális értékeket teremthetnek. A Nyugat képes volt létrehozni az egész Földet átfogó mun-kamegosztásos világgazdaságot, és józan, racionális gondolkodással képes volt megalkotni az ehhez szükséges infrastruktúrát. Ezzel beleállított valamit a világfejlődésbe, ami korábban nem létezett: a kölcsönösség, az egymásrautaltság, ha úgy tetszik, a testvériség objektív morális értékét.
Csak a nyugati ember képes olyan gazdasági-szociális formát létrehozni, mely az egész Földet átfogja, amely képes az emberek számára szükséges javak megtermelésére és elosztására.
Nyugaton, ahol a gazdaság átlépte a nemzeti határokat, egy hármas ta-gozódású szociális organizmus keletkezik:
- a nemzeti államoktól elváló, globális gazdaság,
- az emberi kapcsolatokat szabályozó nemzeti jog-állam
- és a szabad szellemi élet, az államtól és gazdaságtól független kultúra, ami védi a nemzeti államban élő kisebbségeket.
Ha a Nyugat a Kelettől való évezredes elszigetelődése után meg tudja valósítani a hármas tagozódású szociális organizmust, akkor a Kelet meg fogja érteni, hogy az individuum csak a Földdel együtt nyeri el értelmét és célját, és elfogadja azt, amit csak a Nyugat tud adni a Keletnek: egy olyan gazdasági-szociá-lis rendet, mely az emberhez méltó lét alapját teremtheti meg az egész Földön.
SzG: Ezt érdemes lenne egyszer részletesen is kifejteni. Köszönöm a beszélgetést.
Johann Wolfgang Goethe 1749-ben született Frankfurtban, pontosan 250 évvel ezelőtt. A világ mint az egyik legnagyobb német írót és költőt tartja számon. Természettudományos munkásságát „mára már elavulf-ként kezelik, ill. legfeljebb mint érdekességet említik meg.
A növényekre és az állatokra vonatkozó kutatásai mellett jelentős időt szentelt geológiai és meteorológiai megfigyeléseknek, színtan elmélete vált talán legismertebbé tudományos tevékenységéből. Több mint 10 éve jelentette meg egy magyar kiadó Goethe összes műveit, kivéve természettudományos írásait. Ügy tűnik, a mostani évfordulóra sem válik teljessé a sorozat, habár halvány reménysugár lehet, hogy a kiadó előkereste az évek óta porosodó kéziratot, s talán jövőre megjelenhet egy válogatott kötetet.
De valóban, milyen értéke lehet ma Goethe természettudományos írásainak?
A XVII. században a természettudomány a filozófiával összefonódva élt, a XVIII. században már a technikát is tisztelte, a XIX. században pedig a természettudomány igyekezett teljesen megszabadulni a filozófiától. Goethe kora éppen ennek az „átmenetnek" a kora, élete lefedi az ipari forradalom korát. Goethe idején kezdenek gőzgépet és fonógépet használni, feltalálják a mechanikai szövőszéket, távíróvonal épül Madrid és Aranjuez között. Elindul az első gőzkocsi, és a cséplőgép mellett megépül az első vasborítású vitorlás hajó. Elterjednek az aratógépek, Angliában megnyitják az első közhasznú lóvasutat, de már megszerkesztik a sínen járó gőzmozdonyt. Próbaútjára indul a gőzhajó a Szajnán. Megszületnek az első kísérletek az utcai közvilágítás gázlámpás megoldására, lenfonó gépet és nyomdagépet készítenek, létrejön az első izzólámpa. Egy francia mérnök robbanógránátbombát készít, egy angol kőműves feltatálja a portland-cementet. Carl von Linné leltárt készít a változtathatatlannak hitt fajokról, megalkotja a növények rendszer-és nevezéktanát.
Még nincs telefon, belső égésű motor, nincs fénykép sem... Ezek a találmányok csak úgy születhettek meg, hogy az emberi gondolkodás -otthagyva a szellemi világot - a tárgyi világ felé fordult, objektív ismeretekhez akart jutni. Leonardo szerint még a tudomány alfája és ómegája a tapasztalás, s minden, ami nem ebből indul ki, csak téves eredményre vezethet. A tudomány „fejlődése" során azonban az ember elhagyta a megfigyelhető dolgok világát, hipotézisek felállításával pótolta az általa nem látottat. A halott anyag tövényszerűségeit kiterjesztette az élő természetre. Megpróbálta a természetet szakterületként magyarázni - ahol minden szinten más feltételek uralkodnak. Az élő szervezet időbeli változását azonban az ok-okozati összefüggésben álló, számítható fizikai jelenségek nem képesek leírni, hiszen ily módon nem tud létrejönni egy differenciált forma, hanem csak egy szerkezet nélküli egység, amely képtelen az időbeli változásra. így ha az ember egy élő szervezet működését analitikusan vizsgálja, soha nem találja meg az utat a nem számszerűhöz.
„Fiam, tanácsolom tehát,
próbáld először a logikát.
Itt szellemed majd megtörik,
spanyolcsizmába gyömöszölik,
hogy azután már ne ingatag
járja útját a gondolat,
fel s le bolyongva botorul,
lidércként keresztül-kasul.
S egy szép napon be kell te lásd:
mit eddig mint evést-ivást
egyből tettél és mindennapos,
egy! kettő! három! kell ahhoz.
Úgy dolgozik az elme-műhely,
min a szakács a mesterművel:
Száz szálat ránt egy billenés,
és vetélők fel- s lecikáznak,
látatlanul folynak a szálak,
csak egy ütés, és kész ezer kötés.
És jő a bölcs, s kezeskedik,
meggyőz, csak ekképp történhetik:
egyből kettő, ebből pedig
három meg négy következik,
s ha egy és kettő nincs elébb,
három sose lett volna, s négy.
Dicsérik ezt mindenha diákok,
de mégse lehetnek jó takácsok."
S ki elevent óhajt ösmérni, lemérni,
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Kötés!'
Goethe volt az, aki „az élőnek azt a fogalmát kereste, amely a komplikált, matematikailag meghatározott mechanikus
fogalmánál magasabb rendű, és ezt meg is találta."2 Növénymegfigyeléseit elsősorban a növényi formák sokféleségére irányította, összehasonlító módszerével a közvetlen megfigyelésben nem felfedezhető azonosságot találta meg az ismétlődő forma képzésben, felismerte a különbözőben az azonosat. A valóságban egy létező levél soha nem válik mássá, de az ember a konkrét megfigyelt dolgot képes összekapcsolni egy képszerű gondolattal. A növény levélsorának metamorfózisára nem lehet tisztán megfigyeléssel rájönni, egy mozgékony gondolkodás szükséges az összekötéshez és továbblépéshez. Egy olyan folyamatról van szó, amely leolvasható két levél közti formai különbségről, időbeli továbblépést jelent az egyik formából a másikba. Mindez azonban pusztán érzékszervi megfigyeléssel nem közelíthető meg. A növény levélsorát a növény időbeli változásának lenyomataként kell szemlélnünk. Ehhez a megfigyeléshez azonban mindig egy aktív gondolkodás szükséges, amely nemcsak a létesültet rögzíti, hanem képes a már meglévőben fölfedezni és elképzelni az idő alakító tevékenységét.
A tisztán tárgyszerű gondolkodás az időbeli változás élő összefüggéseit nem tudja feltárni, hiszen az kiemel és analizál, majd mechanikus módon átvált mo-dellgondolkodásba - így tűnik el a valóság, s helyette megjelenik a belegondolt. „Arra méltóztatik tehát célozni - kérdeztem -, hogy annál rosszabbak az ember megfigyelései, minél többet tud? Ha az öröklött tudás tévedésekkel van megtűzdelve - felelte Goethe -, akkor igen! Mihelyt valamiféle korlátok közé szorított hitvalláshoz tartozik az ember a tudományban, nyomban oda a lehetősége, hogy elfogulatlan, hű képet alkosson magának. A megrögzött vulkanista mindig csak a vulkanista szemüvegén át fog látni, amint a neptunista és az újkeletű emelkedéstan híve is csak a magáén át. Az ilyen egyetlen kizárólagos irányzatnak hódoló teoretikusok világnézete elvesztette ártatlanságát, és a tárgyak már nem a természetes tisztaságukban jelentkeznek. Mikor azután ezek a tudósok beszámolnak megfigyeléseikről, esetleges legnagyobb fokú személyes igazságérzetük ellenére sem az igazságot tudjuk meg a tárgyakról, hanem annak olyan változatát, amelyben igen nagy mértékben keverednek szubjektív elemek.
Távol áll tőlem azonban, hogy azt állítsam: az elfogulatlan, helyes tudás útjában áll a megfigyelésnek, ellenkezőleg, épp annak a régi igazságnak a jogait védelmezem, miszerint voltaképpen csak ahhoz van szemünk és fülünk, amit ismerünk. A szakértő muzsikus minden hangszert és minden egyes hangot kihall a zenekar összjátékából, míg az avatatlan csak az összhatás számára oszthatatlan tömegét érzékeli. Hasonlóképpen o pusztán gyönyörködő ember egy virágos, zöld mezőnek csak a kellemes felületét látja, míg a megfigyelő botanikusnak különféle növény- és fűfajták végtelen sokasága ötlik szemébe. De mindennek megvan a mértéke és célja, és amint már a Götz-drámámban is előfordul, hogy a fiúcska saját apját sem ismeri föl a fejében rajzó sok tudománytól, úgy a tudományban is akadnak olyan emberek, akik a rengeteg tudástól és hipotézistől már se látnak, se hallanak. Az ilyen emberekben minden gyorsan felszívódik; úgy el vannak foglalva azzal, amit összevissza forgatnak magukban, hogy ahhoz a szerelemre lobbant emberhez hasonlítanak, aki a legjobb barátja mellett is elrohan az utcán anélkül, hogy észrevenné. A természet megfigyeléséhez tiszta és nyugodt benső szükségeltetik, melyet nem zavar semmi és mentes az előítéletektől."3
A tisztán tárgyszerű gondolkodás nem képes megtalálni az élőt, mert szétválaszt, majd összerak valamit a valóság helyett. A csak képzelőerőre alapozva azonban szintén egy alap nélküli világot állítunk föl. Csak a két gondolkodás együttesen képes megnyilatkoztatni a világot. „Goethe számára a megismerésnek csak egy formája van: a tapasztalati világ, amely magába zárja az eszmevilágot is. Szerinte lehetetlen azt mondani: tapasztalat és eszme, mert az eszmét szellemi tapasztalatban ugyanúgy látja szellemi szemével, mint a fizikai világot fizikai szemével.'"
A ma feladata, hogy eljusson az élő, eleven, alkotó gondolkodáshoz. A feladat nem egyszerű, hiszen az ember eleve magában hordozza a széttagoló erőt. Már maga a látás is egy széttagolás eredménye. A bennünket körülvevő világ képének csak néhány pontját látjuk éberen, „azokat, amelyekben mindkét látótengely összetart; ez megfelel a legélesebb látás egy pontjának; környékét csak életlenül és ennek megfelelően öntudatlanul regisztráljuk. A látóterület túlnyomó részét... nem vesszük észre, mert figyelmünket a rögzített, éles pontokra koncentráljuk, és ha a maradék látómezőben felkelti valami a figyelmünket, látóirányunk azonnal oda fordul. Ilyen módon szedjük szét a világot az észlelési folyamatban... Minél kisebb, minél ki-vágásszerűbb a részlet, annál tovább tart az út vissza az eredeti egészhez."5
Goethe természettudományos tevékenységének lényege abban áll, hogy egész életében kutatta az éltető erő megragadásának útjait. Ma már rájöhettünk, hogy a természet megismeréséhez és a helyes cselekvéshez egyedül ez a járható út. Csak úgy tudjuk a természetet kezelni, továbbfejleszteni, együttműködni vele, ha képesek vagyunk kialakulásának törvényeit saját magunkban kibontani. Ha nem így gondolkodunk, mi magunk is hozzájárulunk környezetünk ma tapasztalható rendkívüli mértékű szét-rombolásához.
