George Kennan amerikai diplomata és történész az I. világháborút (1914-1918) a XX. század „őskatasztrófájának" nevezte.¹ Ez az az esemény, mely a későbbi történéseket olyan vágányokra terelte, melyek a továbbiakban meghatározták a XX. század képét: ez vezetett Oroszország összeroppanásához és az 1917-es kommunista forradalomhoz, kiindulópontul szolgálva a kommunista mozgalom és rezsim történetének, ami a XX. századot oly fatális módon átformálta; az osztrák-magyar és német kudarc indította meg Közép-Európában mindazokat a katasztrofális eseményeket, melyek csúcspontjukat a náci pusztító hadjárat átmeneti diadalmenetében érték el; az USA bekapcsolódása a háborúba az első jele Amerika európai hegemóniájának, annak minden bonyodalmas és bénító kísérőjelenségével együtt; kezdetét jelezte az I. világháború a gyarmati uralom megszűnésére irányuló mozgalomnak is, mely messze Európán túlnyúló megrázkódás volt; mindez együtt olyannak tűnik, mint egy sötét csatorna, melyen az emberiséget új színtérre vetették, ahol azonban helyét máig sem találja.

Mindebből világosan látszik, hogy a kérdés, hogyan jutottunk el ennek megtörténtéig és ki az, aki talán „bűnös", máig sem vesztette el aktualitását. A XX. sz. előrehaladtával lényegében kétféle értelmezés helyezkedett szembe egymással. Az egyiket a versailles-i békeszerződés azonnal törvénybe foglalta és jogszerűsítette, „támadóként", fő- vagy egyedüli bűnösként kikiáltva a német és osztrák-magyar központi hatalmakat; a másik inkább közös „kisiklásról" beszél egy nagy konfliktushelyzetben, mély így tulajdonképpen senkinek nem állt szándékában. Az első megközelítésmód, miszerint Németország a béke megbontója, aki a népek családjának - lehetőségében harmonikus és békés - fejlődését általános katasztrófává változtatta, máig is meglehetősen nagy terhet ró a német öntudatra. Ez az értelmezés még Németországban is kísérő jelensége a szövetségi köztársaság 1945 utáni alárendelt helyzetének; a nemzeti történelemtudat előtt is igazolta az alárendeltséget a Nyugattal szemben; bizonyos módon felfedezni vélte a német politika sajátos, morális képtelenségét már a nácizmus előtt is, megalapozva így azt az elgondolást, hogy Németország vezetésre szorul.

Németországban az interpretációk első fajtáját 1945 után elsősorban a történész Fritz Fischer és iskolája képviselte.² Hogy milyen roppant súllyal nehezedik a két világháború német főbűnösségéről kialakult elképzelés a Német Szövetségi Köztársaság (egyes részeinek) önértékelésére, az abból is látható, hogy a német külügyminiszter, Joseph Fischer 1999-ben a Jugoszlávia elleni háborúban való részvételt még evvel a bűnnel akarta igazolni. Mivel Németország akkoriban önmagában veszélyeztette az emberi civilizációt, most nincs joga ahhoz, hogy önhatalmúlag kivonja magát a Nyugat háborújából; ezek vagy ehhez hasonló, meglehetősen homályos gondolatmenetek képezik az ilyesfajta argumentációk alapját.³

Ezek a mérlegelések adnak hátteret az alábbiakban említésre kerülő két régebbi, az 1914-es háború kitöréséről szóló írásnak. Az egyik a háború kitörését közvetlenül megelőző diplomáciai események részletes rekonstrukciója. Jacob Ruchti svájci történész vállalkozott erre 1916-ban, a résztvevő nagyhatalmak akkoriban megjelent iratgyűjteményére, különösképpen Nagy- Britannia kormányának „fehér könyvére" támaszkodva.⁴ A másik egy rövid emlékirat, melyben a német vezérkar akkori vezetője, Helmuth von Moltke - egyike a meghatározó résztvevőknek - beszámol 1914 július 31. és augusztus 1. eseményeiről.⁵ A két írás magára vonta akkoriban Rudolf Steiner figyelmét; a háborúkitörés előtörténetének mértékadó, reális, valóságnak megfelelő megítélésének tartotta őket. Ruchti írásához Steiner recenziót fogalmazott meg, mely 1917-ben megjelent; Moltke írásához pedig bevezetőt írt az 1919-re tervezett megjelentetéshez, amit azonban a német hadvezetés megakadályozott. A háború kitörésének az az interpretációja, melyet mindkét írás ajánl, túllép mindkét fentebb említett, szokásos magyarázaton: az első világháborút ugyanis nem mint - Ausztrián keresztül vezető - német támadást írják le, hanem a központi hatalmak ellen irányított megsemmisítő háborúként, melynek kirobbantásánál nagy súlyt helyeztek arra, hogy a központi hatalmakat támadóként tüntessék fel.

Azóta számos irodalom került nyilvánosságra az I. világháború és annak kitörése kapcsán, hatalmas mennyiségű kiegészítő „forrásanyaggal", de Ruchti írását ez az irodalom egyáltalán nem veszi figyelembe, Moltke vizsgálódását pedig annak lényegét elkerülve, egyoldalú módon értékeli. Azok a szempontok, melyeket mindkét írás megvilágít, s melyeket hatásukra el kell fogadnunk - épp ezért találta őket Rudolf Steiner is olyan fontosnak -, alig játszottak szerepet az irányadó és a külvilágra ható (kivált a II. világháború utáni) történelemkutatásban. Olybá tűnik, éppen ezért érdemes őket ma ismét előtérbe helyezni, hogy általuk új rést lehessen ütni az I. világháború eseményeinek reálisabb, valósághoz közelebb álló szemlélete számára. Rudolf Steiner már 1921-ben látta előre, hogy az ilyenfajta szemlélet nem kerül elő automatikusan, az idő előrehaladtával, ill. az egyre tornyosuló források segítségével. „Nem osztom azt a véleményt, mikor e fontos kérdésekkel kapcsolatban újra és újra azt hangsúlyozzák, hogy az objektív megítélést a történelemre kellene hagyni, s majd csak az eljövendő kor embere hozhat objektív ítéletet ezekről az ügyekről. Az idő haladtával ugyanis, a továbbra is működő előítéletek miatt pontosan olyan sok lehetőség vész el abból, hogy egészséges ítéletet alkothassunk erről a kérdésről, mint amennyit talán egyik vagy másik szempontból nyerhetnénk. Kihangsúlyozom, „talán"; mert én magam egyáltalában nem hiszek abban, hogy erről a kérdésről a jövőben jobb ítéletet lehetne alkotni, mint a jelenben.⁶ De legalább a jelenkori „jövőben" meg kellene próbálni újra érvényre juttatni azt az álláspontot, ami az akkori „jelenben" - 1921-től - már létezett. És talán jobbak most a kilátások, hogy a hatalmas szennyáradat, melyet a nácizmus ámokfutása hozott felszínre, lassan leülepedve ismét szabad látást enged a „távol" körvonalaira.

II. Rudolf Steiner és az első világháború

Rudolf Steiner műveiben fontos helyet foglal el az első világháború. Számtalan előadása foglalkozik evvel a témával, s a háború ideje alatt tartott előadásaiban minden alkalommal tudatosította is hallgatóiban ennek okát. Az első világháborúban és a háború révén az antropozófiai mozgalom sokkal intenzívebben kötődött a korhoz és a történelmi eseményekhez, mint korábban. Steiner a háborút olyan történésként fogta fel, ami őt különös mértékű közbelépésre indította. Olyan háttérként érzékelte, amely előtt az általa képviselt szellemi áramlat jelentőségét élesebben és markánsabban kifejezésre lehetett és kellett juttatni, s mellyel kapcsolatot kellett teremtenie. „Ez egy komor időszak; nem az a helyzet, ami megengedné, hogy kitérjünk az elől, ami szellemileg is hatalmas krízisként vonul át az emberiség szellemi fejlődésén. Oly lényegbe vágó ez a korszak, hogy megbocsáthatatlan lenne, ha e mélységesen komoly órán nem tartanánk szem előtt mindannak jelentőségét, aminek meg kell történnie az emberiség fejlődése érdekében, ha képesek vagyunk arra, hogy ezt szellemtudományos megközelítésből tegyük." - mondja egy 1916-os előadásában.⁷

Steiner figyelmének központjában a háború kitörése és ennek okai álltak. Ezeket az okokat számtalan síkon és perspektívából mutatta be. Ez néha megtévesztőnek, sőt „ellentmondásosnak" tűnhet, de elsősorban példaadó jellegű mindama történetírások számára, melyek témájukat annak minden valóságos dimenziójában ki akarják fürkészni. Steiner beszél az emberiség sorsának megfigyeléséről és a 19. században kifejlődött világgazdaság szövevényéről, az első világháború előestéjén, de a Szarajevóban meggyilkolt osztrák trónörökös lelkének halál utáni sorsáról is; vagy aprólékos fejtegetéseket közöl a Berlinben és más helyeken 1914 július 31-én és augusztus elsején lejátszódott eseményekről. Az első világháború témáját feldolgozó 1916-17-es előadásainak középpontjában a „Kortörténeti megfigyelések" állnak.⁸ Steiner történelemszemlélete a perspektívák váltakozása miatt minden kívülálló számára sokkoló hatású, ugyanakkor rengeteg összefüggést tár fel, melyek felhasználása igen gyümölcsöző és frappáns lehetne, ha a történettudomány azonosulni tudna velük.

Amilyen sokrétű elismerést vívtak ki Steiner egyéb kezdeményezései, olyan keservesen mostoha bánásmódban részesültek kortörténeti fejtegetései. Gondolataitól többnyire sértődötten elzárkóztak és a „méregszekrénybe" helyezték, ahelyett, hogy gyümölcsöztették volna. Steiner kortörténeti javaslatainak, illetve indítványainak hasonló a sorsa, mint Steiner megállapítása szerint Goethe természettudományos kutatásainak, melyeket ugyanis csupán kuriózumként kezeltek, majd tudományos szempontból tudomást sem véve róla félretettek.

A jelenség egyik oka, hogy az első világháború alkalmat adott Steiner számára, hogy nagyobb nyomatékkal, differenciáltabb módon tegyen megfigyeléseket az európai népek életére, s azok komplex egymásra hatására vonatkozólag, mint ezt korábban tette. Ez - természetszerűleg - erős indulatot váltott ki a megbántott, felszított nacionalizmus részéről. Steiner az első világháború során abban látta feladatainak egyikét, hogy megvédje „Közép-Európát" és speciálisan „Németországot" - és evvel összefüggésben egy meghatározott spirituális kultúrát - a pusztító szándéktól, melyet az antant hatalmak háborúvezetésének hátterében érzékelt. Ezt azután úgy értelmezték, mintha Steiner csatlakozott volna a központi hatalmak militarista hadvezetéséhez, sőt, mint „pangermanizmust", bár szó sem volt egyikről sem. Az első világháborúból származó professzori manifesztumokkal és más intellektuális nyilatkozatokkal való felszíni hasonlóságok alkalmat adhattak a félreértésre. Rudolf Steiner nem pacifizmusból „lázadt" az első világháború ellen - de nem mutatott háborús lelkesedést és pártosságot sem. Ha hangsúlyt helyezett Németország és Közép-Európa megvédelmezésére, azt nem érzelmi hozzáállásból tette, hanem mert fölérendelt spirituális okokból szükségszerűnek tartotta; és azért, mert ebben a háborúban Németországot és Közép- Európát egy másik, súlyosabb értelemben látta fenyegetve, mint ahogyan az antant oldalán álló nagyhatalmakat: „Tisztában kell lenni azzal, hogy a Közép-Európában összezsúfolódott népességet egész más szemszögből kell megítélni, mert itt az „emberi" került szorult helyzetbe; ellenben az, ami körülötte van, legalábbis még meglehetősen hosszú ideig - míg bizonyos állapotok fel nem lépnek, feltéve, hogy a háború még évekig eltart - csak állami és politikai szempontból ítélhető meg. Közép-Európa számára szellemi javakról van szó, a lélek fejlődéséről és mindarról, amit évszázadok alatt megteremtettek. Nyilvánvaló őrültség lenne azt hinni, hogy a periférián hasonló dolgokról lehet szó; egy ilyenfajta kijelentés a gondolkodás hiányát feltételezné.⁹ Végül is a nemzetiszocializmus későbbi, szörnyű jelenségét annak bizonyítékaként tekinthetjük, hogy Németországban a „lélekfejlődés" veszélyeztetettsége valóban oly mértékben fennállt, ahogy itt Steiner ábrázolta.

A Németországgal szembeni általános vagy messzemenő értetlenség (már akkoriban) a háború kitörésével kapcsolatos események szellemtelen és gondolatok nélküli szemlélésében is megnyilvánult, ami azután rendszerint odáig vezetett, hogy a bűnösséget a központi hatalmakra hárították. Ebben a közegben Steiner számára Jacob Ruchti brosúrája olybá tűnt, mint egy fénysugár, mely átragyog a mindent elborító ködfelhőn, és annál is inkább jelentős, mert egy semleges országból származik. Ruchti írását Steiner 1916- ban a „Kortörténeti megfigyelésedben említette, és 1917-ben cikket írt róla az egyik lapnak. Különös érdeklődéssel szemlélte Ruchti azon próbálkozását, mellyel éles fókuszba állította Nagy-Britannia - különösen Grey külügyminiszter - magatartását a júliusi krízis során. Az írás tükrében a brit vezetés - kifelé közvetítő vagy éppen elterelő - hozzáállása a valóságban háborút kiváltó hatásúnak mutatkozik.

1919-ben Steiner rendkívül fontosnak találta, hogy német oldalról protestáljanak a versailles-i szerződés megállapítása ellen, miszerint a világháború egyedüli bűnöse Németország, ill. megakadályozzák annak rögzítését.¹⁰ Ellenintézkedésként amellett szállt síkra, hogy mindazon eseményeket, melyek német oldalról közvetlenül megelőzték a háborút és a hadüzeneteket, feltétel nélkül hozzák nyilvánosságra. Ezzel összefüggésben szorgalmazta Steiner a „Megfigyelések és emlékezések" című munka megjelentetését, melyben Helmuth von Moltke (1848- 1916) - a háború kezdetén a német vezérkar főnöke - leírja az 1914 július 31-i és augusztus 1-jei berlini eseményeket. Moltke ezen feljegyzései eredetileg személyesek voltak, feleségének szánta őket, de az 1919-ben kialakult helyzetben, fölérendelt okokból Steiner indokoltnak tartotta megjelentetésüket. Ezzel az írással akarta bemutatni, hogy a német politika felelősei ezekben az órákban egyáltalán nem valamiféle régóta dédelgetett terv megvalósításán dolgoztak, hanem a minduntalan új körvonalakat adó felfejlődésre reagáltak kaotikusan és zavarosan. Rá akart világítani, hogy a német hadüzenetek nem politikai stratégiákat, hanem végeredményében Moltke katonai logikáját juttatták érvényre, s éppen ezért nem lehet szó abban az értelemben a németek egyedüli bűnösségről, pontosabban tervszerű agressziójáról, ahogyan a versailles-i szerződés azt megfogalmazta. A Schlieffen-terv¹¹ katonai logikáját éppen azért fogadták el 1914 augusztus l-jén Berlinben, mert nem létezett biztos ítélőképességű, célratörő politika, mely a tervet alárendelt helyre utalta volna. A német politika a világháború előestéjén - azt mondhatnánk - sokkal kevésbé volt képes bármilyen értelemben célirányosan rosszindulatú lenni, mint ahogyan azt feltételezték róla. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna Németországban is rosszindulatúak - ún. háborús izgatók -, de a júliusi krízis idején nem nekik volt döntő befolyásuk a politikára.¹²

Hogy ma - a nácizmust követő korban - megfelelően ítélhessük meg azt, ahogyan Rudolf Steiner a központi hatalmakat védte, hogy ne rögtön analógiákkal és gyanúsításokkal reagáljunk, melyek bár kézenfekvőek lehetnek, de félrevezetők is, Steiner világháború alatti működésének egy további, ezzel összefüggő aspektusára kell utalnunk. 1917-ben, vagyis a háború vége előtti esztendőben vázolta fel Steiner először a hármas tagozódást, mint olyan szociális gondolkozást és cselekvést, mely megfelelő lehetett volna Közép-Európa (fenyegetett) spirituális impulzusának. Steiner első sikertelen próbálkozása 1917-18-ban arra irányult, hogy osztrák és német államférfiakat nyerjen meg ahhoz, hogy ezt saját programjukká téve, hirdetve a világ felé, szembehelyezzék az amerikai elnök, Wilson „tizennégy pontjával". Hogy e közép-európai államférfiak nem voltak készek magukévá tenni ezt a gondolatot, újabb bizonyíték volt arra, hogy az a szellemi tartalom, mely háborújuknak értelmet és jogosultságot kölcsönözhetett volna, valójában nem volt meg bennük elegendő mértékben. A hármas tagozódás inaugurálása azonban azt bizonyította, hogy Steiner eltökéltsége nem annak a német - közép-európai politikának nyomdokain haladt, mely a császárságtól a harmadik birodalomig ténylegesen egyre reakciósabb, destruktívabb vonásokat fejlesztett ki. (...)

