KARÁCSONYI MELLÉKLET
2002 DECEMBER
Akkoriban nyaranta még postakocsik, télen meg postaszánok közlekedtek. A hideg évszakokban ugyancsak kevés ember szánta rá magát utazásra. Karácsonytájt történt, hogy egy ilyen postaszán igyekezett Salzburgból Hallein felé. Meleg takarókba burkolódzva két utas ült a kocsiban: egy lelkész és egy fiatal muzsikus, mindketten fekete öltözékben. Keveset beszéltek; a lelkész azonban megtudta, hogy a hegedűsnek Münchenben volt állása, és most a karácsonyi ünnepeket a szüleinél, Grazban szeretné eltölteni. Ezért útját Halleinben meg kell szakítania egy éjszakára. A lelkész ajánlott neki egy kellemes, egyszerű fogadót. A fiatalember megköszönte, és hozzáfűzte: „Számomra bizonyára unalmas lesz ez a hely, a- hol az emberek nagy valószínűséggel nem sok más időtöltést ismernek, mint a kártyázást." A lelkész egy pillanatig elgondolkodott, majd így szólt: „Ön ugye muzsikus. Halleinben él a kitűnő templomi karnagy, Franz Gruber. Komponált egy csodálatos karácsonyi éneket, melyet mostanában mindenütt énekelnek. Ha nála tölti az estét, nem lesz elveszett idő. Kiváló muzsikust fog megismerni." Két órával később, miután az Arany kulcs fogadóban kivett egy szobát és megvacsorázott, az idegen bekopogott Gruberékhez. Kócos kislány nyitott ajtót és kicsit szemtelenül kérdezte: „Mit parancsol az úr?" „Édesapád itthon van?" „Igen. Máris hívom." Az ajtó bezárult. Bentről hallatszott: „Apa, gyere. Egy fekete vár kint."
„Mi az, hogy fekete?"
„Egy fekete úr, egy idegen."
Csoszogó lépések. Az anya parancsoló hangja: „Mars az emeletre, gyerekek. Egy idegen jön, csönd legyen."
Ismét kinyílt a ház ajtaja. Franz Gruber az idegent, aki Kari Müller néven mutatkozott be, a tiszta szobába vezette. Itt volt a zongora, és kényelmes székek.
Az idegennek magyarázatot kellett adnia váratlan látogatás i okára, és ajtóstul rontott a házba: „A halleini lelkésszel utaztam Salzburgból a postaszánon. Grazba tartok, és az Arany kulcs fogadóban szálltam meg. A lelkész mesélte, hogy Ön komponált egy szép karácsonyi dalt. Jómagam is muzsikus vagyok, Münchenben. A lelkész ajánlotta, hogy keressem fel Önt, az ének nagyon szép." Franz Gruber így válaszolt: » Kicsit túl sokat beszélnek a karácsonyi dalomról. De ha az úrnak kedvére lenne, meg türelme is van hozzá, hogy meghallgasson egy egyszerű történetet, hát szívesen elmesélem, hogyan is született ez a dal, és el is játszom."
Kinyílt az ajtó. Gruberné lépett a szobába egy tálcával, rajta forró tea, amit férjének készített. Barátságosan biccentve a vendég elé is tett egy csészét, majd eltűnt. Az idegen nagyon örült, hogy ilyen barátságosan fogadták. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, és így szólt: „Gruber úr, számomra nagy öröm, ha hallgathatom Önt, ha nem rabolom túlságosan az idejét." „Semmi esetre sem. Teázás közben szívesen mesélek, és ma este úgysincs kóruspróba." Mindkét csészét teletöltötte, és mesélni kezdett:
„Ha már szabaddá tette miattam az estéjét, akkor egy kicsit mesz- szebbről kezdeném, és azt is elmondanám, hogy milyen különös módon lettem egyáltalán zenész. - Amikor Felső-Ausztriában, Hochburgban, egy szegény takácsmester fiaként megszülettem, házunkban semmiféle zeneszerszám nem volt, szövőszék azonban kettő is. Már tízéves koromban, mikor a szövőszéket még alig értem föl, keményen kellett dolgoznom. Gyakran elcsodálkoztam, hogy a fáradtságtól a szemeim nem vakultak meg. Apám nagyon szigorú ember volt, és azt mondta: „A gazdagok gyerekei játszhatnak. Mi szegények vagyunk. Ha enni akarsz az asztalnál, akkor dolgoznod kell." Az a néhány óra, amit időnként az iskolában tölthettem, a legszebb idő, a szabad idő volt számomra. A tanítónknak volt egy hegedűje, azon játszott, amikor énekeltünk. Mélyen a szívembe zártam emiatt a hegedűjáték miatt. Éneklésnél hamar észrevette, hogy én könnyen megtanultam és tisztán énekeltem a dallamokat. Boldogan, gondtalanul énekeltem; éneklés után könnyebb volt ismét a szövőszék mellé ülni a homályos műhelyben. Néha csöndesen énekeltem a munkához; de ha apám jött, akkor csak belül, hangtalanul, a szívemben énekeltem. Egyszer, amikor az iskola befejeződött, így szólt hozzám a tanár úr: „Franci, maradj még egy kicsit, megpróbálunk együtt valamit."
