Leépülés és halál - válság és pusztulás: régóta foglalkoztatják az embereket. Manapság ezek a fogalmak olyan összekuszáltan és homályba merülten húzódnak meg tudatunk mélyén, hogy szinte kiszámíthatatlan, hogy kiből milyen reakciót vált ki felemlítésük.

Egyrészt mély aggodalommal szólunk környezetünk és egészségünk romlásáról és szorongva várjuk a holnapot. Vagy a halasztást nem tűrő problémákat látva lelkesen kiállunk valamely - szerintünk nélkülözhetetlen - változtatás mellett, dühösen nézve azokat, akik lelkesedésünkben nem osztoznak. („Tekintve, hogy a világot a lelkesedés viszi előre, igen szomorú, hogy olyan kevés lelkes emberről mondható el, hogy igazat beszél." - mondta Lord Arthur Balfour brit politikus, és ebben bizonyára nem tévedett.)

Másfelől sosem volt szűklátókörűséggel éljük mindennapjainkat. Sem környezetünk pusztulásával, sem saját leépülésünkkel nem tudunk mit kezdeni. Egyformán értetlenül és elutasítóan állunk szemben az emberi és a földi természet árnyoldalaival.

Az emberi én kiteljesedése elképzelhetetlen tudatos gondolkodás, önérzet és az ezekkel járó egoizmus nélkül. Miként lehetséges mégis, hogy a természetnek ez a magasrendű „betetőzése" magát a természetet látszik veszélybe sodorni? Írásaink más és más területről nézvést vetik fel az élet és halál kérdését. Képet kapunk környezetünk állapotáról és arról, hogy éber tudatunk az érzéki világot a maga természeténél fogva szelektáltan, mozdulatlanná merevítve, szétboncolva veszi magába. így ad ismereteket mindarról, amit vizsgálata tárgyává tesz. Gondolkodásunknak ez a sajátossága minden tudásunkat egyoldalúságra és rész- legességre kárhoztatja. Ezt a tényt azonban sem a technikai civilizáció, sem az orvostudomány, sem a társadalom-irányítás, de még a lelkes környezetvédők sem hajlandók beismerni s tudomásul venni. Enélkül viszont nincs továbblépés. Nem tekinthetünk hiányos adataink és erőszakolt méréseredményeink összefüggéstelen halmazára úgy, mint valódi megismerésre. Igaz lehet, hogy az érzéki tapasztalatok valójában a szellemi aktivitás ösztönzésére szolgálnak, de szellemi aktivitáson nem elméletek kiagyalását kell értenünk. Még kevésbé szabad az életet elméleteknek és feltevéseknek alárendelnünk.

Mindnyájan testünk kegyelméből élünk és eszmélünk. A földi világra van szükségünk ahhoz, hogy természetünket tovább művelni, nemesíteni megtanulhassuk. Erre a szellemi aktivitásra kapunk itt meghívást. Goethe - Eckermann emlékezete szerint - így gondolkodott erről: „Fennmaradásunkba vetett hitem a tevékenység fogalmából fakad; ha ugyanis fáradhatatlanul munkálkodom a halálomig, akkor a természet köteles számomra másik létformáról gondoskodni, mihelyt szellemem nem képes tovább megférni a jelenlegiben." Igen, ezen múlik minden.

„Lennünk kell valamivé ahhoz, hogy csinálhassunk is valamit." „Aki valami nagyot akar csinálni, annak olyan magas szintre kell fejlesztenie műveltségét, hogy a görögökhöz hasonlóan képes legyen fölemelni szelleme magasába az alacsonyabb rendű reális természetet, és valósan létezővé tenni azt, ami a természeti jelenségekben, belső gyengeségből vagy külső akadály miatt csak szándék maradt."

^ugrás az oldal tetejére

Kármán Iván

Közép-Európa és az angolszász külpolitika

Szeptemberi számunkban közöltük Andreas Bracher „A XX. század őskatasztrófája" című írását, melyben a szerző arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy milyen sorsra jutottak Rudolf Steiner kortörténeti írásai és javaslatai - különösen azon javaslatai, melyeket az ún. Memorandumokban foglalt össze, és Közép-Európa vezető államférfiúihoz juttatott el. 1

Steiner a memorandumokban kíméletlenül leleplezi az anglo-amerikai politika hátterét, egyben azt is megfogalmazza, amit Közép-Európából kiindulva ezzel a politikával szembe kellett volna állítani. Az angolszász politika megvalósításának fontos lépése volt a szocialista kísérlet elindítása keleten, majd annak megbuktatása az 1989-es rendszerváltozással.

A Szabad Gondolat mostani és következő számaiban olyan írásokat adunk közre, melyek Európa kulturális, politikai és szociális megformálásának lehetőségeit világítják meg.

A Közép-Európából kiinduló impulzust és az angolszász politikát semmiképpen nem akarjuk szembeállítani; a közölt írások segítségével - minden moralizáló értékelést mellőzve - összetartozásukat igyekszünk megvilágítani. Csak az teszi lehetővé az európai kultúra jelenének és jövőjének megismerését, ha mindkettőt, valamint a szláv kelettel való kapcsolatukat is ismerjük. Az angolszász politika hátterének leleplezésével nem akarunk amerikaellenes hangulatot kelteni. Ezt már az is mutatja, hogy elsősorban amerikai szerzők írásaira támaszkodunk.

Amerika gazdasági világuralomra törekvését történelmi szükségszerűségnek tekintjük, abban az értelemben, ahogyan a múltba visszatekintve tudjuk, hogy milyen szerepet játszott az emberiség fejlődésében az Impérium Romanum. Nincs nagyobb világellentét, mint a kereszténység és a Római Impérium. De a civis romanum méltósága - mely csak egy földi birodalomban születhetett meg - előfeltétele annak a keresztény kultúrimpulzusnak, melynek legfőbb törekvése, hogy az égi birodalmat a földdel összekapcsolja, megteremtse egy globális világban az ember mint szabad individuum igazi méltóságát, és szabad individuumok közösségét.

A 19. század végén Közép-Európát a Habsburg és a Német Birodalom keretei között magyar, német és szláv népek lakták. Ezek a népek a 20. században tragikus sorsot éltek meg. A Párizs környéki békeszerződések és azok következményei Közép-Európát felszámolták. A II. világháborút követő hidegháborúban Ázsia és Amerika között világméretű konfrontáció keletkezett. A század végén az Euro-Amerika és Euro- Ázsia között tátongó szakadék a közép-európai kérdést európai problémává tette.

A 21. század hajnalán a legfontosabb kérdés: képes-e Európa a jövőben egyensúlyt teremteni a két világpolaritás között? Z. Brezinski2 Amerika történelmi szerepét az egész Földet átfogó világbirodalom megalapításában látja, egy olyan hatalmi egyensúly fenntartásában, ahol Amerika mindenkor a mérleg nyelve lehet.

Az európai kérdés - azon belül a kö- zép-európai gondolat - ma is a legkomplikáltabb kérdés, éspedig azért, mert ennek ismeretéhez és konfliktusainak megoldásához az ember reális lényének a megismerése szükséges. 1917 óta az európai kérdés középpontjában a hármas tagozódás szociális impulzusa áll, melyet Rudolf Steiner szellemtudományos kutatásai révén ismert meg a világ.

Európán belül ma az ellentétet az EU központi irányítású, bürokratikus igazgatású államrendszere és a hármas tagozódás jelenti. Európa sorsát a jövőben az fogja meghatározni, hogy az Európai Unió melyik irányt fogja követni.

^ugrás az oldal tetejére

A. Bracher

Az anglofil hálózat

Carroll Quigley gondolatai a 20. századi nyugati politika hátteréről

I. Carroll Quigley (1910-1977)

Az „Amazon" internet-könyvszolgálatnál az olvasók bármely könyvhöz hozzáfűzhetik saját megjegyzéseiket, recenziójukat, véleményüket. Ha megnézzük Carroll Quigley (1910-1977) könyveit, ott találjuk többek között egy névtelen olvasó rövid jegyzetét, s abban mintegy mellékesen a következőket: „Egy Fehér Ház-beli ülésen, 1996. július 9- dikén reggel megemlítettem az elnöknek, hogy a nyáron Carroll Quigley írásait akarom újraolvasni. Mulatságos, hogy ezt mondja, szólt az elnök, én épp ma éjjel olvastam Quigley-t!" Ez az elnök, Clinton, máskor is emlegette Quigley-t. Abban a beszédében, amelyet elnökké jelölése alkalmából tartott, Quigley-t nevezte John F Kennedy mellett annak az embernek, aki politikai idealizmusát a legmélyebben befolyásolta. Clinton a 60-as évek közepén Quigley diákja volt Georgetownban (Washington állam), abban az időszakban, amikor Quigley éppen fő művén - „Tragedy and Hope" (Tragédia és remény) - dolgozott. Quigley tehát egyrészt Clinton egyik lényeges inspirálója, másrészt viszont azon történészek legjelentősebbike, akik az ún. „összeesküvési" elméletekkel kapcsolatban mindig újra felbukkannak. Ezzel szemben az akadémiai történetírás számára, legalábbis Európában, tabu maradt. Nem említik és nem fogadják be; akár azért, mert félnek megközelíteni azokat az összefüggéseket, amelyekben az ő neve egyébként felmerül, akár azért sem, mert a vele való összehasonlításban az egyéb történetírás túl nagy része bizonyulna másod- vagy harmadrangúnak, sőt, jelentéktelennek. 111 Quigley amerikai volt és ír-katolikus hátterű családból származott. Az amerikai, ill. angolszász felsőbb rétegekre vonatkozó ismereteire nem születése révén, hanem szakmai pályafutása során tett szert. A kívülállónak ez a nézőpontja az, ami szemléletmódját e körökkel kapcsolatban oly élessé tette, és ez a nézőpont jelenik meg később könyveiben is. A Harvard rendkívül tehetséges diákjaként először a biokémiát választotta, és csak később váltott át a történelemre. Tanulmányai befejezése után tanár lett, először Princeton- ban, majd 1938-1 941-ig a Harvardon. 1941-től 1977-ben bekövetkezett haláláig Georgetownban volt a School of Foreign Service (Külszol- gálati Iskola) tanára és professzora. Ez az ottani, jezsuiták vezette egyetemhez csatolt iskola az USA legfontosabb, diplomáciai pályára képző intézménye. Quigley egyértelműen egy szenvedélyes, nem szokványos tanár volt, aki diákjai körében legendás hírnévre tett szert. „A tanítás (...) az egyetlen lehetőség, amellyel rendelkezünk, ha valami jót akarunk tenni a világban. A feladat olyan fontos, a kihívás olyan óriási - és lehetőségeink, hogy egyre jobban és mindig másképp csináljuk, végtelenek. Éppen ez teszi a tanítást minden emberi tevékenységek legigényesebbjévé és legnehezebbjévé," (2) írta ő maga. Az ott töltött évtizedek alatt Quigley Georgetownban mindig két kurzust tartott, kiegészítve és átalakítva; ezek egyike „A világ 1914 óta". Ebből nőtt ki 1966-ban Tragédia és remény c. könyve, a 20. század története több mint 1 300 oldalon, egy rendhagyó, lenyűgöző könyv, a legkülönfélébb tudásformák, sőt, végeredményben Quigley világ- és életbölcsességének összefoglalása.

II. „Az angolszász uralkodó osztály" Cecil Rhodes és a Milner Csoport

Quigley jelentősége a 20. századi történelem hátterét illetően abban áll, hogy felfedett az angolszász politikában egy bizonyos kapcsolatszövevényt, amelyet ő a kezdeti időszak kimagasló egyénisége után legtöbbször „Milner Csoportnak" nevezett. Ennek a Milner Csoportnak a századelőtől mintegy a 2. világháború végéig kifejtett tevékenységét Quigley egy másik könyve: The Anglo-American Establishment"(Az angolszász uralkodó osztály)'4' tárgyalja. A könyv 1948-ban készült el, de csak 1981-ben, Quigley halála után jelent meg. Életében Quigley nem talált rá kiadót. Ennek a kapcsolatrendszernek a kialakulása Cecil Rhodesre (1853- 1 902), az angol gyarmatosítás nagy kalandorára nyúlik vissza. Rhodes Afrika déli részén szerzett vagyont arany- és gyémántkereskedelemmel, ugyanakkor a brit világbirodalom jövőjéről és küldetéséről szőtt grandiózus álmokat. Céljai közé tartozott egy olyan titkos társaság megalapítása, mely feladatául tűzi ki a brit világbirodalom, ill. az angol világmisszió kiterjesztését. Ezt a társaságot Rhodes nyilvánvalóan 1891- ben alapította meg. Halála után, 1902-ben hatalmas vagyona egy alapítványé, a Rhodes Trust-é lett, amelynek Lord Milner (1 854-1 925) volt a legfontosabb vagyonkezelője. Az alapítvány egyik fontos feladata a Rhodes-ösztöndíj finanszírozása, ami évente 12, elsősorban az angol nyelvterület országaiból gondosan kiválasztott diák számára teszi lehetővé, hogy Oxfordban tanuljon. Ez a Rhodes-ösztöndíj kezdettől azt a célt szolgálta, hogy bevonjanak egyfajta elitet Rhodes és Milner nagyszabású terveibe.5

Rhodes halála után Alfréd Milner vált a titkos társaság hajtóerejévé. Irányítása alatt a következő évtizedekben a társaság az angol és a világpolitika egyik legjelentősebb tényezője lett. A Milner Csoport egy politikai-idealista társulás volt, egy olyan csoportosulás, melynek célja inkább bizonyos impulzusok terjesztése, és nem annyira a személyes hatalom koncentrálása volt. Milner ideológiája jobbos és balos elemek egyfajta összekapcsolásából állt; módosult formában ez az ideológia a mai napig fennmaradt, és a nemangol világban, melynek idegen ez a fajta kombináció, zűrzavart okoz. „Milner hitt egy eszmében, (...) amelyet Rhodesnél és a csoport más tagjainál is megtalált. Ennek az eszmének két összetevője volt: hogy a brit birodalom kiterjesztése és integrálása, ugyanúgy, mint a szociális jólét bővítése, nélkülözhetetlen a brit életmód további létezéséhez; és hogy ez a brit életmód egy olyan eszköz, mely az emberiség legmagasabb rendű és legjobb képességeinek a fejlődését szolgálja."'61 Az agresszív imperializmus és a szociális progresszivizmus (vagy pszeudo- progresszivizmus) egy hasonló keveréke fontos szerepet játszott a 20. század angolszász világának politikájában; egy mai megjelenési formáját láthatjuk abban az amerikai külpolitikában, amelyik imperialista módon, azaz agresszíven fordul kifelé és mélyen áthatja saját jogosultságának tudata; ám - mint ennek az imperializmusnak az eszközét - mégis egy bizonyos mértékig képviseli a demokráciát, az önrendelkezést és az emberi jogokat, azaz látszólag a szabadsághoz kapcsolódó értékeket. Ezt a kombinációt látjuk tükröződni, csak más módon, Cecil Rhodes viselkedésében is, ahogyan azt néhány helyen leírták. Nála mindenféle személyes célon túl lévő, nagyívű, grandiózus víziók kapcsolódtak össze azzal a készséggel, hogy

az embereket puszta eszköznek és gépnek tekintse, és az alkalmazandó módszerekkel szemben ennek megfelelően indifferens legyen. Impulzusait a Milner Csoport intézmények és hatókörök sokasága révén terjesztette. Az oktatás területén egyes egyetemi tanszékeket és főiskolákat ellenőrzött vagy befolyásolt, különösen Oxfordban.171 Sokáig a csoport határozta meg a londoni Ti- mes-t, a világ legfontosabb újságját a 20. század első felében. 1910-ben, az első világháború előestéjén, a csoport létrehozta saját, névtelenségben tartott orgánumát, a The Round Table (Kerekasztal) c. folyóiratot. Gazdasági téren fontos kapcsolatai voltak a csoportnak egyes londoni beruházási bankokkal, pl. a „Lazard Bros"-szal. Politikai befolyása különböző pártokon és intézményeken keresztül érvényesült. A csoport érdeklődésének előterében időszakonként más-más témakörök álltak. Nemzetközileg a csoport Nagy-Britannián túlmenően eleinte főleg a többi „angolul beszélő nemzetre" gyakorolt hatást: Ausztráliára, Új- Zélandra, Dél-Afrikára, Kanadára és az USA-ra. A 20. század második évtizedében mindezen országokban kerekasztal csoportok jöttek létre, melyek intenzív eszmecserét folytattak az anyaországgal és egymással. Arra szolgáltak, hogy koordinálják az angol nyelvű népek külpolitikáját; az első világháborút megelőző években és a háború alatt egy Németország elleni közös front megteremtése volt a fő célkitűzés. Az uralkodóvá vált realitás és a közhangulat hatására a csoport készen állt arra, hogy lemondjon egy tulajdonképpeni politikai imperializmusról azért, hogy az angol-angolszász eredetű struktúrák és gondolkodásmód világban való terjesztésének szentelje magát.