Az angol politika látszólag és a valóságban

George Bemard Shaw drámaíró azon kevesek közé tartozott, akik angol oldalon állva világos képpel rendelkeztek saját kormányuk első világháborús politikájáról, s ezt ki is mondták. Show - néhány tevékeny személyiség ismeretségének segítségével, s nem hagyva magát a merő propaganda-frázisoktól elkábítani - meglehetősen realista módon vázolta fel a háború kitörésének eseményeit:

„A szerbek merényletet követtek el az osztrák trónörökös ellen, Ausztria esztelen ultimátumot küldött Szerbiának, Oroszország felhívást intézett a szláv- ság védelmében és mozgósított Ausztria ellen; Németország, aki Ausztria szövetségese volt, és jól tudta, hogy Franciaország Oroszország oldalán áll, rátámadt a francia köztársaságra, azt remélve, hogy szétzúzza azt, még mielőtt Oroszország nehézkes haderőit hatékonyan bevethetné. Végül kibújt álarca mögül a brit háborús szándék is, és a háttérből kilépve szembehelyezkedett a halálra ítélt hatalmakkal, akik megkockáztatták az angol tengerészhad provokálását és azt, hogy Antwerpenbe masírozzanak. Amikor ezt a brit oroszlán utolsó ugrásának neveztem, észrevételem hallatán az oroszlán „hurrát" üvöltött gyönyörűségében, bár eközben dühösen rám vicsorította fogait, mert „báránybundáját", mellyel még mindig takargatni óhajtotta magát, leráncigáltam.

Sir Edward Grey az utolsó pillanatig nem akarta feláldozni ezt a báránybőrt. Ő talán még az utolsó pillanatban megakadályozhatta volna a háborút, ha Sasonow és Cambon¹³ heves követelésének engedve nyilatkozatot tett volna, olyan nyilatkozatot, hogy Anglia harcolna, ha Németország megtámadná Franciaországot; és ha tudtára adta volna a császárnak, hogy bízhat abban, hogy a nyugati demokrácia - egy orosz támadás esetén - a barbár keleti szomszédjával folytatott háborúja közben nem fogja hátba támadni. Ha Franciaország visszautasította volna ezt a megtisztelő megállapodást - és nehéz elképzelni, hogy a francia közvélemény ezt eltűrte volna akkor a császár csak a franciák és Oroszország ellen harcolt volna ahelyett, hogy végül szembe került majdnem az egész világgal. De Sir Edward Grey ezt nem akarta. Buzgólkodott; izgatott volt, könyörgött még egy kis konferenciáért, de semmiért sem akart kezeskedni, még Belgium védelméért sem. Semmit sem tett, és mindenről beszélt, egy dolgot kivéve, ami Németországot talán távol tarthatta volna Franciaország határaitól. Ha ezt kimondta volna, az angol oroszlán nem lendülhetett volna ugrásra. De a brit oroszlánnak nem volt ínyére, hogy akadályozzák az ugrásban. Ettől a pillanattól kezdve mindaddig, amíg az oroszlán körmei közt nem tartotta ájult áldozatát, egyetlen szó volt érvényben Angliában a békéről: az ugyanis, hogy aki erről prédikál, az hazaáruló. A békejavaslatokat békeoffenzíváknak nevezték.

Távol áll tőlem, hogy elítéljem ezt a hozzáállást (...) Ha a háborúnak jönnie kellett, akkor lényeges volt, hogy eljött, még mielőtt a német flotta egyensúlyba került volna az angollal. Nehéz Angliának szemrehányást tenni azért, hogy harcolt és győzött, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy Németország egy Oroszország elleni harcban vesse be erőit, mely harcból könnyen lehet, hogy megerősödve került volna ki. De ha Anglia babérkoszorúra vágyik, le kell mondania az olajágról. Ha mindent megtett a háború megakadályozásáért, annak az egy dolognak a kivételével, ami nyilvánvalóan megakadályozhatta volna a háborút, akkor a történelem bizonyára azt a következtetést fogja ebből levonni, hogy azért nem akadályozta meg, mert alapjában véve egyáltalán nem akarta megakadályozni.¹⁴

Hasonlítsuk össze Show elemzését Ausqit angol miniszterelnök 1914 augusztus 6-án tartott parlamenti beszédével, mellyel a brit háborús belépést megindokolja: „Ezekben a napokban, amikor úgy tűnik, az erőszak felülkerekedik az emberiségen, mi azért az elvért küzdünk, hogy - a nemzetközi tisztesség ellenében - ne nyomja el egy erős és uralkodó hatalom önkénye a kis nemzeteket. Nem hinném, hogy egy nagy csatába bármely nemzet valaha is tisztább lelkiismerettel lépett volna be; hisz mi nem területünk bővítéséért és nem saját érdekeinkért harcolunk, hanem azoknak az alapelveknek a védelméért, melyektől a világ civilizációja függ.¹⁵ E mondatokat olvasva, s közben szem előtt tartva a valós eseményeket, senki sem állíthatja, hogy Angliát illetően igazságtalan lenne a „képmutatás" gyakran emlegetett vádja.

Rudolf Steiner egy 1914. decemberi beszélgetésben annak a véleménynek adott hangot, hogy Bismarck a háború kitörésekor épp úgy cselekedett, mint az angol államférfiak, de neki nem volt szüksége morális mentségekre, kibúvókra;¹⁶ vagyis azt a fajta „reálpolitikai" tisztességet gyakorolta, amit a világ - jogtalanul - brutalitásként értelmezett. Ausqit beszéde extrémen példázza azt a hajlamot, hogy a saját érdekeket egy „morális ürüggyel" elkendőzzék. Shaw viszont e tekintetben úgy beszél a fenti szövegrészletben, mint egy angol Bismarck, aki kimondja az önálló beavatkozást a háborúba, de ezt nem burkoltan teszi, s így nem vezeti az emberiséget látszat-argumentációk és látszat-okok ködébe.

Shaw a maga kissé frivol módján világítja át azt a ködöt, melyben az angol cselekedetek a háború kitörésekor rejtve maradtak, és amelyet csak még átláthatatlanabbá tettek az olyan nyilatkozatok, mint Ausqit alábbi szavai. „A német militarista gépezet jelenlegi elpusztítását a brit külpolitika teljesen törvényes akcióban, minden eltökéltségével, türelmével, agyafúrtságával és erejével - amint azt Angliával kapcsolatban már megszoktuk -, és lenyűgöző sikerrel, tervszerűen végrehajtotta. így van ez avval az egészen elképesztő angol képességgel is, melyben saját magunk előtt elkendőzzük azt, amit teszünk. Egy angol soha nem tudja, mit tűz zászlajára a Foreign Office; nem mintha a külpolitika sikeresen el tudná titkolni intézkedéseit, ha komolyan kutatnának utánuk, hanem mert egy angol nem akarja ismerni azokat. Ösztöne azt súgja, jobb neki, ha nem ismeri őket.¹⁷

Minél jobban kiterjedt a XX. században Nagy-Britannia és az őt követő USA hatalma, annál inkább fejlesztette ki ez a Shaw által említett ösztön azt a szükségletet - és azokat a lehetőségeket -, hogy ráerőszakolja magát az emberiség többi részére. Ennek a hatalomnak az alapja (ti. az emberiség többi részében, a szerk.): a félelem a XX. századi világpolitika valóban releváns vonalaival való szembenézéstől, és az a hajlam, hogy előzékeny alázattal illegitimnek és rosszindulatúnak tekintsenek minden ellenállást az anglo-amerikai impulzussal szemben. A XX. század történelmi szemléletmódjában az angol és amerikai impulzusok az ártalmatlanság áthatolhatatlan ködébe vesznek; ezzel szemben más hatalmak cselekedeteit dagasztják a tulajdonképpen döntő, „rosszindulatú" tettekké, akkor is, ha azok valójában csak reakciók voltak, vagy egy ketrecet zúztak szét, amelyet a brit-amerikai „őrzők" tákoltak össze. Azok a lények, akiket ilyen ketrecbe zárnak, tényleg nagyon felbőszülnek; ezen senki sem csodálkozhat. Abban a módban, ahogy a háborús indítékot meghamisította, azaz egy másik hatalmat „provokált bele" egy olyan háborúba, melyet tulajdonképpen maga akart kirobbantani és levezényelni, az első világháború láthatóvá teszi annak a politikának tipikus eljárásmódját, melyet aztán a XX. században különösen amerikai részről tovább folytattak. Amerika belépése a második világháborúba, miután Japán 1941-ben lerohanta Pearl Harbour-t, Kuwait iraki bekebelezése után az öbölháború 1990/91-ben, és a Kosovo-i háború 1999-ben - különböző módon - további példái az ilyesfajta eljárásmódnak.

Mindaddig, amíg ezt nem szívesen veszi észre, az uralkodó történelemszemlélet csak egy negatív lenyomat formáját adja, melyhez a pozitív oldalt még meg kellene találni. Ehhez szeretne hozzájárulni ez a publikáció.

(Fordította: Toll Tünde)

Jegyzetek

* A cikk megjelent az Europaer 4. évfolyam 9/10, 2000. július-augusztusi számában.

1 Georg F. Kennan: Bismarcks europaisches System in der Auflösung. Die französisch- russische Annaherung. Berlin, 1981, 12. old.

2 Alapvető könyvek: Fritz Fischer: Griff nach der Weltmacht. Die Kriegszielpolitik des kaiserlichen Deutschland 1914-1918. Düsseldorf 1961, és F. Fischer: Krieg der lllusionen. Die deutsche Politik von 1911-1914. Düsseldorf, 1969. Fischer a maga tudományos munkáját kifejezetten a szövetségi köztársaság nyugati integrációjához való hozzájárulásnak tekintette.

3 A népek együttélése reménykeltő jelének tekinthetjük, hogy a császári Németország viselkedését illetően angol és amerikai történészek több megértést tanúsítanak, mint Németországban. Ezt mutatják pl. G. F Kennan (Bismarcks europaisches System in der Auflösung. Berlin, 1981, és Schiksalhafte Allianz, Köln, 1990.), Henry Kissinger (Die Vernunft der Nationen. Uber das Wesen der Aussenpolitik. Berlin, 1994), és Niall Ferguson (Der falsche Krieg. Der erste Weltkrieg und das 20. Jahrhundert. Stuttgart, 1999). Másrészt azonban ezek a történészek sohasem világítják át az angolok világháborúban mutatott viselkedését olyan mértékben, mint ahogy az tulajdonképpen szükséges lenne.

4 Ruchti később hivatalos felkérésre írt egy kétkötetes munkát Geschichte der Schweiz wahrend des Weltkrieges 1914-1918 (Svájc története a világháború alatt. Bern, 1928) címmel. Ebben - Svájc szerepének puszta leírásán túl - a háború kitörését, tartamát és befejezését illetően - a nemzetközi politikára vonatkozó rendkívüli betekintéssel találkozunk.

5 Moltkével kapcsolatban lásd: Helmuth von Moltke 1848-1916. Dokumente zu seinem Leben und Wirken. Basel, 1993. Elsősorban a második kötet rendkívül érdekes felvilágosításokkal szolgál az első világháborúra vonatkozóan - különösen spirituális szempontból.

6 R. Steiner: 1921. 03. 21-i előadás, GA 174/b, 354. old.

7 R. Steiner: 1916. 02. 13-i előadás, GA 167, 29. old.

8 A R. Steiner összkiadásban (GA) 173. ésl 74. számú kötetek.

9 R. Steiner: 1916. 12. 4-i előadás, GA 173, 44. old.

10 A Versailles-i szerződés 231. pontja ezt a bűnösséget ténylegesen proklamálta.

11 A Schlieffen terv a németek régóta kidolgozott, Oroszország és Franciaország ellen irányuló kétfrontos háborúra vonatkozó haditerve volt. Ez a terv Franciaország ellen offenzív, Oroszország ellen defenzív hadviseléssel számolt. Úgy gondolták, hogy a Franciaország elleni győzelmet biztosítani kell, még mielőtt a nehézkes orosz mozgósítás teljesen életbe lépne.

12 Vö. Rudolf Steiner megjegyzéseit Moltke rásának tervbe vett publikálásához. A megjelenést a legfelsőbb hadvezetés intervenciója megiúsította, ami egy nagyon jellemző, szimptomatikus epizód. Ma minden releváns dokumentum megtalálható a Helmuth von Moltke 1848-1916. Dokumente zu seinem Leben und Wirken (Basel, 1993) c. mű első kötetében, 375-431. oldalak.

13 Oroszország akkori külügyminiszteréről és Franciaország angol nagykövetéről van szó.

14 G. B. Shaw: Winke zur Friedenskon- ferenz. Berlin 1919, 24-26. oldalak.

15 Idézet Emil Ludwig: Juli, 1914. c. műve (Berlin, 1929, 197. oldal) alapján.

16 Karl Heyer: Kaspar Hauser und das Schiksal Mitteleuropas im 19. Jahrhundert. Basel, 1999, 245. oldal.

17 Shaw: i.m. 8. oldal.

^ugrás az oldal tetejére

Buella Mónika

Új Atlantisz felé

Ebben az évben - mint azt már az újság hasábjain hírül adtuk - a VII. Nemzetközi Építészeti Biennálét rendezték meg Velencében a Giardini Pubbliciben, ahol Magyarországnak önálló kiállítási pavilonja van. Az 1895 óta megrendezésre kerülő biennálé területén 1909-ben épült föl a magyar pavilon Maróti Géza tervei alapján, aki a századfordulón a magyar szecesszió egyik művészegyénisége volt. Az eltelt majdnem 100 év alatt az épület sok viszontagságot, átépítést és fölújítást megélt, jelenlegi állapota az 1991-ben megkezdett rekonstrukció köztes, de igen szép állapotát tükrözi. Az ezredforduló kiállításának témájaként a rendezők a „VAROS"-t jelölték meg, szép jelszót is illesztettek mellé: Több etikát, kevesebb esztétikát! A magyar rendezők - Gerle János nemzeti biztos irányításával - sajátos tartalommal töltötték meg e sokféleképpen értelmezhető mondatot. A tervező, Maróti Géza 2000-ben ismét megjelenik az épület falai között...

„Maróti Géza, a velencei biennálé magyar pavilonjának tervezője húsz éven át foglalkozott az elsüllyedt Atlantisz kultúrájának kutatásával, és hatalmas kultúrtörténeti munkájának részeként rekonstruálta a fővárost. A velencei kiállítást nyitó modell tisztelgés a 125 éve született építész előtt. Atlantisz fővárosa ősképe minden azóta született városnak és szimbóluma a teljes pusztulásnak is. Az atlantiszi kultúra jelképe az Ember és a Föld harmonikus és gyümölcsöző együttélésének. Atlantisz elsüllyedése fenyegető figyelmeztetés e harmónia megbomlásának következményeire. (...) A városok egykori belső rendjét, környezetével fennálló egyensúlyát meggyötörte és összetörte a csak az anyagi szférát érzékelő, gazdasági érdekek által vezérelt várospolitika. A racionalitás álarca mögé bújó szeretet- lenség, az urbanisztika és a logisztika szövetsége a városok halálát okozzák. A városlakó éppen úgy nem talál többé szellemi és érzelmi támaszt a maga környezetében, mint a rendre kipusztuló állatfajok a sivataggá tett természetben. Így veszti el természeti lényét a városban felnövő gyermek is. (...)

Az Új Atlantisz az Ember és a Föld lelki-szellemi egységének helyreállítása, amely a Földnek, mint eleven lénynek, fizikai, lelki és szellemi szféráinak megismerésén és tiszteletbe vételén és önmagunk belső békéjének megteremtésén alapul. A városok és a táj állapota közvetlenül összefügg a személyes és közösségi élet minőségével. (...) A környezetalakításban a helyi és közösségi érdekeknek kell érvényesülniük, amelyeket csak teljes elfogulatlansággal, múltat és jövőt egybelátó szemmel lehet áttekinteni. A környezet egészséges alakításához minden ember hozzájárulhat önmaga felemelésével, az élet iránti felelősség felismerésével. (...)

Az Új Atlantisz építészete a városok és a táj, a természet és az emberi közösségek évszázadok alatt, de különösen a huszadik században ütött sebeinek gyógyításával kezdődik, és a földből és a kozmoszból, a múltból és a jövőből és a szabad emberi fantáziából kicsírázó városok felé tart. Aj. új évezred építészetének kulcsa a kommunikáció az Ember és a Föld között, az ember és embertársai között, az ember és önmaga, az ember és az Isten által kezébe adott jövőbeli lehetősége között." (Részlet a kiállítási katalógusból, Gerle János és Szegő György írásából).

A magyar kiállítás minden részletében ezt a fenti, súlyosan igaz gondolatot kívánja megjeleníteni. Démonikusan átalakuló tájformák és növényi struktúrák; egy budapesti kávéház ébredése; Józsefváros rehabilitációja; Szabadka, Kecskemét és Kassa városrendezési elképzelései; a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának tagjai számára „Kapu múlt és jövő között" címmel kiírt pályázat eredményei; a Pécs csoport munkái és gondolatai; egy félig kész fonott fedeles koporsó, mint lélekhajó; szakrális geometria cím alatt megépült templomok képei, a Kós Károly Egyesülés tagjainak kiírt „Pilisszentlélek - a jövő városának alapköve" című pályázat válogatásai; egy pilisi tájtemplom; Kárpát-medence erődítményei; és a Tarot-mandala...

Minden egyes alkotásnak vagy alkotócsoportnak „múltja" van, a bemutatásra kerülő kiállított tárgyak vagy képek pedig ezen múltnak sűrítményei. Nem megépült házakat láthatunk, hanem a kiállítók tárgyiasult gondolatait, amelyek az ember és természet, az ember és ember közötti kapcsolat minőségét határozzák meg. Hihetetlen tömörséggel épülnek az Új Atlantisz gondolata köré.

