Emberi törekvések sokszínű forgatagát látjuk. Egyre újabb tudományok versengenek a diadalért, hogy az ember viselkedését, tevékenységét megmagyarázzák, kódokba szedjék, hogy tetszésük szerint befolyásolhassák. Ezek is emberi törekvések.

Mindaz, ami a világba kerül, mindaz, aminek képe, lenyomata születik, mindnyájunk további sorsába beleszövődik. Egy kimondott szó, egy kidolgozott elmélet, egy megfestett kép, egy megszerkesztett eszköz, és egy közös megállapodás. A műnek nem feltétlenül célja, hogy valljon alkotója szándékáról. Mégis, a megnyilvánulásban elkerülhetetlenül megnyilatkozik maga a szándék is, függetlenül attól, hogy valójában mennyit akart megmutatni magából. A mű mindenki számára érzékelhető - a szándék olvasásához azonban tovább kell fejlesztenünk meglévő képességeinket. A gyanútlanul tágra nyílt szem a felszínt pásztázza csupán. Élő vagy művirág - számára egyre megy. Az események darabos egymásutániságában nem fedi fel magát egy történet logikai összefüggése.

Hogyan juthatunk az élet és az élő valódi megismeréséhez, hogyan találhatunk rá az eseményeket mozgató szándékokra? Tudhatunk-e valamit a cselekvő személy akaratának eredetéről?

Tavaszi számunk írásai történeti mozaikok emberi törekvésekből. A XX. századi amerikai világpolitika lépései között - Antony C. Sutton kutatásait felhasználva - Andreas Bracher keresi az összefüggéseket.

Tóth Márk tanulmánya a mai materialista szemléletű agykutatás gondolati előzményeit állítja elénk. Balogh Ádám, a Szabad Főiskola másik hallgatója pedig arra próbál meg választ találni, hogy mi lehetett az oka a reformáció gyors térhódításának Magyarországon.

2000 szeptemberében nemzetközi értekezlet volt az európai tájkultúrával kapcsolatos megfigyelésekről és tennivalókról. A rendezvény résztvevői a „Dornachi kiáltványában tették közzé gondolataikat. Kinyilvánított szándékuk, hogy a tájra „partnereként tekintenek, új perspektívát nyújt számunkra is.

Múlton és jelenen át a jövőig ível az emberi akarat. Eközben lassan és fokozatosan a szemünk előtt válik külön ösztönöktől és érzékektől, hogy egyre belsőbb és személyesebb intuícióknak is a szolgálatába szegődhessen.

Szeretettel köszöntjük olvasóinkat az új évezred első tavaszán.

^ugrás az oldal tetejére

A mocskolódás anatómiája

Újabb támadás a Waldorf ellen

„Ismert szimptóma, társadalmi körökben nagyon elterjedt betegségkép a rosszindulatú rágalmazás, hazugságok terjesztése másokról. Ilyen esetekben tönkreteszik az illető hírnevét, és ez a korrumpált jogélet jele. Sokan gondolják, hogy mindent mondhatnak másokról. Nos, az mindenkinek szabadságában áll, hogy bárkiről azt gondoljon, amit akar, de amint ezt ki is nyilvánítja, akkor már a jogélet területén vagyunk, ahol a másiknak védelemre van szüksége, és meg is védheti magát."

Hírt adtunk már arról, hogy támadások érik a hazai Waldorf mozgalmat. Úgy gondoljuk azonban, hogy a 2001. január 1 1-i Magyar Fórumban megjelent cikk tanulmányozható módon jeleníti meg a mai magyar újságírás (TV, rádió stb.) egy részének karakterét. Az alábbiakban idézzük az említett cikk Waldorfra vonatkozó részét.

„Változatlanul hazudnak minden hullámhosszon

A néger, a cigány és a zsidó

Vekerdy Tamás, a Rádióból jól ismert közpedagógus veszprémiek között híresztelte, hogy a Waldorf-óvodákat a MIEP be akarja záratni. Vekerdy Tamás nem MIEP-es, sőt még a közelében sincs. Alighanem ki nem állhatja a magyar pártot, ezért érzi magát feljogosítva, hogy megrágalmazzon minket. Két lehetőség van: az egyik: Vekerdy hazudik, a másik: szóbeszédek alapján tényként közölt rágalmazó híreket. Ez esetben viszont Vekerdy Tamás felelőtlen ember. Szó, ami szó, a Düsseldorfok a szcientológiai egyház közelébe keveredtek. A Vekerdy által terjesztett rágalomból semmi nem igaz, az viszont valóság, hogy a szcientológiát mielőbb szeretnénk az ország határain kívül tudni. Ettől függetlenül Vekerdy hazudott..."

A továbbgondolásra most csak két szempontot ragadunk ki. A főcím önmaga már alkalmas - jó talajon - egyfajta érzelmi reakció kiváltására. Az olvasók jelentős része valószínűleg már észre sem veszi, hogy a címadó „néger, cigány és zsidó" kifejezés a cikk második felében a tárgytól függetlenül valamiféle kabarétréfa idézeteként jelenik meg. A cím okozta sokkhatás elmúlhat, ezért érdemes még a cikkben is folytatni a támadást. Erre a legjobb módszer, ha a támadott felet - jelen esetben a Waldorf iskolákat - összefüggésbe hozzuk egy, a többség által nem kívánatos, félelmet keltő ideológiával, jelen esetben a (véleményünk szerint is joggal elítélt) szcientológiai egyházzal.

Ehhez nem szükséges tényeket közölni, elég egy sejtelmes mondat: „a Waldorfok a szcientológiai egyház közelébe keveredtek", és ha az olvasó nem vigyáz, már csak az érzelmei, a félelmei működnek az újság olvasásakor. A módszer ismert és mélyen átgondolt. Az utángondolás segítésére idézünk egy régebbi példát, hiszen a Waldorf mozgalom, az antropozófia támadása nem újkeletű dolog.

Az egyik támadás 1922. május 27- én jelent meg - a Rudolf Steiner és az antropozófiai mozgalom elleni sorozatos támadás részeként - a Völkischer Beobachterben „Steiner, az új Messiás" címmel. Maga az újság a náci mozgalom szócsöve volt, újságírói módszereiben egyfajta iskolát teremtett. Idézzünk egy rövid részletet a cikkből, nem minden célzatosság nélkül.

„Ha már az anya, a teozófia is kétes származású, és igencsak tisztátalan üzelmeket folytat, mit mondhatunk gyermekéről, az antropozófus Rudolf Steinerről? Az alma nem esik messze a fájától. Ezek szerint ismerjük Steiner anyját. Az apa természetesen más kérdés. Állítólag nem lehetett zsidó, de ha valaki foglalkozott a steineri gondolkodás torz formáival, nem nehéz felismernie, hogy a Talmud és a Kabbala volt az a sperma, amelyből ez a különös képződmény kialakult. (...) a mindenhonnan összelopott steineri evangéliumot félig megértetten, gyárilag a korhoz alakítva a tömeg közé dobták. Ez a „gyárilag" nagyon fontos, mert Steiner úr korszerű szentként nagyon ügyes üzletember is. (...) Az „antropozófia" és a „hármas tagozódás" címszó alatt sötét üzelmeket folytat, milliók állnak rendelkezésére ahhoz, hogy népünket tanaival megfertőzze. Széles körű befolyásával jelenünk és jövőnk veszélyévé vált. Felőlem Steiner úr fröcsögheti méregcseppjeit külföldön, így akár a Basel melletti Dornachban is, ahol olyan templomot emelt, mellyel megszégyenítette Goethénk nevét, azét a Goethéét, aki 178 l-ben azt írta Lavaternek: „Hidd el, a mi morális és politikai világunk földalatti folyosókkal, pincékkel és pöcegödrökkel van aláaknázva." Pöcegödör, ez kiválóan illik Steiner úr környezetére, aki reinkarnáltsztusként hagyja, hogy huszonegy karnált Magdolna nyalogassa kezeit."

Őszintén reméljük, hogy olvasóink elvégzik ezt a kis „házi feladatot", az összehasonlító cikkelemzést. A Magyar Fórum mocskolódó cikkére, ill. más támadó cikkekre tudomásunk szerint az érintettek, a Waldorf iskolák nem válaszoltak. Nekik és mindenkinek biztatásul idéztük mottóként Harrie Salman- nak a „Harc az antropozófia körül" című, a Lazarus 97/2 számában megjelent cikkének részletét.

Szerkesztőség

^ugrás az oldal tetejére

Politika

Andreas Bracher

"Koponyák és csontok" a Wall Streeten

Carrol Quigley* és Anthony Sutton amerikai történészek könyvei bepillantást nyújtanak a XX. század anglo-amerikai politikájába. Rudolf Steiner már 1917-ben, a Memorandumokban** leleplezte ezt a politikát. Mostani számunkban Andreas Bracher cikkét ismertetjük A. Sutton „Wall Street" könyveiről Kádas Katalin fordításában.

A történész Sutton kiindulópontja: nyugati technológia átadása a Szovjetuniónak

Suttonnak mint történésznek a Szovjetunió gazdasági fejlődésének a kutatása volt a kiindulópontja. 1968 és 1973 között három kronologikusan felépített kötetet jelentetett meg a „Nyugati technológia és a szovjet gazdasági fejlődés" kérdéséről, végül még ugyancsak 1973-ban egy könyvet, mely a National Suicide (Nemzeti öngyilkosság) drasztikus címmel azt tárgyalja, hogyan járultak hozzá nyugati, különösen amerikai cégek a szovjet hadsereg technológiai felépítéséhez. Sutton azt a kérdést vizsgálja: honnan származik az a technológia, mely elősegítette a Szovjetunió gazdasági, ill. katonai felépítését? Válaszából egyértelműen az derül ki, hogy a Szovjetunió tulajdonképpen egy kívülről táplált és életben tartott képződmény volt, egy valójában saját életképesség nélküli teremtmény, a „Nyugat technológiai-gazdasági (...) parazitája". /3/ Az első ötéves terv óta a Szovjetunió műszaki-ipari fejlődésének nyugati támogatása a fejlett technológiájú termékek egyszerű exportjától és licencek átadásától kezdve szovjet egyetemisták képzésén és technikusok kiküldésén keresztül teljes, amerikai konszernek által létesített gyárakig és gyárkomplexumokig terjedt. Ehhez jöttek még a szovjet kémkedés eredményei, német gyárak 1945 utáni leszerelése és néhány ezer német technikus akkori kényszersorozása. A szovjet mérnökök rendkívül tehetségesnek mutatkoztak abban, hogy egyes termékeket lemásoljanak, vagy különböző eredetű részekből új termékeket kombináljanak; ám önállóan a szovjet tudósok Sutton szerint gyakorlatilag nem voltak kreatívak. Katonai téren a szovjet fegyverek szinte minden fontos komponense nyugati - kiváltképpen amerikai, kisebb részben máshonnan, főleg Németországból származó - mintán és technológián alapult. Sutton egyik végkövetkeztetése így szólt :

„1917 óta a Szovjetunió szabad gazdaságú nyugati országokból szerzi be a technológiáját. Durva becslés szerint a mai szovjet technológia 9o%-a nyugati eredetű." /4/ Az a kép, melyet 1973-ban fest Sutton, szinte szürrealisztikus: amerikai cégek és az amerikai kormány soha nem lanyhuló buzgalommal nevelték fel azt az ellenséget, mely végül elnyeléssel fenyegette őket. Sutton ábrázolásában ezt a tényállást egy kétségbeesett „Miért?" szövi át. Emellett 1973-ban még azt hitte Sutton, hogy egy „nyitott" társadalom sajátos hiszékenysége és rövidlátása a fő oka annak, hogy ez a társadalom képtelen egy „totalitárius" rendszer hosszútávú terveit valóban megérteni, ill. annak megfelelően cselekedni. Sutton egyre olyan döntéseket idéz, melyeknél az amerikai külügyminisztérium megpróbálja a saját exportpolitikájával kapcsolatos kételyeket a szőnyeg alá söpörni: arra hivatkoznak, hogy különben külföldi konkurensek ugranának be, hogy a termékeknek hadi szempontból úgysincs jelentőségük, vagy hogy a kereskedelem általában erősíti a békét: Sutton szerint ezek majdnem mindig tartalmatlan kifogások vagy illúziók egy olyan valósággal kapcsolatban, melynek nem mertek a szemébe nézni. Azoknak az üzletembereknek az indítékait, akik kereskedtek a kommunista országokkal, míg a belpolitikai színtéren antikommunistaként léptek fel, Sutton ekkor így próbálta magának megmagyarázni: „Ezek az üzletemberek részint egy szabadságpárti rendszer becsületes védelmezői, akik egyszerűen nem látnak tisztán. Ám soraikban olyan opportunisták és rejtett szimpatizánsok is találhatók, akik pontosan tudják, hogy mit tesznek. A két véglet között van azoknak a sokasága, akik bizonytalanok, vagy lusták gondolkodni, akik hagyják magukat jelszavaktól félrevezetni (pl. „a különböző jellegű politikai rendszerek közeledése egy új világrendhez vezető fejlődés során" - mit jelent ez tulajdonképpen?), vagy akik tényleg azt hiszik, hogy más dolog a politika és megint más az üzlet, és ez utóbbi egy politikai vákuumban zajlik." /5/

Ezzel a tematikával és a szovjet technológia fejlődésének vizsgálatával Sutton annak idején még inkább az akadémiai kutatás elismert spektrumának peremén, de még nem azon kívül mozgott. Ebben az érdeklődésben még a hidegháború egyik klasszikus témáját is láthatnánk: hiszen az a kérdés, hogy maguk az amerikaiak mennyiben járultak hozzá az ellenfél felépítéséhez, valóságos boszorkányüldözés alapjává vált az USA-ban az 5o-es évek elején, a McCarthy-korban. Erre a kérdésre kétségtelenül senki más nem adott olyan ismeret- és részletgazdag, információk oly lenyűgöző bőségét tartalmazó választ, mint Sutton. Mindenesetre a szovjet gazdasági fejlődésről szóló könyveit a San Francisco-i tekintélyes Hoover Institute adta közre, és maga Sutton 1968-tól 1973-ig ennél a Stanford Egyetemhez tartozó intézetnél dolgozott. Ebből a korból való publikációs listáján szerepel néhány, az US Naval Institute - azaz az amerikai tengerészet egyik intézménye - által kiadott írás is.

A Wall Street könyvek

Sutton következő, még robbanékonyabb publikációi aztán már elhagyták az akadémikuson elfogadott normalitás spektrumát, és új ösvényeken indultak. Míg tulajdonképpen forradalmasíthatták és megtermékenyíthették volna a 2o. század történetírását, az egyetemi historiográfia - amennyire tudom - hallgatagon átsiklott felettük. Azt mondhatnánk, hogy ezekben a könyvekben Sutton átlépte az úgynevezett „összeesküvési elméletek" küszöbét, azaz megpróbálja a valós cselekvési impulzusokat követni ahelyett, hogy gondolatait bárhol dogmatikusan félbeszakítaná. Míg a „Western Technology" sorozatban még úgy vélte, hogy az amerikai gyárosok és tőkések Szovjetuniónak nyújtott támogatásának csak rövidlátás, ám soha nem tudatos, hosszútávú terveken nyugvó szándék az alapja, addig a következő munkáiban behatóbban vizsgálta e körök cselekvéseit a maguk belső összefüggésében. Egy három könyvből álló sorozat jött létre, mely a világháborúk korszakának politikájával és gazdaságával foglalkozott: Sutton „Wall Street" könyvei, melyek az amerikai pénzügyi rendszer központjáról kapták a nevüket.

A „Wall Street and the Bolshevik Revolution" (1974) azt kutatja, hogy hogyan támogatták Wall Street körök 1917-ben az orosz Októberi forradalmat. Sutton az orosz forradalommal kapcsolatos, 1917 és 1920 közötti események sorát vizsgálja: Trockij 1917 eleji New York-i tartózkodását és az oroszországi útjához kapott amerikai útlevele történetét; az amerikai Vöröskereszt egy delegációjának 1917 nyarán és őszén Oroszországban tett látogatását, mely delegáció elsősorban a Wall Street ügyvédjeiből és bankárjaiból állt; az orosz forradalmat támogató kifizetéseket és az orosz arannyal a bolsevikok finanszírozása érdekében folytatott kereskedést; a forradalmi propaganda támogatását és pro-kommunista írók USA-beli foglalkoztatását; az amerikai és az angol kormánynál a bolsevikok javára tett intervenciókat; végül, ugyanezekből a körökből kiindulva: azoknak az antikommunista csoportoknak a megalapítását, melyek célja a forradalmi propaganda elleni harc és egyben az orosz polgárháború másik oldalán álló „fehéreknek" a támogatása volt. Ezeknek a könyvben tárgyalt egyes epizódoknak a státusza és relatív jelentősége nem mindig egészen világos; de összességében mégis egy egyértelmű kép áll össze: a kommunista forradalom jelentékeny támogatásának képe - olyan intézmények és személyek által, akik nagy szerepet játszottak az amerikai gazdaságban, és képesek voltak befolyásolni a kormányt.

Ez a felismerés azért is fontos, mert homlokegyenest ellentmond a máig uralkodó történetírásnak. Az ugyanis tág teret szentel az Októberi forradalomnak nyújtott német támogatásnak, míg a nyugati szövetségesek csak a kommunizmus elleni harc és beavatkozás szerepkörében jelennek meg. Sutton kimutatja, hogy ez kezdettől fogva egy hamisításokkal is támogatott értelmezési modell volt. /6/ Nagyon érdekes egy függelék is, melyben Sutton azokkal az elképzelésekkel foglalkozik, amelyek az Októberi forradalom mögött egy világméretű zsidó összeesküvést gyanítottak. A forradalom után és az első világháború végén bontakozott ki az az erőteljes propaganda, mely megpróbálta Európában és az USA-ban a zsidó világ-összeesküvés mítoszát népszerűsíteni. Sutton szerint ez a propaganda lehet, hogy részben egy jobb tudomás ellenére lefolytatott tudatos akció volt. Az volt a célja, hogy a figyelmet a tulajdonképpeni események helyett egy rögeszmére irányítsa. „Az a konokság, mellyel a zsidó összeesküvés mítoszát pártolták, azt sejteti, hogy itt egy tudatos fogásról van szó, melynek az a funkciója, hogy elterelje a figyelmet a valódi témákról és a valódi okokról. Az a bizonyítási anyag, amelyet ebben a könyvben bemutattam, amellett szól, hogy azoknak a New York-i bankároknak, akik zsidók voltak, viszonylag csekély szerepük volt a bolsevikok támogatásában, míg a főszerepeket azok a New York-i bankárok játszották (Morgan, Rockefeller, Thompson), akik nem voltak zsidók.

