2000 ÁPRILIS
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS HÁRMAS TAGOZÓDÁS
A kétezredik évben - korábbi szerkezetét kicsit módosítva -harmadik évfolyamát indítja lapunk.
Amit továbbra is fontosnak - sőt, egyre fontosabbnak - tartunk, hogy tudatosítsuk az antropozófia, a Waldorf-pedagógia és a hármas tagozódás összefüggését; hogy felhívjuk az antropozófusok figyelmét az antropozófiai társaság elmulasztott feladatára. Hogy milyen „húsbavágó" komolyan venni az antropozófiát, erről ad képet Makovecz Imre írása. „Hogy van az, hogy én is a világ közepe vagyok, de az összes többi ember is az?" A Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány által 1999. szeptemberében indított Szabad Főiskola kétéves programja olyan kísérlet, melyben a tanárok a diákokkal közösen megpróbálják kidolgozni annak a főiskolának a tantervét, jogrendjét és finanszírozási módját, mely a szabad szellemi élet intézménye lehetne -mindenekelőtt olyan diákok számára, akik a Waldorf-iskola elvégzése után nem tudnak, vagy nem akarnak állami egyetemeken továbbtanulni, de képzésüket a Waldorf-pedagógia szellemében kívánják folytatni. Ezért továbbra is fontosnak tartjuk a Waldorf-iskolákkal való kapcsolatot. így minden számunkban lehetőséget biztosítunk egy-egy Waldorf-iskolának, hogy bemutatkozzon, beszámoljon az ott végzett munkáról, az iskola életéről. Egyre részletesebben fogjuk bemutatni a főiskola munkáját. A tanárok összefoglalókat közölnek a témakörükben tartott előadásaikról, és a diákok dolgozataiból is közreadunk néhányat. A meghívott előadókkal a hallgatók interjúkat készítenek, ezeket is olvashatják lapunkban.
Ebben a számban a győri Waldorf-iskola munkatársaitól kapott írásokat közöljük, a Szabad Főiskola tanárainak összefoglalóit, három hallgatói dolgozatot és két interjút.
Továbbra is számítunk olvasóink észrevételeire, visszajelzéseire, és örömmel közlünk az általunk felvetett kérdésekhez kapcsolódó olvasói leveleket.
1. Az Antropozófiai Társaság létkérdése sorszerűen össze van kötve - és összekötve marad - a szociális hármas tagozódás teljes nyilvánosságban történő mielőbbi gyakorlati megvalósításával.
2. A hármastagozódás-impulzus - mint legfontosabb keresztény földi impulzus - megvalósítása nélkül nincs kulturális haladás, nincs szociális megújulás és nincs szellemi szabadság - és így az Antropozófiai Társaság fönnmaradása sem, hisz a társaság maga nem öncél.
3. A beteg szociális organizmus megújulásának valódi akarata nem fér össze az úgynevezett antropozófusoknál még mindig megtalálható, politikai tevékenységgel és nyilvános fellépéssel szembeni idegenkedéssel.
4. Nem az antropozófiai mozgalom melletti vagy azon belüli hármastagozódás mozgalomra van szükség, hanem arra, hogy az egész antropozófiai mozgalom - minden berendezkedésével - elsődlegesen arra szánja rá magát, hogy összes erőit egyesítve világméretű hármastagozódás-mozgalomként lépjen fel.
5. Arra az eltökélt, komoly és becsületes törekvésre van szükség, hogy a hármas tagozódást realitássá tegyük a nagyobb szociális világban, mégpedig az antropozófiai mozgalmon kívül álló küzdőtársakkal közösségben együttdolgozva.
6. Nem szabad, hogy csupán az Antropozófiai Társaság belső életével és konstitúciós vitájával való munka-, erő- és időigényes köldöknézés eltérítsen és visszatartson az emberiség szociális jövőjéért végzett tényleges külső munkától.
7. Az antropozófia nem azért van jelen a világban, hogy misztikus rajongással a legmagasabb magasságokban lebegjünk-abban a hitben, hogy egy magasabb dolgot szolgálunk hanem hogy tetterősen belevezessen a szociális jelen intencióiba, és hogy képessé tegyen és ösztönözzön arra, hogy belenyúljunk a külső szociális világba.
8. Az Antropozófiai Társaságnak érzületi és megismerési társaságból cselekvésre orientált akarati társasággá kell változnia, amely bátran kötelezettséget vállal kint a világban, saját szubkultúráján kívül.
9. Antropozófia hármas tagozódás nélkül éppoly kevéssé lehetséges, mint hármas tagozódás antropozófia nélkül.
10. A Waldorf-iskola mozgalomnak befelé és kifelé egyaránt konzekvensen a szociális hármas tagozódás szolgálatába kell állnia, ha azt akarja, hogy a jövőben is legyen létjogosultsága.
(A cikk megjelent a „Dreigliederung-Rundbrief" c. folyóirat 99/4.számában)
„... valóban a kor viszonyai és a dolog belső lényege követelték meg - nem pedig nekem vagy néhány más embernek a szeszélye hogy a hármastagozódás-mozgalom kinőtt az antropozófiai társaságból. Ha helyesen nőtt volna ki, vagy - mondhatnám így is - ha az antropozófiai társaság, melyből a hármastagozódás-mozgalom kinőtt, „helyes" lett volna, akkor mára ez a mozgalom valami mássá vált volna, mint ami. Nos, ami nem történt meg, azt nem lehet bepótolni. De hangsúlyozni kell, hogy először is fel kell ismernünk, hogy a hármas tagozódás terén éppen az antropozófiai alapokból kiindulva lehetett volna helyes módon működni. Mindenekelőtt arra a belátásra lett volna szükség, hogy az ilyen átfogó elvek esetében - melyek a legeminen-sebb értelemben véve praktikusak, ahogyan a „Kernpunkte..." c. könyvemben ábrázoltam - fontos, hogy az emberek síkra szálljanak értük, hogy helyes módon a szolgálatukba álljanak. Az antropozófiai mozgalom talaján ezt meg lehetett volna tanulni." (236. oldal)
„Az embernek egyszerűen éreznie kellett, hogy belsőleg igaztalan lenne az, aki előnyben részesítené saját lelke szellemtudomány felé törekvését, és nem lenne szíve az iránt, ami szociális kérdésként az egész emberiséget megrendíti és megrázza - legalábbis meg kellene rendítenie és meg kellene ráznia." (Jegyzet a 236. oldalhoz) Az Antropozófiai Társaság „tagjai között vannak persze olyanok, akik még ma is azt mondják: az igazi antropozófustól a politikai életnek távol kell állnia, ő csakis akkor foglalkozhat a politikai élettel, ha a hivatása ezt szükségessé teszi. - Ez is előfordul, vannak ilyen egoisták, és ezek mégis antropozófusnak nevezik magukat, és azt hiszik, hogy éppen akkor fejtenek ki különösen ezoterikus életet, amikor néhányan szektaszerűen összeülnek, és a maguk lelki gyönyöréhségét mindenféle misztikus elmélyüléssel elégítik ki." (Tetszésnyilvánítás) Ez azonban „nem más, mint szektaszerűen organizált szeretetlenség." (241. oldal) „Csak ha követőkre talál, mindenütt követőkre talál, akkor van értelme a Waldorf-iskolák alapításának. Csak annak van értelme, ami a helyes gyakorlati érzületből fakad. Ha azok, akik rajonganak a Waldorf-iskola eszméjéért, nem fejlesztenek ki megértést az iránt, hogy ehhez az eszméhez az is hozzátartozik, hogy propagandát kell kifejteni az iskola államtól való függősége ellen, hogy minden erővel föl kell lépni azért, hogy ezt az iskolát az államtól eloldják, ha nem veszik maguknak a bátorságot, hogy az iskolák államtól való eloldására törekedjenek, akkor hajítófát sem ér az egész Waldorfiskola-mozgalom; mert ennek a mozgalomnak csak akkor van értelme, ha egy szabad szellemi életbe növekszik bele..."
(248-249. oldal GA-337/b, Dornach/Schweiz, 1999)
Mindannyiunk legdominánsabb jellemzője az én. Mindannyian a központban vagyunk, összetéveszthetetle-nek, megismételhetetlenek vagyunk. A földet több milliárd én lakja egész felületén, ahol élni lehet. Énünk dominanciája nem engedi meg, hogy az ént fajtatulajdonságnak lássuk, olyannak, ami nem egyszeri, hanem általános egy fajon belül. Nem tudunk arra a realista álláspontra helyezkedni, hogy az emberiségen belüli faj- vagy nemzettudat nem más, mint tanpálya, melyen át megérthetünk valamit, amit az én mindenhatósága miatt nem értettünk.
Azt mondja Jézus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet." Az én központ-ba-zártságából, bezáródásából csak a „nem én, hanem a Krisztus énbennem" vezet ki; csak ha a felkent általánosban, Krisztusban hal meg az én, akkor van élete - mondja az írás. Tanpálya a nemzet, a fehér, a sárga, a vörös vagy fekete fajtudat, ha általa a kizárólagos „én" befogad más „éneket".
Az én öröklétet sugall a személynek, holott tudja, látja, hogy halandó. Nem tudjuk összeegyeztetni a halandó testet az örök énnel. Kettős természetünk talán ebből is ered. Nem vigasztal az energialényegű világ képe, önazonosságunkat féltjük a „soha többé"-től, s bárhogy is rettegünk a megsemmisüléstől, nem tudjuk fölemelni szemünket oda, ahol az énre azt kell mondanunk, hogy általános, hogy van olyan általános, fajmeghatározó, mely nem más, mint egyszeri, megismételhetetlen, központi, önazonos, magánvaló. Mi lehet az önazonos-általános? Mi lehet a megismételhetetlen és örök, és miért lehet - hogy a legnehezebbet kérdezzem - a halandó „állati" lény örök tudatú, akinek szemein át egy általános én nézi önmagát. Hiszen a Föld önmaga felől gondolkozik, és látja önmagát és a világot általunk; mi csodálkozunk annak tökéletességén, szeretnénk megismerni, hogy ő, a Föld megismerje magát és a világot általunk, miáltalunk, akik e megismerésben a véletlent vagy egy teremtő és mindenható Urat keresünk, akitől megkülönböztetjük magunkat, és mégis úgy gondoljuk, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket.
Meghaladja a képességeimet, hogy úgy tekintsek az énre, mint általánosan jellemzőre, hogy rálássak a halál „érthetőségére". Valami mást, vagy nagyon eltérőt az eddigiektől kellene tudnom, hogy ne akadjak meg, ne bénuljak meg, ha össze akarom párosítani az egyszeri-megismételhetetlent az általánossal, úgy hogy a magam-ot a mindenkié-vei azonosítom. Ki vagy mi az, akinek vagy aminek mintegy „testi" jellemzője az én, akinek minden porcikája központ, lát, hall, érez, cselekszik és gondolkodik? Mit csinál a többi része, ha van neki? Magánvaló mint test, vagy mint közeg, csupa én, csupa központ, csupa különböző befelé és kifelé, a túloldalon ami itt egész volt, ott is egész, de része valaminek, ami itt megnevezhetetlen. Ki vagy te, akinek én része vagyok, akinek „képe és hasonlatossága" vagyok?
Szerettem volna kerülni az ókori szóösszefüggéseket, mint „képére és hasonlatosságára", vagy „nem én, hanem a Krisztus énbennem", vagy „világosítsa meg az Úr az O orcáját teraj-tad" stb., de egyre inkább idetolakszanak erőfeszítéseimtől megújult tartalommal. De ügyelnem kell arra, hogy ne használt ruhába öltözzön az, aminek még teste sincsen.
Az énnek saját teste van, amivel azonos. (A test énként jön, megy, cselekszik, érez és gondolkodik.) A test öregszik, csonkul, betegszik; az én nem öregszik, nem csonkul, nem betegszik, de azt mondja az ember, hogy öregszem, csonka vagyok, beteg vagyok. Ha az ember önmagára mutat, nem a lábára, kezére, hasára, fejére mutat, hanem a mellkas közepére. Miért oda mutat? Ott lenne az én, ahol a ritmikus rendszerének középpontja van? Ahol dobog a szív és ahol lélekzik? Igen, oda mutat, ahol nem látszik semmi, ahol csak simaizmok vannak, ahol akaratától közvetlenül nem függ semmi. Nem az ész és nem az akarat, hanem a lélek-zés helyére mutat, önmagára.
Iskolánk 7 éve. nyitotta meg kapuit a Waldorf-pedagógia iránt érdeklődő illetve azt már ¡ál ismerő szülők gyermekei számára, s jelenleg a Gyárváros egyik legszebb műemlék épületében működik.
Az iskolát fenntartó Szellemtudományi Műhely Egyesületet a szülők és tanárok együttes igénye hozta létre. Az Egyesület feladata, hogy megteremtse az iskola működéséhez, a Waldorf-pedagógia széleskörű megismertetéséhez szükséges feltételeket. Pedagógiai programunk állami szakértő által elismert; messzemenően törekszik a Waldorf-pedagógia útmutatásainak követésére, s arra, hogy a gyermekek életkoronként változó lelki, testi és szellemi szükségleteit felismerje és kielégítse, ügyelve arra, hogy „a szív, a kéz és a fej" képességei harmonikusan fejlődjenek. Az iskola tanárai Waldorf-pedagógiai képesítéssel rendelkeznek állami tanítói, tanári diplomáik mellett. Munkájukat holland és német mentortanárok segítették az iskola indulásánál, és azóta tanácsadó tanár kíséri figyelemmel a pedagógiai munkát.
Iskolánk 1997 nyarán a győri ,)/ekerle-telepre" költözött, amely a Műemlékvédelmi Felügyelőség fennhatósága alatt áll. A városrész házai és az iskola is egységes stílusban épült 95 évvel ezelőtt, a terveket Kós Károly tanítványa, Fiala Lajos készítette. Nagy öröm volt ez a változás az életünkben, hiszen a régi, patinás épület kertvárosi környezetben található, aminek szépsége és hangulata jól illeszkedik a Waldorf pedagógia szellemiségéhez.
Az udvarban öreg platánfák élnek, s alattuk a szülők által tervezett és kivitelezett fajátékok és jurta épült fel. Kérésünkre a városi Kommunális Szolgáltató Vállalat elvégezte a füvesítést és tereprendezést. Jelenleg 7 osztályban folyik a tanítás, a tantermek teljes mértékben kitöltik a rendelkezésünkre álló teret. Mivel a jövő tanévtől szükségünk van további tantermekre és kézműves teremre is, elkezdődött az átalakítás tervezése, folyamatban van a műemlékvédelmi engedélyeztetés és pályázatok írása. A tantermek berendezését a Máltai Szeretetszolgálat segítségével cseréltük ki, a szükséges taneszközöket egy nagyobb összegű adományból és a SOROS Alapítvány pályázatán nyert keretből vásároljuk meg. Ugyanebből a keretből tervezzük egy átfogó prospektus kiadását az iskolában folyó munkáról.
F. J.
Készültem a tanévre - mint tanári pályámon rendesen -, már a nyáron: a korosztályra, a gyerekekre, a tantárgyakra.
Az iskola épületében tudtommal folyt a munka, az osztályomban is a megbeszéltek szerint. Nem sok gondom volt rá, a szülők körében működött a már jól bevált „menetrend", hiszen egymástól gyorsabban, pontosabban informálódhattak. (Mit kell felújítani, rendbe tenni stb.)