A Milner Csoport és az első világháború

Az első világháború előtt a Milner Csoport egy olyan befolyásolási tényező volt, amely közreműködött a német-brit kapcsolatok rontásában és a német politika eltorzított ismertetésében. Ez nem utolsósorban a csoport által ellenőrzött Times segítségével történt. A Milner Csoport németellenes volt és részt vett az első világháború konstellációjának kidolgozásában.181 Németországban egy olyan országot látott, amely az angol impulzusok terjedésének bizonyos mértékig útját állta, azokhoz képest konkurenciát jelentett és egy másik modellt kínált a világnak, melyet a csoport mint reakciósat és despotikusát diffamált. A háborúban a csoport tekintélyes közvetlen befolyásra tett szert az angol háborús politika vezetésében. Milner, aki maga egyébként szívesebben dolgozott a háttérből, hivatal nélkül, 1916-ban tárcanélküli miniszterré neveztette ki magát és a miniszterelnök, Lloyd George után a kormány második legerősebb embere lett. Magát Lloyd George-ot 1917-től 1921-ig lényegében a csoport irányította. A háború után a Versailles-i békekonferenciát igen nagy mértékben a Milner Csoport uralta. Ezenkívül a konferencia egy olyan találkozóvá vált, amely impulzusok sokaságát sugározta ki a következő évtizedek nemzetközi politikájára, és ahonnan a Milner Csoport elsősorban Amerika felé épített ki kapcsolatokat.

„Megbékélés" Németországgal és a fáklya átadása az USA-nak

A csoport a megalakítás idején érdekelt volt a Népszövetségben, az ENSZ akkori elődszervezetében és a Versailles-i konferencia egyik további „gyermekében"; a csoport a Népszövetségben „az egyesített brit külpolitikai cselekvés gépezetét" látta.1" A Milner Csoport a Népszövetség fennállása alatt mindvégig annak igen fontos befolyásolási tényezője maradt, később azonban inkább féknek tekintette, amely a brit külpolitikát túlságosan megköthetné. A 30-as években a csoport jelentős befolyással bírt a Hitler Németországával szembeni angol ún. megbékélési politikára,''01 ám 1939-ben, a háború kitörése után irányt változtatott. Az ún. „Cliveden Set" (Ragaszkodó Csoport), a megbékélők leg- prominensebb csoportja - mely iránt időnként a nemzeti-szocialista Németország is reményeket táplált -, egy külső megjelenési formája volt a Milner Csoportnak. Ám németbarátságát Németországon belül egész nyilvánvalóan túlbecsülték. A 2. világháborúban a csoport tagjai a washingtoni brit követségen tömörültek. A háború kitörésekor Lord Lothian (Philipp Kerr) lett a nagykövet, a Milner Csoport egyik akkori vezetője. 1940 decemberében bekövetkezett váratlan halála után posztját Lord Halifax vette át (1 946- ig), aki szintén a csoport tagja volt. Céljuk az volt, hogy ösztönözzék az USA-t a háborúba való belépésre, és figyelmeztessék világtörténelmi „kötelességei" teljesítésére. Bizonyos értelemben ekkor valósult meg a fáklya átadása az Egyesült Államoknak: erősebb eszközeivel most már neki kellett azt a feladatot elvégeznie, melyre Nagy-Britannia egyedül nem volt többé képes; neki kellett rendelkezésre bocsátania azt a hatalmat, amely majd kiteljesíti az angol ajkú népek világmisszióját a Földön.

Chatham House

A Versailles-i konferenciára nyúlik vissza két olyan intézmény megalapítása, amelyek a Milner-impulzus elterjesztése szempontjából különösen fontosnak tekinthetők: Londonban a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet), az ún. Chatham House és New Yorkban a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa). Mindkéttőt 191 9/20-ban hozták létre mint teljes egészében magánintézeteket, azzal a céllal, hogy külpolitikai problémák kutatásával foglalkozzanak. A rövidtávú érdekek választásokhoz igazodó politikájával szemben, ill. azt kiegészítve hosszútávú célkitűzések és stratégiák kidolgozását kellett elvégezniük. Mindkét intézetet egy időközben széles körben elterjedt típus, az ún. „Think Tanks" (gondolatgyárak) első példányának tekinthetjük, melyekben politikai opciókat és stratégiákat gondolnak át, készítenek elő és igazolnak. A Chatham House és a Council azon fontos szervekké váltak, melyeken keresztül a Csoport anélkül tudott hatni az angol és az amerikai politikára, hogy kívülről az intézeteket a Csoport eszközeinek tekintették volna. A 2. világháború után azoknak a külpolitikai intézeteknek a hálózata, melyek alapításánál a Chatham House ill. a Council on Foreign Relations bábáskodott, az angol nyelvterületen messze túlmenően szinte minden valamennyire is jelentős országra kiterjedt.1'"

A Milner Csoport az Egyesült Államokban

Ha szemügyre vesszük a Council on Foreign Relations-t (CFR), akkor világossá válik a Milner Csoport amerikai ágának néhány jellemző vonása: a Councilban kezdetben döntő többségben voltak a Morgan Bank - az amerikai gazdasági élet akkoriban leghatalmasabb intézménye - csatlósai; és általában jellemző, hogy tagjai elsősorban a magángazdaságban vállaltak nagyobb szerepet. Az angol ágban ezzel szemben inkább az arisztokrácia, az egyetemi berkek és az állami szolgálat képviselői domináltak. A CFR csak a második világháború után érte el befolyása csúcspontját, és ezzel is szemlélteti a hatalom áttolódá- sát Nagy-Britanniából az USA-ba. A Council alkalmasint a mai napig az összes, az amerikai külpolitika irányában érdekelt kör legfontosabb gyűjtőmedencéje. Szűrőként és csatornaként szolgál az impulzusok útján a magán érdekköröktől kezdve a kormánypolitika befolyásolásáig.

Folyóirata, a Foreign Affairs (Külügyek) mindmáig a nyugati elit külpolitikai gondolkodásának egyik legbefolyásosabb és legfontosabb orgánuma. Az elmúlt években a Foreign Affairs-ben jelentek meg először olyan óriási hatású tézisek, mint Francis Fukuyama tanulmánya („A történelem vége", 1989) vagy Sámuel Huntington írása („A kultúrák harca" mint a világpolitika jövendő modellje).

A Tragedy and Hope-ban Quigley még külön és kivonatosan tárgyalta a Milner-kapcsolatok amerikai oldalát,"21 sajátos módon a McCarthy- izmussal, az 50-es évek elejének amerikai antikommunista paranoiájával összefüggésben. Quigley a Milner Csoportból eredő kapcsolatokban, az anglofilok hálózatában látja a tulajdonképpeni magját annak, amit a korabeli gyanúsítások tévesen egy pro-kommunista beszivárgásnak vagy összeesküvésnek tartottak. Valójában kevésbé volt arról szó, hogy kommunisták szivárogtak volna be az amerikai uralkodó rétegekbe, hanem inkább annak tagjai a kommunisták és baloldaliak közé azért, hogy ellenőrizhessék őket. A Wall Street bankárcsaládjainak körében olykor rigolyaként öröklődtek baloldali szervezetek vagy publikációk. Quigley részletekre is kiterjedő, gazdag ismeretei és intuíciója érthetővé teszik, hogy hogyan működtek valójában az egyetemek, kutatóintézetek, alapítványok, a kormány és a Wall Street kapcsolatai az 50-es évekig az USA- ban. És ez egyben a jelenlegi helyzet megértéséhez is jól megalapozott kiindulópontot nyújt. Ebben az összefüggésben egy a könyv mélyén elrejtett helyen Quigley egyszer röviden összefoglalja saját hozzáállását és az ezekhez a kapcsolatokhoz való viszonyát: „Egy nemzedék óta valóban létezik egy nemzetközi anglofil hálózat, amely bizonyos mértékig úgy működik, ahogyan azt a radikális jobboldal a kommunistákról hiszi. Ennek a hálózatnak, amelyet kerekasztal csoportoknak nevezhetünk, nincs ellenére, hogy együttműködjön kommunistákkal vagy bármilyen más csoporttal, és ezt gyakran meg is teszi. Ismerem ennek a hálózatnak az akcióit, mert 20 éve tanulmányozom őket. A 60-as évek elején két évig lehetőséget kaptam, hogy áttekintsem az aktáikat és titkos beszámolóikat. Semmi kifogásom nincs a hálózat, vagy legtöbb célkitűzése ellen, életem legnagyobb részében közel álltam a hálózathoz és jónéhány módszeréhez (...). A legfontosabb eltérést véleményünk között az jelenti, hogy a hálózat ismeretlen kíván maradni, míg én azt hiszem, hogy a történelemben játszott szerepe elég jelentős ahhoz, hogy ismert legyen.""31 A Milner Csoport és a köré fonódó kapcsolatok feltárásával Quigley kibogozta azon szövevények lényegét, amelyek a 20. században az angol politikát motiválták és a mai nyugati politika összességének formálásában részt vettek. E mögött a Nyugat mögött tulajdonképpen az „angol nyelvű népek" azon misszionáriusi világuralmi vagy világformáló igénye bújik meg, amelynek olyan nagy a szuggesztív ereje, hogy más népek is megtalálhatják beteljesülésüket abban, ha önmagukat ezen igény hordozóinak tekintik. A 20. század elején Cecil Rhodes és Lord Milner személyiségének inspiráló ereje lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy megteremtsék vagy megtervezzék azokat a politikai szerveket, melyekkel ezt a világformáló igényt útjára lehetett indítani.

III. Quigley mint történész

Ám Quigley-nek mint történésznek a jelentősége semmiképp sem merül ki ezeknek az összefüggéseknek az ábrázolásában. Fő műve, a Tragédia és remény, bár rendszerezetlen, a maga bámulatos gazdagságával egy olyan mű, mely messze kimagaslik a 20. század akadémikus történetírásából. Quigley ugyanazzal a szenvedélyes érdeklődéssel ír a műszaki fejlődésről mint a hadvezetés stratégiáiról, a gazdasági élet változásairól, vagy a 60-as évek amerikai tinédzsereinek szociális magatartásáról. Mindebből semmit sem pusztán a teljesség kedvéért illesztett a könyvhöz, mindent áthat egy mély, személyes érdeklődés. írásmódját a legjobb értelemben véve dilettánsnak nevezhetnénk: Quigley nem valamiféle előre kimunkált szaknyelvet vagy szakkifejezéseket vett át, hanem ő maga dolgozta ki fogalmait és felfogását, és ez az olvasó számára is rendkívül érthetővé és érdekessé teszi. Ahogyan a gazdasági életet, annak fejlődését és a 18. és 19. század óta végbement változásait leírja, az olyan értelemben „epikus", ahogyan azt Rudolf Steiner ezen a téren elvárta"4': valós folyamatokat ír le és rendszerez, ahelyett, hogy - mint általában - absztrakt népgazdasági fogalmak és sémák raszterét helyezné a dolgok fölé. Quigley szociális és gazdasági struktúrákról és fejlődésekről készített elemzéseinek olyan nagyszerű fogalmi-analitikus ereje van, mely egész társadalmakat képes, mint egy titkos kulccsal, feltárni.

Alapeszmék

A történelmi jelenségek közül Quigley tulajdonképpeni szeretete és érdeklődése a „Nyugatnak" szólt. A Nyugat világtörténelmi missziója közvetítőjének tekintette magát, és diákjaiban megpróbált egy ezen misszió nagysága iránti érzéket kialakítani. Ez alatt azt a civilizációt értette, amely a korai középkor óta fejlődött ki Nyugat-Európában, beleértve ebbe a tengerentúli „tartozékokat", és mint ezek legfontosabb- ját, az Egyesült Államokat is. Quigley szerint ennek a civilizációnak a középpontja „Olaszország északi fele, Franciaország, Németország nyugati pereme és Anglia"''5' voít, azaz körülbelül Nagy Károly birodalma, Angliát is hozzászámítva. A legmélyebb, alapként működő valóját pedig, egy kissé homályosan, „magába foglaló sokféleségként" (inclusive diversity) írta le, vagy a következőképp: „A valóság az idők során, egy együttes folyamat segítségével bontakozik ki." Quigley teljes csodálattal és enthuziazmussal szemlélte az anyagi világ minden aspektusból való meghódítását, ahogyan azt a nyugati civilizáció véghezvitte. A jelen problémái iránti szenvedélyes érdeklődését tekintve meglepő, hogy nyilvánvalóan lényeges befolyással bírt rá, tájékozódásában fontos volt a középkori keresztény filozófia, a skolasztika. Középkori reminiszcenciaként hat, hogy milyen magától értetődőn beszél Quigley nyugati „ortodoxiáról" és „eretnekségekről". Orientációja lényegére jellemző, hogy ezeket a nyugat „ortodoxiája" elleni eretnekségeket főleg azokban az áramlatokban kereste, amelyeket túlságosan a spirituális oldalon látott. Szarkazmusa akkor éri el a csúcsot, amikor pl. a Ghandi vagy az orosz kultúra elleni averzióját fogalmazza meg. Ezzel szemben alig figyelt az anyagra irányuló nyugati orientáció - azaz a modern természettudomány és technika - problematikus tendenciáira. Ebből a szempontból úgy hat, mint egy olyan valaki, aki még mindig azt a feladatot hirdeti, amelyet a 13. század skolasztikusai tűztek maguk elé. Ennek a feladatnak az volt a lényege, hogy az ember tekintetét az anyaggal való elmélyült foglalkozásra, az „értelem" területére irányítsa, szemben a „hittel", ami csak a kinyilatkoztatásnak hozzáférhető. Quigley ezzel kapcsolatos hozzáállását így írta le posztumusz egy barátja: „Quigley úgy tekintette Aquinói Tamás mérsékelt realizmusának a platonizmusból eredő dualista, túlzott realizmus fölött aratott diadalát, mint a legfontosabb ismeretelméleti diadalt, amely lehetővé tette a nyugati civilizációt."(161 Bármennyire jogosult is legyen ez a történelmi ítélet a skolasztika jelentőségéről, az mégsem tűnik bölcs dolognak, hogy ezt a hozzáállást ma egyszerűen átvegyük és fovóbbvigyük, ahogyan azt Quigley tette.

Jellemző Quigley pozíciójának határaira ebből a szempontból Oroszországhoz és Németországhoz való hozzáállása is."71 Az orosz kultúrát a spirituális mazochizmus egyik fajtájaként karikírozza olyan fejtegetésekben, melyekről könnyen elképzelhető, hogy 1989 után nyugati körök tájékozódását szolgálták, amikor arról volt szó, hogy Oroszország figyelmét energikusan felhívják a fizikai tervekre. A német történelmet Quigley összességében úgy tárgyalja, mint a közösségben való feloldódás és az istállómeleg iránti vágyakozás kibontakozását. Bár Goethe-t és Beethovent a „nyugati ortodoxiához" sorolja, a német kultúrának nem tulajdonít önálló értéket. Németországot egyfajta problematikus jelöltnek tekinti, amely még nem igazán tudott csatlakozni a nyugati civilizációhoz. Számára Németország a 20. században két áramlat között ingázik oda-vissza: egyrészt egy jó, haladó, az angolszász világrendhez utat kereső Németország; másrészt a császárság és a Harmadik Birodalom despotikus, reakciós, az előző ellen lázadó Németországa között. Az, hogy létezik egy jó Németország, amely azonban az angolszász míderben nem tud kivirágzani, és hogy a gonosz Németországnak valami köze volt és van ennek a tulajdonképpen jónak a megfojtásához, alkalmasint kívül esett Quigley képzeletének határain. Egy olyan megjegyzés, amilyet egyszer Rudolf Steiner tett, hogy a kultúra jövője döntően Közép- és Kelet-Európa kapcsolatától fog függeni - egy ilyen megjegyzés Quigley szemében biztos fantasztikus eretnekség lett volna.

Ezzel függ össze az is, hogy Quigley nem talált utat az amerikai hagyomány tulajdonképpen individualista áramlataihoz sem, amelyek például az Emerson körüli csoportosulásban elevenek voltak. Hiszen ezek az áramlatok szoros kapcsolatban álltak Közép-Európa szellemiségével. Ezek alkotják az imperialista politika és a brit-amerikai „világ-tervezet" Amerikán belüli ellenzékének a tulajdonképpeni hátterét - és épp ez a politika és terv volt az, ami Quigley-t annyira megigézte.

(A cikk megjelent az „Europaer" 4/7 számában. Fordította: Kádas Katalin)

Jegyzetek:

(1) Antropozófusok közül nyomatékosan utalt Quigley-re: Amnon Reuveni, lm Namen der neuen Weltordnung. Vom unzeitgemáflen Herrschaftswillen und seinen Tragern in der Weltpolitik, Dornach, 1994.

(2) Carmen Brissette-Grayson, „Carroll Quigley. Somé Aspects of his Last Twelve Years", megjelent: C. Quigley, Weapons Systems and Political Stability, IX. old.

(3) Carroll Quigley: Tragedy and Hope. A History of the World in our Time, New York, 1966.

(4) Carroll Quigley: The Anglo-American Establishment. From Rhodes to Cliveden, New York 1981.

