Törekvések, szándékok: szálak milliárdjai rendeződnek szövetté a sors szövőszékén - mindent mindennel egybevet a fáradhatatlan vetélő. Akár egy fa, egy felismerés, egy vállalkozás vagy az emberiség fejlődésének története legyen figyelmünk középpontjában, a jelenségek csak mint valamilyen, az időben állandóan formálódó rendezettség állomásaként értelmezhetők számunkra. Csodálkozó, kutató szemünk és többi érzékszervünk úgy gyűjtik a pillanatnyi benyomásokat, mint valamely végtelenített felvevőgép. Látókörünk és természet adta érzékelésünk lehetőségei azonban csak ennyire képesek. A „felvevőgép" tehetetlen adathalmazából a gondolkodás teremt újra élő, összefüggő világot.

Az érzékelés, a megfigyelő és gondolkozást készség saját munkával fejleszthető. Ezek térbeliségét, melyet az elmúlt történelmi korszak iskolázott és eredményesen kiművelt, ma az időbeliség felé lehet tovább tágítani. A jelenség „pontos" észlelése, tárgyilagos vizsgálata, a megfigyeltek közötti ok-okozati összefüggések felismerése a ma élő ember életének már természetes velejárója - olyannyira, hogy egyre inkább a mechanikus gondolkodás fele csábít. Gyerekanyagról beszélnek a tantervkészítők, modelleket elemeznek a társadalomkutatók, stratégiákat építenek a termékmenedzserek... És megy a verkli - miközben régóta egy helyben topogunk.

Minden megismerhető itt áll előttünk felismerőre várva a nyár pompázatos megnyilvánulásaiban. Mi is kibújhatunk megkérgesedett következtetéseink hálójából, elkényelmesedett automatizmusaink pórázából, hogy bejelentsük igényünket újra a való világra, mint szellemi aktivitásunk terére. Ennek jegyében indítjuk útjára nyári számunkat.

Elsőként egy referátumot közlünk Papp Lajos zeneszerzőtől az információ természetéről és mibenlétéről.

Az idei évben Velencei Biennálét rendeznek.

A Pagony Iroda a biennále felhívására - „Több etikát és, kevesebb esztétikát!" - egy korábbi gondolatát dolgozta ki „Új szellemi főváros: a tájtemplom" címmel.

A Waldorf-iskolak közül ezúttal a solymári Fészek iskola ad hírt magáról.

Tovább követjük a Szabad Főiskola kísérleti munkáját a tanárok téma-összefoglaló írásai, valamint interjúk segítségével. Reményeink szerint a lapban felvetett kérdések, problémák továbbgondolásra szólítanak. Érdeklődéssel várjuk Olvasóink hozzászólásait az írásokkal kapcsolatban.

^ugrás az oldal tetejére

Referátum az információról

A könyvnyomtatás feltalálásának az lett a következménye, hogy megsemmisült a szóbeli hagyomány intim és költői formája. Megszűnt a közvetlenségnek és a helybéliségnek az állapota is. Lassan erősebb benyomást keltett az, ami nyomtatásban megjelent, mint maga a reális esemény. Az, hogy valami létezik, annyit jelentett, hogy nyomtatott formában létezik. Minden más, a világban létező dolog vagy esemény tendenciózusan és fokozatosan a nem valódi jellegét kapta. Műveltség egyet jelentett az olvasottsággal.

Az „újság" mint média a XVIII. század elején keletkezett, és modern formáját a XVIII. század végén kapta. Az „újságok" azt a célt szolgálták, hogy létrejöjjön egy kozmopolita polgárság, és hogy az újság révén ez a polgárság a korszak legjobb ideáiról tájékozódhassák. Ugyanezt a célt szolgálták a Franciaországban létrejött „szalonok", ahol nemesek és polgárok társasági keretek között cserélték ki eszméiket és legújabb információikat. Ezek a szalonok aztán leginkább Németországban és Ausztriában terjedtek el. Ezt a funkciót vette át Angliában a hagyományos exkluzív, férfiakból álló „klub". A szalonok különösen jól működő médiák voltak, ahol is informálódni lehetett más országokról és az azokban történő eseményekről is.

Amikor a késői XVII. századtól kezdve egyre több iskola alakult az olvasás és írás elsajátítása érdekében, hatalmas mértékben megnőtt az információ mennyisége. Mégsem lehet ezt a korszakot az információ korszakának nevezni. Akkoriban ugyanis az információ fogalma egészen mást jelentett, mint ma. Információ alatt nem értettek árut, amit eladni és venni lehet. Akkoriban az információnak még nem volt önálló egzisztenciája; csak abban az esetben volt értékes, ha egy bizonyos összefüggésbe volt beleágyazva, vagyis ha egy politikai, társadalmi vagy tudományos koncepciónak kölcsönzött alakot, struktúrát, vagy adott kötelező érvényt (ennek pedig egy világnézetbe kellett beleilleszkednie!). A XVIII. században azt a személyt gúnyolták ki leginkább (pl. Jonatan Swiftnél), aki minden cél és értelem nélkül, a társadalmi élet minden összefüggése nélkül gyűjtött információkat.

Abban az időben tudást nem adtak tovább azért, hogy valakit csak úgy „informáljanak". A tudást azért adták át másvalakinek, hogy ez a másvalaki valamit érezzen vagy tegyen, és ez az érzés vagy tett ugyanakkor összefüggésben volt egy magasabb rendű eszmével. Röviden: az információ a XIX. század közepéig retorikus eszköz volt. Gyökeresen megváltozott az információ jelentése a XIX. század negyvenes éveiben a távközlés (Morse) és a fényképezés feltalálásával. Különösen a távközlés adott jogosultságot az összefüggés nélküli információnak, vagyis, hogy az információ értéke nem kötődik szükségszerűen valamilyen társadalmi vagy politikai terület funkciójához. Megáll önmagában is, egyszerűen mint a kíváncsiság kielégítésének eszköze. A távközlés által az információ áruvá vált, kívánatos dologgá, mely független egy bizonyos céltól vagy jelentőségtől. Mumford fogalmazásában ebből „az összetört idő és figyelem világa" keletkezett. A távközlés tulajdonképpeni erőssége az információ szállításának a képessége volt, nem pedig azok gyűjtése, magyarázata vagy analizálása.

A másik elem, mely az információnak új tartalmat adott, a fényképezés volt. A fénykép esetében elsősorban a tények világáról, nem pedig az ezekkel kapcsolatos vitáról, vagy az ezek kapcsán létrejött következtetésekről van szó. Az a mód, ahogyan a fénykép rögzít egy tapasztalatot, radikálisan más, mint az, amelyik ezt a nyelv, a beszéd által teszi. A nyelv, a beszéd akkor érthető, ha a mondanivaló egy bizonyos sorrendben jelenik meg. A mondottak értelme eltorzul, ha az összefüggésből egy szót vagy egy mondatot kiragadunk. A fénykép ezzel szemben nem kíván semmilyen összefüggést, sőt épp az a különössége, hogy képeket ragad ki egy bizonyos összefüggésből azért, hogy azután új módon lehessen ezeket megnézni. A fotók világában éppúgy, mint a távközlés esetében, nem létezik Kezdet, Közép és Vég. Ez egy atomjaira hullott világ. Csak a Jelen van, és ez a jelen nem kell, hogy egy történet része legyen, amelyet el lehetne mesélni, mondani.

A történet nélküli információ a XIX. század öröksége, nem pedig a XVIII. századé. És ez az újfajta információ annak a rendkívül sikeres fáradozásnak a konzekvenciájából keletkezett, mely a hírek közlésének nehézkes, lassú módját akarta megoldani. AXIX. században vetődött fel tehát az a kérdés, hogy hogyan lehet több információt gyorsabban, különféleképpen és minél több emberhez eljuttatni. Az emberiség 150 év óta csodálnivaló találékonysággal dolgozik eme probléma megoldásán. A jó hír úgy hangzik, hogy ezt a problémát időközben megoldottuk. A rossz hír pedig, hogy ezzel a megoldással egy eddig sohasem létező problémát hoztunk létre: az információáradatot, az információs szemetet, hulladékot, a cél-, sőt, értelem nélküli információt mint olyat.

Manapság az a majdhogynem vallásos meggyőződés uralkodik, hogy a társadalmi, ökológiai és politikai problémák oka az, hogy megoldásukhoz nem rendelkezünk elegendő információval, habár ma mindenki hozzájuthat könyvekhez, újságokhoz, folyóiratokhoz, rádióhoz, televízióhoz, filmekhez, videókhoz, CD-hez, reklámokhoz, telefonhoz, nemkívánatos postai küldeményekhez és legújabban az internethez is. (Ha valami még kimaradt volna, gondoljuk hozzá nyugodtan!) Az alapvető probléma az, hogy a folyamatos, gyors és variábilis információátadást ugyan már megoldottuk, de többnyire nem tudjuk, hogy mit kezdjünk velük, vagy hogy hogyan birkózzunk meg velük - hacsak nem úgy, hogy a XXI. században is tovább folytatjuk a XIX. század ama problémájának a megoldását, amelyik különben már megoldódott.

Ha ma még rengeteg éhező ember van a világon, akkor ezt nem az információ hiánya okozza - állítja a szerző. Ha iskoláink nem rendesen működnek, akkor ez sem az információ elégtelen mennyiségével függ össze. Ha mégis ilyen problémák kínoznak, az azt jelenti, hogy valami egészen más dolog hiányzik. Sőt, egy egész sor dolog hiányzik. Ezek közül az egyik annak belátása, hogy az információt ismét oda kell tennünk, ahová tartozik, vagyis hogy egy hasznavehető, értelmes keretet kell neki adnunk.

Lehetséges, hogy az egyetlen médium, amelyik a XVIII. században ezt a problémát még megoldotta - vagyis hogy az információ értelmes keretet, formát kapjon - a mai információáradat korában is csak az „Újság" vagy a „Folyóirat" lesz. A fő probléma tehát az, hogy mi módon lehet a XXI. század polgárának egy médiával abban segíteni, hogy a világban zajló eseményeket megérthesse. Ehhez elsőnek meg kell határozni, hogy mi az, hogy információ, tudás, megismerés.

Mi az, hogy információ, és mennyi információra van szükségünk? Az világos, hogy az információ nem azonos a tudással, a megismeréssel pedig legföljebb csak távolról van dolga. A legfontosabb azt megérteni, hogy az információ csak egy közlés: a világon levő dolgoknak, tényeknek vagy történéseknek a közlése. Tények akkor válnak információvá, ha tudomásul vesszük ezeket, és ha beszélünk vagy írunk róluk. Egy tény vagy egy történés nem lehet hamis. Ezek olyanok, amilyenek. A tények közlése azonban - azaz az információ - lehet hamis, és gyakran az is.

Aki tehát azt mondja, hogy mi az információk példa nélküli korszakában élünk, ezzel csak azt mondja, hogy ma több közlés áll rendelkezésünkre a világ tényeiről és eseményeiről, mint eddig valaha. Ezzel többek között azt is állítja, hogy több téves közléssel rendelkezünk, mint eddig valaha. Fejtegette-e egyáltalán valaki azt a kérdést, hogy hogyan lehet különbséget tenni a között, ami igaz vagy hamis? Van-e az iskolák mellett - amelyeknek ezzel a kérdéssel tulajdonképpen foglalkozniuk kellene -, tehát van-e egyáltalán olyan intézmény vagy média [mint pl. a Szabad Főiskola vagy a Szabad Gondolat című folyóirat! PL.], amelyik a téves információk problémájával foglalkozik? Aki nagy lelkesedéssel nyilatkozik az internet révén rendelkezésre álló, a világra vonatkozó információk mennyiségéről, az általában nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a valóságnak megfelelő tényközlést a hamistól megkülönböztetni. Az internetnek magának - a médium egész lényéből kifolyólag - egyáltalán nem áll érdekében egy ilyen megkülönböztetés, és sehol sem rendelkezik olyan szerkesztővel, akinek az a feladata, igénye (mint pl. az újságok esetében), hogy a helyeset a hamistól elválassza. Valójában nincs ősibb probléma, mint a helyes közlést a hamistól megkülönböztetni.

Itt most az a probléma foglalkoztat engem - mondja a könyv szerzője-, amelyikkel ezidáig egyetlen kultúra sem találkozott, ugyanis, hogy mit lehet kezdeni a túl sok információval? A kérdés az, hogy hogyan tudna legalább egyetlen média, az újság pl. mindannyiunknak segíteni, vagyis az információáradattal szembefordulni.

Egyszerűbben: az újságnak ki kellene szállni az információkkal való üzletből, és ehelyett a tudással való üzlettel kellene foglalkoznia. „Mit értek én >tudás< alatt? A tudást organizált információként értem - összefüggésbe ágyazott információként; információként, melynek célja van, és ami valakit arra ösztönöz, hogy további információkat szerezzen be valaminek a megértésére." Organizált információ nélkül megtudhatunk valamit a világban létezőből vagy megtörténtből, de nagyon keveset tudhatunk meg róla. Aki tudással rendelkezik, az azt is tudja, hogy hogyan értékeljen egy információt (tehát egy közlést!), tudja azt is, hogy milyen viszonyba hozza azt saját életével, és mindenekelőtt tudja, ha az információ jelentéktelen.

Léteznek újságok, melyek szerkesztői még nem fogták fel, hogy egy a technikától meghatározott világban az információk problémát jelentenek, nem pedig megoldást. Ezekben az újságokban olyan dolgokról írnak, melyeket más médiák révén már ismerünk, de közben az újságban kevés teret hagynak az összefüggések feltárására. Tegyük fel pl., hogy Jeruzsálemben egy 14 éves palesztinai fiú Molotov koktélt dob két 18 éves izraeli katonára. Az egyik ruhája lángra kap, a másik ijedtében a palesztinaira lő, aki azonnal meghal. Mindezt megtudjuk a televízióból, a rádióból. Következő nap az újságokból is. Miért? Az újság nem hoz semmi újat, hacsak nem közöl valamit az esemény jelentőségéről is. Ehhez tartozna az is, hogy miért áll éppen ez az esemény az újságban. Jelenleg kb. 40 háború van valahol a világon, ahol feltehetőleg mindenütt megölnek fiatalembereket. Miért éppen erről az eseményről kell értesülnünk? Miért fontosabb az, ami Jeruzsálemben történik, mint az, ami Ghánában vagy máshol? Olyasmi ez, ami ott már többször is előfordult? Lehetséges ott hasonló eset mégegyszer? Felelős-e ott ezért valaki? És mit értünk ebben az összefüggésben „felelősség" alatt?

Egy újság, amelyik ilyen kérdésekre nem ad választ, értéktelen. Sőt annál is rosszabb, mert hozzájárul ahhoz, hogy az információkkal amúgy is teletömött fejekben még több összefüggés-nélküliség és zavarosság keletkezzék. Végezetül a következő napon is megölnek majd - pl. Koszovóban - valakit, az azt következő nap pl. Indonéziában, és azután megint majd valahol. Na és? Ha engem megkérdeznének - mondja a könyv szerzője -, hogy mit tartok a legrosszabbnak a mi televízió- és rádióhíreinkben, akkor azt mondanám, hogy azt, hogy nem neveznek meg soha semmilyen okot, amiért éppen azt a bizonyos információt közlik, amit éppen közölnek; semmilyen mögöttes okot nem közölnek, semmit sem az összefüggésekről, semmilyen álláspontot sem; semmit arra vonatkozólag, hogy mit kezdjen a publikum ezzel az információval. Az a szó, hogy „mert", úgy tűnik, nincs a televíziós és rádiós újságírók nyelvtanában. Velünk csak a teljes „és"-eknek a világát közlik, a „mert"-ekét nem. Ez történt és ez és ez - és így tovább.

Úgy néz ki - legalább is Amerikában -, hogy a televízió és rádió mint média csak információs Junkie-k számára létezik, nem pedig olyan emberek részére, akik az okok iránt is érdeklődnek. Közbeszúrva megjegyzendő, hogy olyan társadalmi intézmények, mint pl. az egyházak, a bíróságok, az iskolák, a politikai pártok, a családok feladata lenne itt segítséget nyújtani, vagyis ismertetni, hogy miért éppen egy bizonyos információ az, ami fontos vagy éppen lényegtelen, társadalmilag elfogadható avagy sem, vagy hogy igaz-e vagy téves. Többen ezek közül az intézmények közül nem tudják ezt a feladatot oly meggyőző erővel teljesíteni, mint korábban. Éppen ezért szükséges ma, hogy egyfajta tudás-média álljon a rendelkezésünkre, amelyikből leginkább azt kellene megtudnunk, mint legfontosabb kiindulási pontot, hogy miért kapunk egy bizonyos információt. Ha ugyanis ezt nem tudjuk, úgy annak az információnak nincs tudásértéke.

Az újságnak nemcsak tudást kell közvetítenie, hanem megismerést is. A tudás nem tudja saját magát megítélni, értékelni. Más tudás segítségével kell magát megítélnie, és ez a megismerés magja.

Az újságok vezércikkei, kommentárjai nem megismeréssel szolgálnak. A kommentárok azt közlik velünk, hogy mit gondoljunk egy információról. Én arról beszélek - mondja a szerző -, hogy arról kellene értesülnünk, amit tudnunk kellene ahhoz, hogy mi magunk gondolkodhassunk el a dologról. Ez lenne a különbség vélemény és megismerés között. Megismerés azt jelentené, hogy tudnunk kell, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel a megtudottal szemben. Itt olyan kérdésekre gondolok, amelyek egy másik világból jönnek, mint ahonnan a tudás (a megtudott) jön. És sehol sem szükségesebb ez a fajta megismerés, mint a technológia történetében. És erről a történetről, vagyis az üzemi gépek elektronikus impulzushoz történő átmenetéről nagyon keveset közöltek az újságok, mert a szerkesztők általában nem tudják, hogy milyen kérdéseket tegyenek fel a technológiával kapcsolatban. A megismerés nem azt jelenti, hogy helyes válaszokat adunk; megismerés csak annyit jelent, hogy helyes kérdéseket teszünk fel.

