Életem első élménye egy szétlőtt mozdony. A vonat megállt. De ott nem volt állomás. Az emberek kiszálltak. De ott nem volt vágány. Mindenki a mozdony előtt állt, s azt a rozsdavörös vizet fogta fel, amely ebből a vas testből csepegett,és azt itta meg. Aztán volt valami zaj az égen. Az emberek a földre borultak, arcukkal lefelé, kezüket a fejük felett összekulcsolva. Eddig én voltam a legkisebb, a törpe a három évemmel. Most én lettem a legnagyobb, mert én még mindig álltam. És akkor megéreztem. A félelmet. A félelem nem érzés. A félelem egy szag. Az égen a zaj erősödött. Aztán a földön egy csattanás hallatszott. Az emlékezés megszakadt. Már csak sötétséget láttam.

II.

Később megtudtam, hogy a mozdony Sziléziából vitt nyugatra egy túlzsúfolt vonatot. A vonaton nem katonák, hanem menekültek voltak. A szörnyűségek mögöttük voltak. így gondolták. Akkor még nem gondolhatták,hogy a katasztrófa csak most kezdődött. A szövetségesek repülőgépei a civil lakosságot bombázták. Nem csak a menekültek folyamát, hanem az ottmaradók városait is lerombolták. Ez volt az első alkalom, amikor a háborút nem ellenséges csapatok ellen vívták. Az egész lakosságot ellenségnek nyilvánították, Németország romhalmazzá vált.

III.

Csak később értesültünk politikai ellenállásról a Harmadik Birodalomban. Emlékszem a Kreskaui Körre például. Az ellenállás le akarta Hitlert váltani, a háborút pedig befejezni. Ezek a tények ismertek voltak a szövetségesek előtt. De nem megfelelőek. A győztesek nem akartak semmiféle civil Németországot. Semmiféle Németországot nem akartak. Egy nincsen-országot akartak. A nincsen-országot saját embereikkel akarták betelepíteni.. Az újratelepítést akkor úgy hívták: „ reedukáció". Ma ezt globalizációnak hívják. A civil ellenállás máig nem kívánatos. Arra pedig tilos gondolni, hogy a mai USA-ban ugyanúgy van civil ellenállás, mint a Harmadik Birodalomban volt.

IV.

Amikor a képeket láttam Manhattanről, a hazámra gondoltam. Csaknem honvággyal. Amikor aztán azt hallottam, hogy az okokat külföldön keresik és nem belül, és amikor egyáltalán az a szó elhangzott „pária-államok", akkor felismertem, az én német gyermekkorom nem a múlt. Ez a jelen. Körbemegy a földgolyón és visszatér.

Hová tartunk? Mindig hazafele!

Fordította a „ die Drei „ 2001. október 10. szám ( 5. oldal ) cikke alapján: Frisch Mihályné

Politika

"Mi tudjuk, hogy 2001. szeptember 11-én a világ megváltozott."

Beszélgetés Kálmán Istvánnal a terrorizmusról

Szabad Gondolat (Sz.G.): Ez nehéz beszélgetés lesz. Még kérdezni se könnyű. Terrorizmus? Háború? Kálmán István (K.I.): Egy október 11-én megjelent osztrák újság címlapján ez a felirat volt olvasható:

Krieg? oder was?

Úgyhogy induljunk ki a was?-ból, mert valóban nem könnyű tárgyilagos ítéletet alkotni arról, ami szeptember 11-én a Manhattan szigeten, New York-ban történt.

Sz.G.: Mégis, Te most minek neveznéd? Elfogadhatónak tartod az újságok címszavait?

ELI.: Az biztos, hogy ami szept. 11-én történt, az az áldozatok és hozzátartozóik számára egy borzalmas tragédia volt, ami minden egészséges emberben megdöbbenést és részvétet keltett. Ami azonban a médiában és vezető politikusok nyilatkozataiban megjelent, az csak arra jó, hogy az emberek figyelmét elirányítsa arról, ami az akcióval összefüggésben az elmúlt években, évtizedekben a történelmi események kulisszái mögött lejátszódott.

A nyilatkozatok összefoglaló szlogenje: Terrortámadás az USA, az amerikai nép ellen; a szabadság és a demokrácia ellen; az egész emberiség ellen. Később: az egész világ összefogása a „nemzetközi terrorizmus ellen." „Aki ilyen gonosztettet elkövet, azt meg kell büntetni." - jelentette ki John Kornblum ex-US-nagykövet.

Sz.G.: A kérdés csak az, hogy ki követte el a gonosz tettet ki ellen?

ELI.: A múltból már ismerünk egy hasonló felhívást: „Világ proletárjai egyesüljetek". Ez akkor szervezetten szította fel a tömegember gyűlöletét az emberi individualitás ellen.

Sz.G.: Hogyan lehet ezt összehasonlítani azzal, hogy most az egész világ fel van szólítva a terrorizmus elleni küzdelemre? Ezzel Te nem értesz egyet?

ELI.: Emberéletek kioltása, vagyontárgyak megsemmisítése biztosan nem hoz megoldást korunk problémáira. „Erőszak sajnos csak további erőszakot szül." /Dalai Lama/

Én egy másik fajta terrorizmust veszélyesebbnek tartok: ez az embertömegek elaltatási kísérlete, hogy ne ismerhessék meg az igazságot. Az embereknek ez a brutális terrorizálása az élet kioltásán és a fizikai javak elpusztításán is túlmegy.

Sz.G.: Már nem csak a test, hanem a lélek haláláról van szó?

K.I.: Pontosan. Ez a terrorhullám, ami ma végigsöpör a világon, a gondolkodás, az ítéletalkotás elleni terror. Ezek a terroristák minden eszközt - mindenek előtt a médiát - felhasználva pervertálják az emberek gondolkodását, mindenkit arra kényszerítenek, hogy mondjon le arról, hogy maga ítélje meg azt, ami vele és az őt körülvevő világban történik. Amikor a magyar parlament törvényen kívül elfogadja a külügyminiszter szuggesztív sugallatát, hogy ebben a helyzetben erkölcstelen és ízléstelen az okokkal foglalkozni, most az elkövetők elleni fellépés a fontos! akkor ez nem más, mint kísérlet a gondolkodás betiltására.

Sz.G.: De hát az elkövetőkről semmit sem tudunk, az állítólagos bizonyítékok titkosítva vannak.

K.I.: De azt tudjuk, hogy a bűnbak Osama bin Laden olyan terrorista szervezethez tartozik, melyet korábban az Afganisztán elleni szovjet támadáskor a nyugat államilag támogatott és finanszírozott.

Sz.G.: Tehát egy terrorista lehet jó is, meg rossz is, vagy vannak jó és rossz terroristák?

K.I.: Nem arról van szó, hogy Osama bin Laden a jó útról most letért, hanem, hogy a terroristákat lehet támogatni. És ha nincsenek ilyenek, akkor létre lehet őket hozni, kiképezni és finanszírozni. Most az egész emberiség figyelmét Osama bin Laden-re, az „új szörnyetegre" irányítják. Érdekes, hogy a média hallgat a nála sokkal jelentősebb szerepet játszó unokatestvérről, Salim bin Laden sejkről, aki Fülöp herceg exkluzív „1001 Club"-jának tagja.

A Club a World Wide Fund For Nature /WWF/, a Természetvédelmi Világalap pénzügyi támogatója. A sejk 1979-ben a Zapata Oil és az Arbusto Ltd cégekben a mostani amerikai elnöknek, Georg W. Bushnak üzleti partnere lett. Salim bin Laden az afganisztáni háborúban jelentős szerepet játszott a Bank of Credit an Commerce International /BCCI/-lal összefüggésben. A brit és amerikai kormánykörök ezt a bankot használták a háború finanszírozására.

Osama a sejk társaként csak másodrendű szerepet játszott, mint a brit titkosszolgálat ügynöke. Szervezetének főhadiszállása ma is Londonban van, nem pedig Afganisztánban és Szudánban, ahogy azt a sajtóban elterjesztették.

Sz.G.: Felmerül még egy másik kérdés is. Hogyan lehetséges, hogy a technikailag tökéletesen felszerelt és a világ legjobban szervezett biztonsági szolgálatai a merénylet megelőzésében teljesen csődöt mondtak? A később mentségül felhozott magyarázatok teljesen nevetségesek voltak. Pedig iráni és számos más forrásból nagyon konkrét figyelmeztetések jöttek, amelyeket nem vettek komolyan, vagy nem közvetítettek mértékadó helyekre.

K.I.: Közvetlenül a merénylet után számos tudósításban vontak párhuzamot az 1941. december 7-ei hadüzenet nélküli japán támadással, amely meglepetésszerűen érte az amerikai flottatámaszpontot Hawaii szigetén. Joseph Hagel szenátor „második Pearl Harbor"-ról beszélt.

Ami 1941. dec. 7-én Pearl Harborban történt, az már régen ismertté vált számos amerikai forrásból. Roosevelt amerikai elnöknek ürügyre volt szüksége a háborúba való belépéshez, mert a kongresszus többsége ellenezte a beavatkozást. Roosevelt a légitámadás pontos idejét már egy héttel korábban tudta, de az információkat a Hawaiiban állomásozó flotta parancsnoka elől szándékosan eltitkolta. így a flottát a légitámadás váratlanul érte, és ez 2403 amerikai állampolgár életébe került. De Roosevelt-nek a "Day of Infansy" /szégyen napja/ után sikerült a kongresszust és az egész amerikai népet megnyernie a háborúba való belépéshez.

Most nem Japánnal és Németországgal, hanem a nemzetközi terrorizmussal szemben, annak támogatóival, az egész világgal szemben kell fellépni.

Sz.G.: Kik vannak most megszólítva kik ellen? Milyen hatalmi érdekek állnak a felhívás mögött?

K.I.: Úgy gondolom, hogy a kulisszák mögött ugyanaz a hatalom működik, mint amelyik a nemzetközi bolsevizmust és a nácizmust inagurálta. De itt nem csak gazdasági, politikai, pénzügyi hatalmakról van szó, hanem okkult spirituális erők működéséről, amelyeknek a célja a földi emberiség fejlődésének megakadályozása.

Egyik módszere ezeknek a hatalmaknak a kultúrát hordozó népek destabilizálása. A bolsevizmus, nácizmus, amerikanizmus felhasználásával - amit ők maguk iniciáltak - szervezett gyűlöletet kelteni az oroszok, a németség és most az anglo-amerikai népek ellen.

A British Empire-ből az angolszász világbirodalom megteremtése a „tudati-lélek" erőit ösztönösen kifejlesztő angolszász népek történelmi feladatával függ össze, mint ahogy 2000 évvel ezelőtt az Impérium Romanum keletkezése is történelmi szükségszerűség volt. Az angolszász népek képességére volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön a munkamegosztásos világgazdaság, ahol mindenki másnak dolgozik, és ez az alapja az igazi szocializmusnak. A közép- és kelet-közép-európai népek feladata ma is a szabad szellemi élet megteremtése. Az antropozófiailag orientált szellemtudománynak elsősorban itt van talaja. És az igazi demokrácia tud jogegyenlőséget, azaz egyensúlyt teremteni az individuális szabadság és a globális világrend között.

Sz.G.: Mi a helyzet az ázsiai népekkel?

K.I.: Ázsiában egy régi spirituális kultúra és teokratikus szociális rend maradt fenn, amely a múlthoz, és nem a jövőhöz tartozik. Ez az Ázsia konfrontálódik ma a jelent és jövőt hordozó európai és amerikai emberiséggel. Ez a küzdelem valójában nem más, mint a fehér emberiség konfrontációja Ázsia és Afrika szinesbőrű népeivel. Ezt a küzdelmet meghamisítja a két kontinensre kiterjedő hatalmi blokk, amely a világot Euro-Amerikára, Euro-Ázsiára, Islamistanra, Confucianiára osztja fel és a New World Order ideológiájával helyettesíti az emberiség jövőbeni fejlődésének eszméjét, ami a két világ ellentétének kiegyenlítésére törekszik.

Sz.G.: Mi az, ami ma a világpolitikában az „új világrenddel" szembeállítható?

K.I.: A szellemtudomány és a hármas tagozódás, semmi más!

Sz.G.: Köszönöm a beszélgetést!

Utóhang

Lapzártakor folyik a háború, a „végtelen igazságért" hadművelet Osama bin Laden és a tálibok ellen egy gazdaságilag és politikailag teljesen elpusztított országban. A tálibok az ellenük folytatott háborút „keresztes háborúnak", sajátjukat „szent háborúnak" tekintik. A támadók a terrorizmus elleni harcról beszélnek. Bombák százainak ledobásával keresik a gonosztevőket.

Az egészet csak az kérdőjelezi meg, hogy a katonai beavatkozás már szeptember 11-e előtt elő volt készítve, mint az „Új világrend" Balkán utáni geo- stratégiai lépése, amely megnyitja a kaput a totális ellenőrzés számára. Ami még hátra van, az Kína.

Az új világrend azonban nem rendet, hanem totális káoszt organizál, melyben már nincs kizárva egész országrészek bakteriális megsemmisítése sem (lásd ... old. keretben!). A történelemből már megtanulhattuk, hogy a geostratégiai tervek megvalósításához szükség szerint teremtenek gonosztevőket (Sztálin, Hitler, Saddam Hussein, Milosevic, és most Osama bin Laden), akik országát azután katonailag meg kell semmisíteni. Ez valóban ördögi...

Az igazi veszélyt az emberiség számára azonban nem a geopolitikai háborúk jelentik, és nem az ezek igazolásához szükséges gonosztevők. A geostratégia római találmány. Az Impérium Romanum éppúgy nem volt akadálya az emberi fejlődésnek, mint ahogy amost megvalósuló Angolszász Világbirodalom sem lesz az. Mindkettő történelmi szükségszerűségből jött létre.

Az igazi veszély tudatunk, gondolkodásunk ördögivé tétele, ha a Világ Bitorló Fejedelmének sikerül elérnie, hogy az igazságot hazugságnak, a hazugságot pedig igazságnak lássuk.

(Kálmán István)

^ugrás az oldal tetejére

Lorenz Jäger

Nagy-Britannia emlékezik Anthrax Gruinard szigetére

(Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. okt. 17.)

Nagy-Britannia 1944-ben lépfene támadást tervezett Németország ellen arra az esetre, ha a szigetországot biológiai fegyverekkel megtámadnák. Ötmillió darab állati takarmányt - „cattle cakes" - állítottak elő, amit a háborús ellenfél legelőire akartak leszórni. A tervezett művelet célja az volt, hogy marhacsordák kiirtásával a lakosság tej- és húsellátását tönkretegyék. Ezek után a kórokozóknak az emberekre is át kellett volna terjedniük. A tervek „Operation Vegetarian" fedőnév alatt futottak. Napjainkban brit újságírók emlékeztetik olvasóikat történelmük ezen sötét fejezetére. Tesztelési területként az Észak-Skócia partjaitól mintegy öt kilométernyire fekvő lakatlan szigetet, Gruinard-t választották ki. A kísérletet a lakosság elől (t.i. Angliában) eltitkolták. Szélcsendes napokon hajókkal vették körül, majd sűrű, átláthatatlan füstfüggönybe burkolták a szigetet. Ezután hatvan birkát tettek ki Gruinard-ra, és egy bombázóról lépfene baktériumokkal telt kannát dobtak le. Három nap múlva egyetlen birka sem élt. Egy tetemet a víz a szárazföldre sodort; egy kutya evett belőle. Az eredmény: további hatvanhárom állat pusztult el. Gruinard-t szigorúan elzárt területté nyilvánították. A teszt azonban eredményes volt: ettől kezdve lehetett tudni, hogy lépfene kórokozókkal súlyos pusztítást lehet okozni. A nyolcvanas évek végén vették a szigeten az első talajmintákat, és kezdtek hozzá a terület kártalanításához; oldott formaldehiddel itatták át a talajt. 1990 tavaszán megjelent a szigeten Michael Neubert államtitkár, és kijelentette, hogy minden problémát megoldottak, majd ledöntötte a „Belépni szigorúan tilos!" táblát. (Más újság híradása szerint a TV filmesei, akik ezt a jelenetet felvették - így valószínűleg már korábban a helyszínen kellett lenniük -, teljes védőöltözéket viseltek. P. L.)

