Identitás-küzdelem; megközelítésként talán elfogadható ez a szóösszetétel a külső és belső világunkban párhuzamosan zajló harcok természetére vonatkozóan. A tudatos gondolkodás lehetőségével válaszúthoz érkezett minden egyén, de természetes fejlődésünk következtében fordulóponthoz ér ezáltal a népek és a nagyobb egységek, így Európa élete is. Felnőtté vált egyének, saját hangjukon szóló népek, emberi gondolatokból sarjadó kultúrák és szubkultúrák próbálják megtalálni önkifejezésük módját, terét, alkalmát.

A fennmaradásért harcolni kell, mégpedig egy megszámlálhatatlanul soktényezős világban, ahol a tényezők mind, egytől-egyig elevenek, folyton változók és időmúlók.

Mit is kezdhetünk mi ebben a megfoghatatlan kavalkádban?

A tükröző tudat pillanatfelvételeiből a technika trükkjeivel mozgóképeket csináltunk.

A mozgást lassíthatjuk, ha aprólékos megfigyelés vagy elemzés a célunk. A filmet felgyorsítva nevetségessé tehetjük a jelenetet. Fontossá nagyíthatunk vagy lekicsinyíthetünk bármilyen megtörténtet tetszésünk szerint. Körülbelül eddig jutottunk el. Mindezek a játékok azonban nem lépnek át egy határon: a múlt, a halott, a már nem aktuális, a jellé merevedett történet keretein.

Az eleven, a most ható, az örök cselekvő mostanáig kibújt megfigyelésünk fókuszából. Pedig állandó "párbeszédet" folytatunk a szellemvilággal. Pontosabban: váratlan és meglepő gondolatainkra rácsodálkozván tetten érjük időnként a születés örök pillanatát. Nincs kétség, mi is beszéljük és értjük ezt a "nyelvet". Élet és gondolat áramlik-iramlik bennünk. Meg kell hát próbálnunk kiterjeszteni figyelmünket az élet, az élők birodalmára is.

Hiszen semmi sem közömbös számunkra. Minden akarás bennünket is érint, minden megnyilvánulás megnyilvánulást hoz felszínre, minden lépés lépést von maga után - akár tudunk róla, akár nem. Színt vallunk minden pillanatban - egy folyton cselekvő világ késztet erre.

Tudjuk-e, válaszunkkal vagy hallgatásunkkal kit és mit támogatunk, mit állítunk hovatartozásunkról?

Identitás-küzdelem folyik, nincs felmentés, nincs kibúvó. Elszenvedők vagy résztvevők akarunk-e lenni - rajtunk áll.

Lapzártánk után érkezett a hír az Amerikai Egyesült Államokban történt terrorcselekmény-sorozatról. A Szabad Gondolat mostani és előző számaiban már közöltünk írásokat, amelyek Európa kulturális, politikai és szociális megformálásának lehetőségeit világítják meg. Ezen cikkek megdöbbentő módon vetítik előre a történteket. A Word Trade Center épületének élőben közvetített megtámadása csak megerősíti sorozatunk aktualitását: a felvetett kérdések ma nem megkerülhetőek.

Amerika és Ázsia között világméretű konfrontáció keletkezett a II. világháborút követő időszakban. A század végére Euro-Amerika és Euro-Ázsia között szakadék tátong.

Ma a legfontosabb kérdés: képes-e Európa egyensúlyt teremteni a két világpolaritás között?

Ősz van, Mihály ünnepe. Át kell hatolnunk a belső és külső sötétségen, hogy a szellemi erejét felvegyük az akarati erőkbe.

Antropozófia

A Magyar Antropozófiai Társaság június 20-i és 29-i programjának témája az antropozófiai társaság története és jelenlegi helyzete volt. Az első alkalommal Johannes Zwiauer úr, az osztrák antropozófiai társaság főtitkára tartott kitűnő előadást, melyet Fehéregyházi Eva fordított magyarra. Zwiauer úr mintegy másfél órán keresztül nagy átfogó összefüggésekben beszélt a társaság történetéről úgy, hogy Ita Wegman szerepét és működését helyezte a középpontba. A hallgatóság korrekt, tárgyszerű képet alkothatott a társaság történetének néhány kiemelkedően fontos eseményéről, valamint prominens személyekről.

Ezzel homlokegyenest ellentétben, a 29-én a társaság jelenlegi helyzetéről folytatott beszélgetés zavaros és emócióktól túlfűtött volt, a résztvevők teljes tájékozatlanságának benyomását keltette. Mintha a jelenlévők - és nem csak a fiatal, de az idős antropozófusok is - totálisan tájékozatlanok lennének, mintha a társaság biográfiáját egyáltalán nem ismernék; mintha nem is csak ismerethiányról, hanem súlyos amnéziáról lenne szó.

Thomas Meyer "Europäer"-ben megjelent, az antropozófiai mozgalom sorsával foglalkozó írásának közlésével (Fordította: Kádas Katalin) a szellemi emlékezés és a jelenlét-tudat felébredését szeretnénk elősegíteni.

Szerkesztőség

Thomas Meyer

Az antropozófiai mozgalom sorsa és a világeseményekre gyakorolt hatása

Az 1841 - 1869 - 19o2 - 1917 - 1935 - 1968 - 2001/02 évek szimptomatológiai vizsgálata

1. Két történelmi alaptörvény megfogalmazása 1917-ben

Rudolf Steiner felfedezett bizonyos alaptörvényeket, amelyek lehetővé teszik történelmi események spirituális tényeket és szempontokat is magukba foglaló szimptomatológiai vizsgálatát. Ezek az alaptörvények szellemtudományi értelemben a történelem szimptomatológiai vizsgálatának az abc-jéhez tartoznak. 1917-ben Steiner két ilyen alaptörvényre hívta fel a figyelmet. Az egyik az, hogy bizonyos történelmi események tükröződnek egy későbbi időpontban, mely időpontot a "tükrözési évtől" ugyanannyi idő választja el, mint az eredeti eseményt. A másik a történelmi impulzusok 33, illetve 66 év utáni újjáéledésének törvénye, amire George Adams cikke is utal és amivel a továbbiakban még foglalkozunk.

2. Az 1917-es esztendő kézjegye

Az első törvényt Steiner nyomban ugyanazon év, tehát 1917 eseményeinek vizsgálatánál alkalmazta, mely évben a törvényt először megfogalmazta.

Az 1917-es évet három világtörténelmi impulzus határozza meg: az USA belép a világháborúba és ezzel felemelkedik a XX. század világhatalmává; Oroszországban megdöntik a cári rendszert és berendezkedik a bolsevizmus; és végül megszületik a szociális szervezet hármas tagozódásának eszméje mint sajátosan közép-európai hozzájárulás egy új világrend kialakításához. Közismert, hogy e három impulzusból kettő a történelem színpadának előterébe lépett; a harmadik mindmáig oly kevéssé tudott érvényesülni, hogy az emberiség nagy része még csak tudomást sem szerzett a létezéséről, viszonylag kevesen ismerik ugyan, de saját hatáskörükön túlmenően nem voltak képesek kiterjeszteni, míg az emberiségnek egy még kisebb része - elsősorban egy tőkeorientált anglo-amerikai hatalmi elit - bár ismeri ezt az impulzust, minden lehető eszközzel megpróbálja megakadályozni, hogy közismertté váljon.

Elméletileg bármely korábbi évet használhatnánk tükrözési tengelyként, hogy megtaláljuk a megfelelő kiindulási évet. Ám kézenfekvő, hogy egy ilyen vizsgálódás annál gyümölcsözőbb lesz, minél komplexebb, telítettebb maga a tükrözési év.

3. Mi tükröződött az 1917-es esztendőben?

Példaként elvégzett vizsgálatában, a tükrözési törvény jelentőségének szemléltetéseként Steiner 1917 tükrözési éveként 1879-et használja és ily módon jut el az 184l-es esztendőhöz. 1879-ben, a tükrözési évben történik a legfontosabb esemény - kétségtelenül nem a fizikai színtéren - az újabb emberiség számára: a Michaelnek nevezett lény/angyal vezetésével bizonyos, az ember individualizálódását és spiritualizálódását elősegítő szellemi lények győzelme egyfajta más, arimáni szellemi lények fölött, akik/amelyek/ az emberek szabad, individuális szellemiség felé haladását gátolják és többek között a kollektív, nemzeti és faji jegyek túlhangsúlyozását inspirálják. Ez az 1879-ben az említett eredménnyel záruló szellemi harc 1841-ben kezdődött. 1917-ben jelenik meg, földiszellemi eseményekbe kivetítve, ennek a hatalmas küzdelemnek a tükörképe. Nem csoda tehát, hogy 1917-ben olyan események történnek, melyek mindkét szellemi birodalomnak és célkitűzéseiknek többé-kevésbé tisztán látható vonásait hordozzák.

Szembetűnő viszont és az egész XX. század sorsának megértésénél tanulságos, hogy ezen 1917-es impulzusok közül csak egy tükröz michaeli intenciókat: a hármas tagozódás egészen fiatal és valóban új impulzusa. Ezt a két másik impulzus eleinte eltakarja, majdhogynem agyonzúzza. Mind az amerikanizmus, mind a bolsevizmus az 1879-ben a spirituális világban legyőzött szellemiség /az anti-Michael-lény/ vonásait viselik, amely azonban most, a szellem területén elszenvedett veresége után annál inkább próbált a földi történésekbe beavatkozni. Világtörténelmi szükségszerűségből mind a bolsevizmus, mind az amerikanizmus gátló impulzus az ember szabad, önálló individuummá fejlődésének útján, amire végső soron kizárólag építhető fel egy emberhez méltó együttélés. Egy ilyen jellegű időszemlélet megmutathatja, hogy az 1917-es év annyiban volt az első világháború csúcspontja, amennyiben az említett harc élesen meginduló kezdetét tükrözi.*

4. A történelmi események 33 éves körforgási ideje

Nézzük most a történelmi vizsgálódás második alaptörvényét: a történelmi események 33 éves körforgási idejének törvényét. Ez a törvény azt mondja, hogy egy történelmi tényegyüttes, egy történelmi impulzus és az ezt létrehozó erőstruktúra 33 év múltán egyfajta feltámadáson/újjáéledésen megy keresztül. Steiner egy "karácsonyi évről" és egy 33 évvel később elkövetkező "húsvéti évről" beszél, ahogyan azt ebben a számban George Adams-Kaufmann tanulmánya leírja. Beszélhetnénk egy vetőmag- és egy gyümölcs-eseményről is. Miközben a gyümölcs-eseményben lehet, hogy ismét benne rejlik a következő húsvéti év többé vagy kevésbé életerős magja. Újabb 33 év után kerül sor az eredeti impulzus második feltámadására, 100 Erre a törvényre is 1917-ben hívta fel először a figyelmet Rudolf Steiner, dec. 23-án, Baselben.

1917 után 33 évvel kitör a koreai háború, amely a világ 1917-ben érvénybe lépő, orosz és amerikai befolyási szférára történő bipoláris felosztását megerősíti és kiterjeszti a Távol-Keletig, ahol először kerül sor a két szuperhatalom között közvetlen katonai konfrontációra; Európában a koreai háború többek között Nyugat-Németországnak az amerikai befolyásolási szférába való végleges bevonását eredményezi.

Steiner említett, 1917 decemberében tartott karácsonyi előadásának egy központi gondolatára vonatkozóan is alkalmazható a 33 év törvénye: Steiner az előadásban megvilágítja a "conceptio immaculata", a szeplőtelen fogantatás sűrűn elfátyolozott titkát. Pontosan 33 évvel később, 195o-ben a katolikus egyház kihirdet egy új Mária-dogmát, Mária testi mennybemenetelének dogmáját. Ez a dogma jelenti a katolikus egyház következő évtizedekben folytatott, erőteljesen máriai, azaz a vallásos érzületet materializáló és egyben hangsúlyozó Európa-politikájának a kezdetét - a kék alapon 12 sárga csillag szimbóluma János Apokalipszisének apokaliptikus Szűz Máriájára vonatkozik és egy Mária-ünnepen hoztak döntést róla /1954.dec.8./.

1982-től, Ronald Reagan és II. János Pál egy félhivatalos megbeszélését követően /1982.június/, amerikai és vatikáni kezdeményezésre az addig fennálló kelet-nyugat ellentétet fokozatosan ismét leépítették. II. János Pál ebben a lengyel Szolidáris-mozgalomra, valamint a hazájában rendkívül erős Mária-kultuszra támaszkodhatott. Ezzel párhuzamosan 1983-ban és 1984-ben veszélyes csúcspontot ért el a Reagan által kierőszakolt atomfegyverkezési harc.

5. "Egész Németország 1968-ról beszél"*
(*Cím a Süddeutsche Zeitung-ból)

Ha a jelenlegi 200l-es évből 33 évet visszafelé megyünk, akkor az 1968-as évbe érkezünk. Azok közül, akik a történelem vizsgálatának második vázolt alaptörvényét ismerik, senki sem fog csodálkozni, hogy épp ebben az évben számos eszmefuttatás születik a 68-as mozgalomról, annak vágyairól, céljairól és zűrzavaráról. Pontosan ebben a történelmileg esedékes időpontban egy regény is megjelent a Hanser Kiadónál Andreas Baaderről és Gudrun Ensslinről /Leander Scholz: Das Rosenfest/. Egy egykori 68-asnak, akiből sajátos metamorfózissal a NATO-bombákra igent mondó jelenlegi német külügyminiszter válhatott, Ulrike Meinhof egyik lányának egy kijelentése miatt nyilvános meghallgatáson kell bizonyos "forradalmi" akciókban betöltött szerepéről vallva igazolnia magát. Prágában a Prágai Tavasz visszhangja erősödött fel; kétségtelenül úgy tűnik, hogy ez az államilag meghatározott média-szerkezet elleni tiltakozási viharokra korlátozódik. A nemzetközi polgári szerveződések számos aktivitásából, így például a globalizáció elitjének Seattle-ben és Davosban végzett munkája elleni tüntetésekből is kihallható a 68-as impulzusok visszhangja.

Vessünk ezen a helyen egy közelebbi pillantást ennek a 68-as időnek, aminek az impulzusait ma meglepő történelmi pontossággal újból elemzik, az egyik legjellegzetesebb képviselőjére, Rudi Dutschke-ra.

6. Rudi Dutschke és a 68-as mozgalom Németországban

Az akkor 27 éves Dutschke-nak 1967 őszén volt egy legendássá vált tv-interjúja Günter Gaus-szal. Ennek az interjúnak szimptomatikus jelentősége van és bepillantást enged a 68-as mozgalom valódi lelkébe.

A fennálló parlamenti rendszert Dutschke használhatatlannak tartja és "új tagozódási struktúrákról" beszél, amelyeket ki kellene fejleszteni és amelyeknek egy "hosszadalmas átalakulási folyamatban mint a tudatosodás folyamatában" kellene megvalósulniuk. Ezeknek az új "tagozódási struktúráknak" meg kell akadályozniuk, hogy kis hatalmi elitek manipulálják a tömegeket. Dutschke egy "intézményeken át vezető hosszú menetelésről" beszél és ezt alapvetően békés folyamatként képzeli el. Képesnek tartja az embert arra, hogy individuális és szociális sorsát szabadon alakítsa. Ehhez azonban fel kell szabadítani bizonyos "elnyomott képességeket", mégpedig: "A kölcsönös segítség képességeit, az embernek azt a képességét, hogy értelmét ésszé alakítsa és megértse a társadalmat, amelyben él, és ne hagyja, hogy ez a társadalom manipulálja."

"Az egész világ társadalmi tényeiről akciókkal egybekötött tájékoztatást" követel. Elvárja az "információk módszeres visszatartásának" megszüntetését a manipulált médiákban. Követel egy "nemzetközi világpiacot, a- mely nem dönti az emberiség egyik felét még nagyobb nyomorba azért, hogy tovább termelődjenek a konfliktusok". Beszél a "nemzetállamról mint akadályról, amelyet még nem győztek le". Aztán arról a célról beszél, hogy egy "szabad társadalmat" kell alapítani, és hangsúlyozza: "Az emberek akaratán múlik, hogy erre képesek legyenek és ha nem vagyunk rá képesek, akkor elvesztettünk egy történelmi periódust. Az alternatíva esetleg a barbárság!"

Dutschke a saját tudatalkotó munkáját egyfajta küldetésnek tekinti, a többséget kell "tanítania" azért, hogy gátat lehessen vetni a gazdasági csoda lefutása után új jobboldali erők megerősödése veszélyének.

Németország külpolitikájára vonatkozóan azt mondja: "Azt kiáltjuk: 'Kifelé a NATO-ból', azért, hogy megakadályozzuk, hogy belemenjünk ebbe az acélfürdőbe." Éles látással előre megsejti: "Egyszer pácban lesz az NSZK, ha továbbra is a politikai uralom döntő elemeként értelmezi a NATO-t."

A dél-amerikai folyamatokkal kapcsolatban Dutschke "keresztények és marxisták" egységéről beszél: a kolumbiai páter ugyanazokért a célokért harcol, mint a forradalmi marxista. Ám maga Dutschke sem rabja semmiképp sem a merev, marxista osztályharc-elméletnek:

"Nem csak a harc történelmi törvénye létezik, de talán a kölcsönös segítségnek és szolidaritásnak is van egy történelmi törvénye. És ennek a törvénynek a reális valósággá tétele, hogy az emberek tényleg testvérként éljenek egymással, azt hiszem, fontos hajtóereje a cselekedeteimnek", mondja vallomásszerűen.

"Egy olyan világot tudunk teremteni", fogalmazza meg Dutschke fiatal emberek millióinak szabadságérzetét, "amilyet még soha nem látott a világ, egy olyan világot, amelyik azzal jeleskedik, hogy nem ismeri többé a háborút, hogy nincs már benne éhség, mégpedig sehol sem. Ez a mi történelmi esélyünk."

7. Rudi Dutschke-től Joschka Fischer-ig

Milyen valóság lett ebből a "történelmi esélyből" ? Semmi sem ad világosabb választ erre a kérdésre, mint Fischer német külügyminiszter legfontosabb 1999-es hivatalos cselekedete: ezt a beszédet kerek 33 évvel követően Fischer elrendelte, hogy US-konform német bombázók repüljenek egy NATO végrehajtó kommandóban Szerbia ellen. Az egykori 68-as eközben a médiák előtt demonstrálta amerikai hivatali kollégájával, Albrighttal való nagy egyetértését és készségesen hagyta, hogy az arcon csókolja. Példa értékű, ahogyan az egyik legmagasabb állami hivatal elérésével Fischer a maga "intézményeken át vezető hosszú menetelése" során nyomtalanul elvesztette a legmélyebb 68-as impulzusokat /hasonló állapítható meg Vaclav Havelnél is/. S a bejárt politikai folyosó végére megérkezett egy, a nyugati hatalmi érdekekhez tökéletesen alkalmazkodott, hogy azt ne mondjuk, függő külügyminiszter /és egy hasonlóképp alkalmazkodott cseh államelnök/. Mi különbözteti meg Fischert annak a hatalmi elitnek a tagjaitól, akiknek a cselekedeteiről Dutschke igyekezett polgártársait tudatosításuk révén felvilágosítani? A legkeserűbb irónia: egy egykori 68-as pontosan abba az "acélfürdőbe" vezeti Németországot, amitől azt Dutschke egyszer s mindenkorra meg akarta kímélni.

Dutschke beszédében érezhető valami a valódi és erőteljes indulásnak abból a hangulatából, ami benne volt az egész 68-as mozgalomban, Prágától Párizsig - ahol felhangzott a szép kiáltás: "L'imagination au pouvoir!". De mi az, ami miatt ez a makkegészséges igényekből kinőtt mozgalom néhány éven belül a dogmatikus marxizmusba, a freudizmusba, a drogokba vagy a féktelen terrorizmusba torkollt és így tulajdonképpeni magjában teljesen elpusztult?

8. A 68-as mozgalom spirituális deficitje

Rudi Dutschke-t már 1968 áprilisában - tehát a látványos májusi zavargások előtt - meglőtték, és 1979 karácsonyán belehalt ennek a merényletnek a késői következményeibe. Dutschke személyes tragédiája mellett, van ebben valami példázatszerű az egész 68-as mozgalmat nézve. Ezt a mozgalmat kezdettől fogva gyengítette valami, hiányzott belőle valami. Hiányzott belőle a világ minden ideológián túlmenő konkrét-szellemi felfogása. Nem tudta, hogy azoknak a szociális tagozódási struktúráknak, amelyeket Dutschke keresett, a szociális organizmus hármas tagozódásához kellene vezetniük. A 68-as mozgalom lelkéből hiányzott az az elevenen tartott tudás, mely szerint létezik a lehetősége egy ilyen reális szellem-felismerésből eredő szociális újjáalakításnak. Hiányzott a járható hídverés Rudolf Steiner legfontosabb 1917-es gondolataihoz: testvériség a világgazdaságban, az egyén szabadsága a kulturális és szellemi életen belül, egyenlőség egy jogállami forma keretei között. Léteztek ugyan egyes szép, emberi kapcsolatok és érintkezési pontok egyrészt az antropozófiai beállítottságú Renate Riemeck történész és Ulrike Meinhof, másrészt Peter Schilinski, a hármas tagozódás enthuziasztikus híve és Rudi Dutschke között - ám egy valóban gyújtó hatású szellemi szikra nem pattant át közöttük.6

A marxi vagy lenini szociális-forradalmi eszmék irányába történt tájékozódás meddőnek és használhatatlannak bizonyult. A mozgalom ketté ágazott: egy része elment a terrorisztikus radikalizálódás felé /Baader-Meinhof csoport/, a békeszeretőbb lelkek pedig a pszichoanalízisbe, a hippi-mozgalomba és a drogok világába sodródtak.

Tehát a 68-as mozgalom első szakaszát egy csodálatos, nagyszerű induló hangulat jellemezte. De nem állt rendelkezésére egy használható iránytű. Kezdettől emiatt volt ez a mozgalom sérülékeny és félrevezethető. Bizonyos értelemben lélek volt lelkesedéssel telve, ám reális szellem nélkül, mert a szellemből csak az ideológia hideg árnyékát találta meg.

így nézve, a 68-as mozgalom nem azért futott zátonyra, mintha kezdettől fogva destruktív elemek határozták volna meg, hanem mert nem rendelkezett a szükséges szellemi tájékozódással. Ez a tájékozódás abból a szellemi áramlatból jöhetett volna, amely 66 évvel korábban Rudolf Steiner révén inaugurálódott, aki 19o2 októberében a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkáraként kezdett tevékenykedni. Mi akadálya volt annak, hogy eljusson a 68-as mozgalomba a hatása?

9. 1968 deficitje és az Antropozófiai Társaság szétszakadása 1935 tavaszán

Inaugurálódása után 33 évvel és 33 évvel 1968 előtt sor került az antropozófiai szellemi áramlat történetének legnagyobb hajótörésére: az Antropozófiai Társaság tagjainak többsége 1935. április 14-i közgyűlésén kizárt soraiból egy viszonylagos kisebbséget, azon belül válogatás nélkül az angol és "holland országos társaságot. Éppen ezen kizártak között voltak Steiner legtehetségesebb tanítványai, valóban világraszóló jelentőségű emberek: az orvos Ita Wegman, a csillagász Elisabeth Vreede, a matematikus George Adams-Kaufmann, a World Power Conference-t megalapító D.N. Dunlop, az olvasóink által ugyancsak jól ismert zseniális orvos és történész Eugen Kolisko, Jürgen von Grone /Helmuth és Eilza von Moltke lovagias védője/, az orvos Willem Zcylmans van Emmichoven, valamint a kiadó Pieter de Haan.