„1787 augusztus 18-án így ír Goethe Itáliából Knebelnek: „Azok után, amit a növényekből és a halakból Nápoly mellett és Szicíliában láttam, óriási kísértést éreznék, ha tíz évvel fiatalabb lennék, hogy elutazzak Indiába. Nem azért, hogy új dolgokat fedezzek föl, hanem hogy a fölfedezetteket a magam módjón (meg)szemléljem." Ezek a szavak rejtik azt a nézőpontot, melyből kiindulva Goethe természettudományos műveit szemlélhetjük. Nála soha nem új természettudományos tény felfedezéséről van szó, hanem új nézőpont feltárásáról, hogy a természetet egy meghatározott módon szemlélhessük. Igaz, hogy Goethe egész sor jelentős egyedi felfedezést tett, ilyenek a csonttanban a közvetítő csontok és a koponya csigolyaelmélete, vagy a növénytanban minden növényi szerv azonossága a törzslevéllel. Mindezen részletek megelevenítő leikeként azonban egy olyan nagyszerű természetszemléletet vehetünk szemügyre, mely mindezt hordozza; az organizmusok tanában mindenekelőtt egy nagy horderejű, minden mást elhomályosító felfedezést vehetünk szemügyre: magának az organizmus lény(eg)ének a felfedezését. Goethe kifejtette egyrészt azt az elvet, mely által egy organizmus az, aminek mutatkozik (ahogyan a szemünk elé tárul), másrészt mindazt, amit elvi szempontból erre vonatkozó kérdésként megfogalmazhatunk. A szerves természettudományt illetően minden törekvésének kezdettől fogva ez volt a célja, és ennek követése során a részletek mintegy maguktól merülnek föl számára. Rájuk kellett találnia, ha törekvésében akadálytalanul akart haladni. A Goethét megelőző természettudomány az életjelenségek lényegét nem ismerte, és az organizmusokat egyszerűen a részeik külső jegyei alapján vizsgálta, úgy, mintha a részekből lennének összeállítva; éppúgy, ahogyan a szervetlen dolgokkal bánhatunk -ezért aztón a részleteket hamis fénybe kellett helyeznie. Magukon a részleteken természetesen egy ilyen tévedést nem lehet észrevenni. Azt csakis akkor vesszük észre, ha az organizmust megértjük, minthogy a részletek önmagukban, elkülönítetten szemlélve magyarázatuk elvét nem hordozzák önmagukban; csakis az egész természetéből magyarázhatók, minthogy az egész az, ami a részletek lényegét és magyarázatát megadja. Csak miután az egész természetét leleplezte, váltak láthatóvá Goethe számára ezek a téves értékelések. Mindezek nem voltak összeegyeztethetők az ő élőlényekre vonatkozó elméletével; ellentmondtak annak. Ha tovább akart menni a maga útján, akkor fel kellett számolnia ezeket az előítéleteket. Ez volt a helyzet a közvetítő (köztes) csontokkal. A korábbi természettanok számára ismeretlenek voltak az olyan tények, melyek csak akkor értékesek és érdekesek, ha az ember rendelkezik egy olyan elmélettel, mint például a koponyacsontok csigolyatermészetének elmélete. Goethének ezeket az akadályokat el kellett hárítania az útból az egyes tapasztalatok révén. így nála az egyedi tapasztalatok sosem öncélúak; mindig azért kell megszerezni azokat, hogy egy nagy gondolatot, nevezetesen a központi felfedezést alátámasszák. Nem tagadhatjuk, hogy Goethe kortársai is eljutottak előbb vagy utóbb ugyanazokhoz a megfigyelésekhez, mint ő, és hogy mára talán Goethe törekvései nélkül is mind ismertek lennének. Még kevésbé tagadhatjuk azonban, hogy az ő jelentős, az egész természetet átfogó felfedezését a mai napig tőle függetlenül senki más nem mondta ki hasonlóan találó szavakkal, sőt, a mai napig hiányzik Goethe felfedezésének egy akárcsak valamelyest is kielégítő méltatása. Alapjában véve közömbösnek tűnik, hogy Goethe elsőként, vagy csak újra fedezett-e föl egy tényt. Igazi jelentőségét ez a tény csak azáltal nyeri el, amilyen módon Goethe a maga természetszemléletébe belekapcsolja. Ez az, amit eddig nem vettek figyelembe. Túl nagy hangsúlyt helyeztek a sajátos tényekre és azokról vitatkoztak. Gyakran utaltak ugyan Goethének a természet következetességéről való meggyőződésére, azt azonban nem vették figyelembe, hogy ez Goethe szemléletének egy egészen mellékes, kevéssé jelentős jellegzetessége, és hogy például az organikusra vonatkozóan a legfontosabb azt megmutatni, hogy milyen természetű az, ami az adott következményt megőrzi. Ha ezt típusnak nevezzük, akkor előttünk áll az, hogy Goethe értelmében miben is áll a típus lényege. A növénymetamorfózis lényege például nem annak az egyes ténynek a felfedezése, hogy a lomb-, csésze- és sziromlevél azonos szervek, hanem a lényeg az eleven egészben egymást át- meg átszőve működő képzőtörvények nagyszerű gondolati felépítése, ami az egészből származik, és ami a részleteket, a fejlődés egyes fokait ebből az egészből kiindulva meghatározza. Ennek a gondolatnak a nagysága - melyet azután Goethe megkísérelt az állatvilágra is kiterjeszteni - csak akkor válik világossá, ha megkíséreljük szellemileg megeleveníteni őket, ha vállalkozunk arra, hogy utána gondoljuk őket. Akkor észre fogjuk venni, hogy ez a gondolat maga a növény eszmévé transzformált természete, mely a mi szellemünkben ugyanúgy él, mint a tárgyban; azt is észrevesszük, hogy egy organizmust magunk a legkisebb részéig menően megelevenítünk, nem mint halott, lezárt tárgyat, hanem mint fejlődő-létesülőt, mint önmagában pillanatig sem nyugvót.(...)"
(Részlet Rudolf Steinernek Goethe növénymetamorfózis tanához írt bevezetőjéből.)
Ehrenfried Pfeiffer, az antropozófián alapuló természettudomány nagy úttörője száz éve, 1899 február 19-én született Münchenben.
Különleges emberi-szellemi kapcsolatban állt tanítójával, Rudolf Steinerrel, aki például összeállította a fiatal Pfeiffernek, hogy milyen előadásokat hallgasson az egyetemen. Pfeiffer elkísérte Steinert utazásain, és hosszú, személyes beszélgetéseik során Steiner számos életfeladatot adott Pfeiffer számára.
Egész munkásságát átszövi az éterikus kutatása, ezzel függ össze a munkásságából talán legjobban ismert réz-kloridos kristályosítási módszere, amellyel az éteri erők megnyilvánulása fizikai síkon tanulmányozható. Kutatási eredményeit a gyakorlatban is hasznosította, aktív szerepe volt a biodinamikus gazdálkodás és az antropozófiai gyógyászat továbbfejlesztésében.
Születésének századik évfordulóján szellemére emlékezve idézünk egy rövid részletet utolsó előadásából, amelyet 1958 október l-jén tartott a Goetheanumban.
Az előadás arról a sors kérdésről szól, amely talán leginkább foglalkoztatta Pfeiffert: létezik-e olyan energia, amely az embert, a világot felépíti és nem - mint az elektromosság, a mágnesesség, a magerő - lebontja, széthullásba viszi. Pfeiffer több előadásában foglalkozott ezzel a kérdéssel, az 1/3. számunkban egyik visszaemlékezését idéztük is. Remélem, hogy a pontosan két hónappal halála előtt tartott előadás részlete méltó módon idézi fel szellemét.
„Amikor fiatalemberként 1920-ban Domachba kerültem, és mint inas végeztem munkámat, egy meghatározott kérdés foglalkoztatott, amelyet feltettem Rudolf Steinemek. A gondolat a következő volt: Ha a fizikai energiák (elektromosság, mágnesesség és a későbbi atomenergia) természetéből fakad, hogy széteséshez, a mai civilizáció felbomlásához, széthullásához vezetnek, akkor szükséges lenne felfedezni és a technikába bevezetni az élet energiáját, amely energia a felépítés törvényszerűségét hordaná magában. Természete szerint ez az életenergia olyan gondolatokat, érzéseket, akarati impulzusokat váltana ki az emberben, amelyek megtanítanák növekedni, felépülni, szintetizálni és egyensúlyt teremteni. Létezik-e ilyen energia? Dr. Steiner azt válaszolta, hogy az ember étertestében, az éteri képzőerőkben, a hő-, fény-, kémiai- és életéterben ilyen energia működik. Utalt arra, hogy ezt az energiát az emberi test bizonyos anyagátalakulásaiban lehetne tanulmányozni. Nem kurzusokra és előadásokra hivatkozom, hanem a problémára adott közvetlen válaszra. Az volt a gondolatom, hogy vajon egy ilyen éteri energia felfedezésével és alkalmazásával lehetővé válna-e egy felépítő jellegű technika és szociális rend megalkotása, amit a Goetheanum sugározna szét a világban. Válaszképpen Dr. Steitner egy egészen egyszerű kísérletet javasolt, amelyet azután elvégeztem. A kísérletből Steiner azt látta, hogy nem jött még el az ideje, hogy ez az éteri energia ismertté váljon és alkalmazásra kerüljön. Engem arra kötelezett Steiner, hogy a kísérletekről teljes mértékben hallgassak. Ezt követően kérdeztem őt azokról a feltételekről, amelyek megengednék ennek az energiának a felfedezését és a vele való munkálkodást. Ekkor azt mondta Rudolf Steiner: „Egyik feltétele annak, hogy ezzel az energiával ne éljenek vissza, hogy a hármas tagozódás eszméje értelmében - legalább a Föld egy kis területén - egy következetes szociális rend valósuljon meg. Második feltétele a Waldorf-pedagógia általános elterjedése, amely lehetővé teszi a gyermekek számára a spirituális fejlődést."
Ennek a pozitív fejlődésnek a fiziológiai alapjait a biodinamikus gazdálkodásból származó egészséges táplálék adja. Rudolf Steiner utalt arra, hogy először a táplálkozás problémáját kell megoldani, hogy egyáltalán lehetővé váljon, hogy az ember szellemi hatást gyakoroljon az éteri impulzusokra.
Egészséges, egyensúlyt tartó táplálkozás éteri erőket old fel az emberben, melyek így szabaddá válnak a szellemiség számára. Steiner azt is kifejtette, hogy a morális eszményképeket fogja támogatni a fényerők kioldása (felszabadítása) a hő-le-vegő-organizmusban, a kémiai éter hangerőinek kioldása a folyadékorganizmusban, és az életcsírák kioldása a szilárd organizmusban.
A mai degenerált táplálkozás nélkülözi ezeket az erőket; azoknak a teoretikus gondolatoknak kedvez, amelyek lehűtik a hőorganizmust, megbénítják a fény- és levegőorganizmust, megölik a hangot, kioltják az életet.
Mindenekelőtt arról van szó, hogy bensőnkben az anyagot átszellemesítsük, és ezt az átszellemesített anyagot mint megelevenítő energiát a kozmosznak visszaadjuk.
Ez az a feladat, amely előttünk áll. Egyrészt az a cél, hogy előkészítsük azt az éteri energiát, amely megakadályozhatja a technika katasztrófáját. Másrészről az a cél, hogy mindén egyes ember a saját belsőjén való munkálkodása, az anyag átszellemesítése, szíverői és a vér éterizá-ciója révén saját fizikai testét átalakítsa, átszellemesítse, a természet alatti világ anyagát legyőzze. Ez lehetséges. Lehetséges, hogy a megismerési ösvényen ne csak néha, hanem folyamatosan és nagyon szorgalmasan haladjunk.
Az egyik ilyen, a jövőbeni energiákról és az éterizációról szóló beszélgetés során mondotta Dr. Steiner: „Ha Önök csupán a János-Evangélium kezdetéről meditálnának, és tanulmányoznák és megszívlelnék a 'Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?' című könyvet, akkor abba az állapotba kerülnének, hogy ezen kérdések mindegyikét megoldanák és az egész antropozófiát önmagukból újraébresztenék." - Miért? Abból az egyszerű okból, mert a János Evangélium kezdete a két ősteremtő erőre utal. Utal a szóra, a Logoszra, amely az anyagban is megteremti az isteni világrendet - amelyből az anyag megragadható és átalakítható -, és utal a fényre, amely bevilágít a sötétségbe, és amelyből kiindulva véghezvihető az átalakítás. Ezek a ránk váró feladatok. Ezeket a feladatokat a mai napig nem teljesítettük. Nem vagyunk képesek arra, hogy válaszul az atomenergiára megteremtsük az új éterenergiát, amely új életfelépítő és teremtő erőket hordoz magában.
Mindez súlyos kötelességet jelent a Goetheanum és mindannyiunk számára, akik ebben a szellemi mozgalomban részt veszünk. Kötelességünk, hogy ezt a célt legalább komolyan szemügyre vegyük. A feladatunk fejlődésünk gyorsítása. Az emberiség figyelmen kívül hagy bennünket, ha nem vagyunk képesek az élet gyakorlati területeit kutatni, és minden területen az antropozófia saját gyakorlatából tanácsokat adni.
Alapjában véve szellemi életünknek szellemi aktivitásunk által minden percben újra kellene születnie. Akkor elkezdhetnénk ránk bízott szellemi feladatunk betöltését. Álljon előttünk mindez komoly figyelmeztetésként, hogy bepótoljuk, amit nem teljesítettünk, és hogy egy új kor hajnalpírját köszönthessük."
1999. november 4-7-ig négy napos szemináriumot szerveznek Budapesten Joseph Beuys egykori munkatársai és tanítványai. A szeminárium kapcsolódik a Kós Károly Egyesülés Szabad Főiskolá/ának programjához is. Részletes tájékoztatót a rendezvény programjának véglegesítése után adunk közre.