Egy másik probléma az, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban kiket kérdeznek meg, kikkel csinálnak interjút. Emlékeztetőül: az iraki háborúval kapcsolatban pl. általában generálisokat, fegyverszakértőket, a Pentagon képviselőit kérdezték, velük készítettek interjúkat. Nem készült interjú: művészekkel, történészekkel, írókkal, teológusokkal, sem tanárokkal, sem orvosokkal. Csak katonai szakértők ügye volt ez a háború? Egy háborúval kapcsolatban az az egyetlen perspektíva, amit ők mondanak? Csak ez az, amire a polgároknak szükségük van? Szerintem a katonai szakértők a legutolsóak, akiket egy háborúval kapcsolatban meg kell kérdezni! Az, hogy mindenki mást mellőztek ezzel a kérdéssel kapcsolatban, azt jelenti, hogy a háború legelső áldozata a megismerés volt.

Én el tudok képzelni egy jövőt úgy, hogy az, amit a megismeréssel kapcsolatban mondottam, az újságokban hétköznapivá fog válni. Nincs semmilyen pontos elképzelésem arról, hogy hogyan jutunk el idáig, habár én szívesen elképzelek egy korszakot, melyben az újságokban a „vélemény"-oldalak mellett „megismerési" oldalak is lesznek, amelyek releváns kérdésekkel lesznek tele azzal kapcsolatban, amiről az újságok tudósítanak: kérdésekkel, melyeket azoknak tesznek fel, akik más tudással rendelkeznek, mint azok, akiket direkt módon egy cikk felszólít (vagyis a téma szakértőit). Sőt, egy olyan kort is el tudok képzelni, amikor a híreket nem a megszokott forma szerint fogják osztályozni, vagyis lokális, regionális, hazai és világhírek szerint, hanem más princípiumok, pl. a hét halálos vétek alapján, ugyanis: kapzsiság, érzéki vágy, irigység, büszkeség, dőzsölés stb.

Túl sokat kívánok a szerkesztőktől és újságoktól? Talán. Mindezt azonban azért mondom, mert olyan világban élünk, melyben túl sok információ, túl sok zavaró specializált tudás és túl kevés megismerés létezik.

Biztosan nem az információ terjesztése az a probléma, melyet a XXI. században meg kell oldani - mondja a szerző-, ez a probléma ugyanis régen megoldódott. A fennálló probléma az, hogy hogyan változtassuk át az információt tudássá, a tudást megismeréssé!

A referátum alapja Neil Postman: A Brige to the Eighteenth Century (7999) c. könyve

^ugrás az oldal tetejére

Új szellemi főváros: a tájtemplom

A Pagony Iroda pályázata a Velencei Biennáléra

Íme, már megvan az egysejtű ember,
Él és mozog,
Gondolatokat nyújt ki magából
És visszahúzván kinyújtja újra,
Hogy valamivel is előbbre jusson.
Eddig vergődött, most már ténfereg,
De serény és így mindig erősebb lesz.
Kegyes miattunk a szigorú törvény.
Holnap már ügyesek leszünk,
Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
És ennek így kell lenni
Hogy akkor már nem törődvén mással,
Lelkünk tiszta ruhája legyen,
Kívánt álmunk szűz teste legyen,
Teste ének s igazság legyen,
Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
Az eljövendő többsejtű embernek,
Aki belőlünk vetül majd elő,
Aki mi leszünk,
A nagy Továbbcsináló,
Akiért most beteg a világ.

(József Attila: Most a teremtés kezdetén vagyunk

Előtörténet

Talán első pillantásra e bevezetőnek nincs köze a jelen pályázathoz, mégis szeretnénk elmesélni. Már egy éve történt, hogy kora tavasszal elvonultunk Bonnyára, hogy mindennapi gondjaiktól távol kidolgozzuk éves közös műhelymunkánk feladatait. Tőlünk nem messze, délen a lebombázott hidak fölött némán folyt át a Duna. A háború detonációja mindnyájunkban tovább rezgett. Vajon mi ennek a háborúnak az üzenete? A hírekkel ellentétben, vajon tényleg nem mindnyájunkról szól? Valóban el kell hinnünk, hogy nem tehetünk semmit? Hogy nem vagyunk felelősek a jövőnk, Európa jövőjéért, embertársainkért? Hogy a Duna nem viszi magával a közömbösséget, vagy a személyes jelenlét és felelősség, együvé tartozás szellemi üzenetét?

Ezektől a kérdésektől nem tudtunk szabadulni, és megfogalmaztuk a "Bonnyai kiáltvány"-t. Eltökéltük, hogy elindítunk egy fákkal beültetett uszályt valahonnan a Dunán, amely felfelé, majd lefelé végigjárja a folyamot, kikötve ott, ahol lehet, s visszatér a kiindulási pontra. A hajó mozgó híd, amely összeköti az elválasztottad Politika-mentes, emberi találkozások és kapcsolatteremtés színhelye.

A hajó úszó sziget történeti idők és korok között, két évszázad, két évezred között, egymástól elválasztott partok, távoli tájak között, egymást összefűző medrek felett. Hajó, amely felveszi és átmenti a lét elemeit, lényeit a jövő számára. Hajó, amely az ember pontszerű magányát összefűzi. Lassan úszik a hajó a víz öntörvényű és örökkévaló áramlásán, tatján illatos gyepben álló fák alkotta pagony. Mindnyájan kormányosként utazunk - süt ránk a nap, cserzi az arcunkat a szél. Teljes részletességgel kidolgoztuk a hajó-programot, költségvetést készítettünk, s az első adandó alkalommal pályáztunk. Nem nyertünk. A hajó így csak a szívünkben és beszélgetéseinkben indult útjára.

A pályázat

A Velencei Biennále programját és a Kós Károly Egyesülés kiírását egyenként elolvasva, egyikünk számára sem volt kérdés, hogy a feladat kötelező. Az egyesülés közös kirándulásáról lemaradtunk. Kikértük Somlósi Lajos véleményét, begyűjtöttük az általa javasolt szakirodalmat, s egy hűvös, de napos kora reggelen elindultunk megkeresni a helyet.

A hely kiválasztása

Pilismarótra érkeztünk. A kocsmában a térkép fölé hajolva elhatároztuk, hogy először felmegyünk a Kálvária dombra, majd lemegyünk megnézni a Dunát, utána a Templom dombra, s utána tovább keresünk, esetleg a hegyek között az erdőben.

Csendben felsétáltunk a Kálvária stációi között a kereszthez. Körültekintettünk. A Pilis völgyekkel szabdalt tömege és a Duna között kiemelkedő szigetszerű kis hegyek-dombok sora: a Templom és temető dombja, a Pattantyús, a Nagy-Hábod és a Pángor előtti Kis-hegy, középen a Kálvária domb, a Kis-Hábod.

A kálvária végén, a domb gerincén áll a kőfeszület, ahová rövid rámpán juthatunk fel. A dombtető gyepes gyümölcsös rét. Szelídgesztenye, diófák, idős és fiatal almafák állnak rajta. A három magányosan álló diófa koronájának ágai mintha repülnének a tavaszi levegőben. Az eleven, finom ágak a fák egyéniségének megfelelően nyújtózkodnak a nagy kékség felé, komoly megfontoltsággal, adakozóan, fiatalos lendülettel.

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.

(József Attila: Szólt az ember)

Mindnyájan tudtuk, hogy ez az a hely, amit kerestünk. Felszabadultan indultunk a Dunához. A Duna-part füzei dermedtségben álltak. A vízen megcsillant a Nap fénye. Visszafelé letértünk az útról, s egyszer csak egy rakás ócska uszály, hajó állt előttünk. Csak a víz választott el minket az ütött-kopott, rozsdás és csodálatos, vágyott roncsoktól. Álltunk és nem tudunk elmenni. Egyszer csak jött egy kövérke ember, s kis uszályfélét kezdett el mozgatni, majd jött egy kis hajó, s a partokat összekötötték. A híd megteremtődött.

A hajó...„és elindulnak a fák"

Évekkel ezelőtt Makovecz Imre beszélt erről felejthetetlen módon. Azóta is rejtve mozog bennünk e kép. A hajó, az uszály, az úszó sziget, a híd a Pilishez van kikötve. Pilismaróthoz, a Kálvária-dombhoz. Innen indul útjára tavasszal, és ősszel ide tér vissza. Magával viszi a „helyről" az itt nevelt fákat - honos fákat, ősi gyümölcsfákat, magával viszi a magot - ősi gabonákét, zöldségekét és kultúrnövényekét. A kikötőfogadó helyeken a hajóról kiültetnek egy fát, helyébe lép egy az adott helyről.

Az építmény jellegéről

A Földön az ember léptékéhez, életteréhez igazodó és azt segítő földsugárzások - idegáramok - vannak. Ezek láthatatlan, de érzékelhető hálókat alkotnak a Föld felszínén.

A mai épület belemélyíti karmait a Föld érzékeny szövetébe. Az alapok átmetszik a Föld érzékeny idegáramait. A középkori építészet széthúzta az építmény falai által a Föld éteri testéhez tartozó idegáramokat - hagyta azokat „élni". Ma tiporjuk ezeket, mintha nem is lennének.

Ezek az élet részei, a Föld életéé és a mienké is, mert nem tudunk ott egészségesen élni, ahol nem figyelünk ezekre az életlehetőségeinket befolyásoló idegáramokra.

Régen a Föld még egészséges volt, elbírta azokat a falakat, amiket emeltünk. Ma már nagyon nehezek a falaink.

Az új építmény, amely könnyű a Földnek, és gyógyítja sebeit, és életteret képez, annak egyelőre növényekből kell épülnie.

Ez a regeneráló építészet.

Az esemény

Az esemény az évkör négy jellemző időpontja által meghatározott „időkeresztre" épül. A nyári és a téli napforduló idején az élő, növényi jel köré szerveződik egy-egy ünnepség. Nyáron a Föld teljesen átadja magát a Nap erőinek, lelke teljesen átitatódik a Nap erejével. A növények kiteljesednek, pillangók és zümmögő méhecskék táncolnak az izzó napsütésben. Ekkor mutatkozik meg az embernek a növénytakaró és az állatvilág tükörképében az, ami az isteni-szellemi világtól származik. A nyár azért van, hogy az embert kapcsolatba hozza a világ szellemiségével, hogy az ember megérinthesse az isten feléje kinyújtott kezét.

A nyári ünnepség során a jel közepén hatalmas tüzet gyújtunk, s ott áll mindenki a tűz körül. Majd a tűzből mindenki vesz egy kis részt magának, s a megszerzett fénnyel énekelve kivonul mindenki egyenként a jelen kívülre. „Isteni Fény, Krisztus Nap, Te, a szívünket melegítsd, a Főinket Fényesítsd, - hogy váljék jóvá az, amit szívünkből alapítunk, amit Főnkből akarunk céltudatosan véghezvinni."

A Föld télen egyedül van, nem hatják át a kozmosz erői, mindenütt a halottnak tűnő természet vesz körül bennünket. A természet a Föld saját erejét mutatja meg, az igazi földerőket. De a Föld télen nem alszik, hanem lélegzet visszafojtva várja, hogy erői kiáradhassanak a világmindenségbe, találkozhasson a napfény erejével.

Télen mindenki a jelen kívül állva érkezik egy-egy kis saját fénnyel. (Gyertya a kézben.) Ezeket a szétszórt apró tüzeket kell bevinni a jelen belülre középre, ahol mindezeket összeadva megteremtődik a közös fény.

A tavaszi és őszi esemény az uszályon úszó fákkal van összekapcsolva. Tavasszal és ősszel történik a fák kiültetése és az adott helyszínről a fák beültetése.

Máshol, Kedves, nem lesz világ, csak bennünk. Folyvást
át- és átformáljuk a létet. Mind ami kívülünk van:
csökken és tűnik egyre. Ahol tartós ház állott,
más, kiagyalt képződmény lép ma helyébe, visszás,
mesterkélt, akár még képzet volna agyunkban.
Tágas Erő-tárházakat alkot a korszellem magának
úgy, ahogy vágya feszül: mindet idomtalanul.
Templomokat nem ismer már. E szív-pazarolta csodákat
titkon a szívbe gyűjtjük. Sót, ahol áll is még ily
hajdan imádott, használt, térden esengett emlék -
úgy, amint van, a Láthatatlanba mered már.
Vannak, akik nem látják többé, s fel sem építhetik benn,
pilléreit és szobrait is, nagyobbra!

Hogyha komor korforduló jön, mindig akadnak
ily kitagadtak: már nem övék a tegnap s még nem a holnap.
Mert az a holnap is messzi az embereknek.
Minket meg ne zavarjon ez; adjon erőt,
hogy a még felismert formát őrizhessük.
Ott állt emberek közt ez
hajdan a sors, a pusztító közepén, a
Nem- tudni-Hová közepén állt, létezőként. csillagokat
hajlított le magához a biztos egekből. Angyal,
néked felmutatom még, itt van! Mentsd a
szemedbe. álljon végül is ott, és immár büszke-magaslón.
Pilonok, oszlopsor, szfinx, annyi törekvő
támasz, szürke, a porló vagy idegen városból - a Dómé.'

(R. M. Rilke: A hetedik elégia)

A pályázati anyag a Kós Károly Egyesülés felhívására készült, bemutatásra kerül a Velencei Biennálén. A pályázati anyagot készítették: PAGONY Iroda (Buella Mónika, Herczeg Ágnes, Illyés Zsuzsa, Szűcs Gábor, Vincze Attila) és Somlósi Lajos konzulens, valamint Brlázs Brigitta és László Viktor

^ugrás az oldal tetejére

Waldorf-iskolák

Bemutatkozik a Solymári Fészek Iskola

Izgalmas, de nem könnyű feladat elé állított minket a Szabad Gondolat újság felkérése: mutassuk be a Fészek Iskolát az olvasóknak a lap hasábjain. Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnánk megismertetni az érdeklődőkkel intézményünket, mely sokunknak, akik itt dolgozunk, szinte otthonunk. Végül úgy döntöttem, képeket, eseményeket villantok fel az iskola múltjából, jelenéből. Talán nehezen állnak össze egységes folyamattá, de remélem, hiteles képet adnak rólunk.

A történet indításához egyik alapító tanárunk írását választottam, mely a lap elődjének egyik számában (Nevelésművészet, 2/2) már megjelent.

„1997. szeptember 29-én, Mihály napon a Fészek iskola négy osztályának gyerekei beléphettek saját tantermeikbe. A gyerekek közül néhányan - még karon ülő kisgyermekként - kilenc évvel korábban ugyanezen a napon a Solymári Waldorf Óvoda megnyitóján ott voltak már.

Ez a solymári Kossuth Lajos utcai épületben volt, ahol annak idején elkezdődött az óvoda... majd mostani helyére költözött, a Panoráma útra. A régi falusi épület néhány évig nélkülözte a gyerekzsivajt. Nem sokáig. 1992 őszén újfajta vándormadarak érkeztek. Ötödik osztályos gyerekek, akiknek egy évig adott otthont az épület. Megmelegedtek a fészekben, és a következő tanévben továbbrepültek más épületbe. Most tizedik osztályosok. Az öreg épületben minden tavasszal megjelennek a fecskék, újabb fészket rakva a régi mellé. Néhány év múlva újabb fészekrakó csapat sereglett össze fiókáinak helyet keresve.

A solymári Művelődési Ház adott helyet iskolánk akkori első osztályának. Majd két évig a Waldorf Nappali Tanárképzés épületében folyt a tanítás. A nevünk már akkor is Fészek iskola volt, de kisiskolának hívott minket mindenki. Iskolánkat a Szabad Waldorf Nevelésért Alapítvány működteti, az óvodával együtt. Legtöbb gyerekünk is a Solymári Waldorf Óvodából érkezik. Általában helybeli gyerekek kerülnek hozzánk, de Pilisszentivánról, Piliscsabáról, Nagykovácsiból, Budakesziről és természetesen Budapestről is járnak ide tanulók. Most szeptembertől önálló épületbe költözhettünk, amelyet mesterek és szülők ipari létesítményből varázsoltak iskolává.

Mostanában nem hallani a kisiskola elnevezést, nem is illene már hozzánk. Ha arra jártok, látogassatok be a Fészek iskolába, a József Attila utca 26-ba."

A cikk megjelenése óta két év telt el. Azóta két újabb osztállyal bővült közösségünk. Lassan ezt az épületet is kinőjük. De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem ismerkedjünk a „kicsikkel", osztálytanítóik írásai alapján.

„ Az első osztályban tizenhármán vagyunk: öt kisfiú (Döme, Domonkos, Miklós, Berci , Ákos) és hét kislány (Virág, Dorka, Anna, Eszti, Brigi, Dóri, Margitka). Rendszeresen jár hozzánk a művészeti órákra egy vendég kisgyerek is. Osztályunkba többségében waldorf óvodából érkeztek a gyerekek. Számukra sok minden ismerős volt, hiszen az első osztály még közel áll az óvodához, s annak a munkájára épül. A nem waldorf óvodából érkezett gyerekek eleinte csodálkoztak azon, hogy mi történik velük és körülöttük, de gyorsan hozzászoktak az eddig ismeretlen tevékenységekhez és szokásokhoz. Szokatlan volt nekik, hogy a gyertyát mese, reggeli vers után elkoppintjuk, a születésnapi gyertyákat pedig mi is elfújjuk.

Az adventi időszakban éreztem igazán, hogy sokféleségük ellenére kezdünk egységes közösséggé válni. A kis létszám miatt inkább olyanok vagyunk, mint egy nagy család, nem pedig egy osztály. Év elején formarajz epochával kezdtünk, majd egymást váltotta az írás és a számolás. Megtanultuk a római számokat XII-ig és az összeadást megmutatta nekünk a „Meg-manó". írni már tudunk néhány „kék" betűt - mássalhangzót -, és ismerjük már az összes „piros" betűt, a magánhangzókat.

A ritmikus részben sok-sok verset és éneket tanulunk. A legkedvesebb tevékenységünk mostanában a hangszerekkel történő játék.

Egész évünket a mesék hatják át, ehhez kapcsolódnak az énekek, versek, mozgások. Az órákon rengeteget játszunk és ezen keresztül tanulunk. Most éppen farsangosat játszunk, amit majd bemutatunk a közös ünnepen. Mindenki elvarázsolódik, mesealakká válik, hogy még inkább átélhessük azt, amivel egész éven át foglalkozunk."

Csilla néni a második osztályosok életét átszövő legendák és fabulák szempontjából írt mindennapjaikról.