A szigetre új birkanyájat hoztak. Ma már ez sem létezik. Ma a szigeten csak patkányokat és nyulakat lehet találni.

A nemzetközi biofegyverkezés a húszas években kezdődött. Churchill olyan jövőbeli háborúkról beszélt, melyekben „egész országrészeket" fognak megfertőzni. J. Fishman, aki a Szovjetunióban a biofegyverekért volt felelős, 1928-ban a baktériumok bevetését „reményteli háborús opció "-nak látta, ahogy francia kollégája, H. Velu is: „A mikrobaháború jogszerű háború lesz, ha képes lesz biztosítani a győzelmet." Németországban mindenesetre a Wehrmacht nem dolgozott ki lépfenespórák alkalmazására terveket, jóllehet a szövetségesek, akik - úgy tűnik - ebben az esetben nem nyúlhattak megbízható titkosszolgálati információkhoz, éppen ettől féltek. Krumplibogárral, valamint száj- és körömfájást okozó vírusokkal azonban végeztek kísérleteket a háború alatt Németországban - nyilvánvalóan Hitler háta mögött, aki 1942-ben a támadó biológiai fegyveres aktivitásokat betiltotta.

Lorenz Jäger

^ugrás az oldal tetejére

Politika

Thomas Meyer

"Lezártam magamban a társaság konfliktusait..."

Rudolf Steiner a karácsonyi közgyűlésről

A kizárási impulzusok folytonos megújulása az AAG vezetésében 1935 óta

"Tagadhatatlan, hogy nehéz épp
az Antropozófiai Társaságon belül
ettől a szektariánus gondolkodásmódtól megszabadulni."

Rudolf Steiner a karácsonyi gyűlés alatt, Összkiadás 260, 40. old.

1.1935 után hatvanhat évvel

Az 1935-ös kizárások után hatvanhat évvel az Általános Antropozófiai Társaság idei húsvéti közgyűlésén olyan régi témákat vitattak meg a két új vezetőségi tag, Bodo von Plató és Szergej Prokofjev kooptálása mellett, mint a "Főiskola" jövője és a "karácsonyi gyűlés"1.

A karácsonyi gyűlésről úgy beszéltek, mintha nem került volna sor 1935-ben a Steiner által létrehozott vezetőség szakadására, mintha nem távolították volna el a "karácsonyi gyűlés társaságából" a leghűségesebb munkatársak ezreit. Mintha maga Rudolf Steiner soha sem beszélt volna a karácsonyi gyűlés "zátonyra futásáról" /lásd alább/. Mintha a mai világban az antropozófiai tevékenység még mindig elsősorban azokon az embereken múlna, akik ezektől az eredeti impulzusaitól többször radikálisan eltért társasághoz tartoznak.

Az Antropozófiai Társaság 20. századi történetének különböző katasztrófáiból nem vontak le komoly következtetéseket. Az áprilisi számban beszéltünk erről a történetről és felmutattunk néhány következményt. Például Polzernek azt a javaslatát, melyet 1929-ben Albert Steffennek, a társaság akkori első elnökének tett, hogy az Általános Szekciót hagyják betöltetlenül - azaz: mondjanak le mindenféle ezoterikus vezetési igényről, ne hivatkozzanak egy külső hivatal vagy antropozófiai szervezet mögött lévő semmiféle különleges spirituális minőségre. Steffen nem fogadta el ezt a javaslatot, hanem elkezdte az 1935-ös kizárásokat méltányolni és vállalni értük a felelősséget.

Mindamellett már 1935 májusának végén, ismét erőteljesebben költői tervei felé fordulva, ezt tudta bejegyezni naplójába: "Lezártam magamban a társaság konfliktusait."2

2. Rudolf Grosse mint a karácsonyi gyűlés ideológiájának úttörője

Ilyen, többek között Albert Steffenig visszanyúló spirituális exkluzív-impulzusok - és semmi az akkortájt kizárt tagok intencióiból - ünnepeltek ezen a tavaszon egyfajta újjászületést. A Steffen - mint AAG elnök - kizárási gyakorlatától az ő és követői impulzusainak folytonossági vonala tetőpontjára hágva ér bele a jelenbe - mégpedig különösen Rudolf Grosse révén, aki 1966-tól 1984-ig volt az AAG első elnöke.

Mert a karácsonyi gyűlés és a karácsonyi gyűlés társasága jelenleg virágzó "ezoterikus" felfogását Grosse már a 7o-es években nagyon határozott formában írásban rögzítette. Die Weihnachtstagung als Zeitenwende /A karácsonyi gyűlés mint korforduló/ című könyve végén Grosse ezt állítja: "Az antropozófia gyűjtőedényeként és a karácsonyi gyűlés ezoterikus-spirituális impulzusainak hordozójaként az /Antropozófiai/ Társaság maradt az a hely, ahol szellemi feladata értelmében Rudolf Steiner alkotó kapcsolatban marad művével.3"

Egy ilyen állításnak semmi köze sincs a szellemtudományhoz. Hiszen nem egy tényt tár a szemünk elé, hanem egy követelést támaszt. Vagy esetleg azt látta volna Grosse, hogy Rudolf Steiner például távol tartja magát azoktól, akiket 1935-ben a karácsonyi gyűlés társaságából eltávolítottak? Hiszen ezek a jelentős személyiségek /mint Ita Wegman és Elisabeth Vreede, hogy csak kettőt nevezzünk meg a több ezerből/ ezen időpont óta már szintén nincsenek az Antropozófiai Társaság "helyén".

Éppannyira nincsenek ott egyébként, mint az összes elhunyt antropozófus. Vagy emiatt arra kell ezeket az egészen más, szellemi "helyeken" időző elhunytakat ítélni, hogy Steiner további alkotásával kevésbé maradhassanak kapcsolatban? Hiszen ez lenne Grosse meggondolatlan állításának egyik következménye. Egy ilyen állítás ugyanúgy figyelmen kívül hagy konkrét, az AAG vezető tagjai által okozott tényeket, mint számos olyan jelentős személyiségnek a konkrét sorsát, akik az AAG-val ugyan nem, ám Steiner impulzusaival szoros összeköttetésben állnak - mintha mindezeknél elhanyagolható csekélységekről lenne szó. Ebben rejlik Grosse állításának a valósággal szembeni vaksága. Ez az állítás magjában szektariánus: nulla salus extra ecclesiam.4 Egy ilyen felfogás szektás jellege csak az előtt maradhat rejtve, aki hagyja, hogy elvakítsa egyfajta spirituális máz, amivel nyakon öntve azt elő szokták adni.

3. Szergej Prokofjev, Grosse szellemi utódja

Steiner hatósugarának ez az "AAG helyére" való önkényes leszűkítése egyikévé vált a leghatékonyabb dogmáknak, amelyek az antropozófiai munkát az 1935-ös fatális kizárások óta - az AAG-n belül és azon kívül - bénították. Grosse ahelyett, hogy megszüntette volna az 1935-ös katasztrófa következményeit és végre levonta volna a régóta esedékes konzekvenciákat, dogmatikus credojával egy második spirituális kizárási impulzust vetett az antropozófiai mozgalomba.

Ám ugyanerre a dogmára épülnek azok a nézetek is, amelyeket Szergej Prokofjev alakított ki magának a karácsonyi gyűlésről és annak az akkori és mindenekelőtt a mai Antropozófiai Társasággal való összefüggéséről. Prokofjev maga meséli el, mennyire mértékadóak voltak fejlődésében többek között Grosse gondolatai.5

Ezek a megállapítások nem jelentik egy Prokofjev elleni átfogó támadás megkezdését, hanem csupán a karácsonyi gyűlésről, az antropozófiáról és az Antropozófiai Társaságról alkotott véleményét veszik szemügyre. Egyéb nézeteinek a vizsgálatára, amelyeket e sorok írója részben igen értékesnek tart, nincs itt lehetőség.

Ami Grosse-nál csírázott, hogy számos lélekben gyökeret eresszen, az Prokofjevnél teljes virágjában pompázik. Ezt bizonyítják az alábbiakban közölt fejtegetései.

Rudolf Steiner a karácsonyi gyűlésről

Fritz Götte, a "Közlemények a németországi antropozófiai munkából /Mitteilungen aus der anthroposophischen Arbeit in Deutschland/" egykori társkiadója 1971-ben írt egy tanulmányt /Nr. 98, 279. old./ "Harmóniát kiváltani a szívekből - Hétszer hét év karácsonyi gyűlés" címmel.

Munkájához a következő megjegyzést fűzte hozzá: "Ez a dolgozat már jórészt elkészült, amikor a szerzőnek a /Zürichben megjelenő/ Közlemények az antropozófiai mozgalomból /Mitteilungen aus der anthroposophischen Bewegung/ 1971, Mihály - száma a kezébe került. Ennek a számnak a 2o. oldalán található Jákob Streitnak egy cikke.

"A karácsonyi gyűlés kudarcot vallott" címmel. Ez a cikk közöl egy megjegyzést, ami egy nagyon lényeges dolgot érint. Streit először, mint ő maga megjegyzi, "körülbelül" - ennek ellenére idézőjelbe téve - idézi Rudolf Meyert, az ismert szerzőt. Meyer közölte Streittal Rudolf Steiner kijelentését, amely így hangzott: "A karácsonyi gyűlést nem értik meg/fogadják be. Még van idő. De ha őszig /ki-egészítés a szövegben: vagy októberig? Vagy Mihály napig? - valószínűleg őszről volt szó/ sem értik meg, akkor üldözőbe veszik az ahriman-i hatalmak."

Ezután Streit Ina Schuurmann euritmistát idézi, akit a karácsonyi gyűlés alatt Rudolf Steiner megszólított. "Remélnünk kell, hogy ily módon 10 évig tovább mehet." 1924 szeptemberében - a beszámoló szerint - Steiner ismét beszélt az euritmistával: "Nyomatékosan és világosan azt mondta nekem: A karácsonyi gyűlés kudarcot vallott."

4. Az "Antropozófia" lényének inkarnálódási óhaja

Az "Antropozófia" lényének állítólag van egy "óhaja". Ez a kijelentés azzal az igénnyel fogalmazódott meg, hogy maga ez a lény inspirálta. De hogy nem inspirálhatta ez a lény - hanem bármi más -, azt már az egészséges és az antropozófia tanulmányozása révén még tovább erősödött emberi értelem is megállapíthatná.

Hiszen Prokofjev Antropozófiája nem éri be azzal, hogy egyes konkrét emberek megértsék azért, hogy minden továbbit átengedjen éppen ezen egyes emberek antropozófiai irányultságú szabad cselekedeteinek. De mire kell még egy antropozófiai szabad közösséget építeni, ha nem arra, amit a benne egyesült egyes emberek individuális-konkrétan kidolgoznak azért, hogy azt megvalósítsák?

Ha az Antropozófia egy olyan lény, aki az individuális ember spirituális szabadságát akarja elősegíteni, akkor azon állítólagos kiegészítő "óhaja", hogy egy kollektívában öltsön testet, ahogyan ezt Prokofjev sugallja, teljesen fölösleges, hogy azt ne mondjuk, rossz úton halad. Hiszen az Antropozófia egyetlen közösségben sem bontakozhat ki másképp, mint ezen közösség konkrét egyes individualitásainak kerülő útján. És valójában ez jelenti a nehézséget: hogyan tud igazán hozzáférni az egyénhez - ez az a probléma, amelyet mindenkinek a saját maga számára kell megoldania. Oly mértékben, ahogyan az egyén ezt megtanulja, oly mértékben kelhet életre közvetetten antropozófiai közösségi szellem.

Az Antropozófia bármely közösségbe vezető útja csak a konkrét egyes én-eken és szíveken keresztül vezethet. Az Antropozófia nem egy kollektív gyűjtőedényben való közvetlen megtestesülést igénylő csoportszellem - ilyen szellemek köztudottan nincsenek -, hanem egy olyan lény, aki az egyes embert képessé teheti többek között arra, hogy egy individualitásra és szellemi megismerésre alapított modern közösségalkotást keressen.

Ám Prokofjev az Antropozófiának ezt az egyénben történő megszületését vagy "inkarnációját" mint nem kielégítőt és elégtelent félretolja, hogy helyet adjon egy közösségben történő megszületésnek!

Mégpedig nem valamely tetszés szerinti közösségben, hanem az "Antropozófiai Világtársaság" közösségében, ahogyan azt 1923-ban Rudolf Steiner megalapította. Mert Prokofjev Antropozófiája csak egy olyan "világtársaságba" tud inkarnálódni, amely képes rá, hogy az egész emberiség képviselője legyen. És ez [sic]az Általános Antropozófiai Társaság, amelyet Rudolf Steiner a karácsonyi gyűlés alatt hozott létre és helyezett 1923. dec. 25-én közvetlenül az Antropozófia lényének vezetése alá."

Itt áll teljes virágjában az, amit Grosse a 7o-es években elvetett. Ám mialatt Grosse még arra szorítkozott, hogy Rudolf Steinernek az AAG helyéhez való kötődését állítsa, Prokofjev kiterjeszti ezt az állítást még egy szellemi lényre is, amelynek az Antropozófia nevet adja.

Nos, Prokofjev Antropozófia-felfogását a tavaszi közgyűlés mintegy hivatalosan szentesítette. Ezt mutatják Virginia Sease záró szavai, melyekkel a tagokat felszólította, hogy járuljanak hozzá Prokofjev kooptálásához a vezetőségbe: "Úgy véljük, hogy ez /Prokofjev kooptálása a vezetőségbe/ nagyon jót fog tenni nekünk és az Antropozófiai Társaságnak, és, ha szabad így fogalmaznom, az Antropozófia lényének."6

5. Harmadik kizárási impulzus

Dornachban 1935 után 66 évvel a húsvéti közgyűlés eseményeivel keresztvíz alá tartottak egy harmadik kizárási impulzust. Eddig ez a legradikálisabb. Ez az antropozófia lényének legmélyebb - ugyanis az emberiségben történő "inkarnálódását" elősegítő - megközelítését kizárólag az AAG tagjainak tartja fenn. Ezzel 1935 után 66 évvel egy új kísérlet történik arra, hogy - figyelmen kívül hagyva az AAG 1923 és 2ool közötti történetének minden tényét és fejleményét - a társaság időközben tovább növekedett konfliktusait /mint "szükséges földi tökéletlenségek"-et/ elintézzék egy szektás karácsonyi gyűlés ideológiával, hogy Steffen kifejezését használjam.

A Steffentől Grossén keresztül vezető impulzusok így haladnak csúcspontjuk felé legújabb jelenünkben. Az előző évszázad kizárási magatartásformáit nem szüntették meg, ezek folytatódnak, áthelyeződnek a mentális-spirituális tartományba, és eközben ráadásul hatványozódnak.

Végül, mivel ezek az impulzusok azt akarják, hogy semmi más ne számítson antropozófiainak, csak az, ami a "karácsonyi gyűlés társaságához" kötődik, ezért mindazok, akik nem akarnak csatlakozni a jellemzett kizáró felfogásokhoz, arra kényszerülnek, hogy önálló utakat keressenek egy hasznos, ilyen jellegű ideológiáktól és dogmáktól mentes antropozófiai tevékenységhez. Semmi más, mint az olyan objektív tények és események, mint az itt leírtak, teszik az ilyen emberek számára történelmileg szükségessé egy szabad antropozófiai egyesülés létrehozatalát. Mint 1935-ben, úgy 2ool-ben és a későbbiek során is a "kizártaknak" maguknak kell kézbevenniük antropozófiai közösségteremtésüket, a leírt AAG-impulzusoktól való baráti függetlenségben. Az ő függetlenségi impulzusaik csúcsra vezető útjának még csak a kezdeténél vagyunk. Bővebbet erről a szeptemberi számban.

* A cikk az "Europäer" 5. Évf. 9/10, 2001. július-augusztusi számában jelent meg.
(Fordította Kádas Katalin)

1. Was in der Anthroposophischen Gesellschaft vorgeht (Ami az Antropozófiai Társaságban történik) 200l. május 20.
2. Adatok és tanulmányok Albert Steffen életművéről, 1988. 5/6. szám, 68. old. Marié Steiner, aki a kizárásokat később nyíltan hibaként értékelte, soha nem mondott volna egy ilyen mondatot.
3. A karácsonyi gyűlés mint korforduló, Dornach 1976, 149. old.
4. A katolikus egyházon kívül nem létezik üdvösség.
5. Az antropozófiai könyv olvasása, Stuttgart, 1987.
6. lásd 1. megjegyzés, dőlt szedés: szerk.