Augusztusban természetesen a Tanári Kollégium is megkezdte közös évelőkészítő munkáját.
Iskolánk épülete szeretettel, várakozón fogadott bennünket, már ragyogó, még alig derengő, vagy éppen még kissé „színtelenebb" termeivel, állapotával. Az utolsó felvonás következett: megszervezni a közös helyiségek (tanári szoba, mosdók, folyosók) rendbetételét; „add nekem azt, ezt kapod cseré-be!"-akciók lebonyolítása, azontúl a takarítás, rendezés, csinosítás művelete.
E napok délelőttjei szellemi munkával teltek, s a délutánok fáradtságot nem ismerő kétkezi ténykedéssel. Sokat dolgoztunk. Mégis örömmel töltött el, amikor láttuk, hogy az összefogásnak mennyi látványos eredménye van.
Nagy volt a sürgés-forgás. Szülők, tanárok „együtt - egymásért", de leginkább a gyerekeinkért. Ha már az egyik osztály elkészült, mentünk tovább sorra. S közben sok apró meglepetés: „nézd, mit találtam tavalyról!",,^, még ez is megvan?!", s közben a leggyakoribb sóhaj: „végre elkészült!".
Számomra nagyon kellemes volt mindezt látni és részt venni benne. Része voltam a nagy közös készülődésnek, mely izgalommal töltött el mindnyájunkat. „Vajon időben elkészülünk?"
Az utolsó percig, az évnyitó kezdetéig folyt a közös munka. Pontosan délután ötre, végre szép ruhában, mosolyogva sorakozhattunk fel a frissen gereblyézett udvaron, ahol meglepetésként már állt a fából készült jurta és libikóka. Végre újra együtt, végre tanításra kész minden! S ez így van évről évre.
H. M.
Néhány évvel ezelőtt egy lakás nappalijában kiterített vásznon, fenyőágakat körülülve indult az egész kezdeményezés...
Ma pedig Advent vasárnapjai előtt pénteken, iskolánkban immár hagyomány a közös koszorúkötés. Az egyik - erre a célra kialakított - teremben ezen a délutánon lelkes tenni-akarással érkeznek a szülők, nagyobb gyerekek, ismerősök, érdeklődők. A gyerekek közül már a 4. osztályosok is csatlakozhatnak, mert a kezük elég erős ehhez a nem könnyű, kitartó munkához.
A fenyő jellegzetes illata a gyermekkor örömmel, várakozással teli napjait idézi fel sokunknak. Nemcsak feldíszítettük a koszorúkat, hanem az alapot is magunk készítettük, kötöttük pontos, erőskezű munkával. Az alaphoz kiválasztottunk egy fűzfaágat, amit dróttal körülfogatva megerősítettünk. Erre illesztettük rá az ujjnyi hosszúságúra levágott fenyőgallyakat, melyek a koszorú szép, tömör testét adják. Eközben többféle dologra kell figyelni: pl. azonos hosszúságú ágacskák kerüljenek egymás mellé, a rögzítés kellően szoros legyen, és kb. egyforma távolságot hagyjunk a kis ágcsoportok között.
Hogy aztán kinek milyen koszorúja kerekedik ki a végére, az teljesen önmagától függ.
A gyertyamártogatás igazi adventi tevékenység. Nemcsak a viaszgyertya majdani fénye és illata, hanem ez a készülődés, várakozás is méltó az elkövetkezendő ünnephez. A karácsonyi asztalnál ezt a gyertyát gyújthatják meg a családok... vagy szép ajándékként küldhetik az angyalokkal egymásnak... A vízfürdőben felmelegített méhviaszt folyékonyan kell tartani ahhoz, hogy egy-egy réteg megdermedése után újabb rakódhasson rá; így „hízik" a gyertya.
A gyerekek ezt sorbanállással várják ki, és nagy örömükre van, amikor méretre vágva a kanócot, levágva a gyertya végét, csomagolva hazavihetik. Máshogy ragyog az ilyen gyertya a karácsonyfán is!
D. T.
Idén december 3-án és 4-én tartottuk az Adventi Bazárt, melyet hetekkel az időpont előtt szorgalmas munkák sorozata előzött meg. A szülők és a gyerekek közösen készítették el a Bazár portékáit, míg az osztálytanítók a legértékesebb munkákat kiállításra gyűjtötték össze.
A Bazár helyszíne iskolánk épülete volt; legfőbb célja a külsős érdeklődők számára történő információadás, amelyet a speciális környezetbe ágyazott szellemiség sugároztathat leginkább.
Az osztálytermekben minden évfolyam legjobban sikerült munkáiból kiállítást állítottunk össze. A két legnagyobb tanterem biztosított helyet a szülőkből és gyerekekből álló árusoknak, valamint a teaháznak, ahol az iskola tanulói zenés karácsonyi műsorral szórakoztatták a vendégeket. A büfé ínycsiklandozó szendvicseivel és süteményeivel kivívta a népszerűség csúcsát. A Bazárban meghívott árusok színesítették az adventi áruk választékát, örömmel láttuk Rütyit Waldorf-témájú könyveivel, Krisnát, aki által bepillantást nyerhettünk a mesés Indiába. Galántai Balázs a Mulungu fajátékaival aratott sikert a gyerekek körében, Ági és Ibolya zománcozott kerámiáit és illatosított gyertyáit hozta el nekünk. A szülők tárgyi adományaiból álló árverés izgalma fokozta a hangulatot. Nagyon örültünk a számos külsős érdeklődőnek, és annak, hogy kellemes légkörben ismét együtt tölthettünk pár órát az adventi időszakban, ami segített ráhangolódni és mélyebb látást adni a Szent ünnephez. A Bazáron befolyt összeget iskolánk fejlesztésére fordítottuk.
P. V.
Az adventi vasárnapok s a karácsonyi gyertyagyújtás családi körben ajándékoznak meg bennünket a meghittség, s szívünk mélyén a meghatottság érzésével.
A Waldorf iskolákban része az adventi készülődésnek egy olyan esemény, mely hasonló érzéseket kelt a jelenlévőkben - ezúttal nagyobb körben.
Győrben a spirál-járást az esti órákra szervezzük az iskola indulása óta. Ennek az az oka, hogy nem csupán a gyerekek, de a szülők is várják évről évre ezt a napot. Eleinte csak egy kezdési időpontot kellett meghirdetni, ahogy azonban nőtt az iskola, szükségessé vált, hogy más-más időpontra várjuk az alsó- és a középtagozatosokat szüleikkel együtt. Az adventi kertet nem az iskolában építjük meg, hisz nincs megfelelően nagy termünk. A hónapünnepeinknek is otthont adó Művelődési Házban áll a fenyőgallyakkal, rózsákkal és csillagokkal díszített „rózsakapu". A földön fenyőgallyakból kirakva spirál, melynek közepén egy különösen szép, nagy gyertya ég abban a pillanatban, amikor a meghívott vendégek elfoglalják helyeiket a spirál körül álló székeken.
Szülők, nagyszülők, barátok... Az egy szál gyertya egy különben teljesen sötét termet világít meg. A vendégek énekelni kezdenek. Karácsonyi és adventi dalokat. Ide lépnek be a gyerekek osztálytanítóik vezetésével. Őket is székek várják, s ők is bekapcsolódnak az éneklésbe. A tálcán kifényesített almák sorakoznak, gondos kezek mindegyik almába egy-egy gyertyát állítottak. A díszítés sem hiányzik: a gyertyára piros szalaggal kis fenyőgallyat kötöttek.
Miután mindenki elhelyezkedett, almával a kezében elindul az első osztálytanító. A spirált végigjárva jut el az egyetlen égő gyertyához, melynek lángjánál meggyújtja saját gyertyáját, majd a visszaúton keres egy csillagot. Ezek a csillagok arra várakoznak az útjelző fenyőgallyak mellett, hogy valaki gyertyát állítson rájuk. így tesz a tanár után minden gyerek, majd a többi osztálytanító és szaktanár is. S az ének mindvégig szól. S egyre világosabb lesz a terem. Mindenki várja, hogy sorra kerüljön. Mindenki kis szorongással lépi át a kaput.
Fenyőillat, gyertyaillat, feszültség... s valami lüktet, árad az énekszóban......
K. E.
December tizedike, 14 óra. Három óra múlva kezdődik adventi hangversenyünk a Ráth Mátyás téri templomban. Ez az utolsó időpont, hogy nyugodtan, gyerekzsivajtól mentesen átgondoljam, nem kerülte-e el valami apróság a figyelmemet, megvan-e minden: kották, kottaállványok, dobok, közös dal szövegei... De ebben a pillanatban eszembe jut a kezdet: amikor a „Forrás" Waldorf Iskolába kerültem mint zenetanárnő. Olyan lehetőség nyílt meg számomra, amelyről kollegáim csak álmodhatnak - már amelyikük célul tűzte ki az „igaz" zeneoktatást. Egy csapat olyan gyerek fogadott, akik szívják magukba a zenét.
Igyekeztem a tananyagnak megfelelő dalokat, zenedarabokat megtanítani nekik mind énekelve, furulyázva, mind szolmizálva. A kórus is számos lehetőséget rejt, hallás után több szólamú dalokat is könnyen megtanulnak. Másfél évvel ezelőtt jött a kollegákkal a közös ötlet, hogy tanulhatnának a gyerekek az 5. osztálytól választható szopránfurulyán kívül másik hangszert is: altfurulyát, zongorát, ütősöket. A sokféle hangszer tette lehetővé, hogy májusban „házi" hangversenyt adhattunk.
Ez a mostani koncert azonban más, mert a hely fenségességével, áhítatával is magasabb szintű műsort és felkészültséget igényelt. Kollegáim segítségével az egész városban hírét vittük a hangversenynek. Igaz, a gyerekek sokat és gyorsan fejlődnek. Az utolsó hónap kóruspróbáit, zene- és hangszeres óráit és több délutánt is a készülődésre áldoztunk.
Visszatértem a jelenbe. Izgulok, de bízom a gyerekekben, mert már többször bizonyították ügyességüket. Most indulok az utolsó próbára.
December tizedike, 19 óra. Soha nem felejtem el, milyen őszinte örömmel ajándékozták meg a gyerekek a szüleiket, testvéreiket, barátaikat egy kedves karácsonyi dallal, sem a koncert záró számaként közösen elénekelt „Kirje, kirje, kisdedecske" című éneket.
N. K.
Rudolf Steiner 1919-ben megjelent könyvében (1) a hármas tagozódást (Dreigliederung) a kor szükségleteinek megfelelő, magától értetődő társadalmi struktúraként írja le. A hármas tagozódás nem egyszerűsíthető le arra, hogy a társadalom három részre tagolható: gazdasági, jogi-állami és szellemi-kulturális területre; hanem arról van szó, hogy meg kell ismernünk a három rendszer életműködését, törvényeit és összmű-ködésüket is az egységes szociális organizmusban. A szociális organizmus egészséges vagy beteg működése az emberek cselekedeteinek az eredménye, és ma már kizárólag a tudatos emberi tevékenységtől függ.
A társadalom életét nem tudjuk kívülről szemlélni és elméletileg megismerni, mint a természetet. Itt nem tárgyakról, hanem eleven emberekről van szó, akik maguk benne állnak a folyamatban, akiknek minden pillanatban résen kell lenniük, hogy beavatkozhassanak.
Az első szemeszter munkája során a hallgatóknak nem az volt a feladatuk, hogy új ismeretekkel gyarapítsák tudásukat, hanem hogy túllépjenek gondolkodásbeli megszokottságai-kon, gondolkodásukat mozgékonyabbá tegyék. A szociális valóság, amiről gondolkodunk, az maga az élet, és az élet nem tűri a lehatároltsá-got, az élet nem definiálható. Ha gazdasági folyamatokat akarunk megérteni, el kell hagynunk a materiális, a mérhető kategóriákat. A gazdaságban szociál-organikus folyamatok zajlanak, melyek során értékek keletkeznek, átalakulnak, megsemmisülnek, amely értékeket nem lehet definiálni. Azt a folyamatot kell megfigyelni, ahogyan a gazdasági érték keletkezik, és egy meghatározott helyen és időben megjelenik. A megtermelt javaknak csak azért van értékük, mert szükséglet áll velük szemben. A gazdasági életben testi és szellemi munkával javakat hozunk létre, és ezeket elcseréljük azokkal a javakkal, amelyeket mások hoznak létre. A javak összehasonlító értéke kifejeződik az árban. A gazdasági életben az árképzés a fontos, amelyben a teljesítményre és a szükségletre orientált tevékenység közti feszültségnek kell kiegyenlítődnie.
Ezt az árképzést meghamisítja az, hogy a gazdasági folyamatban a pénz, a munka és a föld áruként cirkulál. A XIX. században kialakult bankrendszer pénzpolitikája teremtette meg a pénz árukarakterét, hogy a pénz maga is áruvá vált, és értéke a pénzpiacon spekulációval változtatható. Lényegében ez határozza meg az áruk értékét, csak az emberek számára ez nem átlátható. Ennek következménye az a helyzet, amely a népesség tömegeinek elszegényedéséhez, az egyre növekvő adóssághegyekhez, az elpazarolt, értelmetlen munkavégzéshez, és a környezet katasztrofális pusztításához vezetett. A javak kölcsönös értékelődésének értelmében létrejövő árképzést akadályozó másik ok, hogy a munkajövedelem és a teljesítmény bevétele közvetlenül összekapcsolódik. Ez azzal a katasztrofális következménnyel jár, hogy a gazdasági tevékenységben a teljesítmény hozama, a keresetért való munka, és nem a szükségletek kielégítése válik fontossá. Az embereket már nem az érdekli, amit csinálnak, hanem az, hogy mennyit kereshetnek vele. Az árat meghamisító harmadik tényező a föld ára, a földdel való törvényes spekuláció. Végső soron az ember a földből él, de a természetnek nincs közgazdasági értéke, csak a munka által gazdasági forgalomba hozott természeti produktumnak. Hogy a földnek ára van, az jelentősen befolyásolja az ezen a földön élő emberek sorsát, életviszonyait (élelmiszerek, telkek ára; az ipari termelés és a mezőgazdaság közötti feszültség; város-falu viszonya).
A hármas tagozódású társadalom gazdasági területén arra kell törekedni, hogy a gazdaság a maga törvényei szerint tudjon működni, azaz, hogy a termékek úgy kerüljenek forgalomba, hogy „a megtermelt javak értéke megfeleljen azon javak értékének, amelyek az előállító szükségletét fedezik addig, amíg egy új terméket előállít."
Ebben a gazdaságban a pénznek, a munkának és a földnek nem lehet áruértéke. Az ilyen gazdaság az állami szervezettől teljesen függetlenül a gazdálkodók (termelők, forgalmazók, fogyasztók) asszociatív együttműködésén alapul.
A társadalom másik területén, az állami életben, a felnőtt emberek együttélésében a demokratikusan megállapított jogok és kötelezettségek a fontosak.
Szellemi-kulturális területen az ini-ciatíva szabad érvényesülése a fontos.
A gazdaságban az embereknek együtt kell működniük a megfelelő ár kialakításában, az állami életben a jog és a kötelesség iránti jogérzésre van szükség, a kulturális területen pedig a szellem iránti bizalomra.
Rudolf Steiner könyve nem elméleti írás, hanem praktikus útmutatás volt a rendszerváltáshoz.
Ottó Schilly mondta egy televízió adásban: Ha Rudolf Steiner hármas tagozódását megértették volna az első világháború után, nem lett volna második világháború.