Ki volt Joseph Beuys? Ezt a kérdést nemcsak azok számára érdemes föltenni, akik nem ismerik, hanem azok számára is, akik azt gondolják - ismerik. Az 1986-ban elhunyt Beuyst, akit sokan máig századunk egyik legjelentősebb művészének tekintenek, itthon ugyanúgy intellektuális cellába falazták, mint nyugaton. Eddigi magyarországi megjelenései alkalmával szigorúan művészi kontextusban tárgyalták és sikeresen eltemették, a galérialátogató elit és a művészettörténészek számára volt hozzáférhető, míg a nyilvánosságnak szánt gondolatai és a társadalmi élet egészére vonatkozó iniciatívái teljességgel ismeretlenek maradtak. A szeminárium ezt a hiányt igyekszik pótolni, Közép-Eu-rópa e része aktuális állapotának megfelelően.
A hagyományosnak mondott képzőművészet területét több értelemben kitágította, műalkotásaiban megjelenik az idő mint önálló minőség. Műveiben metamorfózisok zajlanak, tölgyfa növekszik, vegyületek lépnek reakcióba egymással, olvadás-szilárdulás, oldódás-kicsapódás váltakozik. Elemeket alakít, alkímiai tulajdonságokkal és folyamatokkal ábrázol gondolatokat. Mindebben nem absztrakt konceptuális törekvés vezette, hanem az a szándék, hogy halott, intellektuális gondolkodásunkat visszavezesse a kozmikus összefüggésekig, az anyagban működő, kozmikus teremtő erők megragadásáig. A művészet tartalmát és anyagát egyaránt megújította, s kivezette a galériák zárt világából az utcára, a társadalmi élet egész területére. A Joseph Beuys által bevezetett kibővített művészetfogalom, s ennek szoros következménye, a szociális plasztika a társadalmat mint magasabb rendű élőlényt szemléli, melynek teremtésében a kreatív ember cselekvően részt vesz. Az általa megformált intézmények is szociális szobrok, melyek azonban az időben élnek. Minden ember eredendően rendelkezik a kreativitás képességével („Minden ember művész"), melynek, mint szabadságerőnek megtalálásával teljesítményét az élet bármely területén művészivé képes emelni.
Az általa létrehozott „szociális plasztika" egyik testet öltött példája maga az a szabad főiskola (a FI.U.), melynek megteremtésében közreműködött, s amely ma is működik. A politikai élet területén tett átmeneti kirándulása a XX. század egyik nagy esélyét nyújtó pillanatban történt, a Zöldek megjelenésével. Beuys a Zöldek mozgalma egyik legfontosabb csoportosulásának, a Harmadik Út Akciónak egyik vezéralakja volt. A „Felhívás az alternatívára" című írásuk (lásd: Bercsényi 28-30, 1982-87) többek közt a Prágai Tavasz reformközgazdászai és antropozófusok részvételével alapított Achbergi Kulturcentrum keretében jött létre. Az ebben felvázolt gondolatok szolgáltak alapul a Zöldek alapprogramjának kidolgozásához (lásd: Országépítő, 1998/1). A kapitalizmus és kommunizmus kritikájából kinőtt, a társadalmi élet hármas tagozódásának teljes területére vonatkozó gondolatokat az elmúlt évtizedekben teljesen lejáratták, eltüntették a közgondolkodásból. A Zöldek is alaposan megváltoztak. Mai elnökük a jugoszláviai NATO-bombázó-sokat dirigáló politikusok egyike volt.
A Zöldek történelmi mulasztása után 1989 kelet-európai változásai következtek, melyek során a kapitalizmus régi és vad formái éledtek újjá, a globális tőkepiac luftballonja pedig soha nem látott méretűvé dagadt. Közép-Európa átélte legújabb háborúját, melyet végigcsináltattak vele, németekkel, magyarokkal, szerbekkel egyaránt. A művészet, a szociális élet és a profitorientált kapitalizmus alapkérdéseit - többek közt a pénz szerepére vonatkozó kérdést - azóta sem tette föl senki.
Európának ezen a szellemi mélypontján mit tud tanítani nekünk Beuys alakja?
Beuys - kiejthetetlen név. Német? Nem is német. Kelta. Beuys születési helye Kleve, az a városka, melyet kelta zárványnak tekintenek Németország testében. Vajon Beuys a hagyomány folytatója lenne, amikor a német fejedelmek gyermekeik mellé kelta nevelőket rendeltek? Milyen furcsa, eleven tekintet Beuysé ebben a praktikus és precíz német közegben! Mégis, itt közölt egyik utolsó, híres beszédében a németek feladatáról beszélt. Beuys sikeres volt, a legsikeresebb. Befogadásra talált -hogy ebben mennyi a félreértés, az más lapra tartozik. Hogyan hangzik ez a beszéd ma, a megalázott és amerikanizált Németországban, s itt, az efelé haladó, háborúktól gyötört Kelet-Közép-Európában? Soha nagyobb szükség a szellemre nem volt, mint ma.
Együtt idézzük meg Beuys szellemét volt munkatársaival, életművének ismerőivel. Mi szólal meg belőle?
Spiegel: Beuys úr, művészi munkájában Ön elsősorban Rudolf Steinerre és antropozófiájára hivatkozik. Mi vezette erre?
Beuys: A háború után, diákként egy olyan családnál laktam, akik foglalkoztak egy kicsit „határtudományokkal" és mindenféle könyvük volt: Kelet-Ázsiai jóga, néhány dolog Steinertől is; egyszerűen megérintett a dolog. És jó, hogy először Steiner társadalomra vonatkozó művei kerültek a kezembe.
S.: „A szociális kérdés sarokpontjai?" (Die Kernpunkte der Sozialen Frage)
B.: Igen, és a hármas tagozódásra vonatkozó eszméje. Ez illeszkedett ahhoz, ami az én fejemben is motoszkált. És ettől az időtől kezdve ezek az eszmék mindig hatékonyak maradtak a munkámban. Ezért aztán más antropozófusokkal is sokszor szembekerültem.
S.: A mai helyzetben mit ért Ön hármas tagozódáson?
B.: Arról a szükségszerűségről van szó, hogy az ember úgy gondolja át a társadalmat, hogy annak alapformájával alakítson ki egy viszonyt. Ami a mai napig nem történt meg. A marxizmus meg a magánkapitalizmus nem veszi figyelembe a szociális történés alapformáját. Számomra a legfontosabb, amit Steiner látott, a szociális történésnek ez a formája és alaperői.
S.: Szabadság a szellemi életben, jog szerinti egyenlőség és testvériség a gazdasági életben, ahogyan ezt Steiner gondolta, ez nem a társadalom absztrakt szétforgá-csolódását jelenti?
B.: A hármas tagozódás nem azt jelenti, hogy a szociális organizmust három darabra kell vágni. Sokkal inkább azt, hogy ezt a három dolgot szétválasztva kell megragadni és funkciójukban úgy megérteni, mint ahogy az orvosnak meg kell értenie a szívet az epével, a léppel és az aggyal való kapcsolatában. Fogalmilag szét kell tudni választani, hogy az organikus együttműködést meg lehessen érteni. Ma - és ezt nevezik nemezelődés-nek (összefilcesedésnek), minden teljesen kaotikus, senki nem tudja, mi is van a társadalomban.
S.: Ki mondta Önnek, hogy egy burjánzás nem organikus?
B.: Nem, az egy szétfor-gácsolódás, éppen az ellentéte, tulajdonképpen azt jelenti: „Forgácsoljatok szét még jobban" - széthullás.
S.: Mi az, ami ennyire meggyőzi Önt éppen a társadalmi hármas tagozódás, vagy ha úgy akarja, hármas egység helyességéről?
B.: Ezek a princípiumok - mintha lánggal írták volna - már a francia forradalomban megjelentek. Csak akkor még hiányzott a társadalom három erőterére vonatkozó megfejtés. Erre mutató tendenciákat találhatunk az anarchista Proudhonnál is,
Montesquieu-nél is...
S.: Aki világos értelemmel követelte az államhatalom törvényhozásra, végrehajtásra és igazságszolgáltatásra való felosztását. A hármas keverék steineri magyarázatánál azonban az egyes emberi funkcióknak - nevezetesen a gondolkodásnak, érzésnek, akaratnak - az egész társadalomra való, puszta értelemmel végre nem hajtható átültetéséről van szó.
B.: A természetben a hármas princípium bizonyára ősidőktől fogva megvan. A társadalomban csak akkor válik megragadhatóvá, reálissá, sót szükségszerűvé, mint egy magasabb, egy társadalmi ökologikus rend, amikor az ember a szabadság hordozójaként lép föl. Vagyis egy tekintélyellenes emancipálódási folyamat során. Korábban, az ókortól kezdve egy duális feudális szisztéma uralkodott, azt megelő-
zően, vagyis Egyiptomban, Babilonban vagy a régi perzsa kultúrában a szociális organizmusnak a művészettel, tudománnyal, vallással való egysége.
S.: Mégis hogyan jutott arra a felismerésre, hogy a Steineri hármas tagozódás - ami az Ön akcióiban, environment-jében, műveiben, mint a müncheni Staatsgalerie-ben kiállított bazaltoszlopokon is, állandóan visszatér - végső következménye a bölcsességnek? Analizáló, bizonyító erejű gondolkodással? Elmélyedéssel, vagy hogyan?
B.: Nem töprengéssel. Hanem a valóság észlelésével, a valóságban való észleléssel. Goethe ezt mondja: A dolgok maguk tanok. Azaz: szemlélő ítélő erő.
S.: Ezt Ön is méltányolja?
B.: Feltétlenül. Ez nem csupán egy fejben megrekedt, intellektuális absztrakt tettet jelent.
S.: Egy dolog nyilvánvaló - hogy ehhez csak rendkívüli szellemi gyakorlatok vezethetnek. Meditáció, elmélyülés - vagyis ezotérikus, tulajdonképpen elit gondolkodás.
B.: Ez biztos. De bizonyos vonatkozásban ez valami olyan dolog, amivel a gyerekek rendelkeznek, amíg a materiális iskolarendszer ki nem irtja belőlük.
S.: Ön azonban, Joseph Beuys, mindenesetre beletörődik, hogy csak kevesen képesek Önt követni. Az Ön művei előtt még a művelt elit is lemondóan rázza a fejét, olyan titokzatosak az üzenetek. Másrészt viszont, ahogy egyszer elmondta, reméli, hogy minden dolgozó embert a világon elér az ismereteivel, és hogy valahol, valahogyan minden ember művész és alkotó, azaz szabad és kreatív. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?
B.: Nos, az én munkám nemcsak múzeumokban és egyéb helyeken lévő alkotásaimból, hanem nagyrészt szóbeli felvilágosításokból áll. Aktivitásom főképp szervezésekben és vállalkozásokban jelenik meg, mint a részvételemmel alapított Achbergi kör, a Közvetlen Demokrácia Szervezete, a Kreativitás Szabad Főiskolája létrehozásában, vagy közreműködésem a Zöldek alapításában, vagy a „Documenta 7" akciójában.
S.: ... a „városerdősítés" „városigazgatás" helyett (Stadt-Verwaldung statt Stadt -Verwaltung) ...
B.: ... igen, a 7000 bazaltoszlop és a 7000 tölgy ültetése, amiből azútán a müncheni munkám létrejött.
S.: Igen; és az emberek az Ön műveivel és törekvéseivel, melyekkel a természet, a munka és a produktivitás radikálisan másfajta megértésére apellál, mindig tanácstalanul, sőt agresszíven állnak szemben.
B.: Ez is talált. De van, ami csak sokára hatékony. Sokan írnak nekem, némelyek szidnak, de mindig újra jelentkeznek.
S.: Talán a misztikus és sámánisztikus vonások, melyek fellépésében és munkáiban is jelen vannak, alkimista és misztikus jelek föltűnése, melyek csak az előrehaladott antropozófusok számára ismertek, megrémítik az embereket.
B.: A misztériumok a főpályaudvarokon és nem a Goetheanumban vannak...
S.: Hogy az ember ebből valamit kiküzd-jön: ehhez sok vesződséggel kell Önnél látni tanulni.
B.: Ezért mondok aztán egészen egyszerű dolgokat is, és ezért akarok az emberek számára valami ezzel teljesen ellentétes - nevezetesen játékszer - is lenni. Akkor csinálhatják velem együtt azt, amit akarnak. Én vagyok a bolond, a filckalapos idióta. Taszigálnak az egyik sarokból a másikba. Egész egyszerűen a rendelkezésükre állok. Világossá akarom tenni az emberek előtt, hogy voltaképpen pontosan olyan vagyok, mint ők maguk.
S.: És amikor similabdát vagy bolondot csinál magából, akkor az, amire tulajdonképpen gondol, a természet és az ember, a gondolkodás, érzés és cselekvés újra megtalált egysége éppen azoknál következik be a legkevésbé, akiket a leginkább meg akart vele ajándékozni.
B.: Tulajdonképpen arról van szó, hogy a lehetetlent lehetővé kell tenni. Ez végül kirántja a széket az emberek alól.
S.: Minden ember művész tehát. Ebben látja Ön szabadságeszméje egyik tartópillérét. Meg tudná világítani ezt egy példával?
B.: A következőkre gondolok: minden ember képességek hordozója, egy önmagában meghatározott lény, aki a mi korunkban teljesen szuverén. Művész, legyen bár szeméthordó, betegápoló, orvos, mérnök vagy mezőgazda. Ott, ahol képességeit kibontakoztatja, művész. Es nem mondom azt, hogy ez a festészet terén inkább művészethez vezet, mint a gépek építésében...