^ugrás az oldal tetejére

Szergej O. Prokofjev

Amit az Antropozófia állítólag kíván magának (részlet)

Szergej O. Prokofjev: Az égi Sopbia és Antroposophia lénye, Dornach 1995. előszó, 32. old., ÍTb. M.)

Tanulmányaink gyümölcseként eljutottunk az antropozófiának mint konkrét, eleven lénynek, mint magas szellemi tanítónknak a megéléséhez. Számunkra ő vált a Legfontosabb és Legszentebb adományozójává, mivel azzal az igaz önismerettel ajándékoz meg bennünket, amely a világ megismerésévé válik és ezáltal egész életünket megváltoztatja. Most - szeretettől és hálától indíttatva mindazért, amit kaptunk tőle - feltehetjük magunknak azt a kérdést, hogy: "Mit tehetek én az Anthroposophia lényért? Vannak talán neki magának is bizonyos kívánságai és céljai, melyek beteljesítésében segíthetem?" Ezzel a kérdéssel fogunk hozzá fordulni, annak reményében, hogy választ kapunk tőle. Ez a válasz érkezhet reggel, amikor álmunkból felébredünk, vagy felbukkanhat nappali tudatunkban a lélek mélyeiből egyfajta emlékezetként. Ebből a válaszból kivehetjük, hogy Anthroposophiának is van valóban egy vágya, egy kívánsága, az, hogy eleven lényként inkarnálódjon a Földön az emberiségben. Nem csak az érzékeken túli világból akarja vezetni a szellemtudomány tanítványait, hanem lelke mélyén azt kívánja, hogy szellemileg jelen legyen a Földön azért, hogy kifejthesse hatását az emberiségben.

Korunkban egy ilyen inkarnáció természetesen nem játszódhat le fizikailag, még csak éterikusan sem, ez csak egy belső jelenlétként lehetséges az emberek lelkében /asztráltestében/. És aztán - ez a második dolog, ami a válaszból következik - kezdjük megérteni, hogy ez a kozmikus lény nem inkarnálódhat egy emberi lélekben, még egy beavatottéban vagy lelkek egy olyan csoportjában sem, amely egyik vagy másik néphez tartozik, hanem csak egy olyan világtársaságban, amely képes arra, hogy az egész emberiséget képviselje. Ez pedig az Általános Antropozófiai Társaság, amelyet Rudolf Steiner a karácsonyi gyűlésen alapított meg és rendelt közvetlenül az Antroposophia lényének vezetése alá 1923.dec. 25-én Ezáltal egy egészen új kapcsolat jött létre ezzel a lénnyel, sőt, ez az elvekben /"alapszabályzatban"/ is megjelenik. Ezeket az elveket Rudolf Steiner egyszer "leírásnak" vagy "ábrázolásnak" nevezte. Ezoterikus értelemben azon feltételek "leírásának" vagy "ábrázolásának" kell tekinteni őket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ez a lény inkarnálódhasson minden olyan ember lelkében, akik a Földön együttesen az ő tanítványaiként tevékenykednek. Ezért áll az Általános Antropozófiai Társaság alapszabályzatában /elveiben/ első pont-ként: "Az Antropozófiai Társaság olyan emberek egyesülése kell legyen, akik az egyes ember és az emberi társadalom lelki életét a szellemi világ valós megismerésének alapján akarják folytatni." /§!/ Más szavakkal: azon emberek között, akik szabadon egyesülnek Anthrophos-Sophia közös szolgálatában,-a szellemi világ tőle ajándékba kapott valós megismerésének alapján egy egészen új "lelki élet" születhet, amely Anthrophos-Sophia megtestesülésének lelki burkát képezheti.

Az e fejezetben mondottakból következik, hogy egyedül a modern szellemtudomány tanulmányozása révén juthatunk el oda, hogy személyesen találkozzunk Anthroposophiával mint eleven lénnyel, mint egy olyan lénnyel, aki a szellemi világban valóban létezik, azért, hogy közvetlenül az ő szájából tudjuk meg, hogy mi az Általános Antropozófiai Társaság jelentősége és melyek a fő célkitűzései.

Az ezzel a szellemi lénnyel folytatott lelki beszélgetések lángra lobbantanak bennünk egy bensőséges-intim és tisztán spirituális kapcsolatot egy olyan világtársasággal, amely teljesen független a maga /szükségszerű/ földi tökéletlenségeitől. Megtanuljuk megérteni e társaság szellemi feladatát, a- mely abban áll, hogy igaz tanítványai szabad, testvéri munkája révén teremtessék meg a Földön egy átfogó emberi burok az Antroposophia lény számára.

Akkor a mi törekvésünk, hogy betöltsük ezt a feladatot, élő tanúságává válik majd annak a szeretetnek, hűségnek és hálának, amelyet ezen szellemi lény iránt érzünk, aki nekünk mint antropozófusoknak oly fontos.

Fel kell még tennünk a kérdést: ki ez az Anthroposophia lény, akit ily módon megismertünk, aki minden keresztény mestert inspirál, aki Michaellel együttműködik és Krisztust szolgálja? Hogyan keletkezett ez a lény? A hierarchikus kozmoszban hová kell besorolni és - mindenek előtt - milyen kapcsolatban áll az égi Sophiával, az isteni bölcsességgel?

Ezen kérdések megválaszolását szolgálják a további fejtegetések.

Szergej O. Prokofjev: Az égi Sopbia és Antroposophia lénye, Dornach 1995. előszó, 32. old., (Tb. M.)

^ugrás az oldal tetejére

Albert Steffen

Útravaló

(Wegzehrung, 122)

Fölkelő Nap!,
itt e földi parton
elvakul szemem,
erőd aranylón
már magamba innom nem lehet.

Föld-előtti-létbe
térve meg
láthatom:
világnyi távolokban
árapályban áramol,
ki voltam,
lényem
míg határtalan
hullámzott
s Kozmosz-szívemként
a Nap sugárzott:
nem-születve élek
még a fényben!,
meg se szülve
nem halandó lényem.

Károly Sándor fordítása
(1982. február eleje)

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A "Pogacnik" jelenség

Az emberek olyan szívesen hagyják magukat megtéveszteni, mert túl kényelmesek ahhoz, hogy erőfeszítéseket tegyenek,

hogy megfigyelő képességüket, gondolkodásukat a szellemtudomány segítségével megerősítsék!

Sokkal szívesebben figyelnek arra, ami a test rejtett erőiből, mintegy magától jön felszínre, olyan pszichikai erőkre, amelyek

minden erőfeszítés nélkül kerülnek a tudatba. Vágynak olyan tapasztalatokra, melyek felfoghatatlanok,

de a szellemtudományos kutatások közléseinek a megértését elutasítják. Ezért nem csoda, hogy valami egészen

különöset látnak olyan pszichikai erők megnyilvánulásában, amelyek bizonyos embereknél

szellemtudományos iskolázás nélkül, kontroll nélkül, magából az emberi organizációból merülnek fel.

Azután az ilyen jelenségeket felmagasztalják, nimbusszal övezik.

A Szabad Főiskolán, ahol tanítottam, több hallgató megkérdezte, mi a véleményem az éppen Budapesten előadást és gyakorlatot tartó Marko Pogacnik-ról, a Szlovéniában élő ismert földgyógyítóról, aki - ahogy az „Elementárok" című könyvében leírja, - részben leánya segítségével, részben saját képességével az angyali világ lényeivel kommunikál, illetve mély barátságba kerülve a világ elemi lényeivel együtt dolgozik velük a föld megújításán. Akkor kikerültem a választ, mondván, ezt néhány percben nem tudom megválaszolni, de most próbát teszek ennek a kérdésnek, de még inkább ennek az általános jelenségnek a megvilágítására.

A Pogacnikra vonatkozó kérdéssel nap mint nap találkozhatunk általánosabban megfogalmazott formában. Nevezetesen azzal a kérdéssel kell szembesülnünk, hogy lehetséges-e az igazat a hamistól elválasztani, vagy árnyaltabb megfogalmazásban, hogyan tudjuk kiválasztani a ránk zúduló szellemi folyamok kavalkádjából a törekvéseinkkel megegyezőt, a velünk azonos anyagból valót.

Réges-régen, amikor még az istenek vezették az ember minden lépését ez egyszerű volt. Az istenek földi képviselői, a beavatott királyok, papok szava olyan erővel hatott, amely minden kételkedést, minden bizonytalanságot kizárt. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy ebben az ősi világban az isten szava csak „parancsként" hatott. A „parancsok" valóban olyan erővel rendelkeztek, hogy nem volt lehetőség ennek ellenállni és az is igaz, hogy az ember nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy előre végiggondolja a „parancsot" és a cselekedet illetve annak következményeit.

De egyről ne feledkezzünk meg, arról ugyanis, hogy az un. „parancsot" követő cselekedet következményei mindig összhangban maradt a világgal, ezen keresztül az ember világképével. így semmiféle kételkedés nem keletkezhetett az emberben, tudta, hogy a parancs az igazsággal egyenlő.

Mi a helyzet ma?

Teljes a bizonytalanság. Fentről nem jön parancs, lentről viszont egyre többen állítják, hogy az ő segítségükkel behatolhatunk a szellemi világba és ezáltal a világot, magunkat megmenthetjük. Teljes a bizonytalanság, hogyan lehet kiválasztani a jót, a nekem valót. Régen ahogy mondottam a szó ereje különböztette meg az igazat a hamistól, később már az erőt nem érzékelte az ember, de ennek egész halvány emlékképeként a szót meghallva értelmével kikutathatta, végiggondolhatta mi az igaz és mi a hamis.

A XX-XXI. században új kor jött el, melynek hajnalán Rudolf Steiner így jellemezte ezt a helyzetet: „...keresni nem csupán annyi, hogy itt vagy ott szép szavakat hallva, rátekintünk annak tartalmára, ahogy manapság az emberek teszik, hanem az emberi összefüggéseket is meg kell keresni, ahogyan a szavak arról a helyről jönnek. Ez egyre inkább fontos lesz a jövőben" (Der Tod als Lebenswandlung GA 182 64. old.)

Fogalmazhatjuk úgy is, hogy egyre inkább nem az a fontos, hogy mi hangzik el, hanem az, hogy ki mondja. Persze ezt a mondatot jól kell érteni, és nem szabad félreérteni. A „ki beszél" nem arra vonatkozik, hogy valamiféle felületes megítélés szerint az én táboromból való ember beszél vagy az ellenségtől való, hanem egy felszólításnak tekinthető, egy érzékszerv kifejlesztésére, amivel képesek vagyunk a mondatok tartalmán kívül, a beszélő hitelességét megítélni.

Már a közeli jövőben és részben a jelenben is eltévedünk ezen képesség nélkül.

Az igaz és hamis elválasztásának képességét sokan úgy értelmezik, hogy működik-e a gondolat vagy nem, azaz szélhámossággal van dolgunk vagy nem. Eközben arra nem gondolunk, hogy a szélhámosság sokkal kevesebb bajt okoz a világtörténelemben, mint a világ törvényeivel nem egyező, azt megmásítani akaró, úgymond működő gondolatok. Az alkímia történetében nem azok okozták a legnagyobb kárt, akik anyagi érdekekből azt állították, hogy bármilyen más fémből aranyat tudnak előállítani, azaz becsapták embertársaikat. Az igazi gondot azok a ma is működő különböző ezoterikus csoportok jelentik, akik az alkímia valódi tartalmát meghamisítva, szellemi szósszal leöntve, az anyagról egyféle új materializmust tanítanak.

Megismételve Steiner idézett gondolatát a jövőben nem a „működő" és „nem működő" szellemiség elválasztása lesz a probléma, hanem az igaz gondolat és az igaznak látszó gonosz erő gondolatának megkülönböztetése. Az ördög számunkra még mindig egy fekete ruhában lévő csúf lény, szarvakkal és el nem tudjuk képzelni egy kedvesnek látszó ember képében jelentkezni, aki éppen Rudolf Steinert idézi. Mi segítheti az embert hogy megszülessen a „ki beszél", a hitelesség felismerésének képessége. A valóságérzete!

A fizikai világra vonatkozóan az ember csak olyan állítást fogad el, ami a tapasztalatával, a valóságérzetével megegyezik. Úgy is mondhatnánk amit át tud- látni. Mi a helyzet a szellemi világgal kapcsolatban? Könnyen azt a választ adhatjuk, hogy arra vonatkozóan csak a szellemi látóknak lehet tapasztalata.

Cáfolatul idéznék Rudolf Steiner „A világ és az emberszellemi megismerésének alapelemei"(Theosophie) című könyvének bevezető gondolatából:

„... Egy valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egyesek azt kérdezhetnék: mi értelme van olyasmiről beszélni az embereknek, amihez megismerési erejük nem ér fel, tehát számukra mégis csak elzárt terület? Akik ezt mondják, rosszul ítélik meg a dolgokat. Ahhoz, hogy a szóban forgó igazságokat megtaláljuk, szükség van bizonyos képességekre, a fellelt igazságok közlését azonban elfogulatlan logikával ép igazságérzettel mindenki megérheti. Ebben a könyvben csak olyan közlések vannak, amelyek mindenkiben - aki sokoldalú előítélet mentes gondolkodással közelíti meg és engedi hogy valóságérzete fenntartás nélkül szabadok hasson - azt a benyomást kelthetik, hogy általuk az emberi élet a világ jelenségeinek rejtélyei eredményesen megközelíthetők. Helyezkedjünk arra az álláspontra, hogy ezt kérdezzük: van-e kielégítő magyarázat az életre, ha mindaz igaz amit a könyv állít? S akkor azt fogjuk találni, hogy minden egyes ember élete bizonyíték erre".

A valóságérzetünk úgy működik, hogy a felénk jövő szellemi benyomást elfogulatlan ítélőerővel átvilágítjuk és az áttekintett, nekünk megfelelő, céljainkkal megegyező „egyanyagú" gondolatokat engedjük bensőnkbe azaz befogadjuk. De vajon ezt tesszük-e? Egyik már felnőtt gyermekem nagy lelkesedéssel mesélte élményét az „agykontrollos" tanfolyamról. Mint mondotta sokáig kételkedett benne, de a tanfolyam meggyőzte - hat. Akkor nem tudtam neki elmondani talán most sikerül, hogy az nem lehet kérdés, hogy a Jósé Silve által kidolgozott módszer hat-e, tehát bizonyosan nem szélhámosság. De vajon az a sok tízezer ember, aki elvégezte a tanfolyamot egészséges ítélőerejével átvilágította-e azt, amit befogadott.

A szerelemben a nő, mielőtt befogadná fizikailag a férfit, törekszik a megismerésére. Érzi, tudja, hogy egészséges ítélőerejével meg kell ismernie őt, tudnia kell hogy ki az akit befogad. Hogyan lehetséges, hogy a szellemi dolgokban megismerés, átvilágítás nélkül „szétrakjuk lábainkat" és azért mert működik, és mindenféle eszmét befogadunk.

Ha valaki elolvassa bármely agykontrollos könyvet, úgy gondolom, hogy már - Makovecz Imre kifejezését használva - jó ízlésével is dönthet. Ha nem, akkor már nagy a veszély. Talán kellő odafigyeléssel még észrevehetők az ellentmondások, de sajnos valóság azt mutatja az emberek túlnyomó többsége alvó állapotban éli át az életét.

Csak nagyon röviden utalok egy könyvre a sok közül: „Útravaló agykontrollosoknak" (Agykontroll Kft. kiadványa). Ebben a könyvben a szerző leírja, hogy Silva módszere a mély tudatszinten dolgozik.

A könyv „Agyunk fogékony állapotai fejezetének 21. oldalán azt mondja erről az állapotról, idézem: „Reklámszakemberek kiválóan értenek ahhoz, hogy miféle trükkökkel lehet pillanatok alatt fogékonyabb agyi állapotot létrehozni, ilyenkor aztán nyitottabb tudatállapotunkat kihasználva ültethetik el elménkben az áru képét".