„Fönt és lent, fény és árnyék kettőssége kíséri végig az egész évet, amely kettősség, „kétség" a nyolcéves korosztály sajátja. A szentéletű emberek útjaiban az ember nagyságát, míg az állatmesékben az ember gyengeségét, gyarlóságát élhetik át a gyerekek.

A legendák az évkorhoz, az ünnepekhez, az évszakokhoz kötődve vannak jelen: Szent Mihály, Szent Márton, Szent Miklós legendája, majd Adventkor Krisztus születésének története, melyet januárban követ a három királyokról szóló elbeszélés. A szentek történeteit folytatásokban mesélem. A termet valamelyest elsötétítjük, csak a gyertya világít a félhomályban. Néhány hangot megpendítek a lírán. A teremben ünnepélyes a csend. A gyerekek áhítattal hallgatják a történetet. Minden alkalommal felidézzük az előző napon hallott részt, és ezután kezdek bele a következőbe. A gyerekek figyelmesebbek lesznek egymással. Ebben az időszakban lágy színekkel festünk és finom hangszerekkel játszunk az ének órán. Eltelik egy hét, két hét, és kontrasztként következnek a fabulák. A hencegő nyúlról, akit a kitartó teknős legyőz futásban. A vidám, csodálatosan zenélő, de kissé csúfondáros tücsökről, akit a szorgos, ámde irigy hangya nem fogad be a téli zimankóban házába. És sorolhatnám még... Egy héten keresztül foglalkozunk ugyanazzal a történettel, minden nap kicsit másképp. Például elmesélem • „A nyúl és a teknős" történetét a „szangvinikus" nyúl szemszögéből. Másnap a „melankolikus" teknős szempontjából, majd egy külső szemlélő, a „flegmatikus" pocok látószögéből. Elmondom a történetet emberi szereplőkkel is. A fabulákat eljátsszuk, találós kérdéseket fejtünk meg, sokat kacagunk. Én sohasem nevezem meg a jellegzetes tulajdonságokat. Hagyom, hogy ezeket a gyerekek mondják ki. Nagyon kedvesek és megbocsátóak a negatív jellemvonásokkal szemben is, melyek nem ellenszenvet, inkább sajnálatot ébresztenek bennük. A festés órákon ilyenkor komplementer színekkel dolgozunk: kék - narancs, piros - zöld, lila -sárga, mindig a meséhez kapcsolódva. Állatos verseket, dalokat tanulunk. Utánozzuk az állatok hangját, mozgását, és mielőtt a mérleg túlságosan lebillenne, következik egy újabb legenda.

Így élünk mi a második osztályban, ahova jelenleg tizenhárom kislány és hét fiú jár. Tanuljuk a nyomtatott kis betűket írni, olvasni, és hamarosan kezdjük a folyóírás előkészítését. Sorra tapsoljuk, lépjük, ugorjuk a szorzótáblákat. Gyakoroljuk a számtani műveleteket a százas számkörben. Beszélgetünk a természetről és kirándulunk. Horgolunk és formákat rajzolunk ...

Hol idebillenünk, hol oda, mindig az egyensúlyt keresve a mérleg két serpenyője között.

Nap jön a menny hajlatán,
Arca nyíló tulipán.
Ő legyen az én apám,
Ő legyen az én apám.

Hold jön a menny hajlatán,
Húzza fehér égi szán.
Ő legyen az én anyám,
Ő legyen az én anyám."

És a harmadik osztály? Milyen az ő világuk? Hogyan lesz az ember keze munkája által a vasból szerszám, a kőből, homokból, vízből ház, a gabonából kenyér? Ezeket a tevékenységeket élik egész évben. Így ír erről Kati néni:

„Pelyva, szalmaszál, elejtett kalász, gabonaszemek a lépcsőn, az aulában, az udvaron... Amerre csak dolgoztak a harmadikosok az utóbbi hetekben. Elrejtett magocskák a zsebekben, krétatartókban, kis rágcsálás óra alatt, magcsipegetés az udvaron elejtettek közül ...

A gabonáról már sokat tanultunk az előző hetekben. De mikor lesz már végre kenyér a gabonánkból? Mennyit kell még csépelni, őrölni, hogy egy kis kenyeret süthessünk? Végre szeptember 23-án, csütörtökön izgatottan vágtuk meg kenyerünket. A forró kenyér finom illata az emeletig felszállt. Az illata jó, de milyen az íze? Picit sótlan ...ropogós... kicsit ragacsos... és a fogunk között néha reccsen egy kis kő- por az udvaron beállított alkalmi malomkövekből. De tényleg lett kenyér a gabonánkból! Mi csépeltük, szeleltettük, őröltük, dagasztottuk. Sok munka volt. Nem véletlenül mondtuk reggelente az Úr szavait: - Ember dolgozz, izzadj, fáradj, hogy a gabona táplálékod lehessen! Meg kell dolgoznod érte!"

És milyenné válik negyedikes korára a gyerek, aki ennyit játszott, dolgozott, tanult, mint ahogy eddig olvashattuk? Egyre önállóbb! Újabb és újabb dolgokat ismer meg a világból. Könyveket olvas, fogalmazásokat ír. Az állattan epocha először a negyedik osztályban jelenik meg a Waldorf iskolákban. Hogyan élik meg a gyerekek? Olvassuk erről saját írásaikat!

Egy kis oroszlán élete

Amikor apukám finom testéhez lapulok, érzem, biztonságban vagyok, és a puha, selymes homokban nagyon jól érzem magam. Mikor a mamámmal játszom, ügyetlen kis mancsaimmal egy nagy, szőrös, lengedező valamit pofozgatok, és csak később tudom meg, hogy az a mamám farka-. Amikor kúszva készülök ráugrani a testvéremre, megtanulom a vadászat egyik fontos részét, a lopakodást. Apukám sok mindenre megtanít... és az én apukám az állatok királya, ezért sokmindeni fél tőle. És ha nagy leszek, tőlem is félni fognak! - de az még soká lesz. Születésem után pöttyös vagyok, és ez segít nekem elbújni az ellenségeink elől. Ha a papa nincs itthon, a mama elrejt egy biztonságos helyre. Anya engem arra tanít, hogy maradjak a közelben, de néha fütyülök a mamira és elkóborlók.

Egy (másik) kis oroszlán élete

Aztán eljött a szomorú kor, amikor elkergetett az apu. Sokáig harcoltunk. Rajtam is, az apun is sok harapás volt, de aztán az apu győzött: elkergetett és én nagyon magányosnak éreztem magam - mert az is voltam. Három hónapig bujdostam, aztán végre elmerészkedtem egy másik oroszlán területére. Onnan elcsaltam egy nőstényt és megszerettük egymást. Egy évvel később kicsinyek születtek nálunk: hárman voltak a kicsik: kettő nőstény és egy hím.

Ő is nagyon büszke volt rá, hogy nő a sörénye és kezd úgy kinézni, mint én. A nőstények pedig büszkék voltak a hímre, hogy a testvérüknek ilyen sz^p sörénye nő. Eleinte én is vadásztam: kellett, hogy ne fáradjon el a kicsik anyja, és hogy tudjon elég tejet adni a kicsiknek. Szépen lassan megöregedtem, egyre nagyobb lett a csapatom. Egyre több kis oroszlánt kellett megvédenem. A csapatból mindenki szeretett nagyon.

Az egér imája

Én Istenem, jó Istenem! Nagyon köszönöm, hogy olyan pici vagyok, hogy mindenhová beférek. Köszönöm, hogy ilyen nagyok a füleim, és mindent meghallok. Kérlek, add, hogy az asszony vegyen sok sajtot, mert már rágtam egy lyukat a hűtőbe... és kérlek, add azt is, hogy ne legyen macska a háznál!

Iskolánknak „Fészek Hírmondó" néven a tanév eleje óta újságja is van. Ez egy maroknyi, lelkes kis stáb munkájának köszönhető.

A lapban jelent meg Zsuzsa néni rövid írása osztályáról:

„Az ötödik osztály szalonnasütéssel, biciklis kirándulással kezdte az évet. Földrajz volt az első epochánk. Solymár történetéről hallottunk sok érdekeset Jablonkay tanár úrtól a Helytörténeti Múzeumban. A történelmi mesékkel pedig elindultunk India csodálatos birodalmába. Szent Mihály ünnepére és a télre készülve kétszáz kilogramm almát szedtünk a pomázi almáskertben. Szeptember utolsó hetében Nagykovácsiba megyünk iskolánk kertművelő tanárának vezetésével. Az őserdőről, a gyógynövényekről tanulunk, dolgozunk az állatok körül, és pihenésképpen lovagolunk is.

Új tantárgyunk idén a fafaragás. Nagy erővel kezdtük az évet, és lelkesedésünk remélem kitart az év végi olimpiai játékokig."

Iskolánk legidősebb tanulói a hatodikosok. Ismerkedjünk meg velük saját írásaikon keresztül, melyeket a növénytan epocha óráin írtak, amikor a fákról tanultak.

Egy vízcsepp kalandjai

Esett az eső és zuhantam egy ideig.

Puff!!! - Megérkeztem. Ilyen már többször történt velem. Arra lettem figyelmes, hogy szivárgok.

Na tessék! Már csak ez kellett, egy ronda gyökér!

Nem, nem, nem akarok liftezni a tömegnyomorban! - gondoltam. Ám mit tehettem? Semmit. Felszívott. A gyökérben volt egy pár vízcsepp, aki ellenállt az árnak, de én nem tudtam. Amikor kiértem a gyökérből, megijedtem, hogy megint valami disznóságot művelnek velem és nem is tévedtem, mert megfosztottak értékes ásványi sóimtól. Legyengültem. A lift csak ment. És ekkor bemondták, hogy mindenki vegyen be fájdalomcsillapítót, mert párologtatás következik. Szétszakadtam! FÁJ! FÁÁÁÁÁÁÁJ! JAJ! Mert nem volt nálam Panadol Extra. A másik felemmel nem tudom mi lett, de annak örülök, hogy nem kellett lefelé utaznom. Épp arra jött egy felhő és én boldogan csatlakoztam hozzá, és kezdődött az egész elölről.

Ősz van

Az öreg szil magányosan áll,
Sárga levele zizegve száll,
Ősz van.

Az én fám

Egy verőfényes nap reggelén,
amikor félhomállyá oszlott az éj,
egy cseresznyefa állt sudáran,
ága fölfelé, míg szíve lefelé hajlott.
Megkérdeztem tőle: Miért vagy szomorú?
Szomorú, mint egy halott fa,
akinek már többé nincs sorsa.
Máskor oly vidám vagy, játékos gyerek,
most pedig komoly és felelősségteljes.
Kivétel vagy, más mint a többi!
Ezért szeretlek én annyira,
annyira, mint még mást soha.

A szil

Csak áll magában
nagy magányban
a domb lejtős oldalában.
Aztán jön az ősz a nyárra,
s minden levele csak sárga.
Télen is vidám és boldog.
Ö a szilfa, ki mindent
elkapkod.

Ebben az évben már külön művészeti foglalkozással és külön euritmiával segíti két kollégánk a gyerekek tanulását, a tanárok munkáját. Hogyan zajlik egy ilyen foglalkozás?

Második osztály...

Benyitok. Péter tudja, hogy érte jövök. Leteszi a ceruzáját, és lesütött szemmel jön felém. Kisurran az ajtón, egy kört tesz a kabátok felé, aztán úgy dönt, hogy melege van. Nem kell kabát, míg az udvaron átjut. Előreszalad, beugrik a terembe, ott vár be engem.

-Épp befejeztem a számítást ... - mondja.

Két hempergés a szőnyegen, oda- vissza. Aztán járunk egy formát, kézzel is rajzoljuk a levegőben, verset mondunk(ok) hozzá. Mikor a rajzállványhoz lépek és rajzolni kezdem a formát, Péter a földig hajol, alulról sandít fölfelé és odavágja:

-Ez egy fekvő nyolcas, a végtelen jele. Gyere, rajzold te is!

A kereszteződésnél megcsuklik a keze, nem megy át a vonalon. Kerülőket tesz, tele lett a papír különféle kanyarokkal, járatokkal. Péter tanácstalanul áll a mű előtt.

-Milyen jó búvóhelyeket lehet itt találni! - mondom neki.

Már szalad is a színesekért és a kanyarokba mindenütt elrejt kis, színes foltokat. Egyik helyre sok került, kicsik, nagyok.

-Kik kucorognak ott?

-A papa, a mama, a testvéreim és én. Ez meg itt a kutyánk. - Elégedetten szemléli munkáját.

-Nagyon szeretem a matekot. Mehetek?

Az ajtóban megáll egy pillanatra, rám néz:

-Afrika messze van innen. De az a földön van. A Hold sokkal messzebb van és a csillagok még messzebb! - Aztán villámgyorsan elszalad.

Olvastuk már a tanárok, a gyerekek gondolatait. Lezárásként álljon itt egy anyuka írása, aki évek óta részt vesz hetente egyszer az euritmia foglalkozásokon, ahol szülők euritmiáznak együtt.

„A hétfői euritmia órák mindig nyugalmat adnak (s nemcsak egy órára, egy napra, hanem az egész hetet végig kísérik). A mozgás, a lépések összhangot teremtenek a fent-lent, a kint-bent átjárhatóságában. Megtapasztalhatom, hogy hogyan adok és kapok a fenti világból és társaimtól.

Folyamatok vannak, melyek végén igaz, még nem tökéletesek a „csillagok", a „nyolcasok", de az út, amit megtettünk, egyre inkább a mienk. Mindig ugyanúgy kell az adott formát lelépni, de ez az „ugyanúgy" mindig más. Más pillanat, más elvárás, más sejtés, de ezt egybeforrasztja a mozgás áramlása.

S én úgy gondolom, s érzem, hogy ez az áramlás el kell, hogy érjen a gyermekekhez is.

„Tetteink s angyalaink
ha jók, ha rosszak
árnyákként követnek
utca hosszat.

S így talán a gyermekeinknek is hagyhatunk, adhatunk valamit."

Így írunk, így élünk mi a Fészek Iskolában.

Az írásokat válogatta: Naszályi Nóra

^ugrás az oldal tetejére

Szabad Főiskola, Tanári beszámolók

Kármán István

Az európai eszme

A X. század óta kettészakított Európa nyugat-római orientáltságú birodalmán belül állandó küzdelem folyt a római pápa és a német császárok között a politikai hatalom megszerzéséért. Az invesztitúraharc ellenére - mely hol a császár, hol a pápa javára dőlt el - a XII., XIII. században az európai kultúra azóta sem látott felvirágzása ment végbe.

Kétszáz év alatt háromszáz katedrális épült, mellettük kolostorokkal. Utak épültek, úthálózatok, vendégfogadók, kórházak, egyetemek, fürdők. Fellendült a kereskedelem és a kézműipar. Egy működőképes kereskedelmi, földbirtok és pénzjog a piaci kínálat és kereslet növelésével példátlanul magas életszínvonalat teremtett. A brakteaten pénzrendszer lehetővé tette a kultúra finanszírozását is.

A középkor magas kultúrájának intézményes szellemi forrását a keresztény szerzetesrendekben találjuk meg. Ezek olyan szellemi közösségek voltak, melyekben az Európát meghódító kelto-germán népek krisztianizált szelleme élt tovább, és teremtett új civilizációt, amelyben a római-imperiális birodalomnak csak külső összekötő szerepe maradt.

A közösségi életet megelőzte a remete magány, a világtól való teljes elvonulás. Ez a szerzetesi életmód más volt keleten és nyugaton. Keleten a befelé fordulás, a kontemplatív élet, a saját lélekbe való alámerülés, a küszöb átlépése, a démonok legyőzése volt a remeték törekvése. (Szent Antal megkísértése) Antalnak (250-356) több, mint 5000 követője élt a Nílus völgyében. Nyugaton az ír szerzetesek a természet elementáris erőinek tették ki magukat: a tenger viharának, forróságnak, hidegnek. Teljes magányosságban, élet- re-halálra menő küzdelemben jutottak el a természet elementáris erőinek titkaihoz. (Brendan, 480-577) Később mind keleten, mind nyugaton laza remete közösségek alakultak ki (Pachomios 287-346, ír nemzetségi kolostorok). A nyugat legrégibb szerzetesi szabályait Augustinus (354-430) alkotta meg, aki Észak-Afrikában egy laza papi közösséget hozott létre szabályozott életritmussal, de még nem kolostori élettel. A morális alapelvek az együttélésben életszabályokká váltak.

529-ben Justinianus császár bezáratta az athéni filozófiai iskolákat. Ugyanebben az évben alapította Nursiai Benedek egy pogány szentély helyén az első kolostort (Monté Cassino), amely a görög akadémia helyébe lépett.

A Regula Sancti Benedicti életszabályainak fő alapelvei:

„Stabilitas loci" a szerzetes élet hossziglan az apátsághoz van kötve;
„klauzúra" a remete tendenciák a kolostoron belül tovább élnek; hallgatás fogadalma, imaifieditáció, aszkézis;
„Ora et labora" közös istentisztelet, stúdium és munka.

A kolostorépület funkcionális felépítése megfelelt az életszabályoknak. A szerzetesi élethez hozzátartoztak a „fogadalmak", a szerzetesi erények gyakorlása. A keresztény hitet ezeknek a monasztikus erényeknek a gyakorlása tartotta meg ezerötszáz éven keresztül, és ez készítette elő a jövő modern szociális impulzusát, melyben a szüzesség, az engedelmesség és a szegénység fogadalma a szabadság, az egyenlőség és a testvériség képességének iskolázásával a hármas tagozódású szociális társadalmat teremtő erővé válhat.

A „szüzesség" (=lelki tisztaság) gyakorlásával megszerezzük az uralmat az érzéki vágyak felett, a „szegénység" gyakorlásával a materiális javak birtoklásának vágya felett, az „engedelmesség" gyakorlásával pedig az idegen (személyes) akarat felett. (Az istennek, a bennünk élő istennek való engedelmesség helyett az egyháznak való engedelmesség fogalma a jezsuitáktól származik.)