Éppen e kizárt személyek körében élt nagyon erőteljesen annak tudata, hogy milyen jelentőségük van az antropozófiai impulzusoknak a világ általános folyására és így annak tudata is, hogy a belső szétszakadási folyamatok milyen károsan hatnak a kor nagy eseményeinek lefolyására.

Ludwig Polzer-Hoditz, akinek a közvetítésével 1917-ben az utolsó osztrák császárhoz eljutott egy memorandum a hármas tagozódásról, 1935 januárjában írt Masaryk cseh elnökhöz egy memorandumot, amelyben észrevehetők a Prágai Tavasz bizonyos csírái.

Az Antropozófiai Társaságon belül fenyegető fejleményekre való tekintettel Polzer - jelentős éjszakai élmények alapján - a világ iránti felelősségtől vezérelve hivatottnak érezte magát arra, hogy beavatkozzon a társaság viszályába: 1935-ben Dornachban az AAG húsvéti közgyűlésén tartott egy beszédet, annak reményében, hogy a tervezett kizárásokat az utolsó pillanatban még megakadályozhatja . Beszéde hatástalan maradt.

Elisabeth Vreede beszámol róla, hogy ő is tartott a várható kizárásoknak a korszak sorsára gyakorolt káros hatásaitól.

Ita Wegman már 1932-ben ezt mondta Werner Pache gyógypedagógusnak a már akkor fenyegető kizárásokról: "Mindaddig úgy dolgozni a Goetheanumért, mintha ezek [a kizárások] nem történhetnének meg; amíg lehet, segíteni egy olyan értelmű döntéshozatalt, hogy dr [Vreede] asszony és mi a Goetheanumban maradunk. Ha ez nem sikerül, Hitler hatalomra fog kerülni." Alig egy esztendővel ez után a "Führer" magához ragadta a szakadékba vezető hatalmat. így beszélt egy olyan személyiség, a - ki az akkori Antropozófiai Társaságon belüli eseményeket a világ iránti felelősségtől vezérelve komolyan vette.

1935-ben, az elő-Michael-időben hozták meg az anti-Michael szellemek által inspirált nürnbergi "fajvédő törvényeket"- merő kicsúfolásaként a valódi Michael-im- pulzusoknak, amelyek az egyént a népi és faji burokból egyre inkább ki akarják szabadítani.

1935. november l-jén Németországban betiltották az Antropozófiai Társaságot.

Ludwig Polzer-Hoditz ezt írta erről kiadatlan visszaemlékezéseiben: "1935 végén Németországban várható volt, hogy a kormány feloszlatja és betiltja az Antropozófiai Társaságot. Súlyos, kultúra nélküli idők előhírnöke volt ez. De ezt a betiltást a Goetheanum immár csak három tagú vezetésének a hozzáállása is előmozdította. Steiner doktor úr már 1924-ben előre megmondta nekünk, hogy ilyen hivatali intézkedések várhatók, ha nem sikerül tágabb köröket megnyernünk és saját magunkat egységesebben konszolidálnunk. - Amikor halálán volt, tudta, hogy első kísérlete az évszázad végéig még egyszer elszenved egy félbeszakítást. Tanítványainak még egyszer keresztül kell menniük a szellemi világon, míg annyira megerősödnek, hogy az évszázad végén és a következő század elején döntően hozzájárulhassanak egy olyan új spirituális kultúra kimunkálásához, amely nélkül az emberiségnek a már kezdődő barbárságba kellene hanyatlania."

Hasonló érzések töltötték el visszapillantva Monica von Miltitz Novalis-kutatót, amikor 1968-ban ezt írta barátainak: "Beszámolómat az 1935-ös közgyűléssel kell kezdenem, életem egyik legkeservesebb élményével. Nem csak az ezoterikus vezetőség két, dr. Steiner által kiválasztott tagját zárták ki, dr. Wegman és dr. Vreede asszonyt és a közgyűlés következtében 4o főt dr Steiner legközelebbi barátai közül, a hűségesek leghűségesebbjeit: csak később vált számomra világossá,hogy ez a közgyűlés 33 évvel az után történt, hogy dr Steiner megkezdte antropozófiai tevékenységét. Hiszen ő figyelmeztetett arra, hogy a 33 éves ciklus jelentős, mivel ezalatt kibontakozhat egy impulzus. De ez a ciklus ítélkezhet is, bíróságként is hathat. És az ítélet így hangzik: " Nem éltetek azzal, amit adtam nektek." Egy régi tag a gyűlés végén felállt és így szólt: 'Ami itt történt, annak súlyos következményei lesznek a külvilágban.1 Ennek az évnek az őszén betiltották az Antropozófiai Társaságot. Kívülről nézve ennek természetesen semmi köze sem volt ehhez a közgyűléshez, de a magasabb okozatiságban talán mégis."

Ilyen véleménnyel voltak és így éreztek azok az emberek, akiket a kizárások közvetlenül érintettek vagy akiknek azokat fájdalomtól telve, tehetetlen szemlélőként át kellett élniük.

Ahhoz lehetne hasonlítani az 1935-ös kizárásokat, mintha egy parciálisan beteg szervezet úgy akarna "meggyógyulni", hogy tökéletesen ép tagjait amputálja.

A kizárt személyek közül sokan a kizárások után viszonylag hamar meghaltak: D.N. Dunlop még 1935 tavaszán, Ita Wegman és Vreede 1943-ban. Polzer-Hoditz, aki 1936. május 3o-án D.N. Dunlop halála napján kilépett az AAG-ből, 1945. októberében hunyt el.

1935-ben az Antropozófiai Társaság bizonyos értelemben a legtettrekészebb, legegészségesebb tagjaitól fosztotta meg magát. Az önteltség mozdíthatatlanságába merevedett. Nem tudta többé az antropozófiát világfiként és bátran kivinni a világba. Ott pedig 1968-ban hiányzott. Ahelyett, hogy Steiner művét a világ számára megfelelő formában a lehető leggyorsabban hozzáférhetővé tették volna, megindult /Steiner halála után nem sokkal / egy hosszadalmas, évtizedekig elhúzódó belső viszály a Steiner hagyatékával kapcsolatos jogok körül, úgy hogy az összkiadásnak csak 1961-ben lehetett nekikezdeni Ezáltal a terjedelmes életmű közzététele évtizedeket késett. Mindenek előtt az átfogó tájékozódást kereső 68-asoknak hiányoztak - Dutschke "az egész világ társadalmi tényeiről" követelt tájékoztatást - Steiner gondolatai a nyugati politikáról és annak okkult-spirituális hátteréről, ahogyan azokat először részletesen a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen"-ben /Kortörténeti vizsgálódások/ kifejtette. 1966- ban megtörtént ugyan ezek első kiadása egy tétova előszóval, de az antropozófiai mozgalomban alig figyeltek fel rájuk. Ezért nem is sugározhatott belőlük semmilyen útmutatás a 68-as mozgalom induló szakaszába. Az USA politikájával szembeni kritikus idegenkedés a 68-as mozgalom számos vezető képviselőjénél elakadt az intellektuális vagy az emocionális szférában; a nyugati politika okkult-politikai hátterének döntő perspektívája hiányzott. így a politikai cselekvéshez szellemi tájékozódás nélkül maradt 68-as mozgalom nem tudta feltartóztatni a további barbárságba való hanyatlást. Élete csak egy rövid álom volt egy szép és humánusabb jövőről, de ez az álom hamarosan kábítószeres illúziókban foszlott szét, terrorakciókban robbant fel vagy az állami restauráció temette maga alá.

10. Az 1935-ös év; 1902 és 1869 impulzusai

De mi állt szellemileg az 1935-ös év kettős katasztrófája mögött, mely egyrészt a teljes antropozófiai életet megbénította, másrészt a fajvédő törvényekkel Németországban a zsidók módszeres megsemmisítésének kezdetét jelentette? 1935-ben két különböző erőáramlat harcolt a külső események alakításáért. Az individuális emberek többé-kevésbé szabad impulzusai ezekbe áramlottak bele.

Az egyik áramlat Rudolf Steiner nyilvános tevékenységének 19o2-es kezdetével függ össze. Steiner újból fel akarta ébreszteni az emberi lélek számára szellemisége elveszített tudatát. Ha 1935-re legalább az Antropozófiai Társaságon belül kibontakozott volna 19o2 impulzusa, akkor nem támadhatott volna szakadék a vezetőség és a társaság között. De az 1935-ös évben benne rejlett 1869 erőimpulzusa is. Mégpedig kétféleképpen: egyszer a 33 éves ritmuson belül /2X33 év/; de aztán a tükrözés törvénye szerint is, úgy, hogy 19o2 tükörévként hat 1869 és 1935 között. 1869. december 8-dikán IX. Piusz megnyitotta azt a vatikáni zsinatot, amely a pápa "csal- hatatlanságának" szentségtörő kihirdetésével ért véget. Ez a zsinat volt az egyház nagy védőbástyája azzal az etikai és megismerés jellegű valódi individualizmussal szemben, amelynek különösen 1879 után az lett volna a rendeltetése, hogy korszerű és általános tudatformává váljon.

Ludwig Polzer-Hoditz volt az, aki az 1935-ös antropozófus katasztrófát 1869-cel összefüggésbe hozta. Megállapította, hogy azoknak a püspököknek a szavazása, akik ezzel a zsinati tervvel /mely az igazság szellemét gúnyosan kikacagja/ egyetértettek, hasonló módon folyt le, mint az 1935-ös dornachi kizárások támogatóié. Mivel 1869 impulzusai nem csak a 33 éves ritmus törvénye szerint, hanem 19o2 vonatkozásában a tükrözés alapján is hatottak, az AAG-n belül fokozódó széthúzásnak köszönhetően Steiner halála után 1935-ben erejük szerint diadalmaskodhattak 19o2 igazi spirituális individualizmus- és szociális impulzusai fölött.

Ez a két, egymással küzdő erőáramlat mintegy gyűjtőmedencére talált az Antropozófiai Társaság két frakciójában: ha valaki akár csak futólag is megnézi az 1934/35-ös évek megnyilatkozásait, leveleit és írásait, hamar fel fogja ismerni, hogy melyik oldalon fújt a szellemi szabadság erősebb szele. Ennek a szélnek, mint már említettük, az egész társaságban fújnia kellett volna azért, hogy 1968-ban homogén, tényalkotó erőként lehessen jelen.

11. Az 1935 ls 1869 impulzusainak mai utóhatása

A 33 éves ritmusnak megfelelően a jelenlegi évben az 1968-as év mögött szintén újból hatékony az 1935-ös év, ha egy kicsit gyengébben is; ám amennyiben 1935-öt a jelen tükrözési éveként használjuk, akkor a 2ool-es évben az 1869/7o-es évek impulzusainak újjáéledésével is dolgunk van.

Ez utóbbinak egy tünetét láthatjuk abban, hogy a jelenlegi pápa tavaly boldoggá avatta azt a IX. Piuszt, aki a csalhatatlansági dogmát 187o nyarán hosszas küzdelem után végül be tudta iktatni. Ugyancsak tavaly tette közzé a vallástani kongregáció a "Dominus Jesus" nyilatkozatot, amelyben egy "pluralista teológiát elutasítanak és a katolikus utat az egész emberiség üdvözülése egyetlen forrásának nevezik" /NZZ, 2ooo.márc.8./. De 1869/7o csalhatatlansági szellemének a jelenlegi szellemi életben való újjáéledése nemcsak ebben a közvetlen formában kell, hogy visszatükröződjön: a katolikus szellemi áramlat határain messze túlmenően a "political correctness" minden fajtájának új ösztönzőerőt adhatna. Mivel a "political correctness" olyasmi, mint a csalhatatlansági dogma világivá és névtelenné tett formája; alapjában ugyanahhoz a tekintélytisztelethez fordul, mint amaz. Eközben, hátterében az 1935-ös "fajvédő törvényekkel", a köztudatban megpróbálhatna érvényesülni - mint politikailag egyedül "korrekt" - a következő, helyenként itt- ott már kirajzolódó "tudományos" dogma: fajokról beszélni tudománytalan, mivel az emberi genomban semmiből sem lehet speciális faji különbségekre következtetni. Ugyanakkor járványszerűen elterjedhetne az örökletes emberi szubsztanciával való meggondolatlan, profitorientált foglalatosság. Az a veszély fenyeget, hogy a nemzetiszocialisták tenyésztési kísérletei egy általános embertenyésztő ipar kulisszáivá válnak.

Végül - és ez egy reményteljes kilátás - a 2ool-es évben újjászülethetnek a 68-as impulzusok, aminek a különböző környezetvédő-, béke- és polgári mozgalmak egész Földünkön fokozódó aktivitása csak az előhírnöke.

Tehát a fejtegetéseink kezdetén ismertetett két történelmi alaptörvénynek megfelelően ebben az évben két újjászületési /1968 és 1935/ és egy tükröződési /1869 - 1935 - 2ool/ impulzussal van dolgunk, és úgy tűnik, hogy az 1935-ös év antagonisztikus impulzusainak - mely évben a két törvényszerűség bizonyos mértékig keresztezi egymást - nem lesz csekélyebb jelentőségük, mint 1968 impulzusainak.

12. Hol tart a mai Antropozófiai Társaság?

Nos, hol tart az antropozófiai mozgalom, í 11. az azt hivatalosan képviselni kívánó Antropozófiai Társaság a felvázolt erőtérben? Mit tettek ennek a társaságnak az irányadó személyiségei, hogy meggyógyítsák ezt a társaságot 1935-ös részleges önamputációjából? Polzer- Hoditz már 1929-ben azt javasolta, hogy az 1923-ban Rudolf Steiner által alapított társaság általános szekcióját'"' haladéktalanul hagyják betöltetlenül - Steiner az ún. Szabad Szellemtudományi Főiskola vezetését, amit míg élt, ő maga gyakorolt, szintén ennek a szekciónak vetette alá -, hogy kifogják a szelet Steiner halála után minden tekintélyelvű, spirituális centralizmus kísértésének a vitorlájából. Kivetették-e a hajóból maradéktalanul az először akkoriban felbukkanó, spirituális utódlási igényekre való hajlamot és a dogmatikus, tekintélyelvű ezoterizmust? Polzer bölcs tanácsát a mai napig figyelmen kívül hagyták. Az Általános Antropozófiai Társaság ebben a tekintetben változatlanul megtartotta azoknak a korábbi személyiségeknek a terméketlen, viszályhoz és szakadáshoz vezető elveit, akik 1935-ben legértékesebb tagjaikat taszították ki a középpontból. Hogyan tudja a társaság ilyen előfeltételek mellett a feltörekvő szabadságimpulzusoknak most, 33 évvel 1968 után azt a támogatást nyújtani, amire az 1935-ös belső szétszakadása következtében akkor nem volt képes?

Hogyan működött az ezredforduló előtti évtizedben az AAG? Különösen az utolsó hét évben olyan impulzusokkal árasztotta el ezt a társaságot a nemrégiben elhunyt első elnöke, amelyeknek sokkal több közük van a római-katolikus gondolkodás- és cselekvésmódhoz - 1869 beállítottságához mint Rudolf Steiner etikai individualizmusához. Ennek a folyóiratnak a korábbi számaiban többször olvashattunk erre példákat.

Az Antropozófiai Társaság csak úgy születhetett volna újjá, ha 1935 fatális hibáit nemcsak retorikusán ismerte volna be, hanem a tettek mezején is levonta volna ezekből a következtetéseket. A legfontosabb következtetés ez lett volna: az Aug.-t végre minden mellébeszélés nélkül egy pusztán ügyintéző szervvé alakítani, mindenféle ezoterikus vezetői igény nélkül. Anélkül a dogmatikus mítosz nélkül, hogy - amint az egyház az összes valaha is hozzá tartozott személyre vonatkozóan ezt igényli - maga mögött tudja az összes elhunyt antropozófust - beleértve azoknak a lelkét is, akiket 1935-ben kidobtak -, de elsősorban Rudolf Steiner individualitását. Ahelyett, hogy ilyen következtetéseket vontak volna le, a Dad Goetheanum c. hetilapban cáfolatlanul azt lehetett állítani az antropozófia lényegéről, hogy "az az óhaja, hogy inkarnálódjon az emberiségben". Ám a lap szerint ez "egy emberben, még egy magas beavatottban sem történhet meg, hanem " /.../ csak egy világszervezetben, ahogyan ez az Általános Antropozófiai Társaság célja." Azt a kísérletet, hogy az antropozófia lényegét ilyen exkluzív módon igénybe vegyék a földi AAG számára, nem lehet levezetni az antropozófiai irányultságú szellemtudomány objektív megértéséből.

Az AAG-n belüli jelenlegi helyzetet talán semmi sem mutatja meg világosabban, mint a mai nemzetközi politika mélyebb megértéséhez is elengedhetetlen kétkötetes Kortörténeti vizsgálódások további sorsa. Hiszen ezekkel az előadásokkal Steiner megteremtette az anglo-amerikai nyugat érdekei által meghatározott nemzetközi politika reális szemléletének az alapját. Megmutatta, hogy a Nyugaton az újkor kezdete óta művelt szabadkőművesség - gyakran a római-katolikus egyház céljaival összeköttetésben - előmozdította a Nyugat hegemóniára való törekvését és sok szempontból volt annak leghasználhatóbb eszköze /és az a mai napig is/. A Kortörténeti vizsgálódások első kötete, amely élesen megvilágítja a balkáni népek lényegét és sorsát, néhány éve elfogyott. A második kötet első angol nyelvű kiadását egy olyan "antropozófiai" előszó vezeti be, amely arra szolgáltat bizonyítékot, hogy Rudolf Steinernek ezeket a legmélyebbre hatoló vizsgálódásait még az antropozófusok sem veszik komolyan. Ennek az előszónak a német változata a Das Goetheanum c. hetilapnak a vezetőség által szerkesztett részében 1992-ben - tehát a "Schmidt Brabant korszakban" - megjelent. Mindenféle következmény nélkül. Az AAG tagjainak többsége nyilvánvalóan régóta hozzászokott már, hogy a politikában valami igencsak nem-spirituálisat lásson - és azt inkább a kevésbé "szellemi" érdeklődésű emberekre hagyja. A tagság körei több érdeklődéssel fordultak a különféle "misztérium áramlatok", a "karácsonyi gyűlés", a mindenféle "szervezeti szabályok", sőt, újabban a saját "okkult fogságuk" felé, mint hogy megvívják belső küzdelmüket Rudolf Steiner egyik legnagyobb ébresztő impulzusával. Sokatmondó tény ez, amely mellett nem fog figyelmetlenül elmenni az, aki reális képet szeretne alkotni magának az AAG-n belüli helyzetről.

És hogy megemlítsünk még egy utolsó dolgot, aminek szemünkben mindenesetre kiemelkedő jelentősége van: az AAG mértékadó köreibe befészkelte magát az a nézet, miszerint az antropozófia elsősorban világnézet, és csak másodlagos vonatkozásban tudomány /ld. jelen folyóirat februári száma, 14. old./. Hogy hogyan támogatják manapság a külső ellenoldalról is ezt a véleményt, amely Steiner felfogásának homlokegyenest ellentmond, azt a következő cikkben fogjuk kimutatni.

A mai Antropozófiai Társaság ugyan még mindig Általánosnak nevezi magát, de már megszűnt az általános antropozófiai mozgalom - azaz minden, az antropozófia szellemi kincsével magát komoly kapcsolatban tudó ember - számára reprezentatívnak és vonzónak lenni, vagy jobban mondva: nem volt rá képes, hogy 1935 óta valamikor is azzá váljon.

Néhány tényezőt, amelyek ezt az állapotot éppen a legutóbbi időkben a legerősebb mértékben megerősítették, mutasson be a következő cikk.

Jegyzetek

1. Negyedik hatalomként a katolikus egyház jön számításba, amely 1917 augusztusában kibocsátott egy békefelhívást, és ezzel mint békeszerző erősítette tekintélyét. Lásd Renate Riemeck sok szempontból kitűnő művét: Mitteleuropa, Bilanz eines Jahrhunderts, Berlin, 3. kiadás, 1990.
2. Ha az első világháború kezdetet tükrözzük 1879-cn, akkor az 1844-es évbe jutunk, amikor a szellemi harc már teljes erővel folyt. A következő megfeleléseket találjuk tehát: a szellemi harc kezdete /1841 / és a földi harc csúcspontja /1917/ - a földi harc kezdete /1914/ és már teljes erővel folyó szellemi harc /1844/.
3. Összkiadás (GA) 18o
4. Lásd többek között: Der Europäer, 3. évfolyam, 1. szám, 1997 jan. /"Die apokaliptikus Jungfrau und Európa"/.
5. Újra megjelent: Süddeutsche Zeitung, 2ool. jan.27/28.
6. Dutschke/Meinhof és antropozófiai irányultságú személyek kapcsolatairól lásd: Rainer Rappmann /kiadó/ : Denker, Künstler, Revolutionäre - Wangen, 1996. Ez a mű említi Dutschke és Beuys későbbi találkozási pontjait is. Továbbá: Renate Riemeck: Ich bin ein Mensch für mich - Stuttgart, 1992.
7. A kizárások néhány ezer tagot érintettek. Az Antropozófiai Társaság történetének ehhez a fejezetéhez lásd többek között: Emánuel Zeylmans van Emichoven: Wer war Ita Wegman - Dornach, 2. kiadás, 2ooo - különösen a 3. kötetet, amely tartalmazza azt a Denkschrift-et /Emlékirat/, amellyel 1935-ben a kizárások ellen keltettek hangulatot; Th. Meyer: D.N. Dunlop - Ein Zeit- und Lebensbild; Elisabeth Vreedc/H. Meyer: Die Bodhisattvafrage - Basel, 1989; Th. Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz - Ein Europäer - Basel 1994 - ahol Polzernek a dornachi közgyűlésen 1935-ben tartott beszéde is megjelent.
8. Werner Pache naplófeljegyzése 1932. jan. 1-ről. Lásd még: Th. Meyer: "Vom Fortwirkenden der Weihnachtstagung " - Werner Pache und Ita Wegman - megjelent a "Zur Anthroposophischen Heilpádagogik und Sozialtherapie" 4. füzetében.
9. "Mein letzter Lebensabschnitt - die Zeit nach dem Tode Dr. Rudolf Steiners 1925" /kiadatlan kézirat/.
10. A hagyaték egy barátoknak készült írásából.
11. Marié Steiner 1948-ban hibának nevezte a kizárásokat; Willem Zeylmans 196o-ban a holland nemzeti társaság tagjainak nagy részével együtt újra belépett az AAG-be. Ezek lettek volna az előfeltételei annak, hogy az AAG-t mint puszta ügyintéző szervezetet újjáalkossák. Ám ezt a lehetőséget a 7o-es években eltékozolták, többek között a Steiner és az AAG mint olyan ezoterikus kapcsolatának a Grosse korszakban kialakuló felfogása és a "karácsonyi gyűlés társaság" miatt - mindkettő túltette magát 1935 kizárási eseményein és ezért valótlanság volt. Az AAG-nak ehhez az "ezoterikus" felfogásához kapcsolódott Schmidt Brabant tevékenysége.
12. Das Goetheanum, 1998. dec. 2o. 37o. old.
13. Zeitgeschichtliche Betrachtungen: első rész /1916. dec. 4-től 31-ig tartott előadások/ - összkiadás 173, második rész /1917. jan. 1-től 3o-ig tartott előadások/ - összkiadás 174.