Mi is lehetett volna jobb útja annak, hogy a valódi „váltóőrökről" elvonják a figyelmet, mint egy középkori antiszemitizmus szellemidézése!" /7/

A Wall Street and FDR (1975), a sorozat második könyve Franklin Delano Roosevelt, 1933 és 1945 közötti amerikai elnök és a Wall Street kapcsolataival foglalkozik, 1932-es elnökválasztása körülményeivel és gazdasági programjának, az USA-ban mind a mai napig legendás New Deal-nek a megszületésével. A New Deal az állami irányítás erőteljes elemeit tartalmazó gazdaságpolitika volt, mely az USA-ban még mindig a kapitalizmust kritizáló baloldal vágyát és orientációját testesíti meg. Rooseveltet tekintik annak az új elnöknek, akinek volt bátorsága a Wall Street, a pénzügyi hatalmasságok befolyása ellen eljárni. Sutton ezzel szemben felhívja a figyelmet az elnök és a Wall Street köreinek mindvégig szoros kapcsolataira; döntően onnan finanszírozták 1932-es választási küzdelmét; és eredetileg ott dolgozták ki a „New Deal"-t, Roosevelt gazdasági programját is. Ez a „New Deal" nagyon sok hasonlóságot mutat az egyidejű Európa fasiszta és náci gazdaságpolitikájával: felszínesen és esztétikusan kielégít egy szocializmus és népi közösség iránti vágyat, ám eközben a gazdaság nagy konglomerátumainak eredeti hatalmi helyzetét szilárdítja meg.

Végül a Wall Street and the Rise of Hitler (A Wall Street és Hitler felemelkedése, 1976) az amerikai gyárosok és tőkések Hitler felemelkedésében és a német fegyverkezésben a második világháborúig játszott szerepét tárgyalja. A német nemzeti szocializmussal kapcsolatban megpróbálja egy kötetben azt nyújtani, amit a Szovjetunióval kapcsolatban Sutton több kötetben vizsgált: kimutatni az amerikai gazdasági körök részvételét mind a rendszer körüli bábáskodásban, mind későbbi támogatásában és technológiai felfegyverzésében. Mivel a német ajkú térség számára talán ez a legérdekesebb a három könyv közül, ismertessük a következőkben egy kicsit részletesebben. A Wall Street és Hitler felemelkedése c. könyvében Sutton elsősorban olyan anyagokra hivatkozik, amelyeket az ún. háborús bűnösök perei során az amerikai hatóságok gyűjtöttek össze. Akkoriban, közvetlenül a háború utáni években egyes hatóságok nem riadtak vissza attól, hogy vizsgálják az amerikai vállalatok és a náci rendszer kapcsolatait, mielőtt aztán a megszállási politika 1947/48-as változásával ezekre a viszonyokra is ráborult a hallgatás leple. /8/ Ezek a nagy amerikai konszernek és a náci rendszer közötti szoros és fontos kapcsolatok azóta köztudottak voltak vagy azok lehettek volna: a legjelentősebb a Standard Oil-Komplex és a német IG-Farben köteléke volt, egy olyan koalíció, melyet könnyen fontosabbnak tarthatnánk, mint a kor összes, államok közötti szövetségét vagy ellenségeskedését, és amelynek a második világháború sem árthatott sokat. Ez a jelentős technológiaátadással járó szövetség Németország számára a háború szempontjából nagyon fontos volt. A New Jersey-i Standard Oil elnöke, akit ezek miatt a szállítások miatt megtámadtak, „azzal érvelt, hogy 'nem volt igazolható', hogy ilyen műszaki segítséget nyújtottak a Wehrmachtnak. A segítség nyilvánvaló volt, több mint egy évtizedig tartott, és olyan jelentős volt, hogy nélküle a Wehrmacht nem indíthatott volna háborút." /9/ Szűz területre lép könyvében Sutton a náci hatalomátvétel amerikai támogatásának tézisével. Mivel itt a döntő forrásanyag jó része megsemmisült, ez a kutatás kénytelen indiciumokra (közvetett bizonyítékokra) támaszkodni. Említsünk itt meg néhányat: az 1933-as választási küzdelemben a náci pártot adományokkal támogatók között éppen azok a német cégek voltak a hangadók, amelyeknek különösen intenzív amerikai kapcsolataik voltak, amelyeket amerikai tőkével finanszíroztak és amelyek felügyelőbizottságaiban amerikai képviselők voltak; ide tartoztak a 2o-as évek azon nagy konglomerátumai is, amelyeket amerikai kölcsöntőkével hoztak létre.

„Az a döntő, hogy azok a német gyárosok, akik Hitlert pénzelték, főképp amerikai kapcsolattal, tulajdonossal, részesedéssel vagy bármilyen jellegű támogatással rendelkező kartellek igazgatói voltak. Hitler támogatói lényegében nem a tisztán német eredetű cégek vagy jellegzetesen német családi vállalkozások voltak. Thyssenen és Kirdorfon kívül a legtöbb esetben a német multinacionális cégekről - IG-Farben, AEG, DAPAG stb. - volt szó. Ezeket a multinacionális cégeket az 1 920-as években amerikai kölcsönök segítségével építették fel, és a 30-as évek elején amerikai igazgatójuk és jelentős amerikai pénzügyi részesedésük volt."/10/

Ugyanezek a cégek domináltak a Keppler-körben ill. a birodalomvezető SS baráti körében, a legszűkebb tanácsadói körben, ahol a Harmadik Birodalom politikai vezetése és gazdasága szorosan egymásba kapcsolódott. Feltűnő az is, hogy a rendszer és a gazdaság metszéspontjainak néhány döntő alakja különösen szoros amerikai vagy angliai kapcsolatokkal rendelkezett: így Kurt von Schröder bankár, aki 1933. jan. 4-dikén a hatalomátvétel szempontjából döntő beszélgetést kieszközölte Hitler és az előző birodalmi kancellár Papén között, /11/ Hjalmar Schacht, a 30-as évek német gazdaságpolitikájának építésze, aki régóta szoros kapcsolatban állt londoni és New York-i pénzügyi körökkel, /12/ és ez érvényes Fritz Thyssenre is, a nemzeti szocializmus előretörésének valószínűleg legfontosabb pénzemberére, akit a Harriman család érdekeltségeihez fűztek kapcsolatok. /13/ Sőt, a 30-as években az NSDAP külföldi sajtófőnöke Putzi Hanfstaengel volt, egy igazi amerikai, Roosevelt amerikai elnök diákkori barátja a Harvardról. Suttonnak ezek a felismerései úgy hatnak, mint egy írásnak a gyenge lenyomatai, melyek egy rejtett összefüggésre és egy forrásra engednek következtetni. Ám Sutton kutatásai révén nem válik egészen kézzelfoghatóvá ennek az írásnak az eredete. Különösen szenzációsnak tűnik mindenesetre Sutton munkájában az utalás egy 1933-ban Hollandiában megjelent könyvre, amelyet mindössze néhány nappal a megjelenése után kivontak a forgalomból, és csak néhány példányban maradt fenn. A könyv De Geldbronnen van het Nationaal-Socia- lisme. Drie Gesprekken Met Hitler (A nemzetiszocializmus pénzforrása. Három beszélgetés Hitlerrel) címmel, álnév alatt jelent meg. Egy első személyben író elbeszélő azt írja le benne, hogy hogyan találkozott 1929 és 1933 között három alkalommal egy New York-i kör megbízásából Hitlerrel azért, hogy anyagi támogatást beszéljen meg vele. Leírja a támogatói kör összes indítékát, összetételét, a pénz átutalásának módozatait és a beszélgetéseket Hitlerrel, aki még sokkal több pénzt akart. Eszerint 1929 és 1933 között összesen 32 millió dollárnyi befizetés érkezett ebből a forrásból, ami az akkori viszonyok között tekintélyes összeg volt, és aminek a hanyatló Weimari Köztársaság választási küzdelmeiben és utcai csatározásaiban igen nagy jelentősége volt. Részletek segítségével Sutton valószínűvé tudja tenni, hogy a könyvet egy valódi beavatottnak kellett írnia. Anélkül, hogy végül is bizonyítani tudná a hitelességét, mégis valószínűvé teszi azt.

Tulajdonképpen szenzációs tartalmuk ellenére - vagy miatt - a Wall Street könyvek megírását inkább a visszafogottság jellemzi: nagyon széles körű levéltári kutatások anyagát, egyes elszórt eseményekből adódó közvetett bizonyítékok láncolatát nyújtják, de ezen indiciumok következményeit inkább csak sejtetik. Sutton különös képessége ezekben a könyvekben abban áll, hogy a történetírásban egyébként megszokottnál nagyobb makacssággal és élesebb szimattal jár utána két kérdésnek: Honnan jön a pénz? és Honnan származik a technológia? Sutton rendkívüli tehetséget mutat abban, hogy hagyja, hogy a jelenségek, tehát pl. a dokumentumok tartalma tisztán hassanak rá, hogy elcsodálkozik rajtuk, ahelyett hogy látszatmeggondolásokkal félremagyarázná őket.

A Wall Street könyvek kvintesszenciájaként talán a következőket foglalhatnánk össze: a két világháború közötti időben amerikai gazdasági körök nem csak rövid időre szóló profitérdekből kiindulva cselekedtek, hanem döntő politikai impulzusokat is adtak, mind az Amerikán belüli színtéren, mind Amerikán túlmenően a világban. Így megfogalmazva még mindig nem hat ez a tétel különösebben szenzációsan: mind magát az USA-t, mind pl. a Latin-Amerikai politikát illetően aligha kételkedett ebben valaki is. Akkor inkább valami speciális szemellenzők akadályozták, hogy ezt a viselkedésmintát keressük európai eseményekben is, mint az orosz forradalomban és a nácizmus előretörésében.

Sutton adatai vagy feltevései egy ilyen jellegű intervenciós politika rejtett okairól töredékesek maradnak. De álljon itt néhány utalás, amelyek legalább irányt mutathatnak:

A 19. század végére beteljesült az amerikai manifest destiny /nyilvánvaló elhivatottság a nyugati félteke politikai jövőjének alakításában: a bevándorlók teljes szélességében, a nyugati partig meghódították és benépesítették a kontinenst. Ebben a helyzetben kezdett az amerikai politika és gazdaság kifelé fordulni. Az 1898-as Spanyolország elleni háború (melynek Spanyolországot kellett Kubából elűznie) tekinthető az USA-beli imperializmus újabb szakasza kezdetének, mely már katonai imperializmus is.

Hatalmas gazdasági konglomerátumoknak már a 19. században szokásává vált, hogy pénzt fektessenek be a politikába azért, hogy annak jóindulatát a maguk számára biztosítsák. J. P Morgan, a 20. század elején az USA-ban a leghatalmasabb bank éléről arról számol be, hogy a bank mindkét politikai tábort támogatta, hogy mindkettőt befolyásolhassa.

Ezt a hazai színpadon begyakorolt viselkedést vitték át aztán a 20. században a külpolitikára. Megkezdődik az amerikai pénzvilág és ipar köreinek a világméretekben tájékozódó intervenciós és befolyásolási politikája. Sutton szerint úgy tűnik, hogy egy fontos alkalmatosság volt ehhez pl. 1915-ben az AIC (American International Corporation) megalapítása. Ebben a vállalkozásban Wall Street-cégek és vállalatok egy hosszabb sorának érdekei találkoztak, többek között a Morgan- és a Rockefeller-komplexumnak, és ezzel egyben az akkori Amerika, sőt az egész világ két legnagyobb gazdasági tömörülésének érdekei. Mint a hazai színen, olykor külföldön is úgy folytatták az intervenciós politikát, hogy egyidejűleg két, egymással harcoló konkurenst támogattak: klasszikus politikai recept, melyet az antik Rómában divide et impera-ként írtak le.

Sutton Wall Street könyvei néhány olyan szereplő és cég körül mozognak, akik belekeveredtek ezekbe a politikai intervenciókba. A központi helyet egy New York-i cím foglalja el: a Broadway 120. szám, nem messze a Wall Street beágazásától. Sutton ott irodák, cégek és személyek egy nagyon különös csapatára lelt, akik összefüggésben vannak az általa leírt folyamatokkal. A mindig újra visszatérő intézményes kapcsolatokhoz tartozik a Morgan Bank és a Rockefeller család érdekeltségei - azaz különösen a Standard Oil-birodalom és a Chase Manhattan Bank - közötti kapcsolat; csekély mértékben a Warburg családé is. De rendszeresen felbukkannak olyan nagy konszernek is, mint a General Electric, az ITT vagy a Ford, sőt egy olyan közintézmény is, mint a New Yorker Federal Reserve Bank (bizonyos tekintetben New York állam központi bankja). Fontos szerepet játszik Suttonnái egy viszonylag kicsi, de a század első felében nyilvánvalóan befolyásos New York-i bank: a Guaranty Trust is.

Ezekben a folyamatokban ezenkívül olyan koncepcióknak is szerepük van, melyek ipari körökben a 19. század végén, az erősödő monopóliumképződés jegyében születtek meg. A klasszikus liberalizmust egyre inkább idejét múltnak tekintették, és olyan szociális formákon gondolkoztak, melyekben a gazdaságot tervszerűen irányítaná néhány monopólium jellegű óriásalakulat. Ezek a gondolatok a nagyipar és a szocializmus bizonyos közeledéséhez vezettek. Egy korporatív szocializmusnak ez a jövőképe az, ami Sutton szerint a Wall Street intervenciós politikájában működik.

„A korporatív és a szocialista állammonopólium különbsége lényegében csak abban áll, hogy mely csoport ellenőrzi a hatalmi szerkezetet. A szocializmus lényege az állami ellenőrzés alkalmazott tervezők és értelmiségi haszonélvezők segítségével gyakorolt monopóliuma. Másfelől Rockefeller, Morgan és elvtársaik arra törekedtek, hogy megszerezzék a maguk monopóliumát azért, hogy a politikai államapparátusra gyakorolt befolyásuk révén maximálisan kiépítsék nyereségüket. Ehhez nekik ugyanúgy tervezőkre és értelmiségi haszonélvezőkre van szükségük, csak az egész folyamat, összehasonlítva az otromba szocialista államgazdasággal, diszkrétebb és rafináltabb. Rockefeller sikerének az a magyarázata, hogy a közfigyelmet olyan fölöttébb semmitmondó és felszínes történelmi fércműre irányította, mint pl. a kapitalisták és kommunisták közötti harc mítoszára. Ezzel együtt jár a politikai erők gondos ápolása a „Big Business" révén. A korporatív legális monopóliumnak ezt a jelenségét - tehát a politikai befolyás útján megvalósított piackontrollt - nevezzük „korporatív szocializmusnak." /14/ - és tovább:

„Az a monopóliumokból álló gazdasági rendszer, amely (...) korrupción és kiváltságokon alapszik, egy politikailag irányított gazdaság. Ugyanakkor az álcázott kényszermunkának egy rendszere, amelyet Ludwig von Mises joggal nevez kényszergazdaságnak. A kényszernek ez az eleme az, ami közös minden politikailag irányított gazdaságban: Hitler „Neue Ordnung"-jában, Mussolini korporatív államában, Kennedy „New Frontier"-jában, Johnson „Great Society"-jében, Nixon „Creative Federalism"-ében. A kényszer eleme megjelenik Herbert Hoovernek a depresszióra adott reakciójában is, és még nyilvánvalóbban Franklin Roosevelt „New Deal"-jében és „National Recovery Administration"-jában."/15/

Ezek a gondolatok csak részben érvényesek a bolsevikok által Oroszországban bevezetett központi igazgatású gazdaságra. Itt a bolsevikok támogatása Oroszország saját ipari fejlődésének az akadályozását is jelentette egy, a gazdasággal ellenségesen és idegenül szembenálló rendszer révén. A tervgazdaság szovjet rendszerén keresztül egy esetleges versenytársat - éppen Oroszországot - gátoltak a fejlődésben. Másrészről a bolsevikok állammonopóliuma monopol-jellegű lehetőségeket nyújtott az orosz piacon külföldi résztvevőknek, ha jó viszonyba tudtak kerülni az államhatalommal. Sutton szerint ennek elérése volt a kommunisták amerikai támogatásának egyik fő célkitűzése. És ugyanakkor ezt a célt sokkal nagyobb mértékben sikerült elérni, mint ahogyan az a köztudatban él. „Ezek a férfiak elsősorban piacokat

akartak, kiváltképpen nemzetközi piacokat - és végső célként a világpiac monopóliumát. Piacokat akartak, amelyeket monopolisztikusan ki lehetne zsákmányolni, anélkül, hogy orosz, német vagy bármilyen egyéb vetélytársaktól kellene félni - ideértve a körön kívüli amerikai üzletembereket is. Ez a zárt csoport apolitikus és amorális volt. 1917-ben csak egyetlen célt követett: hogy uralja az oroszországi piacot; ezt kellett egy, a béke megvalósításáért küzdő ligának prezentálnia és intellektuálisan kibélelnie. Célját a Wall Street valóban elérte. Amerikai cégek, amelyeket a szindikátus ellenőrzött, részt vettek később a Szovjetunió felépítésében és még ma is azon vannak, hogy a szovjet katonai-ipari komplexumot eljuttassák a komputer korszakába." /16/

(A cikk a Der Europäer 1999/6-7 számában jelent meg).

Jegyzetek:

*Lásd a Szabod Gondolat 3 számában A. Bracher: Az anglofil hálózat c. cikkét
**Lásd: Országépítő c. folyóirat 96/2 és 96/4 számaiban a „Huszadik századi dokumentumok" sorozatot.
/3/ A. Sutton: Der leise Selbstmord (A csöndes öngyilkosság), 17. old.
/4/ uo., 9. old.
/5/ uo., 21. old.
/6/ Az orosz forradalom legátfogóbb újabb története Richárd Pipestől, a Harvard professzorától származik, aki a 8o-as években egy ideig tagja volt a National Security Council-nak, azaz az amerikai elnök - akkoriban Reagan - legfontosabb külpolitikai tanácsadó testületének. Pipes munkája több kötetre és több ezer oldalra terjed. Külön fejezetek tárgyalják részletesen Leninnek és a bolsevikoknak a német hadvezetés által történt támogatását. Nem található ezzel szemben utalás Suttonra vagy a Suttonnái tárgyalt összefüggésekre.
/7/ Sutton: Bolshevik Revolution, 189. old.
/8/ A vállalatok náci rendszerben élvezett előnyeinek vizsgálata folyamán ismét több szó esett a nyilvánosság előtt ezekről a viszonyokról. A német nyelvterületen a Neue Zürcher Zeitung-ban jelent meg 1998. okt. 22-dikén egy amerikai történésznek, Herbert Reginboginnak egy cikke, aki kifejezetten Suttonra támaszkodik. További cikkek a témáról (Sutton említése nélkül): Zeit, 1999.jan. 14. (Philipp Gassert: Handel mit Hitler), FAZ, 1999. febr. 11.) Tobias Jersak: Öl für den Führer, Spiegel, 98/5o (Klaus Wiegrefe: Orden für Henry).
/9/ Sutton: Rise of Hitler, 75. old.
/10/uo. ,101. old.
/11/ Schröderről lásd: Sutton: Rise of Hitler, 79-81. old.
/12/ Ehhez egy új biográfia: John Weitz: Hitlers Bankier. Hjalmar Schacht. München, 1998.
/13/ Thyssenról lásd: Sutton: Rise of Hitler, 102-104. old. és Sutton: War and Revolution, 58-63. old.
/14/ Sutton: Roosevelt, 86. old.
/15/ uo., 88. old.
/16/ Sutton: Bolshevik Revolution, 176. old.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Az európai tájkultúra mint feladat

Dornachi kiáltvány

E kiáltvány „Az európai tájkultúra mint feladat" címmel
Dornach Goetheanumában
2000. szeptember 6-9 között megrendezett nemzetközi értekezlet
alkalmából és eredményeként született

Az európai tájkultúra mint feladat

A táj legyen táj - legfőbb ideje!