Mikor mindenki elment, a bal kezembe adta a hegedűjét, a jobba a vonót, és azt mondta: „Játssz valamit!" Nem sokat gondolkoztam, nekifogtam, hisz mindig pontosan megfigyeltem, hogy ő hogyan csinálja. És mert az ujjaim a szövéstől elég ü- gyesek voltak, a hangok azonnal szépen megszólaltak, nem csikorogva-nyögve. A tanító bátorított: „Tedd az ujjadat a húrra!" És megszületett az első kis dallam. Ha egyszer-egyszer nyikorgott is, én megfeledkeztem tanárról, iskoláról, az egész világról, és boldogan vezettem a vonót hangtól hangig, húrról húrra, lassan, mindig finoman figyelve-hallgatva, a hamis hangokat azonnal javítva. Észre sem vettem, amikor a tanító a pultjához ment, és ott rakosgatott valamit. Teljesen belefeledkeztem a hangokba; aztán egyszer csak szinte rémülten eresztettem le vállamról a hegedőt. A tanító hozzám lépett, mindkét kezét a vállamra helyezte és azt mondta: „Isten tudja, Franci, zenész lesz belőled! Mától kezdve az én hegedűm a tiéd is!"
A következő napokon tanított, milyen tartással, a vonót hogyan tartva lehet finomabb hangokat kicsiholni a hangszerből. Hamarosan sorra el tudtam játszani azokat az énekeket, melyeket az iskolában szoktunk énekelni.
Az iskolatársaim figyelmét nem kerülte el, amit tanítás után a tanítóval csináltunk. El is mondták az apámnak. Őt nagyon dühítette a semmire sem való művészet, ami legfeljebb arra jó, hogy tánczenész legyen belőlem, és megparancsolta, hogy ezután a tanítást követően azonnal menjek haza, a tanítónak pedig mondjam meg, hogy márpedig belőlem becsületes takács lesz, és nem éhenkórász muzsikus. Ettől kezdve alig-alig énekeltem, és a szövés keserű büntetés volt számomra.
Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy este, mikor a péktől kellett kenyeret hoznom, és a templom mellett mentem el, bentről orgonaszót hallottam. Tudtam, hogy szeretett tanítóm játszik az orgonán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de hirtelen az ajtó felé léptem, majd benyitottam a templomba. Megnyikordult a nehéz ajtó. A tanító észrevett, de végigjátszotta a darabot. Aztán odaintett az orgonához, és megengedte, hogy odaüljek mellé a padra. A templomszolga kezelte a fújtatót, ami a levegőt adta az orgonához. A tanító hagyta egy kicsit pihenni, nekem pedig megmutatta a klaviatúrán a billentyűket. Végigjátszhattam egy skálát és néhány akkordot (levegő és hang nélkül). Aztán a tanárom jelezte a templomszolgának, hogy indítsa a fújtatót, és akkor finom fuvolahangon megszólalt, amit éppen játszottam. Soha nem felejtem el, hogyan zengett, amikor egész akkordokat nyomtam le, és minden mozdulat más összhangzást adott, ami csak úgy zúgott a templomtérben. Azonnal hozzávettem a bal kezet is, kitágítottam lefelé a hangzást. Hirtelen, egy akkord közepén, kifogyott a levegő, csúf hamis hanggal fejeződött be, amit játszottam. És az orgona mögött a nyers hang: „A fiúnak nem lépek." Gyorsan elbúcsúztam, futottam tovább a pékhez.
