Néhány éve jártam arra autóval. Akkor nem volt nálam fényképezőgép, de most ősszel, amikor Budakalász felé tartottunk, minden kedvezett az alkalomnak, időjárás, tárgyi feltételek, és megörökítettem ezt a melankolikus Krisztus-szobrot a Terstyánszky utca elején, két gesztenyefa között. A barokk szobor - csoda, hogy csonkítás mentesen megmaradt! - eltér minden eddig ismert és általam látott faragványtól, a szokásos corpusoktól, kálváriák szobraitól, képeitől. A mi Urunk egy kis oszlop tetején ül, kőkockán, lepelruhában, és töviskoronás fejét jobb tenyerébe hajtja. Melyik pillanat ez? A Via Dolorosa utolsó földi perceiből való? Nem úgy tűnik. Sehol a kereszt. Inkább a megfeszítés után, a Feltámadott alakjáról lehet szó, kezein, lábain ugyanis nincs nyoma szögeknek. Régi rózsakeresztes ábrázolásokon a Feltámadott fény- glóriás alakja sem viseli a stigmákat. Az immár sérthetetlen, „paradicsomi" testre, e test átfogó, teremtő, gyógyító erőire utaltak a sebek hiányával egykor, amelyet a Krisztus-lény helyreállított azáltal, hogy átment a halálon, és fokozatosan helyreállítja, „hozzáférhetővé" teszi ezt az örök testet, az örök erőket ettől fogva minden idők minden embere számára. De ez az „éteri" Krisztus Solymáron szomorú. Tekintete fájdalmasan elréved. Bizonyos, hogy nem a maga sorsát siratja, hanem az emberiségét. Azét az emberiségét, amely kataklizmákon, tévedéseken, megtévesztéseken keresztül képes csak járni a Hozzá vezető utat, vagy még ezeken keresztül sem. De nem egy dialektikus viszonyról van szó, nem a „valahol" ülő Krisztusnak fáj az idelenn élő ember notórius bűnössége. A megváltás titka, az emberi fejlődés kulcsa, hogy Krisztus a lényünk mélységeibe vonult be, mint a lelkiismeret ébredésére ösztönző erő. Ez a szobor most mintha épp ezt jelentené: magasabb, érettebb énünk, kiteljesedettebb önmagunk arcát szomorúság felhőzi. Fáj, nekünk fáj, hogy mindennapi énünk rogyadozik a súlyok alatt, mintha nem tudná, nem akarná hordozni magasabb önmagát, azt, akivé lehetne, és beletorzul az életbe, olcsó megoldásokért, kicsinyes stratégiákért feladja, elfedi valódi eredetét és földi hivatását. Ezt a solymári szobrocskát szeretném ezért most ideállítani, ami - bár némi barokkos, pietikus ízzel, de - jobban illik mai, meglehetősen kényszeredett karácsonyunkba, mint a Születés réges-régóta szinte hiába ismételt jele, melyet ráadásul egyre inkább kiszorít mindenütt az angolszász, senki vallását nem „sértő", kommunista helyett konzumista Santa Claus. Szeretném ideállítani a Gondterhelt Krisztus, a Lelkek Orvosának intő alakját: baj van, emberek... De ne adjuk fel, hanem vegyük komolyan a dolgokat, keressük újra morális egészségünk útjait, az általunk magára hagyott Krisztust, aki nem haragszik, csak szomorúan fogja a fejét.

^ugrás az oldal tetejére

A varázslat időszaka

Kocsis András

H. D. Thoreau 1854-ben a következőket írta az őszről: „Vége a reménység és az ígéret időszakának... Egy kicsit szomorúak vagyunk, mert látni véljük reményeink és azok beteljesülése közt tátongó őrt. A Mennyország mintha elveszett volna és be kell érnünk csupán apró bogyókkal."

Szegényen állunk a tél kapujában. Szent Márton köpenye reménységet ad a koldusnak, együttérző gesztusa bennünket is melegíthet és védhet a téli kétségbeeséstől. Ő volt az az ember, aki felismerve az isteni szikrát az amiensi emberben, köpenyével védelmet nyújtott neki. Az a „kisláng", aki Mihálykor világítani kezd, ha pici és törékeny is, lehetőséget ad, hogy biztonságosan haladjunk a sötét világon át. MINDEN fény megkönnyebbülést ad a sötétségnek.

Így állunk december tájékán, kimerülten és elhasználtam A csontvázra fogyott fák alatt mindenfelé levélrelikviák, a föld szíve hideg, a Föld pedig békésen piheni „halálát". De halál ez vagy a varázslat időszaka? Tényleg kővé vált a föld a lábunk alatt? Lehet, hogy a természet álmában is éber, szeretetteli üdvözlésre várja a Nap Herceget, aki megérintheti az élettelent. Itt-ott még virágzik valami.

Itt az idő, hogy gyerekké váljunk... Szaladgáljunk, játszadozzunk, fogjunk egy hócsillagot. Amikor kisgyerek voltam, azt mondták, ha a „milliót" akarom látni, nézzek föl az égre hóeséskor. És én fölnéztem és kinyújtottam a nyelvemet. Itt az idő ismét gyereknek lenni.

A régi időkben a decemberi nap megvilágította az asztrológusoknak a mennyei íjász (Sagitá- rius) képét, a félig ló - félig embert, amint kifeszített íjjal vár. Ebben a kentauri alakban jelenik meg az az emberi küzdelem, amely az alsó természetből kiemelkedve egy magasabb, távoli irányt céloz meg. Amikor a természet ezen alsó birodalma visszahúzódik a lélek mélységében, lehetőségünk van ráébredni egy gazdagabb világ érzékelésére, lehetőségünk van arra, hogy szívünket isteni magasságokba emelve megünnepeljük a spirituális kinyilatkoztatást, - amely megismerése egyben minden ember célja Isten fiának születését.

ősi idők óta a napfordulóban és napéjegyenlőségben kulminálódtak a Nap ritmikus útjának ünnepei. A népi hagyományok megmutatták azt az általános érzést, hogy ezek kritikus átmeneti pillanatok voltak. Az égi természeti erők önmagukban nem elégítik ki a kor igényeit, szükség van a „földi közösségek" támogató segítségére és beavatkozására.

A kereszténység eljövetelekor egy új erő hatol a világba - a Feltámadás ereje. A keresztény ünnepek, amelyek az év négy kardinális pontján állnak (Húsvét, Szt. János, Mihály, Karácsony), mindig egy pár nappal az ősi természeti ünnepek után, elhozzák a spirituális feltámadást. A természeti erők által hordozott univerzum a négy kardinális pontban csúcsosodik ki, s a fordulópontok megünneplése vizsgáztat is bennünket. A Keresztény Ünnepek, mint kozmikus bábák felügyelik a tranzíciót, és új életet lehelnek a világ harmóniájába. Karácsonykor a föld napjának új életét ünnepeljük - a Világ Világosságát - amely az emberek jóakaratából mindig világít a sötétségben, és soha nem győzetik le.

Amint a természeti év ciklusa lezárul, Advent Ünnepe feltár egy új Keresztény évet. A halottakra történő emlékezés idejét magunk mögött hagyva a felkészülés időszakába érkezünk, mely mint egy „anyaméh" hordozza magában a megszületést. A szótár Adventről azt mondja, hogy „fontos ember, vagy esemény eljövetele". Ha vendéget várunk, vagy fontos esemény közeleg, felkészülünk fogadására. Advent is a felkészülés, várakozás időszaka, nem az ünneplésé.

Évekkel ezelőtt ilyenkor szokás volt a böjtölés, amely elősegítette a belső átélést a lánggal, a- mely Mihálykor kezdett világítani, és a lélek sötét mélységein át eljuttat a Karácsony isteni világosságáig. Ma, ez a hosszú ünnep (23-28 nap) még mindig teret ad a békés elmélyülésre, az önmagunkra találásra. Advent azon a vasárnap kezdődik el, amely legközelebb áll november 30-ához, Szt. András napjához. Ez a szent önzetlenségéről volt ismert, ő áll a küszöbön, amelyen át megközelítjük Isten ajándékának mély misztériumát, emlékeztetve bennünket arra, hogy elfogadni önzetlen cselekedetet is lehet. Az út végén december 24-e, Ádám és Éva Napja van. Ha újra csatlakozni akarunk Karácsony szándékához, vissza kell gondolnunk eredetünkre. Az emberiség akaratossága, önfejűsége előidézte a megváltás szükségességét és Karácsony ideáljában megtalálható a válasz az emberi szív legmélyén élő vágyakra. Szeretettel elfogadni az almát, amely a Paradicsomból való Kiesés szimbóluma, majd akarattal hordozni az Élet ösvényén, s engedni, hogy az ember szellemének fényes tüze felemelkedjen és fokozatosan megvilágítsa az ösvényt - ez az Adventi cselekedet valósága.

A születés misztériumához közel álló kisgyerekek ezt könnyen megértik, és szeretettel vesznek részt az Adventi ünnepeken. Jó lenne gyereknek lenni.

Nem ismeretlen a felnőttek számára Adventkor a küszködés és elkülönülés érzése. Ilyenkor tudjuk igazán értékelni a gyerekek megérzéseit, belső bizalmukat az élet iránt. Ebből meríthetünk erőt. Igazi áldás ilyenkor kisgyerekek társaságában lenni, akik vezetnek bennünket ebben a hangulatban. Amikor a negyedik gyertya meggyúl, és a kör bezárul, amikor minden kép külön-külön előbukkan az Adventi kalendáriumban és végül egy egészet alkot, amikor Mária útja során eléri az utolsó csillagot, hogy elfogadja a gyermeket; mind-mind bizonyság és megerősítés egy gyermek számára, hogy az életben rend és harmónia van, az élet jó!

Régi szokás december 4-én, Borbála napján gyümölcs ágat (alma, szilva, cseresznye) metszeni. (A levágott ágat 2-3 napig hűvös helyen kell tárolni. Ezután meleg szobába kell tenni langyos, cukros vízbe, esetleg hosszirányba bemetszeni, ha szükséges. A vizet 2 naponként cserélni kell, és amíg a szirmok megjelennek, az ágakat gyakran langyos vízzel spriccelni kell.) Borbála napján metszett ág Karácsony napján kivirágzik. (Szent Borbála legendája ugyanakkor érdekes történet lehet számunkra.)

Szent Miklós Napja nyitja meg az ajándékozás időszakát. A keresztény világ különböző tájain december 6-a és január 6-a között szokás egymást megajándékozni (különösen december 6., 24., 25. és január 6.). A Kereszténység előtti időszakban az ajándékozás december elején és újévkor volt. Számos népi szokás ismerte az ajándékhozót és különböző módon ünnepelte ezt a jóakaratú, jóindulatú személyt. Tán nem véletlen, hogy Oroszországban az ajándékhozót „Mama Babuska"-nak hívták.

Az archetípusi adakozó a Keresztény terminológiában természetesen az Atya, aki odaadta első ajándékát az emberiségnek - His Creation - Az Alkotását, A Kreációját. 2002 évvel ezelőtt Palesztinában odaadta második ajándékát - A Fiát. Ezért talán helyénvaló, hogy Ádám és Éva Napja és Karácsony Napja közötti estéjén sok gyereket meglátogat a Télapó (Father Christ- mas), aki mindenkit szeret, és a jó vagy rossz tulajdonságoktól függetlenül mindenkinek ad valamit.

Szt. Miklós Isten fiának szentelte életét, és a Fiú számos tulajdonságát testesíti meg. Jóságos bíróként áll a gyerekek előtt, és „belülről dolgozva" felébreszti a lelkiismeret hangját, előkészíti az új megszületését.

Németországban pl. nem Szt. Miklós a fő ajándékozó, hanem Jézuska, aki a karácsonyfa alá beteszi az ajándékokat.

A Mikulás (Santa Claus) Szt. Miklósból ered, és Angliában a Télapó (Father Christmas) ajándékait a zokniba teszi. Impozáns külseje és méretei hasonlítanak a római decemberi Saturnalia fesztiválokban szereplő tréfacsináló mesterre. Satum egyébként a Római Panteon egyik alkotó istene volt. Azonban, a hagyomány szerint a Mikulás északról származik, kapcsolatban volt O- dinnal, a Teutonic istennel, aki a valhallai játékokon és ünnepeken „elnökölt", és Thorral, Norse istenével.

Elképesztő, hogy „egy" észak-amerikai kulturális olvasztótégelyben megszületett egy örömteli személyiség, mint egy expresszió, aki kifejezésre juttatta a nagylelkű és kreatív, szociális Karácsonyi Szellemet.

De nem szükséges nyomon követni az ajándékozó eredetét. A lényeg az, hogy tudjunk kapcsolódni a személyisége által kifejezésre juttatott igazság minőségéhez, képesek legyünk a tisztességet és becsületeset elismerve táplálni ezt az igazságot, és így őszinte szolgájává válni az ajándékhozónak.

Az említett misztikus alakok kiemelkedhetnek és isten-félévé válhatnak a gyerek lelkében. Ha képesek vagyunk lényüket tisztelettel megközelíteni és szeretettel szolgálni igazságukat, minden kétely nélkül mondhatjuk: „Igen, igaz, létezik, és én egyik szolgája vagyok! Lehet, hogy te is egyik szolgája leszel, amikor felnősz!"

A hollandoknak, svájciaknak és sok európai népnek Szt. Miklós napja nagyon különleges. Hollandiában a fő ajándékozási ünnepe az évnek. A legendás életű Szent valószínűleg a mai Szíria területén született a 3. században egy gazdag család gyermekeként. Nagyon fiatalon lett pap, majd nemsokára árvaságra jutott és hatalmas családi vagyont örökölt. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és a Szent Földre utazott, majd letelepedett Myra kikötőjében, Kis-Ázsiában. Amikor Myra püspöke elhunyt, az egyik tanítványának megvilágosodása lett, mely szerint az lesz a püspök utóda, aki másnap hajnalban elsőként fog a templomban imádkozni. Miklós hajnalonként minden nap imádkozott a templomban, így történt, hogy őt választották Myra püspökévé. Diocletiosz császár uralkodása alatt üldözték hite miatt és börtönbe is zárták. Erkölcsös életet élt, szolgálva az igazságot és a jóságot. Meghalt kb. Kr. u. 350-ben.

Miklós püspök nevéhez sok csoda fűződik: tengeri viharokat csendesített le, az éhínség idején három gyereket keltett életre, visszahelyezve sós vízbe eledelnek bepácolt végtagjaikat. Constantinusz császárnak megjelent álmában, és három igazságtalanul elítélt katonatiszt életét mentette meg. Ilyen és ehhez hasonló történetek miatt lett a rabok, a gyerekek és a matrózok védőszentje, valamint Oroszország védőszentje is. Legnépszerűbb történet róla valószínűleg az, amikor egy parasztember három fiatal lányának az erkölcsi tisztaságát mentette meg. A paraszt túl szegény volt ahhoz, hogy három lányát eltartsa és etesse, ezért eladta őket. Három egymást követő estén Miklós elhaladt a kunyhójuk előtt, és erszénnyi aranyat tett be az ablakon. Ez a három erszény jelenik meg a jelzálogkölcsönző jelén!

Szt. Miklós meglátogathatja a gyereket otthon is, meg az iskolában is. Impozáns figura, magas, egyenes, nemes és komoly, és nagyon-nagyon öreg.

Piros, fehér köpönyeget, palástot visel, egyik kezében püspöki bot, a másikban egy hatalmas, régi könyv. Ez az úgymond „Arany Könyv", amelyben a gyerekek jó és rossz tettei az év során pontosan be lettek írva. Amikor időszerű, akár vers formájában, ezeket szeretetteljesen elmondja, és a Szent nem látja szükségesnek, hogy dicsérjen, vagy dorgáljon.

Miklós püspököt mindig elkíséri egy szolga, egy félig komikus, félig ijesztő karakter, aki soha nem beszél, legfeljebb különféle zajokat kelt; a krampusz. Egyik kezében egy köteg virgács van a rossz gyerekeknek, és egy zsák a másikban, tele jó dolgokkal a jó gyerekeknek. Bár mindig fennáll a veszély, hogy egy maroknyi szenet, vagy egy kanálnyi sót kaphat valaki, legtöbb gyerek valami szépet kap a krampusz zsákjából. Szt. Miklós tradíciója nyilván helyről helyre változik. Közlekedhet fehér lovon, vagy szürke szamáron, szolgája lehet divatos reneszánsz öltözékben, akár krampuszként, vagy akár lehet egy szőrcsomó is, aki úgy viselkedik, mint egy állat. Bármilyen formában jelennek meg, egy paradox képet alkotnak. Az egyik megtestesíti azt, ami nemes és bölcs az emberi természetben, a másik, egy ügyes és közönséges szélhámos, alig-emberi figura. Mint bennünk a jó és a rossz, ezeket együtt kell elfogadni! Bárhová megy Szt. Miklós a világban, általában tiszta cipők várnak rá. Mi cipőt viselünk, hogy a világba kimenjünk, hogy életünk útját járjuk és a jámbor Püspök maga mögött hagy egy kis „élelmet" erre az útra. Ha egy gyerek nagyon szerencsés, akkor Szt. Miklós kivesz egy csillagot a köpenye zsebéből és elhelyezi egy nagyon tisztára fényezett cipőn...

Szt. Miklós felajánlja nekünk könyörületes irányítását és felhívja a figyelmet a krampuszra, aki állandó társunk. így mélyülhetünk el az Advent hangulatába és a karácsony belső felkészülésébe.

Szenteste Ádám és Éva napján az utolsó előkészületek folynak Karácsony ünnepére. A karácsonyfa a helyén van végre, és ott, ahol nincs központi fűtés, egy nagy - talán az előző évről származó - fahasáb parázslik a kandallóban. Sok hagyomány jellemzi ezt a fontos keresztény ünnepet, sok közülük visszatekint a kereszténység előtti idők rituáléira, Mithras, Druida, Római Birodalom, Indo-Európai kultúrákra.

Finnországban pl. búza köteget helyeznek a háztetőre, Lengyelországban szénát szórnak a terítőre és a földre, az írek gyertyát gyújtanak az ablakban, az angol gyerekek reménykedve várják a zokniban rejlő ajándékokat. Legtöbb népi hagyomány képekben fejezi ki magát és a karácsonyi szokások sem kivételek ez alól.

Egy nagyon erős kép egy népszerű karácsonyi ének, amelyben a magyal a tűzvörös bogyóival, pengeéles leveleivel erős kontrasztot mutat a misztikus, engedékeny és hajlékony borostyánnal. Nem meglepő, hogy ezt a két növényt használták a kereszténység előtt a földművelésben a „termékenységi ünnepeken" akkor, amikor a mag úgymond megtermékenyítette a Föld méhét.

A férfi és a nő képének és princípiumainak ilyen szimbolikus ábrázolása fenntartotta hatását a keresztény időkben, ahol egy nagyon szeretett karácsonyi énekben is megtestesült, „The Holly and the Ivy". Itt a masculin és a feminin archetípusokat ünneplik a Megváltó és Anyja holisztikus keresztényi képeiben.

A Norse mitológiában a fagyöngy játszik kiemelt szerepet, amely „sem a földön sem a föld alatt" nem nő, ahol a növényi életfolyamatok egyébként végbemennek. Vajon miért? Egy szokás szerint ha a szerelmesek egy függő fagyöngy alatt megcsókolják egymást, életük végéig boldogok lesznek. Ilyen és ehhez hasonló szokások kapcsolódnak a téli ünnepeinkhez. Talán elősegíti mindezt az emberekben megjelenő „képi éhínség", hiszen a Természet saját képe tompított. A karácsonyi üdvözlőlapok ennek a folyamatnak modern megnyilvánulásai és belépve ebbe a képbe (imaginációkba), néha észrevétlenül képesek vagyunk közelebb kerülni ehhez a világhoz és örülni annak, amikor a postaládánkba jókívánságok érkeznek. Valljuk be, megsértődnénk ha valakitől várunk és nem érkezik.

A mennyei glória, gazdagság és világosság közelebb int bennünket, aztán felemel e földi világból és mint a pásztorok Betlehem dombjairól, egy futó pillantást vethetünk valamire, amely magasan fölöttünk ragyog. Ha ez lehetséges az embereknél, akkor az állatok miért nem tapasztalják azt a felemelő érzést Karácsony Este, amint a legenda mondja, emberi beszédet kapnak ajándékba? Talán Thomas Hardy nem az egyedüli, aki ebben reménykedett.

A várakozás csöndes hangulata elevenedik meg az Adventen át, a Szent Este pedig a belső teljesség pillanata. Ahogyan a mag folyamatosan hasadásig duzzad és csírázni kezd, ugyanúgy mi is tapasztalunk egy belső „rügyezést", egy érzést, hogy valami éppen életre kel. A karácsonyfa számomra ennek a hangulatnak a kifejezése, a tél mélységében a Zöld és az Élő Fa virágzik és teremti meg a fény ajándékát. A XVIII. század végén XIX. század elején Németországban már népszerű volt a karácsonyfa. Szentestére már otthonra talált és emlékeztet az Édenkert fájára vagy éppen arra a két fára, amelyek ott álltak egymás mellett: a Tudás és Gonosz (Sátán) fája, illetve az Élet fája. Az első fa elvezette az emberiséget Istentől, a második azon a helyen áll, ahol Isten újraegyesül népével Új Jeruzsálemben. (Jelenések könyve 22:2).

Láttam, olyan karácsonyfát, amelyen csak alma van Szentestéig, majd utána kerül föl a többi dísz, van olyan is, amelyre csak kenyeret függesztenek, mint a megváltás szimbólumát. A fa teteje érinti az angyalok „lakhelyét" és ha elbírunk nézni ilyen messze, akkor talán hallhatjuk a karácsonyi béke üzenetét. Ennek az üzenetnek a fényével találtak rá a pásztorok a Megváltóra.

Advent hosszú útja során a felnőtteket belső sötétségbe is vezeti, de a karácsonyfa ott áll előttük, mint egy jövőbe mutató jelzőfény. Emlékeztet bennünket, arra, hogy az utazás tovább tart, de megengedi, hogy pihenjünk árnyékában, majd újra megtaláljuk a reménység világát. Karácsony tulajdonképpen 12 nap és 13 szenteste ünnepe. Szenteste az első szenteste és január 5. karácsony 12. napja. Sokan felismerték ezeknek a napoknak és éjszakáknak a különlegességét, és értékelték, mint egy belső reflektálás és elmélyülés idejét. Shakespeare ír erről a Hamletben (1 felvonás, 1 jelenet) és érzékelhető, hogy ez a rövid idő, mint egy „külön idő" kínálkozik fel számunkra, amelynek semmi köze sincs az évszakok folyamához. Ez amolyan „év az évben", amint Anonymus próféciája mondja: „ ő, aki megeszik 12 pitét 12 különböző házban karácsony 12 napján át 12 boldog hónapja lesz a jövő évben." Amint a Karácsony esti ünnep és Szenteste eljön, az ünneplés elkezdődik. A világ minden pontján ilyenkor elhangzik a Karácsonyi Történet Lukács Evangéliumából.

Számomra egy kedves történet, amikor Mária az egynapos Jézussal fekszik az istállóban. Nagyon hideg van, a tűz parazsa majdnem kialszik. József elment fáért, de még nem jött vissza. Mária aggódik, hogy a tűz kialszik mielőtt József megérkezik, tudja, hogy Jézuska is nagyon fázik már. Egyszer csak néhány kis, barna madár repült be az istállóba és körözni kezdtek a parázs felett. Amint legyezték a szárnyukkal a parazsat, szikrák jelentek meg, majd a megmaradt szalmaszálak is tűzre keltek. Mária az utolsó szalmaszálakat is a parázsra dobta, ezáltal sikerült a tüzet életben tartani, amíg József vissza nem jött az ágakkal és a tűzifával. De Mária észrevette, hogy a kismadarak szárnyai megperzselődtek, amint a tűz megmentésén fáradoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Azért a szeretetért, amit gyermekem iránt mutattok, legyen nektek mindig, kedves, kis barna madarak tüzes piros begyetek, amely szolgáljon emlékül nemes cselekedetekért, hogy a tüzet égve tartottátok. Az emberek mindig szeretni fognak és vörösbegynek fognak hívni!" így lett a vörösbegynek vörös begye.

Az ünnepet, amely Jézus születését celebrálja december 25-én, a Nyugati Egyház hozta létre a IV. század végén. Meg kellett találnia a helyét egy nagyon fejlett naptári szekvencián belül, egy pogány rituális Európában. Ezek a pogány rituálék mélyen beágyazódva, kimozdíthatatlanul éltek, ezért sok szokás megmaradt, jóllehet gyakran átértelmezték különböző új vallások. Például 1652-ben Nagy-Britanniában a Puritán Parlament uralkodása ideje alatt mindenfajta ünneplést betiltottak, vidéki tradíciók, énekek elvesztek. USA különböző vidékein is ugyanez történt ebben a periódusban.