(A cikk a "Der Europäer" 5. évf. 6., 2001. áprilisi számában jelent meg. Fordította Kádas Katalin.)

^ugrás az oldal tetejére

Tóth Z. Csaba

Michael kardja és a lélek mérlege

Kell egy csapat, egy szellemi közösség. Egy csoport akkor válik igazi közösséggé, ha tagjai valóban a szellemi megismerés útját járják. Ekkor képesek leszünk kilépni magunkból és találkozni fogunk. Egy út ez, amely Michaelhez, a jelen és eljövendő korszak szelleméhez vezet, mert ezen az úton, az önmagunkból való kilépésben meghaladhatjuk a saját alsóbb, "kész", meghatározott, elkülönült természetünket, és átélhetjük a mindannyiunkat egyesítő, mindannyiunkban csíraszerűen meglévő magasabb szellemi életet, azt, ami fölötte áll minden differenciáltságnak, véleménykülönbségnek, ideológiának, dialektikának, érzelmi, intellektuális szembenállásoknak. Ezért ez a michaeli út egyszersmind szociális út is, mert a lélek megszerzi általa belső egyensúlyát.

Azonban érezzük, hogy ezen az úton fájdalmas dolgok adódnak, mintha tor hatolna át szívünkön: önlegyőzések során át, túl kell jutnunk az érzékek örömén, a test táplálta tűzön. Pontosabban: át kell hatnunk ezeket az örömöket az élő, azaz érzékfeletti megismerés fényével, Michael neutrális fényével. így az érzés melege - túl a "veleszületett" szimpátia ás antipátia, a szubjektív "tetszik" vagy "nem tetszik" előítéleteken - a valódi megismerésből fog származni, annak az életnek a megismeréséből, ami szellemi alapként mindenben benne rejlik. Ha ezt elérjük, abban fogunk élni, ami "fölülről való", nem abban, ami alulról. Ami alul van, azt meg kell váltanunk azzal, ami felülről jön: mindent átfogni képes, michaeli szeretettel, megértéssel, türelemmel. És akkor a Föld TERRA LUCIDA, Fénylő Föld lesz, a Szeretet sugárzóan áttetsző csillaga a szellemi kozmoszban.

Saját "kész", adott belső és külső valóságunkkal egy kegyetlen, kíméletlen, s gyakran ironikus módon kell tudni szembenéznünk. Nem feledkezhetünk meg ezekről a realitásokról, nem menekülhetünk előlük a "mennyek országába" vezető úton. Másképp e realitások nem engednének föl bennünket: megbosszulják "megváltatlanságukat", ha nem alakítjuk át őket a megismerés révén, ha nem szabadítjuk ki, nem emeljük fel szubsztancialitásukat az anyagi világ börtönéből forrásukhoz, a szellemi világhoz. E nélkül a szellemi megismerés nélkül úgy járnánk, mint az egyik japán no-drámában az evezős: egyre csak eveznénk, de nem vennénk észre, hogy a csónakunk ki van kötve a parthoz.

A "sárkány" legyőzésének értelme: át kell hatolnunk a belső és külső sötétségen a szellem michaeli erejével, és nem elmenekülni e sötétség elől egy pszeudo-szellemiség steril illúziójába, egy dialektikus, retorikus vagy mé- diumi okkultizmusba, ami lényegében a régi "farizeizmusnak" egy újramegjelenése; ez egy skrupulózus, pedáns magatartáshoz vezet, életidegenséghez, mizantrópiához, gőghöz, dilettantizmushoz, sznobizmushoz, képmutatáshoz.

Michael fejedelem kardja vagy lándzsája: a kegyetlen nyíltság önmagunkkal szemben, a változás és változtatás bátor akarata, önmagunk és a Föld tökéletesítése érdekében, az "első szeretet" és megismerés jegyében.

El fogjuk ezt érni valaha? Képesek leszünk felébreszteni magunkban a megismerés igazi, kitartó szeretetét, akadálytalanságának vágyát? Képesek leszünk valóban meghallani egymás és saját lelkünk hangjait, egy magasabb valóság már újra meg-megnyilatkozó jeladásait?

Kell egy csapat, és mindezt megpróbálhatjuk. Egy valódi csapat kell, amely tud szárnyalni, vagy - ha kell, - megvallani a bukást, és - ismét felemelkedni! Az emberi együttlétek, a találkozás megvalósulása: ez az élet értelme. Együtt nevetni és sírni, szárnyalni, elégni, felemelkedni és alászállni, újra és újra, együtt és egymásért, a közös célokért. Meg kell nyitni a szívünket, megérteni és elfogadni egymást, különbségeink ellenére, gőg és megalázkodás, félelem és kompenzálások nélkül. És akkor találkozunk, és a kis, személyes, már-már csak pislákoló fényeink új erőre kaphatnak a megtalált közös fényforrás, a Szellemi Naplény, Krisztus segítségével. Christus, amice nostri, fac cor nostrum secundum cor tuum!

(1995 október)

^ugrás az oldal tetejére

A semmi peremén

A sziklás hegycsúcsok között
Vándorol egy magányos alak.
Vézna testén átsuhannak
Az égi madarak.

Mögötte már a hosszú út,
Mi ágbogával tépte-vonta őt.
Bölcs lelke nem várja már
A szelíd szép időt.
A hegygerincen végig
Inogva jár,
Nem keres kint támaszt,
Az már benne áll.

Vonszolja a múlt láncait
A biztos vég fele,
Kötéltáncosként egyensúlyoz
Erős két keze.

Egyszercsak a láb alól
Elveszik az út,
A sors-gerincű szikla
A Semmi peremére fut.

Örvénylik lenn a mély,
Tajtékoznak vad habok.
S szól a lélek:
"Mily picinyke porszem vagyok.
Szédítőn vonz a mély,
Maradni nem fogok!"

A kék égen felhők úsznak el.
S szól a lélek: "Repülni kell!
Emelkedj fel könnyedén,
Hagyd a földet el!"

És utoljára szól egy hang,
A semmiből talán,
Hogy kívül van-e vagy belül,
Meg nem mondanám:

"Tartsd még meg magad!
Mi célod, el ne hagyd!
Bármi vonz - taszít,
A sorsod elfogadd!"

Állni kell hát,
Állni büszkén, bátran,
De félve, reszketve is!

Állni kell a sziklán,
Hogy a kincset, mit kaptál
El soha ne veszítsd!

2001. jún. 15. Séva

^ugrás az oldal tetejére

Károlyi Sándor

A szó. Kórkép és gyógygondolat

Ajánlás

- - - Vannak olyan költemények bennünk, amelyek egészen más jellegűnek tűnnek, mint a többiek, mert a szükségszerűség érzése kíséri őket, ámbár egyáltalán nincs semmilyen külső alapjuk. Az embernek úgy tetszik, mintha egy beszélgetés részese lenne, s valamilyen ismeretlen, szellemi lény - csodálatos módon - a legnyilvánvalóbb gondolatok kibontására ösztönözné. Eme lény egy magasabb(rendű) Lény kell legyen, mivel úgy lép az emberrel kapcsolatba, ahogyan az semmilyen tüneményekhez kötött lénynek nem lehetséges. - Ennek egynemű lénynek kell lennie, hiszen az emberrel szellemi lényként bánik, és csakis a legritkább ön-tevékenységre szólítja fel. Ez a magasabb fajta Én úgy viszonyul az emberhez, miként az ember a természethez, vagy mint a bölcs a kisgyermekhez. Az ember áhítozik rá (sóvárogja), hogy hozzá hasonlatossá váljék, mint ahogy a Nem-Ént igyekszik magához hasonlóvá tenni.

/Kimutatni ezt a tényt nem lehet. Mindenkinek saját magának kell /meg/tapasztalnia. Ez olyan magasabb fajta tény, amelyre csakis a magasabb ember talál rá. Az embereknek azonban törekedniük kell, hogy magukban lehetőséget teremtsenek erre./

Hardenberg-Novalis Töredékei-ből
(Logologische Fragmente 1798)

Elvesztettük, elfelejtettük, elvétettük a teremtést. Ma a szót (= gondolat, kép, hangzás) általában jelnek tartjuk; a tudományban és hétköznapi gyakorlatunkban is eszerint használjuk.

ELTŰNT A TEREMTŐ SZÓ.

Adó-vevőkké váltunk: jeleket, jelzéseket veszünk, továbbítunk; jeleket "adunk le". És eközben mi magunk - látszólag persze! - változatlanok, állandóak vagyunk, maradunk. Mintha engedelmes számító- vagy fordítógépek lennénk. - Ezért szeretnénk a "művészi" alkotásokat is "modellálni", "formalizálni", "konstruálni", ma- tematikai-logikai szerkezetként megragadni: elemezni vagy megalkotni. Ily módon létük lényegétől (= Wesen) megfosztani.

Hol rejtőzik a fekete forrás?

Tudatunkban a világ tükörképével találkozunk. (A tükör sokféle lehet, de végül is csak tükör.) Ennek a tükörképnek létrejötte - állandó születése-elhalása! -, élete akaratunktól függetlennek látszik. Adott világ számunkra. Mint ahogy saját lényünket is adottságként észleljük, tudjuk. Ez a világ - a tükörvilág! - elnyom, megnyomorít, számunkra helyet nem hagy. Hatalma rendkívülinek tűnik; talán mert a kép kialakításában tudatos tevékenységünk szinte semmilyen szerepet sem játszik. Nem saját erőnkből hozzuk létre.

Szeretnénk megismerni a "világot". Ez elemi kényszerünk, igényünk. Ehhez többnyire a renden keresztül tudunk, helyesebben vélünk eljutni. (Innen a rendszerimádat.) De tükörvilág-képünkből hiányzik teremtő jelenlétünk. Ezért megismerésünkben sem tudunk terem- tő-erővel részt venni. Tükrözünk. És szinte szeretnénk minél pontosabb tükörré válni. (Vajon kinek?, miért?!) így lett eszményképpé az elemző-induktív eljárás, az építőkocka-gondolkodásmód: ám az egész tudása, ismerete, átélése nélkül.

Honnan ez a kétségbeesett igyekezet? Mivel a világnak nem teremtő-társa vagyunk (vagyis hiányzik belőlünk a léttel egyenértékű ősforrás vagy princípium), ezért a "világot" - a tükörképet! - csak mechanikai módszerekkel tudjuk megközelíteni. Nem szervesen. Mindenben azt keressük-találjuk, ami halott, ami csak megnyilatkozás, megnyilvánulás, megrögződés, "kimerevített"; egyszóval: élettelen. Mert nem tudunk a világ-lét sodrában élni, együtt az élőelhaló folyamatokkal, a szervesre jellemző állandó átalakulásban. Az igazi megismerésben!

Hisz nincsen biztos világképünk - nem világnézetünk. Nem teljesen látjuk és éljük át a "világot"; s így a részek, a kihasított szeletek helyét nem találjuk. Az élőben a "szerkezet", a "modell" éppen másodlagos, legfőbb eleme lévén a folytonos alakváltás, megújulás. - De belőlünk hiányzik a világkép bizonyossága (emiatt a bizalom is); amit élettelen, megmerevedett "bizonyosságok"-kai próbálunk pótolgatni.

Végül e torzító egyoldalúság miatt nem is tudjuk - nem akarjuk?! - a "világot" megismerni (vele azonos létbiztonsággal).

Saját - saját? - gondolkodási eljárásainkkal találkozunk szembe, miközben úgymond megismerünk.

Ez lehet egyben létértékű haszna is: rájövünk, hogy végzetesen terem tettekké (manipulálttá) váltunk, s végre vissza kell kanyarodnunk a világ szétlüktető középpontja felé! A világnak nem tükrözői, hanem mindenek előtt TEREMTŐI vagyunk. Most mintha magunk is jellé válnánk: megjelöljük azt, aki nem vagyunk.

A teremtő szó pedig kimond minket: aki lehetünk!

^ugrás az oldal tetejére

Politika

Kálmán István

A balkáni háborúról

A Szabad Gondolat 3/4 (2000. decemberi) számában elindítottunk egy cikksorozatot, melyről úgy gondoljuk, hogy segíti az olvasót bepillantani az anglo-amerikai politika hátterébe. A bevezetőben megfogalmaztuk a témával kapcsolatos álláspontunkat. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az angolszász politika hátterének leleplezésével nem amerikaellenes hangulatot akarunk kelteni. Olyan szerzők - nagyrészt amerikaiak - írásaira támaszkodunk, akik tárgyilagosságra és nem pártállásra törekszenek. A kiválasztott írások a szellemtudományosán iskolázott gondolkodás számára fejlődéstörténeti alapokat nyújthatnak a világhelyzet spirituális megértéséhez.

A világot átrendező angolszász politika három nagy korszakát ismerhettük meg a huszadik században: a bolsevizmust, a nemzetiszocializmust és az amerikanizmust. Ezek egy "új világrend" megalapításának előkészítői voltak. Az "új világrend" (new world order) a nyugat globális gazdasági uralmának megteremtése: a gazdasági uralom egységesítése transznacionális intézményeken keresztül, minden demokratikus kontroll mellőzésével. A gazdasági-politikai érdekek védelme a NATO katonai erejével, a kultúrát helyettesítő ideológiák elterjesztése a tömegkommunikáció segítségével, egyszóval az egész világ bolsevizálása.

A huszadik századból a huszonegyedikbe való átlépést a vallásos-etnikai motivációjú háborúk jellemzik, melyek segítségével az új, egységes világrend útjában álló szuverén nemzeti államoknak el kell tűnniük. A wilsoni doktrínával megalapozott békediktátum (népek önrendelkezési joga) az első világháborút követően felszámolta Közép-Európát. Ezt mindenek előtt a németség és a magyarok, mint háborúban vesztes népek szenvedték meg. Most a szláv-kelet népeinek kell alárendelniük magukat a nyugat expanziós törekvésének, melyet az ún. "emberi jogok biztosításáért folytatott háborúk" kényszerítenek rájuk. Ennek középpontjában ma a Balkán újrarendezése áll, a- mi veszélyezteti az európai béke fennmaradását is.

A háttérben, ma még ködbe burkoltan ott van Oroszország a kaukázusi régió permanens krízisével és Kína hatalmas piacával és nyersanyagforrásaival, egymilliárdot meghaladó létszámú lakosságával, okkult-spirituális hagyományaival.

A balkáni népek sorsával már több ízben foglalkoztunk folyóiratunkban (2/2, 2/3 számok). Most szeretnénk ismét visszatérni a témához Gennadij Bondarev orosz történészfilozófus cikkének* közlésével, mely még a szerb háború alatt jelent meg. Tesszük ezt azért, mert a háború eredményeként semmilyen valódi béke nem született. Bosznia- Hercegovina, Jugoszlávia (Koszovó, Montenegro) helyzete megoldatlan maradt. Sőt, a háború tovább folyik. Újabb UCK provokációkkal Macedóniát is bevonták a konfliktusba.

De szükségesnek tartjuk a visszatekintést azért is, mert amit az európai médiák a balkán-háborúról a nyilvánosság számára hírül adtak, az nem más, mint a tények elhallgatása, elferdítése, a NATO-propaganda kiszolgálása. A NATO tagállamok politikai és katonai vezetői tisztában voltak azzal, hogy a jugoszlávok a rambouillet-i szerződést - mely az ország szuverenitásának teljes feladását jelentette volna - nem írhatják alá. A háború tehát elkerülhetetlen volt. Erre akkoriban számos politikus és szakértő is felhívta a figyelmet. A cél Koszovó, Montenegro és a Vajdaság leválasztásával (önálló állam, autonómia, beolvasztás?) a maradék Jugoszlávia teljes szétverése. (Koszovó: nyersanyagbázis, Montenegron keresztül tengeri kijárat, Vajdaság: magtár. Balkáni Trianon?)

A háborút Jugoszlávia etnikai destabilizálása készítette elő: az albán nacionalizmus szítása (Nagy Albánia); az albán maffiából alakult UCK szervezése, kiképzése, felfegyverzése; Milosevics szisztematikus démonizálása, megakadályozása abban, hogy a mérsékelt albán vezetőkkel megállapodást kössön (Rugova és Milosevics találkozói); a NATO-barát politikát folytató montenegroi kormány, de egyúttal a szerb ultranacionalisták támogatása is; Magyarországon keresztül a Vajdaság befolyásolása; ugyanakkor a szerb ellenzék nem kapott támogatást (Kostunica 1997-ben az USA-ban tett látogatása alkalmával nem tudott támogatást szerezni a 'szerb ellenzék számára, miközben Európában szerb-ellenes propagandát folytattak a médiák).

A háború kezdetén még arról volt szó (Robin Cook biztosította a mérsékelt albán vezetőket), hogy a fegyveres beavatkozás kizárólag katonai objektumokat fog érinteni, és maximálisan figyelemmel lesznek a polgári lakosságra. Az ígéretet megszegték. Hidak, elektromos ellátás, vízellátás, kórházak, gyárak, menekülő polgári lakosok estek áldozatul. A hadsereget érte a legkisebb veszteség. Hogy mibe került a háború, arról nincsenek pontos adatok, de azt el lehet képzelni, hogy ennek az összegnek - akárcsak hitel formájában történő - befektetése a balkáni országokban milyen gazdasági fellendülést, és ezzel békét is teremthetett volna.

^ugrás az oldal tetejére

G. Bondarev

Az amerikai-jugoszláv háború

Jövének pedig ugyanazon időben némelyek, kik néki hírt mondának a Galileabeliek felől, kiknek vérét Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette. És felelvén Jézus, monda nékik: Gondoljátok-é, hogy ezek a Galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi Galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom néktek; sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképen elvesztek. (Lukács 13, 1-3)

JÉZUS KRISZTUS FELTÁMADÁSA 1999-BEN

A húsvéti ünnepeket sem Európában, sem az Egyesült Államokban nem kedvelik túlzottan. Ezt az idén oly módon fejezték ki, hogy az ünnepeket összekötötték a Jugoszlávia ellen indított bombatámadásokkal. Ezek a támadások olyan izgalmasnak bizonyultak, hogy - miután már a böjt utolsó hetében elkezdték - most azzal fenyegetőznek, hogy egészen áldozócsütörtökig, sőt pünkösdig vagy talán a "világ végéig" - ami ez alkalommal valószínűleg nem sokáig várat magára (és amit egyesek már rémület-teljesen előre látni vélnek) - folytatni fogják.

A "civilizált" emberiség a romlás útján ismét egy lépcsőfokkal lejjebb lépett oda, ahol egy globális "humanitárius" katasztrófát kell elszenvednie. A legképzettebb emberek milliói (például az angolok 70%-a) kisebb vagy nagyobb mértékben, de mégis határozott lelkesedéssel fogadja azt a szörnyűséget, amit a NATO vadászgépei a Balkán félsziget egyik kis országában művelnek. Vajon tudatosul-e ezekben az emberekben, hogy azáltal, hogy "helyeselnek", egyidejűleg kifejezik hajlandóságukat az iránt, hogy maguk is gyilkossá váljanak, és hogy aztán az ártatlanul legyilkoltak rokonai, apáik, gyerekeik, anyjuk és férjeik százainak (mindig csak százakkal kezdődik, de aztán milliókkal végződik) a szemébe nézzenek? És vajon tudatosul-e bennük, hogy azok a legyilkolt katonák sem egyszerűen csak "anyagi erőforrások", hanem emberek!? Ez a lépcsőfok egyébként még messze nem a legalsó. A mostaninál eggyel mélyebben fekvő lépcsőfok George Orwell nyomán a következőképpen fog kinézni: "Apache"-helikopterek fognak menekülteket lőni a vízen és a szárazföldön egyaránt, és a CNN, élvezettel csámcsogva a részleteken (ahogyan azt már egyszer a moszkvai "Fehér Ház" előtt lezajlott tragédia során megtette), egy World-TV-Show-t fog belőle kerekíteni. (Emlékezzenek csak vissza,-hogy mi is áll Orwell írásaiban: A TV-ben azt mutatják, ahogyan egy óceániai helikopter egy menekültekkel teli hajót lő. Az operatőr közelről mutatja egy férfi kopasz fejét, amint azt épp egy lövedék hasítja ketté; és a közönség fetreng a nevetéstől.)
("Die Weltwoche", Nr. 12., 1999. márc. 25.)

"PATRIA O MUERTE"

Hát, így lesz ez a következő lépcsőfokon. A mostanin a médiák tömegméretekben (hasonlóan a tömegbombázáshoz) dolgozzák meg az Európaiak és az Amerikaiak tudatát, és az embereket a leghihetetlenebb hazugságokkal teszik erkölcsileg teljesen érzéketlenné. De mi történik valójában? Kétségtelenül küszködött Jugoszlávia etnikai problémákkal. Ilyen jellegű problémák egyre inkább adódnak a világban, mióta Woodrow Wilson "14 pontja" programmá vált, sőt vallási jelleget kezd ölteni. Azonban (a bombázások előtti) Jugoszláviánál is nagyobb szakítóerővel kínozták hasonló problémák Angliát, Törökországot, Palesztinát, Grúziát és más területeket is. Mindenképp meg volt a lehetőség arra, hogy ezeket a problémákat Jugoszláviában is békésen oldják meg, de az "Antant cordiale", vagyis a NATO, hallani sem akart békés megoldásról. A nemzetközi békítő csapat egyik tagja, Clemens Ronnefeld, azt nyilatkozta a német "Berliner Tageszeitung" újságnak adott egyik interjújában, hogy több lehetséges megoldás is volt arra, hogy a "koszovói konfliktus békés keretek között oldódjék meg. De ezeket a megoldásokat a nemzetközi közösség vagy nem akarta, vagy könnyelműen elajándékozta.... Én ott a helyszínen többször is tapasztaltam, hogy igenis lehetséges lenne a két felet egy asztalhoz leültetni. De ez csak azzal a feltétellel működött volna, ha semleges, önérdek nélküli csapatok lépnek fel közvetítőként." Az EBESZ parlamenti gyűlésének alelnöke, Willy Wimmer a következőket nyilatkozta: "Az elmúlt év októberében és novemberében egy igen reménytelen küldetésbe kezdtünk. (Jugoszláviában) Mégpedig azért volt reménytelen, mert minden bizonnyal nem is akarták, hogy sikerrel járjunk ... Az Egyesült Államok és Nagy Britannia érdekei homlokegyenest ellenkeztek a mieinkkel." Még nyíltabban nyilatkozott a "Le Monde"-nak Jean-Christophe Rufin, az "Orvosok határok nélkül" egyesülés alelnöke: "A NATO meghatároz magának egy ellenséget, megfenyegeti ... Egy ilyen gépezet beindításához szükség van egy gyújtólángra. Ez a gyújtóláng azonban sem nem katonai, sem nem politikai jellegű. A mostani helyzet is alátámasztja ezt: A NATO mozgatórugója ma... humanitárius. Vérre, mészárlásra és olyasmire van szüksége, ami a közvéleményt olyannyira dühbe gurítja, hogy üdvözölve fogadja a "felmentő sereg" erőszakos lépéseit. Röviden összefoglalva, folytatta Rufin: a Nyugatnak hullákra van szüksége. ... Rájuk várunk Koszovóban és meg is fogjuk kapni őket". Pontosabban: már meg is kaptuk őket, Koszovóban és egész Szerbiában .¹

Milosevics azt állítja, hogy Koszovó lakosságának elsősorban nem az etnikai tisztogatás elől, hanem a NATO támadások elől kell menekülnie. És mit szólnak ehhez a Szövetségesek? Az egyik oldalon nagy a felháborodás a- miatt, hogy emberek százainak, sőt, ezreinek kell elmenekülniük az országból, a másik oldalon viszont ugyan ilyen nagy a felháborodás, ha ezeket az emberek arra kényszerítik, hogy visszatérjenek otthonaikba. És azok a menekült-kolóniák, melyeket a NATO rakétái tévedésből lebombáztak, egyébként éppen ezen a kikényszerített hazafelé úton tartottak ,² Még a Spiegel (16. szám) című német újságban is olvashatunk róla: "amikor március 24-én a NATO ledobta az első bombákat, Milosevics már elérte célját. Százezrek menekültek az országból...."