Dornachi kiáltvány - rövidített változat -

PREAMBULUM

Petíció

„Az európai tájkultúra mint feladat" címmel megrendezett kongresszus mintegy 150, Európa tizenkét országából érkezett résztvevője 2000. szeptember 6-tól 9-ig intenzív párbeszédben munkálkodott együtt azon, hogy megértsék az európai tájak sokszínűségét és minőségét ért általános hanyatlás okait, és hogy kiutat találjanak ebből. Megfogalmazódott, hogy milyen lépésekre és intézkedésekre van szükség, s milyen feladatokat kell teljesíteni az új tájkultúra érdekében. Fontosnak ítéljük, hogy a tájakért felelős személyek figyelembe vegyék e kiáltványt. Nyilatkozat formájában rögzítettük benne az általunk leszűrt tanulságokat. Kifejezett óhajunk, hogy ez a kiáltvány eljusson olyan emberekhez, akik képesek és készek arra, hogy felelősséggel viseltessenek a tájak fejlesztése iránt.

Az európai táj mint kulturális örökség

Az európai táj* méltósága abból a kulturális örökségből ered, mely földrajzi és politikai régióinak sajátja. Teljesen egyedi jellegű területek sokaságából áll össze. A nagy folyók deltáinak iszapos mocsárvidéke, a Földközi-tenger verőfényes sziklapartja, a tágas, zöld síkságok és aranyló gabonamezőik, a szikes puszták, a dombok és sövények által apróra tagolt morénák és az alpesi legelők, a középhegységek sötét erdei - minden táj saját méltóságában tűnik fel, melyet fel kell ismerni, tiszteletben kell tartani és emelni kell. A tájat a benne élő emberek közös örökségének tekinthetjük. Ezt a pazar sokféleséget az ember és a természet évezredes együttműködésének köszönhetik az európai tájak.

Egyediségük, szépségük és kulturális gazdagságuk a szocio-kulturális hagyományok sodrában keletkezett, a talaj, a víz, a növényzet, az állatvilág és az ember intenzív összjátéka révén, melyben utóbbinak gazdálkodásra irányuló szándékai is érvényre jutnak.

Ez a kulturális sokféleség bevésődött a tájba, de innen vissza is hatott az emberre. Együtt járt tehát a tájak változása az emberi tudat változásával.

Az európai tájak válsága

Az ipari jellegű földhasználat térhódításával, a népesség gyarapodásával és a társadalom globalizálásával alapvető funkcióikat veszítették el kultúrtájaink. Egyre inkább pusztán termelési területekké csövekényesednek. Emiatt elvész regenerációs képességük, kulturális és biológiai sokféleségük, és elvész az otthon és az azonosulni tudás. Az újkori tudat számára az elmúlt száz esztendő folyamán megszűnt a természet hagyományba ágyazott, ösztönös, tisztelettudó hasznosítása. A természetes otthonosság, a regionális identitás életteréből szakadatlanul zajlik a népesség elvándorlása a városokba és ezek ipari civilizációjába. A szép és a teljesség iránti fogékonyságunk figyelmessé tesz bennünket arra, hogy miként idegenítenek el bennünket a tájtól a legkülönfélébb hasznosításra irányuló érdekek.

Elismerjük, hogy magunk is hozzájárultunk ehhez a modern környezeti válsághoz és jelenlegi életvitelünkkel továbbra is hozzájárulunk. Bármennyire is felismertük, hogy életterünk a táj, eddig mégsem voltunk képesek arra, hogy feltartóztassuk a minőségbeli hanyatlást. Ez pedig kedvez annak a jelenségnek, hogy a modern ember nem tud magának se megálljt, se irányt parancsolni.

A kongresszus során - és már előtte is sok éven át - igyekeztünk megérteni, hogy voltaképpen mi is a táj és hogy mi húzódik meg válsága mögött, és igyekeztünk olyan utakat találni, melyek kivezetnek ebből a válságból.

Az új európai tájkultúra jövője

Az ember és a természet elidegenedése a közelmúltban ráébresztette az embert környezetére és kialakult benne egy az ő gyarló önmagától a tájat leválasztó felfogás. Ebből származott az az igény, hogy megújuljon a tájhoz való viszonyulásunk. Kezdünk végre fogékonyak lenni a táj iránt, az életre kiható minősége, az általa nyújtott eszmei és egyúttal táplálni tudó többlet iránt. Felfedezzük, hogy a táj - „lélegző tér", ahol "friss levegőt" szív az ember, de amelyet egyszersmind megillet újraébredő tiszteletünk. Megpihenhetünk benne és életterünknek tudhatjuk, ám feladatnak is kell tekintenünk. Annak érdekében, hogy megújulhasson az európai tájkultúra, mind az egyénnek, mind a közösségnek tudatosan ki kell alakítania viszonyát a tájnak az újkor elején felfedezett minőségéhez, értékéhez és méltóságához, fel kell ismernie a kulturális téren bekövetkezett változásokat és a bennük észlelhető, egészséges jövő irányába mutató jelzéseket. Emiatt szükséges, hogy egyre inkább képesek legyünk új ráeszmélésekre és arra, hogy egyénileg is felelősséget vállaljunk a táj minőségéért. Európa tájait mind az egészében vett európai közösség, mind az egyes, helyi és regionális közösségek örökségének tekintjük.

A tájnak az az egyedisége és méltósága, melyről itt szó van, magában rejti a további fejlődés perspektíváit.

Ha komolyan vesszük a tájhoz fűződő kapcsolatunkat, akkor ez meg is újulhat oly módon, hogy partneri viszonyba kerüljünk környezetünkkel. Ahol ilyen modern, kölcsönösségen alapuló kapcsolat alakul ki az ember és a természet között, ott a haszon jegyében álló gondolkodás a gondozó, kölcsönösen támogató viszonyt fogja szolgálni. A tájat tiszteletben tartva megtapasztalhatjuk, hogy amiképpen mi tápláljuk a természetet, úgy ő is táplál minket, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Ez a védőbeszéd a modern, sokrétű tájkultúra képét kívánja felmutatni: aki törekvésünkben partner akar lenni, feladatának fogja tekinteni a táj iránti gondoskodást. Kihívást jelent ez minden egyes ember számára - új kulturális impulzust, mely feléleszti a sokrétűséget és az európai táj felé fordítja figyelmünket.

MIÉRT OLYAN FONTOS NEKÜNK A TÁJ?

A táj többletet jelent

A táj több, mint tárgyi részleteinek valósága. Nem látjuk a fától az erdőt, ha csupán a tárgyi részletekre figyelünk, hiszen a táj olyan „többletet" tartalmaz, mely először hangulatként vagy légkörként érint meg minket. A tárgyilag megragadható tényekkel ellentétben valami meg- foghatatlanként éljük meg ezt a teljességet, ami mégis rendkívüli hatással van az ember és a természet életére. Mihelyt felfigyelünk erre és valóságosnak tekintjük, értéket is tulajdoníthatunk ennek a „többletnek". Az újkori embernek megvan az a képessége, hogy felismerje a táj-kínálta többlet értékét.

A táj szellemi termék

A tájjal tudatosan kell foglalkozni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy az emberek tudatosítsák a maguk számára, hogy milyen belső indíttatásaik vannak.

A táj aszerint keletkezik és létezik, hogy az emberek mennyire tekintik környezetüknek a természetet. Táj ember nélkül nem létezhet. A tájat mindig az emberi „értelem" és az emberi „kéz" teszi azzá, ami.

A táj mint társadalmi esemény

A táj nem színtiszta természet. Nagymértékben a korábbi nemzedékek munkájának köszönhetjük milyenségét. Ha a városban és vidéken felfedezzük azt, ami történelmileg keletkezett, akkor gyakorta találkozunk oltalmat érdemlő értékekkel. Igaz, hogy valamennyiünk külön-külön egyéni ténykedésével valósul meg a táj, ám bárhol legyen, közösségi az a táj, melyet életterünknek mondhatunk. Úgy jön létre, hogy a kölcsönös megértés jegyében integrálódik a másik ember tája a sajátunkba, hogy az emberek csoportjai közösen tevékenykednek, és hogy felismeréseinket megosztjuk egymással.

Mivel nap mint nap tanulhatunk újat látni, a történelem folyamán átalakulásokon megy keresztül az emberi tudat, és ezzel a mindenkori valóság is. A táj története mindig tükrözi az emberi tudat történetét.

A tájból kiolvasható a történelem. Amióta tudományosan lényegtelennek minősül az érzéki észlelés, a civilizáció úgy bánik a környezettel, hogy az elveszíti érzéki gazdagságát, és visszájára fordul gyógyító ereje. Egyre többen törekednek rövidtávú gazdasági sikerekre, melyeknek mellékhatása nyilvánvaló károsodásokban jelentkezik. Mégis lehetséges, hogy olyan alapokra helyezzük a táj gondozását, melyek hosszútávon értékteremtő hatásúak lesznek.

Az esztétika határozza meg a tájat jellemző többlet értékét

Az esztétika nem csupán „szép körítés", hanem „érzéki felismerésként" arra tanít bennünket, hogy a tájnak köszönhetően érzékiségükben tapasztalhatjuk meg „a dolgok természetét". Csak újabban került az ember abba a helyzetbe, hogy felismerője legyen a tájnak. Az ember a maga szándékai és akarata szerint hatol be tevékenységével a természet alkotóműhelyébe. E behatolást a kultúrtáj képében tapasztalhatjuk meg.

A táj táplálja az embert és az ember táplálja a tájat

A táj oltalmazó és gyógyító hatással is lehet az emberre. Számára ez harmóniát teremtő, ösztönző táplálékot jelent. Ily módon minden táj az elmélkedés helyévé lehet, ahol az ember ráébredhet arra, hogy valójában mi is történik a világban, ellentétben azzal, amit a médiák virtuális képei sugallnak. Ezzel pedig rátalálhat önmagára is. Ettől lesz a táj az azonosulni tudás helye. Az esztétika révén lelkünk képei befogadják maguk közé a táj képeit. Hogy miként alakítottuk a tájat, az közvetlenül visszahat miránk. Az embernek ebből a természettel tudatosan fenntartott kapcsolatából a táj is új életerőt meríthet: ő is táplálékhoz jut, ha az ember kellő gondot fordít erre.

A táj közvetít

Ha felismerjük a tájban jelenlévő többletet, akkor a táj összhangba hozza egymással az embert és a természetet, a társadalmi és ökológiai szempontokat és közvetíteni képes az anthropo- és az ökocentrizmus között.

MILYEN LÉPÉSEKRE VAN SZÜKSÉG?

A táj méltósága és joga

A tájaknak megvan a maguk identitása és méltósága. Ezt a méltóságukat meg kell őrizni és még magasabbra kell emelni. Ehhez pedig jogi státuszra van szükség, hogy a táj védelmében a joghoz lehessen folyamodni. A táj méltósága megfelelő iskolai nevelést és pedagógiát igényel, hogy minden nemzedék felismerhesse a táj méltóságát és a tájjal gondosan bánjon.

Az európai tájkultúra mint feladat címmel megrendezett kongresszus résztvevői úttörő tettként üdvözlik az Európa Tanács táj-egyezményének 2000. július 19-én történt elfogadását és bízvást várják e korszakalkotó dokumentum mihamarábbi ratifikálását.

Új táj- és mezőgazdaság

Az új tájkultúrában már nem kizárólag a haszonra irányulnak a törekvések, hanem ember és természet egymást gondozó, egymást kölcsönösen támogató és fejlesztő viszonyára, melynek ki kell terjedni az emberek közötti kapcsolatokra is. A táj értékeinek élvezetével egyidejűleg a gazdasági tevékenységet is úgy kell folytatni, hogy hosszútávon a táj tekintetében is értékteremtőnek bizonyuljon.

A jövő mezőgazdaságának is a tájtudatra kell ébrednie. Ha értéket tulajdonítunk a tájban jelenlévő többletnek, és mint ilyet bevonjuk a tájat alakító tevékenységbe, akkor a tájjal való gazdálkodás, értsd mezőgazdaság, igazi minőségteremtő és életet tápláló őstermeléssé lesz. A táj adta többlet értékének felismerése lelki és szellemi értelemben megújíthatja gondolkodásmódunkat, melynek jóvoltából a múltban megteremtett kultúrtáj eszméje továbbfejlődik egy jövőbéli „tájkultúra" felé.

A tájkultúra minden egyes ember számára feladat. Minden helyre-városra és vidékre egyaránt - és minden emberre vonatkozik. Nélkülözhetetlen a gazdák, a természetvédők, a helyi lakosok, a földbérlők, az oktatók, az orvosok, a művészek és a táj-tervezők együttműködése. Ebben az együttműködésben fejeződik ki a táj társadalmi jelentősége, és a különféle érdekek kölcsönös felismerése közös alkotást eredményezhet.

A személyes jelenlét nyomatéka

A táj minden egyes ember alkotása, melyhez hozzájárul a másokkal együtt végzett közös tevékenység és a környezettel zajló intenzív cserefolyamat. Ha az ember azonosul az őt körülvevő tájjal, saját magára is rátalálhat. Minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy közérzetünk és a közösség kedélyállapota mily mértékben függ attól a tájtól, amelyben élünk, annál inkább meg akarjuk és meg is tudjuk majd találni azokat az utakat, amelyeken elindulhatunk a táj tartós fejlesztése és hasznosítása érdekében.

Az ember a táj tudata. Felismerésekre képes voltában az ember felel a táj kultúrájáért és jövőbéli fejlődéséért. Ez olyan új kultúrát és pedagógiát kíván meg, amely képessé tesz bennünket arra, hogy felismerjük a tájat és a táj-adta többletet, hogy szélesebb összefüggésekben gondolkodjunk és tudatosan és tárgyszerűen cselekedjünk, egyénileg éppúgy, mint közösen.

A táj az új otthonunk

Minden embernek elemi érdeke fűződik a tájhoz. Megilleti őt az a jog, hogy hasznosítsa a tájat és gondját viselhesse. Hiszen olyan élettér az, mely más élőlényekkel együtt a mi sajátunk. És a táj lakóit megilleti, hogy beleszólhassanak a tájjal kapcsolatos kérdésekbe. Mert az emberről van szó, és az ő helyéről a tájban. Legfőbb ideje, hogy személyesen álljunk ki a táj érdekében, mert az csak így válhat a modemkor emberének otthonává. Legfőbb ideje!

Kiadók:

Az európai tájkultúra mint feladat kezdeményezőinek köre: Dr. Jochen Bockemühl, Dr. Andreas Bosshard, Johannes Kühl, Dr. Bas Pedroli, Hermann Seiberth, Dr. Thomas van Elsen, Dr. Johannes Wirz & Hans-Christian Zehnter
Szerkesztőségi munkatársak: Dr. Ursa Krattiger; Dr. Margaret Golquhoun Szabad Szellemi Főiskola Természettudományi Tagozata, Goetheanum, Dornach, Svájc Hügelweg 59, CH - 4143 Dornach, Tel.: 0041 61 706 4210, Fax: 0041 61 706 4215, h.c.zehnter@goetheanum.ch, science@goetheanum.ch

A dornachi kiáltvány fenti rövidített változata Az európai tájkultúra mint feladat címmel 2000. szeptember 6-tól 9-ig a svájci Dornach Goetheanumában megrendezett kongresszus résztvevőinek közreműködésével készült.
A kongresszus végén az alábbi, a nyilvánosságot képviselő díszvendégek kapták meg e rövidített változat példányát:
Dr. Jörg Amsler, a svájci szövetségi mezőgazdasági hivatal munkatársa, Dr. WiIly Geiger, a svájci szövetségi környezet-, erdő- és tájvédelmi hivatal alelnöke,
Prof. Dr. Hans Dieter Knapp, a német szövetségi természetvédelmi hivatal munkatársa,
Dr. Riccardo Prioré, az Európa Tanács munkatársa, az „Európa kis és nagy régiói" címmel megrendezett kongresszus titkára.
A kiáltvány teljes változata a Proceedings zum Kongress-ben fog megjelenni 2001 tavaszán.
Már 2000 október végén meg fog jelenni a Natúr und Mensch című folyóiratnak az előadások rövidített változatát tartalmazó különszáma.

A kongresszusra időzítve jelent meg az alábbi könyv: Bas Pedroli (szerk./kiadó) (2000): Landscape our home - Lebensraum Landschaft. (Életterünk, a táj) Indigó, Zeist. ISBN 90 6038 490 3, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, ISBN 3-7725-1977-6.

* „A 'tájat' olyan övezetként vagy területként definiáljuk, amilyennek az ott élők vagy az arra látogatók megélik... Ez a meghatározás azon véleményünket tükrözi, hogy a táj az ember és a természet tevékenysége folytán alakult ki az idők során. Hangsúlyozza továbbá, hogy olyan egészet alkot a táj, mely egyesíti magában a természeti és a kulturális komponenseket, s hogy ezek tehát nem tekinthetők egymástól elválasztottnak, különállónak." (Európai táj-egyezmény, melyet az Európa Tanács minisztertanácsa fogadott el 2000. július 19-én). Törekvésünk embernek és tájnak az egész világra kiterjedő kapcsolatára irányul. Mivel azonban Európában élünk és dolgozunk és ez a táj a sajátunk, figyelmünk mindenekelőtt Európára irányul.

