A hazugságok a világhálón keresztül elárasztják az emberi tudatot. Megmérgezik a lelkeket, megfosztják az embereket attól a lehetőségtől, hogy a világban történtekről önálló ítéletet alkossanak. Minden korábbi zsarnokságot felülmúl a médiák lelkek fölötti zsarnoksága. De a hazugságok mögött mindig ott vannak a megbízók, akik meghatározzák, hogy az embereknek mit kell gondolniuk. A legtöbb esetben nem az a fontos, hogy pl. egy újságírónak mi a véleménye ebben vagy abban a kérdésben, hanem hogy ki fizeti meg ezt a véleményt. Nem kell összeesküvésre gondolnunk, de tudnunk kell, hogy honnan fúj a szél. Ma a globális politika legfőbb eszközéül a terrorizmust használják.

/a szerkesztőség /

^ugrás az oldal tetejére

"Az újságírók feladata..."*

Az alábbiakban Thomas Meyer aforisztikus vizsgálódásait közöljük a 2001. szeptember 11-ei terrortámadással összefüggésben Simon Diana fordításában.

Fletsher Prouty, (V 2001. június), aki hosszú éveken át az amerikai légierőnél szolgált ezredesként, egykori CIA tag, és a Kennedy film elkészítése során Olivér Stone személyes tanácsadója, a következőkről számolt be az egyik interneten is hozzáférhető cikkben: "1953-ban John Swinton, a New York Times egykori személyzeti főnöke, 'szakmája Dean-je', a New York Press Club egyik fogadása alkalmával a következőket nyilatkozta:

Ami itt végre nyíltan kimondásra került, az tulajdonképpen nem más, mint a modern tömegújságírás alapja. Aki ezt nem tekinti át, az aligha fogja tudni kivonni magát a hatása alól. Swinton vallomásában van valami kimondottan felszabadító. Bár a kijelentés néhány ember fülének megrázóan csenghet, mindazonáltal magában hordozza egy csenevész igazságszeretet jelét, még akkor is, ha a cinizmus jegyei egyértelműen felfedezhetőek benne. Ha az ábrázoltak igazságtartalmát megvizsgáljuk, akkor adott esetben találhatunk bennük igazságot. Ha egy ilyen jellegű vizsgálat, mint ahogy a legtöbb esetben, nem minden további nélkül végezhető el, akkor a felvilágosult kortárs az érintett kérdést kényszerül nyitva hagyni.

"All the News that's fit to print"

Ezt találhatjuk kisbetűkkel írva a New York Times minden egyes számának címoldalán. [Magyarul: "Az összes hír, mely alkalmas arra, hogy megjelenjen."] (Megjegyzés: ezalatt nem azt értjük, hogy a hír arra alkalmas, hogy a New York Times-ban megjelenjen, hanem arra, hogy egyáltalán megjelenhessen.) Alapjában véve ez az a legfontosabb "hír", amely az újság minden egyes számában megjelenik, s mely fölött nem szabad egyszerűen átsiklanunk. Ki határozza meg azonban, hogy mi "alkalmas" arra, hogy kinyomtassák? A New York Times egykori személyi igazgatója egyértelmű választ adott erre a kérdésre. Ami pedig érvényes a New York Times-ra, az természetesen érvényes a nemzetközi sajtó kevésbé prominens orgánumaira is.

Példaként szolgálnak a 2001. szeptember 11-ről megjelent hírek is

A világ összes újságja első pillanattól fogva a megjelenésre nagyon is alkalmasnak találta a szeptember 11-i katasztrófa és a Pearl Habor-i események közötti párhuzamvonást. Ugyanakkor a sajtó történelmének legifjabb korszakából semmi sem szolgáltat jobb bizonyítékot Swinton cinikus őszinte kijelentésének igazságtartalmát illetően, miszerint az újságírók feladata abban áll, hogy "lerombolják az igazságot", (lásd ehhez az Europäer 2001 októberében és novemberében megjelent cikkeit.) Aki egy katasztrófa hátterével kapcsolatban tudatosan igaztalanságokat állít, az hazudik. Aki egy katasztrófát egy teljes mértékben valótlan formában megjelenített korábbi katasztrófával hasonlítja össze, az hatványozott mértékben hazudik. Mert az újabb esemény kapcsán a múltbéli esemény valótlan interpretációját is megerősíti, és ezzel még mélyebbre ássa az emberek tudatába. A szeptember 11-i eseményekkel kapcsolatosan a tömegsajtóban történő megjelenítésre nyilvánvalóan alkalmatlannak találták - többek között - a következő kérdések alapos megvitatását:

Miért is volt lehetséges, hogy a sajtó a kormányszóvivők részéről két különböző hivatalos állásfoglalást is megjelentetett azzal kapcsolatban, hogy miért is mondott csődöt a komplett amerikai légelhárítás?

Az első variáció szerint, melyet szeptember 11. és 14. között hangoztattak, egyetlen egy vadászgép sem emelkedett a levegőbe, mielőtt az A77-es járat ottani idő szerint 9 óra 40 perckor a Pentagon-ra zuhant, tehát majdnem egy teljes órával azután, hogy az AAll-es járat a Világkereskedelmi Központ északi tornyába fúródott, és az egész ország riadókészültségben volt.

A második variáció, melyet először szeptember 14-én a CBS-en keresztül hallhattunk, már azt mondta, hogy vadászgépek szálltak fel Otis Base (Massachusetts) és Langley támaszpontokról (Virginia, itt található a CIA főhadiszállása), de egy gép sem szállt fel az Andrews támaszpontról, és azok, amelyek felszálltak, túl későn értek oda ahhoz, hogy megakadályozzák a katasztrófát.

Miért nem szállt fel egyik verzió szerint sem a pentagoni katasztrófa előtt egyetlen vadászgép sem az Andrews légi-támaszpontról, Washingtonból, ahol az Air Force One, az elnöki különgép is állomásozik, és ami a Pentagontól 15 km-re fekszik? Ez tulajdonképpen egy óriási katonai bázis, ahol két rajnyi FA16-os és FAI8-as vadászrepülőgép áll harckészültségben, több tanker és AWACS társaságában (repülő kommunikációs központok, radarfelszereléssel ellátva, melyek hatásköre meghaladja a 250 mérföldet is).

Paul Wolfowitz, a helyettes védelmi miniszter a 2001. szeptember 11-i New York Times állítása szerint a következőket nyilatkozta a negyedik eltérített repülőgéppel kapcsolatban, amelyik 10 óra 37-kor Pittsburgh-től dél-keletre zuhant le: "a Pentagon követte ezt a gépet, és ha a szükség úgy kívánja, le is lőtte volna." Ugyanez a Pentagon miért nem érezte szükségét annak, hogy a harmadik gépet (A77), amelyik 9 óra 40 perckor a saját nyugati szárnyába csapódott, és melyet a New York Times elmondása alapján radaron végig követtek, legalább az utolsó pillanatban a 15 km-re fekvő Andrews támaszpontról vadászgépekkel körülzárják?

Miért maradt ülve Bush elnök azután, hogy 9 óra 5 perckor - amikor az első gép az északi toronyba száguldott - a floridai általános iskolában a történtekről értesült, és miért foglalkozott továbbra is az általa éppen meglátogatott osztállyal?

"Az elnök arcán átfutott egy sötét árnyék, mielőtt folytatta volna a felolvasást. Körülbelül egy fél órával később tájékoztatta a sajtót a tragédiáról." (AP, 2001-09-12). A történet, melyet az osztály éppen feldolgozott, egy kislányról és kecskéjéről szólt.

"Bűnös (kriminális) gondatlanság"?

Ez csak néhány apróság a sok tisztázatlan képtelenség közül, melyek Jared Izrael felfogása szerint két dolgot jelenthetnek: "Vagy mindennemű képzelőerőt felülmúló bűnös gondatlanságról van szó, és ez vonatkozik a katonai főparancsnokra is, aki az ország repülők által történő lerombolásának hírére kecskéket helyez érdeklődése középpontjába - vagy árulásról."

Itt nyomatékosan szeretnék utalni Jared Izrael azon cikkeire, melyeket a többek között általa működtetett web-oldalon (http://www-emperors-clothes/) több nyelven is publikált, és melyeket helyhiány miatt csak valamelyik következő számunkban tudunk kivonatosan bemutatni. Ez a web-oldal néhány másikkal együtt bizonyos tekintetben manapság (még) kis oázis az egy kaptafára készült és manipulált információk sivársága közepette; oázisok, ahol legalább megvan a szándék arra, hogy kinyomozzák az igazságot.

Az ugyan még hiányos, de gyanús mozzanatokkal szemben, melyeket Jared és vele együtt mások is nyíltan kimondanak, továbbra is ott állnak az amerikai kormány igazából semmivel nem bizonyított gyanúsító állításai. Olyan állítások, melyek okot szolgáltattak arra, hogy egész népek és népcsoportok bombázása során emberek ezrei haljanak meg és további ezreket nyomorba döntsenek. Ezért aztán egyetlen egy függetlenül gondolkodó embernek sincs oka arra, hogy kritika nélkül érvényesülni hagyja azokat az indokokat, melyeket az amerikai kormány a szeptember 1 l-e után általa végrehajtott hatványozott nemzetközi hatalommegszerzés magyarázataként saját maga terjesztett.

Az ítélőképesség vizsgája

Számtalanszor elhangzott kisebb-nagyobb pátosz- szal az a mondat, hogy 'Szeptember 1 l-e után már semmi sem lesz a világban ugyanolyan, mint szeptember 11-e előtt volt'. Aki figyelmesen átolvassa az "Europäer" újság 2002 februári számának 7. oldalán német fordításban először megjelent amerikai dokumentumokat, és megfigyeli, hogy a dokumentumokat aláírók közül a legtöbben szoros kapcsolatban állnak a katonai-ipari komplexummal ill. az olajiparral, az könnyen felismeri, hogy a mostani amerikai háborús politika legfontosabb lépései már ezekben a dokumentumokban kirajzolódtak. Amíg a tömegnek azt bizonygatják, hogy szeptember 11-e után minden más lett, addig tulajdonképpen ezután a nap után is lényegében ugyanazokat a régi célokat követték, mint annak előtte, azzal a különbséggel, hogy a szeptember 11-e állítólagos "meglepetésszerű jellegének" köszönhetően összehasonlíthatatlanul vehemensebben, leplezetlenebbül és látszólag legitimebb úton-módon lehetett ezeknek a céloknak a megvalósításához közelebb jutni. Paul Wolfowitz, akitől a röviddel szeptember 11-e után életbe lépő kifejezés, az "államok kioltása", is származik, a következőket nyilatkozta 2002. január 10-én az egyik Herald Tribune-cikkben az üzbegisztáni, pakisztáni, és kirgisztáni (még épülőfélben lévő) amerikai katonai támaszpontokkal kapcsolatban: Ezeknek a támaszpontoknak az a feladata, hogy "minden fontos ország számára, Üzbegisztánt is beleértve, kinyilvánítsa azon üzenetünket, hogy képesek vagyunk visszatérni és vissza is fogunk térni - nem fogjuk ezeket (a támaszpontokat) egyszerűen ottfelejteni." Ezt az üzenetet hordozza magában az amerikaiak előre kitervelt katonai megszállási programja Közép-Ázsia kőolajban és földgázban gazdag területei számára.

Ha valóban van valóságtartalma a szeptember 11-e "előtt" és "után" fogalmaknak, akkor az nem más, mint hogy ez a nap elkezdte két csoportra osztani a szellemeket. Az egyik csoport azokból áll, akik minden eszközzel azon igyekeznek, hogy megtudják, mi az igazság, mert az igazság jelenti végeredményben az egyetlen megdönthetetlent, ami igazán felszabadít, míg a másik csoport tagjai kényelmesen tartják magukat azokhoz a verziókhoz, melyeket a médiák vagy különböző hatalmas kormányok szóvivői terjesztenek. Ebből a szempontból szeptember 11-e az emberiség igazságtudatának és a kor nagy volumenű dolgaival kapcsolatos ítélőképességének vizsgáját jelentette.

Az igazság lerombolhatatlansága

Rudolf Steiner egyszer azt mondta, hogy "a hazudozás korunk közéletének alaptulajdonságává vált" (GA 199, 1920.08.21.). John Swinton kétség kívül igazat adott volna neki. Ez azonban senkit se kell, hogy megfélemlítsen, hanem erőt kell, hogy adjon ahhoz, hogy ezt az alaptulajdonságot mélyebben megismerjük.

Steiner szerint minden kornak megvan a maga saját feladata. A görög-római kultúrkorszakban ez a feladat, ami az embereket foglalkoztatta, a születés és a halál rejtélyének megfejtése volt. Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, mely a XV. században kezdődött, a gonosz rejtélye jelenteti ezt a feladatot, melyet az embereknek egyre tudatosabban kell feloldaniuk. Faustnak, az ö- tödik korszak törekvő emberének végig kellett élnie a gonosz misztériumába való beavatást, mielőtt eljuthatott volna az igazi érzékfeletti világba. Korszakunkban a gonosz erejét ugyanúgy kellene tanulmányozni, mint ahogy azelőtt a természeti erőket tanulmányozták: úgy, mint valami objektív dolgot, mely magában az emberben igyekszik munkálkodni. Ahogy minden ember alá van vetve a nehézségi erőnek, úgy vagyunk mindannyian kiszolgáltatva a gonosz erejének, mely körülvesz minket és erőt vesz rajtunk. Ezeknek az erőknek az egyik különleges megjelenési formája a hazugságra való hajlamunk. A következő évszázadokban hasonlóképpen van kitéve ennek a hajlamnak az egész nyugat-orientált civilizáció, mint ahogyan bizonyos őserdőkkel fedett területek hónapokig alá vannak vetve a monszun erejének. Annak érdekében, hogy ne legyünk védtelenül kiszolgáltatva korunk ezen objektív befolyásának, be kell látnunk, hogy az igazság valójában lerombolhatatlan, és ezért sohasem eshet áldozatul a hazugságnak sem (ahogyan ezt Swinton kijelentése is szuggerálja). Épp ellenkezőleg: A hazugság szétolvad az igazság napfényében, míg végül csak az a csöppnyi igazságmag marad, amelyre minden hazugságnak szüksége van, hogy parazitaszerű látszatlétét ki tudja bontakoztatni. Hiszen a hazugság létének előfeltétele mindig az igazság megléte, még akkor is, ha csak arra használja az igazságot, hogy megtagadja azt. Az igazság megelégszik önmagával. Az igazság mindig pozitív, felszabadító, szemet felnyitó; így az az igazság is, mely a korunk alaptulajdonságaként jelenlévő hazugságra vonatkozik.

(* A cikk megjelent a „Der Europäer" 6. évf. 5. számában.)

/a szerkesztőség /

^ugrás az oldal tetejére

Mi történt valójában szeptember 11-én?

Hogyhogy nem működtek az amerikai rutin biztonsági rendszerek 2001 szeptember 11-én?

Kivonat Marion Bykov és Jared Israel internetes cikkéből "Szeptember 11. bűnösei" címmel. Megtalálható: http://emperors-clothes.com/german/articles.

Az "Andrews Air Force Base" egy, a Pentagontól csak 10 mérföldnyire fekvő hatalmas katonai bázis.

Szeptember 11-én két teljes rajnyi elfogó vadászgép állt bevetésre készen ezen a bázison. Feladatuk az volt, hogy védelem alatt tartsák a Washington D.C. felett elterülő légteret. Feladatukat nem teljesítették. Annak ellenére, hogy több mint egy órával a becsapódás előtt már figyelmeztetést kaptak egy lehetséges terrortámadásról, az Andrews bázisról egyetlen egy elfogó vadászgép sem próbálta meg a várost megvédeni.

(...) A médiának tulajdonképpen ki kellett volna préselnie az illetékesekből az igazságot azzal kapcsolatosan, hogy a Washington védelmére hivatott harci repülőgépek miért nem szálltak fel riadóparancsra már egy órával AZELŐTT, hogy az a bizonyos gép a Pentagon épületébe becsapódott volna (...)

Az FAA (Amerikai Légvédelmi Hivatal), a NORAD (Észak-amerikai Légvédelmi Kommandó) és a katonaság az együttműködésre vonatkozóan pontos előírásokkal rendelkezik, melyek egyértelműen kimondják, hogy a civil járatok gépeit szükség esetén vadászgépekkel be kell fogni. Ezeket az előírásokat nem tartották be.

Sokan, többek között a légvédelem hivatalnokai is megpróbálták ezeket a mulasztásokat megmagyarázni: "Az Air Force főhadnagya, Vic Warzinski, a Pentagon egyik további szóvivője [a következőket nyilatkozta]: 'A Pentagon egyszerűen nem ismerte fel, hogy az az utasszállító gép egyenesen felénk tartott, és őszintén szólva kétlem, hogy ezelőtt a keddi esemény előtt bárki is valami hasonlót feltételezett volna.'"1

A tömegmédiából vett információkra és hivatalos internetes oldalakra támaszkodva meg fogjuk mutatni, hogy ez egyszerűen egy szemenszedett hazugság.

Néhány dolog azok közül, melyek szeptember 11-én történtek, mint például hogy repülőgépek repdessenek épületekbe, bizony nem mindennapi volt. De a legtöbb dolog, mint például hogy kereskedelmi utasszállítógépek letérnek az útirányról, kiesik egy-két Transponder (válasz-jeladó) és repülőgépeket térítenek el, ezek nagyon is "mindennapi" vészhelyzeteknek számítanak.

Megmutatjuk Önöknek, hogy ezek a vészhelyzetek rutinszerűen és egyértelmi előírások által szabályozottan kezelhetőek, amennyiben az elhárításban résztvevő szakemberek a hatékonyságra törekednek.

Amikor az első eltérített repülőgép a Világ Kereskedelmi Központ épületébe becsapódott, egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok egy nem mindennapi szituációval áll szemben. A légvédelmi és egyéb védelmi rendszereknek tulajdonképpen már ekkor vészkészültségbe kellett volna lépniük.

Riadóztatták az egész országot. A New Yorki rendőrség például reggel 9 óra 6 perckor a következő híreket terjesztette:

"Ez terrortámadás volt. Értesítsék a Pentagont."2 Az "American Forces Press Service" (az amerikai hadi erők sajtószolgálata) arról számolt be, hogy egyszerű emberek, akik a Pentagonban dolgoztak, azért aggodalmaskodtak, hogy esetleg nem ők lesznek-e a következő áldozatok: "'Láttuk a Kereskedelmi Központot a TV-ben', mondta az egyik tengerésztiszt, 'Amikor a második repülőgép szánt szándékkal belerepült a toronyba azt mondta valaki: 'A World Trade Center Amerika egyik legismertebb szimbóluma. Mi egy majdhogynem ugyanilyen közismert épületben csücsülünk."3

Az USA légtér-biztosítási és légvédelmi rendszereit mindennap mozgósítják azért, hogy vészhelyzetben mindennemű probléma megoldására képesek legyenek. Ezek a rendszerek szeptember 11-én mégis felmondták a szolgálatot, és biztos, hogy nem a vészhelyzet rendkívüli természete miatt. Ez csak egyféleképpen történhetett meg, ha egyes, magas pozícióban lévő emberek szánt szándékkal úgy dolgoztak egymás kezére, hogy ezek a rendszerek felmondják a szolgálatot.

Az ilyen cselekedetet tervező személyek minden esetben megbuktak volna, ha a legfelsőbb körök támogatása nélkül próbálták volna a rutinvédelmi rendszereket megzavarni és kiiktatni. A vészhelyzet-elhárító rendszerek működésképtelenségét azonnal észrevették volna. Ezen kívül a támadások katasztrofális mivolta végett riadóztatták volna a legfelsőbb honvédelmi hivatalokat. Amennyiben az elkövetők saját szakállukra cselekedtek volna, számolniuk kellett volna azzal, hogy utasításaikat felfüggesztik, őket pedig letartóztatják.

Ennek a szigorú hierarchikus lépcsők hada által ellenőrzött rutinbiztonsági rendszernek a szabotálására a legfelsőbb Amerikai Hadparancsnokság bevonása nélkül soha senki gondolni se mert volna, nemhogy ezt bárki is meg merte volna próbálni. A legfelsőbb Amerikai Hadparancsnokságnak pedig tagja az amerikai elnök, George Bush, az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld és a vezérkari főnökök konferenciájának akkori elöljárója, a légvédelmi vezérőrnagy, Richárd B. Myers is. (...)