S.: ... gépeket, mint a híres mézszivattyú, Ön is alkalmaz műveiben.
B.: Aki helyesen és óvatosan halad előre, az talál egy területet, ahol - jóllehet tartósan függőségben érzi magát - mégis szabad, és függőségét, amitől szenved, legyőzi, és egy új lépést tehet.
S.: Ez egy kicsit úgy hangzik, mint a hob-byba, a kis szabadságok mozgalmába való menekülés, amelynek centrifugális hatása van az egészre vonatkozóan.
B.: Az uralkodó viszonyok legyőzésének egyetlen lehetősége az én kitágított művészetfogalmam.
S.: Olyan forradalminak azért egyáltalán nem hangzik.
B.: Ez valójában a következőre irányul: a pénznek ki kell lépnie a körforgásból. Az emberek kreativitása az igazi tőke. Ezzel szemben a politikai pártok, egyáltalán a politika mint fogalom: értelmetlenség. A társadalmat művészi alkotássá kell változtatni. A modern művészet halott. Nincs posztmodern. Csak így lehet a kapitalizmust és a kommunizmust legyőzni.
S.: Milyen sorrendben, kérem? És mikor?
B.: Már elkezdődött a feloszlásuk. Az erdők, az egész természet regenerációját biztos, hogy nem lehet a pénzkapitalizmus hitelrendszerével megoldani. Az ugyanis profitra hajt. Ezen a területen évszázadokig várhatna rá.
S.: Rövid időszakokról beszél. Azért mégiscsak hosszú időre gondol.
B.: Ez még ebben az évszázadban be fog következni. Erős akaratom van és szeretném még megérni, és meg is fogom érni. Már az antropozófusok léte is bizonyíték, hogy így állunk.
S.: Az Ön pénzzel való bánásmódjában ez már működik?
B.: Igen, amennyiben nagyon sok közhasznú dolgot művelek. Modellek, mint például Kasselben a 7000 tölgy elültetése. Ilyesmin csak elveszítheti az ember a pénzét. Olyan folyamatokba invesztálok, amik tovább hatnak.
S.: Ön meglehetősen spá'tai módon él. Nagy önmegtartóztatásba kerül?
B.: Mindig úgy éltem, ahogy a legérdekesebbnek tűnt. Olyan embereknek, akik végső soron a szellemiből élnek, az igénytelenség a legérdekesebb. Ha az embernek az Egész összefüggéseire vonatkozóan bizonyos áttekintése van, akkor a szükségessé váló következő lépés egyben a legérdekfeszítőbb is. Ez életkvalitás. Akinek ebben nincs része, az elégedetlen és boldogtalan, akkor is, ha milliomos.
S.: Saját énjét az egoizmustól való elfordulással műveli.
B.: Ez az az alap, amelyen minden áll, vagy bukik: le tudjuk-e győzni primitív egoizmusunkat.
S.: Erről legalábbis Jézus Krisztus óta beszélnek.
B.: A hatalom birtokosai szükség szerint táplálják az egoizmust. Azonban egyedül mi tudunk valamit kínálni. Magasabb síkon kínálunk valamit, ami az embereket kielégíti.
S.: Steiner után szabadon, a munka és bér közötti kapcsolat megszüntetését kínálja. Azaz: a munka nem a pénzért, és a pénz nem a munkáért van. Ez talán kevesebb munkát és kényelmesebb életet jelent?
B.: Ez tulajdonképpen a. legnagyobb munkát jelenti.
S.: Ez áll az Ön házának ajtaján: Demokrácia népszavazással (Demokratie durch Volksabstimmung). Gondolja, hogy ilyen savanyú ígérettel többséget szerezhet? Nem fog a többség ettől visszahőkölni?
B.: Valójában éppen ez teszi beteggé, elégedetlenné, sót gonosszá az embereket. Az emberek dolgozni akarnak. És csak azért lusták, mert ezt ebben a társadalomban nem tehetik meg.
S.: Az Ön kitágított művészetfogalmában egy tökéletességre való törekvés rejlik. A legmagasabb kvalitású termékekről van szó, arról, hogy minden egyes embernek a maga területén a művészi önmegvalósításban ez kell, hogy legyen a célja.
Megvalósulhat ez gazdasági ösztönzés nélkül?
B.: Egy ember megmutatja, amit termelt - szellemi cserére is gondolok -, és ezáltal megismerteti magát a másikkal. Ily módon, teremtő lényként, világösszefüggések hordozója. Ez túlmutat a jövedelemkérdésen. Jövedelemhez joga van az embernek. Mindenkinek vannak materiálison kielégíthető igényei (létminimum), és ezen túlmutatóak is. Ezek megilletik, függetlenül attól, hogy mit termelt. Hogy milliói legyenek, az nem az ember szükséglete.
S.: Aki ilyen mértékben akarja követni Steinert, az a munka helyett a termékeket értékeli. De hogyan? Egyre több ember termel olyasmit, ami alig tekinthető saját tevékenysége, még kevésbé saját kreativitása eredményének.
B.: Ez a dolgozó embernek a vállalkozáshoz való teljesen új viszonyát előfeltételezi: azt, hogy úgy érzi, fölvették a vállalkozásba, hogy olyan helyen áll, ahol legmagasabb emberi méltóságát kibontakoztathatja, és ennek megfelelően tud valamit létrehozni. Az embereknek tudniuk kellene belegondolni az általuk létrehozott termékek kvalitásába és szükségességébe. A vállalkozásnak felelősnek kellene lennie mindazért, amit termel. Az ilyen szabad vállalkozással feltétlenül a jövőt anticipáljuk.
S.: Nem találja elegendőnek a jelenlegi vállalkozási szabadságot?
B.: Ma csak magánkapitalista összefüggésben létesül vállalkozás. Egy valóban szabad vállalkozás egyetlen feladata az lehetne, hogy az emberi kreativitást a munkahelyeken úgy hozza mozgásba, ahogyan ez az ember akaratának és méltóságának megfelel. Egy vállalkozás csak akkor kapna hitelt, ha a vállalt feladatot be is tölti. Igy reális gazdasági folyamatokkal összhangban egzisztálna, egy demokratikus - és itt megintcsak előrenyúlok a jövőbe - központi- vagy hitelbankkal együtt, ami a hitelt adná, és így létrejönne az, aminek létre kell jönnie, és az emberek ebből a hitelből kapnák a jövedelmüket is. Ez kötelezné a vállalkozás résztvevőit, hogy elvégezzék, amit vállaltak, méghozzá a legmagasabb minőségben.
S.: A szokásos kapitalizmusban ez egyáltalán nincs olyan nagyon másképpen.
B.: Hát dehogy nincs. Ma az emberek a jövedelmüket a nyereségből kapják, és ennek megtermelése és elosztása a termelőeszközök tulajdonosainak döntésén alapul. Nekik azonban teljesen mindegy, hogy szart termelnek-e vagy mérget, amivel a természetet elpusztítják.
S.: Milyen út lebeg Ön előtt, amely a kívánt termékek fejlődéséhez vezetne?
B.: Ha új, ökologikus pénzkörforgások vannak jelen, akkor - mintegy magától -minőség keletkezik. Mert akkor minden hitelnek kötelező jellege van, és az önter-vezés értelmében a szükséges termék és ennek minősége is adódik, és az ember nem zsákmányolja ki a forrásokat, hanem a lehetőségek értelmében használja a természetet.
S.: Hogyan akarja megváltoztatni a termelési szisztémát? Eltünteti a konszerneket?
B.: Ha korszerű gazdasági törvények érvényesülnének, akkor egyáltalán nem lennék a multinacionális konszernek ellen. Nem itt van a baj. Ha az emberi munkánál komolyan arról lenne szó, hogy a legmagasabbrendű terméket hozzák létre, akkor minden rendben lenne. Ehhez hozzátartozna, hogy az emberek azt mondják: csak a szükséges terméket hozzuk létre. Ezek olyan magas értéket kell, hogy képviseljenek, hogy gyakorlatilag az egész negatív termelésre nincs többé szükség. Egy valódi racionalizálás mellett vagyok.
S.: Vagyis mégiscsak a kreativitás szabadidőbe helyezése mellett?
B.: Nem, nem, vállalkozásra szükség van, hogy az ember valóságos szükségleteit a lehető legjobban ki lehessen elégíteni. A legfontosabb, amire szüksége van: emberi fejlődése. Tehát a legfontosabb termelőhelyek egyáltalán nem az ipar területén lennének, ahol a materiális javakat termelik, hanem ott, ahol pusztán szellemi produkciók születnek, vagyis az iskolák, főiskolák, egyetemek a legfontosabb vállalkozások a társadalom termelési területén. Ott képződik a konkrét tőke: a képesség. És ennek a vállalkozásnak az átvezetése egy szabad vállalkozási rendbe, ez lenne a legfontosabb lépés.
S.: És honnan származik a képességek termeléséhez szükséges tőke?
B.: Az oktatás olyan árut hoz létre, amit nulla tarifáért kell eladni. Vagyis abból az árból kell megfizetni, ami a piacon a fizikai javak ára. Ezek a javak a szabad oktatásban elnyerhető képességeknek köszönhetően jönnek létre. Be kellene kalkulálni, mibe kerül a képességek létrehozása. Ez egy olyan vállalkozási struktúra lenne, amely a kultúrát, a művészetet és a javak termelését új értelmi összefüggésbe hozná. Eltűnne a munka elidegenedése. A művészetfogalom belekerülne a termelési összefüggésekbe. Hogy azután természetesen minden olyasmi, mint hivatali állás, külön jogok, nyugdíjjogosultság, megszűnne, hogy az emberi jogoknak megfelelően mindent sokkal egyszerűbben kellene kezelni, ez magától értetődik.
S.: Mi történne az elracionalizáltakkal?
B.: Ha valaki föltalál egy kis készüléket, amivel megspórol 200 munkahelyet, akkor nem lenne semmilyen maihoz hasonló munkásvita. Hanem akkor kilépnének az emberek, hogy képességeiket továbbfejlesszék. És az önfejlesztés és tanulás képességéért ugyanúgy meg lennének fizetve, mint mondjuk seprőnyelek készítéséért. De erre már talán nem mondhatjuk, hogy tradicionális antropozófia, mert nagyon gyakran éppen az antropozófusok szállnak szembe ezzel az átalakulással, és azt mondják, hogy ez kommunizmus.
S.: Ön hogyan nevezi?
B.: Számomra ez az a módszer, ahogyan egy kibővített művészetfogalomtól egy vállalkozási rendszerhez el lehet jutni, antropozófiai alapismeretekből kiindulva. Másképpen ugyanis nem megy. És ehhez a módszerhez hozzátartozik a bátorság is: a nyilvánosság elé lépni. Elő kell lépnünk akkor is, ha fönnáll az a veszély, hogy hibát követünk el. Semmi más kiutat nem látok, ami a katasztrófából kivezetne.
S.: És mihez akar kezdeni azokkal, akik semmit nem akarnak kezdeni? Megvonná a falatot a szájuktól?
B.: Amúgy is ezt hozza a jövő. A fogyasztási viszonyok meg fognak változni. El fog tűnni ez a materiális birtoklási vágy. 300 év múlva az emberek egy pohár vízből meg fognak tudni élni.
S.: Gondolja, hogy a benne lévő káros anyagoknak akkora lesz a tápértéke?
B.: Biztos vagyok benne, hogy az összes fiziológiai folyamatok is változnak.
S.: Ebben is Rudolf Steinerre épít?
B.: Steinerre, a vizionárius Swedenborg-ra, de Novalisra is, vagy a misztikusokra, mint Jákob Böhme vagy Nikolaus von Flüe* (*Flüe-i Szent Miklós, Svájc védőszentje /a szerk/) - ez utóbbi bizonyíthatóan egész életében csak vízből élt. Az emberiség fogyasztási szokásai egy homöopatikus minőség-fogyasztás értelmében fel fognak oldódni.
S.: Igen?
B.: Ezt nyugodtan vehetjük utópiának. Ez a planéta egyszer föl fog oldódni, az embernek egy szép napon el kell hagynia a Földet.
S.: Ebben látja annak az okkult világtervnek a következő lépcsőfokát, amit Rudolf Steiner fölvázolt? Tulajdonképpen Ön mennyire okkultista?
B.: Ez a szó egy kicsit fatális. Sokan spi-ritizmusra vagy szektákra gondolnak, ha hallják.
S.: Az antropozófiai iskolázási út eszméit nem vonatkoztatja művészi munkájára?
B.: Gyakorlatilag minden egy iskolázási út.
S.: Ez mégiscsak azt jelenti, hogy okkult megismeréshez jut az érzékfelettire vonatkozóan.
B.: Azt hiszem, át kell törnünk ezen a ködös atmoszférán. Én minding világos fogalmakat használok. Az én utam a munka és a munkához való koncentráció. Talán ez az én meditációm. Talán nincs normálisabb dolog, mint dűlőre jutni a fönnálló világ valóságával, a teljes igazsággal és valósággal, és nemcsak az egyik felével.
S.: Hisz a újraszüietésben?