Ma hozzá lehet tenni: Ha 1989-ben Kelet-Közép-Európában megértették volna...?
(1) Die Kernpunkte der sozialen Frage in der Lebensnotwendigkeiten der Gegenwart und Zukunft Magyarul megjelent: A szociális élet kérdései címmel 1990-ben
Manapság sok olyan új jelenséggel találkozunk itthon, amihez hasonlók Amerikában (értsd: az Amerikai Egyesült Államokban) már néhány évvel korábban tapasztalhatók voltak: például hatalmas zárt üzletközpontok épülnek, egyre több időt töltünk utazással (közlekedéssel), egyre több csomagolt ételt és italt fogyasztunk stb. Ha Amerikára figyelünk, bizonyos szempontból a saját jövőnkbe pillanthatunk, hiszen kétségtelenül a nyomába szegődtünk. Érdemes lenne megvizsgálnunk, hogyan is alakult ki ez az általunk követésre méltónak tekintett világ, hiszen ha jobban megismernénk, talán jelenét - és ezzel a mi jövőnket - is jobban megérthetnénk. Amerika történelmét rövidnek szokás tartani. Ez persze csak a mai amerikai világ kialakulására igaz, amúgy az amerikai földrész története természetesen nem a „felfedezésével" és a gyarmatosításával kezdődött. Most mégis csak erről, a minket közvetlenül érintő utóbbi öt évszázadról lesz szó. Ez a fél évezred az európai ember különös erejéről és elszántságáról tanúskodik, arról, hogy távoli helyet keresve magának meghódított egy régi világot, lakóinak kultúráját csaknem teljesen felszámolta, saját szolgálatára pedig egy harmadik világból telepített át fekete népességet. Később a nagymúltú keleti világ áttelepülői is tömegesen megjelentek: a mai „amerikai nép" ős-szülői a legkülönfélébb emberi rasszok elszánt bevándorlói. E néhány század során sokféle ember vágott neki az ismeretlennek, hogy reményeit szabadon kiteljesíthesse. A bevándorlók múltjukat az óceánok mögött hagyták, vágyott jövőjük igézetében ezután már csak ismeretlen jelenükkel kellett megküzdeniük. Aki Amerikába megy, annak így vagy úgy, de mindenképpen át kell kelnie egy óceánon. Ez a hatalmas vízválasztó könyörtelenül elszakít a régi otthontól, kiragad a megszokott hagyományokból, és valahogyan előkészíti, beavatja az új életre szomjazót. Ez a „beavatás" mára persze igen csak szublimálódott és alig észrevehetővé vált. Ha a régi idők felfedező és kalózhajóira gondolunk, valójában már elképzelni is nehéz, hogy miféle, szinte emberfeletti hősiesség kellett a külső elemek és a szélső helyzetbe hozott ösztönök és érzelmek csapásainak túléléséhez. De már a közelmúlt gőzösei és hírhedett fedélközei is történelmi tudatalattinkba halványodtak. Ma már a könnyű levegőégben lebegve juthatunk át az ígéret földjére az óceán közvetlen érintése nélkül. Hullámok félelmetes játéka helyett legfeljebb virtuálisnak tetsző felhőtájak között haladunk. Az óceán legyőzendő távolsággá törpült: utazóidőnket a meglehetős kényelem és az állandó etetés-itatás teszi a lehető legkellemesebbé. A beavatás metafizikus eseménnyé szelídült, csak abszurd helyzetünk felismerésének félelme szoríthat megélésére: órákon át a végeláthatatlan kékséges ég és a vele határos végeláthatatlan kékséges tenger között egy vékony fém dobozban lebegünk biztonságos (?) technikai civilizációnk kiszolgáltatottjaként.
Bár az utazás és a világ igencsak átalakult a századok során, az Amerika földjére érkező még ma is megérezhe-ti a végtelen lehetőségek ígéretét. Ezt talán az Újvilág léptéke teszi: minden sokkal nagyobb, mint itthon - a fagylalttól az érintetlen természetig ám ugyanakkor semmi sem látszik elérhetetlennek. Persze mindennek megvan az ára, de a paradicsom kapuja lépten-nyomon átléphető. A további gondolatmenethez elengedhetetlen az amerikai történelem néhány jelentős eseményének vázlatos felidézése:
Az első (újra?) felfedező utazásokat követő időszak, a XVI. század története homályba vész: bátor és elszánt emberek izgalmas kalandjairól szóló mendemondáknál alig maradt fenn több a jegyzett történelemben. Kalandorok és felfedezők százada ez: az indiánokkal való kezdeti kapcsolatok és küzdelmek kora.
A XVII. század a kialakulás kora:
- Virginiában angol telepesek hozzák létre az első gyarmatot - az indiánok (=vademberek) elüldözésével, ill. kiirtásával.
Dohányültetvényeiken néger rabszolgák dolgoznak (1619-től!). A szomszédos angol gyarmatokat főúri vállalkozók alapítják. A nagybirtok kapitalizmusa - az európaitól eltérően - teljesen szabad, a földet művelő nép gyökereitől elvágott, jogfosztott rabszolga.
- New Englandot a vallásukban üldözött puritánok alapítják meg, akiket az ideális „igazi jó keresztény" világ megteremtése sarkallja: a földi paradicsomot kitartó és szorgalmas munkával kezdik el kiépíteni, vezérlő eszméik az európai múltból áthozott egyenlőség és szabadság, emellett a tudás világosságában bíznak.
- Pennsylvániát a kvékerek hozzák létre, ez a szigorú reform-keresztény irányzat is egyenlőséget hirdet.
A század során egyre több gyarmat jön létre: elsősorban angolok, de hollandok, svédek, franciák, spanyolok is, ám végül az angoloké lesz mind (többnyire vásárlással, megegyezéssel, ritkán harccal szerzik meg). Az Újvilágot tehát lényegében az angolok alapozták meg, nem véletlen, hogy a nyelve is az angol. Ennek az okait vizsgálva érdemes néhány korabeli angliai történésre utalni.
Angliában, a legnyugatibb európai országban a XVII. században forrongnak a társadalmi és vallásos ellentétek. Anglia ekkor még agrárállam, majd a XVIII. században alakulnak ki a hatalmas iparvidékei. Fontos azonban, hogy ez az agrárállam hűbériségtől kevésbé áthatott volt, mint általában Európában, szabad gazdákból állt, akik igen önállóak voltak, részt vettek a vidéki közigazgatásban. A rendiség elmosódottabb, az ún. „com-mon law", a hazai jog a szabadabb, önállóbb egyénnek kedvez. A parlament kétkamarás, a felsőház a nagyuraké, az alsóház szabademberekből áll, rendi elkülönülés nélkül, jelentősége pedig egyre nő. Természetesen az erőviszonyok harca igen kemény eszközökkel folyik, ám ebben a harcban az önálló szabad polgáré az egyre nagyobb szerep. A reformációval aztán megszűnnek a kolostorok, s sokan az anglikán egyházzal szemben a kál-vinista-önkormányzati egyházszervezet pártjára állnak. A puritánok az egyházközségek alakításának teljes szabadságát hirdetik. A munkát tekintik Isten igaz szolgálatának, a tudatos gondolkodás talajára helyezkednek, sorsukat a saját kezükbe akarják venni, választott népnek érzik magukat. Tömegesen vándorolnak ki Amerikába, ahol céljuk egy új társadalom megalapítása. Az angol forradalomban Cromwell és az independensek teljesen intellektuális vezetést akartak megvalósítani a rendiségen alapuló vezetés helyett, valamint teljes vallásszabadságot. Az önállóságot tekintik fontosnak, mivel ez késztet aktív cselekvésre. Mindezek az eszmék aztán elsősorban Amerikában képesek erőteljes hatást kifejteni. Közben a gyarmatosító versenytársakkal szemben is az angolok mellé szegődik a szerencse.
A XVIII. század a függetlenné válás kora, amelyet 13 angol gyarmat vív ki (Washington vezetésével) a függetlenségi háborúban: ezzel megszületik az USA (1783. Versailles-i béke: Anglia elismeri a független Amerikai Uniót). A Függetlenségi Nyilatkozatot 1776-ban szerkesztik meg Philadelphiában, ez lesz az 1 787-es Alkotmány alapja. A világ leghaladóbb állama föderatív, élén a nép által közvetlenül, négy évre megválasztott elnök áll. A törvényhozás két háza: a szenátus, amely az egyes államok 2-2 választott küldöttjéből áll, illetve az alsóház, amely a népességszám arányában választott képviselet. Az igazságszolgáltatás legfőbb független szerve a Legfelsőbb Bíróság, amely a kormányzat és a kongresszus alkotmányosságát is ellenőrzi.
Az Unió lakossága 1760 és 1790 között megkétszereződik (majdnem 4 milliói): befogadnak minden nemzetet és vallást. Nagy intenzitással dolgoznak és dolgoztatnak: mindenki előtt nyitva áll az út, hogy sikeres vállalkozó legyen. Nincsenek társadalmi osztályok. A gazdaságot a tömeges termelés, az egyszerű áruk jellemzik. Sikeresnek a szorgalmas és gyarapodó ember számít. A déli és az északi területeken valamennyire eltérő a helyzet: az északi „yankee"k gyakorlatias üzletemberek, a déliek inkább nagytőkés rabszolgatartók.
A XIX. században a függetlenné vált ország óriás léptekkel terjeszkedik, a ma ismert USA csaknem egésze ebben a században kovácsolódik egybe: vásárlások és háborúk árán, az indiánok legyőzésével és rezervátumokba kényszerítésével, a határtalan szűzföldek feltörésével, a vasúthálózat kiépítésével. E századot végigkíséri a rabszolgaság megszüntetéséért vívott harc, amely az észak-dél háborújában (1861-65-ig) kulminál. Az északiak győzelme után a rabszolgaságot törvényen kívül helyezik (a feketék és a fehérek együttélése ugyanakkor a mai napig sem problémamentes). Különösen a század utolsó harmadában hihetetlen gazdasági fellendülés következik be, bevándorlók tömegei telepednek le, néhány nagyváros óriásira duzzad. Bár a beilleszkedés - mint tudjuk - nem fájdalommentes, a vonzóerő óriási, kevesen fordulnak vissza. A tőkés ipar gyarapodó lendülete nem ismer határt. Amerika a technika fejlődésének is kedvező klímát biztosít, olyan találmányok születnek itt (és terjednek el viharos gyorsasággal), mint a telefon (1876) vagy a villanyégő (1879).
Amerika létrehozóinak eszközeit nemes eszmék szentesítették: elsősorban a szabadságra, az egyenlőségre és a jólétre való törekvés - ezek az eszmék a mai napig jól érzékelhetően jelen vannak az amerikai közgondolkodásban. Ezek szerint alakították jogrendjüket és gazdasági rendszerüket, amelyek jócskán kritizálhatok ugyan, ám mégiscsak igen sikeresek. Amerika a XX. században azután a világ vezető hatalmává vált politikai és gazdasági szempontból egyaránt - erről azonban a továbbiakban esik majd szó.
*(Tatai Mária előadásai az első témakörhöz kapcsolódtak.)
Az első szemeszter négy egymást követő foglalkozásán alapozást kívántunk nyújtani a kitágított művészetszemlélethez. Nem lehet rögtön a kitágítással kezdeni, előbb létre kell hozni valamit, amit szemlélhetünk, aminek határait felismerhetjük, s csak azután indulhatunk a határokon túlra.
Az első foglalkozás témája az érzéki fizikai világ megfigyelése és ábrázolása volt. Egyszerű csendéletet állítottunk be, és egyszerűen csak le kellett rajzolni pontosan. Minden „lelkizést" és minden „agyalást" kiszorítva az alkotó folyamatból.
Az elkészült rajzokat közösen megbeszélve választ próbáltunk találni pl. arra, hogy honnan jön a pontatlanság? A figyelem hiányának képi megjelenése. Élesen elválasztottuk azt, ami kívülről (a külső fizikai felől) jön, és ami belőlünk (a lelkiből) tevődik a képhez. Felvetettük a kérdést: lehet-e a látvány felülete mögé tekinteni? Hogyan lehetne ábrázolni ezt a dinamikus világot, ami a felület mögött zajlik?
Tisztázni kellett az utánzás és másolás fogalma közötti különbséget. A másolás gépiessége élettelen naturalizmushoz vezet; az utánzás élő folyamata a hűség erényét rejti magában. Egy-egy ilyen rajz éles, tiszta képet ad figyelmünk állapotáról. Figyelmünkről, ami odaállítható, vagy visszatartható. A visszatartott figyelem helyére nyomulnak be a lelki hajlamok kényekedve szerint alakuló stiláris elemek, vagy gondolati torzképek.
Az érzéki-fizikai megjelenésként előttünk állónak lelki párja az utánzás, s rejtett erénye a hűség. Ez szimmetrikus kapcsolat. Ahogy a világ más és más szintjei felé fordulunk, úgy kell a lélekben is megtalálni az azoknak megfelelő párokat.
A második foglalkozás központi témája a fantázia volt. Lassú formáló rajzolással ébresztgettük a kezeket. Vízmozgásokat kellett rajzolni folyamatos vonallal egy felületre. Aztán, hogy a kezek szerepét még jobban érzékeltessük, egymás kezével is rajzoltunk. A szemekre ilyenkor nem sok szükség van. A kéz körül keletkezik egyfajta lótás. Az a fantázia, ami a lélekbe szorul, az csak álmodozás; az a fantázia, ami a kezeken átmegy, az az igazi képteremtés. A fantázia az ujjak végén rügyezik. A jövő felől húzza az embert. A jövő felöl nő össze az emberrel (úgy, miként a kezek). A fantázia könnyű-ségbe lendítő erejét mindenki ismeri, de hogy ne csak üres fantáziálgatás legyen, össze kell kötni a súllyal. El kell érnie a nehézségig. A fantáziával nem megszökni kell, hanem felemelni. Ezt a súllyal való összekötést gyakoroltuk a festés során. (Világító fényes halak úsznak áramló vizekben.)
A harmadik foglalkozással a múlt felé fordultunk. Egyetlen alkalommal szinte semmi eredményt nem érhettünk el, hiszen az emlékezés vaspántokkal pántolt kapujához a sors vezet, s nem elégséges egy-két festői feladat a felnyitásához. Mégis nekivágtunk, mert a múlt erőforrásunkká válhat, mert a művészet s az élet folyamatossága erőt adhat. (De kötelességünk is továbbépíteni apáink, nagyapáink munkáját.) A múlt és a jelen élesen elkülönülni látszó képeit montíroztuk össze egyetlen világgá. Hidat építve a szakadék fölött. Miként a fantázia könnyű erejét a súllyal kellett összekötni, az emlékezés mázsás köveit át kellett járni, és fel kellett oldani fénnyel.
A negyedik foglalkozáson organikus, lény-szerű művek létrehozására vállalkoztunk. Nem külső modell után dolgoztunk, nem pusztán a fantázia erejével, és nem is a múltbazárt emlékek felszabadításával, hanem saját magunkkal szembefordulva, önmagunkon kellett szemlélni egy-egy érzésformát. Alázat, hála, büszkeség stb. Egyfajta belső színészettel elő kellett állítani az adott érzést, majd eltávolodva ránézni, s a belső gesztusát, tartását formaként megjeleníteni. Ez a technika új, konkrét rajzolást igényel. Ugyanolyan pontos rajz készíthető pl. a büszkeségről, mint egy gömbről a fizikai világban.