A 910-ben alapított cluny-i apátság a szegénység és a kézművesség elhanyagolásával eltért a benedekrendi alapelvektől. A rend a napi tevékenység tökéletesítésére törekedett a liturgia középpontba állításával. Ok építették a leggazdagabb román templomokat. Cluny vezetésével létrejön egy kolostorszövetség, és innen indul ki az egyházi korrupcióval (simonia) szembehelyezkedő reform mozgalom (Hildebrand -» VII. Gergely, 1015- 1085). 1098-ban Dijontól délre a ciszterciumnak nevezett helyen alapította Róbert de Molesm a citeaux-i cisztercita apátságot. 1113-ban lépett be a rendbe Bernát Fontaines, a cisztercita rend legjelentősebb személyisége, aki később harmincnyolc évig volt a clairveaux-i apátság rendfőnöke.

A cisztercita apátságok völgyekben, víz mellett, a településektől távol épültek, közülük több is egykori kelta misztériumhely közelében, mint pl. Citeaux Alesia mellett, ami Gallia spirituális centruma, a törzsi istenek lakhelye volt. Cézár szétrombolta Alesiát, így a kelták népszellemének nem maradt lakóhelye. A rendek saját birtokokkal rendelkeztek, és a munka hozamából éltek. Hitközösségek és egyben gazdasági közösségek voltak. Számtalan újítást vezettek be a mezőgazdasági és ipari termelésben: háromnyomásos földművelés, vaseke, borona, cséphadaró, sarló helyett kasza, igavonó ökör helyett lovak - ehhez lótenyésztés -, vízi- és szélmalmok építése, a felszíni helyett a föld alatti szénbányászat. A legmagasabb szintű szellemi iskolázás mellett (ima, fogadalmak) kiváló földművelők, állattenyésztők, gyümölcstermesztők, vincellérek, erdészek, kézművesek stb. voltak. A szláv területekre áttelepült német parasztokat kísérve keleten is számos rendet alapítottak.

A XII. században a cisztercita rend szellemi nagyhatalommá vált Európában. A középkor végén több mint ezerötszáz kolostor volt a kontinensen.

A XIII. században jelentős változás megy végbe az európai tájban és az emberek tudatában. Hatalmas területeken irtják ki az erdőségeket, helyüket művelésbe veszik; új módszerek bevezetése következtében a terméshozam megsokszorozódik, ami a megnövekedett városok ellátását biztosítja. Fejlődik az ipar és a kereskedelem, növekszik a polgárság.

A kolostorok életében is jelentős változások történnek. Megjelennek a kolduló rendek. Megszűnik a szerzetesek helyhez kötöttsége. A ferencesek koldulva járnak városról városra (a rendet, Ordo Fratrum Minorum, Assisi Ferenc alapította 1209-ben). Hallgatás helyett a beszéd erejével fordulnak embertársaik felé. Nem a munka dominál, hanem a prédikáló tanítás, a lelki gondozás, gyógyítás. A klauzúrát felváltja a piactér.

A dominikánus rend prédikáló-tanító rend (Ordo Fratrum Praedicatorum; alapította a kasztíliai Domingo Guzman, ágostoni regulummal, szentesítette III. Honorius pápa 1216-ban). Ők a városi polgárság felé fordulnak, tudósaik a szabad egyetemeken tanítanak (Albertus Magnus, Thomas von Aquin, Meister Eckhart). Saját teológiai iskoláik vannak. Kolostoraik a városok közepén épültek.

A ferencesek nem a tudományt, hanem a szívjóságot, nemeslelkűséget, felebaráti szeretetet, irgalmasságot gyakorolták. Az egyszerű emberekhez szóltak. Kolostoraik a városok peremén épültek. A szerzetesrendek egyéni iniciatívából keletkeztek egy olyan korban, amikor a római egyház világhatalmi centrum volt, és állandó erőfeszítéseket tett az apostoli szék univerzális hatalmának megtartására.

A rendek nem léptek ki az egyház keretéből, de legnagyobb részük meg tudta őrizni teljes autonómiáját, később azonban jórészt klerikalizálódtak (mint a ferencesek és a dominikánusok is). Az egyháznak a kolduló rendek nélkül nagyon nehéz lett volna megőriznie hatalmát a világi fejedelmekkel, mindenekelőtt azonban az eretnek mozgalmakkal szemben.

A második szemeszter előadásai az alábbi témakörökre is kiterjedtek:

-eretnek mozgalmak
-inkvizíció
-régi misztériumok, görög akadémiák, chartres-i iskola
-templomos, johannita és német lovagrend.

A harmadik és a negyedik szemeszterben követni fogjuk az európai történelem létesülési folyamatát az újkoron keresztül az apokaliptikus huszadik századig, és megkísérlünk profetikus előretekintéssel a huszonegyedik század felé fordulni.

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Az ír misszió

Mit jelentett a kora keresztény időkben Írország Európának és mit jelent ma? Az ír-kelta misztériumkultúra eredete a mitikus történelem korszakába nyúlik vissza. Írország a tündérek földje, a Paradicsom földi tükörképe, Atlantisz el nem süllyedt csücske, Ábel szigete. Mit jelent mindez?

Európa az Ábel-Káin dráma útját járta és járja végig a mai napig. A Káin-Ábel történet a szakadás és kiengesztelődés története. Az ábeli (ír) tudat az érzékfeletti világhoz kötődik, álomszerű, kegyelemként kapott tisztánlátással rendelkezik. Káin sorsa az, hogy a saját erejéből küzdje fel magát a szellemhez. Európa a káini kitaszítottság útját járva, a materializmus korszakán át felépítette az érzéki-természettudományos szemléleten alapuló nyugati technikai civilizációt. Írország őrizte a szellemi látás maradványát és várta a materializmus végét, a vizek apadását, amikor új impulzust adhat Európának.

A hyberniai nagy misztériumok a Krisztus születését megelőző századokban a beavatottakat a jövőre, a XX. századra készítették elő. A szertartásokon két polaritást éltek át a beavatandók: a külső világ, a tél, a halál, az anyag képeit, a szellem halálát az anyagban; egy férfialak rugalmas szobrában a megismerés, a tudomány pólusát, mely kép, lét nélkül. A másik oldalon egy nőalak plasztikus szobrában a belső világ, a nyár képeit, álomképeket; a fantázia, a művészet pólusát, mely fantázia, igazság nélkül. A két pólus között felemelt emberalakot, Krisztus képét mutatták fel. Az ő alakja az, mely a távoli jövőben összekötni hivatott a tudomány és művészet kettősségét. A hyberniai misztériumok Krisztus születését követően bezárták kapuikat. Hatásukat később fejtették ki.

A kereszténység két irányból terjedt el Európában: délkelet (Palesztina) felől, és északnyugat (Írország) felől, egy időben. A kelta druidák, akik képesek voltak a természeti világban működő erők, elemi lények szemléletére, közvetlen érzéki tapasztalat nélkül észlelték a kozmikus Krisztus alászállását majd feltámadását, akit Righnan Dúlnak, az elemek urának hívtak. A Logosz, a kozmikus Krisztus szemléletét terjesztették később Nyugatról Kelet felé az ír szerzetesek. Ez a jánosi kereszténység, a feltámadt Krisztus szemlélete, mely jelen volt nyugattól a legkeletibb ír kolostorig, St. Gallenig, míg később, a IX. századtól el nem halványult.

A palesztinai események, vagyis a történelmi Krisztus tapasztalata alapján a még meglévő tisztánlátás elhalványulása után, a fizikai testben megjelent, a megfeszített Krisztus szemlélete terjedt el Dél-Délkelet felől Európába.

A péteri kereszténységben az embert a kinyilatkoztatás vezeti, a hit és a cselekedet által. Ez dogmává tette a kereszténység igazságait.

A jánosi kereszténység a megismerés által vezet a szellemben való újjászületéshez, a feltámadáshoz. Káin története vezet egyenes úton Péterhez, ahogy Ábelé Jánoshoz. Káin utódai a mesterségek első művelői, örököse Arisztotelész, aki a saját lábán megálló gondolatokat akart megragadni. Ábelé a szemlélet megőrzőié, örököse Platón.

Írország első lakói Káin lányai és Séth, akit Ábel halála után kapott apja és anyja pótfiaként. Káin és Ábel története itt, a zöld szigeten folytatódott. Az íreknél a pogány bölcsesség folyamatosan alakult kereszténységgé, s sajátos, individuális karakterét Róma befolyása, a katolizálás se tudta elvenni. Az ír szerzetesek csak a szellem erejével akartak téríteni. Életük az elmélyülés, aszkézis (vita contemplativa) és a tevékeny élet, a próbatétel (vita activa) kettősségéből állott. Valamennyiük nagy próbatétele Írország elhagyása, a kilépés a teljes bizonytalanságba, azaz a peregrináció volt. Pelagius, akit Róma később kiátkozott, az egyház nélküli kereszténységet hirdette: mindenkiben van érzékenység, csak ki kell képezni. Bizalom a gondolkodásban, a gondolkodóerők kiképzése és felemelése a szellemihez - ez volt hitvallása. Az itáliai Bobbióban Kolumbán megalapította azt az ír kolostort, ahol megteremtették a vonal művészetét (Ars Lineandi). Ez a jövőbeli képességek megalapozására irányult. A gondolkodás-érzés-akarat egységének a vonalak művészetében való gyakorlása a luciferi-ahrimáni kettősség között az ént erősíti - az Ars Lineandi másik neve Michael művészete volt.

Az ír szerzetesek missziója Közép- Európáig elhatolt, majd elhalványult és átadta helyét az érzéki világhoz kötött szemléletnek, a péteri kereszténységnek. A XX. század végével ennek ideje lejárt. Káinnak saját erejéből vissza kell találnia a szellemhez.

A Nyugat materiális kultúrájának át kell törnie a szellem irányába. Ezt készítették elő az írek, s ezért válnak ma elevenné és jelentésteljessé az ír művészet ornamentikába írt képei, az individuum és a szabadság eszméi. Ábelnak ki kell engesztelődnie Káinnal - ez a jánosi kereszténység hajnalának feladata. Erre utal az az eleddig érthetetlen szobor, melyben egy T-kereszt jobb és bal karja Káin illetve Ábel égre tekintő fejében végződik. A két fő kissé közép felé (felfelé) hajlik, előrevetítvén a felemelkedést, a jövőbeni találkozást, eggyéválást

^ugrás az oldal tetejére

Helyes Gábor

VISSZASZÁMLÁLÁS - Egy előadás margójára

Ha valakit manapság egy televíziós kvízjátékban azzal a kérdéssel lepnénk meg, hogy mondjuk mi volt a hajdani Galícia fővárosa, akkor valószínűleg előbb mondaná Párizst, mint Lemberget, nem is szólva e város szlávos hangzású mai nevéről, Lvovról. Pedig nagyszüleink még egy olyan országban születtek, amelynek tekintélyes méretű, bár meglehetősen elmaradott északi tartománya volt Galícia, a mai Lengyelország déli és Ukrajna keleti részein. De mindezt ma már csak a könyvek egyre absztraktabb lapjain lelhetik fel korunk érdeklődőbb szellemei, ha kedvük hozza gyönyörködni a szépen formált korabeli térképeknek a valóságban mára elpárolgott vonalaiban. Furcsa érzés. Látszólag benne élünk egy országban, melynek fővárosát még mindig Budapestnek nevezik. Valójában úgy vagyunk kénytelenek közeledni tágabb hazánkhoz, Közép-Európához, mintha legalábbis Atlantisz viszonyait kutatnánk. Egy teljes világ süllyedt el a Nagy Háború következtében, nem csak a Birodalom - vagyis ahogy akkoriban nevezték: a Ká-und-Ká - formációja, hanem vele az itt együtt élő emberek tudata, emlékezete, álmai és reményei is. Ami ebből az elvarázsolt Csipkerózsika-kastélyból egyáltalán még ma is érzékelhető, annak valójában semmi köze az akkori élet valóságához, egyszerűen azért, mert már akkor sem volt hozzá köze, amikor naponta vele éltek az akkori emberek: a walzer, a Felmer-Helmer-féle színházépületek, az egész nosztalgia. Mint amikor egy hajdani nagy írónak bemutatják a dolgozószobáját, a cvikkerrel meg az itatós tapperrel - elérzékenyülés helyett talán közelebb jutni az illetőhöz, ha egy-két művét elolvassuk. Egy szenvtelen utazó tárgyilagosságával kell fordulnunk e hajdani életszövevény felé, eleve reménytelen kísérletként, hogy megismerjünk valamit abból a történetből, aminek eddig jórészt csak a végéről hallottunk, az illetlen tabuszóvá változott „Trianon"-ról, amikor ártatlanságunk elvesztésével egy pillanat alatt elfelejtettük egész gyermekkorunkat is.

Igen, mára már nem kétséges, igaza volt Széchenyinek: a magyar a kelet, vagyis a keletkezés népe, tehát hiába él már vagy ezer éve a Kárpát-medencében, a XIX. században valójában még mindig gyermek, aki elégedetlen önnön állapotával, miközben idősebb fivérére haragszik, aki nem hagyja őt játszani. Ez az idősebb fivér - a német kultúra - nyomasztóan felnőtt hozzá képest, bár emberi arányokban ekkor még maga is alig nőtt ki a kamaszkorból. Tőle nyugatabbra él az igazi felnőtt, a francia, akit a német is irigyel ezért, holott nem szomszédja a tényleg öreg ember, az angolszász világ, ami eddigre már rátette majd mindenre a kezét a Földön, amire rátenni egyáltalán érdemes.

A történelem bebizonyította, hogy a nagy háborúkat mindig konferenciák követik, és ezeken azoknak lesz igazuk, akik a konferenciát rendezik, vagyis a házigazdáknak. Nem történt ez másként 1814 szeptemberében sem, amikor mindenki, aki valamit is számított az európai arisztokráciában, Bécsbe sereglett, bár maga sem egészen tudta, miért. Itt az a Metternich volt a diplomácia hopp-mestere, aki eztán évtizedekre biztosította az Osztrák Császárság - és vele Közép-Európa - békés fejlődését. Amúgy bécsi módra, nem holmi unalmas hivatalos tárgyalásokkal, inkább hónapokon át tartó, bálokkal és egyéb kellemes rendezvényekkel, gyönyörű nőkkel övezett diszkrét egyeztetés-sorozattal sikerült kialakítania egy olyan öthatalmi erőegyensúlyi rendszert, amely a Napóleon utáni Európa kulturális-gazdasági felvirágzását eredményezte. „Senki se nyert, de mindenki nyert" - mondotta elismerően a metternichi politikáról a minden hájjal megkent francia diplomáciai zseni, Talleyrand. Ebben az időben a kultúrvilág még Európából állt (ma vajon miből áll, és áll-e még egyáltalán?), így az öt vezető nagyhatalom - Ausztria, Poroszország, Franciaország, Anglia és Oroszország - Szent Szövetsége valóban korszakos jelentőségű volt. A szövetség alapjául a legitimitás szolgált, vagyis a születési arisztokrácia fogadott egymásnak véd- és dacszövetséget. Az uralkodók személye még valóban sokat jelentett a népek számára, bennük testesült meg a történelmi folyamatosság, az országok rendezett fejlődése. Tehát valódi egyensúly született kelet és nyugat között, melyben a balanszot az európai történelmi közép teremtette meg.

Ennek az európai középnek a vezető népe a német nép volt. Sajátos módon itt távolról sem beszélhetünk olyan egységről, mint mondjuk a francia vagy az angol nép esetében. Nem véletlen, hogy a történelem számos hercegségre, választó fejedelemségre tagolta a németséget - akárcsak Itáliában, itt is különféle karakterűek az egyes tartományok. A meghatározó pólusok a katolikus Ausztria és a református Poroszország voltak, köztük pedig többek között Bajorország, Baden-Württenberg (Svábország), Szászország. Ezeket fogta össze lazán a német népek szövetsége, a Bund, aminek Metternich idején Ausztria volt a vezetője.

Tehát ezzel az Ausztriával és ezzel a Mettemichhel kellett tárgyalnia Széchenyi grófnak, ismertetnie vele reform elképzeléseit. Metternich végig örömmel és jóindulattal fogadta, mindössze azt vetve közbe, hogy Magyarország gazdasági fellendüléséhez nem elegendő gyárakat építeni és a lósportot fejleszteni, hanem a megfelelő infrastruktúrát is elő kellene készíteni. De elmondható, hogy Széchenyi általában több megértést kapott a később sokat szidott osztrák kancellártól, mint a kiváltságaikhoz, kutyabőreikhez ragaszkodó hazai nagybirtokosoktól. Ám még őket is könnyebb volt meggyőznie, mint azokat a korabeli francia liberális eszméket naiv lelkesedéssel átvevő pozsonyi országgyűlési ifjakat, akik minden baj okát az osztrák elnyomásban látták, és példaképüknek Kossuthot, no meg a szintén szabadkőműves szellemiségű amerikai alkotmányt tartották. Sajátos fintora a sorsnak, hogy amikor az öreg Metternich minden vagyonát és befolyását hátrahagyva 1848 Bécsi forradalmában kénytelen volt Angliáig menekülni, ott az az ifjú Benjámin Disraeli hallgatta csillogó szemmel a kifogyhatatlan .beszédkészségű öregurat, aki utóbb Viktória királynő legnagyobb miniszterelnöke lett. „Fel kell keresnem, látnom kell Ont, nem csupán azért, mert az egyetlen filozofikus államférfiú, akit ismerek, nem csupán azért, hogy bölcs nyilatkozatait halljam és példájából ihletet merítsek, hanem azért is, mert a leggyengédebb és a legrajongóbb érzelmekkel vagyok Ön iránt" - írta Disraeli hízelegve. Mindenesetre az 1848-as forradalmak Európa-szerte megingatták a születési arisztokrácia pozícióit, és maga Ausztria is csak Oroszország segítségével volt képes leverni lázadozó magyarjait, utoljára élvezve a Szent Szövetség szolgálatait. Közben egy ifjú császár foglalta el az osztrák trónt, és vele megkezdődött a Nagy Visszaszámlálás. Közép-Európa hátralévő napjainak számlálása.