1 Newsday, 2001 szeptember 23
2 Daily News (New York), 2001 szeptember 12
3 DEFENSELINK News, 2001 szeptember 13

(* A cikk megjelent a „Der Europaer" 6. évf. 5. számában 2002 márciusában)

^ugrás az oldal tetejére

"Mundus vivit lege americana"

Gondolatok "Az Új Amerikai Évszázad megvalósításának tervével" kapcsolatban

Az Új Amerikai Évszázad megvalósításának terve (Project for the New American Century)

Az "Új Amerikai Évszázad megvalósításának terve" egy profitérdekeltségek nélküli nevelési szervezet, melynek lényegét egy-két egyszeri alaptézis képezi. Például, hogy Amerika vezető szerepe nem csak Amerikának jó, hanem az egész világnak; vagy, hogy ez a vezető szerep egyaránt megköveteli a katonai erőt, egy energikus diplomácia meglétét és mindennemű erkölcsi elv iránti elkötelezettséget; továbbá, hogy manapság túl kevés olyan politikai vezető van a világban, aki Amerika globális vezető szerepét zászlajára tűzné.

Politikai állásfoglalás (Statement of Principles)

Az amerikai kül- és védelmi politika meginogni látszik. A konzervatívok kritizálták a Clinton-kormány zavaros politizálását. Még saját soraik közül indítványozott izolacionista impulzusoknak is ellenszegültek. De a konzervatívok nem álltak elő öntudatosan Amerika világban betöltött szerepére vonatkozóan egy saját stratégiai vízióval. Nem készítettek tervet arról, hogy milyen irányvonalat kell az amerikai külpolitikának követnie. Megengedték, hogy taktikai kérdések kapcsán fellépő véleménykülönbségek, a stratégiai célok lefektetéséhez szükséges egyetértés lehetőségét beárnyékolják. És nem tettek meg mindent a védelmi politika költségvetésének oly módon történő kialakításához, amely képes Amerika védelmét biztosítani és az amerikai érdekek érvényesítését az új évszázadban is lehetővé tenné.

Ezt meg akarjuk változtatni. Nem fogunk teketóriázni, hanem támogatókat fogunk gyűjteni Amerika világméretű vezető szerepének kialakításához. A XX. század végén Amerika volt a világ első nagyhatalma. Miután győzelemre vitte a nyugatot a hidegháborúban, egy újabb lehetőség előtt áll, mely egyúttal kihívást is jelent: Szándéka-e az Egyesült Államoknak, hogy tovább építkezzen az elmúlt évtizedek sikerén? Elég eltökélt-e az Egyesült Államok ahhoz, hogy egy olyan új évszázadot építsen ki, mely előnyös Amerika alapelvei és érdekeltségei számára? Az a veszély fenyeget minket, hogy elszalasztjuk a lehetőséget, és nem mutatkozunk elég felkészültnek a kihívással szemben. A katonai beruházások és a külpolitikai sikerek tekintetében egyaránt az a tőke éltet minket, melyet az előző kormányok halmoztak fel. A külpolitika és a védelmi költségvetés anyagi eszközeinek a csökkentése, az államférfiak által használt eszközök tiszteletének hiánya és egy meg nem erősített vezetőség fokozottan megnehezítik Amerika a világban betöltött vezető szerepének a fenntartását. Rövidtávú kereskedelmi előnyök ígéretessége a stratégiai megfontolások elsőbbségének biztosítását fenyegeti.

Ennek következményeképpen veszélybe kerül a nemzet azon képessége, hogy elbánjon a jelenlegi fenyegetettséggel és az előttünk álló lehetséges még nagyobb kihívásokkal egyaránt. Úgy tűnik, megfeledkeztünk a Reagan kormány sikerének legfontosabb elemeiről: egy erős hadsereg kialakítása, mely képes a jelen és a jövő kihívásainak megfelelni; egy olyan külpolitika, mely Amerika elveit szándékosan és egyértelműen viszi előre a világban; és a nemzet oly vezetése, mely elfogadja az Egyesült Államok globális kötelezettségeit.

Az Egyesült Államoknak természetesen okosnak kell lennie a tekintetben, hogy hatalmát miként gyakorolja. De saját biztonságunk érdekében, nem térhetünk ki sem a globális vezetői szerep kötelezettségei, sem pedig az ezzel járó költségek elől. Amerikának döntő szerepe van Európa, Ázsia és a Közel-Kelet békéjének és biztonságának fenntartásában. Ha visszariadunk a felelősség elől, ezáltal másokat fogunk arra invitálni, hogy megtámadják alapvető érdekeinket. A XX. század történelme meg kellett, hogy tanítson minket arra, hogy a legfontosabb, hogy mi alakítsuk a körülményeket, mielőtt azok krízishelyzetek szülnek, és szembe kell néznünk a veszélyekkel, mielőtt azok kezelhetetlenné válnak. Ennek az évszázadnak a történelme meg kellett, hogy győzzön minket Amerika a világban betöltött vezető szerepének fontosságáról.

Az a szándékunk, hogy emlékeztessük Amerikát ezekre a leckékre és levonjuk belőlük a jelenre vonatkozó következtetéseket. A következőkben négy ilyen következtetést olvashatnak:

Növelnünk kell védelmi kiadásainkat, ha meg akarunk felelni globális kötelezettségeinknek, és haderőinket a jövő követelményeinek megfelelően modernizálni akarjuk.
Erősítenünk kell demokratikus szövetségeseinkhez fűződő kapcsolatainkat és fel kell lépnünk érdekeinket és értékeinket ellenségesen kezelő rezsimekkel szemben.
Segítenünk kell a tengerentúlon a politikai és gazdasági szabadságot.
Fel kell vállalnunk Amerika egy olyan nemzetközi rend megtartására és terjesztésére irányuló egyedülálló szerepének felelősségét, mely jólétünket, biztonság-igényünket és elveinket szolgálja.

Ez a katonai és erkölcsi erőre irányuló reagani politika valószínileg nem nagyon felel meg a mai modern irányzatoknak. Azonban mégis szükséges egy ilyen politika, ha az Egyesült Államok tovább akarja építeni az elmúlt évszázadok sikereit és biztosítani akarja a jövőben biztonságunkat és nagyságunkat.

Elliott Abrams, Gary Bauer, William J. Bennett, Jeb Bush, Dick Cheney, Eliot A. Cohen, Midge Decter, Paula Dobriansky, Steve Forbes, Aaron Friedberg, Francis Fukuyama, Frand Gaffney, Fred C. Ikle, Donald Kagan, Zalmay Khalilzad, I. Lewis Libby, Norman Podhoretz, Dan Quayle, Peter, W. Rodman, Stephen P. Rosen, Henry S. Rowen, Donald Rumsfeld, Vin Weber, George Weigel, Paul Wolfowitz

1997. június 3.

1 Magyarul: A világ Amerika törvényei szerint él. Megjegyzés néhány aláíróhoz:

Jeb Bush a mostani elnök testvére és Florida kormányzója. Dick Cheney, George Bush kormányzása alatti védelmi miniszter, jelenlegi alelnök
Steve Forbes a Forbes családi dinasztia örököse és a "Forbes" gazdasági magazin tulajdonosa
Francis Fukuyama az idősebb Bush alatt a külügyminisztérium tervezési csapatának főnöke és a híres "Vége a történetnek" tézisek publicistája, mely vég a tézis alapján a Hideg Háború Nyugatgyőzelmével következett be.
Dan Quayle az idősebb Bush kormányzása alatti alelnök (1989-1993) Donald Rumsfeld, ma védelmi miniszter, Paul Wolfowitz jelenlegi védelmi miniszterhelyettes.

További információkat a http://www.newamericancentury.org honlapon találhatnak.

(A cikk a "Der Europaer" 6. évf. 4. számában, 2002. februárjában jelent meg)

^ugrás az oldal tetejére

Az időjárásról

Ertsey Attila

Választások 2002-ben

Egy kínai bölcs mondta réges-rég: ha az országnak jó az uralkodója, az időjárás is jó. Ha méltatlan az uralkodó, az időjárás is elromlik.

Az emberiség történetében, mely egyúttal a szabadság történelme is, egészen a kezdettől fogva tart a valódi evolúció. Ez az evolúció az, amely teremtési folyamatból fokozatosan válik önteremtéssé, mely folyamatos emancipálódást, felnőtté válást is jelent. Ennek során az emberiség egyre inkább kiszakad a Gondviselés alól, elnyeri szabadságát és az ezzel járó felelősséget.

A régi időkben az időjárás változásait az emberek az istenek beszédeként, morális üzeneteként tapasztalták. Amint az ember egyre inkább kiszakadt az „istenek öléből", befolyása a világ folyamataira, s ezzel együtt az időjárás alakulására egyre nőtt, ezzel párhuzamosan azonban eredendő tisztánlátása egyre inkább elhalványult, s figyelme az érzéki világ felé fordult. Nem értette már az égiek beszédét, munkájából, melyben korábban társteremtőként vállalt részt, az eredendő cél kiszorult, s a haszonelv vette át helyét. Ennek eredményeként az emberi tevékenység „környezeti hatása" egyre intenzívebbé vált, s egyre inkább alakítólag hatott az időjárásra. Mára ez a hatás globális, sőt kozmikus méreteket öltött.

A harmadik évezred elejére egyfelől a „szellemi homály" a legnagyobb mélységekig jutott, másfelől a fizikai síkon folytatott tevékenységünk következményei a végső határokig terjedtek.

A materializmus legmélyebb bugyraiba merülvén sokan eljutottunk a valódi halálig, azaz a nem evilági eredetünkről való tudás teljes elvesztéséig, az ezzel együtt járó szorongásig, elidegenedésig és reményvesztett megátalkodottságig, a lét abszurditásának fals magyarázatáig. Elfelejtettük az ember eredendő feladatát környezetünkkel, a Földdel szemben. Nem tudjuk többé, mit jelent a föld - a Föld „művelése", azaz ránk bízott lénytársaink, a kozmikus fejlődés lényáramában mögöttünk lemaradt testvéreink - a kövek, a növények, a lelkes állatok magunkhoz emelése. Teremtő tevékenységünk helyett használjuk a Földet. Olyan ipart hoztunk létre, melyben gép gyárt gépet, az ember szükségtelenné vált. Olyan mezőgazdaságot hoztunk létre, melyből „gazdaságtalan"-^ minősítve kiiktatható a talaj megújulását biztosító szarvasmarha, s hamarosan nem lesz szükség az ember jelenlétére sem. Az emberi kultúra olyan teljesítményeit, mint a vadállatok háziasítását ma a klónozással kívánjuk überelni, s ezáltal emberalatti erőknek nyitunk teret az élő szervezetben, a Templomban. A globális környezetváltozás az atombomba után másodszor bizonyította be, hogy szabadságunkban áll elpusztítani az egész világot.

Az utóbbi időben igyekszem figyelemmel kísérni a történések belső menetét, és ezzel egyidejűleg az időjárás alakulását. Nem vesszük észre, de az időjárás hihetetlen erővel hat hangulatunkra. Megfigyeltük-e, mennyire? Vajon érezzük-e a fényben és az árnyékban dolgozó erőket, a sötétség és a világosság hatalmait? Meg tudjuk-e különböztetni a napfényben hozzánk jutó erőket és a villanyfényből jövő hatásokat? Érezzük-e, mi történik, ha az őszi nap aranyló sugarait kiszorítja a homály, a novemberi köd, a kezdődő téli depresszió? Érezzük-e, amint nyáron kívülről - felülről árad felénk valami, amit teljes lényünkkel szívunk magunkba, s közben érezzük-e az érzéki világ gyönyörőségét, gondjaink, sőt gondolataink, szellemi jelenlétünk távolodását, gyermekkorunk újra beköszöntét a kegyelem eme áradásában? Érezzük, de már tudjuk: a napsugarat is elrontottuk, a kegyelmet is megrontottuk, mert a sugarak gyilkosak már. És érezzük-e a közelgő téllel az alulról felgomolygó homályt, a Föld mélyéből felszivárgó jeges szorongást, a magunkra maradottságot a kegyelem hiányában, saját golgotánkon? Érezzük-e a sötétségbe befelé haladván a belső fény felcsillanását, mely belülről átizzítva visszaszorítja a homályt, s az új tavasz iránti reményt hozza elő ismét? Igen, érezzük, de közben látjuk: a tél sem tél már, a nyár sem nyár.

Érezzük-e, hogy ma már nem úgy van, mint régen? Ha jön a Karácsony, vajon eljön-e a mi segítségünk nélkül is? Lesz-e nyár jövőre, magától is?

Reális kérdések.

Figyelem az időt. Fontos a hely is, ahonnan. A Körúthoz közeli irodámban látom az eget Pest fölött. Lakásomból látom az eget Buda felett. Figyelem saját és környezetem hangulatát és az időjárást egyszerre. Ismerem a nyomasztó, szürke reggeleket, amit nem követ vidám nap, csak szürkéssárga, fejfájdító köd. A városban azt gondoljuk, mindig olyan az idő, mint vidéken. Sokan általánosabban is úgy gondolják, hogy ami itt - Budapesten - „van", ugyanaz van vidéken is, az emberek ugyanúgy gondolkoznak, illetve úgy gondolkoznak, ahogy „mi", vagy ha nem, akkor ez csakis kulturális elmaradottságuk következménye. Nos, ez nem egészen van így. Nézzük csak az időt. Az időjárás Pesten más, mint vidéken. Elég, ha a budai hegyek magasabb részei felől tekintünk a városra. Tiszta időben is jól látható a városra boruló szmogbúra. A belváros felett a legmagasabb, a szélek felé laposodik a szürke homály, mely anyagát tekintve füstök, gőzök, gázok és por elegye. Télen maró, nyáron fojtó. Mint jelenség, honnan jön, mit jelenít meg? A levegőbe került anyagok és szubsztanciák a föld alól valók. Benzin, olaj, szén, egyebek. A levegőbe kerülve útját állják a fénynek, mérgezik a levegőt. Időjárási tényezővé léptek elő, látványban, hatásban egyaránt. Ha elhagyjuk a várost, kilépve a burából minden valóságosabb. Ha tiszta az idő, akkor igazán süt a nap. Ha esős az idő, örömteli a táj.

Az ember lelkisége szorosan összefügg az időjárással. Igen, de hogyan? Az időjárást mozgató erők hatnak kívülről az emberre csupán, s ezen erők dominálnak, mi csak belerondítunk a harmóniába üvegházgázainkkal, ózonlyukainkkal, de a fő folyamatokat nem mi irányítjuk? Vagy az arány fordított, a mi lelki hadszínterünk uralja már a folyamatokat, az égiek már visszavonulóban, csak igyekeznek az általunk okozott rombolást tompítani, egyensúlyozni, várva ébredésünket, hogy ne idejekorán pusztuljon el a világ, legyen még sanszunk? Vagy a folyamatok egymásba folynak, mint a komplementer színek, amit itt lenn művelünk, annak visszfénye fenn viharzik és viszont: az égiek küzdelmének hullámai végigsöpörnek hangulatunkon?

Ég és Föld

2002 tavasza. Parlamenti választások előtt Magyarország. Mi történik az égen és mi itt a Földön?

Március 15.

Itt a tavasz. Félő volt, hogy esős idő jön, de mégse így lett. A Nemzeti Múzeum előtt szembevakított a meleg napsugár. Lelkes tömeg, fiatalok, öregek. A szíveket megtöltő, erőt sugárzó nap volt.

Március 24.

Ma van a Terror Háza megnyitója. Dinamikus időjárási események. A tavasz nagy erővel tör előre, de fellegek fojtják még le erejét. A felhőzet állandóan vonul, minden változik. Erős fények, átmeneti borultság, mégis várakozásteljes. Hamarosan ismét előtör a Nap, dicsőséges fénye hasítja a levegőt. Csak állok ablakom mögött és teletöltöm lelkem a látvánnyal, a magasztos erők küzdelme szemem előtt, mint valódi légi csata zajlik. Egyszerre hirtelen színváltozás a tág terekben. Északnyugaton, a Hárshegy mögött egy szürke fal jelenik meg. Átlátszatlan, mindent betöltő függöny, amely mozog. Közelít, nagy sebességgel. Függőleges falként nyomul kelet-délkeleti irányban, a város felé. Jön a Homály. A Homály fala perceken belül eléri ablakomat. A fal alakot ölt és hömpölygő hóviharrá alakul. A viharos szél döngeti tetőnket, tépi a fákat. A hegyek, a Nap eltűnt. A vihar azonban továbbsöpör. A Nap ismét kibukkan, ezúttal már a felhők alól, vízszintesen süt, egyre erősebben. A Homály fala tovavonult, Pest felé. Újra győzött a fény, itt Budán a felhőzet oszlik, és három órára nyugodt idő, az égbolt ünnepi színekbe öltözik, barokk oltárok ragyogását árasztja. Mi történt ezalatt Pesten? Személyes beszámolókból és a televíziók híradóiból összeáll a kép.

A Hősök Terén az SzDSz ellentüntetése, lufieregető koncert lila hajakkal. A közel ezer fős társaság megkapja, amire nem számított. A hóvihar egyenesen oda tart, eléri és telibe kapja őket. Ahogyan mondani szokás: az időjárás összeesküdött ellenük. Szétszéledtek. A Hóvihar ahogy jött, elment, néhány narancsszínű, telefirkált lufit sodorva magával.

A Nap ismét felvonult, a szél felszárította az utcákat és három órára gyönyörű, napos délutánt termett az Andrássy útra özönlő százezres ünneplő tömeg örömére. Ahogyan mondani szokás: az időjárás kegyes volt.

Mindez a változás egy óra leforgása alatt történt. Ki és milyen erőket mozgósít itt a földön és fenn az égben? Ki küzd kivel?

Húsvét.

A böjti időszak szokatlanul hajszolt volt. Nem tudtam a külvilág erőitől megvédeni bensőmet. Az egész heti teljes böjt nem hozott megtisztulást, csak ingerültséget és fáradtságot. Mégis, vasárnapra Húsvét lett. Az oltár felett lebegő feszületre tekintve hirtelen egyetlen képbe tömörödve állt össze a holt testre irányuló figyelem, mely nem lát mást a korpusz fizikai testénél. A holt anyag e szellemtelenített szemléletéből nőtt ki az a nézésmód, mely ma is holttá, halált hozóvá teszi intellektuális gondolkodásunkat, „húsból való" gondolatainkat. A holt korpusz mögött azonban felsejlett a feltámadt Krisztus belső képe, mely megeleveníteni lenne képes a szellemtelen intellektusunk által megteremtett halott, halált hozó világunkat.

Április

Március idusának tavaszi szellői után visszatért a tél. Ez az április a rosszabbak közül való volt. A tavasz nem tudott megszületni. Havazott. Súlyos fagykárok érték gyümölcshozó fáinkat, az adatok 90 %-os károkat is emlegetnek. A Sötétség erői küzdenek a Világosság erőivel.

Közelegnek a választások. Szorongás, feszültség, aggódás a levegőben.

Április 5.

Furcsa szürkeség szállta meg a várost. Az ég egykedvűen szürke. Homály üli meg a lelkeket. Tompa bénultság és erőtlenség lepi el az embereket. Erő kellene, de nem jön, se fölülről, se belülről. Sötét erők közeledtét érzem. Ma este Orbán-Medgyessy vita. Orbán végtelenül fáradt, slágfertigségét elvesztette. Defenzívában érvel, reménykedve az igazság meggyőző erejében és a közönség elfogulatlan ítéletében. Medgyessy kipihent, fitt. Könnyed demagógiával nyomul, a keresztkérdések elől sima modorban sasszéz félre.

A szürkeség másnap is végig tart. A lelkekben szorongást palástoló bizakodás, vakremény, álnyugalom. Lappangó balsejtelmek.

Április 7.

A választás napja. Délelőtt szép idő, napsütés. Közeleg az este. A nyugalom erőltetett. Az első eredmények után változó helyzettel parallel változik az idő.