A pásztorok félelmetes tisztelettel figyelték, hallgatták őt, a bölcsek csodálkozva követték, míg Mária áhítattal ölelte magához. Ezek az évszak ajándékai: meghallgatni, csodálkozni, elégedettnek lenni és erre van 12 nap, hogy befogadjuk és megbecsüljük.

Hogyan lehet a XXI. században a Szent Este és Vízkereszt közötti időt kihasználni?

(Van egy ismerősöm, aki egyedül neveli a gyerekeit és ő ilyenkor találkozik a barátaival, mindennap meglátogat vagy megvendégel egyet.)

Bármilyen tevékenységet választunk is, remélhetőleg sikerül gondoskodni arról, hogy az átmenet a Régi évből az Új évre visszaállítsa belső erőinket. Mindenkinek szüksége van arra, hogy közelebb kerüljön a láthatatlan forrásból fakadó belső erőihez. A 13 Szent Este alkalmat ad arra, hogy ezt magunkban megtapasztalhassuk.

Amikor az ősgazdák követték a Karácsony 12 napját, kutatva a jövő év időjárását, a 7-ik napon (december 31.) elérkeztek a hetedik hónaphoz, a júliushoz. Az asztrológiai tradíció szerint azt a hónapot a Rák jele uralja, egy jel amely két spirálból áll. Az egyik spirál befelé haladva begyűjt, míg a másik áramlik kifelé, közöttük tér van, mindig ez a tér, amely a Régi év végén és az Új év elején van, ez volt jelentős őseinknek. A földi világunkon az idő uralkodik, ellentétben a „másik világgal", és a hiedelem szerint az idő felfüggesztése akár egy rövid ideig is határokat oszlathat fel, létesítve ezáltal egy olyan „rést" amelyen keresztül nemkívánatos lények a másvilágról befurakodhatnak. Ezért volt fontos ekkor az emberi jelenlét a megszokottnál erőteljesebb megnyilvánítása, pl. harangszóval. Ennek napjainkban megjelenő változata a szilveszteri jó hangulat, kiabálás, éljenzés, tűzijáték.

A rómaiaknál minden kapu, ki- és bejárat Janus isten védelme alatt állt, és az Új év kapuja sem volt kivétel ez alól. Január innen ered. Janus kétarcú Isten volt, az egyik arca előre néz, a másik vissza. Vannak olyan helyzetek az életben, amikor szükség van arra, hogy két ellentétet „öleljünk" magunkhoz, mielőtt igazából az egyiket értékelni tudjuk. Hogyan tudjuk élni az életet teljesen, ha nem ismerjük a halált?

Hogy tudunk felfigyelni a fény világosságára, ha nem ismerjük az árnyék mélységét? December végén, az év fordulópontján törekedhetünk arra, hogy kibékülve nézzünk vissza a múltba, majd reménységben és új elhatározással éljünk a jövőben.

A Vízkereszt a kereszténység egyik legrégibb ünnepe, régebbi a Karácsonynál. Görög neve „Epiphaneia" szó szerint azt jelenti, hogy „fenn ragyogni" vagy „átragyogni", mint az isteni lény „megjelenése" vagy „manifesztálódása". A korai keresztény gondolkodásban ez összefüggésben volt az Evangéliumban szereplő fontos eseménnyel, amikor Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust a Jordán folyónál. (Márk 1:10,11)

Alexandriában például a Baziliták január 6-ra tették a keresztelés ünnepét, amit később az egyház is átvett. Valószínűleg a Nílus folyónak egy keresztény keresztelési formája volt. Epiphanius, Constantia (Ciprus) püspöke, 360 körül leírásaiban megjegyezte, hogy a szentelt víz annyira értékes volt, igény volt rá más országokban is, ezért exportálni kellett. Sok esetben nem is a „szentsége" miatt, hanem a hiedelem szerint jó tartósítószer volt. Például a bort 3-4 évig jó minőségben eltartotta. Érdekes ugyanakkor, hogy a Galileában borrá változtatott víz kánai csodájáról sok egyházban megemlékeznek Vízkeresztkor, mint egy olyan eseményre, amikor Krisztus először nyilatkoztatta ki Isteni dicsőségét.

Sok vita volt a Régi Egyházak között, hogy pontosan mikor is volt Jézus születése; vajon a betlehemi fizikai megjelenés volt az igazi vagy az Isteni Megnyilatkozás a Jordán vizénél? Tertullian, a hal képét, a korai keresztények jelképét használta, amikor így érvelt: „Mi kis halak, követve a nagy halat Jézus Krisztust, a vízben születtünk..."Sokan szerették volna, ha a két születést egyszerre ünneplik, de ez problémát okozott az akkori jeruzsálemi püspöknek (IV. század). Panaszt tett Rómának, hogy a hívők arra törekednek, hogy a születést Betlehemben egy barlangban ünnepeljék meg, majd a Jordánhoz iramodnak sok-sok mérföldön át, hogy istentiszteletet tartsanak, s mindennek az a végeredménye, hogy egyik ünnep sincs tisztességesen celebrálva. Ezek a nehézségek megoldódtak Kr.u. 380-ban, amikor Vízkereszt kizárólag Krisztus születésének megemlékezésévé vált és a keresztelést „elnyomták". Nem sokkal ezután a nyugati egyházak december 25-ére tették karácsonyt és az V. században a római liturgikus évben a Mágusok (Magi) látogatásának eseményéből és a Vízkeresztből Egy ünnep lett, amikor Jézust először leplezték le, manifesztálták olyan emberek előtt, akik nem voltak zsidók. Amikor a karácsonyt a téli napforduló időszakában december 25-én megünnepelték, a római egyházat a Nap imádatáért támadták. Azonban a Julianus naptár és a kereszténység előtti egyiptomi kalendárium szerint január 6-a, azaz Vízkereszt a téli napforduló napja volt... Ezt a kalamajkát! Vízkereszt, mint a Keresztség és Isteni születés ünnepe, számos keleti egyháznál a mai időkben is megjelenik. Nyugaton a Három királyok napja vagy a 12. nap, amikor a hagyományok szerint a karácsonyi díszeket leszedik. Ilyenkor helyénvaló lehet a karácsonyi történet olvasása, Máté evangéliumának a kezdetétől. Az evangéliumi történetből megtudjuk, hogy a három bölcset egy csillag vezette, de nincs rá utalás, hogy ők királyok, sőt még az sem, hogy hárman vannak. Egy ismeretlen, de erőteljes tradíció változtatta át a bölcseket három királlyá, bemutatva őket, mint fiatal, középkorú és öreg, gyakran három különböző típusként: afrikai, kaukázusi, ázsiai. Nevet is kaptak: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Később az utazók védőszentjei lettek. A Bölcsek aranyat, tömjént és mirhát vittek ajándékba. Ezek az ajándékok szimbolikusak voltak, a Kisded isteni szuverenitását és a bölcsességét vélték elismerni, az ő magasztos papi misszióját a világhoz és az ő uralmát a test halála fölött. Ezek voltak azok az ajándékok, melyeket Jézus magával hozott a földi létbe. Ezeket felismerték a tudós orvosok is a templomban, amikor Jézus 12 éves volt. (Lukács 2: 46-47) Keresztelő Szent János a Jordán folyónál és Mária Magdaléna a kertben Húsvét reggelén. Ezen találkozások alkalmával Jézus igaz lénye ragyogott „megfogyatkozva" ezáltal földi személyiségét.

A mennyei fény, amely csak a bölcseknek világított, most az egész világnak világít. Ahogy Novalis mondja: „ő a csillag, ő a nap, ő az örökkévalóság kezdete". A csillag, amelyet a Bölcsek követtek, nem a mennyei messzeségbe vezetett, hanem egy házba, földi lakóhelybe és elkerülhetetlen része volt útjuknak Heródessel való találkozás. Mi is talán követünk egy csillagot, keresve magas aspirációnk helyét. Ez mindig a földön található, szilárdan beágyazva mindennapi életünkbe, földi feladatainkba és felelősségünkbe. Útközben láthatatlan nehézségekkel találkozunk, csalódunk vagy éppen veszély fenyeget, amely arra kényszerít bennünket, hogy irányt változtassunk. De mindezeken egy csillag ragyog, sikeren és bukáson, jón és rosszon, és sugarainak tiszta fénye vezet bennünket előre. És előre.

^ugrás az oldal tetejére

Politika

A Szabad Gondolat olvasóinak bizonyos köreiben félreértések keletkeztek folyóiratunk „Politika" rovatával kapcsolatban, ezért szükségesnek tartjuk állásfoglalásunkat közölni.

A Szabad Gondolat fent említett rovata nem politikával foglalkozik, hanem arra törekszik, hogy a politikai folyamatokat megismeréssel világítsa át. Úgy gondoljuk, hogy erre mindenkinek törekednie kell, aki a megismerés útján akar járni. Ilyen megismerő politikai tudat nélkül ma szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt védtelenné válunk.

Szerkesztőség

A birodalom eljövetele

Gerd Weindenhausen

"Országunk jóléte, ami önmagában véve is cél, egyben azt is lehetővé teszi, hogy képesek legyünk fenntartani katonai erőnket, külpolitikai kezdeményezéseinket és globális befolyásunkat."

(Idézet az Egyesült Államok kormányának A National Security Strategy for a New Country című, 1998. októberében készült stratégiai programjából)

Háború 2002. szeptemberében?

2002. júliusát írjuk. A kuvaiti, katari, ománi, pakisztáni és törökországi, de még a nyugat-európai utánpótlási támaszpontokon is nagyüzem van. Az Egyesült Államok légiereje flottájának egy részét a "megbízhatatlan" Szaúd- Arábiából Katarba csoportosította át. A Der Spiegel 30/2002. száma arról számol be, hogy Törökország engedett az amerikai kormány nyomásának, és hozzájárult ahhoz, hogy az USA Inkirlik és Dyarbakir török városok légi-támaszpontjait az Irak elleni támadások kiindulópontjaiként használja. A Boeing és Raytheon cégeknél túlóráznak, hogy rekordidő alatt tudják előállítani a kellő mennyiségű precíziós lőszert. Milyen körülmények utalnak arra, hogy már idén szeptemberben elindul az Irak elleni háború, amelynek kezdetét minduntalan a 2003. év elejére teszik? Akárcsak Szeptember 11. előtt, amikor szokatlan tendenciák voltak megfigyelhetőek az amerikai tőzsdén, úgy most, július közepén is a megszokottól eltérő árfolyam-emelkedés mutatkozik a londoni és New York-i határidős tőzsdén jegyzett, rövid lejáratú olajkötések körében, ami a tőzsdei bennfentesek szerint a közelgő ellátási nehézségekre utal. Irak ugyanis az ellene indított háború esetén bizonyosan felfüggesztené jelentős volumenű olajkivitelét. A közelgő válság másik jele az a körülmény, hogy az Egyesült Államok nyomást gyakorol Törökországra annak érdekében, hogy az ország soron következő választásait ne novemberben tartsák, ugyanis iszlám-orientációjú pártok győzelme esetén az a veszély fenyegetne, hogy a háború kellős közepén nehezen kiszámítható turbulenciák támadnak az Irak elleni invázió fő felvonulási területének számító országban. Ráadásul az Irak elleni "hazafias" hadjárat arra is alkalmas, hogy Bush javítsa saját választási esélyeit a novemberben esedékes kongresszusi választásokon, amire már csak azért is szükség van, mert az amerikai gazdasági mutatók nem éppen kecsegtetnek újabb szavazatokkal. Az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje időközben elérte az évi 400 milliárd dolláros szintet, és az ország gazdaságába eddig beáramló pénzügyi források most elapadni látszanak: hiány mutatkozik olajdollárból, jenből, euróból és olyan más külföldi befektetésekből, amelyek a kilencvenes évek robbanásszerű amerikai gazdasági fejlődésének finanszírozásában részt vettek. Mindezek a jelek arra utalnak, hogy az új impérium elhúzódó, évszázados háborújának következő fejezete "a vártnál előbb köszönt be".

A neoimperiális diskurzus

Az Economist legutóbbi számában magának a főszerkesztőnek, Bili Emnotnak a tollából olvasható laudatio az amerikai világuralom "ránk váró korszakáról". A cikk címe ("A teremtés tanúi vagyunk") egyébként célzás Dean Acheson azonos című művére, amelynek témája az amerikai vezetés alatt álló világrend 1945 utáni kialakulása. A "teremtés" kifejezés használata persze felveti a kérdést, ki is annak az új impériumnak a teremtője, amelynek szentté avatásáról már maga a szerző által választott fogalom is gondoskodik. A cikkben olyan demiurgosz képe körvonalazódik, akinek jelenléte megszenteli az újonnan megteremtendő világ vezetőjéül választott birodalmat.

Az Egyesült Államok által proklamált évszázados háború annak a jóval Szeptember 11. előtt kibontakozó stratégiai vitának a kicsúcsosodását jelenti, amelynek középpontjába már a kilencvenes évek derekán az eljövendő Amerikai Világbirodalom képzete került. Célirányos indiszkréció segítségével a New York Times-nak már 1992-ben a tudomására jutott a Pentagon ajánlásait tartalmazó, olyan dokumentum, amely szerint meg kell akadályozni, hogy más nemzetek vagy államszövetségek nagyhatalmakká vagy akár vezető regionális hatalmakká nőjék ki magukat. Az írás Oroszország mellett Németországot és Japánt is olyan országként említi, amelynek potenciális regionális hatalmi státuszát különböző integrációs stratégiák segítségével és az érintett ország fenyegető túlsúlyának burkolt hangoztatásával meg kell akadályozni. Tíz évvel később pedig Szeptember 11. történései megteremtik az ideális feltételeket ahhoz, hogy Amerika a fenti célokat azok megvalósulása után még inkább kiterjessze, és agresszív-birodalmi külpolitikája segítségével az egész világon egyre inkább érvényre juttassa. Ennek során egyrészről az angolszász olajtársaságok javára változtak a közép-ázsiai olaj- és gázlelőhelyekért folytatott "nagy játszma" ("great game") felújításának feltételei, másrészről a mindent előre bebiztosítani kívánó amerikai stratégia radikálisan hatályon kívül helyezte az államok közötti nemzetközi érintkezés eleddig érvényes szabályait.

Miután az ún. koszovói háborúban az állami szuverenitás gondolatát sikerült lesöpörni az asztalról, a terrorizmus elleni harcban az Egyesült Államok most már igényt tart arra a jogra is, hogy preventív jelleggel, azaz lehetséges jövőbeni terrorcselekményeket megelőlegezve katonai erővel lépjen fel az ún. "bitangállamok" ellen. A terrorizmussal vádolt bitangállamok ehhez szükséges névsorának összeállítása az egyetlen fennmaradt világhatalom kénye-kedve szerint történik. A The Nation című amerikai folyóirat - egyike annak a néhány lapnak, amely még az amerikai csordaszellemnek engedő újságok tengerében is megőrizte kritikus hangvételét - a külügy- és védelmi minisztériumban, valamint az egyes titkosszolgálatoknál keringő, különböző listákról tudósít, amelyek felsorolják mindazon csoportokat, amelyek támogatása felér a hazaárulással. Az a tény, hogy az Egyesült Államok a Nemzetközi Bíróságnál immunitást harcolt ki saját katonái részére, nem jelent mást, mint hogy Amerika fenntartja magának a jogot arra, hogy háborús bűncselekményeket kövessen el anélkül, hogy ezért felelősségre vonnák.

Amerika tehát megtagadta, hogy katonáit alávesse a Nemzetközi Bíróság ítélkezésének, ennek következtében viszont az európai államok által szorgalmazott nemzetközi hatalmi monopóliumból nem marad más, mint az Egyesült Államok, a Pentagon és a Pentagon döntéseit diktáló gazdaság hatalmi monopóliuma. Mindezekhez a lépésekhez, amelyekkel az Egyesült Államok kivonta magát a minden más ország számára kötelező rendszabályok alól, időközben már kifelé is nyíltan hangoztatott elképzelések párosulnak a szükségszerűen beköszöntő amerikai világbirodalomról, az ókori római impérium és a XIX. századi brit gyarmatbirodalom hagyományának méltó folytatásáról.

A befolyásos Council on Foreign Relations szócsövének számító, Foreign Affairs című folyóirat március-áprilisi számában az újság munkatársa, S. Mallaby felszólítja az Egyesült Államokat, hogy a brit impérium mintájára építsen fel világbirodalmat. Ennek szükségességét az újságíró azzal indokolja, hogy szerinte egyedül egy világkormány képes helyreállítani a terrorizmus, kábítószer-kereskedelem és bűnözés által destabilizált világ rendjét. Ennek intézményi háttereként azonban a szerző szerint szükség van a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap mintájára felállítandó és az Egyesült Államok vezetése alatt álló világhatóságra, amelynek működését már nem akadályozza az ENSZ Biztonsági Tanácsából jól ismert orosz vagy kínai vétó. Fejtegetései során Mallaby felhasználja a már bevett érvelési technikát, miszerint Amerikát éppen a befolyása kényszeríti rá arra, hogy az "imperializmus új korszakában" átvegye a vezető szerepet.

A szuverén államokat felváltó angol-amerikai világbirodalom felállítására vonatkozó tervek tudvalevően Cecil Rhodes brit politikus ambícióinak örökségei, amelyeket későbbi korokban olyan személyiségek, mint Yandell Elliot és Róbert Strausz-Hupe, majd pedig Brzezinski, Huntington és Kissinger gondolatkísérletei újítottak fel.¹ Az újdonság az, hogy a fenti szerzők művei - különösen S. Mallaby előbb említett, "On Imperialism's Virtues" című publicisztikája - az amerikai imperializmust világmegváltó jelenségként ünneplik, míg a nyugat a hidegháború idején az imperializmus minden vádját még marxista szófacsarásnak minősítette, és elutasította. A gyarmati hatalom és az ezt biztosítani hivatott háborúk azonban ma már pozitív értékek, mivel - egyfajta munkamegosztás formájában - ők teszik lehetővé, hogy az európaik a létért folytatott állandó küzdelem Thomas Hobbes-féle világában teljesítsék az "örök béke rájuk rótt küldetését" - segít Róbert Kagan, az amerikai külpolitika stratégiai kérdéseinek egyik élenjáró szakértője, hogy a Die Zeit 2002. július 7-i számának olvasói megértsék az összefüggést.² A "kultúrák harcában", ill. "a civilizációk összecsapásában" csak az "igazságos háború" képes megteremteni a "pax americana" globális világrendje szerinti örök béke feltételeit. Ebben az elméletben pedig Huntington civilizációs paradigmája az a történelemfelfogás, amely gondoskodik a nyugat alapjaiban széttöredezett énképének újbóli meghatározásához szükséges ellenségkép megteremtéséről. Szeptember 11. eseményeinek előbb említett elméleti megalapozója utólag igazolást nyer, amikor a támadást iszlám értelmi szerzőknek tulajdonítják, és egyben szabad utat enged az Amerikai Birodalom felállításának szükségességét hangoztató, kertelés nélküli, kendőzetlen szólamok áradatának.³ A világ rendjét tehát ismét újra kell rajzolni, de ezúttal alapjaiban, és úgy tűnik, hogy a fundamentalizmusról folytatott, véget nem érő viták ezt hivatottak előrevetíteni. Szeptember 11. szimbolikus erejének, és a hozzá kapcsolódó [hazug - szerk. megj.] történelmi célzásoknak, így például Pearl Harbor felemlegetésének az volt a szerepe, hogy a már-már megmerevedő nyugati intézményeknek megadja az újjászervezéshez szükséges kezdőlöketet. Az ún. globalizáció elnyűtt és düledező rendszere számára segélyprogramot kellett indítani, amely egyben azt is világossá teszi mindenki számára, hogy a működő szabadpiaci kapitalizmushoz megfelelő adag imperializmusra is szükség van, és a globalizáció gazdasági háborújának katonai szárnya is van. Ennek jelei már Szeptember 11. előtt megmutatkoztak. Több odafigyeléssel már korábban is sejthettük volna, hogy nagyszabású színjáték van készülőben. A New York Post 2001. január 12-i számában John Crudele tollából arról olvashatunk tudósítást, hogy a Condolezza Rice vezette Nemzetbiztonsági Tanács és a Lawrence Lindsey irányítása alatt álló Gazdasági Tanács 2001. január 12-én összevont ülést tartott, és ezzel összhang alakult ki a kül- és biztonságpolitika, valamint a gazdasági stratégia koordinációja között. Ennek célja az volt, hogy a zuhanó részvényárfolyamokra és a kezdődő recesszióra tekintettel kellő figyelmet szenteljenek a nemzetközi gazdasági válságok biztonságpolitikai vonatkozásainak. Egyben alkalom nyílt arra is, hogy esetleges pénzügyi összeomlást szimulálva végigvegyék a szükséges szövetségi szabályozásokra vonatkozó intézkedési terveket, azaz azt a "Financial Vulnerabilities Project" elnevezésű, pénzügyi szükségállapotra vonatkozó tervet, amelyből tudni lehet, hogy Amerika a pénzügyi összeomlás esetén bűnbakokat keresne, és sok mindenre hajlandó lenne. Szeptember 11. eseményei átmenetileg elterelték a figyelmet a pénzügyi összeomlás veszélyének kitett amerikai gazdaságról, viszont az iszlám terroristák személyében bőnbakot szolgáltattak, a véget nem érő háborúk lehetőségével pedig mentőövet dobtak az országnak.

A "terrorizmus" és a "Gonosz tengelye" elleni jövőbeli háborúk geostratégiai célkitűzései

A jelenlegi amerikai elnök édesapja már 1991 - ben hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a közel-keleti konfliktus alapját képező ellentétek kibékítése elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az Egyesült Államok teljes cselekvési szabadsággal rendelkezzen a Maghreb-országoktól a Perzsa-Öblön át Közép-Ázsiáig, Pakisztánig, Indiáig és Kínáig terjedő válságsávban. Ennek fényében úgy tűnik, hogy Arafat tervezett eltávolítása a térség palesztinok rovására történő, jövőbeli pacifikálásának következő állomása.

A 40. szélességi fok mentén (Boszniától, Koszovótól és Macedóniától Grúzián, Azerbajdzsánon, Üzbegisztánon, Tádzsikisztánon és Kirgízián át Kína nyugati tartományáig) húzódó fő amerikai harcvonal tervezett elfoglalásának ugyanilyen lényeges - ha nem lényegesebb - feltétele, hogy Oroszország be legyen kerítve, és különösen a délen fenyegető iszlám konfliktusok miatt "önként bekapcsolódjon a nyugati struktúrákba", ezzel is megkísérelve elkerülni fenyegető "összeomlását" - hangzik Brzezinski látlelete a National Interest című újkonzervatív amerikai folyóirat 2000. évi nyári számában.⁴

Szeptember 11. óta a terrorizmus elleni közös harc keretében Oroszország nyugati struktúrákba való, fent említett integrálása fokozottabb mértékben zajlik. Ennek kezdetét az jelentette, amikor Putyin átengedte az amerikaiaknak a különböző közép-ázsiai országokban található katonai bázisokat, amelyeket az amerikaiak felhasználhattak a tálib rezsim elleni háborúban, és jelenleg is tovább fejlesztenek. Ha az olaj- és gázkitermelés orosz és angol-amerikai nyersanyag-bányászati konzorciumok közötti és a két állam által felügyelt felosztására vonatkozóan további különböző kompromisszumok és "agreement"-ek⁵ születnek, és ezzel Oroszország integrációja tovább halad, akkor lehetőség nyílik az amerikai Kongresszus által 1999. március 19-én törvénybe foglalt ún. selyemút-stratégia (Silk Road Strategy Act) megvalósítására is. E törvényben többek közt az olvasható, hogy "a térségben található nyersanyaglelőhelyek vonatkozásában az Egyesült Államok politikájának egyebek mellett deklarált célja, hogy az érintett államok függetlenségét és nyugathoz való kötődését elősegítse, az olaj- és gázszállítási útvonalakat érintő orosz monopóliumot megtörje, a nyugat energiaellátásának biztonságát a termelési kapacitás minél szélesebb megosztásával növelje, kelet-nyugati irányú, de Iránt elkerülő csővezetékek építését ösztönözze, és megakadályozza, hogy a közép-ázsiai gazdaságokra gyakorolt iráni befolyás veszélyes mértékben megnövekedjen."⁶ A jugoszláviai bombázások kezdete előtt öt nappal elfogadott selyemút-stratégia célja, hogy az Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló "szabadkereskedelmi övezetet" hozzon létre nyolc egykori szovjet tagköztársaságból, amelyek nem is olyan régen még Moszkva geopolitikai befolyási övezetéhez tartoztak. A stratégia véghezvitelének az lenne az eredménye, hogy a teljes térség - a Balkánhoz hasonlóan - átalakulna amerikai protektorátusok pepita szőnyegévé.