Végezetül pedig a népművészet jeleibe dermedt lényeket (isteneket, démonokat) alakítottuk vissza lénnyé, jelenséggé, tüneménnyé. Itt hagytuk abba az első szemeszter munkáját.
A görög korral foglakozva elmondottuk, hogy az ember minden külső jelenséget saját belső élményén keresztül ítélt meg. így egy szabadon eső kő mozgását is saját mozgásának belső érzékelése révén figyelte meg. A kő mozgását - ahogy saját mozgását is -inkább egyfajta lökőerőként élte át, és nem vonzóerőként, nem a nehézségi erő megnyilvánulásaként. A görög gondolkodást nem lehet megismerni, ha nem foglalkozunk a tér belső átélésével. Ugyanakkor ennek ismerete hozzásegít a középkor gondolkodásának jobb megértéséhez is. A tér helyett helyesebb, ha a „topos" kifejezést használjuk; ebben a topológiai világképben jelent meg az emberben belül a hat irány: fent-lent, elől-hátul, jobbra-balra. Mit jelent ez a belül megjelenő irány? Nem könnyű ezt leírni! Képzeljük el például az ízlelést, amelyet a görög ember úgy élt át, hogy az ízek a nyelv elülső részétől kiindulva intenzíven jelentkeztek és valahol hátul elhaltak, és ebben az ízlelésben az elől-hátul irányt lehetett érzékelni. Az elemek átélésében a fent és a lent jelent meg. A tűzben a görög a könnyűséget mint a fenti irányt, a földet, a nehézséget pedig mint lentet élte át. A lent élménye úgy jelentkezett a görög embernél, hogy a teste érzékelte a nehézségi erőt, de annak középpontját is, és mint a Föld lakója, ebben az érzésben eggyé vált a Földdel, a Föld nehézségi centrumával. Ha ezt végiggondoljuk, talán közelebb jutunk a geocentrikus világképhez, a ptole-maiosi gondolathoz. A tér nem külső, absztrakt fogalomként élt az emberben, hanem belső működő erőként. De még valami működött belül: egyfajta matematika. A matematikát a görög belső működési rendként élte át, amely a kozmosz, a csillagok működési rendjének a testén belüli átélését jelentette. A matema-tizálás a kozmosz rendjének belső átélését jelentette.
Ahogy a régi térélmény halvány emlékeként rendelkezünk tájékozódó képességgel, úgy a zene egyfajta belső átélése halvány visszfénye a belső matematizálásnak.
A háromszöget vagy a négyszöget a görög úgy élte át, hogy mozgás közben egy háromszöget vagy négyszöget járt be. A térváltozás belső átélését belső matematikának, belső geometriának is nevezhetjük. De az így átélt geometriai forma megfelelt annak, amit a külső világban látott, így számára a külső megfelelt annak, amit a belsőben - mintegy az isteni, a szellemi lenyomataként - átélt, és így találta meg az azonosságot a külső (kozmosz) és a belső (mikrokozmosz) között.
Átlépve a középkorba, ha jellemezni akarjuk ezeket az évszázadokat, akkor két, egymással összefüggő folyamatot kell megfigyelni: a tér és a matematika kihelyeződését az emberi belsőből a külvilágba. Az emberi tudat fejlődése során sok évszázad eltelt, míg a belül élő tér kihelyeződött a külvilágba, és megjelent mint háromdimenziós koordináta rendszer. Descartes (1596-1650, francia matematikus és filozófus, az analitikai geometria megalkotója) koordináta-rendszerével ennek a folyamatnak a végtermékét alkotta meg. Ezzel megindult a térelméletek sora, hiszen míg belső geometria létezett, annak egyedül csak az i.e. 300-ban született euklideszi geometria felelhetett meg.
A tér kihelyeződésével elvész mindaz a belső átélés, amellyel az ember a Földet a világ közepeként éli át. Ez vezet a kopernikuszi világképhez. Ezzel párhuzamos folyamat a matematika ki-helyeződése a belsőből a külsőbe. Amit az ember a kozmosz törvényszerűségeként belül élt át, az egy elszakadás következtében megjelenik mint önálló, külső matematika. A gondolkodás fejlődésével ez a matematika önállóvá válik. Az önálló, gondolkozásra képes embernek már nincs szüksége egy állandóan bennélő kapcsolatra a belső világ és a kozmosz között. Önálló gondolkozása révén az ember képes elméleteket létrehozni, amelyeket utólag összevet - vagy legalábbis megkísérel összevetni - a valósággal. A matematika fejlődésével ezt a folyamatot követhetjük. így a differenciál- és integrálszámítást úgy jellemezhetjük, hogy az egyik részekre szedi, megöli a valóságot, a másik a halott részeket egyesíti, egységgé merevíti. Ez a folyamat az egész természettudományban végbemegy, a kozmosz törvényszerűségei matematikai egyenletekkel leírhatóvá válnak (Kepler törvényei). Megszűnik a geocentrikus világkép, a teret koordináta-rendszer jelöli. Egyfelől valamit elvesztett az ember, de azt is látni kell, hogy mit nyert.
A már jellemzett tudatváltozásnak köszönheti az emberiség a fizikai világ törvényszerűségeinek saját megismerő erőivel történő megismerését. Ez forradalmian új az emberiség történetében. Igy:
- rátekint a fizikai világ egy folyamatára, megfigyelési iskolázást végez,
- keresi a megfigyelt folyamatok összefüggéseit,
- kiterjeszti, általánosítja a folyamatokat: törvényeket állapít meg.
Az ember új képessége bontakozik ki. Ez figyelhető meg a természettudomány fejlődésének két fejezetében: az 1600-1750 közötti ún. klasszikus korszakban, és az újkorba vezető - ipari forradalomként is emlegetett - 1750-1840 közötti korszakban. A megfigyelések egyik iránya a kozmosz. Míg Kopernikusz még távcső nélkül, szabad szemmel, illetve egy kvadránsnak nevezett műszerrel figyelte az eget, addig Kepler már törvényeket alkot - a néhány évvel előtte felfedezett - optikai távcsővel végzett megfigyelések alapján. Az ezt követő kort, melynek nagyszerű felfedezéseit megismertük, a megfigyelő ember diadalaként jellemeztük, amelyben megjelenik a SZÁM, a MERTÉK és a SÚLY.
A folyamat egy bizonyos csúcspontját Newtonnál éri el, aki úgy alkotja meg a klasszikus mechanikát, hogy az összefüggéseket teljes mértékben a külső matematikából veszi, és nincs már benne semmi, ami az emberre vonatkozna. Newton mechanikájában a matematikailag leírható tömegpontok a világ építőkockái. (A görög filozófiában a fizikai világot felépítő anyag építőrészei még a láthatatlan atomok voltak.)
Newton geometriailag igazolja, hogy az anyagpontokból felépülő testek matematikailag kifejezhető törvények szerint, míg a bolygók Kepler törvényei szerint mozognak. A szabadesés törvénye, illetve a nehézségi erő adta gondolkozás felel meg az anyagpontokból felépülő anyagvilágnak, ahol a halott, szervetlen világ törvényszerűsége uralkodik.
Az előadás következő részében az erőátvitel, az erőkoncentrálás történetét ismertük meg.
Az erő többszörözése már Kr.e. 700-ban megjelenik a csigasorral. Kr.e. 250 körül egy alexandriai görög (Krészibiosz) feltalálja a légsűrítéssel működő pumpát (tűzoltás, víziorgona, hajítógép). A vízierő ipari hasznosítása az i.sz. IV. században, a rómaiaknál kezdődik meg. A XVII. században felgyorsulnak az események. 1693-ban az angol J. Hardley még a tengerhullámzás energiáját alakítja át forgómozgássá. A nagy áttörést a gőzgép megjelenése hozza. James Watt, aki 1763-tól foglalkozik a gőzgép kifejlesztésével, 1781-ben iparilag is felhasználható gőzgépet alkot. A találmány meghatározóan átalakítja az emberiség életét, és az energiaátvitel mai napig sem áttekintett folyamatát indítja meg.
Egyik oldalról nézve az ipari forradalom a tömeggyártás, az ipari struktúra kialakítását teszi lehetővé, így iparágak születése köthető a gőzgép felfedezéséhez. Másik nézőpontból tekintve a társadalomban egy szociális zavart indít meg, amelyet talán ma élünk meg a legintenzívebben, de keletkezését nemigen ismerjük. Csak néhány gondolat erejéig tekintsük át ezt a történetet.
Talán kezdjük a XVIII. század előtt, amikor a legnagyobb munkákat - így például egy katedrális építését is - kézi erővel végezték, ehhez legfeljebb némi állati erő járult, mint a lóvonta-tás.
Úgy is mondhatjuk, hogy a felhasznált erő akarati erőn alapult, amelynek fizikai megjelenése maga az emberi test volt. Ehhez az energiához szükséges volt némi élelem, ruházkodás, lakás. Egy adott feladat elvégzése ezen erők összegyűjtését jelentette egy adott helyen.
Ez az állapot a termelés és a felhasználás természetes egyensúlyát alakította ki. Az első nagy zavart a gőzgép megjelenése okozta. A szén és a víz lényegesen nagyobb erőkoncentrálást jelentett, így a térbeli egyensúly felborult. Hozzá kell tenni, hogy ennek az erőkoncentrálásnak még mindig voltak térbeli határai, nevezetesen a szén és a víz lelőhelyei szerint. A nagy áttörést ebben a folyamatban - az időben egy kicsit előreugorva - az erő elektromágneses úton történő közvetítése jelentette, legyen az vízi- vagy napenergia. Itt látszik annak a folyamatnak a lényegisége, amely a gőzgéppel indul, nevezetesen: hogy az erőkoncentrálásnak nincs térbelisége, nincs térbeli korlátja. Az energia korlátlanul kiterjeszthető. A termelés-fogyasztás eddigi egyensúlya felborul, és egy mélyreható szociális zavar keletkezik.
Folytatva a kor jellemzését arról beszéltünk, hogy a még részben megmaradt régi tudati állapot, illetve a lassan kialakuló természettudományos módszer ellentmondásba került a nem-materiális jelenségek, a fény, az idő, a vákuum esetében. Új gondolkodásra, tudatváltozásra volt szükség. Elmondhatjuk, hogy a bekövetkezett tudatváltozás nemcsak a görögökhöz, hanem Galilei korához képest is jelentős. Ezzel az új közelítési móddal fordultak a tudósok a nem közvetlenül megragadható jelenségek, az idő, a fény, a vákuum, a hő felé. Az időmérés fejlődésénél már tapasztalható, hogy nem pontosabb mérőeszközre volt szükség, hiszen mondjuk a görögök vízórája pontosabb volt, mint a középkorban, a rugós óra feltalálásakor készített szerkezetek. Az új, más „idő"-höz volt szükség új, más szerkezetekre. Az idő fogalmilag változott, az ember és az idő megváltozott viszonylata hívta életre az új szerkezeteket. így a kisebb órákat hordozni lehetett, be lehetett építeni pl. a hajókba.
A hőmérés története is - a skálával mérhető relatív hőmérséklettől az abszolút hőmérsékleti skáláig - azt mutatja, hogy a hő fogalma, a hő és az ember viszonya változik meg, és ennek külső jellemzője a mérhetőség, számíthatóság; a súllyal, a nehézséggel összefüggő megjelenítésre való törekvés. Áttekintve ezt a kort úgy tűnik, a kutató embernek minden sikerült. A szorgalom, a tudás, a megismerés határtalan vágya megoldani látszott minden problémát. A föld polgára meghódította az egész világot, minden az övé lett. Vagy mégsem?
Ebben a győzedelmes menetelésben valami más is történt, talán azt mondhatjuk, hogy itt kezdődött ember elbizonytalanodásának máig is tartó folyamata.
Róbert Hookes (1635-1703), aki a mikroszkóp feltalálásakor készített első berendezés talán első szisztematikus használója volt, a növényi szövetek tanulmányozása mellett felfedezi, hogy a gyakorlatilag geometriai pontnak felfogható gombostűfej, illetve a geometriailag egyenesnek tekinthető késéi mikroszkópos képe milyen hihetetlen módon eltér a szabad szemmel látott, eddig valóságnak gondolt képtől. Logikusan felteszi a kérdést: de hát akkor a szemem, vagy a szemem „meghosszabbítása" (a mikroszkóp) mutatja a valóságot? El lehet képzelni, milyen megrendítő felfedezés és milyen elbizonytalanító érzés volt, hogy érzékszerveink esetleg nem is a valóságot mutatják! Róbert Hookes szisztematikus mikroszkópos kísérletei megingatták a kor tudósait, de talán mi is átérezzük elbizonytalanodásukat, hiszen a biztosnak érzett földi megismerés alapjaiban kérdőjeleződött meg. Ez a bizonytalansági érzés felfokozódva, egészen szélsőségekig víve jelenik meg Hume (171 1-1776) filozófiájában. 0 a szkepticizmus filozófusa, aki odáig jut, hogy állítása szerint az értelem nem képes a világ amúgy is szétválasztott dolgai között bármiféle reális kapcsolatot találni. Mi a fontos számunka Hookes kérdésfelvetéséből?
Úgy gondolom, nem fontos eldönteni, hogy melyik világ a reális világ, vagy mikor érzékelek a szememmel valósan: mikroszkóppal vagy anélkül. De két dolog nagyon fontos a történetből. Az egyik, hogy azt az elbizonytalanodást, amelyhez hasonló - vagy még rosszabb - érzés ettől kezdve az embert egészen napjainkig kíséri, keletkezése pillanatában láthatjuk, és egy kicsit átérezhetjük. A másik, talán még fontosabb dolog, hogy legyen tudatunk arról, hogy itt két különböző nézőpontú megfigyelésről van szó, amelyeket nem szabad összetévesztenünk. Talán a mikroszkópnál ez túl nyilvánvaló, és így nem is látszik szükségesnek a hangsúlyozása. Ha viszont végigtekintjük a „másik világ" keletkezési és fejlődési történetét, akkor érthetővé válik, miért szükséges ez a szigorú szétválasztás és ennek a tudatba emelése.
Később át fogjuk tekinteni a Cyber-Space, a virtuális világ keletkezéstörténetét a képtől a belsőnk teljes apparátusát mozgósító virtuális világig. Most csak arra a játékra utalok (3D), amely a nagyobb bevásárlóközpontokban látható ¡11. „élvezhető". Egy a tér minden irányába mozgó székbe csatolja be magát a néző, de már nem is nézőnek, hanem a film tematikája szerint időutazónak nevezik. A szék valós mozgásához egy a valósághoz rendkívül közeli térbeliség látszatát keltő vetítés és hangeffektus kapcsolódik.
A nézőnek hiába van a tudatában, hogy ő nem időutazó, a látszatot és a valóságot, a két világot, a két nézőpontot oly mértékben összekeverik, hogy a vásznon megjelenő szörnyet a mozgó székben ülő ember teljes valóságként éli át, a tudatából teljesen eltűnik a szétválasztás lehetősége (persze éppen ezért ült a székbe...).