A Millenáris Park közönségét hideg zuhany éri, belülről. Nagy, ébresztő pofon. Az ébredés lassan, de bekövetkezik. A baloldal örömünnepet ül, a Fidesz vezetése eltűnik a színről. A várakozókban kábulat, a pofon kábulata. Lassan növekvő kétségbeesés, tétova kiáltozás segítségért azok felé, akikben reményük. Viktor, segíts. Nagy sokára, este 11 után előjönnek.

Pokorni Goethét idézi. Faust a János-evangélium kezdő sorait próbálgatja. Kezdetben vala a Szó.

A szöveg nehéz, alig érthető, de könyörtelenül pontos. Kinyilatkoztatás. A Szó, az Erő, a Tett. Igen, a Logosz maga a Tett. A Névadás, mint teremtés. A jánosi kereszténység hajnalán a figyelmet a Logoszra irányítja, Krisztus evilágba születésének történelmi eseményéről az érzékfeletti valóságra tereli. Miért idézi ezt egy politikus? Hogyan idézi? Pontosan, királyokhoz méltón. Úgy, ahogyan a Napkeleti Bölcsek tennék, a megismerés oldaláról. Nem úgy azonban, ahogyan a pásztorok tennék, a szív oldaláról. A pásztorok ebből egy szót sem értenének, nem vitás. De várjunk. Orbán Viktor szól. Világosan, pontosan, a valós helyzetről. Felébredve, talán későn, talán akkor, amikor megérett rá az idő. A szívhez beszél. Akinek van füle, hallja. Krisztofóroszhoz hasonlatos. Egy kétségbeesett ország reménye helyeződik egyetlen emberbe, aki ember, nem hibátlan. És felveszi a kesztyűt. Erőt adnak szavai.

Ezek voltak az ébredés pillanatai. Halál, üresség, aztán feltámadás. Felébredés. Két világ határán állunk. Ami kint van, az van itt bent is és fordítva. A hétköznapi történés - egy egyszerű választás - hirtelen más síkra helyeződik. Tisztán, össze nem téveszthetően emelkedett fel a küzdelem a fizikai I síkról a szellemi síkra. Két szellemi minőség, két Erő állt egymással szemben, ezt a helyzetet ismertük föl ott valamennyien. Szemtől szembe. Harcosként távoztunk aznap este a színről. Fiatalok és öregek, együtt.

A harc elkezdődött, felálltak a frontok. A szürke, nyomasztó homály feloszlott éjfélre. Éjfél után a nyugati égen vad villámlás kezdődött. Az emberek közül sokaknak nem jött álom a szemére aznap éjszaka, másoknak utána még napokig sem.

A héten csaták dúltak az égen és a lelkekben.

Az idő dinamikusan változott. A tavasz törte az utat magának, egyre erőteljesebb lökésekkel. Mintha már nem jönne el magától. De lassan minden zöld lett, mégis. Fagy már nem lesz, a tél nem jön vissza, de még vissza-visszacsap. Lelkünkbe sem tér vissza már a fagy.

Hírek jönnek, választási csalásokról. K.O. utáni légüres tér.

Április 9.

Orbán-beszéd a Testnevelési Egyetemen. Súlyos, 1 férfias, könyörtelen, ébresztő tények. Az asztal le- í söpörve, kard ki kard. A dolgok nevet kapnak. A gyávák összerezzennek. A megnevezetteken áramütés fut végig. Felhívás az ütközetre.

Megszületett valami. A dolgok súlya megragadhatóvá vált egy pillanat alatt. A kiütöttet felmosták. A csatamező kitisztult és kitágult. Magyarország sorsa ismét Európa sorsává lett. S Európán át a világ sorsává tágult. Mint 1956-ban, a világ sorsa ismét Magyarország kezébe került. Miért e „megtisztelő" nemzetközi figyelem? Miért ez a pokoli zajongás, mely a szavak nyomán támadt? Miért olyan veszélyes ez? Hiszen ugye mindez csak kortesbeszéd, populizmus, píárstikli, szélsőjobb retorika, Orbán utcára küldi a csőcseléket. Szövegek, szövegek, szövegek, melyek igyekeznek kitölteni a szavak közti csendet, sátáni módon korrumpálni fogalmainkat, szavainkat, a hazugságot igazsággá tenni, az igazságot hazugsággá átfesteni. Szép este. Nézek ki ablakomon, le a Vérmezőre. Egyszercsak valami változik. Valami alaktalan, folyadékszerű jelenik meg a Déli pályaudvar mögött. Csendes, méltóságos tömeg, ezrek, majd tízezrek lépdelnek némán, szőnyegként haladnak a Moszkva tér felé. A méltóságos csőcselék. Hegedűs András nyilatkozta '56-ról: ő, mint miniszterelnök, nem vette komolyan a híreket. Egészen addig a pillanatig, amíg - kinézve irodája ablakán - egyszerre csak ott volt, vele szemben, igen, ott jött a Nép. Most, itt, váratlanul keletkezett egy helyzet. Hasonlóan '56-hoz. Nagy Imre akkor, tétován, lassan, de felismerte a helyzetet. Felismerte és beleállt. Kitöltötte azt a helyet, melyet a Sors rendelt neki. Most ismét helyzet lett. És Orbán Viktor beleállt, gyorsan, határozottan. Aki nem vette észre, mi történt, az valamiből végzetesen kimaradt. A Szó helyett csak a szavak holttestét hallja. Retorikáról beszél, diktátort emleget. A fától nem látja az erdőt.

Forradalom, forradalmárok.

Ellenforradalom, ellenforradalmi csőcselék.

Kik mondják, kik mondták?

Színvallások napjai zajlanak. Sértődések, össze- veszések, egymásra találások. Egész héten borús volt az idő. A Nap nem sütött ki Pest felett.

Április 13.

Kossuth-tér. Dús felhőzet, mégis várakozásteljes, friss idő. Leírhatatlan, emelkedett hangulat. Buszok, autók, vonatok özöne. Nagyszerű szavak hangoznak el. Igen, ez egy ütközet. Három órára egy kis folton kitisztul az ég. Igen, a Kossuth-tér felett kisüt a Nap. Gyengén, a sűrű felhőszőnyeg egy szakadásán, de idesüt. Megindító szavak, igaz kiállások.

Igen, hatalom nyilvánult meg itt.

A hatalomnélküliség ereje.

A szomorú outsiderek szavai sorjáznak:

„csőcselék" (Heller Ágnes), „manipulált, törzsi tudat" (Kéri László). Szerencsétlenek, ők sem vettek észre valamit, valami árnyalatnyit, amit, ha kijönnek a térre, lett volna esélyük észrevenni: hogy a tömeg és a nagyszámú ember nem ugyanaz. Ide szabad akaratból jött mindenki. Ez a közösség nem az a régi közösség, amire a „törzsi tudat" kifejezés helytálló. A törzs nem ismert individuumot. Az individuum maga a közösség kollektív tudata volt, aki akár egy személyben megtestesülhetett, az uralkodóban, főpapban. Az új közösség azonban máshogy születik. Ha nem így, akkor nem közösség, hanem valóban tömeg, akár csőcselékké is alakulhat. Az új közösség szabad akaratú egyénekből születik. Az ő vezérük belülről vezérel. Ez a vezér nem Orbán Viktor. A téren nem „viktoriánusok", „fideliták" voltak. Aki a kereskedelmi csatornák nyílásából nézte, nem is láthatott mást, mint Csurkát és híveit, alulról fényképezve.

A téren azonban egészen másvalami jelent meg. Egy magasabb individualitás volt jelen, láthatatlanul, de kézzelfoghatóan. A szomorú vagy agresszívvá pervertálódott kívülállók ebből kimaradtak. Mi ezt az élményt hordozzuk azóta is.

A halott, a látszaton túllátni képtelen elme sok embert lát, rávágja hát: tömeg. Tévedése azonban több, mint melléfogás: bocsátható lenne, ha nem választottságtudat motiválná. Igen, a „véleményformálás" technikusai szerint szabad, felvilágosult emberek csak ők lehetnek. Ma azonban aki téved, százszorosát téved. A kis, sumák gonoszság pillanatok alatt démonivá fokozódik. Nem lehet letagadni többé, állásfoglalássá kövül. Igen, itt fordult a kocka. Nem a csata dőlt el, hanem a háború kimenetele. A háborúé, mely az emberfőkben dúl a szív, a Szentély megszerzéséért. A háború tétje a világ sorsa, nem kevesebb. Mik a fegyverek? Ki tudjuk-e dobni halott gondolatainkat, a méricskélést, a spekulációt, az okos szakértők végtelenített locsogását, és megtanulni a szívvel való gondolkodást? Lemondva minden hatalomról?

A „csőcselék" képes volt erre. A túlművelt okoskodók ebből ismét nem láttak meg semmit, így csak saját neurózisukkal kénytelenek szembesülni.

Április 18.

Csütörtök este, Dunapart.

Tiszta este volt. Gyertyák a Dunapart hosszán.

Az esti szellő lassan elül. A bizalom és szeretet hangjai gyakran gyűlöletet és irigységet váltanak ki. Kokárdás diáklányokat provokálnak az utcán, köpnek le a metrón.

Segít-e az ima?

Csütörtök esténként imaóra a Bazilikában, Magyarországért. Az atyák a gonosz erők jelenlétéről beszélnek. Mihály arkangyalhoz fohászkodnak. Igen, Michael arkangyal velünk van, de kardját törvények béklyózzák. Mindenek felett az emberi szabadság törvénye, a szabad akarat tisztelete. Ő nem hajlandó beavatkozni sorsunkba, ha mi nem akarjuk és nem teszünk érte. Hiába imádkozunk és várjuk a csodát, az nem fog megtörténni - nélkülünk. Ha azonban bátrak vagyunk és vállaljuk a szabad tettet, ő ott áll kardjával mögöttünk. S a csoda megtörténik. Amit gyáván, logikával előrevetítve eleve kudarcra ítélünk, az kudarc is lesz. Ami lehetetlennek tűnik, de szabad Tett, ha belevágunk, a sors megfordulhat. Számolunk? Ne számoljunk. Változtasd meg élted. Ez Michael.

Apokalipszis

A szó jelentése: megnyilatkozás, megnyilvánulás. Színvallás történik, nap-mint-nap. Unokatestvérem hív, bátortalanul kérdezi: ő olyan furcsán érzi magát, nem érzem-e, mi folyik itt? Idéz egy Szent Mihályhoz szóló imát, melyben az ima az arkangyal segítségét kéri a lelkek körül ólálkodó gonosz ellen. Ráébredt, miről beszél az ima. Tapinthatóan érzi az ólálkodó erőket, s nemcsak ő, többek, és félve kérdezik egymást: te sem alszol? Sokan fölriadnak az éjszaka közepén. Szombat. Barátom hív vidékről telefonon. Azt mondja: a fekete mágia dolgozik. Pontos. Az égi világ nagy csatájában a bukott angyalokat letaszították az emberek feletti szférákból az emberek tudatának síkjára. A kísértő erők most itt vannak, a fejünkben, és általunk hatnak a világban. Kik ők? Láthatjuk őket, szemtől szembe.

Április 21.

Vasárnap. A választás napja. Bizakodó idő délig. Utána változik. Gyors eső u- tán elborul. Délután furcsa jelenség mutatkozik. Az ég egyik fele derült, a másikat komor felhőszőnyeg takarja. Nem mozdulnak. A határ egyetlen függőleges választóvonal. Állóháború.

A vonal nem mozdul. A szürke fal ismét nyugatészaknyugat felől tölti be az eget, a Szabadsághegy felett húzódó demarkációs vonalig. Ébresztő idő. Sötétség és világosság egyszerre van jelen, egyenlő mértékben. Fohászkodás Michaelhez. Kissé hűvös van, pulóver kell a szabadban. Eredmények jönnek.

Azt mondják a régiek, ami itt halál, az túlnan születés. Ami itt születés, az a túlsó partról nézve halál, „...ha becsukódik egy ablak, az azt jelenti: valahol kinyitottak egy ajtót."

Felébredtünk. Valamit elvesztettünk, és valamit nyertünk helyette.

Amikor írom, változik az idő. Napsütés és hideg szél váltja egymást.

Nézzétek az eget és figyeljétek lelketeket.

^ugrás az oldal tetejére

A csendes forradalom

Tóth Márk

"Az emberi fejlődés a történelem kezdete óta három őserő irányítása alatt áll. Az első arra törekszik, hogy az emberiséget az élet minden területén és fokán egy magasabb rendű elvnek vesse alá, valamint hogy a maga kirekesztő egységében egybegyúrja és összeforrassza a partikuláris formák sokféleségét, miközben elnyomja a személy önállóságát, az individuális élet szabadságát. Egy úr és a rabszolgák bénult tömege - ez az, ami ennek az erőnek a végső kiteljesedését jelenti. Ha ez az erő hegemón szerepre tett volna szert, akkor ez az egész emberiség halálos egyformaságba és mozdulatlanságba való merevedését jelentette volna. De eme erő mellett működik egy másik, ezzel közvetlenül szemben álló erő is. Ez az utóbbi szétzúzni igyekszik ezt az élettelen egységet, szabadságot kíván adni az élet partikuláris formáinak - a személynek és tevékenységnek egyaránt. Eme másik erőnek a hatására az emberiség individuális elemei válnak az élet kiindulópontjaivá, amelyek aztán kizárólag önmagukból kiindulva és önmagukért cselekszenek. A közösségi mint olyan, elveszíti a reálisan létező lét jelentését, és valamiféle általánosba, tartalom nélkülibe, formális törvénybe fordul át, hogy végül minden értelmét elveszítse. A mindent elnyelő egoizmus és az anarchia, a minden belső kapcsolat nélküli monászok halmaza - ez jelentené ennek az erőnek a végső kiteljesedési formáját. Amennyiben ez az erő kizárólagos uralomra tenne szert, úgy az emberiség alkotó elemeire esne szét, az élet kötelékei szétszakadnának, s a történelem a bellum omnium contra omnes állapotába torkollna, ami egyszersmind az emberi nem önkiirtását is jelentené.(...) Ha pusztán csak ez a két erő irányítaná az emberi történelmet, úgy abban semmit sem találnánk az ellenségeskedésen és harcon kívül, az életnek nem lenne semmilyen pozitív tartalma. A történelem végső soron nem lenne egyéb, mint mechanikus mozgás, amelyet két, egymást átlósan metsző erő határozna meg. Mindkét erőből hiányzik a belső integritás és az élet, következésképpen nem is képesek ezeket átadni az emberiségnek. De az emberiség nem halott test, a történelem pedig nem mechanikus mozgás. Éppen ezért feltétlenül szükség van egy harmadik erő jelenlétére is, amely pozitív tartalommal tölti meg az előbb említett két erőt, megszabadítva azokat kizárólagosságuktól. E harmadik erő képes arra, hogy kibékítse a magasabb elv egységét az individuális formák és elemek szabad tömegével, ily módon hozva létre az egyetemes emberi organizmus ama teljességét, aminek a számára aztán biztosítani tudja a bensőséges és harmonikus életet."

(Vlagyimir Szolovjov: A három erő)

Éjfél már jóval elmúlt, mire az eredmény megszületett. Ülök és nézek magam elé. Kavarognak bennem a gondolatok. Valami, ami eddig rejtve volt, most kézzel fogható ténnyé vált. Nem tudok elaludni. Eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az egésznek. A választás mindig "csak" választás volt a számomra, most mégis úgy érzem, hogy itt valami egészen másról van szó. Próbálom megérteni a dolgot, de nem megy.

Hogy én önmagamat a jobboldalhoz sorolom, számomra sosem volt kérdéses, már amióta ez kérdés lehet egyáltalán a számomra. Soha, semmilyen közösséget nem voltam képes igazán vállalni azzal a nagyon különös, sivár szürke világgal, amely gyermekkoromat és kora ifjúságomat körülölelte és a térbe zárta, mint képet a keret, amelyet úgy neveztek, hogy szocializmus, és amely változtathatatlannak tűnő körülményként határozott meg mindent, amibe belenőttem. így vált akaratlanul is a lelkem részévé ez a világ, mint valamennyiünk lelkének a részévé, akik ma itt élünk ebben az országban. Hogy ez a világ is pusztán következménye volt valami sokkal átfogóbbnak, csak később tudtam meg.

Lassan ennek a világnak a képe bontakozott ki egyre markánsabban a gondolataimban egyfajta zavaros vízióként. Nyomasztó, a családom sorsát, a saját kibontakozásomat alapvetően befolyásoló világ volt ez a rendszerváltás előtti világ, amely ilyen vagy olyan módon mindenkit eltiport, aki nem volt hajlandó beleolvadni formátlan formáinak a világába. Ez az eltiprás eleinte erőszakkal történt (ezt nagyszüleim eleven emlékezetéből tudom), majd a kolbász és kenyér versus gumibot és börtön választhatóságát kínáló korszakot felváltotta a jóval alattomosabb és pusztítóbb egzisztenciális ellehetetlenítés és kirekesztés kontra fényes, fényesebb sőt legfényesebb pártkarrier alternatíváinak lélekgyilkos Rendszere, mely már nem az ellene fellázadók fizikai létére tört (bár ennek a lehetősége sem volt azért soha teljesen kizárható), hanem az emberi lelkeket rontotta meg, vagy úgy, hogy meggátolta az emberi individuális képességek szabad kibontakozását a lélekben azáltal, hogy nem engedett elegendő teret az individuumnak az élet legtöbb területén, vagy úgy, hogy zseniális ideológiai aknamunkával (mely a nyugati világ, kapitalista, kizárólag önző és egoista, a saját munkástestvéreit kizsákmányoló és valóban nem túl rokonszenves benyomást keltő polgárának a mesterségesen kialakított ellenségképét, mint meditációs centrumot használta fel), olyan képességeket ültetett az emberi lelkekbe, amelyek az így eldeformált lelkületű egyént szervilis kiszolgálójává, sajnálatosabb esetben eltökélt hívévé tették a szent és sérthetetlen Rendszernek. Harmadik út pedig nem létezett! És most ez a világ akarna visszatérni? Az arcok, a stílus ugyanaz, a jelszavak kicsit módosultak, a módszer és a stratégia viszont modern, rendkívül modern. A régi Rendszer akarna ismét életre kelni? Erről van szó?

Nekem a sorsom úgy hozta, hogy én ezzel a Rendszerrel nem tudtam és nem is tudnék közösséget vállalni, ám én ezt egyáltalán nem tudom be érdemnek a magam számára, hanem inkább egy olyan körülménynek tartom, mint mondjuk azt, hogy történetesen kék a szemem. Ezt a sorsom hozta. Hogy viszont ebben a Rendszerben nőttem fel, nem maradt nyom nélkül. A nyugati világ trendjével sem vagyok képes azonosulni, ahhoz túlságosan él bennem a szocializmus. Kiválóan átlátom a nyugati világ, a „személyes kiteljesedés" félreértelmezett dogmáján alapuló építményét, sokkal tisztábban, mint azok, akik benne élnek. És bár örülök, hogy végre vannak modern bevásárló centrumaink, amelyekben mindent megkaphatunk, amiről a szocializmusban csak álmodtunk, de mégis, ez a kultúra sem elégít ki bennem valami megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan hiányt. Két világ határán élek, és két világ határán él ez a különös, senkivel sem rokon nép is amelybe beleszülettem. A történelmi múltunk bizonyítja, hogy ez a nép soha nem tudott ebbe a két világba beleilleszkedni teljesen, egyszer keletre, másszor meg nyugatra sodorták a világtörténelem szelei. Hídnép, sajátos sorssal, egyedül való feladattal.

Ezért nem tudtam elítélni azokat, akik úgymond visszaszavaztak a baloldalra, mert arra gondoltam, hogy abból a világból, amiből mindannyian származunk, senki sem jöhetett ki ép lélekkel, és ez rám ugyanúgy érvényes, mint rájuk, csak rám és a velem hasonszőrűekre talán más formában igaz ez a tétel. De azért fájt a tény, hogy ők vannak többségben.