Döbbenten sétál az ember a magyar pavilonban, a csöndes szemlélődésben legfeljebb egy-egy mobiltelefon ciripelése zavarja meg. (Jó lenne beszélni, mert hátha fontos, de olyan kínos ebben az áhítatban. Most fölvegyem vagy kikapcsoljam?) A pavilon közepén egy hatalmas növényi alakzat tör az ég felé, amely formailag tökéletes ellentéte az épület előtti városmakettnek. A „növény" hátterét a római ókeresztény templom, a Santo Stefano Rotondo félig felépített modellje adja. A falakon fotók, rajzok, írások hihetetlen mennyisége. A kiállításon nem lehet csak úgy végigszaladni, vagy csak úgy bekukkantani. A megértéshez türelem és akarat szükséges.

Június 15-én volt a magyar pavilon megnyitója, a többi nemzeti pavilont is ebben a néhány napban folyamatosan nyitották meg. Kíváncsian sétáltunk körbe, mit szeretnének bemutatni mások. Találkoztunk még félig kész pavilonnal, becsöppentünk mások megnyitójára is. Kicsit szédelegve kerestünk kapaszkodót a rövid séta után, biztosan erre a kiállításra készültek a magyarok? A németek Berlin városrendezési elképzeléseit mutatták be hatalmas színes térképeken - Berlin városa 1940-től datálódik. Az olasz pavilonban kép- és hangzavar: hatalmas képernyők sorfala között lehet elmenni, amelyben emberek arcai láthatóak és folyamatosan beszélnek; fogalmam sincs, mi ez. Az amerikai légkondicionált kiállítóteremben furcsa színes formákat láthatunk, néha sötét van, néha villognak a fények, majd a végén egy számítógépekkel berendezett térbe kavarodunk ki. Eltévedtünk, és itt még dolgoznak? Kiderül, a kiállítás lényege: a számítógépekhez bárki leülhet, a legújabb programok segítségével tervezhet „valamit". Talán a kiállított formák is így készültek? (Nem tárgyak, mert a tárgyakat szerintem lehet valamire használni, vagy kifejeznek valamit - ezeknek a formáknak a mondandójára nem jöttem rá.) Sajnos nem tudtam magam túltenni a fekete számítógépek látványán. A csehek hatalmas fotókkal borították falaikat, amelyekről árvíz által pusztított tájképek és panelvárosok néznek le ránk. A franciáknál végkép elbizonytalanodtunk - ők még biztosan csak ezután építik fel a kiállítást. A termek üresek, a falak viszont megvonalazott kézírással, kék és piros színnel teleírva. Később valaki azt mondta, a teremben a kiállítás ideje alatt rendezendő programokról szólnak a falak, és más már nem is kerül oda. Szóval ez így van kész. A japánok pedánsak: csillogó fehér apró kővel van felszórva a gyep helye, benne apró fehér műanyag margaréták állnak szabályos rendben. Ez folytatódik egy kicsit bent is. A művész jellegzetes japán mosollyal az arcán éppen interjút ad. Szemlátomást büszke a műre. Én egy kicsit ingerülten keresem a valamit, amit gondolatnak lehet nevezni - beismerem, előítéleteim vannak, utálom a műanyag virágot. Az ausztráloknál egy kicsit megenyhülök. A hatalmas falat sok apró képeslap borít, amely eggyé formálódva egy épülettömeget mutat annak, aki fölfedezi. A képeslapok szépek és kedvesek, végre lehet mosolyogni - elvihet mindenki egy-egy lapot a falról, alatta még sok van, jut mindenkinek. Nézzük már meg az oroszokat! Utolsó simítások folynak, két ember ügyködik még egy ventilátor társaságában. A teremben a padlón fekete szigetelőpapír van leterítve, a falak mentén fehér murvával megszórva. A falakon barna képek lógnak, egy letűnt korszak pusztuló emlékei. Omladozó kastélykorlátok, bedőlt kerítések, parlagon hagyott földek. A kiállítás elegáns, fájdalmasan szép. Vajon mi az ő jövőjük?

A döbbenet és kétkedés csak tovább erősödött bennünk. A magyar pavilon bizony elüt a többitől. Nincsenek az első benyomásra építő óriásposzterek, nincsenek fényeffektusok, minden áll, ugyanakkor iszonyú erővel mondani akar valamit. A mondandó megvitatásáig azonban először el kell jutni a megértéshez. Itt azonban már kétségeim vannak! Ebben a hömpölygő tömegben vajon vannak-e emberek, akik megállnak, hajlandók olvasni és gondolkodni az itt megfogalmazott felvetéseken? Vagy a többi rendezőnek van igaza, akik jól érzékelhetően egyszerűbb és hatásosabb eszközöket - és feltehetően egyszerűbb mondanivalót - választottak?

Ezután még egyszer visszasétálunk a magyar pavilonhoz, elbúcsúzunk. Ha úgy gondolom, hogy minden nemzet komolyan vette a biennálé felhívását, és gondolatainak legjavát tette közzé, csak egy fohásszal lehet elbúcsúzni:

„Urunk és Atyánk:
Köszönjük, hogy új kezdetet ajándékozol nekünk.
Mi lenne velünk, ha mindig csak a múltból kellene élnünk? Mi lenne, ha mindig fogva tartana bennünket a múlt.
Köszönjük, hogy nem kötsz minket a múlthoz,
Köszönjük, hogy megbocsátó szeretettel hordozod a múltat És szabadságot ajándékozol nekünk, Hogy egymásért és egymással élhessünk.
Adj szeretetet, hogy el tudjuk fogadni egymást.
Add nekünk azt az örömöt, hogy együtt szolgálhassunk Neked!
Sokszor nem tudjuk, jó-e, amit tenni akarunk.
Ezért kérjük: Urunk, légy velünk!"

U.i.: Az Új Atlantiszról majd egy másik cikkben írok.

^ugrás az oldal tetejére

Nevelésművészet

Kálmán István

A Waldorf felébred (?) és marad

Támadások a magyar Waldorf-mozgalom ellen

Az utóbbi időben több újságban is jelentek meg írások¹, melyekben a szerzők - közvetve vagy közvetlenül - támadják a Waldorf-iskolákat, a Waldorf-pedagógiát; azt a világszerte egyre jobban terjedő nevelésművészetet, mely a Rudolf Steiner alapította szellemtudományos emberismeret alapján az egész világban új iskolarendszert teremtett. A támadások különböző irányokból jönnek. Valószínű, hogy a legtöbb Waldorf-pedagógus és szülő figyelmét elkerülte Gál Péternek még 1997-ben megjelent könyve² melyben a szerző igyekszik lejáratni mind a Waldorf-pedagógiát, mind annak szellemi forrását, az antropozófiai ember- és világismeretet. A könyvhöz írt ajánlásában (kelt 1994- ben) Mayer Mihály pécsi megyéspüspök az alábbiakat írja: „A világon sokfelé, így a posztkommunista országokban is terjednek olyan nézetek, mozgalmak, szekták, amelyek a vallás látszatával próbálják megérinteni főleg a nem hívő és a hitüket csak felületesen ismerő embertársainkat. Ezek a mögöttes indítékaikat elrejtő, az ember transzcendencia-igényére építő alternatívák látszólag a megváltás hatékony módszereit kínálják. Tanításaik azonban mind a keresztény hit, mind a tudományos gondolkodás számára elfogadhatatlanok. Mivel az áligazságok csak kétes értékű gyümölcsöket teremhetnek, az ember igazi természetfeletti reményeit nem teljesíthetik, az elkötelezett kereszténynek, de minden becsületesen gondolkodó embernek is kötelessége rámutatnia a bennük meghúzódó megtévesztésre. (...)" A püspök úr úgy gondolja, hogy Gál Péter könyve a kereszténység védelmében a hívők felvilágosítását szolgálja. Ez így is van - a római katolikus egyház szempontjából nézve. De más a helyzet, ha a kérdést emberismereti és történelmi szempontból tekintjük át. A katolikus egyház máig nem adta fel több évszázados küzdelmét a „felvilágosodás" ellen. Sőt, a legradikálisabb eszközökkel igyekszik elleplezni a kereszténység tulajdonképpeni titkát: az ember igazi lényének Krisztushoz való viszonyát.

Ezért teljes mértékben érthető, hogy a katolikus egyház az antropozófiailag orientált szellemtudomány ellen fordul. A szellemtudomány ugyanis olyan igazságokat hoz felszínre - mint pl. az egyház által tagadott pre-egzisztencia, vagy a reinkarnáció -, amelyek ha a hívők tudatába kerülnének, akkor nem ők veszítenék el a hitüket, hanem a katolikus egyház a hívők lelke fölötti hatalmát.

Naiv dolog lenne Gál Pétertől megkövetelni, hogy a tudomány szigorú szabályai szerint, egy tudós lelkiismeretével foglalkozzon könyvének témájával, azaz hogy olvasóit hozzásegítse a tényekre és azok összefüggéseire vonatkozó tárgyilagos ítélet kialakításához. „Steiner egész gondolatrendszerének ingatagsága onnan ered, hogy az úgymond természettudományos módszer szerint végrehajtott lelki megfigyelésekből kívánt a világ egészére vonatkozó általános megállapításokat tenni. Ebben egészen hasonlatos a marxizmushoz és minden, magát tudományos filozófiának kikiáltó elmélethez." (I.m. 107-108. old.)

Éppoly naiv dolog lenne Gál Péterrel vitába szállni, mert az egyház azon álláspontján áll, amely minden szabad vitát teljesen kizár.

„Valójában az evangélium szerinti mondanivalóját a Názáreti Jézus nem szánta 'titkos tudománynak', s nem beszélt semmilyen magasabb világok és szellemi hierarchiák megismerési fokairól, csupán Isten országáról, a feltámadásról, s az ezekben való részesedéshez nem 'gyakorlatokat' írt elő, hanem így szólt: 'Aki hisz és megkeresztelkedik', az átveheti a megváltás ajándékát, az már velem van, az már részese Isten uralmának." (I.m. 123. old.)

Ezért fölösleges kimutatni, hogy ismerete az antropozófiáról mennyire felszínes, összefüggéseikből kiragadott idézetei milyen tendenciózusok, és nem riad vissza az objektív hazugságoktól sem. „Steiner fontosnak tartja a 'golgotai misztériumot', érdekes azonban, hogy sohasem beszél a húsvéti feltámadásról..." (I.m. 118. old.) Könyvének ugyanis nem a tárgyilagos ismertetés a célja, hanem az emberek elaltatása, hogy ne tudják megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Alapvetően fontos felismerni, hogy mi a célja az ilyen írásoknak: kioltani az egyre több emberben megszülető igényt, hogy élete legfontosabb kérdéseiben önmagából kiindulva saját ítélethez jusson, és megszabaduljon a tekintélyre alapozott dogmáktól. Ennek az individuális tudatnak a kialakítása ellen szól Gál Péter könyve, melyben az antropozófiát és a Waldorf-pedagógiát is a New Age-hez tartozó szellemi áramlatok közé sorolja, és a kereszténységgel ellenségesnek állítja be. Sokkal tisztességesebb lenne azt mondani, hogy a katolikus hívőnek a szellemi világról azt kell hinnie, amit a „csalhatatlan" pápa ex katedra kihirdet, és aki ezzel ellentétben a születés előtti létről vagy a reinkarnációról beszél, az eretnek, és mi feladatunknak tekintjük, hogy ezt a szellemtudományt és a szellemtudományos emberismeretből származó pedagógiát kiátkozzuk. A katolikus egyház nagyon jól tudja, hogy mi az, amit az embereknek nem szabad tudniuk, hogy a lelkek fölötti hatalmát továbbra is megőrizhesse.

„... kétségtelenül akadnak a Waldorf-iskolának pozitív vonásai is, ám ezekkel szemben a pedagógiai aggályok egész sora áll. Az okkult gondolkodásmód pedig, amely az egész tanítását áthatja, keresztényként teljesen elfogadhatatlan. S amikor a 'titkos tudományok' talaján értelmezik a kereszténységet, az kimeríti a meghamisítás fogalmát."

Magyarországon a Waldorf-intézmények létrejöttét a rendszerváltás, majd az új közoktatási törvény tette lehetővé. Negyven év kommunista uralom után egyszerre indultak az óvodák, iskolák, az óvónő-és tanárképzés - igen szerény anyagi támogatásokkal. A szülők körében fellépő igen nagy érdeklődés - ami a mai napig növekvőben van - intézményi területen túl gyors fejlődést eredményezett, amit lehet, hogy vissza kellett volna fogni. A magyar Waldorf-mozgalom tíz év után még mindig gyermekcipőben jár, még gyermekbetegségein sincs túl, még nem bizonyította, hogy képes felnőtté válni, de sejteti, hogy a jövő generáció számára ő fogja megvalósítani a „szabadságra neve- lés"-t, és az önigazgatás igazi intézményeit.

Ezért minden Waldorf-pedagógusnak és szülőnek kötelessége, hogy ezt az újszülöttet óvja, ápolja, kibontakozását segítse. Ehhez tartozik az is, hogy a támadásokkal szemben a megfelelő magatartást tanúsítsa: az igazság talaján állni, és a hazugsággal leplezetlenül és kíméletlenül szembeszállni.

1 „A Waldorf vagy fizet, vagy mehet" (Magyar Fórum, 2000. júl. 8.),
„Vizsgálat a Waldorf alapítványnál" (Magyar Nemzet, 2000. júl.)
„Keresik a kárt a II. kerületben" (Népszabadság, 2000. Jún. 16.)

2 Gál Péter: A New Age keresztény szemmel (Art Nouveau Kiadó, Budapest, 1997. 106-126. oldalig.

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

Ajánlás az önigazgatásra törekvő Waldorf-iskolák számára

Ha az intézmény (mezoszociális organizmus) középső szférájában, a jogi életben csúsztatás vagy alapvető hamisítás történik, akkor ennek a szociális egészre negatív hatása van; egyetlen funkció sem tud egészségesen működni, feladatát ellátni.

Ha „valaki" az intézményt tönkre akarja tenni, akkor a „közepet" kell megtámadnia.

A jogi élet lényegét érinti az a kérdés, hogy „ki jogosult döntéseket hozni? Ki a szuverén?"

Ha az intézményi konferencia többségi elven alapuló demokratikus döntésekkel hozza meg az egész intézményt érintő határozatait, akkor nemcsak a kisebbséget nem tudja megvédeni, hanem az önigazgatású iskola elveszíti identitását. Elkerülhetetlenné válik, hogy az iskola vezetését egy funkcionárius elit vegye át, akik azután legitimált szellemi ambíciójuk szerint akarják befolyásolni a konferenciát. Az ilyen demokratizálás kontrollálatlan emóciókkal túlfűtött vitákat, klikkek kialakulását eredményezi; a klikkek azután arra törekszenek, hogy minél több tagot állítsanak maguk mellé.

A „közép" konkrét emberi találkozásokból keletkezik. A megállapodások szabad akaratnyilvánításból születnek meg, és ebben van egy olyan erő, amely a két objektív pólust (pedagógia - fenntartás) képes széttartani illetve egyensúlyozni. Szociális tér keletkezik a tanári autonómia és a gazdasági együttműködés számára.

A jogi terület alulfejlettsége gazdasági kérdésekben infantilis viselkedést, a jogérzés nélküli jogi szabályozás paragrafusok általi diktálást eredményez.

A döntéseknek a megállapodások értelmében, vagy azok közös módosításával kell megszületniük; egyébként a határozatokért senki nem vállal felelősséget.

Akik fontosnak tartják Rudolf Steiner Waldorf-pedagógiájának intézményes formában történő megvalósítását, azoknak az egymással való kapcsolatát nem a saját fejlődésükben elért eredményeik határozzák meg, hanem a közös feladat, melynek szolgálatóban állnak.

Az önigazgatást nem lehet sem külső szabályozással megvalósítani, sem racionális gondolkodással, programszerűen működtetni.

Ahhoz, hogy élet praktikus gondolataink legyenek, át kell lépnünk az intellektuális tudat küszöbét. Ehhez a határélményhez intenzív belső munka vezet. A határélményben a gondolat tartalma és a megvalósítás akarata egy és ugyanaz.

A munkatársak úgy teremtik meg az iskola organizmusát, mint az istenek a természetet. Ezért az iskola története egy fejlődési folyamat, dráma.

Az iskolát nem kormányozni, hanem igazgatni kell, hogy szervezete ne akadályozza, hanem segítse a benne folyó munkát.

A demokráciára való törekvés azt jelenti, hogy a munkatársak nem tárgyai, hanem felelős szubjektumai akarnak lenni az intézmény irányításának.

A vezetés megszűnése felszabadíthatja a munkatársak kezdeményező készségét. Az önállóság egyben a felelősség átvételét is jelenti. A kettő a munkatársi felelősség értelmében összhangba kerül. Ezt jelenti a demokratikus-republikánus rendszer.

A döntéseknél nincs hivatali kompetencia. A konszenzus a megbeszélésekben keletkező evidenciákból adódik. A többségi demokrácia az egyenlőbbek egyenlősége. Az egyenlőség nem a lélekre, hanem a szellemre vonatkozik. A demokráciához a tolerancia és a bizalom gyakorlásán keresztül vezet az út.

Az őszinte, nyílt megbeszélések, a megértésre törekvés teremtik meg azt az uralkodástól mentes médiumot, ahol a konszenzus létrejöhet. Bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen a szavazás.

A megbeszéléseket elő kell készíteni, azaz a munkatársaknak minden olyan lényeges információt meg kell kapniuk, melyek lehetővé teszik számukra a döntésekhez szükséges áttekintést.