Ezt követően pedig arról beszél a könyv, hogy Silva ezzel a technikával pozitív gondolatokat ültet be. Hol marad a résztvevők világos felismerése, hogy ezzel a technikával tehát bensőm megnyitásával saját akaratom kiiktatható és bármi bevihető (és mint Silva állítja a jó is ....)

Visszatérve a Pogacnik kérdésre fontos megállapítani, hogy míg Silva és egész mozgalma a New Age-hez tartozik, addig Pogacnik semmilyen értelemben nem sorolható oda. Közös nevezőre csak egy kérdés erejéig hozom őket össze, nevezetesen vajon az emberek akik hallgatják őket, majd közös gyakorlatot végeztek velük át tudták-e saját tevékenységüket világítani egészséges itélőerejükkel.

Pogachnik Budapesti látogatásáról egy résztvevő lelkes beszámoló-részletét idézem:

„Szombaton a Gellért-hegyi sziklakápolna energetikai megtisztításával kezdtük, amelyet mély ki-be légzéssel kombinált szín vizualizációval végeztünk. A résztvevők száma kb. 50 fő volt. A kápolnától nem messze eső kis tisztáson a Gellért hegy szívközpontját harmonizáltuk csoportos énekléssel. Ez mintegy előkészület volt a nap talán legnehezebb feladatához, a Szabadság-szobor megtisztításához.

A Szabadság-szobrot úgy telepítették, hogy gátolja az energiaáramlást a már említett két fő erővonalon. Ezt a meglehetősen masszív blokkot mintegy 15-20 percig tartó intenzív énekléssel tudtuk csak fellazítani.

Vajon a résztvevők világosan átlátták-e, hogy mi történik velük abban a szertartásban, amelyet éneklésnek vagy színvizualizálásnak neveztek. Vagy megkérdezem, hogy egy másik lelkes résztvevő vajon valóságérzete alapján írta-e a következő gondolatokat a Pogacnik gyakorlatról (Marko Pogacnik Magyarországi látogatása, Országépítő 2001/3.) „....Több mint egy hónap telt el az események óta amiről itt beszámoltak. Azóta többször is beszélgettem a témáról néhány résztvevővel. Mindannyian az eltelt idő alatt bekövetkezett és határozottan észlelt belső változásról beszéltek..."

Mit fogadtak be?
Mit fogadunk be?
Gondolkozzatok!
Válaszoljatok!

^ugrás az oldal tetejére

Markó Pogacnik

Az emberré válás evangéliuma (részlet)

(Bioenergetic Kft. kiadása 2001. 1/8-179. oldal)

„Amikor felébredtem, azonnal elindultam, hogy megnézzem, történt-e valamilyen változás a környékbeli tájon. Igazán csak akkor lepődtem meg. A Föld szervezetének általános minőségét egy helyen úgy vizsgálom meg, hogy letapogatom a talaj kisugárzását egy egyszerű mozdulattal, amelyet mindenhol gyorsan és feltűnés nélkül véghezvihetek. Előrehajolok, és bal kezemmel belenyúlok a talaj kisugárzásába. Ezután hagyom, hogy a talaj kisugárzása vezesse felfelé a kezemet, és közben megfigyelem, hogy milyen minőségű, és milyen magasra emeli a kezemet, illetve milyen mozgásformát írat le. Sokéves tapasztalatom van már ezzel a módszerrel.

Amikor azon a reggelen megvizsgáltam a Föld kisugárzását, szinte megrökönyödtem: a sugárzás 180 fokkal elfordult! Amit eddig úgy éreztem, hogy a talajból sugárzik felfelé, azt most úgy érzékeltem, mintha a Föld felszínétől kezdve befelé sugározna a Föld mélye felé.

Az összes erőgyújtópont, amit megvizsgáltam, szintén elfordult. Az egyik fontos besugárzási pont erőoszlopa például úgy nézett ki, mint egy Föld mélyébe vezető lyuk.

Aggódtam, hogy a Föld tengelyének elfordulása az ökológiai egyensúlytalanság miatt esetleg már bekövetkezett, ezért megkértem munkatársamat, Ana Pogacnikot, hogy lépjen kapcsolatba a Devos nevű Földgyógyító angyallal. Ő megnyugtatott bennünket, és elmagyarázta, hogy a hely geomantiai rendszerei elfordultak, mivel a Föld szervezete éppen egy mély átalakuláson megy át. Ennek következtében környezetünk egyik legérzékenyebb erőgyújtópontja felborult, ami az egész táj erőrendszerét károsan befolyásolta. Devos tanácsot adott, hogy akupunktúra-énekkel hogyan hozhatjuk ismét rendbe a helyzetet.

Bár ennek az eseménynek nem voltak kellemetlen következményei, mégis nagyon felkeltette az érdeklődésemet az a mondat, miszerint a Föld jelenleg nagy átalakuláson megy át. Ehhez hozzájárult az, hogy hónapokkal ezelőtt olyan ingadozásokat vettem észre a Föld erőrendszerében, amelyeket sehová sem tudtam besorolni. Ezen kívül az is feltűnt, hogy 1997 augusztusa óta az ellentétes erők nem támadnak már, amiknek családommal együtt állandóan ki voltunk téve. Azóta minden akadály, amivel találkoztunk, csupán arra figyelmeztetett, hogy fel kell oldanunk a régi gondolkodási mintákat, valamint meg kell bocsátanunk magunknak és másoknak."

^ugrás az oldal tetejére

Ki nem lenne szívesen varázsló?

100 millióan olvassák Harry Pottert - utalás a kor egyik jelenségére

Harry Potter, az ifjúsági regény bizony senkit sem hagyott érintetlenül, de a könyv világsikere csak a kezdetek kezdete: a mozifilm és a vele együtt járó szórakoztatóipari árucikkek hulláma még az idén bekopogtatnak az emberiség ajtaján. A következő fejtegetések ezen jelenség kialakulásának körülményeit elemzik, és utalnak Rudolf Steiner egyik ezzel kapcsolatos fontos kortörténeti kijelentésére. Erika Dühnfort a „Nevelésművészet" (Erziehungskunst) című német újság januári kiadásában megjelentette a könyv egy nagyon részletes és mindenki számára ajánlott összefoglalását, melyben a Harry-Potter- Boom pedagógiai aspektusát elemzi. A „Nevelésművészet" áprilisi kiadásában további két elemző cikk foglalkozik a témával.

1997-ben, Angliában megjelent „Harry Potter és a bölcsek köve¹, Joanne K. Rowling szerzőnő immáron négykötetes Harry-Potter-regényének első része. Ez volt az ekkor még ismeretlen 32 éves írónő első publikációja. Amikor pár hónappal később az amerikai piacra vonatkozó kiadói jog árverezésre került, az egyik amerikai kiadó már 105.000 dollárt kínált érte, ami egy gyermekkönyvért igen jelentős összeg. A könyv nyilvánvalóan egy érzékeny területre tapintott rá. A könyvből siker-story lett, divatcikk, amely magára vonta a kapcsolódó gazdaság és a médiák figyelmét. Miután évről évre megjelent egy újabb kötet, 2000-ben a Harry-Potter-regények a különböző országokban (többek között az USA-ban és Németországban) a (felnőtt) szépirodalmon belül a legkedveltebb könyvek listájának első három-négy helyét foglalták el. Ez a világon egyedülálló jelenségnek számít. Eddig világszerte körülbelül 60 millió könyvet adtak el, és a becslések alapján megközelítőleg 100 millióan olvasták a regényt. A negyedik kötet első kiadása csak Németországban egymillió példányban jelent meg. Az amerikai kiadói jog értékesítése után Warner Bros alakjában Hollywood is belépett a képbe, és biztosította magának a megfilmesítés jogát. A játékfilm állítólag már ez év őszétől látható lesz a mozik vásznán. A Harry Potter játékok kizárólagos értékesítési jogát a Mattel (Barbie-babák), a Hasbro (Pokémon figurák) és Lego játékgyárak szerezték meg Warner Bros-tól a, és nemrég a Coca-Cola vásárolta meg az italdobozokon való reklámozás jogát 150.000 dollárért. Warner Bros az értékesítésből egymilliárd dollárnyi bevételre számít.

Harry Potter egy olyan varázslóházaspár fia, akiket röviddel fiuk születése után a legnagyobb élő fekete mágus megölt. A csecsemő Harrynek is meg kellett volna halnia, de már akkor olyan nagy erővel rendelkezett, hogy a gyilkossági kísérlet meghiúsult, és csak a homlokán ékeskedő villám alakú sebhely emlékeztetett a történtekre. Harry Potter „normális emberek" között nő fel. Az ő világuk unalmas és sivár; a nem-varázslók általában korlátolt, szánalomra méltó, ostoba tökfilkók, akik közül Harry Potter családja a legaljasabbak közé tartozik. Tizenegyedik születésnapján Harry Potter kap egy felszólítást, hogy lépjen be a varázslók intézetébe, amit ő nagy lelkesedéssel meg is tesz. Kiderül, hogy a normális világ kellős közepén létezik egy feltáratlan mágikus világ, varázsminisztériumokkal, varázsújsággal, varázsüzletekkel, sőt, egy varázsbankkal. Ez jelenti az érdekes, a „tulajdonképpeni emberi" világot.

De azok a hatalmi erők, melyek Harry születésekor jelen voltak, még mindig léteznek; „gonosz" mágusok veszélyeztetik a „jó" varázslók világát és ezzel együtt Harry szeretett iskolájának a létét is. Harry Potter természetesen döntő szerepet játszik a sötét üzelmek felderítésében.

Joanne Rowling stílusa vicces, tömör, és a szappanoperák stílusához hasonlóan fordulatokra és poénokra törő. Egy angol kritikus a könyvet a következőképpen jellemezte: „plagizált Mickey-egér történetek, semmi több'". A szerzőnő a mágia világát szarkasztikus humorral, egy alaposan kigondolt krimi jellegű történettel és Enid Blyton ifjúsági regényeire emlékeztető intézeti bonyodalmakkal ellensúlyozza. így aztán a könyv távol áll a fantasztikus regények műfajának mitologizált sivárságától, ami minden bizonyára világsikerének egyik alapvető alkotóeleme.

Joanne Rowling különböző interjúkban többször is elmesélte, hogyan is jött neki az ötlet, hogy megalkossa Harry Pottert. 1990-ben, egyik vonaton való utazása alkalmával „találkozott" vele először: „Nos, az igazán furcsa az volt, hogy amikor Harry előttem megjelent, már szinte teljesen kialakult formája volt. Nagyon, nagyon tisztán láttam. Egy sovány kis fiúcska, fekete hajjal és ezzel a különös sebhellyel a homlokán. Ösztönösen tudtam, hogy varázsló, és hogy ő ezt még nem tudja. Ez volt az alapötlet: Egy mágikus képességekkel rendelkező kisfiú, aki azonban nem tudja, hogy mit tud. Hogyan lehetséges, hogy ő nem tud semmiről? Ebből a kérdésből indultam el visszafelé. Olyan volt, mintha a történet szinte készen állt volna arra várva, hogy én rátaláljak.³" „Ugyanakkor [a Harry Potter kinézetéről alkotott vízió birtokában; szerző] azt gondoltam: 'Varázslóiskolába jár⁴, és ekkor kapott lángra a fantáziám, ekkor lettem igazán izgatott. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy hogyan nézhet ki egy varázslóiskola.

Mivel ezek az ötletek a vonaton jutnak eszébe és nincs kéznél papír, megpróbál minden apró részletet észben tartani.

Öt évig dolgozik a történeten, akkor is, mikor magánélete körülményei nehézzé válnak. Nem teszi le a tollat egy éves depressziója alatt sem, amit tulajdonképpen az írás következtében él meg, és csak egy hosszadalmas terápia útján tud legyőzni. Erről az időszakról egyszer így nyilatkozott: „Nagyon rosszul éreztem magam, és feltétlen el kellett valamit érnem. E nélkül a kihívás nélkül teljesen megőrültem volna.⁵" Amikor 1996-ban felkeresett egy kiadót, nem csak az első kötetet írta meg, hanem már további hat kötet cselekményét is kidolgozta. Ez a szám egyrészt az iskolaévek számából adódik, amit Harry Potter az intézetben eltölt; másrészt abból, hogy a hetes szám „mágikus szám" (Rowling).

A „Das Goetheanum" című folyóirat egyik olvasói levelében Dániel Maier arra mutatott rá, hogy a Harry Potter történetben a „jó" és a „rossz" varázslat egymás ellen folytatott harcának maszkja mögött tulajdonképpen a gonosz két különböző formája áll egymással szemben.6 Hogy az állítólagos „jóságos" varázslat valójában milyen közel áll a „szürke" vagy „fekete" mágiához, azt jól lehet látni, például amikor az „átváltozás" tantárgy keretén belül az egyik „jóságos" tanár a tananyag bemutatásaképpen egy élő békát reptetett a teremben. Ezt az eljárást az ember közönséges kínzásként éli meg, ha képes lélekben az állat helyébe képzelni magát; - Harry Potter esetében ez csak egy ártatlan, pompás szórakozás, és ezt a „trükköt" minden egyes diák szeretné elsajátítani. További példaként szolgál az a jelentet, amikor a diákok a „sötét erők elhárítása" tantárgy keretén belül megtanulják, hogyan kell valakit megbénítani, megbilincselni vagy rángatódzásokat rázúdítani - ezek egész biztosan nem a fehér mágia eszközei! Amíg az olvasó a cselekményt követve érzelmileg a „jó" oldalán képzeli magát, tulajdonképpen - ami az okkult fogásokat illeti - két egymás ellen harcoló fekete mágia egyik felével azonosul.

Az ily módon közvetített képzeteket egy fajta „szellemi világ nélküli mágiaként" lehet jellemezni: A történetben vannak emberek, vannak emberek számára hozzáférhető szellemi erők, mesebeli lények és démonok, de valójában nincs isteni-szellemi világ. Egy angyal Harry Potter iskolájában abszolút nem odaillő lenne. Csak az a fajta szellemiség illik a történet ductusába, amely része a fizikai-érzékelhető világnak. Ha az ember ténylegesen kijárná ezt az iskolát, akkor az valódi „énjét" oly mértékben érzéketlenné tenné, hogy a tisztán szellemi világ igazi impulzusait képtelen lenne érzékelni. Egy belső fejlődés lehetetlenné válna. A szellemi tudás puszta hatalommá, és egyben az alacsonyabb személyiség egy fajta okkult páncéljává válna.

A varázslat ezen szemlélete távol áll az igazságos, jó varázslattól, ami úgyszintén létezik. A történet egyértelműen az ahrimani elvek jegyeit hordozza magán, ahogyan azt Rudolf Steiner több ízben be is mutatta.

Az egész Harry Potter történet középpontját a varázsiskola képezi. Ez a mozzanat villanyozta fel Rowling inspirációját és ez is marad történetének színhelye. Nemcsak Joanne Rowling fantáziájában fogant meg egy ilyen varázsiskola képe. Ez a kép létezik a szellemi világban is. Megtalálható Rudolf Steiner azon szellemtudományos kutatásaiban, melyek az emberiség harmadik évezredbeli fejlődésének irányát fejtegetik. Ebben az összefüggésben Steiner egy jövőbeli hatalmas „titkos iskoláról" beszél, melyben „a leggrandiózusabb varázstudományokat fogják művelni". Ennek a titkos iskolának azonban mégsem lesz semmi köze az emberiség jóságos szellemi vezetésének impulzusaihoz.

Hogyan keletkezett a Harry Potter történet?

A Newsweek Magazin 2000. július 17-én megjelent számában egy négyoldalas interjú található J.K. Rowlinggal, melyben megemlítik, hogy hogyan született Harry Potter ötlete. A riporter elmeséli, hogy az írónő egy vonaton ült, amely Londont elhagyva megállt, és amikor ő az ablakon kifelé bámészkodott, hirtelen megjelent belső szemei előtt Harry képe. „Ez tényleg egy varázslatos történet (That really is a magicai story)", hangsúlyozta az erre vonatkozó kérdés lezárásául a riporter.