A koszovói albánoknak azonban még felszabadító hadseregük is van! A médiák által félrevezetett európaiak talán fel fognak háborodni cikkünkön, de ez a hadsereg egy felszabadító háborút folytat! Nos, manapság nehéz felszabadító hadseregekről beszélni, de szükség esetén a Szövetségesek is fel fognak állítani valami hasonlót. És arról majdnem pontosan tudni lehet majd, hogy hogyan keletkezett. Ezzel kapcsolatban egy német újság a következőképpen ír: először külföldről felfegyvereznek majd egy csoport radikális szecesszionistát, aztán ezek elkezdenek majd rendőrökre lövöldözni, azok viszonozzák a tüzet, és ezt végül "etnikai tisztogatásnak" fogják hívni. Margareth Thetcher annak idején (de erre már kevesen emlékeznek) egy hivatalos amerikai út alkalmával, az egyik beszélgetés során nyíltan megkérdezte Reagan elnököt: "Mikor fejezik már végre be az IRA felfegyverezését?" Még sok hasonló tényt lehetne felsorolni, ami az európaiak orra előtt zajlik, de mégsem kerül nyilvánosságra. Mi azonban csak egyetlen egyre koncentrálunk. 1999 február 23-án a "Balkan Action Council" igazgatója, James Hooper, a következőket mondta egyik beszédében a Washingtoni Holocaust Múzeumban: "a Balkán egy olyan régió, mely stratégiai fontosságú az USA számára; az új Berlin... a NATO elszántságának és az USA vezető erejének próbaköve." De ha csak erről van szó, akkor mi köze van ehhez az egészhez az albánoknak, a szerbeknek, Milosevicsnck, a humanizmusnak és az egész pánamerikai környezetnek? Képesek vagyunk ezek után, hogy mindezt tudjuk, továbbra is fenntartani azt a kijelentést, hogy nem a katonai óriás, a NATO üzent hadat Szerbiának, hanem Milosevics az egész világnak? Vagy inkább a "pacifista" Joschka Fischer szavainak higgyünk, miszerint: Mi nem folytatunk háborút, mi ellenállást gyakorlunk, védjük az emberi jogokat, a szabadságot és a demokráciát?

A Balkánon folytatott, "szabadságharc" mintájaként ugyanez a politikus a spanyolországi kommunista Dolores Ibaruri híres "no passaran" elméletét szemelte ki (ő volt Sztálin jobb keze Spanyolország bolsevizálási tervének végrehajtásában). Ha Milosevics J. Fischer ideáljáról tudomást szerezne, valószínűleg ki akarná egészíteni egy továbbival, amit Ibaruri legtüzesebb eszmei társa és az amerikai imperializmus ellen folytatott harc legfontosabb résztvevője, Fidel Castro is követett. Ez utóbbi csatakiáltása volt: a "Patria o muerte". Ezen mottó alatt szabadították fel "barbudos"-ai Kubát az amerikaiak által támogatott diktátortól. Az az Amerika ugyanaz volt, mint amelyik J. Fischer oldalán most háborút folytat Jugoszlávia ellen, és amelyik egyszer már, a második világháborúban Anglia szövetségeseként harcolt Németország ellen. így zárul a politikai kalandok ördögi köre, ami a legrosszabbak szelekciója során keletkezett.

HUNTINGTON ÉS A BALKÁNI HÁBORÚK

Célja és rendeltetése mindannak, ami a 90-es években a Balkánon "történik", a világhatalmak ezen évtizedbeli geopolitikai csoportosulásaiból érthető meg. Ebben az esetben egy olyan axiómából kell kiindulnunk, miszerint a mai világban nincsen egyetlen egy szuverén kormány sem. A világtörténelem természetes folyamata felbomlott, és a történelem alakulását a külső történések hátterében álló csoportosulások tervezik meg és alakítják ki. Ezek a körök már a XIX. század 80-as éveiben megalkották az új Európa térképét, ami 1918 óta részben már meg is valósult.

Századunk 90-es éveiben nyilvánosságra hoztak egy további térképet. Készítője Sámuel Huntington volt, politológus és a Trilaterális Bizottság egyik tagja, tehát egy olyan ember, aki pont ahhoz a körhöz tartozik, a- melyik a világtörténelmet alakítja. T. Boardman és A. Reuveni annak idején írtak is erről a térképről az antropozófus sajtóban ("Das Goetheanum" nevű hetilapban); a mi könyvünkben, az " Antroposophic auf der Kreuzung"-ban is megtalálható ez a térkép a 352. oldalon. Úgy tűnik, hogy erre a térképre kell emlékeznünk, ha a Balkán félsziget eseményeit meg akarjuk érteni ,³ Huntington térképe először "A kultúrák harca" című könyvében jelent meg. Ott azt írja, hogy a jövő geopolitikai világtérképe öt-hat szuperblokkból fog állni, és mindegyiknek meglesz a maga ideológiája. Ezek között a blokkok között húzódó határok fogják a jövő háborúinak frontvonalait képezni.

A Dortmundi Egyetem politológusa, Thomas Meyer "Identitás-őrület" című könyvében (1997) joggal mond ellent Huntingtonnak abban a tekintetben, hogy kultúrák között nem alakulhatnak ki háborúk; Huntington a kulturális különbségek politikai síkra terelődéséből indul ki, minek következtében hatalompolitikai érdekek alakulnak ki. Véres etnikai-kulturális konfliktusok - Meyer szerint - csak akkor keletkeznek, ha egy romboló (szervetlen) modernizációs folyamat nyomása alatt a tradicionális közegek fundamentalistává fajulnak. így indul be a rasszista-vallási háborúk gépezete. Ezt mindenki tudja, és ezt buzgón ki is használják.

Huntington könyvében az Iszlám és a Nyugat⁴ közötti konfliktus elkerülhetetlenségét jósolja meg, és szintén előrevetíti Oroszország és a Nyugat közötti konfrontáció kiújulását. Továbbá térképén egy olyan határvonalat húz meg, mely a jövőben Oroszországot el fogja választani a Nyugattól. A határvonal fekvése a térképen, egy olyan térképen, amit már 1947 júniusában a "Foreign Affairs" megjelentetett, jól mutatja, hogy nem csak Jugoszlávia (Horvátország nélkül, hisz az katolikus), de még Görögország is a határ keleti oldalán helyezkedik el.

Ha a tudatunkba helyezzük ezt a térképet, és ugyanakkor végiggondoljuk Milosevics ajánlatát arra vonatkozóan, hogy Oroszország, Fehér-Oroszország és Jugoszlávia lépjenek szövetségre, amire egyébként Ukrajna igen pozitívan reagált, akkor vissza kell emlékeznünk egyben Nagy Péter végrendeletére is, egyikére azon mítoszoknak, melyek segítségével lehetőség nyílik arra, hogy a világba katasztrofális változásokat hosszútávon bevezessenek. ⁵

Milosevics javaslatát Moszkvában kitörő lelkesedéssel fogadták. Jugoszlávia szövetségbe történő felvételével azonban a háború végéig várni kell, mert különben - állítják a jövendőbeli szövetségesek - Jugoszlávia most csatlakozna a szövetséghez és háború után azonnal ki is lépne belőle. Más szóval: Jugoszláviát csak azután kezdik el "csatlakoztatni", miután totális kilátástalanságba hajszolták. Kétséges, hogy a Huntington által tervezett határvonal még az idén ki fog-e alakulni. De minél tovább húzódik kialakulása, annál több szenvedést kell az érintett népeknek elviselniük. Szükséges lesz Törökország NATO-ból való kilépése is, ami csak úgy valósulhat meg, hogy iszlám fundamentalisták veszik át a hatalmat az országban. Akkor ismét fel fog lángolni a Ciprusi konfliktus stb....⁶

Komolyan hajlunk afelé, hogy a Szerbia elleni NATO támadásokat ennek az "Új Világrendnek" az érvénybe lépéseként és az amerikai világuralom kezdeteként értelmezzük, miáltal az USA akadálytalan hozzáférést nyer a világ kiaknázatlan erőforrásaihoz stb. Készek vagyunk továbbá 1999. március 24-ét ezen "világrend" tényleges érvénybelépése napjának tekinteni. (A 90-es évek elején az Irak-konfliktussal a világ közvéleményét elkezdték erre az "Új Rendre" való áttérésre ráhangolni.) Ezt azonban nem lehet teljesen egyszerűen elérni. A színfalak mögött meghúzódó erők túlságosan is jól tudják, hogy a politikai monoteizmus nem a legjobb uralkodási forma. Aki kívülről kézben tartja a hatalmat, törvényszerűen egy belső ellenzék létrejöttét generálja. (A háttérben - a legalitáson kívül - mindig sokkal hatékonyabban lehet működni, és ezért a jövőben sem fogják ezeket a színfalakat lebontani.)

A dialektika objektív mivoltát a színfalak mögött sokkal komolyabban fogják kihasználni a fejlődés meghatározásában, mint a külső politikai színtéren. Ott különösen ügyesen lehet manipulálni azáltal, hogy mesterségesen ellentéteket szítanak és ezeket aztán - ellenőrzés alatt tartva - olyan irányba terelik, ahol kiteljesedhetnek. Ezt ismerte fel George Orwell is zseniálisan, és ezért mutat rá regényében arra, hogy a jövőbeli monopolista világban három nagyhatalom fog létezni, melyek közül kettő folyamatosan cserélgeti egymás közt a hatalmi pozíciót, miközben a harmadik ellen háborút folytatnak.

Huntington tulajdonképpen pontosítja Orwell anti-utópia elmeletét (a hasonló erők gondolkodásmódja mindig anti-utópikus), amennyiben ő nem három, hanem öt vagy hat nagyhatalom létéről beszél. Ezáltal természetesen megnövekszik a lehetséges konfliktusok száma is.

PÁNAMERIKANIZMUS

Legyünk realisták, és vessünk számot azzal, hogy Oroszország már 1917-ben az anglo-amerikai okkultpolitikai erők konklávéjának - ahogy az oroszok mondják - "kék szegélyű tálcájára" lett helyezve, mely erők az ország pusztulását előkészítették és meg is valósították. A konklávé először meglopta Oroszországot, és aztán elkezdte segíteni, hogy ismét erőre kapjon. Anthony Sutton, aki sajnos nincs eléggé tisztában azzal, hogy mi is történik valójában, rémület-teljes hangvételben írt egy könyvet "A csendes öngyilkosság. Amerika katonai segítségnyújtása Moszkvának" címmel .⁷

"1927 óta - írja Sutton - vásárol a Szovjetunió technológiát a szabad gazdaságú Nyugattól. A mai szovjet technológiának durva becslés alapján körülbelül a 90%- a nyugatról származik." (9. oldal)

1945-ben Németországot ugyanezen konklávé hasonló "tálcájára" helyezték. Korábban Kaufman és Nizer kecsegtető terveket készített (a lakosság kasztrációja és a német ipar totális megsemmisítése), melyekkel ezt a versenytársat egyszer s mindenkorra el lehetett volna törölni a föld színéről. De végül látszólag "csak" a Marschall- terv került megvalósításra. - Még érthetetlenebbek voltak azok az előzmények, melyeket A. Sutton megint csak egy igen meglepő könyvcímmel, "Wall Street and the Rise of Hitler" ⁸ nagyon precízen jellemez.

A globális amerikai uralom (eredetileg britanno-amerikanizmus) tehát az elmúlt 80 év során valósággá vált. Formája ez alatt az idő alatt azonban gyakran változott, és manapság pont egy ilyen formaváltozást élünk át. Ezeknek a mozgatóerőknek (az öt jelenlegi fő okkult-politikai irányzat mozgató erőinek) a komplexitását a "A jó és a rossz" ⁹ című brosúránkban próbáltuk megvilágítani.

Jelen esetben egy "átfordított" dialektikával van dolgunk, melynek kitalálója Kari Marx. A századforduló tájékán ez a bizonyos dialektika valamilyen úton-módon egy természetellenes egységbe kovácsolta az öt erőközpontot, melyek mindegyike igyekszik a világhatalmat magához ragadni. Egymás oldalán állva és ugyanakkor egymás ellen harcolva képezik ezek az erők ma a világ-gonosz ősjelenségét, mégpedig egy átfordult pentagramma formájában (a bűnbeesés és a fekete mágia jelképében).

Pont emiatt az ősjelenség miatt válik lehetetlenné minden egyes erőközpont számára, melyek a pentagramma részét képezik, hogy magukhoz ragadják a világhatalmat, annak ellenére, hogy szakadatlanul törekedni fognak rá és megpróbálják egymást kölcsönösen felemészteni, miközben felégetik a világot maguk körül

Ha erről az egészről dialektikusan akarunk nyilatkozni, elmondhatnánk, hogy a pánamerikanizmus már csak külső formájában létezik és uralkodik. Tartalmát illetően, belsőleg a másik négy erő szélsőségesen önző törekvései emésztik fel. Közülük az egyik például egész eredményesen változtatja át neo-bolsevizmussá, a másik oldalról pedig egyre inkább mutatja az Impérium Romanum jegyeit is. Ez egy azurikus világhatalom. Pokoli, sárkányszerű alakja szüntelenül mutál, változik a benne egymás ellen harcoló, egymást felfalni szándékozó erők hatásai alatt. A végén minden el fog pusztulni, és komolyan el kell gondolkoznunk azon, hogy miképpen fogjuk megakadályozni, hogy pusztulásába az egész civilizációt magával rántsa.

"THE CLASH OF CIVILISATIONS"¹¹

Nos, komolyan el kell gondolkoznunk azon is, hogy milyen következményei lesznek a Huntington által megjósolt szuperblokkok kialakulásának. Elsősorban hol várhatóak jelentősebb konfliktusok? Minden valószínűség szerint megint Európában, mert Európa továbbra is megmarad a politikai események fő színterének. A színdarab főszereplőiként maradnak az eddigi színészek; ugyan néha-néha eszméletvesztésig el fogják őket verni, de aztán leöntik őket egy vödör hideg vízzel, és megadják nekik a lehetőséget, hogy ismét visszanyerjék harcformájukat. Ebben a felállásban Oroszországra ráhúzzák majd az ortodox fundamentalizmust, Németországot azonban az "Egyesült Európai Államokon" belüli "vezető" szerepre fogják használni.

A NATO kijelentése, hogy kész akárhány tagállamot befogadni, csak blöff. Igazából az a cél, hogy a NATO államok közvetlen érintkezésbe kerüljenek Oroszországgal, egész pontosan, közvetlenül a Huntington-féle határvonal mentén helyezkedjenek el. És pont ez az, ami nagyon veszélyes.

Stratégiai szempontból háborús helyzetben szükségszerű, hogy a hadseregek először is egymással közvetlen érintkezésben legyenek. Ezért történt az, hogy az Első Világháborúban létrehoztak egy Jugoszláviából, Csehszlovákiából és Lengyelországból (amit aztán Németország számlájára kibővítettek) álló válaszfalat, és a- mikor ismét eljött a háború ideje, egyszerűen felosztották Lengyelországot Hitler és Sztálin között. Ebben az évszázadban Németországnak csak egyszer kellett egy válaszfalat képező országon - Belgiumon - keresztülmennie, hogy kapcsolatba kerüljön a francia hadsereggel, és tudjuk, milyen nagy veszteséget jelentett ez Németországnak.

A Második Világháború után az 1953-as berlini és a későbbi magyarországi és csehszlovákiai események a válaszfalnak köszönhetően nem változtak világméretű konfliktussá. Most azonban azon igyekeznek, hogy eltüntessék ezt a falat .¹² Ezeket a kapcsolatokat antagonisztikusan élesítik. Oroszországot a Nemzetközi Valutaalap segítségével gazdaságilag a porba tiporták. Az országban az éhínség uralkodik, és a lakosság körében napról napra nő az elkeseredettség. Felerősödik a pro- amerikai lobby (az ún. demokraták) sóhaja Moszkvában Amerika felé: Mit tesztek velünk (Koszovóban)? Csak felgyorsítjátok a diktatúra felemelkedését Oroszországban! Polgári társadalmat akarunk! Ne tegyetek tönkre minket!

Ha készpénznek vesszük azt, ami a Balkánon történik, akkor nem lehet mást mondani, minthogy: Amerika e- szét vesztette! És tényleg, ha az ember a világhatalomra törekszik, akkor hova ez a nagy sietség? Minek ez a brutalitás; hogy lehet mindenféle igazságot figyelmen kívül hagyni; minek ez a rengeteg hazudozás? Oroszországban hatalmas falként tornyosulnak a magasba az amerikaellenes hangulat hullámai Tény, hogy titkos diplomáciájával Amerika mindent el tud érni, amit csak akar, és valóban helyesebb volna az emberiséget Amerika nyilvánvaló uralmához hozzászoktatni. De az a helyzet, hogy az USA éppen arra törekszik, hogy antipátiát keltsen maga ellen - ebből a szempontból nagyon is urai a helyzetnek -, és ezáltal felgyorsítsa Európa újrafelosztási folyamatát. A színdarab összes főszereplője - Clinton, Blair, Chirac, Schröder, Jelzin, Primakow stb. - mind ismerik a darab célját és szerzőjét, és együttműködve játsszák szerepüket, ami azonban egyáltalán nem gátolja őket abban, hogy különböző érdekcsoportokhoz, hatalmi erőkhöz tartozzanak. Ebben a legújabb játékban mindenki érdekét figyelembe veszik, és (ahogy Gorbacsov mondja) "a folyamat beindult", és az öt erőközpont mindegyike azon igyekszik, hogy felülkerekedjen a többi négyen. De ez ez alkalommal sem - ugyanúgy, mint ahogy korábban sem - fog egyiknek sem sikerülni, és a világnak ismét leírhatatlan szenvedéseket kell kiállnia.

Jogosan merül fel az a gondolat is, hogy Milosevics talán szintén tudatosan vesz részt ebben a játékban. Mindamellett igen naiv dolog lenne azt gondolni, hogy megengednék egy ilyen kis országnak, mint Jugoszlávia, hogy önálló politikát folytasson Hiszen maga Kohl hatalomtól való megfosztása (azt, aki hisz a szabad választásban, csak sajnálni lehet!) a hozzá kapcsolódó doktrínával együtt (miszerint sohasem fogja német katona lába azt a földet érinteni, amit Hitler katonáinak csizmái tapostak), amely - a Spiegel szavaival élve - mostanra ugyan elcsépeltté vált, bizony mégis egészen új színben tűnik fel.

JÓSLATOK FORGATÓKÖNYVE

Érdemes egy további jelenségre felfigyelnünk, mely mint szimptóma, érdeklődésre tarthat számot. Az utóbbi években számos könyv jelent meg, melyekben különböző, (legalább is állítólag) erre az évszázadra vonatkozó jóslatokat gyűjtöttek össze, és melyek bizonyos mértékig preparálva vannak. Ezeket a jóslatokat úgy válogatták össze, hogy valósággal a Harmadik Világháború forgatókönyvét lehet belőlük összeállítani. Ezek alapján Oroszország hamarosan le fogja rohanni Európát. A víziók szerint óriási tankkötelékek vonulnak a Balkánról Skandinávia felé az Alpok mentén Európa közepébe. Egy atomrobbanás Anglia partjainál egy olyan méretű özönvizet fog előidézni, amely Londont el fogja tüntetni a föld színéről. Csehországban valami olyasmi fog történni, aminek következtében nyoma sem marad az országnak. De az öt millió embert felölelő orosz hadsereg végül egyetlen egy helyen állomásozik majd és az európai országok egyesült ereje egy olyan harcba fogja kényszeríteni, melynek következtében csak egyetlen egy orosz katona marad életben hogy elvihesse a szomorú hírt Moszkvába; stb.

Amerikáról azt mondják, hogy a döntő pillanatban el fogja határolni magát a háborús eseményektől - ami ismét jellemző, hiszen Amerika már most elkezdte a tekintélyét tudatosan leépíteni Európában azáltal, hogy gazdasági háborút kezdeményez vele. Egy ilyen módon elkészített szcenárium nagyban elősegíti a Huntington által 1990-ben nyilvánosságra hozott térkép megvalósítását, mert látszólag egy olyan elkerülhetetlen katasztrófa képeit idézi elő, ami előtt - mivel metahisztórikus síkon, az asztrális világban már minden meg van írva - csak kapitulálni lehet. De kapitulálnunk semmi esetre sem szabad előtteég akkor sem, ha ez a katasztrófa azon a bizonyos égi terven "Mene, Mene, Tekel, Ufarszin" 15 jelleget ölt. Amennyiben az értelem álma szörnyeteget szül, úgy az éber ész fogja megteremteni a lélek azon fénysugarát, amely bevilágítja majd a sötétséget, és a sötétség képtelen lesz legyőzni őt.