B.: Számomra ez nem hit kérdése. Tulajdonképpen mindig világos volt, hogy valami, egy biológiai valami nem kezdhet csak úgy hirtelen élni, aztán meghal és nincs tovább. Ha a Szellemnek van funkciója a világban, akkor van egy előtte és utána. Ha nem ilyen lett volna az élethez való viszonyom, akkor valószínűleg nem találtam volna rá az antropozófiára. Ma nagyon sok gondolkodó van, aki ezt a dolgot ugyanígy látja.
S.: Vázlataiba állandóan belejátszanak ós- és fejlődéstörténetek. Ezek Steinernek a kozmosz és az ember együttes fejlődésére vonatkozó képzeteiben léteznek.
B.: Sokkal inkább Swedenborg vagy Jakab Böhme vízióiban.
S.: Ön is találkozott víziókkal?
B.: Egész sor olyasmivel, amit olyan szép szóval kulcsélménynek neveznek.
S.: Az értelem kulcsélményei vagy vizionárius találkozások?
B.: Ilyesmik is. Hogy például hirtelen előttem állt egy lény, és közölte, hogy mit kell tennem. És az az érdekes, hogy amit körülbelül négy éves koromban mondott, az pontosan ugyanaz, amit ma tennem kell. Ez természetesen egy olyan nyelven történt, amit csak az észlel, aki ezen a vonalon képes hallani. Nem valami ilyesmit mondott: ki kell fejlesztened a kitágított művészet fogalmát.
S.: Ki volt ez?
B.: Tulajdonképpen egy ismeretlen, egy angyal.
S.: Látta azóta újból?
B.: Később ugyanez az alak többször visszatért.
S.: Egy anyagtalan alak?
B.: Igen, azonban látható, ugyanolyan reális, mint ahogyan Ön most itt ül.
S.: Felfedte magát ez a lény?
B.: Nem, de felismerhető volt. Egyszer nagyon világos, alig jelenlévő, áttetsző lény. Máskor teljesen fekete, tetőtől talpig, de gyakorlatilag ugyanazzal a közlési tartalommal. Állandóan foglalkoztam vele, nap mint nap.
S.: Össze lehet hasonlítani a Freud féle álomjelenségekkel?
B.: Nem, nem. Ismerem a tipikus freudi álmokat is. Ez azonban nem álom volt. Világos nappal történt. Éjszaka álmodom, mint mindenki más.
S.: Miket? Emlékszik valamilyen álmára?
B.: Vannak visszatérő álmaim. Van egy, amit legalább ötszázszor álmodtam: reggel fölkelek az ágyból és a lábam az ágyban marad. Rettenetes és mulatságos. Aztán elindulok, fogok egy darab újságpapírt, belecsavarom a lábamat és elmegyek az orvoshoz, aki egyszerűen csak megfogja, megnézi, és én megint egészséges vagyok. Először ez az álom valami rettenetes betegség érzetét keltette - később, amikor visszatért, arra gondoltam, hogy nem kell félni. Mindent meg lehet gyógyítani.
S.: Ügy néz ki, mintha az antropozófusok között egyetlenegy ember sem lenne, aki a steineri megismerési út segítségével maga is olyan tisztánlátó észlelésekhez jutott volna, mint maga Stenier. Nem találja ezt különlegesnek?
B.: Meg vagyok győződve róla, hogy vannak ilyenek. De aki lát valamit, az nem dicsekszik vele.
B.: Beuys úr, köszönjük a beszélgetést.
A kreativitás nincs azokra korlátozva, akik a hagyományos művészeti ágak egyikét űzik, és azoknál pedig nem kizárólag a művészet gyakorlására szorítkozik. Minden embernek van egy kreativitási potenciálja, amelyet a konkurrecia és a sikerhajhászás agressziója eltakar. Az iskola feladata az kell, hogy legyen, hogy ezt a potenciált felfedje, felkutassa és kifejlessze.
Az alkotás - például egy festményé, egy plasztikáé, egy szimfóniáé vagy egy regényé - nem csupán vizsgát igénylő dolgokat feltételez, mint a tehetség, intuíció, képzelőerő és szorgalom, hanem azt a képességet is, hogy az anyagot or-ganizálni tudja, ami más, társadalmilag releváns területekre is kiterjeszthető lenne. És fordítva: az anyagrendszerezés képességének felkutatásánál, amely egy munkásnál, háziasszonynál, egy parasztnál, orvosnál, filozófusnál, bírónál vagy üzemvezetőnél előfeltétel, kideríthető, hogy a tevékenységükben kifejezett és alkalmazott kreativitás nincs kimerítve.
Az elszigetelt szakemberi szemlélet a művészeteket és más cselekvési területeket szembeállítja egymással. A különféle tudományágak szerkezeti, tematikai és formaproblémáit össze kell egymással hasonlítani.
Az iskola nem utasítja el a szakembereket, nem tartja magát technikaellenesnek, csupán azt tételezi fel, hogy ott ne csak szakemberek legyenek saját szakterületükről, ne csak műszakiak a technika területéről. Demokratikus kreativitás által - anélkül, hogy tisztán mechanikus védekező vagy agresszív klisékbe esnénk - kell a dolgok értelmét felfedezni.
A professzionalizmus és dilettanizmus fogalmai a kreativitás új definíciójában oldódnak fel, mint ahogy a művészekre alkalmazott „világtól elrugaszkodott" és a nem művészekre mondott „művészettől elrugaszkodott" fogalmak is megszűnnek.
Az alapítók kreatív kezdeményezéseket várnak azoktól a külföldiektől, akik itt dolgoznak. Azonban nem előfeltétel, hogy tőlünk tanuljanak, vagy mi tőlük. Az ő életmódjuk, kulturális hagyományaik kölcsönösen kreativitást ébreszthetnének, amely pusztán művészeti összehasonlításból át kell, hogy menjen az életmatériák struktúráinak, közléseinek, szóbeliségeinek - úgy mint jog, politika, gazdaság, tudomány, vallás -összehasonlításába, és tovább kéne fejlődnie a "demokratizmus kreativitásának" felfedezéséig és felkutatásáig.
A bürokrácia kiterjedése és egy nemzetközi tömegkultúra agresszív kibontakozása a demokratizmus kreativitásának egyre inkább kedvét szegi. A politikai kreativitás csupán a döntés és hatalom delegálására redukálódik. A nemzetközi kulturális és gazdasági diktatúra, amit egyre nagyobb konszernek hadjáratsze-rűen terjesztenek, a megfogalmazás, a képzés és a szóbeliség egyre nagyobb veszteségeihez vezet.
A nem artikulált, vagy arra képessé tett és a fogyasztásba kényszerített kreativitás, fantázia, intelligencia sérültté, sérülékennyé és sértővé válik - egy demokratikus közösség ellenében és egy korrumpált kreativitásban mint bűnözés nyilatkozik meg. A bűnözés keletkezhet unalomból, kifejezésre nem jutott kreativitásból. A fogyasztásra redukált, a demokratikus potenciált esetleges választásokra korlátozó demokratikus kreativitást tekinthetjük levetettnek vagy elutasítottnak is.
Párhuzamosan azzal, amit környezetszennyezésnek nevezünk, egy a belső világunkat szennyező folyamat megy végbe, amiben a reményt utópiának vagy illúziónak denunciálják. A feladott remények erőszakot szülnek. Az iskolában fel kell kutatni az erőszak számtalan formáját, amelyek nem korlátozódnak a fegyverekre vagy a karhatalomra .
A politikai és szociális ellenfelek konfrontációjának fórumaként az iskola -egy az udvariasságra irányuló állandó szeminárium keretében - segítséget nyújthat az artikulációra.
Az iskola alapítói abból a feltételezésből indulnak ki, hogy 1945 az újjáépítés brutalitásával összefüggésben, a pénzreformban megnyilvánuló kirívó privile-gizálás következményeként, az otromba tulajdonképzés és a csupán profitra és költségre koncentráló gondolkodásra nevelés igen sok jó belátást és kezdeményezést betemetett, a túlélők néhány reális belátását - mint például azt, hogy az Elet lehetne az élet értelme - közben romantikusnak denunciálták. A nácik vér- és földelmélete, amely a földet szétrombolta és a vért kiontotta, a hagyományokhoz és a környezethez fűződő viszonyunkat megzavarta. Időközben azonban már alig tűnik romantikusnak, sokkal inkább reálisnak, hogy küzdjünk minden egyes fáért, minden darabka megműveletlen földért, minden patakért, ami még nem mérgezett, és minden régi városmagért és a gondolkodás nélküli szanálás ellen; ugyancsak nem tűnik romantikusnak a természetről beszélni. A két németveretű politikai rendszer permanens konkurencia- és teljesítményharcában, mely során mindketten a világraszóló elismerésért küzdenek és azt mindketten elérték, elvesztek az élet valódi értékei. Mivel az iskola az élet értékéért működik, itt a szolidaritás tudatát kell kifejleszteni. Az interakció az iskolai munka előfeltétele, amelyben tanítók és tanulók nem különböznek egymástól intézményesen. Az iskola tevékenységét nyilvánosan, a nyilvánosság ellenőrzése mellett folytatja. Nyilvánosságát és nemzetközi jellegét a kreativitás fogalmának megfelelő kiállítások és akciók állandóan növelik.
Annak érdekében, hogy a „nem-művészeket" kreativitásuk felfedezésére vagy felkutatására biztassuk, kezdetben a művészek élőszóban - de nem oktató stílusban - közölhetnék kreativitásuk komponenseit és azok koordinátáit, és megpróbálhatnák megmagyarázni azokat. Eközben fel kéne fedezni, miért állnak a művészet törvényei és rendje szükségszerű, kreatív ellentmondásban az uralkodó törvénnyel és renddel (law and order).
Nem az lenne az iskola értelme, hogy új politikai vagy kulturális irányzatokat teremtsen, stílusokat fejlesszen ki, iparilag és kereskedelmileg alkalmazható modelleket szállítson; legfőbb célja a demokratikus potenciál bátorítása, felfedezése és támogatása, aminek kifejezést kell adnia. Egy olyan világban, amelyet egyre inkább a reklám, a politikai propaganda, a kulturális ipar és a sajtó irányítanak, nem neveknek, hanem a névtelenségnek kellene fórumot követelni.
| TANTERV | |
| 1. Rajz - Festészet Színtan |
2. Rajz - Szobrászat Plasztika |
| intermediális tárgyak | |
| - Műhely Grafikai technikák - - |
- Asztalosmesterség Lakatosmesterség Villanyszerelés - |
| 3. Ismeretelmélet - - - |
4. Szociális magatartás Szolidaritás A kritikai magatartás kritikája - |
| 5. Pedagógia Módszertan Didaktika - A kritika kritikája - |
6. Történelmi fenomenológia Művészeti fenomenológia A történelem megjelenési módja a művészetben - A művészet kritikája - |
| 7. Szóbeliségi tanulmányok Információelmélet - |
8. Érzékelési tanulmányok Képiség |
| 9. Színpad Színjátszás - INTÉZETEK Ökológiai Intézet Evolúciótudományi Intézet - |
|
| A tantervben felhasznált összes fogalom csak a kreativitásnak a Kiáltványban kifejtett fogalmával összefüggésben értendő. | |
Jó napot kívánok az igen tisztelt kedves Jelenlévőknek.