Akkoriban tizenegy éves voltam. Másnap maga mellé vett a tanár és azt mondta: „Egészen rendben volt tegnap, ahogy az akkordokat játszottad. A templomszolga hetenként csak kétszer jön, hogy lépje a fúj tatókat, hogy gyakoroljak az istentiszteletre. Nem tudnál egyszer egy héten eljönni és egy kicsit lépni nekem? Esetleg már ma este nyolc órakor?" Azonnal i- gent mondtam, jóllehet tudtam, hogy apám nem engedne. Őszre járt az idő, és nekünk ilyenkor mindig hét és nyolc óra között kellett lefeküdnünk, hogy fölöslegesen ne használjunk lámpaolajat. Én a konyha mellett egy kicsi kis kamrában, egyedül aludtam. Átfutott a fejemen: „a keskeny ablakon kimászhatsz és elfuthatsz a templomba".
Amikor pontban a nyolc órai harangszóra beléptem a templomba, a tanár már az orgonánál ült és némán, fújtató nélkül gyakorolt. Megmutatta, hogyan kell lépkednem, hogy a fújtató szabályosan adja a levegőt, ami kis erőfeszítés után sikerült is. Mennyei hangok voltak, mikor a tanár játszott. Egy- szercsak úgy elbűvölt a gyönyörűséges muzsika, hogy elfelejtettem lépni. Az egész pompázatos hangzás sikolyként omlott össze. A tanár azonnal az orgona mögé ugrott, hogy lássa, mi történt velem. Bevallottam az ügyetlenségemet. „A füleim elfeledtették a lábaimmal, hogy lépniük kell." A tanár jót nevetett a szavaimon, és rögtön előrevitt magával a klaviatúrához. Megmutatta a néma billentyűkön, hogy hogyan kell kottából játszani, először a jobb, majd a bal kézzel. „A lábaidnak még túl korán lenne játszani, még túl rövidek a pedálokhoz." Hát igen, a szívébe zárt. Éppolyan zenebolond volt, mint én. Ezek után az előgyakorlatok után azt mondta: „Várj, fújtatok neked egy kicsit!" És hátrament jó tanárom, és elkezdett nekem fújtatni. A zsoltár zenéjét, a „Dicsérd az Urat" egy hangon szinte hiba nélkül el tudtam már játszani. Aztán visszamentem a fájtatokhoz. De a levegőt ezután soha többé nem hagytam kifogyni.
Rég elmúlt már kilenc óra, mikor a tanár így szólt hozzám: „Egy hét múlva, ugyanebben az időben folytatjuk. Ha közben néha-néha kedved lenne némán gyakorolni, megmutatom, hogy hol találod a kulcsot." így történt, hogy vacsora után gyakran kértem anyámat: „Elszaladhatnék még gyorsan imádkozni a templomba? Jövök hamar." Gyakran hosszúra nyúlt az „imádkozás" ideje. Mondta is egyszer anyám apámnak: „A mi Francink olyan jámbor lett. Végül még pap lesz belőle." Amikor eljött a tanárral közös orgonaest, akkor időről időre ő is fújtatott nekem, és igen csodálkozott, hogy milyen jól haladok a kottaolvasásban. Megtanított néhány darabot, néhány zsoltárt négy hangon is játszani. Kimaradásaimat egészen tizenkét éves koromig nem vették észre. Apám is meg volt elégedve velem, mert szorgalmasabban ültem a szövőszék mellett, mint korábban bármikor, és jó vásznat szőttem.
Azt hitte, a zenét végleg a szögre akasztottam.
Nyáron történt, egy szombat estén. Nekünk, gyerekeknek éppen ágyba kellett volna bújnunk, amikor beállított hozzánk a templomszolga és így szólt apámhoz: "A Franci jöjjön azonnal a paphoz." Ha a pap mond valamit, akkor mese nincs. A paplakban aztán elmondta a pap: "Megbetegedett a tanár úr. Magas láza van, és holnap nem tud orgonálni az istentiszteleten. Sem a gyülekezetben, sem közel sem távol nincs senki, mondja a tanár úr, aki úgy játszana, mint te, Gruber Franci." Aztán leigazított a pap, hogy másnap mit kell játszanom, majd a templomba kísért. Odarendelte a templomszolgát is, hogy fújtasson. Gyertyafénynél mindent el kellett játszanom kottából. A pap egyszer-egyszer megcsóválta a fejét, ahogy szinte folyt minden az ujjaimból. Ő is azt gondolta, mikor néha a tanár mellett látott az orgonánál, hogy csak lépni vagyok ott. Megveregette a vállamat, és befejezésül kezembe nyomott egy kétkrajcárost. Mikor lezártuk az orgonát, hozzám lépett a templomszolga, és nyers hangján azt mondta: "Úgy, hát megcsináltad."