Abban a világban senki sem volt otthon, sem az aki lázadt ellen, sem az aki alkalmazkodott hozzá. Mindannyian otthontalanok voltunk, mert egy olyan népnek, aki nem érzi otthon magát azon a földön, ahol élni kénytelen (hogy nem érezzük otthon magunkat, ahhoz csak elég körülnéznünk a közterületeinken), annak a számára csak üres szavak az olyan eszmék, mint a Haza, a Nemzet vagy akár a Család. Ha viszont ezek az eszmék nem válnak élővé egy nép lelkében, akkor nincs Közösség, mert Közösség csak a közös térben tud létrejönni, a közös eszmélés alapján ébredő cselekvő akaratból, és ha nincs Közösség, akkor Morál sincsen, ha az nincs, akkor viszont Jövő sincsen, csak mohó céltalan zabálás és időtlen jelen. Lépcsőt pedig nem lehet kihagyni! Az a nép, amelyik önmagban nem tud közösséget létrehozni, nem tud majd közösséget alkotni akkor sem, ha részévé válik egy nagyobb népcsoportnak, mert a közösség létrehozását először kicsiben kell megtanulni. Nagyban nem megy.

Bár mindezeket beláttam mégsem tudtam magam megnyugtatni. Mert valami mintha elkezdődött volna a közelmúltban. Az irányvonalak, a szándékok és az eszközök mintha letisztulni látszottak volna. Valami felé elindultunk, bár ez nem jelentette azt, hogy az ami itt az elmúlt négy évben történt a tökéletes megelégedettséggel kéne, hogy eltöltsön mindenkit, hogy nem történtek hibák, de ha valaki képes volt végigtekinteni a megkezdett folyamatok irányát, abban az amit látott, feltétlen reményt kelthetett. Mi a baj akkor? Miért szakadt két pártra az ország?

Valami kimaradt az elmúlt 12 év történetéből! Nem volt forradalom! Mert az egészen bizonyos tény, hogy azok a tudattalanunkba száműzött eszmék, hogy Nemzet, Haza, Család, vagyis mindaz, amit azzal a szóval lehet illetni, hogy Közösség, kitörölhetetlen szellemi betűkkel vannak beleírva mindannyiunk lelkébe, és csak idő kérdése, hogy élővé válásuk forradalma (mert a lélek mélységeibe száműzött szellem mindig forradalmat okoz, ha a felszínre tör) mikor fogja véghezvinni az igazi Rendszerváltást. Nem volt forradalom a rendszerváltáskor, csak vérszerződés. Az élni és élni hagyni elv égisze alatt kötött vérszerződés, amely lehetővé tette, hogy a régit nagyobb baj nélkül tudja felváltani a még régebbi új rend. Ezek a formák kiüresedtek. De akkor miért ez a felfordulás?

Hogy itt nem csak egyszerű politikáról van szó, ebben a meggyőződésemben megerősített az, hogy másnap olyan emócióáradat borította be az országot, amilyet már régen nem produkált ez a barátságos, vendégszerető magyar nép. Reggel, munkába menet, figyeltem az embereket. Csalhatatlanul meg tudtam volna mondani, hogy ki melyik oldalra szavazott. Látszott az emberek járásán.

A kettészakadás nem hagyott túl sok vákuumot maga körül. Az eseményekben szinte mindenki részt vett és mindenki érintve volt valamilyen értelemben. Addig galamblelkűnek tartott emberek vérengző vadkanként rontottak a másiknak, ha vitára került a sor, és mert mindenki vitatkozott, ez egy elég gyakori jelenség lett. Addig egymással két szót nem beszélő emberek kötöttek barátságot, és bizony több éves barátságokban lazult meg az érzelmi kapocs.

A történtek engem is megérintettek, de tartottam magam. Aztán amikor délután a házunk előtt elsétáló két 7-8 éves forma kislány egyike pont elém érve kérdezte meg a másikat, hogy ő is gyűlöli-e Orbán Viktort (pontosan idéztem!), akkor bennem is elpattant valami. Mi van itt? Honnét ered ez a gyilkos indulat? Mi lesz itt?

A pokol erői gátlástalanul elszabadulni látszottak. Aznap már nem volt kedvem kimenni az utcára.

Aztán egyszer csak megindult valami. A hír hozzám is a legkorszerűbb úton, elektronikus üzenet formájában jutott el: 9-én este kormánypárti gyűlés lesz a Testnevelési Egyetemen! Aznaptól egy csodálatos hírháló részese lettem, mely láthatatlan és kibogozhatatlan szálakon továbbította a tudnivalókat elektronikus üzenetek formájában embertől emberig. Arra vonatkozóan, hogy ez a hírháló hogyan indult, rengeteg találgatás és elmélet született. Szerintem egyszerűen: valaki hallott egy olyan hírt, amit fontosnak tartott, hogy más is megtudja, és mert az egyéb médiumok közszolgálatiságában nem volt bizodalma, így hát bepötyögte a mobiltelefonjába és elküldte azoknak az ismerőseinek, akiről azt gondolta, hogy érdekelheti őket ez a hír. Aztán azok közül, akik megkapták ezt az üzenetet, sokan szintén így tettek. És terjedtek a hírek, embertől emberig.

(Olyan jó ezt leírni: embertől emberig!) A gép a helyére került: a szabad szellemi iniciatívából támadó emberi akaratot szolgálta, amely egy közösségi cél érdekében lépett fel. A jövő elkezdődött?

Egész nap vívódtam, hogy elmenjek-e erre a gyűlésre. A polaritás bennem is bennem van! Vállaljam-e a közösséget a már vesztesnek látszó üggyel, amely rokonszenvemet élvezte, vagy tegyem a szokott dolgomat, mondván úgyis lesznek ott elegen nélkülem. Meg aztán engem a politika nem érdekelt soha. Mi értelme az egésznek? Mit lehet egy ilyen gyűléssel elérni? Mégis, miért olyan fontos nekem ez a kérdés? Miért kötik le minden gondolatomat egy napja a közéleti események?

Senki se higgye, hogy könnyen jött a válasz a kérdéseimre! Mert mi van, ha odamegyek, de csak pár százan leszünk? Vagy mi van akkor, ha netán csak több tízen? És ha csak én leszek ott egyedül?

Akkor majd le lehet filmezni bennünket, azonosítani lehet az arcokat, személyi szám, káderlap, ön nem jó elvtárs, a kérelmét elutasítjuk... Igen, a régi reflexek még működnek! A szocializmus bennem is bennem van...

Aztán valahol kinyílt egy ajtó a borús budai délutánban. Ebből elég!

A Krisztina körúton görnyedt hátú, leesett vállú emberek haladnak földre szegezett tekintettel a Testnevelési Egyetem irányába. Bennük ugyanaz a bizonytalanság látszik, mint bennem. Igen, ezek oda mennek: a lépteik határozottak és elszántak. A járásukról megismerni őket! Előttem egy hatvanéves forma férfi lépdel. Rajta ballonkabát, a cipője kitaposott. Nem tűnik éppen polgárnak a szó mai értelmében értve. A kabátja hajtókáján nemzeti szalag, ő is a mellékutcákat választja! Onnan még vissza lehet fordulni az utolsó pillanatban is. Egy pillanatra úgy érzem, ez az egész egyszer már megtörtént itt valamikor. Ballonkabát, súlyos gondolatok húzta leszegett fej, kemény léptek a kitaposott cipőkben. Deja vu. Lassan odaérünk az egyetemhez.

A mellékutcákon már sokan jönnek a TE hátsó kapuja felé. Azt mondják az Alkotás út tele van, onnan már nem lehet beljebb jutni. Mi még bejutunk az egyetem udvarára. Az egyik épület falán kivetítő vászon, körülötte egyre szűkebb a tér. Ekkora sokasághoz képest szokatlan az a csend, ami ott fogad minket, szinte suttogva is hallanánk egymás hangját. Némán állunk az udvaron, csak a néhány nemzetiszín zászló lobog beszédesen fölöttünk. Ez nem egy formátlan, arc nélküli tomboló tömeg! A gondolatoktól terhes arcokról sugárzik a közös eszmélet. Hirtelen otthon érzem magam és valami különös torokszorító meghatódottság vesz rajtam erőt. Itt formálódik valami!

A "műsor" elkezdődik. Először Balsai István beszél, röviden, de hangjában eltökéltség és szilárd akarat hangzik. Pont annyit mond, amennyit kell. Majd Varga László lép a mikrofonhoz. Szavainak értelme lassan kap lángra az elménkben. A keresztény értékrendről, a morálról és arról beszél, hogy mivé válik az emberi én, ha nem talál magánál magasztosabbat, amihez felemelkedhet, és hogy mivé válhat, ha ezt a princípiumot egyszer magáévá teszi, arról ennek az idős embernek a kristálytiszta szavai tesznek élő tanúbizonyságot. Lassan ébredünk. Egyre gyakoribbak és lelkesebbek a tapsok. Majd Laci bátyánk elmeséli az 1947-es kékcédulás választások történetét, amelynek ő aktív résztvevője, majd szenvedő alanya volt. Ekkor már mindenki ébren van. Igen, itt csalás történt! Érezhető, ahogy ez a gondolat testet ölt mindenkiben. Az analógia valós! De itt most nem konkrétan, hanem valami más módon történt a csalás. A nép lett megcsalva, egy zseniális, aprólékosan kidolgozott és tökéletesen törvénytisztelő manipulációval.

A Jog nem sérült, csak az Igazság! A gondolataink együtt mozdulnak, de a gyűlöletnek nyoma sincs. Az a picike láng, ami mindenki szívében meggyulladt a napokban, mert ez a pici láng hozott minket ide együvé, csendben de egyre érzékelhetőbben növekedni kezd. Nézem a körülöttem állókat. Vannak közöttünk egészen öregek, ősz nénik, szemükben könny csillog, talán a jelenné vált emlékezet miatt. Férfiak és nők, olyanok akik eddig szótlanul mentek el egymás mellett az utcán, ismeretlenül és közömbösen, mert nem volt ami összekötötte volna őket. És rengeteg fiatal. Igen, az ő szívük még tiszta és romlatlan, még képes arra, hogy felismerje önmagában azt a lángot. Különböző emberek, különböző egyéni sorssal, de közös, szívükből eredő akarattal állnak körülöttem. És akkor felismerem, hogy a forradalom kitört! Csendben, észrevétlenül.

Nézem az embereket magam körül. Az első emberi közösség jut az eszembe, amelyet nem a vér, és nem az egyéni önös érdekek közös vektora, de még csak nem is valamilyen eszmei meggyőződés, hanem valami titokzatos, minden addig ismertnek ellentmondó, irracionális erő hozott létre. Annak a tizenkét embernek a közösségére gondolok, akik végig, amíg velük járta az utakat, nem ismerték fel a tizenharmadikban azt az erőt, azt a Lényt, aki miatt ezt a közösséget létrehozták egymás között, akit testvérükként szerettek, mert mellettük állt, egyenlőként velük, és akit ők megtagadtak és elárultak. Nézem az embereket és arra gondolok, vajon fel fogjuk-e ismerni, hogy itt nem politikáról, nem pénzről, de még csak nem is eszmékről van szó? Itt valami sokkal többről van szó! Itt a Közösségről van szó! Arról a közösségről, amely mindannyiunk szívében ott van eltemetve, és amelynek a hiánya most valamit lángra lobbantott a lelkünk semmijében, és amelyet meg lehet úgy is nevezni, hogy család, nemzet, emberiség, mert ezek mögött a közösségek mögött ugyanaz a tartalom áll. A szívünk már felismerte, ez bizonyos! Erről jelenlétünk tanúskodik. De vajon ésszel is képesek leszünk-e felfogni a jelentőségét annak, ami itt velünk most történik? És arra gondolok, hogy azokban, akik minket ide hívtak, lesz-e elég alázat, hogy észrevegyék azt a lángot a szívünkben, nem fogják-e félreérteni, nem fogják-e felhasználni a saját pártcéljaik elérésére? Felismerik-e, hogy itt sokkal többről van szó, mint gazdaságpolitikáról, jóléti intézkedésekről, költségvetésről, bizottságokról, mandátumokról? Felismerik-e, hogy itt most nem pártvezérekre, istenemberi vezetőkre, nem szónokokra, nem tudós elmékre, hanem testvérekre van szükség, akik vállalni merik velünk a közösen választott és akart sorsunkat.

Orbán Viktort vastaps fogadja. Még a kivetítőn át is sugárzik róla a meghatottság, a megrendülés. Talán öt perc is eltelik mire meg tud szólalni a tapsorkántól:

"Azt gondoltam, amikor ide készültem önökhöz és hozzátok, hogy azért kell eljönnöm, mert itt majd ugyan sokan leszünk, de számos elfáradt, szomorú és kicsit hitehagyott emberrel kell majd találkoznom, akik tőlem várják... (itt ismét több perces taps következett) És azt gondoltam, hogy majd az lesz a dolgom, hogy majd megpróbáljak ismét hitet, erőt és akaratot adni mindannyiunknak. Ehhez képest most itt állok meghatottan, itt állok kicsit zavarban és meghatottan, mint a kisgyerekek szoktak, amikor nem tudják, hogy a születésnapjukon a sok szeretettel hirtelen mit is kezdjenek."

Ekkor megnyugodtam. „A Viktor" felismerte! De lesz-e bátorsága, lesz-e kitartás benne, hogy akár azokkal szemben is, akikkel most együtt munkálkodik, ha kell kiálljon amellett, amit ez a felismerés követel? Lesz-e elég ember mellette, akikben szintén megszületett ez a felismerés? Hogy még ezután miket mondott, azt gondolom mindannyiunk számára ismeretes. Mert azokat a dolgokat ott el kellett mondania, azokért akik nem álltak ott a Testnevelési Egyetemen, és azokért akik otthon nem sírták végig a meghatottságtól a televízió közvetítést, azokért akik még nem ismerték fel, hogy mi történik itt, mit is jelent az, tizenötmillió magyar miniszterelnökének lenni, de a szavazatuk ugyanannyit ér mint bárkié, és most tényleg sok múlik rajta, hogy ki hová teszi azt az ikszét.

A himnuszt szépen énekeltük. Aztán a Kossuth- toborzót. Hazafelé menet, megváltozott valami az emberekben. A derekak kiegyenesedtek, a vállak a helyükre kerültek, csak a léptek maradtak ugyanolyan szilárdak. Valami létre jött, valaminek a csírája osztódásnak indult a szívekben, valami, ami egyedül képes arra, hogy a világunkat kitöltő halott, poláris formáknak tartalmat és életet adjon, azokat organikusan egységbe foglalja.

És hogy ez éppen egy politikai gyűlésen történt? Arról meg azt gondolom, hogy banális, irracionális és éppen ezért lényegtelen. De ott történt! Ez a korunkhoz tartozik.

^ugrás az oldal tetejére

Magyarország újjászületése

Z. Tóth Csaba

Annyi más honfitársunkhoz hasonlóan, akik átérezték a 2002. évi magyar országgyűlési választások jelentőségét, magam is igyekeztem megfelelő és reális érveket találni, hogy mások, kételkedőbbek számára igazoljam: miért lehet inkább igent mondani a FIDESZ-MDF vezette Polgári Szövetségre, mint az MSZP-SZDSZ kettősre.

Nehéz és könnyű feladat volt ez. Nehéz, mert a választási kampányban szinte minden propagandisztikus jelleget öltött, még a polgári oldal konkrét eredményeinek bemutatására is ez vetett árnyékot, és az igazságtartalmakat kioltani látszott a választási előnyökre törekvő politikai pártok iránti szimpátia vagy antipátia, mintha az érvek pusztán csak ezen törekvéseket szolgálnák. Nehéz azért is, mert ma, egy lényegében szükségszerű individuális fejlődésből fakadóan, a társadalom egy hangadó részében él bizonyos távolságtartás a kollektivitásra épülő eszmék képviselőitől, és az ilyen eszmék jegyében tartott tömegrendezvényeken való részvételtől, bármilyen szellemi-politikai rajongástól. Ennek hátterében ott húzódik még az egypárti korszak kötelező elvtársi tapsainak, a hiteltelenség kényszerű "ünnepeinek" emléke, avagy a hétköznapi, életkori fásultság, de a magasabb, lényegében művelődésbeli telítettséget hordozó eszmék iránti közömbösség is.

Az elmúlt évtizedekben, táncházmozgalom ide vagy oda, a magyarság szélesebb rétegeit olyannyira elidegenítették a nemzeti kultúrától, a nemzeti eszméktől, az irántuk való őszinte és tiszta lelkesedés lehetőségétől, hogy ebben a kérdésben ma kétségtelenül jogos a nemzeti önépítés. Helyre kell állítanunk, meg kell gyógyítanunk azt, amit bizonyos nemzetközi háttérhatalmak kifejezetten el akartak pusztítani Európában: a kommunizmus háttérből való támogatásával a szociális igazságosság eszméjét, a nemzetiszocializmus támogatásával pedig a nemzeti érdekek és értékek képviseletét lehetetlenítették el hosszú időre, miként például Anthony C. Sutton, amerikai történész leírja Wall Street-könyveiben, vagy a Webster Tarpley és Anton Chaitkin szerzőpáros a "George Bush: An Unauthorized Biography" című kötetükben.

Bár igaz a tétel az emberi fejlődéssel kapcsolatban, hogy a fejlődés a kollektív tudattól, a csoporttagozódás átélésétől az individualizálódás felé halad - hozzátéve: onnan pedig ismét a szellemi egységesülés felé -, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a XX. századi Közép-Európában, Magyarországon a természetes individuális fejlődést, amely egészséges formájában nem zárja ki a nemzeti érzést, nagymértékben megakasztották a történelmi kataklizmák. Az I. világháborúba provokálásunk, majd a ritka rosszindulatú és igazságtalan Trianoni diktátum után, kénytelen kelletlen nem lehettünk mások mint nacionalisták, és a szétdarabolt nemzet helyreállításának vágya óhatatlanul a nemzetiszocializmussal félrevitt németség mellé sodort bennünket. Kihasználták a magyarság akkor még intenzívebb nemzeti érzését, Trianon feletti fájdalmát s miután eléggé belesodródtunk a II. világháborúba is, büntetésből oda lehetett vetni bennünket a kommunizmusnak. A háttérben mind az I. és II. világháború, mind pedig a nemzetiszocializmus és a kommunizmus valódi kezdeményezőiként, mesterséges felszítóiként a nagytőkével és a nyilvános politikával összefonódott okkult politika állott, határozott és természetesen önérdekű elképzelésekkel Európa és a világ jövőjéről, miként erről olvashattunk már itthon a Szabad Gondolat, az Országépítő, vagy a kissé bulvár ízű Leleplező lapjain. Ez a háttérhatalom a "hidegháborús" korszak múltán, a XXL század küszöbén a globalizáció, az Új Világrend, a Clash of Civilizations és persze a "világ megvédése" jelszavával hallat magáról, s különböző rettenetes "ürügyek" révén a közel-keleti és ázsiai konfliktusok végsőkig feszítését tűzte célul maga elé, hosszú távú gazdasági-hatalmi érdekeinek megfelelően. És most a Kelet- Nyugat kapujában, a római és ortodox kereszténység "törésvonala" mentén fekvő hazánkra, mint abszolúte megbízható "végvárra" van szüksége, olyan bábkormány irányítása alatt, amely szolgaian végrehajtja a kívülről jövő utasításokat. Ezt a választások ideje alatt londoni és washingtoni megnyilatkozásokból világosan láthattuk. Ezért a kíméletlen politikai harc, nem másért. Ezért ma nézetem szerint a nemzeti eszmének egy igazságos kormányzati politikával összekapcsolódó korszerű képviselete, ami alternatívákat kínál a "liberális" megatrendekkel szemben, pozitív és kivételes jelentőséggel bír. Ma nekünk, és a világ nagyobbik része számára a globalizációs pénzuralom nem más, mint egyfajta szovjetrendszer, a labancvilág, a török veszedelem, a tatárjárás! Igyekeznek állandósítani és kihasználni az emberiség azon szomorú, mai állapotát, hogy egyoldalúan kötődik a földi, érzékleti világhoz. Ez a "jó üzlet" lehetőségét biztosítja számukra, s ezt a földre nyomottságot fenn akarják tartani.