A selyemút-stratégia mellett, amely a volt szovjet tagköztársaságokat hivatott betagolni az Egyesült Államok gazdasági impériumába, létrejött a védelmi feladatok "koordinációját" meghatározó GUUAM katonai szövetség is.*A Los Angeles Times 2002. január 6-i száma a Pentagon adataira hivatkozva arról számol be, hogy Szeptember 11. óta mintegy 13 támaszpont jött létre az Afganisztánnal szomszédos kilenc országban. Bulgária, Üzbegisztán, Törökország, Kuvait és további térségbeli országok támaszpontjain összességében több mint 60 ezer amerikai katona él, akiknek gyűrűjét több mint 50 további, elsősorban Norvégiában, Izlandon, Grönlandon és a Spitzbergákon létesített támaszpont teszi teljessé, amelyek radarberendezései a volt Szovjetunió teljes légterét képesek átvilágítani.⁷

Mindez azt a célt szolgálja, hogy Oroszország be legyen kerítve, és el legyen vágva Irántól, valamint Kína elől el legyen zárva a Közép-Ázsiába vezető út. Az Egyesült Államok által Szeptember 11. után létesített támaszpontok szőnyege⁸ tehát több stratégiai célkitűzés szolgálatában áll. Ugyanakkor visszafordítja azokat a folyamatokat is, amelyeket a nyugati média majdhogynem notórius módon elhallgatott: a Közép- Ázsiára gyakorolt amerikai befolyás ugyanis az ottani államokat és Kínát megcélzó, offenzív orosz szerződési politika következtében a kilencvenes évek végén látványosan megfogyatkozott, és Oroszország éppen azon volt, hogy Irán és Kína bevonásával stratégiai tengelyt építsen ki. Az Oroszországot, Kínát, Kirgíziát, Kazahsztánt és Tádzsikisztánt tömörítő "Sanghaji Ötök" csoportjának formájában pedig olyan védelmi és gazdasági szövetség látszott kialakulni, amelyhez India, Irán és Üzbegisztán is csatlakozni szándékozott. A "nagy játszma" Brzezinski sakktáblájának képében megjelenő felújítása tehát meghiúsulni látszott. 2000-ben pedig megkezdődött az angol-amerikai olajkonszernek visszavonulása Közép-Ázsiából. így például a Royal Dutch Shell visszalépett attól a tervétől, hogy támogassa Türkmenisztánt a Kaszpi-tengeren át Törökország felé menő, költséges csővezeték megvalósításában. Az Egyesült Államok emiatt bosszúsnak tűnt, és első reakcióként előhúzta a "demokrácia-kártyát", amelyre a fenti államok Szeptember 11. óta véghezvitt bekebelezése folytán most már nincs szükség: 2000 áprilisában az akkori amerikai külügyminiszter, Madeline Albright a kazahsztáni választások demokratikus jellegének elégtelenségét kritizálta, az ismert spekuláns, Soros György pedig az újonnan életre hívott "Nemzetközi Demokrataszövetség" varsói rendezvényén 2000 júniusában demokratikus deficittel vádolta meg Üzbegisztánt. Szeptember 11. tehát kiutat jelentett abból a zsákutcából, amelybe az Egyesült Államok politikája jutott Közép- Ázsiában, azaz éppen abban a térségben, amelyben az amerikaiak szemszögéből nézve a jövő amerikai világrendjének alapjait kell megteremteni.

Ha a posztszovjet természeti kincseket sikerülne az amerikai forgatókönyv szerint kiaknázni, akkor nemcsak az arab olajtól való függőséget sikerülne megszüntetni, hanem - ami sokkal fontosabb - adottak lennének annak geostratégiai előfeltételei is, hogy az Egyesült Államok a világon bárhol akadálytalanul fellépjen. Kelet-Európától, a Baltikumtól és a Balkántól Közép-Ázsián át egészen Kelet- és Délkelet-Ázsiáig, mindenhol a Föld légterében és valamennyi világtengeren biztosítva lennének a birodalom létének anyagi előfeltételei. A világban jelentkező "szociális kérdésre" pedig a civilizációk összecsapásáról alkotott ideológia, a neoliberális gazdasági háborúk és - előzőek kudarca esetén - amerikai módra megvívott, csúcstechnológiát felvonultató háborúk⁹ formájában érkezne válasz. Az évtizedeken át tevőleges segítséggel felépített nemzetközi terrorizmus elleni amerikai kampány hátterében pedig egész világrészek militarizálása folyik, amihez a szabad kereskedelem áldásai és az eladósodás Nemzetközi Valutaalap és Világbank által állított csapdái kapcsolódnak. Az Amerikai Birodalom végső célja az egykori keleti tömb országainak, Iraknak, Iránnak, az indiai szubkontinensek és végül Kínának az újragyarmatosítása. E terv megvalósulását elő fogja segíteni a "feszültségkeltés stratégiája" is, amit a kilencvenes években a Balkánon a lehető legcinikusabb módon sikerült alkalmazni. Ezzel kapcsolatban M. Chossudovsky a következőt állapítja meg Global Brutal című, legújabb könyvében: "A »terrorizmus«, illetve a »Gonosz« elleni harc leple alatt az Egyesült Államok valójában arra használja fel a volt Szovjetunióban, a Közel- Keleten, Kínában és Indiában működő iszlám ellenzéket, hogy ezeket az országokat destabilizálja"¹⁰.

(Fordította: Benedicty Gergely)
(A cikk megjelent: Der Europäer 6/11. szám , 2002. szeptember.)

❖ A GUUAM nyugat- és közép-ázsiai országok szövetsége. A rövidítés a tagállamok (Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, és Moldávia) angol nevének kezdőbetűjéből áll össze. (ford. megj.)

1. Áttekintést kaphatunk erről a következő könyvből:
Reuveni, A.: Im Namen der Neuen Weltordnung [Az új világrend nevében], Dornach, 1994. A fenti mértékadó amerikai stratégák maguk is megszólalnak a következő három kiadványban: Huntington: Kampf der Kulturen. München - Bécs, 1996. (Magyarul: Huntington, Sámuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó Budapest, 1998) Brzezinski: Die einzige Weltmacht [Az egyetlen világhatalom], Berlin, 1997 Kissinger: Die Herausforderung Amerikás [Amerika kihívása], München - Berlin, 2002

2. Pl. ehhez hasonló mondatokkal: "Ezzel (a kanti örök béke állítólagos európai eszményével - szerz. megj.) szemben az Egyesült Államok mindig belegabalyodik a történelmi szálakba, az erő alkalmazása és a katonai fellépés pedig a hatalomgyakorlás amerikai módjának részét képezik. Ennek az az oka, hogy az Egyesült Államok a XVII. századi angol államfilozófushoz, Thomas Hobbes-hoz hasonlóan a világot olyan anarchikus képződménynek tekinti, amelyben sem a valódi biztonság, sem pedig a liberális értékrend védelme és érvényesítése nem lehetséges kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül."

3. Tanulságos megfigyelni, hogyan vázolja a nyugati civilizáció megmentésének módját a történész Toynbee, a kultúrák közötti harc mai apologétáinak egyik szellemi atyja: szerinte ehhez a politikában világkormány felállítására, a gazdaságban "a szabad gazdasági rend és a szocializmus" szintézisére, a vallás és a kultúra területén pedig vallási reneszánszra van szükség. Toynbee szerint "Poszeidón háromszöge", a világi hatalom történelmi központja a XX. században Londonból Washingtonba tevődött át, de fennáll annak a veszélye, hogy a jövőben "a szárazföld belsejébe, valahová Kína és Oroszország közé" vándorol át. Ezzel Toynbee megalapozta mindazoknak a történelemtudatát, akik - akárcsak Brzezinski és Huntington - a nyugati civilizáción most már lényegében az amerikait értik, és azt minden eszközzel meg akarják óvni saját elfáradásának jeleitől. Ehhez ld.: Caglar, Gazi: Der Mythos vom Krieg der Zivilisationen [A civilizációk összecsapásának mítosza]. München, 2002

4. Ugyanebben a sajtóorgánumban, amelyben egyébként rendszeresen publikálnak a geopolitika nagyágyúi (H. Kissinger, S. Huntington, C. Black, F. Fukuyama és J. Kirkpatrick az American Enterprise Institute- tól), Brzeziski 2000 nyarán azt jósolja, hogy az "eurázsiai Balkán" hatalmi-politikai vákuumában - elsősorban Afganisztánban - különböző konfliktusok fognak elharapózni, ami Oroszországot a nyugat karjába kergeti. Brzezinski 2000 nyarán tett, fenti kijelentését érdemes a 2001. szeptember 11-ét követő fejlemények fényében szemlélni.

5. Ehhez ld. a Der Europáer 2002. évi 7. számában A. Bacher kommentárját: "Egy moszkvai politikai tárgyalás története". Egyben vö.: Morse, E. - Richárd, J.: "The new Oil War - The Russian challenge to Saudi dominance". In: Foreign Affairs, 2002. március / áprilisi szám.

6. Az idézet forrása: Global Brutal. Der entfesselte Welthandel, die Armut, der Krieg [Global Brutal. A gátlástalan világkereskedelem, a szegénység és a háború], 392. o. Zweitausendeins, Berlin, 2002.

7. Erről további, pontosabb információkat találhatunk W. Biermann és A. Klönne könyvében: Ein Kreuzzug für die Zivilisation? [Keresztes hadjárat a civilizációért?] Köln, 2002

8. Pontosabb információkért ld.: Wolf, W.: Afghanistan, der Krieg und die neue Weltordnung. [Afganisztán, a háború és az új világrend]. Hamburg, 2002. 52-79. o. A támaszpontok szőnyegének kezdőpontja a koszovói Bondsteel támaszpont, átmeneti végpontja pedig az az újonnan létesült bázis, amely a kirgiz főváros, Biskek közelében, az üzbég olajmezők közvetlen szomszédságában, a kínai határtól mintegy 300 kilométerre helyezkedik el.

9. Ehhez vö.: Begich, Nick - Manning, Jeane: Löcher im Himmel [Lyukak az égbolton]. Frankfurt, 1996. Az ökoszférában vívott és légköri háborúk vonatkozásában pedig ld. a következő művet is: Sloterdijk, Peter: Luftleben. An den Quellen des Terrors [Élet a levegőben. A terror forrásánál]. Frankfurt, 2002 10. Ld. Global Brutal, op. cit., 414. o.

^ugrás az oldal tetejére

Beszámoló a Szeminárium indulásáról

Ertsey Attila

Október 26-án, szombaton délelőtt 10 órakor megkezdődött a Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány újabb közös vállalkozása, a Szeminárium. A meghívottak számára látogatható munkaprogram a Szabad Gondolat előző számában már ismertetett, nyilvános előadások köré szerveződik. Célja az ott hallottak elmélyítése és a történelmi jelenléttudat megteremtése a hallgatókban. Az itt szerzett ismeretek mellett képességek iskolázását is feladatul tűzte ki a Szeminárium. A kurzust elvégző hallgatóknak képessé kell válniuk tudásuk továbbadására, a közvélemény alakítóiként, mint előadók, közírók vagy beszélgetőpartnerek.

Az egész napos programot Kálmán István vezette. Délelőtt hangzott el megnyitó beszéde, melyet közlünk.

A beszéd után körkérdés hangzott el a jelenlévők részére: hogyan ítélik meg az Európai Unióhoz való csatlakozást. A részletekbe menő, vagy általánosabb kérdések, kételyek, illetve konkrét kockázatok felvetése beszélgetéssé alakult.

Összegzésképpen Kálmán István az elmúlt tíz év alatt lezajlott, az EU-val kapcsolatos történések tendenciáinak változásait foglalta össze az alábbiakban:

- a gazdasági integráció alapja az, hogy a Föld a nemzetgazdaságokból az egységes világgazdaság felé törekszik. A nemzetgazdaságok megőrzése, az önellátásra törekvés retrográd folyamat. Az integrációra törekvés törvényszerű, azonban manipulatíve kihasználható. Ennek eredményeként az erősek uralkodni tudnak. Ezt jelzi, hogy az EU döntési mechanizmusai a kezdeti konszenzusos módszertől a többségi demokrácia felé mozdultak.

- lehet-e kulturális integrációról beszélni? A kultúra nem demokratikus, hanem hierarchikus. Ma a kultúra kérdése az EU vonatkozásában eltűnt,

- hova lett a kisebbségi kérdés? Hogyan történt a rendszerváltás?

Fogalmak árasztják el mindennapjainkat: privatizáció, szociális különbségek, korrupció, gyűlölet. A rendszerváltás előkészítésével kapcsolatban olvashattunk az ún. "Rózsadombi paktumáról. Ebből az írásból egyvalami maradt ki: hogyan történt a privatizáció Magyarországon? Ez egy a mai napig tabuként kezelt történet. A rendszerváltás idején merült föl a kérdés: a bolsevizmus által tönkretett gazdaság szanálható-e? (szanálás: helyreállítás; a szerk.) A privatizáció helyett van-e más lehetőség? A szanáláshoz pénz kell. Pénz nem volt. Hitelre volt szükség. Olyan hitelre volt szükség, amely arra épít, hogy van egy tehetséges vállalkozói réteg, aki ezzel élni tud, és szükség volt egy a valós helyzetet tükröző. vagyonértékelésre. Rövid ideig volt rá lehetőség, hogy kijelentsük: a vállalkozás (t.i. a szocializmus) tönkrement, a hitelként fölvett pénz elveszett. Fel kellett volna vetni a megbukott kommunista rendszer által felvett kölcsönök elengedését vagy csökkentését. A vagyonértékelésre az új hitelek felvételéhez volt szükség. Hegedűs Oszkár, a Budapest Bank egykori igazgatója munkatársaival kidolgozott erre egy koncepciót, melyet a Közgazdasági Egyetem nagy előadójában gazdasági szakemberek előtt ismertetett.

Ezt követően hívták össze a Budapest Bank közgyűlését, ahol felállt Csépi Lajos, az ÁVÜ vezérigazgatója, az állam mint többségi részvényes képviseletében és leváltotta a bank vezetését, majd megválasztatta a bank új vezérigazgatójának Bokros Lajost (1991). Ezzel a magyar vállalatok szanálása végleg lekerült a napirendről és lezajlott az a privatizáció, amit mindannyian ismerünk. (...)

Álljon itt emlékeztetőül ismét a Szeminárium nyilvános programja, megismételve a Szabad Gondolat előző számában közölteket:

2002. november 22. péntek és 23. szombat: Andreas Bracher 2003. január 24. péntek és 25. szombat: Dr. Olaf Koob
2003. április 11. péntek és 12. szombat: Thomas Meyer

Az előadások időpontja:

Belépőjegy egy-egy hétvégére: 1000,- Ft

Kálmán István megnyitó beszéde az Ita Wegman Alapítvány és a Kós Károly Egyesülés 2002/2003. évi szemináriumi munkájának alakuló ülésén

Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, aki eljött, hogy részt vegyen a szemináriumi munkában. Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen szép számmal üdvözölhetem Önöket! Sokan tudják az ittlévők közül, hogy a Kós Károly Egyesülés megalakulása óta folyamatosan végez oktatási tevékenységet. Ahogyan a 2001. júniusában befejeződött Szabad Főiskolát, úgy ezt a mostani szemináriumi munkát is az Egyesülés az Ita Wegman Alapítvánnyal közösen szervezi, és a Szabad Gondolatok Házában tartja meg. Az előző és a mostani feladatok és munka között azonban különbség van. A Szabad Főiskola 4 szemeszteres, 6 témakörben folytatott képzés volt. A mostani szeminárium azonban nem ilyen jellegű képzés, hanem "kiképzés" akar lenni, a nyilvános életben való működésre! Abból a meggyőződésünkből indulunk ki, hogy a mai sorsdöntő történelmi helyzetben elkerülhetetlenül szükség van a nyilvános életben való jelenlétre.

Szükség van olyan emberekre, akik fel tudják vállalni, hogy a polgári köröket - azok felkérése esetén - felkeresik, előadásokat tartanak, beszélgetésekben vesznek részt, ahol továbbadhatják azokat a gondolatokat, amelyeket itt, a szemináriumi munka során befogadtak. És szükség van olyan emberekre is, akik közvetlen környezetükben, mindennapi találkozásaikban közvélemény-alakító tevékenységet folytathatnak. Olyan emberekre van szükség, akik tudják, hogy az embertől emberig közvetített gondolatok hatékonyabbak, mint a tömegkommunikáció. Ezt várjuk azoktól, akik ebben a most meghirdetett szemináriumi munkában részt vesznek!

A szemináriumi munka fő célja elősegíteni a jelenlegi világhelyzetben való tájékozódást azok számára, akik szükségesnek érzik a nyilvános életben való jelenlétet.

Mi történik ma Magyarországon, a Kárpát-medencében, Kelet-Közép-Európában, Európában, a globális világban?

A Kós Károly Egyesülés az első szabad iskoláját azok számára alapította, "akik a szellemet nem pártokhoz, programokhoz, valamely sajátos tudományos, filozófiai vagy vallásos világszemlélethez kötik, hanem akik a szabad szellemi élet iránt akarják magukat elkötelezni. Az alapítók meggyőződése, hogy korunkban a szabad szellemi élet legjelentősebb forrása a Rudolf Steiner alapította szellemtudomány. A szabad iskola a szellemtudományt a jövő-kultúra szellemi forrásának tekinti."

Tudom, hogy ilyen törekvést ma nehéz elterjeszteni, de be kell látnunk, hogy ha nem akarunk megmaradni annál, hogy csak általánosságokban beszéljünk, intellektuálisan fecsegjünk, érzelmi reflexióinkkal árasszuk el környezetünket, akkor szükségünk van ilyen konkrét - mondhatnám spirituális - törekvésekre. Szeretnék most visszatekinteni 1956-ra, mert én ennek fényében látom azt, ami most történik. 1956-ban 19 éves voltam. A kommunista rendszerben jártam iskolába. Teljesen tájékozatlan voltam, semmit sem tudtam arról, ami a világban történik. Az 56-os eseményeket érzelmi síkon éltem át. De olyan tiszta és nemes érzéseket, szabadságvágyat, lelkesedést, segítőkészséget, áldozatkészséget azóta sem éltem meg. Az emberekben nem volt gyűlölet, bosszúvágy. Fénytől beragyogott, fényt belülről kisugárzó lélek-állapot volt, ami egy fiatalembert teljesen magával ragadott. Bár megéltem, de nem tudatosult bennem, hogy 1949-56 között a magyar néplélek a lassú felébredés állapotában volt. Az emberek felismerték, mit hozott az életükbe a "kísértet", amely bejárta Európát, de nem mondtak le a szocializmusról, az "emberarcú szocializmusról", ahogyan később nevezték. 1956-ban elképzelhetetlen lett volna olyan privatizáció, amilyen 1990 után végbement. A kommunista rendszer alatt megtörtént valami, ami nyugaton elképzelhetetlen még ma is: megszűnt a tőke, a termelőeszközök és a föld vagyonjogi tulajdona. Igaz, hogy rablás által, úgy, hogy mindenkit kifosztottak. A bolsevik Kelet-Európában így lehetőség adódott az ún. társadalmi tulajdon használati tulajdonná alakítására, a gazdasági szolidaritásra. A munkajog védelmére munkástanácsok alakultak. Törekvés volt a nemzeti függetlenségre, a semlegességre, kulturális szabadságra. Mindezek megvalósításához lassú fejlődésre, átalakulásra volt szükség. Ez a folyamat felgyorsult (felgyorsították?). Forradalom tört ki. Aki akkoriban világosan látott, az nem hihette, hogy a SZU beletörődik Magyarország függetlenségébe, vagy hogy számíthatunk a Nyugat segítségére. Csak jóval később hallottunk róla, hogy a Brioni-szigeteken Tito rezidenciájában Allan Dulles amerikai külügyminiszter, volt CIA chef és Hruscsov megegyezett a szovjet csapatok bevonulásában. De ki tudott arról, hogy bizonyos nyugati körök 1949-56 között a Schuman-terv- ként elhíresült, Jean Monnet által irányított programmal a már előre elhatározott rendszerváltás utáni európai integrációt, az EU-t készítették e- lő? Ha a rendszerváltás 1956-ban (vagy 1968-ban) történik, az EU-tervek meghiúsultak volna. Az 1989-90-es rendszerváltást Magyarországon a Kádár-rendszer készítette elő. Kádár a nyugati kölcsönök felvételével, az "aki nincs ellenünk, az velünk" politikával elfeledtette az emberekkel a szocializmust és felébresztette bennük a vágyat a nyugati szabadság és demokrácia, mindenekelőtt a nyugati jólét iránt.

89-ben mámoros állapotban voltunk. Kimentek az orosz csapatok, összeomlott a bolsevik rendszer, Magyarország köztársaság lett. Szabad választások, stb. Negyven év után újra megtehetjük azt, amire képesek vagyunk. Sokan vállalkozásba kezdtünk, nulláról indultunk, néhány év szorgalmas munkájával sikeres emberek lettünk. De még most sem ébredtünk fel teljesen. Nem tudtuk, hogy 1982-89 között a washingtoni-vatikáni szövetség hogyan készítette elő a "szocialista kísérlet" befejezését a "bársonyos forradalommal", amellyel Kelet-Közép-Európát be lehetett kapcsolni a nyugati világba. Eltelt újabb tizenkét esztendő. A választási vereség után a TF-en, a Kossuth téren, a Várban megidéződött '56 szelleme. Nép-nemzeti mozgalom keletkezett, melyet az azóta alakult polgári körök ezrei hordoznak. Lehet, hogy megint Magyarországon indul el valami Európáért - s ha igen, megint 1956 tragikus karakterével? Ezekre a kérdésekre keressük a választ szemináriumi munkánk során.

Utóirat

Az események figyelemmel kísérése meggyőzött engem arról, hogy 1989-ben, 33 évvel a magyar szabadságharc után megtörténhetett volna, hogy az 1919-22. között Közép-Európában Rudolf Steiner által iniciált, de meghiúsult hármastagozódás-mozgalom Kelet-Közép- Európában újra feltámad. Mindabban, ami 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Prágában érzésekben és törekvésekben élt, abban felismerhető a hármas tagozódásra irányuló törekvés. De hiányzott a világos áttekintés és a mozgalmat hordozó erős csapat. Ami megtörténhetett volna és ami megtörtént, együtt létezik. A jövőben egyre nagyobb sötétségből kell tudnunk felébredni.

Kálmán István

^ugrás az oldal tetejére

Őszi fák

Bús őszi fák
mért nem hallom hangotok?

Perzselve, lángolva
sikoltsatok!

Miért e némaság?
Tán tilos most szólnotok?
E szívet tépő tompaságban
elnémultatok?

Járnak-kelnek köztetek
most is az emberek.
De nem néznek már
se ki - se be
az elszürkült tekintetetek.

S az igazságot
- hátha van jövő -
némán csak ti őrzitek.

Séva 2002. okt. 22.

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Óvodapedagógia a kor színvonalán

Werner Kuhfuss

A gyermeki gondolkodás megmentése

A Spiegel 2001/38. számában egy rövid, de hatásos interjú jelent meg az amerikai fegyverfejlesztővel, Ralf Osterhauttal, aki most intelligens játékokkal foglalkozik. A lényeges kijelentések a következők: "A játékszerek jövője a robotok és az Internet. Egy pár éven belül le tudják hívni a gyerekek a Barbie babájuk óhajtott egyéniségét a hálón keresztül. Sok tanulmány alátámasztja, hogy ennek a fejlődésnek nem csak negatív következményei vannak." Kérdés: "Valószínűleg nem tartja túl sokra a fajátékokat?" Válasz: "Ezt eltalálta. Ez nem jelenti azonban azt, hogy előnyben részesítem a fegyverszerű eszközöket. De azt gondolom, hogy egy olyan gyerek, akinek a kreativitását fagolyók helyett igényes számítógépes összerakókkal segítik, később inkább képes lesz bonyolult dolgok lényegét meglátni."

Ralf Osterhaut minden bizonnyal úgy érzi, és sokan látják ezt ma így, hogy a kor színvonalán áll. Ez így is van, hiszen az csak nyilvánvaló, hogy az ahrimáni hatalom, ami csúcspontjához közeledik, a gyerekeket is teljesen hatalma alá akarja vonni. Ahrimán és a vele kapcsolatban lévő lények és emberek egyik sajátossága, hogy nincs idejük, amikor felgyorsítják a fejlődést, de megfékezni nem tudják. Az akarat és az intelligencia felgyorsulásának hatalma megigéz, a gyermekeket is, már a legkisebbeket, és ellenállásra úgy tűnik, sehol sincs kilátás. Hol ragadja meg az embert ez a bűvölet? A központi idegrendszerben lehorgonyzott állati lényt csalogatja hatalmasan elő. Nagyokra, és még inkább a kicsikre egyfajta szívó hatást gyakorol, amiben különös kettősség rejlik: félelemmel teli kiszolgáltatottság és áradó erő keveréke. Ilyenek a tíz- tizenkét évesek, akiktől útbaigazítást kérhetünk a számítógép világának dolgairól, mert ebben a korban már kristálytisztán kifejlődött az intelligencia, és rokonian közelít az elektronika látszólagos kristálytermészetéhez. És mert az akarat ártatlanul, félve-szófogadón aláveti magát annak, aki a legerősebb úr. Minden gyermekben benne rejlik ez a Parsival-természet, és ami bennünk is - éppúgy megóvni akaró félelemből a gyermek előtt a jó hatalmakat szeretnénk megcsillogtatni - a gyermek azonban átlát rajtunk és követi a világ urát, aki intve hívja őket.