(*Megjelent: Symptomatologische Illustrationen des Moskau-Basel Verlags, Nr. 6, 1999 május. Fordította: Simon Diána)

*A svájci Grossbank igazgatójaként az volt a feladatom, hogy külföldi bankokat látogassak. így történt, hogy már több mint tíz évvel ezelőtt Slobodan Miloseviccsel is találkoztam, aki akkoriban vezérigazgató, később Jugoszlávia legnagyobb bankjának, a Beogradska Banknak az elnöke volt. Gyakran megkérdeztek, milyen ember Milosevics. Én úgy emlékszem rá, mint nyelvekben jártas, élénk, szívélyes férfira, vendégei fogadásakor a "szocialista potentátokra " akkoriban jellemző tipikus kedvességgel, aki a vendéglátásban nagyvonalúságot mutatott. Természetes módon volt öntudatos és mégis barátságos. Értette a viccet és szívesen tréfálkozott. Olykor gúnyosan beszélt a kommunistákról, amit sokan megtettek, akiknek nem kellett félniük a párttól. Egyébként tárgyilagos, értelmes, komoly beszélgető partner volt. Patrióta érzülettel politizált. Barátságos viselkedésének köszönhetően könnyen megnyert másokat. Egy-egy látogatók, barátok körében töltött kellemes estét gyakran szerb dalokkal, szerb kóló-tánccal kellett befejeznie. Számomra egy derekas, normális jugoszláv bankár volt. Ezért iszonyatos azokról a tettekről hallanom, melyeket ma ráfognak. Politikai karrierjét 1990 óta a médiák és jugoszláviai ismerőseim tudósításaiból követtem. Szerbia vezető politikusaként kétségtelenül a nép erős nyomása alatt állt. Elvárták tőle, hogy a szerbeknek közös államot teremtsen (Nagyszerbiát), ahogyan ezt a szlovének és a horvátok 1991-92-ben nemzetközi jóváhagyással és támogatással megtehették. Számára is elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az orthodox-görög szerb nép csaknem egyharmadának a jövőben nem kedvelt, kiváltáságaitól megfosztott kisebbségként a katolikus Horvátországban és a muzulmán bosnyákoktól uralt Boszniában kell élnie. Ennek - és más belpolitikai problémák - ellenére is a szerbek többsége mellette állt (pártja most kisebbségben van, így koalícióra van utalva). Ma Milosevicset ha nem is mindjárt az ördöggel, de legalább Hitlerrel hasonlítják össze. A világ minden gonoszságát tőle kérik számon. Föl kell tennem a kérdést: egy átlagember, akivel én akkoriban találkoztam, hogyan válhatott ilyen gonosztevővé?

(H. R. Voegeli, Herrliberg, 1999. 06. 08. Zürcher Tagesanzeiger. Ford.: Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Bú Ella

Vajdaság, Szerbia, Montenegro, Bosznia-Hercegovina

Utazás 2001. júniusában az egykori (?) Jugoszláviában. 1999. tavasza

Egy este otthon ültem szüleim dorozsmai házának nappalijában és az RTL legújabb show-műsorát néztem. Egyszer csak tompa zúgásra lettem figyelmes, és a moraj egyre erősödött. A második világháborús filmek bombázói adtak ilyen hangot, régen láttam már ilyen filmet. "Igen, 11-kor szokott kezdődni." - mondták szüleim. Bombázzák Szerbiát. Morzsi kutyánk nyüszítéssel adott hangot félelmének, ekkor költözött be az udvarról az előszobába, mert szüleim megsajnálták. A félelmetes moraj ezután lassan alábbhagyott. Nyugodtan tudtuk tovább nézni a tévét, Morzsi pedig hálásan szuszogott a küszöbön, orra hegyét bedugva a nappaliba.

Ekkor született meg bennem az ötlet, hogy nekem meg kell néznem, mi történik itt a szomszédban. Hogyan lehet, hogy az én hazámból katonai repülőgépek szállhatnak föl, amelyek a Vajdaságban, Szerbiában, Koszovóban és Montenegróban ledobják a bombáikat, hidakat és lakóépületeket döntve romba, és "véletlenül" emberek életét oltják ki.

Miért akartam megnézni?

Az első és második világháborúról sok filmet láttam és sok könyvet olvastam. Gyerekkoromban meséltek nagyszüleim a bombázásokról, a házukban elszállásolt orosz katonákról. Mindez számomra a "mese" világa volt. Úgy gondoltam sokáig, háború volt, de ma már béke van, és ezekkel a fölfoghatatlan dolgokkal én már nem találkozom. Aztán felfedeztem a tévében és az újságokban, hogy háborúk ma is folynak. A távoli, ismeretlen városok és tájak háborús képeit öntudatlanul is a dokumentumfilmek kategóriájába soroltam, nem váltak valósággá bennem. És a háborús események lassan közeledni kezdtek annak az országnak a határaihoz, ahol élek...Véres forradalomról szóltak az Erdélyből érkező hírek, Horvátország és Bosznia hosszú évekig tartó háborúja is egész közelinek tűnt. De én még mindig nyugodtan szemléltem a híreket abban a biztos tudatban, hogy ez az én országomat soha nem fogja érinteni, ehhez nekem semmi közöm.

Egyszer csak megszaporodtak a NATO-t dicsőítő cikkek, és a következő pillanatban már akkor kaptam észbe, mikor már hazánk NATO csatlakozása eldöntött tény volt. És persze innen indulhattak a repülők Jugoszláviát bombázni. Hiába mondogattam magamnak, én a NATO-csatlakozásról szóló népszavazáson nemet mondtam, már nem lehettem nyugodt, hogy nekem semmi közöm a háborúhoz....

Még egyszer nekifutok a kérdésnek, miért akartam elmenni Jugoszláviába?

Mert látni akartam a háborús pusztításokat, a romba dőlt házakat; mert hallani és tudni akartam, hogyan éltek az emberek a háború hétköznapjaiban. Nincs mit szépíteni a helyzeten, a kíváncsiság vezérelt. Látni akartam azt, amit csak nagyszüleim elbeszéléséből ismertem, látni akartam az újságok képeinek valóságát, a hírekben hallott emberi fájdalmakat és szenvedéseket. Ez az emberben lévő kíváncsiság legalsó rétege.

2001. július 09.

Megérkeztünk Szabadkára Ágnesért, aki szerb tudásával kulcsfontosságú szerepet töltött be. Ágnes jugoszláv állampolgár, Magyarországon tanul, most egy évre Amerikába megy dolgozni, és a nagy út előtt eljön egy országjárásra velünk. Megkönnyebbült mosollyal nyitott ajtót csengetésünkre. "Jaj, de jó, hogy megérkeztetek, eddig úgy féltem, de most hogy látlak benneteket, megnyugodtam." Ágnes apukája és rokonsága őrültségnek tartotta utunkat, minek arrafelé menni, anyukája csak csendesen aggódott.

Elindultunk első állomásunk felé, Belgrád alatt 40 km-re fekvő Velika Plana-ba. Közben ráböktem a térképen Pancsovára, én erről olvastam valamit, nézzük meg. "A pusztítások legrosszabbikaként Pancsovát emlegeti a nemzetközi sajtó. Ezt a Belgrádtól 15 km-re fekvő, 90 ezer lakosú ipari központot már az első, április 18-ai légi csapás alkalmával telitalálat érte. A romba dőlt - mellékesen amerikai segítséggel épült - pancsovai olajfinomító, műtrágyagyár és kőolaj-vegyészeti üzem felett pillanatok alatt sűrű füstfelhő kerekedett. A levegőbe került rákkeltő műanyag-alapanyagok koncentrációja 10 600-szorosan haladta meg a megengedett határértéket." (HVG 1999. aug. 7.) Pancsovában gyorsan megtaláltuk ezt a hatalmas kiterjedésű üzemet. Bombázás nyomait egy helyen fedeztük föl, egy hatalmas fémgömb robbanásszerűen felrepedt maradványát láttuk. Egyébként csend és nyugalom, a gyár szemlátomást ha visszafogottan is, de működik.

Aznap este már Velika Planában voltunk, Ágnes szerb ismerőseinél. Szandra állatorvostan-hallgató lány, Belgrádban tanul, Velika Planaban él, Belgrádtól 40 km-re.

Igen, bombáztak bennünket, de én erről nem akartam tudomást venni. Normálisan akartam tovább élni, mintha misem történt volna, mintha nem zúgtak volna minden éjjel felettünk a gépek, mintha nem hallottam volna a becsapódó bombák hangját. Míg mások a pincébe menekültek, csak azért is kimentem ugyanúgy biciklizni, mint ahogy máskor is megtettem. Várt rám az egyetem egyik legnehezebb vizsgája, belevetettem magam a tanulásba, és egészen rövid idő alatt megtanultam az egész anyagot. Azt, hogy az élet mégsem a normális medrében folyt, hogy a háború iszonyú dolog, csak azután fogtam föl, csak azután voltam hajlandó szembe nézni vele, miután abbamaradt ez az egész. De ezzel nemcsak én voltam így, vannak olyan emberek, akiken utána kezdtek mutatkozni az őrültség tünetei.

Hogyan élünk most?

Bezártan. Ide kevesen jönnek, és mi pedig nem utazhatunk, mindenhová vízumot kellene kérnünk. A távolság fogalma az utóbbi időben teljesen átértékelődött. Az autó luxus, nincs benzinre pénzünk, a vonat pedig iszonyú lassú, és bizonytalan, mikor ér oda valahova ill. visszafelé kapunk-e jegyet. Nagyon örülünk, hogy ti eljöttetek, hogy nem féltetek eljönni, és most egy kicsit úgy érzem, mintha nem lennénk így bezárva saját országunkba.

Régebben rendes fizetést kaptak az emberek a munkájukért, vagyis a pénzért dolgoztak. Most nincs rendes fizetés, ill. állandóan hónapokkal később kapják meg az emberek. Átértékelődött a munka fogalma, már nem a pénzért dolgozunk. Nekünk van egy kis földünk, ott termelünk némi élelmiszert, oda járok ki kapálni hétvégenként. Ez a mi életünk. Ha azt akarod megtudni, hogyan élünk most, gyere ki velem a földünkre.

Koszovó?

Persze, nagyon fáj, hogy Koszovó nem szerb terület, de leginkább az fáj, hogy nemcsak mi, szerbek nem mehetünk oda, hanem mások sem mernek oda menni. Fáj, hogy nem tisztelik a műemlékeket, meggyalázzák azokat. Igen, a szerbek is, de az albánok is követtek el disznóságokat, miért kell most az egész országot büntetni emiatt? A háború manipuláció, a pénzről szól.

Szandra bátyja mérnökhallgató, 1.998-99-ben sorszolgálatos katona volt.

„Én a háború időszakában voltam katona. Az egész egy agyrém volt, úgy döntöttem, én a katonaságot nem tudom komolyan venni. Ebben az időszakban eléggé fellazult a fegyelem a laktanyában. Bármikor visszafeleselhettem a tiszteknek, sőt egy alkalommal takarításkor a seprűnyéllel tisztelegtem - semmi retorzió nem volt, abban a helyzetben egyszerűen nem tudtak, vagy nem is akartak mit kezdeni velünk. Volt, aki idegileg nem bírta az állandó háborús készültséget, az éjszakai bombázásokat, azokat gyorsan leszerelték és hazaküldték. Régebben ilyen nem fordulhatott elő.

A háború manipuláció, az amerikaiak manipulációja. Amit lebombáztak, azt majd szépen a saját pénzükből adott hitelből építik újjá. De azért az albánok is zsarolják az amerikaiakat, mert hát ott az olaj a Kaszpi-tó környékén. Egy csomó szicíliai maffiózó albán települt be Koszovóba, az a baj. Állítólag ott húzódik egy jelentős déli drogútvonal is.„

Szandra és barátja másnap elkísértek bennünket egy közeli kolostorba. A rendházból (nem tudom, így hívják-e) egy talpig feketébe öltözött kedves idős néni fogadott bennünket, és mutatta meg a templomot, majd kávéval kínált bennünket. Fényképezni a templomban bent nem szabad, de kint nyugodtan. Gondozott virágoskert a kolostor körül, a fa alatt padok, csend és nyugalom mindenütt.

2001. július 11.

Egy fantasztikusan szép hegyi utakon haladva eljutottunk Novi Pazarba. Útközben Ági az egykori jugoszláviai útikönyvből folyamatosan olvasta, milyen nevezetességek mellett haladunk el, s néha betértünk egy-egy kolostorba.

Novi Pazar hihetetlenül ronda, nyüzsgő város, az útikönyvben írt keleti bazár bája nem létezik, Ági rokonsága által emlegetett vásár pedig vetekszik a mi "lengyel", vagy "kínai" piacunk borzalmával. Nem, itt nem időzünk, ez nyomasztóan zavaros.

Novi Pazartól nem messze van a koszovói határ. (A térkép nem jelöli.) Ági közli, ő nem akar Koszovóba menni. Jó akkor nem megyünk, irány tovább délnek. Hihetetlenül szép két napot töltünk a Szkadari-tó partján. Ezen az "madár sem jár" helyen van egy helyi strand, legalábbis az út menti tábla szerint. Lejutunk a tópartra, fantasztikus a látvány. Keresünk egy kiülős, kávézós helyet, talán van valahol hideg sör... A faasztalok és fapadok között fehér ingbe és fekete nadrágba öltözött pincér ennivalót is tud hozni. Előételnek paradicsom és sajtok, majd egy ovális fémtálcán kétféle roston sült halat kapunk, friss rozmaringgal díszített burgonyával. Csúcspont. Nevetve emlegetjük föl az aggódó szülőket és barátokat, akik enyhe szorongással a hangjukban kívántak nekünk jó utat, és komolyan gondolták a "vigyázzatok magatokra" felkiáltást. Mitől kelett volna félnünk? (Legalább egy icipici kilőtt házat kéne keresnünk, mégiscsak illene egy ilyen fotót mutogatni...)

Egy tóparti séta során megismerkedünk egy szomszéd falubéli családdal. Motorcsónakkal járnak át a strandra. A férj a városban dolgozik, az asszony otthon van, a gyerekek a városban tanulnak. Amikor szomjasan betértünk hozzájuk, kicsit nehéz volt rábeszélni az asszonyt, hogy a Coca Cola helyett nekünk inkább vizet adjon. Ági kideríti, hogy a család albán nemzetiségű. Igen bombáztak errefelé is, féltek is, de ennek vége, ők nem akarnak innen elmenni. A faluból már sokan Németországban és Kanadában élnek, onnan hozzák haza a pénzt, ezért sok itteni család nem is dolgozik, csak várja a hazaérkezőket.

2001. július 13.

Varázslatosan szép tóparton aludtunk, fent a hegyekben. Az útilapu akkorára nőtt, hogy aláállhatok, ha esik az eső. Mesebeli erdő, mesebeli patakkal és mesebeli páfrányokkal.

2001. július 14.

Átléptük Montenegró határát. Ági szerint bármelyik pillanatban leválhat Jugoszláviától. A határ egy bódéból áll, útlevelünket megnézik, és az autónk rendszámát fölírják egy kockás füzetbe....Csak ekkor esett le, ja, most akkor mi átléptünk valamilyen határt....

Kotori-öböl, tengerpart. Az egyik faluban Ági emlékképi alapján eltalálunk egy szabadkai katolikusok tulajdonában lévő házhoz. A fiatal magyar pap szeretettel fogad, és sajnálkozik hogy ilyen későn értünk. Ugyanis van egy partközeli sziget, ahol 60 embert tudnak fogadni, ott van üres szoba, de ilyenkor már nem tudunk átmenni, itt pedig tele van a ház. Esetleg alhatunk a karzaton, vagy az udvaron egy kripta tetején. "Békés ferencesrendiek nyugosznak itt, nem bolyonganak. " Végül inkább az egyik földes teraszon alszunk a szabad ég alatt. A szabadtéri kádból kivezetett tusolóból fürdés közben gyönyörködhetünk a tengerben... (Hundertwasser is megirigyelhetné). Fizetség egy üveg magyar bor volt.

2001. július 16.

Irány Bosznia-Hercegovina. Áginak senki sem tudta fönt megmondani, kell-e neki vízum, vagy egyszerűen átengedik a határon. Itt lent, a tengerparton mondták, hogy simán átmehet a személyi igazolványával.

Amivel eddig nem találkoztunk, most mindenfelé látható. Szétlőtt, üresen álló házak az út mentén mindenfelé. Nem egészen értem. A daytoni békét megkötötték 1995-ben, és egy csomó nemzetközi pénz is bekerült az országba, legalábbis az újságok szerint. Azóta hat év telt el, és senki nem tette rendbe ezeket a házakat. Nem bontották el, és nem is építették újjá. Ott állnak.

Mostarban elkezdtük keresni, hogy állhat a híd újjáépítése. A csonkok látszanak csak, a folyóban folyamatosan dolgoznak, a parton kődarabok pihennek, talán a híd kiemelt eredeti darabjai. Mikor lesz ebből valami, hogy hogy még mindig csak itt tartanak?

A város tele katonákkal, az utcán, a vendéglőkben és a sörözőkben is, a sétáló utca kiülős teraszain. A sétáló utca egyébként is igen sajátos: a földszint rendbe rakva, bömböl a zene, az emelet még romokban van. Én ezt nem értem, hat évvel a békekötés után...Házigazdánk muszlim. A háború alatt Törökországban élt, de most visszajött. Rendbe rakja a házát és szobakiadásból él. A konyhában Gorenje mosogatógép van. Szerinte csak néhány forrófejű embernek kellene távozni, és minden rendben lenne.

Mostar zaklatott, felbolydult, nyugtalan. Túl sok a katona, túl harsány a zene, mi lesz ezzel a várossal? Szarajevótól nem messze, a hegyekben Jahorinában szállunk meg, síparadicsom. A házigazdáink szerbek. Régen Szarajevóban éltek, de most elcserélték a házukat, mert Szarajevóban gyakorlatilag csak muszlimok élnek, és ők pedig elmentek egy csak szerbek lakta városba. Nem, őket személy szerint semmilyen atrocitás nem érte, de nem mertek Szarajevóban maradni. Itt a hegyekben az egyik hatalmas turistaházban menekült családok élnek. Miért nincs még mindig otthonuk?

Jahorinában úgy döntöttem, nekem mégis el kell jutnom Koszovóba. Végülis ezért jöttem, vagy nem? Csak nem fogok úgy hazamenni, hogy csak megközelítettem?

Elég nagy utat jelent visszafelé, amikor már egyszer egészen a határán voltunk, lehet hogy hülyeség az egész...

Ági egyértelműen kijelenti, akkor elválnak útjaink. Uzicéig együtt megyünk, ott felrakjuk egy Belgrád felé menő vonatra, mi pedig nekivágunk.

(Kedves jelenet a boszniai határon. A határőrök - vagy katonák? - valami zöld biztosítási papírt kérnek, ami nekünk nincs. Hát, akkor 150 márkáért vehetünk valami hasonlót, az három napig érvényes. Érteni nem értem, mert ha befelé nem kellett, most kifelé vajon minek? De a helyzet nem ilyen egyértelmű, nem engednek át. Állunk az országút kellős közepén, tűz a nap, a határőrök ráérősen sétálgatnak, majd egy idő után félre állítanak. Ági sopánkodik, kevés pénzünk van, kiszámoltuk, éppen elég lesz hazáig, nem tudunk ennyit fizetni. Tovább várunk, ők sétálgatnak, jó legyen 50 márka. Még az is sok. Végül egy bódé melletti árnyékos helyen ücsörgő határőrnek 20 márkát kellett adnom, elhagyhattuk az országot. Utána jutott eszembe, hát a papír hol maradt? Akkor én most a nyílt színen lefizettem egy határőrt?)

2001. július 18.

Éjjel érünk a koszovói határ előtti településre, Raskába. Itt meg kellene szállni, ne éjjel próbálkozzunk a határon. Egy garniszállót sikerült kifognunk, mint egyetlen szálláslehetőséget. Kicsit nyomasztó, de nem mindegy, mert hát hova is indulunk mi!

Kora reggel érünk a Koszovó-Szerbia határra. Először a szerb katonák ellenőrzik útleveleinket, majd megérkezünk a K-FOR ellenőrző pontra. Homokzsákokból kiépített katonai támaszpont, a kétsávos út egysávosra szűkítve, a túlsó oldalt nem látjuk. Gépfegyverrel a vállukon fiatal katonák kérik el az útlevelet, nem kérdeznek semmit, mehetünk.

Várom a romba dőlt házakat, kiégett tankokat, várom a háborús pusztítás nyomait. Pristináig, a fővárosig kb. 100 km az út, jó néhány falun átmegyünk. Nincsenek kilőtt házak. Nincsenek kiégett tankok. Nincsenek menekülő emberek. Ellenben vannak katonák. Különböző rendű-rangú katonai járművek rohangálnak le-föl az utakon. Határozottan mennek valahova, sürgős dolguk van.

"Koszovóban gyakorlatilag összeomlott a tavaly októberben életbe lépett tűzszünet, egymást érik a jugoszláv biztonsági erők és függetlenségpárti albánok közötti véres összecsapások. A jugoszláv hadsereg újabb egységeket vezényelt a kilencven százalékban albánok lakta dél-szerbiai tartományba, és az utászok aláaknázták azt a hidat, amelyen keresztül Macedóniába menekülhetnek a Koszovóban szolgálatot teljesítő EBESZ megfigyelők. A pontosan egy éve tartó harcokban több mint kétezer ember vesztette életét, és háromszázezren kényszerültek otthonuk elhagyására." (HVG 1999, március 6.)

Pristina igazi nagyváros, forgalmi dugóval, rengeteg katonával. Még harckocsi is végigrobogott előttünk. Az üzletek nyitva, mindenfélét lehet kapni. A péksüteményesnél finom illatok terjengenek, a kávézóban a pincér udvarias és tud angolul. Csak albán nyelvű újságokat találtam az újságosnál, szerbet nem. A központban néhány nagy épület szétlőve, kiállnak a vasbetonszálak. A szállodák és egyéb központi épületek nemzetközi bázissá alakultak át, a K-FOR, az ENSZ és még a csoda tudja milyen nemzetközi szervezet szállásolta itt el magát. Ittam egy finom kávét, ettem egy kis sütit, sétáltunk egyet. A lakónegyedben rengeteg épülőfélben lévő ház, van olyan utca, ahol minden épület új. A város él, lendületesen terjeszkedik. Nincsenek kolduló gyerekek, az emberek arcán semmiféle idegesség nyoma nem látszik.

Indulnánk tovább, de merre? A főutak mentén a táblákon a szerb nyelvű feliratokat fekete festékkel kenték be, de annyira, hogy egyáltalán nem lehet elolvasni. A városban nincsenek útbaigazító táblák. Félórás bolyongás után megálltunk egy pici autóalkatrészeket áruló üzletnél, megpróbálok kérdezősködni. Az üzletben egy hölgy tudott angolul, de én nem. Nem baj, beszélek németül? Jó, akkor hoz a szomszédból valakit. Megérkezett a szomszéd, elmagyarázta, hogy jutunk ki a városból.

Koszovót kelet-nyugati irányban szeltük át, visszafelé a nisi autópályát céloztuk meg. Az út mentén erre sem láttunk feldúlt falvakat. Kifelé szintén katonai erődítményhez hasonló K-FOR támaszponton hagytuk el Koszovót, aztán jöttek a szerb határőrök. Hol voltunk és miért? Üzleti ügyben jártunk itt? Nem, turisták vagyunk. Ez a válasz egy kicsit hihetetlenül hangzott. Szép komótosan ki kellett pakolnunk az autót, mindent ki az országút kellős közepére. Egyenként végiglapozta a nálunk lévő újságokat, megnézegette a hátizsákok zsebeit, az autó kesztyűtartóját. Már éppen kezdett a gyomrom egy pici gombóccá válni, amikor a kipakolás kellős közepén a mögöttünk álló kamion sofőrje ránk kiabált magyarul: csempészgetünk, csempészgetünk? Elnevettük magunkat, egy kicsit megfenyegettem, és a félelem növekedésnek indult buborékja hirtelen szétpattant. Mikor minden kint volt a kocsiból, végre kibökte a határőr: drog? Ekkor esett le, hogy kábítószert keres, mert hát ki a csuda megy turistaként Pristinába. Nevetve mondtam, sajnos drog nincs. Visszapakolhattunk, a végén kezet nyújtottam, és elhagytuk Koszovót.

2001. július 19.