Amikor otthon bejelentettem, hogy holnap az istentiszteleten a beteg tanár helyett orgonálni fogok, nem akartak hinni nekem. Elővettem a pénzt a zsebemből és megmutattam. De hogy hogyan is tanultam meg orgonálni, arról mélyen hallgattam.
Felvirradt a nagy nap. Nyári vasárnap reggel volt, megtelt a templom, mert messzi környékről ide jártak az emberek templomba. Apán, anyám és a testvéreim elől ültek. Mikor a pap bevonult a ministránsokkal, teljes erővel kezdtem játszani, hogy szinte magam is megrémültem, úgy mennydörgött. A mise alatt aztán szelídebben szólt a zene, és a gyülekezet éneke alatt megint erősebben. Az emberek közben körbesuttogtak: "Ma a takácsmester fia játszik, a Gruber Franci!"
Mikor az istentisztelet véget ért, felhangzott a kivonulási zene, a templomban lévők közül egyre többen gyülekeztek az orgona körül ahelyett, hogy hazaindultak volna. Közöttük apám, anyám, a testvéreim. Elcsendült az utolsó hang. Mikor lehuppantam az orgonapadról, elkezdődött a kézrázogatás, tapsolás, vállveregetés, dicsérgetés, minden egyszerre. A falu elöljárója megszorította apám kezét és gratulált neki Francihoz. Nekem egy ezüst shillinget ajándékozott, erre mások is krajcárokat kezdtek a zsebembe dugdosni. Anyám azonban védőn kitárta fölém karját és így szólt: „Tudom már, hogy orgonával imádkoztál!" Apám félig büszkén, félig szemrehányón nézett rám. Odaléptem hozzá és így szóltam: „Édesapám, ne haragudj rám. A Jóistennek játszani mégiscsak jó dolog." Akkor apám - életemben először - a mellére vont, megszorított, majd halkan azt mondta: „Igen, Franci. Játszhatsz, amennyit csak akarsz." Erre kiszakítottam magam a karjából és így kiáltottam: „Most azonnal el kell szaladnom a tanítóhoz, elmondani neki."
Amikor az iskolaépületben kopogtattam a tanítónál, a felesége nyitott ajtót. „Jól ment, Franci?" - kérdezte. Amint bólintottam, behívott és a beteg ágyához vezetett. Lázban égtek a szemei. Megfogtam erőtlen kezét és mondtam: „Megtörtént." Leeresztette a takaróra a kezét az enyémmel együtt, majd megszorította. Egy szót sem szólt. Hirtelen észrevettem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán és ezt suttogja: „Jó gyerek!" Akkor elővettem az ezüst shillinget, a takaróra tettem és azt mondtam: „Ezt az elöljáró ajándékozta nekem, én meg magának ajándékozom tandíjként." Mosoly suhant át az arcán. Azt felelte: „Nem, fiacskám, ez a te kereseted. Használd ügyesen. Hozzon rád áldást."
Franz Gruber itt megszakította az elbeszélését. Teletöltötte mindkét csészét és odaült a zongorához. Eljátszott egy zsoltárt, melyről azt mondta: „Ez volt az a zsoltár, amelyiket a gyülekezet együtt énekelte az én orgonajátékommal." Játék közben tekintetét fölfelé vetette, mintha rég meghalt tanárához akarta volna irányítani. Amikor visszaült az asztalhoz, tovább mesélt: „Nos, jó sokat meséltem saját magamról, pedig Ön a karácsonyi ének történetét akarta hallani. A tanárom ettől kezdve kezébe vette az életemet. Beszélt apámmal. Tizennyolc éves koromban Burghausenbe mentem, és a városi orgonista tanítványa lettem. Itt szereztem tanári képesítésemet is. Húszévesen magam is tanár lettem, és Oberndorf orgonistája.