Minden munkatárs maga készíti elő, viszi véghez és ellenőrzi a munkáját. A döntési kompetenciák a saját munkaterületen feladat-orientáltak, és nem pozíciókból adódnak. Aki a feladatát nem tudja ellátni, annak más feladatot kell vállalnia. A bukás arra való, hogy az ember tapasztalatokat szerezzen.

Az intézményi konferencia közösen dolgozza ki a jövedelem elosztásának modelljét, függetlenül a hivatalosan érvényes besorolási rendszertől.

Az intézményi konferencia működését két tendencia veszélyezteti:

a személyes ambíciók érvényesítése, vagy „belealvás" az érzületekbe. Mindkettő megszünteti az iskolának mint egységnek (az iskola szellemének) életfeltételeit.

^ugrás az oldal tetejére

Károly Sándor

DE TE REPÜLSZ? -

Sirasson kit szégyene rág
népet sorsot hazát embert
fémkorokban égett sebbel -
fusson ki merre lát!

Tépázd kitikkadt torkod
kiáltások késeivel
hadonássz a részeg szirten:
feketén vijjogó dögmadarak
surrognak arcod körül
pengeél-tekintettel
lekaszálhatsz akárhányat -
fusson ki merre lát!

Akárhányat elhibázhatsz:
rejtőzködhetsz villám-világba
bujdoss jégverés csőre alá
égzengésbe kapaszkodhatsz
húz a mélység röhögése
émelyítő sehol sodra -
elrejtőznél elhibázhatsz:
szédült szivárvány szakadék -
fusson ki merre lát!

Nem habarom szelíd szégyenné
vérvisító perceken át
jövőkbe lökődő iszonyomat -
gyökerem kínozom méllyebbre-méllyebbre -
fusson ki merre lát!

(1973)

^ugrás az oldal tetejére

Waldorf-iskolák

Sokan aggódtak, születhet-e 2000-ben Waldorf-iskola Magyarországon. A kérdésre megérkezett a válasz: megszületett. 2000. szeptember 4-én eggyel több általános iskola nyitotta meg kapuit Szombathelyen. Elkészült, engedélyt kapott és várja a gyermekeket Vas megye és Szombathely első nem állami iskolája, a Szombathelyi Waldorf Altalános Iskola. A Perint patak partján fogad szót, gondolatot, betérő vándort. A Waldorf óvodai csoport hároméves munkájára alapozva, kétéves előkészület után, két hónappal az önkormányzattól használatba vett épület szerződésének aláírását követően immáron nincs akadálya a nyugodt nevelői munkának. A volt bölcsőde nyáron belülről teljesen megújult épülete bővítéssel alkalmas lesz a tizenkét osztály befogadására. Most három osztályban öt nevelő és harminc gyermek kezdte meg a közös munkát. Körük most is női. Az iskola önigazgató. Működését a szociális organizmus hármas tagozódása értelmében szervezi: a pedagógiai, szellemi munka a tanári kollégiumban, az iskola létfeltételeinek biztosítása a gazdasági szervben, míg a döntéshozatal a tizenhét tagú intézményi konferencián történik.

Az induló tanári kollégium tagjai: G. Ekler Ágnes, Bosics Eszter, Mihácsi Gáborné Takács Emma, Bálint Orsolya. Az iskola fenntartója a Szombathelyi Waldorf Társas Kör, mely jogainak tényleges gyakorlásával megbízta az intézményi konferenciát.

Az iskola avatása szeptember 2-án, szombaton volt. Zöld ágas kapun az osztálytanítók és csengettyűk hívására léptek be a gyerekek az iskolába. Az avatáson Bosics Eszter, Fenyő Ervin és Kálmán István szólt az ünneplőkhöz. Az iskola nyilvános köszöntésére, majd a kőszegi Haydn vonósnégyes koncertjére este a Szalézi rend Don Bosco művelődési házában került sor. Meghívást kaptak mindazok, akik gondolataikkal, munkájukkal és jó szándékukkal segítették az Iskola megszületését. Több mint kétszázan voltak jelen a városból, az országból. Az ünnepi koncert utáni fogadásnak már az iskola adott otthont, ahol megtörtént az iskola nyilvános bemutatása.

Hétfőn délután már sokatmondó beszédes csend fogadta a tanítás után tenni- venni, falakat simogatni, termekbe beszagolni betérő iskolacsinálókat. Új fejezet íródik.

Hozzanak erőt, merítsenek erőt! Jöjjenek el hozzánk!

Győrffy Gábor

Címünk:
Perintparti szó-fogadó
Szombathelyi Waldorf Altalános Iskola
Szombathely, Sorok utca 44.

Egy vidéki város szép, illően rendben tartott terén, tisztességgel ápolt házai között, ahol az ottlakók még a változó időkben is meg-megállnak beszélgetni, apró pletykákat diszkrét módon kicserélni, avagy a friss hírekről leplezett izgalommal véleményt formálni - egy különös társaság telepedett le. Érdekes holmikat hoztak magukkal, s rögtön megérkezésük után nekiláttak élénken tenni-venni. Láthatóan rendkívül fontosnak érezték, hogy épp azon a téren álltak meg, hogy pontosan aznapra érkeztek; fontosnak érezték saját magukat, s mindent, amit tesznek.

A körülállók óvatos kíváncsisággal kémleltek feléjük, néhányan rögtön ráncolni kezdték a homlokukat, avagy fejüket csóválták, a többiek érdeklődők voltak. A társaság kicsomagolt, állványokat kezdett szerelni, köteleket kifeszíteni ide-oda. Lassan világossá vált: mutatványosok érkeztek a városba.

Hamar híre ment a dolognak. Már estefelé arra sétáltak páran, akik olyantájt nem szoktak, hogy elcsípjenek egy-egy képet a téren táborozók életéből. Másnap délelőtt aztán a gyerekek sereglettek köréjük, akiknek a készülődés, a furcsa életszokások körüli bámészkodás, az itt-ott időnként adódó segíte- nivaló nagyobb izgalmat jelentett, mint maga a várható előadás. A kötéltáncosok, ha megszólították őket, kedvesek voltak, szívélyesen szóba elegyedtek bárkivel, de a szemük sarkában és valahol a homlokuk közepén mindvégig komolyság ült. Valami, ami távolra mutatott akkor is, mikor itt és most épp hallgattak. Eltökéltek voltak, és ez titokzatossá tett körülöttük mindent.

Este aztán valamivel a meghirdetett előadás előtt egy időre mind eltűntek; behúzódtak a paravánok mögé. A közönség lassan-lassan gyűlt. Sokan inkább csak úgy csináltak, mintha arra járnának épp, s ha már itt vannak, hát megállnak egy kicsikét. Mások „csak a gyerek kedvéért" jöttek el. Voltak olyanok is, akik fogadtak: az az idősödő férfi már biztos nem tud végigmenni a kötélen: leesik; s ezt akarták látni. Jópáran pedig a mutatvány nem-mindennapi- ságát átérezve biztató mosollyal szurkoltak az egész előadás sikeréért.

A megadott időben megjelentek az artisták. Egyszerű és célszerű ruhájuk szokatlan volt újfent. Többen voltak, s nem is volt egészen világos a közönség számára: ki fog valóban végigmenni a kötélen, s kik milyen más szerepben részei a mutatványnak. Lassan csend lett a téren. A kötéltáncosok is hang nélkül, s komoly arccal emelkedtek a fejek fölé. Nem volt ez gondterhelt komolyság, inkább mély. Olyan mély, amilyen magasra a köteleiket feszítették.

Az előadáson nem történt semmi különös. Azt csinálták, amit a kötéltáncosok szoktak korábban is, évekkel ezelőtt, s más városokban is. Lassan átegyensúlyoztak a kötélen, hátrafelé mentek, rúddal a kézben ugráltak, tánclépéseket tettek, a ruganyosabb testűek még tornáztak is fenn a magasban. Odalent pedig adták-vették tőlük a kellékeket, feszí- tették-lazították a köteleket, avagy csak erősen figyelték a társakat. Nem volt világszenzáció, nem volt különleges esemény, nem történt baj sem. A téren állók mégis némán, lélegzetvisszafojtva figyeltek, senki nem ment tovább. Mert a kötéltáncosok arca és teste mindenkit megfogott. Az egyszerű vásári mulatság hétköznapok felettivé vált, mert rá kellett ébredni a nézőknek arra: ebben nincs csalás. Nincs illúzió és nincs varázslás. Szemfényvesztés és káprázat nélkül olyasmit látnak, ami felemelő. Olyan embereket, akik meg tudnak csinálni valami elképzelhetetlenül nehezet. Nemcsak ügyesek, s azért nem esnek le. Nem tehetségesek, mert ilyen tehetséggel nem születik az ember. Hogy valaki képes legyen erre, ahhoz sok mindent kell tudnia. Először is egyenesen előre nézni, s sosem téveszteni szem elől a pontot, ahova érkezni kell; addig nem szabad megbillenni. Tudni kell arról, mi van mögötte, mennyi út, közelebb van-e az indulópont, s pontosan hol. Mindvégig érezni kell a magasságot, ahol hangtalan lépésekkel jár az ember, tudni, hol van alatta a föld. Tisztában kell lenni a két oldal milyenségével, hol állnak a társak, meddig ér a rúd, hol állnak az emberek a téren, mekkora helyet hagytak a mutatványnak. Ha bármelyik érzéke tompa, nem képes megőrizni az egyensúlyát - nemhogy előrehaladna.

Ebben állt a kötéltáncosok komolyságának titka, s a téren állók ezt érezték meg a mutatvány közben, amitől aztán gyökeret eresztett a lába a csellengőknek is. Mélyen élő érzéseket és vágyakat érintett meg némelyik nézőben mindaz, amit látott.

Éppoly némán ért véget a mutatvány, ahogy kezdődött. Nem volt taps, hanem mikor meghajoltak a kötéltáncosok, rögtön észrevétlenül el is tűntek újra paravánjaik mögött. A térről az emberek pedig szó nélkül hazaindultak: ki erre, ki arra. Nem maradt senki ott.

Abban az évben a gyerekek sokat játszottak kötéltáncost: kerítésen, faágon, patak felett, igazi kötélen. Ha veszélyesnek tűnt is a dolog, nem szólt rájuk senki. Még az aggódósabbak sem.

Ekler Ágnes

(Ekler Ágnes írása az iskola avatására készült „Kapunyitás" c. kiadványban jelent meg.)

^ugrás az oldal tetejére

Főiskola, beszámolók

A Szabad Főiskola rovatban minden számunkban olvashatják a témavezető tanárok és meghívott előadóik összefoglalóit az előző szám megjelenése óta elhangzott előadásokról. Ezeket az írásokat a hallgatók által készített interjúk, írások követik.

A mezőgazdaságról

Összefoglaló a Szabad Főiskola második szemeszterének e tárgykörben végzett munkájáról

A Szabad Főiskola második szemeszterében az egyes témakörök rendkívül szorosan összekapcsolódtak. A Pagony Orczy kerti munkáját, meghívott vendégük, Jochen Bockemühl professzor előadásait és az általa vezetett gyakorlatokat Illyés Zsuzsa írása (18. old.) ismerteti.

Bockemühl professzor olyan természetszemléletet képvisel illetve művel, mely az én teremtő aktivitását igényli. Egy belső fejlődési útról van szó, és a professzor által vezetett gyakorlatok is ezt segítik. A természetszemléletnek ezt a módját elindítójáról goetheanizmusnak nevezik, és ezt fejlesztette tovább modern szellemtudománnyá Rudolf Steiner. A hivatalos (fizetett) tudományos világ mindkettőt elutasítja, sőt, igyekszik a fejlődésből kiiktatni. (Lásd: '89-es magyar Goethe „össz"-kiadás, mely a magyar fordításban régóta meglévő természettudományos műveket nem tartalmazta!) Ez a szemléletmód a természettel kapcsolatban sem vált általánossá, és nem hatotta át a szociális kérdések szemléletét. Ennek a mulasztásnak a következményeiben élünk; ezek a következmények láthatók természeti környezetünk állapotában éppúgy, mint a szociális területen fellépő problémákban.

Az európai történelmi létesüléssel foglalkozó témakör kiemelten tárgyalta a középkori lovag- és szerzetesrendek kialakulását, történetét, működését, ezen belül a szerzetesi fogadalmak metamorfózisát és azt, ahogyan ezek a rendek (emberek) elővételezték, mintegy előélték azokat az alapvető feszültségeket (pénz-szellem, egészség-betegség, kelet-nyugat), melyek kiegyenlítése a mai kor feladata. Ezen polaritások közül központi helyen áll, és életünk minden területére meghatározó befolyással bír a mezőgazdaság és az ipar közötti feszültség.

Ehhez a témához kapcsolódott a szemeszter másik külföldi előadója, Elisabeth Beringer.

Bevezetésként a mezőgazdaság rövid történetét hallottuk tőle. A történelem fordulópontjaként ábrázolta - és egy szkíta legendával illusztrálta - a mezőgazdaság kialakulását, ami mintegy 8 ezer évvel ezelőtt kezdődött. A korábbi vadász-halász-gyűjtögető életmód helyett elkezdték a földet megművelni (a legenda arany sarlója, ekéje és igája használatával), vagyis vetni és aratni. Ez szükségessé tette állandó lakhely építését (arany fejsze), a letelepedést. Beringer asszony ezután utalt arra a folyamatra, melyben a magjukat elszóró, vagyis nem aratható vad fűfélékből gabonákat nemesítettek, melyek kalászt érlelnek, magjukat megtartják, ezzel arathatóvá válnak; beszélt arról, ahogy segítségül az állatokat is bevonták ebbe a tevékenységbe (azaz háziasítottak őket). Az elvetett gabona azonban több termést hoz, mint amennyi a földműves szükségletét fedezi. A betakarított termés azon túl, hogy egy részét az isteneknek áldozták - hiszen a föld termékenysége az ő ajándékuk -, biztosítja az új vetéshez szükséges magot is, és a fölösleg további emberek szükségletét elégíti ki. Így ezek az emberek a földet művelők tevékenysége révén felszabadulnak a föld művelésének kényszere alól, és végezhetnek másfajta - szellemi vagy kézműves, ipari - tevékenységet. Végső soron az egész ipari termelést, szellemi és minden egyéb tevékenységet az teszi lehetővé, hogy a mezőgazdaság többlettermelése ezeknek az embereknek az ellátását is biztosítja. (Amikor ma arról beszélnek, hogy az ipar támogatja, szubvencionálja a mezőgazdaságot, akkor alapvetően téves gondolkodásról van szó.)

Beringer asszony rövid kitérőt tett: áttekintettük az emberiség tudati fejlődésének fázisait. A görög nép missziója ebben a fejlődésben az intellektuális gondolkodás kialakítása volt. Újabb legenda következett: Iphigenia Taurisban, mely ennek az átfordulásnak a képét állítja elénk. Az intellektuális tudat a korábbitól eltérő módon kezdi a világot megismerni. A világ egységes egészként való átélése és az ebben az egységben, azzal összhangban történő ösztönös, hagyományozott cselekvés helyett egyre inkább teret hódít az analizáló gondolkodás - mely az egyes jelenségeket összefüggésükből kiragadva, izoláltan kezdi vizsgálni -, és az ebből fakadó cselekvés. A szabad emberi individualitás megszületéséhez vezető útnak szükségszerű, nem megkerülhető szakaszáról van szó. Az effajta gondolkodásból fakadó tettek azonban áldozatokat követelnek. Szükség van a kiegyenlítésre, kiengesztelésre. Van-e lehetőség egy olyan gondolkodás, olyan tudat kialakítására, mely a kiragadott jelenséget képes ismét visszatagozni a világösszefüggésbe, van-e lehetőség olyan cselekvésre, mely nem követel áldozatokat?

A mezőgazdasági kultúra kialakításában korábban a misztériumok, később a szerzetesrendek - elsősorban a ciszterciták - játszottak fontos szerepet. A földművelés egészen a 19. század közepéig ösztönös, hagyományos módon folyt. A materialista természettudomány „fejlődése" azonban magával hozta, hogy a természeti folyamatokat is kezdték más módon szemlélni. Az ipar gigantikus léptékben fejlődött, és az ipari szemléletet kezdték a mezőgazdaságra is kiterjeszteni. Ennek az átalakulásnak a következményeire már századunk elején sokan aggódva tekintettek, és az a kérdés foglalkoztatta őket, hogy hogyan lehetne a mezőgazdaságot úgy művelni, hogy az gyógyító hatású legyen, az egész Földet gyógyítsa. Keyserlingk gróf 1924-ben fordult Rudolf Steinerhez, hogy a mezőgazdaság aktuális kérdéseiről, jövőbeli lehetőségeiről tartson - elsősorban gazdálkodóknak - előadásokat. A Koberwitzben tartott kurzusból Beringer asszony néhány alapvető szempontot emelt ki. Fontos az a kép, mellyel Steiner a hivatalos tudomány szemléletmódját jellemzi.

Egy iránytű mutatója mindig ugyanabba az irányba mutat, a Föld északi mágneses pólusa felé. Ha valaki magát a mutatót kezdené vizsgálni, hogy megfejtse, mi a jelenség oka, akkor ezt az illetőt gyermetegnek tartanák. Az életjelenségek területén azonban a tudomány viselkedik így: elutasítja a szellemtudományos kutatásból származó ismereteket, melyek a jelenségeket a matérián túlmutató nagyobb összefüggésekbe állítják bele. Steiner a mezőgazdaságról - a Föld egészét tekintve is, és az egyes gazdaságról is - úgy beszél, mint kozmikus összefüggésekben benne álló individualitásról, és ugyanilyen módon beszél bizonyos anyagok - mint például a kova vagy a mész - jelentőségéről a növények, egyáltalán az élőlények és a Föld számára. Csak ebből a szemléletből érthető meg a trágyázásnak az egész mezőgazdaság továbbfejlődésében játszott központi szerepe. A spirituális megismerésből származó preparátumokkal kezelt trágyák a talajt befogadóképessé teszik a növény fejlődését meghatározó kozmikus erők számára.