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Vincze Erzsébet

Találkozás Elisabeth Beringerrel

2001. január 19-én és 20-án ismét a Szabad Főiskola vendége volt Elisabeth Beringer. A két nap során most „Bevezetés az antropozófiába" címmel hallhattunk tőle előadásokat. Rendkívüli precizitással igyekezett megragadhatóvá tenni azt a gondolkodási módot, a világ megismerésének azt a módját, amit antropozófiai megismerésnek nevezhetünk. „Az antropozófia ugyanis tudomány, melyben a módszer, és nem a tartalom a fontos." A gondolkodási tevékenység és a hozzá kapcsolódó élmények részletes megfigyelése, elemzése mellett természetesen szó esett a gondolkodás történetéről, fejlődési fázisairól, összefüggésben az emberi konstitúciónak a fejlődés során végbement változásával; Krisztus helyéről és szerepéről ebben a fejlődésben.
Az előadásokat a hallgatók kérdései, a kérdésekhez kapcsolódó beszélgetés követte, délután pedig egy beszélgetés Waldorf pedagógusokkal.

Január 20-án délután Elisabeth Beringer beszélgetett a magyarországi Waldorf iskolák néhány képviselőjével. Azokkal, akik szeretnének a 2001-2002-es tanévben egy a középtagozatra vonatkozó továbbképzést létrehozni a Tanári Műhely keretében. Elisabeth Beringer röviden bemutatta az Ukrajnában általa szervezett tanárképzést, melyhez óvodapedagógusok képzése is kapcsolódik.

A képzés három éves időszakot fog át úgy, hogy a hallgatók évente három alkalommal vannak együtt intenzíven, 8-9 napon keresztül. A foglalkozások reggel 8-tól este 7 óráig tartanak. (Elisabeth Beringer megjegyezte: ez nem ideális megoldás, de Ukrajnában a körülmények mást nem tesznek lehetővé. A hallgatók többnyire gyakorló tanárok Waldorf vagy állami iskolákban, illetve van néhány főiskolás is. Az ukrajnai Waldorf szeminárium tehát alapdiploma utáni posztgraduális képzés.) Az embertani ismeretekre irányuló alapozás közös az óvodapedagógusokkal, a művészeti foglalkozásokat ugyanazok a tanárok vezetik. A szakismereti, didaktikai órák külön zajlanak.

A képzés alapgondolata az, hogy a hallgatók a három év folyamán bejárjanak egy fejlődési utat, miközben megismerkednek a gyermek fejlődési útjával. Középpontban az emberismeret áll. Az osztálytanítók képzése során áttekintik a nyolc évet úgy, hogy világossá váljon, milyen fejlődési lépéseket él meg a gyermek egy-egy adott életszakaszban. Ezt az alaptémát kiegészítik a kultúrtörténeti ismeretek, az évszakok ritmusával ismerkedő beszélgetések. Foglalkoznak a különböző életfolyamatokkal, a tizenkét érzékszervvel. És téma az is, hogy hogyan lehet a Steiner szövegekkel dolgozni.

Az első év áttekintést ad az embertanról. A cél az, hogy a hallgatók képesek legyenek eleven, mozgékony fogalmakkal dolgozni. Eljussanak a goetheanista szemlélet közelébe, át tudják élni a változékonyságot. A második év homlokterében a fejlődés, a metamorfózis gondolata áll. Az egyszerű változékonyságon túl a cél felé haladás folyamata. A sors, a születés előtti, a halál utáni lét kérdései, a szabadság problémája, a krisztológia. Előkerülnek az iskolázási út elemei. A cél, hogy a hallgatók ebben a periódusban eljussanak az én-észlelethez. A harmadik évben a hangsúly a saját tevékenységre helyeződik. Előtérbe kerülnek a beszélgetések - az első évet inkább a frontális munka jellemezte. A kérdés az, hogyan tud az ember a saját teremtőerőivel valamit létrehozni. A cél: szabaddá tenni az emberben lévő teremtőerőket. Ebben az időszakban minden hallgató a diplomamunkáján dolgozik. A témát szabadon választja, de meg kell mutatnia, hogy az hogyan függ össze az ember megértésével. A diplomamunkának tükröznie kell, hogy a hallgató hogyan tudja összekapcsolni embertani ismereteit a mindennapi élettel.

A három év során egy alkalommal sor kerül egy négyhetes gyakorlatra is. Ha a hallgató tud valamilyen idegen nyelvet, akkor egy külföldi Waldorf iskolában, ha nem, akkor a saját iskolájában nézi meg őt tanítás közben a szeminárium egy tanára. Az osztálytanítók képzését művészeti foglalkozások is kiegészítik. Euritmia, bothmer, beszédformálás (Sprachgestaltung), festés, formázás, zene, furulya, formarajz. És hangsúlyt kap a szociális terület áttekintése is - a tanári kollégium munkája, a szülők' kel való kapcsolat, az iskola mint szociális lény. Az osztálytanítókat képező szeminárium mellett Elisabeth Beringer létrehozott egy olyan képzést is, ahol a főoktatásba bekapcsolódó tanárok - kézműves, ének-, nyelvtanárok - képzése folyik. Itt is középponti elem az emberismeret, a gyermekben a nyolc osztály során végbemenő fejlődési lépések áttekintése, valamint az egyes szaktárgyak bekapcsolása ebbe a fejlődésbe - természetesen azon túl, hogy pl. a kézimunka és kézműves tanárok szakmai ismereteket is kapnak (például rendesen meg kell tudni varrni egy babát vagy ruhát! A hallgatók anyagismerettel és a különféle technikákkal is foglalkoznak. Nagyon fontos, hogy pl. a kézimunkát ne egy ügyes kezű szülő, hanem képzett Waldorf pedagógus vezesse.). Nekik - ugyanúgy, mint az osztálytanítóknak - különböző művészeti foglalkozásaik is vannak. Ilyen képzés jelenleg egyedül Ukrajnában létezik.

Megszervezték Ukrajnában a Waldorf-tanárok továbbképzését is, amire évente egyszer kerül sor. Témája igény szerint alakul. Olyan kérdések kerülnek elő, amelyekre nem maradt elég idő a képzés során, vagy amelyeket a mindennapi munka szükségletei vetnek föl. Hozzákezdtek a felső négy osztályra vonatkozó képzés előkészítéséhez is. Itt a munka szükségképpen a szaktárgyakra orientálódik, míg az osztálytanítók képzésénél inkább a fantáziaerők mozgósítása, a képességek fejlődése volt a cél. A leghangsúlyosabb elem azonban a felső tagozaton is az embertan lesz, mert ez a Waldorf pedagógia alapja.

Miután a képzés már működött, az ukrán hatóságok jóindulatú szorgalmazósára létrejött egy megállapodás a stuttgarti szemináriummal, amely szerint az Odesszában diplomázó hallgatók a német képzés elvégzéséről kapnak tanúsítványt. Ezt az állam is elismeri a tanári diploma mellett olyan oklevélként, amelynek birtokában a pedagógus Waldorf iskolában taníthat.

Elisabeth Beringer beszámolóját követően a középtagozatra vonatkozó továbbképzést előkészítő munkacsoport beszélt az elképzeléseiről. E munkacsoportot - mely a Magyar Waldorf Szövetség Pedagógiai Tagozatának keretei között működik - egy életszükséglet hozta létre. A gyakorló tanárok munkájuk során beleütköztek abba a problémába, hogy a képzés folyamán vagy csak nagyon kicsi, vagy nem kellően átgondolt kitekintést kaptak a középtagozat feladataira vonatkozóan. Negyedik osztálytól sorra lépnek be a különféle szaktárgyak, miközben hiányzik az embertani szemlélettel megalapozott felkészültség. Nem a részletekig menő módszertani útmutatások, hanem az a tudás, hogy milyen fejlődési eseményt kísér, támaszt alá például negyedik osztályban a törtek bevezetése, hetedikben a mechanika, vagy az algebra szabadságot jelentő formulái stb. Ennek a hiánynak a pótlására szeretnénk a 2001-2002-es tanévben egy rendszeres továbbképzést létrehozni tapasztalt külföldi tanárok bevonásával. A cél, hogy áttekintést kapjunk - embertani alapokon - a gyermek fejlődéséről és arról, hogy a negyediktől a nyolcadik osztályig belépő szaktárgyak hogyan kísérik, segítik ezt a fejlődési folyamatot.

A munkacsoport tagjai járják az ország Waldorf iskoláit, hogy megbizonyosodjanak e szükséglet reális voltáról, és tájékozódjanak az együttműködési készségről, amelynek erejével egy ilyen továbbképzés szeptembertől májusig megvalósítható lenne. Kérdésre válaszolva Elisabeth Beringer fölajánlotta a támogatását e törekvésekhez. Szívesen ad tanácsokat a program kialakításához, és keres embereket, akik képesek és hajlandók a továbbképzés számára rendelkezésre állni. A munkacsoport vállalta, hogy elképzeléseit - az iskolákra támaszkodva - március elejéig pontosan körvonalazza és átnyújtja, hogy megkezdődhessen a gyakorlati előkészítés.

^ugrás az oldal tetejére

Christian Morgenstern

Mint ki tiszta fényben...
(Wie in lauter Helligkeit...)

Mint ki tiszta fényben él,
Áradunk a végtelenbe ...
Tűnik mérhetetlen messze
Föld-idő s a földi tér ...

Mint ki inna fényt, csak fényt,
Csillogóan fönn lebegve -
Fényességünk! - éltünk Benne(d), S
létünk éjbe szórva szét?

Átok rajtunk, száműzetve,
Tőled -higyjem? - elfutunk?
Zengő Forrás, mégis egyre
Hozzád visszatér utunk!

(Károly Sándor fordítása,
'81. dec. 24 - '82. jan. 19 )

^ugrás az oldal tetejére

Szabad Főiskola

Előadások

Az Ita Wegman alapítvány

A Szabad Főiskola „Vállalkozósok" témakörében beszámoló hangzott el az Ita Wegman Alapítvány keletkezéséről, működéséről, célkitűzéseiről.

1992-ben Kálmán István, Frisch Mihály, Kari Kossmann, valamint a BIOKÖR Kft és a WALA cég részvételével Budapesten megalakult az Ita Wegman Alapítvány a szociál-higiéniai impulzus magyarországi megismertetése és elterjesztése céljából. A magyarországi alapítók az itteni helyzetből, az itt felismert szükségszerűségekből és lehetőségekből kiindulva igyekeztek a WALA céggel a pusztán gazdasági területen túlmutató együttműködést kialakítani. Az alábbiakban közreadjuk erre vonatkozó, 1993-ban megfogalmazott levelüket, és egy néhány évvel később megszületett szubjektív visszatekintést, melyek természetesen csak pillanatképeket közvetíthetnek a ma már kilencedik éve tartó közös munkából, szükségszerűen egyoldalú képet festve a történetről.

Néhány adalék a közös gondolkodáshoz

Megkíséreljük röviden összefoglalni, hogy itt, Kelet-Közép-Európa egy országában, Magyarországon milyen segítséget szeretnénk kapni azoktól a nyugaton élő emberektől, akik nem pusztán tétlen szemlélői akarnak lenni azoknak a változásoknak, melyek révén a bolsevik ideológiától és a szovjet megszállástól felszabadult kelet-európai népek egy új, emberhez méltó társadalom felépítéséért küzdenek.

Amire nincs szükségünk, az az a támogatás, mellyel az amerikai és angol vezetés bizonyos nyugat-európai modell szerinti állami és gazdasági struktúrák megvalósítását igyekszik segíteni. E mögött az a nyilvánvaló szándék húzódik meg, hogy Kelet-Európa tartalékait és még el nem használt munkaerejét a nyugat számára kihasználják, és a nyugati, technológiailag fejlett termelői társadalom számára egy fogyasztói társadalmat, egy korlátlan lehetőségeket kínáló felvevő piacot teremtsenek.

De azokat a nagyon jelentős - elsősorban német - humanitárius akciókat sem tartjuk megoldásnak, melyek többnyire szükséghelyzetekre történő reakciók.

A 40 ill. 70 éves bolsevik uralom következményeit Kelet-Európa embereinek el kell tudni viselniük. Fontos lenne azonban levonni a tanulságokat, mert csak ez teszi lehetővé „jövőképes" iniciatívák megszületését.

A kelet-európai szociális-politikai káoszt, a katasztrofális gazdasági helyzetet, a csak látszólag leküzdött nacionalizmust és antiszemitizmust a múlt természetes következményeinek kell tekintenünk.

A reális helyzetből kiindulva arra van szükség, hogy a nyugati, technológiailag fejlett gazdaság elsősorban azokat az individuális iniciatívákat támogassa, melyek egy jövőbeli társadalom csíráit hordozzák.

Az Ita Wegman Alapítványt (a szoci- ál-higiéniai mozgalom gondolatainak magyarországi elterjesztésére) és a WALA céggel kötött szerződést nem elsősorban azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy Magyarországon kozmetikumokat és gyógyszereket forgalmazó, eredményes gazdasági vállalkozást valósítsunk meg. Meggyőződésünk, hogy Rudolf Steiner, Ita Wegman és Rudolf Hauschka iniciatívái, melyekből a Dr. Hauschka alapítvány, később a WALA cég megszülettek, egy új higiéniai kultúra alapjait vetették meg egy olyan világban, mely a mai napig nem tudott megszabadulni a központilag irányított egységállam modelljétől. Ez a világ azonban ma is, mint korábban is, képtelen olyan szociális formákat teremteni, melyek az ember valóságos szükségleteinek megfelelnek.

Azt gondoljuk, hogy ma Magyarországon annak a szellemi forrásnak az ápolására van szükség, melyből a gyógyító művészet és a szociális élet számos iniciatívája megszületett. Ebből a forrásból születtek a WALA kozmetikumai és gyógyszerei éppúgy, mint gazdasági eredményei.

Szeretnénk ebből a forrásból merítve Magyarországon valamit felépíteni, és szeretnénk, ha ennek a szellemi forrásnak az ereje és nagyszerűsége a mi vállalkozásunkban is útmutató maradna.

Köszönjük mindazt a segítséget, amit eddig kaptunk. Reméljük, hogy méltóak leszünk az előttünk álló sokrétű feladatokhoz.

(1993, Kálmán István, Frisch Mihály)

II.

Visszatekintés

Alapítványunk létrehozása előtt évekig-évtizedekig foglalkoztunk antropozófiával, ezen belül azzal a rejtélyes területtel, amit szociál-higiéniának lehet nevezni. Ez a terület az antropozófiai gyógyászattal együtt Dr. Rudolf Steiner és Dr. Ita Wegman nevéhez, kettejük együttműködéséhez fűződik. Éveken keresztül - érzékelvén a Magyarországon meglévő igényt - próbáltunk kapcsolatba lépni a WELEDA céggel - más ilyen céget nem is ismertünk-, hogy az antropozófus gyógyszereket és kozmetikumokat valamilyen módon behozhassuk Magyarországra. Sajnos ezek a próbálkozások nem hoztak eredményt. 1991 őszén azonban Magyarországon járt Kossmann úr, aki egy előttünk addig ismeretlen gyógyszergyártó és kozmetikai cégtől - a WALA-tól - jött, tartott egy előadást, ezt követően egy beszélgetésben elmondta a WALA cég tevékenységét, alapgondolatát, működését - erről később dokumentációt és kiadványokat is küldött -, érzékelte a bennünk élő törekvéseket, és két hónap múlva létrejött az első együttműködési szerződés a WALA és a BIOKÖR között, egyelőre csupán a kozmetikumok magyarországi forgalmazására. Ezt követően Kossmann úrral közösen, a WALA cég és alapítványai működésének ismeretében hónapokig dolgoztunk egy olyan együttműködési forma kialakításán, ami nem korlátozódik pusztán a kozmetikumok eladására, ami az üzleti kapcsolatoknál sokrétűbb és nyitottabb. Mindennek középpontjában az akkoriban még a WALA-nál is eleven WALA-ldee állt, ami nagyon közel állt a mi indítékainkhoz. Egy ilyen tevékenységnek leginkább az alapítványi forma felelt meg. A közösen létrehozott alapítványnak Ita Wegman nevét adtuk. Számunkra mindig nagyon fontos volt, hogy egy olyan sorstörténethez kapcsolódjunk, amely Rudolf Steiner és Ita Wegman együttműködésének folytatása. (Akkoriban erről a történetről még valójában nagyon keveset tudtunk.) Dr. Rudolf Hauschka 1924-től együtt dolgozott Ita Wegmannal. Olyan kutatásokat végeztek, melyeket később, Steiner halála után a Weledánál nem lehetett tovább folytatni (Ita Wegman és a Weleda szétválásának pontos történetét ma sem ismerjük). Hauschka azonban Ita Wegman haláláig, és később is, élete végéig hű maradt ahhoz a feladathoz, melyet Ita Wegman rábízott. Az a gyógyszerelőállítási mód, melyről később a Hauschka által alapított WALA céget is elnevezték, ebből a kutatásból származik. De Rudolf Hauschka azt az impulzust is nagyon mélyen fölvette, melyet az Antropozófiai Társaság a mai napig nem értett meg, hogy ugyanis az emberi kapcsolatokban, szociális területen ugyanúgy másfajta együttműködési formákra van szükség, mint ahogy az antropozófiából származó gyógyszerek előállításánál más eljárásokra, mint korábban. Rudolf Hauschka Kossmann úrral együtt képes volt olyan szociális formákat teremteni, melyek korábban nem léteztek. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy egy ilyen tevékenység csakis olyan vállalati struktúrában végezhető, amilyen struktúra az antropozófia forrásából, a társadalmi organizmus hármas tagozódása eszméjének ismeretéből hozható létre. Hauschka elválaszthatatlannak tartotta a tevékenységet a szociális formától. Minthogy számunkra a gyógyászati és szociál-higiéniai impulzus volt fontos, így a WALA-val megkötött kereskedelmi szerződés ellenére az alapítvány működését nem akartuk kizárólag az ezzel a céggel való együttműködésre korlátozni. Szerettük volna, ha az antropozófiához kapcsolódó cégek, többek között a Weleda is alapítója lett volna ennek az alapítványnak. Magyarországon az a sorstörténet, melyben Ita Wegman és a Weleda útjai elváltak, a két cég kapcsolata és egymáshoz fűződő viszonya kevéssé volt ismert, ezért mi fontosnak tartottuk volna, hogy létrejöjjön egy olyan intézmény, melynek maga a gyógyászati- szociálhigiéniai impulzus áll a középpontjában, és mindazok, akik ebből kiindulva tevékenykednek, most tartanak valahol, egymással esetleg nincs - vagy alig van - kapcsolatuk, netán a forrástól eltávolodva egymás konkurenseivé váltak, itt a mi segítségünkkel találkozhattak volna. Ma már abban is biztos vagyok, hogy ezzel sokat nyerhettek volna. A mi tapasztalataink hozzásegíthették volna őket egy szélesebb körű áttekintéshez, ami nem korlátozódik a gyógyászat-kozmetika és az ezekhez tartozó termékek piaci sikerére, hanem a gyógyászat kitágítását jelentette volna. Méghozzá a szociális területre történő kitágítását, ami talán kezd közelíteni ahhoz, amit szociál-higiéniának lehet nevezni.