Belgrád, csak néhány órát töltöttünk itt. A belvárosban lebombázott hatalmas középületek, körülkerítve, őrizve, de szemlátomást magára hagyottan. Az egyik épületegyüttes állítólag a volt belügyminisztérium, amelyet mementóként szeretnének meghagyni. Itt szólt ránk egy katona, hogy hagyjuk abba a fényképezést, mert különben elveszi a gépet.

Újvidék. A hidak most is a folyóban....

"A Jugoszlávia elleni NATO támadások hatodik hetét az eltévedt bombák és a polgári áldozatok számának növekedése, valamint az új fegyverek bevetése jellemezte. Néhány nap leforgása alatt egy lakónegyedet és két buszt ért találat - bár a másodikat a NATO az UCK-nak tulajdonítja - mintegy 80 halottat hátrahagyva. Egy rakéta viszont közel 100 km tévedett: legalábbis a brüsszeli magyarázat szerint így csapódott be egy szófiai lakóházba." (HVG 1999. május 8.)

Késő délután értünk Szabadkára. Megkerestük Ágit. Nagyon megörült nekünk, kíváncsian várta élményeinket. Nemcsak ő, az anyukája is szerette volna tudni, mi van arra lefelé.

Kicsit gonosz voltam, megkérdeztem, nem fél-e Amerikába menni, ahol az óránkénti erőszakkal meghalt emberek száma magasabb, mint errefelé. (Elismerem, övön aluli ütés volt.)

2001. augusztus

A háborúban ugyanolyan hétköznapok folynak, mint máskor. Az emberek élni akarnak, megpróbálják folytatni a normális életet. Még a drámai helyzetek is emberi helyzetek. Az újságok és a televízió képei a sűrített rettenet, a sűrített emberi szenvedések és fájdalmak, amelyek a valóságban a hétköznapokban más szinten zajlanak. Én ezeknek a sűrített képeknek a nyomait kerestem, két hét alatt 3.200 km-t megtéve.

De a dráma nem ezen a megtapasztalható síkon zajlik, sokkal mélyebben, és csak lassan felszínre kerülően...

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

Két könyv a holocaustról

A legnagyobb része azoknak az információknak, melyekkel a nyilvános életben találkozunk, hamis; féligazságokat, gyakran tudatosan hazugságokat közöl. Azok számára azonban, akiknek érzéke van hozzá, éppen ezek az információk leplezik le azt, ami a háttérben van. Különösen jellemző módszer, amikor valakinek a nézeteit elítélik anélkül, hogy azok tartalmát megvizsgálnák. Mai életünkben ennek egyik legjellemzőbb példája, amikor valakit kirekesztőnek, idegengyűlölőnek, szélsőjobboldalinak, antiszemitának bélyegeznek. Ha valaki naivan felteszi például azt a kérdést, hogy holocaustról miért csak mint zsidó emberek tömeges elpusztításáról beszélnek, és miért különböztetik meg a náci holocaustot a sztálinitól (netán az amerikai indiánok kiirtásától), akkor az illetőt azonnal revizionistának nevezik.

Ugyanakkor a német külügyminiszter, Joschka Fischer kijelentését, miszerint "Auschwitz sei die Grundlage unserer nationalen Identität" (Auschwitz nemzeti identitásunk alapja) senki nem tekintette hivatalosan a német népszellem meggyalázásának.

A közelmúltban két könyv jelent meg Amerikában a holocaustról, melyek Hatalmas vihart kavartak - különösen Európában. Mindkét könyv szerzője zsidó. Peter Novick könyvéből* megtudjuk, hogy milyen jelentős szerepet játszik az amerikai politikában a holocaust mint "politikai vezeklési praxis", és újabb ismerethez jutunk arra vonatkozóan is, hogy milyen módon valósul meg a nyilvánosságra gyakorolt nyomáson keresztül a hosszútávon előkészített amerikai politika. Norman Finkelstein könyve** pontos információkat nyújt arról, hogy hogyan lehet a zsidók szenvedéseit kizsákmányolni.

Az alábbiakban a két könyvről megjelent rövid ismertetőket közöljük Simon Diána fordításában.

*Peter Novick: The Holocaust in American Life. Houghton Mifflin, Boston/New York 1999.
**Norman Finkelstein: The Holocaust Industry. London 2000.

Peter Novick történész, a chicagói egyetem professzora Norman G. Finkelstein 1953-ban született. Tanulmányait a princetoni egyetemen és Párizsban végezte. Jelenleg New Yorkban él, és politikatudományt tanít a City University-n.

^ugrás az oldal tetejére

Norman Finkelstein és a "holocaustipar (A. Bracher)"

Martin Walser 1998-ban békedíja kapcsán tartott, igencsak vitatott beszédében kihangsúlyozta, hogy "Ausschwitz"-ot egyszerűen eszközként használják fel "bizonyos jelenbeli célok" elérése érdekében. A példák azonban, melyeket Walser ezen állításának alátámasztására felhozott, olyan jelentéktelenek voltak, hogy tézise alapjában véve megerősítetlen maradt. Az eszközként való felhasználásról szóló kijelentése azonban egy későbbi vita kiindulópontjává vált, melynek zavarodottsága és tehetetlensége jól tükrözi a németországi intellektuális kultúra köreiben uralkodó mélypontot^1.

Amit Walsernek nem sikerült kifejtenie, az most csodálatos, polemikus formába öntve megtalálható az amerikai-zsidó történész, Norman Finkelstein "A holocaustipar - avagy gondolatok a zsidó szenvedés kizsákmányolásáról"² című vékonyka kis könyvében. A szerző felvázolja mindazon területeket, ahol " Auschwitz"-nak ill. magának a holocaustnak eszközként történő felhasználása ténylegesen megfigyelhető, és leírja azokat az intellektuális és retorikai technikákat, melyekkel a kihasználás lehetővé tétele céljából előkészítik a terepet. Finkelstein szerint a holocaust az elmúlt évtizedek során egy olyan eseménnyé alakult át, amely az amerikai kultúrán belül vezető zsidó csoportok hatalmát és befolyását megindokolni és igazolni hivatott. Az a jelenség, miszerint ezek a csoportok lassacskán magukhoz ragadják a hatalmat, már túllépte Amerika határait és begyűrűzött Európába is.

Ritkán fordult elő, hogy egy könyv már megjelenése előtt ilyen heves vitát váltott volna ki Németországban. Ritkán is adódott e célból ennél alkalmasabb téma: Finkelstein könyve igazán ideális lenne arra, hogy a holocaustról szóló diskurzust és a holocaust mai jelentését megszabadítsuk merev sablonszerű mivoltától és elkezdjük végre konkretizálni. Az is megdöbbentő, hogy egyáltalán elkezdtek róla beszélni, hiszen ritkán volt egy könyv tulajdonképpen ennyire egyértelműen arra rendeltetve, hogy agyonhallgassák. Annak az érdekkomplexumnak a leírása és megrágalmazása, melyet Finkelstein "Holocaustiparnak" nevez, igen nagy bátorságról tanúskodó cselekedetnek számít, hiszen a Holocaustipar érdekeinek és az amerikai politika által képviselt érdekek összefonódása mára egyetlen egy súlyos hatalmi képződménnyé alakult át. Az a tény, hogy Finkelstein ennek veszélyességét könyvében teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, egy olyan ember fényében tünteti fel őt, aki kész felégetni maga mögött mindent és az igazság érdekében hajlandó jelentős hátrányokat is magára vállalni.

Finkelstein maga is holocaust-túlélők gyermeke, akik a háború után Amerikába vándoroltak. Történészként tanít az egyik kisebb New York-i főiskolán. Nem tagja egyetlen befutott akadémiai csapatnak sem, hanem kívülálló és harcoló értelmiségiként tevékenykedik. Kívülállóságáról tanúskodik a nyelvésszel, Noam Chomskyval, talán az USA egyik legfontosabb ellenzékijével és disszidensével kötött szövetsége is. Ami Finkelsteint motiválja, az nyilvánvalóan nem más, mint egyrészt a szülei sorsával, másrészt az amerikai zsidóságon belül a holocaust elferdítésével és eszközként való felhasználásával kapcsolatban kialakult haragja. Ez a harag azonban egy szent harag, amely az igazságot nem eltemeti, hanem napvilágra hozza.

Jóvátételi tárgyalások intellektuális terror által megfertőzött légkörben

A könyvecske által kirobbantott nyilvános vita elsősorban azok körül a vádak körül forgott, amelyeket Finkelstein a könyv utolsó részében fogalmazott meg, amikor a svájci bankok és a német ipar közötti jóvátételi és kárpótlási tárgyalásokat vizsgálta. Finkelstein túlságosan is eltúlzottnak tartja azt a számot, amit a Jewish Claims Conference a kárpótlásban részesülendő azon túlélőkre vonatkozóan terjesztett elő, akik a Második Világháborúban, Németországban kényszermunkások voltak, és amely szám egyben a kárpótlásra vonatkozó szabályzások alapját képezte. Finkelstein utal arra, hogy tudatosan túlozták el a még életben lévő áldozatok számát annak érdekében, hogy megfelelően magas kárpótlási összegeket tudjanak követelni. Ugyan Finkelstein érvelése ezzel kapcsolatban igen elfogadhatóan hangzik, számait ennek ellenére alaposan kétségbe vonták, és ettől a ponttól kezdve a vitának nem lehet egyértelmű megoldása. Legalább ennyire botrányos, de sokkal kevésbé tárgyalt Finkelstein azon leleplezése, a- mely a svájci bankok által kifizetésre kerülő kárpótlási összegekért folytatott tárgyalásokat egészen más fényben tünteti fel (114-118 old.). Ez már tulajdonképpen a Volcker vizsgálati bizottság Svájcról szóló végső jelentésében található, de jelentősége idáig felfedezetlen maradt: Svájc mellett az USA volt a nácik által fenyegetett Európából történő zsidó pénzkimenekítések legkedveltebb célállomása. Az amerikai bankoknál a holocaust áldozatai által nyitott, mára elfekvőben lévő számlákon található pénzek nagysága körülbelül egyezik a svájci bankoknál található pénzekkel. Ezekért a számlákért összesen 500.000 dollár (0,0005 Mrd) kártérítést fizettek. Ezzel szemben a svájci bankok kárpótlási alapja 1,25 Mrd. dollárt ölelt fel. Ha az amerikai politika különböző fórumainak Svájccal szemben tanúsított, erkölcsi fanatizmustól egyenesen csöpögő viselkedésére gondolunk, akkor ezek a számok tulajdonképpen egy igazi szörnyűségről, az álszenteskedés és az alakoskodás mérhetetlen mértékű mélységéről tanúskodnak.

A Finkelstein által felhozott számokról szóló vita elvonja a figyelmet könyvének másik, ugyanilyen explozív jellegű részéről, amelyben a holocaustideológiát mutatja be. Finkelstein azt a képletet vizsgálja, amelyen keresztül a holocaust "The Holocaust"-tá formálódott. Több oldalon keresztül olyan jellegzetes részleteket és idézeteket gyűjtött össze, melyek egy kialakulóban lévő ideológia vagy még inkább egy kialakulóban levő vallás centrumának irányába mutatnak. Láthatóvá válnak mindazon jelenségek, melyek felelőssé tehetőek azért, ha a holocaustról szóló diskurzus ma vastagon félelemmel van övezve, és mindazon jelenségek is, melyek az antiszemitizmust, a holocaust "egyedülállóságát" vagy a holocaust tagadását érintik. Finkelstein idézi például egy olyan szerzőnőnek a szavait is, kinek a holocaust-tagadás értelmezése több mint kifinomultnak mondható: "Egy túlélő tanúvallomását kétségbe vonni, zsidó kollaboránsok szerepét feszegetni, szuggerálni azt, hogy a drezdai bombázások alatt németek is szenvedhettek, vagy hogy a Második Világháború alatt Németországon kívül más országokban is követhettek el bűntényeket - ezek Lipstadt (holocaust-szerzőnő) véleménye szerint mind a holocaust tagadásának jegyei. Továbbá sugallni azt, hogy Wiesel a holocaust-iparból profitálhatott, vagy szavait egyáltalán megkérdőjelezni, már mind a holocaust tagadását jelenti. A holocaust tagadásának legaljasabb formáját, Lipstadt szerint, "az erkölcsi egybevetések" jelentik: vagyis a holocaust egyedülállóságának tagadása." (70. old.) Ilyen jellegű vádaskodások miatt alakult ki az az intellektuális terror által vezérelt légkör, amelytől minden ilyen irányú vita erősen szenved. Ezért végtelenül gyógyító és jó érzést keltő erről a témáról Finkelsteinnél objektív és nyílt formában olvasni.

Összeesküvés-elmélet?

Finkelsteint többször is megvádolták azzal, hogy könyvében egy összeesküvés-elméletről ír, de ez egyáltalán nem így van: amit ő megmutatni szándékozik, az nem más, mint egy olyan emberekből álló konstelláció, akiket ideológiai vonások, közös cselekedetek és közös érdekek kötnek össze. Arra próbál utalni, hogy mindaz, amit ő feltárni igyekszik, az amerikai zsidóság uralkodó irányzatáról szól. Példáiban újra és újra visszatér két szervezet, a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) és az ADL (Anti-Defamation League). A WJC vezető szerepet töltött be a Németországgal és Svájccal folytatott tárgyalások és az ezzel kapcsolatos kampányok során. A kongresszus két e tekintetben kiemelkedő alakja Dániel Goldhagen³ és Elie Wiesel - Auschwitz-túlélő és Béke Nobel-díjas, a holocaust-ipar egyik kulcsfigurája. Publicisztikai szempontból ezzel a komplexummal elsősorban a New York Times-nak voltak jelentős összefonódásai. Ebben az összefüggésben a "The Holocaust" mélyen beágyazódik az amerikai zsidóság amerikai társadalmon belüli hatalomért és befolyásért folytatott harcába. Hogy milyen kemény eszközök kerültek e harc folyamán bevetésre, azt nagyon jól illusztrálja az amerikai zsidóság egyik képviselőjének 80-as évekből származó nyilatkozata, melyet Finkelstein szó szerint idéz: "így aztán az ADL elnöke Nathan Perimutter ragaszkodott ahhoz, hogy Amerikában az 'igazi antiszemitizmust' olyan politikai kezdeményezésekkel tegyék egyenlővé, melyek 'zsidó érdekekre nézve veszélyesnek' mondhatóak, mint például az affirmative action⁴, a védelmi politika és a neo-izolacionizmus költségvetésének csökkentése éppen úgy, mint az atomenergia elleni védekezés vagy az egyetem megreformálása" (37. old). Ez egyébként egy nagyon kiélezett példája annak, amit amúgy is észlelni lehet, mégpedig hogy az antiszemitizmus miatti vádaskodás egy olyan hatalmi eszközzé vált, melyet a lehető leggátlástalanabbul vetnek be, ha különböző érdekek érvényesítése a cél.

Finkelstein könyvének több részén is utal arra, hogy a holocaust feldolgozására milyen jobb, megfelelőbb formákat tart elképzelhetőnek. Ezzel kapcsolatban olyan történészek neveit említi meg, mint például Raoul Hillberg, Christopher Browning vagy a túlélő Bruno Bettelheim és Viktor Franki. Az általa előhívott összbenyomás alapján elmondhatjuk, hogy Amerika keleti partjain egy korábbi, egyben racionálisabb és emberibb beállítottságú generációt leváltott egy újabb generáció, amely egy szűklátókörű zsidó nacionalizmus megszállottja és gátlástalanul kész saját hatalmi érdekeinek megvalósítása érdekében mindennemű intellektuális és morális tisztességtelenséget eltűrni, vagy éppenséggel támogatni. A holocaust bizonyos tekintetben a zsidó fundamentalizmus csapdájába esett, melynek érdekei összemosódtak az uralkodó amerikai politika érdekeivel.

Figyelemreméltó, hogy Finkelstein a holocaust-ipar jellemző jegyeként kezeli a Wilkomirski esetet is (57-62. old.). Wilkomirski volt az a svájci szerző, aki megírta emlékiratait a holocaust ideje alatt eltöltött gyermekkoráról. Szerzeményét világszerte ünnepelték, amíg ki nem derült, hogy az egész csak hamisítvány ill. kitaláció volt. "Töredékek című könyvét széles körökben a holocaust irodalom egyik klasszikusaként kezelték. Tizenkét nyelvre fordították le és elnyerte a Jewish National Book Award-ot, a Jewish Quarterly Prize-ot és a Prix de la Mémoire de la Shoah-t. Wilkomirski hamar a holocaust reprezentációs figurájává vált. Fellépett több dokumentumfilm sztárjaként, holocaust-konferenciák és szemináriumok kulcsfigurájaként vagy az USA-beli Holocaust Múzeum számára begyűjtendő adományok megszervezőjeként." (60. old.) Roppant ironikusan veszi ki magát, hogy Wilkomirski akadémiai főelőadója éppen Dániel Goldhagen volt, aki az írónő könyvét "mesterműként" ünnepelte. Éppúgy, mint Goldhagen és részben Wiesel, a holocaustot Wilkomirski is egy szadista orgiaként írja le, ahol az egész tulajdonképpeni karakterisztikuma, a futószalagszerű, szenvedély nélküli gyilkolás teljesen eltűnik és helyére egy "Sex and Crime"-szerű verzió lép. Mindezen felül a Wilkomirski eset Finkelstein számára tipikus jegye annak a csalásoktól vezérelt légkörnek, amit maga a holocaust-ipar generál. "Wilkomirski 'cinkostársai' ténylegesen mind részesei voltak a holocaust kárpótlások megszervezői hálózatának. Gyermekkori barátnője Auschwitzból, 'Little Laura', az egyik svájci holocaustalapból kapott pénzt annak ellenére, hogy Amerikát reprezentáló híve volt az egyik sátánista kultusznak. Wilkomirski legfontosabb izraeli szponzorai vagy olyan szervezetek tagjai voltak, akik a holocaust áldozatainak járó kárpótlásokkal foglalkoztak, vagy hasonló szervezetek támogatását élvezték." (83. old.). Finkelsteinen túllépve igencsak figyelemre méltó, hogy szintén Wilkomirski volt az első, aki a maga idejében, Bázelben a "Holocaust Gyermekei"-t - már maga a név is a holocaust ipar egyik jellegzetes műve - kampánya számára Barbro Karlénnal szemben meg tudta magának nyerni.

(*Az írás a "Der Europäer 5/1,2000. novemberi számában jelent meg.)

1 Összegyűjtve megtalálható: "A Walser-Budis vita dokumentációja." című könyvben. (Die Walser-Budis-Debatte. Eine Dokumentation, Frankfurt/ Main 1999)
2 Norman Finkelstein, The Holocaust Industry - Reflections on the Eyploitation of Jewish Suffering, London / New York 2000. A könyv magyar nyelven még nem jelent meg. A továbbiakban hivatkozásként feltüntetett oldalszámok az angol kiadványra vonatkoznak.
3 Dániel Goldhagen könyve Hitler készséges végrehajtói, avagy teljesen hétköznapi németek és a holocaust (Berlin 1996) címmel 1996/97ben heves indulatokat váltott ki. Goldhagen a "végső megoldást", vagyis a holocaustot nem mint anomália, hanem sokkal inkább egy "tipikus német vonás" megnyilvánulásaként értelmezte. Véleménye szerint Hitler céljaival a német társadalom nagy része azonosult, és ezek a célok a német kultúra többévszázados, legbelsőbb tendenciáinak a megvalósulását jelentették. Goldhagen könyvével a Harvard Egyetem újonnan létrehozandó holocaust tanszékének legfontosabb várományosa lett.
4 Hátrányos helyzetben lévő csoportok megsegítését szolgáló állami programok.

^ugrás az oldal tetejére

A holocaust amerikanizálódása

A holocaust egyre inkább központi szerepet tölt be az amerikai kultúrában. Ez azonban nem volt mindig így. A hatvanas évek elejéig a zsidókon elkövetett tömeggyilkosság egy alig érintett téma volt a nyilvánosság körében. Mára azonban a holocaust az amerikai zsidók számára identitásuk legfontosabb elemévé vált. Az átlag lakosságnak ez az esemény egy erkölcsi üzenetet rejt magában, amit a különböző érdekeltségű körök azonban igen eltérő módon konkretizálnak.

A Lincoln után elnevezett kapitóliumban már körülbelül tíz éve minden évben összegyűlik Nebraska tagállam társadalmi és politikai elitje, hogy megünnepelje a "Holocaust Remembrance Day"-t. Maga az a tény, hogy az európai zsidók tömeges legyilkolására még az USA közép-nyugati részén is ily módon megemlékeznek, pontosan megmutatja azt, hogy milyen mélyen bevonult a holocaust az amerikai köztudatba. Bizonyított tény, hogy az amerikai médiában 1990 óta ebben a témában több cikk jelent meg mint az előtte levő 45 évben összesen; ugyanebben az időszakban több holocaust-múzeum is nyílt, holocaust-tanszékeket alapítottak, a holocaustról szóló tananyagot több tagállamban is kötelezővé tették és Hollywoodban is kellő figyelmet fordítottak a témának, mely figyelem Steven Spielberg "Schindler listája" című filmjében teljesedett ki. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy ez a történelmi esemény miért pont az USA-ban és miért pont most, jó ötven évvel a háború után válik a nyilvánosság körében ilyen mértékben jelentőssé. Peter Novick, a Chicagói Egyetem nyugalmazott professzora, híres történész, aki kimondottan a zsidókkal kapcsolatos tanulmányokra specializálta magát, igyekszik ezeket a kérdéseket a pár hónappal ezelőtt megjelent könyvében megválaszolni. Provokatív tézisei a vezető amerikai publikációk körében széleskörű visszhangot váltottak ki.

Az áldozatokkal való azonosulás megtagadása

Novick leírása azzal a megállapítással kezdődik, hogy a háború alatt az európai zsidók sorsa az amerikai átlag lakosság körében egyáltalán nem volt téma. A zsidó szervezetek különböző okokból kifolyólag nem is igen próbáltak ezen bármit is változtatni. Egyrészt féltek a Roosevelt kormány elleni antiszemita támadások fokozódásától, hiszen amúgy is felrótták ennek a kormánynak, hogy a zsidók hatására lépett be a háborúba; másrészt cionista körök ebből a tragédiából akartak döntő impulzust nyerni Izrael állam megalapításához annak érdekében, hogy hasonló katasztrófák ne fordulhassanak elő többet. Novick ebben az összefüggésben Dávid Ben-Gurion egyik - bizonyos értelemben iszonyatos - kijelentését idézi, miszerint: "Minél nagyobb a nyomor, annál nagyobb a cionizmus ereje."

Ezen okokból kifolyólag a koncentrációs táboroknak röviddel a háború vége előtti "felfedezését" és felszabadítását azelőtt sosem kötötték össze a ma egyre inkább előtérbe kerülő mellékcsengéssel, miszerint ezek a táborok a zsidók megsemmisítését szolgálták.

A megbotránkozott riporterek, akik a felszabadítókkal együtt tehették be lábukat a táborokba, cikkeikben csak általánosságban a nemzetszocializmus szánalomra méltó áldozatairól beszéltek. Deborah Lipstadt történész később pont azt veti ezeknek a riportereknek a szemére, hogy ők bizony szemtanúi voltak a "végső megoldásnak" és csak hallgattak róla.