(5) Ma például az amerikai elnök, Clinton egy volt Rhodes-ösztöndíjas (a Georgetown-i Quigley-intermezzo után ment Rhodes- ösztöndíjasként Oxfordba). A Clinton adminisztrációban egykori ösztöndíjasok sokaságát találjuk, többek között Talbott külügyminiszter helyettest, akinek elsősorban az Oroszországgal szembeni politikára van nagy befolyása.

(6) Quigley: Anglo-American Establishment, 29. old.

(7) Az oxfordi „Ali Souls College" Quigley szerint olyasmi volt, mint a Milner Csoport tulajdonképpeni központja. Érdekes, hogy a 20-as években létrehozták Amerikában az „Ali Souls" egy másolatát: az Institute for Advanced Studies-t Princetonban (New Jersey). Princeton viszont a berlini tudományos kollégium létrehozásánál szolgált mintaként a 80-as években.

(8) A csoport egyik tagja, Lord Esher, az angol királyi ház legfontosabb tanácsadója volt. Quigley Eshert az 1 904-es angolorosz és az 1907-es angol-francia szövetség létrejötte egyetlen fontos szereplőjének nevezte.

(9) Quigley: Anglo-American Establishment, 254 old. Bizonyára olyan akciókról van szó, melyeknél a brit külpolitika multilaterális formákat használhat (és mögöttük megbújhat).

(10) A „megbékélés" annak a politikának az elnevezése, melynek keretében 1933 és 1939 között bőkezű engedményeket tettek Hitlernek és a nemzetiszocialista Németországnak. A megbékélés-politika csúcspontja az 1938- as Müncheni Egyezmény volt, mellyel Csehszlovákiát kiszolgáltatták Hitlernek. Quigley szerint az egyezmény a brit miniszterelnöktől, Chamberlaintől eredt, aki Németországot kelet felé akarta irányítani és a Szovjetunióval akarta kapcsolatba hozni.

(11) Az ehhez tartozó német intézmény a Deutsche Gesellschaft für Auswartige Politik (DGAP), egy hozzá kapcsolódó kutatóintézettel és egy általa kiadott folyóirattal, az Internationale Politik-kal (1945-től 1994-ig Europa-Archiv-ként jelent meg). Ez a német társaság mindig egy nyugati impulzus és a Nyugat emberiség-missziója képviselőjének tekintette magát. A DGAP például mindig síkraszállt az NSZK-ban a nyugati kapcsolatért, a tranzatlanti struktúrák megerősítéséért, az európai intézmények továbbfejlesztéséért és bővítéséért stb., és óvott az olyan kísértésektől, mint egy német „külön út", a Kelet felé fordulás, a politikai-gazdasági struktúrák terén kifejtett túl sok gondolati kreativitás és hasonlók.

(12) Quigley: Tragedy and Hope, 936-956. old.

(13) Ugyanott: 950. old. Bizonyára a Council on Foreign Relations papírjait nézhette át Quigley.

(14) Ehhez: Rudolf Steiner: GA 339, 1923.okt.l5-diki előadás.

(15) Quigley: Tragedy and Hope, 5. old.

(16) Harry J. Hogan: „Foreword", megjelent: Quigley: The Evolution of Civilizations. Indianapolis 1979, 18. Old.

(17) Quigley: Tragedy and Hope, 102-104. és 409-418. old.

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Frisch Mihály

Élet-halál kérdések

(töprengés-szilánkok)

Olvasom az Országépítő legújabb számában a 2000. februárjában megalakult védegylet néhány alapítójának gondolatait a világ pusztulásáról, megmentéséről, a környezet, a Föld állapotáról. Nagyon elszomorodom, hiszen a cikkben aggódó emberek jobbító szándékú gondolatai jelennek meg, alapvető tévedéssel. Nem könnyű megfogalmazni ezt a tévedést, mert nem egyszerű tárgyi tévedésre gondolok, hanem az egész világszemléletünkre, a világra való rátekintésünkre. Hogyan látjuk ma az embert, az élőlényeket?

Ha következetesen végigvisszük a mai tudomány álláspontját, akkor az ember nem áll másból, mint atomokból, elektronokból, protonokból, neutronokból és még kisebb részekből. Ezeknek az elemi részecskéknek a véletlenszerű találkozása alakítja ki az ember külső, belső felépítését. Minden, ami az élőlényben anyagként megjelenik, és minden, ami ezt a fizikai, anyagi testet működésként jellemzi, ezen részecskék véletlenszerű találkozásától függ. Persze a mai tudomány ilyen következetesen nem viszi végig gondolatait, beszél valamiféle lélekről, sőt néha szellemről is, de ezeknek a nem materiális fogalmaknak a helyét nem találja. Ha becsületes és következetes lenne a tudomány, akkor el kellene jutnia ahhoz a paradoxonhoz, hogy a bizonyítható törvényszerűségek alapján nincs is más világ, csak az élettelen világ. A modern természettudomány egész fejlődése, kutatási eredményei az élettelen világra vonatkoznak, megállapításai csak itt érvényesek. Persze még itt is elgondolkozhatunk, hogy vajon a vas vagy a konyhasó elektronszerkezetének megismerésével valóban többet tudtunk-e meg magáról az anyagról, megtaláltuk-e ezen anyagok helyét a világban.

Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy az új megállapításaink önmagukban talán helyesek, legfeljebb a világ megismerésére vonatkozó mondhatni gyermeki kérdéseink megválaszolásában nem segítettek. Más a helyzet az élővilágot illetően. Úgy gondolom, hogy az újkor természettudománya - de a folyamat részben már a középkortól tettenérhető - az élettelen világra vonatkozó törvényszerűségeket jogosulatlanul alkalmazta az élővilágra. Nagyon fontos lenne ezt az átlépést tanulmányozni, hogy a XXI. századhoz eljutva egyféle visszatekintéssel megérthessük a természettudomány fejlődését. Most csak egy szempontot kiragadva gondoljunk a kutatás módszerére. A középkor embere a világ megismerésének vágyától hajtva az ember működését is meg akarta ismerni. Érhető, világos szándék, és mit tett? Leonardo da Vinci, ez a főleg művészként ismert zseni, aki azonban sok-sok technikai eszköz megalkotója és megálmodója, a világon először - megszegve egyféle írott és íratlan tabut - holttestet boncolt. A mai napig is ható ellentmondás ragadható meg ezen a ponton. A tudomány egyre hatékonyabban behatolt az emberbe, egyre több összefüggést, törvényszerűséget állapított meg az életre vonatkozóan, de mindig a halott, a halott anyag tanulmányozásával. Az egész élet kémiai kutatása az analízisen alapul, amelyben a biokémia egy élő összefüggésből kivett fehérjét vizsgál, de a vizsgálat módszeréből adódóan csak a halál utáni, mondhatni „szervetlen", élettelen állapotában. Ellent lehet mondani, hogy igenis, a tudomány mindig végzett megfigyeléseket az életre vonatkozóan. Ez részben igaz is, de a probléma az, hogy megfigyelései magyarázatául mindig az analízisekben megtalált törvényszerűségeket alkalmazta. A természettudomány fejlődését áttekintve mondhatjuk, hogy szükségszerű volt eljutni a boncoláshoz. Az anatómia fejlődése nagyszerű eredményeket adott, de elgondolkozhatunk azon is, hogy ezen megismerés vajon miért csak a sebészetben, és azon belül is a csontvázra - tehát az ember legásványibb részére - vonatkozó gyógyításban hozott egyértelműen pozitív eredményeket.

Sajnos, erre a problémára a legelemibb tapasztalataink, a felismert ellentmondások sem ébresztenek rá. Tudjuk, hogy korunkban nemcsak a gyógyítással, hanem a táplálkozással is alapvető problémák adódnak. Tapasztaljuk, hogy egyik ember kilószámra eszi a szalonnát és sovány marad, a másik csak ránéz és néhány kilót hízik. A természettudomány a táplálkozást egyszerű kémiai lebontási és felépítési folyamatként fogja fel, ahol a lenyelt sertéshúst a szervezet kémiai laboratóriuma fehérjére, aminosavakra stb. lebontja, majd a laboratórium felépítő osztálya emberi hússá felépíti (mondhatjuk így lesz a disznóhúsból ember-hús).

Ezen a ponton legalább gyanakodnunk kéne! Aki a tudomány mély elkötelezettje, azt is elbizonytalaníthatná a modern biokémia felfedezése, miszerint az állati fehérjék és az emberi fehérjék azonosnak vélt összetétele is egy finomabb összefüggésben különböző. Ha ez igaz, akkor hogyan alakult át a disznóhús lebontásából keletkezett állati fehérje emberi fehérjévé? De a világra csak rácsodálkozó ember is felfedezhetne egy alapvető problémát. Nevezetesen: mit csinál az emberi szervezet, amikor a bevitt táplálékot lebontja, majd a halott, élettelen összetevőkből élőt épít fel. Persze ez a növénynél is megkérdezhető. A növény széndioxidból, vízből, valamint a tudomány által homályosan megfogalmazott napfényből élő összefüggést varázsol elő. Mi ennek a titka? A kérdés mellett elmegyünk, nem gondolunk arra, hogy ezt a kérdést még nem válaszolta meg az emberiség. Minden erőfeszítés ellenére az ember nem tudott élettelenből élőt alkotni. Az, hogy a kérdés megválaszolatlan, legalább el kell hogy gondolkoztasson. A XVIII-XIX. században még úgy gondolták a tudósok, hogy nem tudunk eleget az anyagról, és ha megtaláljuk az anyag végső felépítő elemét, akkor a teremtés titkát is megfejtjük. Azóta sem találtuk meg az élet titkát, de eljutottunk az anyagkutatásban addig, hogy az anyag valósága, léte is megkérdőjeleződött (lásd például Heisenberg). Vajon csak az a baj, hogy nem vagyunk elég okosak az anyag végső összetevőjének megtalálásában, vagy rossz úton járunk? Mindennapi valós tapasztalataink alapján ki kellene, ki lehetne mondani: igen, rossz úton járunk, másképpen kellene az emberre, az élő összefüggésekre rátekinteni. De nem tesszük!

Úgy gondolom, hogy a közeljövőben ismét kényszerítve leszünk a kérdés feltevésére, esetleg megválaszolására.

A biológia új tudományága, a génmanipuláció fog erre kényszeríteni. A génmanipuláció a most vizsgált kérdés szempontjából nagyon érdekes folyamat. Az állati, emberi génekkel folytatott kísérletekben az ember az élet alapjaiba nyúl bele, de itt sem az említett átlépést tanulmányozza, illetve nem ezt az alapproblémát oldja meg, hanem mindazt a tudását, amelyet az analízissel, a halott élet tanulmányozásával megszerzett, annak koncentrátumát beviszi az élő összefüggésbe. Bizonyosan szörnyű dolgokat fog ezen az úton az ember produkálni, sok szenvedést fog okozni magának, de mivel megfigyelése kényszerűen áttevődik az életjelenségek tanulmányozására, a kudarcokból lehetősége lesz az élet új megismerésére. Lehetőséget mondottam, nem bizonyosságot, mert a kudarcokból tanulni, ennek alapján egy másik utat választani talán még nehezebb, mint annak előtte két út közül a helyeset kiválasztani. Hasonló, de talán még nehezebb a helyzet, ha a Földet és környezetét vizsgáljuk. Az emberről, az állatról, a növényről legalább úgy beszélünk, mint élőlényről, és csak összefüggéseiben, törvényszerűségeiben kezeljük élettelen anyagként. A Földről úgy is beszélünk, mint egy halott képződményről. Vajon mikor leszünk képesek olyan megfigyeléseket végezni, mint Goethe, aki a barométeren megfigyelt ritmikus változásban a föld légzési folyamatát ismerte fel? (Lásd Szabad Gondolat 3/2). Persze sokszor olvashatunk a zöldeknél az élő Föld kifejezésről, de ezekben a gondolatokban csak az aggódás szülte megszemélyesített Föld található, és nem tárgyilagos, pontos megközelítése a problémának. Ameddig döntő felismerés nem születik az élő földorganizmusról, addig nem csak hiábavaló, de hibás is a különböző környezet- és földvédő szervezetek tiltakozása. Nem lehet egy élőlényt úgy gyógyítani, hogy a valódi működését nem ismerjük, hogy sem a születési folyamatát, sem a felépítési folyamatát, sem a lebomlási, halálfolyamatát nem ismerjük. Az ún. szelíd energiák, a környezetbarát technológiák éppen annyit segítenek Földünkön, mint a rákos folyamatban a kemoterápiás anyagok. Mindkét gyógyítás úgy történik, hogy a jogosulatlanul használt összefüggéseket alkalmazó tudomány eredményeit visszük be az élő organizmusba, amelynek a valódi működését nem ismerjük. Meg kell születnie annak a tudománynak, amely más megközelítéssel, de ugyanolyan tárgyszerűséggel, mint a természettudomány teszi az élettelen világban, kikutatja az élet összefüggéseit. Egy új tudományt kell alkotnia az embernek, amely az anyag és a szellem egységében fogant. Ennek csírái már megjelentek a világban, és a közeljövő döntő kérdése, hogy vajon élni is tud-e az emberiség ezzel a tudománnyal.

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Walter Holzapfel

Merre fejlődik a gyógyászat?

A gyógyászat helyzete teljesen megváltozott azóta, hogy Rudolf Steiner megtartotta orvosi kurzusait. A terápiai nihilizmust terápiai optimizmus váltotta fel. Veszített-e ezáltal jelentőségéből a „gyógyászat kitágítása"? Ellenkezőleg. Ma még aktuálisabb és sürgetőbb, mint valaha; mindazok a tapasztalatok, melyek a gyógyászat fejlődéséből adódnak, új módon sürgetik és igazolják szükségességét.

A gyógyításnak az emberrel van dolga. Ezért az antropozófia, ami az ember lényéről tudósít, éppen az orvosi hivatás számára tartalmaz rengeteg ösztönzést. Működése kezdetétől fogva nagyon sok orvos fordult tanácsért és segítségért Rudolf Steinerhez. Steiner felvilágosítást adott számukra minden kérdésükkel kapcsolatban, maga azonban soha nem kezelt betegeket. 1 920-ban az érdeklődés olyan erőteljes volt, hogy Steiner megtartotta első, húsz előadásból álló kurzusát, melyet hamarosan továbbiak követtek. Végül Dr. Ita Wegmannal közösen könyvet is írt az orvoslásról, ami közvetlenül a halála után jelent meg „Grundlegendes für eine Erweite- rung der Heilkunst nach geisteswis- senschaftlichen Erkenntnissen" címmel. Sokrétű ösztönzései Európa és Amerika számos orvosi praxisában, majd klinikákon és kórházakban is meg- termékenyítően hatottak.

Abban az időben, mikor Steiner az orvosi kurzusait tartotta, a hivatalos gyógyászatban még terápiai nihilizmus uralkodott, amit Bécsben diákként maga Steiner is megismert. Akkoriban kevés gyógyszer állt rendelkezésre, és az orvosok azok hatékonyságáról sem igen voltak meggyőződve. Érdeklődésük elsősorban a pontos diagnózis felállítására és a betegségek okainak kutatására irányult. Igy Rudolf Steiner ösztönzései mintegy üresen hagyott térbe kerültek, ahol áldásosán kibontakoztak.

Ma teljesen más az orvoslás helyzete. Az orvosoknak erős hatású gyógyszerek arzenálja áll rendelkezésére, melyek bizonyos esetekben nagyon gyorsan képesek megszüntetni életveszélyes megbetegedéseket. Akut megbetegedések, fertőzések, fájdalmak, nyugtalan, irritált állapotok stb. uralhatok. De pl. a daganatok kezelésében, a rheumatikus és keringési megbetegedések esetében sokkal csekélyebbek a sikerek. Mégis, egészében véve egyfajta „terápiai optimizmus" lépett a századelő terápiai nihilizmusa helyébe. Hosszú története során a gyógyászatban még soha olyan rövid idő alatt olyan mélyreható változások nem történtek, mint az utóbbi évtizedekben; és talán még soha nem volt akkora az általános érdeklődés orvosi kérdések iránt, mint manapság. A nyilvános sajtó - újságok, rádió, tv - gondoskodik róla, hogy a diagnosztika és terápia fejlődése mindenütt ismertté váljon.

Az orvosi fejlődés diadalmenetével szemben a szellemtudomány által kitágított orvoslás csöndesebb történései veszítettek volna jelentőségükből? Vagy talán éppen ma jelentenek különösen fontos kiegészítést az előtérben zajló történésekhez?

Alaposabban szemügyre véve a mai előrehaladott gyógyászatot, egészen váratlan és ellentmondásos vonásokat fedezhetünk fel. Azt kellene feltételeznünk, hogy ekkora sikerek nyomán a megbetegedések száma csökken. Ennek azonban az ellenkezője történik. Ezt nemcsak a statisztikák, de a zsúfolt orvosi várók is igazolják.