Amikor Rowling erre a kérdésre válaszol, érezni lehet rajta, hogy a mai napig izgatottá teszik őt ennek a varázslatos eseménynek az emlékképei: „Ez egy [varázslatos történet] volt. Tényleg. És én fizikailag is reagáltam rá, szabályszerűen elöntött az adrenalin (...) És Harry jött először, ebben az óriási iramban. (...) És furcsa módon ott volt ez a jel a homlokán, de ekkor még nem tudtam, hogy miért is van ott. Olyan volt, mint egy nyomozás. Nem éreztem azt, hogy közvetlenül én találom ki az egészet."

Az iskolát maga az ahrimani lény fogja megalapítani, amikor a harmadik évezredben egy emberben megtestesül.⁷

Rudolf Steiner ezzel az ahrimani inkarnációval kapcsolatban a következő kijelentést tette: „... még mielőtt a Krisztus születése utáni harmadik évezred egy része eltelne, nyugaton be fog következni Ahriman igazi inkarnációja: Ahriman mint hús-vér ember fog megjelenni.⁸ Az ahrimani lénynek emberi testben történő inkarnációja az emberiség evolúciójának egyik szükséges eleme. Előreviheti az emberiség szellemi fejlődését, ha az emberiség szellemileg éberen éli meg azt; ha azonban átalussza Ahriman inkarnációját, akkor szörnyű szerencsétlenséget fog okozni. „Kétségtelenül az lenne a legideálisabb Ahriman számára, ha odáig eljuthatna, hogy az emberek legnagyobb részének fogalma sem lenne arról, hogy valójában mi is segíti elő Ahriman feléledését; ha az emberek legnagyobb része úgy éldegélne, hogy bár igazából Ahriman inkarnációjának az előkészületei folynának, ők ezekről az előkészületekről azt hinnék, hogy az emberiség fejlődésének következő előrelépését élik meg. Ahriman számára az lenne a legkellemesebb, ha egy alvó emberiség karjaiba lophatná be magát. Ezért kell mindazon jelenségekre rámutatni, melyekben Ahriman jövőbeli inkarnációjának előkészítésén dolgozik.⁹

Magának az inkarnációnak a körülményeit Rudolf Steiner csak utalásszerűén leplezi le. Ennek a legkonkrétabb eleme éppen a varázsiskola: „Ha Ahriman a megfelelő időpontban inkarnálódik a nyugati világba, akkor egy titkos iskolát fog alapítani, mely titkos iskolában a leggrandiózusabb varázstudományokkal fognak üzekedni és minden olyasmit rá fognak zúdítani az emberiségre, mely (szellemi; szerző) dolgok egyébként csak kemény munkával sajátíthatóak el.¹⁰ Néhány komikus és ráadásul találóan szatirikus elem, egy sor problematikus, okkult képzet mellett, a Harry Potter-regények elsősorban és a lehető legrészletesebben pont ennek az ahrimani iskolának a képét festik le. Természetesen nem külső vagy szellemtudományos szempontból egzakt analógiában, hanem a modern iskola hétköznapjainak fantáziadúsan megfestett díszletébe öltöztetve. Ennek az imaginá- ciónak a lényegéhez hozzátartozik az is, hogy képszerűségének alkotóelemeit kizárólag az érzéki képzetek világából kölcsönzi, és ezek éppen ezért igen különbözőképpen választhatóak meg. Igazából az a fontos, hogy ez a képzet, a megválasztott képeken keresztül milyen üzenet közvetítésére hivatott.

Ez az üzenet itt nem más, mint a „varázslatok titkos iskolája". Ebbe kívánkozik az olvasó. Ennek a megléte nemcsak hogy kívánatos, de maga a paradicsom, mely megszabadítja az embert normális emberi mivolta unalmas, „varázslatmentes" hétköznapjainak egyhangúságától. Ez az üzenet. Ez az oka annak, hogy a „Time Magaziné" az egyik Harry Potterről szóló cikkét a következő költői kérdéssel zárja: „Who wouldn't choose a wizard's life?" - mintegy nyíltan kimondva az ahrimani inkarnáció vezérmotívumát. Érdekes módon Rowling regényeiben sohasem vetődik fel a kérdés, hogy milyen magasabb cél érdekében sajátítják el az iskola diákjai a varázslást. Emberek milliói, nagyrészt gyerekek és fiatalok szívják magukba ezeket a képeket egész "pontosan" a harmadik évezred kezdetén. Arra veszik veszik rá őket, hogy vágyakozásuk és fantáziájuk erejét valami olyasmivel kössék össze, ami majd egyszer a legkiválóbb módon fog arra szolgálni, hogy megkavarja az emberiség azzal kapcsolatban, milyen magatartást is tanúsítson Ahri- man megjelenésével szemben. Ily módon lopakodik be Ahriman az alvó emberiség sorai közé, ahogyan azt Rudolf Steiner megírta. Éppen ezért Harry Potter varázsiskoláját az ahrimani lény egyik jelentős inspirációjaként kell értelmeznünk, és éberen kell figyelnünk a nyugati világ civilizációján átvonuló, még messze le nem zárult diadalmenetét.

1. A mű eredeti címe: Harry Potter and the Philosopher's Stone (Bloomsbury), az USA-ban: Harry Potter and the Sorcerer's Stone (Scholastic).
2. Alan Cowell, Ali Aboard the Potter Express, New York Times, 2000.07.10. Mindezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor Harry Potternek azzal az érvvel próbálunk reklámot csinálni, hogy még olyan gyerekek is elkezdtek hatására olvasni, akik azelőtt csak a videojátékokat ismerték.
3. Rádióinterjú 1999.12.10.,WBUK, TheConnection, htttp://tlc.ai.org/rowling.htm
4. Rádióinterjú 1999.10.20. National Public Radio, The Diane Rehm Show, htttp://tlc.ai.org/rowling.htm
5. Találkozz J.K. Rowling-gal, www.scholastic.com
6. Dániel Maier: „A Harry Potter jelenség", Das Goetheanum, 4/2001,64. old.
7. Ezeket az összefüggéseket Rudolf Steiner fogalmazta meg dornachi előadásaiban 1919. november 1-én és 15-én.
(l. következő megjegyzés), továbbá zürichi előadásában 1919. október 27-én és Bernben 1919. november 4-én. Megtalálható: Der innere Aspect des sozialen Rätsels (A szociális rejtély belső aspektusa), GA 193, Dornach 1989
8. Rudolf Steiner előadása 1919. november 15. Megtalálható: Soziales Verständnis aus geisteswissenschaftlicher Erkenntnis (Szociális megértés szellemtudományos megismerés révén), GA 191, Dornach 1989.
9. uo.
10. uo. Ennek a varázsiskolának a jó ellenpólusaként tekinthető Rudolf Steinernek a misztériumok megújítását ösztönző impulzusa. Pontosan az antropozófia megújított misztérium-impulzusával való összehasonlításban válik egyértelművé, mennyire fejlődésellenes a spirituális élet pusztán a „varázslás" hatalmára irányuló beszűkültsége — Ahrimannál, a nagy jelképnél éppúgy, mint kisebb kiadásban a rowlingi varázslóintézetben.
11. „Ki nem választaná egy varázsló életét?" - Paul Gray: „Wild about Harry", Time Magazine, 154/12, 1999. szeptember 20. Ezzel egy időben felvetődik a szellemi hatalom kérdése is, hiszen a történetben az számít varázslónak, aki saját akaratát okkult eszközök segítségével érvényesíteni tudja. Az, hogy „mindenki szeretne varázsló lenni", nem jelent más, minthogy mindenki szeretne több hatalmat birtokolni annak érdekében, hogy saját (személyes) kívánságai kielégítést nyerjenek. Ez azonban - a varázslat valóságos mivoltára vonatkoztatva - egy rendkívül kétes álláspont. Érdemes összehasonlítani ezt a felfogást a klasszikus mesékben megjelenő három kívánsággal, azzal a három kívánsággal, ami az ember számára akkor áll rendelkezésre, ha egy tündérrel, egy varázsállattal, vagy valami hasonlóval találkozik. Ebben az esetben is a kívánságok kerülnek előtérbe, de a mesék határozott különbséget tesznek a szellemi lényekhez tartozó szellemi erők és az ember vágytermészete között. Ahelyett, hogy azt sugalljuk, hogy a (materialista életmód során kialakult) lelki üresség és erőtlenség a varázslat (egy úgyszintén materialista formája) segítségével „áthidalható", a kornak megfelelőbb lenne a belső megerősödésre és ezáltal az intellektualitás spiritualizálására ösztönözni. A gondolkodás megelevenítése jelenti a kor által megkövetelt igazi spirituális életet.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Bú Ella

A szülőföld tája

A csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda, valamint néhány lelkes szakember szervezésében táj ismereti műhelyre került sor 2001. augusztus 28. és szeptember 1. között Tusnádon, Dr. Jochen Bockemühl (a Goetheanum Természettudományi Szekciójának egykori vezetője) szakmai irányításával.

A tusnádi tájismereti műhely vezérgondolatát a professzor úr előzetesen így fogalmazta meg :" Korábban a tájat egyáltalán nem szemlélték: magától értetődő szülőföld volt, az emberek életérzésének hordozója.

Manapság az emberek tudata kiválik a szülőföldnek abból a közvetlen környezetéből, amely gyermekkorunkat meghatározta. A világ minden pontjáról érkeznek a hírek, az adott helyen végzet emberi tevékenységekre gazdasági és műszaki gondolkodásmód hat egységesítően. Ennek a fejlődésnek a következménye, hogy a táj és az emberi kultúra elveszti egyéni arculatát és az ember hontalanná válik. Nincs visszaút.

Ennek a fejlődésnek a pozitívuma abban rejlik, hogy az összes népen felülemelkedve megtaláljuk a helyünket az általános emberiben, megtanulhatjuk a tájat új módon szemlélni és szülőföldünkké formálni. Létfontosságú, hogy érdeklődjünk ez iránt és ezt az érdeklődést újonnan kell kifejlesztenünk. Ezzel a feladattal szeretnénk a tervezett képzésen a gyakorlatban foglalkozni.

Természet és kultúra egy közös fejlődésből fennmaradt képeinek a mélyebb értelme mind a tájban, mind a népek kultúrájában vizsgálható és az életviszonyok újjáalkotásába bevonható oly módon, hogy láthatóvá válhasson egy adott hely regionális fejlődésének individuális biográfiája."

Erdély, Székelyföld - itt akarunk a hontalanságról, a tájtól történt elszakadtságról beszélni? Itt, ahol minden kő a történelemről beszél, itt, ahol a szülőföld lényként van jelen, itt, ahol a Székelyföldet mint a tájban élő közösséget határozzák meg?

A régi időkben az emberek nem beszéltek a tájról, az ember természetes módon élt környezetében, s ehhez a környezethez alkalmazkodott gondolkodásában, érzésében, akaratában. Ha ma végigtekintünk a műemlékké nyilvánított lakóházainkon, elgondolkodhatunk, milyen a viszony a mai ember belső világa és a műemlék lakóház, mint külső környezet között. Egy utcaképet szemlélve zavarónak, csúnyának ítéljük az össze-vissza futó villanyvezetékeket, s tartóoszlopaikat. Vajon tudatosodik-e bennünk, hogy a szépnek gondolt képben ellentmondásként megjelenő csúnya egyben a mi tudatunkban lévő ellentmondásokra is utalnak?

A táj egységet alkot az ember belső világával, s ez a belső világ megmutatkozik a tájban, a táj képében.

A mai világban állandóan képek, állandóan változó képek vesznek körül bennünket - képek a televízióban, képek környezetünkben, képek bennünk. Ezek a képek azonban csak utalnak valamire, nem a valóságot mutatják - ezt észre kell vennünk. Észlelésünk nem azonos a bennünk kialakult belső képpel, de szükségünk van belső képekre, hogy érzékelni tudjuk a valóságot. Figyeljünk meg egy kődarabot. Mondhatjuk, igen, ez egy kő. Noha a kőnek csak ez egyik oldalát látjuk mindig, mégis öntudatlanul is odaképzeljük a kő hátsó oldalát is. (Legtöbbször így látjuk a dolgokat, csak az egyik oldalát.) Járjuk körbe a követ! A kő alakja, formája nem változik meg, bármilyen irányból is szemlélem, noha a „kőképem" folyamatosan változik a körbejárás során. Képzeteimet folyamatosan korrigálom az észleleteim során. Meg kell tanulnunk azt látni, ami ott van, és nem azt, ami képzeteimben van.

(A fejtegetéshez több gyakorlat párosult. Először ténylegesen egy követ szemléltünk meg, aztán egy kisérlet-sorozat alanyai lettünk. Egy dobozt helyezett a professzor az asztal szélére, és elkezdte lassan tolni az asztalon. Amikor a doboz már félig a levegőben lógott, a jelenlévők jelezték, hogy szerintük itt most állj, mert a doboz le fog esni.

A doboz azonban már háromnegyed részt a levegőben lógott, és mégsem esett le. Eddigi tapasztalataink szerint a fizika törvényeinek ellentmondva állt a doboz az asztalon. Tetejét felemelve láthattuk, hogy egy kődarab volt elhelyezve a doboz asztal felőli oldalán, ezért nem esett le.. A világban gyakran előfordul, hogy ehhez hasonló hamis feltételezésekből indul ki az ember.)

Észlelésünk „gyakorlatoztatására" tájsétáink során különböző nézőpontból kellett szemlélni a tájat: figyeljük meg hogyan jelenik meg a víz, hogyan a szilárd elem, mit jelent a hő, a meleg. Milyen formákban, milyen színekben, milyen az egymáshoz való viszonyuk.

Székelyföld, mint tájban élő közösség. Mit jelenthet ez a szókapcsolat? A táj - egy absztrakt fogalom, régen magától értetődő volt, mit jelent. Régen magától értetődő volt a család, a családi közösség is, a közös gondolkodásmód és közös érzelmi világ adta régió közössége is. Manapság azonban megszűnőben van a kapcsolat a gondolkodás, érzelem és akarat között. Egyre több család bomlik fel, de a nagyobb közösségek is foszlóban vannak, mert megszűnőben a közös, ami eddig összetartotta.

Az egyes személyeknek ugyan még van kapcsolata a fentebbel, van egy közös ideál, sokszor mindannyian látjuk, azonban gyakran kerülünk ellentmondásos helyzetbe. Látjuk a szép régi házakat, de látjuk a régi idők szép formavilágába nem illeszkedő villanyoszlopokat is, amelyekre azonban szükségünk van. Ez egy ellentmondásos helyzet. Elképzelhető, hogy egy tájban is csak a múltból jövő maradandó szépséget vesszük észre, s láthatjuk, a természeti adottságokat az emberi tevékenység szebbé tette; azonban láthatjuk azt is, hogy megrontotta. Nézzünk meg egy utcarészletet a faluban. A múltat látjuk. Képzeljük el az akkori emberek lelki állapotát, amikor még nem volt tv, nem volt villanyvezeték, nem volt telefon. Az emberek lelkében csak azok a képek éltek, amelyek közvetlenül körülvette őket. Aztán jött az elektromosság - vajon miért romboltuk szét ezt a harmonikus képet? Mert igényünk van az információs rendszerekre. Az ember belső világa ma akkor sem változna meg, ha a faluképet csúfító villanyvezetéket földkábelben a föld alá dugnánk el. Nem lehet egyszerre ezt a szép zárt világot megtartani és a külvilággal is kapcsolatba kerülni.

Egy adott helyzetet szemlélve ellentmondásosan látjuk a szépet és a nem szépet, a nem odaillőt. DE, ha többen szemlélődünk, talán másnak más lesz szép. Régen egy templom építése 100 évig tartott, közben stílusváltás is lehetett. Azonban mire a templom végleg elkészült, az új részek integrálódtak a régibe anélkül, hogy a véglegesen kapott épületen diszharmóniát fedezhetnénk föl. Ma azonban olyan helyzetben vagyunk, hogy teljesen szabadon kell eldöntenünk. Ma olyan tudatállapotot kell kialakítanunk, amely hozzásegít, hogy a szép régi házakat tudjuk átformálni, újjá formálni, s ennek az újnak összhangban kell lennie a régivel. A régebbi korok alkotásaiból csak a szépet kiemelve és egy újjá összerakva még nem jelent újjáformálást. Csak úgy közelíthetünk, ha megértjük, egy táj nem azáltal lesz szép, hogy mindent lerombolunk és újjá építünk, hanem úgy, hogy az újonnan építettbe láthatóvá tudjuk tenni a különböző korok rátekintési formáit.