Ha ebből a szempontból nézzük a Waldorf óvoda pedagógiáját, nevezetesen, hogy hogyan tudjuk megvédeni az Ahrimán szívó hatása alatt álló akarati- és intelligenciaerőket, akkor a következőt látjuk: Ahrimán látszólag bölcsen, amennyire csak lehetséges, ki van iktatva. Ez a pedagógiai irányzat, ahogyan ma művelik, egy védett területet akar kialakítani, amely kívül tartja az ahrimáni gonoszt. Akinek azonban lehetősége nyílik arra, hogy több helyen megnézze, mit hívnak ebben a pedagógiában "szabad játék"-nak, az azt fogja látni, hogy ennek az óvó pedagógiának a centrumában milyen gyakran igyekszenek a gyerekek kijátszani magukból azt, ami ahrimáni imaginációkként az óvodán kívül beléjük került. Amiről azt hisszük, hogy tennünk kell; a jót, az igazat és a szépet közvetíteni a gyerekek felé, az nem éri el azt az akarati réteget, ami a legerősebb urat keresi, akit szolgálni szeretne. A gyermek látja az óvatosan ágáló felnőtt mögött Ahrimánt, érzi, hogy a legszentebb szavak is egy olyan lelki tartásból szólnak, amely tehetetlen Ahrimán diadalmenetével szemben. A manapság külső formájában stilizált Waldorf óvodai pedagógia nem áll a kor színvonalán, mert nincs valós eszköze Ahrimán és növekvő kényszerítése elleni küzdelemhez. Az egy szellemi törvény, hogy azok az erők, amelyeket megpróbálunk kikapcsolni, rejtett alakban annál erősebben fejtik ki hatásukat. így aztán elég, hogyha a felnőtt meggondolatlanul felkapcsolja napközben az elektromos világítást vagy telefonál a gyerekek mellett, hogy a gyermeknek azt jelezze: ez a tényleges világ, és az óvoda egy jó szándékú, mesterséges tér ebben az igazi világban, amiben mi magától értetődően - szinte automatikusan - használjuk Ahrimán áldásait és ugyanúgy kiszolgáltatjuk neki magunkat.

Ki áll azonban korunk nem ahrimáni, hanem mihályi magaslatán? Maguknak a gyermekeknek a születés előtt inkarnációhoz felsorakozott individualitásai. Csak az a nevelő képes a kor színvonalán állni, úgy, ahogy az Mihálynak megfelel, aki nevelő tevékenységéhez az útmutatásokat a kisgyermekek testét ténylegesen körüllengő s körülötte működő érzékfeletti individualitástól kapja. Fel kell hagynunk tehát egy egyszer s mindenkorra kigondolt időkitöltő óvodaprogrammal.

A mai Waldorf óvoda egy előre kigondolt időkitöltő programmal közelít a gyerekekhez. És betöm minden apró kis nyílást, ahonnan számtalan olyan hasznos útmutatás érkezne, ami a kor valódi természetében él. Következésképp ahhoz, hogy Mihályt hatékonyan bevezessük a nevelésbe, az időkitöltő nevelést előhívó neveléssé kell változtatni. Ahol terv működik minden szociális területen, ott Lucifer hat a gondos tartalomban és Ahrimán az idő előrehajtásában. Ha Mihály működik, akkor az idő hármas felosztására¹ van szükség. Az előre meghatározott dolgok az időminőségnek csak a harmadát szabad hogy kitöltsék, az életre keltett ismeretlent várni kell és elviselni - nem pedig félretolni. Ez a második harmad, a harmadik pedig a kialakult helyzet szellemi jelenlétből fakadó alakításában áll, a tulajdonképpeni nevelésművészetben. Itt az ideje, hogy az uralkodó pedagógia ütemtervét - ami mintegy lineárisan, hátulról előre, az előre meghatározott dolgokat sajtolja bele a gyerekek lelkébe és étertestébe - egy olyan szemlélettel váltsuk fel, amelyről Rudolf Steiner beszél: nevezetesen az idő kettős áramával, az idő hármas felosztásával (lásd külön). "Aki gyakorolja, hogy a gyerekekkel az idő kettős áramában éljen", és a kialakult mindennapos helyzeteket "a semmiből való teremtésként" kezdi alakítani, az észreveszi, hogy eltűnik Ahrimán imaginációjának a hatalma. A technikai elektronikus játékok veszíteni kezdenek vonzásukból. A magyarázat egyszerű: A luciferi távoltartással csak erősödik Ahrimán mágiája. A születés előtti imaginációk, inspirációk és intuíciók beáramlása által, melyek az időminőség második és harmadik harmadában nyilvánulnak meg, a gyermek egy olyan urat érzékel, aki mindenkor erősebb Ahrimánnál: Ez a környezetből - minden ahrimáni hatalmon túlról - ható individualitás, az Én mint olyan, amiről Rudolf Steiner beszél.²- Az idő új szemléletén kívül létezik még két fő elv, amik ha befolynak az óvodai nevelésbe, megszüntetik Ahrimánnak az elektromos és elektronikus hatalom révén érvényesülő szívó hatását. Az egyik az anyag ritmikus-zenei munka általi átalakításának az elve. A másik a térnek és a játékszereknek a születés előttit átható kozmikus, következésképp planetáris világintelligencia általi megformálása.

A ritmikus-zenei munkaelv, amire Rudolf Steiner utal (lásd külön), erősítőn ragadja meg az akaratot és mélyen földivé-emberivé teszi. A kozmikus, matematikai-geometriai-zenei tér- és eszközformálás az intelligenciát összeköti a végtagokkal, ezzel megakadályozza, hogy az az abszolutizálódott központi idegrendszer dolga legyen. Mi a lényege a munkadalnak, a zenei-ritmikus munkának, ahogy arra Rudolf Steiner utalt? Krisztus Lucifert és Ahrimánt egy a Földet és az embert szolgáló viszonyba helyezte benne. A zenei művészetben Lucifer szolgál, a szerszámban, az anyag megmunkálásában Ahrimán segít. A zenei-ritmikus munkaritmusban a középső, a légzést hordozó, az időben lüktető és a földet átalakító eredő erő tevékeny. Csakis valódi munkáról van szó, ami értelmes terméket hoz létre, nem pedig pedagógiai szándéktól övezett valótlan munkáról. A valódi munka mármost három részből áll: az anyag szétrombolása, tehát a létező anyag megsemmisítésének egy eleme, ritmus a munkafolyamatban és a termék. Mindenekelőtt az első részben lelnek a gyerekek nagy élvezetet, mikor repül a forgács, porzik a pelyva, elválik a korpa a liszttől, szakad az anyag, szétesik a kő, stb. Az anyag szétesése az akarat egy mély szintjét elégíti ki. Ha ezt az igényt nem építjük be az anyag megnemesítésébe, a termelésbe, akkor szabad utat kell keresnie magának. Amit a valódi munkában a világ fejlődéslénye értelmesen ragad meg, azt Ahrimán csak rombolva rántja magához, ha hiányzik a valódi példaszerű munka. A szétesés, a ritmus és a termék hármashangzata, ha elég mélyen átéljük, az akarat természetszerű védelmét alakítja ki az egyoldalú ahrimáni csábítással szemben. Aki gyermekként átélte a valódi munkát, jó szerszámokkal, az anyag ellenállásával szemben, annak nem kell félnie az ahrimáni hatalomtól, nem kell neki alávetnie magát, hiszen megtapasztalta, hogy Ahrimán a megfelelő helyen értelmesen tudja szolgálni a világfejlődést.

Ahol a munka erősíti az akaratot, ott a végtagok használata a téralakítás matematikai, geometriai és fizikális elemeivel a növekvő intelligenciaerőt erősíti.³ A technikai intelligencia csupán a fej intelligenciája. A testet, a teljes emberi alakot figyelmen kívül hagyja. A test azonban, arányaiban és mozgásaiban minden elgondolható intelligens lehetőség kozmosza. A kéz, láb, test minden egyes legkisebb forgómozgása matematikai, fizikális, kémiai, de zenei folyamatoknak is erősödő következménye, melyek túltesznek mindenen, ami számítógéppel számítható. És mindehhez ez még minden egyes embernek a legbensőbb sajátja. Akkor lesz azzá, ha gyermekkorban sokoldalúan, azaz játékosan és fürkészőn gyakoroljuk. Ilyen terek nem szerkeszthetők hűvös értelemmel vagy egy építész önkényéből. Ezeket tapogatózva kell kifejleszteni a gyerekeknek a játékban keresgélő érzéseiből és igényeiből, tehát művészien. Ez egy gyermek-építészet, a gyermekeknek megfelelő intelligens játékszerek kialakítása, aminek a gyerekek, különböző művészek, nevelők és építészek együttműködésével kellene nekikezdeni. A kor színvonalán kell-e állnunk és onnan állandóan továbbhaladnunk? Az elektronikus világ nem egy külső, hanem egy gondolati szubsztanciából létrehozott világ. Nem külső eszközökkel tudjuk kiegyenlíteni, hanem olyan gondolatokkal, amelyek teljesebbek, átfogóbbak, mindenekelőtt pedig fejlődésképesebbek. A gyermek nem absztrakt módon gondolkodik, hanem konkrétan, egész testével, egész lelkével, életerejével. Ennek a gondolkodásnak az erősítése fölényt nyújt a külsőleg ragyogó, ám belül üres és szegényes gépi gondolkodásmóddal szemben.

Így az első hét életévben a gyermek hajlamaiból kiindulva, azoknak a felnőtteknek a zenei munkakezdeményezése által, akik a gyermek körül tevékenyek, erősíthetjük és segíthetjük az akaratot. A gyermek így szabad térben él, és játékát a valódi, azaz az anyagot átalakító munka utánzásából veszi, és az építészet, a játékszerek hívják és csalogatják az intelligenciát, ami azonban bátran és mély érzéssel akar kutatni, ami szilárd, az élethez kötött alapja lehet egy későbbi, a testtől független gondolkodásmódnak.

Hogy milyen imagináció a meglévő óvoda alapja, azt nem szeretném megítélni. Egy jövőbeli óvodát minden bizonnyal inspirálni fogják azok a szellemek, melyek hajdanán a katedrálisok építőit ihlették, vagy a platóni Akadémiát Firenzében, ahol együttműködtek a gondolkodók, a művészek és a gyakorlati emberek, öregek és a fiatalok. Egy ilyen óvoda, ha egyáltalán még így fogják nevezni, nem egy toldaléka lesz egy kultúrának, hanem a kultúra fejlődési folyamatát fogja képezni.

Fordította: Wyborny Hanna

(A cikk megjelent: Der Europäer 6/7. szám, 2002. május)

1 Rudolf Steiner, Die Wochensprüche des antroposofischen Seelenkalenders im Doppelstrom der Zeit beider Hemispharen, Rudolf Steiner Verlag
2 Rudolf Steiner, Geisteswissenschaftliche Menschenkunde, GA 107,1909. június 17-én tartott előadás: "Azért, mert az ember magában hordozza az Ént, ami csak a 21. életévvel születik meg, de már azt megelőzően munkálkodik, ezért nevelhető, ezért lehet valami mást nevelni belőle, mint ami az ő elgondolása volt a kezdetektől fogva."
3 Lásd pl. Olive Whicher, Sonnen-Raum. Ein Übungs- weg zum Verstándnis des Lebendigen. Verlag am Goetheanum

Az evolúció és az involúció törvénye és "teremtés a semmiből"

Rudolf Steiner beszél a "kettős áramlás törvényéről, ami a világ mozgását képezi és amit minden élet oda- és visszafolyásának nevezhetnénk. Mindnyájan tudatában vagyunk az evolúció külső áramának, ami az ég és a Föld minden lényét magával sodorja, csillagokat, növényeket, állatokat, embereket, és ami egy végtelen jövő felé mozdítja előre őket anélkül, hogy észlelnénk az eredeti erőt, ami mozgatja és szüntelenül tovább hajtja őket. Van azonban az univerzumban egy fordított áramlás is, amely ellenkező irányba mozog és folyvást beavatkozik az első áramlásba. Ez az involúció árama, ami által azok az elvek, erők, lények és lelkek, akik az örökkévalóság láthatatlan világából és régiójából jönnek, folyamatosan behatolnak a látható valóságba. Semmiféle materiális evolúció nem lenne megérthető e nélkül az állandó szellemi involúció nélkül, e nélkül az okkult asztrális áramlat nélkül, ami hatalmas lényei hierarchiájával minden élet nagy előmozdítója. így involválja magát az a szellem, amely magjában hordozza a jövőt, az anyagban; az az anyag pedig, ami a szellemet befogadja, a jövőbe evolvál. Tehát amíg mi vakon haladunk egy ismeretlen jövő felé, ez a jövő tudatosan halad felénk, amikor belemerül az ember és a világ folyamába. Ilyen az idő kettős mozgása, a az örökkévalóságból érkező és az örökkévalóságba visszatérő világlélek kilégzése és belégzése."

"Evolúció, involúció és teremtés a semmiből; ez három olyan fogalom, melyek segítségével a világ jelenségeinek valódi kibontakozását, valódi evolúcióját kell elképzelnünk. Csak így juthatunk el igazán olyan fogalmakhoz, melyek megmagyarázzák az embernek a világot és a bensőségesség érzéseit nyújtják számára. Mert ha az ember azt kéne, hogy mondja magának, hogy nem tud mást megalkotni, csak azt, amit indítékként magában hordoz, csak azt tudja okozatokként kiélni, úgy ez nem tudná az erőit abban a mértékben megacélozni és reményt ébreszteni, mintha azt mondhatná magának: Tudok az élet számára értékeket alkotni, és ahhoz, ami alapként megadatott számomra, mindig valami újat hozzáfűzni; a régi egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy új virágokat és gyümölcsöket teremtsek, melyek élete a jövőbe nyúlik át."

Rudolf Steiner, Geisteswissenschaftliche Menschenkunde, GA 107, 1909. június 1-én tartott előadás

Rudolf Steiner a munka ritmusáról

1920. június: "Igen, azt gondolom, sok antropozófia van abban, ha megpróbálják - ez egy eszménykép -, hogy azt, amit ritmusnak hívunk, behozzák a munkába, ha megpróbálják a zenei-ének-euritmia oktatást a kézügyesség oktatásával összhangba hozni. Ez rendkívül jó hatással van a gyerekekre. Ajánlom ehhez Önöknek Kari Bücher Arbeit und Rhytmus (Munka és ritmus) c. írását. Dolgozni, ugye, a cséplésnél, kovácsolásnál, kövezésnél. Ma már ezeket szinte egyáltalán nem lehet hallani. Ha azonban régebben kimentek a földekre, hallották a cséplőket; a cséphadarót ritmusban mozdították. Azt gondolom, ezt újra megteremthetjük. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy kerüljön újra szellem a dolgokba."

Rudolf Steiner, Konferenzen mit den Lehrern der Freien Waldorfschule, 1919-1924. GA 300 a-c, 23. old.

Kisebb tervezett időszakok az állandóan ismétlődő napi- és heti folyamatok:

7.00 óra Az óvónő megérkezése az óvodába
7.30-9.15 Szabad játék: reggelikészítés (lásd a tervet), a maradék időben: olyan tevékenységek, melyek az évszakból vagy egy ünnepi időszakból következnek
9.15-9.45 Összepakolás - mosdóhelyiség
9.45-10.00 Ritmikus játékok
10.00-10.20 Reggeli, utána öltözködés
10.30-11.30 Szabad játék a kertben, homokozóban, labdákkal, ugrálókötelek- kel stb., a virágágyások gondozása, kaszálás a réten, gereblyézés a fűben; hűvös időben: séta a parkban, kisebb esőben is
11.30-11.45 Cipőváltás, kézmosás, a gyerekbabák bepólyálása, találkozás a mesesarokban
11.45-12.00 Zárás
Mese: kb. egy hétig ugyanazt a mesét meséljük

Művészi tevékenységek és a hét egyes napjainak sajátosságai:

Kedd Festés vízfestékkel a szabad játék alatt
Szerda Euritmia a ritmikus játékok helyett
Csütörtök Gyurmázás méhviasszal a zárás előtt (a nyár közepén nem)
Szombat "Hét végi nagytakarítás:" a játékpolcok, asztalok és padok lemosása és fényesítése; a magok szortírozása a boltocskában; reggeli a mindenkori szabad játék alatt épített házakban

Reggeli-terv

Hétfő Magunk sütötte mézes-sós kenyér vajjal, gyógynövénytea, gyümölcs és sárgarépa (az évszaknak megfelelően)
Kedd Köleskása, tea, gyümölcs
Szerda Búzadarakása, tea, gyümölcs vagy sárgarépa
Csütörtök Gyümölcsből, zabpehelyből, vegyes mogyorókból és dióból, mazsolából, mézből, tejből készült müzli
Péntek Főtt búzaszemek mézzel, tejjel, gyümölccsel vagy sárgarépával
Szombat Korpacipó, tea, gyümölcs

Egy példa az évkörben való tervezésre: Késő nyár (kb. 5-6 hét)

Az óvónő különböző gabonakévéket szerez be, ha lehetséges, egy a gyerekekkel földművesekhez tett kirándulás alkalmával. A gabona csépelése kis fabotokkal. - A pelyva kifújása. - A gabona megőrlése darálómalommal kenyérsütéshez.

^ugrás az oldal tetejére

A csillaggyerekekről

Herwig Duschek

Vannak-e egyáltalán indigó- vagy csillaggyerekek?

(Részletek) (...)

A csillag- vagy indigógyerekekről folyó vita a magyarországi Waldorf-nevelőket és szülőket is foglalkoztatja, bár a nyugaton megjelent számos könyv és publikáció közül Magyarországon még egy sem jelent meg. Több írás azonban gépelt, sokszorosított formában terjed, így többek között Georg Kühlewind (Székely György): „A csillaggyerekek és a problémás gyerekek" című írásának magyar fordítása (németül megjelent a Goetheanum 2001/11. számában). Kühlewind inkább spekulatív mint tudományosnak tekinthető írása számos olyan kijelentést tartalmaz, amit hazai Waldorf-körökben is sokan képtelenségnek tartanak, és úgy gondolják, hogy ezek a nevelői munkát - pedagógusét, szülőkét egyaránt - megzavarják. Georg Kühlewind írása a nyugati szakmai körökben is számos kritikát kapott. Ezek közül most az „Anthroposophie weltweit" 2002/4 és 7. számában megjelent két írást adjuk közre Kádas Ágnes fordításában.

Szerkesztőség

Indigógyerek: ösztönösen cselekvő, de megvilágosodott?

A figyelemre szoruló gyerekekkel összefüggésben gyakran ütközünk az Indigógyerekek (Die Indigo-Kinder, Koha-Verlag, Burgrain) című könyvbe és abban Nancy Ann Tappe fejtegetéseibe. Saját közlése szerint Nancy Ann Tappe képes észlelni az aurát, melynek színeit „életszíneknek" nevezi [47. old.] „Valamikor a hetvenes években" fedezett fel egy új „életszínt", nevezetesen az indigószínt [21. old.] Ebből Tappe azt a következtetést vonta le, hogy új fajta gyerekek érkeztek a világba sajátos viselkedésmóddal és képességekkel.

„Öreg, bölcs lelkek" [40. old.], „született Mesterek" [50. old.], annak „abszolút tudásával", hogy ők megvilágosodottak [229. old.]. És gyermekeinknek nemcsak kis hányada ilyen, hanem a 10 és 13 év közöttiek 90 százaléka [24. és 223. old. ]! Küldetésük állítólag abban áll, hogy „bolygónk tudatát magasabb síkra emeljék" [99. old.]. Ez az átalakulás azonban a 'megvilágosodottság' ellenére semmiképpen nem tudatosan megy végbe, hanem az öntudatlanban, mert az 'indigógyerekek' egy „ösztön irányította élet vízióját" fejlesztik ki [104. old.]. Az olvasó azt kérdezhetné, hogy hogyan is lehet a tudatot valami tudattalan vagy éppen tudat alatti révén magasabb síkra emelni? Tekintsünk el most attól, hogy ebben a könyvben sok minden ellentmondásos és logikátlan. Mi indította ezeket a gyerekeket - mint 'Mestereket', mint 'Megvilágosodott lelkeket' - arra, hogy inkarnálódjanak? „Tudni akarják, hogy milyen tapasztalatok nem szolgálják az ő(!) javukat." [85. old.] Az embertársak nyilvánvalóan kevésbé érdekesek. Erre vonatkozóan egy indigógyerek is nyilatkozik: „Tizenhat éves vagyok. Azt hiszem, hogy megvilágosodott vagyok, és nagyon frusztrálónak találom, ha a magamkorúak cselekedeteit, gondolatait és érzéseit kell megpróbálnom megérteni. Nemrég megismertem valakit, aki osztja a gondolataimat, aki maga is megvilágosodott." [222. old.]

Csillaggyerekek: mindent meg kell beszélni velük

Georg Kühlewind a „Csillaggyerekek" című könyvében (Sternkinder, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart) messzemenően átveszi azokat az elvi képzeteket, melyeket az „Indigógyerekek" című könyv ábrázol. Ezeket a gyerekeket - Kühlewind csillaggyerekeknek nevezi őket - „a New-Age-körök joggal üdvözlik nagy örömmel" [74. old.]. Nézete szerint „korunk legjelentősebb történését" jelentik [9. old.]. A tekintetükből kell felismerni őket, mert ez a tekintet „nem egy kisgyerek, hanem egy érett, öntudatos, bölcs ember" tekintetének felel meg [69. old.]. Minthogy a 'csillaggyerekek' szellemi értelemben felnőttek/érettek (mündig) - ez vajon mit jelent? -, Kühlewind ennek megfelelő nevelési tanácsokat ad: „Mindent meg kell beszélni velük, ha rá akarjuk venni őket arra, hogy valamit megtegyenek. A megbeszélés akkor is fontos, ha koruknál fogva a megbeszélteket még egyáltalán nem képesek megérteni (...)"

A felnőttek oldaláról a befolyásolás lehetősége Kühlewind szerint egyedül abban áll, hogy a felnőtt megmagyarázza saját indítékait: „Az okot mindig meg kell magyarázni." [111. old.] Ugyanezt találjuk az „Indigógyerekek" című könyvben is: „Az ilyen gyerekeknek adjunk mindig felvilágosítást, mint a felnőtteknek, és mindenféle döntés esetén beleszólási jogot, és mindenekelőtt egész sor alternatívát!" [66. old.]

Viszontkérdések

Meggyőződésem szerint az olyan sematizáló fogalmak, mint „indigó-" vagy „csillaggyerek" és az, amit ezek tartalmaznak, nem méltó a mindenkori gyermek individuális jelenségekkel kísért egyedülálló/egyszeri lényéhez. (...)

Az indigó/csillaggyerekeket megvilágosodott lelkeknek tekintik. Ezzel nem állítunk szembe velük elvárásokat? A gyermekek egészséges lelki fejlődésének feltétele, hogy az életkoruknak megfelelően szólítsuk meg őket. Mi történik velük, ha úgy kezeljük őket, mint felnőtteket?

(„Anthroposophie weltweit" 2002/4)

^ugrás az oldal tetejére

Gondolkozz el a hatáson...

Frank Linde

Mi a magyarázata annak, hogy még mindig a csillag/indigógyerekek témájával kell foglalkoznunk? Mint sok barátom, úgy én is meg vagyok győződve, hogy ennek alapja gyermekeinkben van, akiknek a pillantása a legfontosabbat jelentheti számunkra, ha azt a maga mélységében megragadjuk/felfogjuk. A másik ok abban a tényben rejlik, hogy a „Csillaggyerekek" című könyv szerzője (Georg Kühlewind) ismét lehetőséget kapott, hogy nézeteit antropozófiai folyóiratokban - legutóbb az „Erziehungskunst" (Nevelésművészet) c. szakfolyóiratban - terjessze. Egy ennek a témának szentelt tanulmányban* rámutattam, hogy egészen más előfeltételekből kell kiindulnunk, ha a mai kor gyermekeinek rejtélyéhez akarunk közelíteni. Különleges képességek, tehetségek, talentumok, zsenik nem az égből pottyannak, hanem megfelelő tanulási folyamat révén lehet mindezt elnyerni. Ha manapság spirituális impulzusokat hoznak magukkal a gyerekek a szellemi világból, úgy csakis azért, mert korábbi földi életeikben kivívták maguknak ennek előfeltételeit. Ugyanígy tekintetbe kell venni azt is, hogy a születés előtti szellemi életből milyen tapasztalatokat és élményeket hoznak magukkal a gyerekek a földi életbe. A gyerekek tudnak korunk döntés-karakteréről, tudják, hogy e korban fokozódik a gonosz működése, és tudnak Krisztus működéséről az éteri világban. A kisgyermek tekintetében kifejeződik valami, ami Krisztus emberközelségéről beszél. (...)