Teltek az évek vidéken. Közelgett 1818 karácsonya. Kegyetlen hideg tél volt, keményen megtámadta az oberndorfi orgonát. Nem is lehetett többet játszani rajta. Karácsony előtt két nappal jött Zillertalból az orgonaépítő mester, hogy megjavítsa a hangszert, hogy a karácsonyi éjféli misén mégse maradjunk zene nélkül. Szomorú volt, amit talált nálunk. A karácsony előtti napon aztán a káplánnak meg nekem kijelentette a templomban: „Karácsony estig lehetetlen a régi orgonát megjavítani. Örülhetünk, ha az újévi misére rendbe lehet hozni. Végül is orgona nélkül is lehet énekelni." A káplán velem együtt fontolgatta, hogy mit is lehetne tenni. Szép tenor hangja volt, nekem meg basszus. Megegyeztünk, hogy tekintettel a tönkrement orgonára, ketten fogunk énekelni a gyülekezetnek. Ismertem a faluban egy fiút, aki egész jól játszott gitáron. Egy tenor, egy basszus és egy gitár - ez meglenne, de mit énekeljünk? Nincs ének erre a három hangra. Egy gyerekkórust is össze tudnánk toborozni, de az idő nagyon rövid. A káplán azt javasolta, hogy az éjjel megírna egy szöveget, én meg másnap reggel kitalálnám hozzá a dallamot. Ebben meg is állapodtunk, miközben a templomszolga felállította a jászolt meg a pásztorokat a kóruson. Odaléptünk hozzá, hogy megszemléljük a művét, miközben az orgonaépítő mester tovább dolgozott az orgonán. A jászolhoz meglehetősen nagy fa figurák tartoztak. A templomszolga büszkén mutatott a Jézus gyermekre, hogy micsoda szép új haja van az idén. „A feleségem levágott a legkisebb gyerek hajából néhány tincset, én meg szép gondosan felragasztottam őket. Nem gyönyörű? Remekül illik a nevető arcához, amit az istenfaragó olyan finoman kifaragott." A káplánnak nagyon tetszett a göndör hajú, nevető gyermek. Rám a pásztorok voltak nagy hatással, amint megrettenve hallják az angyal híradását.
Amikor kiléptünk a késő délutáni sötétedésbe, szélcsend volt. Épp elkezdett esni a hó. A káplán azt mondta: „Remélhetőleg holnap is csendes, szentséges éjszakánk lesz, hogy a távoli tanyákról is eljöhessenek a parasztok az éjféli misére. - Na, megyek, azonnal kezdem írni a dalt." Elgondolkozva néztem utána a sziporkázó hóesésben, amint a paplak felé lépdelt. Magam felkerestem a faluban a gitározó fiút, hogy biztosítsam magamat a segítségéről.
Korán reggel, még a jó meleg ágyban feküdtem, amikor kopogtattak az ajtómon. Még szinte sötét volt. A káplán csengő hangon kérdezte: „Bejöhetek? A dal szövege készen van." „Csak gyere!" kiáltottam. Mentegetődzött, hogy ilyen korán zavar. Hogy felolvashatja-e most rögtön a szöveget? Bólintottam, és behunytam a szememet, hogy minél bensőségesebben tudjam fölvenni a szavakat. Az ablakhoz lépett a reggeli derengésben, és tiszta hangon kezdte olvasni a papírjáról:
Csendes éj, szentséges éj,
Mindenek álma mély,
Nincs fönn más, csak a
Drága, szent pár,
Várja, gyermeke alszik-e már,
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Csendes éj, szentséges éj,
Örvendj, szív, bízva élj!
Isten gyermeke áldva néz rád,
Hív az óra, mely víg reményt ád,
Jézus a földre leszállt!
Jézus a földre leszállt!
Csendes éj, szentséges éj,
Pásztornép, gyorsan kélj!
Halld az angyali halleluját,
Száll itt zengve, s a távolon át:
Üdvhozó Jézusunk él!
Üdvhozó Jézusunk él!
Mikor a káplán befejezte, egy pillanatig áhítatos csend ült az egyszerű szobára. Várakozásteljesen pillantott felém, és úgy emlékszem, így szóltam hozzá: „Káplán uram, máris énekel bennem a szöveg. Adja csak a papírt!" A kezembe adta a következő szavakkal: „Tehát tenor, basszus, egy gitár. Az utolsó sort talán a gyerekkórus ismételheti. Áldásos munkát!" - és ezzel el is ment.