A jelenségnek különféle okai vannak. Az egyik éppen az orvoslás fejlődésével függ össze: ez a modern gyógyszerek úgynevezett mellékhatása. A szer nem kizárólag ott fejti ki a hatását, ahol ez kívánatos lenne, hanem teljesen más, nem kívánatos területeken is. Olyan vér-, ideg- és különösen gyakran májkárosodásokat írnak le, vagy az általános életérzés olyan megváltozását, amelyek a kezelt betegség leküzdése után továbbra is fennmaradnak. A mellékhatások olyan gyakorivá váltak, hogy a legtöbb tudósnak meggyőződésévé vált, hogy hatékony gyógyszer egyáltalán nem is létezhet mellékhatások nélkül. Nagy baj lenne, ha ez igaz lenne. Valóban nincs rá mód, hogy a gyógyszer hatékonyságát olyan pontosan irányítsuk, hogy ellenőrzésünk alatt maradjon? A mellékhatások esetenként csak évek, évtizedek múltán, talán csak a következő generációnál lépnek föl - ezért is olyan nehezen megragadhatóak. Nem áttekintett területen mozgunk, nem látjuk előre a hatásokat, hanem mindig csak akkor tudjuk ezeket konstatálni, amikor bekövetkeztek. Ez összefügg azzal a móddal, ahogyan ma kitalálják a gyógyszereket: nevezetesen kipróbálással; rengeteg különféle kísérlettel, melyek során soha nem lehetnek biztosak abban, hogy vajon nem hagytak-e figyelmen kívül valamilyen még ismeretlen hatásterületet, ami később nemkívánatos módon fog jelentkezni. A bizonytalanságot az is fokozza, hogy mindenekelőtt állatkísérletekről van szó, melyek átvitele az emberre ugyancsak problematikus.

Semmilyen korban nem követelt meg egy gyógyszer megalapozása annyi fáradságot, mint ma. Néha több ezer kísérletet kell elvégezni, mielőtt egy gyógyszer forgalomba kerülhet. És mégis - vagy talán éppen ezért - érvényes az a meglepő megállapítás, hogy a gyógyszernek és hatásának tulajdonképpeni természete messzemenően ismeretlen marad. Még meglepőbb, hogy az a két terület, melyeket a gyógyszereknek egymásba át kellene vezetni - ugyanis a betegség és az egészség területe -, alapjában véve ugyanennyire ismeretlenek. Nincs tiszta kép sem a betegség, sem az egészség tulajdonképpeni lény(eg)éről. A sikeres orvosi kezelés ma olyan területeken mozog, melyeket a megismérés alig hat át. Ez általában is, és speciális esetekben is igaz. Például a mai antikonvulsivával meg lehet akadályozni az epilepsziás rohamokat annak ellenére, hogy sem a szer hatásmódjáról, sem az epilepsziás rohamok pathogeneziséről nincs pontos képzetünk.

Nem akarjuk vitatni a mai gyógyászat rendkívüli sikereit. Csakhogy ezekkel a sikerekkel olyan messzire előreszaladtunk, hogy a fogalmi megismerés nem tud lépést tartani az eredményekkel. Épp a gyógyászat középponti motívumait - betegség, egészség, gyógyulás - sötétség rejti. A jelenkori orvoslás legsürgetőbb feladata ennek a sötétségnek az átvilágítása. A haladás új útjaira és céljaira van szükség: mégpedig a megismerés előrelépésére. Ez a követelmény nem valami elméleti igényből származik, hanem annak szükségességéből, hogy a vak haladással együtt járó veszélyek elkerülhetővé váljanak.

Az új utak és célok ott láthatók a legvilágosabban, ahol az eddigi haladás a legkonzekvensebben és a legmesszebbre jutott. Ott ugyanis határokba ütközünk, melyek mögött új területek mutatkoznak.

Elsősorban a sebészetnek sikerült - az egyre tökéletesebb operációs technikával, a narkózis új lehetőségeinek és a különböző segédberendezések segítségével - az emberi organizmus korábban hozzáférhetetlen területeire egyre mélyebben behatolnia. 1896-ban hajtották végre az első szívműtétet. 1967-ben azután Christian Barnard professzor Fokvárosban egy emberi szívet beültetett egy másik emberbe. Ez olyan technikai tett volt, mely szenzációként hatott. A következő évben világszerte száznál több szívátültetést végeztek. 1969-ben azonban már csökkent ez a szám, és azóta is egyre csökken. Ma már tulajdonképpen csak egy helyen, a kaliforniai Stanford Egyetemen végeznek szívátültetéseket. Barnard professzor 1975-ben új irányba indult: most már nem kicserélte a páciens szívét, hanem beültetett mellé egy másodikat. Ma már ilyen műtétekről nem hallunk.

Mi volt az oka, hogy a kezdeti lelkesedés után a szívátültetések száma ennyire visszaesett? Olyan újfajta tapasztalatok és problémák, melyekkel előre semmiképpen nem számoltak. Nem a súlyos morális, teológiai, jogi és anyagi kérdésekre gondolok, melyek a szívátültetésekhez kapcsolódnak, hanem a paciensekkel kapcsolatos tapasztalatokra, melyek alkalmasak arra, hogy egészen új kitekintést nyissanak meg. Az első tapasztalat az volt, hogy az eleven organizmus nem úgy reagál, mint egy élettelen mechanizmus, egy motor például, melynek kicserélik valamelyik meghibásodott alkatrészét. A motornak úgyszólván közömbös, ha egy pótalkatrészt - mondjuk egy porlasztót - beleszerelnek. Ez a többi alkatrészre semmilyen hatással nem lesz. Változás - éspedig a kívánt változás - csakis a pótlás helyén következik be. Egy organizmus azonban teljesen más törvényszerűségeket követ. Egy idegen organikus „alkatrész" behelyezésére azonnal reagál, mégpedig megkísérli ezt az „alkatrészt" kilökni magából.

Ez a kilökési reakció ugyan a legismertebb, de korántsem az egyetlen komplikáció. Nagyon tanulságos az a tapasztalat, hogy a beültetett egészséges szervet gyakran ugyanaz a betegség támadja meg, ami miatt az eredeti szervet el kellett távolítani. Nem a legvilágosabb bizonyítéka ez annak, hogy a beteg szerv nem maga a betegség, hanem a betegségnek csupán az eredménye? A betegség maga úgyszólván rejtve marad a háttérben, és onnan támadja meg először az egyik, majd a következő szervet. A szerv kicserélése tehát semmiféle gyógyulást nem eredményez, míg egy mechanizmus esetében a meghibásodott rész cseréje végleg megszünteti a zavart. A legnyugtalanítóbbak az operáltak személyiségváltozásáról szóló hírek voltak - ezek a változások egészen pszichotikus jelenségekig fokozódtak. Az első sikeres szívátültetéses paciens, Blaiberg fogorvos lánya beszélt arról egy interjúban apja halála után, hogy a transzplantációval apjánál tökéletes személyiség-változás (complete personality change) következett be. Más megfigyelők a műtét után megállapítható „saját én deficitjéről" számolnak be.

INDOMETACINUM
Gyulladáscsökkentő kapszula ill. végbélkúp
(Részlet a gyógyszer használati tájékoztatójából)
(...)
Epilepsziás betegek, vese-májbetegek, hallási és látási zavarokban szenvedők csak az orvos kifejezett utasítására szedhetik:
Szedése során fejfájás, szédülés, emésztési zavarok, gyomor- bélpanaszok, aluszékonyság, fáradtság, zavartság, ájulás, izomgyengeség, szorongás, bőrviszketés, bőrkiütés, ödéma, nehézlégzés, asztma, hirtelen vérnyomásesés, ritkán látászavar, fülzúgás, hallászavar, - a végbélkúp alkalmazása esetén fájdalom, végbélvérzés, végbélgyulladás - előfordulhatnak.
OGYI eng. száma:6593/56/87
(...)

BETULA/ARNIKA COMP
Antropozófiai gyógyszer
Alkalmazási1 terület: az antropozófiai ember- és természetismeretnek megfelelően reumatikus és degeneratív eredetű akut gyulladások, izomreumatizmus, periarthröpathia esetén.
Ellenjavallat: -
Mellékhatások: nem ismeretesek
OGYI eng. száma:
HG -116/01

A szívátültetéseknél fellépő újfajta tapasztalatokban az orvoslás az emberi természet rejtett oldalaiba ütközik. Ezek háromféle, egymástól különböző módon nyilvánulnak meg: mint „kilökési reakció", mint a „beteges szer/elváltozás újbóli fellépése" és mint a „saját én deficitje". Az antropozófia az emberi természet ezen rejtett oldalairól beszél. A ma előttünk álló tények, ha valóban megismeréssel akarjuk őket áthatni, megkövetelik azokat a fogalmakat, melyeket Rudolf Steiner közvetlen szellemi tapasztalatból merített. A kilökési reakcióban az az erőorganizáció nyilatkozik meg, amely az eleven organizmus egységes működését okozza. Ebben minden rész kölcsönhatásban áll az összes többi résszel. Minden mindennel összefügg. Ha az egyik helyen változás lép föl, akkor erre az összes többi rész reagál. Az antropozófiai szellemtudomány ezt az életjelenségekért felelős erőösszefüggést „étertest"-nek nevezi. További érzékfeletti erőorganizáció áll amögött, amikor ugyanaz a beteges elváltozás nemcsak a saját, hanem a helyére beültetett (egészséges) szívet is megtámadja. Az antropozófia ezt az erőorganizációt asztráltestnek nevezi, ami a lelki élményekben (a szimpátiában-antipátiában, az ösztönökben, vágyakban, kivánságokban, emóciókban) belső megfigyeléssel a tudatunk számára is hozzáférhető. A lelki élet és a betegségek keletkezésének szoros kapcsolata közismert; ez vezetett a pszichoszomatikus gyógyászat megalapításához. Végül a személyiségváltozás révén az válik nyilvánvalóvá, hogy a szívátültetés az ember tulajdonképpeni szellemi lényét is érinti. Az ember „én"-je, szellemi lénymagja az a középponti instancia, mely a tudatot öntudattá fokozza, mely az egyszeri, összetéveszthetetlen és önálló individualitást adja.

Ezzel az érzéki tapasztalat számára egyedül hozzáférhető fizikai organizációhoz három további, érzékfeletti területet kapcsoltunk. A szívátültetésnél fellépő jelenségek felhívhatják a figyelmet arra, hogy az ember teljes valóságát a test, az étertest, az asztráltest (lélek) és az én (szellem) szemlélése révén találhatjuk meg. Csak ennek a négy „lénytag"-nak az összessége ad olyan emberismeretet, amely alkalmas arra, hogy bevilágítsa a gyógyászat eddig nem megvilágított területeit. A jellemzett lénytagokat nem sematikusan szétválasztott rétegekként kell elképzelni. Egymást elevenen átható együttműködésben és szembenállásban hozzák létre az organizmus felépülésben és leépülésben mozgó történéseit. Az antropozófiai emberismeret jellegzetes vonása, hogy a leépítő folyamatokat is pozitíven értékeli. Csak a leépítés révén bontakozhat ki a tudat. A testiségben tehát a leépülésnek is helyet kell biztosítani. Az agy mint az éber tudat szerve, különösen ki van téve a leépítő folyamatoknak. Idegsejtjei sérülések után nem képesek regenerálódni, ezen kívül is, spontán, naponta ezrével pusztulnak ezek a sejtek. Ez a folytonos pusztulási folyamat szükségszerű ugyan a tudat létrejöttéhez, ugyanakkor azonban egyfajta korlátozott betegségfolyamatot is jelent. A betegség hozzá tartozik az emberhez; nem olyasvalami, ami kívülről jön, hanem ami benne folyamatosan jelen van. Az embernek szüksége van egy bizonyos mértékű betegségre ahhoz, hogy emberi értelemben egészséges lehessen.

Ezzel a betegségtörténés egyik lényeges kiindulópontjához érkeztünk. Ha a leépítő folyamatok túllépnek a maguk területén, akkor jön létre a tulajdonképpeni betegség. Létrejöhet pl. a gyomorfalban egy bizonyos mértékű szubsztanciavesztés: egy gyomorfekély, ami fájdalommal jár. A fájdalom tudati folyamat. Testünk egy régiója, melynek folyamatai egészséges állapotban tudattalanul zajlanak, fájdalmasan tudatossá válik. Ebben az esetben a leépítés és a tudat összefüggése beteg módon jelenik meg.

Az az emberlét rizikója, hogy tudatra és öntudatra van alapozva, és hogy ezek átléphetik a maguk határait. Ezért az ember a teremtés legbetegebb lénye. Állatok vagy növények sokkal kevésbé könnyen betegszenek meg. A betegségben azonban óriási lehetőség is rejlik: hogy a tudat betegség révén bekövetkező, kezdetben beteges fokozódása az egészségesedés során új tudatfokká, és ezzel megismerési továbblépéssé válhat.

Ha a betegség az emberben állandóan jelen van, akkor a gyógyulásnak is jelen kell lennie ahhoz, hogy az ember egészséges maradhasson. A betegítő és gyógyító erők kölcsönhatásában újból és újból megszületik az egészség, mint állandóan változó egyensúly. Az egészség minden embernél, minden életkorban, minden nap és minden órában más és más.

Maga a tény, hogy sok kisebb betegséggel és sérüléssel minden különösebb kezelés nélkül megbirkózunk, arra utal, hogy öngyógyító erőkkel rendelkezünk. Egy egyszerű, nem túl nagy seb magától begyógyul; a seb szélei ismét összenőnek, a seb beheged. Ez a gyógyító, regeneráló erő az alacsonyabb rendű állatokban sokkal erőteljesebb, mint az emberben. Egy gyík letört farka vagy végtagja ismét kiegészül. Minél tompább egy állat tudatállapota, annál intenzívebb a benne működő regeneráló erő. Végül a növényeknél egyáltalán nem beszélhetünk tudatról, ezért regenerálódó képességük szinte határtalan. Így a növény különösen alkalmas arra, hogy gyógyszerként támogassa az ember gyenge regenerációs erőit.

De milyen gyógyszer melyik betegségre való? Ezzel visszajutottunk a gyógyszer megtalálásának kérdéséhez, melyről a bevezetőben már szót ejtettünk, amikor a mellékhatásokat taglaltuk. Az ott említett kísérletező út mellett ma még létezik a hagyományra épülő is. Régi füveskönyveket bújva, a természeti népek gyógymódjait tanulmányozva is lehet új gyógyszereket találni. De honnan szerezték a tudásukat azok, akik ezeket a könyveket írták? Kétségtelenül a hagyományból. A tudást generációról generációra adták. Egyszer azonban eljutunk ahhoz a kiinduló ponthoz, ami a hagyományt megalapozta. Kellett léteznie egy ősbölcsességnek, mely átfogta az ember és a természet összefüggéseit. Az emberben fellépő betegség és a természetből vett gyógyszer között fennálló összefüggést a modern tudatállapotból kiindulva megalapozni - ez a Rudolf Steiner szellemtudománya által kitágított gyógyító művészet alapvető célkitűzése. Egy ilyen összefüggésre mutató első utalást adnak a mai fejlődéselméletek, melyek mind abból indulnak ki, hogy a fejlődés kezdetén az első élőlények egy általános ősködből fejlődtek ki. Rudolf Steiner pontosította ezeket az eszméket, miszerint az őt körülvevő természet lényeit és folyamatait az ember a fejlődés során fokozatosan helyezte ki önmagából. Egyidejűleg jött létre az ember egy-egy szerve és egy-egy ennek megfelelő természeti folyamat. Az emberi terület és a természeti folyamat szétváltak, de megtartották belső rokonságukat. Ha sikerül megragadni a rokon folyamatot, akkor az ily módon megtalált gyógyszer úgy illik a betegséghez, mint kulcs a zárhoz. Ezzel elkerülhető a gyógyszerek nemkívánatos hatása az emberben, amit ma mint mellékhatást elkerülhetetlennek tartanak. A bensőleg rokon gyógyszerrel olyasvalamit juttatunk az emberbe, ami egykor hozzá tartozott. Megszüntetem az ember és a természeti folyamat szétválasztottságát, ezzel az embert mintegy visszahelyezem a teremtés kezdetére. De ez a kezdeti állapothoz való visszatérés már magában a betegségben is benne rejlik. Sok betegségszimptóma a fejlődés egyfajta „visszafordítását" jelenti. Gondoljunk csak a differenciáltságukat elveszítő rákos sejtekre, a tumorok burjánzó növekedésére, a vérbetegségeknél a kezdeti formák fellépésére stb. Már egy akut megbetegedésben szenvedő paciens helyzete is, aki felelősségteljes tevékenységéből hirtelen ismét vízszintes helyzetbe kerül és ápolásra szorul, a legkorábbi gyerekkor állapotára emlékeztet, ily módon ehhez a „visszaforduló fejlődés"hez tartozik.

A gyógyításnak, mely egy valóságos, teljes emberismeretre támaszkodik, nem csupán az a célja, hogy a testi síkon megállapítható elváltozásokat leküzdje és a laborértékeket normalizálja, és azzal sem elégszik meg, hogy az embert szociálisan „használhatóvá" és ismét munkaképessé tegye. Ez a gyógyítás mindenekelőtt a személyiség változását tartja szem előtt, ami tudati fejlődéséhez vezet.