Ezt kell felismerni.

Reinkarnáció és Krisztus-misztérium

Amikor Kühlewind a gyerekek csillagáról beszél, tekintetünket hamis irányba téríti. Az antropozófia értelmében a csillagok magasabb hierarchiák szellemi lényeinek külső kifejeződései, nem pedig az emberi szellemlélek egy részének kifejeződései - állítólag nagy, formátlan felhők, melyek világító formává sűrűsödnek, ahogy az „Anthroposophie weltweit" 2002/2. számában, a 6. oldalon olvashatjuk. Ezen kívül már a 20. század kezdete óta érkeznek gyerekek spirituális impulzusokkal a Földre, és nemcsak „ügy húsz éve" [Sternkinder, 9. oldal]. És a fejlődési folyamatok a léleknek a szellemi világból a földibe történő alászállása során nemcsak komplikáltabbak, hanem egészen mások, mint ahogyan Kühlewind azokat ábrázolja.

Nézetei állítólag saját meditációiból származnak: „Megkérdeztem magamtól, mit jelent a csillag, és amikor erről meditáltam, csakhamar felismertem (...)"[u ott] Tekintettel arra a meditációs praxisra, mely elsősorban a Waldorf- pedagógusoknak van címezve - Kühlewind véleménye szerint az ő iskolázásának kellene a pedagógusképzés egyik fő tantárgyát képeznie [Sternkinder, 77. oldal] -, világosan ki kell mondani, hogy itt olyan meditációs módszerről van szó, amely tökéletesen más irányba vezet, mint a szellemi iskolázás antropozófiai útja. Amennyiben ez a meditációs módszer sem az ember ismételt földi életeit, sem a Krisztus-misztériumot nem veszi figyelembe - Kühlewind „Sternkinder" című könyvében egy szó sem esik róluk -, úgy éppen az a lényeg hiányzik belőle, ami az antropozófia keresztény útját kitünteti és szellemileg megalapozott jogosultságát biztosítja.

Nehéz gyerekek helyett hirtelen már csak különös gyerekek vannak

A téma mélyreható elemzése már csak amiatt a hatás miatt is szükséges, amely Kühlewind csillaggyerek-fejtegetéseiből kiindul, így a rendsburgi továbbképzéseinkkel összefüggésben egyre több (és nemcsak németországi) szülőről, többnyire anyukáról hallunk, akik lelkesen beszélnek arról, hogy egyáltalán nincsenek nehéz gyerekek, hanem csak különösek, és hogy nekik is egy ilyen - legtöbbször félreismert - csillaggyerekük van. A szeminárium hallgatói igencsak zavarban vannak annál a kísérletnél, amikor a „csillaggyerekekre" vonatkozó fejtegetéseket megpróbálják összhangba hozni azokkal az antropozófiai tartalmakkal, melyeket tanulmányaik során megdolgoztak, és ehhez tájékozódást keresnek. Barátok keverednek vitába, mert a tartalmi kérdéseket illetően ellentétes álláspontot képviselnek. így Kühlewind „csillaggyerek"-fogalmából nem indulnak ki olyan igazságok/valóságok, melyek az emberek - egymástól mégoly különböző - gondolkodásában összecsengenének, és őket a gyermekben lévő szellemiség elmélyített megértéséhez és érzékeléséhez vezetnék.

Ami homályos, az zűrzavart kelt

Hogy tárgyszerű válaszokat kapjunk arra a kérdésre, hogy a mai korban szellemileg hogyan készítik elő gyermekeink az inkarnációjukat, elengedhetetlen, hogy Rudolf Steinernek azokból az idevágó kutatásaiból induljunk ki, melyek a témát alaposan/kimerítően és a jövő számára utat mutatva tárgyalják. Minden más magában hordozza a spekuláció veszélyét, ami az ilyen irányú komoly fáradozást inkább akadályozza, semhogy támogatná. Ahhoz, hogy ezen a fontos területen biztos ítéletet tudjunk alkotni, ki kell dolgoznunk (megdolgozni, munkával kialakítani) egy a tárgyra vonatkozó megkülönböztető képességet, mert anélkül, hogy megvizsgálnánk, nem bízhatunk meg abban, hogy az úgynevezett másodirodalom tartalmai minden esetben az antropozófiai szellemtudomány alapjain nyugszanak. Ebben az értelemben az indigó/csillaggyerekek témája által keltett zűrzavart sürgősen korrigálni kell. A széleskörű hatás, ami az indigó/csillaggyerekekről szóló cikkekből kiindul, kifejezi a szülők és pedagógusok növekvő szükségletét: spirituális válaszokat kell kapnunk azokra a kérdésekre és rejtélyekre, melyeket ma a gyermekek állítanak elénk. Vegyük ezt felszólításnak: erősebben kell az ehhez kapcsolódó feladatoknak szentelni magunkat, mint ahogy talán eddig tettük.

(„Anthroposophie weltweit" 2002/7)

Frank Linde (Rendsburg, Németország) kilenc éven keresztül osztálytanító volt Waldorf-iskolákban, majd Hannoverben a Waldorf Óvodai Szeminárium docense. Ma a Nevelők és Szülők Továbbképző Szemináriumát vezeti Rendsburgban (Waldorf-padagogik zeitgemass).

* Christus-Kinder - geistige Voraussetzungen der Inkarnation für die Kinder unserer Zeit. Mit einer kritischen Antwort auf das Phanomen der „Sternkinder"

A tanulmányt a szerző a „Mitteilungen aus der anthroposophischen Arbeit in Deutschland" Mihály-kiadásában készül megjelentetni.

^ugrás az oldal tetejére

A mogyoróbokor és a Borbála-ág

Ekler Ágnes

Szürkére fagyott a kert földje. A talicska kerekének árka ősz óta őrizte a tűzifa súlyának nyomát. Kopogós fagy volt. Dermedt ujjakkal karcolták a dió ágai a felhőket.

A rózsa tövét levélkupac melegítette, és magasan, a szárán magányos bimbó ringatózott. Bízott abban, hogy jó idő kerekedik még pár napra, s karácsonyra kinyílhat. Vágyott be a díszesen megterített asztalra. Minden erejét összeszedte, hogy állja a dermesztő hideg támadását. Ám valahányszor megérezte magán a nap melegét, aprókat moccanva gyűjtötte a fényt, és elrejtette szirmai között. Ott őrizte, és éjszaka annak a melege tartotta életben. S be-bepislogott a ház ablakán: vajon ott hogy állnak az emberek? Várják-e úgy az ünnepet, mint ő? S vajon messze-e még a nagy nap? Az ablak alatt közvetlenül egy mogyoróbokor állt. Idei ágai már jól beláttak a házba, az utolsó szegletbe is. Levelei már mind a tövében vackolódtak. Meztelen ágai szürkére fagyva kocogtak a téli szélben. Az ablak túloldalán, alig egy mogyoró- vesszőnyire ugyanolyan csupasz vessző állt. Ám ő belül, az ablakpárkányon, egy csuporban. Cseresznyeág volt. Nemrég vitte be a ház asszonya, Borbála napján.

- De jó neked odabenn! - sóhajtozott a mogyoró. - Irigyellek! Melegben lehetsz, s finom vízben állsz! Én meg idekinn azt se tudom, megélem-e a következő tavaszt.
- Ne irigykedj. Engem elhoztak a fáról, ahol születtem, idegen helyre. Te fázol, nekem a szívem sajog, s a seb, ahol levágtak.
- Ó, hogy sajnáljalak, amikor a szép ünnepen te is a csillogásban leszel, és virágozni fogsz! Téged csodálnak majd mind, és örömet adhatsz az embereknek! Engem meg majd észre sem vesznek, és aki rám néz, rosszkedvű lesz rút csupaszságom miatt.
- Bizony - szólalt meg halkan a rózsa. Én is oda vágyom, csak megérjem. ..
- Könnyű nektek, mert szép virágotok van, és szeretnek az emberek, ezért a házaikba visznek... én szegény jószág vagyok, megvetett...

És épp hogy sírni nem kezdett. Napokig szóba sem állt senkivel, csak magába húzódva állta a viharokat. Ám szeme sarkából napról-napra irigykedve figyelte a cseresznyeág virágba borulását. Végtelenül nyomorúságosnak érezte magát. Hát még amikor azt kellett látnia, hogy a nagy nap reggelén kijöttek a házból, és a hősiesen kitartó rózsát is bevitték... hát sikerült neki is. Ó, én szerencsétlen, milyen mostoha sorsra jutottam! Karácsony estéjén szenvedett. Be se nézett az ablakon, mert félt, hogy megszakad a szíve. Pedig dörömbölt, kiabált neki a cseresznyeág:

- Nézd, mogyoróbokor! A te mogyoróidból sütötték a karácsonyi asztal legfinomabb süteményét!

A bokor azonban nem figyelt oda. Egyre azon kesergett, hogy neki milyen silány a virágja, és ő miért nem szép! Mit törődött a régen lehullott termésének a sorsával! Aztán elmúlt az ünnep. Elhervadt a cseresznyeág, a rózsa. Nyiladozni kezdtek az első tavaszi virágok, s a házak ablakai is. A mogyorónak akkorra már kifakadtak a barkái, és csodálatos finoman lengedeztek a tavaszi szélben. A komposzton ott feküdt a cseresznyeág barnán, hervadtan a rózsa, és hamarosan el is temették őket a tavaszi kerti munkákban. A házból egy kisfiú szaladt ki, és örömében felkiáltott: - De jó, hogy a mogyoró ilyen korán barkát bont! Egész télen erre várok, s még a szép virágú kankalinnál is jobban szeretem. Ennek a bokornak a kötényéből libben közénk a tavasz!

És apró kezével finoman végigsimogatta a pihe- puha barkákat. A bokor pedig újra sírni szeretett volna, ha nem szégyenlette volna magát.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Tájművészet

Herczeg Ágnes

"A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? Semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted magadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magad."

(Weöres: Noé bárkája)

Az Év teljes. Ezt a teljességet részleteiben ragadjuk meg, hiszen mi is az idő gyermekei vagyunk. A változást pillanatainak átélésével, megfigyelésével, megismerésével, megragadásával, a változás képszerű üzeneteiben éljük meg. Az örök változás együvé látása a teljességről, annak törvényéről, az örökkévalóról szól. Hétköznapjainkban vajon jelen van-e mindenkor a gyermeki kérdés: miért kel fel, majd nyugszik le a Nap, nap mint nap? Miért kering körülöttünk a Hold, s borul ránk a csillagos égbolt? Miért lüktet a földi lét napokban, évszakokban? Mi bennünk az a képesség, amely együttérzővé, együttműködővé, alkotóvá tesz a természeti világgal? Vajon felismerjük és kellő módon rácsudálkozunk a természeti világban rejlő művészire? Minden nap ünnep.

S ha nem is állunk meg mindannyian köszönteni úgy, mint ahogy Assisi Szent Ferenc, álljunk meg legalább a jeles napokon!

Csoportunk minden Napfordulókor elindul a Dunához, Pilismarótra, hogy közösen átélje e misztériumot. Szerényen együtt alkosson a természettel, köszöntse azokat a teremtő erőket, amelynek kegyelméből élünk, alkotunk nap, mint nap.

A csoport tagjai:

A Pagony tagjai:

Buella Mónika, Herczeg Ágnes, Illyés Zsuzsanna, Szűcs Gábor, Vincze Attila,

valamint a

Pagony műhely gyakornokai és munkatársai:

László Viktor, Horváthné Offertáler Anita, Takács Edvárd, Török Beatrix, Mike Anna, Kesselyák Noémi, Palotás Brigitta, Bucskó Balázs, Csunderlik Nóra, Wrbánszky Tamás

Ebben az évben így alkottunk és ünnepeltünk együtt a természettel.

Tél

A Víz jeges táblák alatt oson, fagyosán áramlik.
A Föld dermedt.
A Nap messze köröz.
Mi pedig e sötétségben, magunkban hordozzuk a
csöndet, hogy belső sötétségünkbe betüremkedhessen
a fény, Karácsony szent misztériumával.
A jégszobron megcsillan, hidegen áthatol a
távoli Nap fénye.
A szívünkben remény. Elmélyülés.

Tavasz

A vizek megszaporodnak s megindulnak,
Megindulnak s áramolnak mindenben, ami él
A fény és a sötétség mérlegre kerül.
A tavaszi fények kicsalogatnak minket legbensőnkből,
a tavaszi széllel, a vizek lüktetésével.
A bentből a kintbe.
A Föld felé hajolunk. A magot elvetettük,
elszórtuk, elültettük, s földbe döngöltük,
ébresztgetve, élesztgetve a Földet.
A szívünkben várakozás.
Alázat.

Nyár

A vizek zsongnak, magukba fogadva a Nap
erejét, magukkal víve az élet üzenetét.
Amit elvetettünk, kikelt.
Amit magunkban télen rejtegettünk, tavaszkor
ébresztgettünk, most kitárulkozik.
A Nap legmélyebben türemkedik be az
éjszakába, s mi legnagyobb mértékben fürdünk
meg Fényében.
A Nap ünnepén.
Minden, ami él kibontakozik, kitárulkozik,
sokasodik, kiáramlik. Ahogy beérik a pitypang,
százfelé szórja, hirdeti, röpteti magát a
Semmibe, a Jövőbe.
A virágkoszorú a Vízzel, a Nappal, a Fénnyel,
a Földdel, minden Elő lénnyel való együvé
tartozásunk követeként hajózik.
Szívünkben öröm.

Kreáció.

Ősz

A Víz lassan kiengedi magából a hőt, hűvös, tiszta
áramlásba kezd.
Magába rejti a nyár üzenetét.
A Nap fénye eloldódik hevétől, még utoljára
kisimítja belőlünk a libabőrt.
A Föld barna palástját ölti fel.
A nyár zöldaranya formákba öltött színekké lesz.
A virágok terméssé, majd maggá sűrűsödnek.
Kosarat fonunk, hogy összegyűjtsük télire
az év gyümölcsét.
Szívünkben megnyugvás.
Befogadó szeretet.

^ugrás az oldal tetejére

Tájak titkos üzenete - Kappadókia földjén

Herczeg Ágnes

Dübögnek a dobok, török síp hangja kígyóként tekerődzik. Török - örök - rög. Időtlen. Csak látszólag halott. Alvó táj és élő kövek. Ha hív el kell menni. Megfigyelni a tájat. Megérteni. Megérezni. A tájon keresztül pedig a Földdel való együttlétünkről elmélkedni.

Három nap elég. Nem turistaként, hanem találkozásnak. Valamivel, ami titkos, ami fontos, ami személyes. Rejtély, hogy miféle erők, indíttatások laknak bennünk, amelyek arra késztetnek, hogy csapot-papot hagyva induljunk el egy földi pont felé, ahol még nem jártunk ilyenformán. Előképek, könyvek, elbeszélések, fotók. És miért éppen most válik létkérdéssé a találkozás a hellyel? Most már tudom. Ez a tájak titkos üzenete. S bennünk van képesség ezt az üzenetet kódolni.

Az utazás Magyarországról Kis-Ázsiába, két nap és két éjjel, vonat, busz. A cél Törökország, Közép-Anatólia, Kappadókia. Ezt a vidéket évezredeken át a legkülönbözőbb kultúrák, birodalmak, hosszabb-rövidebb története, virágba borulása és eltűnése jellemzi. Anatólia az emberiség ősi kultúrájának sok titkot rejtő területe, amely kultúrák az egyetemes emberi civilizáció alapköveit tették le. Utazás előtt siettében átlapozva a történelemkönyveket, útleírásokat, szerelmes földrajzokat, mint amilyen Pap Gábor "Fényhimnusza", feltörnek a történelem, a művészettörténet órák, olvasmányok, albumok emlékei. Múzeumi tárgyak, fennmaradt írások szövegtöredékei. Kis-Ázsia történelmi évezredeiről, népeiről - neolitikum, hatti és hettita korszakok, frígiai állam, lűdia, a görögök, végül a rómaiak. Majd a kereszténység megjelenése, üldözése és elterjedése, s aztán a többi népek, végül a törökök.

Kíváncsiságom arra irányult, hogyha olyan kevés is maradt fenn az emberiség emlékezetének hálóján, s képzeletünket többnyire a mai létünkből kiinduló gondolkodás korlátozza, ha a legősibb korokra tekintünk, vajon a táj mit őriz meg ebből az elfelejtett, rejtett örökségből. Kétségtelen, hogy a terület nagyságát ismerve, több ezer év alatt az itt élő népek belakták e tájakat. Mondhatni, hogy nagy valószínűséggel minden szegletét érintette az ember, a földet művelő kéz, az árnyékban megpihenő vándor teste, kutató vagy éppen elmélázó tekintet. Milyen képpé formálta az emberi kultúrák és pusztulásuk sora e tájakat, s a tájjal való találkozás miféle emlékeket, felismeréseket hoz elő belőlünk, mai utazóból? Ha az emberben ez a kíváncsiság felerősödik, akkor nincs más hátra, csak az, hogy az ember a szívére hallgasson, s engedelmeskedjen e vonzásnak. Hagyja, hogy a kedve vigye, amerre akarja. Felfedezni az egymásra rétegződött évezredeket. Amelyek otthagyták lábnyomukat. Jó gyalogolni a tájban, s eljátszani a gondolattal, hogy évezredekkel ezelőtt ki járhatott itt, éppen ezen a folyó menti úton. Vajon akkor is a sárgabarackfák roskadoztak a mézédes kajszitól, amit a törökök, s magyarok egyféleképpen neveznek? Milyen lányok fontak csokrot a kékliliomokból, dáliákból és kozmoszokból? A Zelve völgyéből alkonyatkor minket kikísérő két kutya hány ezer éves kutyafik sarja?

Az ókorban Kappadókiának nevezték a Feketetenger, a Kilikiai alföld, az Eufrátesz és Kizilirmak által határolt pontuszi királyság területét. A kappadókiai magasföldnek ettől délebbre eső területe már nem volt része e birodalomnak. Titkot rejtő völgyek és mesebeli sziklaformák világa, amely sziklaformációiról, barlangkolostorairól és föld alatti városairól vált ismertté. A geológusok e terület sajátos morfológiájának kialakulását a földtörténeti újkorra teszik, amikor is Ercyas Dadi (az ókor Argeosza), és a Hasan Dadi hegyek vulkáni működésének következtében a több száz méter vulkáni tufa, láva és hamulerakódás később pusztulásnak indult. Az idő, a szél és a víz vájta tájon mégis úgy érezzük, mintha épp az ember formálta volna meg játékos fantáziával. Vagy éppen nőtt kövek? Mintha barna kérgük alatt élnének, külsőleg mozdulatlanságba dermedve, mint a szerencsétlenül járt mesehősök. Ha a bennünk rejlő gyermeki szabad képzeletre hagyatkozunk, sárkányokat, szfinxeket, delfineket látunk. Tájtemplomok hatalmas oszlopokkal határolt csarnokát fedezhetjük fel, amelyben megelevenedik egy mitikus világ. A tájtemplom papjai felemelik, mozgatják a vizeket, s az oltárok üzenetét messzire röpítik. A tájnak olyan helyei ezek, ahová alázat nélkül belépni nem lehet, hívatlan turistaként végképp. De ha szerényen és figyelemmel érkezünk, leülünk akár egy fél napra is egy szikla tövébe, s onnan követjük végig a formák, a tér, vagy éppen a levegő sűrűségének változását, elámulhatunk. Nem kell más, csak csendben szemlélődni, s érzékeinkre hagyatkozni. A természeti elemek együtthatása pontosan megfigyelhető. Mint ahogy az is, hogy a geomorfológiai adottságok - amelyek lassan változnak az elemek és az emberi tevékenység kapcsán - hogyan teremtenek életfeltételt a növényvilág számára. A látszólag kopár táj mégis milyen gazdag! Ahhoz azonban hogy mindezt észrevegyük, barangoljunk egymagunk, s ne cipeljünk magunkkal útikönyvet. Csak nézzünk körül! A- mit látunk az emberi kéz és képzelet formaképzése a természeti világgal együtt.

Nem a geológiai formák útikönyvfotói vonzottak ide, hanem valaminek a megtapasztalása. Elindulni a keresztény Európából oda, ahol most barátságos, néha csak látszólag muzulmán, szelíd és kedves, éppen ezért szegény emberek lakják, s ahol az asszonyok fejkendőikben éppúgy beszélgetnek a falu dolgairól, a világ jó és rossz folyásáról, és döbbenetesen hasonló mintázatú szőnyegeket szőnek, mint a csángó asszonyok. Oda, ahol a kereszténység korai óráiban több tízezren telepednek le, egyedül, vagy közösségben, hogy imádkozzanak és dolgozzanak. Remeték és szerzetes közösségek. Olyan helyen, ahol látszólag csak a kövek élnek meg. Ott, ahol szentek születtek. Kappadókia földjének szülötte Szent György, Nagy Szent Vazul (Baszileiosz), Nazianzi Szent Gergely, hogy csak a legismertebbeket említsem.

A remeteség és a szerzetesmozgalom elsőként keleten alakul ki, s ez válik példává a nyugati szerzetes mozgalom számára.

A kora-keresztény gondolkodásban a puszta szent hely. Az Istennel való találkozás színtere, ahogy Mózes példája mutatja. Próbatevő hely.

Az emlékezet Remete Szent Pált tartja az első remetének, aki az egyiptomi Thébában születik (-230.). A Décius-féle keresztényüldözés idején vonul ki a társadalomból és egy mély barlangban húzza meg magát. Levélbe öltözve, gyümölcsön és forrásvízen él. Imádkozik és elmélkedik. Kortársa volt Remete Szent Antal, aki szintén Egyiptomban, Kómában születik. Az ő tanítványai több ezren voltak, akik a Nílus termékeny völgyétől távolabb húzódva a nitriai és szkitiszi pusztában remete kolóniákban élnek. Mi az oka, hogy a kereszténnyé vált egyiptomi kis földtulajdonosok közül sokan az aszkétikus, magányos, istenkereső utat választják? Milyen lehet az a társadalom, amelynek földi élete egyre kevésbé egyeztethető össze a keresztény tanokkal? Számukra fontosabbá válik az egzisztencia szellemi, lelki része, mint az anyagi. Önellátásukban a zöldségek és gyümölcsök játszották a legfontosabb szerepet. Egyes remeték még mélyebben hatolnak a pusztába, aszkétikus tetteikkel versengve, nyers zöldségen élve. Szellemi instrukciókért sokan felkeresték őket. Tudunk egy Copres nevű remetéről, aki szellemi irányadás mellett kertjébe ültetett pálmafáit és gyümölcsfáit is megmutatja látogatóinak.

A IV. században jelenik meg a szerzetesi közösségi forma. A Felső-Egyiptomból származó Szent Pakhómiosz, aki elsőként szervez szerzetesi közösséget, kolostort alapítva Thébaiszban, a Nílus jobb partján. Eddigi források szerint ez az első kolostor, ahol nemcsak morális, hanem fizikai értelemben is falat emelnek a pogány környezettel szemben. A kolostoban a szerzetesek együtt imádkoznak, együtt dolgoznak, és együtt esznek. Mindnyájuk tud írni és olvasni. Az ebben a korban alapuló férfi és női kolostorok olyanok, mint a falvak, minden szerzetesnek külön háza van, középen közös étkezőterem és imaterem. Pakhómiosz írta meg a közösségi élet első szabályzatát, amelyben többek között meghatározta a munka és imádság rendjét.

A keleti szerzetes mozgalom másik jelentős állomása Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) nevéhez fűződik. Kappadókia fővárosában, Cesareában születik (ma Kayseri), ahol később érsekké is lesz. Itt tanul, majd Konstantinápolyban, Athénben, s felkeresi a kor híres remetéit (Szíria, Palesztina, Mezopotámia, Egyiptom), írisz folyó menti birtokán folytat aszkétikus életet, s megírja híres reguláját hosszabb és rövidebb változatban, amelynek latinra fordított változata, a História monachorum nagyhatással lesz a nyugati szerzetesség kialakulására, így Szent Benedekre is. Az aszkézis célja az egész ember megszentelése, amely az Isten és emberszeretet által érhető el. A kolostori élet alapja az istentisztelet és a felebaráti szeretet gyakorlása. "A kolostor a test, melyet a szerzetesek alkotnak, akik a tagok; az egyes azáltal kap jelentőséget, hogy tag az egészben; egy lélek járja át az egész testet; egy vér áramlik keresztül rajta; minden egyes tag a közösség szolgálatában áll." Istennel való találkozás alapja- magányosság, csönd, nyugalom, belső béke. A szerzetesi lét alapja a közös ima, közös étkezés, közös munka. Földművelés mellett pedig a szellemi munka végzése.