Visszatérve a választások lebonyolódásához, túl a vitákon a polgári összefogás álláspontjai mellett és a másik oldal ellenében, túl az érveken, számokon, adatokon, nos, alkalmam nyílt megismerni valamennyi, a polgári összefogás mellett szóló pozitív érv élő igazolását, alátámasztását. Ez a polgári oldal igenlését illető feladatnak a könnyebb, közvetlenebb, emberibb, élményszerűbb része. Mindenkinek ajánlani tudom: vegyen részt benne, hogy megismerés alapján s ne csúsztatásokkal, manipulációkkal, sőt hazugságokkal teli kommentárok nyomán értékelje az ország helyzetét.

Ami átfogóbb, könnyedebb, és az "evilági" tények figyelembevétele mellett jelen van most sokunkban, azt nagyon nehezen írják le a száraz szavak. Belső bizonyossággal, mégis bizonytalanul írok erről, mert eredeti tartalmát nyilván alig fogom tudni visszaadni.

Nos, a választások előtt, alatt mindenki sokat drukkolt a politikai vitafórumokon és a közéletben mérkőző feleknek. Örültünk, amikor azt láthattuk, hogy a médiák az egyenlő elbírálás alapján igyekeztek a felek álláspontjainak lényegi elemeit bemutatni, és jócskán méltatlankodtunk, amikor ebben egyoldalúságokat kellett tapasztalnunk, mint jómagam is észrevettem, sajnos - talán a főbb hírműsorok csekély szigeteit kivéve - "rejtélyes módon" mindig inkább a kormányoldal rovására. Örültünk, hogy a magát szociálliberálisnak nevező ellenzék felé nem kell visszavágni - bár erre szemmel láthatóan provokálták a kormányt, a polgári politikusokat, hogy megint ránk süthessék a "szélsőséges nacionalista" bélyeget -, örültünk, hogy nem kell lealacsonyodni az általuk használt "vitakultúra" szintjére, mert vélhetően maga alá temeti őket a maguk gerjesztette gyűlölködés és rágalomözön, az a "stratégia" amit az izraeli pr-menedzser, Ron Werber dolgozott ki számukra. Aztán rendkívül megdöbbentünk, hogy ez nem így történt, és a csüggedtség érzés szinte a fájdalomig fokozódott bennünk, amikor kiderült az MSZP bár csekély, de létező 0,9 %- os előnye az ígéretesebb polgári oldallal szemben. Számoltunk, és még inkább megijedtünk: mi lesz, ha az ellenfél összefog, mi lesz az elért, és neves külföldi politikusok által is megcsodált eredményeinkkel, mi lesz a szerves társadalomfejlődéshez végre, hosszú-hosszú idő után újra, vagy inkább most igazán visszataláló Magyarországgal, a magyar nép felemelkedésével?

Aztán valami történt. Magyarországon 2002. április 9-én beköszöntött a tavasz, a belső felszabadulás fiatalosan friss, ujjongó tavasza. A városban akadt dolgom, és végül elmentem a Testnevelési Egyetemre, meghallgatni a miniszterelnöki értékelést. Életemben először voltam pártrendezvényen, és az ide hívó szórólap "Tisztelt Budai Polgárok!" megszólítása nyomán amolyan konszolidált összejövetelre számítottam, józan, kissé letört felszólalásokkal. Az első meglepetés akkor ért, amikor csak a második 6l-es villamosra fértem föl. A villamoson kokárdás sokaság, zömében lelkes, szép fiatal arcok. Az egyetem előtt pedig a tömeg már a villamossínekig ért és hosszan elnyúlt a Déli-pályaudvar irányába... Aztán sikerült bejutnom a csarnokba. Meghallgathattuk Galsai István és Varga Lászó urak nagyszerű beszédeit, s már eközben - pezsgett a lelkesedés! Pezsgett, majd kitört az őszinte öröm, amikor Orbán Viktor belépett, és a tömegen át, sokakkal kezet fogva az emelvényhez ment. Távol áll tőlem, hogy bármilyen személyi kultuszt pártoljak, hirdessek, mint ahogy az is, hogy értelmetlen dacból, puszta makacsságból ne akarjak tudomást venni arról, hogy - ugyancsak hosszú-hosszú idő után - lehet tisztelni, sőt szeretni egy politikust, ha erre megvannak a lelki-szellemi adottságai. Orbán Viktor lényéből most, nyilván a személyes élmény hatására éreztem meg igazán valami kivételesen nagyszerűt. Higgadtan, tisztán, határozottan és okosan mérlegelt. Végre kimondta azt a nyilvánvaló titkot, ami már régóta "ott van a levegőben": "ha az MSZP-SZDSZ győz, Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt". Orbán Viktor mondatát az ellenzék, nyilvánvalóan féltve a saját átmentett illetve remélt, s már eddig is túlsúlyban lévő vagyoni- és médiapozícióit, "drámai bejelentésnek" nevezte később, a miniszterelnököt pedig e beszéde alapján szélsőséges ferdítéssel egy "hatalma elvesztésétől félő, pánikba esett diktátorhoz" hasonlították.

Ezzel szemben a valóság az, hogy jómagam, aki, bár a polgári oldal értékrendjével - magyarként európainak és világpolgárnak lenni - azonos elveket vallok és elvileg vádolható lennék elfogultsággal, nos, mégis tárgyilagosan mondhatom, hogy egy egészen újszerű impulzust figyelhettem meg a miniszterelnök és a résztvevők viszonylatában: a magasabb értékek és gondolatok vezérelte lelkesedést, amely fergeteges - de hangsúlyozom: tiszta, gyűlölködéstől mentes - kitörést, tapsvihart, éljenzést váltott ki, mely a miniszterelnöknek és politikájának szólt. Régi évfolyamtársamnak, akivel a tömegben találkoztam, az eseményt, bocsánat a triviálisnak tetsző példáért, kénytelen voltam a Beatles hőskorához hasonlítani, aztán 1956-hoz és a '68-as diákmozgalmakhoz, amikor a társadalomban különböző szinten, vulkánkitörésszerűen előtört az újat, a jobbat akarás tiszta és tisztító ereje. Nem tudom másképp megfogalmazni, mint hogy egy nemzeti újjászületés erejét éreztem, értettem meg 2002. április 9-én, Orbán Viktort hallgatva és az őt igaz odaadással ünneplőket látva, ami teljességgel rácáfolt a választások első fordulójának eredményére. Ez az érzés megsokszorozta minden korábbi, hasonló érzésem, a féltő, óvó szeretetet a Haza iránt, és a nagyrabecsülés érzését a magyarságában és az egyetemes értékek mellett egyaránt elkötelezett, jelentős gyakorlati eredményeket felmutató polgári kormány iránt. És a Kossuth téren százezrek által ugyanez a nemes érzés öltött testet! Ami az elmúlt években a Fidesz kezdeményezésére történt, az, túlzás nélkül mondhatjuk, egy nemzeti újjászületés kezdete volt.

A szabad és független Magyarország magára találása, amit - ha valóban objektív akart volna lenni - minden MSZP-SZDSZ vezetőnek és szimpatizánsnak értékelni kellett volna. Ami a választások fordulói között történt: ennek az újjászületésnek a legszebb, tavaszi kivirágzása!

Kérdezhetjük: végül is mi ez? Mi ez a váratlan, kitörő lelkesedés? Hogyan kell értékelnünk úgy, hogy valóban megragadjuk a lényegét? Sokan azt hiszik, hogy a hazaszeretetnek nincs többé aktualitása, és ezt valami "faji" ideológia szintjére fokozzák le, ami mentén aztán előbb-utóbb súlyos ellentétek alakulhatnak ki az emberek között. Bár ennek veszélye kétségtelenül megvan, tegyük hozzá: csakúgy, mint a létező liberalizmus egyoldalúvá válásának veszélye is, amely a lelkekben szinte egy minden-mindegy "toleranciához" vezet - ám félreérti a nemzeti eszmeiséget az, aki pusztán az emberek megkülönböztetésének avítt elvét, gyakorlatát látja benne. Miért? Azért, mert a nemzeti eszme egy átfogó szellemi-lelki tartalmat jelent azoknak, akik élik, és életszerű, belső megelevenedést hozó újat tanulás lehet azoknak, akiket eddigi életük során nem érintett meg. A nemzeti eszme iránti odaadás ma azt jelenti, hogy táplálkozni akarunk az ország magasabb értékeiből, amelyeket történelme során hű fiai teremtettek.

A nemzeti eszme ma, ebben az eredeti, félre nem értett, félre nem magyarázott, el nem túlzott egészséges formájában kapoccsá vált mindennapi életünk és a magasabb szellemiség között. Meggyőződésem, hogy ez az a lelkesítő elem, amit oly sokan hatványozottan élünk át az elmúlt hónapok, hetek óta, dacára a külső realitásoknak.

Téved az, aki azt mondja: én már felnőttem - vagy: fel akarok nőni -, nincs szükségem az előttem járók tudására és bölcsességére, nem érdekel a múlt, én csak a jelenben akarok élni. Nem fellengzős frázis, amikor azt mondjuk, hogy a múlt, vagy akár a tegnap ismerete nélkül nincs jövő! Az ember, akár akarja, akár nem, múltjának, egyfelől az egész emberiség, másfelől személyes-nemzeti múltjának örököse. A múlt ugyanaz a külső világban, mint a memória, az emlékezőtehetség bennünk. Képzeljük el, mi lenne, ha nem volna memóriánk! Mi lenne velünk, ha azoknak akarnánk engedelmeskedni, akik "a múltat végképp el akarják törölni", akik a marxista-darwinista-liberalista elméletek alapján állva megfosztják az embert attól, ami emberré teszi: lelki-szellemi lényétől, a- mely ugyanúgy egy szellemi világhoz tartozik, mint fizikai teste a fizikai világhoz! Akkor "boldog" állatok lennénk, akik nem emlékeznének arra, amit egy pillanattal előbb tettek, nem tanulhatnánk semmit, nem jegyezhetnénk meg semmit, "boldog" robotoló, fogyasztó állatok lennénk, amilyennek a "liberalizmus" új világrendje látni szeretne bennünket! Sajátos élmény lenne! És öntudatlanul megismételnénk "belénk írt" hibáinkat minden pillanatban, az önmagunkra tekintés mozdulata, világossága nélkül. A múlt tehát egy nemzet emlékezése, benne a kezdetek ragyogásával, a születés, a pusztulás, az újrakezdés hatalmas képeivel. De nem csak holt emlékezet, holt történelem az, ami a múltban is működött egy nemzet életében, hanem az az eleven erő is, amely a nemzet egészébe a szellemi magasságból árad le! A nemzeti eszme egy történeti, kulturális, testvéri életazonosság érzés egy ország lakosai között. Jelentősége túlmegy a személyes érdekeltségeken, mert túl van a halandó emberen. Forrása az a sajátos, a szellemi látó számára felhőszerű szellemi lényiség, amelyet népszellemnek nevezhetünk.

Az a lény, akit népszellemnek nevezhetünk, aki ugyanúgy létező lény minden nép számára, mim az azonos növénytani rendbe, családba tartozó növények, vagy állatok csoportlelke, átlelkesítetti most a magyar emberek sokaságának szívét. S ugyanúgy egy újjászületést él meg. A népszellem nem pusztán az egy néphez tartozók összessége, és több, mint pusztán faji, vérségi közösség. Egy Petőfi-Petrovics például milyen nagyszerű magyar érzésekkel bírt, s a magyar kultúra kincseit hozta létre! Mert a magyar népszellem befogadó! A népszellem, amely magasabb lények akaratát közvetíti a szellemi világból, most ismét közel jött a magyarsághoz, mert mi is közeledtünk hozzá. Ezt az erőforrást, ami a népszellem által vezérelt együvé tartozásból fakad, s ami számosaknál egy magasabb inspirációt hozott már a szellemi élet területén, nem veszíthetjük el, de ápolnunk kell, és újra és- újra áthatni érzéseinket a felismert igazság erejével. Mert a népszellem újjászületése még nem ért el mindenki szívéhez és értelméhez. A magyar nép számottevő része még illúziókba kergethető, a kiégett, kiürült "jóléti" Nyugat avagy az "olcsó" kádárizmus illúzióiba. De eljő az idő és az igazság győzni fog, az az igazság, amelyben feltárul, hogy az ember jóléte nem csak a materiális jóléten alapszik! És a szellemi világ, minden létező szellemi mivoltának elismerése majd észlelése elhozza a valódi tiszteletet a minden földi létező iránt is.

Múltja, istene a magyarságot arra rendelte, hogy ős napkeletről a maga életerős lelki kincseit hozza magával: szavak helyett inkább tetteket, elméletek helyett a tetteket tápláló érzés tüzét, amely együtt tud lobbanni az ég s a föld akaratával. Ez a magyar nép szelleme: a tetteinket tápláló megismerő érzés tüze, a szív világossága, amely át tudja melegíteni egész világszemléletünket, a legegyszerűbb dolgoktól a legbonyolultabbakig. Ezt a képességünket, ezt a termékenyítő szellemi-lelki erőt hoztuk magunkkal Nyugatra, hogy a Nyugat szíve legyünk, melynek dobbanása új életet lövell magából. Mint a vér forró tüze, úgy özönlöttük el Európát a 9. században. Túláradt ez a tűz, aztán hamarosan megtalálta helyét a Kárpát-medence "kelyhében", és ezt a belső tüzet a kereszténység emberiséget átitató forrása, a Krisztus felé fordulásban lángoltatta fel, szent királyaink és királylányaink alakjában s az istenes magyar népben. Ezer évvel ezelőtt az erős közép-európai nagyhatalom, Magyarország önként a krisztusi igazság szolgálatába állott. Azonban a magyarság a kereszténységre téréssel nem veszítette el napkeleti lelki örökségét! A Magyarok Istene ma is él, újra él! Tetteinkben ma is képesek vagyunk, lehetünk paradicsomot varázsolni magunk köré, miként tették a boldog békeidőkben nagyapáink, nagyanyáink. Élettel, pezsgő élettel teli forrást tudunk fakasztani a való élet sokszor még formátlan, kemény sziklájából ezzel az ősi tűzzel. Magyarország, azzal a szerencsés konstellációval az élén, amit ma Polgári Összefogásnak neveznek, s amely érvényre tudta juttatni az előrevivő tettek erejét - végre valahára a győztes ősök útjára lépett. Lelkünkbe ragyogott az ég, és a Magyarok Istene elküldte fényét és tüzét a szívünkbe. Ez a tény áll érzésem szerint amögött, ahogyan az elmúlt időszakban oly felemelően megmutatkozott a nemzet nagy részének egyet akarása, igazságvágya. Roppant különös helyzet! Bánkódnunk kellene, hogy érdekérvényesítésünk kormányzati eszközeiről le kellett mondanunk, és átengednünk a teret azoknak, akik az emberi méltóságot, a nemzeti önbecsülést legázolva puszta ígérgetésekkel, állandó súsárlással kerültek hatalomra. Bánkódnunk kellene emiatt, tesszük is, ám a mélyben, a lelkünkben ott van egy különös, szép lelkesedés, ami leginkább egy új élet megfoganására hasonlít. Megfogant az új Magyarország, s érzem, többé nem leszünk méltatlanok hozzá, érzem, hogy ez a lelkeket szelíd ragyogással telítő Lény elhozza nekünk a még tisztább emlékezést, és a jelenben való munkálkodást, az egymásra találást egy nem kívülről diktált jövő számára. És ez ellen az emberek egy megingatható részébe cinikus ellenszenvet és hitetlenséget adagoló álorcás politika sem tehet majd semmit. Ne feledjük: a polgárok már a második választási fordulóban meggondolták magukat!

Orbán Viktor és kormánya jól ismerte fel, hogy azok után a viszontagságok után, melyekbe a XX. században beledöntötték a magyarságot, itt az idő az egészséges nemzettudat megélésére, felemelkedésére, de azt is tudják, hogy a maga jogaiba visszahelyezett letisztult, józan nemzeti érzést össze kell kapcsolnunk a korszerű, s az ősi értékekkel nem ellentétes eszmékkel, az egyetemes testvériség, szabadság és egyenlőség eszméivel, mindenkiben ott élő valóságos igényének a kielégítésével, amivel a létező liberalizmus vagy a szocializmus tulajdonképpen adósunk maradt. Mert nem lehet úgy világpolgárnak, sem szocialistának lenni, hogy valaki közvetlen környezetének, hazájának nem híve, ismerője, segítője, s elszakadva az emberi fejlődés pozitív eszméitől az önzés rabszolgájává válik. Magyarországot sokkal inkább kell óvnunk az effajta világpolgárságot kitermelő nemzetközi pénzdiktatúrától - ez az igazi szélsőség, csak elegánsan képviseli magát! mintsem az egészséges, tiszta nemzeti érzésen alapuló országépítéstől, amely természetszerűleg nem feledkezik meg sem az emberi jogokról, sem az érdekeinknek megfelelő kül- és gazdasági kapcsolatok ápolásáról. Ebben rejlik a Polgári Összefogás többlete, amely ma és a közeli-távoli jövő számára egy vitathatatlan és valódi szociális, morális, kulturális, gazdasági többlet az egész ország, minden magyar polgár számára, a "szociálliberális" Cipollák minden rémhírterjesztése, lapos értékrelativizmusa ellenére: mernünk kell szeretni a hazát, lelkesedni és tenni előmeneteléért, önmagunk fejlődéséért! Magyarország újjászületni, élni akar! És ma nem adhatnánk a Nyugatnak sem azt, amire valójában szüksége van, ha rendszerét, gondolkodásmódját pusztán leutánoznánk. Mert a Nyugatnak egy új szociális rendre van szüksége, amelyet csak itt, a soknemzetiségű Közép-Európában lehetünk képesek közösen kifejleszteni. És ez a rend a hármas tagozódású szociális organizmus rendje.

Végül el kell mesélnem egy talán szívet derítő kis természeti történést: a második forduló előtti szombaton a kertben dolgoztam, és közben meggyújtottam egy kisebb kazalnyi összegyűjtött gazt, lemetszett ágakat. Szépen égett a tűz, aztán eleredt az eső, nagy cseppekben ömlött zuhogott és bementem a házba. Időről-időre kinéztem az ablakon..., és látom ám: még mindig vidáman, kitartóan füstöl a meggyújtott kazal, nem oltja el a szakadó eső. így füstölt még azután is, hogy az eső elállt. Nem tudtam nem gondolni a választásokra, ez egy jel volt: a "magyar tüzet", ami oly szépen föllángolt a lelkekben az elmúlt két hétben, nem olthatja el már semmilyen "eső"..

^ugrás az oldal tetejére

A választás tétje

Kálmán István

Magyarországon választások voltak. A választások előtt a média által hangoztatott egyik kérdés az volt, hogy milyen kormány csatlakoztatja Magyarországot az Európai Unióhoz. A nemzeti érdekeknek elsőbbséget adó FIDESZ-MDF, vagy a nemzetközi tőkét kiszolgáló szocialista-liberális kormány. Az EU-csatlakozást a pártok közül egyik sem kérdőjelezte meg. (Mindenesetre a londoni Independent mindjárt a választások első fordulója után arról írt, hogy Kelet-Közép-Európában a szocialista kormányok tudják jobban előmozdítani a belépést.)

Vajon a kelet-közép-európai államoknak az EU-ba való belépése csak a médiákban ismertetett szempontok szerint ítélhető meg, vagy ezzel az igennem alternatívával csak kioltjuk a sokkal fontosabb kérdéseket?

Az angolszász geopolitikai stratégia lényege, hogy tudja: nem lehet a világot egységes gazdasági birodalommá tenni. Aki termel, annak piacra van szüksége, meg nyersanyagra, olcsó munkaerőre. A gazdasági világuralmat csak úgy lehet megteremteni, ha a világot két részre osztják, ha ellenpólust hoznak létre, ha katonai megszállás helyett befolyási övezeteket teremtenek. Nem az a fontos, hogy Magyarország, Lengyelország, Csehország, a balkáni államok mint nemzeti államok a jövőben léteznek-e, hanem az, hogy milyen kormány kezében van a hatalom, és az milyen érdekeket szolgál. A korábbi hidegháború is a világpolitikai ellentmondásokra épült. Most az a kérdés, hogy az új dialektikus ellenpólus milyen törésvonal mentén jön létre?