Ahogy a természetben és a mezőgazdaságban lejátszódó életfolyamatokat nem vizsgálhatjuk a kozmikus környezetet figyelmen kívül hagyva, úgy gazdasági-szociális szempontból sem vizsgálható elkülönítve a mezőgazdaság, csakis az - egyre inkább az egész Földet átfogó - világgazdaság részeként.

A mezőgazdaságban dolgozó paraszt tevékenysége nem egoista. A természeti szükségszerűségnek alá van vetve, azt teszi, amit a természet megkövetel. Egészében véve azonban a mezőgazdaság - minthogy önmaga létfenntartója, és ilyen értelemben önellátó - kényszerűen egoista.

Az iparban a munkamegosztás csökkenti az egoizmust. A megtermelt javakat mások számára állítjuk elő. A munkamegosztás kiszélesedése magával hozza az ipari termelés altruista jellegének fokozódását. Ettől meg kell különböztetnünk az iparban pénzért dolgozó, tehát önellátó munkás egoizmusát. A két terület közötti - látszólag kibékíthetetlen - ellentét csakis a társadalmi organizmus működésének valóságos (valóságnak megfelelő) áttekintéséből kiindulva oldható fel.

Mind a mezőgazdaság továbbfejlesztése, mind a szociális organizmus gyógyítása az ember feladata. Ennek megoldásában semmilyen hagyomány nem segít, csakis az ember individuális erőfeszítésével kivívható szellemi megismerés és az ebből fakadó cselekvés.

A második témakör keretében alaposan elemeztük a mezőgazdaság és ipar közötti feszültséget.

A múlt század végére az ipari fejlődés gigantikus méreteket öltött. Feszültség keletkezett az ipar és a mezőgazdaság között, azaz az ipari és mezőgazdasági javak árképzése között. A probléma lényege, hogy az egész ipar a mezőgazdaság fölöslegéből él. Amit az iparban befektetnek, azt a mezőgazdaságban történt munkamegtakarításból fedezzük. A földműveléshez szükséges testi munka megtakarításából képződik az a tőke, amellyel az ipar dolgozik, és amelynek nagysága meghatározza az ipari termelés értékét.

Gondoljunk el egy zárt gazdaságot (nincs cserelehetőség a szomszéd gazdasággal. Az egész Földet is elgondolhatjuk így). A gazdaságban kizárólag mezőgazdasági munka folyik. Értékképzés történik a közvetlenül a természetre fordított munkával. A természetnek nincs közgazdasági értéke, csak a munkával megtermelt és forgalmazott javaknak.

Ebben az esetben az értékképzés nagysága a hasznosítható (művelhető) földterületnek a népességszámhoz való viszonyából adódik. Nevezzük ezt őstermelésnek (földművelés, erdőgazdálkodás, halászat, vadászat, bányászat). Itt a termelés és a szükséglet egybevág, nincs „hulladék" termelés.

Ehhez a munkához most kapcsoljuk hozzá a munka intelligens szervezését, mellyel közvetlenül a természetre fordított testi munkát takarítunk meg. Emberek szabaddá válnak egyéb tevékenységek számára, emancipálódnak a természetre fordított munkától. Annak az értéke, amit valaki most a földművelésen kívüli tevékenységgel létrehoz, megfelel a földművelésből megtakarított (kieső) résszel.

Az őstermelés arányban áll a minimál (alapvető) szükséglettel. Minden munkateljesítmény kapcsolatban áll azzal, amit a földből, a természetből munka által létrehozunk, és függ a népességszámtól. Ebből élünk, egzisztenciánkhoz erre szükség van.

Ezzel szemben áll az, hogy szellemi munkával a természetre fordított testi munkát racionalizáljuk, azaz a természetre fordított munkát megtakarítjuk. Ennek a szellemi munkának az értékét pontosan a megtakarított testi munka határozza meg.

Minden szellemi teljesítményt létrehozó ember helyett az őstermelésből rájuk eső részt azoknak kell vállalniuk, akik a földművelésnél maradtak. Nem lehet egyszerűen azt kérdezni, hogy mennyi búzának felel meg egy pár cipő, mert amit össze tudunk hasonlítani, az a természetre fordított testi munka illetve a megtakarított munka. Egyik oldalon kapunk egy értéket (érték I.), amikor testi munkát fordítunk a természetre. Másik esetben értéket teremtünk az ipari termeléssel vagy szellemi tevékenységgel, amellyel ennyi vagy annyi természetben végzett munkát takarítunk meg (érték II.).

Testi munka megszüntetése közgazdasági értelemben meghatározhatóvá teszi a szellemi munka értékét. (Archimedes törvénye).

A szellemi teljesítménynek az értéke megfelel annak a testi munkának, melyet megtakarít.

Két ellentétes értékképzésről van szó, melyek kiegyenlítést keresnek.

Nem nyereségről, hanem munkamegtakarításról van szó!

A munkamegtakarítás következtében emberek felszabadulnak vállalkozói, ipari vagy szellemi (szolgáltatói) tevékenység számára. A mérlegben ez pénztőke formájában jelenik meg, ami kölcsönözhető (pl. a szállítást végző vállalkozónak). Végbemegy egy természettől való emancipáció, aminek a médiuma a pénz. A pénz lehetővé teszi, hogy a szellem a gazdasági folyamatba belenyúljon.

A tőkeképződés kísérőjelenségeként fellép a pénzgazdálkodás, ami lehetővé teszi az értékek átvitelét. Az ipar passzívummal dolgozik a földműveléssel szemben. Az ipari termelés veszteséges mérlegét a mezőgazdaság feleslege fedezi.

Az ipart a mezőgazdasági munka direkt hozama tartja el. Az a felfogás, miszerint az ipar tartja el a mezőgazdaságot, csak azáltal lehetséges, hogy a tőke áruként van jelen a gazdaságban.

Amennyiben az ipar a földművelés oldaláról rendelkezésre álló tőkét már nem tudja felhasználni, akkor ez ajándéktőkeként a nevelés és kultúra területén kerül felhasználásra.

Ma a tőke jelzálog formájában a földbirtokba árad, és megemeli annak árát, ezzel növeli az általános árszintet. Az ún. gazdaságilag elmaradott országokban állami intézkedésekkel alacsonyan tartják az élelmiszerek árát. A mezőgazdaság nem képes az ipart finanszírozni, így sem saját erőből fejlesztett, külföldtől független ipar, sem egészséges mezőgazdaság nem létezik. A mesterségesen leszorított mezőgazdasági árak nem teszik lehetővé felesleg kigazdálkodását, melyből az ipar finanszírozható lenne. Sőt, fennáll az a veszély, hogy a mezőgazdász csak a saját szükségletére termel, és csak az exportképes nagygazdaságok (latifundiumok) maradnak fenn, mint nyereséget hozó vállalkozások.

Az ipari termékek tetszőlegesen szaporíthatok, itt a racionalizálás következtében az árak süllyedő tendenciát mutatnak. A mezőgazdaság is olcsóbban termel a racionalizálás következtében. Az ipari államok az ipari tendenciákat teljes közömbösséggel érvényesítik a mezőgazdaság területén is (iparosítás!!!). De a mezőgazdasági termelés nem növelhető tetszőlegesen. A rentabilitás miatt, kényszerhelyzetben a leg- racionálisabban megtermelhető termékeket nagy mennyiségben termelik; túltermelés, hamis árviszonyok keletkeznek. A mezőgazdaság állandóan értékeket ajándékoz az iparnak; a mezőgazdász az ipari munkáshoz képest alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik. Az állam ezt úgy kompenzálja, hogy amit a mezőgazdaság az iparnak ajándékoz, azt adó formájában elveszi, és a mezőgazdaság fenntartásához szubvenció formájában visszaajándékozza. Amikor az állam az árakat garantálja, további termelésfokozást ösztönöz. Ördögi kör!

A mezőgazdaságban a legracionálisabban előállítható termékeket fogják termelni (gabona, tej, hús), és ezzel túltermelést okoznak. Újabban a termékszubvenció helyett jövedelem kiegyenlítést - teljesítmény nélküli járadékot - fizetnek.

Ma a szociális élet egyik legégetőbb problémája az ipar és a mezőgazdaság közötti mérleg, azaz a feszültség kiegyenlítése.

(Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Illyés Zsuzsa

Személyesen és aktívan vagyunk részesei a valóság létrehozásának

Az idén májusban, öt év elteltével a Pagony Iroda, illetve a Szabad Főiskola meghívására ismét Magyarországon járt Jochen Bockemühl. Az örökifjú professzor előadásainak, gyakorlatainak kimeríthetetlen témája most is a táj volt. Budapesten a Szabad Főiskolán és a Sas-hegyen, valamint Drávafokon a Fodor kúriában tartott foglalkozásai egymásra épültek, ezért ebbe az előadásokról készülő híradásban sem szeretném szétválasztani a két eseményt. Az összességében több mint öt napos program előadásait, történéseit képtelenség lenne teljességében felidézni. A számomra legfontosabb kérdésfelvetéseket, gondolatokat gyűjtöttem össze az éppen negyed évvel ezelőtti, a természet kibontakozó pompájában együtt töltött napok szép emlékeként.

Hogyan látunk? Honnan származnak ítéleteink?

A tárgyakat, a dolgokat sohasem látjuk teljes egészében. Mindig csak a nézőpont irányából látható oldalak érzékelhetők a szem számára. Mégsem részletként, részleges élményként fogjuk fel a minket körülvevő dolgokat, tudatunkkal önkéntelenül kiegészítjük a látható tartalmat. Meg vagyunk győződve arról, hogy a kocka nem látható oldalai, sarkai milyenek, tudjuk, hogy megkerülve mit fogunk látni.

A kockát azért látjuk kockának, a növényt növénynek, mert van egy belső képünk a kockáról, a növényről. Ez a belső kép öntudatlan, de a teljességet tartalmazza, a külső kép, az érzékelhető, mindig kiegészítést igényel. Az érzé- kelhetőt csak belső képünk segítségével tudjuk felismerni, értelmezni.

Érdekes elgondolkodni ebből a szempontból a színeken. Vajon honnan tudjuk a kékről, hogy kék, a pirosról, hogy piros. A színek felismerése, ismerete sem azáltal adódott, hogy szüleink a színekre mutatva sokszor elismételték nevüket. Ha nem tudtuk volna a színeket magunktól is megkülönböztetni, a megnevezés nem segített volna a szín minőségének megragadásában. A színek esetében, de valójában máskor is az „őstapasztalat"-ot, a teljességről bennünk szunnyadó tudást hozzuk kapcsolatba a megnevezéssel.

Mennyiben szubjektív és mennyiben objektív látásunk?

A tárgyak, a világ észlelésére mindig és öntudatlanul beállítjuk, ráhangoljuk magunkat. A ráhangolás, a beállítódás egyfelől attól függ, amit önmagunkkal hoztunk, de attól is függ, amivel találkozunk. A látott dolog tartalmának a beállítódástól való függése az inten- cionalitás jelensége. Ennek a jelenségnek a létezésére bárki felfigyelhet a többféleképpen érzékelhető, csalós képek nézegetése közben.

A látásnak fontos eleme a szubjektív jellegű beállítódás, azonban a látásban működik objektivitás is. Ebben a vonatkozásban is tetten érhetjük magunkat olyankor, amikor csalódunk a látott dolog tartalmában. Például akkor, amikor csak kis idő után jövünk rá, hogy egy étterem műnövényekkel van berendezve. Ilyenkor az történik, hogy először önkéntelenül ráhangolódunk a növény szemlélésére, amelyben alapvető annak a helyzetnek az értelmezése (a földhöz, az éghez való viszonyában), ahogy a növény a térben áll. Ez az értelmezés a legcsekélyebb gondolkodás nélkül történik, ezért csak egy öntudatlan belső kapcsolat által jöhet létre bennünk. E nélkül a belső kapcsolat nélkül egyáltalán nem is tudnánk növénynek nevezni a látott dolgot. Abban a pillanatban, amikor rájövünk, hogy a növénynek hitt dolog valójában nem is növény, először azon csodálkozunk, hogyan lehetett olyan jó utánzatot készíteni. A dolog lényege végeredményében mégis az, hogy meg tudjuk különböztetni a pusztán képpé vált formát a növény magától formálódó képétől. Rájövünk a csalásra, tehát rendelkezünk a valóságérzékelés képességével, nagyon szorosan kapcsolódunk a dolgok lényegéhez.

Honnan merítjük a táj megítéléséhez az alapokat?

A kérdés nehezen válaszolható meg. A táj ugyanis nem tárgy, de nem is jól megfoghatóan lehatárolható élőlény. Abban mindenki egyetért, hogy bonyolult, összetett rendszer. Azonban mégsem nevezhetjük tájnak az ökológiai művekben gyakori - az elemek kapcsolatát bemutató, a rendszer működését modellező - ábrákat.

A legegyszerűbb, és talán mindenki számára belátható megállapítás az, hogy a tájat képként észleljük. De mi is a kép? A kép sajátja, hogy a világ egészéből kiragadott, „bekeretezett" dolog, amelyre figyelmünket összpontosítjuk, a kereten belül látható dolgok összefüggését, tartalmát keressük értelmünkkel. A kép tehát nem létezik az észlelő nélkül, a „kereten" belüli összefüggésekre irányított figyelem által válik képpé a tárgy.

A valóságban a táj olyan módon kép számunkra, hogy nem magát a bonyolult rendszert (Id. ökológiai séma), illetve egyes elemeit, hanem a rendszer működésében szerepet játszó minőségeket (fény, árnyék) vagyunk képesek közvetlenül megragadni.

A látott kép azonban még mindig nem táj, tájjá a befogadott kép átélésétől válik, attól a hangulattól, amely ilyenkor a szemlélőben keletkezik. Ezt a hangulatot azonban nehéz más számára leírni. Az átélt táj erős, meghatározó, bár döntő mértékben öntudatlan belső élményekhez vezet. A táj egymás melletti képekben, de valójában az atmoszféraélmény által létezik számunkra.

Ily módon a tájat egyáltalán nem lehet elválasztani attól, aki tudatosítja és átéli. Amit tájnak nevezünk, az valójában ezeknek az emberben lejátszódó történéseknek köszönheti létét.

Hogyan tapasztalunk egy tájat?

A tájat a valóságban nem egy pillanat alatt ragadjuk meg, hanem folyamatosan tapasztaljuk. Benne élve hozzászokunk, és sok dolgot már észre sem veszünk. Felfigyelhetünk arra, hogy másfajta figyelem ébred bennünk idegen helyen járva. Az idegenség érzékennyé tesz bennünket, felébreszti figyelmünket, másként reagálunk az idegen élményekre.

Az első találkozás során a tájról keletkező benyomás jelentősen eltér későbbi tapasztalatainktól. Az idegen helyet először kevéssé tudatosítjuk, az új élményt öntudatlanul a maga teljességében fogadjuk be. Az első találkozáskor befogadott kép válik bennünk ősképpé, amelyhez elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a hely látása közben átélt hangulat. Ez az élmény az alapja annak, hogy meg tudjuk határozni, hol is vagyunk, illetve a későbbiekben képesek legyünk újra felismerni a helyet. Az, hogy a látottakból az első alkalom során, illetve a későbbiekben milyen képet alkotunk magunkban, figyelmünk irányultságától függ. A képalkotást ugyanis (lásd fent) megelőzi egy meghatározott jellegű, irányú figyelem felébredése. Észlelésünk tartalma mindig saját figyelmünk irányával áll kapcsolatban. Csak azt tudjuk észlelni, ami számára befogadókészség van bennünk. A fenti állítások könnyen beláthatok, mindnyájan tapasztalhattuk valóságukat.

Elég arra gondolni, hogy mennyire mást ragad meg a tájból a természetvédő a maga védelmi jellegű irányultságával, és mennyire mást lát ugyanabban a tájban egy gazdálkodó. A nagyon is eltérő megállapítások ugyanarra a helyre vonatkoznak, a különbséget csak a személyes megközelítés különbsége okozza.

Azt is tapasztalhattuk, hogy amit nem ismerünk, arról a leggyakrabban tudomást sem veszünk. Ha nem ismerjük, vagy nem akarjuk megismerni a réti pityer énekét, soha nem fogjuk a hangját meghallani. Ha nem ismerjük a betűket, hiába látjuk az írott szöveget, nem tudjuk a szavakat elolvasni.

Az új dolgok észleléséhez, tudatosításához figyelmünk, érdeklődésünk, befogadókészségünk megújítására van szükség.

Amennyiben a táj iránt érzékenyek akarunk lenni, maradni, felvetődik a kérdés, hogyan tudjuk érdeklődésünket intenzívebbé tenni, nézőpontunkat mindig megújítani.

Organizmus-e a táj?

Ha egy önálló organizmusra gondolunk, akkor természetes számunkra, hogy meg tudjuk különböztetni környezetétől, ki tudjuk emelni belőle, tudjuk, hol vannak határai.

Az ember körvonalai világosak számunkra. Ebben az esetben nem jelent problémát a lehatárolás, de az embert sem csupán a körvonalai jellemzik. Az összképhez hozzátartozik az ember mozgása, beszéde, gesztusai, mimikája stb. is.