* * *

Az ötvenes-hatvanas években Ausztria pozíciói nyugaton sorra megrendülnek. A 48-as forradalmat követően Itáliában és Magyarországon osztrák katonai diktatúrát vezettek be, ám az előbbiben ez csak fokozza a nemzeti ellenállás erejét. Előbb az „eszméiben angolszász, nyelvében gall" liberális Cavour gróf indít összevont szardíniai- francia háborút Ausztria ellen, ami 1859-ben a Birodalom solferinói vereségéhez, majd Lombardia elvesztéséhez vezetett. Rá egy évre előbb a szabadkőműves Garibaldi vörösingesei érnek el Szicíliában sikereket, aztán 1861-ben kikiáltják II. Viktor Emánuelt Olaszország királyának. A fő céljuk az olasz egység megteremtése volt, és 1866-ra sikerült is kivívniuk Velence (Veneto tartomány) osztrák uralom alóli felszabadítását. De még ez sem elég! Poroszország a Bund reformját - és abban a vezető szerepet - követelve ugyanebben az évben Kőniggraetznél szintén legyőzi Ausztriát, ami a korábbi német szövetség felbomlásához, és egy új, immár csak északnémet szövetség létrehozásához vezet. Innen mindössze négy év kell Bismarcknak, hogy az 1870/71-es német-francia háborút követő nagy nemzeti felbuzdulásban elérje az új, nevében második német császárság megalapítását.

Ne felejtsük el, hogy a XIX. század a nemzetállamok születésének a kora volt. A nemzetállam fogalmában ugyan eltérő értelmezések születtek francia és német részről (a franciák szerint az adott országhatárokon belül élők számítanak egy nemzethez - így nyugodt szívvel taposták le bretonjaikat -, míg a német felfogás szerint a lényeg a kulturális azonosságtudat - amit ők az országhatáraikon túl is jelentős számban élő németajkú népek nagy-német egységbe tömörítéséhez vettek jogalapul), a lényeg egyfajta újszerű konkurenciaharc megjelenése volt. Bár még messze vagyunk Couber tin báró nemes lelkű olympiászaitól, de azért verseny ez is, egyszerű szabályokkal: a gyorsabb, a nagyobb, az erő- sebb nép győz. A század szabadságharcainak tényleges belső motorja nem az individuum harca önmaga felemeléséért, hanem inkább az egyik nép kiemelkedése a másik rovására. Az organizált kollektív gyűlölet a nacionalizmus képében egybemosódott a szabad hazaszeretet jogos igényével. Azok a népek, amelyek előbbre jártak a nemzetté válás útján, igyekeztek minél előbb kézzelfogható gazdasági-politikai előnyökre beváltani pozíciójukat, és egyúttal visszaszorítani a később ébredő konkurenciát.

Éppen kapóra jött tehát Magyarországnak az a térvesztés, amit az 1860-as évek közepére Ausztria nyugaton elszenvedett, nem is beszélve az ezt kísérő gazdasági csődről. Márpedig I. Ferenc József politikáját lényegében egy cél vezérelte: egyben tartani a Birodalmat. Ennek érdekében belátta, módosítania kell magyar politikáján. Ugyanakkor - hazánk óriási szerencséjére - a magyar oldalon az a korszerű gondolkodású, Deák és Eötvös fémjelezte politikai irányvonal vált meghatározóvá, amely egyaránt ellenállt a 48-as (helyesebben trónfosztó 49-es) eszmékhez körömszakadtukig ragaszkodó hazai, illetve Kossuth vezette emigráns liberálisoknak, és a felemelkedést csak a főnemesség irányításával elképzelni tudó ókonzervatívoknak. 1867 nyarára aztán sikerül is tető alá hozniuk a Mohácsi Vész óta legsikerültebb politikai vállalkozásunkat, a Kiegyezést. A Birodalmat ettől kezdve Ausztria-Magyarországnak nevezik, ahol az osztrák császár egyben magyar király is. Ezzel a lépéssel Ferenc József birodalma legnagyobb rebelliseiből annak legőszintébb híveit remélte megnyerni.

Ezirányú reményei azonban csak részben váltak valóra. Valóban sírig hű támasza lett a koronának Magyarország, ám 48 fájdalma jóvátehetetlen sebet ütött a két nép viszonyán. Már nem élt az a Széchenyi (és az a Metternich sem!), akik a feltétlen lojalitás közös talaján állva kerestek egymással hangot. A haza bölcse, Deák a Kiegyezést követően hamarosan visszavonult, és irányvonalát csak egy politikai párt, a „Deák-párt" vitte tovább. Ám azért magyar a magyar, hogy pártoskodjon. Rögvest megjelent - nem utolsósorban Kossuth emigrációból küldözgetett, kasszandrai hangú levelei eredményeképpen - az ellenzéki párt, a „48-as párt". Ennek az ellenzéknek más programja nem is volt, mint a kormánypárt szándékainak folyamatos ellenzése. Így teltek el értelmetlen évtizedek a politikában úgy, mintha a főkérdés még mindig a magyar függetlenség léte vagy nemléte lett volna, az úgynevezett „közjogi kérdés", miközben módszeresen gyűjtötték erőiket mindazok, akik már reális tényként kezelték az egész Monarchia elsöprését. Ellenzéki honatyáink 1903-ban inkább szilánkokra verték hazafias felhevülésükben az angol mintára, ám provinciális túlbuzgalommal éppen elkészült parlamentünk padsorait, semmint belátták volna, hogy az egész Monarchiát védő közös hadseregbe nekünk is több katonát kellene soroznunk, tekintettel a háborús veszedelemre. Erős polgári intézményrendszer híján minden politikai döntés a parlamentben született, így elég volt ezt az egy fórumot ellehetetleníteni (a konfliskocsisok ekkoriban még nem hallottak a sztrájk lehetőségéről...). Az a Tisza István miniszterelnök lett a demokratikus jogok vélt eltiprója (tudvalevően kivezettette a parlamenti ülésezést tudatosan szabotáló ellenzéki képviselőket, élükön a naiv Károlyi Mihállyal), akivel szembe a kor legnagyobb költőjét, a politikai analfabéta Ady-t állították nagyon is tudatos elvbarátai.

Szerencsére a Kiegyezést követő idők soha nem látott gazdasági fellendülést hoztak. Első lépésként az elmaradott infrastruktúrát igyekeztek fejleszteni, ami vidéken ekkor egyet jelentett a vasútépítéssel. Kormányzati források híján külföldi - főként francia, belga és angol - tőkével létesültek konzorciumok, soraikba választva jól pozicionált politikusokat, helyi potentátokat. Hamarosan országos botrányok kerekedtek a politikai befolyások elüzletesítéseiből, de lassanként normalizálódtak a viszonyok, és az állam képes lett visszavásárolni jogait. Országszerte hatalmas arányú építkezések indultak, és ennek köszönhetjük például a modern Budapestet. Igaz, sok munkát adtak ezek az építkezések, de egyben a termelő üzemek elől szívták el a tőkeforrást - (bár így 1919-ben, az ország román megszállása és kifosztása idején legalább nem tudták elszállítani a Nagy-Körutat Bukarestbe...)

Magyarország másik nagy szerencséje az a tény volt, hogy a Monarchia közös külügyminisztere 1880-ig Andrássy Gyula lett, aki 1879-ben Bismarckkal megkötötte azt a német-osztrák-magyar szövetségi rendszert, amely az Oroszországgal fenntartott jóviszony megóvása mellett biztosította, hogy orosz támadás esetén egymást megvédik. (Ehhez a szövetséghez néhány év múlva Olaszország is csatlakozott.) Andrássy politikája egyben meggátolta a porosz túlhatolom törekvéseit is, amikor 1883-ban Bismarck megpróbálta a szövetséget Franciaország elleni eszközként alkalmazni. De egy komoly rossz pontot is szerzett Andrássy - és vele a magyarok - a Monarchia szláv népei szemében, amikor 1871-ben az ő közbenjárására bukott meg a cseheknek a magyar Kiegyezéshez hasonló státuszt kérő beadványa, amely Ausztriát föderalizálta volna.

Bizony, egyszerűbb lett volna az élet itt Közép-Európában, ha csupán a német-magyar viszony terhelte volna a közállapotokat. De mint tengelyt a kerékküllők, úgy vették körül Magyarországot a nemzeti álmokat hozzánk hasonlóan dédelgető kisebb szláv népek. A tótok, a csehek, a szerbek, horvátok, nem beszélve az amúgy nem szláv románokról, minden 1867 utáni magyar fejlődést mint a saját veszteségüket, elnyomatásuk fokozódását élték meg. Volt is némi igazság ebben. Széchenyi még országunk ötmillió magyarját szerette volna „magyarabbá" tenni - Kossuth, a liberális francia nemzetfogalom nevében, úgy vélte, a további nyolcmilliónyi nemzetiségnek lenne kutya kötelessége átvenni nyelvünket, mellyel azok egyben a saját kultúrfejlődésük magasabb fokára is lépnének. Természetes módon magyargyűlöletet eredményezett tehát az a politika, amely képtelen volt a monarchiabeli dualizmust egyfajta trializmussá fejleszteni, elismerve az itt élő sok kisebb nép kulturális önrendelkezését. Gazdaságilag szerencsére természetszerű formák alakultak ki az egyes tájak és népek belső együttműködésére. Mindenki belátta, hogy mondjuk a Felvidéken bányászkodni érdemes, míg az Alföldön búzát termelni, és a Birodalom elég nagy volt az értelmes belső munkamegosztáshoz. Sok jogi-kulturális sérelmet enyhített így a gazdasági egymásra utaltság.

* * *

A döntő változás eztán ott történt, ahol a gazdasági élet a leginkább elmaradott volt: a Monarchia déli vidékein. A Balkánon ötszáz év után, mint valami lassú déli gleccser, olvadozni kezdett az ez időre teljesen korszerűtlenné vált Oszmán Birodalom. Görögország után a század hatvanas éveitől kezdve sorra kiáltják ki Romániát, Szerbiát, Bulgáriát. Miközben az 1878-as Berlini Kongresszuson még a Monarchia és Németország szava dönt, a háttérben Oroszország ébredő pánszláv törekvéseit és Anglia diszkrét, de a Földközi tenger kulcspontjait (Gibraltár, Málta, Ciprus) már megszálló politikáját láthatjuk.

1903-ig Szerbiában a Monarchia-barát Obrenovics Milán uralkodik, amikor szerb hazafiaknak álcázott (állítólag a szegedi Csillagból kihozott) hivatásos merénylők brutálisan megölik a királyt és hitvesét, és az uralmat a rivális Karagyorgyevics család veszi át. Ettől kezdve lesz kulcskérdéssé a Szerbia és a Monarchia közé beékelődött Bosznia-Hercegovina státusza. Az osztrák álláspont szerint ha erre a katonailag erős és elszánt Szerbia tenné rá a kezét, azzal Szerbia közvetlenül balkáni nagyhatalommá lépne elő, adriai tengerkapcsolattal, közvetve pedig maga az Orosz Birodalom szerezne őrévén teljes befolyást Dél-Európára. Egy ilyen eset pedig belátható időn belül a Monarchia megsemmisüléséhez vezetne. Ezért megelőző lépésként a Monarchia megszállja Boszniát.

Az elmúlt évszázad igazolta, hogy joggal tartottak a Monarchiában az orosz hódítási törekvésektől, aminek valóságát éppen azok a kis szláv népek (a legvidámabb barakk közéjük csöppent bohócaival) élhették meg tragikusan, akik negyven éven át a testvéri szeretet ugyancsak sajátos formáit élvezhették. De a századfordulón a tágabb európai nagypolitikában is felgyorsultak az események. Franciaország tehetetlenségében (amiért német szomszédai 1870-ben tönkreverték őket, és magukhoz csatolták Elzászt) megegyezett ősellenségével és hajdani riválisával, Angliával - ezzel mintegy elismerve annak primátusát, de aspirálva az európai első helyre. Az így 1904-ben megszületett entente cordiale, vagyis az Antant kezdettől fogva számított a Közép- Európát szorító harapófogó túloldali szárára, és a háttérből támogatta Oroszország balkáni és németellenes új irányvonalát.

Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Tény, hogy 1890-től II. Vilmos német császár döntően változtatott korábbi, Bismarck-vezette orosz-politikáján, de az is tény, hogy Oroszország már az 1820-as évektől próbált a Balkánon több helyi háborúban pozíciókat szerezni, kilépni fekete-tengeri beszorítottságából. A lényeg: a század végére Közép-Európa két vezető hatalma magára maradt. Formális szövetségesük még Olaszország, de ő majd a Nagy Háború közepén köpenyt vált, jutalmul elnyerve Alsó-Karintiát és Triesztet. (Hasonló, bár sokkal hatékonyabb pálfordulás hozadéka lesz Románia számára Erdély.)

Éppen a magyargyűlölőnek tartott Ferenc Ferdinánd, a trónörökös volt az, aki kapcsolatokat keresett a Monarchia szláv népeivel, és az ő személyében valós esély kínálkozott a régóta szükséges trializmus létrehozására. De Gavrilo Princip bosnyák diák 1914 júniusában Szarajevóban úgy látta, hogy népe legfőbb ellensége ez az ember, és meghúzott egy ravaszt, amit talán nem tett volna, ha látja népe hetven évvel későbbi sorsát. De itt jó is lesz megállnunk. Ez már nem a „cvikker és tapper" világa. A visszaszámlálás végét ért.

^ugrás az oldal tetejére

Döbrentei Zoltán

Mindennapi tárgyaink - a művészet tárgyai

A Szabad Főiskola második szemeszterében kísérletet hajtottunk végre a művészeti foglalkozásokon. Úgy akartunk a hagyományos képírás területéről továbblépni, hogy a kreativitás lényegét megőrizzük. Az alkotó jelenlétet a tárgyak világa felé terjesztettük ki. Célunk volt, hogy művészi szemlélettel és formálással készítsünk tárgyakat. Ezt az új művészeti műfajt objektnek nevezik. Két szélsőség között találhattunk rá. Az egyik póluson minduntalan plasztikák, szobrok akartak keletkezni, a másikon pedig az a kísértés lépett fel, hogy az ipari formát tervezzük meg (design). Középen kellett maradnunk, a középhez kellett érzéket kifejlesztenünk. Egyszerűen csak tárgyakat akartunk létrehozni, a tárgy átvilágításával ez volt a célunk. A puszta használói tudat számára ez a tárgyalkotás túl művészi, a művészi megformáláshoz viszont túlságosan közönséges, prózai és egzakt. Köztes terület. Senki földje. Határ.

Határterületen keletkezett maga a műfaj, és tárgyaink szintén egy mezsgyét, a tudatosság peremét rajzolják meg. Megdöbbentő élmény lehet, amikor az ember először éli át, hogy tulajdonképpen sem az anyagot, sem a tárgyat nem érzékeli! Ráláthatunk, hogy a közvetlen praktikumon túl (ahogy használjuk) a tárgyaink magasabb eszmét rejtenek magukban. Ez a magasabb eszme nem közvetlenül szemlélhető. Utat kell hozzá találni. A tárgyban megtestesülő eszme: a tárgy valódi funkciója. (Praktikusan a homokóra és a napóra is időt mér, de mindkét óra más-más eszmét testesít meg.)

Sajátságos viszonyban áll a kép a tárggyal. A kép láthatóvá teheti a tárgy eszmeiségét. Utat mutathat hozzá. A kép így a funkció része ill. kiterjesztése, s nem csupán csak dísz. A tárgyon megjelenő kép személyessé teszi a tárgyat: összekapcsolja az eszmét a személlyel. Kép-telenn, jel-telen tárgyak csak az utóbbi idők csupasz praktikumában fogantak.. Jel és kép mindig együtt járt a tárgyakkal. A kép közvetítő funkciója a mai sorozat-gyártott tárgyakon is megjelenik reklámképek, feliratok, jelek formájában.

A tárgyak titkos nyelvét mindannyian használjuk. Tárgyakkal kommunikálunk egymással, mégis komoly nehézségek mutatkoztak, hogy tudatosan szólaljunk meg ezen a nyelven. A modern kor tárgyai tökéletesek - az ember szemérmesen visszahúzódik láthatatlan odújába, s meghunyászkodunk a tökéletességbe rejtett agresszivitástól.

Az első foglalkozás átvezetés volt a képalkotás és a tárgyalkotás között. Sokszorosított nyomatokat készítettünk. Egy tárgy, a nyomódúc segítségével hoztunk létre képeket, s végül az egyedi dúcot is kiállítottuk.

A következő foglakozásokra otthon kellett készülni, egy adott tárgyat elkészíteni. Az első tárgy a gyertya volt. A gyertya, miközben használjuk, a testét fénnyé alakítja át. Áldozat. Hogyan lehetne olyan tárgyat alkotni, amelyben nyilvánvalóan megmutatkozna ennek a tárgynak a konkrét praktikumon túlmenő funkciója, belső lényege, ideája? Miért van, hogy a gyertya esetében jogosan beszélhetünk áldozatról, s a villanyégő esetében nem? Miért és hogyan idézi meg a gyertya a holtakat? A következő tárgy a tükör volt. Hogyan keletkezik tükörkép? Hogyan képzelhető el a tükrözött tudat? Stb. stb. Majd a kamera következett, s végül a pénz (a büdös, a mosott, az elfolyó, a fekete...). Az utolsó alkalommal két csoport dolgozott, az egyik a mai kor szárnyas oltárát készítette el, a másik a parabola antenna témáját formálta meg. A kísérlet nagyon döcögve zajlott. Sok kölcsönös értetlenség, ügyetlenség és bátortalanság közepette. Talán azért, mert mindenkinek megvan a maga odúja

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A természettudomány és a szellemtudomány határa

A második szemeszterben a görög kort, a középkort és a technika hőskorát, az ipari forradalmat hátunk mögött hagyva beléptünk a „szép új korba". Ennek a kornak vívmányait, alkotásait áttekintve célom nem az ismeret átadása, hanem a technika fejlődésének áttekintésével szeretném a világ megismerésének új lehetőségét megmutatni. Rávilágítani a technika fejlődésének néhány olyan fordulópontjára, melyekből a mai kor alapvető problémája jobban érthető, talán még azt is mondhatjuk: átlátható. A többi tanárral együtt megkíséreljük a hallgatókban egy olyan képesség kifejlesztését, amely talán segíti a napjainkban egyre nehezebbé váló áttekintést, a körülöttünk lévő világ valódi megismerését. Az előadások, amelyek részben valódi előadások, részben beszélgetések voltak, nehezen adhatók vissza írásban, és a terjedelmi korlátok is akadályt jelentenek. Ezért ebben a cikkben ízelítőül az elektromossággal, a relativitáselmélettel és a számítógép történetével foglalkozó előadásokból mutatok be részleteket.