A valóság mindig változott, mert az ember belső lénye is változott. A múlt történéseit tudatosan végig kell gondolnunk, hogy képesek legyünk megérteni, mit akartak akkor az emberek.

Egy helyet tovább kell teremtenünk. Könnyen lehet a múlt maradványaiból turista-csalogató látványosságot csinálni - ez a megoldás? Az emberek tudata változik, lassan eltűnik belőle a múlt. A változás átélése és tudatosítása nehéz folyamat, szükséges hozzá a szív intelligenciája.

Képesnek kell lennünk önzetlenül belehelyezkedni a múltba, úgy rálátni a valóságára, ahogy egy tükörben láthatnánk. Képesnek kell lennünk indulatok nélkül képet alkotnunk a világról. Meg kell alkotnunk valamit, ami a mai tudatállapotunknak felel meg. Ma él az emberben egy globális tudat, és egy múlthoz kötődő tudat, s ennek a kettőnek kellene egybe épülnie a jelenbe. Ma csak pragmatikus dolgokat hozunk létre, azonban így az, ami a múlt emberi életéből megszólalhat, csak felületes lehet. Meg kell keresnünk az "„aranyat", azt a képességet, amely egy olyan lelki nyíltságot jelent, hogy a múltból kiindulva legyünk képesek haladni a jövőbe; lássuk meg azt, amit a jövő valósága mutat.

"Az igazságot keressük mindketten,
te kinn az életben, én benn
A szívemben, s így mindketten bizton megtaláljuk.
Ha egészséges a szem, kinn találkozik a teremtővel;
Ha egészséges a szív, bizton tükrözi benn a világot."

(Schiller)

^ugrás az oldal tetejére

Herczeg Ágnes

Kelet-nyugati átjáró

A berlini falat lebontották. Darabokra hullott. Műtárggyá, a német kormány ajándékává, szimbólummá avanzsáltak a törmelékek, a szögesdrótok. Fizikai valósága szertefoszlott, nem képez határt, nincs két oldala. A lelkek felszabadultak. De egyformán?

Az egykori falak és szögesdrótok innenső oldalán valami olyan érzés támadt, hogy szabadon lehet elgondolni, véghezvinni valamit. Szabadon lehet találkozni. Lehet közösen lenni. Lehet önként közösséget alkotni, lehet sorsot saját kézbe venni, lehet önigazgatni. Lehet saját identitás, lehet saját otthonosság, lehet saját haza érzés.

Ebben a helyzetben, ebben a lelki állapotban nagyon sok minden indult el itt, a világnak ezen a pontján. A lehetőség megadatott. De mit is lehet kezdeni a lehetőségekkel?

Minden táj más, minden tájnak saját arca, saját sorstörténete van. Mégis elmondhatjuk, hogy az elmúlt évszázadban olyan változások történtek a világban, s ezzel összefüggésben olyan folyamatok indultak meg az európai, a hazai tájakon, amelyek általánosan jellemzőek s a mai ember gondolkodását, életmódját tükrözik.

A táj természeti, kultúrtörténeti értékei, azok sajátosságai és elevensége csak az ott élő emberek tevékenysége által tartható fenn, őrizhető meg.

Mindennek ellentmond az a tény, hogy az európai kultúrtáj az elmúlt évszázadban óriási változáson ment keresztül, amelynek sajátossága a mezőgazdaság iparosodása és kemizálása, ezáltal a mezőgazdaságból élők számának radikális csökkenése, a táj használat megváltozása. Az ipar mindent átható dominanciája a hagyományosan mezőgazdasági országokra is rákényszeríttette az iparosodást, amely annak a paraszti gazdálkodásnak a felbomlásához vezetett, amely egykor az európai kultúrtájat létrehozta.

A világgazdaságot mozgató ipar bevételei lehetővé tették a fejlett országoknak, hogy támogassák saját mezőgazdaságukat. Ez olyan folyamatot indított el, amelyben a mezőgazdasági területek piacképességét már nem csupán természeti és táji adottságaik határozzák meg.

A természeti világgal összeforrott gazdálkodás és életforma, amelynek utolsó képviselője nagyszüleink generációja, napjainkra eltűnik világunkból, a Kárpát-medencéből, s Európa keleti régióiból is. Egykor nagy családokat eltartó kis gazdaságok a mai világ, a gondolkodás számára és a mai életmód fenntartására képtelennek és „ráfizetésesnek" ítélt „mezőgazdasági ágazat" területei. Miközben már nemcsak a városi, hanem sok esetben a vidéken élő ember is a fővárosi nagybani piacokról szállított, ki tudja hol termesztett zöldséget, gyümölcsöt vásárolja, a határban öreg, magukra hagyott gyümölcsfák búsulják mint mesebeli társaik , hogy nem enyhíti emberi gondoskodás terheiket, nem segíti őket, hogy adhassanak. A legelők bebokrosodnak, mert nincs állat a faluban is a zacskós tejet vásárolják. Ha nincs állat, nincs trágya. Hiányában műtrágyára és növényvédő szerekre szorul az ember, ami drága, nem is beszélve mellékhatásairól, vizeink, talajaink és saját testünk elszennyezéséről. Ily módon elválasztva a földtől és a Földtől, nem érezzük magunkénak patakpartjainkat, forrásainkat. Nem gondoljuk, hogy a mi dolgunk dűlőutaink rendben tartása, csak közlekedünk rajtuk, s szidjuk kátyúikat.

Az 1989ben megtörtént változások után a Dörögdi-medencében nagyon sokan éreztek indíttatást arra, hogy tegyenek valamit az újrakezdés reményében. Civil szervezetek, önkormányzatok, tervezők, magánszemélyek dolgoztak és dolgoznak a mai napig ezért a régióért. A Dörögdi-medencében megindult organikus fejlesztési munka egyik . láncszeme az a tevékenység, amelyet a svájci-magyar kezdeményezésre, a Zürichben bejegyzett Dörögdi-medencéért Alapítvány (Stiftung pro Dörögd) végzett nyolc éven keresztül. A svájci pénzforrások igénybevételével elsősorban a mezőgazdaság, azon belül is a biológiai mezőgazdaság kialakulásának, fejlesztésének elősegítése, a táj értékeinek megőrzése és gazdagítása volt a cél.

Az Alapítványt kezdeményezők célul tűzték ki, hogy életre keltsék és segítsék az organikus, biológia mezőgazdaság különböző módjainak megjelenését a medencében. Hogy a táj kultúráját egykor megteremtő és formáló gazdálkodás a mai viszonyoknak megfelelően, létalapot teremtve, a táj természeti adottságaival összhangban és harmóniában folyjék. Hogy a mai, technikára alapozott világunkban ismét kialakuljon párbeszéd a táj és a benne élő, tevékenykedő ember között, amely során az ember nem csupán hasznosítja, használja, hanem a természeti világgal összhangban alakítja a körülötte lévő világot, cselekvése megismerésen, saját tapasztaláson alapul. Ez egyben öngyógyító folyamat is, amely során ismét otthonra lelhetünk a természeti világban, a körülöttünk lévő tájban.

Az alapítványi forma lehetőséget nyújtott arra, hogy különböző szervezetekben tevékenykedő emberek Magyarországról, a medencéből és Svájcból adott keretek között együtt dolgozhassanak. Az alapítvány pályázatok és magánszemélyek támogatása révén szerzett pénzt a programokhoz. Az alapelv az volt, hogy a medencében felmerülő igényekre az alapítvány megbízásában dolgozó szakemberek adjanak szakmai segítséget, úgy a programok kidolgozásában, koordinálásában, lebonyolításában. Minden program élén egy svájci és egy magyar felelős állt.

A svájci barátainkkal való együttműködés során átélhetővé vált, hogy Svájcban is hasonló kérdésekkel kell megbirkózniuk, hiszen ott is lejátszódott a mezőgazdaságban dolgozók számának radikális csökkenése, a fiatalok falvakból történő elvándorlása, annak ellenére, hogy a tendenciák mögött más történelmi és gazdasági háttér áll, s annak ellenére, hogy a svájci állam támogatási rendszerrel próbálja stabilizálni a jelen helyzetet.

Óriási lehetőséget jelentett a svájci partnerekkel való együttműködés több szempontból is. Megéltük két különböző világ, kultúra, gondolkodásmód találkozását, melyre legjellemzőbb, hogy egyugyanazon dolog, fogalom kapcsán a svájciak figyelme a tárgyi realitás vélt talaján marad, míg bennünk a szociális helyzet és a saját ideáink realitásként való megélése társul. A szakmai tapasztalatcsere konkrét programok kapcsán válik kölcsönösen inspirálóvá. Az anyagi segítségnyújtás pedig bebizonyította, hogy kezdő anyagi támogatás felszabadíthatja a belső erőforrásokat.

Az alapítványi programokat most csupán felsoroljuk, hiszen az alapítvány tevékenységének záróünnepségére egy kis kiadvány¹ jelent meg.

Az Alapítvány gazdafórumok szervezésével kezdte a tevékenységét. Ezek a találkozások a bizalomépítés, az együttgondolkodás, együtttanulás terei, ahol az alapítvány létrehozói és működtetői kapcsolatot alakíthattak ki a falubéli a gazdákkal.

A gazdafórumok egy teljes hétvégét átfogtak.

A gazdafórumokon megfogalmazott, egyik legelsőként elindult programja a használt svájci gépek behozatala. A svájci fél felkutatta azokat a svájci gazdákat, akik üzemképes vagy felújításra megfelelő gépeket adományoznának Magyarországnak, a Dörögdi-medencének. A gépbehozatal nagyon fontos szerepet töltött be medence gazdálkodásának jövőjében, mivel így sok olyan ember jutott olcsón jó gépekhez, akik ezt különben anyagi helyzetük miatt nem tehették volna meg. Az alapítvány célja nem az volt, hogy csupán adományozzon, hanem hogy elősegítse a gazdák önszerveződését, kiegészítse hazai kedvező mezőgazdasági hitel hiányában saját belső anyagi forrásaikat.

A medence gazdái egy alkalommal meghívták a gépeket adományozó svájci gazdákat. Ez a találkozás egyben egymásra találás is volt, hiszen kiderült: a svájci és magyar gazdáknak közös az élethelyzetük, hasonló problémákkal küzdenek, legfőképp pedig közös bennük a föld és a gazdaság szeretete.

A gazdakör szervezete rég időkre nyúlik vissza, azonban a szocialista állameszme ezt nem engedte fenntartani. Az Alapítvány kezdeményezte a gazdakör létrehozását. A szövetkezés történeti válsága igen megnehezítette ezt, azonban a gazdasági és e gyéni érdek elősegítette. Megalakulása a helyi civil szerveződés, a civil élet fontos eseménye volt. Lassú folyamat annak felismerése, hogy egy szervezet tagjának lenni nem azt jelenti, hogy valaki helyettünk hordozza és képviselje az érdekeinket; ha nem vagyunk jelen bármilyen együttműködés életében, akkor hiába várjuk annak hozadékát.

A biogazdálkodás elvei és az ezzel járó tevékenységek újszerűek voltak a gazdák számára, így került sor a biotanácsadó szolgálat életre hívására. Az alapítvány tanácsadó szolgálata megelőzte az országos rendszer felépülését, és személyessége miatt azt követően is megmaradt és sokkal hatékonyabban tudott működni. A tanácsadó alapvető feladata volt a gazdák bizalmának megszerzése, ismereteik kiegészítése, a tájékoztatásuk, pályázatok figyelése, kidolgozása, segítése, ismeretszerző tanfolyamok szervezése, vetőmagok beszerzése, a kártevők biológiai módszerekkel való visszaszorítása, termőterületek biominősíttetésének megszervezése és még sok-sok napi szintű dolog. Inspirálta a helyi termékek megjelenését. A biotanácsadó élő információs mozgópontként működött.

A biotanácsadó feladataihoz kapcsolódik a bárki kezdeményezésére létrejövő tanfolyamok szervezése, vagy abban való segítség. Legfontosabb tanfolyamok voltak: a sajtkészítés elfeledett mesterségének elsajátítása, biogazda tanfolyamok szervezése, gyógynövény-termesztési képzés. A falusi vendégváró tanfolyamhoz is nyújtott segítséget az Alapítvány.

A gazdálkodás tükre a táj. E kép szépségének és elevenségének elősegítésére jött létre a „Dörögdi medence tájának gazdagítása" program. Célja, hogy a táj természetes és történetiségében folytonos állapotát a helybéliek saját tevékenységükön keresztül védjék, ápolják, fejlesszék. Az ötletet a svájci fél hozta, egy olyan ottani támogatási rendszer egyikeként, amely a táj eltűnő elemeit próbálja visszahozni, újból feléleszteni. Mindazok pályázhattak az alapítványhoz, akik szeretnék a táj ökológiailag értékes tájelemeit védeni, ápolni, fenntartani, avagy helyreállítani. A pályázatok általános irányai a fasorok, mezsgyék, erdők telepítése elhanyagolt vízfolyások, források rendbetétele, vizes területek revitalizálása gyümölcsösök telepítése, régi gyümölcsfajták újratelepítése dűlőutak javítása, újjáépítése a falu szempontjából fontos helyek rendbetétele, kialakítása. Csak olyan pályázatok kaphattak támogatást, amelyek nincsenek ellentétben a medence organikus fejlesztési elképzeléseivel.

Az önkormányzatok és civil szervezetek száz százalékos, magánszemélyek ötven százalékos támogatásra pályázhattak. A nyertes pályázók a programban dolgozó tájépítészek és biotanácsadó szakmai segítségét vehették igénybe elképzelésük megvalósításához.

A programon belül lehetőség volt iskolai mintakert tervezésére és építésére. Az iskolakert mintaszerű építésének célja, hogy a jövő generációban elültesse a természetszemlélet új csíráit, a gazdálkodás új, a vagy régi felfogásait, hogy a tanulás közbeni tevőleges munka szerepét átélhessék.

A különböző tanfolyamok, gazdafórumok valamint a biotanácsadó tevékenysége hatására adódott a feladat, hogy a házi termékeket egy helyi piacon értékesítsék. A medencében évente megrendezett Művészeti Napok rendezvénysorozattal együttműködve megjelenhettek a helyi termékek, amelyeket a Gazdakör emblémája fogott össze. Mindennek nagy fontossága volt az identitás, saját szerep megtalálása, az elvégzett munka visszaigazolása tekintetében.

A gyógynövény-termesztési program keretén belül a svájci partnerek felkutatták, hogy hogyan lehetne a medencében megtermelhető gyógynövényeknek piacot teremteni. Az alapítvány két évig inkubálta a kezdő vállalkozást, amely időszak alatt a termesztésben résztvevők megtanulják a bio gyógynövénytermesztést, a gyűjtés és a szárítás módját. Az alapítvány felvállalta a szervezést, a szakmai tanácsadás költségeit, s garantálta a felvásárlást, a svájci piacon való értékesítést. Kis, házilag könnyen üzemeltethető, Magyarországon gyártott szárító berendezéseket finanszírozott. Létre kellett hozni a vállalkozókból egy termelési szövetkezést, amely már maga tudja értékesíteni a terméket. Az első évben a körömvirág termesztésével kísérleteztek.

A vállalkozóknak sok próbát kellett kiállniuk. Nem kis vesződséggel járt a vetés, majd a gyomtalanítás, az érett virágok begyűjtése a tűző napon, a szárítás. Mégis, a táj aranysárga nadrágszíj-parcellákkal gazdagodott. A harmadik évben megalakult a Herbio Szövetkezet, amely ma már saját maga végzi a termesztést és értékesítést. Ebben a régióban, ahol a gazdák, a kényszertéeszesítés emléke miatt a kilencvenes évek elején még hallani sem akartak a szövetkezetről, létrejött saját belátásból a szövetkezet.