A WALA Dr. Rudolf Hauschka halála és Kossmann úr nyugdíjba vonulása óta egyrészt nagyságrendi változáson ment keresztül, másrészt Európa történetében is jelentős átalakulás ment végbe éppen a kilencvenes évek, azaz együttműködésünk kezdete óta. Egy nagyságrendi váltás önmagában is új formákat követel, az élővilág törvényszerűségei értelmében metamorfózist. Különösen nagy feladat elé állította a WALA céget, hogy ez a nagyságrendi váltás egybeesett Európa átrendeződésével, a korábbi ideológiai megosztottság megszűnésével. Ez az európai változás nem csupán a korábbi szocialista országok számára jelentette egy új korszak kezdetét, hanem a Nyugatnak észre kellett volna vennie, hogy ez számára ugyanolyan lehetőség és kihívás, mint a Kelet számára. Ezt a lehetőséget és az ebből adódó újfajta feladatokat azonban nem sikerült felismerni.

Néhány éves vajúdás után tavaly, '98-ban új arculattal jelent meg a Dr. Hauschka kozmetika a piacon. Színesebb, feltűnőbb, mint a régi volt. Napvédő sorozatot fejlesztettek ki, ami egyedülálló a világon: szintetikus filter nélkül sikerült fényvédelmet biztosítani. Az idén dekorációs sorozattal örvendeztették meg a vásárlókat, ami - szintén egyedülálló módon - nem tönkreteszi, hanem egyben ápolja is a bőrt. Hihetetlen siker mindkét sorozat. Reklámanyagok is készülnek. Többek között cd-n a cég megismertetéséhez és reklámozásához felhasználható fotóanyag. Több mint száztíz kép növényekről, az épületről, potencírozásról, a kertről, Rudolf Steinerről, Rudolf Hauschkáról - és egy sem Ita Wegmanról. Ha ehhez hozzáveszem azt a pár évvel ezelőtti élményemet, amikor részt vettem egy hajnali növényszüreten, akkor szorongás fog el. A szüretelés előtti délutánt Frau Mewesnél töltöttem. A cég négy alapítója közül ő volt az utolsó, aki még élt. Ablakai a WALA kertjére néztek. Beszélt a kertről - arról, ahogy az év során változik a kert, a színek váltakozásáról, átmeneteiről - aztán arról, hogy mi játszódik le egy hajnali szüretelésnél a természetben. Amikor napkelte előtt egy órával kimegy az ember, még sötét van, csönd. Aztán egyszer csak megszólal egy madár. Aztán még egy és egyre több. Az ég kezd elválni a földtől, már nincs egészen sötét. Hűvös van, még nem jött fel a Nap. Aztán egyre világosabb lesz, ahogy följön a Nap, a pára lecsapódik, minden harmatos lesz. Aztán napkelte után egy órával már egészen nappal van. Ez alatt a két óra alatt átélheti az ember az éjszakából nappalba fordulás misztériumát, és ha foglalkozik ezzel az átfordulással, azokkal az erőkkel, melyek ezalatt hatékonyak, és ugyanígy az esti átmenettel is, akkor egyre inkább megérti, hogy miért pont ebben a kétszer két órában kell szüretelni vagy éppen megkeverni a kivonatokat. És kialakul egy érzéke, egy érzékszerve, mellyel az életet kezdi érzékelni. És más lesz, amit így elkészít, mintha semmit sem tudna erről a természeti folyamatról. Másnap reggel mentem én is szüretelni. Ott volt Herr B., aki a WALA növénybeszerzéseit intézi, és Frau H., az újonnan felvett termékmenedzser. (Korábban ilyen pozíció nem volt a WALA-nál.) Hangosan és szünet nélkül végig beszélgették a két órát, miközben serényen tépdesték a leveleket. Egyszerűen lehetetlenné tették a többiek számára is, hogy bármit is észrevegyenek abból, ami a természetben történik. Szorongás fogott el: ha ilyen módon folytatódik a gyűjtés-feldolgozás, ha az azt végzők egyre kevesebbet vagy semmit nem tudnak és érzékelnek abból, amit csinálnak, ha az egész mechanikussá válik, akkor meddig marad meg a termékek minősége? Mikor válik módszerré, technológiai előírássá, amit be kell tartani akkor is, ha értelmetlen - amit esetleg racionalizálni is lehet majd, ha már senki nem ért belőle semmit. Egyre nagyobb a cég, a forgalom, egyre több növényt kell feldolgozni, ezt egyre többen végzik, de egyre kevesebben tudják, hogy mit csinálnak tulajdonképpen. Mikor fogják gépesíteni a gépesíthető fázisokat? És ha ez bekövetkezik, akkor miféle termékek lesznek abból?

A gyógyászattal, növényfeldolgozással foglalkozók között ma még sok antropozófus van, elsősorban a fejlesztők között (nem tudom, lehet-e kutatókról is beszélni?), a kivitelezők között egyre kevesebb. Ahol úgy tűnik, hogy szinte eltűntek, az a cég vezetése, gazdasági irányítása, a marketing, a reklám területe. Pedig épp azokon a területeken lenne rájuk a legnagyobb szükség, ahol a cég struktúrája a kérdés, hogy biztosítani lehessen annak fejlődését, hogy ne fenyegessen az a veszély, hogy gazdasági érdekekre hivatkozva teljesen el lehessen tüntetni a WALA-ldee-t.

Ha ma megnézem Németország helyzetét és szerepét a szerbiai háborúban, ha megpróbálom áttekinteni (Steiner memorandumai és a történelmi szimptomatológia alapján) azt, hogy mi lenne-lett volna a németség történelmi hivatása, feladata, és milyen helyzetet eredményezett ennek a feladatnak a felnem-ismerése, és párhuzamba állítom a WALA történetével, egyre elegánsabb, egyre „profibb" munkatársaival, a cég egyre jelentősebb üzleti sikereivel, az eközben egyre szigorodó német és EU törvényekkel, melyek egyre kevesebb teret hagynak az alternatív - közöttük az antropozófiai — gyógyászatnak, akkor elég szívszorongató jövővízió áll előttem.

Mi lenne a mi feladatunk ebben a helyzetben? Kivel kellene a WALA- lán beszélgetni nemcsak a mi problémáinkról, hanem a WALA- Idee-ről, a németség történelmi küldetéséről, az antropozófia és Európa jövőjéről; van-e még valaki, aki meghallgatna?

(Kádas Ágnes, 1999. május 17.)

Epilógus

A fenti visszaemlékezés közel két éve született. Azóta új vezetősége van a cégnek, akikkel ismét szorosabb a kapcsolatunk, akikkel olyan együttműködést tudunk fenntartani, hogy a korábbi víziók emlékké szelídültek. Elindult néhány gyógyszer magyarországi forgalmazása, hamarosan újabbak engedélyeztetését indítjuk el, a gyógyszerészek között élénk érdeklődést tapasztalunk, egyre stabilabb a kozmetikai forgalmazás, önállósult a kozmetikusok képzése, saját képzésvezetőnk és kozmetikusunk van, és elindult az orvosok ilyen irányú továbbképzésének előkészítése is, ami - illúzióink nincsenek - hosszabb távon fog csak eredménnyel járni. Úgy tűnik, túljutottunk az első hét év után - talán szükségszerűen - bekövetkezett krízisállapoton. Ha az alapítvány életében a felnőtté válásról még nem is egészen, de legalább a fogváltásról már beszélhetünk.

(2001. március 8, Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Hallgatói munkák

Tóth Márk

Az agy korszak

A harmadik szemeszter folyamán a hallgatók egy-egy témából felkészültek, és előadást tartottak a Szabad Főiskolán. Az alábbiakban két előadás anyagát adjuk közre.

A reneszánsszal valami egészen új kezdődött az emberiség történetében, amit leginkább a saját személyiségére támaszkodó, a földi életben helyét kereső ember képével lehet jellemezni. A kor emberiségének az a törekvése, hogy egzisztenciáját megtalálja ebben a világban, a kultúra egészét áthatotta és meghatározta. Az önálló városállamok kialakulása, a művészetek világiasodása, a tekintélyek elleni lázadás a vallásban és a gondolkodásban mind-mind ugyanannak az eseménynek, az önálló emberi személyiség születésének a tünetei és kísérő jelenségei.

És ez a kor az, amelyben elindul egy történet, melynek gyümölcsei bázisát képezik a ma élő ember mindennapjainak. Ez a történet a modern természettudomány története, melynek egy sajátos vonulatát kíséreljük meg végigkövetni az alábbi tanulmány során, az emberi elmeműködés tudományos vizsgálatának főbb állomásait.

Az értelem megtisztítása

A XVI—XVII. században jelenik meg először az emberi gondolkodás történetében egy elbizonytalanodás az emberi megismerésben. Az ezt megelőző korokban még kérdésként sem merült fel magának a megismerésnek a folyamata. A tudás az emberiséghez eleinte isteni kinyilatkoztatások, tanítások formájában jutott el, majd Arisztotelésztől, az individuális gondolat világra hozójától a középkor végéig a megismerés támasza az a naiv realista felfogás volt, hogy a külvilág közvetlenül és bizonyosan megismerhető, a problémát kizárólag az e világ mögötti létezők (Isten) ki következtetése képezte.

Francis Bacon (1561-1626) az első, aki kifejti kételyeit az emberi értelemmel kapcsolatban. Bacon szerint az ember a világ fölötti uralomra hivatott. Ez az uralom a tudástól függ, ám az ember elméjében a tudás megszerzéséig akadályok vannak, melyek tudatlanságnak és tévedésnek teszik ki őt. Ezeket az emberi elmében lappangó akadályokat Bacon idolumoknak, ködképeknek nevezi, és Nóvum Orgánum című művében részletesen leírja mibenlétüket.

A tudomány és a filozófia romlása okának leginkább a szavakat tekinti: minden személy saját értelmezési ködképét hozzácsatolja az általa használt szavakhoz, ezáltal az egzakt közlés nem válik lehetségessé. Ha definiálni akarjuk az általunk használt szavakat, csak más szavakkal tudjuk ezt megtenni. Ez a gondolatsor a szavakban való teljes bizonytalansághoz vezet. A teljes bizonytalanság a szavakban az embert az érzékelhető világ dolgaihoz láncolja, és egyre jobban eltávolodik attól a világtól, melyet János evangélista így fejezett ki: „Kezdetben vala az Ige..." Ezáltal Bacon egy impulzust adományozott az emberiségnek, melynek hatására alakult ki az empirizmus mint tudományos megismerési út.

Szellem a gépben

René Descartes (1 596-1 650), a kor másik meghatározó gondolkodója, a megismerés bizonyosságát a kizárólag önmagára hagyatkozó értelemben véli felfedezni. Az igazsághoz vezető út szerinte az emberi intuíción keresztül vezet, az intuícióval felismert alapigazságokat pedig a matematikai levezetés pontosságának megfelelően kell összeilleszteni a teljes jelenség megismeréséhez. Tétele bizonyításául az emberi érzékelés közvetett és bizonytalan voltát hozta fel érvként, vagyis Descartes az, aki lerombolja a naiv realizmus dogmáját. A karteziánus gondolkodás munkamódszere az önmegfigyelés, és az ebből származó felismerés: a „gondolkodom, tehát vagyok" az egész rendszer bázisa. A hangsúly ezáltal a gondolkodó emberi szubjektumra kerül, és így ez az emberi szubjektum szabaddá válik minden emberi és ember feletti tekintély alól.

Érdekes Descartes intuíciója az emberi test és lélek összefüggéséről: A test és a lélek paralel módon működnek. A lélek tulajdonképpeni funkciója a gondolkodás, míg a test csak egy mechanikai törvények szerint funkcionáló „gép", melynek megnyilvánulásai automatikusak. A két rendszer közötti összefüggés tisztázása még hozzávetőleg 200 évig foglalkoztatja a tudósokat, majd a problémát a testtől független lélek gondolatának az ignorálásával oldják meg.

A felvilágosodás

A felvilágosodás-kori gondolkodást alaptendenciaként hatotta át a vallás talajáról való elszakadás és világiasodás. A tudományos életben, melyben a newtoni mechanika elvei egyre nagyobb teret hódítanak, uralkodóvá válik az empirizmus, mint a megismerés egyetlen járható útja. Új, önálló tudományágak születnek, mint a fiziológia és a pszichológia. A filozófiai kérdésfeltevések súlypontja a metafizikai létezőkről az emberi ismeretek eredetére helyeződik át.

Az empiristák kiindulópontja, hűen követve a baconi ösvényt, az érzékelés. Az érzékelésből származó információk absztrahálásával jönnek létre az emberi képzetek illetve fogalmak. [Locke (1632-1704) veti fel, hogyha a fogalmaink a priori velünk születettek, akkor miért nincsenek meg mondjuk a csecsemőnél, vagy a kisgyermeknél.] Az összetettebb mentális folyamatok pedig a már megszerzett képzetek asszociációjából erednek (pl. gondolkodás). A hangsúly a lelkiről a fizikaira tevődik át, a kérdés már nem az, hogy a test és a lélek hogyan függ össze, hanem az érzetekre visszavezethető lelki folyamatok hogyan erednek a testből. A végkövetkeztetést Dávid Hume (171 7-1 776) vonja le: semmi bizonyosság sincsen arra, hogy a képzeteket hordozó lélek, mint a fizikaitól független entitás, önállóan létezne. A szellem nem rendelkezik az észleletekkel, hanem összetevődik belőlük. Az tézis megszületett, már csak bizonyítani kell.

A reflex

A 1 9. század második felében a filozófia és az élettani diszciplína összekapcsolódásából jön létre az újkori ismeretelmélet. Létrehozói orvosok, fiziológusok, akik tevékenységük kapcsán tévedtek a filozófia mezejére. Működésük során — az állatkísérletekből származó, bővülő ismerethalmaz birtokán felbátorodva - jelenik meg az emberre vonatkoztatott kísérletezés gondolata. A tudománytörténet ezen új fejezetének nyitánya az idegrendszer szerepének és működésének a tisztázása volt. Az élettani vizsgálatok során megjelenő reflexelmélet eleinte csak a mozgásszerveződés kutatását szolgálta. Míg Descartes a „reflexió" kifejezést még kizárólag az emberi gondolkodásra vonatkoztatja, itt a reflex mint automatikus, pusztán fiziológiai folyamat jelenik meg a környezet és az organizmus kölcsönhatásában. Az idegi működést biológiai és az anyagi szerveződést követő kémiai folyamatok mechanikus funkciójának tekintik, ezzel kiiktatják a tudományos gondolkodásból a testben működő misztikus „életszellem" középkorban elterjedt felfogását.

Ezt bizonyította Johannes Müller (1801-1858) a specifikus érzékszervi energiák tanával, mely szerint minden érzet valamely ingerfajtákra specializálódott idegi érzékelőkészülék, ami ha bármely okból ingerületbe kerül, mindig ugyanazt az élményt produkálja. (Pl. a szemre gyakorolt nyomás fényérzetet produkál.) Müller reflexelméletét csak a gerincvelői struktúrára tartotta érvényesnek. Az agy működése továbbra is kérdés maradt.

Az agy kutatása

A 19. század közepétől számítható a tudománytörténet azon korszaka, amikor a tudományos kutatók zöme nyíltan és egyértelműen elvet minden fizikáin kívüli létezőt, és megkezdődik a harc a tudományban megmaradt „misztikus maradványok" felszámolására.

A megjelenő új tudomány, a pszichológia számos hívet vonz, de legalább ugyanannyi ellenfelet is kreál. Charles Darwin (1809-1882) evolúciós elmélete pedig fenekestül fordítja fel a kor szellemi közegét.

Lassan kialakul Európában egy kutatói kör, akik egyre markánsabban képviselik a fiziológiai irányvonalat a „lelki működések" vizsgálatában. G.T. Fechner (1801-1887) és W. Wundt (1832-1920) bevezetik a pszichológiába a kísérleti módszert. A kísérletek kezdetben az érzékelés vizsgálatára vonatkoznak, melyek során tisztázódik az érzékelő működések reflexes mechanizmusa. A tisztázatlan terület továbbra is az agy működése maradt.

1863-ban egy Ivan Mihajlovics Szecsenov (1829-1905) nevű orosz orvos egy tanulmányt írt, mely Az agy reflexei címen jelent meg a Szovremennyik című orosz havilapban. Szecsenov elsőként fejti ki elméletét, mely szerint az agyra ugyanúgy vonatkoztatható a reflexelmélet, mint az idegrendszer alacsonyabb szerveződésű részére. Ha ez a feltevés igaz, lezárhatóvá válik a vita a lélek önálló volta felett, mivel az agyi reflexek fiziológiai alapon bizonyítanák a magasabb lelki működéseket. Szecsenov Darwinra és Locke-ra támaszkodik elmélete kifejtésénél. Érvelésének kiindulópontja a háromfázisú reflexív (érző-, központi-asszociációs- és mozgatópálya). Véleménye szerint minden pszichikus jelenség végül izommozgásban fejeződik ki, legyen az bármilyen tett, gesztus, mimika, vagy akár a kimondott szó. Hogy a nyájas olvasó meghökkenését csillapítsa, emlékeztetőül utal arra, hogy az emberiség már az ősidőktől számol azzal a ténnyel, hogy az ember pszichikus tevékenysége jellemezhető a Szóval és a Tettel. A tetten Szecsenov a külső mechanikus tevékenységet, szón pedig a beszédszervben létrejövő izommozgás során keletkező hangok kapcsolatát érti.

A gondolkodást a reflexműködés gátlási mechanizmusával magyarázza. Az elemi reflexfolyamatoknál is megfigyelhető, hogy egy bizonyos ingerre nem minden esetben jelentkezik a reflexválasz (békakísérletek), ez a mozgató idegpálya gátlódásával magyarázható. „A gondolatban - mondja Szecsenov, - megvan a reflex kezdete, a folytatása is megvan, csak a természetes befejezés, a mozgás nincs meg." Vagyis a folyamat motoros szakasza gátlódott, tehát a gondolat nem más, mint egy gátolt izommozgás. Ezzel szemben az érzelmekben pont ez a reflexfázis erősödik fel.

Szecsenov elméletével magyarázatot keresett az összes emberi pszichikus működésre, melynek során legfőbb törekvése az volt, hogy megmutassa: „minden emberi cselekedet első oka az emberen kívül van".