Talán sikerült érzékeltetnem, hogy miért fontos a mikroszkópnál, ennél a legegyszerűbb esetnél is a szétválasztás, a nézőpont tudatos alkalmazásának a képessége. Mindkét „világból" megfigyelési eredményekhez, tapasztalatokhoz juthatunk, de a hármasságon belül - tehát a megfigyelés, az összefüggés-keresés, illetve a természeti törvény megállapításának szakaszában - mindig tudnunk kell, hogy melyik „világból" szereztük megfigyeléseinket. Néhány hétköznapi dolognál ez nyilvánvaló. Egy virágüzletben a virágok közötti különbség alapján választunk, a látható tulajdonságok alapján. Senkinek nem jut eszébe ehhez mikroszkópot, elektronmikroszkópot igénybe venni. De vajon hogy jutott az ember eszébe a XX. században az anyagok, elemek tulajdonságát a csak segédeszközökkel - vagy még azzal sem - kutatható belső, láthatatlan anyagszerkezetük alapján jellemezni, és ezt tenni a kémia alapjává?
A téma sajátosságának megfelelően az előadások a meghívott vendégek (Dévényi Sándor, Patzauer Irén, Makovecz Imre, Kampis Miklós, valamint Somogyi Tibor négy előadása) sorstörténetét, küzdelmeit és sikereit állították a középpontba. A teljesen különböző történeteken is átsugárzott az a belső erő, ami ezekben az emberekben közös.
Mindenki számára érzékelhető volt, hogy a vállalkozások tudatos elhatározás, az élethelyzetből következő felelősségvállalás miatt alakultak küzdelmekkel és erőteljes akarattal teli sorsokká.
Az út során szerzett tapasztalatok megismerő erővé váltak, és az eleven élet formálta azokat a gondolatokat, melyek továbblendítettek bennünket. Célunk továbbra is az, hogy hidat ver-
jünk a kétségek (kettősségek) között. A sokat emlegetett gyakorlati élet (ebből következik, hogy elméleti élet is van?), a bennünket körülvevő világ megismerése révén eleven és húsba vágó kérdéseket tegyünk fel, hogy ne aludhassuk át megszokott módon a jelenvalót.
A „szabadidős gondolkodás" vágyait oszlassa szét az eleven gondolkodás, ami nem ismer korlátokat és tekintélyeket, de elegendő erőt és bátorságot ad, hogy az „elméleti életet" odahagyva valódi emberekkel találkozhassunk és megragadhassuk az előttünk álló feladatokat. Igy jutunk a valódi időbe, ahol mindenre jut idő és semmire sem, és ahol olyan jeleket hagyhatunk, melyek összekötik a két partot, a mélységeket és a magasságokat, a kezdeteket és a jövendőket.
(Beszélgetés Somogyi Tiborral. A beszélgetés további résztvevői: Dankházi Tímea, Marozsán Emma, Kertesy Gábor és Tóth Sándor. Az előadásról készült összefoglalót készítette Marozsán Emma, a beszélgetést lejegyezte Kertesy Gábor)
A beszélgetés hátterét az a Szabad Főiskolán tartott két előadás jelentette, ahol - a CERASUS bútor megteremtőjeként - saját vállalkozásod kapcsán megélt tapasztalataidról és saját belső útkeresésedből származó felismeréseidről beszéltél, különös tekintettel az alkotás és teremtés mibenlétére, lényegére és különbségére. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány továbbgondolásra érdemes, izgalmas gondolat az előadáson elhangzottakból:
Mai „röghajtásos társadalmunk" egy folyamatos kezdeményezésbe, vállalkozásba kényszerült, merevült világ, noha lélekben nem fogadtuk be ezt a fogalmat, és nem biztos, hogy ez az az irány, amit akarunk.
Kérdésként merül fel, vajon mi a mai vállalkozásba kényszerült értelmiségi szerepe, miután a rendszerváltással korábbi oppozíciós szerepe talajvesztetté vált? Mit kezd az így nyert szabadsággal?
Ebből adódik egy következő kérdés: mi is a szabadság valójában, mi a forrása, és milyen lehetőség adódik ebből? Hamvas Béla az individualitást egyfajta zuhanásként, az örök embertől való távolodásként írja le. Az antropozófia szerint ez egy lehetőség a szabaddá váláshoz. Vajon melyik igaz e két ellentmondó állítás közül?!
A mai ember attól érzi magát szabadnak, hogy választhat. Ez egy óriási tévedés. A választás éppenhogy elaltat; választásra kényszerít, de csak a felkínált, lezárt lehetőségek közül, ezzel a passzív elfogadás szerepét osztva ránk.
Ezzel szemben az emberben szabad lehetőségként, mai teremtettségi állapotánál fogva létezik egy aktív erő, ami minden igazi alkotás és teremtési folyamat valódi forrása és továbbhor-dozója. Ennek megvilágítására a második, teremtéssel foglalkozó előadásodban egy igen izgalmas, egyéni gondolatmenettel oda jutottál, hogy a Teremtő követte változásaiban az embert és világát, és ennek során a teremtőben is változott valami, a teremtmény változásának visszahatásaként. Ez megmutatkozik nevének változásában is :
- a teremtés hat napja alatt Istennek nevezik, ezalatt az idő alatt csak ad;
- a Paradicsomi állapot időszakában, Úr Istenként már nemcsak ad, de rendelkezik, kötelességeket, tilalmakat szab;
- a bűnbeesett és ezáltal testté lett ember Uraként pedig már el is vesz: „legyen az ő élete szabott, mivel, hogy ő test";
- az Új Szövetségben mint Atya ismét ad. Egyszülött Fiát adja a világnak, hogy az őt befogadó, magára Ént mondani képes és eszerint élni tudó ember felismerhesse az „Én vagyok az Út, az Igazság és az Elet" világosságát, mint a szabadulás útját, és egyben az aktív teremtőképesség forrását. Ez azonban már az ember döntésétől és erőfeszítésétől függ. Ebben áll az individuális ember szabadsága!
Itt található meg a fenti ellentmondás feloldása, miszerint mindkét lehetőség, a zuhanás és a szabaddá válás is igaz. A fejlődés abban áll, hogy az ember képes az ellentmondások fölött hidat építeni. A romlás pedig az ellentmondások félresöpréséből áll elő.
Ebben a történetben is megfigyelhető a teremtő és a teremtmény viszonyának folytonos változása. Ebből az odaadás és az így létrejövő találkozásból megszülető új minőség mozzanatát emelted ki, eszerint megértve Hamvas Szent Tudományának segítségével a János evangélium prológusában rejlő mély titkot:
„Kezdetben vala az Ige
És az Ige vala az Istennél
És az Isten vala az Ige"
(itt a „vala" szó egyszerre jelent múlt és jelen időt, ami a teremtés folytonosságára utal)
A Világ az Isten álma.
A kezdetek előtt egyetlen létező van, a
Lélek.
A teremtés hat napja alatt a teremtő Isten az ideák világából megformálja a világot. Ebből a formálódásból alakul ki az élet, ami nem azonos a léttel. Ebben egy odaadás mozzanata nyilvánul meg. A Lélek odaadja magát az ideák világának, az őstermészet világának. Ebből a mozzanatból születik a Logosz, a teremtő Ige aktív ereje, a Lét tüzeként, a határtalan és a határos képi világ találkozásánál.
Ezt a teremtő aktivitást kapja meg az ember teremtett lényként a „sokasodj" áldásával és parancsával.
Talán ebből a mozzanatból érthető meg leginkább az alkotás és teremtés lényege és mibenléte, ami a teremtő emberre is igaz.
Mi az alkotás?
Alkotni annyi, mint alakot adni egy ideának. Az alkotás mindig egyszeri és személyhez kötődő. Alkotni egy valamit lehet.
Mi a teremtés?
A teremtés az a folyamat, amelyben az alkotás egy ismétlődés nélküli sokasodással teremtődik, folytatódik tovább. Az ember önmagában nem vállalkozhat a teremtésre, csak kezdeményezhet. Ebből elindulhat egy teremtő-dés, ami azonban feltételez egy közösségi mozzanatot. Az ember önmagában nem teremtőképes lény. Minden teremtés visszavezethető egy első emberre (Mózes és a törvény, Rudolf Steiner és a Waldorf), aki azonban nem áll felette annak, amit elindít. Ez a mozdulat nem felülről lefelé, hanem belülről kifelé indulhat el. Ez
egy tágulás térben és időben, ahol a kezdeményezőre visszahat teremtése. A közösség nem nélkülözheti az individualitást és viszont. Ebben az egység és szabadság mint összetartozó ellentétpár van jelen. A „sokasodj" paranccsal megszűnik az abszolút szabadság, ez a formálódásban már nincs jelen. Ami itt számonkérhető szabadság, az az ismétlődés nélküli sokasodás lehetősége.
A mai értelmiség egyik alapproblémája, hogy hogyan ragadható meg az idea! Altalános reakció a mesterségek, a tárgykészítés szakralitásának elvesztése feletti siránkozás, de ez az út nem vezet sehová. Akkor hát hol a továbbfejlődés lehetősége?
Hamvas Béla szerint nincs fejlődés. Rudolf Steiner szerint van. Hogyan hidalható át ez az újabb ellentmondás? A továbbvivő utat ma a szociális közegben, és nem a természetben kell keresni, ebben van a továbbfejlődés lehetősége, itt jöhet létre az új minőség csíráját magában rejtő találkozás. Ezért ma a közösség nem morális, hanem egzisztenciális kérdés, ahogy az is, hogy szabadidős tevékenységként, vagy mindennapi munkásságként foglalkozunk ezzel a kérdéssel.
Mi történik ma e területen?
A régi korok művésze az ideát nem evilágból vette, hanem megálmodta, majd megkereste hozzá az evilági formát. Itt a művész egy híd-szerepet töltött be, az ideák világát kötötte össze a formák földi világával. A mai ipari formatervezésben épp fordítva történik: a formát álmodják meg, és ezt evilági gondolattal adják el (reklám).
Mi a lényegi különbség a kettő között? Az, hogy az idea egy örök lényeg, a teremtés óta különböző analógiákon keresztül hat. Ezzel szemben a gondolat nem örök lényeg, folyton változik, a jelenhez kötődik. Tehát egy erre épülő alkotásba eleve be van építve az elévülés és a lejáratás kényszerűsége.
Ma a fő tervezési terület az üzleti terv, a többi ennek van alárendelve. Ennek eredménye, hogy az alkotás,
amely lényegéből adódóan csak egy(etlen) lehet, annak van kitéve, hogy tömegtermékké silányul. Ma a virtuális másolás korát éljük. A kapitalizmus belső ideája a növekedés, fő jellemzője az ügyesség, eszköze az ígéret (pl. autók fényes csodái). Ezáltal szocializál a médián keresztül (fogyasztók tömege, mint a növekedés záloga). Az elmúlt 2000 évben az „Én vagyok" „Én vagyon"-ná, a vagyon Énné vált. A jövőt ennek túllicitálásá-ban látni kétséges és veszélyes. A mai kapitalizmust nem ügyességi alapon kell meghaladni, hanem az átvilágított-ság, az ihlet és az egyensúly erejével.
Miért nincs egyensúlyban a kapitalizmus, noha van belső ideája? Mert a növekedés nem más, mint a „sokasodj" parancs egyoldalúsága, puszta parancsvégrehajtás. Hiányzik belőle a valódi idea, az aktív teremtő erő.
Ez e kor legnagyobb ellentmondása, melynek feloldása (áthidalása) kulcskérdés, félresöprése pedig biztos zuhanáshoz vezet. De ellentmondás kezelésére csak valóban organikus szervezet, valódi közösség képes, szemben az organizált tömeggel.
A CERASUS vállalkozás létrehozását az a tapasztalat motiválta, hogy miközben a világ fejlődik, a dolgok silányulnak. Kérdés, vajon így kell ennek lennie?
A cél egy olyan mikrovilág létrehozása, ahol az arra igénnyel bíró ember egyedit kaphat, választék helyett egyediséget, elérhető áron. Ehhez másképp kell bútort csinálni. A szériagyártás lényege arra épül, hogy a dolgokat csak egyféleképpen lehet összerakni. Ez kizárja az egyedi igény lehetőségét. Másik gond, hogy a mai szakemberek nem tanulják meg a szakmát tisztességgel, nem válnak szaktudókká.
A munka során a további, felmerült problémák vártak megoldásra:
- megbízhatóság: erő az emberek megtalálásához és megtartásához;
- az egyedi gyártás idő- és munkaigényes, így drága; ezért szériaelemek alkalmazására van szükség a lényeg megtartásával;
- fizetés a szállítás után, ez kockázattal jár; alapvetően fontos az egyértelmű és mindkét fél számára tisztességes garanciát jelentő szerződés;
- rugalmas, átlátó képességgel rendelkező, problémamegoldó, a cég szellemiségét hordozni képes apparátus: belső organikus felépítettség, közösségen alapuló szervezet.
Ebből a formálódásból született meg az az előadáson bemutatott bútormakett, amely konstrukcióját tekintve alkatrészekből áll, illesztési szabályokkal, de ezek elég rugalmasak ahhoz, hogy belőlük egyedi bútort lehessen tervezni és gyártani. Természetesen vannak kötöttségek, de az eddigi közel 1000 bútor között nem volt két egyforma (ismétlődés nélküli sokasodás lehetősége).
A bútor készítésébe több találkozás lehetősége is - mint közösségi elem -beépül:
- Az első a vevő és a tervező találkozása. Az igény és a felkínált lehetőség találkozásában van az új minőség lehetősége. A tárgy, ami létrejön, mindkettőjüktől szabad, előre egyik sem tudja, hogy mi lesz belőle. A vevővel való folyamatos kapcsolattartás stabilitást jelent és bizalomépítő.
- Az asztalosműhelyben a felületkezelés előtt összeállítva bemutatásra kerül a bútor. Itt találkozik először az asztalos a vevővel, majd később a kész bútor helyszínen való összeszerelésénél. Ebben a környezetben az asztalos számára is adott az alkotás lehetősége, a műhelyben eltöltött idő, tapasztalat és ambíció függvényében.
- A cégen belül rendszeresek a belső konferenciák: beszélgetés arról, amit a világba viszünk. Ez is egy közösségi elem.
- Legalább ilyen fontos a szakmán belüli kapcsolattartás, szakmai konferenciákon való részvétel. Szerencsére egyre nagyobb az elismertség és támogatottság, így esély van arra, hogy itt is létrejöjjön egy összefogás, közösség, ami a magyar bútorgyártás exportképességének visszaszerzését célozza meg.
- Nagy hangsúlyt kap az informatika, egyrészt mint a munkát egyszerűsítő segédeszköz (egyedi szoftver a tervezéshez, konszignáláshoz, látványterv bemutatáshoz), másrészt mint új kapcsolatteremtési lehetőség (internet).
A fenti szervezési és működési elv nem egy minden részletében előre kidolgozott vállalkozási terv volt, hanem a menet közben adódó ellentmondások folyamatos feloldásából alakult-alakul, teremtődik folyamatosan tovább egy belső változásban. Az ember cselekvésével elébe megy önnön megértésének. Ha az embernek van ereje arra, hogy amit fontosnak tart, azt belevigye a világba, az egy idő után már egzisztenciálisan hat. És ha az ember felépíti saját útját, akkor arra is rájön, hogy van vezetője.
- Hogyan jutottál el a bútorgyártásig és hogyan kezdted el?
Végzettségem szerint közgazdász vagyok. Szakemberként a Ganz-MAVAG vezérigazgatóságán kezdtem dolgozni, aztán - Budapestről való elköltözésemet követően - Gödöllőn egy építőipari középvállalatnál voltam gazdasági vezető. Ez a cég az elsők között volt Magyarországon a csődbe sodródó állami vállalatok sorában, így a helyzetem itt néhány hónap után ellehetetlenült. Utam az államigazgatás felé kormányzott: két évet dolgoztam a Gödöllői Tanácson, majd a Veresegyházi Tanács felügyelete alatt létrehoztam egy gazdasági vállalkozást.