Egy ilyen gyógyulásban a teljes ember - a test, az étertest, a lélek és a szellem - részt vesz. Ehhez ki kell dolgozni ennek a négy lénytagnak - melyek együttesen jelentik az ember teljes valóságát - a fogalmát. A gyógyászat ma szükséges előrelépésének ez az iránya.

(Fordította: Kádas Ágnes]

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Buella Mónika

Minden völgy után egy hegy jön

Végiggondolva az ember és a természet kapcsolatát, az új évezredben egy fordulóponthoz érkeztünk.

Évszázadok folyamán természetátalakító tevékenységével az ember gazdagon tagolt kultúrtájat hozott létre: rétek, hagyásfás legelők, erdők, szántók, gyepes gyümölcsösök, sövények, mezsgyék, ligetek mozaikszerű egyvelegét. Ez az átalakítás azonban nemcsak egyszerűen bizonyos természeti adottságok megváltoztatását jelentette, hanem új, addig soha nem létezett ökoszisztémát teremtett; olyan állatok és növények társulása jött létre, amelyek előtte térben külön éltek, vadállatokat háziasított, növényeket nemesített. Ebbe az új ökoszisztémába teljes egészében beletagolódott maga az ember, önmagával együtt egy ökológiai egységet hozott létre, amely vele és általa tud működni; a világ minden tájáról összehozott növények és állatok az emberi gondviselés függvényei. Ebben a kapcsolatban azonban az ember és a természet teremtő módon tudott együtt élni, megmaradt mindkét lény kibontakozási lehetősége, az egyik oldal nem a másik kárára tevékenykedett.

Ez a folyamat azonban egyszer más fejlődési irányt vett, s egyszer csak azt vettük észre, hogy erdeink pusztulnak, vizeink szennyezettek, meghitt tájainkon életidegen változások következtek be, degenerációs jelenségek bukkantak fel. Természetesen mindez nem egyik napról a másikra következett be, azonban mégis sokkal gyorsabban, mintsem fölfogtuk volna, mi is történik valójában. Korunk technikai fejlettségi szintje pedig lehetővé teszi, hogy pontos számokkal támasszuk alá a környezetszennyezés tényét.

Talán elérkeztünk arra a pontra, amikor az „Ismerd meg önmagad, megismered a világot!" gondolat elsőbbségét fel kell váltania az „Ismerd meg a világot, megismered önmagad!" gondolatnak. Nosza, nézzünk szét a világban! Ha végiggondoljuk a XX. században történteket, ha magunk köré nézünk, rémülten kapjuk fel a fejünket: hiszen az építés mellett sokkal több pusztítás és rombolás ment végbe. Tehát mégis azoknak lenne igazuk, akik a „főgyilkos hipotézist" vallják, hogy az ember a széttépő, széttagoló erőt alapjaiban hordozza magában, így nem is lehet képes másra, csak a pusztításra? Hiszen köztudott tény, hogy gondolkodni is csak úgy tudunk, hogy számtalan agysejtünk esik áldozatul eme tevékenységünknek, amely állítólag az ember egyik legfontosabb tulajdonsága.

A mai napig emlékszem Kampis Miklós egyik előadásán elhangzott mondatra, mely szerint „Kérem tisztelettel, tessék tudomásul venni, hogy bármennyire is berzenkedünk ellene, minden ÚJ küzdelem és szenvedés árán, mondhatnám úgy is, hogy vérben és mocsokban születik meg". Tehát ha újat akarok létrehozni, el kell pusztítsak valamit? Na nem, itt „berzenkedem". De ha valami pusztul, esik szét, hullik darabjaira, akkor ott van lehetőség arra, hogy valami olyan más irányú belátás szülessen meg, amely hordozza magában az ÚJ megszületését. A ma tapasztalható rendkívül nagy mértékű környezetpusztítás indított el a világban egy olyan folyamatot, amely során egyre több emberben született meg a jövő iránti felelősség érzése, és fordultak szociális elkötelezettséggel a természet felé, ami újdonság a kultúrfejlődés- ben. Ez egy lehetőség, hogy a halott gondolkodáson átlépve eljussunk az élő, eleven, alkotó gondolkodáshoz; hogy a bennünk lévő halotti, széttépő erőt leküzdve megtaláljuk magunkban az életet teremtőt.

„A természet meg van bélyegezve és fertőzve általunk. Nincs olyan élő és látszólag élettelen polgára a természetnek, mely ne szeretne végre egyesülni a megváltott ember természetével. A fa lehetett volna ember, az állat lehetett volna ember, a föld lehetne új nap." (...) „És ha valaki a szívét nem tudja használni ahhoz a világhoz, amelyben megszületett, és amelyben az a föladata, hogy isteni erőként jelen legyen, és rálásson erre a világra, ha nem tud iránta, a betegsége, torzulásai iránt részvétet és együttérzést érezni, ha abba nem tud belemenni, ha nem tudja azt magára vállalni, az méltatlan a megváltásra." (Makovecz)

Az alábbiakban Andreas Suchantke Kapcsolat a természettel című könyvéből közlünk néhány részletet, melyek tudományos alapossággal tárják fel a fenti botladozó gondolatmenet egyes részleteit. (Még csak a völgyről számolhatok be, mert csak a könyv felénél tartok. Ha érdekel valakit, jelentkezzen, végigrághatjuk a könyv második felét is, hátha feljutunk a hegyre.)

Amikor az ember a halálerőkkel, pusztulással foglalkozik, természetesen nem kerülhető el az ember halálának kérdése sem. Életem során egészen harminchárom éves koromig viszonylag egyszerűen elfogadtam azt a tényt, hogy az emberek meghalnak, eltemetjük őket, sajnálkozunk elvesztésükön, megemlékezünk róluk. 1999. dec. 29-én azonban meghalt a férjem. Meghalt. Akkor most hol van? Nincs. De mi az, hogy nincs?

Az elmúlt egy év tipródásai alatt megszületett bennem valami, ami a „nincs" felfoghatatlan valóságából keletkezett. Az egyik a szeretetre vonatkozik. Nem tudom megfogni a kezét, nem hallhatom a hangját, és nem tudok vacsorát főzni neki. De a szeretet, az övé irántam és az enyém iránta, az van. Az nem tud nem lenni. Ha szerettem valakit, fizikai létének megszűnésével nem szűnik meg szeretetem az ő szeretete pedig jelen van mindennapjaimban, beburkol és véd. „A szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik." írja Kahlil Gibran.

De arra is rá kellett jönnöm, hogy minden vigasz ellenére, kettőnk élete ezzel végleg befejeződött. Találkoztunk egyszer a föld egy pontján, mert ő is és én is éppen egy időpontban egyazon helyen voltunk. Volt közösen 13 évünk, amelyben együtt tehettünk valamit ebben a földi létben, és amelyben több volt az öröm, mint a bánat - hát ez ajándék, amelyet csak megköszönni lehet az Úrnak. Az ő földi léte befejeződött, de az enyém még nem. Tudomásul kell vennünk, hogy véges időben élünk, és azokkal az emberekkel, akikkel találkozunk, dolgunk van. Itt és most. Mert a szeretet nem szűnik ugyan meg a halállal, de megszeretni bárkit is csak életében lehet. Aztán már késő.

^ugrás az oldal tetejére

A. Suchantke

Kapcsolatunk a természettel

(Részletek)

Gyorsul az út a szakadékba

Az ökológiai krízis - az ember egzisztenciáját jelentő természet, a Föld életszférájának veszélyeztetése - újdonság a történelemben. Soha ezelőtt nem került az ember abba a helyzetbe, hogy a Föld továbbélése csak akkor lehetséges, ha az ember radikálisan megváltoztatja életvitelét. Ráadásul mindez akkor történik, amikor az emberiség egy része soha nem látott jólétben él; a Föld népességének pontosan ez a része kényszerül arra a felismerésre, hogy elsősorban költekező életmódja idézte elő ezt a veszélyt, és egyre jobban veszélyezteti a Föld jövőjét. A természet pusztítása a múltban mindig regionális esemény volt (az ősi és a művelt tájakon egyaránt), ezért alapvetően soha nem veszélyeztette a Földön az életet. De soha nem is késztette az embereket megfontolásra, ijedt megtorpanásra, egyes tevékenységeinek visszatartására. Az emberiség történetében első alkalommal jelent meg az emberi tudatban az ember és az őt hordozó természet összetartozásának vagy össze-nem-tartozásának kérdése. (...)

Az ébredés valójában nemrégen történt. Bizonyára emlékeznek még néhányan, hogy az ötvenes évek közepéig a „világban még minden rendben" volt - az elszegényedés és a természet elsivatagosodása még alig kezdődött meg. Ez a helyzet azután rémisztő gyorsasággal változott meg, és gyorsan megjelent egyes éber megfigyelők figyelmeztetése is: 1963-ban Rachel Carson klasszikusa: A néma tavasz, és 1972- ben a Római Klub első jelentése: A növekedés határai; két kötet, melyek felrázták a világot. Tanulságos, hogy az írások megjelenésével egy időben a modern technológia következményeként az élet minden területén nagy átalakulások mentek végbe. Interkontinentális rakéták; szatellitek; holdrepülés; sugárhajtású repülőgépek; űrrepülőgépek; atomerőmű; tömeges autógyártás; nagyüzemi állattartás; nagy közigazgatási rendszerek; beton bolygóvárosok; nagy teljesítményű erőművek; számítógépek; kényelmes hangtechnika; televízió; másológépek; nagy teljesítményű szedő- és nyomdagépek; iparizált mezőgazdaság.

Tehát a kezdetektől fogva ismertek és mindenki számára érthetőek voltak a problémák és a kockázat is. Az ötvenes években például kísérletileg is bebizonyították, hogy csekély mértékű radioaktív sugárzás is milyen károkat okoz, ha hosszú ideig éri a szervezetet. Ennek ellenére fékezhetetlenül folytak tovább a kísérletek, egész egyszerűen azért, mert gazdasági és politikai érdekek álltak mögöttük. Közben a fejlődés kontraproduktivitása tovább emelkedett. A mezőgazdaság a terméshozam maximumát a talaj elpusztításával, az ivóvíz növényvédő szerekkel történő dúsításával, a táj elnéptelenedésével, a vizek műtrágyaszennyezésével, a haszonnövények előírásszerű degenerációjával és minőségvesztésével, a drága raktározással vagy a fölösleges termékek megsemmisítésével vásárolta meg. „A sok millió tonna vegyszer (herbi- cidek, fungicidek, insekticidek, rodenticidek, molluskicidek stb.) - az előállítók öröme és a józan megfigyelők aggodalma mellett - sok éven keresztül mindenekelőtt egy dolgot jelentett: egy igen hatékony, szelektív ágenst — hisz erre találták ki. Abban az esetben azonban, ha nem pusztítják el 100%-ban a kártevőket, ideális eszközei azok rezisztens evolúciójának. 1980-ig mintegy 260 ízeltlábú mezőgazdasági kártevőnél (elsősorban rovaroknál) váltak ismertté vegyszer-rezisztens törzsek (míg a betegséghordozóknál alig 70). A biológusok számára elképesztő jelenség lépett föl: ezek között a kártevők között olyan új genetikai változatok jutottak érvényre, melyek számára nem jelentenek veszélyt a mérgek - tulajdonképpen evolúciós géntechnológiáról, organikus biotechnikáról van szó -, és az egyre szaporodó tapasztalatok arra késztetik a kutatókat, hogy új és új utakat találjanak, hogy ezzel a rezisztens-evolúcióval megküzdjenek. A birkózás végeredménye azonban mégis kijózanító: a 40-es években az Egyesült Államok össztermésének kb. 7 %-a esett áldozatul a rovaroknak, míg ma, negyven évvel és sokmillió tonna peszticid alkalmazásával később ez a rész csaknem ennek a duplája. Az ún. rezisztens-evolúciós költségeket egyedül az USA mezőgazdaságában évente 150 millió dollárra becslik." (Marki)

Mindez rémisztő, mégis mindazoknak a károknak, melyek ennek a „fejlődés"-nek a kezdete óta eltelt harminc év alatt felhalmozódtak, csupán kis hányadát teszik ki. Pl. a nyilvánosságot kizáró egykori keleti blokk országaiban a felgyülemlett károkozások csak a szovjet rezsim végével, fokozatosan váltak ismertté. így Moszkvában 1992-ben adták hírül, hogy a csernobili reaktorbaleset következtében több mint egymillió embert ért sugárterhelés. További másfél millió ember szerzett egészségkárosodást a kazahsztáni Szemipalatyinszk atomfegyver-kísérleteinél. Oroszországban egyedül 1 991-ben 432 vasúti baleset fordult elő veszélyes szállítmányokkal, melyek közül 280 a környezet akut elszennyeződéséhez vezetett. Végül az összorosz szeméthegyeket 50 milliárd tonnára becsülik, amihez évente 4,5 milliárd tonna termelődik. Az üzemek nincsenek abban a helyzetben, hogy a törvényi előírásoknak megfelelően végezzék a veszélyes hulladékok szállítását és megsemmisítését. Az ezáltal megfertőzött területet 250.000 ha-ban adják meg - minden bizonnyal alulbecsült adat. Ez még semmi ahhoz képest, hogy még milyen károk keletkeztek a hihetetlen mennyiségű radioaktív hulladékok és kiszuperált atom-tengeralattjárók, reaktorok és atombomba-szállítmányok tengerbe süllyesztésével, amit maguk a katonai hatóságok végeztek.

A naponta növekvő katasztrófáknál a hiba nagy része az emberi hanyagságnak köszönhető, amely az egésznek ad elsőbbséget a rész tökéletesítése előtt. Az atomerőműről, az iparizált mezőgazdaságról vagy a klórkémiáról folytatott vitában a vád mindig egy egyoldalú teljesítménynövekedés ellen irányult, amely nem törődik azokkal a költségekkel, amelyeket a természetre vagy a társadalomra terhel... Mert a modern intézmények sikerének titka pontosan azon alapul, hogy minden erejükkel egy specifikus cél érdekében fáradoznak, közömbösséget mutatva a mellékhatásokkal szemben. (Sachs) Ha a költség-haszon faktor kimunkálásánál figyelembe vennék a mellékhatások okozta károk helyreállítását is, esetleg már nem lenne nyereséges a vállalkozás, és mert azok számára, akik a mozgó vonat mozdonyában állnak, nincs más lehetséges útirány, mint az előre megadott kerékvágás. A váltót nem lehet átállítani, mert az ismeretlen terepre vezet. (...)

Egy másik veszély az eltompulás. A médiákban, különösen a tévén keresztül, nap mint nap katasztrófa-jelentéseket szállítanak minden házhoz. Alig van olyan Híradó, amelyben ne sugároznának szörnyű jeleneteket a polgárháborúról, a csernobili károsultakról, leukémiás gyerekekről, az erdőpusztulásról, elsüllyedt és kettétört atom-tengeralattjáróról, veszélyes plutónium- szállítmányról és így tovább... A néző számára mindez nem valóságos élmény, csupán látszat, amely őt magát nem érinti, s éppúgy valótlannak tűnik, mint a megrendezett krimijelenet, amelyet előtte és utána mutatnak. Az ember hozzászokott ahhoz, hogy saját élete mellett egy másodikba, egy szörnyűbe kapott bevezetést, amely azonban puszta kép, csupán látszat, és nem vonatkozik rá.

Sok fiatalnak a természet pusztulásához absztrakt és sehova nem kötődő viszonya van, ezt mutatta meg riasztó módon egy nagyszabású vizsgálat, amely során minden korosztály és szociális réteg diákjainál megvizsgálták a néhány évvel ezelőtt bevezetett „Környezetnevelés" tantárgy hatását. Ismeretelmélet jó, érzelmi elkötelezettség nulla (azt a kérdést azonban nem tették fel, hogy mindez nem a tanítás és a tematika hibájának tudható-e be.) De az éremnek két oldala van, és nagyon egyoldalú lenne, ha csak a negatív aspektust mutatnánk be. Hozzátartozik, hogy egyre több ember ébred fel, vállal kötelezettséget és tesz valamit: magánszemélyek, kisebb és nagyobb csoportok, polgári kezdeményezések, amelyek polgári pártokká alakulnak. Sokan észrevétlenül és csendben dolgoznak, mert nem kerülnek a média látóterébe (ezzel nem a média használata ellen beszélek. Példa erre a Greenpeace, amely a tagok nagy szája ellenére a média nélkül semmit sem tudna elérni, ezért a médiát ügyesen saját céljai érdekében használta fel.)