A jelentős kolostorokat fal veszi körül. Ezen belül vannak a szálláshelyek, a forrás, mely a falon belüli kerteket öntözi, ahol a Paradicsom minden fája és gyümölcse megterem. A kertész dolga a kertek és méhek felügyelete, a magok elvetése és a kerti munka meghatározása. Kappadókia számtalan völgyében alakultak ki szerzetesi közösségek, amelyek a könnyen faragható, furcsa alakzatú vulkáni tufába vájták kolostoraikat, például Göremében, Zelvében, vagy éppen mély völgy függőleges sziklafalába, mint az Ihlara völgyében. A táj adottságaiból kiindulva. Vagy éppen már előző korok szokásaink megfelelően? Az aszkézis minden feltétele adott itt. Nyári nagy meleg és aszály, hűvös telek.

Az ima helyei a templomok, amelyek kicsik, anyaméhnyiek. A korábbiak, vagy ahogy írják a képüldözés koraiak, furcsa jelek, kozmogrammok díszítik szerényen, vagy éppen közlik az információt. Ahogy Pap Gábor írja, a fény vezeti az "olvasót". Később gazdagon díszített bizánci képsorok, Mária életével, Szent Györgyökkel, Angyalokkal, Khrisztosz Pantokrátorral.

A közös étkezés helyein a kőből kivájt teremben hosszú kőasztal, kőpad, negyven-ötven fő számára. Az asztal végén a kézimalom helye. A falban a sziklákon lecsapódó, összegyűjtött harmat- és csapadékvíz-tároló. A falon olvasó. S a köztes területeken kertek. Még ma is. Ugyanúgy. Gyalogszőlő. Sárgabarackfák. A sziklákról és felszínről árkokban összegyűjtött öntözővíz. Ami mára eltűnt innen, a zöldség és a gabona.

Belépve e kápolnákba, énekkel és imával, vagy leülve a refektóriumok hosszú asztalához, sétálva e látszólag kietlen, s mára elárvult kies kertekben mindez átéltté, érthetővé válik. Volt olyan idő, amikor több ezren úgy gondolták, hogy az ima ereje kell. A közösség új formája kell. Hogy a Föld élhető legyen. Hogy a Föld becsülhető legyen. Hogy felismerhető legyen Nagy Szent Vazul Hexaémeronjának tanítása, miszerint a természet gazdagsága és szépsége Isten nagyságát tükrözi vissza. Hogy mindent le kell hántani magukról, ami az ember és a természet, az isteni közé áll. S meg kell találni a közösét. A szellemi és fizikai munkában, az imában és ahogy a csángók még ma is mondják, az éltelemben (élelem, életelem).

Ha alázattal, tiszta szívvel és figyelemmel fordulunk a tájhoz, megnyílik előttünk. Feltárulkozik szépsége, természete, sorstörténete. Annyi, amennyit meglátunk belőle.

Jó utat!

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Gépember vagy embergép?

Frisch Mihály

A teremtővé váló ember tettei és azok következményei

A XXI. században az emberiség válaszút elé került, tettein keresztül meg kell válaszolnia a címbéli kérdést. Talán sokan nem kevés előítélettel, gyors választ adnak a kérdésre: hacsak ez a két út van, akkor jaj az emberiségnek. A következőkben megkísérlem jellemezni azt a folyamatot - nevezetesen az ember és a gép összenövését illetve a géplények megjelenését -, amelynek szemtanúi vagyunk, legfeljebb nem vesszük észre, vagy csak elborzongunk rajta, de szellemi tunyaságból nem foglalkozunk vele.

Kezdjük azzal a látszólag egyszerű kérdéssel, hogy mi az alapvető különbség a gép és az ember között?

Nagyon sokan erre a kérdésre tudják a kész választ: hát hogy az ember élőlény, a gép pedig csak gép, élettelen vasdarab. A XIX. század végéig néhány - például a gőzgépet szörny lénynek gondoló - embertől eltekintve mindenki egyetértett volna ezzel a válasszal. A XX. század második felétől már egyre több emberben kétely támadt. A számítógépek hallatlan gyors fejlődése és a számítógépekkel való különleges kapcsolat hozott az embereknek valamiféle sejtést. Olyanfajta sejtés ez, mint amikor a háziállatban észreveszünk valami, nem általánosan az állatra érvényes tulajdonságot, amikor azt mondjuk a kutyánkra, hogy - ha primitív szinten is, de - majdnem emberi megnyilvánulásai vannak. Persze még ma is a legtöbb ember úgy gondolja, hogy a gép, legyen az bármilyen bonyolult is, csak gép. Bár mozgásba hozható, és sokszor olyan feladatokat is el tud látni, amilyeneket az ember nem képes, de egy élőlényhez mégsem hasonítható, még a legegyszerűbbhez sem.

Igaz ez? Nem! Annyira nem igaz, hogy foglalkoznunk kell ezen állítás fordítottjával, miszerint a technika története nem más, mint az ember és a gép összenövésének, szimbiózisának története, amely történet második fejezetében a gépek az emberektől függetlenednek, elválnak és önálló életet - igen életet! - élő lényekké, gépemberekké vagy embergépekké válnak.

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal is, hogy e géplények létrejöttében az ember mint teremtő lény vesz részt. Ezen nézőpontból nézve a gépek, a technika eddigi fejlődéstörténetét előzménynek tekinthetjük a Föld fejlődése szempontjából döntő mozzanat - a teremtésben résztvevővé válik az ember - kialakulásában.

Az ember és a gép összenövésének, szimbiózisának történetét egészen messzire visszanyúlva kell kezdenünk. Beszélnünk kell az emberi kézről, amelyet Arisztotelész a szerszámok szerszámának nevezett. A most következő gondolatok Werner Georg Haverbeck "Die andere Schöpfung" (A másik teremtés) című művéből származnak.

A kéz egy sokoldalú szerszám, szinte mindenre használható, köszönhetően felépítésének. Ha szemügyre vesszük a kezünket, el kell ismernünk: ahogy a csontok, a forgók, az ízületek egymáshoz illeszkednek, az egy tökéletes mű. Ugyanakkor ha tanulmányozzuk az állatok "kezét", egy meglepő megállapítást tehetünk. Nevezetesen, hogy mindegyik állat egy-egy szempont szerint tökéletesebb, célirányosabb kézzel rendelkezik, mint az ember. A vakond "keze" tökéletesen alkalmas a túrásra, a fóka "keze" ideális evezőlapát, míg a sas "keze" a legjobb harapófogó.

Ha közelebb akarunk kerülni a kéz és végtagok titkához, ismernünk kell az összehasonlító anatómia azon rendkívül fontos felismerését, hogy a magasabb rendű állatok és az ember végtagjai hasonló építőelv szerint épülnek fel.

Ez leginkább embrionális állapotban ismerhető fel, amikor is az ember és a magasabb rendű állatok végtagfelépítésében külsőleg nincs lényegi különbség. Felismerték, hogy a magasabb rendű állatoknál, illetve az embernél a felépítés egy ötsugarú alapszervre vezethető vissza. Ennek kapcsán gondoljunk csak Goethe alapvető felfedezésére a növényvilágban. Ő megtalálta a növény ősszervét, a levelet, amelyből azután a virág, a gyümölcs és a növény összes többi szerve kifejlődik. Ezt a metamorfózisnak nevezett folyamatot figyelhetjük meg a végtagrendszernél is. A természet mindig egy egyszerű építkezési elvből kiindulva hozza létre az élet bonyolult sokszínűségét, és a metamorfózis jelenségében az életfeltételekhez való igazodás jelenik meg. A végtagrendszernél így alakul az embernél a kéz és a láb, vagy a lovaknál a mellső és hátsó lábak, illetve a madaraknál a szárny és a karmok.

A megfigyeléseket tovább szélesítve egy alapvető megállapítást tehetünk. Nevezetesen: a darwinista nézetekkel szemben - miszerint a fejlődéstörténet mindig az egyszerűbbtől a bonyolult felé halad - megállapítható, hogy a végtagok fejlődésénél az állat egy specializálódott, ilyen értelemben az emberénél fejlettebb végtagrendszerrel rendelkezik. Az embernél a végtagok, illetve pontosabban a kéz visszatartódon: a fejlődésben. Észre kell azt is vennünk, hogy ezzel a visszatartódással - szakkifejezéssel élve retencióval - valamit nyert az ember; a maga tökéletlenségével együtt egy mindenre használható kezet nyert.

Ezt a folyamatot és következményeit kell megértenünk, ha a gép és az ember összenövésének kezdeteit kutatjuk. Érdemes így átgondolni a technika fejlődését. Az ember olyan kézzel rendelkezik, amit munkaeszközeivel, gépeivel meg tud hosszabbítani, tovább tud fejleszteni, elérve az állatvilágban a végtagoknál végbement specializálódás eredményeit. így készíti el az ember a hód lapátját, az evezőlapátot, a madár szárnyát, a repülőgépet, vagy a vakondot utánzó bányagépet.

Természetesen ma, az egyre bonyolultabbá váló gépek világában már nem olyan egyszerű észrevenni, hogy az ember alapvető szerszámai (gépei) valóban a kéz meghosszabbításaként működnének. A régi idők mai gépei (kalapács, ék, emelő, kerék, csigasor stb.) megfeleltek a kéz különböző mozgásainak, a kéz emelésének, ütésnek, forgásnak. Az ügyes mester a csavarhúzóval dolgozva régen (és ma is) érezte, sőt néha tudatosult is benne, hogy a szerszám a kéz meghosszabbított része. Ezért tud az ember szerszámával igen finom mozdulatokat tenni.

Az összetett gépeknél ez az összefüggés nehezebben áttekinthető. Nehéz az áttekintés azért is, mert a technika fejlődésében ezt az áttekinthető folyamatot sok ezzel ellentétes folyamat befolyásolta. A cikk keretei nem engedik meg, hogy erről részletesen szóljunk, csak azt említeném meg, hogy a fejlődés irányát döntően a gépek hajtására használt erő befolyásolta. Ebből a szempontból három meghatározó irányt, illetve váltást említhetünk: a mechanika erőivel összefüggő technikák, a gőz erejét felhasználó technikák és az elektromágnesességgel működő technikák alkalmazását. A felhasznált erőktől és az ahhoz tartozó folyamatoktól függően különböző módon történt meg a gép és az ember összekapcsolódása.

A következőkben néhány példán keresztül ismerkedjünk meg a mai gépek és a mai ember egymásra találásával.

Amikor ma erről a kapcsolatról beszélünk, sokféle felosztást tehetünk. Az egyik felosztás, amikor két csoportba osztjuk a gép és az ember összenövését. Az egyik csoportba soroljuk azokat a gépeket, eszközöket, amelyek fizikálisan is beépülnek, összeépülnek az emberrel. Ennek a csoportnak egyszerűbb eszközei például azok a protézisek, amelyek az ember úgymond elhasználódott részeit igyekeznek pótolni. így ma már kiváló csípőprotézisek léteznek, és a csontváz többi része is pótolható lesz a jövőben (csak utalásszerűén jegyzem meg, hogy ezek a protézisek a mechanika elvén működnek). Már nehezebben áttekinthető és hatásaiban nehezebben kiszámítható azon protézisek beültetésének hatása, amelyek a szervrendszerek működését befolyásolják. Az eddig kifejlesztett berendezések közül említsük meg a szívritmus szabályozó készüléket, a pacemakert. Az elektromosság elvén működő berendezés (akkumulátor) egyfajta taktust visz az emberi szívbe. De vajon hogyan vethető össze ez a szív éltető ritmusával? Milyen változásokat hoz létre az a szívműködés a teljes organizmusban, amely az életritmus helyett egy gép taktusa szerint működik? Még összetettebb a kérdés a jelenleg fejlesztés alatt álló, testbe ültethető úgynevezett mikro- chipekkel. Ezek felhasználását igen sokoldalúan képzelik el. Az elképzelések kiterjednek a passzív jelző szereptől (tehát a térbeli tartózkodás állandó kontrolljától) kezdve egészen a test működésében való úgymond irányító részvételig. Ez utóbbinak példája az agyba ültethető mikrochip, amely betegségnél átveszi az agy elhalt részeinek a szerepét, vagy akár egyféle működést serkentő, működést kiegészítő szerepe is lehet. Ennek egy összetettebb és a valódi célját tekintve rejtettebb változata lehet (lesz!), amikor rendkívül nagy kapacitású számítógépet (persze a mikrochipeknél nem nagyobb méretben) ültetnek az agyba - mondván: a számítógépes kommunikáció leegyszerűsítése érdekében. Egyértelmű, hogy ezek a gépek fizikailag össze fognak nőni az emberrel, de mit gondolnak, másképpen nem...?

Vázlatos áttekintésünkben foglalkozzunk a gép-ember kapcsolatának másik nagy csoportjával, ahol a kapcsolat nem feltétlenül fizikális. Olyan példákat kerestem, amelyek a jelenben is tanulmányozhatók, és ugyanakkor a gép és az ember egyféle kapcsolata is megfigyelhető. Első példánkban vizsgáljuk meg az ember és az autó kapcsolatát.

Az autó különleges szerszáma az embernek, a többi szerszámhoz, géphez nem hasonlítható módon körülveszi az embert, bezárja, héjat, vázat képez körülötte. A gép és az ember egy közös történetben vesz részt, kívül a gép, belül az ember. A közös cselekvéshez össze kell hangolódnia gépnek és embernek, ezt nevezzük autóvezetésnek. Ebben az összehangolódásban - figyeljük csak meg! - az ember veti alá magát a gépnek. Az ember irányítja ugyan (látszólagosan) a gépet, de a gép képessége szerint. Az autó mint gép, felépítésénél, erőmeghajtásánál fogva képes nagy sebességgel közlekedni. Az ember alapvetően nem képes 4-12 km/óra sebességnél gyorsabban haladni, és felépítése sem alkalmas a nagyobb sebességek elviselésére. Ezért szükséges egy, ezen tényeket elfedő, látszólag biztonságot adó kocsiszekrényt építeni az ember köré. A motorkerékpár kevesebbet hazudik erről; ez az oka, hogy a legtöbb ember fél a motorozástól, de akik szeretik, azok általában a sebesség, a "gép" megszállottjai^!). Az autó és ember összenő az autóvezetésben. Fizikai értelemben teljes a különállásuk, a cselekvésben azonban csak együtt képzelhetők el, elválaszthatatlanul. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a gép és az ember összenövését a közlekedésben már öntudatlanul tudomásul vettük.

Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy figyelve a másik autó mozgását (ami egy ember és egy gép jól összehangolt munkája), jövőre vonatkozó megállapításokat teszünk: "fogadjunk, hogy index nélkül be fog kanyarodni", vagy "mindjárt előzésbe kezd", vagy "olyan bizonytalanul mozog". Mindezen megállapításoknál fizikai értelemben csak a gép mozgását figyeltük meg. Szoktunk-e ilyen megállapításokat tenni ember nélküli mozgó gépekre? Érdemes ezen a kérdésen mélyebben elgondolkozni, és akkor az egész folyamat kézzelfoghatóbb lesz.

A másik példa, amelyben a kapcsolódás valódi formája nehezebben ismerhető fel, az a techno zene. Röviden bemutatom Uwe Buermann: "Techno, Internet, cyberspace" című könyvének erről szóló gondolatait.

A techno, mint zenei irányzat - amely egyben életstílus is - gyökerei az 1960-as évek végére nyúlnak vissza. Ebben az időben a legismertebb zenekar a "Kraftwerk" (Erőmű) együttes. Ők valósították meg az addig is többször és több módon megkísérelt tendenciát, hogy hangokat, hangzásokat (beleértve az emberi hangot is) hangszer nélkül szintetizáljanak. Talán nem véletlen, hogy a Kraftwerk együttes szövegei az ember és a gépek szimbiózisáról beszélnek, említhetjük például a "Robotok vagyunk" című számot. A techno rendezvényeket legtöbbször valamilyen felhagyott gyár csarnokában rendezik. A techno - többféle irányzata ellenére - bizonyos szempontból egységesnek tekinthető. Ennek a szintetikus zenének lényege egyfajta hihetetlenül felgyorsított ritmus (valójában inkább taktust kellene mondanunk), számszerűen 140 ütés/perc. Tudni kell, hogy a zene ritmusa, taktusa általában alkalmazkodik az ember saját ritmusához, ezt a pulzusszám fejezi ki legjobban, ami kb. 80 ütés/perc.

A 70%-kai megemelt taktusszám óriási hangerővel zúdul a hallgatókra, illetve a táncolókra. Egy nagyon különleges kölcsönhatás alakul ki a gép, a szintetikus zenét előállító berendezés és az ember között. Fiziológiailag a folyamatban a következő történik. A szív a hihetetlenül megemelkedett és rázúduló taktuskülönbséget ki akarja egyenlíteni. Ez a kiegyenlítési folyamat mérhető módon megjelenik a mellékvese-tevékenység fokozódásában. Ennek következtében megemelkedik a vér adrenalin szintje, ennek hatására pedig nő a szervezet folyadékcseréje. A megnövekedett folyadékcsere hatására megemelkedik a szívverés frekvenciája.

A test normál tevékenysége során is lejátszódik egy ehhez némileg hasonló folyamat, de ott ez belső ingerek hatására keletkezik, és ilyenkor a szervezet a fokozott mellékvese- illetve szívtevékenységet belső aktivitással oldja fel. A techno zene esetében egy kívülről jövő inger hatására indul meg a folyamat, így nem keletkezhet belső aktivitás, helyette külső mozgáskényszer lép fel. Az állandó adrenalinképződés fantasztikus fizikai teljesítményhez vezet, hosszú órákon át képesek a résztvevők táncolni, és eközben egyfajta "testazonos" drog képződik a szervezetben, amely boldogságérzettel tölti el a táncolót. A keletkező, szerkezetében morfiumhoz hasonló anyag neve Enrophyn. Az Enrophyn létét és működését a maratoni futóknál fedezték fel, és a kutatások során megállapították, hogy ezenkívül még súlyos sérüléseknél és nagymértékű félelem esetén is ez az anyag keletkezik a szervezetben.

A techno rendezvényeken az eddig leírt hatást még fokozza a fényhatás is. Úgynevezett stroboszkóppal - a zene ütemét utánzó fény-felvillanásokkal - a résztvevők egymást úgy látják, mint egymást követő állóképeket. A gép a maga szintetikus zenéjén keresztül mélyen belenyúl az emberi bensőbe, alakítja, átalakítja. Itt is meg kell látnunk, hogy a leírt jelenség nem egyszerűen valami szörnyű zene ízlésromboló folyamatáról szól, hanem másról, többről.

A technika, a gép és az ember egyesülésének történetében a döntő lépést a számítógép, az internet korszak hozta. Fejlődése során az emberiség a mai technikáig eljutva sokféle döntést hozott. Döntései alapvetően befolyásolták azt a kapcsolatot, amelyet a szerszámaival, gépeivel kialakított.

Anélkül, hogy most valamiféle ítéletet alkotnánk erről, le kell szögeznünk, hogy ha a mai kapcsolat kialakulását vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy a döntő momentum a számitógép feltalálásához vezető út volt.

Nincs módom ezt a gondolatot részletezni, csak utalok Paul Emberson fordítás alatt álló "From Gondhishapur to Silicon Valley" (Gondhishapurtól a Szilícium völgyig) című művére, amelyben részletesen kifejti, hogy a számítógép elvi felfedezése Bacon nevével köthető össze. Bacon annak az elvnek a megfogalmazója, miszerint az emberi gondolkozás, illetve annak kifejeződései, a szavak két betű - például a és b - kombinációjával megjeleníthetők. Nem kevesebbet fedezett fel Bacon, mint egyféle univerzális kódrendszert, a mai számítógépek úgynevezett bináris kódját. Az elv és a számítástechnika fejlesztői ma reális célként említik az emberi gondolkodás szintetizálását.

A számítógép és alkalmazása még csak a kezdeteknél tart. A közeljövőben megvalósuló technikák közül most csak az úgynevezett cyberspace-t, a virtuális világot említem.

Ez a technika már ma - ha kezdetleges módon is, de - megvalósítja a gép és az ember közötti határ teljes elmosódását, a gép és az ember világának egyesítését. Ez a technika a gép és az ember közvetlen és közvetett kapcsolatán alapul. Lényege, hogy különböző gépi technikákkal - így fejre szerelt, sisakban lévő monitor, a végtagrendszerre erősített szenzoros érzékelők stb. segítségével - el lehet érni, hogy egy virtuális jelenetben (amelyet az ember a monitoron lát, és a kép interaktív módon változik) az ember résztvevőként harcoljon, öljön, csatát nyerjen.

A film jelenetében így a résztvevő például vív, a valóságban azonban csak egy speciális öltözékbe beöltöztetve egy széken ül, és szenzorok közvetítésével érzi úgy, mintha az ő kezében lenne a kard, illetve amikor szúr, a szenzorok közvetítésével érzi úgy, mintha ő szúrna. Amikor a számítógéppel vezérelt film (amely figyelembe veszi azt is, ha a széken ülő játékos elfordítja fejét, és ekkor a jelenetben az elfordulás szögének megfelelő kép látszik) azt mutatja, hogy az ellenfél testébe hatol a kard, akkor ismét a szenzorok segítenek abban, hogy a játékos minél tökéletesebben azt érezze, hogy a szúrásnál a lendület - a testbe hatolás miatt - fékeződik, míg a kifröccsenő vér vizuális hatása mellett az az érzés keletkezik a játékosban, mintha a vér folyna a kezére. Ami a film, a TV világában csak nagyon ritkán fordulhat elő, az a jövőben ezzel a technikával tökéletesen megvalósulhat: a valóságos világ és a virtuális világ között leomlik az utolsó bástya. És ha ezt az utat járja az emberiség, akkor a gép és az ember ilyen módon kapcsolódik össze.

Az említett példák a legegyszerűbbtől a bonyolultabbig, mind azt példázzák, hogy a gép és az ember összenövése nem egy jövőbeni, esetleg fantasztikumnak nevezhető esemény, hanem a régmúltban elkezdődött, s az emberiség fejlődése számára szükséges folyamat.

A nagy kérdés a gép és az ember találkozásának hogyanja. Ezen a ponton eljutunk témánk egy más szempontból való tárgyalásához, nevezetesen ahhoz a kérdéshez, hogy elképzelhető-e az embertől független lény, "embergép", vagy "gépember" létezése, illetve hogy ez a folyamat oda vezet-e, hogy az ember ezen géplényeknek a teremtője lesz.

Az ezzel összefüggő gondolatokat most is csak vázlatszerűen kísérelem meg kifejteni az antropozófia kutatási eredményei alapján. A témában az alapvető kutatásokat Rudolf Steiner kezdte el, a kutatások folytatását napjainkban sajnos csak néhány ember végzi. Közülük fontos megemlíteni Paul Embersont és az általa vezetett Antrotech Intézetet.

A felvetett kérdésbe való elmélyülést csak akkor tudjuk elkezdeni, ha feladjuk azon álláspontunkat, hogy "a gép csak gép, élettelen vasdarab". Rudolf Steiner 1916 novemberében Dornachban tartott előadásában erről így beszélt: (GA 172. "Das Karma des Berufes des Menschen in Anknüpfung an Goethes Leben") "Ha valaki ma gépet alkot, akkor azt hiszi, hogy az építésén és a gép által létrehozott műveleten kívül - amiért a gép megépült - nem történik semmi. Ha valaki ilyen hitnek adja át magát, akkor egy olyan, ma általánosan elterjedt tévedésről beszélhetünk, amelyet negatív babonának nevezhetünk. Babonáról akkor beszélhetünk, ha valaki szellemekben hisz ott, ahol azok nincsenek. Nem fogadni el a szellemek jelenlétét ott, ahol jelen vannak, negatív babonának nevezhető. Az emberiség ma teljes mértékben ebben a negatív babonaságban él. Nem szokta meg, hogy mindazon dologra, amely az emberiség fejlődésében fellép, nem lehet csak mint mechanizmusra rátekinteni. Tudomásul kell venni, hogy mindezen dolgok a világ összefüggéseiben is benne állnak, és ezért hozzájuk kell fűzni bizonyos morális nézőpont gondolatát is."

Súlyos, nehéz állítás. De valójában olyan távol áll ez tőlünk? Gondoljunk csak arra, hogy gépeink, technológiáink felfedezéséről szólva mindig is használjuk azt a szófordulatot, hogy a gépekben testet ölt egy-egy felfedező zseniális vagy kevésbé zseniális gondolata. Ez csak olyan szólás-mondás, hasonlat, vagy szó szerint igaz? Mi a gondolat? Valami, amiről csak beszélünk, vagy egy létező lény? Ma az emberek többsége abban a hitben él, hogy a gondolat az „csak úgy van". Amikor hazug, gyűlöletes gondolatokat szül az ember, azt gondolja, hogy ha mások azt nem tudják meg, akkor az nem hat. Pedig konkrét tapasztalattal rendelkezünk például arról, hogy mit jelent akár szavak nélkül is a "gyűlölet légköre". Ha tudomásul veszi az ember, hogy a gondolatok ugyan nem láthatók, de ugyanolyan valóságok, mint a világ látható tárgyai - persze más síkon -, akkor másképpen fog vélekedni a gépekben működő gonosz, vagy éppen morális gondolatokról is.