A rendszerváltás időszakában aztán magánvállalkozást alapítottam, és azóta ebből élek.
A bútorgyártás a Waldorf-óvoda igényével lépett be az életembe, és az egész dolog kezdetben inkább passzió volt egy egyébként jól menő építőipari vállalkozás árnyékában. Meg kel mondanom, hogy nem a bútor fizikai értelemben vett elkészítése érdekelt. Sokkal inkább az a probléma, amit az emberek egyedi igényeinek kielégítésében az igen gyenge szakmakultúra okoz, valamint az egyedi bútor drágaságában és a fizetőképesség gyengeségében lévő ellentmondás. Ezek az ellentmondások különösen feszítetté válnak több szakma találkozásában. Közgazdászként érdekelt: hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat áthidalni? Olyan kísérletbe fogtam tehát, amihez nem lehetett a bútorgyártás bevételéből fedezetet teremteni. Ez a kísérlet máig tart, bár egészen más nagyságrendben és sokkal tágabb keretek között, és mára már többé-kevésbé önfenntartó módon.
- Ezek szerint ahhoz, hogy a bútorgyártással és ezen keresztül a Téged érdeklő problémával elkezdhess foglalkozni, egy másik vállalkozásból kellett forrást teremtened. Szükségszerűnek tartod, hogy a valódi alkotás lehetőségét egy másik tevékenységből, illetve külső forrásból kell biztosítani?
Altalános gondolat a világban, hogy a gazdaságban a gazdaság szabályait követve kell tudni megélni. Aki erre nem képes, az a gazdasági szférán kívül keresse a helyét. Nos, van ezzel egy probléma. A gazdaság ugyanis csak a hitelt, sőt, inkább csak a kölcsönt ismeri. A kölcsönt, amit kamatostul vissza kell adni.
Innovatív tevékenységet folytatni azonban nem lehet kölcsönből, vagy ha mégis, akkor annak várhatóan bukás a vége. Úgy gondolom: múlhatatlanul fontos, hogy egy kezdeményezést térben, időben és pénzben korlátok ne kössenek. Ha az ember külső segítségre nem számíthat, akkor magának kell megteremtenie iniciatívájához a pénzt, de ahhoz képest külső forrásból. Az a gondolatsor, amit a főiskolán elmondtam, nem volt meg tíz évvel ezelőtt, hanem az idő közben szerzett tapasztalatok érlelték ki. Fenyő Ervin mondott olyasmit a Széchenyiről tartott előadásán, hogy az embernek fel kell építenie saját útját ahhoz, hogy ráérezzen: van vezetője. Magam is így tapasztaltam.
- Megfogalmazhatók-e a teremtés külső és belső feltételei? Mi számít teremtésnek?
Úgy gondolom: az ember egymagában nem teremtőképes lény. A formateremtés közösségi feladat. Az ember természetesen a közösségépítés iránt kifejthet egy csak rá jellemző aktivitást, és ez később meghatározó lesz abban, ahogy a közösség működni fog. De ő maga sem tudja, hogy mivé válik az, amit elindított. És éppen ez a dolog lényege, ettől a leválástól lesz a közösség teremtmény: túllépi a kezdeményezőt minden tekintetben.
Érdekes különbség mutatkozik egy Waldorf-iskola vagy egy vállalkozás létrehozását követően. Előbbiben szinte törvényszerű, hogy az ember épít egy utat, és aztán mások fognak járni rajta.
Egy vállalkozásban, ahol az ember tulajdonos, sokkal kevésbé megy végbe ez az elválás.
Hogyan válik mégis teremtménnyé akkor egy vállalkozás? Hogyan oldódik el a kezdeményezőtől? Azon dolgozom, hogy az utánam jövő generáció mielőbb átvegye tőlem a feladatokat. Ez jórészt már megtörtént, cégünkben sok aktív, önálló fiatal van, az én dolgom ezáltal állandóan változik, kifelé haladok a napi történésekből. Mégis, ha valami baj keletkezik, a tulajdonosi szerep lehetővé teszi a tevékeny beavatkozást. Ezt a Waldorf-iskolában nem tehetem meg mint alapító, ha egyébként a beavatkozásra a személyes legitimitásomat elveszítettem.
- Az óvodai bútormegrendelés óta hogyan alakult a kapcsolatod a Waldorf-intézményekkel?
A'Waldorf iskola nyolcosztályos intézményéhez szülői kapcsolat már nem fűz. Családfőként a gimnáziumban és az óvodában vagyok érintett, de nem különben, mint más szülők. Ami foglalkoztat: miképp lehet a Waldorf-iskolából kikerülők további képzését létrehozni?
- Hogyan kezdtél el foglalkozni a keresztény és más ezoterikus hagyományokkal? Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az antropozófiával?
Neveltetésemre és a korra egyaránt jellemző, hogy harminckét éves koromig talán csak turistaként voltam templomban. Amit tudtam a vallásokról, azt inkább a történelmi érdeklődésemnek köszönhettem, mint valamiféle átélésnek. Ezt az alaphelyzetet nem javította az antropozófiával kapcsolatos első találkozásom, amikoris becsöppentem egy nyári táborra, ahol történelmi előadás címén a szaturnusz kor sajátosságairól beszélt egy előadó, méghozzá meglehetősen avatatlan emberek előtt.
Ha nem ismertem volna meg Uray Györgyöt, aligha lehetett volna még egyszer hasonló helyre elvinni. Uray György volt a Dunakeszi Waldorf Iskola alapítója, de Gödöllőn is évekig együtt dolgozott velünk a kezdetekben.
Az ő személyiségében volt valami különös és nagyszerű, ahogy osztatlanul volt képes sugározni környezetére a szeretetet. Mondhatnám, tőle kaptam az „első beavatást": lehet a világban szeretettel élni.
Az antropozófiával kapcsolatos érdemibb viszonyom csak ezt a találkozást
követte.
Akkoriban feleségem és én megismerkedtünk Halász Endrével, Szada katolikus plébánosával, aki egy idős, sugárzó, rendkívüli személyiség, és hosszabb időn át látogatóivá lettünk a vasárnapi miséknek, megesküdtünk a templomban.
Nem a hittanból, inkább az ezoterikus irodalomból, de sejtettem már, hogy mivel találkozhatok a templomban, ha úgy lépem át a küszöböt, ahogyan kell.
- Visszatekintve eddigi életedre, mit vinnél magaddal az első harminckét évből, és mit az azóta eltelt időszakból ?
„Eletem felén" egy materialisztikus világlátásból egy idealisztikus közegbe léptem. Ereztem, hogy le kell válni arról, ami eddig volt, életem minden terén alapvető változások mentek végbe egy-két év alatt.
Ami a vállalkozást illeti, ott csak sokára találtam partnereket, hiszen először is a magam számára kellett világossá tennem, hogy mit is csinálok. Idő kell ahhoz, hogy egy gyakorlat hitelessé váljon. Erre a megteremtett hitelességre építve azonban olyan kapcsolatok jöhetnek létre, amit bajban tapasztalhatunk meg igazán. '98 decemberében egy éjszaka porig égett az üzemünk, benne öt garnitúra bútorral, valamennyi gépemmel, anyagaimmal. Akkoriban tizenegy asztalos dolgozott ott, nem volt köztük senki, aki cserben hagyott volna. Az épületet azóta helyreállítottuk, a céget a biztosnak látszó összeomlás elől kimentettük, valamennyi vevővel szemben helytálltunk. Hasonlóan jó kollektíva jött létre a műszaki és kereskedelmi területen dolgozók között, és országosan szélesedő kapcsolataink is egyre jobbak. Tudatosan építünk egy hazai bútorszakmai együttműködést, amihez az interneten működő informatika létrehozásán dolgozunk.
- Hogyan jött létre az előadáson bemutatott bútormakett?
Bútorgyártóként való indulásomkor az a felismerés jelent meg bennem, hogy a privát szférában kevesek számára lehetőség az egyedi bútorhoz jutás, miközben erre nyilvánvalóan igény van.
Ennek okát abban látom, hogy a vállalkozók félnek a privát vevők körében adódó sokféleségtől, a viszonylag kis volumenű munkák egymás mellettisé-gétől. Ugyanígy tartanak a megrendelők a bizonytalan referenciájú kicsi szállítóktól. Mindkét fél számára bizonytalan az ár és a szerződés feltételrendszere.
A probléma egészében való ismétlődő elmélyüléseim végül különös eredményt hoztak: egy új bútorgyártási technológiát. E technológia lényegét mutattam be a főiskolai előadásomon egy makett segítségével. A bútor, ahogy mi csináljuk, a vevő felől nézve száz százalékban egyediként jelenik meg, míg az üzem számára száz százalékban kisszériás termelést jelent.
Ez a mozzanat a szervezésben, a megállapodások rendszerében, az árképzésben működni engedi az automatizmust, míg a dolog lényegi kérdéseiben az emberi találkozásokra épít. A tervezésben és a kivitelezésben éledő alkotás alapja a „kapcsolat-teremtés"-ben áll.
Meg kell vallani, hogy az egyediségnek vannak stílusbeli, formai és tartalmi korlátai a termékeinkben és szolgáltatásainkban, mint ahogy a szabadságnak is vannak korlátai a világban általában. Ebben is tapasztalhatunk tehát egy előrevivő ellentmondást. Előrevivőnek mondom, mert nem szándékozom az egyediség mai korlátait lezártnak tekinteni, mint ahogy a munkánk környezetét meghatározó közösségi viszonylatokat sem.
Úgy gondolom, hogy a termék és szolgáltatás individuális gazdagodását a közösségiség gazdagodása kell, hogy kísérje, illetve megelőzze. Itt ugyanis egy ellentmondás két oldala van jelen, melyek párhuzamos gondozást igényelnek. Ennek keretében az ellentmondások - áthidalásuk és meghaladásuk révén - egyre újabb, egyre magasabb szinten fogalmazódnak meg. Ebben a fejlődésben látom a termék individualitásának a gazdagodását.
Az ellentmondást az ember hajlamos harcra késztetésként felfogni. Amennyiben nem tudunk túllépni ezen a reflexen, és csatákként éljük meg tevékenységünk nehézségeit, személyes konfliktusait, akkor ez az ellentmondás felismerésének hiányát jelenti, és a fejlődést zavarja haladásának egészséges útján. Ahol az ellentmondás kezelését harcra váltjuk, ott kizárjuk magunkat a figyelem tárgyával szembeni szeretet felébredésének lehetőségéből.
Ki alkalmas együttműködésre? Csak az az ember, akinek belső ereje van, aki szabad. Aki nem szabad, az alkalmazkodik és bosszút áll... Hazudunk, amikor azt mondjuk, nem számit a pénz... A magyarországi vállalkozók, vállalkozások legnagyobb része minél több pénzt haza akar vinni... Ma az országban a jogszerű de nem erkölcsös kategória jellemző...
A fenti, gondolkodásébresztő kijelentések apró mozaikszemcsék Makovecz Imre előadásából, amelyet a Szabad Főiskolán 2000. január 8-án tartott. Néhány hét múlva négy hallgató munkahelyén kereste fel a neves építészt, s igyekezett az előadást beszélgetés formájában feleleveníteni. Nem kellett sokat kérdezni...
- Azért kell „ádámésévánál" kezdeni, mert otthon a gyerekeket nem tudják megtanítani, hogy mit is kezdjenek a pénzzel. Miért? Azért, mert Magyarország nincstelen - mondja Makovecz Imre. - Nagyon egyszerű. Ha valakinek - jó esetben - van egy telke, azon egy háza, ezen kívül a világon semmije sincsen. Az ország lakosságának több mint 50%-a így él vidéken, ahol semmi sincs, tehát se ipar, se semmi, mert ami volt, azt már rég tönkretették... És hogy áll egy szülő, amikor a gyerekét arra kellene megtanítania, hogy mi a pénz?! Nincstelen ember erre nem képes. Egy stabil alkalmazotti viszonyban élő ember csak alkalmazotti szempontból tud a gyerekének átadni abból valamit, hogy számára mit jelent a pénz.
- Hogy történik a nevelés? Hát nem dumával, hanem példával. Mert a gyerek utánzással tanul. Nem az a lényeg, hogy mit magyaráz az apja, hanem az, hogy milyen az apja. Na most, ha azt látja, hogy az apja így tud bánni a pénzzel, akkor ő is így tud bánni a pénzzel. Nehezíti a helyzetet, hogy az országban általános az egyke, és a másik pedig, hogy a szülők elválnak. Ez egy alapvető kérdés. Sajnálom, megint „ádámésévánál" vagyunk pénzügyben. Az a gyerek, aki a vasárnapi láthatás viszonylatában van az apjával, és az anyjával él, s az anyjától mást se hall, mint: „Az a rohadt apád már megint nem adta meg azt a pénzt, amivel..." stb., akkor mi a pénz? A pénz összekapcsolódik egy apaimágóval, s egy gyűlölethez is kapcsolódik. Végig lehet gondolni, milyen lesz a gyerek viszonya a pénzzel. A soha el nem érhető és a soha nem elég fogalma születik így meg.
- Szóval a családok szétrobbantása, és ennek tükrében a pénzhez való viszony, ez szindróma szintű Magyarországon. Mert kiből lesz vállalkozó? Ki az, akiben bátorság van, aki nem szarja össze magát az első kudarcra? Az, aki egy férfias karakterben vagy férfias formában lett fölnevelve. Ha ezt a formát - amit az apa ad a családban, és az anya a belső tartalmat adja ehhez - nem kapta meg, akkor hogyan legyen belőle vállalkozó? Ebből a típusból lesznek a nyakkendővel, nyakkendőtűvel, rövid fehér ingben kíméletlenül taposó alkalmazottak - a mai harmincévesek. Akiknek reménye sincs arra, hogy önálló vállalkozásba fogjanak, viszont kíméletlen álférfias erővel taposnak egy feltétlen engedelmesség ernyője alatt. Erre az embertípusra van szüksége a Nyugatnak. Itt, ebben a provinciában, bizony erre. Felületességre, amely abban jelenik meg, hogy valaki arra büszke, hogy átutalási betétszámlán kapja meg a fizetését. Persze, mert a másik nem tudhatja meg, mennyit. Miből lehet tudni, hogy valakivel elégedettek vagy valakivel nincsenek megelégedve? Nem mondják meg.
- Ez a dolog egyik oldala. Ugyanakkor a pénz tartalma és funkciója alapvetően semmit sem változott hosszú ideje. Ha ennek a pénznek a valós tartalmát keressük, akkor ehhez bizonyos történeti áttekintésre, ismeretekre van szükség. Mi volt száz, háromszáz, ezer vagy háromezer évvel ezelőtt a pénz jelentősége? Tudni kell. Akkor a pénznek a hitelét mi adta? Az Istenkirály. Mert az ő arcképét nyomták rá. És aranyból volt. A Nap féméből (az értéktelenebb, de az még mindig pénz volt, mondjuk ezüstből).