Novick szerint azonban ez a szemrehányás elsiklik a történelmi tények mellett. Ugyanis, azokban a táborokban legalább is, amelyeket a szövetségesek szabadítottak fel, a zsidó áldozatok száma alig érte el a húsz százalékot. Annak idején az amerikai zsidók minden körülmények között el akarták kerülni, hogy áldozatként legyenek feltüntetve. Éppen ezért nem tiltakoztak az ellen sem, hogy a holocaustot nem kiemelten kezelték, hanem a háború alatt elkövetett rengeteg szörnyűség egyikének tüntették fel. Egy olyan nemzetben, amelyik megnyerte a háborút és világhatalommá nőtte ki magát, amelyik Gary Coopert és John Wayne-t csodálta, az ebben az országban élő zsidók nem akarták, hogy az öreg kontinensen legyőzött és meggyötört hittársaikkal azonosítsák őket. Azok közül a túlélők közül, akik a háború után az Egyesült Államokba telepedtek, messze nem mindegyik tudott a megsemmisítő táborok szörnyűségeiről beszámolni, és azokat is felszólították, hogy "hagyják maguk mögött" a múltat és előre tekintsenek, a jövőbe, akik az átéltekről mesélni akartak. Ez a jövő olyan világpolitikai változásokat hozott magával, melyek a már meglévő tendenciát csak megerősítették.

A hideg háború kirobbanásával szükségessé vált, hogy a levert ellenfelet a nyugati blokkhoz csatolják. Amerikai politikusok és kommentátorok olyan érveket kezdtek hangoztatni, miszerint a holocaust nem egy német bűncselekmény volt, hanem a totalitarizmus borzasztó gyümölcse, amely manapság a Szovjetunióban él tovább. Ez a perspektívaváltás tovább relativizálta a holocaustot, és Novick szerint "felerősítette azt a már meglévő tendenciát, miszerint a nemzetszocializmus áldozatainak meghatározása egyre inkább politikai mintsem etnikai jelleget öltött."

1945 és 1960 között ezen fejlődések eredményeképpen a holocaust szinte teljesen eltűnt az USA közéleti diskurzusából. A zsidók ezekben az években csak az amerikai társadalomba történő teljes körű integrációjukkal voltak elfoglalva és komoly előrelépéseket is tettek ezen a téren nem utolsó sorban azért, mert a Második Világháborúig fel-feléledő antiszemitizmus ekkorra teljesen eltűnt és a zsidók körében domináns életérzéssé, sőt inkább büszkeséggé kezdett válni, hogy ők teljes értékű amerikai állampolgárok. Ez vezetett például ahhoz is, hogy «Anna Frank naplójának» színpadra vitele és megfilmesítése, melynek az ötvenes években óriási sikere volt, zsidó körök kívánságára, a zsidósághoz és a holocausthoz fűződő túlságosan is egyértelmű vonatkozásoktól teljesen meg lett tisztítva. Előtérbe került egy univerzális humanitárius felhívás.

A fordulópont: az Eichmann-per

A paradigmaváltás első jele az Adolf Eichmann ellen folytatott perrel jelentkezett, 1961-ben.

A büntetőeljárás heves vitákhoz vezetett az izraeliek által folytatott eljárás és a kiszabott büntetés jogosságát illetően. Hannah Arendt sorozata a "New Yorker"-ben "Eichmann Jeruzsálemben: Beszámoló a gonoszság banalitásáról" címmel, további nyersanyagot szolgáltatott heves intellektuális viták kialakulásához, melyek röviddel ezután Rolf Hochhuth "A helyettes" című darabjának Broadway-feldolgozásával újabb táptalajra találtak. Peter Novick számára bizonyított tény, hogy ez a három esemény együtt "megtörte a holocaust köré telepedett közel tizenöt éves csendet". Ezen felül ezek az események hozzájárultak ahhoz is, hogy az amerikai köztudatba a holocaust először ágyazódott be úgy, mint "egyedülálló jelentőségű esemény és nem csak úgy, mint az általános náci barbárságnak egyik kirívó vetülete".

Röviddel ezután ez a téma igen konkrét és felfokozott formában aktualitást is nyert: A két háború kapcsán 1967-ben és 73-ban Izrael és arab szomszédai között, a zsidók tömeges kiirtásának újabb lehetősége hirtelen realitássá kezdett válni. Azt a tényt, hogy Izrael világpolitikai szempontból ily mértékben elszigetelté vált és 73-ban amerikai segítség nélkül nagyon nehéz helyzetbe került volna, az amerikai zsidók csakis a holocaust emlékének eltünedezésével tudták magyarázni. A holocaustot újból felfedezve, teljes erővel be is vetették méghozzá nem csak az Izrael számára történő segítségnyújtásnak a megszervezése érdekében. Ugyanebben az időszakban ugyanis először váltak egyre hangosabbá azok az aggódó hangok, melyek az USA-ban élő zsidók identitásának veszélyeztetését vélték felfedezni. A veszélyeztetést azonban nem abban látták, mint amiben eddig a történelem során oly gyakran, a támadásban és az üldöztetésben, hanem paradox módon éppen hogy a zsidók az amerikai társadalomba történő teljes körű integrációjában, minek következtében visszaszorultak a vallási megmozdulások és erőteljesen megnövekedett a vegyes házasságok száma is, zsidók és nem-zsidók között.

Identitás a holocaustnak köszönhetően

A zsidó identitás erősítése szempontjából a vallás nem jöhetett szóba. Túl nagy volt ugyanis az országban a szét- forgácsolódás és túl nagy volt azoknak a száma, kiknek a Biblia semmit sem jelentett. Maga Izrael is csak felületesen tudott kapocsként szolgálni, mert az állam belső alkotmányáról és a közel-keleti térségben betöltött pozíciójáról alkotott vélemények nagyon eltérőek voltak. Egyetlen lehetőségként a holocaust kínálkozott. Ezáltal elkezdődött, ahogy Novick kritizálja, a holocaust "instrumentalizálása" és "szakralizálása", és az USA béli zsidó szervezetek sorra kezdtek csatlakozni a "Ki szenvedett többet?" versenyhez. Az akkori szellemnek megfelelően elkezdték magukat "történelmüket segítségül hívva áldozatként feltüntetni és ezáltal a holocaust a zsidó identitás központi szimbólumává kezdett válni". Többé nem az integrációra törekedtek, hanem a többségtől való elkülönülésre. Lassacskán tömegével kezdtek elhangozni például a Los Angelesi Simon-Wiesenthal-Központ részéről a növekvő antiszemitizmus ellen óvó figyelmeztetések, melyek kihirdetését legtöbbször egybekötötték a zsidó ügy védelmét szolgáló pénzadományokra való felszólításokkal.

Mindez aközben történt, írja Novick, hogy az antiszemitizmus ez idő tájt oly csekély mértékben volt jelen az államokban, mint még soha ezelőtt az amerikai történelem során; éppen ezért a zsidókat az Egyesült Államok újkori történelmének valószínű legsikeresebb kisebbségeként lehetne jellemezni. Mindez nem tartja őket azonban vissza attól, hogy intenzíven részt vegyenek a legnagyobb áldozati státuszért folyó versenyben. Ha sikerült a köztudatba a holocaustot mint egyedülálló, semmihez sem hasonlítható eseményként elültetni, akkor ennek a harcnak a kimenetele el van döntve. Novick ezzel kapcsolatban visszautal a washingtoni Holocaust-múzeum alapításának történetére. A múzeumban kiállításra kerülő témák az eredeti koncepció szerint magukba foglalták volna az örményeken elkövetett tömeggyilkosságokat is, de ezt "az izraeli diplomatákból és egyéb fontos amerikai zsidó aktivistákból álló koalíció" sikeresen meg tudta akadályozni. És így, igen paradox módon "az amerikai zsidók gazdagsága és befolyása" lehetővé tette számukra, hogy Washingtonban egy exkluzív "emlékművet állítsanak törékenységük és sebezhetőségük" jelképére.

Miért pont az USA-ban?

Megválaszolatlan marad a kérdés, hogy a Washingtoni emlékmű manapság miért a leglátogatottabb amerikai múzeum, más szóval a holocaust miért tudott ilyen mértékben a zsidó közösségen túllépve, az amerikai "mainstream"-ig behatolni. "A válasz nagy részben abból áll - amit az antiszemiták is újra meg újra szemrehányásként felrónak - hogy a zsidók fontos és befolyásos szerepet töltenek be Hollywoodban, a televízió iparban, az újságoknál, magazinoknál és a kiadóknál". Ezzel kapcsolatban jelentős szerepe volt a "Holocaust" című hatrészes tv-sorozatnak is, amely 1978-ban több mint 100 millió amerikait csábított négy estén keresztül a tv-készülékek képernyője elé. Ennek az adásnak a segítségével a "holocaust" mint fogalom elkezdett elszakadni a történelemtől és egy mitikus eseménnyé kezdett válni, amire a legkülönbözőbb értékeket és félelmeket lehetett kivetíteni és amiből a legkülönbözőbb "tanulságok" voltak levezethetőek. így aztán manapság, a környezetvédők, az abortusz ellenzői vagy az aids-aktivisták mind a holocaustról beszélnek ha követeléseik sürgősségét akarják kihangsúlyozni, és ugyanez a retorika lépett működésbe akkor is, amikor Bush és Clinton elnökök iraki illetve koszovói beavatkozásukat megindokolni igyekeztek. Pontosan ez a napi politikában felhasznált multifunkcionalitás volt az, ami Novick kritikus hozzáállásának kialakulásához döntően hozzájárult.

Annak a kulcsát, hogy a holocaust kiemelkedő helyi értékét az USA-ban megértsük, a következőkben találjuk: nem a zsidó szervezetek befolyása tehető ezért elsősorban felelőssé, hanem az amerikai társadalomnak a hajlandósága az iránt, hogy spirituális igényeit kizárólag világi úton elégítse ki és közben minden kétséget kizáróan a Jó oldalán érezze magát. Erre a célra szinte a lehető legideálisabbnak a holocaust tűnik: mivel a nyílt gonoszság műve (és mert réges-régen valahol a távoli Európában történt) ezért mára elvesztette a történelmi kontextusba való beágyazódását. A holocaust ezen szakralizált és politizált amerikai szemléletét most ismét - többek között amerikai állami segítséggel - reexportáljuk Európába. Peter Novick a holocaust ilyen módon történő instrumentalizáiását határozottan elutasítja. Könyve ugyan a tiszta polémián túlnyúlik, de a kutatás és a dokumentálás terén különös alapossággal járt el a szerző. Kritikáját minden bizonnyal nem lehet majd az asztalról egyszerűen lesöpörni.

Peter Novick: The Holocaust in American Life. Houghton Mifflin, Boston/New York 1999
("Az írás megjelent a "Symptomatologische Illustrationen" 2000. májusi, 12. számában.)

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Theodor Schwenk

Ritmus az élet

Minden ritmikus folyamatnak - történjék bár az emberi tevékenységek, a gyógyszer-előállítás vagy a különböző természeti birodalmak területén - közös vonása, hogy az időben bontakoznak ki, jellegzetesen alakítva az időáramlást. Már a legrégebbi korok embere is az eleven természetben megnyilvánuló ritmikusság által került kapcsolatba az időfolyammal. Az időbélileg ritmikusan megformált ősképeket ezen a területen a kozmosz határozza meg: nappal és éjszaka, nyár és tél, meleg és hideg, fény és sötétség, melyek ritmikus váltakozásban követik egymást. Nem absztrakt-sematikus beosztásról van tehát szó, amit az ember talált ki, hogy segítségével valamiképpen tájékozódni tudjon az időáramlásban, hanem az egész - és különösképpen az élő - természet számtalan ritmusban áll benne, melyek újból és újból, mindig a kozmoszra utalnak. Még az időjárás látszólag oly rendszertelen folyamatait is át- meg átszövik olyan ritmusok, melyek ki- és be- légzéshez hasonlíthatók, pl. a napi kétszeres légnyomáshullámban vagy az év folyamán az atmoszféra és az óceánok évszakos cserefolyamataiban, ahol a széndioxid világméretű ki- és belégzésével és egy ezzel összefüggésben álló ritmikus mész-anyagcserével találkozunk, amit nem csupán az óceánokban, hanem minden egészséges élővízben követhetünk.

Ha ritmusról beszélünk, gyakran ugyanannak a dolognak azonos időközönként történő ismétlődését értjük alatta. De vajon fedi-e ez a képzet a ritmus lényegét? Azonos-e egyik nap a másikkal, vagy az elmúlt év a mostanival? Ha mind azonosak lennének, nem beszélhetnénk ritmusról, hanem taktusról vagy ütemről. - Ez utóbbi sokkal inkább a halott törvényszerűségekhez, a mechanizmusok és gépek világához tartozik. A ritmussal viszont éppen távolodunk a halott-mechanikustól, és az élethez közelítünk. Az élet világában bármerre is tekintünk, ritmikus folyamatokra találunk, mégpedig olyanokra, melyek együtt lendülnek a csillagmozgásokkal, a napi és éves körforgás hangsúlyaival. A ritmikus folyamatokat, legyen szó akár növényről, állatról, emberről vagy a Földről mint egységes organizmusról, az élet ősjelenségének kell tekintenünk. Mindegyikük bele van ágyazva egy olyan ritmikus történésbe, melyet - egy partitúrához hasonlóan - minden pillanatban a kozmosz és a természet írnak, és ugyanakkor játszanak is.

Azt mondtuk, hogy a ritmus - a taktussal szemben - az elevenhez tartozó időformáció, és különbözik a gépies egyformaságtól. Ebben egyszersmind az elevenség egy alaptulajdonsága is kifejeződik: az ugyanis, hogy állandóan kis eltérésekben és eltérésekkel dolgozik és nyilvánul meg. Egy fa évgyűrűi sohasem teljesen egyformák; a különféle növénycsaládoknál a levél tengelye az ággal ugyan félreismerhetetlenül jellegzetes szöget zár be - 120, 144, 18o fok -, de ez a szög mégsem mindig maradéktalanul ugyanakkora. És ugyanez a helyzet belső szerveink ritmusával is; ezek a ritmusok a fiziológiai történés középhelyzete körül mozognak, pl. a májfunkciók vagy epekiválasztás napi ritmusa esetében. Az eltérések (excentricitások) tehát közös jellemzői a ritmusnak és az életnek, és az élet éppen a ritmusnak ezekben a nagyon finom "szabadságzónáiban" játszódhat le anélkül, hogy belemerevedne egy gépies taktusba.

Amikor az eleven természet ritmusairól beszélünk és lépten-nyomon kozmikus ritmusokra utalunk, akkor ez azt is jelenti, hogy mindazoknak a finom rendszertelenségeknek is megtalálhatjuk az ősképét a kozmoszban, melyek a Földön minden élőlény sajátjai: a bolygók mozgásainak számviszonyai, ahogy a kepleri törvények kifejezik őket, sohasem teljesen pontosak. És bármilyen pontosan számol is az asztronómia, számításaival egy olyan ritmikus mozgásban lévő területre akar behatolni, melyet számokkal sohasem lehet teljesen megragadni. Gondoljuk csak meg, hogy a Hold rendkívül bonyolult mozgása több száz ritmust tartalmaz, így a teljesen pontos számítások alól mindig kivonja magát. A Holdat mindig is úgy tekintették, hogy az élettel különösen szoros kapcsolatban áll, és a közelmúltban sikerrel is vizsgálták az eleven folyamatokra gyakorolt hatását (A. Fyfe és M. Thun kutatásai). Ritmus annyit jelent, mint "áramlás", és a vizet mindig is az időáramlás képének tekintették. Minden életet a ritmus - és a víz hordoz. A természetben a víz az az ős-ritmikus elem, mely a csillagvilág összes ritmusát közvetíti az élővilágnak. Sőt, a ritmikusan rendezett időt átvezeti a ritmikusan rendezett térbe.

Ritmikus mozgásokból számtalan alakzat születik a térben. A növények már említett levélállása például egy spirálvonal mentén megjelenő ritmust jelenít meg, és a ritmikusan a partra kifutó hullámok a homokot térbelileg ritmikus alakzatba rendezik. Egészen a látszólag szervetlen (anorganikus) folyamatokig, a ritmikus történések térbeli rendeződéssé alakulnak: az achát guyruiben, vagy egyes kristályszerkezetekben, melyek szintén egy folyadékfolyamatból dermednek szilárd formává. De ha pontos vizsgálatokat végzünk, itt is számviszonyok nyilatkoznak meg, ahogyan zenei elemként a kozmikus ritmusokban is megtalálhatók.

Nem szükséges részletesen belemennünk további ritmikus idő- vagy téralakulatokba, pl. az emberi légzés ritmusának és a "plátói napév" kozmikus ritmusának egy- becsengésébe, vagy a szív ritmusaiba - elegendő talán, ha szemügyre vesszük azokat a nagyobb és kisebb összefüggéseket, melyekben benne állnak.

Ezzel a háttérrel bizonyára közvetlenül érthető, hogy a ritmikus folyamatok a gyógyszerek és kozmetikumok előállításában is fontos szerepet játszanak; hisz ezeknek a készítményeknek be kell avatkozniuk a szervezet életfolyamataiba, és helyre kell állítaniuk azt az egészséges közép-állapotot, mely körül az élet hullámzik. Ha pontosabban megfigyeljük a ritmikus gyógyszer-előállítási folyamatokat, akkor arra a figyelemreméltó tényre találunk, miszerint ezek is beletagozódnak a minden elevent átható és átlélegző kozmikus időritmusokba.

Éppen a gyógyszerészet területén láthatunk tehát egy konkrét kezdeményezést, mely az ember eleven környezetének gyógyítására irányul, amennyiben az emberi tevékenység itt összhangba kerül az életet hordozó ritmusok világával.

(ford. Kádas Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Konferenciától az egyesületig - az Extra Lessons csoport három éve

1997. októberében konferencia volt a Hámori Waldorf iskolában (ahogy, az a Nevelésművészet 97/XI számában megjelent) ami már kifejeződése volt annak, hogy valamilyen módon foglalkozni kell a "problémás" gyerekekkel.

Magyarországon is világossá vált, hogy a Waldorf-pedagógia gyógyító hatású, de vannak gyerekek, akiknek egyéni foglalkozásra is szükségük lehet.

Mi is az az Extra Lesson segítő munka?

Audrey McAllen Waldorf-osztálytanító volt, aki elkezdte egyénileg segíteni a nehézségekkel küzdő gyermekeket. Ezt a munkát a hatvanas években nyugdíjba menetele után kezdte el, amikortól egyre nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem könnyen tanulnak meg írni, olvasni és számolni. Az ilyen gyermekek lelke nehezen tudja átjárni a fizikai testet, ami az első hét év legfontosabb feladata és az iskolaérettség alapja. Ezeknek a gyerekeknek egyéni segítségre van szüksége ahhoz, hogy ezt a fejlődési utat bejárhassák. Audrey McAllen ebből a szempontból tanulmányozta Rudolf Steiner pedagógiai és antropozofiai munkáit és tapasztalatai, kollégái, antropozófus orvosokkal és más szakértőkkel való beszélgetései révén kidolgozta mozgás-, rajz-és festésgyakorlatait. Az Extra Lesson felmérő gyakorlatai képet adnak a gyermekről. Négy akarati érzékének állapotáról (életérzék, sajátmozgás-érzék, egyensúlyérzék tapintás). A saját testének birtokbavételéről és önmagának a térben való érzetéről (testséma, és téri orientáció). Mind emellett átfogó képet kapunk a gyermek lényéről. Ezeket a gyakorlatokat a világ sok táján használják. Angliában Monica Ellis vette át az immár 80 éves Audrey McAllen-től.

Pünkösdi előadásain Pesthidegkúton 50 ember vett részt az ország minden részéről. Monica Ellis főleg a gyakorlati oldalát mutatta meg ennek a metódusnak, így már akkor felmerült bennünk, hogy jobban szeretnénk érteni antropozófiai, embertani hátterét. Másfelől hosszútávú feladatunk kialakítani a saját antropozófiai alapokon álló gyógypedagógiai kultúránkat.

Elhatároztuk, hogy megismerjük az Extra Lesson-t, összehasonlítjuk más terápiákkal. így indult el a rendszeres csoportmunka. Ebben részt vettek Waldorf-tanárok, gyógypedagógusok, euritmisták, bothmeresek és fejlesztő pedagógusok.

Éves munkatervet készítettünk, amely azon alapult, hogy a csoporttagok vállalták, hogy kisebb munkaközösségekben felkészülnek egy-egy témából hozva a saját tudásukat. Végigkísértük a gyermek fejlődését 0-7év között. így volt egy-egy délután témája: az elemi mozgások, szenzoros integráció, én-fejlődés és rajzfejlődés. Ez az időszak volt a mikor egymástól tanulva egy intenzív csoportélményt éltünk át ahol a kérdések és az együtt keresett válaszok vittek minket tovább. Eközben Monica Ellis újra eljött hozzánk és nagy alapossággal átvettük a gyakorlatokat. Mindez a Szabad Gondolatok Házában történt. A következő évben az embertani háttér és önmagunkon való munkára helyeztük a hangsúlyt.

Vendégünk volt Martin Keizer művészetterapeuta Hegedűs Miklós művészettanár, Mesterházi Zsuzsa, Göröntsér Márton.

A csoport együtt feldolgozta Michaela Glöckler : Begabung Und Behinderung című könyvét.

Időközben kapcsolatokat kerestünk a Nemzetközi Extra Lesson Szövetség alapítóival.

így jött létre az őszi találkozás Lalage Craiggel és munkatársával, akikkel a több napos munka során átfogóan vettük át az Extra Lesson anyagát.

Úgy éreztük, hogy életének új szakaszába érkezett a csoport, ahol az öntevékeny együttes munka előhívta a magyar Extra Lesson képzés igényét.

Az előző szakasz lezárása a nyári táborban történt meg. Az öt napra nagyon intenzív programot állítottunk össze. Ekkorra már egy nagyon összeforrt társaság alakult ki. Délelőtt művészeti foglalkozás volt Martin Keizer vezetésével. Ebéd után a mozgásos gyakorlatokat csináltuk. Ezt követték az előadások és a gyermekmegfigyelés témája Mesterházi Zsuzsával. A legkitartóbbak vacsora után, az elhozott gyermekrajzok alapján segítették egymás gyakorlati munkáját.

Ezzel párhuzamosan egy munkacsoport elkezdett dolgozni a képzés programján.