(Lásd: S. P. Huntington: „A civilizációk összecsapása" és Z. Brzezinski: „A nagy sakktábla") A másik kérdés, melyet a média-manipuláció elrejt: Vajon a Kárpát-medence kulturális egységének megteremtése a határokon átívelő kapcsolatokon keresztül, a Benes-dekrétum eltörlése a keletközép-európai népek konfrontációjához vezetne-e, vagy éppen ellenkezőleg: a magyar és a szláv népek olyan integrációjához, melyet az első világháborút kirobbantó antant hatalmak nem megtörtént történelemmé tettek.

Az első világháború előtt Kelet-Közép-Európában nem nemzeti államokat találunk, hanem magyar, szláv és német népeket. A „birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok", valamint a „szentkorona országai" népeinek együttéléséhez a birodalom adott keretet. A monarchiában abszurd lenne ugyanúgy nemzeti államokról beszélni, mint a nyugat- vagy dél-európai népeknél. Itt nemzeti kultúrák kölcsönhatásáról beszélhetünk.

A Kárpát-medencét pl. körbevették a német nemzetiségek, a Szepességben a cipszerek, Erdélyben a Rajna-vidékről származó szászok, délen a Bánátban a württenbergi svábok, akik itt nem a maguk nemzeti sajátosságait érvényesítették, hanem amit nyugatról magukkal hoztak, az kovászként továbbélt a magyarságban.

Az osztrák politikában 1879 óta a korábbi (1867 - 1879) centralizmust a föderalizmusra törekvés váltotta fel. A világháború azonban a konföderáció és ezzel együtt az Európai Egyesült Államok eszméjét elsöpörte. A békeszerződések életképtelen, absztrakt államalakulatokat hoztak létre (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió), ahol bármikor fel lehetett szítani a nacionalizmust, sovinizmust. Románia a XIX. században Havasalföld és Moldva egyesüléséből jött létre (1859). 1861-ben fölvette a Románia nevet, 1881-ben királyság lett. Románok már a XII. századtól kezdtek Erdélybe települni, a XVIII. századtól aztán egyre nagyobb számban, de önálló közigazgatást nem hoztak létre, így a magyar - székely - szász hármas közigazgatási rendszeren kívül maradtak. Békében éltek az itteni népcsoportokkal. 1916-ban a nyugati hatalmak felajánlották Romániának, hogy amennyiben az Antant oldalán belép a háborúba, megkapja Erdélyt és a Bánát keleti részét. így jött létre Nagy-Románia, amelynek létjogosultságát utólag a dákó-román elmélettel akarják igazolni.

Szlovákia területe 1918-ig Magyarországhoz tartozott. Korábban szlovák állam nem létezett, a trianoni szerződéssel mesterségesen hozták létre.

A Vajdaság (Bácska, Bánát, Szerémség) a XI. századtól a Magyar Királyság része volt, 1919-től a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz - később Jugoszlávia - csatolták.

A Kárpát-medence egysége nem határrevíziót jelent. Elsődlegesen nem politikai, nem gazdasági koncepció, hanem a kultúra megújításának feladata. A keresztény magyar szellemi életből ered a magyarság államalakító, társadalomszervező ereje, mely sok idegen népet tudott asszimilálni. Igazi szociális gazdaság is csak fejlett kultúrából adódhat. Magyarország és egész Kelet-Közép-Európa uniós csatlakozását a történelmi amnézia feloldásával, spirituális alapokból kiindulva kell megértenünk. Akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy miért veszélyeztetik az egyoldalú nyugati érdekeket kiszolgáló bolsevik szocialisták Közép-Kelet-Európa népeinek jövőjét.

A jelenben együtt él az, ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna.

Mindig kék az ég

A Világ forog
bárhogy morog
a sok csélcsap csürhe nép

Zápor zuhog
vihar jajong
de a felhőkön túl mindig kék az ég

Séva

^ugrás az oldal tetejére

Jean Monnet-"Az Egyesült Európa apja"

Andreas Bracher

Andreas Bracher cikke, melynek most Simon Diana fordításában a második részét közöljük, nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy Európa egyesülésére milyen befolyással volt Amerika, hanem hogy Amerika szerint az egyesülésnek úgy kell létrejönnie, hogy az az anglo-amerikai népek világuralmi törekvését, egy gazdasági világbirodalom megalapítását szolgálja. A mai EU-politika a nemzeti államokat - beleértve a Párizs környéki békediktátummal szétszabdalt államalakulatokat is - egyetlen szuper-állammá akarja összefogni. A kérdés az, hogy az integráció föderalisztikusan vagy centralisztikusan jön létre. Ha a régi államrend fönnmarad, az biztosan katasztrófához fog vezetni. Egészséges integráció csakis szabad szellemi életből kiindulva jöhet létre. Az az Egyesült Európa, amely a mai bürokratikusán igazgatott egységes állammechanizmus mintájára akar szerveződni, adminisztratív eszközökkel, törvényes úton akarja az egységet megteremteni, az kénytelen lesz egyre fokozódó kényszerintézkedéseket hozni, hogy a szétesést megakadályozza, így szükségszerűen totalitárius óriáshivatallá válik, miközben a demokrácia és az alapvető emberi jogok demagógiáját továbbra is hangoztatja. A mai EU brüsszeli bürokratái azért dolgoznak, hogy mindent felszámoljanak, ami az egyéni fejlődést szolgálja, hogy a tagországok polgárai az iparban hasznosítható emberanyaggá váljanak. A rafináltan, de egyre brutálisabban végrehajtott folyamat oda vezet, hogy az Unió népei a néplelkektől elszakítva uniformizált masszává válnak, és ebben a masszában az egyes ember élete a puszta fizikai létre alacsonyodik.

Kálmán István

2. rész (befejezés)

Andreas Bracher Jean Monnet-ról szóló cikkének második része közvetve érint egy, az amerikanizmus és a katolicizmus között fennálló, talán meglepő "kompatibilitást". Érdemes ennek a két, egymástól látszólag teljesen idegen szellemi áramlatnak a szimbiózisával kapcsolatban Rudolf Steiner keretben idézett gondolatait átolvasni. Ezek a gondolatok nagyon jelentősek az "Európai Egyesült Államok" kialakulásának történetét tekintve, ha figyelembe vesszük, hogy az európai uniós Európa születésekor elsődlegesen az amerikanizmus és a katolicizmus látta el a keresztszülői tisztségeket.

A Szerkesztőség (Der Europäer)

3. "Az intézmények fontosabbak, mint az emberek"

Monnet szívesen nevezte magát "demokratának" és az számított a legnagyobb kitüntetésnek, amivel egy politikust csak illetni tudott, ha "demokratikusnak" nevezte őt. Ezt kevésbé tekinthetjük egy konkrét politikai módszer iránti előszeretete jelének, sokkal inkább világnézeti vallomásnak. A "demokratikus" jelző számára amellett a világnézeti konglomerátum mellett szóló vallomást jelentette, melyet ma előszeretettel "nyugat"-ként emlegetünk. Tény és való, hogy Monnet élete során rengeteg politikai tisztséget töltött be, de ezek közül egyikbe sem választás útján került. Amikor aztán Európán belül Monnet maga is különböző intézmények kialakításával kezdett foglalatoskodni, nézete ezen intézmények feladatával kapcsolatosan olyan irányba fejlődött tovább, amelyben végül a demokráciaelv teljesen jelentéktelenné vált.

"Minden ember elölről kezdi az életet. Csak az intézmények válnak bölcsebbé; megőrzik a kollektív tapasztalatokat; és ezekből a tapasztalatokból és bölcsességből kifolyólag az emberek, akik mind ugyanazoknak a törvényeknek vannak alárendelve, lépésről-lépésre rádöbbennek, hogy természetük ugyan nem, de viselkedésük időközben megváltozott."¹ Ami Monnet ilyen és hasonló kijelentéseiben megmutatkozik, az nem más, mint alapvető bizalmatlansága az egyénnel szemben, és az intézményeknek - mint a világtörténelem tulajdonképpeni individualitásainak - a pártfogása. "Az intézmények, ahogyan azt már említettem, fontosabbak, mint az emberek", írja emlékirataiban, és ezt a kijelentését gyakran hangzotatta.² Monnet számára az intézményekbe vetett hite egy spirituális világnézet helyettesítéseként szolgált. Azt hitte, hogy az intézményekben azt a folyamatos fejlődést találta meg, ami tulajdonképpen a reinkarnáció törvényéből adódik. Az intézményekben kereste a halhatatlanságot. Egyik barátjáról azt mondta, hogy volt olyan okos, hogy hátrahagyott egy, a halálon túlnyúló maradandó dolgot: egy intézményt. Ez a fajta vallás határozta meg viszonyát az európai intézményekhez is. Hiúsága volt az, ami ezeket az intézményeket a lehető legtartósabbá és legmegdönthetetlenebbé változtatta, mégpedig olyan "acélházakká", melyek az individuumok minden egyes engedetlen mozdulatának ellenállni képesek.

Az intézményeknek a közös cselekvés szerveiként van jelentőségük és jogosultságuk. Ezek alapján sorsuk abban a pillanatban a kihalás lesz, amikor kimerül a forrás, mely őket táplálta. Ezzel ellentétben Monnet intézményfelfogása magában rejti azt a veszélyt, hogy az intézmények olyan impulzusokat szüljenek, illetve konzerváljanak, melyeket az egyének tulajdonképpen nem vallanak magukénak, viselni nem akarnak, de melyeket az intézmények mégis rájuk erőszakolnak.

Monnet olyan módszert követett Európa felépítése során, mely lényegében abból állt, hogy a valóságból trükkökkel újszerű intézményeket csikarjon ki, és amikor az intézmények már megvoltak, akkor kényszerrel hozzájuk rendelt egy szellemiséget, amivel megtölthette őket. Ezt a szellemiséget végül - kis kényszerűséggel ugyan, de - egy olyan forrásból merítette, amely megfelelt az intézmé- nyesség öncélú működésének: ez nem más volt, mint a katolikus egyház szellemisége. Monnet-nak az individuummal szembeni bizalmatlansága tulajdonképpen egy átalakított katolikus behatás volt. A katolicizmusban minden individuális törekvés hiúságának a felismerése az egyház - minden intézmények intézményének a - kebelébe való visszatérésnek az előhangja.

Monnet olyan környezetből származott, ahol a nők szigorúan katolikusak voltak, a férfiak pedig antiklerikálisok. Felesége is erősen katolikus volt, nővére pedig befolyásos pozíciót töltött be az egyik katolikus amatőr csoportosulásban. Maga Monnet állítólag nem volt érdekelt a vallás területén, de kifejezte csodálatát az egyház mint intézmény iránt, mely 2000 éves múltra tekint vissza. Elérhetetlen előképként lebeghetett szeme előtt, mely megérintette a benne rejlő intézményépítő hiúságát.³ Közeledése az egyház irányába elültette Monnet-ban ama két fő áramlat - az amerikai szabadkőműves forrásokból táplálkozó politikai-gazdasági áramlat és a Vatikánból nyert szellemi áramlat4 - egyesülésének gondolatát, amelyből aztán az egész európai egyesülési monstrum táplálkozott: Monnet intézményi technikája a gazdaság és a politika összekapcsolásában állt. Azok a hivatalok, melyek speciális-gazdasági területek irányítására alakultak, saját dinamikájukon keresztül politikai nagy intézményekké kellett hogy kinőjék magukat. Monnet az ez irányba történő döntő lépést a pénzuniótól várta, amelyet ő 1958-tól propagált. Véleménye szerint a pénzunió kialakulásának következményei a teljes politikai unióhoz kell, hogy vezessenek.⁵ A gazdaság és a politika ilyen módon történő egymásba kapcsolódása és összekeveredése nemcsak a klasszikus, liberális államfelfogásnak mond ellent, hanem a hármas tagozódás elvének is, mely ezeknek a szféráknak az öntörvényű kialakítását követeli meg. Monnet több kijelentéséből is egyértelműen kitűnik, hogy ő Európa képében egy fajta hatalmas képződményt látott, melynek célja az lenne, hogy lehetőséget teremtsen egy lendületes gazdasági fejlődésre. Ez lehet az oka annak a benyomásnak, ami a mai napig gyakran felmerül bennünk, miszerint ebben a képződményben a jog a gazdaság - valós vagy látszólagos - igényeinek teljes mértékben alá van rendelve, és önkényes módon ahhoz igazodik. Monnet intézményfelfogása talán a háború utáni időszak Európájában uralkodó közhangulattal is magyarázható. A két európai háború, mely harminc éven belül sújtott le a kontinensre, általános fáradtságot, kimerültséget és pesszimizmust hagyott hátra. Elképzelhető, hogy ebben a hangulatban megalapozott volt, hogy valaki intézmények bástyája mögé temesse magát annak érdekében, hogy így legalább békességre találjon. Nem feltételezhetjük azonban, hogy az ebben a közhangulatban kialakult eszközök a kitöréshez és a jövő igazán alkotó formálásához is jó szolgálatot tesznek majd.⁴

- Monnet - Németország barátja?

1979-ben Monnet temetésére a beszámolók alapján óriási tömeg gyűlt össze. A nemzetközi részvételi arány olyan magas volt, hogy a francia elnök Valéry Giscard d'Estaing szinte kívülállónak érezte magát. Önálló, különösen nagy létszámú csoportot képeztek a németek, élükön Helmut Schmidt szövetségi kancellárral. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy különösen sokat köszönhetnek Monnet-nak. Mi ösztönözhette a német politikusokat arra, hogy elmenjenek Monnet temetésére? Mit gondoltak, mit köszönhettek neki? Talán a következőket: Monnet Európáján belül a Német Szövetségi Köztársaságot a Második Világháború óta először kezelték egyenrangú félként. Ez ebben az időben egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, mivel 1945 után több olyan koncepció is lógott a levegőben, melyek alapján Németországot hosszú ideig páriaként, kitagadottként kezelték volna. Európa egyesülése azonban megnyitotta Németország számára az utat az egyenjogúsághoz, sőt, azáltal, hogy a Szövetségi Köztársaság ennek az egyesülésnek a motorjává vált, az ország egy olyan látszateszmét és létjogosultságot, egy olyan célt talált magának, amiért érdemes volt dolgozni. Ezzel egy időben azonban nem oszlatták el azt az országra nehezedő nyomást, ami hivatott volt érzékeltetni, hogy igen nagy hátrányokkal járna Németország számára, ha nem a számára kijelölt úton haladna. Pont az volt az európai egyesülés egyik célja, hogy a német egyenjogúságot nemzetközi területen ne hagyják teljes mértékben érvényesülni. Nem utolsó sorban azzal a háttérgondolattal tervezték és indokolták az egyesülést, hogy nem szabad hagyni, hogy Németország a világ számára ismét fenyegetéssé váljon.

A Németországtól való félelem és a vágy, hogy Németországot "megzabolázzák", "ellenőrizzék" és "a Nyugathoz láncolják" - ezek voltak azok a központi hajtóerők, melyek az európai politikát Németországon kívül motiválták és még ma is motiválják. Abban a pillanatban, amikor a többi európai ország emlékezése lankadni látszott, Monnet maga is elkezdett Németországról beszélni, és ezt elsősorban franciaországi tartózkodásai alatt tette. Az Európai Unió mozgatórugóját képező központi mechanizmus a következőképpen működött: Németország újra-felemelkedését az USA finanszírozta (és ezáltal Németország barátnak is tekintette). Franciaországnak értésére adták, hogy Németország újra-felemelkedése vagy egy nemzeti állam keretei között megy végbe, amitől Franciaország veszélyeztetve érezheti magát, vagy az európai intézmények által ellenőrzötten. Ezen választás elé állítva Franciaország felvállalta szuverenitásának ama csorbítását, melyet az európai intézmények megkívántak tőle. Ugyanakkor Németországnak is értésére adták, hogy ez a nem kiérdemelt kegy, melyben részesíteni szándékozzák, viszonozásként az európai intézmények további kiépítését követeli meg. Az Európai Unió a következő séma alapján jött létre: 1950-52: a német ipari termelést ismét felszabadították, és az újrafelfegyverkezés kezdete okot szolgáltatott a Schuman-terv megalkotására, 1955-57: a Szövetségi Köztársaság formális függetlensége az Európai Gazdasági Közösséggel kötött szerződésekbe torkollott; 1989-91: a német egyesülés maga után vonta a közös fizetőeszközön alapuló unióról szóló Maastrichti Szerződés megalkotását.⁶

Ennek a gépezetnek a működésben tartásához hozzátartozott az is, hogy életben tartsák a Németországgal szemben meglévő félelemérzetet. Ez az egyik lényeges oka annak, hogy a nyugati világ nyilvánosságának a figyelmét újból és újból a nácizmus felé irányítják, és ezért olyan fontos az is, hogy ápolják ennek a múltnak az emlékét. Ugyanakkor ezáltal válik csak igazán egyértelművé, hogy mennyire kétértékű szerepet töltött be a német-francia kibékülés ezen az egyesülési mechanizmuson belül. Egyrészről szükség volt arra, hogy a két ország bizonyos mértékig egymással kibéküljön, hiszen másképp nem tudtak volna egy közös vállalkozásban együttműködni. Másrészről azonban a békülés nem "fajulhatott" odáig, hogy már ne legyen szükség az amerikai közvetítésre, és hogy Franciaország már ne féljen eléggé Németországtól. Ez a félelem egy olyan béküléstől, mely letér az Amerika által kijelölt útról, ez került felszínre az európai történelem háború utáni korszakának egyik legkülönösebb epizódja formájában: az 1963-ban megkötött német-francia szerződésben.⁷ Ezt a magában véve egyáltalán nem látványos baráti szerződést, mely de Gaulle és Adenauer között köttetett, az Egyesült Államoktól való elszakadás és egy önálló, Washingtontól független európai politika kezdetének tekintették.

A szerződés megkötése heves tevékenykedést váltott ki a kulisszák mögött, míg végül a Német Szövetségi Gyűlés a szerződést egy preambulummal - egy fajta előszóval - egészítette ki, mely az USA- hoz fűződő kötelékek meglétét egyértelműen igazolja. De Gaulle számára ezzel értéktelenné vált a szerződés. Úgy tűnik, Monnet főszerepet játszott azokban az eseményekben, melyek végül a pream- bulum megszületéséhez vezettek. Abban is részt vett, hogy még 1963-ban megszervezzen Kennedy számára egy Németországi látogatást, azt a látogatását, amely során Kennedy "berlininek" nevezte magát. Ez az út volt hivatott arra, hogy a német "lelket" visszanyerje a Nyugat, vagyis az USA számára. A cél az volt, hogy felülmúlják azt a lelkesedés, melyet de Gaulle 1962-es németországi látogatása váltott ki. Sikerült.

Ha az ember ezeknek az összefüggéseknek a tudatában van, akkor nem fog elcsodálkozni azon, hogy Németországgal kapcsolatosan Monnet-nál sem a szimpátia legapróbb jelét, sem pedig valamilyen mélyebb megértést nem találunk. Monnet egész politikai karrierje olyan összefüggésekben és olyan körökben játszódott le, melyek számára Németország a XX. században "békebontónak" számított, vagyis valaki olyannak, akinek nem kéne a saját terveit ezen körök útjába állítania, és akit végül olyan irányba kell dirigálni és úgy kell átnevelni, hogy erre ne is legyen képes. Erre a felfogásra utaló jelként értelmezendő és tekinthető az a könyv is, ami állítólag Monnet kedvenc olvasmánya volt⁸: The spirit of Man, egy antológia, melyet Róbert Bridges angol költő 1916-ban jelentetett meg. Bridge az olvasmányt az Első Világháborúban a lövészárkokban harcoló szövetségi katonák biztatására és lelki támogatására szánta. A kötet angol, román és antik írók darabjaiból van összeállítva. A német szerzők teljesen hiányoznak belőle, ahogyan azt a németekkel szemben az Első Világháborúban uralkodó ellenséges szemlélet megkívánta. Az előszóban Bridge azt állítja, hogy ez a háború nem más, mint "ama gonosz ellen vívott harc, melyről már filozófusok és szentek is beszámoltak."⁹ Ez a gonosz itt nem más volt, mint Németország. Van abban valami vigasztalan, hogy még öregkorában is egy ilyen könyv feküdt Monnet éjjeli szekrényén, még akkor is, ha nem tartjuk valószínűnek, hogy azt éppen emiatt a rész miatt olvasta.