Mindez hordozott egy olyan univerzális tartalmat, amely a pénz univerzális funkcióját adta. Hordozott egy olyan általános értéket, amely fölötte állott a különböző megtermelt javaknak. Mondjuk Szent István pénzét lehetett használni az akkori ismert világ bármely pontján. Más ez a konvertibilitás, mint a mai papírpénzé. Az aranypénz az aranypénz, és Szent István az Szent István. Ezt egy német grófságban, egy germán vagy talján területen ugyanúgy lehetett használni.
- Nem volt tőzsde, ahol a pénz mint áru szerepel. A pénz nem áru volt, hanem az áru fölött elhelyezkedő, valóban egyetemes értéket próbált megjeleníteni. Azt a pénzt nem szórták úgy el. Ma sem szórja az ember a pénzt, mégis másként viszonyul a papírpénzhez, mint ahogy viszonyult annak idején a zacskóban vagy valami szütyő-ben elhelyezett aranyhoz. Hogy az ember a pénzhez reálisan, elemi módon viszonyul (ahhoz a pénzhez, amely általános értéket hordoz), tehát vonzza a szemét, fontos számára, tudja, hogy egy általános kapcsolati rendszert hordoz magában - ez reális. Ez akár neurotikusán fejeződik ki, akár tudatosan, de kifejeződik.
Igen, reális ez a vonzalom. Főleg azért, mert sajnos általában azt lehet mondani, hogy ez a vonzalom, ez a pénzhez való mohó, sötét, különös kapcsolat gyakorlatilag a teljes tudatlanságot jelenti. Mert abban a pillanatban, amikor a barát kezében látható pénzre ragad az ember szeme, akkor az azt is jelenti, hogy az fonto-sabb, mint a barát. Abban a pillanatban. Aztán lehet, hogy azután már nem, de abban a pillanatban igen. Tolkien írja le ezt gyönyörűen „A gyűrűk urá"-ban.
- Az ember tudja, hogy mennyire irigy, ha tudja. Mennyire szeretné, hogy az a pénz is az ő zsebében legyen, ami a másik zsebében van! Ha az ember szembenéz azzal, hogy semmi pénz nem elég... - hogy lehet ezzel szembenézni?
Ez mindig konkrét. Tehát mondjuk, maga elvállal egy munkát tíz forintért, és hármukat bevonja ebbe a munkába. Megkérdi tőle meg tőle, hogy „Te azokat a részfeladatokat mennyiért csinálnád meg?" Mondjuk ő azt mondja, hogy három forint, ő azt, hogy nyolc, ő meg azt, hogy öt. Most akkor mi történik? Azt mondhatja: „Ne hülyéskedj, fiacskám, hát tíz van összesen." Ha elárulja. Mert általában az van, hogy nem árulja el, mennyi pénzt kapott, hanem azt mondja: „Te hármat akarsz, hát az a munka lószar, maximum 50 fillér." Ám annyiért ő nem vállalja. „Na jó, legyen nyolcvan, passz." Megegyeztek. Végigmegyünk. Kiderül, maga a tíz forintból lehetőség szerint a legtöbbet akarja megtartani, s nekik a lehető legkevesebbet akarja fizetni. Ha sikerül őket egy üzletre így rávenni, akkor magának viszonylag sok pénze marad. Soha nem fogja nekik megmondani, hogy maga tíz forintért vállalta ezt a munkát. Vagy hazudni fog...
- Igy mennek az üzletek. Tehát, vagy hazudni fog, azt mondja „ötöt kaptam", vagy azt mondja „Neked mi közöd hozzá, kötöttünk egy megállapodást, itt volt a munka, megegyeztél abban a nyolcvan fillérben..."
Na most itt meg lehet állni egy pillanatra. Milyen is a viszony kettejük között. Egy olyan függőségi viszony, amelyben ő tudni fogja, hogy maga birtokon belül van, nem osztja meg vele a legelemibb információt, nem osztja meg a méltányosság szerinti megegyezésnek az alapjait, nem közli vele, hanem megtart magának valamit mindig. Hatalmat. Ebben a viszonylatban egy függőséget hoz létre. O attól a perctől kezdve magától függ. Miért? Mert maga hazudott.
Mert mi történik akkor, ha maga megmondja: „Itt egy meló, tíz forintért elvállaltam, találjuk meg azt a méltányos megosztást a munka elvégzésének arányában, amit helyesnek érzünk. A munkát én szereztem. Munkát szerezni azt jelenti, hogy a tíz forintnak minimum 20%-a az enyém. Mert munkát szerezni az munka. Tehát 20%-ot levonok. Beleegyeztek-e abba, méltányosnak tartjátok-e, hogy a tíz forintból kettő ab ovo az enyém?" Ti azt mondjátok - mert kell a munka és nincs pénzetek -, jó. Vagy belátjátok, hogy tényleg így van, és méltányos, hogy ennyi járjon. Ezek után meg kell nézni, hogy melyik munka mennyit ér. És milyen. És aki a munkát hozta, föl kell ajánlania, hogy „te kapod a húsz, te kapod a harminc, te a „mittudomén" hány százalékot... Mit szóltok ti ehhez?"
De bevonva mindannyiukat ebbe a beszélgetésbe, nem ám külön-külön, hogy átverhesse őket. Szabadon maradnak tehát. Megvan a lehetőségük: elvállalni, megalkudni vagy otthagyni magát. És minden információ át van adva. Ebben az esetben az emberi kapcsolat más, mint az első esetben, amikor „Neked ahhoz semmi közöd".
- A kettő között nagyon nagy a különbség. Amikor a MAKONA-ban a kezdő fiatalokkal dolgozni kezdtünk, előkészítettem a munkát, letettem az asztalra: „Ez a munka tíz forintot ér, itt a szerződés, ez a határidő. Ebből ennyi a MAKONA-é, mert azt ugye fenn kell tartani. Ennyi az, hogy előkészítettem ezt a munkát, és ezt én fogom megkapni. A többi a tiéd. De a minőségnek elsőrangúnak kell lennie, a határidőt be kell tudni tartani, és ha bármi kérdésed van, akkor fordulj hozzám. Viszontlátás..." Noha nem feltétlenül kellett volna így csinálni. Hanem úgy kellett volna csinálni, és így csinálja sajnos majdnem mindenki, hogy ezt mondja: „Itt van a munka, kedves Turi Attila, neked a fizetésed havi negyvenezer forint, a munkát el kell végezni elsőrangú színvonalon, hiba nélkül, határidőre. Ezért a fizetésért..."
Ez azt jelenti, hogy a bevételnek - akkori állapotban - körülbelül 35%-a jutna a MAKONA rezsijére és egyebekre. A többit én hazavittem volna. De nem az volt a célom, hogy mondjuk otthon kétszáz millió forintom legyen. Hanem más. Sokféle célom volt, de nem a pénz. Noha nagyon fontos, hogy pénzt keressek. Miért? A kezdő építésznek egy rongyos gatyán kívül semmije sem volt. Én hajdan három gyerekkel még albérletben laktam. Ezt nem akartam látni még egyszer. Mert én tudtam, hogy ez mit jelent. Ezeknek az embereknek ma lakása van, háza van, autója van, élete van. És négy gyereke, mondjuk a Turi Attilának, akiről beszélgettünk. Nem egykével szórakozik, nem hagyta ott a feleségét...
- Még mindig a pénzről beszélünk, nem másról. A pénz szerepe ebben a történetben más, mint abban a történetben, amikor valaki hazaviszi a pénzt vagy befekteti azt újra. De abból az alkalmazott, aki ott egy meghatározott összegért dolgozik, az nem is tudja, hogy azt hova fekteti, hogyan csinál a pénzből pénzt, vagy egy másik vállalatot. Ebben az esetben, amit az előbb elmeséltem, ezek az emberek mindent tudnak. Tehát mindenről tudnak. Amiket az előbb elmondtam, tehát a munkáltatásnak ezt a formáját, ez természetesen csak az én szakmámra, és csak a MAKONÁ-ra igaz (mert mondjuk egy fogaskerék előállításánál ez nem egészen így működik). így próbáltam én már az első lépésben is egy alkalmazotti tudat helyett egy vállalkozói, tehát egy felelősséggel működő vállalkozói tudatot adni az egyébként szellemileg alkalmazottaknak. Egyben biztos vagyok, hogy a jövedelem és a tulajdonviszony között van egy érzékeny, egy neuralgikus viszony. Egy kapcsolat, amellyel tudni kellene valamit kezdeni ahhoz, hogy az emberekben egy kreativitás felébredjen. Egy belegondolás, egy felelősségérzet, hogy ne csupán a félelem és a fegyelmezés legyen az, amellyel a munka fázisait egymással összeköti. Ez nem könnyű dolog.
- A kivitelezésnél például, ahol van gyakorlatom, nagyon sokat számít, hogy a munkásoknak másként nem lehet pénzt adni, mint fizetést. Nem lehet megoldani ezt: „Gyerekek, ekkora zsozsóért dolgozunk, s ezt majd én köztetek szétosztom". Ez így nem működik. Nem lehet szavatolni így jövedelmet ebben az esetben. Túl nagy kockázatot rárak az ember egy melós-ra, hogyha sír-nevet alapon „Gyerekek, dolgozhattok ezen a házon egy évig, és majd meglátjuk, hogy kaptok-e pénzt". Azt a kockázatot a vállalkozónak kell viselnie, hogy ő fizeti az embereket, és kereskedik akkor, ha neki nem fizetnek.
Azonban a munka minőségén igenis eszméletlen sokat javít, ha a munkást megfelelő időben, megfelelő módon tájékoztatják arról, mit épít, mi a célja a tevékenységének. Tájékoztatják. Annyira, amennyire érdekli, vagy amennyire muszáj, hogy átlássa a folyamatot. Tehát nem csak ugatnak vele, és nem csak parancsokat osztanak ki, hanem bevonják a dolog szellemi, fizikai tartalmába.
Lejegyezték:
Kántor Miklós, Kis Viktor, Naszályi Nóra, Metz Kornél
Nagyanyám számomra egészen különleges ember volt. Egyszerű ember létére érdekesen tudott mesélni módos gazda őseiről. Nagyon fontos volt számára a múlt, megsárgult fényképeket dédelgetett, s minden kopertát (papírt) megőrzött. Hányszor mesélt bíró apjáról, aki jó ember vót, a' lett a veszte. Hiába volt cséplőgép, malom, s csak szőlő hét hold, minden elúszott. Miért? Az büdös jelzálog, meg a mustoha pereputtya - volt az indok. Az apja, ha valaki kért tőle, állítólag senkinek nem tudott nemet mondani... Kiházasították. Nagyobb helyre, a nagyszülei településére, Tamásiba. A férje hozott hét holdat, a nagyszülőktől is jutott harmincöt, lassan kialakítottak egy saját gazdaságot. Öt gazda összeállt, traktort vettek, Hoffert, amire apám ült. Szóval elkezdődött egy önszövetkezés, amikor eljött az államosítás ideje. És megint minden elúszott...
Nagyanyám a Földdel is különleges viszonyban élt. Ahogy dédelgette a kertjében a növényeit, ahogy kapát fogott a kezébe, ahogy egyszercsak megszólalt:
- Hónap temetőbe kő menni, ki kő pucúni a sírokat. Hónapután meg kő kapáni a szőlőt.
Sározta a földes padlót, sározta a falakat, sározta a tűzhelyét. Kézzel. Ám akármilyen sárgafőd nem volt arra jó. Tudta mikor, mire honnan kell hozni. Meg azt is, hogy most polyva kő ebbe, vagy éppen lószar. Törtem a fejem, vajon hogy van ez? Kitalálja, megszervezi az életét? Ám mintha egészen más lenne ez a kell.
- A főd parancsul - hallottam tőle számtalanszor. Nem teljesen értettem. Vajon, mint tiszt a katonának, vagy hogy is van ez? Hosszú idő telt el. Amikor már nem csak gyerekfejjel láttam őt, valami derengeni kezdett. Számára egyszerűen a Föld volt a Mindenség alapja. Tavasztól őszig csak aludni és főzni járt a házba. Télen varrás van, tollfosztás, meg disznóölés. Kétség, kérdés nincs. Mindennek megvan a maga ideje, a maga helye
- vélte, s számára ez volt a természetes. A Rend. Belül is. Nem felejtem el, amikor egy mondattal leiskolázta diplomás nővéremet:
- Ha magadda' nem tudsz békében ényi, hogyan tunná' másokká'?
Apám fellázadt a kemény paraszti sors ellen. Tanulni akart. A közeli kovácsműhely vonzotta, ám nem engedték inasnak, mert a főd parancsul. Aztán nagyanyám mondogatni kezdte saját szavaival (amit visszaadni sajnos pontosan nem tudok): nem szereti ez a gyerek a földet, s ha valaki valamit úgy csinál, hogy nem szereti, akkor az annak gyilkosa. Megoldódni látszott a feszültség a Hoffer traktorral, úgy tűnt, apám megtalálja a helyét. Ám új rendszer jött, államosították a Hoffert, a földeket - mindent. Nagyapám megérhette azt, hogy az egykor saját lovaivalkocsijával dolgozhatott a tsz-ben, a tsz-nek, úgy, ahogy éppen dirigáltak. Maradék kertünkben pedig dohányt kellett termeszteni, meg rizst, meg gyapotot... Apám végre tanulhatott. Nehezen, mint osztályidegen. Kulákbélyeggel. De akart, és a parasztból lassan értelmiségi lett. Eltávolodva a Földtől. Új szelek fújtak, új tanítások jöttek. Az istállótrágyát felváltotta a műtrágya. A hatékony nagyüzemi mezőgazdaság eszméje. Apám - ahogy ma mondja -trágyajogász lett.
Már nem nyúlt hozzá a földhöz kézzel, csak különféle eszközökkel és vegyszerekkel. Ő azt tudta, hogy mit kell permetezni gombák vagy rovarkártevők ellen. A Gyomirtó szereket különösen kedvelte, hiába mondta a mama: kapa kő annak! Nem csoda, ha állandóan összekülönböztek. Az eltávolodás odáig fajult, hogy a tömésfalú háznak azt a részét, ahol mi laktunk, bedrótozták, bevakolták, majd felületkezelésként cementtel simították, amire még vizesen a csodás Valkyd nevű festéket hordták fel. (Mindenhol megjelent a penész.) A kárpótlási jegyeket az elvett földek után mégis apám intézte. Nem akart ő földet. De ha már elvettek egyszer valamit, most meg adnak, ne hagyjuk már ki! A papírokat ki akarta osztani a gyerekeinek, hogy mindenki kezdjen azokkal, amit csak úri kedve tart. Az első körben megérkező kárpótlási jegyekből én is kaptam. Eladtam, mert kellett a pénz. „Véletlenül" keveredtem el egy kárpótlási árverésre. Döbbenetes elevenséget tapasztaltam: régi sérelmek, emlékek, ügyeskedések, alkudozások, megegyezések forgatagát. Ami ugyancsak meglepett: ezeken a papírokon valóban lehet földet vásárolni. Hihetetlen!
Beszélgetéseket figyelve meghallottam, mennyi mindenre jó lehet a Föld. Nem muszáj azt művelni, bérbe lehet adni. Fedezetnek is jó, hitelt adnak rá. Meg lehet venni most olcsón, hogy később többszörös áron továbbadjuk. A Földet nem lehet ellopni stb. Dilemma elé állított a helyzet: beszáll-junk, vagy ne? Fene vigye ezt az egészet, vagy a családnak szerezzünk vissza valamennyit? A következő árverésen már vevőként -apámmal - jelentem meg. És több földet (szántót, gyepet, szőlőt, tópartot, zártkertet) tudtunk venni a megmaradt (kb. fele) kárpótlási jegyen, mint amennyi azelőtt volt, közel harminc hektárt.