Ahhoz, hogy az ember alkotta gépről mint lényről beszélhessünk, mindenekelőtt az élet keletkezésének titkát kell megfejtenünk. Hiszen bármilyen büszke is a tudomány az eddig elért eredményeire, a jóslatok ellenére - miszerint a XX. század elejéig az élettelen anyagból élő anyagot fog az emberiség előállítani - mind a mai napig ezt a kérdést nem tudta megoldani. Ha a mai tudomány a Rudolf Steiner által megújított goethei természetszemlélet útján haladna, akkor az emberiség a maga szépségében megismerhetné az Istenek titkát, a teremtés titkát.

A mai tudomány egészen más úton jár. A biotechnológia, a génsebészet az emberre nem mint testből, lélekből és szellemből álló lényre, hanem mint egy mechanizmusra tekint. De meg kell értenünk azt is, hogy a nem is olyan távoli jövőben az ember sok szörnyűség és sok borzalom árán meg fogja ismerni egy bizonyos materialista nézőpontú lényteremtés mechanizmusát.

Az ember teremtett lény. Teremtésénél alacsonyabb és magasabb rendű lények sokasága vett, vesz részt. Az ember, amikor teremtő lénnyé válik, akkor ennek a sokaságnak a munkájában vesz részt a maga - kezdetben igen szerény - képességével. De szerepe nem lebecsülendő! Az, hogy ezek a teremtett lények a maguk kezdetleges formáiban gonosz vagy morális lények lesznek, ez nagyon összetett módon az emberiség által választott úttól függ. A választást az ember szabad akaratából teheti, választása következményeit viszont el kell viselnie. A ma emberének, a ma tudományának ez alapvető kérdése. Sokan szembesülnek ezzel a kérdéssel a napjainkban forradalmát élő géntechnológiában. Ugyanakkor nagyon kevesen tudnak arról a jövő géplényei szempontjából döntő fontosságú kutatásról, amely az ezen gépek mozgását biztosító erővel foglalkozik.

Ha követjük a szerszámok-gépek és az ember kapcsolatát az erőátvitel szempontjából (ez egy külön tanulmányt megérdemelne, hiszen részletes tanulmányozásával egy új nézőpontot kaphatunk az ember és gép viszonyáról, ill. megismerhetjük a fejlődés történetében az útválasztásokat és annak következményeit), akkor látnunk kell, hogy a XVIII. század előtti időkben a legnagyobb munkáknál is - pl. egy katedrális építésénél - az építést kézi erővel végezték, legfeljebb némi állati erőt (lóvontatás) vettek igénybe. Ezt mechanikus erőátvitelnek nevezhetjük, de úgyis mondhatjuk, hogy a felhasznált erő akarati erőátvitelen alapult, az emberi test közvetítésével.

Döntő változást hozott a gépek meghajtásában a gőzgép feltalálása. Ekkor a gépek hajtását az ember belső akarati ereje helyett külső erővel, külső anyaggal végezték: a természetben található, onnan kitermelhető anyagok (szén, olaj, gáz) elégetésével nyerhető energiával. A következő döntő lépés, döntő választás, amikor az emberiség a természeti erőforrásoktól - azok kimerülésétől félve - a természet alatti erőforrások felé (elektromágnesesség, magenergia) fordult. Az energiahordozók ezen korszaka bizonyos értelemben lezártnak tekinthető, tendenciájában újat már nem hozhat. Míg az első korszak a régmúlttól egészen a XVIII. századig tartott, addig ez a második korszak hihetetlen gyorsasággal néhány évszázad alatt kiteljesült. Ebben a második korszakban a gép és az ember az erőátvitel szempontjából teljesen elkülönült.

A harmadik szakaszban - amelyről ugyan keveset tudunk, de előkészületei lázas iramban folynak - a gépeket ismét az ember fogja hajtani, de más módon, és ehhez a testére már nem lesz szüksége úgy, mint az első szakaszban. Ebben a szakaszban is két út adódik az emberiség számára, és döntésétől függ, hogy a fejlődés milyen irányba fog haladni. Az erőátvitel ezen módjáról, ill. a két útról ír Paul Emberson a "From Gondhishapur to Silicon Valley" (Gondhishapurtól a Szilícium völgyig) című könyvében. Az itt idézett részlet csak a kérdés érintéséhez elegendő:

"...A jövő két technológiája bontakozik ki itt előttünk. Az egyik úton az ember a természet élettelen ásványvilágát fogja uralni, és az elektromossághoz hasonló erőket használja fel. A külvilág anyagaira olyan módon fog hatni, hogy ehhez felhasználja az emberi lélek azon képességeit, amelyek az idegrendszerben lévő folyamatokkal állnak kapcsolatban (ezek az idegrendszerben lévő lebontási erők, az ún. halálerők. F.M.). Ez által az ember képes lesz nagy távolságra hatóan is óriási pusztításokat végezni. A gátlástalan egyének vagy csoportok ezen képességek birtokában hatalmat tudnak gyakorolni. A technológia másik formája azokon a lelki képességeken alapul, melyek a szíven keresztül dolgoznak, ezek az önzetlen szeretet erői. Saját természeténél fogva ezt a technológiát nem lehet önző célokra fordítani. A technológia e két formájának van egy közös vonása, mivel mindkettő azon a jelenségen alapul, amelyet rezonanciaként ismerünk. A rezonancia mindennapi jelenség, amit az élet legkülönbözőbb területein tapasztalhatunk. Nézzünk néhány konkrét példát. Ha valaki zongorán, vagy bármilyen más hangszeren játszik, vagy magnót hallgat, gyakran előfordul, hogy amikor a hangszer (készülék) egy bizonyos hangot kiad, akkor az ablaküveg vagy a szekrényen lévő váza megrezdül. Ez általában rendkívül irritáló. Zenészek jól ismerik a másik példánkat, amikor egy húros hangszeren megpendítve a húrt, megszólal a helyiségben lévő azonosan felhangolt másik húros hangszer. Ez a másik hangszer ugyanazt a hangot adja, mint az első megpendített húr. Ennek az ún. szimpatikus (együttérző) rezgés törvényének meglepő bizonyítéka, amikor valaki, akinek képzett hangja van, elénekel egy hangot vagy hegedűn játssza azt el, és ezáltal a közelben lévő borospohár rezgését váltja ki. A szimpatikus rezgés ezen törvényével találkozhatunk egy másik szinten is, amikor beszélgetés közben támad egy ötletünk, de mielőtt azt kifejezésre juttatnánk, a társunk "a szánkból veszi ki a szót".

A szellemi kutatás felfedi, hogy ez a nagyon ismert esemény tulajdonképpen a rezonancia jelensége a gondolkodás világában. Nagyravágyó kutató tudósok félnek is ettől, mivel gyakran előfordul, hogy amikor valamelyikük egy új felfedezést tesz, néhányan más és más országban ugyanazt felfedezik azonos, vagy közel azonos időben, mintegy véletlenszerűen. Ez végtelen pereket és vitákat indít el arról, hogy ki fedezte fel először, különösen, ha a Nobel-díj elnyerése a tét.

A rezonancia jelenségét legelterjedtebben ma a rádió és a telekommunikáció különböző fajtáiban használjuk. Amikor egy rádiót vagy televíziót egy közvetítő állomásra állítunk, akkor az történik, hogy a fogadónál egy elektromos áramkört vibráltatnak ugyanolyan frekvenciával, mint amilyen elektromos vibrációt a közvetítő állomás sugároz (ezeket hordozó hullámoknak nevezzük). Amikor a vibrációk rezonanciában vannak, akkor az adott rádió vagy televízió készülék átveszi az adást, amit az állomás küldött.

A már említett idézetében"' Rudolf Steiner a drót nélküli távíróra utal, mint egy olyan erőre, amely hasonló ahhoz, ami "az ember rendelkezésére fog állni egy jövőbeli időszakban, mégpedig bármiféle szerkezet nélkül". Szinte egy évszázad telt el azóta, hogy Rudolf Steiner ezeket a profetikus megállapításokat tette. Napjainkban már közismert, hogy nagy távolságokra ható módon óriási pusztítást lehet létrehozni egy távvezérelt (pl. rádióval irányított) lövedékkel (rakétával) vagy egyéb eszközökkel. Természetesen még szükségünk van egy olyan készülékre, amely a rádióhullámokat küldi, a lövedék, bomba vagy egyéb robbanó anyag irányítására. Ezt még nem tudjuk mentális (értelmi) irányítással elérni. Ez az állapot megváltozik, ha a tudósok felfedezik a gondolatról, az elektromosságról és az atomról az előző fejezetben elmondottakat. Akkor lehetővé válik, hogy távolról mentális irányítással robbantásokat hajtsanak végre. Akkor óriási pusztításokat tudnak majd okozni - bármilyen robbanóanyag nélkül - az anyag dezintegrációjával (szétesésével). Ez a folyamat az elektromágnesességhez tartozik.

A morális technológia nem fog elektromos folyamatokkal dolgozni. Egy új természeti erőt fog felhasználni, ami a szabadságon alapul, és az önzetlen szeretet hozza mozgásba. A morális technológia az éteri erőkön - vagy pontosabban: lényeken - fog alapulni, mint ahogyan a sötét technológia a mágnesességen és az elektromosságon fog alapulni. A morális technológia által előállított gépek működési elve meg fog egyezni az éteri sík természeti törvényeivel, a morális törvényekkel. így a "morális technológiát" - a szellemtudomány hatja majd át".

Steiner az idézett előadásában ill. Emberson ebben a könyvében és más helyeken két erőről beszél, melyeket az ember a jövőben gépek mozgatására használhat. Az egyik erő a minden emberben meglévő lebontási, halálerőkkel függ össze, amelyet az emberek bizonyos képesség kifejlődésével tudnak majd használni. Ezzel az erővel a moralitás hiányában vissza lehet élni, ill. sohasem elképzelt méretű pusztításra lehet felhasználni.

A másik erő, az ún. morális erő az önzetlen szereteten alapul. Ez egy új, felfedezésre váró erő, amelyet bizonyos konkrét összefüggésben szíverőnek lehet nevezni, és ahogy említettük, ezzel az erővel nem lehet visszaélni. A jövő gépeit (géplényeit) az ember az egyik úton haladva saját lebontási erőivel, a másik utat választva a morális szíverőkkel fogja mozgásba hozni. Látnunk kell tehát, hogy az emberiség már a jelenben és a közeljövőben döntő választás elé kerül.

A kérdés az, hogy az ember az élet titkait továbbra is materialista szemlélettel kutatja-e, amelyben az ember csak egy működő mechanizmus lélek és szellem nélkül, vagy egy új kutatási, új rátekintési módot választ, amelyben az ember valós szellemi lényét felismeri. Ehhez kapcsolódóan el kell döntenie, hogy a szinte ajándékba kapott képességet - amely a halálerők felhasználásán alapul - használja majd gépei, géplényei mozgatására, vállalva a veszélyt, amely ezen erők gonosz célú felhasználásából következhet, vagy hatalmas erőfeszítéseket téve egy új képességet fejleszt ki magában, amely szíverőként, morális erőként gépeket hoz mozgásba, miközben egy új minőségű kapcsolatot teremtődik a gép és az ember között.

Ezen a ponton nem kerülhető el, hogy néhány utalást tegyek a géplény-kérdés egy másik aspektusára. Az eddigiekből is látható, hogy az a folyamat, amely az ember és a gép egyre intenzívebb összekapcsolódásával kezdődött, tovább folytatódik. Látjuk, hogy döntéseink alapvetően befolyásolják, hogy milyen gépeink lesznek a jövőben, ill. milyen géplényeket teremt az ember. Víziószerűen megjelenhet lelki szemeink előtt a jövő gépe, így a gonosz géplények (nevezzük őket gépembereknek) és a jó, az embert segítő géplények (nevezzük őket embergépeknek). De a vízióba foglaljuk bele a géplények harmadik csoportját is. Hiszen ha a kutatás, a fejlesztés a jelenlegi materialista irányba halad, akkor egy másik folyamattal is számolnunk kell. Az ember valóban lesüllyedhet addig, hogy életét mechanizmusszerűen élje le, elveszítve magasabb létét adó szellemiségét. Egy ember (csupa kis betűvel), aki a géplény életét éli - ez a vízió sajnos már ma sem elképzelhetetlen. Az említett két folyamat pedig összekeveredik.

Gépember, embergép, géplény életét élő ember jelenik meg abban a világban, ahol látható módon eddig csak az ásványvilág, a növényvilág, az állatvilág és az ember élte életét.

Csak vázlatszerűen, gondolati mozaikokban tudtam ezzel a súlyos, az emberiség jövőjét meghatározó problémával foglalkozni. Látnunk kell, hogy az emberiség a földi élete kezdetétől arra készül - persze nem tudatosan -, hogy teremtő lénnyé váljon, a te-remtés részese legyen. Ezen az úton haladva el fog jutni oda - és ehhez a technika fejlődése során már sok lépést megtett -, hogy géplényeket teremtsen, ill. résztvevője legyen ezek teremtésének.

A XXL század és az azt követő századok döntő kérdése, hogy milyen géplényeket teremt az ember: gonosz géplényeket, amelyek kiszolgáltatottá teszik az embert, miközben maga lesüllyed a gépekhez, egyfajta mechanizmuséletet élve, vagy olyan ember-gépeket teremt, amelyek kiteljesítik az embert, amelyek a meghosszabbított kéz teljes szabadságát valósítják meg.

Lábjegyzet
* A könyv itt Rudolf Steiner 1906. jan. 2-i előadására utal (GA 93 "Die Tempellegende und die Goldene Legende" Berlin), amelyben Steiner elmondja, hogy "Engedtessék meg, hogy az utolsó alkalommal elmondott megjegyzésemhez - miszerint ilyen mértékű szellem nélküli természetfeletti uralom hová vezet - visszatérjek. Különösebb fantázia nélkül egy példán át ez bemutatható. A drót nélküli távírás a küldő és fogadó állomás között dolgozik. A szerkezetet akaratunkkal beindíthatjuk, ez hatalmas távolságokon át hat, és valaki ezáltal megértetheti magát. A drót nélküli távíráshoz hasonló erő fog a jövőben az ember rendelkezésére állni, mégpedig mindenféle szerkezet nélkül, és lehetővé fogja tenni, hogy óriási távolságokon hatalmas pusztítást végezzenek vele anélkül, hogy bárki felfedezné az eredetét."

^ugrás az oldal tetejére

Génmanipuláció és táplálkozás

Tóth Márk

Ha hazánkban fellapozunk egy találomra kiválasztott életmód magazint, feltehetően fogunk benne találni legalább egy táplálkozással foglalkozó cikket. És azt is meg merem jósolni, hogy ezen cikkek zöme nagyjából olyan kérdésekkel fog foglalkozni, mint például: mit együnk, vagy mit ne, szabad-e húst enni, avagy sem, miért jó a vegetarianizmus, vagy miért káros rendkívüli módon, ha nem eszünk húst, hogyan böjtöljünk, diétázzunk és sorolhatnám még ezt a lap aljáig. Legjobb esetben pedig néhány jó receptet fogunk találni a lap hátsó harmadában. Egy kérdés azonban nagyon ritkán kerül szóba - ki tudja miért -; történetesen az, hogy azok a táplálékok, melyeket oly nagy műgonddal és jól megalapozott tudományos, netán ezoterikus háttérrel kijelölnek nekünk fogyasztásra a táplálkozástudomány jeles képviselői, milyen eredettel rendelkeznek, azaz milyen termesztési körülmények és módszerek közül kerülnek a tisztelt Olvasó tányérjára. Ha pedig egy írás mégis ezt a témát vitatja, habár ez csak nagyon szélsőséges írókra jellemző, és ezért csak nagyon ezoterikus lapokban jelenhet meg egy-egy ilyen cikk, akkor többnyire azzal a konklúzióval találkozunk, hogy van a bio-élelmiszer, amely alkalmas az ember táplálására, meg van a többi, amit a boltokban lehet kapni.

Pedig a kérdést egyáltalán nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. E területen óriási tudományos és érzelmi káosz uralkodik világszerte, ezért nem csoda, ha az említett magazinok szakírói ingoványosnak érzik a talajt a lábuk alatt, ha esetleg az a gondolat kísérti meg őket néhanapján, hogy a több tucat remekbe szabott sztárportré mellé beskicceljenek-e egy esszét, mondjuk olyan témáról, mint a génmanipulált élelmiszerek kérdése.

Tőlünk nyugatabbra élő kollégáik már nem ennyire bátortalanok. Cikkek özöne jelenik meg ebben a kérdéskörben, mely írások eléggé azonos tartalmúak, szerkezetűek és lefutásúak, ezért tökéletesen elegendő, ha a kedves Olvasóm elolvas egy Greenpeace-közeli kiáltványt a génmanipulációról, és ezután már nagyjából közepesen tájékozottnak mondhatja magát a témában.

Tekintettel a kialakult helyzetre, és azon meggyőződésemre, hogy ez a probléma csak egy hatalmas jéghegynek a vízből kiemelkedő csúcsa, jelen kis írásomban, sok segítséget igénybe véve, megkísérlek egy közel objektív áttekintést adni a génmanipulált élelmiszerek kérdéséről.

Mi is az a génmanipuláció?

A génmanipuláció alatt azt értjük, amikor egy élőlény génállományába bevisznek, vagy eltávolítanak onnan egy vagy több gént1, azzal a céllal, hogy az élőlény tulajdonságait megváltoztassák. A génmanipulációs technológiák típusainak felsorolása szétfeszítené írásom kereteit, ezért a továbbiakban azokról általánosságban beszélek. A könnyebb érthetőség kedvéért egyetlen példát azért megemlítek. Dohányba egérből származó transzgént ültettek, mely beavatkozás eredményeként csökkent a manipulált dohánynövény nehézfémtartalma, ezáltal lényegesen "egészségesebb" dohányáru előállítása vált lehetővé.

Általában véve igaz, hogy génmanipulációval olyan szervezeteket kísérelnek meg létrehozni, amelyek ellenállóbbak a környezeti változásokkal, gyomirtó szerekkel, betegségekkel, kártevőkkel vagy nehézfémekkel szemben, vagy a- melyek olyan tulajdonságokat mutatnak, mint a kellemesebb íz, nagyobb terméshozam, hosszabb eltarthatóság stb., összességében tehát a génmanipulációval nyert élelmiszer előállítása olcsóbb, gazdaságosabbnak mondható, habár ezt az állítást ma már sok szempontból vitatják. Kedves Olvasónk! Ne gondolja, hogy most egy olyan témáról van szó, melyet elszigetelt jelenségként tarthatunk számon, s amely Önt egyáltalán nem érinti. Megkockáztatom, mi mindannyian, mindennap nagy valószínűséggel fogyasztunk olyan élelmiszert, amelynek közvetve vagy közvetlenül valamilyen összefüggése van a génmanipulációval.

1990-ben az Egyesült Királyság volt az első ország, ahol törvényesen jóváhagyták az olyan élelmiszerek létrehozását, melyek genetikailag módosított kenyérélesztővel készültek. Egy másik ilyen engedélyezett termék a sajtgyártásban felhasznált, a borjak oltógyomor kivonatát helyettesítő kiónozott élesztő volt, mely nagymértékben csökkentette a sajtgyártás költségeit. (Nem tudom, csak kérdezem: vajon a hazai élelmiszeripar milyen eredetű élesztőket használ?)

Csak az Egyesült Államokban ezernél több cég foglalkozik génmanipulációs fejlesztésekkel. 1999-ben az ISAAA2 felmérése alapján a világon összesen 39,9 millió hektáron (!) vetettek genetikailag módosított növényeket, mely adat az előző évhez képest 44%-os növekedést mutat. Ez tendenciózus növekedésnek tűnik. Ebből a legnagyobb vetésterületet a szója és a kukorica foglalja el, melyekről ha tudjuk, hogy ezek a legszélesebb körben állati takarmányozásra felhasznált növényeink, akkor világossá fog válni a számunkra, hogy érintettségünk ebből az irányból is bizonytalan, ugyanis az élelmiszereink mintegy 60%-ában például a szója valamilyen formában jelen van.

Mind a nyugat-európai közvélemény, mind pedig a nyugat-európai szakmai fórumok megítélése egyértelműen elutasítja a génmanipulált élelmiszereket. Ez főként a Greenpeace áldozatos és ma már abszolút profi propagandájának köszönhető. (A Greenpeace csak 1996 októbere és 1997 februárja között több mint hetven tiltakozó akciót szervezett génmanipulált termékek ellen.)

Az EU-s törvénykezések ma már korlátozzák és feltételekhez kötik a tagállamaik területén a génmanipulált élelmiszerek forgalmazását. Például kötelezően előírják az ilyen jellegű termékek figyelemfelkeltő címkézését. Számos élelmiszerlánc kijelentette, hogy semmilyen génmanipulált élelmiszert nem fog forgalmazni. (Tehát a génmanipuláció több oldalról is üzlet!) Kelet-Európa, benne hazánk is, egyre inkább csatlakozni igyekszik, mint mindenben, ebben is Nyugat-Európához. Ugyanakkor a kelet-európai államok, a nyugatiakétól eltérő gazdasági és államigazgatási helyzetük miatt, valamint a kelet-európai emberek viszonylagos tájékozatlansága okán, mind a mai napig első számú célpontjai a multinacionális, génmanipulált élelmiszereket előállító konszerneknek. Magyarországon a hivatalos adatok szerint öt növényfajtával, burgonyával, dohánnyal, kukoricával, lucernával és repcével kísérleteztek eddig. Oroszországban közel 300 kutatócsoport végez géntechnológiai kísérleteket. Az Egyesült Államok semmilyen jellegű korlátozó intézkedést nem foganatosított e téren. És mivel az USA a világ egyik legnagyobb szója és kukorica termelője, valamint kb. 28 millió hektár vetésterületen termel génmanipulált növényeket, így ezen egyáltalán nem kell csodálkoznunk.

Ha ezeket a tényeket áttekintjük, be kell látnunk, hogy a génmanipuláció, géntechnika mindnyájunkat érintő probléma, mely elől nem tudunk elbújni. Az áttekinthetetlen kereskedelmi viszonyoknak köszönhetően ma szinte nincs olyan ember hazánkban, aki meg tudná mondani, hogy az élelmiszereink milyen mértékben tartalmaznak génmanipulált alkotókat. A törvényi szabályozásunk még kialakulatlan, az ezt célzó állami direktívák, törvénytervezetek homályosak, kiforratlanok.

Amikor az ember ilyen közlésekkel találkozik, akkor alapvetően két érzés keletkezik benne. Egyfelől az ólmos tehetetlenség érzése zuhan rá, látva a probléma méreteit és erővonalait, mely arra a kérdésre sarkallja: "de hát mit tehetek én ez ellen?"; másfelől pedig sötét szorongás ragadja meg a lelkét, mely nem hagyja nyugodni, és amely érzésben nyugszik a probléma általi érintettségének a legalapvetőbb bizonyítéka. Bármilyen eset kapcsán kerül az ember ilyen helyzetbe, az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja rendezni a problémával kapcsolatos ismereteit. Erre tennénk kísérletet a továbbiakban Christine Karutz: Ökológiai gabonanemesítés és géntechnika című írásának felhasználásával.

Miért utasítjuk el a génmanipulációt?

A kérdés triviálisnak tűnik, ám ez a véleményünk nyomban meg fog változni, ha a mélyére hatolunk.

Ha megvizsgáljuk a génmanipuláció ellenzőinek a beállítódását, közöttük a legszélesebb körben azt lehet mondani, irracionális jellegű, ösztönös, érzésszerű ellenállással fogunk találkozni. Ez a beállítódás tudományos körökben ugyan nem számít szalonképesnek, de mégis nagyon jelentős, hogy ne menjünk el e mellett a jelenség mellett, és helyesen mérjük fel a súlyát. Az ilyen beállítódással jellemezhető emberek például előnyben részesítik a szabadföldi zöldségféléket az üvegházival szemben. A korunkban egyre nagyobb hangsúllyal jelentkező levegőszennyezés ellenére úgy vélik, hogy a növény szabad érintkezése a légkörrel, a szüretien napfény, a természetes talaj és a növény helyi évszakokba való illeszkedése teszi egészségessé a növényt. E mögött az ösztön mögött talán annak a megsejtése rejlik, hogy mi tesz egy növényt valóban táplálóvá. A növények mindig valami egészségeset, üdvöset jelentenek a számunkra, amire szükségünk van, ami hiányzik nekünk. Ez a valami a növény és az ő időbeli és térbeli környezete kölcsönhatásában jön létre. Amikor a növényt elfogyasztjuk, ez a kölcsönhatás a növény és ember között is létrejön.

Ez az ösztön tiltakozik az ellen, hogy ebbe az egészséges, üdvös világba valaki belekontárkodjon. Ezt az ösztönt vétek nevetségessé tenni csak azért, mert kibújik a racionális magyarázat alól. Ösztöneinkben egy másfajta bölcsesség rejtőzik, mint a fejünkben, és ez a másmilyen bölcsesség testi állapotunk számára talán jelentősebb, mint a másik.