Látszólag bármennyire is jogosultak lehettek az egyesülés okaiként az olyan érvek, mint „Németországot bekapcsolni" és „megvédeni önmagától" és hasonlók, egy olyan korban, mely még közvetlenül a nemzetiszocializmus hódító háborúinak és gyilkossági akcióinak hatása alatt állt, a valóságos hátteret illetően azért mégsem szabad hagyni magunkat megtéveszteni: ez ugyanis nem a német hadseregtől való fizikai félelem, hanem a német népszellemtől való spirituális félelem volt.¹⁰ Ez a félelem többek között a nyugati politikusok háború utáni időszakban újból és újból előbukkanó rémlátomásában is tükröződik, mely alapján létrejöhet egy semleges, egyesült Németország, amely megbékél a Szovjetunióval. Ezt mindenáron meg kellett akadályozni, és ennek egyik eszköze volt az EU. Az Európai Unió ezáltal tetejét képezi annak az elvarázsolt európai háznak, melyet úgy építettek meg, hogy oda a német népszellem ne nyerjen bebocsátást. Ez az építészet azonban kétség kívül nem áll összhangban ennek a világrésznek a legjobb lehetőségeivel.

1. Duchőne, 401. oldal
2. Monnet, Erinnerungen (Emlékezések), 596 oldal
3. Lásd ehhez Duchőne, 56 oldal
4. A katolikus impulzus Európára ható befolyásával kapcsolatban lásd szintén Thomas Meyer, Ludwig Pozer-Hoditz, 493ff oldal.
5. Duchőne, 312. oldal
6. Az, hogy ez a kapcsolódás az 1990-es német egyesülés környékén a diplomáciára is nagymértékben kihatott, az egyértelműen kivehető Hans-Dietrich Genscher Emlékezések (Erinnerungen) című könyvének több részletéből is. A német egyesülés és az EU kibővítése közötti összefüggést a német kormány is érezte, és ezt több figyelmeztetéssel kívülről is megerősítették. Már kilenc nappal a Berlini Fal megnyitása után, 1989. november 18-án, Mitterrand összehívta az Európa Tanács soron kívüli csúcstalálkozóját Párizsban, melynek napirendjét az európai egyesülési folyamat folytatása képezte. Lásd, Hans-Dietrich Genscher, Erinnerungen (Emlékezések), Berlin 1995; 662 oldal. Az európai integráció kibővítése az USA Németország újraegyesülésébe való beleegyezésének feltételét képezte. Ezt Bush amerikai elnök 1989 decemberében nevezte meg feltételként.
7. A következőkhöz lásd Duchene, 329-31 oldal
8. Duchőne, 401 oldal megjegyzések
9. Catherine Phillips, Róbert Bridge, A biography alapján idézve, Oxford 1992
10. Félreértések elkerülése végett szeretnénk kihangsúlyozni, hogy az itt említett népszellem nem egyezik meg azzal a szellemmel, ami Hitler Németországát inspirálta. Az itt szóban forgó szellem jellegéről Rudolf Steiner Helmuth von Molte-hez intézett és a róla szóló kijelentéseiből lehet jó benyomást szerezni. Lásd Helmuth von Moltke - Dokumente ... (Helmuth von Moltke - Dokumentumok életéről és munkásságáról, II. kötet.) Ennek a népszellemnek a meghatározására törekvő próbálkozással Kari Heyernél is találkozunk, lásd Kari Hever, Wer ist der deutsche Volksgeist (Ki a német népszellem?) Óvakodjunk attól, hogy az igazi német népszellemről szóló tanulmányokat a német imperializmus palástjaként értelmezzük. Pont ellenkezőleg, egy ilyen jellegő imperializmus veszélyezteti a népszellemet hatása kifejtésének lehetőségeiben.

A cikk megjelent a „Der Europäer" 2. évfolyamának 5. számában, 1998. márciusában

Amerikanizmus és jezsuitizmus

Rudolf Steiner szavai 1918-ból

Ez a két áramlat - az amerikanizmus és a jezsuitizmus - bizonyos mértékig egymásba fonódnak; de nem szabad őket túl könnyen venni, hanem mindkettő esetében az emberiségfejlődésben mélyebben működő impulzusokat kell keresnünk. (...) De épp ezáltal a betekintés által hőkölnénk vissza igazán attól az amerikanizmus-csodálattól, melynek igencsak átadtuk magunkat; és pont azért, mert az amerikanizmus jellemző elemét a szellemiségtől való félelem képezi; pont ezért látnánk be, hogy (...) az amerikai elem, mint a tulajdonképpeni radikális gonosz, egyre erőteljesebben és erőteljesebben munkálkodik. Rövidlátók azok, akik másképp beszélnek ezekről a dolgokról, mert akkor ők nem az összefüggések alapján ítélkeznek. Minden, ami a franciák politikai helyzetéből, minden, ami a britek természetéből adódó tisztán gazdasági merevségből és minden, ami az olasz nép érzéki indulataiból, ebből a "szent egoizmusból" adódik - az igazán nagy történések figyelembevételénél mindezek apróságnak számítanak a tulajdonképpeni gonosz elemhez képest, mely az amerikanizmusból árad. Hiszen három olyan áramlás van, melyek belső rokonságuk alapján magukban hordozzák az emberiség fejlődésére gyakorolt romboló hatást. (...) Ez a pusztító hatás kiváltképpen három áramlásban található meg: Először is mindenben, amit amerikanizmusnak hívunk, hiszen az mind egyre inkább abba az irányba terelődik, hogy kialakítsa a szellemtől való félelmet, és a világot pusztán olyan lehetőséggé alakítsa át, melyben lehetővé válik a fizikai élet. Ez mégis valami egészen más, mint amikor a britség a világot egyfajta kereskedőházzá akarja alakítani. Az amerikanizmus a világot egy lehetőleg minden komforttal ellátott, fizikai értelemben vett lakássá akarja változtatni, amelyben kényelmesen és gazdagon el lehet éldegélni. És ez a kényelmes és gazdag, evilági élet vált az amerikanizmus fő politikai elemévé. Aki ezt nem tekinti át, az nem is látja a dolgokat, hanem csak kábítani akarja magát. Ezen áramlás befolyása alatt azonban az ember és a szellemi világ között fennálló összhang kihalásra van ítélve. Ezekben az amerikai erőkben található meg mindaz, aminek alapjában véve a Föld pusztulásához kell vezetnie, mert nem engedi, hogy a szellem a Földhöz hozzáférjen. A másik romboló áramlás nem egyszerűen a katolicizmus, hanem minden fajta jezsuitizmus, mivel az alapjában véve az amerikanizmussal áll rokonságban. Ha az amerikanizmus annak az amerikai áramlásnak az ápolása, mely a szellemtől való félelmet akarja kialakítani, úgy a jezsuitizmus azt a hitet akarja fölébreszteni, mely szerint nem szabad afelé a szellem felé tapogatóznunk, melyhez nem érhetünk fel, és a szellemi javakat azoknak kell igazgatniuk, akik a katolikus egyházban viselt tisztségük alapján arra hivatottak. - Ez az áramlás azt akarja, hogy az emberi természetben azok az erők, melyek az érzékfeletti felé irányulnak, elcsökevényesedjenek. (...)

Részletek a „Bewufitseins-Notwendigkeiten für Gegenwart und Zukunft" (Tudati szükségszerűségek a jelen és a jövő számára) címmel 1918. július 30-án tartott előadásból, GA 181

^ugrás az oldal tetejére

Antropozófia

Közösségek fejlődése

Takáts Péter

"A szellem forma nélkül tétlen."
Rudolf Steiner

A közösségek fejlődésének törvényszerűségei mindig is nagyon érdekelték az embereket és igen sokan tanulmányozták, kutatták az összefüggéseket. Ennek eredményeként számtalan elmélet látott napvilágot közösségek és szervezeteik fejlődésének törvényszerűségeiről. Ezek az elméletek mindig alkotójuk gondolkodását, beállítottságát tükrözték, így aztán vannak közöttük olyanok, melyek teljesen mechanikusan képzelik el a fejlődést, de szép számmal vannak olyanok is, melyek a szervezeteket élő, fejlődő formáknak írják le.

Mielőtt témánk részletes ismertetésbe kezdenénk, tisztázni kell egy kérdést, mégpedig az ember és szervezet kapcsolatát. A gyakorlatban igen sokszor találkozunk olyan elképzelésekkel, melyek szerint a kettő egymástól különválasztható, és ember és szervezet egymástól függetlenül is létezik. Sokan ezért úgy képzelik el, hogy egy szervezet fejlesztésével önállóan is lehet foglalkozni, elvonatkoztatva a benne dolgozó emberektől. Pedig a kettő egymástól nem választható el, hanem szorosan összekapcsolódik, összefügg. Minden olyan helyen, ahol ember tevékenykedik, ott szervezetnek, struktúrának is lennie kell. A szervezet ugyanis minden szociális organizmusnak ugyanolyan elengedhetetlen feltétele, mint például az emberi szervezetnek a bőr. A bőr nélkül pedig nincs élet. Hasonló a helyzet a szociális struktúrák esetében is, ahol a bőr a szervezet, és ebben az ember a tartalom, aki kitölti ezt a szervezetet, formát, amelyben él, dolgozik és alkot.

Ha egy másik természetből vett hasonlattal akarunk élni, akkor ezt a kettősséget egy folyóhoz is hasonlíthatjuk, ahol a folyó ágya a szervezetnek felel meg, és benne a folyó maga az ember. Ezért aztán annak, aki közösségek, szervezetek fejlődésével foglalkozik, mindkét terület törvényszerűségeit ismernie kell. Hiszen egy folyó szabályozása esetén sem gondol senki arra, hogy külön lehetne választani a folyót a medertől, és külön-külön foglalkozni velük. Az ilyen szemlélet csak katasztrófákhoz vezet. Ez a helyzet a szervezeteknél is; mert ha valaki csak az emberrel foglalkozik, és a forma, a szervezet közben a régi marad, akkor nem jön létre igazi fejlődés, a problémák nem oldódnak meg. Hasonlóképen, ha csak a formával foglalkozunk, csak a szervezetet fejlesztjük, akkor sem tudunk valódi változást elérni, mert az emberek változatlanok lévén, nagyon gyorsan előveszik szokásaikat, kedvelt régi formáikat, és ezzel együtt ismét megjelennek a régi szervezet összes problémái.

Ahhoz tehát, hogy egy szervezet fejlődésének folyamata sikeres legyen, arra van szükség, hogy két párhuzamos fejlődési folyamat játszódjon le. Ehhez pedig ismernünk kell mind az emberek, mind pedig a szervezetek fejlődésének törvényszerűségeit. A következőkben arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a livegood-i szervezetfejlődési modellt, amelyik az emberi közösségek fejlődésének törvényszerűségeivel foglalkozik létrehozója, az ember fejlődésének fényében.

A Bemard Livegood által kidolgozott fejlődési elmélet egy közösséget és annak szervezeteit emberek által létrehozott és működtetett szociális formának tekint. Mint minden, amit emberek hoznak létre, ezek a formák is az élő organizmus tulajdonságival rendelkeznek, azaz növekednek, fejlődnek, és fejlődésük törvényszerűségei megismerhetőek. A következőkben ismertetett modell bármilyen emberek által létrehozott közösség fejlődésére alkalmazható, mert megállapításai - természetesen az egyes megállapítások megfelelő értelmezésével - egyaránt igazak a gazdasági célú közösségekre, a kulturális szféra non profit közösségeire és a szellemi közösségekre is.

Az úttörő szervezet

A modell kidolgozása, mint általában az élő szervezetekkel kapcsolatos törvényszerűség megismerése, megfigyeléssel kezdődött. Livegood és munkatársai már hosszú ideje létező és működű közösségek, vállalkozások életét és fejlődését figyelték meg és igyekeztek olyan összefüggéseket feltárni, melyek a fejlődést általánosan jellemezték. A kutatómunka során olyan összefüggéseket fedeztek fel, melyeket valamennyi emberi közösség életében fel lehet ismerni. Ezeket aztán egy fejlődési elméletben foglalták össze, annak érdekében, hogy ezek a törvényszerűségek mások által is megismerhetőek legyenek.

Az teljesen egyértelmű, hogy egy új közösség vagy vállalkozás megalapítása egy idea megjelenésével kezdődik, és ha ez az idea egy olyan emberben jelenik meg, akiben a kreativitás akarattal is párosul, akkor ez az ember azt vállalja fel, hogy valami újat hoz létre, hogy a jövőt olyanná formálja, amilyennek ő akarja látni. Az ilyen pillanatokban ezek az emberek különleges lelki állapotban vannak, mert belülről teljesen át vannak hatva azzal a tudattal, hogy ideájukat meg kell valósítaniuk, azt, amit elhatároztak, meg kell tenni. Ilyenkor ehhez az állapothoz hatalmas belső hő, tűz is társul, ami aztán összeköti gondolataikat az akaratukkal, és végül így születik meg az elhatározást követő tett, ami aztán majd elvezet az idea megvalósulásához.

Ezen az úton az első lépés mindig egy szervezet létrehozása, mert a szellemnek - jelen esetben az ideának - formára van szüksége, hogy hatni tudjon a Földön. Ennek a szervezetnek pedig az lesz a feladata, hogy a jövő átalakítására, megváltoztatására vállalkozó embert segítse, az idea megvalósításában közreműködjön. Ezt a megalakulás után kialakuló és a megvalósulást segítő szervezetet úttörő szervezetnek nevezték el, és azt az embert, akiben az idea megjelent, aki a szervezetet életre hívta, úttörőnek.

Ennek a frissen alakult szervezetnek a jellemzésére is igen alkalmas egy a természetből vett kép, mert ez a szervezet működését és jellegét tekintve leginkább egy kagylóhoz hasonlít, Egy kagylóhoz, melyben egy csodálatos igazgyöngy rejtőzik - az úttörő ideája -, és a kagylóforma szervezet ezt a gyöngyöt védi, oltalmazza, és közben segíti a fejlődésében. A megalakulás után az úttörőből áradó tűz, lelkesedés, kreativitás és akarat áthatja az egész szervezetet, és magával ragadja a közösség tagjait is, így aztán az idea megvalósítását célzó munka igen nagy erővel és lelkesedéssel indul meg.

Ezt erősíti még az is, hogy az úttörőnek általában kivételes képességei vannak, amit a közösségen belül és kívül mindenki tud és elismer. Az úttörő általában az egyszerű emberek nyelvét beszéli, ezért aztán a kagyló szervezetben nem szükségesek a kommunikációs csatornák sem, mert a közösségen belül az elsődleges és másodlagos kommunikáció igen jól működik. A közösségen belül mindenki személyesen és jól ismeri egymást és az úttörőt, aki mindenkinek közvetlenül ad utasítást, azaz erre a fázisra a direkt irányítás rendszere a jellemző. Ez azonban abban az euforikus állapotban, amiben az úttörő közösség tagjai vannak, nem zavar senkit sem, és nem akadályozza azt sem, hogy a közösség tagjai és az úttörő között igen jó, baráti kapcsolatok alakuljanak ki.

Ez pedig kihat az együttes munkavégzésre is, és a szervezet egyrészt igen sikeres, másrészt teljesen ember orientációjú lesz, ahol mindenki azt csinálja, amit szeret és amihez kedve van. Arra pedig amit nem szívesen csinál meg, mindig akad valaki, aki azt önként felvállalja és megcsinálja helyette. Ez aztán az egész szervezetnek igen magas motiváltságot ad, amiben a munka szinte magától megy, minden különösebb odafigyelés nélkül. A feladatok, a munka elvégzésre azonban az improvizáló stílus a jellemző, ahol a problémákat véletlenszerűen, improvizálással oldják meg, hiszen nincsen struktúra, ami a felelősségeket és a feladatokat meghatározná. Ez pedig az egyébként is magas motiváltságot tovább erősíti.

Ezt a közösséget nem csak a tagjai, hanem a partnerei is szeretik, mert az ember orientációjú hozzáállás, a gyors ügyintézés, a rugalmasság és az alkalmazkodás igen jó a számukra. Ez a közösség olyan mint egy nagy család, ahol mindenki szeret élni, dolgozni és alkotni, akinek pedig nem tetszik I ez hangulat az gyorsan tovább áll, és helyére olyan j ember kerül aki az ilyen közösséget és munka-1 végzést értékeli és szereti.

Ez a szervezet tehát tökéletesen működik, az úttörő, a közösség tagjai és a külső partnerek általános megelégedésére, annak ellenére, hogy a háttérben közben számtalan hiányosság, probléma lapul meg. Ezeket azonban az önmagára figyelő, a kagylóforma védelmében dolgozó szervezet nem látja, a szeretettel és euforikus érzésekkel áthatott nagy család nem érzékeli. Pedig nincsenek valós és részletes információik a tágabb környezetükről, a többi emberről és azok közösségeiről, nem ismerik saját működésük valódi céljait, költségeit, szervezetlenül, ad hoc módon oldják meg a felmerülő feladatokat és tevékenységük során túlnyomórészt az alapító úttörő ötleteit hajtják végre és az ő ismeretségi körére koncentrálnak. Nagy veszélyforrás még az is, hogy az úttörők - tudattalanul bár - de nem képesek más vezetőket megtűrni maguk mellett, így aztán a kiválasztott vezetők vagy megbuknak vagy megszöknek.

A fejlődésnek e fokán álló szervezetben az úttörő személyén keresztül olyan viszonyok uralkodnak, amikor a közösséget az emberi képességek, a kreativitás és a felelősségvállalás viszi előre, mégpedig azon keresztül, hogy lehetővé teszi a közösség tagjainak az örömteli munkavégzést. Ennek alapja ugyanis az a szabadság, amit a kagyló formában működő úttörő szervezet a tagjainak megad. Ebben a szervezetben ugyanis az ember folyamatosan újabb és újabb kihívásokkal találja magát szemben, amit bürokratikus szabályok és utasítások nélkül, azaz önállóan és szabadon oldhat meg.

Az úttörő szervezet ezért az emberi egyéni képességek összetartó és együttműködő erejének csodálatos példája, mert ezt a közösséget az úttörő személye, a belőle áradó erő és lelkesedés tarja össze. Az emberek követik őt a jövőbe, amit csak ő ismer, ami csak az ő gondolataiban él.

Az úttörő fázis fontos jellemzője a gyors növekedés, amit gyakran az "úttörő büntetésének" is neveznek, mert e növekedés miatt az úttörőnek olyan új feladatokkal, kihívásokkal kell szembenéznie, amit eddig nem csinált, és gyakran nem is nagyon szeret. Hiszen a gyors növekedés következtében egyre több emberrel kell együtt dolgoznia, és ennek következtében személyes hatása a közösségre és annak tagjaira fokozatosan gyengül. Közben új, ismeretlen arcokkal találkozik, és lassan rá kell döbbennie, hogy már nem ismer mindenkit a közösségen belül. Ezek pedig belső elbizonytalanodásához vezetnek. Ugyanakkor a növekedés arra is kényszeríti, hogy a szervezeten belül valamilyen hierarchiát alakítson ki, ami közte és a közösség tagjai között közbenső szintek létrehozását jelenti. Ez pedig a korábbi állapotokhoz képest ismeretlen, új érzéseket kelt benne, mert így olyan dolgok is történnek, történhetnek a "közösségén" belül, amit ő nem ismer, amiről ő nem tud.

Ekkor az úttörő és vele együtt a közösség is elérkezik egy küszöbhöz, mert a további fejlődés kulcsa most az, hogy az alapító, az úttörő képes-e belátni, hogy gondolkodása és a régi forma mára a fejlődés akadályává vált. Ezen a küszöbön az alapítónak kell először átlépnie, benne kell, hogy megszülessen a következő belátás: "le tudok mondani arról, hogy mindenbe beleszóljak, hogy mindenről tudjam: miért, mikor és hol történik." Ha ez a belső elmozdulás az alapítóban létrejön, akkor a szervezet, a közösség elindulhat a továbbfejlődés útján. Amennyiben ez a belátás az alapítóban nem tud létrejönni, akkor az úttörő saját csodálatos művének tönkretevőjévé, elrontójává válik, és végig kell néznie művének hanyatlását és pusztulását.