A táj esetében a lehatárolás kérdése nem magától értetődő. A hely atmoszféráját azonban rögtön érzékeljük például egy faluban járva. A hely lelkiségébe, mint egy illatba merülünk bele, illatként leng körül bennünket.

Az ember és a táj sok vonatkozásban fordított lények. A fordítottság nem csak a fent és a lent, hanem a kint és a bent fordított viszonyaiban is megnyilvánul.

Az ember kívülről lehatárolt és belső lelkiséggel rendelkező lény. A táj lehatárolása a szemlélőben belül születik, lelkisége azonban kívülről megnyilvánuló tartalom. Az egység az embernél egységes formaként jelentkezik, amely különáll, szemben áll velem. A tájban a tárgyakat különállónak találjuk, atmoszférikusan azonban egységet alkotnak. Bele kell mennünk a tájba, jelen kell lennünk a helyen ahhoz, hogy érzékelni tudjuk a táj egységét.

Milyen a táj-lény individualitása?

Egy önálló individuumnak, személyiségnek sorsa, életútja van. Az ember életútját átláthatjuk a születés és halál között. A táj mint individuum életútját csak az egész atmoszféra változásában szemlélhetjük.

Egy táj individualitása azonban nem rajtunk kívülálló, külső dolog. Nem csupán a ritmusokban, a növekedési viszonyokban nyilvánul meg, nem csupán az atmoszférában létezik. A táj individualitását nem csak a képalkotás, a megismerés, vagy a tapasztalás szemszögéből nem lehet az embertől elválasztani. Az ember, mint cselekvő lény alkotója a táj-individuumnak.

Az ember, ha a világban valamit tenni szeretne, feltétlenül rombolnia kell, csak a környezet átalakítása révén tudja felépíteni saját világát. Tetteinkben ma túlléptük azt a határt, amit individuális felelősségünkkel át tudunk fogni.

A tájban megváltoztatottaktól mindig megváltozik valami a táj atmoszférájában is. A táj sorstörténetében jelentős változások azonban csak az ott élő emberek hozzáállásának megváltozásával jöttek és jönnek létre jelenleg is.

Jelenlegi hozzáállásunk megváltozásának fontos eleme lehet, hogy felismerjük: a táj saját lényünk része is. Ez a felismerés csak a táj tudatosítása által következhet be.

Fel kell ismerjük, hogy tájról alkotott ítéleteink éppúgy személyes, teremtő alkotások, ahogy a tájba beleépülő tevékenységünk is. Fel kell ismerjük e kétfajta aktivitás által adódó, és egymással kölcsönhatásban álló felelősségünket is.

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A földélőlény

Az emberiség jövője szempontjából döntő, hogy milyen képet alkotunk a Földről.

Egy égitestnek gondoljuk, amely szétesik, meghal, vagy gondolatainkkal és tetteinkkel olyan földélőlényhez tartozónak valljuk magunkat, amely a halál és a létesülés örök törvénye szerint működik.

A XV században Martin Behaim a Föld képét glóbuszként modellezte, és modelljét földalmának nevezte el. A XIX-XX. században már arról beszélhetünk, hogy ez az alma egyre fonnyad, haldoklik. A redők a föld arculatán bizonyítékai összehúzódásának, megmerevedésének, szétesésének. A geológus Edward Wuefl „A Föld arculata" c. művében meg is fogalmazza: A földgömb, amelyen élünk, szétesik.

Talán lehet erről másképpen is gondolkozni. Ehhez a másképpen gondolkodáshoz tartoznak Goethe megfigyelései a barométer változásairól. Már 1818-ban megállapította, hogy míg a hőmérő által mért változások a Nap „jövésétől- menésétől", vagyis külső behatásoktól függenek, addig a barométer változásában nem játszik szerepet a csillagok (Nap, Hold) hatása, tehát ez egy külső hatásoktól mentes folyamat.

Ezt a jelenséget Goethe a Föld saját ritmusú változására vezette vissza, és ebben a ritmikus változásban mintegy a Föld légzési folyamatát ismerte fel. Ahogy a barométer fel- és lemegy, azt a ki- és belégzés folyamatának tekinthetjük. Ez a felfedezés választ ad arra az eddig kellően nem magyarázott talányra, hogy miért találunk a nyomásváltozásban un. kettős ritmust. Reggel és este 9-kor a nyomásérték maximumát észleljük, ez a kilégzés, míg délután és hajnali 3-kor minimumot mérünk, ez a belégzés. Ebben a kitágulási- összehúzódási folyamatban az élő földtest alapmozgását ismerhetjük fel. Ahogy Rudolf Steiner írta Goethe munkájáról: „Goethe tanulmányában azt kívánta igazolni, hogy a Föld különböző pontjain mért nyomásnövekedés és -esés nem a véletlen műve, hanem ebben a folyamatban egy az egész földgolyóra érvényes törvényszerűség működik". Goethe bizonyítani akarta, hogy a levegő nyomása nem a Naptól, Holdtól, vagy más kozmikus behatástól függ, ahogy a kor tudósai gondolták. Meg akarta mutatni, hogy a Föld nem egy halott test, mint ahogy általában gondolják, hanem a Föld testét egy láthatatlan testrész hatja át, éppen úgy, ahogy az ember fizikai testét áthatja az étertest. Más helyen Goethe ezt a gondolatot úgy fogalmazza meg, hogy a nyomásváltozós nem kozmikus, nem atmoszferikus jellegű, hanem a Föld saját belső erőinek megnyilvánulása.

Ha összefoglaljuk a földgolyóról eddig hallott nézeteket, láthatjuk, hogy a XIX. sz. végére a tudomány számára egyértelművé válik, hogy a Földön lévő összes energia és életimpulzus kívülről jön. Ennek alapján úgy tekintenek a Földre, mint egy kívülről irányított, fizikai-mechanikai törvényszerűségeknek alávetett testre, amely - és ebből logikusan következik - fizikailag romlik, szétesik.

Az ókor még egészen másképpen gondolkodik erről, de még Keplernél is megtaláljuk az ókor bölcsességét, miszerint "a földgolyó egy test, amelyhez egy élőlény tartozik." Ez a gondolat jelenik meg Goethénél, majd Steinernél, illetve napjainkban néhány ezzel a témával foglalkozó biometeorológusnál.

Ebben az új-régi gondolatban a Föld nem halott, nem csak a fizikai törvények szerint működő rendszer, hanem egy szervesen tagolódó, alapstruktúrával rendelkező test. Ez a test áll egy élő, kifelé és befelé reagáló, védő funkciót is ellátó burokból, energiatárolóból, valamint a teljes rendszert átfogó szervekből, amelyben életfolyamatok játszódnak le. A Föld saját erőszervvel rendelkezik, egy erőtesttel, egy képzőerőtesttel, amely a fizikai testiségét kitölti, amely mint működés a fizikai folyamatokban és az életfolyamatokban is felismerhető. Saját dinamikája, saját ritmusa van a Földnek. Ugyanakkor a Föld mint egységes, egész, élő szervezet, légzéssel, cirkulációval és anyagcsere-folyamattal rendelkezik.

Mint más élőlényeknél, foglalkozni lehet - legyen ez bármilyen szokatlan is - a Föld embriológiájával, anatómiájával, fiziológiájával és patológiájával.

Nem belemenve a részletekbe, fel kell figyelnünk néhány ezzel kapcsolatos fantasztikus összefüggésre:

A vérben és a tengervízben azonos a nátrium-kálium-kalcium arány (100:2:2). Ez nem arra mutat, hogy egyszer tengeri lény volt az ember, hanem arra a hasonlóságra, melyet az emberi testben keringő vér és a föld-élőlényben cirkuláló víz között találhatunk. Hasonlóképpen elgondolkoztató számadat, hogy a Föld százalékosan ugyanannyi vizet tartalmaz, mint az emberi test (60-65 %).

Az eddig elhangzottak szellemében most vázlatosan tekintsük át a földorganizmust burkoló szférákat és összefüggésüket a teljes földorganizmussal.

Troposzféra (0-11,7 km) Ebben a rétegben játszódnak le a klimatikus és időjárási jelenségek, a felhő-, a hó-, az eső-, a jégképződés. Itt történnek a legnagyobb hőmérsékleti változások napi és éves viszonylatban is. Szelek, orkánok dúlnak, és az életjelenségek is itt nyilvánulnak meg. A troposzférában a magassággal csökken a hőmérséklet. (A hőmérséklet-csökkenés a troposzféra határáig, 11,7 km-ig tart, az efölött lévő alsó sztratoszférában állandó -55°C van.) A troposzférán belül sajátos helyet foglal el a föld fölötti 1 -1,5 m-es réteg, a növény, állat és ember élettere. Az ezen élettér fölötti kb. 8 km-ig tartó részt (a troposzférán belül) konvekciós rétegnek nevezzük, itt játszódik le a hideg-meleg levegő cseréje.

A troposzféra egésze mint a Föld keringési rendszere fogható fel. Ez jelenik meg jól érzékelhetően a víz körforgásában (nedvesség, felhőképződés, eső stb.). így a troposzféra a legfontosabb ritmikus folyamatoknak a helye, itt keletkeznek, képződnek a felhők, a ciklonok és anticiklonok, de ez a „játéktere" az anyagi világban működő kemizmusnak is. Állandó mozgás, állandó turbulencia jellemzi ezt a világot.

Alsó sztratoszféra (11,7-23 1/3 km) Mint mondottuk, itt egy állandó un. isotherm (kb. -55°C) hőmérséklet uralkodik, és csak a 23 km-es magassághoz közeledve lép fel egy „hőmérsékleti nyugtalanság".

Ózonszféra (23 1/3-46 2/3 km) Az ózon - amely három oxigénatomból álló különleges tulajdonságú vegyület - alkotja ezt a szférát. Az ózonréteg egy külső és egy belső hatást eredményez. Egyrészt az ibolyán túli, az un. UV sugarakat abszorbeálja, elnyeli, ezáltal az életre veszélyes sugárzás nem éri a testünket, így nem „éget" a napsugár. Azt mondhatjuk, hogy mint egy magzatburok vesz körül bennünket az ózonszféra. Ugyanakkor az ózonnak egy belső hatása is van a troposzférára, a bioszférára, illetve ezen keresztül az élőlényekre. Ezt a belső hatást az ózonszféra felső rétegétől egészen a következő burok, a mezoszféra határáig húzódó un. hőköpeny fejti ki. Sikerült egész pontosan megállapítani, hogy az UV abszorpció átmelegítő hatására 35-46 km magasságban egy hőzóna, egy hőköpeny keletkezik, amely lehetővé teszi, hogy Földünkön szabályozott, „állandó" hőmérséklet legyen.

Mezoszféra (46 2/3-70 km) Ez az összekötő tag az alsó ózonszféráig terjedő rész és a felső 70 km feletti világ között. Az átmeneti részre jellemző, hogy nincs anyagi vagy termikus jellemzője, nincs saját aktivitása. Ezt a világot fizikai szemmel nem láthatjuk, úgy mondhatjuk, hogy itt még az anyagi világig sűrűsödött fénysugárzás nincs. Ez az eredeti fény világa, ahol nincs olyan anyagi homály, amely reflexióval, fénytöréssel vagy abszorpcióval lehetővé tenné, hogy a fény színekben jelenjen meg, így szemünk számára láthatatlan marad. Ez a fényéter világa, amely itt még érintetlenül, tisztán jelenik meg. Csak jelzésszerűen utalni kell arra, hogy ez a Föld saját fényének is a szülőhelye. A Föld ugyanis fényét nemcsak a napfényből, a sarki fényből, a csillagokból nyeri, hanem rendelkezik saját (belső) fénnyel is, ez a csillagos ég fénye.

Alsó ionoszféra (70-210 km) Ez a kozmikus sugárzás eredete, itt képződnek és semmisülnek meg az ionok, ez a kémiai erők szférája, ahol képződik és megsemmisül az anyag. Tudjuk, hogy az alsó ionoszféra jelentős hatást gyakorol az életjelenségekre, de részleteiben még nem tanulmányoztuk ezen összefüggéseket. Az alsó ionszféra határa 210 km, a „kék fény" határa. Ismert, hogy a levegőben egy un. diffúz nappali fény lép fel, amikor a napsugár nem direkt módon esik be, hanem a rövidhullámú ibolya és kék sugarak szétszóródnak. Ez adja tulajdonképpen szemünknek a kék eget. Az itt lejátszódó kémízműs során az egyébként az élettevékenységet gátló kozmikus sugárzás oly mértékig átalakul, hogy a troposzférában illetve a földfelszín fölött már nem károsít, sőt feltételezhetően gyógyít, serkent.

Ezt a réteget is nevezhetjük a föld magzati burkának, ahol egy olyan védőréteg található, amely az ionizációs sugár ellen védi a Föld élővilágát.

Felső ionoszféra (210-1190 km) A jelenlegi kutatások szerint kb. 1000-1200 km-ig terjed. Ez a külső burok a bőr, de a határt ne materiálison képzeljük el, hanem inkább mint egy erőtér formáját, lehatárolását. Ez az életerők hazája.

Ha a földorganizmusra mint egy élőlényre, mint egy emberre tekintünk, akkor megkereshetjük az emberhez hasonló hármas felépítettséget. Ha a földkéregre tekintünk, beleértve a hegységeket, a bennük lejátszódó lebomlási folyamatokat, akkor nem hasonlatként, hanem valóságként hathat a gondolkozási folyamattal való összevetése. Ez a fej, a lebontó agyfolyamatokkal. A troposzféra a Föld ritmikus és keringési rendszere. A Föld légzéséről mondottak mellett gondoljunk csak arra a „nedv"keringési rendszerre, amelyet a víz keringéseként ír le a természettudomány. A legnehezebb az anyagcsererendszert azonosítanunk az ionoszférával - melyről szinte semmit nem tudunk -, ahol az emberi anyagcsere-rendszerhez hasonlóan az új anyag keletkezik. Az eddig elmondottak befogadásához még segíthetett a természettudományos iskolázottságunk, de ha további ismereteket akarunk szerezni a Föld-élőlényről, akkor másképpen kell közelítenünk hozzá. A következőkben - idő hiányában - csak jelzésszerűen szólnék a Föld-élőlényről ebből a megközelítésmódból.

Próbáljuk megragadni egy folyó vizében végbemenő oldódási és kristályosodási folyamatokat, ahogyan az igazi alkimisták ezt az érzésviláguk szintjén annak idején átélték; ekkor juthatunk el ahhoz, hogy a folyókat ennek az élőlénynek mintegy az ízlelő rendszerének tekintsük.

A lélekvilág szintjén kell a növényekre is rátekintenünk, megragadni, ahogy az asztrális erők kívülről hatnak reájuk, szimpátia- és antipátia-érzéseket keltve. Ez a lélekkel telt növényvilág, ez a zöld szőnyeg a földélőlény ideg-érző rendszere. A földélőlény zöld növényi takaróját az ember sok ezer idegvégződéssel átszőtt bőréhez hasonlíthatjuk. Ez a növényi takaró látja el a Föld érzékelőszervi funkcióját. És vajon mi a föld szíve?

A szív a Földön megtestesült emberiség; a szív és a periféria kapcsolata, a szívtől a perifériáig, illetve a perifériától a szívig áramló vér a születéssel a Földre áramló, illetve a halállal a szellemi világba áramló emberek tömege.

És ahogy az ember életével előkészíti a következő inkarnációját, úgy a Föld - élőlényeivel együtt - előkészítője a Föld következő inkarnációjónak.

^ugrás az oldal tetejére

Kádas Ágnes

Beszámoló a konzultációkról

A második szemeszter során két alkalommal tartottunk konzultációt. Ezeknek nem az elhangzott „tananyag" visszakérdezése volt a célja; sokkal inkább az, hogy tanárok és diákok együtt gondolkodjanak életünk fontos, megoldásra váró kérdéseiről. Mindkét konzultációnak volt egy előre megadott témája, ehhez az egyes témakörök nézőpontjából megfogalmazott kérdések kapcsolódtak - ösztönözve ezzel (tanároknál és diákoknál egyaránt) az egyes témakörök integrációját is. Az év során elhangzott előadások arra törekedtek, hogy a világnak, életünknek a szokásostól eltérő, másfajta, eleven szemléletét segítsék, hozzájáruljanak mozgékony, valós tartalmú fogalmak kialakításához, kikezdjék gondolkodásbeli megszokottságainkat.

Az első konzultáció az „Expo 2000"-hez kapcsolódott, melynek témája: „Ember - természet - technika; Globális világ - globalizáció" volt. Az előre kiadott kérdések középpontjában álló gondolatok: a Föld bármely pontján megjelenő problémák az egész emberiséget érintő problémák; az emberiség és az egyes ember sorsa összekapcsolódik. A főiskola egyes témaköreire lebontva:

-Vessétek hatalmatok alá a Földet, alapítsatok birodalmat! A birodalom az ég képmása legyen! (ígéret Ábrahámnak; Az új Jeruzsálem)

-Az egész Föld mint gazdasági organizmus a szociális organizmus; -Ami látószögünkön kívül esik, azt nem látjuk. A technika lehetővé teszi a látószög kitágítását. (Az űrből az egész Földre tekinthetünk.)

-A Föld mint táj, ökológiai értelemben eleven organizmus;

-A technika mint az egész Földet átfogó információs rendszer;

-A legeredményesebb vállalkozás a testvériség. Azok a vállalkozások lesznek sikeresek, melyek ökológiailag és szociálisan cselekszenek.