Az élőlények világában mindig beleütközünk egy olyan hatalomba, melyet nem tudunk kézben tartani. Az élet a mi manipulációnkra mindig a maga módján fog reagálni, mely reakció sok esetben kiszámíthatatlan, váratlan és indirekt lesz. Ez a belátás már nem mondható irracionálisnak, mert számos tapasztalatunk igazolja. A korunkban megjelenő környezeti károk tömege bizonyítja, hogy az élet nem szorítható be egy integrálegyenletbe, mai tetteink árát az utánunk következő generációk kénytelenek kifizetni. így a génmanipuláció rohamos terjedése is szükségszerűen bizalmatlanságot kelt az emberek többségében, és ebben a bizalmatlanságban egyfajta felelősségérzet jelentkezik az ökoszisztémánk integritása iránt.

Persze nagyon hamar megjelenik az a kérdés is, hogy az emberiségre, mint egységes organizmusra, miként hatnak ezek az élővilágot érintő változtatások. Hogyan változtatják meg a génmanipulált élelmiszerek a népegészségügyi állapotokat? A leggyakoribb fogalmak, melyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, az új allergiák megjelenése, terméketlenség, elszabadult, patogén organizmusok, rezisztens kórokozók stb.

Mivé fejlődhet az időben egy apró beavatkozás a természet rendjében? Az ilyen kérdéseket gyakran a nők teszik fel. Ez is egy ösztön maradványa: a nők megszokták, hogy a táplálkozás terén másokra gondoljanak.

Aztán vannak emberek, akik hajlanak arra, hogy a tradicionális élelmiszereket és fajtákat egészségesebbnek lássák, az újabban kifejlesz- tetteket pedig dekadensnek és degeneráltnak. Könnyen belátható, hogy ebből a szemléletből mindnyájunkban van legalább egy csipetnyi. A táplálkozási szokásaink mégis időről-időre mindig megváltoznak. Gondoljunk csak például a burgonya 18. századi behozatalára Európába, mely gyökeresen átalakította az európai táplálkozási szokásokat. Fel lehet tenni ennek kapcsán azt a kérdést is: vajon a mi egyre elidegenedettebb, egyre virtuálisabb világunkban nincsen-e jogos helyen az elidegenedett táplálék? A gyorsétkezdék kínálata és a konzervgyárak előfőzött élelmiszerei iránti keresletnövekedés nem éppen ezt a jelenséget mutatja?

Igen gyakori, hogy a génmanipulációt vallásos vagy spirituális megfontolásból utasítják el. Ennek a megfontolásnak az alapja a "teremtés tisztelete", mely a különböző növény- és állatfajokat isteni ajándéknak, szellemi entitásnak éli meg, és az embernek tilos azokat önkényesen összekeverni egymással. Ez esetben rá kell mutatni arra a tényre, hogy az emberiség már hosz- szú ideje mást sem csinál, mint a saját képére formálja a természetet. Korunk tudományának sejtelme sincs például arról, hogy a primitív "ősembernek" hogyan sikerült kinemesítenie a legtöbb ma is használatos kultúrnövényünket. Ez a teljesítmény egy mai génmanipulációval dolgozó kutatócsoportnak is becsületére válna. A nyugati társadalmakban, és legfőképp az Egyesült Államokban van terjedőben az a vélemény, hogy a DNS molekula az oka minden jelenségnek az élet területén. Ez a tendencia oda vezet, hogy sokakban kialakul a vélemény: ebbe az "utolsó szentélybe" az embernek már nem szabad belenyúlnia. Ez a vallásos tisztelettel ekvivalens vélemény az, amely alapján tabunak akarják tekinteni, szentté akarják avatni a DNS-t. Úgy gondolják, hogy nem viselheti az ember a maga rövidlátásával és kétséges moralitásával a felelősséget a jövő generációk sorsáért, jobb, ha a felelősséget a véletlenre és a molekulára bízzák. Ez a gondolatmenet jellemzi a legtöbb tudományos-etikai állásfoglalást is, ami azért nem mellékes tény, mert ezek megfontolása alapján készülnek többnyire a jogi szabályozások is.

A "szent DNS" eszméje kapcsán fel kell tennünk azt a kényelmetlen kérdést, hogy ha az élet egyedüli okozója a DNS, és az életjelenségekben megmutatkozó hibákat (például betegségek) egyedül a molekula rendellenessége okozza, akkor miért ne javítanánk ki azokat a DNS- ben, ha megvan rá a módszerünk? Vagy netán a molekulák lesznek az új isteneink? A DNS- gondolkodás egyszerűen megköveteli a géntechnikát! A géntechnika kritikájának ez a pontja éppen annak a gondolkodásnak a csapdájába esik, amely létrehozta a géntechnikát. Emiatt nem lehetnek tartósak az összes bioetikai konvenciók.

Nem lehet meg nem látni, hogy a globális összgazdasági érdek a géntechnikából hasznot akar húzni. Az emberiség táplálék-alapjainak kontrollja már túlságosan nagy részben ment át néhány konszern kezébe. Folyamatos fúziókkal, banki fogásokkal a számuk egyre kevesebb. Ez fejlődésvédő és önvédő ösztönöket ébreszt. Ezek a konszernek államilag elismert módon egyre nagyobb hatalmat szereznek, úgy, hogy a hasznot privatizálják, a veszteséget pedig a társadalom problémamegoldó erejére hagyják (munkanélküliség, környezeti károk, a források kimerülése). A géntechnika csak a csúcsa a "kívülről vezérelt táplálékalap" jéghegyének. Aki ez ellen lázad, egyben a globális hatalmi struktúrák ellen is lázad. Ezzel a Góliáttal kis Dávidok: ökológiai, decentralizálást követelő, anarchista, indigén projektek állnak szemben. Legalább egyes pontokon, de megpróbálnak szembeszegülni a globális mezőgazdaság "technológiai össz-csomagjával" és a vegyi konszernek diktatúrájával.

De ha valaki önzetlen, kicsi, decentralizált stb., és géntechnikával akarna dolgozni? Gén-technika a biogazdáknak? Megtenné-e? - Ma talán nem, mert túl drága lenne, de ha egyszer az eljárások kialakulnak? Nézzük csak a komputer-ágazatot. Egyrészt egy kolosszális hatalom, ez nem kérdés. És mégis lehetővé teszi a komputer technika alkalmazását sok önzetlen, közhasznú, kicsi, decentralizált, kreatív projektnek, létalapot és ütőképességet adva ezzel nekik. Lázadás az ipari mezőgazdaság globális hatalma ellen - ez nem elegendően tartós érv a géntechnikával szemben.

Az euforikus remény, hogy atomisztikus változtatásokkal fantasztikus makroszkopikus eredményeket lehet elérni (géntechnikailag megváltoztatott növények egy világméretű ökológiai mezőgazdaság számára), az ökológiai gondolkodású, de még a spirituálisán orientált emberek számára is nehezen osztható. Sokan általában is szkeptikusak a biokémiai orientáltságú biológiát illetően, s a tudományban, társadalomban egyaránt paradigma váltásra törekszenek. Az elmúlt század hatvanas éveitől a kilencvenes évekig az agrokémiának, a forrásokkal való pazarlásnak és a környezeti szennyezésnek eleinte inkább ösztönös elutasításával találkozunk. Egyre inkább teret nyert az az ökológiai gondolkodás, mely a körforgásokat, a nagy összefüggéseket keresi, s olyan fogalmakat kíván definiálni, mint a "fenntarthatóság". Az új gondolatokat lassanként kezdik akceptálni, s azok belefolynak a globális politikába (sajnos eléggé elhúzódva). A géntechnika területén valami hasonlóra van szükség. A géntechnika okozta ösztönös ellenszenv, rossz érzés azt követeli, hogy életről, öröklésről és fejlődésről új gondolatokat formáljunk. Olyan gondolati képződményeket, melyek megfelelnek életérzésünknek, s következményeikben kevesebb rossz érzést okoznak nekünk. Ha valaki ezen a helyen azt állítaná, hogy a szokványos gondolati képződmények a természetből adódnak, az valószínűleg még nem gondolta végig, hogy a tudományos álláspontok, paradigmák és modellek mennyire hordozzák az általános életérzés és az emberi kultúra fejlődésének hatását, s hogy adott esetben ennek megfelelően át is alakulhatnak.

Az a meglátásom, hogy csak akkor lesz hosszan fenntartható a géntechnika elutasítása, ha ez az elutasítás tudománykritikai módszerekkel lesz megalapozva, s ha új gondolati képződményeket tudunk közzétenni, és azokat kísérletileg is követni tudjuk.

Egy a géntechnikát kiegészítő, komplementer gondolatrendszerben legalább olyan nagy szerep kell jusson az organizmus környezetének, mint genetikai kódjának. Az ebből kiinduló növénynemesítés nem fog az egész világon eladható szabadalmi receptekre törekedni, hanem regionális igényekre és adottságokra orientálódik. Felvállalja a fajtaképzés több évig tartó folyamatát, mert ez a folyamat lehetővé teszi, hogy a termőhely hatásai és az öröklött tulajdonságok együttműködjenek a növényben. Az ilyen komplementer gondolatképzésből ered pl. a biodinamikus földművelés. Míg a mai "agráripari komplexumban" a nemesítésben adott öröklési anyag a környezettől függetlenül a talajművelés, a trágyázás által egyre nagyobb területeken azonosságot hoz létre, addig a biodinamikus földművelésben az egyes gazdaság játssza a centrális szerepet, mely a nemesítés célja. Minden az individualizálásra és regionalizálásra van alapozva, s nagy súlyt helyeznek az öröklött tulajdonságok és a környezet összefüggésében zajló fejlesztésre.

Létezik-e jó géntechnika?

Ez a kérdés fel kell, hogy merüljön bennünk a fent elmondottak alapján! Milyen is lenne egy ilyen "jó géntechnika"? Olyan, amely valóban ökológiai és táplálkozástani célokra törekszik. Az izolált DNS-sel való munka fejlődési iránya együtt halad bizonyos "az élet alapjaira" vonatkozó modell-képzetek megformálásával. Az egyiket a másiktól alig lehet elválasztani; a legfontosabb annak a gondolkodásnak a vizsgálata, amely idáig vezetett. A mai tettek a tegnapi gondolatokból származnak, és ha most másféle tetteket akarunk, másképpen kell gondolkodnunk. Különben az összes határmegszabás és tiltás nem más, mint harc a tünetek ellen, anélkül, hogy a visszás érzés okait megkeresnénk.

Ha a modell-képzetek, melyből a géntechnológia származik, visszaadnák az élet valóságának egészét, akkor a géntechnológia ellen semmit sem lehetne értelmesen felhozni. Az ember az újkőkorszak forradalma óta manipulálja, a maga mértékéhez igazítja a természetet, s valószínű, hogy azóta nemesíti a növényeket, bár erről keveset tudunk. Ezzel aktívan bekapcsolódott más élőlények fejlődésébe, ami lehetett negatív hatású (a vadon kiirtása, az emberiség civilizációjának túlhajtása), de éppen úgy pozitívnek is tekinthető (kialakuló kultúrtáj, szabadulás a természetes behatároltság alól, vad növények nemessé alakítása). Azt mondhatjuk, hogy ez az ember feladata az evolúcióban.

Csakhogy, a modell-képzetek nem adják vissza a valóság egészét, csak egy szelvényét, és olyan módon tárgyiasultak, hogy legalább annyit árulnak el a modell építőiről, mint azokról a jelenségekről és összefüggésekről, melyekről képet kell adniuk. A modell építőinek világképe nem organikus, hanem mechanisztikus. Ezt a géntechnika kritikusai szem előtt kell tartsák! Ha a szemléletnek azon a síkján maradnak, mely a géntechnikához vezetett, azt a fejlődésében nem tudják feltartani. A szemléletmód kitágítása viszont a génmanipuláció kritikájánál sokkal messzebbmutató következtetésekhez vezethetne.

Ha a molekulában rejlene az egészség és betegség, az ellenállóság és minőség, az állóképesség, a tápanyagfelvétel képessége és a szemnagyság oka, akkor valóban ajánlható lenne egy mindenestül megfelelő molekula összeállítása. A modell-képzetekkel azonban nincs magyarázat arra, hogy hogyan választja ki az organizmus a helyes időben a helyes információt a genetikai információk összességéből, s hogyan "fordítja azt le" RNS-re, és végül fehérjére. Ehhez az organizmus egészére van szükség. Azonban az organizmus, pl. egy növény, állandóan fejlődő valami. Formája az időben változik (mag, csíranövény, virágzó növény), és változik a környezet hatására is (nedvesség, fény, hő, talaj). A növény egészét a maga mivoltában csak úgy ragadhatjuk meg, ha a környezetet és az évszakokat is számításba vesszük. Az egészre törekvő növénynemesítés e- zért nem fog arra törekedni, hogy mesterségesen létesített körülmények között (laboratórium) szabadalmazott genotípust teremtsen, melyet elvben az egész világon el lehet adni, hanem a regionális igényeket és adottságokat tekinti irányadónak. Időt szán a több évig tartó fajtaválogatás folyamatára, ami alatt az öröklött tulajdonságok és a termőhely hatásai egymásba tudnak működni.

Mechanikus és organikus gondolkodás

Ha végigkövetjük azt az utat, amit a természettudomány bejárt, amíg végül a géntechnikáig eljutott, akkor a következő panoráma tárul a szemünk elé: A természettudományok hőskorában a kutatások az érzékszervek észlelésén alapultak. Azt lehet mondani, hogy ez az időszak a külső, tárgyi világra irányuló megfigyelő képesség iskolázásának időszaka volt. Majd az érzékszervek tapasztalatát kezdték lassan kiterjeszteni az emberi mértéken túl, finomabbá tették, a biológiában behatoltak a mikro-méretek tartományába. Az így megtalált legkisebb rész játszotta azután az ok szerepét. Ez a fejlődés elsősorban a látás területét érintette a mikroszkóp feltalálásával, valamint a kémiát, mely tudományt úgy is felfoghatjuk, mint a naiv ember ízlelés által szerzett benyomásainak tudományos kiterjesztését. Az egyes érzékelési területek kiterjesztése és finomítása általában azzal járt, hogy a többi érzékszerv által közvetített minőségekről le kellett mondani. Végül a tudomány elhagyta az érzékszervi észlelés területét is; ami visszamaradt belőle, csupán mechanikus képzetek a térben egymásra ható testekről és erőkről.

Amit itt ábrázoltunk, az annak a leírása, amit Rudolf Steiner úgy hív: "leszállás a természet alatti világba". Steiner hangsúlyozta, hogy ellensúlyt kell teremtenünk kultúránkban a technikai civilizáció leszállásával szemben. Ez az ellensúly nem merülhet ki ennek a civilizációnak a tagadásában, kritikájában; az igazi ellensúly a "felszállás" lehetőségében van adva, mely a természetfeletti megismeréséhez vezet. Ezt a feladatot az emberiségnek végre kell hajtania, különben a technikai civilizáció leszállása rombolóvá fog válni. Ezt a folyamatot ma teljes totalitásában át tudjuk már élni.

A természetfelettibe való felemelkedés, azaz megismerése a természetfeletti erőknek és eszméknek a természet szintjén kell kezdődjön. Természet alatt itt azt értjük, ami az érzékeinkkel felfogható, ami az érzékelésünk mértékének megfelelő, és amit az érzékeink összhangja együttesen közvetít.

Az ebben az értelemben vett természetet gondolatilag is meg kell ragadnunk, le kell írnunk, át kell hatnunk. Nem a magyarázó mechanizmusaink kiterjesztéséről van azonban szó, hanem inkább egy esztétikai tapasztalás iskolázására kell törekednünk az érzékelés során, mint az érzékfeletti megismeréshez vezető alapra. Ha az esztétikát eredeti értelmében vesszük, az messze túlmutat a művészet területén. Az esztétika kapu egy olyan gondolkodáshoz, mely teljesen eltér korunk tudományának mechanisztikus gondolkodásától. Ez a kapu az élő, organikus gondolkodásra nyílik, mely egyedül képes arra, hogy az embert és a természetet kivezesse a modern kor káoszából.

A kedves Olvasó, ha idáig eljutott az olvasásban, és eredetileg az volt az elvárása a cikkünktől, hogy kap valamilyen receptet arra vonatkozóan, mi módon viszonyuljon a génmanipulált élelmiszerekhez, akkor most talán csalódott. Valóban nem adtunk erre vonatkozóan semmilyen direktívát, csak egy utat vázoltunk fel, melyen bárki járhat, ha akar.

1 Génnek nevezzük a DNS-molekula azon körülhatárolt, hosszabb vagy rövidebb szakaszát, amely önmagában vagy más gének közreműködésével és a környezeti feltételek megszabta határok közt meghatározza a szervezet egy bizonyos tulajdonságának vagy tulajdonság csoportjának fenotípusos megjelenését. (Biológiai Lexikon)

2 International Service for the Acquisting of Agri-biotech Applications

Felhasznált irodalom: Christine Karutz, Ökológiai gabonanemesítés és géntechnika (fordította dr. Mezei Ottóné)
Y. Endo, E. Boutrif, Plánt biotechnology and its interna- tional regulation - FAO's initiative ISAAA, Global Review of Commercialized Transgenic Crops: 1999
Móra Veronika, Géntechnológia a mezőgazdaságban www.greenpeace.org

^ugrás az oldal tetejére

A tudomány lehetőségei a mai világban

Síklaky Virág

Ó jaj, a filozófiát, jogot és orvostudományt - sajnos a teológiát is! buzgón búvároltam át. S most mégis itt állok tudatlan, Mint mikor munkámba fogtam, (,..)látom, semmit sem tudhatunk mi!"

Ezekkel a szavakkal kezdi Goethe Doktor Faust tragédiáját. Faust szerint hiába halmozunk fel rengeteg tudást, hiába írunk könyvtárnyi tudós könyvet, a világot nem ismerhetjük, nem érthetjük meg. A jelenségeket le tudjuk írni, a felszínen megmutatkozó törvényszerűségeket is ismerhetjük, de az egészet mozgató lényeget, a dolgok valódi lényét nem tudjuk felfogni, nem juthatunk a közelükbe - legalábbis nem a tudomány útján. Érdemes egy pillanatra megállni, és megvizsgálni ezt a két szót: lény és lényeg. Valószínűleg létezett valaha egy ag-eg képző, és hasonlóan az üteg, köteg, adag, jelleg, lovag... szavakhoz, a magyar nyelv a lény szóból képezte a lényeget. (A német nyelvnek pedig még képzőre sincs szüksége, egyszerűen azonos szót - Wesen - használ a lény és lényeg kifejezésére.) Hihetetlenül izgalmas dolgot mutat meg ezzel a nyelv; azt mondja ugyanis, hogy a dolgok, tárgyak, jelenségek felszíne mögött, a dolgokban egy-egy lény lakik. Vagyis, hogy a dolgok valójában lények, és úgy tartozik hozzájuk a látható, hétköznapi módon tapasztalható alakjuk, mint az emberhez a teste. És ahogyan a tudomány útján az embernek a testét, és a test legnyilvánvalóbb, legfelszínesebb törvényszerűségeit ismerhetjük meg, úgy a dolgoknak is csak a felszínét, felszíni törvényeit írhatjuk le a tudomány eszközeivel.

"jelek, ti világ jelei, biztosan bánunk veletek, de nem bírunk megérteni" - mondja Weöres Sándor. Weöres itt a meg nem értés mellett azt is leírja, hogy annak ellenére, hogy nem értjük a dolgokat, biztosan bánunk velük, egy világot építünk a felszínes tudásunkra. S milyen világot? Azt hiszem, ezt nem kell hosszan ecsetelni, elég körbenézni, vagy kinyitni egy újságot, bekapcsolni a rádiót, s öt perc alatt többoldalnyi leíráshoz elegendő borzalmat és technikai csodát láthatunk, hallhatunk. Világméretű környezetszennyezés, tömegpusztító fegyverek, mesterséges élelmiszerek stb. a borzalmak részéről, valósághű élményt adó digitális mozitechnika, extragyors számítógépek, űrhajó a Marson... mint technikai csodák. A modern tudomány segítségével, az ember megtanulja használni az őt körülvevő világot. Használni, és kihasználni a földön rendelkezésére álló erőforrásokat, a saját céljaira alkalmazni az anyagok megismert tulajdonságait.

Technikailag, az anyag felhasználása terén óriási változás, s egyre gyorsuló fejlődés tapasztalható a megelőző évszázadok óta, de morálisan, emberileg az emberiség - szerintem - évezredek óta nem sokat változott. Ám egyre gyarapodó technikai tudásának köszönhetően, mind nagyobb hatalom van a kezében jót, vagy rosszat tenni, s míg annak idején Néró csak Rómát gyújtotta fel, Hitler már egy népet irtott ki, s ma atomháború fenyegeti a világot, ha egy hozzájuk hasonló ember kerül hatalomra. S miért ne kerülhetne? Hiszen e tekintetben nem sokat változtunk. Nérók ma is vannak, sőt. Az emberiség tehát eljutott arra a pontra, hogy vagy sikerül morálisan megváltoznia, fejlődnie, vagy elpusztul, mert ebből a zsákutcából pusztán a tudomány segítségével nincs kiút.

"Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban"- mondja Madách Ádámjának az Úr / Az Ember tragédiája II. szín /. Szerintem, ma pontosan ezt láthatjuk, hogy mit érünk magunkban. Igaz, hogy az Isten kétezer éve elküldte a megváltót, de az emberiség nagy része erről nem vett tudomást, a krisztusi tanítást nem tette élete részévé, így gyakorlatilag ma is ott tartunk, hogy magunk próbálunk megélni, s látszik, hogy milyen sikerrel. A Holdra tudtunk embert küldeni, de a tömeges éhezéssel, éhhalállal nem tudunk mit kezdeni. Ez pedig már tisztán morális kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e az önzésünkön felülemelkedni, és a saját létünk, hatalmunk építése és erősítése helyett egy igazságosabb világ létrehozásán fáradozni. A kiút tehát csak a morális fejlődés lehet. Ám sokan, köztük én is, úgy gondolják, hogy ez nem lehetséges a szellemi világban való hit nélkül. "Semmi, de semmi nincs a világon, ami arra kényszerítené a földi halandókat, hogy szeressék embertársaikat; egyáltalán nincs olyan természeti törvény, hogy az ember szeresse az emberiséget, és hogyha ez ideig volt és van szeretet a földön, ez nem valami természeti törvényből ered, hanem csakis abból, hogy az emberek hittek saját halhatatlanságukban."- mondja Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben. Hiszen, ha az ember rövidlátóan gondolkodik, s csak a fizikai világban létezőnek gondolja magát, valóban semmi sem indokolja, hogy addig a 60-70 évig, amíg itt van, bármiről is lemondjon, netán szenvedjen, csak azért, hogy más is leélhessen 60-70 évet. "Ha megfosztják az emberiséget a saját halhatatlanságába vetett hitétől, rögtön kiapad benne a szeretet, sőt egyáltalán: minden erő is ahhoz, hogy folytassa az evilági életet." / Dosztojevszkij /

Bár a megoldást a morális fejlődésben, és ami ezzel összefügg, sőt ennek feltétele, a szellemi világban való hitben látom, ez nem jelenti azt, hogy a modern tudományt feleslegesnek, vagy önmagában véve rossznak tartanám. A tudománynak, technikának is megvan a helye a világban, még egy ideálisnak képzelt világban is, baj csak akkor van, ha valami más alkotóelem hiányzik, s ennek a tudomány veszi át a helyét, megbontva a rendet. Ahogy a tárgyak tudomány által megismerhető felszíne viszonyul a lényegükhöz, az egész lényhez, úgy kell a modern tudománynak is viszonyulnia a szellemi világ ismeretéhez, a moralitáshoz, szeretethez, melyek szintén az emberiség részei (kellene, hogy legyenek). A tudomány csak az eszköz, a külső héj szerepét kell hogy betöltse, a társadalmakat és embereket mozgató, irányító hit, szeretet, moralitás mellett.

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Politika

Pedagógia

Környezet

Technika

Antropozófia

Búsuló Krisztus-szobor Sólymáron

Z. Tóth Csaba

A varázslat időszaka

Kocsis András

Politika

A birodalom eljövetele

Gerd Weindenhausen

Beszámoló a Szeminárium indulásáról

Ertsey Attila

Őszi fák

Pedagógia

Óvodapedagógia a kor színvonalán

Werner Kuhfuss

A gyermeki gondolkodás megmentése

A csillaggyerekekről

Herwig Duschek

Vannak-e egyáltalán indigó­- vagy csillaggyerekek?

Gondolkozz el a hatáson...

Frank Linde

A mogyoróbokor és a Borbála-ág

Ekler Ágnes

Környezet

Tájművészet

Herczeg Ágnes

Tájak titkos üzenete - Kappadókia földjén

Herczeg Ágnes

Technika

Gépember vagy embergép?

Frisch Mihály

A teremtővé váló ember tettei és azok következményei

Génmanipuláció és táplálkozás

Tóth Márk

A tudomány lehetőségei a mai világban

Síklaky Virág

Vannak-e egyáltalán indigó- vagy csillaggyerekek?