Ez alkalommal is a sebekkel kezdeném. Induljunk ki abból, hogy akár én is összeroskadhatok, induljunk ki abból, hogy már össze is roskadtam, hogy sírba kell szállnom, mégis lenne feltámadás ebből a sírból. Ha már témámnál vagyok, azaz országunkról akarok beszélni, úgy gondolom, az első dolog, ami ehhez a feltámadáshoz vezetne, annak forrása lenne, amit mi német nyelvnek nevezünk. Szétrom-boltságunkból való feltámadásunkhoz, amely mindannyiunkat érint, mindünknek kifelé kell fordulnia mind képességeivel, de különösképpen hiányosságaival, hogy e forrás felé haladva, a német nyelvet használva beszédbe elegyedjünk egymással és átéljük, hogy az egymással való beszéd nemcsak testi egészségünket adja vissza, hanem egy elemi, mély érzésre is képessé válunk: érezni azt, ami azon a földön történik, amelyen élünk, azt, ami a szántón, erdőn, mezőn, hegyekben elpusztult. A nyelv általi önfejlesztésünkkel magunkkal vinnénk a földet, azaz meggyógyítanánk azt a földet, amelyen születtünk. E nyelv beszélésében és annak megmutatásában, amire nem vagyunk képesek, valamint egy magasztos cél elérésének kísérletében, amely célt úgy nevezhetnénk: a németek feladatának kérdése a világban - mindebben megtalálnánk az első biztonságot ahhoz a lehetőséghez, hogy önmagunkon tapasztaljuk, mik is tulajdonképpen a német géniusz, a német tehetség jellemzői. E nyelv formálása során felismernénk, hogy tudatos alkalmazásával olyan fogalmakat nyerünk, hogy a világot, azaz azt, ami adva van, bármilyen beteg is, úgy írhassuk le a lényeget érintő fogalmakkal, hogy a gyógyítás lehetővé váljon)...) Utam, bármilyen különös is, a nyelven keresztül vezetett, nem az úgynevezett képi adottságtól indult. Mint azt sokan tudják, természettudományi tanulmányokkal kezdtem, és eközben olyan felismerésre jutottam, amely azt sugallta: talán a te lehetőséged egy olyan területen van, amely egészen más képességet követel, mint valamely ágazat jó szakemberévé válni, a te képességed az, hogy átfogóan adj lökést a nép betöltendő feladatóhoz. A nép fogalma eredendően kapcsolódik össze nyelvével. Hangsúlyozom, a nép nem tekinthető fajnak. Hogy ez az egyetlen mód arra, hogy anélkül, hogy akár egy pillanatra is szem elől tévesztenénk, megszabaduljunk az összes még fajiságból sarjadzó üzelmektől, szörnyű bűnöktől, leírhatatlan szégyenfoltoktól - ez késztetett arra, hogy a művészet mellett döntsek. Ez a művészet azonban a plasztikai elvnek egy olyan fogalmához vezetett el engem, amely a beszédben és gondolkodásban kezdődik, amely a beszédben tanulja meg a fogalmak képzését, amelyek azután megformálhatják és meg is fogják formálni az érzést és az akaratot, amennyiben elég kitartó vagyok: ha tehát szigorúan megmaradok emellett, meg fognak jelenni előttem a jövőbe mutató képek, és megszületnek a fogalmak. Számomra egy szobor megteremtődésének előfeltételévé vált, hogy először a gondolkodásban és a felismerésben egy belső forma jöjjön létre, amelyet azután ki lehet mondani a materiális anyagban való megformálásban, a szilárd anyagban, mint ahogy most itt áll a műben. Ily módon arra éreztem hivatottnak magam, hogy az e formában való kifejezés révén összekössek valamit, ami a krízisre vonatkozik, nemcsak a mi népünkére, hanem az egész világon meglévő krízisre, arra a formálatlan-ságra, amely mindenütt jellemző a szociális organizmusra. Azaz számomra egyre inkább alkotói feladat, megformálási szükségszerűség lett, hogy először is megteremtsek egy feltételt, létrehozzak egy humuszt fogalmakban és elképzelésekben, amelyen egyáltalán egy eleven forma létrejöhet. Ügy láttam, hogy munkaterületemen, tehát a művészetben egy olyan (nem létező) fogalom uralkodik, amely már használhatatlan. Ez a nem létező fogalom igenlő jellegű, és azt állítja magáról, amire nem képes. Egy olyan dolog tudása, amit tudni kellene, amit tanulással kellene elsajátítani, éppen ez az, amire a hagyományos művészfogalom képtelen. Kutatni kezdtem tehát a nyelvről való gondolataimban, és olyan összefüggéseket találtam, amelyek így néznek ki: Itt van a német nép, amelyben tehát benne rejlik a feltámadás ereje, amely magától értetődően más népeknek is sajátja, de a mi feltámadásunk a társadalmiság radikálisan megújított alapjain keresztül fog végbemenni. így kell végbemennie. Mert ez először a mi kötelességünk lenne, s csak azután a más népeké(...) A Szociális Művészet, a Szociális Plasztika, azt tekinti feladatának, hogy ne csak a fizikai anyaghoz nyúljon. De az épületekhez, a bronz- vagy kőszoborhoz, a színházi előadáshoz vagy beszédünk során szükségünk van a Szociális Művészet szellemi talajára, amelyen minden ember úgy éli meg és ismeri fel magát, mint teremtő, a világot meghatározó lény. A „minden ember művész" formula, amely nagyon sok felindulást okozott és amelyet még mindig félreértenek, arra a szociális szerveződésre vonatkozik, amelyben nemcsak minden ember részt vehet, hanem részt is kell vennie, hogy lehetőleg gyorsan végezhessük el az átalakítást. Ezért olyan formulákat vázolok fel, amelyek a megvalósításban talán máshogy fognak kinézni, de alapjaikban megegyeznek ezzel. E helyütt azt is fontos elmondanom, hogy nem olyasmiről beszélek, amiben hinni kell, épp ellenkezőleg, én csak kérdéseket intézek az emberekhez, csak számot adok arról, milyen eredményre jutottam műhelyemben. Nem szolgálhatok ebben a rövid órában az összes ismeretelméleti indoklással, de ha valamit megállapítok, nem mondom azt, hogy hinni kell benne, csak azt mondom: mindenkinek magába kell néznie, mindenkinek valóban el kellene indítania magában mint nyelvet azt, ami az érzést és a gondolkodást létrehozza, ami a gondolkodást visszahatni engedi az akaratra és az akarat hat a nyelvre, úgyhogy egy mind jobban emelkedő spirálszerű folyamat jön létre, amely során minden emberben éles éntudat, az önérvényesítés akarata kell hogy kialakuljon. Hisz mi mind nagyon fejlettek vagyunk, mindannyiunk mögött gazdag történelem áll, sót olyan korban nőttünk fel, amelyben az emberiség zseniális dolgokra volt képes. Tehát ha azt mondtam: minden ember művész, ez nem egy olyan tény, amelyről feltételezem, hogy hinni kell benne, hanem ez munkám eredménye. Ennek a következtetésnek a szellemében, hogy tehát a modernizmus után mélyreható változásnak kell bekövetkeznie az emberi tudatban, arra törekedtem, hogy megfelelő - nevezzük próbálkozásnak, kí sérletnek, vagy mondhatjuk úgy is: -tetteket hajtsak végre. Az élet közepén - nem beszélek most a politika fogalmáról, amely egyre fatálisabbnak és használhatatlanabbnak tűnik fel előttem - alapítottam egy Szervezetet a Közvetlen Demokráciáért, amely élet és halál, pusztulás és felemelkedés kérdését vizsgálta országunkban. Azután újabb kísérletet tettem, mivel a demokrácia - azaz az emberi jogok - első lépésként még túl egyoldalúnak tűnt számomra, mivel mégiscsak a szerves kiindulópont, a forrás, amelyről előzőleg a nyelvnél beszéltem, az, amelynél felfrissülhetünk és amelyből éntudatunk kinő: ez a legfontosabb a gondolkodással és a megismeréssel kapcsolatban, így szükségesnek tartottam, hogy a szabadság pólusát, amely a felnövő öntudatból jön, egy kísérletben domborítsam ki, amelyet Nemzetközi Szabadegyetemnek (EI.U.) hívnak. Később az E I. U. tagjaként a „Zöldek" egyik alapítója is lettem. És ez utóbbi említésénél már látják is, ugye, mennyire kísérleti jellegük van gyakran a dolgoknak és kell is, hogy az legyen. Most nem akarok arról beszélni, mit csinálnak jelenleg a Zöldek, csak annyit: a politika fogalma egyre lehetetlenebb számomra. Minél inkább valódiságában szemlélem a dolgot, az ember ebben mint abszolút teremtő lény jelenik meg, és itt jön be a szuverén ember fogalma, különösen a demokratikus erőtérben. Fontos az emberről tudni, hogy szabadsága és az ezt gyakorló ténykedése nyomán a tudatban az ÉN felismerést nyer mint a szuverén, a meghatározó. Hiszen így az önrendelkedés a legalapvetőbb lesz; csak így lehetséges a társadalom átalakítása. Ez nem várható sem az állami-jogi szférákból, sem megrendelési alapon, és a gazdasági élet erőiből sem valósítható meg(...) A szabad embernél, az önmagát meghatározó embernél mint a jövőbeli társadalmi szerveződés egyedüli megteremtőjénél alkalmazandó mozgató erő sokkal egyértelműbben van jelen, mint ahogy azt ebben a rövid beszédben ábrázolni lehet. Ez azonban azt jelenti: szabad iskolák és főiskolák kell, hogy keletkezzenek, olyan központok, amelyekben a kreativitást mind szabadságtudományt értelmezik. Csak az kreativitás, ami a szabadságról szóló tudományként tudja magát igazolni és bizonyítani. Ezeknek a központoknak nem kell fizikai központoknak lenniük. Nem kell nagy építményeket emelni. A központok már meg is vannak. Akinek érzékeny a látása, meglátja ezt a központot minden egyes embertársban. Lehet, hogy mélyen elfedve. De azonnal megmozdul, ha szót emelek e központok megalakulásáért. Természetesen az is világossá válik számomra e logika alapján, hogy az önrendelkezés jellegének hatással kell lennie egy nép alkotmányára, azaz jogi struktúrájára. (...) A dolog logikája az, hogy a maga-magát meghatározó művész - és itt az emberről mint művészről beszélek - maga a teremtő. Ezzel Istentől kölcsönzők fogalmat. Istentől kölcsönzők fogalmat és az embernek adom, de hisz nem is kell így tennem, mivel túlságosan gyenge vagyok. Hiszen ez már Krisztus által megtörtént. Már végrehajtatott a tett, amely szabaddá fogja tenni az embert, és amely Krisztust jelenti az emberben, és létrehozza a szuverén lényt az emberben. De ezt elhallgatják. Elhallgatják a materialista ideológiák, de teljesen elhallgatja az egyház is. Ezek a mi - mondjuk egyszerűen így - antropológiánk, emberi mivoltunk valódi összefüggései. Az embert épp e hatalmi ösztönökből kifolyólag hallgatják el, amelyek a pusztuláshoz vezettek)...) így ebben a meditációban, ebben a táblában, formulában, amit most felvázolok, a szabadságról van szó mint elsődleges mozgatórugóról, amely mindent elindít. Hisz egyetlen más kiindulópont sem maradt, mivel minden más pozíció történelmileg elhasználódott, mind a jog, mind a gazdaság, vagyis az ökonómia terén. Az egyetlen még meglévő mozgatórugó a művészetben van, a mély történelmi múltban, de jövőként tér vissza, totális jövőként, az öntudatos ember jövőjeként. Ez a mű-vészet.és semmi más. Művészetet mondok, mert a művészet ezt és azt az arcát is mutatja, mutathatja múltbéli, mára már hatástalan vagy jelzéseket hordozó arcát, a művészet mutathatja emberarcát is, azaz evolúciós értelmét. Ez az a vízválasztó, amelynek egyik oldalán a hagyományos művészetfogalom, a modernizmus vége, minden hagyomány vége áll, a másikon az antropológikus művészetfogalom, a kitágított művészetfogalom, a Szociális Művészet mint minden képesség előfeltétele. Mert a nagy hamisítás, amelyet újra és újra előállítanak, rosszindulatúan és tudatosan elferdítenek, az, hogy ha én azt mondom: minden ember művész, azt akarom mondani, hogy minden ember jó festő. Hisz pontosan ez az, amiről nincs szó, hanem a képességről van szó, minden munkahelyen, és egy ápolónő vagy egy parasztgazda képességéről mint alakító potenciáról, és hogy ismerjék el ezeket, mint ami a művészi feladat kitűzéséhez tartozik. Hát erről van szó. Ez a rosszindulatú elferdítés, amely látszólag nagyon keresett, még a múlt héten is, hogy én állítólag szörnyű kavarodást csinálok, és mindent egy kalap alá veszek, és a kvalitások eltörlődnek egy ilyen kitágított művészetfogalom alkalmazásával: hát pont az ellenkezője igaz. És nézetem szerint ezt meg is értették, vagy ha nem, akkor olyanokhoz jutott el, akiknek biztosan nem az információ intézményeiben kellene dolgozniuk. Tehát káosz uralkodik ebben az országban. Mi még rendbe tudjuk ezt hozni, hisz nem vagyunk haragtartók, úgy értem, mindannyiunknak, nemcsak nekem, ilyenné kellene válnunk, nem haragtartóvá; állandóan meg kellene próbálnunk, hogy tegnapi ellenségünket jövőbeli barátunknak tekinthessük. És úgy gondolom, ha ez lenne a fő szubsztancia az emberekben, ezzel megszűnne mindenfajta külső nehézség, ami az ideológia, a hatalmi szándékok folytán keletkezett, mert az ideológia más, mint az eszmerendszer. Az ideológia egyfajta szépítő filozófia, amelyet mind a nyugati magánkapitalizmus szorgalmasan alkalmaz a maga számára, mind pedig a valóságban létező szocializmus alkalmaz szépítő filozófiája révén. Amikor az igazság összefüggéseit keressük, szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól az eszmét és a valamely hatalmi szándék szolgálatában álló ideológiai szépítésfilozófiát. Ez természetesen elsőrendű ismeretelméleti feladat. Igen mélyen belenyúlik embertani összefüggésekbe és az ember lényegiségébe. Tehát amit ma nem lehet bizonyítani, de holnap igen, és amit mindenki átélhet: a világ tele van rejtélyekkel, de ezen rejtélyek megoldása az ember. Az ember mint ezen rejtélyek megoldása, merem mondani, sőt kell mondanom: a szeretet hordozójaként az. Egy olyan tudomány, amely a legszélsőségesebb dolgokra volt képes, amelyet csodálni lehet, egy olyan tudomány, amely analitikus úton materializmussal és pozitívizmussal atombombát tud építeni, ezt a tudományt lehet csodálni, de unproduktív, nem teremt szeretetet. Nem szabad lebecsülni az