Ezeket a kezdeményezéseket nem a kormányok és hivatalok indítják el, akiknek tulajdonképpen ez lenne a feladatuk, hiszen környezetünkért ők is felelősek. A kezdeményezésre képtelen elavult struktúrák és elképzelések a legtöbb esetben elmozdít- hatatlannak és megrekedtnek bizonyulnak, a hatalmi érdekcsoportokhoz kötődnek. Struktúrájukat tekintve merevek, hivatalnokaik nem kompetensek a teljesen újszerű kérdésfelvetésekben és problémákban, cselekvésre csak a polgárok tudják őket rákényszeríteni. Aki csak mennyiségi, számszerűsíthető viszonyokban gondolkodik, a „hatalom nélküli" kezdeményezéseket nem veszi komolyan, annak könnyen elkerüli a figyelmét, hogy milyen jelentős közvélemény-formáló hatása van a kisebbségeknek; nem veszi észre azt sem, hogy a többség tudatát tartósan befolyásolva ők kényszerítették rá a hatalmat arra, hogy azokat a célokat, melyeket eleinte nem vettek figyelembe, végül mégiscsak - ha vonakodva és felhígítva is, de - felvállalják.

Nagyon fontos, hogy a környezet védelméért kiálló sok egyedülálló, kisebb és nagyobb csoportosulás tevékenységénél különbséget tegyünk két, egymástól gyökeresen eltérő indíttatás között. Nem mindig választható el világosan a kettő, és a környezetvédelemben elkötelezettséget vállaló egy és ugyanaz a személy mindkettőért kiállhat. Nevezzük az egyiket „haszonelvű" iránynak - nevezhetnénk „antropocentrikusnak" is, mivel itt mindenekelőtt az olyan kórok elleni védelemről van szó, amelyek az embert közvetlenül veszélyeztetik, egészségét kockáztatják, az ember életminősége szenved kárt. Tehát elsősorban nem magának a természetnek a védelméről van szó, hanem az emberi érdekekről, pl. harc az atomerőmű építése ellen vagy a radioaktív hulladékok tárolója ellen, vagy harc az ivóvíz tisztán tartásáért, a FCKW-kibocsátás ellen a félelmetesen növekvő bőrrák miatt, a peszticidmaradvány nélküli egészséges élelmiszerért, lehetőleg „bio" gazdaságból. Mindez nem marad meg tisztán a védelmi intézkedéseknél. Ide tartozik az alternatívák kutatása is az energianyerés területén (napenergia, szélerőmű). Más a helyzet az idealisztikuson megindokolt, „ökocentrikusan" vállalt cselekvés esetében, amelyből nem származik egyértelműen anyagi haszna az embernek (amelyet gyakran elutasítanak, mint világidegen és haladást gátló cselekedetet). Semmilyen befolyással nincs ugyanis az ember anyagi jólétére, hogy kipusztul-e nálunk a vándorsólyom, vagy megőrzünk-e néhány pillangófajt. A két érdekcsoport itt bemutatott összehasonlítása néhány vonatkozásban túl leegyszerűsített és eltúlzott. A két irányzat szükségszerűen kiegészíti egymást, és mindkét irány éppúgy hat mind öko-, mind antropocentrikuson. így amikor síkra szállnak a biocidmentes élelmiszerért, az javára válik szántóföldjeink kihalással fenyegetett vadnövényeinek is, míg a természetközeli tájak megőrzése emeli az emberi élet minőségét. Egy táj sokoldalúsága és gazdagsága tudvalevőleg emeli annak „üdülőértékét". Az embernek nemcsak anyagi, hanem szellemi és lelki szükséglete is van, és ehhez hozzátartozik a természet átélése, a tiszta esztétikai élvezettől a tudományos tevékenységig. A természet területén az elszegényedés és az elsivatagosodás azonos lenne a lelki terület elszegényedésével. Mellesleg mindehhez konkrét népgazdasági aspektus is kapcsolódik, tanya-üdülés, szabadidő-turizmus.

A két irány közötti döntő különbség az indíttatások síkján van. A természetvédők fellépéseinek elsősorban önzetlen és idealisztikus okai vannak. Az állatok, növények, életközösségek élethez való jogáról, saját tulajdon értékéről, méltóságáról van szó. Később részletesen foglakozunk ezzel az indítékkal és az alapul szolgáló ösztönzéssel - mindemellett mindez abszolút újdonságot jelent a nyugati kultúrtörténeten belül. A természetet régóta magától értetődően senki által nem megkérdőjelezve olyan tartaléknak tekintették, amely nem rendelkezik saját joggal, pusztán az emberi igények kielégítésére szolgál.

Ha ma ez megváltozik, és az emberben egyre inkább tudatossá válik a társ-élőlények iránti felelősség - nem a saját haszna és jövője, hanem ezen élőlények miatt, - testvéri odafordulásból és szeretetből, akkor ez egy alapvető jelentőségű értékváltás, és talán az ezredforduló legfontosabb kultúreseménye. Végül ez a szociális tudat és szociális felelősség következetes kitágítását jelenti az emberi társadalom szféráján túl az eleven természetig. (...) Természetesen az út nem könnyű, és a lelkesedés önmagában aligha elegendő. Mindenesetre kezdünk felébredni azokból az illúziókból, melyekről korábban szót ejtettünk, kezdjük felismerni saját hiányainkat, azt, hogy mindezt együtt okoztuk és mindannyian felelősek vagyunk. Ájultság érzése kíséri ezt az utat - mit is érhetnék el egyedül ezzel a hatalmas gépezettel szemben? -, ami egyeseket tompultsághoz, sőt, önmaga feladásához juttathat. Ehhez jön hozzá az egyéni cselekvés értelmében történő kételkedés, azt a belátást okozva, hogy környezetünk állapota belső világunknak, „belső világunk elszennyeződésének" egzakt tükörképe (Lusseyran). És ekkor már nincs messze emberi mivoltunk alapvető megkérdőjelezése.

Egyik leglényegesebb feladatuk ezért saját lényünk pusztító oldalának észrevétele. Elegendő egy pillantás az évszázad első felére, hogy megállapítsuk, mire képes az ember embertársaival szemben, és egy pillantás a második felére, hogy mire képes társ-élőlényeivel szemben. Nem csoda, hogy a tompultság tovább nő. Pontosan az ún. „haladó" nemzetek embereinek önismerete szenvedett mélyreható törést, ez egészen nyilvánvaló. Az eredmény ezáltal az az egyre inkább terjedő nézet, hogy az ember természeténél fogva romboló, soha nem viselkedik másként és nem is tudna másként viselkedni, mert korai időkből származó, genetikailag rögzített örökségről van szó: „Az ember mint a természet pusztító faktora" (llies), „Az ember mint természeti katasztrófa" (Mohr), vagy ami a környezetvédők körében gyakran hallható: „Milyen jól érezné magát a természet, ha nem lennének emberek!"

A pusztítás mint univerzális princípium

De hogyan néz ki az (állítólag) kipusztíthatatlan, (állítólag) genetikailag rögzült agresszivitás és az ebből következő emberi destruktivitás? A pusztító elem az ember specifikus tulajdonsága, vagy benne csupán mindennek egy különös halmozódása tapasztalható? A külső emberi természet békés? Nyilvánvalóan hiányzik a destruktivitás tárgyilagosan megalapozott természettörténete - nemcsak az emberi destruktivitásé -; mindemellett lehetséges volna, hogy ez a történet nem csak az ember sajátosságával foglalkozna, hanem egy általános tendenciával, az egész természettel, a benne rejlő, törvényszerű könyörtelenséggel, amely az emberben - akinél ezt nyilvánvalóan különös dimenziónak tekintjük - tudatos kontrollt és vezetést kíván meg. A „pusztítás monográfiájára" lenne szükség, de ebben az esetben ez természetesen nem írható meg.

A pusztulás és a széthullás mindenütt bekövetkezik a természetben, és nagy jelentősége van: új növekedés, új élet nem lenne lehetséges a régi leépülése és széthullása nélkül, az életfolyamatok lebontása nélkül. Sajnos mesterségesen telepített erdeinkben már nincs lehetőség eredeti állapotokat átélni. A romániai Kárpátok vagy Szibéria természetes erdői a mi viszonyainkhoz képest szokatlan képet mutatnak: a fiatal fák mellett a növekedés minden stádiumában és az elhalás minden fázisában lévő hatalmas öreg fatörzsek is vannak, amelyek kérge hosszan lehasadt és szürke csontvázként emelkednek az ég felé; kidöntött fák, gyakran nagy számban, öreg, sok éve irtott törzsek és kitépett gyökértuskók a talajban. A legtöbb hulladék fa korhadékán szőnyegszerűen elhatalmasodott lágyszárúak és törpecserjék, fiatal fák csíráznak. A növekedés, érés, öregedés, halál és pusztulás majd újbóli felépülés teljes ciklusa térben és időben együtt van jelen.

Amit saját erdeinkben ennek ellenére megfigyelhetünk, az az avar leépülése és pusztulása. Toljuk félre lábunkkal a felső réteget; akkor előkerülnek a sötétbarna, rothadt, többé-kevésbé töredezett maradványok, több éve ott fekvő lomblevelek, a tiszta csontvázzá vált, átnedvesedett, finom levélérhálózat. Az egészet fehéres gombafonalak járják át penész-szerűen, földi giliszta siet vissza a talajba, ászka tekeredik össze, és kis rablóbogarak rohangálnak le s föl. A formátlan összevisszaság egyébként a legfontosabb természeti folyamatok egyike, ugyanakkor a legnagyobb mértékben rendezett folyamat, amely a következő módon megy végbe. A baktériumok és állatok lebontják a szerves anyagot - különösen a növényi hulladékot - a talajban, az alábbi szoros együttműködésben:

1. A legtöbb talajban élő állat csak olyan növényi részeket eszik, amelyeket a baktériumok már felbontottak \ami elegendő nedvességtartalom esetén gyorsan megy);

2. A legtöbb talajban élő állat beleiben továbbfejlődnek a baktériumok úgy, hogy ürülékük nem ritkán baktériumban gazdagabb, mint a felvett táplálék; ez például a földigilisztánál bizonyított: egy gramm száraz lóhereföld-talaj 1 1 millió baktériumot tartalmaz, egy gramm száraz földigiliszta-ürülék 52 milliót.

3. A nagy első felbontás relatív nagy ürülék-részecskéi a kis és még kisebb talajállatok által megújulnak - ezek ismét megeszik azokat, úgyhogy a humuszmorzsák egyre finomabb szemcséjűvé válnak.

4. Végül a földigiliszta megeszi és még egyszer felbontja az organikus talajrészeket az ásványival együtt, és így bélrendszerében egy különleges belső összekeverés és kapcsolódás megy végbe, amelynek eredményét agyag-humusz komplexnek nevezzük, és amelyről tudjuk, hogy a növényi növekedés számára nagy jelentőséggel bír.

Ennek a folyamatnak a két nézőpontja - egyszer makro-, más esetben mikroszkopikus megközelítéssel - a széthullást és a pusztulást közvetlenül új felépítésbe vezeti át; a régi széthullása és pusztulása nélkül egyáltalán nem lenne lehetséges új élet.

De nemcsak egy erdő, egy rét organizmusában található meg a fel- és leépítés együttható - antagonisztikus, valójában szinergikus - folyamata, hanem minden individuális részorganizmusban is. Minden táplálékfelvételnek kettős karaktere van. Amikor egy növény gyökereivel ásványi anyagokat vesz fel, az nem korlátozódik a talajban lévő szubsztanciákra, hanem kémiai úton a szabad savak segítségével felbontja a kőzetet, ugyanakkora kőzet hasadékain előrenyomuló gyökerek vastagodásának segítségével mechanikai úton szétrepeszti azokat. Az embernél és az állatoknál a belső organizmusukban történő pusztulás figyelhető meg, ez a növényeknél a környezetben található. A felvett szubsztanciákat úgy bontják fel, hogy semmi nem marad az eredeti organizmustól, amelyből származnak; általános, nem specifikus természeti alapanyaggá vagy építőanyaggá redukálódnak. Ha szénhidrátot eszünk, a keményítőt fermentek segítségével szőlőcukorrá bontjuk. A keményítő fajspecifikusan struktúráit, formája alapján mikroszkóp alatt könnyen megkülönböztethető a gabonakeményítő a burgonya- vagy a zabkeményítőtől. A szőlőcukor (glükóz) ezzel szemben nem specifikus, hanem általános anyag, amely a széndioxid-asszimiláció első produktumaként minden növényben előfordul. Még nem mutat a mindenkori növény fajtaalakjára utaló ismertetőjegyeket, a növényben nincs szigorú formája; folyékony, formátlan. Ugyanez vonatkozik a fehérjékre, melyeket aminosavakra bontunk. Ezután, és csak ezután szabad ezeknek a szubsztanciáknak a bélfalon keresztül az organizmus belsejébe jutniuk. Ezek most semleges anyagok, építőkövek, melyekből az organizmus a saját faj- specifikus, individuális szervszubsztanciáját tudja felépíteni. Más esetekben (idegen szervből származó szubsztanciáknál) heves védekező reakciók lépnek fel, akár halálhoz is vezethetnek.

Wolfgang Schad rámutat arra, hogy már az élőlények fejlődésének első stádiumában jelen van a leépítő és romboló folyamat: „Ma jól ismert a rendezett halálfolyamatok pozitív, egészségmegőrző funkciója már az embrionális fejlődés alatt, de ez az állatok és emberek egész életére érvényes. (...) A pusztulás, leépülés és halál tehát nem vonatkoztatható el az életfolyamatoktól, az élet nem képzelhető el halál nélkül. Vagy ahogyan Goethe szavai fejezik ki a Természet himnuszában: „Leben ist ihre schönste Erfindung, und der Tod ist ihr Kunstgriff, viel Leben zu haben."

A felboncoló tudat

Van egy másik sík is, ahol pusztulás megy végbe. A helyszín ebben az esetben az emberi tudat, pontosabban annak azon területe, mely az érzéki észlelésben a külső világ, a környezet felé fordul, és gondolkodóan kíséri azt az érzékelési tevékenységet, mely a tárgyi világ megragadásában döntő szerepet játszik. Ez a helyszín a látóérzék. Ez különösen egyértelmű, ha arra gondolunk, amikor először megpillantunk valamit, amire az ember utólag alig emlékszik, mert nem tudatosan és nem aktívan megy végbe, hanem reaktív lefolyása van: az ember gondolataiban elmélyülve sétál egy erdőben; hirtelen megáll egy nyílt területen, egy hegytetőn, és körülnéz. Egy összkép tárul elé, egy mozaik színekből és formákból, valami homályos, konturálatlan, mint egy impresszionista festmény. Az első reakció érzéssel teli: csodálkozás. De az ember azonnal gondolataira ébred és a részletek iránt kezd érdeklődni: a folyó iránt lent, a falu iránt, vagy keresi az utat, amelyen jött. Az első pillantás egysége széthullik, az aktív megfigyelési tevékenység a figyelem tárgyát kiragadja természetes összefüggéséből és az érdeklődés gyújtópontjába helyezi. Az eredeti egész ugyan érezhető és hangulatszerűen átélhető, de gondolatilag, tudatosan nem ragadható meg. Az éber tudat azonnal belép, és ezt a hangulatszerű egységet azonnal szétrombolja. Már a látás folyamata úgy zajlik le, hogy az éber rögzítés pillanatában az összképterületnek csak egyetlen pontját látjuk élesen, azt, ahol a két látótengely metszi egymást; ez megfelel a legélesebb látás egy pontjának; környékét csak életlenül és ennek megfelelően öntudatlanul regisztráljuk; a látóterület túlnyomó részét, amely az egész teret magába foglalja, nem vesszük észre, mert figyelmünket a rögzített, éles pontra koncentráljuk, és ha a maradék látómezőben felkelti valami a figyelmünket, látásirányunk azonnal oda fordul. Ilyen módon a világot az észlelési folyamatban és az azt kísérő tudatunkban szétszedjük egymás mellé és egymás után rendezett részelemekre. Az ily módon izolált részletek közelebbi és behatóbb vizsgálatánál mindez túlságosan komplexnek bizonyul ahhoz, hogy egységként megragadhassuk, és ismét részeire bontjuk.Így az erdőtől eljutunk a fához, a levélhez, a sejthez, a makromolekulákhoz stb. Minél kisebb, minél kivágásszerűbb a részlet, annál tovább tart és nehezebb az út, hogy megtaláljuk az egészben elfoglalt helyét (...)