A Dörögdi-medence történetét kutatva több felé olvashattuk, hogy régebben több mint hétezer gyümölcsfa volt például Taliándörögd településen. A falut, a tájat bejárva fellelhető a múlt gazdagságából néhány öreg gyümölcsfa. Ez késztetet minket arra, hogy indítsunk el egy olyan programot, amely ezeknek a gyümölcsfáknak a megőrzését segíti. A célunk kettős volt: a régi gyümölcsfajták felkutatása, megőrzése, valamint a helybéliekben tudatosítani ezek meglétének fontosságát. így jött létre a gyümölcsfaprogram. Távlati célként a régi gyümölcsfajtákból létrehozott gyűjteményeskert lebegett szemünk előtt.

A tudatosítás elérésének legjobb eszközének azt találtuk, hogy a helyi általános iskolásokat szólítottuk meg a fafelmérés elkészítésével. A számukra készített adatlapok, herbáriumlapok, térképszelvények segítségével néhány hónap alatt, tíz gyermek és egy felnőtt részvételével elkészült a kataszter. A pontos felmérőmunka kiállításban valamint őszi vásárban is összegződött. A program keretén belül az alapítvány fényképezőgépet adományozott az adatok rögzítéséhez. A gyerekek számára tapasztalatcsereként kirándulást szerveztünk ahol a gyermekek megtapasztalhatták, hogy más tájon hogyan élnek, hogyan gondolkodnak emberek a saját és szeretett tájuk, otthonuk jövőjéről. A medencében a települések vezetői és a régióban működő szervezetek, különböző fejlesztések, tervezési munkák szakemberei létrehozták a polgármesteri kollégium intézményét. Az Alapítvány ebben az itt dolgozó tájépítészek részvételét tette lehetővé.

A kéthavonta megrendezett találkozásokon számolt be mindenki az addig végzett fejlesztési munkáról, illetve jövőre mutató elképzelésekről. Itt hangolták össze a medencét érintő fejlesztéseket, programokat, a közös és egyéni pályázási lehetőségeket. Többször felmerült, hogy a jelenlegi gazdálkodási körülményeknek megfelelő hitel hiányát egyedül a helyi önsegélyező takarékpénztárak pótolhatnák. Sajnos a mai magyarországi banki törvények ezt nem teszik lehetővé.

Most ősszel, októberben befejezte az Alapítvány tevékenységét. Úgy gondoljuk, hogy az az indíttatás, az a szándék, amely e tevékenységet létrehozta, gyökeret vert ebben a tájban. Voltak szakmai sikerek és kudarcok, voltak feszültségek és drámák. Ami siker, az tovább kamatozik, ami kudarc pedig tanulsággá válik. Ha vannak feszültségek, nincs közömbösség, ahol drámák vannak, igaz emberi történetekkel találkozunk. Az Alapítvány kivonult, de az a tevékenység, amelyet segített kibontakoztatni, reményeink szerint tovább él. Az ősz teljes pompáját adta a záróünnepséghez. Októberi napsütésben, több százan vettek részt, faluról falura járva a medencét, minden faluban fát ültetve hársat és rég elfeledett házi berkenyét, s a falubéliek terülj-terülj asztalkájánál, beszélgetve-múlatva az időt. Egy napig, reggeltől az éjszakába nyúló táncos vigalom jelentette valaminek a végét. És most vége? Azt hiszem csupán egy állomás. Ahonnan tovább kell menni.

Az együttes munka, amely a medencében lakók és e folyamatokat segítők között, valamint a magyarországi és svájci partnerek között majdnem egy évtized alatt folyt, sok tanulságot mutat. A külső falakat a nagy drámai események egy pillanat alatt lebonthatják. Azok a falak, amelyekkel elválasztottak minket, vagy amelyeket az egyén maga köré emel, lassabban bomlanak le. Az egykori fal két oldalán lévők egymás megismerésén keresztül juthatnak el annak megértéséhez, hogy a pólusokra osztott világ belémar tudatunkba, egyoldalúságokba, méltatlan hierarchiákba sorol, s elfedteti, kiiktatja az „egész" átlátásának, megélésének szükségességét. Az egész, amelyben minden mindennel összeér. Föld az Éggel. A természeti világ az emberrel. Az ember az emberrel.

1. Herczeg Á Szűcs G. (2001) Tájban élünk A Sti/tung pro Dörögd Becken tevékenysége a Dörögdi-medencében 19932001, Budapest. Stiftung pro Dörögd-Becken és az Ars Topia Alapítvány kiadványa

^ugrás az oldal tetejére

Szalai Laura

Az én falum

Az én falum

Szülőföldem ,Bakonyalja
Egy gyönyörű szép falucska
A Balaton sincs messze tőle,
Erdők mezők gazdag földje

Falunk mellett van a Baksa,
Szőllősorok vannak rajta.
Mesebeli Kerek-fenyves,
A szívemnek nagyon kedves.

Klastrom romhoz ha kimegyünk,
Körülöttünk történelmünk.
Pusztított itt török, tatár,
Még is ez az én kis hazám.

Ha az utcán végig megyek.
Minden embert megismerek,
Szorgos kezek, dolgos népe,
Gyerekeknek példaképek.

Jó itt élni boldogságban,
jóban, rosszban, vidámságban.
Völgyi napok eseménye,
A mi falunk büszkesége.

Ha megnövök, felnőtt leszek,
Bárhová is elmehetek.
A szívem mindig visszahoz,
E dimbes-dombos faluhoz.

Szalai Laura 12 éves
Taliándörögd, 2000. július 29.

^ugrás az oldal tetejére

Szabad Főiskola

A Szabad Főiskola záróünnepségéről

„Elérkeztünk a kétéves főiskolai munkánk végéhez, amelyet most méltó módon szeretnénk megünnepelni. Elkezdeni mindig könnyebb valamit, mint befejezni. Kezdetben mindig megvan az érdeklődés, kíváncsiság, egy várakozásteljes állapot, mely ha a végére nem válik csalódássá, akkor a folytatást, a megújítást kívánja. Mint maga az élet. Lehetetlen, hogy amit a születéssel elkezdtünk, azt a halállal most be kelljen felezni.

Ma még nem értjük, hogy a maradandóság, az örökkévalóság csak azáltal válhat részünkké, hogy életünk időbeliséghez van kötve, melyben keletkezés és elmúlás, születés és halál van. A metamorfózis gondolata segít minket élettörténetünk időbeli dimenziója fölé emelkedni. Bolyai János még tudta, hogy az itteni születés túlontúl halál, s az itteni halál túlontúl születés.

Kérdésekkel jöttetek a főiskolára, és itt nem válaszokat kaptatok, hanem segítséget, ösztönzést arra, hogy az úton, mely ide vezetett benneteket, tovább tudjatok haladni, azon az úton, melyen megismerhetitek az igazságot, ami szabaddá tehet benneteket."

Kálmán István

(Elhangzott a Szabad Főiskola Záróünnepségén, a Szabad Gondolatok Házában, 2001 október 6-án)

1998 január 3.

Részlet a Szabad Gondolatok Háza avató ünnepségének meghívójából:

„Minden le van járatva. A romlás virágait, erjedő gyümölcseit az élet minden területén sorolni lehetne. Egész életminőségünk megalázó és szégyenteljes módon leromlott. Be kell ismerni, hogy az egyes szakterületek nem tudnak reális választ és stratégiát adni életkérdéseinkre.

Tudatosítanunk kell: körülöttünk egy globálisan szervezett személytelen intelligencia működik és szervezi különböző hatalmi szinteken életünket, kapcsolatainkat. A kultúra élharcosai lelkesen és önként árulnak el és ki bennünket. Lázító és megalázó helyzetben élünk. A kultúrák romhalmazában tétován és bágyadtan keresgéljük a forrást, ahonnan élő életet meríthetünk. Hitünk szerint átfogó választ és bátor stratégiát egyedül a Rudolf Steiner által felszínre hozott szellemtudományból meríthetünk.

Ebben a fizikai, lelki, szellemi környezetben hozzuk világra Budapesten, a VIII. kerületben a Szabad Gondolatok Házát.

Mert kell egy hely, ahol találkozni és beszélgetni lehet. Kell egy hely, ahol a szabad szellemi életnek formát adhatunk. Kell egy hely, ahol cselekvésre bátor közösséggé nevelhetjük egymást. Kell egy hely, ahol a tudomány szembesül a morállal; ahol a művészet teremtő ereje a realitáshoz ér el. Kell egy hely, ahol hitünk a föld mélységeiből emelkedhet fel. Hiszünk abban, hogy az új Nap már előkészült és szíveinkbe veti első sugarait. Hiszünk abban, hogy ennél az új fénynél minden színről színre láthatóvá lesz; hogy elsöprő erővel érkezik ez az új látás bennünk és gyermekeinkben, s ami most van, széthull darabokra.

A meghasadt Föld és a meghasadt Menny vákuumában, a szétszaladó, szétszakító csillagok vákuumában, a meghasadt Európa vákuumában, a meghasadt Európa vákuumában, a letagadott múlt és az ábrándos jövő elviselhetetlen vákuumában, szétszakadó emberi kapcsolataink vákuumában, gondolataink és tetteink rettenetes vákuumában, szívünkben egy új Nap akar felkelni. A szív intelligenciáját akarjuk elhozni: hogy gondolataink tetterősek legyenek, s tetteink a kor szellemének inspirációjában foganjanak."

1999 tavaszán

Részlet a Szabad Főiskola programjából:

„...A tematikai program nem speciális ismereteket kíván nyújtani, hanem az individuális ítélőképességet akarja kitágítani, a történelmi amnéziát feloldani, a természettudomány és szellemtudomány egységét helyreállítani; olyan gondolkodásmódot kialakítani, ami nem elméletek és ideológiák gyártására való, hanem a valós életre vonatkozik - szellemi és materiális életre egyaránt - vagyis az élet egységének megismerésére. Minderre azért van szükség, hogy szellemi értékek szabadságban születhessenek, hogy megszűnjön a félelem a tabu kérdésekkel szemben, hogy az emberek tudatában legyenek annak, hogy hol és miért élnek, hogy különbséget tudjanak tenni a pénz, a hatalom és az emberi kapcsolatok között, és megtanulják, hogy a szabadság milyen következményekkel jár a közösségi életre."

2001. október 6.

A Szabad Főiskola záróünnepsége Ünnep volt. Valódi, felemelő, sohasem volt. Lezárult a Szabad Főiskola két évre meghirdetett ciklusa. A hallgatók szándékának megfelelően volt, aki diplomával, volt, aki diploma nélkül végezte el az iskolát.

A végzett hallgatók a tanári kollégiumtól szép kiállítású kiadványt kaptak, melyben a két év munkájának dokumentumai és a diplomamunkák szemelvényei lettek összegyűjtve.

A kiadvány mellékleteként készült a Memorandum, a felhívás, melyet a hallgatók szándéka szerint nyilvánosságra fognak hozni.

Az ünnepséghez a meghívottak a Biokör tárgyalótermében gyülekeztek. Az ünnep első mozzanataként itt hangzott el az egyéni munkával elkészített diplomafeladatok alapján egybeszerkesztett Memorandum.

Az ezt követő bensőséges ünnepség szimbolikus cselekedeteiben a tanítványokká vált hallgatók visszatekintettek a két év belső történetére, a keresésben magukkal hozott kérdésekre, rátekintettek arra, amit itt megtaláltak és előrenézvén megfogalmazták, mit visznek magukkal.

A cselekedetek által egy képbe sűrítve megidéződött az, ami itt, e térben történt az elmúlt két év alatt. Az ünnep az alapító ünnepség tükörképeként jelent meg.

Mi történt itt valójában?

Sokan jöttek, sokan elmentek. Voltak, akik elmentek és visszajöttek. Voltak, akik elmentek és nem jöttek vissza. Valamennyien a történet részesei vagyunk.

Amit elhatároztunk, abból sok megvalósult, sok elmaradt. Most mérleget kell vonni. A kor, melyben a Szabad Főiskola története játszódik, fokozott próbatételnek teszi ki résztvevőit. Ezért is tétje van, mit végzett az iskola, mit végeztünk és mit mulasztottunk.

Nem sikerült: nem sikerült egy akkreditált intézményt létrehozni. A szellemi élet ma az állam kontrollja és a profittermelő gazdaság pressziója alatt vergődik. A szabad szellemi élet intézményei ma ismét a szociális élet perifériáján helyezkednek el. Az iskola indulása óta az államnak a szellemi életre gyakorolt befolyása ismét erősödött. A pénzhatalom mindent átfonó erejével szemben az emberek rezignáltak és alkalmazkodóak. E helyzetben létezik ez az iskola. Létezik az Alapítók jóakaratából és az ide érkezők érdeklődéséből.

Ami sikerült: sikerült egy az állam és a pénz befolyásától mentes teret létrehozni és fenntartani. És vajon mi az, ami ez által létre tudott jönni? A bensőben lezajlott változásokról lehetetlen beszélni. Ha valami sikerülhetett - talán -, az a jelenléttudat elérése, annak valamely szintjén. Hogy mennyire sikerült, erről a diplomamunkák és maga a Memorandum tanúskodik. Az egybeszerkesztést végző munkacsoport utolsó megbeszélése szeptember 10-én este volt a Nagyteremben. Az azóta rövidített szövegben, mely a XX. század történéseit tekintette át, a következő jóslat hangzott el: „Ezredforduló: helyi katonai konfliktusok, egy Euro-amerika és az Iszlám közti háború előszele..." Hogy mennyire jutottunk, ítélje meg ki-ki maga, aki az írást elolvasta.

Mi volt, mit jelent ma a Szabad Főiskola? Létezik itt egy tér, ahol a két év alatt szabadon találkozhattunk, igazságokat ragadhattunk meg. Beszélhettünk az igazságról, érdek nélkül. Beszéltünk Közép-Európáról, ami megszűnt. Megszűnt, de testetlenül itt volt, itt van e teremben. ITT VAN EURÓPA.

Mi lesz ezután? Az, amit „szívünkből alapítunk, főnkből akarunk..."

Mestereink elbocsátó szavaival: „Aki a szellemi világ akaratát fölismerte, az cselekedni fog és cselekednie kell anélkül, hogy a sikert nézné." (R.Steiner)

(a beszámolót Ertsey Attila állította össze)

^ugrás az oldal tetejére

Szeptember 11-e után

a Szabad Főiskola hallgatóinak Memoranduma

Bevezetés a Memorandumhoz

A jelenkor eseményei választás elé állítanak mindenkit. Színt kell vallani, mégpedig mindenkinek. Nem bújhatsz el a magánéletben, a kérdés utánad megy az óvóhely mélyére és utolér tengerparti nyaralásod közben is.

Ázsia nem tűrte tovább Amerika morális álcába bújtatott állami terrorizmusát és bosszút állt. Válaszolt, ártatlanok gyilkolásával az ártatlanok gyilkolásáért. Euro-amerika a válaszra háborúval válaszolt. Osama ötszázezer ártatlan haláláért ötezer ártatlan halálát okozta. Amerika ötezer ártatlan halálára adott viszontválasza ma az ezeröt- századik halottnál tart - civil vagy katona?. Egyre megy.

Aki kardot fog, kard által vész el. Úgy tűnik, Amerika agymosott emberfői nem ébredtek fel. Ahogy az erőszakra adott válasz sohasem hozott eredményt, úgy sem Osama, sem Bush háborúja nem fog eredményt hozni.

Nincs más esély, Európán a sor. Az agymosás itt még nem tökéletes. Ma még lehet cselekedni. Holnap már nem biztos. Párbeszédet kell kezdenünk Ázsiával. Rajtunk a sor.

A Nyugat nem akarja jólétét megosztani a világ többi részével, még annyira sem, hogy immár tíz éve halogatja a szovjet uralom alól felszabadult országok felvételét az unióba. Ha a világ többi, a jólétből kizárt és kizsákmányolt népe egyszer fellázad, akkor most még van idő elgondolkozni, hogy hova is akarunk csatlakozni?

Színt kell vallani.

Mi volt a felszámolt Közép-Európa történelmi feladata?

A Közép megtartása.

Mi vagyunk itt középen. Mi legyünk hát a híd Nyugat és Kelet, Észak és Dél között. Mutassuk föl Európa valódi értékeit, a keresztény kultúra valódi tartalmát, amely nem a háború, a bosszú, a gazdasági gyarmatosítás, amit ma az úgynevezett keresztény kultúrkör a világ többi része felé felmutat. Párbeszédet és hatalomnélküliséget fegyverek és morális frázisok helyett!