Egy új világerő, az elektromosság keletkezésének története

Az elektromos áramot talán nem túlzás új világerőként jellemezni. Heinrich Hertz, aki kb. 100 évvel ezelőtt fedezte fel az elektromágneses hullámokat, illetve felfedezte, hogy ugyanolyan törvényszerűségek szerint terjed az elektromágnesesség, mint a fény, a következőket mondta:

„A fény elektromos jelenség. A fény önmagában, a nap fénye, a gyertya fénye, az izzólámpa fénye mind elektromos jelenség. Ha kivennénk a világból az elektromosságot, eltűnne a fény." Talán vitathatjuk a kijelentését, de egy kis cinizmussal átalakíthatjuk a mondását, miszerint: Vegyük ki a világból az elektromosságot, és külső civilizációnk eltűnik. Érdemes lesz ezzel a gondolattal is foglalkozni, de első lépésként kíséreljük meg áttekinteni az elektromosság történetét. Amikor a történetben három szakaszt különböztetünk meg, ismét nem tudománytörténeti, de nem is kronológiai felosztást végzünk, hanem fordulópontokat, rátekintési mód változásokat akarunk megfigyelni.

Az első szakasz az ókorban kezdődik: a római Plinius (24-79) írásaiban jelenik meg egyrészt a megdörzsölt borostyán, másrészt egy bizonyos vasérc, amely vonzást gyakorol más testekre. Ebben az időben a két jelenséget nem különböztetik meg, és egészen az 1600-as évekig semmiféle kutatás nem irányul ennek a jelenségnek a megismerésére, miközben a görögök és az őket megelőző kultúrák a természettudomány szinte minden ágában ragyogó felfedezéseket tettek, nagyszerű alkotásokat hoztak létre.

Miért? Nem egyszerűen megválaszolható kérdés. Az előző előadások egyikén úgy fogalmaztam: „mintha egy tiltás élt volna". De hát miféle tiltás? Menjünk végig ennek az új világerőnek a születésén-kifejlődésén, azután tekintsük át a ma és a jövő technológiáit, és ezt követően kíséreljünk meg visszatérni ehhez a kérdéshez.

Tehát még az 1600-as években vagyunk, amikor Gilbert, Erzsébet angol királynő háziorvosa kutatásai során felfedezi a mágnesességet, illetve megkülönbözteti az elektromosságot - azaz az ún. elektrosztatikus jelenségeket - a mágnesességtől.

1733-1737 között végzett hosszú, szisztematikus kísérletsor eredményeképpen a francia Charles Dufay felfedezi a negatív borostyán-elektromosságot és a pozitív üveg-elektromosságot, megállapítja, hogy a kétfajta elektromosság vonzza, az azonosak pedig taszítják egymást. Nagyon fontos ismernünk, hogy ez a fajta elektromosság mindig a felületen helyezkedik el. Már az 1700-as években kutatták, és 1749-ben Benjámin Franklin (kiemelkedő politikus és természettudós) bebizonyítja, hogy a dörzsölési elektromosság és az atmoszferikus elektromosság jellegében azonos. Az elektrosztatika egyik felfedezésének, a „csúcshatásnak" az alkalmazásával megalkotja a villámhárítót.

Ennek az első szakasznak a befejezéseként születnek meg azok a berendezések, amelyek folyamatosan állítják elő a dörzsölési elektromosságot (az első ilyen berendezés Guericke vákuum-kísérletéhez készült), és megszületnek a kondenzátorok (az első a Leydeni palack), amelyek nagy mennyiségű elektromosságot tudnak tárolni. Eddig tart az elektromosság történetének második szakasza, amely felfedezi az elektromosságot és a mágnesességet mint önálló jelenségeket, és tanulmányozza az elektrosztatika törvényszerűségeit. A XVII. században lezárul az elektromosság egyik szakasza, melyet a mai természettudomány semmiképpen nem tekint önálló, külön szakasznak, sőt ha megvizsgáljuk, időben sem különíthető el szigorúan a most tárgyalandó harmadik szakasztól. Ennek a szakasznak a kezdete mindenképpen Galvani békakísérleteivel kapcsolódik össze. Galvani (1737-1798, olasz orvos, természettudós) orvosi tevékenységet folytatott, és azon ritka emberek közé tartozott, akik a szegényeket ingyen gyógyították. Orvosi tevékenységéhez tartoztak anatómiai kutatásai is. Az anatómiai kutatások mellett különböző természettudományi vizsgálatokat is folytatott, így az akkoriban már meglévő elektromos (elektrosztatikus) készülékkel. Galvani egyszer véletlenül észrevette, hogy asszisztense az elektromos készülékkel játszadozva hozzáért az anatómiai kísérletekhez előkészített békához, és a békacomb rángatózni kezdett. A jelenséget látva Galvani azonnal arra gondolt, vajon az elektromosság és az állat - élet - lélek között nincs-e valamiféle összefüggés. Ennek a századnak ez nagy kérdése volt, és számtalan kutatás vonatkozott arra, hogy vajon az elektromosságban (ekkor még az elektrosztatikus elektromosságra gondoltak) nem a természet lelkét fedezték-e fel. Ebben az időben sok orvos próbálkozott ezzel az új erővel - mintegy új életerővel - betegségeket gyógyítani, vagy halottakat feltámasztani, újraéleszteni.

Galvani szisztematikus kísérletekbe fog, megvizsgálja, hogy a természetes elektromosság - az ún. viharelektromosság - és az élőlények között milyen összefüggés van. Kísérleti berendezésében a házának tetején lévő villámhárítószerű fémdarabot és a béka egyik combját fémhuzallal kötötte össze, a másik combra másik fémhuzalt kötözött, melynek másik végét vízzel telt edénybe helyezte. Viharos napokon mindig észlelte a békacombok rángatózó mozgását. Időnként teljesen tiszta napokon is fellépett ez a rángatózás. Felfedezésében - melyet ma a természettudomány tévesnek minősít - döntő momentum volt ismét egy véletlen. Ahogy elmesélte, egyik nap türelmetlenül várva a rángatózást, egy a békák rögzítésére szolgáló kampóval erősebben lenyomta a békát, amely egy vaslapra volt rögzítve. Ekkor fellépett a rángatózás. Galvani hihette volna, hogy egy ekkor fellépett meteorológiai jelenség okozta ezt, de ő úgy gondolta, és további kísérleteit is ebbe az irányba vitte, hogy ez az állatban meglévő elektromosság megnyilvánulása. Azonnal megismételte laboratóriumában a kísérletet már csak a két fémmel (a békát fémlapra helyezte, és a kampóval érintette a békát), majd később fém nélkül (ekkor nem tapasztalt rángatózást). Megállapította, hogy felfedezte az élőlényekben meglévő elektromosságot, és a két fém, illetve a vezeték csak az áram gerjesztését szolgálja. Galvani kísérletei vezették Volta-t az elektromosság új fajtájának a felfedezéséhez. Volta ugyanebben a jelenségben a fémes érintkezést ismerte fel, és ez vezette az elektromosság egyik fajtájának - ma kémiai elektromosságnak nevezhetjük - a felfedezéséhez, amelynél nem kell újra meg újra feltöltést végezni, hanem folyamatosan elektromos töltés keletkezik. Az ún. elem, telepek, akkumulátorok felfedezéséhez Volta felismerése vezetett. A mai napig is használatos elemek, így a szárazelemek mind ennek a felfedezésnek a gyermekei. Látnunk kell, hogy az elektromosság mai és jövőbeni felhasználásában döntő pont Volta felfedezése. Ez egy olyan elektromosság, amelyben folyamatosan keletkezik a töltés, amely más természeti erőkkel - így a kémiai erővel, a hővel illetve mágnesességgel is - összefüggésben van. Első látásra talán lényegtelennek tűnik, de míg az elektrosztatikánál a töltések mindig a felületen találhatók, itt mélyebben rejtőznek.

Ennek a mélyen rejtőzködő elektromosságnak, a fémes elektromosságnak a további fejlődése már hihetetlenül gyors volt.

Danen Oersted (1777-1851) nyolc évig sikertelenül kutatott az általa feltételezett, az elektromosság és a mágnesesség között meglévő összefüggés után. 1812-ben egy véletlen vezette a döntő felfedezéshez. Laboratóriumában, ahol elektromos kísérleteit végezte, észrevette, hogy az asztalon hagyott mágneses rúd elmozdult. Ez a véletlen vezette Oerstedet az elektromos áram és a mágnesesség közötti összefüggés felfedezéséhez. Így megállapította, hogy a vezetéken átfolyó elektromos áram mágneses mezőt, azaz mágnesességet hoz létre. Ezzel a felfedezéssel megnyílt az út az elektromos áram gyakorlati alkalmazása előtt. A felfedezés lehetővé tette, hogy az elektromosságot mechanikai energiává vagy hanggá alakítsuk. Ez vezetett az elektromágnesek megalkotásához.

Működésük mindig azon az elven alapul, hogy bekapcsoláskor vonzzák a mágnesezhető fémeket. Mindegyikben egy-egy tekercs (ellentétesen tekercselve) és egy közös vasmag található. Az elektromágnesesség alkalmazásának jó példája a mindenki által ismert csengő. Az elektromos motor - elvében a csengő működéséhez hasonlóan - mechanikai (forgó) energiává alakítja az elektromos energiát.

Sem gondolatban, sem időben nincs távol a következő - és az elektromos áram világméretű felhasználása szempontjából döntő - felfedezés, az ún. elektromágneses indukció. Michael Faraday felismerése (1831) amilyen logikus, olyan egyszerű. Ahogy Oersted felfedezése nyomán tudjuk, hogy a vezetékben áramló töltések mágneses teret hoznak létre, azaz mágneses erőt, Faraday felismerése ennek a megfordítása. Ha a vezető mozog a mágneses térben, akkor a vezetőben elektromos áram keletkezik.

Csak egy lépést kell tennünk a generátor megszületéséhez, ahol patkómágnesek között forog egy az elektromosságot vezető lapos tekercs, és a váltakozó mágneses térben keletkező áramot áramvezető gyűrűkön, keféken át veszik le. A felfedezés 1867-ben Werner Siemens nevéhez kapcsolódik, jóllehet Jedlik Ányos magyar tudós a jelenséget már hat évvel korábban leírta.

A XIX. század vége az elektromosságnak - ennek a civilizációs erőnek, ennek a világerőnek - a fényes győzelme. Ezt a győzelmet az sem árnyékolja be, hogy a fény jelenségénél megismert vita az elektromosságnál folytatódik. Nem tudják eldönteni, hogy az elektromosság hullámtermészetű-e, amely egy finom anyagiságú éterközegben mozog, vagy egy a részecskék között fellépő távhatás.

A vita, amely egykor arról szólt, hogy az elektromosság talán a természet lelke, most matematikailag támogatott teóriákban folytatódik. A gyakorlati alkalmazás a vita közben is szédületes iramban folytatódik.

Ez az általunk harmadik szakasznak nevezett történet, amely Galvani felfedezésével kezdődött, az elektromágnesség felfedezését és széleskörű alkalmazását követően Crookes felfedezésével ill. az ezzel szorosan összefüggő felfedezésekkel zárul le, és ennek során az emberiség megismerkedik a katódsugárzással, a röntgensugárzással, a fluoreszcenciával, valamint a radioaktivitás jelenségeivel.

William Crookes (1832-1919) angol fizikus - néhány korábbi kutatási eredmény alapján - felfedezi a ritkított térben, vákuumban, nagyfeszültség hatására végbemenő jelenségeket. Kellő vákuum esetén a negatív töltésű katódról lila sugárzás indul ki (ezt nevezik később katódsugárnak), és a későbbi kutatások megállapítják, hogy elektronokból, az atom negatív részecskéiből áll. 1895-ben Röntgen hasonló kutatásokat végez, amelyekben többek között fókuszálni akarja a katódsugarakat. Lesötétített laborjában lévő - speciális anyaggal bevont - ernyője világítani kezd. Mivel a katódsugár nem juthat át az üvegcsövön, a látható fénysugarak pedig elnyelődnek a fekete papíron, így megállapítja, hogy egy új, ismeretlen sugárnak kellett keletkeznie. Ugyanakkor megdöbbenve tapasztalja, hogy a sugár a kezén is áthatol, miközben a csontjai láthatóvá válnak. A felfedezés továbbfejlesztése és gyakorlati életbe történő bevezetése nem sokáig váratott magára. A vákuumtérben lévő elektromágnesesség gyakorlati alkalmazásának legismertebb példái a neoncső, a higanygőzlámpa (gázkisülési csövek), majd sokkal később a televízió és a számítógépek.

A sugárzó anyagnak, avagy az anyag negyedik dimenziójának - ahogy abban az időben a jelenséget nevezték - felfedezése egy nagy korszakot zár le, és ugyanakkor egészen új fejezetet nyit meg a természettudomány, a technika történetében. Kronológiailag, de gondolatilag is ehhez a fejezethez tartozik a Curie házaspár felfedezése; bár ez nem tartozik szigorúan véve az elektromosság történetéhez. 1898-ban egy „véletlen" felfedezéssel megállapítják, hogy az ún. uránszurokérc egy bizonyos sugárzást bocsát ki. Felfedezik a rádium elemet, és ezen kutatásokból derül ki, hogy létezik olyan természetes anyag, amely eredeti anyagiságát elvesztve, sugárzás közben (radioaktív sugarak a, [3, y) más anyaggá alakul át. A XX. században születő atomelméletek, a kvantummechanika bölcsőjénél állunk, amikor a légüres térben elektromágneses hatásra keletkezett sugarak és a természetes radioaktív anyagok bomlásakor keletkező sugarak fizikai valóságát kezdik kutatni. Gondoljunk arra, hogy nem telt el 100 év, és az észlelésre, a megfigyelésre alapított kutatás gyökeresen megváltozott. Már a fény tanulmányozásánál is érezhető volt egy elbizonytalanodás, ami folytatódik minden olyan jelenségnél (pl. idő, hő), amelynél az észlelés általánosabb áttekintést igényel. Az elektromosságnál már minden megfigyelés közvetett, hiszen az elektromosság elrejtőzik, és csak hatásai figyelhetők meg.

Még titokzatosabbá és megfoghatatlanabbá válnak a jelenségek, amikor az elektromosságot (elektromágnesessé- get) vákuumban illetve ritkított levegőben vizsgálják. Miközben gyakorlati felhasználásuk hihetetlen gyorsan megvalósul, a jelenségek magyarázata egyre nagyobb matematikai apparátust igényel, és az elméletek egyre inkább eltávolodnak a fizikai megfigyelésektől. Amilyen magabiztosan fejlődik a technikai alkalmazás, ugyanolyan mértékű elbizonytalanodás érzékelhető az anyag, az energia megismerése területén. A XIX. század végén járunk. Az ellentmondások korszaka. Ez az az időszak, amelyben Lord Kelvin angol fizikus (1824-1907) kijelenti: a természettudomány minden kérdése megoldódott. Ugyanakkor ez az a korszak, amikor egyre több tudós úgy érzi, hogy miközben egyre több gyakorlati kérdést megoldottak, egyre sokasodik az anyagra, az energiára, végül az élet alapvető kérdéseire vonatkozó megválaszolatlan kérdések száma.

Emlékezzünk vissza, ez az az időszak, amikor az Igazak Szövetsége helyett valami egészen más jön létre. A mulasztást az a polgárság követi el, amely hordozója a tudománynak. Annak a tudománynak, melyben megjelent az elektromosság és az összes többi sugárzási jelenség, és fellépett az elbizonytalanodás.

Az elbizonytalanodás korszaka folytatódik; a relativitáselmélet

A XX. századba való belépésre - az emberi gondolkodásra, tudatváltásra - talán legjellemzőbb Einstein relativitáselmélete. Az általános és speciális relativitáselmélettel, amelyet Einstein fogalmazott meg - bár jó lenne a megértése -, jelenleg nincs módunk mélyebben megismerkedni. Csak néhány utalással érzékeltetni szeretném azt a gondolatot, amelyből született.

A XIX. század végéig a tudósok sokféle módon próbálták a teret, az időt jellemezni, és ennek során különböző teóriákat, gondolatokat vetettek fel, de egyben egységesek voltak: egyféle abszolút tér és idő létében. Az ún. fizika, a mechanika ezen az abszolút téren, időn alapul.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a teret egyféle koordináta-rendszerrel határozhatom meg, illetve azt, hogy ebben az abszolút térben a leírt jelenségek is abszolútok. Azaz a jelenségek ütemét a mindenütt egyenletesen folyó idő szabja meg.

Az einsteini gondolat, a relativitáselmélet ezt az axiómát szünteti meg, és lényegében a relatív tér, a relatív idő gondolatát, teóriáját alkotja meg.

Ebben a világban minden különböző sebességgel mozgó rendszernek csak a saját rendszerében érvényes tere (tehát például a távolságot helyesen csak ezen belül mérhetem meg) és saját ideje van. Néhány tapasztalatunk alá is támasztja ezt az állítást.

Ülünk egy álló vonaton és néhány percre elalszunk. Felriadunk, és az ablakon kinézve látjuk, hogy mellettünk egy vonat húz el, majd hirtelen azt vesszük észre, hogy tévedtünk, mert mi indultunk el, és a mellettünk lévő vonat áll. Vagy hasonló élmény: robogó vonatunkkal szemben egy másik vonat jön, és hirtelen úgy érezzük, hogy lassabban haladunk, vagy fordítva: ha elhagyunk egy mellettünk párhuzamosan, velünk egy irányba haladó vonatot, úgy véljük, hogy nagyobb a sebességünk, mint annak előtte.

Mindezen tapasztalatok alapján talán jobban érthető Einstein teóriája, mely szerint igazából nem dönthető el, hogy egy tárgy nyugalomban vagy mozgásban van-e. Sőt ad abszurdum az sem dönthető el, amikor a Bláthy Ottó utcában autózom, hogy az autó halad-e, vagy az autó áll és a Bláthy Ottó utca halad.