A specialisták, akik csak a génekkel, az ember örökletes képességeivel foglalkoznak, az ember lényegét ebben látják; mások, akik az ember gyakorlatilag határtalan tanulási és alkalmazkodóképességével foglalkoznak, a környezet meghatározó szerepére fektetik a fő hangsúlyt, és semmit sem adnak a genetikára; ismét más a táplálkozási szakemberek látásmódja és így tovább. Mindenki egy részterületet lát, és gyakorlati tennivalókra jut, azután gyakran elég váratlanul sor kerül az előre látott hatások mellett az elért eredményt megkérdőjelező mellékhatásokra és következményekre, mert figyelmen kívül maradt a rész bekapcsolása az egészbe, az életközösségbe stb. A valóság groteszk visszájára fordulása következett be, a fölérendelt, meghatározó, a rész szerepét kijelölő egészről az elsőbbség az alárendelt elemekre helyeződött. Ezek a váratlan, a sikert gyakran teljesen visszájára fordító hosszú távra ható problémák, melyeket a környezeti károkból elég jól ismerünk, végülis nem meglepőek, hiszen nem mások, mint következmények, melyek az analitikus-széttagoló, az észlelethez kötődő értelmi gondolkodásnak a valóságra történő alkalmazásából adódnak. A benyomás mélyebbé válik, ha a gondolkodás másik oldalát is bevonjuk vizsgálatunkba: a gondolkodás viszonyát hordozószervéhez, az agyhoz és a központi idegrendszerhez. Az élőlények evolúciójának menetében a központi idegrendszer egyre differenciáltabb és komplikáltabb lett, a tudat, a lelki képességek ugyanilyen mértékben váltak gazdagabbá és sokrétűbbé. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a vitális potencia, az „életerő" csökkenést mutat. Elsőként a vegetatív szaporodás képessége szűnt meg, az a lehetőség, hogy sarjadás és dugványozás által utódok jöjjenek létre. Maradt a szexuális átörökítés, amelynél az élőlények szervezetüket a megtermékenyítéstől fogva önállóan építik fel a petesejtből. Azután az evolúcióban továbbhaladva lépésenként csökken a regeneráció képessége: a képesség, hogy az elvesztett testrészeket - primitív kétéltűeknél még egész végtagokat - pótoljanak, az életfolyamatok fenntartásához szükséges abszolút minimumra, az elöregedett sejtek pótlására és behatárolt sebgyógyulásra redukálódott. És ami az idegrendszer legdifferenciáltabb részében végül már egyáltalán nem lehetséges: az egyszer kialakult, megsebzett vagy elhalt idegsejtek pótlása már nem történik meg. Ily módon a magasabb tudati képességek fejlődése nyilvánvalóan a halálfolyamat szervezeten belüli térhódításával kapcsolódott össze. A gondolkodás és hordozószerve között egy sajátos párhuzam figyelhető meg. Összehasonlítva más szervrendszerekkel, a nagyagy mint valami „halálpólus" jelenik meg, egy olyan hely, ahol életünk folyamán állandó látens halálfolyamat van jelen. (...) Mindez azt jelenti, hogy legnagyobb lelki képességében az ember - képszerűén mondva - magában hordozza a halólt, és ha ezt a képességét hatni hagyja, akkor kiterjeszti környezetére. Ez nyilvánvalóan az emberiség alapvető karaktere - az evolúció csúcs- vagy végpontja?

Gyorsul az út a szakadékba

A pusztítás mint univerzális princípium

1. A legtöbb talajban élő állat csak olyan növényi részeket eszik, amelyeket a baktériumok már felbontottak \ami elegendő nedvességtartalom esetén gyorsan megy);

2. A legtöbb talajban élő állat beleiben továbbfejlődnek a baktériumok úgy, hogy ürülékük nem ritkán baktériumban gazdagabb, mint a felvett táplálék; ez például a földigilisztánál bizonyított: egy gramm száraz lóhereföld-talaj 11 millió baktériumot tartalmaz, egy gramm száraz földigiliszta-ürülék 52 milliót.

A felboncoló tudat

^ugrás az oldal tetejére

Főiskola

Beszélgetés Kampis Miklóssal

- Hogyan találkoztál az antropozófiával?

Az ötvenes évek elején, kvázi kitelepítettként éltünk Ceglédbercelen. Budapestre való visszaköltözésünk céljából albérletet szereztünk egy Takács Ferenc nevű ember családjánál. O a debreceni kormány minisztere volt, egy hódmezővásárhelyi úgynevezett parasztértelmiségi; az ő szobájában laktunk. (Takács Ferenc ugyanis ekkor börtönben ült.) Rengeteg könyve volt, amelyeket mind elolvastam. 18-19 éves voltam, itt találkoztam először a népi írókkal, és sok-sok íróval, szociológussal, akiket addig nem ismertem. Volt a könyvek között egy vékony kis piros kötet. Akkoriban minden betűt elolvastam, és eljutottam ehhez a vékony kis piros könyvhöz, ami az „Akasha-krónika" címet viselte. Ebben a könyvben voltak olyan megjegyzések, hogy az ember a halála után a Holdszférába kerül, és akkor vigyázni kell, mert könnyen összetéveszti Krisztust Luciferrel. Mikor ezt a részt olvastam, akkor fogtam a könyvet, és bevágtam a sarokba. Arra gondoltam, hogy ha valakinek annyi megkülönböztető-képessége nincs, hogy Krisztust Lucifertől megkülönböztesse, akkor ez a dolog nem igaz. Tessék ezt elképzelni; olyan volt ez, mintha valakinek, aki matematikát sose tanult, rögtön a differenciálszámítást nyomnák a kezébe. Részemről itt be is volt fejezve. így találkoztam Rudolf Steinerrel először. A mai eszemmel visszagondolva elcsodálkozom azon, hogyan kerülhetett egy hódmezővásárhelyi származású parasztértelmiséginek a könyvtárába (Jean Giono, Erdei Ferenc, Németh László közé) ez a vékonyka kötet, mit érthetett, mit tudott profitálni ebből?

Hosszú idő telt el; a hatvanas években lekerültem Kaposvárra. Egy idő után rájöttem, mi minden forog kockán, hogy vagy megeszi az embert a közeg, vagy kitalál valamit; harmadik út nincs. Akkoriban szokás volt azt mondani, hogy az értelmiség számára két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az alkoholizmus fenyegetett. Ekkor fordultam a Pesten maradt barátaimhoz. Ők azt mondták: teljesen világos dologról van szó, meg kell ismerni az antropozófiát. Tehát tulajdonképpen terápiának szánták ezt a dolgot... Például ahogy Kálmán István megkérdezett, hogy gondolkodás útján avagy érzelmi alapon közelítem meg a dolgokat? Amire azt válaszoltam: rengeteget foglalkoztam a filozófiával, tehát természetesen gondolkodás útján. Ennek volt némi alapja, egy könyv (amit ti nem ismerhettek, vagy ha igen, az külön szerencse): Hallasy Nagy Józsefnek, a Pázmány Péter Egyetem tanórának „Filozófiatörténet" című könyve. (A harmincas években jelent meg). Én ezt kijegyzeteltem, minden adatot, összefüggést kiírtam, úgy gondoltam, hogy ezzel majdhogynem el is végeztem az ELTE-t. Ilyen felfegyverkezéssel álltam neki a „Szabadság filozófiájának" is, amit ugyanilyen lelkiismeretesen kijegyzeteltem. Este 8 órára felmentem Makovecz Imre lakására, ahol volt egy 3x4 méteres loggia fonott székekkel (akkoriban a Makovecz is, mint lelkiismeretes antropozófus, bodzalét fogyasztott), és kb. négy órán keresztül elemeztem, hogy miért ostobaság a „Szabadság filozófiája". Ott ültek hárman: Makovecz Imre, Kálmán István, Papp Lajos, és hallgattak. Egy árva szót sem szóltak négy órán keresztül. Ám a szemükön lehetett látni, hogy a reakció nem az, amit én vártam. Nem kaptak a fejükhöz, hogy „Hú, tényleg, ez ostobaság..." Hosszú idő után megszólalt a Pista: „Rettenetes energia van ebben az emberben." - és tovább hallgattak. Azt éreztem, hogy olyan belső erővel állok szemben, amit nem tudok megmozdítani. Eleinte még éreztem egy intellektuális magabiztosságot, a közepére kezdtem kicsit elbizonytalanodni, mire a végére értem, megsemmisítette saját magát az érvelésem. Előzőleg Pista adott egy másik könyvet is, a „Magasabb világok megismerésének útja" címűt. Hazafelé a villamoson mondtam neki, hogy azt a könyvet is elolvastam, és az elején fel van sorolva néhány olyan tulajdonság, aminek a birtokában lehet a magasabb világokhoz eljutni. Bennem ezek a tulajdonságok ugyan nincsenek meg, de fantáziám az van, tehát el tudom képzelni, mi lenne, ha rendelkeznék ezekkel a tulajdonságokkal. Például akkor ezek a kérdések, amelyeket négy órán át fejtegettem, nem léteznének. Azt felelte a Pista erre: „Látod, mégiscsak érzelmi alapon közelíted meg a dolgokat."

Ezek után sok szamizdat Steiner könyvet kaptam, de ezek nagyon nehezen olvashatóak voltak. Gépelt, borzalmasan lefordított, ilyen-olyan módon összefirkált szövegek, amiket úgy kellett kisilabizálni. Nagyon sokat kínlódtunk. Ma már nyomtatásban kaphatóak ezek a könyvek, ez hihetetlen előny. Én olyan módon jutottam lassacskán előre, hogy elolvastam valamit, támadt bennem egy ellenkezés, de 200 kilométeres körzetben, közel-távol nem volt senki, akivel lehetett volna erről beszélgetni. Magamra kellett támaszkodnom. Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy egy kérdést, ami bennem a huszadik oldalon felmerül, nyugodtan hagyhatom magamban kérdésként, majd a nyolcvanadik oldalon megkapom rá a választ. Amíg viszont az ember eljut a nyolcvanadik oldalig, addig ugye még több kérdés összegyűlik. Ez egy nagyon nehéz kínlódás. Ebben megint segítettek a barátok. Kéthavonta egyszer találkoztunk, amikor ezeket a kérdéseket megbeszéltük. De nekem meggyőződésem, hogy aki ezeket a vívódásokat nem csinálta végig, az voltaképpen nem fogja megérteni az antropozófiát. Mert ez szükséges ahhoz, hogy a szemléletmódja átalakuljon, és ténylegesen megértse, ami le van írva. Mondjuk, gondoljatok a „Szellemtudomány körvonalai" időbeli és térbeli perspektíváira. Anélkül, hogy az embernek a másodperc törtrészéig a hideg végig ne fusson a hátán, ezt nem lehet megérteni. Az első fázis az, hogy intellektuálisan felfogja valaki, hogy miről van szó, de az igazi megértés voltaképpen az, amikor rázuhan az emberre az az irtózatos perspektíva, ami a világteremtéstől a világvégéig lerajzolódik. Ha ezt a léptéket nem érzi, és nem fut végig rajta az, hogy „milyen világ ez?", „mi az élet?", „hogy van ez?", nem borzong bele, akkor igazából nem érti meg. Természetesen fel lehet mondani hátulról előre, elölről hátulra, darabjaira szedve, de ez az embert nem érinti meg igazából. Kell félni! Rá kell szakadjon az emberre a félelem, hogy minden, ami szilárd, ki van húzva a lába alól. Lebeg. Nincsen semmi, ami megfogható. Ha ezt az érzést nem éli át valaki, míg olvas és gondolkodik - néhány másodpercig tart az egész -, akkor érzésem szerint nem érti meg, mit jelent ez az egész. Van ennek egy másik része is. Ha viszont valaki át tudja látni ennek a jelentőségét, akkor innentől kezdve csak hat lóval lehet visszatartani attól, hogy kimenjen a Kossuth térre és elkezdjen ordítani: „Emberek, állj! Nagy baj van!". Csupán a józan esze tartja vissza. Ez régen is így volt, és ma sincs másképp. Mert tudja, ha megtenné, megjelenne két fehér ruhás ember, akik megfognák, és bevinnék egy sárga színű épületbe. Tehát így nem lehet. De akkor hogyan? Itt álljunk meg. Ennek a tudásnak csak akkor van értelme, ha másoknak át tudom adni. Annak, hogy üljek Kaposváron vagy Budapesten (mindegy, hogy hol, mert innentől kezdve az ilyen vidék-főváros ellentétek humoros kategóriává kezdenek válni), gyűjtögessem magamba ezt a szemléletet, dagadjon a fejem, egyre nagyobb távlatokat tudjak befogadni, ugyan mi értelme van? Aki ezt valóban megértette, nézetem szerint azt mondja: „Úristen, itt valamit sürgősen tenni kell!". Mert borzasztó nagy különbség van aközött a „valóság" között, amit az ember appercipiál, amit tanítanak (és 12 évi kemény munkával belevésnek), és a valóság között. Iszonyatos szakadék van, és ezt valahogy át kell hidalni. 1965 körül volt a már említett beszélgetés az Imrééknél és 1974 körül kezdtem el tanítani. Akkoriban úgy tanítottam, mint hajdan az orosztanárok, akik mindig két leckével jártak előrébb, mint a tanítványaik. Arra gondoltam, hogy a munkahelyemen a kollégáim közül kiválasztok 3-4 embert, akiknek ezt módszeresen megpróbálom átadni. így először a „Theosophie"-t vettük (persze megkérdeztem a Kálmán Istvánt, hogy mivel kezdjük), utána a „Szabadság filozófiáját", „Az egyiptomi 1 2 előadást", a „János evangéliumot", majd... már nem emlékszem, hogy mit. Kb. hét esztendőn keresztül folyt a lakásomon ez a munka. Volt, akinél pszichológiai terápiaként is használtam. Bizonyított tény a számomra, hogy az antropozófiát erre is lehet használni, mert ha semmi más nem történik, csak a kiindulási állapothoz segít vissza - mondjuk a depresszió határáról -, akkor az már jó.

Nekem nem volt olyan szerencsém, mint a Kálmánnak és a Makovecznek, akik az antropozófiát fiatal korukban, komoly emberektől sajátították el. Néha meghívtak olyan megbeszélésekre, ahol az István és az Imre tartottak valamiféle előadást. Viszonylag kevés embert ismertünk meg, akik ezzel foglalkoztak, tehát inkább azt tudom mondani, hogy azt (nevezzük talán szemléletnek), amit nagy nehezen elsajátítottunk, megpróbáltuk belevinni a világba. És ez a legnehezebb. Addig még valahogy elmegy, amíg az ember szép szögletes házakat épít, aztán hazamegy, és elkezd az antropozófiával foglalkozni. Ha viszont arról van szó, hogy el kell felejteni, amit eddig csináltam, és meg kell nézni, hogy akkor most mit kéne tennem a munkámban, ennek már súlyos következményei vannak. Ezért mondtam azt, hogy nekem nincs olyan szerencsém, mint az Imrének, aki fiatalon tette ezt. Én kb. tíz évvel később kezdtem az antropozófiával foglalkozni, harminc éves korom fölött. Ilyenkor már sokkal nehezebb mozdulni. A legnagyobb húzás a kaposvári temető terve volt, ami sajnos nem valósult meg, de azt állítottam a terv elkészültével, hogy ha Imhotep élne, és egy helikopterrel felszállna a temető fölé, akkor pontosan tudná, hogy az ő ideje óta mennyiben változott az ember szerkezete A következő fázis: '81-82 körül azt mondtam, hogy jó, hét év alatt amit meg lehet tanulni, azt meg lehet tanulni, ha nem sikerült eddig, nem lehet többet tenni. Megpróbáltam kiszélesíteni a kört, 8-10- 15 embert hívni a lakásra, hogy valamiképpen ezt a szemléletet átadjuk. Meghívtam Makovecz Imrét, Kálmán Istvánt, Karátson Gábort, volt olyan, hogy huszonötén szorongtunk a nappaliban. Sokan jöttek Budapestről is. A Siki, a Tészta, a Zsigmond Laci, Gerle János... Miután létrehoztunk egy önálló irodát, már nem a lakásomon, hanem az irodában tartottunk előadásokat. Voltak néhányan, pl. a Kovács Péter, Zimre Erzsébet, akikkel külön is foglalkoztam. Ennek az okításnak óriási felelőssége van. Senki sem tudja azt megmondani, hogy egy olyan gondolati rendszert, amit Steiner a század elején egy nagyon merev tanulásnak, az akkori viszonyoknak (műveltségnek, szóhasználatnak, retorikának) megfelelően kitalált, most hogyan lehetne tanítani. Ez egy fogas kérdés. Ma már tudom, hogy Steiner csak kérdésekre reagált, és csak kérdéseket tett fel. Mondtam is a Kálmán Istvánnak, hogy ha Steiner ma élne, egy előadást sem tudna megtartani, mert senki sem tenne fel neki egyetlen kérdést sem. Ebben az időben még megpróbáltam azt, hogy egyszerre három könyvet vettünk. Az egyik keresztmetszetet adott, tehát egy statikus állóképet, a másik dinamikus képet, a harmadik a kozmikus összefüggéseket taglalta. Ez kb. 2 évig tartott, utána megkérdeztem őket, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Az Erzsi rávágta, hogy őt a pedagógia érdekli. Kénytelen voltam megszervezni egy előadássorozatot Steiner Waldorf tanároknak tartott előadásaiból. Itt újra két fejezettel előrébb jártam, mint a tanítványaim. Ennek aztán az lett a vége, hogy az Erzsi szerzett egy ösztöndíjat, amivel kiment Wittenbe. (Tehát ilyen furcsa módon az emberek életébe is beleavatkozhatunk, pedig eredetileg nem akartunk beleavatkozni. Kálmán István szokta feszegetni Albertus Magnus kérdését, hogy az ember csinál-e valamit, vagy pedig általa történik valami? Szerintem megfejthetetlen.) Az Erzsi Wittenből elhozta Rauer professzort Kaposvárra, aki részben az ottani Tanítóképző Főiskolán tartott előadásokat, részben egy szűkebb kör számára a Kapos- tervben. Rauer professzor az egyik ilyen szűkebb körnek tartott előadáson megkérdezte, hogy ki hol tart a „lila könyvben" leírtakkal. (Hogyan juthatunk a magasabb világok megismeréséhez?) Elmondtam, hogy elolvastam, megértettem, de úgy döntöttem, hogy ebben az életemben nem óhajtok ilyen önfejlesztő gyakorlatokat csinálni, nem óhajtok ezzel foglalkozni. De az ember mégis foglakozik ezzel. Nem direkt módon fejleszti saját személyiségét, hanem gondolkodik, és mindig kap olyan kérdéseket amire semmiképpen sem kap Steinertől feleletet, mert ilyen kérdést Steinernek nem tettek fel. Forrásmunka hiányában kell a választ kitalálnia, s ha ez így van, akkor melyik válasz a releváns? Tehát foglalkozik ezzel az ember. Eltelt azóta tízegynéhány év, és bizony fogalmam sincs, hogy mennyiben alakultam át, de az biztos, hogy átalakultam. Ha az ember szilárdan elhatározza, hogy semmiképpen sem fog változni, de az antropozófiával foglalkozik, akkor biztos, hogy más lesz a szellemisége, személyisége, hozzáállása. Még akkor is, ha ez a mindennapokban nem tetten érhető.