A tanulmány utóélete kettős. Egyfelől a Szentpétervári Cenzúra Bizottság betiltotta a terjesztését, másfelől pedig egy Ivan Petrovics Pavlov (1849-1936) nevű fiziológus 35 éves kutatómunkája nyomán korszak-meghatározó elméletté vált. Ez a kor a mi korunk.

Pavlov állatkísérletek ezrein keresztül igazolta Szecsenov elméletének helyességét, mely végül a Szovjet birodalom ideológiájának tudományos támasztékául szolgált. És talán az sem mellékes, hogy Pavlov és munkásságának hatása megkérdőjelezhetetlen a legkiterjedtebb amerikai pszichológiai irányzat, a behaviorizmus kialakulására.

Végkövetkeztetések

A történetet végigtekintve talán nem tűnik megalapozatlannak az a feltevés, amely a történet további részleteinek kibontásával egyre kontúrosabban tűnne elő, hogy a jellemzett folyamat mögött talán meghúzódik egy háttértörténet, amely az önálló, minden tekintélytől és befolyástól független emberi tudat megszületéséről szól, mely a szabadság lehetőségét hordozza magában, és amely alaphangulatként lengi át az újkori emberiség történetét. Ez a folyamat talán a legjellemzőbben a fent vázolt történetben jelenik meg.

Hogy ez a látens cél mennyire valósult meg, mennyire csúszott át a szabadság lehetőségéből egy másik rabság, az anyag egyedülvalóságának gondolatához láncolt ember megjelenéséhez, azt csak a Pavlov után kialakult technikai civilizáció, vagyis a mi korunk emberi egzisztenciájának mérlegre tételével lehetne meghatározni. Persze csak abban az esetben, ha ez a feltételezett háttértörténet valóban létezik...

^ugrás az oldal tetejére

Balogh Ádám

A magyarországi reformáció

1 BEVEZETÉS

1.1 A téma bemutatása

Előadásom témája a reformáció, azon belül is a magyarországi reformáció. Magát a reformáció eseményeit csak nagy vonalakban tekintjük át, hisz ez a történelemkönyvekben megtalálható. Inkább annak a rejtélynek szeretnénk utánajárni, ami a reformáció hihetetlenül gyors terjedésében mutatkozik. A Mohács után támasz nélkül maradt római egyház pillanatok alatt összeomlik, és az országban futótűzként terjed a reformáció. Az ország pár évtized alatt gyakorlatilag protestánssá válik. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység, legalább is annak római módon gyakorolt változata, nem tudott ötszáz év alatt gyökeret verni az országban, sőt elképesztő ellenszenvet és ellenállást váltott ki az emberekből, amit csak fegyverrel lehetett kordában tartani.

1.2 A témaválasztás indoklása

Magáról az előadás megszületéséről annyit, hogy mélyen felkavartak Kálmán István tanár úr szavai, amelyekkel a történelmi kor tárgyalása során a reformációt illette. Nevezetesen, hogy tisztán szellemi szempontból a reformáció spirituális dekadenciát, hanyatlást jelentett, s nem volt benne kellő erő, hogy igazi változásokat idézzen elő. Nem volt benne kellő spirituális erő, hogy vallási megújulást elindítva megújítsa az egyházat, és nem volt benne kellő szociális erő, hogy megújítsa a társadalmat.

Mindez valóban így van, még ha nehezemre esik is elfogadni ezeket a megállapításokat. Engem, mint hívő reformátust sem töltenek el határtalan örömmel a másik oldal azon megállapításai, miszerint a reformáció ugyan spirituális megújulást nem hozott, de gazdasági megújulást annál inkább. A protestantizmus eszméje a kapitalista fejlődés ideológiájává és motorjává vált, mint ahogy ezt Max Weber szociológus zseniálisan kifejti. Látjuk jól, hogy a spiritualitás és szociális érzékenység nélküli gazdasági fejlődés hová vezet. Mindezzel együtt az a meggyőződésem, hogy mindkét oldal elmarasztaló ill. dicsérő megállapításai egyértelműen a németországi lutheri reformáció és annak nyugat-európai hozománya nyomán fogalmazódtak meg.

A magyarországi reformáció azonban más. Az utóbbi évek tanulmányai alapján legalábbis az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a hazai reformációban olyan szellemi és szociális impulzusok nyilvánultak meg, amelyek lényegesen eltérnek a nyugat-európai mintától. Ezért érzem fontosnak, hogy minél többen megismerjük ezeket a magyar sajátosságokat, amik miatt a magyarországi reformációt nem tekinthetjük csupán a németországi reformáció utórezgésének.

A lutheri hang ugyan jelentős mértékben hozzájárult ahhoz a rezonanciához, ami igen gyorsan kialakult Magyarországon, az alaphangot azonban úgy tűnik, más adta meg. Ma erről az „alaphangról" is szeretnék beszélni, ami a lutheri hangzás vivőerejét adta meg.

2 A MAGYARORSZÁGI REFORMÁCIÓ RÖVID TÖRTÉNETE

2.1 Előzmények (reneszánsz, humanizmus, huszitizmus)

A 15. században pezsgő kulturális élet volt Magyarországon, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal. Több ezer diák tanul külföldön, elsősorban Krakkó, Bécs és Padova egyetemein. Virágzik a kereskedelem, az ország a Kelet-Nyugati kereskedelem egyik központja. Nem csoda, ha az európai szellemi áramlatok gyorsan bejutnak az országba, legyen az a humanizmus vagy az egyházi megújulási törekvések, mint pl. a huszitizmus vagy éppen a lutheri reformáció.

A reformáció gyors előretörésében természetesen nagy szerepet játszott a „korszellem", a reneszánsz és a humanizmus, vallási vonatkozásban pedig a huszitizmus, amely igen népszerű volt az országban. Mindenekelőtt azonban a római egyház siralmas erkölcsi állapota járult hozzá a reformáció kirobbanásához és terjedéséhez.

2.2 A római egyház helyzete

A reformációt megelőző időkben meglehetősen szomorú állapotok uralkodtak a római katolikus egyházban. Az egyház kormányzásában napirenden voltak a visszaélések, s úgy a fő-, mint az alsó papság mélyre süllyedt az erkölcsi romlottságban. Az egyházi javadalmak és hivatalok birtokosai nem az érdemük alapján kerültek posztjukra, hanem azok soraiból kerültek ki, akik többet ígértek érte. Kortársi jellemzés alapján „a főpapok reneszánsz lazaságú életet éltek" s a „királyi és püspöki udvarokból azután szétáradt a romlás az alsóbb osztályokra is".

Hogy a kialakult helyzetet érzékeltessük, röviden bemutatjuk az akkori egyházi élet két meghatározó alakját, Bakócz Tamás esztergomi érseket és Giovanni de Medicit, a későbbi X. Leó pápát. A kor leghíresebb magyar főpapja, Bakócz Tamás, esztergomi érsek, aki Gyula pápa halála után (1513) a pápai cím egyik legesélyesebb várományosa. Egy korabeli költemény így jellemzi Bakóczot: „bátor, gazdag és hatalmas". Egyik sem igazán főpapi jelző. De későbbi megítélése sem valami hízelgő rá nézve: „kapzsi, nagyravágyó és kétszínű" (Karácsony János, nagyváradi kanonok). Bakócz nemigen érdeklődik semmiféle egyházi probléma iránt, inkább törődik a saját vagyonával és saját karrierjével.

De a pápai udvarban sem különb a helyzet, melyre példa Giovanni de Medici, a nagyhírű firenzei fejedelem esete, akit éppen a nagy esélyes Bakócz ellenében választanak meg pápává 1513-ban, amikor is a X. Leó nevet veszi fel. Az a körülmény, hogy a jelölt még csak nem is volt pappá szentelve, mit sem számított. Majd felszentelik pappá, ha majd pópa lesz! A bíborosi rangot már 14 éves korában megkapta VIII. Ince pápától, jutalmul, amiért a pápa törvénytelen fiához nőül adták Giovanni nővérét, Maddalénát.

Az egész pápaválasztási folyamatot hatalmi-politikai érdekek határozták meg, az egyházi ügyek huszadrangú szerepet játszottak. A papság és szerzetesség helyzete, a világi hívők hitéleti problémái és társadalmi gondjai fel sem merültek. Ennek a későbbiek folyamán végzetes következményei lettek mind Németországban (Luther fellépése, parasztháborúk), mind Magyarországon, ahol mint látni fogjuk, a társadalmi elégedetlenséget többek között papok és szerzetesek fogalmaztak ideológiává.

2.3 A magyarországi reformáció rövid története

Luther reformátori fellépéséről szóló hírek nagyon hamar eljutottak Magyarországra. Az esztergomi érsek 1521-ben szükségesnek tartotta, hogy a Luthert kiközösítő pápai bullát az ország minden templomában felolvastassa. Hiába azonban a szigorú ellenintézkedések, a reformáció előretörését nem tudták megakadályozni. A reformáció - főleg a mohácsi csata után - egyre erőteljesebben haladt tovább.

A 16. század utolsó évtizedeiben a protestánsok már a lakosság mintegy 80-90%-át tették ki, ami kb. 3,5-4 millió főt jelent. A régi egyházból csak itt-ott maradt meg egy- egy sziget, főleg a Székelyföldön, valamint a ferences rendi kolostorok hatáskörzetében. Az érseki és püspöki székek is fennmaradtak. A protestánssá vált nép a római egyházat megszűntnek tekintette. Ezért nem kényszerítette ki a régi egyházi vezető tisztségek felszámolását.

A protestáns lelkészek igen népszerűek voltak, még a török hódoltság területén is. 1551-ben a reformált egyházak lelkészei konventet tartottak Debrecenben. Ehhez nemcsak a gyülekezetek kérése futott be, de magáé a budai pasáé is, aki szintén kérte, hogy a konvent küldjön lelkészeket és tanítókat a török megszállta területekre. A konvent örömmel tett eleget a kérésnek, „hálaadással ismerve fel Isten jótéteményét a megnyílt lehetőségben".

Magyarországon a 16. század második felében lényegében győzött a reformáció, jóllehet a három részre szakadt ország két keresztyén uralkodója közül egyik sem állt a reformáció oldalára. Gyors előretörésnek okait abban kell keresnünk, hogy Luther reformációja Magyarország szellemi és egyházi életében jól elő volt készítve, és hogy az ország népe a Luther által megfogalmazott evangéliumi igazságokat sajátjának érezte.

3 FERENCES ELLENZÉKI ÁRAMLAT A MAGYAR PARASZTHÁBORÚ ÉS A REFORMÁCIÓ HÁTTERÉBEN

3.1 A ferences rend obszerváns ágának tevékenysége Magyarországon

A ferences renden belül a 14. század második felében indult meg egy nagyszabású reformmozgalom Itáliában, az un. obszerváns mozgalom, amely a regula régi szigorához tért vissza. Ez a mozgalom a 15. században érte el Magyarországot, ahol „cseri barátok"-nak hívták őket, ruhájuk jellegzetes szürke színe miatt. A reformmozgalom a valóban betartott szegénységi fogadalom révén a nép körében is nagy rokonszenvet vívott ki. Népszerű vándorprédikációkra, térítésre, „tévtanok" irtására, valamint a tábori papság szerepére a török hadjáratokban csaknem kizárólag a „cseri barátok" voltak alkalmasak. A nép nyelvén prédikáltak, s olyan speciális feladatokat láttak el, mint pl. a huszitizmus leküzdése (1436, Marchiai Szent Jakab pápai megbízott vezetésével), vagy a keresztes hadak toborzása, szervezése, lelki gondozása (1456, Kapisztrán Szent János).

3.2 Temesvári Pelbár és Laskai Osvát prédikációi

A 14-15. század fordulójának vallásos életére legnagyobb hatással kétségkívül a kor két kiemelkedő obszerváns tudósónak, Temesvári Pelbárnak és tanítványának, Laskai Osvátnak a prédikációi voltak.

Kettejük közül a szociális kérdések iránt Laskai az érzékenyebb, míg teológiában kétségkívül Temesvári a mélyebb. Budán, a ferencesek kolostorában mindketten lángoló szavakkal ostorozták a szerintük hitetlen és erkölcstelen humanista gondolkodókat, s még Mátyás személyét sem kímélték. Prédikációikat nyomtatásban is megjelentették, s ezek a társadalom-kritikai elemekkel átszőtt prédikáció-minta gyűjtemények közkézen forogtak.

Laskai Osvát egyáltalán nem volt egy nyugtalan „vakmerő" szellem, s végképp nem volt a „rebellió" híve. Rendíthetetlenül hisz az isteni eredetű világrend harmóniájában, és abban, hogy a rend fenntartásáról maga Isten gondoskodik valamilyen módon. Beszédeiben a szegényeket a meglévő rend türelmes és alázatos elviselésére szólítja fel. A szegénység tulajdonképpen adomány, mert több ok miatt is értékesebb, mint a gazdagság, bár kétségkívül „szomorú adomány". Mindezek ismeretében értékelhető csak igazán annak jelentősége, ahogyan a fennálló társadalmi visszásságokról beszél. Az egyházi és világi hatalom önkénye ellen kifakadva „bestiális hatalom"-nak nevezi azt! Még hosszasan lehetne sorolni az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseiket.

E fejtegetések nem forradalmian újak, sőt alapelemei igen régiek. Az új mindössze az, hogy ezek a gondolatok egy néphez szóló prédikáció-minta gyűjteményben jelennek meg, mégpedig olyan tételes kifejtés formájában, amihez hasonlót a korábbi vagy korabeli forrásokban nem találunk.

3.3 A ferences spiritualizmus szociális dimenziója

A kései középkor vallási krízise és útkeresése Magyarországon két karakteres formában jelentkezett. Az egyik a pálos rend által képviselt „devotio moderna" kontemplatív misztikája, a másik pedig a ferences spiritualizmus, ami a jelek szerint nagy szerepet játszott abban, hogy az új kegyességi irányzat szociális dimenzióba forduljon át.

A ferences spiritualizmusban mindig is benne rejlett valami mélységes ambivalencia, a világtól való teljes elfordulás és a világ felé fordulás. Az aszkézis misztikus és spirituális túlfeszítése a szerzetesi eretnekségben eljutott a „szabadság szelleme" és a „lélek szabadsága" eszméjéhez. A radikalizált misztikában (pl. a huszitizmusban) a föld szegényei töltik be a kiválasztottak szerepét. A renden belül egyre többen vallják, hogy engedelmességgel Krisztusnak tartoznak, nem pedig a rendi elöljárónak. A rendi hierarchiával ellenszegülők példái mutatják a válságot: az ellenzék kirajzik a kolostorokból, „tökéletesebb" regulát és kegyességet keresve kisebb közösségeket alkotnak.

3.4 Obszerváns ferencesek szerepe a Dózsa-féle parasztháborúban

Mindezek ismeretében teljesen más megvilágításba kerül a ferences rend két olyan kardinális jelentőségű történeti vonatkozásban, mint a reformáció és az azt megelőző Dózsa-féle parasztháború. A keresztesbulla kihirdetésénél, 1514 április 9-én az obszervánsok helytartója, Dézsi Balázs volt a tolmács, s a keresztprédikáció biztosai országszerte az obszerváns ferencesek voltak, rendjük szokásai és hagyományai szerint. Egyes iratokból viszont azt is tudjuk, hogy Bakócz érseknek a keresztes hadat felfüggesztő, majd végleg visszavonó parancsai (1514. május 15. és 24.) után az ország különböző vidékein érlelődő lázongásokban a vezérszónokok között kiemelkedő szerepet játszottak bizonyos „hamis keresztprédikátorok" és „aposztata és kiátkozott" szerzetesek, ami egyértelmű utalás a rend „rebellis" tagjaira. Maga Lőrinc pap, Dózsa legkiemelkedőbb alvezére is minden valószínűség szerint egyike volt a ferences obszervancia „aposztatáinak".

Lassan összeáll a kép: a parasztháború szerzetes keresztes hadnagyai ezek közül a nyugtalan, új utakat kereső, a rendből kiközösített „hamis keresztprédikátorokból" kerültek ki. Ok hozták magukkal azt a radikális miszticizmussal értelmezett gondolatot, hogy az isteni kegyelemmel megáldottak már e földön a kiválasztottak gyülekezetét („electorum societas") alkotják. Innen már csak egy lépés, hogy „Isten áldott népe" maga a keresztes hadsereg.

3.5 Obszerváns ferencesek a reformáció hátterében

S hiába a parasztháború utáni megtorlás, ellenzéki áramlatot már nem lehet elfojtani. 1516-ban Derzsi Balázs helytartó körlevélben utasítja a rend prédikátorait, hogy a nép előtt ne ócsárolják a főpapok és egyéb egyháziak életét, hanem ügyeljenek a vétkek és az erények tálalásának helyes egyensúlyára. Majd következik egy olyan részlet, amiről eddig még nem volt szó, nevezetesen, hogy ezentúl „az apostoli Szentszék és az egyház gazdagsága ellen se prédikáljatok soha bármit". S mindez Luther fellépése előtt egy évvel!

A következő évek rendi irataiban egyre több szó esik a „rebellisekről", akiket a többiek „nyakasoknak, pártoskodóknak, nyugtalan zavargóknak" neveztek. Az obszerváns ferences tartomány az 1520-30-as évektől kezdve fokozatosan sorvadásnak indul. Megjelenek a "lutheri tévelygések" is a rend soraiban. A ferences aposztaták egyre inkább kiemelkednek a névtelenségből. A reformáció első generációjának nagy nevei mind obszerváns ferencesek voltak: Szkárosi Horváth András, Sztárai Mihály, Kopácsi István, Siklósi Mihály. És minden bizonnyal Ozorai Imre is az volt. S nem érdektelen áttekintenünk azt sem, hogy honnan jöttek, és hol tevékenykedtek később. Sztárai és Kopácsi (esetleg Siklósi is) a pataki ferences rendházból indult, s valamelyikük lehetett a kolostor utolsó gvardiánja, mielőtt Perényi magát a rendházat is a protestánsoknak adta. Székely István az Abaúj megyei Szikszón, majd környékén volt prédikátor (Göncön, Liszkán). Szkárosi Horváth a váradi rendházból indult, itt is írta első versét (1544), majd a Zemplén megyei Tállyán prédikátorkodott. Ozorai főként Békés megyében tevékenykedett. S ha megfigyeljük: ugyanazokról a helyekről van szó, ahol 1514. májusában a parasztháború megindul. Nem valószínű, hogy véletlen egybeesésről van szó.