Előttem a papír a takarón. Még egyszer szóról szóra bensőmbe fogadtam a szöveget: „Csendes éj, szentséges éj..." Igen-igen. A jászolban fekvő gyermek meghatotta a káplánt. Ismét bezártam a szememet. Túl hideg volt, hogy felkeljek. Egész halkan megszólalt bennem a dallam: „Csendes éj, szentséges éj..." és egyszerre ott volt; az egész dallam, kották nélkül. Az éjjeliszekrényemen ott feküdt egy ceruza. Megfordítottam a káplán papírját és lekottáztam, ami zengett bennem: két szólam, alatta egyszerű hármas akkordok, amiket a gitáros el tud játszani. Az iskolában kihirdettem, hogy a gyerekeknek éjfél előtt egy félórával a templomban kell lenniük egy kis gyakorlásra. A gitárost délutánra a paplakba rendeltem, ahol hármasban gyakoroltunk - nem kellett sokáig, hisz a dallam, ahogy felhangzott bennem, nagyon egyszerű volt. Az éjféli misén kétszer énekeltük: egyszer a mise kezdetén, mikor az utolsó harangszó elhangzott, és egyszer a mise végén. A káplán olyan sugárzó arccal énekelt, mint az angyali üdvözlet angyala.
Amikor a mise végén az ismétléseknél a gyerekkórus is belépett, rögtön velük énekelt az egész gyülekezet. így a régi orgona halálából új karácsonyi ének született. Franz Gruber felemelkedett székéről és a zongorához lépett: „Nos, szívesen eljátszom Önnek, de csak egész halkan. Fölöttünk a gyerekek már alszanak." Milyen szépen hangzott a kis faépületben a zene! Amikor befejezte a dalt, fülelni kezdett. Fölöttünk szólt tovább az ének. Kinyitotta az ajtót. A sötét lépcsőházban zengett a dal, mint egy angyalkórus - strófáról strófára, egész végig, három szólamban. Franz Gruber az ajtófélfának dőlt, mosoly fiatalította meg arcát. Az utolsó hang u- tán csöndben betette az ajtót, majd megjegyezte: „Hát igen, mindegyik muzikális." A vendég megkérdezte: „Hányan vannak?" „Már csak öten. Hét már kirepült. Két fiú Bécsben lett hegedűs."
Franz Gruber elosztotta a tea maradékát, visszaült az asztalhoz és folytatta: „Elmesélem még a történet végét. Amikor Oberndorfban az orgonaépítő ismét megszólaltatta az orgonát, és nekem meg a káplánnak előjátszott rajta, megkért, hogy ajándékozzam neki a karácsonyi éneket, amit a misén énekeltünk. Odaadtam neki a papírt, és lemásolta a dalt. A zillertáliak szívesen énekelnek. Az orgonaépítő odaadta a négy Strasser testvérnek is"a kottát, akik kesztyűkereskedők, és nagyon sokat utaznak. Néhány éve a lipcsei vásáron is jártak, ahol amúgy mellékesen énekes kvartettként is felléptek és tiroli népdalokat énekeltek. A hideg évszakban mindig elénekelték a „Csendes éjt" is. Egy alkalommal egy lipcsei zenekereskedőnek is a fülébe jutott a dal, és 1834-ben kinyomtatta, így most az összes német tartományban körbejár. Gyakran úgy érzem, mintha nem is tőlem származna, hanem valahonnan hallottam volna, amikor először felcsendült bennem. Negyven évesen jöttem ide Halleinbe orgonistának és kórusvezetőnek, és azóta minden időmet a zenének, az emberek e nemes vigasztalójának szentelhetem."
A vendég megkérdezte: „Lemásolhatom én is a dalt, hogy elénekeljem karácsonykor Grazban a szüleimnek? Semmi kétség, hamarosan minden gráci ezt fogja énekelni. Van a csomagomban kottapapír." - „Szívesen odaadom, a lapot reggel otthagyhatja a fogadósnénál, megbízható személy. Aztán valamelyik fiam majd visszahozza tőle."
Amikor Franz Gruber a háza előtt elbúcsúzott vendégétől, fényesen ragyogtak a karácsonyi égbolt csillagai. A vendég mindkét kezével köszönetet intett a felejthetetlen estéért; utolsó szavai ezek voltak: „Igen, három nap múlva itt a csendes éj." Franz Gruber mosolyogva egészítette ki: „Igen. A szentséges éj." - és felmutatott a sziporkázó csillagokra.
(Ford.: Kádas Ágnes)
Jákob Streit: Der erste Weihnachtsbaum. Vier Weihnachtserzahlungen. Novalis Verlag