Ugyanígy az idő múlásának sincs abszolút értéke. Ez is furcsa eredményhez vezet. Például a Bláthy Ottó utcában elsütök egy ágyút, ezt a Fradi pályánál 3 másodperc múlva hallom. Ha ott állok az ágyúnál, akkor az elsütés pillanatában hallom. Ez egy klasszikus rendszer. De mi van, ha a megfigyelő is mozog? Ha lassabban mozog, mint a hangsebesség, akkor a sebesség különbségből számolható módon, de később fogja meghallani. De mi történik, ha a hang sebességével utazom a Fradi pálya felé, mikor fogom hallani az ágyú hangját? A válasz talán még logikailag elfogadható: semmikor! De itt jön az abszurdum: ha a relativitáselméletet következetesen végigvezetem, akkor mi fog történni, ha gyorsabban megyek, mint a hangsebesség? Akkor előbb fogom hallani, mint ahogy az esemény bekövetkezik! A logikus gondolkodás természetesen nem tudja elfogadni ezt a választ, de akkor mit kezdjünk a relativitáselmélettel?

Hogyan született a relativitáselmélet? Az elektromágnesesség, a röntgen, a radioaktivitás felfedezése, az ezzel összefüggésben megismert jelenségek mind felborították a mechanikai világkép tér- és időfogalmát. Az elbizonytalanodás az előjátéka annak, hogy megszülethetett a négydimenziós világ, amelyben minden háromdimenziós koordináta-rendszer saját idővel rendelkezik. Ez ugyan a józan valóságunkkal időnként nem egyezik, de ez egy vicc poénját idézve „annál rosszabb a tényeknek".

Lényegében ugyanez az elbizonytalanodás! folyamat játszódik le az anyag, a matéria kutatásában is. A vákuumban végzett elektromágneses kísérletekben keletkező sugárzás, a röntgen sugárzás vagy a radioaktivitás felfedezése alapjaiban kérdőjelezte meg az anyagról vallott nézeteinket. 1908-ban Rutherford felfedezi az ún. alfa részecskéket, ezeket a pozitív töltésű részecskéket. 1911-ben ez a felfedezés vezeti Rutherfordot, hogy felállítsa atommodelljét. Ezt a modellt tökéletesítette Bohr 1913-ban. Amit most áttekintettünk, nem több, mint 20 év. Ezalatt az idő alatt a klasszikus mechanika világképe darabokra tört. Már nemcsak a tér, az idő, de az anyag léte is bizonytalanná vált. A századfordulón Max Planck felfedezi, hogy a fény nem folyamatos sugárban áramlik, hanem önálló energiacsomagokból, kvantumokból áll. Ezzel elkezdődik a kvantumfizika máig tartó története. Ebben a kvantumállapotban, ahogy megállapítják, a részecske tehát vagy anyag, vagy hullám állapotban található, de a kettő együtt sohasem mérhető. Így ha megmérjük egy részecske, egy elektron helyzetét, akkor az energiája elmosódik.

Ezekből a kutatásokból születik meg „Heisenberg határozatlansági elve". Ez már a természet tilalmaként jelöli, hogy egy időben a kvantumnak csak egyik jellemzője mérhető. Sőt eljutunk oda is, ahol Wigner Jenő azon töpreng, hogy ennek oka talán az lehet, hogy a megfigyelő tudata kapcsolatba lép a részecskével. De rajta kívül is sokan úgy gondolják, hogy maga a megfigyelő, illetve más esetben maga a mérőeszköz is befolyásolja a mérést. Egy olyan rejtélyhez jutottunk, amelyet mind a mai napig nem tudunk megoldani. Ma már számos más és még kisebb részecskéket is felfedeztek. Nagyon érdekes megemlíteni Einstein 1930-ban felvetett gondolatkísérletét. Einstein nem tudott belenyugodni a Heisenberg által kimondott tilalomba, miszerint egy-egy ilyen részecske jellemzőit csak egyféle módon lehet mérni (részecskeként vagy hullámként), és javasolta: valami módon hasítsunk szét egy részecskét, hagyjuk, hogy szétváljon, és részei viszonylag nagy távolságra eltávolodjanak egymástól. Ezután külön-külön mérjük meg a részecskék egy-egy jellemzőjét (pl. mozgásmennyiségét illetve helyzetét). Mivel mindkét részecske azonos kvantumállapotban van, így ezen az úton megkerülhető a Heisenberg határozatlansági elv. A mérést akkor nem tudták elvégezni, csak valamikor a 80-as években teremtődött meg a kísérlet technikai feltétele. A kísérlet megdöbbentő eredményre vezetett. Amikor olyan távolságra volt a két „iker" részecske, hogy közöttük semmiféle ismert távolhatás nem léphetett fel, akkor ugyanaz a már megismert, de megmagyarázhatatlan jelenség lépett fel: az egyik részecske mérésekor az ikerpár hullámfüggvénye összeomlott, mérhetetlenné vált.

A számítógép története

Verulami Lord Francis Bacon, aki 1561-ben Londonban született, talán ismertebb a tudományos materializmus, az indukciós gondolkozás megteremtőjeként, mint a számítógép-történet első alakjaként.

Ez az ambiciózus, fényűző életre vágyó fiatalember 23 éves korában már parlamenti képviselő, és 57 éves korára a legmagasabb posztig emelkedett. Lord kancellár lett.

Bacon egész tudományos munkásságát a kimagasló, tiszta, éles elme, a földi paradicsom víziójának felvázolása jellemzi. Foglalkozik a tudás megszerzésének és használatának új módszerével. Bacon célja az volt, hogy létrehozza, helyreállítsa az ember természet fölötti uralmát. És az uralom, ahogy mondotta, a tudástól függ. Ugyanakkor Bacon úgy vélte: a tudomány és a filozófia romlását a szavak okozzák. Gondoljunk csak bele, micsoda változás ez a János evangélium „és kezdetben vala az Ige" még élő gondolatához képest. Folytatva Bacon történetét, beszéljünk talán a legfontosabb, de máig ismeretlen felfedezéséről: az egyetemes kód megalkotásáról.

Az udvari cselszövések kényszerítették ennek a kódrendszernek a megalkotására, amely az akkor használt 24 betű kódolására vonatkozott, és használatához csak két betű megfelelő kombinációjára volt szükség. Ez nem más, mint a kettes számrendszer, a mai számítógépek alapvető matematikai apparátusa. 300 évig aludt a gondolat, és Turingnál, ennél a furcsa matematikus zseninél támadt fel újból. Kérdése ez volt: létezhet-e olyan gépezet, ami eldönti, hogy egy kijelentés igaz-e vagy hamis? Turing ilyen egyetemes gép előállítására tett kísérletet. Nagyon fontos itt meglátnunk a kérdésben rejlő hazugságot. Bacon azt állította, hogy bármit, amit szavakkal ki lehet fejezni, az a és b kombinációjával (vagy két lámpával) ki lehet fejezni.

A későbbi gondolkodók - és így Turing is - megfordítják ezt, és úgy gondolják, hogy ez a két alapállapot minden tudás közös nevezője, és megoldási módokat keresnek, hogy az ún. információ hogyan bontható le, hogyan egyszerűsíthető le az igen-nem kombinációjára.

Eszerint a tudás az a-k és b-k végtelen hosszú sorozata. Ez nem más, mint minden minőség mennyiségi megjelenése. Ismerős ez, hiszen az atomelméletet következetesen végigvíve a vadrózsa és a szemét között csak elektron és protonszám különbség van. Turing elképzelése szerint a gép a következő elvek szerint épüljön fel:

-végtelenül sok változatos műveletet hajtson végre,
-végtelenül sok mindenre lehessen használni (ne úgy, mint a mosógépet, ami csak mos).

Például vegyünk egy öt nyomógombos gépet (A, B, C, D, E). Az A lenyomása: 1. művelet, a B lenyomása: 2. művelet, az A+B lenyomása: 3. művelet, a C lenyomása: 4. művelet, az A+C lenyomása: 5. művelet, a B+C lenyomása: 6. művelet, és így tovább...

Ez az öt nyomógombból álló gép összesen 31 műveletet tud elvégezni. Tíz gombból álló készülék 1023 kombinációt ad, míg 25 gomb 33 554 431 kombináció lehetőségét nyújtja.

Turing rájön a számítógép titkára: kell egy általános gép, melynek szíve, valós lényege a program!

Turing ötlete, hogy az írógépet át kell alakítani; a gépben lévő papírlap azonban nem üres, hanem a fejnek utasításokat ad.

Amit itt felvázoltam, az mind csak ötletszinten volt a negyvenes évek elején, és talán ott is maradt volna, ha a sors nem szól bele a történetbe. Nagy a valószínűsége, hogy normális körülmények között a tízes számrendszeren alapuló számítógép fejlődhetett volna ki akár néhány tíz, vagy néhány száz évvel később, és akkor nemcsak a hátránya tűnt volna fel. Ennek úttörője Babbage (1791-1871), ez a zseniális, de alig-alig ismert felfedező, akinek nevéhez fűződik a gőzgép elvű számoló-számítógép, amely tízes rendszerben dolgozott.

A számítógép Baconnel kezdődő történetben a döntő fordulópontot a háború és Hitler jelentette. 1943-ban a híres angol flotta vesztésre állt. Fokozta a bajt, hogy a német kémelhárítás egy megfejthetetlennek látszó kódrendszert dolgozott ki. A német flotta üzeneteinek dekódolása sorskérdéssé vált, és amikor a már ismert matematikust, Alan Turingot felkérik ennek a feladatnak a megoldására, dédelgetett gondolatát valósítja meg. Itt már szóba sem jöhetnek az addig használt tízes számrendszerű, mechanikus, elektromechanikus - lényegében számoló - gépek, hanem itt gyors, elektronikus, digitális gondolkozó gépekre van szükség.

Így alkották meg az 1943. május 31- én megkezdett ENIAC-ot (Elektronic Numerical Integrátor and Computer), amely akkor 150 000 dollárba került. A 30 tonna súlyú, külön épületet igénylő gép 17 000 elektroncsövével százezer műveletet tudott elvégezni. Fantasztikus teljesítménye mellett azonban meg kell említeni, hogy a gépnél akár egyetlen elektroncső problémája miatt 1,7 milliárd hibalehetőség adódott. Ezért a valóságban 2-5 óra működés után általában 1-2 nap hibakeresés következett. Ennek ellenére Turing és a közreműködők csodát műveltek. Ettől kezdve a német flotta összes üzenetét megfejtették, és a vízen is megfordult a háború sorsa.

A Turing-gép története ezzel még nem ért véget. 1945 végén a hidrogénbomba próbaszámítása jelentett szinte megoldhatatlan problémát. Ekkor Neuman János és Turing együttműködésével a meglévő gép és program továbbfejlesztésével, hihetetlen rövid idő alatt elvégezték a szükséges számításokat.

A háború, Hitler felgyorsított egy olyan folyamatot, amelynek más története is lehetett volna, de így megszületett a bináris technológia, és - mondhatjuk melléktermékként - megszületett a hidrogénbomba.

Láttuk, hogy egy folyamat hirtelen felgyorsult, és az események olyan döntést csikartak ki, amelyre talán csak később, a távoli jövőben került volna sor, és nem is bizonyos, hogy ugyanez a döntés született volna. Láttuk, hogy kezdetben lassan haladt előre a kettes illetve tízes számrendszeren alapuló számítógép-kutatás. Bacon gondolatai 300 évig szunnyadtak, és Turing álma az univerzális gépről, amely képes eldönteni, hogy egy állítás igaz vagy hamis, talán álom is maradt volna, ha nem merül fel olyan hihetetlen erővel a kódfejtő gép, illetve később a hidrogénbomba számításainak szükségessége.

Mit jelentett az emberiség számára a kettes számrendszeren alapuló számítógép kifejlesztése? Nem kevesebbet, mint annak elismerését vagy felismerését, hogy az ember testével, lelkével, szellemével együtt (amelyből a konstantinápolyi zsinat már csak a test és lélek kettősségét ismerte el) olyan alapkockákból felépíthető, amely „igennem" polaritásokból áll. Azaz minden lelki vagy szellemi megnyilvánulás lebontható, visszavezethető egy „0" és „1" tagokból álló információs láncra. Ez a lánc lehet akár végtelen hosszú, de megfelelő kutatással elérhető a teljes lánc leírása.

Látni kell, hogy a kettes számrendszeren alapuló technológia hirtelen megjelenése döntően hat az emberiség gondolkodására. Ez indítja meg a mesterséges intelligencia kutatásának azt az irányát, amely magát az embert akarja helyettesíteni, sőt túlszárnyalni, miközben nem a gép fejlődik egészen az emberig - mert ez lehetetlen -, hanem az emberi gondolkodás, az ember szellemi tevékenysége térül el a gép felé. Az emberiség történetében mindenféleképpen megjelentek volna a géplények, mint az ember kezdetleges teremtményei, amelyek segítették volna az ember munkáját, akár fizikai, akár szellemi munkáról legyen szó.

Kérdés - és ezt már nehezebb eldönteni hogy vajon a már említett meg nem történt másik történetben is megjelent volna a gép és ember szimbiózisának ilyen mértékű igénye (valószínűleg nem). Az viszont kijelenthető, hogy ha megtörtént volna, akkor is áttekinthetőbb lett volna a gép és az ember viszonya.

A számítógép megtörtént, felgyorsított története halad tovább a maga útján. A gépben lévő 17 000 elektroncső sok-sok hibát okoz, kutatók sokasága dolgozik új megoldást keresve. 1948-ban felfedezik, de csak 1958-ban építik be a tranzisztort, amely forradalmian új megoldás, és teljes mértékben helyettesíti az elektroncsöveket. Az eljárás lényege, hogy az elektromosságot egyébként nem vezető szilíciumot fémmel szennyezik, ezáltal félvezetővé válik Az így előállított szilícium kristály (ostya) egy köbcentimétere több százezer összekapcsolt egységet tartalmaz. A tranzisztorral gyártott gépek már másodpercenként 50-100 000 műveletet végeznek.

Ezzel elindul egy hihetetlen gyors fejlődés. Kialakul a számítógépek új programnyelve, többek között a Basic, amely megteremti a személyi számítógépet, ami már nem külön épületben, programozók hadának segítségével működtethető, hanem otthon, egyedül.

Közben tovább fejlődik a professzionális számítógépipar is. 1993-ban megalkotják az ún. CNN (celluláris neutrális hálózat) rendszert, amelyben több ezer kis számítógép logikailag összekötve dolgozik, így egy másodperc alatt egy trillió műveletet végez el.

Ezzel a hihetetlen mértékű fejlődéssel azonban nem tart lépést az emberi áttekintőképesség. Csak példaképpen említem meg Ronald Reagen egykori amerikai elnök „csillagháború" néven ismert programjának bukását. A program végrehajtása 1987-ben egymillió új programozót igényelt, ugyanakkor nem volt olyan ember, aki az egész védelmi programot átlátta volna.

Kézenfekvő a megoldás: a programírást is a gépre kell bízni. Megszületik az R 1000-es gép (Értelmes Fejlesztési Rendszer), amely programokat ír. Ezek a programok még nem tökéletesek, ezért buknak meg a polgári életben a repülőtéri integrált programok.

A fejlesztés azonban megy tovább. Az egyik irány: az információ tárolást az atomi szint alá vinni. A feladat, hogy minden atomalatti részecske, pl. a kvark egy-egy információt tárolni tudjon. A másik irány az ún. élő memóriák kifejlesztése, ahol a DNS kettős spirálja tárolja az információt.

Áttanulmányozva a számítógép megtörtént történetét napjainkig, és végiggondolva a meg nem történt történet alapelemeit, úgy gondolom: a legfontosabb kérdés számunkra a számítógép - és általában az összes, jelenben és jövőben működő gép - áttekinthetősége, ezért a következőkben ezt a munkát folytatjuk tovább.

^ugrás az oldal tetejére

Interjúk

Zsigmond Lászlóval

Interjú (nem képzelt riport) Zsigmond Lászlóval életéről, működéséről, a Szabad Főiskoláról, a Kvadrumról, a vállalkozásokról és még sok minden másról

A most következő írás megszületése egy egész évszakot emésztett fel. Amikor elkezdtük ezt a megismerési folyamatot, még sűrű hóesés volt - mire befejezzük, már ragyogó nyári napok vannak mögöttünk.

Ez a nehézség azonban nagyrészt a mi bátortalanságunknak és amatőr létünknek köszönhető, kisebb részben pedig Laci rendkívüli elfoglaltságának. ... de ha már kitalálta ezt a „riportosdit", szenvedje is el (velünk együtt)! Íme ...

Hogyan kerültél az építész pályára?

Tulajdonképpen teljesen véletlenül. Véletlenek márpedig nincsenek. A rajzoláshoz volt kedvem, semmi más iránt nem éreztem vonzódást. A Műegyetemnek volt egy tájékoztatója, ami a kezembe került, s engem vonzott a kihívás. Jól döntöttem, ma is ezt választanám.

A szüleim egyébként pedagógusok, így abban az egyben biztos voltam, hogy tanár nem leszek.

A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán 1983-ban végeztem.

Mikor kerültél közelebbi ismeretségbe az antropozófiával?

Az egyetemi időszak alatt, pontosabban 1981-84 között részt vettem a Visegrádi Táborokban. Itt kezdődött, s alaposan meg is határozta egész eddigi életemet.

Hátha valaki nem tudja, hogyan kerülhetett be egy Nyári Építész Táborba az antropozófia. Mondd el, kérlek!

Igen, itt nem csak a fát vágtuk és a köveket rakosgattuk, hanem az esti tűz mellett előadások és beszélgetések is zajlottak. Volt két előadás, az egyiket Kampis Miklós, a másikat Kálmán István tartotta, amelyek után többekben megszületett az érdeklődés az antropozófia iránt. Makovecz Imre erre azt mondta, hogy akkor tessék a Kálmánhoz menni. Elmentünk, és én nyolc éven át ott is maradtam, mivel ebből a dologból kevés egy-egy óra. A Szabadság Filozófiájával kezdtük, ezt tanultuk-elemeztük először, majd a Történelmi szimptomatológia következett, és így tovább. De volt három karácsonyi misztérium játék is, a Paradicsomi, a Pásztor- és a Háromkirályjáték.

A nyolc év alatt sikerült mindent világosan átlátnod? Vagy miért maradt abba ez a munka?