4 AMI AZ EDDIGI KÉPBŐL KIMARADT

4.1 Nem teljes a kép

A történelemtudomány eddig a pontig tárta fel a magyarországi reformáció történetét. Ennek, amint láttuk, több rétege is van. Először a felszín, a látványos siker és gyors terjedés, mögötte pedig a ferences ellenzéki áramlat a maga radikalizmusba hajló spiritualizmusával. Ez a radikalizmus vezetett, mint láttuk, az 1514-es parasztháborúhoz. Ha csak ez a radikalizmus hatotta volna át a reformációt, minden bizonnyal újabb véres eseményekre került volna sor, főleg Mohács után, amikor is jelentősen meggyengült a katolikus egyház hatalmi bázisa. Erőszak alkalmazására azonban a 16.századi reformáció folyamán csak kivételes esetben fordult elő (mindössze két ilyen esetről tudunk).

4.2 A magyar reformáció sajátosságai

Úgy tűnik, hogy a magyar nép belső okokból foglalt állást a reformáció mellett. S ez több, mint egyszerű szimpátia vagy valami spontán reakció. Ahogy a harmincas-negyvenes évek szétszórt gócaiból az ötvenes-hatvanas évekre már jól megszervezett, összefüggő egyházak alakultak, az valami mélyen meghúzódó mintát feltételez, ami mentén az új egyház megszerveződött.

Ez a szervező erő legmarkánsabban a török hódoltság területén nyilvánult meg, ott, ahol a régi állami és egyházi struktúra gyakorlatilag megszűnt, s a teljes összeomlás fenyegetett. S mindez egy a kereszténységgel totálisan ellenséges iszlám hatalommal megtetézve. S a reformáció itt, a török megszállás alatti területeken terjedt a legegyenletesebben. Amikor a katolikus papok és földesurak hanyatt-homlok menekültek és teljesen magára hagyták a népet, akkor a protestáns lelkészek egyre-másra sorsközösséget vállaltak a néppel, a parasztokkal. Letelepedtek a falvakban és újra szervezték az életet: a hitéletet és a gazdasági-társadalmi-szociális életet egyaránt. Végezték a lelki gondozást és a falu életének irányítását. Nem lázították a népet, hanem vigasztalták, és belső tartásukat erősítették. S mindezt olyan eredménnyel, hogy még a törökök elismerését is kiváltották.

5 RÉGI EMLÉKEK NYOMÁBAN

5.1 Mélyen gyökerező emlékek

Úgy tűnik, a reformáció valami nagyon régi, mélyen gyökerező emlékeket szabadított fel a magyarságban, amely most nagyon tudatosan és szervezett formában öltött formát. De vajon mi lehetett ez a mélyen gyökerező emlék, az a mélyen meghúzódó minta, ami aktivizálódott a reformáció hatására? A hivatalos történelemtudomány mindmáig adós maradt a válasszal, olyannyira, hogy igazából a kérdést magát sem tette fel. Bizonyos kutatások azonban elég meggyőzően kezdik feltárni ezeket a régi emlékeket, és kapcsolják össze egyértelműen a reformáció szálaival. S ahogy az előbb a ferences rendi dokumentumokba bepillantva kaphatunk képet a ferences obszervancia szerepéről, úgy most a másik kolduló szerzetesrend, a dominikánusok iratai, jegyzőkönyvei alapján sejlenek fel egy újabb kép körvonalai.

5.2 Manicheista emlékek nyomában

A nyom, amelyen elindulunk, egy 1563-ból származó törvényhozási dokumentum, amely egy meglehetősen különös jelenségről számol be: „Ezekben az utóbbi években Magyarországon olyan káromkodások terjedtek el, amelyekben Istentől az őt egyedül megillető teremtő erő elvonatik és az ördögnek, ebnek, kutyának vagy másféle gonosz teremtménynek adatik,...". Megnevezi a törvény a káromkodás eme fajtájának az eredetét is: „ a török manicheista eretnekek által terjesztődik ...". A törvény szerint „irradictus" vagyis meggyökeresedett szokásokról van szó, amik a Mohácstól 1563-ig eltelt három évtized alatt nem gyökerezhettek meg. A török kitétel tehát semmiképpen sem az iszlám-törökre vonatkozik, hanem az iszlám előtti időkre. Az „ördög-adta", „kutya-terem- tette", „ebadta" kifejezések tehát sokkal öregebbek a török hódoltsági időknél.

5.3 A középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei

S ha ezen a nyomon elindulunk visszafelé, egy roppant érdekes és izgalmas kép tárul fel előttünk. Kiderül, hogy a középkori Magyarországon lépten-nyomon találkozhatunk az ún. „manicheista eretnekséggel", melyről a középkori magyar inkvizíciós jegyzőkönyvek tanúskodnak a leghitelesebben. Magát az inkvizíciót a dominikánus rend folytatta le, persze nem csak Magyarországon, hanem egész Európában. Az inkvizíciós perek anyagát a rend iratai között találta meg az 1940-es években Kassa közelében egy dominikánus szerzetes, Fehér Mátyás Jenő. Az un. Kassai-kódex 289 per jegyzőkönyvét tartalmazza, amelyből 83 a magyar mágusok (táltosok) ellen lefolytatott vizsgálatokról szól. A jegyzőkönyvek az 1227-1498 közötti időszakban készültek. A 83 per anyaga elegendő az egész magyar ősi hitvilág rekonstruálására.

A magyarországi inkvizíciós perekben egész sora szerepel a magyar Bibliáknak, az „istentelen manicheizmus" vádjával illetett írásoknak, szentek legendáinak, csillagászati és madárjós könyveknek, alkimista jegyzeteknek. Az írások nagy részét természetesen azonnal máglyára vetették, de ez a veszély fenyegette magukat a „könyvterjesztőket" is. Az elkobzott iratok kisebbik részét azonban Firenzébe vitték, ahol külön bizottság döntött sorsukról. Ezek az inkvizítorok számára furcsa írással, ismeretlen betűkkel („scripta curiosa") írott könyvek az ősi magyar rovásírás pótolhatatlan emlékei. Az első, okiratszerű említés ezekről a rovásírásos, régi magyar iratokról 1228-ból származik. Az ismeretlen betűkkel írott könyveket a „régi pogányság fészke"-ként említett erdélyi Káld községből gyűjtötték be az inkvizítorok, nevezetesen a német származású Wolfgang kolozsvári dominikánus szerzetes, aki nem ismerhette az ősi magyar rovásírást.

Ázsiai örökségünk legszebb kultúr- emlékét, a rovásírást krónikásaink tudósításaiból természetesen már korábbról is ismerjük. A Thuróczi-krónikában említett „Os-Gesta"-t sky- ta-betűkkel („scythicis litteris") írták, „botok bevágásának művészetével élve". A népi nyelven „bitik"-nek nevezett betűket késsel („bicska" vagy „bicsak"), a rovásírás írószerszámával vésték a „pálcákra" vagy „botokra".

A hitvédelmi perek szórványadatai zömmel Erdély területéről származnak. Hasonlóan „keleti motívum" jelentkezik ugyancsak Erdélyben a középkori templomi festészetben, pl. a Szent László kultusszal kapcsolatban, de ugyanez mondható el a bögözi középkori református templom Margit ciklusáról.

Az magyarországi inkvizíció egyik lényeges mozgatórugójáról számol be az alábbi feljegyzés, amely arról számol be, hogy a szebeni szász prépostok könyörtelensége az inkvizíció terén a magyar ügyekben, a tizedkövetelésekben, egyenesen a lelkiek rovására megy. Segítőtársaik az Ispotályosok, akikhez magyar vagy székely beteg nem nagyon került be, viszont tűzzel-vassal irtják a nép ősi magyar papjait a „mágusokat", nem annyira vallásuk miatt, hanem azért mert orvosló őseiktől örökölt tudásukkal néha nagyobb, de majdnem mindenesetben egyenértékű gyógyító tehetséggel álltak népük elesettjei és szegényei mellett. S mindezt azért, mert az ő anyagi érdekeiket sértették, elvonva tőlük a betegek nagy számát. És ez úgy tűnik, nem egyedi eset. Számos feljegyzés tanúskodik arról, hogy a tizedszedés központi helyet foglal el ebben a kérdésben. Maga az első magyar inkvizítor, a dominikánus rendi Paulus Hungarus (Magyar Pál), a bolognai egyetem híres tanára ír arról az 1220-as években, hogy „a mai szerzetesek nagyon sietnek báránykáikat, a gondjaikra bízott keresztényeket mielőbb megnyírni, ha lehet többször is, pedig azokat a király 'questorai' már úgyis megnyírták". Név szerint említi pannonhalmi apátot, aki „egyházi tizedet követel még a pogányoktól is, akiknek meg-kereszteléséről elfeledkezett gondoskodni".

6 A MÁSSÁG KERESZTJÉVEL MEGÁLDVA

6.1 Manicheista szellemi hagyomány

Összegezve az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a magyarságban a reformáció idején még elevenen élt egy régi szellemi hagyomány, a manicheizmus. Ezen szellemi örökség legfőbb képviselői a magyarság szellemi-lelki vezetői, a mágus-papok, a táltosok voltak. Szent iratuk, a mani-féle Biblia volt, amit rovásírással jegyeztek le. A fennmaradt írásos és képi emlékek meggyőzően bizonyítják, hogy a magyarok már jóval a honfoglalás előtt megismerkedtek a keresztyénséggel, csakhogy nem az általunk ma ismert római vagy bizánci ágához tartoztak, hanem egy harmadik ághoz, a mani-féle keresztyénséghez. S amiben a római és a bizánci keresztyénség kezdettől egyetértett, az pedig az, hogy gyűlölték a manicheistákat, és ahol tehették, irtották őket.

6.2 A manicheista kereszténység eredete

De kik is voltak ezek a mára szinte teljesen elfeledett manicheisták, mit és kit képviseltek valójában? Nevüket alapítójukról, Maniról kapták, aki korának egyik legműveltebb, legnagyobb tudású alakja volt: orvos, pap, beavatott egy személyben. Babilóniában született Kr.u. 216-ban pártus szülők gyermekeként és 277-ben hal meg. Kora leghíresebb orvosa, akit uralkodók keresnek fel messzi földről a gyógyulás reményében. S ő mindenkin segít és meggyógyítja őket. Tanítása azonban nem mindenkinek tetszik. A hatalmasok összefognak ellene, börtönbe vetik, ahol hosszú kínzások közepette hal meg 61 éves korában. Jézus Krisztus Apostolának nevezi magát, miután megtapasztalta a Pünkösdi Élményt, a Szentlélek befogadását.

Marii alaptanításai:

Az emberben egy örök szellemi lény lakik, aki az ember igazi lénye.
A gonoszt erővel nem lehet legyőzni. Aki támadja a gonoszt, maga is gonosszá válik.
A bennünk lévő gonosz megváltása szeretettel, ez az ember egyik fő feladata.
A Golgotai Misztérium óta minden emberben ott van a Krisztusi erő, amellyel átalakíthatja a gonoszság erőit.

Mani tanaival egy rohamosan növekvő mozgalmat hoz létre, a keresztyénség új ágát, amely az iszlám térhódításáig (VII-VIII.sz.) a nyugati keresztyénség mellett a legnagyobb vallási mozgalom. O maga Jézus tanításán nyugvó, igazi Szeretet vallásának nevezi mozgalmát. A manicheizmus Közép- és Kelet-Ázsiában egyre népszerűbbé válik, különösen a Hun Birodalom népei között népszerű. A 7. században a nagy Ujgur (ó-török) államban a manicheizmus államvallás lesz. Egykori fővárosuk, Turfán közelében az 1 900-as évek elején feltárt láma-kolostor iratai a manicheista kultúra egyik legértékesebb dokumentumai.

6.3 A magyarság és a manicheizmus kapcsolata

A magyarok viszonylag korán, a már a 3-4. század tájékán találkoznak a manicheizmussal a Kaukázus vidékén. A 8. században a magyarság körében általánosan elfogadottá válik a mani-féle vallás, és egyes törzsek teljesen át is térnek a mani-féle hitre. A rovás írással fennmaradt krónikák „Égi eredetű, Érdek nélküli Szeretet vallásnak" nevezik a magyarok vallását. „Az a szó, hogy magyar, nem törzset, népet vagy népfajt jelent, hanem a békességre törekvő emberek gyülekezetét."

Egyházaikban nem volt tizedfizetési kötelezettség. Azt tartották, hogy mindenkinek munkát kell végeznie, mert „dologtalanul senki a más munkájából nem élhet", s ez vonatkozott az egyháziakra is. A mani-féle egyházak kiterjedt szociális gondozó hálózatot fejlesztettek ki a magyar „tizedes-elv" mintájára. A tizedes, százados és ezredes falvak, városok gondozó házakat, beteg-öreg otthonokat és gyógyító-házakat tartottak fenn.

A honfoglalást megelőző kijevi szálláshely régészeti leletei (8-9.sz.) meglepő rokonságot mutatnak az ujguri turfán-leletekkel. Ezekből egyértelműen megállapítható, hogy a középkori európai kultúrában fellelhető keleti hatások magyar (manicheista) közvetítéssel kerültek Európába (lásd Barlaan-legenda kör, ami a Buddhalegenda csoport keresztyén változata).

7 TÁMADÁSOK TÜZÉBEN

7.1 A régi hit és rovásírás irtása

De hát mi volt a manicheisták fő „bűne"? Az, hogy nem ismerték el a római pápát, következésképpen nem fizettek tizedet számára. Amikor a magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe, a pápa a német-római császárt kérte fel arra a feladatra, hogy a pogány magyarok erejét megtörje, és fejét igába hajtsa. Magyarán tegye adófizető hűbéresévé a magyarokat, bármi áron és bármilyen eszközzel. A magyarok ellentéte a németekkel ill. Rómával innen datálódik. És ez a dühödt ellentét nem szűnt meg azután sem, hogy a magyarok úgymond bementek Szent Péter aklába és a pápa adófizetőivé lettek.

Mindezek ismeretében már kezd érthetővé válni az az egyébként érthetetlen indulat, amellyel az akkori Európa viseltetett irántunk. Idegen testként éltünk kezdettől fogva itt a Kárpát-medencében.

A legfőbb ellentét a tized kérdése volt. Nyugaton a trón és oltár szövetsége jegyében a világi hatalom gondoskodott a tized behajtásáról, a klérus pedig a hatalom ideológiai-vallási megalapozásáról. Ez élet-halál kérdése volt számukra, ezen alapult az egész nyugati társadalmi rendszer. Az un. keresztyénség felvételénél tehát nem a Jézusi- hit felvétele volt a lényegi kérdés, hanem a nyugati-római típusú társadalmi rend elfogadása ill. elfogadtatása. S hogy elvágják a visszarendeződésnek minden lehetőségét, szisztematikusan és meg nem szűnő dühvel irtották a mani-féle hit minden maradványát.

Már Géza fejedelem elrendelte az un. pogány rovások és a mani-féle bibliák elégetését. „A nyugati keresztyénség felé megegyezésre kell jutnunk, különben az avarok sorsára jut az alig száz éve hatalomra jutott Magyar Törzsszövetség." - mondta Géza. István pedig törvénybe foglalta, hogy „Akiket pedig rovás bűnén kapnak, azok várfogságra vettetnek. Ezentúl csak a latin betűt szabad használni." Annyira féltek a mani-féle hittől, hogy még az írást is, ami már külső formájában is emlékeztet rá, kiirtották, és másik írásmódot vezettek be! Erre sincs nagyon példa a világtörténelemben!

A magyarságot a pápaság mindig bizalmatlanul nézte és kezelte. A pápaság még legszentebb életű királyaink korában sem tekintette a magyar népet egyenjogúnak a többi európai néppel. A pápai „adókönyvekben" még Mátyás koráig mint „keleti részek - terra gentium", azaz pogányok földje szerepel a magyar föld. Népe mindig nagyobb papi tizedet fizet, mint szomszédai.

7.2 További támadások

A manicheizmus persze bárhol és bármilyen formában kivívta a hatalmon lévők dühödt támadását. Kevesen tudják, hogy az inkvizíciót is egy manicheista ihletésű mozgalom letörésére és elfojtására hozták létre. Spanyol és frank földön az 1200-as években ütötte fel fejét a katharok mozgalma. Magukat „igazaknak" nevezték, s nevüket is innen kapták: katharok = igazak. A katharok mozgalmát az inkvizíció ritka kegyetlenséggel verte le, fojtotta vérbe - természetesen a világi hatalom segítségével.

Az sem köztudott, hogy a huszita mozgalomban is manicheista vonások fedezhetők fel, nem véletlenül, hisz magát Husz Jánost is, mint „manicheista eretneket" állították a konstanzi zsinat elé 1414-ben és ítélték máglyahalálra. S szintén nem véletlenül volt olyan népszerű a huszitizmus Magyarországon. A huszita tanokra való fogékonyság szellemi rokonságról árulkodik. S itt említeném meg az első magyar nyelű bibliafordítást, a Huszita Bibliát, amelyet Tamás és Bálint szerémségi világi papok fordítottak magyarra, 1430 körül. Bizonyos források (Bécsi Kódex, Müncheni Kódex, Apor Kódex) alapján feltételezhető, hogy manicheista Bibliáról van szó!

A felszín alatt továbbélő manicheista eszmék egy évszázad múlva a magyarországi reformációban kelnek ismét életre (de a németországi sem volt teljesen mentes ettől). Ezért is vált ki az előbbiekhez hasonló indulatot és reakciót a hatalmon levőkből. Magyarországon olyan mértékű megtorlás követte a reformációt, ami példanélküli egész Európában. S a fizikai megsemmisítésen túl olyan megfélemlítési eszközöket is alkalmaztak, mint pl. a gályarabság. A magyar prédikátorok elhurcolása és eladása gályarabként azért is váltott ki megütközést a keresztyén világban, mert ez az eljárás keresztyénekkel szemben eddig nem volt szokás (márpedig itt ráadásul teológiát végzett lelkészekről volt szó). Ez a római inkvizíció speciálisan a magyarok számára fenntartott eljárása volt. S tudunk róla, hogy nem most először alkalmazták ezt a módszert velünk szemben.

8 ZÁRÓ GONDOLATOK

8.1 Történelmi amnézia

Befejezésül ismét Kálmán István tanár úr szavait idézem fel, melyek a Szabad Gondolatok Háza felavatásakor hangzottak el: „A XX. század valóságos történetét és ezzel saját történelmünk valóságát is mélyen tudat alá szorították. Mesterségesen létrehozott amnéziáról van szó. Modern „tabuk" keletkeztek. És aki ezeknek a tabuknak a megismerésére merészkedik, annak számolnia kell azzal, hogy sovinisztának, kirekesztőnek, szélsőjobboldalinak, antiszemitának bélyegzik. ...Bekerülnek a köztudatba olyan témák, melyekkel kapcsolatban nem lehet feltenni kérdéseket. Ez elsősorban a történelem interpretálására vonatkozik. A hatalomnak mindig is legfontosabb eszköze volt a történelemhamisítás."