Apám rögtön kezébe vette a jogart, s onnantól már nem kérte a véleményemet: leszerződött a még működő szövetkezetekkel. A befolyó bérleti díjakból fel lett újítva a házunk teteje, korszerűsítve lett a fűtés (gázkazán stb.). Az alkudozásnak nincs vége. Mi legyen a közös erdőkkel? Melyik darabot lehet eladni? Kié legyen az abból befolyó összeg? Akar itt valaki földet művelni? Ha adót vetnek ki, ki fizeti? Négy testvéremmel azóta igyekszem beszélgetni, megtudni, mi is a szándékuk ezzel a vagyonnal. Ám egyelőre a „valaki csináljon már valamit, a haszonból azonban én is kérek" mókát játsszuk. Egy ideje azt mondogatom nekik: ha valamit nem tudunk megoldani önszántunkból, majd kikényszeríti belőlünk az élet.
Az első félév során a fény térteremtő képességével, a metamorfózis jellegű változásokkal, a természeti világok (ásvány, növény, állat, ember) kapcsolatával és a természeti elemekkel foglalkoztunk. Az előadások során arra törekedtünk, hogy a természet összefüggéseit a fenti nézőpontok felől közelítve - az általános gondolkodásmódtól eltérő, szokatlan módon - mutassuk be. Megfigyelési gyakorlatokat végeztünk annak érdekében, hogy az ismertetett összefüggéseket saját tapasztalásból származó élményekkel támasszuk alá.
A féléves feladat az elhangzott és később hallható előadásokat összefűző fogalmakat tartalmazó táblázat megelevenítése volt.
A táblázatot értelmezési gyakorlatként is fel lehetett fogni, de kísérletet lehetett tenni arra vonatkozóan is, hogy az összefüggő fogalmak eltérő aspektusai szerint egy konkrét helyzetet különbözőképpen mutassanak meg.
| Tárgyszerű megfigyelési mód |
tárgyi tudat | felismerés | jelenség összefüggés | ásványvilág |
| metamorfózis megfigyelési mód |
képalkotó tudat | megértés | változás összefüggés | növényvilág |
| történeti megfigyelési mód |
átfogó tudat | felelősség | élet összefüggés |
állatvilág |
| sors megfigyelési mód |
személyes tudat | jelenlét | szociális összefüggés | ember |
A hallgatók többsége a megfigyelési módok különböző aspektusai szerinti helyzetelemzést választotta, néhányan a természeti világok tagozódását hozták összefüggésbe a megismerési módokkal, és így láttatták a természeti jelenségek által meghatározott eltérő hozzáállásunkat, kapcsolatunkat a természeti birodalmakhoz.
Alkonyodik észrevétlen.
Eloldódó kék hegyek
vérlő-sárga taraján
párák lila áramában
holtak arca föllebeg.
hajladoznak hangtalanul:
rád lehellik sóhajuk.
Nézd csak, mind mily elhagyott" -
Már sötétség kúszik körbe:
s elő-tűnedeznek - benned -
sors-könnyező csillagok.
('78. május 19.)
1/ Ásványvilág - tárgyszerű megfigyelési mód
2/ Növényvilág - metamorfózis megfigyelési mód
3/ Állatvilág - történeti megfigyelési mód
4/ Ember világa - sors megfigyelési mód
Az ásványvilág fő jellemzője az időben való állandóság, statikus felépítés. Ezt láthatjuk a fizikai világ szigorú törvényszerűségein is. Ha megnézünk egy követ, az szinte alig változik, alakul. Ezt megfigyelhetjük az „összetettebb" ásványoknál is, mint például egy növény anyagi szerkezeténél (pl. sejtalak, vízszállító csövek stb.); tehát az ásványi világ az, amit különösen az anyagi jelző illet. Mindez igen objektíven, általános törvényekkel leírható. Mindebből egyenesen következik a vizsgálat módja: a leíró, tárgyszerű szemlélet. Vegyük példának a kertben található dolgokat: kétoldalt és hátul fémből készült hálókerítéseket látunk, a kert elülső részében füvet illetve ezt szegélyező rózsabokrokat és tujákat. A kert hátulsó részében négy gyümölcsfa és zöldségek zöld levelei látszanak (mondjuk a vizsgálódást júniusban végezzük). A kertben domináns szín a zöld és a barna.
Ezt látjuk egy adott időpillanatban a kertben, s ez elég jól ábrázolja az itteni ásványi világot.
A növényvilágot újabb tulajdonságokkal jellemezhetjük, mint: változás, növekedés, virágzás-gyümölcsképzés, egyéb életfolyamatok. Összefoglalóan tehát, élő mivoltából fakadóan állandó alakulás jellemzi. Ebből ismét egyenesen következik a megközelítés módja: a metamorfózis megfigyelési mód. Ezen az úton teljesen más képét kapjuk a kertben leírt növényeknek, hisz időben óriási átalakulások mennek végbe. Vegyünk például egy éves ciklust a négy évszakkal! A fent leírt nyári kert képe egy-két hónap elteltével sárgás-barnára változik, a levelek lehullanak, s általában csak a tömörebb, sűrűbb struktúrák maradnak meg (pl. fás szárak). A felszínről szinte minden növényzet eltűnik, s kicsi mag, hagyma vagy spóra állapotban tölti a telet és a tavasz egy részét.
Majd a melegedéssel ismét „kiexpandál" a növényi világ, a földben rejtőzködő magokból csírák, majd hajtások lesznek, s a kiindulópontra (ti. nyárra, amikor vizsgálódásunkat kezdtük) ismét komoly méreteket öltő, egész növényeket láthatunk magunk előtt, amelyek újra kezdik a ciklust a virágzás utáni gyümölcs-magképzéssel. Egy növény leírásánál tehát nem elég csupán egy időpontbeli metszetet lefesteni, mint az ásványi-anyagi világ esetében, hisz a növények „ásvány-belisége" időben gyökeresen átalakul. (Jól mutatja ezt egy olyan szélsőséges példa, mint mondjuk egy hatalmas tölgy és a 2 cm-es termése.) Az anyagira tehát ráépül az élet világa, s ez a kettő alakítja ki a növényi világot.
Az állatok esetében még szembeöt-lőbb a hiányosság, ha az ásványi-leíró - vagy akár a metamorfózis - megfigyelési móddal közelítünk felé. Itt újabb minőségeket vehetünk észre, hisz az állat nem csak életfolyamatokat mutat, hanem érzékeli a külvilág ingereit és reagál is azokra; térben mozogva felkeresi a neki tetszőt és elkerüli a taszító hatásokat. Az állat már hordoz valamit belül, ami mindezt lehetővé teszi: létezik belső, érző világa. Itt már közel nem tehetünk olyan objektív, törvényszerű kijelentéseket, mint az előbbi két esetben. Az állatvilágot történeti módon közelíthetjük meg; a váltás a metamorfotikus és a történeti mód között talán nem olyan éles, mint a tárgyszerű és a metamorfotikus között. Itt is fontos az időbeliség, de nem elegendő, hiszen az állat tetteit, életét csak olyan megvilágításban látjuk valóságosan, mely belső folyamatait is figyelembe veszi. Vegyük a kertben lézengő macskánk egy napját, ennek főbb pontjait: reggel órákat lustálkodik az ablak alatt a napon, majd nemsokára az ajtó előtt nyávog, s kaparja azt, mert éhes. Ahogy megkapja az ételt, elkezdi habzsolni azt, s olykor még a szomszéd kandúrral is verekednie kell, hogy az ne vegye el előle. Miután teleette magát, ismét lefekszik egy számára megfelelő helyen. Délutánonként járja a környéket, s eljátssza - fordítva - a korábbi szituációt: ő verekszik a szomszédban, s próbál kaját lopni. Ha még hosszabb távon nézzük a macska életét, még összetettebbnek tűnik, mint a növényeké: pl. kölyökko-ri feltételes reflexei s operáns torzulásai azt mutatják, hogy igen bonyolult még egy macska élete is. Itt tehát sokkal nehezebb megfigyelni az ok-okozati viszonyokat, mint a két alacsonyabb világban. Azonban még mindig tehetünk általános kijelentéseket (lásd etológia), amit a negyedik, az emberi világban már aligha.
Az ember már nemcsak élőlény, akinek benső lelki folyamatai vannak, s inger-rendszerű viszonyban áll a világgal, mint az állat, hanem gondolkodás, individualitás és egyéni akarat jellemzik. Ennek megfelelően reagál, végzi tetteit, s nyilvánul meg az előbbi három világban.
Itt tehát csak sorstörténeti megfigyeléssel érthetjük meg a folyamatok lényegét és okbeliségét. Például ha a fent említett kert kialakulását (ill. kialakítását) meg akarjuk érteni, hogy miért ilyen és ilyen gyümölcsfák s zöldségek vannak beleültetve, s hogy miért van kosárlabdapalánk a kerítés mellett, akkor az itt élő emberek életét kell vizsgálnunk. Valószínűleg valamelyik családtag szeret kosarazni, szeretik a meggyet, a cseresznyét, hisz ezekből több is van stb. Az egész kialakítást áthatja ezen kívül a tudatosság, átgondoltság, hisz mindezt végig kellett gondolni, meg kellett tervezni, sőt, sok bonyolult lépésben lehetett csak mindezt konkrétan megvalósítani. Oka van annak, hogy a zöldség hátul van, a palánk elkerítve, s hogy a kerti szék nem a tökök között foglal helyet. Itt rendszert vehetünk észre, melyet az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, a gondolatiság alakít ki. A leírt négy kategóriában remekül látszik világunk, környezetünk szerveződése, s az egyes szintek egymásra épülése, s hogy az újabb és újabb szintek miként alakítják ki a régihez képest gyökeresen más, mégis arra épülő világukat.
Az ötödik témakör feladata egy olyan beszélgetés megírása volt, melyben a beszélgető partnerek egy-egy kor egymástól eltérő gondolkodásmódiát képviselik.
Egy mai mérnök mutatja végig a kiállított mozdonyokat egy ókori görög gondolkodónak. A századforduló gőzmozdonyaihoz érve magyarázni kezd:
- Ezek a gépek már nagy tömegek szállítására és sok ember továbbítására voltak hivatva.
- Látszik rajtuk. - így a görög. - Nem tudom, milyen belső erő dolgozott ezekben a robosztus gépekben, de hogy tömegek és erők koncentrálására voltak hivatva, az megformálásukból kiderül.
Velük tart egy mérnök a XIX. század második feléből, aki ezek kifejlesztésénél is munkálkodott. O is csatlakozik a beszélgetéshez: - Annak idején a mozdonyok kifejlesztésénél nem volt célunk méreteivel és formáival illusztrálni a gép feladatát.
- Akkor vajon milyen összefüggés lehet a két dolog között?! - feszegette tovább a görög.
Mire a mai mérnök: - Nincs szó összefüggésről; ha annakidején kisebb térfogatra tudták volna szorítani a meghajtó gépet, bizonyára megtették volna.
XIX. századi mérnök: - Lehet, hogy valóban így tettünk volna, legalábbis azt hiszem most, hogy látom az újabb kor erőgépeit. De visszatekintve azt gondolom, akkor sokan nem hittek volna nekünk és a gépeinknek.
- Nem értem, miért kellene hinni bennük?! - szól a mai mérnök. - Anélkül is ellátják feladatukat.
XIX. századi mérnök: - Mindenesetre valami megragadta az embereket ezekben a mozdonyokban - talán a sebesség, a távolság legyőzése - nem tudom, de az én időmben minden ettől volt hangos.
Görög: - Nem tudhatom, mi lehetett az, de ami felmerül bennem a hatalmas tartályokat, szerkezeteket, kerekeket nézve, az a következő: óriási belső aktivitás kellett, hogy dolgozzon itt, méghozzá a belsőből elindulva kifelé. Olyan aktivitás, amit nézve és átérezve csak feszült mellkassal, és belső nyomóerőtől szédítve tudok megállni.
XIX. századi mérnök: - Igen, ezek megfelelő hasonlatok lehetnének; az én koromban többen próbálták elragadtatásukat hasonló módon kifejezni. Csak ők már ismerték a működési elvet.
Mai mérnök: - Számomra nagyon furcsa, hogy a működési elv ismerete nélkül hogyan tudta ilyen költőien összefoglalni az impresszió lényegét.
Görög: - Nem érzem úgy, hogy elvek alapján működnének a szerkezetek, mint ahogy azt sem, hogy költőien fejeztem volna ki magam.
XIX. századi mérnök: - Minket egyébiránt tényleg áthatott ebből valami, mikor az első alkatrészeket készítettük. Az erőátvitelt biztosító forgókar, ami folyamatos aktivitással hatalmas erőt és lendületet ad át a kerekeknek, kár-minpiros színű lett - nem is lehetett volna más -, mint ahogy a hatalmas kerekek fémküllői is. A nagy tartályok és hengerek - ahol a gőz munkája végbement - vízszintesen fekve (fölfelé egyre keskenyedve), sugallják a sebesség érzetét az álló mozdonynál is. Ez igaz. De a művészek lelkivilágába én nem látok bele, azokéba például, akik megfestették az esőben száguldozó mozdonyt. Továbbmenve a későbbi villanymozdonyokhoz érnek.
Mai mérnök: - Ezek már később és más technológiával készültek. Teljesen más a működésük is. Ezek elektromos árammal üzemelnek.
Görög: - Egy különös jelenség volt a mi korunkban az elektromosság. De ami képzetem van róla, azzal sehogyan sem érzékelem, hogy miként vált ennek a hűvös-forró jószágnak az erejévé. Biztos, hogy nem az elektromosság eredendő tulajdonságainak kisarjadása, kiteljesedése a szerkezet, ami mozgatja. Persze amikor száguld ez a titokzatosan körbezárt jármű kint a szabadban, akkor már sokkal jobban érthető az egész. Akkor lehet, hogy van benne valami. De itt már nem érzem azt a feszítő hőséget, azokat a hatalmas mozgatóerőket, mint az előzőeknél. Ezek kevésbé erőteljes gépek?
Mai mérnök: - Egyáltalán nem. Sokkal nagyobb energiát tudnak fejleszteni, mint a gőzmozdonyok.
Görög: - Furcsa, sokkal törékenyebb szerkezeteknek néznek ki. Akkor olyan lehet, mint a pókháló: finom szövésű, de nagyon erős. Ezek a mozdonyok már nem olyan büszkén állnak itt, mint az előzőek. Inkább szótlanok, és magukba néznek. Talán önzőbbek is. Titkolóznak, és ezért jobban is csillognak kifelé.
Mai mérnök: - Furcsa, ahogy megszemélyesíti a gépeket. Sohasem jutott volna eszembe. Persze ezek mögött a mozdonyok mögött már sokkal több tudás van.
Görög: - Ahogy végignézem a kiállítást, itt a több tudással egyre inkább tűnik el valami a mozdonyokról az időben; vagy csak egyszerűsödik és lesz egyre hozzáférhetetlenebb. Az én időmben a tudás inkább megvilágította a dolgok lényegét. Vagy ma ennek az elektromosságnak épp a hozzáférhetetlenség a lényege?
Mai mérnök: - Ez már majdnem filozófiai kérdés. Mi ilyennel nem foglalkozunk, csak hasznosítjuk az energiákat és a tudásunkat.