Meg kell értenünk Ázsiát. Nem érthetünk egyet az erőszakkal, de meg kell értenünk indítékait. Aki ezt elleplezi, az az Európai szellem árulója, és tette hamarosan meghozza gyümölcsét. Meg kell értenünk az indítékokat és beszélgetnünk kell az általunk is megrabolt és becsapott népekkel és a terroristákkal is.

1968-ban Európa felnőttei képtelenek voltak a saját gyermekeikből' lett diákfelkelőket megérteni. A lázadásra gumibot és vízágyú volt a válasz. Később képtelenek voltak az ugyanezen reményvesztett, végsőkig elkeseredett fiatalokból lett terroristák indítékait megérteni. Rendőrállam, rejtélyes öngyilkosságok és az államhatalom megerősítése lett az eredmény. Ma pedig az egykori '68-as diákok ültek bele azokba a székekbe, amelyekben ülő elődeik ellen akkor lázadtak.

Nem tehetjük meg ugyanezt még egyszer. Európának fel kell mutatnia az igazságot, ameddig módja lesz rá.

Ertsey Attila

Memorandum (Részlet)

A jelen követelményei és a feladatok

Milyennek szeretnénk látni a világot, hogy abban saját törekvéseink megvalósulhassanak?

Olyan világot akarunk, ahol a szellem szabadsága nem üres frázis. Ahol a szellemi élet egésze pénztől, hatalomtól, államtól független, a világ és az ember valóságos megismerésére törekszik! Olyan intézményeket, ahol önálló, felnőtt emberek, valóságon alapuló eszmék befogadása és megvalósítása érdekében szabad elhatározásukból szövetkeznek.

Olyan intézményeket a gazdasági életben, melyek egymással együttműködve a szabad szellemi élet megvalósítására törekszenek, ahol valós emberi igények és szükségletek kielégítésére és csak erre szerveződnek, ahol hatalmi igények nem jelentkezhetnek. Olyan állami-jogi életet, amely ember és ember közt nem tesz különbséget, a hatalom nem befolyásolja, a pénz nem torzítja, ideológia nem téríti el.

Az élet megújítására van szükség. A változások az emberi tevékenység és emberi élet minden területén időszerűek és halaszthatatlanok.

A változásnak Európából kell kiindulnia. Európa igazságát ma még mindig Közép-Európa képes megfogalmazni, senki más, s ezt az igazságot a többi európai nép is meg fogja érteni. Ha Európa magára talál, a világnak esélye van a gyógyulásra.

A második világháború felszámolta Közép-Európát. Olyan kétpólusú világot teremtett, melyben a Közép évszázadokig hordozott híd-szerepétől megfosztották Európát. A berlini fal lebontásával nem járt együtt a Közép helyreállítása. Az azóta eltelt fél évszázadban az európai Közép hiánya a világ hiányává vált. Ma a változásokat nem Amerikától kell várnunk. A válság a mi gondolataink hiánya következtében mélyült világméretűvé. Az európai népeknek fel kell ismerniük valódi történelmi feladatukat. Csak mi vagyunk alkalmasak a Nyugat és a Kelet közti, leomlott hidak újraépítésére. A katonai erőegyensúly helyett a megértésre. A kultúrák összeütközése helyett a kultúrák találkozására.

A világ szeme rajtunk.

Felhívás a párbeszédre

Létre kell hoznunk fórumokat, ahol végre a valóságról beszélünk. E fórumok lesz a helye a szükséges változások kimunkálásának.

Felhívunk ezért minden európait, hogy kezdeményezzenek szerte Európában kerekasztalokat, melyeknél a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósításának lehetőségeit keresve lerakhatjuk az alapjait egy új Európának, mely a világ gyógyulásának esélyét hozza.

Budapest, 2001.szeptember

A Szabad Főiskola hallgatói
(A Memorandum teljes szövege a "Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány Szabad Főiskolája" című kiadványban olvasható. Megvásárolható: 1089 Bp. Bláthy O. u. 41. tel: 06 1 303 7746)

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Síklaky Virág

Egyén és közösség viszonyának megjelenése néhány XIX. századi orosz műben

Az alábbiakban egy tizedik osztályos Waldorf diák irodalom dolgozatát adjuk közre

"Ma viszont a tudomány azt hirdeti, szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek"

(Luzsin beszéde, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés 11/5)

Egyén és közösség viszonya. Sokszor előfordul, hogy évekig, évtizedekig használunk egy szót, fogalmat, anélkül, hogy igazán belegondolnánk, hogy mit is jelent. Mi tehát az egyén; mi az, ami benne tényleg egyéni, és mi teszi a közösséget közösséggé? Első hallásra furcsának tűnhet a kérdés, hogyhogy mi az, hogy egyéni, hiszen én és mi mindnyájan egyediek, különlegesek, egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk. De ha jobban belegondolunk, mi az, ami olyan nagyon egyedi bennünk? A testi felépítésünket, fizikai mivoltunkat apánk, anyánk, nagyszüleink, dédszüleink génjei határozzák meg; a személyiségünket pedig nagymértékben befolyásolja a neveltetés, kultúra, környezet. És ezek csak a külső tényezők. De mi a helyzet az érzelmekkel, indulatokkal, szenvedélyekkel? Mindenki került már olyan helyzetbe, amikor nem tudott uralkodni az érzelmein, indulatain. Beszédes szerkezet: uralkodni az Liaulatokon. Tehát ezek sem az én legbelső lényemnek részei, hiszen van bennem valami, amivel uralkodni tudok rajtuk. Ráadásul legtöbbjük nem is olyan különleges, egyedi. A harag, gyűlölet, szerelem, szeretet, irigység, stb. többé-kevésbé mindenkinek ugyanazt jelenti, csak az arányuk lehet személyenként más és más. S a gondolatok, eszmék? Az embereket - engem legalábbis - régóta foglalkoztatja az a kérdés, gondolat, hogy az ember csak felismer és kimond meglévő dolgokat, vagy egy művész pl. mindenkitől független egyéni alkotást hoz létre. Tud-e az ember újat létrehozni, teremteni, vagy ez az Isten kiváltsága? S a keresztény ember felfogása szerint ott él bennünk a Szentlélek, "Krisztus énbennem", aki által képes vagyok a krisztusi eszmét felfogni, s ha elég erős vagyok, belevinni a világba. Hol vagyok tehát én? Mi az, ami tényleg én vagyok, mindenkitől függetlenül, van-e ilyen részem egyáltalán? Peer Gynt áll a hagymával a kezében, hámozza, fejti le a rétegeket, egyiket a másik után, hátha megleli a lényeget, a közepet. S mi a vége? Hiszen tudjuk, hogy a hagymának nincs közepe. Ha lefejtünk, lehántunk minden örökölt tulajdonságot, ösztönöket, indulatokat, minden tanult eszmét és gondolatot, marad a "Krisztus énbennem", de az Krisztus, hol van az "énbennem"?

Mi tehát az egyén, általános, közös tulajdonságok egyedi kombinációja vagy valami más, valami több?

S mi a közösség?

Szükség van-e egyáltalán közösségre?

Mi tesz egy csoportot közösséggé?

BB szerint, bár ez eléggé triviálisan hangzik, az, hogy van bennük valami közös - definíció szerint legalábbis -. Láttuk, hogy a személyiségünk nagy része közös és általános tulajdonságokból épül fel, ám ez elegendő-e, hogy közösséggé tegyen bennünket? S ha nem, valódi közösséggé kell-e válnunk, vagy egyénenként, külön-külön élhetjük a saját kis életünket?

Az egyéni út vagy közös küldetés kérdése az egyik legnagyobb kérdése volt a XIX. század orosz irodalmának. Legelőször az Anyeginben jelenik meg élesen az egyén és közösség problémája, a közösség, társadalom éles kritikája. A léha, céltalan és felszínes nemesi, nagyvilági élet (a moszkvai és pétervári bálok úri világa) és a vidéki földbirtokosok álmos, tunya, földhözragadt élete (Sarinék) egyaránt felszínes álkapcsolatokkal, egymástól független élet-szigetecskékkel van tele. Egy ilyen kiábrándító, céltalan és üres közegben lehet-e az ember más, mint Anyegin? Ahol semmi igazán fontos, igazán új nem történik, csoda-e ha feleslegesnek érzi a saját és az egész világ létét? Anyegin kiemelkedik ebből a közegből, hiszen tisztán látja minden visszásságát, hibáját. Azaz csak majdnem mindet, hiszen egyvalamit nem ismer föl. Nem eredhet ugyanis minden probléma a felszínességből, a kérdések föl nem tevéséből. Az alapvető probléma az anyegini társadalommal az, hogy az embereket csak a saját sorsuk, a maguk kis külön élete érdekli. S ez vonatkozik Anyeginre is, őrá vonatkozik a leginkább. Sőt az ő felelőssége még nagyobb, hiszen a többieknek a saját korlátaik miatt többnyire lehetőségük sincs észrevenni a mások szükségleteit. Tatjána anyja pl. hozzáerőlteti Tatjánát a tábornokhoz, de nem gonoszságból, vagy nagyfokú önzésből, hanem mert úgy gondolja, hogy mint anya, ezzel teszi a legjobbat, hiszen a lánynak az a dolga, hogy férjhez menjen. Hogy a formális kötelességeknek eleget tegyen - mondhatnánk. Persze, de Sarinné ennél nem lát tovább. Az anyegini társadalom fejlődésének, változásának nagy akadálya, kerékkötője, hogy nem ismeri fel a saját problémáit, nem tekint a felszín alá, s a boldogság helyett beéri a megszokással - " A megszokás mennyből való / boldogságunkat pótolá". (Anyegin 11.31.)

Ugyanez vonatkozik az Ivan Iljics halála című Tolsztoj műben megjelenő társadalomképre.

A cél: kellemesen, könnyedén, illedelmesen élni, semmi több. Az életnek módszere van. Ivan Iljics rájön ugyan élete végén, hogy mi lett volna a helyes út, ám ekkor már késő változtatni. De legalább rájön. Mert Puskin nem ad választ, nem mutatja meg a kivezető utat; csak elénk tárja a képet: itt van ez az álközösség, aki még csak nem is látja saját problémáit, és itt van az egyén, egy a tízezerből, aki ugyan viszonylag tisztán lát, de az egyetlen megoldást a társadalomból való kivonulásban, a magába temetkezésben látja. Pontosabban ez sem megoldás, de Anyegin a társasághoz hasonlóan korlátokba ütközött. O az önzését, az egyéni fájdalmát, unalmát, ha-ragját nem tudta legyőzni. S az Anyegin vége tragédia. Puskin nem ad megoldást, nem mutat példát, nem látjuk a kiutat.

Nem találunk határozott útmutatást Gogolnál sem. O humorral, szatirikusán; vagy groteszken, kőkemény kritikával tárja elénk a korabeli ember, társaság, képét. Ám Akakij Akakjevics problémájára nincs megoldás a valós világban; a fantasztikus befejezéssel szinte elismeri az író, hogy nem tudja a választ, a realitások szintjén nem lehet a problémával mit kezdeni. A választ a maga módján majd Tolsztoj és Dosztojevszkij adja meg.

"Mindenki előtt felelősek vagyunk mindenkiért és mindenért, az emberek minden bűnéért, az egyetemesekért és az egyéniekért egyaránt" - mondja Zoszima sztarec Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művében. Mindenki előtt felelősek vagyunk mindenkiért; mindenki bűnös, de a legbűnösebb én vagyok - ezek Dosztojevszkij alapgondolatai. Dosztojevszkij a "nagy emberi egyesülést" hirdette, a kiutat a vágyak és a vélt szükségletek kielégítése helyett, egymás felebaráti szeretettel való szolgálatában látta. A Dosztojevszkij művekben a szabadság, a nyugati ember szabadsága az Istentől és az erkölcsi törvényektől való szabadságot jelenti; annak az egyénnek a szabadságát, aki ugyanakkor önmaga rabja. "Ha a szabadságot az igények növelése és mielőbbi kielégítése gyanánt fogják fel, eltorzítják tulajdon természetüket, mert sok értelmetlen és ostoba vágyat, szokást, és képtelenebbnél képtelenebb ábrándot fejlesztenek ki magukban (...) így hát nem csoda, ha az effélék a szabadság helyett rabságba estek." (Karamazov testvérek.) "Ma viszont a tudomány azt hirdeti, szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek..." (Bűn és bűnhődés 11/5) Dosztojevszkij a megváltást, a kiutat a közösségben, a "testvériségben" látta. Szerinte az Istentől elszakadt nyugati világot is az orosz nép fogja megváltani "mert ez a nép istenhordozó". Ám ahhoz, hogy a nép betölthesse feladatát, hogy valóban testvériségben élhessen, először mindenkinek egyenként el kell jutnia arra az erkölcsi szintre, hogy képes legyen egy dyen társadalmat létrehozni. A társadalmi igazságtalanságokat nem lehet erőszakosan felülről - mondjuk a munkásosztály felemelésével - megszüntetni. Tolsztoj és Dosztojevszkij hősei Szibériába mennek - Nyehljudov, Raszkolnyikov, Szonja-, "vagy elhajítva a fegyvert szerzetesnek állnak - Zoszima -, hogy szenvedve, vezekelve megtisztuljanak; s Dosztojevszkij hite szerint ennek az erőnek kell szétsugároznia, s megváltoztatnia a társadalma.

Ha a nyugati ember Dosztojevszkijt olvas, óhatatlanul sokkal krisztusibban fordul saját világa, a nyugati civilizáció felé. (Persze a magyarok számára örök a kérdés: Nyugathoz tartozunk, vagy Kelethez?) Szükség van-e tehát a nyugati útra, hiszen látjuk, hogy hova vezet. Szükség van-e Napóleonokra, szükség van-e arra, hogy a gőgös ember felfuvalkodottságában az Istent is letaszítsa trónjáról? Szükségünk van-e erre a féktelen önmegvalósításra, melynek következménye, a környezet és a Föld tönkretételén túl, a legteljesebb elmagányosodás. "A semmi-ágán ül szívem" mondja József Attila. Dosztojevszkij szereplői a leglehetetlenebb időpontokban gyűlnek össze ketten-hárman, és órákig tartó zaklatott monológokban vagy párbeszédekben tárják fel egymásnak legbelső titkaikat. Az amerikaiak odáig jutottak, hogy ma szinte mindenki pszichológushoz jár, mert már nem tud az ember az emberrel beszélni. S én mégis azt hiszem, hogy szükség volt, szükség van erre az útra. Mert valódi közösség, testvériség csak a tagok szabad akaratából jöhet létre, igazán szabadon pedig akkor dönthet az ember, ha tudja, hogy mi közül választ. Igenis szükség van rá, hogy az ember megtapasztalja, milyen is az, amikor minden korlátot ledönt, minden szabályt felrúg, minden láncot, köteléket leráz, és a saját feje szerint rendezi be az életét. Mert csak így jöhet rá, hogy ki is ő valójában; így mutatkozhat meg teljes aljasságában és nagyságában, s így jöhet rá, hogy a mindentől független egyén útja zsákutca. Nem állítom, hogy mindenki rájön, de csak így van lehetőség a szabad megismerésre. Csak ha ismerem a rosszat, akkor tudhatom, hogy mi a jó, csak ha ismerem a bűnt, akkor cselekedhetek helyesen a saját akaratomból. Csak ha átéltük a teljes magány krízisét, a hitetlenség és kétkedés poklát, akkor értjük meg igazán, hogy van Isten, hogy nélküle nem tudunk élni; s akkor építhetünk igazi közösséget olyan tagokból, akik mind teljesen szabadon és önként döntöttek így. S hogy ne szakadjunk el véglegesen Istentől, hogy legyen mihez visszatérnünk, ha utunk végére értünk, Keleten ott "alszik egy nép":;', őrzi a hitet, vár az ébredésre, egy nép, amely -Dosztojevszkij szerint - "istenhordozó".

* Az alvó orosz lélekről a "Milyen az orosz ember" c. házi feladatban írtam.

^ugrás az oldal tetejére