Nos, ez a mesterségesen létrehozott történelmi amnézia, ami a mai gondolkodó elme számára a világban zajló események mögött fölsejlik, nem teljesen új jelenség. Nyugat-Európa ezer esztendeje igyekszik ezt az amnéziát a magyarsággal kapcsolatban létrehozni. Múltunkat elfeledtetve sokkal kezelhetőbbé válunk számukra. Ezt a célt szolgálta többek között a régi hit és a hozzá kötődő régi írás szisztematikus kiirtása, és az új hit és új írás erőszakos elterjesztése is. Látszólag sikerrel. A felszín alatt azonban mintegy búvópatakként tovább élnek a régi emlékek, s ez a patak időnként a felszínre bukkan.

8.2 A felszín alatt megbújó szellemi impulzus

Ilyen esemény volt pl. a reformáció is. Hogy mivé fejlődhetett volna, ha nem nyomják el erőszakosan, nem tudjuk, csak sejthetjük. A szellemi impulzus ismét a felszín alá került, de meggyőződésem szerint továbbra is él. A napjainkban egyre szaporodó jelek legalább is ezt erősítik meg bennem. Hogy mi lesz a következő állomás? Hogy mikor kerül ismét látható formában a felszínre, pontosan nem tudjuk. Én úgy gondolom, hamarosan. Hogy mi lesz a feladata? Erre vonatkozóan hadd utaljak Rudolf Steinernek arra a gondolatára ill. előrejelzésére, hogy a „péteri kereszténységet" idővel felváltja a „jánosi kereszténység". A „hatalom szeretetét" felváltja a „szeretet hatalma".

8.3 Az elkövetkező korszak „reformációja"

Az elkövetkező korszak „reformációja" ezt fogja megcélozni és megvalósítani. Az előző korszak a Jót, az Isten országát, a „Civitas Dei"-t erővel, sőt erőszakkal igyekezett megvalósítani. Ennek érdekében jött létre a „trón és oltár" szövetsége. Az erőről való lemondás a közeljövőben kulcsfontosságú kérdéssé fog előlépni, mert gyökeres változást csak ez hozhat az emberiség életében. Az Erőre épülő emberi magatartás a Halál útja, az Élet útja pedig a Szereteté, nem pedig az erőé. Az emberiség fejlődésének következő állomása az erőről való tudatos és önkéntes lemondás lesz, amikor az ember nem a másik embert akarja legyőzni, nem a világot akarja megváltoztatni, hanem önmagát. A saját magában lévő gonoszt Szeretettel. A Gonosz megváltása Jóval, a Szeretet erőivel. Ez a manicheista impulzus lényege. Ez lesz a következő korszak emberének legfőbb feladata.

9 FELHASZNÁLT IRODALOM:

1. Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon Gondolat, Bp. 1985.
2. Szűcs Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció hátterében Irodalomtörténeti közlemények, 1 974/4.
3. Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció Transylvania Könyvkiadó Vállalat' Gede Testvérek Bt., 1 999, Budapest
4. Böhlig, Alexander (bevezetés, fordítás, magyarázatok) Der Manicheismus. Die Gnosis III., Artemis Verlag, Zürich- München, 1980.
5. Steffen, Albert: Mani Verlag für Schöne Wissenschaften, Dornach und Stuttgart, 1930.
6. Szabad Gondolat, 1998, 1/1.

^ugrás az oldal tetejére

Interjú

Beszélgetés Kálmán Istvánnal

-Hol nőttél fel, milyen iskolákat végeztél?

K.I.: 1937-ben születettem Mezőtúron egy gazdag polgári családban. Nagyapámnak nagykereskedése és három üzeme volt. Gyerekkoromból két meghatározóan fontos történetet mesélek el. Az egyik az, hogy gyerekkori barátommal hónapokig azt játszottuk, hogy gyárakat, utakat, vasutat, vízvezetéket építünk a homokba, majd a „gyáraink" termékeivel kereskedünk. A másik: egy sérült búbos bankát ápoltam, és amikor elpusztult, egy ronggyal körbecsavartam, építettem neki egy tucatnyi helységből álló sírkamrarendszert, ahová aztán eltemettem.

A háború után a 4. elemivel kezdtem meg iskolai tanulmányaimat. Az általános iskolában egyetlen ember volt rám hatással, a kémia tanárom, Nyitrai József. A tanár úr megengedte, hogy a szertárában dolgozzam, ezzel felkeltette az érdeklődésemet a kémia iránt. Ezek után természetesen vegyész akartam lenni. A 8. osztályt jeles eredménnyel végeztem el 1950-ben, ennek ellenére a származásom miatt nem vettek föl a munka vörös zászló érdemrenddel kitüntetett Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolába. A Mélyépítőipari Technikumba sikerült bekerülnöm, ahol nagyszerű társaságot találtam. A tanárok között sok volt a kirúgott egyetemi tanár, a diákok többsége pedig úgynevezett „egyéb származású" gyerek volt. 1951-ben különbözeti vizsgával átmentem a Vegyipari Szakközépiskola 2. osztályába, ahol már az első félévben 4 tárgyból álltam bukásra. Semmit nem tanultam, ezért végigbukdácsoltam az iskolát. Az érettségi előtti este Tulacs László barátommal elmentünk táncolni a Margitszigetre. Soha olyan szép lánnyal nem táncoltam, mint aznap éjszaka. Reggel spiccesen mentünk érettségizni, ahol Laci megbukott, de én valahogy túlestem rajta. Továbbtanulni nem akartam, és a Hungária Vegyiműveknél, a kénsavgyárnál helyezkedtem el, ahol 1 férfi és 42 nő kollégám volt, közöttük sok elvált asszony. Pár hónap múltán kollégámmal a nyugalmasabb éjszakai műszakot vállaltuk el. A gyártól 1957-ben bocsátottak el racionalizálás ürügyével. Akkor ez veszélyes helyzetnek számított, mert a munkanélkülieket internálással sújtották. A barátnőm szerzett nekem protekcióval segédmunkás állást a zuglói Minőség Vegyipari Szövetkezetben.

-Hogyan élted át 1956 október 23-dikát és a megtorlást?

Az egyetemi körben nem voltam benne, én csak a felvonulókhoz csatlakoztam. A tömeggel együtt mentem a Parlament elé, ami már akkor körbe volt véve lövőállásokkal - ezt persze csak utólag tudtam meg. Leírhatatlan az a hangulat, az a lelkesedés, amit ott átéltünk - ahogy mind kiabáltuk: „ruszkik haza!" -, az a tiszta szabadságvágy. Felemelő érzés volt. A forradalom mindvégig tiszta maradt. A Köztársaság téri incidenst leszámítva nem fajult el, nem volt bosszúállás, az emberekben olyan segítőkészség volt, ami szinte felfoghatatlan. Örök élményem marad ez a forradalom: félelemnélküliség, elementáris szabadságvágy, segítőkészség mindenütt. November 4- én az akkor 1 5 éves húgom két társával együtt fegyverrel és kézigránátokkal felszerelkezve jött haza, s bejelentette, hogy disszidál. Ma Máltán él. Novemberben a forradalmat nem is orosz, hanem 16-19 éves, Ázsiából jött katonákkal verték le. Rengeteg barátom elment nyugatra. Amikor 1957 január l-jén, a szilveszteri buli után felébredtem, az egész baráti társaságnak hűlt helyét találtam. A barátnőm kivételével csaknem mindenki disszidált. A fegyveres harcokban én nem vettem részt, így a megtorlás nem érintett.

A szövetkezet - ahová a barátnőm szerzett állást - nagyiparosok, arisztokraták, földbirtokosok gyűjtőhelyeként működött. Ide menekítették a vagyonukat az államosítás elől. Ez a társaság a múlt karikatúrája volt, operettszövetkezetnek is hívták. Nem érintette a sötét kommunizmus, itt mindenki reakciós volt és mindenkit befogadtak, aki belépett. A fizetések viszonylag magasak voltak. Az én segédmunkási fizetésem például más munkahelyhez viszonyítva felért egy mérnöki fizetéssel.

Egy évig dolgoztam segédmunkásként. Munka viszonylag kevés volt, így a napi 8 órás munkaidőből 4-5 órát filozófiai művek olvasásával, angol tanulással tölthettem. A szövetkezet ekkortájt olyan termékeket gyártott, melyeket az alapítók hoztak magukkal. A hatvanas évek közepétől nekem is egyre több újításom, saját találmányom volt, egyre több termékemet gyártottuk. Előbb részlegvezető, aztán telepvezető, műszaki osztályvezető lettem, majd a nyolcvanas évek végén megválasztottak a szövetkezet elnökének. A legfontosabb dolgokat egyrészt a munkásoktól tanultam meg. Másrészt a nyolcvanas évek közepéig a szövetkezetnek egy olyan elnöknője volt, aki ÁVO-s kiképzését kitűnően felhasználva, elképesztő hatalmat tudott gyakorolni az emberek felett. Tőle is rengeteget tanultam. Neki köszönhetem, hogy meggyűlöltem a hatalmat, így bizonyos értelemben a mesteremnek tekintem. Gyakorlatilag szabad kezet adott a munkámhoz, azzal a kikötéssel, hogy tiszteletben tartom az ő hatalmát. Egyszer egy nyilvánosan tett megjegyzésem miatt két évre kihelyezett egy telepre, minden tisztségemtől megfosztott, laboránssá degradált. Meg akart törni, hogy ne szóljak bele a dolgaiba. 1 982-ben viszont megvédett a rendőrség zaklatásától és elintézte, hogy útlevelet kapjak. Az elnöknő 1 984-ben halt meg, ezután gyakorlatilag két munkatársammal együtt vezettük a szövetkezetet. Jórészt ennek az asszonynak köszönhetem, hogy egy olyan céget tudtam létrehozni, melyben az értelmes munkát és együttműködést nem befolyásolja a pénz és a hatalom.

-Ki vezetett be téged az antropozófiába, kik voltak rád nagy hatással?

Fiatalon nagyon szerettem vitatkozni többek között a szövetkezet akkori főmérnökével is, aki egy ilyen vita után a kezembe nyomott egy gépelt szöveget, hogy olvassam el. Ez a főmérnök, Braun Tibor, antropozófus volt, és eléggé irritálták az én filozófiai nézeteim, ezért adta ide a „Geheimwissenschaft..." (A szellemtudomány körvonalai) című Steiner könyv előszavát. Elolvastam, és mert nagyon érdekelt, másnap megkérdeztem, hogy mit tud még ilyet adni. Miután mindent elolvastam, ami magyarul hozzáférhető volt, akkor összehozott Berend Endre ortopéd sebésszel és Szilágyi Jenőnével, Rózsi nénivel, aki festő volt. Lakásának kisebbik leválasztott részében, a cselédszobában élt, amihez a fürdőszobán keresztül lehetett eljutni. A lakás többi részét egy proletár asszonynak utalták ki. Bandihoz és Rózsi nénihez járt Makovecz Imre és Szabó Sipos Tamás, később Papp Lajos is. Imrével 1957 őszén találkoztam először, amikor Szabó Sipos Tamással együtt feljöttek a lakásomba. Salátával kínáltam meg őket, de Imre szalonnát és kolbászt kért. Jót beszélgettünk, este 9-kor hazakísértük Imrét, ezután ők is hazakísértek engem, majd megint elkísértük Imrét, utána megint engem. Ez így ment egészen hajnalig.

Rózsi nénitől tanultunk. Magánlakásokon gyűltünk össze - minden héten másnál - antropozófia órákra. Könyvek nem nagyon voltak, az öreg antropozófusok pedig állandó félelemben éltek. Nem egyszerre, hanem egyenként volt szabad felmenni a lakásokba, mert megvolt a veszélye annak, hogy a házmester feljelent minket. Hét évig vettük kronológiai sorrendben Rudolf Steiner munkáit úgy, hogy az előző heti anyagból mindig referálnunk kellett. A Szabadság filozófiáját két éven át tanultuk. Ez maradt meg bennem tartósan, és adott gondolkodási alapot. A krisztológiai tanulmányok a szívemhez szóltak, ekkor érkeztem haza. Nem kezdtem „célirányosan" tanulmányozni a szellemtudományt; pusztán az itt megfogalmazott ideák lelkesítettek. Kettősség volt az életünkben: a való világ és az antropozófia. Mi fiatalok ezt egyre kevésbé tudtuk elfogadni, mert nem akartunk kettős életet élni. A 60-as évek közepe után úgy döntöttünk, hogy a Dreigliederunggal (hármas tagozódással) akarunk foglalkozni. A vezetők, tanítók és köztünk emiatt konfliktusok támadtak. Egyedül Enyingi Göllner Lajos (Lajos bácsi) volt hajlandó velünk külön dolgozni. Ekkor kezdtünk először a Történelmi szimptomatológiával, majd a többi, itthon tabuként kezelt Steiner művel foglalkozni. Amikor Makovecz Imre egy alkalommal előadást tartott a pénzről, azt az öregek már túl veszélyesnek tartották, ezért útjaink elváltak egymástól.

A 60-as évek közepétől kezdtem nyugatra utazgatni. Anie Jahn dornachi házában érdekes, színes embereket ismertem meg. Anie-nak szövőműhelye volt, ahol növényekkel festett természetes anyagokból szőttek szőnyegeket, függönyöket, faliképeket és ruhaanyagokat is. Sokat járt ki Oroszországba. Bécsi lányként élte meg a háborút. Egy orosz katona meg akarta őt erőszakolni, aminek hatására férfiakkal soha nem került közelebbi kapcsolatba. Különös hely volt ez a többszintes ház, amelyben élt és a vendégeit fogadta. A legalsó szinten lévő műhelyben a szövőgépek néha maguktól elindultak. Egyszer vacsora után a szobámba menet az egyik vendégszobából hegedűszót hallottam. Az ajtó résnyire nyitva volt és benéztem. Egy szép lányt láttam hegedülni. Fölmentem a szobámba, és előre örültem a másnapi találkozásnak. Reggelinél, mikor a szép lány iránt érdeklődtem, Anie nem értette, kiről beszélek, mert abban a szobában és a házban egyáltalán nem lakott semmiféle leány. Ezek után ki sem mertem tenni a lábam éjszakánként a folyosóra...

Nála ismertem meg Herr Schustert, aki maga is és a történetei is nagy hatással voltak rám. Herr Schuster Hans Jeni laboratóriumában dolgozott, aki a kinetikai energiát, a „teremtő szó hatalmát" kutatta. Húga az Aldo Moro kormány gazdasági miniszterének a felesége volt. Herr Schuster részletesen elmesélte nekem az Aldo Moro ügy máig felderítetlen hátterét. Tőle olyan Rudolf Steiner könyvritkaságokat kaptam, melyeket akkor Magyarországon senki nem ismert.

A 70-es években többször is részt vettem a Goetheanum tíznapos konferenciáin (Tagungjain), de nem a rendezvények, hanem az ott megismert emberek voltak rám nagy hatással. Az estig tartó programok után a legérdekesebb emberek gyűltek össze Anienál és késő éjszakáig beszélgettünk. Ezek a személyes találkozások és az itt elhangzott történetek voltak igazán fontosak számomra.

Előadást először referátumok formájában tartottam Rózsi néninél. Aztán külön csoportot is vezettem az Akácsos András és a felesége, Lili néni lakásán. Náluk ismertem meg Papp Lajost, akivel ezután évekig együtt dolgoztunk. 1 982-től kezdtem - Kampis Miklóssal együtt - előadásokat tartani Rudolf Steinerről a Makovecz Imre által elindított visegrádi nyári építész tábor résztvevőinek. Eleinte leírtam, majd szó szerint bemagoltam az előadásaim szövegét, később már csak vázlatot készítettem.

-Előadásaidban olyan szokatlan gondolatmenetek hangzanak el, amelyek nem illenek bele az akadémikus gondolkodás sémáiba. Itt valószínűleg mégiscsak szellemi kutatásról van szó, bár a tanári konferenciához írt leveledben az áll, hogy te nem vagy szellemi látó. Mégis mi a kutatási módszered?

Amiről én beszélek, azt valóban nem találod meg a történelemkönyvekben. A tiszta gondolkodás által felismert összefüggésekről beszélek, melyeket a külső bizonyítékok teljes mértékben alátámasztanak. Az önálló munkához az antropozófia és az Imrével való barátság adta meg az alapot és az ösztönzést. Ónálló munkával lehet kialakítani azt a történelemszemléletet, amely megjelenik mindabban, amit elmondok, ahogyan a történelmi tényekről gondolkodom. Ebben a munkában sokat segített, hogy a kilencvenes évek elejétől kezdve sok, korábban zárolt, elsüllyesztett könyv, életrajzi írás vált hozzáférhetővé.

-Igaz-e, hogy a Szabadság filozófiájának tanulmányozása képszerűvé teszi, megerősíti a gondolkodást?

Valóban képszerűvé válik a gondolkodás. Azonban ez nem magának a műnek tulajdonítható, hanem az olvasása közben tett erőfeszítésnek, a tiszta gondolkodás gyakorlásának, ami megerősíti magát a gondolkodást.

-A közelmúltban és jelenleg is súlyos félreértések, konfliktusok, háborúk forrása az emberiséget megosztó nemzetiségi, faji kérdés. Úgy vélem, hogy a rengeteg könyv, információ ellenére sötétség, szellemi káosz, félelem uralkodik e téren. Képes-e a szellemtudomány korrekt felvilágosítást adni ezeknek problémáknak a gyökeréről?

Igen, a szellemtudományos megközelítés kimerítő, objektív választ tud adni. És ezek olyan jelentős problémák, hogy sem a múltat, de a jelent sem lehet megérteni ezeknek kérdéseknek a megválaszolása nélkül.

-Köszönöm a beszélgetést.

Nagyon szívesen.

(Készítette: Metz Kornél)

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

A mocskolódás anatómiája

Politika

Környezet

Pedagógia

Szabad Főiskola: Előadások

Hallgatói munkák

Interjú

Bevezető

A mocskolódás anatómiája

Újabb támadás a Waldorf ellen

Politika

Andreas Bracher

"Koponyák és csontok" a Wall Streeten

Környezet

Az európai tájkultúra mint feladat

Dornachi kiáltvány

Pedagógia

Vincze Erzsébet

Találkozás Elisabeth Beringerrel

Christian Morgenstern

Mint ki tiszta fényben... (Wie in lauter Helligkeit...)

Szabad Főiskola

Előadások

Az Ita Wegman alapítvány

Hallgatói munkák

Tóth Márk

Az agy korszak

Balogh Ádám

A magyarországi reformáció

Interjú

Beszélgetés Kálmán Istvánnal

Mint ki tiszta fényben...
(Wie in lauter Helligkeit...)