atombombát az emberi kreativitás teljesítményei szempontjából. Hatalmas az, ami az emberi intelligencia, belső önfegyelem és a gondolatformálás ereje terén az atombomba keletkezésével, általában a modern, egzakt természettudományos gondolkodás keletkezésével az emberi tudatban történt. E leszűkülés nélkül nem lennénk ma képesek így beszélni a dolgokról, ahogy én is dadogva próbálok arról beszélni, amit tulajdonképpen messze ezen túl el tudnak érni. A szeretettel hamarosan tenni kell valamit „saját földünkön" a kitágított művészetfogalom, a Szociális Plasztika segítségével. Sőt ezt is várják tőlünk. Meg lehetett figyelni, hogy európai szomszédaink annak idején igen érzékenyen érdeklődtek a Zöld Mozgalom iránt, amikor az felfutóban volt. Hogy ez a kíváncsiság csökkent, annak az az oka, hogy a Zöldeknél már nem sok minden történik. így az emberek természetesen ismét a régi vágányra tértek, úgynevezett politikaképessé válásra adták a fejüket. Mit jelent ez? Hát a legrosszabbat mind közül; politikaképesnek lenni azt jelenti, hogy minden jövőbeli eszmepotenciálról le kell mondani. Kanyarodjunk most vissza; láthatják, mindig bizonyos pontokhoz kanyarodom vissza, ez tehát olyan körforgás, amely állandóan bizonyos pontokhoz tér vissza. Ezekben a körökben vannak bizonyos cakkok is, mint például ez, ahol látható, hogy amit a németektől, azaz az országtól elvárnak, tulajdonképpen el is várható, mégpedig rögtön nyelvünk zsenialitása miatt. Ez a nyelv, amely sok tekintetben mélyebben átélhetóvé teszi az ember számára azt, ahogy a nyelv az emberi tudaton dolgozik, amikor ő maga is részese ennek, amikor tudatosan beszél és ezt gyakorolja, meditál, ahogy e nyelv által kialakul a tudat, az öntudat, és képessé válik az önrendelkezésre és ezután következésképpen az önigazgatásra a termelési szféra minden termelőhelyén a munkamegosztáson alapuló gazdaságban. Beleértve az iskolákat és a főiskolákat. Az önigazgatás e fogalmával szükségtelenné válik a politika fogalma. Jobban mondva mindahhoz, amit itt mondani akarok, nem szükséges igénybe vennem a politika fogalmát, mert ha lényegileg akarom leírni azt a történést, amelynek célja a képességen alapuló munka felszabadítása, akkor logikus, hogy létre kell hozni az egésznek az alapját, a szabadságot. Ezek szerint: meg kell születnie a szabad, önmagát igazgató iskola- és főiskolai rendszernek. Ha egyszer itt felszabadul, a gazdaság minden más vállalkozásában felszabadul a munka azáltal, hogy újkori gazdasági törvények keletkeznek. A munkát létrehozó képesség most a TÖKEI Hiszen a pénz korántsem gazdasági érték! A képesség (kreativitás) és a termék összefüggése a két valódi gazdasági érték. Ebből adódik a kitágított művészetfogalom formulája: MŰVÉSZET = TÖKE. Azok a termékek, amelyekre valóban szükségünk van, most már lehetségesek. Amit nap mint nap meg kell vennünk a profit hajtotta magánkapitalizmus akarata szerint, arra nincs szükségünk! Mindent, ami egyébként nem szükséges, hiszen tudják! Meg kellene akadályoznunk mindent, ami meggátol abban, hogy hitet tegyünk magunk mellett. Akkor tehát olyan gazdasági törvényeink lesznek, amelyek tisztázzák a pénz funkcióját, mert a pénz felszabadítása feltétele a munka felszabadításának. A pénz áru-és csereeszköz jellegét megszüntető, azt a jog, az emberi jogok működési bázisává tevő felszabadítás ezután elindítja a pénzfolyamatok demokratizálását, s a pénz hatalmát elkendőző látszatdemokrácia valódi demokráciává válik. Szólnom kellene röviden azokról a nagy lehetőségekről, amelyek a kezünkben vannak. Fölülről, az uralmon lévők részéről gyakran hangzik el, hogy az összefonódás jellemezte újkori világgazdaság túl bonyolult, hogysem egy egyszerű ember megérthetné. Valójában a jelenkori gazdasági rendszer azért olyan bonyolult, mert senkinek sem kell megértenie, kivéve azokat, akik a pénzhatalmat birtokolják. De arra nézve, hogy nekünk mire van szükségünk, amennyiben az általam felvázolt kép helyes: szabadságra, jogokra; egyrészt szabadságra, másrészt a szabadságból teremtett jogokra, és a szabadságtól függővé kell tennie magát az embernek magának is, minden egyes embernek aközben, hogy részt vesz e jogok kialakításában. Mert a szabadság ugye nem lehet önkény. A szabadságnak szigorú formák szerint kell végbemennie, és mivel az ember alakuló lény, az emberi jogokra irányuló alakító munka során természetesen e jogokat is állandóan át kell alakítani. Ez azt igazolja, hogy szükség van az alkotmányban egy második tartópillérre, a népszavazásra. Ez azt igazolja, hogy teljesülnie kell annak, ami az alkotmányban áll: „a nép akaratát választások és népszavazások által juttatja kifejezésre". Választási törvényünk már van, ennek túltengésével szemben viszont a népszavazási törvény teljesen hiányzik. Az, ahol a szuverén ember dönthetne és tiltakozhatna. Egy ilyen népszavazási törvény rendkívül fontos lenne az átmenet során(...) A gazdasági élet kapcsán még sok mindent lehetne mondani. Hozzá vagyunk szokva, hogy a gazdasági életet olyan képződményként értelmezzük, amelyből profitot lehet csinálni. Azt, hogy valami előnyös az ember számára, összecserélik a profitszerzéssel. Természetes, hogy az emberek a javukat nézik. De ezt az előnyt mindinkább mentesíteni kell az alantas egoizmustól, és az emberi munka másfajta megértésén át egy olyan lénynél kell keresni, aki sokkal igényesebb, aki szolgálni akar valamivel lelkének-szellemének, énjének, intuíciójának, inspirációjának, imaginá-ciójának. Azaz kinevelünk egy nagyon alantas ösztönt az emberekben, hogy szíveskedjenek hinni a pénzben, a pénz jelentette előnyök értelmében. Megszoktuk már, hogy azt halljuk: a termelési szférában a vállalkozóknak természetesen nyereségre kell szert tenniük. Mert különben nem maradhatnának fenn, az ideológia szerint. De hát ez teljes képtelenség, amikor a gazdaság lényegét úgy kell leírnom, mint olyasvalamit, ami semmi másért nincs, mint hogy fedezze az emberi szükségletet, és ez az egész világon így van. Ha azonban ma szétnézek a világban, meg kell állapítanom, hogy épp az ún. piacgazdaság, amely állítólag sokkal jobban kielégíti az emberi szükségleteket, mint a szükségletorientált gazdaság, hagyja, hogy a világ legalább kétharmada gyakorlatilag éhen haljon.
Hát egy ilyen gazdaságban én még észszerűséget sem találok. Azt, aki egy ellentétes tervet dolgoz ki, vagy csak megkísérli, gyakran - mondjuk úgy -félreállíthatják, mondván: ez misztika, nem értesz te ehhez, senki sem érthet hozzá, ezt csak mi értjük. De ma már mindenki látja, hogy ez a gazdaság, ahogy jelenleg működik - akár kommunista, akár magán kapitalista ideológiákkal - egyáltalán nem képes kielégíteni az emberi szükségletet és a természet szükségletét. Már csak anyagilag sem, amikor táplálék, ruházat, lakás kell, és az élet fenntartása és minősége a cél. Még kevésbé vagy egyáltalán nem fedezhető az emberi lélek tápanyagszükséglete. Ha viszont azt kérdezem: mit kell megmentenünk a földön, az mégsem az anyagi szféra. Még csak nem is az emberi test. Mindannyian tudjuk, hogy meg fogunk halni. Amit meg kell menteni, az az emberi lélek. Hisz ennek az életnek gyümölcsöt kell hoznia, átérezhetővé kell válnia annak, hogy ez az élet a minden. Az efféle szempontok a gazdaság számára irrelevánsak, teljesen kívül rekednek figyelmén. Máris érzékelhető és megfigyelhető, hogy a növekvő igényű ember - miközben kialakul öntudata és szabadsága - már fokozatosan kiszabadítja magát az anyagi egoizmu-sok hálójából. Bár az egoizmus erősen tartja magát bennünk, azonban, főképp ha mind többet gyakorolva e feladatnak szenteljük magunkat, látjuk a hálóból való fokozatos kiszabadulást. Az ego, az Én spirituális táplálékra vágyik a gazdaságon át. Ez a spirituális táplálékra vágyakozó én azt is felismeri, hogy a legfontosabb gazdasági ág a termelési szférában - termelési szférát mondok, és nem fogyasztási szférát - de ott, ahol munkamegosztásban végzik a munkát, nem pedig ott, ahol kisgazdaság és szabad foglalkozások működnek, hanem egészen tudatosan a termelési szféra legfontosabb vállalkozásaira gondolok, az iskolákra és a főiskolákra. Bennük születik a társadalom TOKEje. Még egyszer: TÖKE, nem pénz (termelési eszköz); a TÖKE képesség és a képesség terméke. Itt újabb bizonyítékok tűnnek fel a „Minden ember művész" fogalmára, s ezek a mozgatórugók a képesség helyességét igazolják. A pénz nem gazdasági érték! Ha a pénzuralom mindig mindent elsöpör, ami szabad és demokratikus, és a pénz hatalma mindig szétrombolja az ideált, akkor be kell nyúlnunk ennek a sárkánynak a torkába és a tőke fogalmához kell folyamodnunk. Akkor ténylegesen előre kell nyomulnunk a tőke fogalmába, de hisz már ott is vagyunk, hiszen felismertük, hogy egy olyan művészetfogalomból, amely az embert mint művészt írja le, a leginkább emberhez méltó módon írja le, a leghelyesebb módon írja le, hisz az ember a méltóság hordozója és a szuverén lény, tehát ebből a művészetfogalomból következik, hogy az ember magához ragadja a tőkét és felismeri: igen, hiszen ez egyáltalán nem gazdasági érték. A gazdasági érték nem más, mint a munkában felhasznált emberi képesség, és ami a munkahelyen termék gyanánt keletkezik, egy jó szobor, egy csodálatos kép, egy környezetbarát autó, egy jóízű és egészséges burgonya, egy egészséges hal, amelyet a halász a tengerből fog ki szemben azzal, amely mérgezett, amiből következően nem szabad túl gyakran halat enni, különben meghal az ember. Bár nem kell félénknek és hisztérikusnak se lenni, ezek a vonások manapság gyakran az ökológia alulfejlett megértését takarják, amely csekély szellemi bátorsággal megkapható; nem, bátrabbnak kellene lennünk és azt mondani magunknak: az embernek szüksége van némi ólomra, hogy kicsit nehezebb legyen. Az ökológiában rejlő kiindulópontot még nem értették meg eléggé. A társadalom-ökológiai kiindulópont ott kezdődik, hogy "Minden ember művész", azaz a szabadságfogalomnál, a szociális egészre irányuló kreativitás-fogalomnál^..) A felismerésben rejlő kiindulópont még fontosabb. Azért ez fogja felépíteni a társadalmi egészet saját logikája szerint, és ez fog kiindulni az alkotó emberből mint a világ teremtőjéből. A szabadságtól a jogon át új gazdasági törvényekig és egy közhasznú hitelrendszerig. Meg kell formálni azt, ami segít a világnak. És hogy a javaknak -legyenek szellemiek vagy fizikaiak - e minőségi termelése során - és most érkezem vissza az ember spirituális táplálékához - mind nagyobb legyen az ember szükséglete a spirituális táplálék iránt. Az iskolák és a főiskolák mint e termék előállítói a legfontosabb vállalkozások a gazdasági termelés szférájában. Szabadnak kell lenniük, ahogy szabadnak kell lennie a gazdaságnak. Ezek ma államosílva vannak! Mit jelent ez? Akinek a döntés a kezében van, és aki a szabadság fölé helyezi elképzeléseit, amelyek egészen szklerotikusak vagy azok lehetnek, de biztosan azok, nyugodtan mondom, azok. Nem akartam ugyan kritizálni, de ki kell mondanom: szklerotikusak és pusztítóak, végre meg kell állapítani, hogy hazugság az, hogy szabad gazdaságban és szabad világban élünk itt. Mert a legfontosabb vállalkozások államosítva vannak. A Nyugat már nem állíthatja magáról, hogy szabad, szemben a valóságban létező szocializmussal (kommunizmussal, amely a termelés minden színterét államosítja), nevezzék bár azokat népi tulajdonú üzemeknek. Szépítés? Szemenszedett hazugság! Mivel nálunk is a vállalkozások 60%-a a termelés szférájában állami kézben van, így a bolsevizmus útját járjuk. És megint csak: a legfontosabb termelőhelyek, a termelés legfontosabb színterei, amelyek az ember szellemi táplálék iránti növekvő szükségletét kielégítik - ezek az iskolák és a főiskolák. Szabad emberek kezében kell lenniük. A ma hivatalnokai? De már gondoljanak bele. Nem lehetnek állami tulajdonban. Ez arra mutat, hogy fontos feladat az iskola- és főiskolai rendszer kiszabadítása az állam béklyójából, és ez lehetséges lenne az új feltételekkel megtartott népszavazások útján. Ezzel láthatóvá válnak annak a dolognak az összefüggései, amely itt újra és újra előjön, amely a valóságos életben is egészen gyakorlati, amely tehát nemcsak kísérlet egy filozófiára vagy egy nézetre vagy egy személyes véleményre, sokkal inkább az a cél, hogy a gyakorlati életben előforduló dolgokat úgy mutassuk meg, hogy azt mondhassák: láthatod, a dolog létezik, azonnal használhatod, csak érdeklődnöd kell, hol vannak azok az emberek, akik ezen az ügyön dolgoznak, és erősítened kell ezeknek az embereknek a csoportját, akik ilyen dolgokban tevékenykednek, hiszen számomra az is fontos, hogy a Szociális Művészet e fogalmával már ma gyakorlati útmutatásokat lehet adni arra nézve, hogyan mehet végbe az átalakítás. Tehát a szociális organizmus súlyos beteg, és e betegség okai - mint kiderül -nagyrészt abban keresendők, hogy az emberi fejlődést (a gyerekkortól eddig az ideig, amikor foglalkozását gyakorolni kezdheti vagy főiskolai tanulmányokba foghat), hogy ezt az időt az iskolában vagy a főiskolán olyan ideológiák foglalják el, amelyeket a kultuszminisztériumok agyainak ki bornírt nézőpontjukból, és amelyek nem hagyják szabadon a tanítókat és a tanulókat, tehát nem hagyják működni a vállalkozások tagságát.