Közben változott az életünk, gyermekeink születtek, alakult az iroda, öregebbek lettünk. Jöttek a fiatalabbak, s ők elkezdtek egy másik munkát, akkor már ők nyúzták tovább Kálmán Istvánt. Sok minden megváltozott körülöttünk. Tíz éve már vándorépítészeket is fogadunk az irodánkban. Korábban nem hivatalos szervezet voltunk, hanem egy baráti társaság. Aztán lett belőle Kós Károly Egyesülés, Makona, stb.

Mi volt veled a Makona és a Visegrádi Táborok közötti időben? Hol dolgoztál?

Az egyetem elvégzése után az V kerületi IKV tervező irodájában dolgoztam két évet; '85-ben a visegrádi táborosokkal alapítottunk egy GMK-t, majd '87-ben csatlakoztunk a Makona Kisszövetkezethez. Makovecz Imre 1990-ben „robbantotta" a Makonát. A társaság önálló csoportokra oszlott, Ekler Dezsővel, Bata Tiborral és Jánosi Jánossal közösen mi is megalapítottuk a Kvadrumot (négyezet-latin).

A Kvadrum vezetője Ekler Dezső volt, aki egy év után önállósult, s én vettem át a helyét. Jelenleg is így működünk, bár a csapat kiegészült...

A Kvadrum KFT működéséről a Főiskolán is keveset beszéltél!

Azt mindenképpen tudni kell, hogy nem a mai értelemben vett cégszerű vállalkozás vagyunk. Bár az ügyvezető én vagyok, igazi csapatmunka folyik s nincs főnök-beosztott viszony. A társaság alapvetően fiatalokból áll. Elsősorban a maga építészi munkáját végzi mindenki, de előfordul, hogy egy munkát többen is csinálunk. Arra mindenképpen figyelünk, hogy feladat nélkül senki se maradjon. A jövedelmet is a végzett munka szerint osztjuk el. Szeretjük azt, amit csinálunk, s működőképesek vagyunk. Kell ennél több?!

1994. júliusától Veresegyház főépítésze vagy! Ez a történet hogyan kezdődött és most hol tart?

A főépítészi feladat Makovecz Imre kezdeményezése. 0 hozta az első munkákat is. Az egészet úgy találta ki, hogy ez egy szolgálat legyen, s valamennyien ehhez tartjuk magunkat.

A történet 1988-ra nyúlik vissza. A Rumbach Sebestyén utcába, a Makona irodájába bejött egy napon Pásztor Béla, Veresegyház akkori tanácselnöke (ma polgármester). Éppen egy szociális otthon építésének tervét dédelgette magában, s a Makona neve vonzotta be hozzánk. Elmondta, mit szeretne; kimentünk, megnéztük a helyszínt, megrajzoltuk az elképzeléseinket. Nagyon tetszett neki, de pénzt nem tudott szerezni a megvalósításhoz. A kilencvenes évek elején nyílt lehetőség rá, hogy állami támogatással szociális otthonok épüljenek. Nyertünk a pályázaton, s 1992. júniusában átadták az első ütemet, három év múlva pedig teljesen elkészült. Ezután sorra jöttek a megbízások. 1993-ban a Fő téren álló benzinkutat építettük át. 1994-ben belefogtunk a Gyermekliget megvalósításába. Ez egy őrült, maratoni munka volt. Április 8-án kaptam a telefont a Polgármester Úrtól, hogy induljon a tervezés, mert a jövő hétre versenytárgyalásra alkalmas anyag kell. Azt mondta, hogy az építkezésnek május l-jén indulnia kell, az ünnepélyes avatást pedig augusztus 19-re tervezte. Mit mondjak? Sikerült!

Rendkívül büszke is minderre a Polgármester Úr! Olvastam valamelyik újságban. Azt mondta: a világ legszebb szociális otthona, legszebb Gyermekligete és legszebb benzinkútja Veresegyházon van!

(Mi is megnéztük, igaza van!)

Hogyan lehetséges, hogy nem vagy veresegyházi lakos, holott Veres ma már város? Főépítészétől ezt elvárhatná az ember!

Gondolkoztam már rajta én is. Budapesten, a III. kerületben, a Táborhegyen lakunk, ahol nagyon jól érezzük magunkat. A családom kívánsága az volt, hogy ne költözzünk el innen. Én ezt tiszteletben tartom. Marad az „ingázás", legalább is egyelőre.

És most mi újság Veresen?

Milyen értelemben? Szépek-e a lányok? Vagy mire gondoltok?

A lányokról is beszélhetünk, de akkor ezt a részt az újságból kihagyjuk. Szóval, éppen most min dolgozol?

Folyamatosan növekszik a falu, vagyis most már város. A közelmúltban annyival nőtt a gyereklétszám, hogy már nem férnek el az iskolában. 1994-ben adtuk át a Széchenyi téren álló új óvodát, most pedig az iskola következik. Tizennégy osztály van a településen, a legkülönbözőbb helyeken. A zeneiskolától a kultúrházig mindenhol van egy-egy osztály, ahová csak befér. Tehát égető szükség van már egy új iskolaépületre. Az első ütem tender-terve most lett készen, s június végén megkezdődnek a munkálatok a Mézespatak és a Sződ-Rákos patak találkozásánál. Ez a terület eredetileg nádas volt, amit feltöltöttek. Így nem a legideálisabb hely az iskolának, öt-nyolc méteres cölöpökre kell alapozni, de valamit valamiért.

Térjünk át a Szabad Főiskolára, ahol a Vállalkozások - vállalkozók című témakört vezeted. (Mégsem esett távol az alma a fájától!) Mi ennek a története?

A Szabad Főiskola mint állomás, szintén egy folyamat része. Az előzménye a Szabadiskola, majd a Szabad Oktatási Fórum volt, de nekem akkor még nem volt időm és energiám ezekbe bekapcsolódni.

Szóval a SZOF után egyszercsak azt mondta Kálmán István, hogy egy újabb dolgot akar elindítani, és ezt hivatalossá is akarja tenni. Így összeült a Kós Károly Egyesülés Igazgató Tanácsa - melyben ott voltam én is, mint a Kvadrum ügyvezetője -, hogy mindezt megtárgyalja. Nagyon tetszett a dolog, és úgy gondoltam, most vagyok olyan helyzetben, hogy valamennyi időt rá tudok szánni erre az életemből. Kálmán tanár úr kitalálta, hogy legyen egy olyan része is az oktatásnak, ahol valóságos élettapasztalatok is elhangzanak a Főiskola témáján és fölvetésén kívül. Konkrét emberekkel és konkrét történetekkel. S hogy ez éppen a vállalkozás lett, ez az ő mániája már évek óta. Már '89-ben, az Egyesülésen belül akart alapítani egy Vállalkozási klubot, de ez sehogy sem tudott létrejönni. Talán azért, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen „vállalkozunk". Teljesen másként működik a Kvadrum, mint például a Triskell, és ahogy Dévényiék működnek, az is egy teljesen más dolog.

Van azért, aki időnként összefésül benneteket?

Önállóak vagyunk, magunkat igazgatjuk.

Itt van például az újság (Országépítő), és voltak Konferenciák is, de egy éve a konferencia szünetel. Tavaly volt tíz éves a Kós Károly Egyesülés, és az ünnepség rengeteg energiát felemésztett. Közben elkezdtem a munkát a Szabad Főiskolán, úgyhogy a konferencia-szervezést abbahagytam, és nem jelentkezett helyettem senki erre a munkára. Konferencia pedig magától nem lesz. Persze a cégen belül időnként összegyűlünk megbeszélni a dolgainkat, vannak Igazgató Tanácsok, van az Alapítvány, melynek működik a Kuratóriuma stb. Mindez ezt szolgálja.

Visszatérve a Főiskolára. A vendégeid kiválasztásáról, sorrendiségéről mondj valamit! Miért pont őket választottad?

Ahhoz a történethez, amit én átéltem és fontosnak tartok, szorosan hozzátartoznak ezek az emberek. De nemcsak az én történetemhez, hanem a Makona és a Kós Károly Egyesülés történetéhez is. Más-más aspektusból, de azonos kérdésekkel küzdünk mindannyian. Először is meghívtam Makovecz Imrét, a mesteremet. Hogy Kampis Miklóst is meghívtam, az is természetes. Kálmán Istvánt is meghívhattam volna, mint vállalkozót, de ő amúgy is reggeltől-estig beszél a főiskolán. Az ő történetét (Felületkémia) pedig már valamilyen szinten megismerhettétek Irina személyes sorsán keresztül.

Tehát volt még Dévényi Sándor, Salamin Ferenc, Patzauer Irén, Siki és Tészta a Triskelltől, s nem utolsó sorban Somogyi Tibor, akitől egy egész előadássorozatot hallgathattunk meg.

Csupa nagyszerű, érdekes ember! Mit akarsz mindebből kihozni? Van valamilyen elvárásod a hallgatókkal szemben?

Az égvilágon semmi! Hogy ki milyen ösztönzést kap - ha kap egyáltalán és a tudásával hogyan gazdálkodik - szóval minden rátok van bízva!

Mindent azért nem varrhatsz a Kálmán István nyakába. Ezt a riportot te találtad ki. Hogyan képzelted el?

Úgy képzeltem, hogy ti kérdeztek és én válaszolok. Ilyen egyszerű! Általánosságban pedig azt gondoltam, hogy maradjon valamilyen írásos nyoma az elhangzottaknak, de ha valami más születik meg belőle, az sem baj. Küzdjetek meg vele!

A Kvadrum Kft. Makovecz Imre szerint (is!) remekül működik a vezetéseddel. Szereted a munkádat, jól érzed magad a főépítészi szolgálatodban, s - még ha nehezen is lehet kihúzni belőled - biztosan pontosan tudod, mit akarsz elérni a Szabad Főiskolán befektetett munkáddal. Egyszóval te egy boldog ember vagy!? Mi az, ami hiányzik az életedből?

Szeretnék több időt tölteni a családommal, rájuk végképp a legkevesebb időm marad.

Mivel egyikünk sem az a bizonyos mesebeli aranyhal, ebben segíteni sajnos nem tudunk. De azért szurkolunk neki a megvalósításban. Ami pedig a küzdést illeti, mi megküzdöttünk alaposan. S hogy ebből másnak is kijuthasson, az interjút befejezzük!

Lehetne még sok mindenről beszélni- beszélgetni Zsigmond Lászlóval...

A jegyzeteket készítette Tóth Krisztina és Bárányi Márta, de Mátyás Zsuzsa is sokat segített abban, hogy mindez létrejöjjön.

És most utánunk a vízözön ...

^ugrás az oldal tetejére

Beszélgetés Dévényi Sándor építésszel

Dévényi Sándort Pécsi irodájában kerestük fel. A helyszín nagyon inspiráló volt beszélgetésünkhöz: az iroda a Dévényi Sándor által tervezett Római Udvarban van, ablakai a történeti belvárosra néznek, körülöttünk pedig a beszélgetésben megemlített épületek makettjei sorakoztak.

A Szabad Gondolatok Házában tartott előadását hallgatva kirajzolódott, milyen szervesen kapcsolódott össze Dévényi Sándor szakmai útja Pécs város fejlődéstörténetével. Egy vállalkozói tudatból és helyszeretetből kinövő történetről van szó, melyben az építész egy történelmi város igényeire alakított ki nóvumnak számító organikus városkezelési szemléletmódot. Választ kellett adni arra a kérdésre, hogy mi lehet az organikus egy mértékadó épített környezetben végzett építészeti munkában. Az építész feladata itt inkább illeszkedő megoldásokat találni a praktikusság helyett. Organikus tevékenység a meglévő szervesként való kezelése is: Pécs történeti belvárosának esete különösen jól mutatja, hogy nem a forma, hanem a történet a lényeg.

Dévényi S.: 1973-ban szereztem diplomát, utána két évig dolgoztam Budapesten, az Ipartervnél. 1975 óta vagyok Pécsi építész. Ez a történet főleg önálló vállalásokból áll, kevés hivatalos résszel bír.

Vállalásaim indítóoka az érdeklődés Pécs komplex fejlesztése iránt. Elvállaltam egy olyan feladatot, amit kollégáim nem szívesen vállaltak volna el. Úgy gondoltam, hogy egy városban az alapsík megteremtése, az utcaberendezés ugyanolyan fontos, mint az épületek megépítése. A '80-as évek óta foglalkozom tudatosan Pécs belvárosának rehabilitációjával. Ez egy szélcsendes időszak volt Magyarország politikai életében. A volumenista diktatúra relatív intelligenciája azidőtájt megengedte felmerülni - itt legalábbis - az olyan gondolatokat, hogy pl. egy történelmi város milyen értékeket hordoz a ma embere számára, hogyan lehet ezeket az értékeket megóvni. Volt egy általános felismerés, hogy a műemléket érdemes védeni, megmenteni, mert akkor azt meg lehet mutatni, és mond is rólunk valamit a külföldieknek. Ez akkor új gondolat volt Magyarországon. Az internacionalista eszme a Bauhaus emlőin felnövő kapitalizmus rabigájában formailag kifulladt. Megindult a posztmodern mozgalom. Így bontakozott ki a magyar organikus építészet, amelynek komoly eredményei voltak. Nekem a szerves építészettel kapcsolatban hiányérzetem volt.

Hiányoltam belőle az urbánus vonásokat. Pécs városa lehetőséget adott az ismeretek gyakorlati megvalósítására. Tudom, hogy manapság nem szokás a magyar oktatást dicsérni, mégis elmondom.

1980-ban kezdtem a Pécsi tervező Irodában dolgozni. Ekkor végeztem a BME Műemlék Szakmérnöki Karán. Nekem nagyon sokat adott az a képzés az interdiszciplináris igénye miatt. Bennem mindig volt történelmi érdeklődés, a műemlékes szak pedig megadta ehhez a megfelelő szakmai tudást.

Pécs épületei nagyrészt elpusztultak történelme során. A mai régi épületek a XVIII. században keletkeztek. A város történetiségét szerkezetében őrzi. Ilyenek: utcahálózata, épületeinek tömege, a várost övező kőfal. Egy ilyen adottságú város értékeinek megmentésére, a város továbbfejlesztésére dolgoztuk ki a tömb-rehabilitáció fogalmát. Nem elszigetelten egyes épületeket, vagy más műemlékeket állítunk helyre, hanem egységes tömböket. A később rehabilitálandó városrészek felé pedig átjárásokkal megnyitjuk az újjáélesztett területeket.

A város egy élő szövet, önmagában él és fejlődik. Benne a műemlékeknek is van fejlődéstörténetük. Itt jutunk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy számomra mit jelent az organikus építészet. Ha a várost élő szervezetnek látjuk, és ilyen módon avatkozunk be a műemlékek sorsába, akkor ez egy organikus közbelépés.

Hogyan tesz szert az ember egy ilyen látásmódra? Hogyan lehet e gondolat jegyében új épületeket építeni egy műemléki környezetben? Hogyan valósul meg az a kép, melyet Ön említett előadásában: „Az épületek is a környezetből nőnek, mint a növények. Létjogosultságukat funkciójuk adja"?

- Amit előadásomban a növényről mondtam, az egy hasonlat volt. Ahogy a növény a környezetéből veszi a táperőt, ugyanúgy az épület is a környezetből „nő ki". Ehhez az építésznek - Pécs esetében - a „Pécsiséget", a pécsi épületeket, az ottani karaktert kell megismernie. Látnia kell a fizikai adottságokat is, mint például a homlokzat magassága. Ez is fontos. Meg kell ismernie a város történetét. Vagyis; „Ismerd meg a múltat és tervezd meg a jövőt!" Mindannyian emlékszünk még egy másik jelszóra: „...a múltat végképp eltörölni..." Amit én mondtam, az egy egészen más gondolat.

Ezért lett annak idején politikai színezete annak, amit az építészetben csináltunk. A politikát nem lehet az építészettel összekevernünk. Ha a politika képes az építészeti eszközökkel dolgozni, akkor az építészet ilyen módon is hat. Az intenciónak a politikusban kell megszületnie, az építész ezt gerjesztheti. A politikusnak kell ráébrednie, hogy az építészet is egy eszköz a kezében. A művészet hatóereje itt is fennáll, de szembe kell nézni azzal, hogy az építészet a legeszközigényesebb művészet. Az építészet a téralkotás eszköze, művészi kifejezőeszköz, és az emberek ezt titkon tudják. Kezdetben az irányvonalat az egyház adta; dómok, katedrálisok építészete. Aztán átvette szerepét az állam, ami az erejét próbálta mutatni az épületekben. Egy dobozba terelték az embereket, hogy könnyen ellenőrizhetők legyenek. Ma kezd mindenféle kilúgozódni az építészetből, és marad a pénz diktáló szerepe.

Egy bevásárlóközpont esetében - ahol az építészetileg értéktelen „konzervdobozt" ráadásul ott is lehet hagyni a befektetés 2-3 éven belül megtérül. Ma ez a fontos.

A történetiség, a műemlékvédelem az adott helyen élők identitástudatát is adja. Egy olyan városban élni, ahol az ott lakók tudják környezetük tárgyairól, hogy apjuk, nagyapjuk, valamelyik ősük idejében is létezett, esetleg az ő kezük munkájának nyomát is őrzi, egészen más, mint egy „buldózer-rehabilitációt" elszenvedett város polgárának lenni. Erre is sok példát lehet említeni Magyarország történelmi városai közül. így pusztították el Miskolc, Székesfehérvár és más városok műemlékértékű belvárosait.

Hogyan dolgozza fel az építész, ha épületei sorra nem valósulnak meg?

Az építészt sok atrocitás éri. A legrosszabb nem is az, ha nem készül el, hanem amikor rosszul építik meg az épületet. Szükség van az építész humorára is ahhoz, hogy talpon tudjon maradni - a konkrét építészeti kérdésekben is. A humor itt az organikusság egy formája, a pozitív eklektika fontos tulajdonsága, különösen ott, ahol a helynek építészeti múltja, karaktere van. Praktikusság helyett a szellemi többletből létrejövő illeszkedés a kompromisszum művészi foka.

Az épített környezet mellett a másik az értéktelen természeti környezet, ahol inkább intuícióval létrehozható új értékekre van szükség. Az illeszkedés itt inkább azt jelenti, hogy az épület vonalvezetését a táj vonulata határozza meg; nem annyira a tájba integrálódva, mint inkább abból lényszerűen megszületve.

Dévényi Sándorral beszélgetett: Naszályi Nóra, Kiss Viktor

^ugrás az oldal tetejére