Felvettük a kapcsolatot Ingun Schneiderrel, aki az amerikai Rudolf Steiner Intézetben vezet Extra Lesson képzést. Elfogadta a meghívásunkat és előadássorozatán már nemcsak a csoportunk, hanem sok Waldorf-tanár és szülő vett részt. Vele jutottunk el oda, hogy a "különóra" foglalkozás mellett az osztálytanító is tudja individuálisan segíteni a gyermeket az óra keretén belül. Tavasszal Dr. Dávid Richie antropozófus orvos jött Új- Zélandról, aki nem csak a csoportnak tartott előadásokat, hanem külön a tanároknak, szülőknek és a bothmer képzősöknek is. Közben a kidolgozott képzési terv alapján a magyar Extra Lesson képzés konkrét tervezési munkái folynak. Ennek a folyamatnak a része, hogy 2001. július 8-án megalapítottuk a Varázsvirág Pedagógiai Egyesületet melynek céljai:

1. A tanulási és/vagy viselkedési nehézségekkel küzdő iskoláskorú gyermekek segítése, számukra megfelelő terápiák biztosítása. Elsősorban az antropozófia embertani ismereteire építve. E fejlesztőmunka elméleti hátterének elmélyítése és annak gyakorlatban való alkalmazása.
2. A nemzetközi Waldorf-iskolai gyakorlatban gyökerező terápiás szemléletek és módszerek megismerése és magyarországi meghonosítása.
3. Azon általános gyógypedagógiai tudás és terápiás eljárások megismerése, melyek szemlélete illeszkedik az antropozófia emberképéhez.
4. Az Extra Lesson diagnosztikai és fejlesztőeljárás elsajátítása elméleti és gyakorlati szinten egyaránt, alkalmazása a konkrét pedagógiai munkában. A tapasztalatok összegyűjtése, és a módszer hazai viszonyokhoz való alakítása.
5. Pedagógusok, gyógypedagógusok módszertani támogatása és továbbképzése.
6. A gyermek környezetében élő felnőttek megnyerése, partnerként való bevonása a közös munkába, képzése, a gyermek egészséges testi-lelki-szellemi fejlődése érdekében. Prevenció, tanácsadás.
7. Az 1-6 pontokban foglalt célokhoz kapcsolódó rendezvények, továbbképzése, tanulmányutak szervezése, kiadványok megjelentetése.

Terveink szerint a hároméves képzés szeptemberben beindul.

Dróth Ágnes Kissné Pitz Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Ingo Hoppe

A gépbolygó: ez lenne a jövőnk?

Ha végiggondoljuk az egyoldalú fejlődést, groteszk kép jelenik meg előttünk, mely alapvető szellemi lényeket tár elénk. A következő cikkben a sci-fi mítoszon, a Csillagok háborúján keresztül ábrázolva, majd a modern High-Tech ipar jelenségeiben szintén felfedezve ábrázoljuk ezeket a lényeket, ami által hasonlóság tárul elénk alapvető természetüket illetően. Az első Csillagok háborúja film mára már a múlté, de mitológiája még ma is él. Nemcsak az utolsó filmben, melyet nemrégen mutattak be világszerte, hanem számtalan képregényben, játékfigurában és számítógépes játékban élnek tovább a központi alakjai és nyűgözik le az emberek millióit. Még ha valaki nem is tudja, hogy George Lucas (a film rendezője), úgy hírlik, járatos volt Rudolf Steiner számos könyvében, erről lépésről-lépésre meggyőződhet az alábbiakban.

A Halálcsillag

Akár az orvoslásban vagy a robot-vezérelt autógyártásban, akár a szórakoztató iparban vagy a mindennapi életünkben, a gépek mindenhol egyre inkább uralkodóvá válnak. Az olyan emberek számára, mint Bill Gates (a Microsoft elnöke)¹ tökéletesen igazoltnak tűnik, hogy kívánatos lenne, kábelekkel és hálózatokkal csatlakozni az élet lehető legtöbb területéhez, a lehető legnagyobb sebességgel és alapossággal, és teljesen komputerizálni azokat. A Föld, melyet műholdak ezrei keringenek körül, egyre szorosabban szövődik bele a világméretű telekommunikációs és számítástechnikai hálóba. A hatalmas városok egyre növekednek, egész országok válnak sivataggá az ipari tevékenység következtében, és a kultúrtájakat, melyek több évszázadon át fejlődtek, keresztül-kasul szövik a nyolcsávos autópályák, a villanyvezetékek és a TV-tornyok. Alig található néhány család, amely még meg tud lenni a mindenhol jelenlévő szórakoztató gép, a televízió nélkül. És most a géntechnológiával az élő természetet is beleerőszakolják a mechanikus manipuláció uniformisába. Ha végiggondoljuk ezt a fejlődést, és ha feltételezzük, hogy ez az emberiség egyetlen fejlődési tendenciája, akkor világosan láthatjuk, hogy mi lehet mindennek a végső következménye: az élő természet környezeti rombolása az élet minden aspektusának teljes mechanizálása érdekében.

Ha bárki megvizsgálja a saját véleményét, alig akad valaki, aki komolyan akarná ezt a következményt. Mégis emberi lények milliói cselekednek úgy napról-napra, mintha ez lenne mindannyiuk legfőbb vágya. Bár az egyén tudatosan nem akarja ezt a következményt, a közösségi törekvés belső dinamikája mégis tiszta céltudatossággal egy gépbolygó felé tart. Egyénileg mindenki tagadja, közösen mégis mindenki aktívan részt vesz benne. Noha az emberi lények nem akarják valójában a teljes mechanizálódást - valószínűleg nem minden esetben vannak tudatában ennek, kivételes képességű emberek megjegyzései tudatosíthatják ezt - mégis mindent megtesznek, ami megvalósulásához szükséges. Megtenni valamit annak ellenére, hogy minden ellene szól, a szó igazi értelmében véve, hajlandónak lenni valamire úgy, hogy valójában nem akarjuk, azt jelenti, hogy nem a valódi emberi Én áll az akarat mögött. Ez azt jelenti, hogy ez az akarat nem az emberi lényből ered, hanem eszerint valami nem emberi akarja ezt benne. Nos, akkor ez az akarat honnét jön, ha nem belőlem? Valami olyannak kell lennie, ami nem én vagyok, de ami mindamellet rendelkezik az akarat képességével. Az akarat az igazi értelmében valami olyan, amit csak egy Lény képes tenni: valami, amihez mindenképpen kapcsolódik egy pszichikai természet; egy halott tárgy képtelen akarni. Mindezek alapján, ennek a Lénynek kell akarnia az emberben, amikor a tudat tompult állapota mellett az ember olyan dolgot akar, amit az igazi belső lénye nem tud akarni.

A mindennapokban reklámhadvezérek kavarják fel ezt az idegen akaratot az emberben, a tudattalan manipulálása folytán. Ez a Lény, aki az embert a gépbolygó irányába kényszeríti, amely folyamatot a reklámok állandó, szuggesztív támadása támogat, az antropozófiai nyelvezetben az Ahriman nevet viseli. Az ahrimáni lények "...megszállják az ember tudattalanját, belerajzanak az akarati életébe, a végtag- vagy anyagcsere-rendszer életébe. Ők azok a fajta szellemi lények, akik szeretnének az emberbe speciális érdeklődést oltani minden iránt, ami ásványi és materiális, akik érdeklődést akarnak belecsepegtetni minden iránt, ami külsőségesen mechanikus, gépjellegű."²

Ugyancsak ehhez kapcsolódik mindannak a környezetnek a pusztítása, mely a Föld hatalmas fejlődési ciklusain át, az isteni lények teremtő működése révén a természet élő birodalmaiban jött létre a múltban: "Ezek a lények... szeretnék eltüntetni az állatok világát, az ember fizikai világát, és a növényvilágot. Azt szeretnék, ha az ásványi világból csak a fizikai törvényszerűségek maradnának meg, de különösen azt szeretnék, ha az embernek el kéne hagynia a Földet, és egy új Szaturnuszt (ez egy földön kívüli bolygót jelent) építenének, amely csak gépekből állna, egy új világot, ami semmi más csak gépek tömege. A világ ezen az úton haladna akkor tovább. "í2) Az egyik legnagyobb német technikai cikkeket forgalmazó cég, a Saturnus vállalat, tervezett egy termékismertető kiadványt, mely a mesterséges intelligenciáról tájékoztat, egy Szaturnusz bolygót ábrázol, és semmi mást nem kínál megvételre "csak gépeket". Reklámként ez valóban nagyon hatásosnak tűnik.

A Csillagok háborúja és szellemtudományos háttere

A mai modern embernek nem könnyű elfogadni a szellemi lények létezését. Mégis a világ lakosságának a fele rohan, hogy megnézze az olyan filmeket, mint A csillagok háborúja, amely valóságos színpada a spirituális tények teljes képi megjelenítésének. Mi az oka ennek? Miért érdeklődnek az emberek ennyire az ilyen mesék iránt? Csak pusztán az akció' miatt, vagy a fantasztikum iránti vonzalom miatt van ez? Nem nagyon valószínű! Sőt, minél mélyebben megyünk bele a művészetbe, annál nyilvánvalóbb, hogy a művészi fantázia minden terméke annál fokozottabb érdeklődést ébreszt, minél nagyobb a valóságtartalma. A gépbolygó a Csillagok háborújában pontos képe annak, ahogy azt bemutattuk, ami felé az emberiség oly buzgó munkával tart anélkül, hogy azt akarná. A moziban a nézők meredten és iszonyodva bámulták a gonosz halálbolygót, és fogalmuk sem volt, hogy a való életben állandóan annak megvalósításán dolgoznak. Lehet, hogy ezért volt a horrorhatás olyan erőteljes?

Ez az iszonyat akkor ölt hatalmas méretet, amikor az a különösen dehumanizált Lény feltűnik a színen, aki paranormális képességeket birtokol és megfejthetetlen módon kapcsolódik a halálbolygóhoz, óriási erőként irányítva és áthatva azt. A neve Darth Vader. Talán erőltetett az a feltételezés, hogy az olvasónak feltűnt, bár ez a valóság: Darth Vader a pontos sci-fi ábrázolása annak a Lénynek, akiről az imént mint Ahrimánról számoltunk be. Számtalan összefüggés van Steiner Ahrimánról adott leírásai és e között a Darth Vader, a sötét, hideg diktátor között, aki majdnem egy gépbe fagyva könyörtelen szigorával ellenőrzi technikailag fejlett hadi apparátusát: a Birodalmat' - egy elnyomott és szociálisan tökéletesen mechanizált egységes állam félelmetes rendszerét. Darth Vader, az elbukott apa, ki egykor a jó úton járt, a jó oldal harcosának, Luke Skywalkernek(skywalker=mennyjáró, a ford. megj.) apja. Ő megváltja bukott apját azáltal, hogy legyőzi a jó és a gonosz közötti csatában, ami korunk központi benső motívuma. Az egész film olyan motívumok tömegével, Lényekkel és eseményekkel van tele, melyeket a rendező George Lucas nyilvánvalóan az antropozófia ideáiból vett.

Darth Vader egy valós szellemi kép³: imaginatív reprezentációja a materiális-mechanikus keményítő erő világformáló princípiumának, amely ha lényszerűen fogjuk fel, kifejezhető az antropozófiában található Ahriman- imaginációk képeivel. Ez tudományos szempontból nézve csak egy halvány kísérlet valaminek a leírására, ami a hétköznapi tudatossággal csak nehezen közelíthető meg, és könnyen elutasítják - ami gyakran meg is történik - mint őrült képzelgést. Ám egy igazán egzakt és elfogulatlan felfogóképesség számára, amely nincs hozzáláncolva a kor divatos véleményeihez, ha tényszerűen és logikusan közelíti meg a dolgokat, rendkívül sok ésszerű tény mutat a szellemi lények létezésére anélkül, hogy nyomban beleesne a kísértetek létezésének naiv hitébe. De térjünk vissza a Csillagok háborújának központi témájára: a gonosz legyőzésére. Különös összefüggéseket fedhetünk fel Luké Skywalker (Nap-Menny-Járó) és Darth Vader fénykard csatája alapján. Ott a mozivásznon mindenki számára tisztán érthetővé vált, hogy ezt a 'Darth-Ahrimant' hogyan lehet legyőzni: nem a vak düh által vezérelve, sem földi haderővel küzdve ellene, hanem csakis egy koncentrált, személyes párviadalban, fénykarddal mint egyetlen fegyverrel éberen küzdve meg ellene. Csak bölcsességgel győzhető le, mely a lélekjelenlét edzésével és a szópárbajokban a szándékok uralásával érhető el. De mit szimbolizál ez az éles fénypenge? Nem lehetséges, hogy azért van fényből, hogy a szabad ítéletalkotást jelenítse meg, melyet ügyesen forgat az önkontrollal rendelkező gondolkodó, a 'szellem lovagja'?! A materialista-ahrimáni illúzió, mely többek között a gépek túlzott szeretetében jut kifejezésre, egy tudományos gondolati konstrukció, tele kifinomult bűvészmutatvánnyal, ám szintén telve rengeteg tényszerű hibával - amely hibák csak kristálytiszta ítélőképességgel láthatók meg. Amennyiben a szellemi realitás ismeretével fordulunk felé, Ahriman, a Maya istene legyőzhetővé válik. A mozi közönsége remegve szurkolta végig a Naphos Luké Skywalker küzdelmét Darth Vader Birodalma ellen, és nagy megkönnyebbüléssel fogadta, amikor a halálbolygó felrobbant. Mindenki eufórikus örömöt élt át, amikor 'Darth-Ahriman' legyőzetett. Ez egy álomszerű győzelem, de olyan győzelem, melyet még csak a moziban éltünk át. A valóságban, másfelől, korunk túlzott méretű High-Tech imádata töretlenül folytatódik. Ugyanakkor teljesen bizonyos, hogy sokan látnánk szívesen Ahriman legyőzését a valós életben.⁴

"Az út előttünk"

Valaki, aki nem csak álmodik, hanem meg is valósítja álmait - bár pontosan az ellenkező irányban - például Bill Gates. A Microsoft elnöke - aki 2000 elejétől már csak a munka "látnoki" részéért felelős - majdnem misszionáriusi lelkesedéssel folytatja hadjáratát civilizációnk mindent átölelő komputerizációja érdekében. Jórészt az ő erőfeszítéseinek köszönhető a High-Tech ipar jelenleg zajló történelmi léptékű átalakulása, melyet nem kevesebbként, mint második ipari forradalomként ünnepelhetünk. Teljes sebességgel száguldunk ezen az úton, tökéletes következetességgel visszhangozva Gates nemrég megjelent és egyben egyetlen könyvének címét: "Az út előttünk". Az egyetlen kérdés: hová vezet minket ez az "út előttünk"?

A lázas jövő-orientáltság áthatja az egész komputeripart. Ezen iparág innovatív ereje a lélegzetvétel sebességével fejleszt ki új termékeket, így néhány éven belül azok az eredmények, melyeknek a közelmúltban még nagy sikerük volt, használhatatlanokká válnak. Az embert virtuálisan kényszerítik, hogy azokat a technológiákat, amelyekben még éppenhogy csak járatosak lett, használhatatlanná nyilvánítsa és mellőzze azért, hogy megismerje a legújabb termékeket: egy "út előttünk" melyen csak teljes sebességgel lehet haladni, hasonlóan egy autóversenyhez - pontosan úgy, ahogy azt Gates könyvének előlapján illusztrálták.

(A nevezett könyv előlapján a szerző látható mosolyogva, amint egy sivatagon keresztül a végtelenbe vezető autóúton áll. A ford. megj.) Ennek ez lehet az üzenete: ne állj meg az isten szerelmére, ne állj meg gondolkodni!

Ez a hanyatt-homlok verseny a gazdasági világ vezető pozíciójáért folyamatosan zajló küzdelemmel karöltve rohan. Bárki, aki nem gyors mozgású, és nem képes könnyen változni, zátonyra fut a létért folytatott nagy kapitalista küzdelmben. Alapvető, hogy a cégek megszerezzék a vezető pozíciót a fejlődésben, hogy megnyerjék a gazdasági versenypályán folyó hatalmas versenyt. Ebben a versenyben Gates gigantikus számítástechnikai vállalata, a Microsoft különösen jól halad. A következőkből kitűnik, hogy mi az, ami a Gateshez hasonló embereket felvillanyozza: " A célom mindenekelőtt az, hogy a Microsoftot az élvonalban tartsam a folyamatos fejlesztések által. Egy kissé zavarba ejtő látni, hogy a számítástechnika jövőbeli fejlődésének folyamán egyetlen vállalkozás sem tudja megtartani az aktuális vezető pozícióját a következő periódusban... Én szeretném megtörni ezt a szabályt. Valahol előttünk fekszik a küszöb, mely a személyi számítógép korszakát elválasztja a mindent átszövő számítástechnikai háló korszakától. Az elsők között szeretnék lenni, akik ezt a küszöböt átlépik." (The Way Ahead, 1995.)

Az egyoldalú jövő-orientáció kibillenti az embert az egyensúlyából. Képletesen értve elveszíti álló testtartását, és állatszerű, horizontális pozícióba zuhan, miáltal a fej elveszíti felettes szerepét és mohón nyúlik egy materiális irányultság mentén a jövő felé folyamatosan körbeszaglászva, hogy csillapítsa információéhségét az egyre bonyolultabb technológiák iránt. Másfelől az anyagcsere- és végtagrendszer kiemelkedik a fejrendszer alá rendelt helyzetéből, így alacsonyabb szintű irányító rendszer létére ugyanazon a horizontális szinten jelenik meg, mint a fej. így képződik a jelenlegi szuper-intelligens technológiai termékek iránti motiváció forrása, a gazdasági egzisztenciális háború keretein belül. Ahogy a fentiekben azt említettük, az 'ahrimani' egyoldalúság az emberi anyagcsere- és végtagrendszeren - a tudattalan akarati rendszeren - belül működő akarat stimulálója, és ez vezet a gépek technológiája iránti fokozott érdeklődéshez. Gates ismételten leírja különös lelkesedését a szédítő lehetőségek iránt, melyek a technológia mindenkori fejlődésében rejlenek. "Az érzés, hogy belenézhetek a jövőbe és megpillanthatom az első utalást a forradalmi lehetőségekre, még mindig felvillanyoz. Úgy gondolom, hogy rendkívül szerencsés vagyok, mert lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek egy történelmi korszakváltás kezdetében. Ezt a különös eufóriát akkor éreztem először, amikor tizenévesként kezdtem megérteni, hogy mivé válhatnak a számítógépek egy napon... Az egyik ok, amiért olyan eltökélt voltam, hogy részt vegyek a személyi számítógép kifejlesztésében, az a vágyam volt, hogy nekem is legyen egy."

Jövőszenvedély - és környezetpusztítás

Ez az őrült utazás a mechanizálódás felé - az előbb jellemzett jövő iránti tipikus ahrimani szenvedéllyel vegyülve - eredményezi az élő természeti környezet pusztulását. És ez a pusztulás annak a pusztulása ami a múltból maradt ránk, mivel a természet a múlt fejlődési ciklusainak az eredménye. Kézzelfoghatóan bizonyítható, hogy a múltban egy mérhetetlenül grandiózus fejlődési folyamat zajlott le.

Minden fa, minden állat, az emberi test és az egész kozmosz telve van egyfajta magasrendű intelligenciával, bölcsességgel és szépséggel, aminek a fényében bármely, a mesterséges intelligencia által előállított produktum nem több, mint amatőr másolat. A materialista tudomány megpróbálja túlkomplikált érvelésekkel bebizonyítani ennek az ellenkezőjét - ám a természet amióta csak létezik, mindig hű maradt felülmúlhatatlan zsenialitásához, mely bizonyítja a benne működő láthatatlan szellemiség alkotó tevékenységének létezését.

És ez az a ténykedés - az ember által létrehozott összes művészi munkával egyetemben - ami révén bármikor megtapasztalhatjuk a találkozást a szellemi valósággal a hétköznapi világ külső arculatán áthatolva. Itt található a híd az örökkévalóság birodalmába, az isteni alkotóerők világába, melyek az emberi lényben is élnek (mivel saját forrását azokban leli fel).

A környezeti pusztulás lerombolhatja ezt a hidat, ami azt jelenti, hogy az ember útját elvágja az isteni világtól. Ahrimán lehetetlenné akarja tenni, hogy megtaláljuk a visszavezető utat a teremtő szellemiség valóságához.

A számítástechnikai civilizáción keresztül, amelyet Gates oly szenvedélyesen akar megvalósítani, az ember sokkal mélyebben bebörtönződik a gépi világ jelenségeibe, ami elszigeteli őt a külső természet teremtő erőitől, és ezzel egyidejűleg el is pusztítja azokat.

Akár szándékában állt azt Gates-nek, akár nem, a táj, mellyel könyvét illusztrálták pontosan az, ami maradni fog, ha Ahriman terve a környezet lerombolásával sikerülne: nevezetesen sivatag és gép (autópálya). Ha a teljes élő természet elpusztul, csak az marad meg, ami halott, ahogy az a könyv borítóján is látható. Csak ásvány, mérték, szám és súly marad, vagyis Ahriman valódi birodalma. így a könyv borítója egy pontos megjelenítése az ahrimani egyoldalúságnak, ugyanakkor karikatúrája is a könyv tartalmának. Ez a tartalom nem más, mint a számítástechnika csodálatos világának végtelenül ismétlődő dicshimnusza, a gépbolygó utáni vágyódás kifejeződése.

Ahogy azt már említettük, az ahrimani tervnek nem csak az képezi részét, hogy eltüntesse a Földről a növényi- és az állati világokat, hanem "különösen, hogy az embert elragadja a Földről", így az csak egy gépbolygón tudna élni. Ahriman végső célja az ember eltávolítása a Földről, és ez lenne a jövő világtörténetének utolsó fejezete. Ha valaki ebben a szellemben olvassa végig Gates könyvét fejezetről-fejezetre, egészen az utolsó oldalig, majd becsukja a könyvet és megnézi a hátlap illusztrációját, ugyanazt a képet láthatja, mint az első borítón, egyetlen különbséggel: az ember, aki az előlapon szerepel, itt hiányzik a képről; "elragadtatott a Földről". A hátoldal képe hűen tükrözi azt a következményt, amely a könyv tartalmának megvalósulása nyomán jönne létre.

1. 2000 elejétől Bill Gates átadta cége mindennapi irányítását egyik igazgatójának, Steve Ballmernek. Mostantól minden aktivitását mint látnók és szoftver tervező kívánja kifejteni.
2. Rudolf Steiner: "Az ember felelőssége a világfejlődesben" (GA 203), 1923 március 11-i előadás.
3. Mondani sem kell, hogy a "valós kép" eléggé elcsépelt jelzőnek tűnhet a kommersz sci-fi filmek viszonylatában.
4. Ahrimán legyőzéséről beszélni eléggé félrevezető lehet, és csak a sci-fi képvilágán belül lehet értelmezni. Itt nem egyfajta anakronisztikus technofóbiáról van szó! Mindaz, ami szükséges, az nem más, mint egy egészséges egyensúly a belső és külső fejlődés között.
5. Bill Gates: Az út előttünk. Ezt a referenciát nem egy felületes ellenszenv keltésére adtuk meg. Sem pedig Bill Gates ellen, mint antipatikus személy ellen. Pusztán egy szemléletes példát akartunk hozni korunk szellemi megértésének érdekében. Gates csak egy egyszerű szemléltetője valaminek, ami mindannyiunkban meg akar nyilatkozni számtalan különböző módon.

Ingo Hoppe filozófiát és történelmet tanul Bázelben. Alapító tagja a Szabad Szellemi Élet Szövetségének, melynek célja az (etikai) individualizmus növelése, például, a felnőtt oktatás terén.

(A Goetheanum Hetilap 2000. augusztus 6-án megjelent számában található eredeti cikknek a New Few című újságban megjelent angol nyelvű változatának fordítása. A fordítást, szerény nyelvi eszközeinek birtokában, Tóth Márk volt bátor elkövetni.)

^ugrás az oldal tetejére