A következő lépés: 1988-89-ben megalapítottuk a Kós Károly Egyesülést. Tudtam, hogy a Makovecz Mesteriskolát csinál, Kálmán István a Kádas Ágnesnél szervez előadásokat. Arra gondoltam, hogy ennek, és minden hasonló törekvésnek szervezeti formát kellene adni. '88-ban még nem tudtuk, hogy reform, hogy változás lesz, de azt éreztük, hogy a mozgástér megnő. Ebben a mozgástérben egy iniciatíva szeretne megjelenni, csak ki kell találnunk a jogi- szervezeti kereteket. Ez nem volt egy nappal sem később vagy korábban, mint ahogy kellett volna. Valószínűleg ha két évvel később csináljuk, akkor elkésik, ha korábban próbálkozunk vele, akkor meg nem jön létre. Innentől kezdve gördül a történet, aminek most csak arra a részére reflektálnék, hogy mi az, ami hiányzik. Az Egyesülés létrejöttekor 7 alapító cég volt. Most 22 cég a tagja. Ilyen szempontból ez egy olyan folyamat, hogy ha az Egyesülést nem úgy fogom fel, mint egy motort, egy inspirátort szellemi síkon, akkor nincs semmi értelme. Tehát én aggódom, mert a fiatalok közül jóformán a Frisch Mihály az egyetlen, aki tovább tudja vinni ezt a dolgot, mert a Pista, az Imre és jómagam lassan eljutunk oda, hogy elmegyünk, és akkor jószerivel csak a Misi marad, aki el tud igazodni a struktúrában. Ez az egyik része a dolognak.

„Szellemi forrásként kell működnie." - mondta Makovecz Imre. „A Kós Károly Egyesülés a fény, ami két sötét pólus között az utat fényesen világítja." Mit lehet ez után mondani, mert ha Makovecz Imre és a Kálmán István nem lesznek, akkor ki fogja hordozni ezt? Ez már nehezebb.

A másik probléma még ennél is keményebb. Mik ezek az objektumok, intézmények, pl. az Egyesülés, a Vándoriskola, a Szabad Főiskola? Amatőr szigetek. A mostani világ pedig profi, és 5 perc alatt tönkre tudná tenni bármelyiket. Tetszik vagy nem tetszik, a profizmushoz iszonyatos mértékű szakszerűség kell, ami tárgyszerű ismereteket igényel, és ezek a tárgyszerű ismeretek hiányoznak az organizációból. A profizmushoz pénz kell, mégpedig sok. Az lenne a feladat, hogy szerezzünk 10 millió svájci frankot. Ezen fel kellene építeni a Szabad Főiskolát, profi módon meg kéne szervezni tanszékekkel, tanárokkal, hallgatókkal. Hogy nehogy félreértés legyen, például a Szcientológus Egyház ezt megcsinálta. Nincs más út. Jó, egy darabig el lehet szórakozni, és lehet kitüntetéseket, címeket adogatni egymásnak, saját és egymás vállát veregetni, hogy milyen áldozatkészek vagyunk, hogy a tanárok nem kapnak egy vasat sem. Nagyszerű. Kérdem én, hogy ezt ki nem fogja kinevetni? Hosszú távon ez így nem mehet. Az egyik probléma a tanítás-tanulás folyamatos továbbéltetése; a másik a professzionista működés gazdasági és személyi feltételeinek a megteremtése. Az öreg ember aggódik, hogy mi történik, ha... Ennek jelei vannak. Például, hogy csináljunk Szabad Főiskolát, azt ki találta ki? Az öreg Kálmán. A 2000. évben jelet kell építeni...ezt ki találta ki? Az öreg Makovecz. A kérdés az, hogy ki fogja kitalálni a következő lépést, amiről fogalmunk sem lehet, mert akkor már meghalunk a forgatókönyv szerint. Ki fogja kitalálni a következő teendőt? Ki lesz az, akire hallgatni fognak? Kálmán Istvántól tanultuk, a XV-XVII. századi céhek vizsga kérdés-felelet játékát: Ki lehet Mester? Ki lehet segéd, és ki lehet inas? A választ mi nem tudjuk megadni a saját eszünk szerint. Hihetetlen mély bölcsesség van benne: Mester az, aki valamit kitalál. Segéd az, aki valamit tud. És ki lehet inas? Mindenki.

(A beszélgetés 2000. májusában zajlott. Kérdezők: Stráma Gabriella, Zajti Ferenc és Döbröntei Zoltán.)

^ugrás az oldal tetejére

Hallgatók írásai: mit tanulok a szabad főiskolán?

A Szabad Főiskolán a nyári szünet előtt kétnapos konzultációt tartottunk. A beszélgetésről előző számunkban hírt adtunk. A felvetett kérdések indították a tanárokat arra, hogy nyárra „házi feladatot" adjanak fel: ki hogyan tudná összefoglalni, hogy mit is tanul ezen a főiskolán?

Győri András

Mit tanulok a Szabad Főiskolán?

A feladat kiadása óta ez a harmadik alkalom, hogy nekilátok a megfogalmazásnak. Az első két próbálkozás - melyek még igen strukturálatlanok voltak valamint legfrissebb gondolataim alapján ez esetben talán sikerül egy véglegesnek nem mondható, de érthető formát megalkotnom. Annak rövid ismertetése után, hogy milyen indíttatásból kerültem a Szabad Főiskolára, idézni fogok emberek megnyilatkozásaiból az antropozófiát, a Főiskolát és az organikus építészetet illetően. Teszem mindezt azért, mert úgy vélem, mindenképpen szükséges - legalábbis számomra - a probléma ilyesfajta körvonalazása ahhoz, hogy lényegét felismerve esélyünk legyen a megoldás megtalálására. A következőről van szó: hogyan lehet az, hogy ez a számomra létfontosságú ügy másokat nem lelkesít vagy egyszerűen nem érdekel, hovatovább ellenszenvet éreznek iránta? Tájépítész hallgató lévén megismertem a Pagony közösségét. Alkotásaik, megnyilvánulásaik mögül elősejlett egy szellemiség, mely érdeklődést váltott ki bennem. Párhuzamosan ezzel elementáris erővel hatott rám Makovecz Imre építészete. Épületei számomra valamiféle egészen új tartalom hordozói, melyeknél a puszta esztétikai megítélés nem lehet a megismerés-megértés forrása. Az építész életmű kötetében találkoztam Rudolf Steiner nevével. Munkásságáról, kutatási eredményeiről könyvein keresztül szereztem tudomást. Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Főiskola, melyre habozás nélkül beiratkoztam. Azt mondhatom tehát, hogy rátaláltam olyan példaképekre, akik határtalan ambíciójukkal és őszinte igazságkeresésükkel felmutattak számomra egy hiteles magatartást, egy utat, melyet követésre érdemesnek találtam. Ennek előfeltétele volt egy sejtésnek a megszületése bennem: úgy éreztem, hogy egyrészt a materialista természettudomány nem alkalmas a világ teljes körű megismerésére - miközben felelőtlenül használt vívmányai a földi életet egyre inkább veszélybe sodorják -, másrészt pedig, hogy általában véve a vallások nem is törekszenek a megismerésre. Míg a vallás a hit által kizárja a megismerés lehetőségét, addig a magát elfogulatlannak mondó hagyományos természettudomány az anyag fogságába esett - ha kutatási témáit illetően nem is kizárólagosan, de gondolkodását tekintve teljes mértékben. Úgy érzem, ennyi talán elegendő annak megértéséhez, hogy miért vagyok a Szabad Főiskola hallgatója. Ezek után következzenek az idézetek - a környezetemben élő emberektől: „...Számomra az antropozófia sem több, mint más, a világra magyarázatot kínáló irányzat. Mitől lenne ez más, mint valamelyik szekta ideológiája? ... Az embert annyi minden érdekli, miért pont ebbe ássam bele magamat? Nézd csak meg, Makovecz Imre is az antropozófiára hivatkozik, és egy szélsőséges ember..." „... Figyeljetek, benneteket nem foglalkoztat az, hogy micsoda megalkuvást jelent, ha az ember leteszi a voksot egy szakma, például a tájépítészet mellett? Hiszen annyi minden mással lehetne és kellene foglalkozni az életben. Miért pont ez legyen az? ... Ha el akarom dönteni valamiről, hogy érdekel-e vagy sem, akkor előbb ki kell próbálnom ... az embernek viszont csak egy élete van..." „...Miből gondolod, hogy a materiális természettudomány a jövőben nem ad választ egy sor mai kérdésre, így például az élet kérdésére? Most készült el a teljes emberi géntérkép. Gondoltad volna ezt egy pár évvel ezelőtt? Nem tudom, miért pont az antropozófia lenne hivatott ezen kérdésekre megadni a választ..." (a fenti idézetek egy embertől származnak)

Egyik évfolyamtársam Spanyolországból hazaérkezve a sevillai magyar pavilonról:

„Hú, nagyon gáz!" Ugyanez az ember a Piliscsabán épülő Stephaneum épületében sétálva: „Milyen meggyőző lenne egy olyan óriásplakát, melyen egymás mellett egy erdőirtás és egy Makovecz épület képe lenne látható!" Egy évfolyamtársam a piliscsabai egyetemi épületekről: „Nekem nem nagyon tetszenek. Zita azt mondta, hogy itt a történelem viharai láthatók egy helyen. Szerintem tök jól megfogta a lényeget." Végül Kálmán Istvánt idézem: „Az antropozófia ma nagyon sok ember számára létkérdés lenne - ha megfelelően közvetítenék számukra." Kálmán Tanár Úr állításának első felét - úgy vélem - kellőképpen alátámasztják a fenti idézetek. Mi a helyzet a „megfelelő közvetítés"-sel? írásomat e kérdéssel nyitva hagyva, a címbéli kérdésre pedig a dolgozat gondolatmenetével válaszolva reményteljesen várom bárkinek a felvázolt problémával kapcsolatos véleményét, bízva a megoldás közös felismerésében.

* * *

Nagy Ágoston

Amikor a címadó kérdés felmerült, az annak kapcsán történt, hogy hogyan tudjuk kívülállók számára megfogalmazni a főiskola tartalmát. Pillanatnyilag ez a kérdés nem annyira élő bennem, ezért inkább önmagam számára próbálom áttekinteni, mit vártam és mit találtam a Szabad Főiskolán. Ha ezt jól sikerül, talán visszajelzés értéke is lehet a tanári kollégium számára.

Mit vártam a Szabad Főiskolától?

Elvárásaim nem voltak konkrétak. Szellemi impulzusokat vártam. Egyfelől külső formát és motivációt ahhoz, hogy folyamatosan és mélyebben foglalkozzam olyan szellemi kérdésekkel, melyek túlmutatnak azon a szellemi környezeten, melyben tavaly ilyenkor még inkább benne éltem. Másfelől azt is kerestem, hogy mélyebb és rendszerezettebb betekintést kapjak abba a szellemi forrásba, ami a Waldorf iskola kapcsán egyre inkább begyűrűzött az életembe. Amit nem kerestem, és nem voltam rá felkészülve, az az újfajta intézmény megteremtésében való felelősség vállalása. („A fene, már megint ilyen helyzetbe kerültem...")

Mit tanulok a főiskolán?

Nyugati szellemi gondolkodást. A szellemi-ezoterikus világra én is, mint manapság oly sokan, a keleti forrásokon keresztül találtam rá. Ehhez a nyugat a két lábbal a földön állást tette hozzá. Azt, hogy egy mélyen elmaterializálódott, külső, gyakorlati életben benne élve is lehet - sőt így érdemes - spirituális tartalommal élni. Mélyebb összefüggéseket társadalmigazdasági-szellemi jelenségek között. Ezen összefüggések gyakran megdöbbentőek, látszólag egymástól távol álló jelenségeket kapcsolnak szorosan egymáshoz, egy másik gondolkodásmód perspektívájából. Ezen keresztül azzal szembesültem, hogy létezhet-létezik olyan „másfajta" gondolkodásmód, aminek különbözősége az uralkodó áramlatoktól nagyságrenddel nagyobb, mint a sajátomé, melyet amúgy is meglehetősen deviánsnak, és az uralkodónál lényegesen előremutatóbbnak tartottam. Részben ezen szembesülés hatására, de a főiskola légkörének is köszönhetően, itt nyitottan tudok fogadni olyan gondolatokat, amelyeket nem is olyan rég még csípőből elutasítottam volna. Ugyanakkor igényem van arra, hogy össze tudjam kapcsolni egymással a különböző megközelítésből következő eredményeket. Arra, hogy ami egyfajta gondolkodásmóddal ténynek tűnik, az más módon szemlélve is vagy tény maradhasson, vagy legalábbis el lehessen fogadni, mint reális következtetést a maga korlátain belül. Ennek a megfordítottja úgy hangzik, hogy ha egy szellemtudományos megfigyelés észlelete merőben ellentmond a ma uralkodó érzéki megfigyelésnek vagy az abból levont következtetésnek, akkor igényem van hidat látni a kettő között, megérteni, mi módon különböző oldalai ugyanannak a valóságnak. Antropozófiát nem. A főiskolán kevés és elszórt szó esik közvetlenül az antropozófiáról. Egy év után nem tudnám egy kívülálló számára meghatározni, hogy mi az antropozófia. Ellenben példát látok a főiskolán arra, hogy lehetséges keményen szellemtudományos-ezoterikus megfigyelésekről olyan köznapi kifejezésekkel és olyan módon beszélni, hogy az nem gerjeszt távolságtartást az idegenkedőkben sem. Alighanem erre akkor válik képessé az ember, ha valódi, átélt, saját megfigyeléseket ad át.

Ezek alapján úgy látom, hogy a főiskolán szerzett impulzusokból számomra az következik, hogy először is újra kell értékelnem, hogy mi saját megfigyelésem a világról, és mi olyan, amit másoktól vettem át, anélkül, hogy igazából megvizsgáltam volna, bizalomból. Fejlesztenem kell a saját megfigyeléseimet és következtetéseimet (ehhez alighanem a figyelmem erőteljes fejlesztésén át vezet az út). Ezen keresztül, és/vagy ezzel párhuzamosan fejlesztenem kell egy nem érzéki tapasztalatokra épülő gondolkodásmódot. Ezek segítségével rugaszkodhatok neki bátrabban azoknak a feladatoknak, amiket a főiskola oly bőséggel tár fel előttem...

Luzsányi Kornélia

Sajnos sok új nem telik tőlem, az „ébresztő pofonok" továbbra is érvényesek. Itt a főiskolán úgy érzem, elsősorban gondolkodni tanulok. Ennek a mérhetetlen munkának - mert ezt igenis nagyon kemény munkának érzem - a megkerülésével, egyszerűbb és gyorsabb módon szerettem volna valódi értéshez jutni. Most világosan tudatosult bennem, hogy ezt nem lehet és nem is szabad ilyen módon tenni. Enélkül a „munka" nélkül nem lehet a magasabb világok megismeréséhez hozzáférni. írtam a féléves dolgozatomban is, hogy szembesültem a korlátaimmal. De végre szembesültem velük. Most próbálok járni az egyre tisztábban kirajzolódó úton, és próbálom azokat a képességeimet ébresztgetni, melyek segítségével valódi megismeréshez juthatok. Ehhez kapok itt segítséget.

Tasnádi Kriszta

A főiskolán a szó hagyományos értelmében - nem tanulok semmit. A főiskola számomra - ébresztőhely. Alvó érzékszervek lassú ébresztgetője. Szendergő lélekállapotból - a felébredt szellemember előhívója. Ezt a folyamatot az én szótáram nem tanulásnak, hanem inkább eszmélésnek hívja. Önmagomra eszmélés. Ez nem tanulható. Hatalmas belső erőfeszítést kíván, teljes mértékben belülről fakad, kívülről a folyamat legfeljebb katalizálható. Igen, a főiskola ilyen katalizátorhely.

^ugrás az oldal tetejére