Gondolják, hogy lehetséges lenne, mondjuk egy cipőgyárban, hogy az állam mindenbe belebeszéljen? Természetesen vannak állami cipőgyárak, de gondolják, hogy a magánkapitalizmusban egy közepes vállalkozásnak el kell tűrnie, hogy egy miniszter állandóan belebeszéljen abba, amit e vállalkozás tagsága tesz? Egy szabad vállalkozásban szabadon a tagság - mind a főként vezetők, mind a főként kivitelezők - illetékes abban, hogy minek kell történnie. Én most nem tulajdonosról beszéltem. Olyan vállalkozásról beszéltem, amelyben a munkatársak maguk adnak alkotmányt maguknak és magukat igazgatják. Az iskolákban pedig a tanítók és a tanulók, a tanítás és a tanulás oszcilláló rendszere, hiszen nem mindig úgy van, hogy a tanuló tanul a tanárától, mert gyakran úgy van, hogy a tanár nagyon sokat tud tanulni a tanítványától. Az, hogy a szellemi szférának a szabadságba kell születnie magától értetődik. Két világháború okai vezethetők vissza arra, hogy a szellem az állam és a kapitalista gazdaság rabszolgájává vált)...) És bizonyosan lesz harmadik is, ha nem kezdjük újra a szabadság tudományánál, amelyben a „Minden ember művész" érvényesül, ott, hogy önmagunk legyünk és hogy kitartsunk a szuverén ember mellett, amely ott szunnyad mindenkiben.
Köszönöm.
(Részletek a „Beszélni saját földünkről: Németországról" című beszédből. C. Bertelsmann - Verlag München 1985. A beszéd 1985-ben hangzott el a Münchner Kammerspielben.)
Szeretnék köszönetet mondani tanítómnak, Wilhelm Lehmbrucknak. Hogyan volt képes egy ember arra, hogy miután én műveinek egy egészen apró töredékét - és azt is csak fotón - kezembe kaptam egyszer, bennem a végleges elhatározást megteremtse, hogy a plasztikára, a szobrászatra ráálljak! Hogyan tudott tehát egy holt ember így tanítani nekem valamit, valami az életem számára döntő dolgot lefektetni, mert én magam útkereséseim alapján tulajdonképpen már más dolgokat fektettem le, minthogy már egy természettudományos stúdium közepette találtam magamat? Teljesen véletlenül kaptam tehát a kezembe egy könyvecskét, valami asztalon hevert más, meglehetősen megtépázott kis füzetkék közt, felütöttem egy helyen, és megpillantottam Wilhelm Lehmbruck egy szobrát, és azonnal egy ötletem támadt, vagyis egy intuícióm: szobrászat - a szobrászattal valamit csinálni kell. Minden dolog szobor - körülbelül ez a kép érlelődött meg bennem. És a képben egy fáklyát pillantottaim meg, egy lángot láttam, és ezt hallottam: „Óvd a lángot!" Ez az élmény, amely végigkísért engem a háború alatt, a háború után oda vezetett, hogy engem a szobrászatra, a plasztikára állított rá. Tehát -noha nem tudtam, mi volt ez - művészeti stúdiumba kezdtem. Először kezdett el érdekelni az, hogy hogyan csinál az ember egyáltalán valamit. Tudni kell, hogy ennek az alapélménynek az előtörténetéhez tartozik az is, hogy az Alsó-Rajnavidéken születtem, és hogy a Harmadik Birodalom idején, amikor az ember ugyan mindennap szobrok erdőivel volt körülvéve, a mód viszont, ahogyan azokat azidőtájt készítették, semmilyen élményt nem váltott ki bennem.
Amikor aztán később elhatároztam, hogy intenzívebben belebocsátkozom a dolgokba, stúdiumaim során föltettem a kérdést: „Képes volna-e egy másik szobrász, Hans Arp, Picasso vagy Giacometti, vagy valami Rodin, képes volna-e Rodin egy fényképe arra, ha annak idején a kezembe pottyan, hogy bennem ezt a döntést előidézze? Még ma is azt kell mondanom: nem. Mert Wilhelm Lehmbruck kiemelkedő műve a plasztikai gondolatnak egy küszöbhelyzetét érinti. Követi az emberi test, az emberi alak térbeliségének tapasztalásában rejlő tradíciót addig a pontig, egy csúcspontig, mely még egy Rodint is felülmúl. Ez azt jelenti, hogy őnála a plasztika többé nem csupán a térbeli, a teret kitapogató, a „mérték mérték ellen" organizmusa lett, ahogyan Lehmbruck egyre mondogatta; akinek az a mondat, hogy a plasztika minden, hogy a plasztika egyenesen a világ törvénye, nem volt idegen, hogy tehát ki tudta fejezni magát a „mérték mérték ellen"-ben, a szobrászatnak Rodintől az ő koráig húzódó tradíciójának e csúcspontján, mely valami bensőségeset jelent; azaz az ő szobrai voltaképpen egyáltalán nem ragadhatóak meg vizuálisan. Csak intuícióval ragadhatjuk meg őket, mikor teljesen más érzékszervek nyitják meg intuitív kapuikat, és ez mindenekelőtt a halló, az érzékelő, az akaró, vagyis ezek létező kategóriák az ő szobrászatában, melyek ezelőtt senkinek nem álltak rendelkezésére. Most tehát ezzel az élménnyel kell valamit kezdenünk. Én tehát csak Wilhelm Lehmbruck által határozhattam el, hogy a plasztikával foglalkozzam. Ámde már utaltam rá, hogy Wilhelm Lehmbruck egy tragikus fordulatot élt meg, egy tragikus fordulatot, amelyre ő egy kulminációs pontot helyezett, mely alighanem e fölé a magasság fölé a térbeli „mérték mérték ellen" fent említett módja szerint továbbfejlődésre már képtelen volt. Talán.
Ezeket a gondolatokat én csak beleállítom a térbe. Mivel ezeket a kis füzetkéket megnéztem, megjegyeztem az ő életkorát is. Megjegyeztem a kétszeri ifjút, mert először leélt 19 évet a múlt században, és a második 19 évet ebben a században. Ezeket mind egymásra torlódva éltem meg, mint egy megkettőzött képet egy fiatalemberről és egy leányról, vagy egy leányról és egy fiatalemberről.
Tanulmányaim során , mikor tehát már útnak indultam, már továbbvivő kérdésekkel kellett foglalkoznom, melyek Wilhelm Lehmbruck szobraiban a halláshoz és a bennünk rejlő gondolkodóhoz, a gondolati értelemhez kapcsolódtak, hogy a jövőbeni plasztikai formálás teljesen új teóriájához eljuthassak. Mivel egy plasztikai formáláson gondolkodtam, mely nemcsak fizikai anyagot ragad meg, hanem lelki anyagot is meg tud ragadni, szabályszerűen a szociális plasztika eszméjéhez sodródtam. Ezt is Wilhelm Lehmbruck egy üzenetének tulajdonítom, mert egyszer egy napon, egy poros könyvszekrényben megtaláltam Rudolf Steiner 1919-es, többnyire elhallgatott felhívását a német néphez és a kultúrnemzetekhez. Ebben kísérletet tettek a szociális organizmus teljesen új alapokra építésére. A háború tapasztalatai után, melytől Lehmbruck annyit szenvedett, színre lép tehát egy ember, és ennek a háborúnak az alapjait a szellemi élet ájultsá-gában látja. Megláttam ebben a füzetkében ezt a felhívást, mely egy szervezetet volt hivatott létrehozni, amely szervezetnek egy új szociális organizmust kellett hatékonyan megalapítania; és megpillantottam az első bizottsági tagok közt Wilhelm Lehmbruck nevét. Ennek a felhívásnak ez volt az első kiadása; később készültek ugyan utánnyomások erről a felhívásról, de azokból hiányzik az alapító bizottság névsora. Nos, a tragikus ebben a dologban ott rejlik, hogy én ebben a felhívásban, a néhány ember között, akik csatlakoztak, hogy a bizottságot képezzék, hogy a különféle bizottságokat Németországban, Ausztriában és Svájcban létrehozzák, észrevettem: a német bizottságban Wilhelm Lehmbruck neve mögött egy kereszt van, vagyis ezt a szándékot, ezt a lángot, melyet ő tovább akart adni, életének utolsó pillanatában - mikor már áthaladt saját szobrai halálának kapuján - kellett megvalósítania. Végül is tudják, mi a helyzet az ilyen felhívásokkal: az ember összegyűjti a bizottsági tagok névsorát, és megpróbál lehetőleg gyorsan egy ilyesféle dolgot körforgásba hozni. Tehát csak egy egészen kis időköznek kellett lennie ott, épp csak annyinak, amennyi az aláírások összegyűjtése és a kinyomtatás között volt, mely alatt ő az életét bevégezte. Ez tehát a második szimbólum. És rátaláltam ott - ez valamiféle egybevágás volt - rátaláltam ott a lángnak egy mozgalomba érkezésére, melyre ma is szükség van, és amelyben ma is sok embernek fel kell ismernie a szociális Egész megújításának alapeszméjét, mely a szociális szobrászathoz vezet.
így akarom lezárni az összefüggéseket. Azt akarom mondani, hogy azon elvek után, melyeket Wilhelm Lehmbruck a plasztika modernizmus alatti fejlődésének legmagasabb csúcspontjára juttatott, eljön egy olyan kor, melyben az Idő- és Melegfogalom kitágítja a tér fogalmát. A plasztikai elv egy impulzusban való továbbadásában - mely impulzust a meleg- és időkarakter, mint minden továbbira vonatkozó-plasztikai elv felvesz a szociális egész átalakítása végett, s melyben mindannyian közösek vagyunk itt adta tovább Lehmbruck nekünk a lángot. Én megláttam ezt. Viszont azt is láttam: visszanyúlt minden emberhez, mert ebben a névsorban, az aláírók közt találtam bányászokat, asztalosmestereket, ápolónőket, egyetemi professzorokat is, alkalomadtán egy művészt, de az ember világosan érzi, hogy ez a névsor egyenesen az emberiség kifejeződése, akinek ezt a lángot továbbadták.
Tulajdonképpen ez az, amit el kellett mondanom a dolog egyik oldaláról és a másik oldaláról. Ugyanígy értem az egyik és a másik oldalon is a plasztikai elv mint időprincípium további fejlődését. Ezzel azt akarom mondani, hogy a plasztika egyenesen a jövő egy fogalma, és jaj azoknak a koncepcióknak, melyeknek ez a fogalom nem sajátjuk. Tegnap olvastam az újságban egy tudósítást egy tudományos társaság szimpóziumáról, melyen szociológusok igen könnyelműen más szociológusok vagy tudományteoretikusok nagy terveit egy kalap alá veszik, azaz Rudolf Steinert, Jürgen Habermast és így tovább, más teoretikusokat is. Itt mindenki úgyszólván egy kalap alá került, és kimondatott a megsemmisítő ítélet, az ilyesfajta - mondjuk, plasztikai - elképzelésekre. Szeretném tehát magamat arra az oldalra állítani, amelyen Wilhelm Lehmbruck élt és meghalt, és ahol ő minden egyes embert ezzel a belső üzenettel látott el:
„Óvd a lángot, mert ha nem óvja senki, /ah, mielőtt észrevennéd,/Könnyen kioltja a szél a fényt,/melyet felszított. /Törj össze akkor te/nyomorult szív,/ a fájdalomtól némán."
- Nem szeretném megfosztani Wilhelm Lehmbruck művét tragikus voltától.
Beuys utolsó beszéde, melyet a Wilhelm Lehmbruck-díj átadási ünnepsége alkalmával, Duisburg város W. Lehmbruck Múzeumában tartott 1986. január 12-én.