A kétnapos beszélgetésben a legmélyebben az információ és a globalizáció kérdéseivel foglalkoztunk; igyekeztünk a mélyen bennünk élő kérdéseket minél pontosabban megfogalmazni, a szóban forgó jelenségek és folyamatok egész életünkre gyakorolt hatását áttekinteni. Néhány gondolat Kis Viktornak a konzultációt összefoglaló írásából:

„... mindenki egy-egy lokális problémát említett, aminek a globális egészben való egyidejű megjelenését is érzékelhettük. Ilyen problémák: az egyik oldalon túltermelés a mezőgazdaságban, a másik oldalon a nélkülözés, a hiány, a szegénység ugyanebben az ágazatban. A munkaerőhiány egyrészt, és a munkanélküliek megjelenése az ellenkező oldalon. Az önfenntartó közösségek autonómiájából eredő jólét, és a külső, idegen mérce megjelenésével beálló relatív szegénység. (Itt a mércének van illegitim globális karaktere?) Vagy a szemét problémája; mi lesz az útja a rengeteg megtermelt hulladéknak a Földön, milyen kihatásai lehetnek globálisan? (Vagy a már eleve globálisnak született szemét terjedése.) A helyi közösségi érdekeltségű vállalatok, cégek folyamatos beolvadása a globális kényszer-masszába, ami lassan a cégek irányított egyesülésével egy nagy „világ-cég" létrejöttéhez vezet, vagy valóságos alternatíva-e a „testvériség, mint a legeredményesebb vállalkozás, amely ökológiailag és szociálisan cselekszik".

(...) A Föld egy gömb, felületén nincsen fent és lent, nem lehet centralisztikusan megközelíteni. Akik így gondolják, azoknak elsősorban azt a kérdést kellene feltenniük maguknak, hogy hogyan akar egy centrum maga körül „hálót" szőni. Először is miből? Mi a globalizáció közvetítő közege? Vajon embertől emberig terjed-e a háló, vagy valami olyanra bíztuk az egymás közötti kontaktus fenntartását, ami az ember nélkül van? Ebben az esetben nem emberek vannak összekötve egymással - így nem teljesen világos, minek a globalizációjáról beszélünk. Ha a desztillált értelmiség BUX-indexét és egyéb mutatókat figyelemmel kísérve képet találunk kapni arról, hogy hol van jólét, és hol van gond a világban, akkor az összkép - virtuális volta miatt is - igen alkalmas egy valóban globális tendenciát megakadályozni. Azt a globális tendenciát, ami egy hároméves gyermekben érvényesül, mikor először körbeéri magát, és kimondva tudatosítja én-jét. Ez a Föld én-jével is megtörténhet, ha a rajta élő én-ek nem azt teszik a valóság kritériumává, ami rajtuk kívül van. Általánosan bevett szokás ma, hogy egy problémát nem az „old meg", akinek a problémája, hanem egy arra „alkalmas" hivatal. A kérdés persze az, hogy mi történt abban az emberben, akivel kapcsolatban a probléma felmerült, és mi történhetett volna, ha az a plusz megjelenik benne a probléma megoldása révén, amit egy hivatal sohasem tud hordozni. A virtuális globalizáció, bevett eszközeivel - alkalmazotti tudatunkra apellálva - csak tehetetlenség-érzetünket növeli, és a cselekvésképtelenség reális állapotába képes hozni az embert. (...) Végignézve a nemzetközi szervezeteket, multinacionális cégeket, saját jelentéktelenségem reális tapasztalatához jutok, s ha ezen mint egy holtponton a helyes nézőpont felvételével túljutok, az átváltási ponton, ahol a vállalkozói tudat felébred, saját szabadságomból fakadóan akár „szellemi nagyhatalmat" tudok létrehozni. Ehhez a valóságos egzisztenciához kell nyúlnom - az enyémhez és a világéhoz; a rosszkedvű értelmiség globálisnak tűnő blöffrendszere abban a pillanatban leleplezi saját magát. Akkor képes leszek én is hírt, információt (értsd: tartalom formába öntése) létrehozni, szemben a vegetatív „információ-nassolással", ami az ószövetségi Messiás-váráshoz hasonlóan kielégíthetetlennek tűnik. Ehhez viszont nyitottnak kell lennem nemcsak szűkebb környezetem, hanem a távolabbi világok felé is, különben sohasem ismerem meg egy engem érintő kérdés, dolog globális vetületét. Nyitottnak és tárgyilagosnak, hogy megkülönböztethessem az engem ért benyomásokat; mit észlelek egy jelenségből, ha pusztán mennyiségi eszközökkel teszik elérhetővé számomra, és mit, hogyha részt veszek a közvetlen észlelésben. A „betartató" világszervezetek céljaiban, vagy egy alulról szerveződő civil szervezet céljaiban tudok reális átélésre alkalmas célt találni? Alapokmányokban le lehet fektetve a legnemesebb cél, ha ebből ideológia lesz, és ezt valaki bitorolja, az ettől kezdve mást fog jelenteni. Megint mást jelent a szabadságigényből létrejövő kezdeményezés, ahol individualitásokon keresztül közösség jöhet létre. A valóságos egzisztenciális kérdésekre építve."

A következő konzultáció témája (június 1 6-17-én) a májusi és júniusi munka összefoglalása volt. A felkészüléshez kiadott írás így szólt:

„Olyan világkép megalkotására törekszünk, melyben az ember belső világát és a természet külső világát az ember teremtő és szabad énje köti össze.

Aspektusok:

-A Föld mint élő organizmus (természet feletti és természet alatti szférák);

-Tájszemlélet, tájteremtés (hagyni magukat a jelenségeket beszélni, nem pedig elméletekbe belekényszeríteni őket);

-A mezőgazdaság iparosítása (mezőgazdaság - ipar, vidék - város, paraszti - értelmiségi lét, regionális - világgazdaság közötti feszültség kiegyenlítése);

-Törekvés a teremtés fölötti totális uralomra (a természet leigázása, a természet és az ember gyógyítása);

-A modern civilizáció előkészítése a szerzetes- és lovagrendek által."

A beszélgetés nem rögtön ezekkel a kérdésekkel indult, hanem Kántor Miklósnak a tanári kollégiumhoz írott levelével. Néhány kérdés a levélből:

„Egy gondolat bánt engemet..."

1/ Mi az, hogy Szabad Gondolat? (Legalább annyira meghökkentő, mint az, hogy egy pártot Szabad Demokraták Szövetségének neveznek...) Mennyire, s miben más tartalmat és formát jelentene egy ilyen elnevezés: Gondolkodás? (Vajon hogy születik egy gondolat: kizárólag általam, vagy „csak úgy jön valahonnan"? Ha Petőfit bántotta egy gondolat, vajon saját magát akarta bántani? Netán hazudott, vagy talán csak költői vénával forgatott szavakat? Vajon van-e olyan ember, aki még nem tapasztalta, hogy csak úgy „valahonnan" megjelenik benne egy gondolat? Akkor hol a gondolat szabadsága? Netán gondolatok szabad közléseként értelmezzem a kifejezést? Vajon a szabadosság út a szabadsághoz?)

2/ Hova vezet a kifejezés: Szabad Gondolatok Háza? Ebben az értelemben mi szabad?

3/ Mi az, hogy szabad főiskola? Miért nem Kós Károly Főiskola?

4/ Ha Önök egy ilyen intézménybe hallgatóként járnának, mit mondanának a legkülönfélébb érdeklődőknek, milyen iskolát végeznek éppen?"

A levél felolvasása után az első napon csak ezekről a kérdésekről beszéltünk. Minden hallgatót és tanárt foglalkoztató kérdéseknek bizonyultak; nagyszerű, hogy elhangzottak. További, a főiskolai munka és az antropozófia kapcsolatára és magára az antropozófióra vonatkozó kérdések is megfogalmazódtak. Válaszokról természetesen nem lehet beszámolni - a beszélgetés eredménye talán annyi, hogy maguk a kérdések a nap végére világosabban megfogalmazhatókká váltak. A válasz a második év munkája lehet, melynek irányát ez a beszélgetés befolyásolni fogja.

A kiadott kérdések a második napon kerültek sorra. Középpontban a mezőgazdaság és ipar közötti feszültség állt, mint életünk minden területét befolyásoló tényező. A felvetésekből egyértelműen kirajzolódott, hogy az a gondolkodásmód, mellyel ma a világban ezt a feszültséget igyekeznek kezelni, természeténél fogva alkalmatlan nemcsak arra, hogy a megoldáshoz, de egyáltalán a probléma lényegéhez közelebb lehessen jutni. A főiskolai munkának éppen az a célja, hogy a gondolkodásunkat olyan módon kezdjük átalakítani, megeleveníteni, hogy képesekké váljunk az életfolyamatok érzékelésére - azaz életünk alapvető kérdéseinek megoldására.

(Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Papp Lajos

Bartók Béla kelet és nyugat között

A Szabad Főiskola meghívott vendége a harmadik szemeszterben Papp Lajos zeneszerző, aki 2000. október 21-én, szombaton 9-14-óráig a Magyar Művészeti Akadémián tart előadást Bartók Béláról. Előkészítésül közöljük alábbi írását.

„Ma embere - minden idők legvadabbikának embere -,
légy mindenekelőtt ember;
és csak ha már megértetted, hogyan légy ember,
akkor törődj hazával, bajtársakkal és barátokkal."

(Bartók Béla 1935-ben)

Európában mind az egyén, mind a közösség elsődleges feladata az ellentétek átélése, és az átélt révén a közép megteremtése. Európában egyre erőteljesebben működik egy betegítő tendencia, ami mindent egységesíteni akar. Természeténél fogva meg akarja szüntetni az egyéni és közösségi sajátosságokat, generalizál a társadalmi élet minden területén, szabványosít tárgyakat, természeti produktumokat, jogot, oktatási rendszert, az egész szellemi életet. Európát egy európai központi kormány vezette egyetlen egységes állammá akarja átalakítani.

Rousseau, aki az egységes állam ideálját itt Európában a 18. században életre keltette, ezt csak egy kis közösségre vonatkozóan tartotta lehetségesnek. Az azóta kialakult nemzeti államok ezt a nagyságrendet már jóval túlhaladták. Az a tény, hogy központi kormány van az egységes államformában, egyre inkább megoldhatatlan problémákat és feszültségeket hoz létre az egyén és a közösség számára. Egyre több szó esik az alulról jövő demokráciáról.

Az egyén saját magában átéli ezt a problematikát. Ha az agyhoz kötött gondolkodással, „észszerűen" próbálja megismerni önmagát és a világot, és az így megismertből kiindulva akarja irányítani az életet, akkor láthatóvá válik, hogy ebből a módból született meg az, ami kívül egységes államformaként jelenik meg egy központi kormány vezetésével. „Ami belül, az van kívül."(Goethe) Milyen karakterű az a világkép, amit az agyhoz kötött, absztrakt gondolkodás hoz létre?

Ha pl. a következő szavakat gondoljuk absztrakt módon: szellem, lélek, test, vagy érzés, gondolkodás, akarat, akkor ezek a fogalmak azonos értékűnek tűnnek, és ez így nem egyéb, mint egy felsorolás. Vagy ha pl. azt mondom, hogy 3x2 egyenlő hattal, vagy 2x3 egyenlő hattal, akkor az absztrakt gondolkodás számára mindegy, hogy milyen sorrendben jelenik meg a szorzó és a szorzandó.

Ezt tulajdonképpen mindenre ki lehet terjeszteni, ami világismeretként az agyhoz kötött absztrakt gondolkodás által jelenik meg az ember számára. Az ily módon megjelenő világtartalom színtelen, szagtalan, ízetlen, néma stb., azaz egysíkú, halott világkép.

Mi ennek a gondolkodási módnak a jelentősége? Mire ad lehetőséget az embernek?

Csakis ez a fajta megismerési mód teszi lehetővé, hogy én, mint ÉN, mint szabad individuális lény, minden régi, atavisztikus, külső impulzustól elszakítva, magamból kiindulva indulhassak el egy teljesen új módon, új értelemben vett felelősséggel azon az úton, melyen én leszek, mi leszünk „A nagy Továbbcsináló, Akiért most beteg a világ." (József Attila) „Szoktatni kell az egyén lelkét az új helyzethez. A faj ösztönét kell pótolni. Még nehéz, egyszemélyes faj - egészen új gondolat a természetben: gyermekkorát éli az egyén a sok millió éves (biogenetikus) fajtában. (...) Nehéz munka lesz az ösztön útbaigazítása nélkül megtalálni az elhelyezkedést ennek az új fajnak!" (Karinthy Frigyes)

Ezen az úton egy újfajta, individuális kapcsolatteremtés szükséges mindenfajta közösségi formára vonatkozólag, amelyek eddig ösztönösen éltették és hordozták az egyént és a közösséget. Egy a halálból föltámasztott, egy újból életre keltett gondolkodásra, egy énszerű gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy ez a kapcsolatteremtés életszerűvé, a kornak megfelelő életmóddá váljék, és hogy egy eleven, működő társadalmi organizmusban jelenjen meg kívül, az emberi organizmusnak megfelelő tagozódással és intézményekkel. Ha az Én tevékenysége nélkül működő absztrakt, automatikus, halott gondolkodás fordul a múlt felé, az megöli a tradíciót. Ha ezt a gondolkodást megkerüljük, akkor a tradíció sablonná, élet nélküli anakronizmussá válik, és így nem lehet többé az élet forrása.

Bartók Béla a modern művész teremtő fantáziájával úgy tudott a népművészettel, a népzenével kapcsolatot teremteni, hogy ebből egy új művészi zenei jelenség keletkezett. Bartók zsenije maga volt az a forrás, mely őt képessé tette arra, hogy a népművészet forrássá válhasson számára. Egy individuális forrás találkozik itt a közösség számára egykor megjelenő éltető forrással; az egyéni szellem találkozik új módon a népszellemmel.

Karinthy Frigyes gondolkodásmódja segít megszabadulni a mechanikus, konvencionális gondolkodásbeli megrögződöttségektől.. Az individuálisan, szabadon gondolkodó zseni „játszik" a magyar nyelv szellemétől kapott csodálatos „játékszerrel", a magyar nyelvvel. Irodalmi műve bevonhatja az őt komolyan vevő olvasót ebbe a gondolkodási „játékba". „Humorban nem ismerek tréfát" - mondotta volt Karinthy Frigyes.

„Szoktatni kell az egyén lelkét az új helyzethez." Ez lenne a Szabad Főiskolán Bartók, Karinthy segítségével kurzusom célja, de úgy, hogy az, aki szoktat, és az, akit szoktat, mindinkább egyazon személlyé váljék; egy önmagát nevelni, és így másokat segíteni képes önálló gondolkodóvá.

Zenei gyakorlatok, zeneművek, irodalmi részletek képezik majd a foglalkozás tárgyát, és természetesen az ezek révén kialakuló érzületből fakadó gondolatok megbeszélése.

„Aki voltam - úgy emlékszem csak rá, mint bárki másra. A múltban nincs többé 'én' - ezt a formát csak kényelemből használjuk emlékeink felidézésében.

Én - ez egy pillanat. S a következő pillanat ígérete.

Én - nem volt és nincsen. Én - ez csak lesz.

Ismeretlen és bizonytalan, mit az eljövendő."

(Karinthy Frigyes)

^ugrás az oldal tetejére

Hallgatók írásai

Interjú Ekler Dezsővel, a Szabad Főiskola tanárával
I. rész

Az alábbi írás apropója az, hogy Euler Dezső egy sajátos hangulatú, mélyreható és mindenképpen érdekfeszítő előadássorozatot zárt a Szabad Főiskola második szemeszterében. Azon felül, hogy minden előadóval a hallgatóságnak riportot kell (!) készítenie, néhányunkban tényleg (!) őszinte érdeklődés ébredt az előadásokban érintett témák, és nem kevésbé az előadó iránt. És mivel az említett előadássorozat - „sajátos" hangulata, mondhatni impulzív légköre, és ugyanakkor koncentrált gondolatvezetése révén - néhányunk számára időnként megközelíthetetlen magasságokban folyt, úgy gondoltuk, hogy talán nem lesz haszontalan néhány gondolatot a riportunkban is feleleveníteni az ott elhangzottakból.

... nos az első kérdésem az lenne, hogy Ön az előadásaiban utalt egy emberi kettősségre, melyről Steiner is beszél, és amelyből ki tudunk indulni: egyrészről vannak észleleteink, másrészről vannak gondolataink. Ahhoz, hogy gondolkodni tudjunk, kívül kell kerülnünk az észleleteinken, mert a kettő egyszerre nem működik. De mi a helyzet, amikor a gondolatainkat figyeljük meg, vagyis a gondolataink észleletté válnak? Steiner azt mondja, hogy ez ad számunkra lehetőséget arra, hogy belássunk valamit. Hogyan történik ez?

- Erről nagyon egyszerűen azt gondolom, hogy az a trükk - amit tudomásom szerint Steiner Goethe-tői vett át, vagyis hogy a gondolkodásomat megfigyeljem, úgy is mondhatnám, hogy gondolkozva gondolkodjam -, az valami olyasmi, mint amikor a fényképezőgépben élesre állítják a fókuszt. Tehát ez egy látásfokozó gyakorlat. De nem szünteti meg azt az ellentmondást, ami természet adta ellentmondás, hogy teremtett alkatunknál fogva kint is vagyunk és bent is vagyunk. Vagyis testileg időben és térben korlátozottak vagyunk, gondolkodásunk révén mégis a teljesség lehetőségét hordozzuk. Ez az alapkettősség feloldhatatlan, tehát ezt éli meg mindenki az emberi léttel. A hangsúly a kettő közötti átjáráson van, és azon, hogy eközben a gyakorlat közben milyen képességfokozó lehetőségeink vannak. Én ezt így látom.

Mennyire van annak létjogosultsága, hogy az ember hosszú ideig csak ezen a határon tartózkodjon, mondjuk saját magában spekuláljon?

A modell úgy igaz, ahogy interpretálja, vagyis hogy akkor tartom magamat tartósan kívül emberi mivoltomon, amikor gondolkodom. Maga ez az egész inkább meditációra alkalmas, nem pedig absztrakt fogalmak képzésére. Vegyük - mondjuk - a buddhista alapgyakorlatokat, amelyek feltehetőleg csak erről a dologról szólnak, vagyis kívül tartani magamat az érzékek birodalmán, hogy növeljem az esélyemet arra, hogy a szellemileg befogható tartományokba, ha csak egy villanásra is, belátást nyerjek.

Lefordítva ez azt jelenti, hogy az észleleteket ki kell iktatni ahhoz, hogy ebben az általános gondolatfolyamatban teljesen részt lehessen venni?

Igen. Például amikor a buddhista tanítvány már nagyon „agyalva" a dolgokon megkérdez valamit a mesterétől, akkor a mestere egy teljesen érthetetlen és oda nem illő választ ad, vagy egyszerűen csak pofon vágja. És ezzel a technikával nagymértékben megnöveli a valószínűségét annak, hogy a tanítványnak egyszer csak valami bevillanjon. Ugye, az alapgyakorlatok a buddhista szerzetesnél olyasfélék, hogy napokig-hetekig kell mondania a legpraktikusabb helyzetekben, hogy akkor ő nem ott van, akkor nem az történik vele, ami történik, ő nem ő, az nem az stb... Bármikor kiszállhat és elmehet, tehát nem kényszerítik, de ezzel egzecíroztatják, hogy az érzékek birodalmától, a fizikai világ birodalmától eltávolodjon.

Ez azért érdekes, mert magát az Én-t is észlelem, az is egy észlelet. Ezáltal a szerzetes az Én-től is eltávolodik?

Ez arra megy ki, hogy először észlelje, majd megszüntesse. Klasszikus értelemben Buddha elvonul a sivatagba, ugyanúgy, mint Krisztus a pusztaságba. Azért a sivatagba, mert ez az észleletektől való mentességének a képlete.

Nagyon érdekes volt hallgatni az Ön előadásaiban a tradíció és a társadalom kapcsolatáról elhangzottakat. Rudolf Steiner több helyütt utal arra, hogy az ember folyamatosan fejlődik, és amit mondjuk 2600 évvel ezelőtt képes volt megélni, az nem biztos, hogy ma adekvát a számára. Ebben a tekintetben mennyire lehet tradícióra építeni ma a kultúrát?

Hát, ez a kérdés általában véve másképpen hangzik, mint a buddhizmus esetében konkrétan értve. A vallások közül - véleményem szerint - a buddhizmus kanonizált a legkevésbé. Akármelyik vallást tekintjük, mindegyik sokkal gyorsabban „ürül", mint a buddhizmus. A buddhizmusban vannak a legkevésbé dogmák, ezért igaz legkevésbé a buddhizmus esetében, hogy mint vallási tradíció évülne. A leglátványosabban igaz ez az évülés például a katolicizmusra, ahol egy hatalmi, politikai, elnyomó intézményi rendszer épült fel (lásd Hamvas Béla „klerikalizmus" kifejezését), ami inkább szolgálta az emberi élet megrontását, mint az üdvözülést. Ilyen értelemben, a tradíciók évülésének az értelmében, a buddhizmus a leglágyabb, a legintelligensebb és talán a legmélyebb.

Ami általában véve a tradíciók használatának kérdését illeti, arról azt gondolom, hogy programként vagy elvként fabatkát sem ér. Amúgy ez a probléma a leglényegesebb kérdések közé tartozik. Abban az értelemben nem ér fabatkát sem, ahogy Hamvas Béla például (ajánlom figyelmükbe) Az Istenek és emberek útjában, A kényes közkérdések című fejezetben arról ír, hogy ha nagymértékben szaporodnak az irodalomtörténeti munkák, és nagymértékben kultiválja egy nemzet az irodalomtörténetet, az annak a jele, hogy nincs már ember, élő, aki az éjjeliszekrényén Vörösmarty kötetet tartana. Vagyis, hogy az irodalomtörténet tradíciójának az ápolása valójában a megtévesztést és a hazugságot szolgálja. Tehát a tradíciók ápolását programmá tenni életveszélyes dolog. Amiért nagyon nehéz kérdés ez, ez a dolog másik oldala, miszerint nem is tudnánk élni, hogyha nem a tradíciók révén üzemelnénk. Hogy beszélni tudunk, az a nyelvhasználat tradícióján alapul, hogy járni tudunk, az a járásnak a tradícióján és megszokásán alapul, hogy még tudunk nemzeni gyereket, vagy esetleg még nevelni is, az is mindenféle megszokásokon és hagyományokon alapul. Vagyis elképzelhetetlen hagyománytalan ember. Vagyis a tradíciók az életnek a legszervesebb alapjai, másfelől az élet megrontásának a legbiztosabb eszközei. A tradíció nélküli ember, aki a szellemi készségek isteni adományának, a teljességének birtokában van, Jézus Krisztus a pusztában, aki ily módon tabula rasa helyzetet teremt a zsidó tradícióban, és megteremt egy keresztény tradíciót, egy spirituális eszenciát.

Ebben az értelemben akkor az úgynevezett métatársadalom nem a tradíció mentén, hanem egy megromlott tradíció mentén épül fel.

Igen, vagy a holt, kiürült tradíciók által, irányítottan megrontva él a métatársadalom. Hamvas Béla - bocsánat, hogy hamvasbélázom, de hát hozzátartozik a dologhoz - azt mondja, hogy van az istenek útja és van az emberek útja; az emberek útján az ember az őseinek az útját járja, a tradíciók útját, a nyelvében, a szokásaiban, az emberi mivoltában, de elérkezhet az a pont, amikor egészében meg kell ezt tagadja, és az Istenek útját kell hogy kövesse. S meg kell tagadja az őseit, a szüleit. Mert oly mértékben romlott ez az élet, hogy igaz ember számára élhetetlenné teszi az életet, a tradíciók életét. És innen kezdve sajnos bonyolultabb a dolog, mintsem hogy a goethei megismerés-elmélettel modellezhető volna, mert ugye ebbe a goethei megismerés-modellbe a hazugság, a romlottság és az emberi történetnek a katasztrófája nem modellezhető bele.

Miért is nem modellezhető bele?

Az előadáson is rendre azon a ponton akadtunk el, hogy miből ered az a bénultság, ami az észlelés szintjén is tapasztalható? Miből ered a vakság, hogy nem látjuk a világot, és nem látjuk önmagunkat? Hol van az a rövidzárlat a megismerésben, ami ezt az elidegenültséget vagy bénultságot hozza, amiben a modern ember él? Ez a legnehezebb probléma. Honnan van a romlottság, a züllöttség és az emberi életnek a tömeges le- alacsonyodása?

Itt ugye van egy korlát? És ennek a korlátnak is emberinek kell lennie, mert csak az lehet az életünk tartalma?

Miből ered ez a korlát? Arra jutottunk például, hogy nem a tévé okozza, mert ugye a tárgyak így nem képesek az embert bolondítani, hanem a tévé gátlása is valójában belőlünk ered. Ezt mi csináljuk.

Tehát ez lenne az az illuminált állapot, amiben a mai ember egzisztenciálisan létezik, és amiből képtelen kijózanodni?

így van. Ez az az illuminált állapot, ez az a szédület, ez az a romlottság, ez az a részegség, amiből például Ady sem tudott - vagy nem is akart - felébredni. Ady Rimbaud szívrészegség-poétikáját vette át, mert nem akart fölébredni ebből a bódultságból, és a magyarságnak a romlottságának a fájdalmát szerette, s nem tudta szeretni vagy kívánni a józan fölébredést, nevezzük úgy, hogy buddhai fölébredést. És erre mondta Hamvas, hogy ha Ady nem Rimbaud-t importálja, akkor talán a két háború közti botrányt is meg- úszhattuk volna; vagyis a magyarság sorsa más lett volna, ha Ady nem a szívrészegség géniusza.

Tehát azt mondja, hogy ne vessünk a dolgokra utolsó pillantást, hanem mindig elsőt?! Ez lenne az ideális. De ez hogy nézne ki?

Hamvas Béla azt mondja 1943-ban, hogy ne kövessük az emberek útját, hanem kövessük az istenek útját, vagyis a tiszta és új pillantásnak a lehetőségét keressük.

De ennek a tradícióra kell épülnie, legalábbis ebben az emberi organizáltságban...

Ha tradícióra kell épüljön is, mivel a tradícióra és csak arra épülhet, akkor lehet, hogy a tévé fogja meghozni ezt a várt pillanatot ...egyszer csak elhomályosul a kép,... recsegni kezd, kiürül, és a sötét képernyő kivilágosodik... és egy nagy fehérség árad a televízióból... és mindent beragyog...

(Az interjút készítették Kiss Viktor, Naszályi Nóra, Tóth Márk)

^ugrás az oldal tetejére

Zajti Ferenc

Az ünnep

„Ita Wegman drámája előadhatatlan..."

„A meg ismerésben a gondolatok, a művészetben a szemlélet által a világegyetemnek adjuk át magunkat; a szeretetben - teljes szellemi erőnkkel - olyan valakinek, akit a világmindenség értékes lényének tekintünk. A meg ismerés az önzetlen odaadás legszellemibb, a szeretet pedig a legszebb formája."

(Rudolf Steiner: Credo)

A Szabad Főiskola első évének zárására való előkészületek hangulata sokszor felmerül bennem a Nagyvárad téren járva, a Paracelsus söröző előtt elhaladva... Az esti beszélgetések... Mi is az ünnep, és kit és mit ünneplünk? Hogyan kell, kellene ünnepelni? Amiről oly keveset tudunk, és őszintén megvallva alig gondolkodtunk - hisz ünnepeink nagy része hagyományként maradt ránk - , azt hogyan tudnánk megformálni? A közösségé-e az ünnep, a közösség formál ünneppé valamit, vagy az ünnep a közösség által lesz, és az ünnep közösséget formál? Tudunk-e helyet - misztériumhelyet - alakítani vagy teremteni? Mi legyen az ünnep helyszíne? Visegrád? Ott már az építészek megtették a magukét! Szabó István tanyája? A Szabad Gondolatok Háza? Tervek, ötletek, gondolatok cseréltek gazdát...

Az elképzelt és megvalósult ünnep között - aki végigkövette, tudja - óriási különbség volt. Mégis számomra igazi ünnep volt!

Ünnep, mert a Szabad Főiskola megalapítása és egy éves munkája egyedülálló a magyar kultúrtörténetben... Ünnep, mert nemcsak egy új misztériumhely született, hanem Iza Wegman Persephoneia c. misztériumjátékának bemutatásával magyarországi ősbemutatót is tarthattunk... Ünnep, mert talán valahol belül mindenkit megérintett, kit ezért, kit azért. Számomra azért volt ünnep, mert úgy gondolom, az ünnep egy találkozás. Nekem ez a dráma egy nagy találkozás volt. Gyötrelmes és felemelő. Küzdelem a megértésért...

1988-ban történt, hogy néhányan összejöttünk azzal a céllal, hogy színre visszük Ita Wegman misztériumjátékát.

Mesterházy Mária, aki az Ita Wegman Alapítvány munkatársa volt akkor, és vonzották a misztériumjátékok, az alapítványtól azt a feladatot kapta, hogy próbáljon egy csoportot szervezni és a darabot velük bemutatni. Így ki-ki szólt ismerősnek, barátnak, és összejött hétfő (Mesterházy Mária, Stráma Éva, Keresztes László, Galántai Ágnes, Szőke Péter, Makovnik Emese, Zajti Ferenc). Az első alkalommal megbeszéltük, hogy a drámát a Szabad Gondolatok Háza alapításának évfordulójára (1999. január 3.) bemutatjuk; nincs rendező, a darabot együtt állítjuk színre, és megállapodtunk, hogy minden vasárnap a próbákon jelen leszünk. Aki nem tudja ezeket a feltételeket teljesíteni, az nem fog tudni a közös munkában részt venni. Néhány hónap és megfogyatkoztunk. Volt, aki a feltételeket nem tudta vállalni, és volt, aki külföldre ment tanulni, azért maradt ki. Egyre nagyobb nehézségeink voltak. Miért ezt a darabot kell megcsinálni? Átírjuk a szöveget úgy, hogy a mai hétköznapi szóhasználattal-megértéssel befogadható legyen, vagy küzdjünk meg mi is és majdan a nézők is a századforduló gondolkodás- és kifejezőmódjával? Miért olyan fontos ez a dráma Fisch Mihálynak és Kálmán Istvánnak, az Ita Wegman Alapítvány alapítóinak? így jutottunk el ahhoz a beszélgetéshez, amely a darab keletkezésének történetébe engedett bepillantani, szembesítve az Antropozófiai Társaság sorsával szorosan összekötődő Ita Wegman életútjával, és rajta keresztül a mi életutunkkal; azzal a lehetőséggel, hogy amit elődeink elmulasztottak, azt mi helyrehozhatjuk. Ettől fogva bennem ez a darab a kiengesztelődés történeteként és missziójaként élt tovább. Mindegy, hogy milyen áron, de be kell mutatni!

És újabb zavarok. Már biztos, hogy az évfordulóra nem mutatjuk be... Be akarjuk egyáltalán mutatni? Képesek vagyunk rá? Hatalmas apparátus kell, hogy ezt a színpadon megelevenítsük...Stroboszkóp, videó, diák, jelmezek, fény- és hangeffektusok... Bizonytalanság... Kevesen vagyunk... Egyre többet beszélgetünk arról, hogy hogyan tovább... Újra kiesik valaki... nem tud a szereppel azonosulni, nem érzi közel magához a feladatot; megint eltávozik valaki... külföldön tanul tovább Bothmer-gimnasztikát... Mária szülni fog.

Nyár elejére ketten maradtunk Stráma Évával.

1999. szeptember 24-én megnyitja kapuját a Szabad Főiskola. Itt talán lesz valaki, akit impulzál a feladat.

Így találtunk újra aktív játszótársakra. Az első hívásra tíznél többen gyűltünk egybe (Mahr Karcsi, Gáspár Csaba, Tóth Máté, Tóth Krisztina, Varga Márti, Bogdán Zoli, Stráma Éva és Gabi, Marozsán Emma, Luzsányi Nelli, Zajti F).

A szöveget elolvasva és a megállapodások hatására ugyan megfogyatkozott a csapat, de a beszélgetésekből megszívlelendő és praktikus tanácsok kerültek elő. Ezáltal jutottunk el ahhoz a felismeréshez is, hogy fontos lenne nem materiálissá, kép- és tárgyszerűvé tenni a darabot; nem a látvány, hanem a belső kép megteremtése a fontos!

Egyre közelebb került a bemutató időpontja. Amire egy évünk volt azelőtt, hogy tudniillik „oda eljutni, hogy megértsük, és ha megértettük, át tudjuk adni", már nincs idő. Tizenkét alkalom - azaz tizenkét hétvége - volt megértésre, díszlettervezésre, rendezésre, próbára. Újra kétségek, bizonytalanságok.

Csináljunk valami mást... részleteket adjunk csak elő... inkább lassan haladjunk, értsük meg, beszéljük meg... Emma és Éva nagyon határozottak... előadás június 23-án pénteken 21,30- kor! „Ha másképp nem megy, leülünk egy székre, és felolvassuk" - mondják mindketten.

Kapkodás... milyen hangok, fények, díszletek legyenek... alig vagyunk, hogy oldjuk meg ennyien... heten maradtunk... Az utolsó napok a díszlet kialakításával telnek. Mindent végigpróbálunk - valóban jó-e, amit látni, hallani... ki ki után következik...

Egyre biztosabbak vagyunk, hogy bár sok mindent nem tudunk megvalósítani, amit kellene, de ha nem rontunk, jó lesz! Jónak kell lennie! Mert mi már valamit megértettünk - talán... Alászálltunk és elindultunk felfelé... Újraszülettünk... Ez az igazi ünnep.

„A magasztos bölcselem s a szerető akarat eggyé olvadnak... lelketekben szándéktok átváltja lobogó tetté."

Két év munkája megérett; s hogy mivé lett, azt az viszi magában tovább, s váltja tán „lobogó tetté", akit nézőként megérintett.

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Nevelésművészet

Waldorf iskolák

Főiskola, beszámolók

Főiskola, hallgatói írások

Antropozófia

Andreas Bracher

A XX. század "őskatasztrófája"*

(1909. május 30. - június 2.)

Buella Mónika

Új Atlantisz felé

Nevelésművészet

Kálmán István

A Waldorf felébred (?) és marad

Támadások a magyar Waldorf-mozgalom ellen

Kálmán István

Ajánlás az önigazgatásra törekvő Waldorf-iskolák számára

Waldorf-iskolák

Főiskola, beszámolók

A mezőgazdaságról

Illyés Zsuzsa

Személyesen és aktívan vagyunk részesei a valóság létrehozásának

Frisch Mihály

A földélőlény

Kádas Ágnes

Beszámoló a konzultációkról

Papp Lajos

Bartók Béla kelet és nyugat között

Hallgatók írásai

Interjú Ekler Dezsővel, a Szabad Főiskola tanárávalI. rész

Zajti Ferenc

Az ünnep

Interjú Ekler Dezsővel, a Szabad Főiskola tanárával
I. rész