Ha az úttörő át tud lépni ezen a küszöbön, akkor egy új valóságba jut, ami nem más, mint tudati fejlődésének egy újabb, magasabb szintje. Ekkor már nem csak önmagára, a munkára és az alkotásra koncentrál, hanem képessé válik tudatával egy szélesebb szociális valóságot is átfogni, ekkor már nem csak a kreativitás, a képességek, az ideák és ötletek világában mozog, hanem átlép az emberi kapcsolatok, az emberi találkozások, a munkamegosztás, a függőség és konfrontáció tágabb valóságába. Ennek a belső felismerésnek, elmozdulásnak hatására válik aztán képessé arra is, hogy először önmagát, majd pedig a közösséget átvezesse a fejlődés második fázisába.

A differenciálódás fázisa

Az a folyamat, ami most a közösségi szervezeten belül elindul, az egy az ember fejlődéséből vett hasonlattal olyan, mint amikor az emberben fejlődésének kezdeti szakaszában kifejlődött szervek egyszer, a szerveződés egy pontján, elkezdenek egymással együttműködő, logikus kapcsolatot kialakítani. Nos, ilyesmi indul el a differenciálódás fázisába lépő közösségekben is, mert a közösség, a vállalkozás most egy rendszerré alakul át, mégpedig az addigra már kialakult, de csak az úttörő hatásától működő emberi kapcsolatok megtervezett, logikus és megszervezett rendszerévé.

A folyamat egyik fontos része, hogy a közösség vezetői, akik eddig a kagylóban együtt éltek és dolgoztak a közösség többi tagjával, és csak egymásra és a munkára koncentráltak, most kiemelkednek ebből a meleg, biztonságos közegből, és felülről kezdik el szemlélni a szervezetet. Ezért a differenciálódás fázisának jelképe a piramis, melynek csúcsán ülnek most a vezetők, akik a szervezés és szabályozás feladatait végzik.

Igen sok úttörő számára ez a szakasz felér egy szenvedéssel, mert ők általában a közvetlen és kötetlen emberi kapcsolatokban érzik jól magukat, és az improvizáció nagymesterei. Ez a fázis pedig pontosan ellenkező képességek kialakítását követeli meg tőlük. Most a szétválás, a szervezés, a tervszerű munka, az összefüggések felismerése az, amire szükség van. Az úttörő feladata most kapcsolatok létrehozása lesz, mégpedig három szinten:
formai kapcsolatokat kell kialakítania az emberek és csoportjaik között, szervezéssel,
jogi kapcsolatokat kell kialakítania az emberek és csoportjaik között az írott szabályozás eszközeivel, és
újfajta emberi kapcsolatokat kell kialakítania a közösség tagjai között, hiszen az emberek egyre jobban különböznek, és lassan már nem is ismerik igazán egymást.

A differenciálódás fázisába lépő közösségek esetében a legnagyobb problémát ennek a harmadik kapcsolatnak a kialakítása jelenti, annyira, hogy sok esetben, mivel az úttörők nem is tudják, hogyan fogjanak hozzá, ezért inkább nem is tesznek semmit. Ezzel viszont, mivel a közösség vezetői nem nyújtanak segítséget a közösség tagjainak a változáshoz szükséges tudati fejlődésben, saját egyéni küszöbjük átlépésében, csak a jelentkező problémák számát növelik és a differenciálódás sikerét veszélyeztetik. Persze az, hogy a vezetők nem segítenek, sokszor azzal függ össze, hogy ők maguk sem képesek a valódi belső elmozdulásra.

Ebben a fejlődési szakaszban a közösség, a szervezet csoportjainak kialakítása folyik, és ezzel párhuzamosan kell kialakítani a közösségen belüli kommunikáció formáit és újfajta kultúráját is. De miközben a túlélésért, a közösség továbbfejlődésért harcolnak a vezetők, komoly problémákkal kell szembenézniük, mert ennek a szakasznak a sikere teljes egészében azon alapszik, hogy sikerül-e a közösség tagjaiban újfajta emberi képességeket kifejleszteni. Mindenkiben, a vezetőktől az utolsó emberig. Az előrelátás, a tervezés, a szervezés, a felelősségvállalás és a szociális képességek egészen új formáira van most szükség, méghozzá olyan módon, hogy ezek a képességek aztán az egész közösséget és annak céljait szolgálják.

Igen nagy gondot okoz az is, hogy az úttörő fázisban a vezetők odafigyelése nélkül kialakult motiváció hirtelen drasztikusan lecsökken. Az eddig természetesnek hitt motiváció ugyanis a változások következtében elvész, mert az emberek már nem látják az egészet, csak részfolyamatokat kapnak meg, ráadásul még ezt sem tehetik szabadon, hanem szigorúan a szabályozás megszabta keretek között kell cselekedniük. Ez pedig jelentősen csökkenti a kreativitást és az elvégzett munka felet érzett örömöt. így aztán a differenciálódás fázisa elmossa az addig természetesnek hitt lelkesedést és motiváltságot, és az alapítónak most még egy új dologgal, a munkatársak motiválásának kérdésével is foglalkoznia kell.

Ezalatt a közösség, a szervezet nagysága tovább nő, és általában növekszik a szabályok, az intézkedések száma is, miközben szép lassan az egész szervezet rugalmatlanná és merevvé válik. Az emberek kötődése a nagy közösség egésze iránt egyre csökken, és érdeklődésük egyre inkább kisebb közösségeik felé fordul. Ennek oka természetesen az, hogy tudati fejlődésük még nem tette lehetővé a fentebb említett küszöb átlépését. Ezzel együtt a kisebb közösségek érdekeiben kezdenek el érdekeltek lenni, ami aztán gyakran a nagy közösségi j célokkal való szembefordulást eredményezi. Ebből pedig már egyenesen következik, hogy az addig egységes közösség tagjai elválnak, az emberek kezdenek eltávolodni egymástól.

A közösség tagjai, akik eddig egy meleg, családias j légkörben éltek és dolgoztak, most nehezen viselik j el a változásokat, nehezményezik, hogy az emberi kapcsolatok a közösségen belül megváltoztak, hogy a vezetők figyelme elfordult tőlük, és már nem rájuk, hanem a feladatokra koncentrálnak. A piramis csúcsán ülő vezetők pedig nem csak a közösség tagjaival veszítik el szép lassan minden kapcsolatukat, hanem a külső partnerekkel is. Ez az egész pedig pontosan az ellenkezője annak, amit az úttörő fázisban csináltak, megszoktak és annyira szerettek. Ezeket a változásokat természetesen a külső partnerek is érzékelik, és mivel már nem kapják meg azt a figyelmet, amit eddig megszoktak, kezdenek ők is elégedetlenek lenni.

Az egész közösség tele lesz emberi és érzelmi problémákkal, az emberek elégedetlenek a vezetőkkel, a vezetők az emberekkel, és a külső partnerek mindkettővel. Úgy tűnik, hogy sikerült egy jól működő és sikeres szervezetet tönkretenni, és már csak egyetlen egy összetartó erő van, amiben a közösség vezetői még bízni tudnak, ez a logikus rendszer.

Ezek a problémák persze nem egyszerre és nem egyik pillanatról a másikra jelennek meg a közösség életében, hanem hosszabb idő alatt, és eközben bőven van idő arra, hogy a vezetők felismerjék és sikeresen kezeljék őket. A sokasodó problémák pedig ismét mint egy küszöb jelennek meg az alapítók, a közösség vezetőinek életében, mert arra kényszerítik őket, hogy átgondoljanak néhány igen fontos kérdést, így a közösség kapcsolatát a külvilággal, a közösség küldetését, céljait, és megkeressék a válaszokat rájuk.

A „mi dolgunk a világgal és miért vagyunk itt" kérdések a közösségek esetében két fő területen jelennek meg:

A külső kapcsolatok területén azt kell megvizsgálni, hogy képes-e a közösség a külső világ valódi igényeit felismerni és a világ megismeréséhez szükséges őszinte és nyílt érdeklődést kialakítani?

A „tevékenységünk a világban" területén pedig azt kell megvizsgálni, hogy képesek vagyunk-e felismerni, mit is okoz tevékenységünk a világban? Hiszen minden emberi közösség tevékenysége, legyen az akár gazdasági, non profit vagy szellemi, óriási hatással van a világra, a természet állapotától kezdve egészen az emberek, családok életéig. Csak észre kell venni! Mert ha nem vesszük észre, akkor a működésünk által okozott problémák fognak erőszakkal kopogtatni az ajtónkon, természeti katasztrófák, a szakszervezet vagy a közösséget elhagyó emberek formájában.

Az integrálódás fázisa

Ha a közösség vezetése képes ezt az újabb küszöböt felismerni, ha képes a jelentkező problémákból tanulni és tudatosságával egy magasabb szintre emelkedve a küszöbön átlépni, akkor át tudja vezetni a közösséget a fejlődés harmadik fázisába, az integrálódás fázisába. Tudatosságának ezen a harmadik, magasabb fokán a közösség vezetői már nem csak a közvetlen szociális valóságot képesek átfogni, hanem képessé válnak egy szélesebb, az egész világot átölelő valóság érzékelésére is. Ezen a tudati szinten már tisztán látják közösségük kapcsolatát a világgal, átlátják szociális felelősségüket és megfogalmazzák valódi küldetésüket, és tisztán látják azokat a feladatokat is, melyeket a közösségen belül meg kell tenniük. Felismerik, hogy ennek az új fázisnak fontos feladata az ember és a külső világ egyesítése, melynek során az első és legfontosabb lépés az, hogy a vezetés a "csúcsról" ismét visszakerül a tevékenység középpontjába. Ezért aztán az integrálódás fázisának jelképe a lóhere lesz, melynek középpontjában él és dolgozik a vezetés. Ez a vezetés most a tevékenység szíve és motorja lesz, és ő lesz az a középpont, ahonnan a közösséget éltető erő ismét szétárad.

Ehhez a változáshoz azonban a vezetők komoly belső, tudati elmozdulására van szükség, mert a vezetők egy része könnyen és gyorsan megszokja, hogy a piramis csúcsán ül, és ezért már nem tud megfelelni ennek az új feladatnak, míg mások a differenciálódás fázisában bekövetkező elválás következtében annyira egyedül maradnak, hogy már nehezen vagy egyáltalán nem tudnak az emberek közé visszatérni.

Ha a belső elmozdulás a vezetőkben létre tud jönni, akkor a feladat az úttörő fázis és a differenciálódási fázis minden jó tulajdonságának egyesítése lesz. Ezzel lehet visszaadni az embereknek a munkavégzés feletti örömet, a kreativitás kibontakoztatásának lehetőségét és a motivált munkát. Persze mindezt most már egy magasabb szinten, szervezett keretek között, tervezett módon és ellenőrzött formákban. Ezért az első feladat az, hogy a széthúzó, ellenségeskedő csoportokat, amelyek működése lassan öncélúvá kezdett válni és ezzel veszélybe sodorta az egész közösség életét, összekötni és a nagyobb szociális szervezet részévé tenni. Ez a munka három lépésből áll:

először az embereket integrálni kell csoportjukba,
majd a csoportokat integrálni kell a közösségbe,
és végül a közösséget integrálni kell a nagyobb szociális környezetbe.

Ez az integrálódás lehetővé teszi a közösség minden tagja számára, hogy intelligens módon, a közös célokért dolgozzon, mert ezen a szinten egy közösség már

közösen tűz ki célokat,
olyan bizalmi légkört teremt, amiben min denki megtalálhatja saját, és a célokhoz vezető legjobb útját,
megteremti az önellenőrzés lehetőségét, ahol az emberek már nem csak látják, hanem ellenőrizhetik is saját munkájuk eredményét.

A három fázis egysége

Persze túl szép lenne a dolog, ha ez a három fázis a valóságban ilyen elkülönülten és önállóan jelenne meg ill. lenne felismerhető egy közösség életében. Az élet azonban nem ilyen egyszerű. Ha megfigyeljük a közösségek életét és szervezeteik fejlődését, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy amikor egy fázis beindul, akkor az nem jelenti egyértelműen azt, hogy a másik kettő jellemzői nincsenek jelen. A valóságban mindhárom fázis egy időben, mindig jelen van! Minden közösség életében vannak olyan csoportok, akik az egyik, és vannak olyanok, akik a másik fázisban vannak, élnek és dolgoznak.

Éppen ezért, ha egy közösség életét vizsgáljuk, és azt akarjuk megállapítani, hogy az hol tart és melyik fázisában van, akkor három kérdést kell feltennünk magunknak. Ezek a következők:

1 Van-e úttörő része a közösségnek? Van-e hely az emberi kreativitás, önállóság és vállalkozói szellem számára a közösségen belül?

2. Milyen a belső szervezet? Mennyire szabályozottak az emberi kapcsolatokba belső folyamatok? Ad-e lehetőséget a szervezet az emberi kommunikációra, a dialógusra, a helyes ítéletalkotásra, a jogok és feladatok ismeretére?

3. Van-e szociális felelősségérzet a közösségben? Ismeri-e, milyen hatással van tevékenysége a világra, tudja-e, mi a célja, vagy küldetése?

Ha erre a három kérdésre őszinte választ tudunk kapni, akkor pontosan megismerhetjük, hogy a közösség melyik fejlődési fázisban van, hol tart és milyen feladatok állnak még előtte. Egyébként ezek a kérdések annak a három tudati küszöbnek a kérdései, amelyet a közösségek alapítóinak és tagjainak át kell lépniük, ha azt akarják, hogy a közösség ne rekedjen meg egy szinten, és ezzel fejlődése ne álljon le.

Úgy gondolom, az eddigiekből teljesen egyértelmű a T. olvasó számára, hogy a livegood-i modell a szervezetek fejlődését az alapítók és tagjaik tudati fejlődéseként írja le, és azt az utat mutatja meg nekünk, amit a magába forduló, sikereitől és kreativitásától eltelt úttörő jár be akkor, amikor tudatosságának szintjét ebből a zárt szellemi valóságból felemeli a valamivel tágabb szociális valóság szintjére. Ezen a tudati szinten már képessé válik arra is, hogy ne csak önmagára, hanem másokra is figyeljen, hogy az emberi kapcsolatokkal és találkozásokkal, továbbá a konfrontáció és függőség kérdéseivel is foglalkozzon. Végül a közösség akkor ér el fejlődésének legmagasabb fokára, amikor az alapítók, és az ő segítségükkel a közösség tagjai is, képessé válnak a harmadik tudati szintre is felemelkedni. Ez az a szint, amikor tudatosságuk még jobban kitágul, és már átfogja az egész világot, az emberek teljes közösségét. Ezáltal a közösség képes megváltoztatni viszonyát az emberek közösségével és a világgal, képes nyitni környezete felé, átlátni tevékenységének hatását és megfogalmazni küldetését.

Ezt a fejlődési utat járja be valamennyi közösség, mely úton a legnagyobb kérdés mindig az, hogy az egyes fázisokat elválasztó küszöböket felismeri és képessé válik-e, átlépve azokat, a nagyobb emberi közösség részévé válni.

^ugrás az oldal tetejére

Szent János a XXI. században

Kocsis András

Az év mostani szakaszában, amikor feltartóztathatatlanul árad a nyár, féktelenül bontja virágait és ontja gyümölcseit, rohan egészen a végkifejletig, Szent János egy pillanatra megállít bennünket és arra figyelmeztet, hogy értékeljük újra szándékainkat és céljainkat saját életünkben. Kiáltása a pusztában (Lukács ev. 3. rész 4. vers: „Készítsétek az úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényeit") a belső lelki ösvény átvilágítására szólít fel. János úgy prédikált, mintha a szívében gyúlt lángok izzították volna tüzes szavait, szenvedélyes, átfűtött beszéde szinte „pünkösdi" volt.

Június 24-én, a nyár közepén ünnepeljük Szent János születésnapját. A szentek haláláról szokás inkább megemlékezni, azonban Jánost és Jézust már születésük előtt rendkívüli kapcsolat fűzte egymáshoz, amelyről a Lukács evangélium 1. részben olvashatunk. Húsvét után 40 nappal a feltámadott Jézus felemelkedett a mennyekbe és „felhő foga el őt" a tanítványok szeme elől. Erről az eseményről az Apostolok cselekedetei számol be:

1. rész 2.-12. vers. Húsvét reggelén Mária Magdolna megtalálta, amit keresett, a kertben, ahol a víz-elem életet visz a föld-elembe.

Mennybemenetel napján a tanítványokat vágyakozásuk vezette, hogy keressék Jézust a felhőkben, ahol a víz-elem és a levegő-elem elvegyül, erős és állandóan megújuló formákat hozva létre, a föld áldása által feltöltve. A felhőkhöz hasonlatosak szívünkben a vágyak. Hétköznapjaink közös szintje és ideáink magassága között duzzadnak (pont és periféria). Lehetnek formátlanok és könnyűek, ám ha formát öltenek és szubsztanciát kapnak, akkor inspiráció származik belőlük. Húsvét után 50 nappal, Pünkösdkor a tanítványok találkoznak Máriával: „És lőn nagy hirtelenséggel mint egy sebesen zúgó szélnek zendülése" (Apostolok cselekedetei 2. rész 2. vers). A tanítványokat betölti a Szent Lélek, feltöltődnek és ettől kezdve képesek úgy beszélni, hogy mindenki megértette őket a saját nyelvén. Mindegyikük feje fölött ott lobogott a tűz. Míg a felhő elfedi, most Pünkösdkor a tüzelem új megnyilatkoztatásra viszi. Pünkösdkor bepillantást nyerünk abba, ami szakrális bennünk. Manapság nehéz feladat és nagy kihívás az igazság szellemében, „pünkösdi" módon kommunikálni. Azonban, ha a közös isteni szikra által szerényen és őszintén foglalkozunk ezen feladattal, akkor valósággá válhat a leereszkedő galamb víziója egy közösség, egy nemzet számára. Szent János arra kér bennünket, hogy tartsuk egyensúlyban lelki világunkat, ne engedjük kibillenni. Shakespeare „Szentiván-éji álom" c. művéből is ismerhetjük, hová sodorhat bennünket a nyár csábítása. Ha ezt el akarjuk kerülni, nem térhetünk le arról az útról, melyen mindkét lábunkkal a földön haladunk, és ha ezt az utat járjuk, Szent János próféciája így szól: „Annak növekednie kell, nékem pedig alászállnom" (János ev. 3. rész 30. vers). A nyár közepétől a tél közepéig, a születés ünnepéig rövidebb nappalok és hosszabb éjszakák vezetnek.

A csecsemőből, aki megszületik, Szent János hívása által lesz Élet. Jézus és János a Jordán folyónál találkoznak és Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust.

A tűz legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy képes egy anyagot átformálni. A lélek alkímiájában mindig ott van az a lehetőség, hogy életünk salakját valami értékessé alakítsuk át. Amikor azt, ami bennünk nem terem gyümölcsöt, el tudjuk égetni, akkor elérjük azt, hogy felülemelkedünk önmagunkon és átugorjuk a mi kis Szent János tüzünket. A művészetben és a kézművességben való munka egy lehetőség az érzés és akarat fejlesztésére, ami szükséges ahhoz, hogy az élő gondolatot is fejlesszük. Steiner azt mondja, hogy bármilyen munkához áhítat és odaadás szükségeltetik, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Amikor az akarat és az érzés az intellektussal kapcsolatra lép, ebben a folyamatban a kamaszkortól a felnőttkorig haladva, az ember elindul a materialista világnézet felé. Fontos az érzelmet és az akaratot felébreszteni és éberen tartani, hogy az ember kapcsolatban legyen a világgal. A 21. században mindez még aktuálisabbá vált, mert hihetetlenül aránytalan sebességgel indult el főleg az utóbbi tíz-tizenöt évben a kétdimenziós társadalmi fejlődés, mely ellentétben áll a háromdimenzióssal. Egyre inkább lehet érzékelni nyugtalanságot, hiperaktivitást, koncentrálási nehézségeket, a pont és periféria közötti egyensúly kibillenését a gyerekek fejlődő tudatosságában. Ha ezt a folyamatot ellenőrizetlenül engedjük tovább, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a serdülőkorban szubkultúrák fejlődnek ki. Amennyiben az intellektus nem egyesül az imagináció világával, beképzeltté, arrogánssá, gőgössé válik és akkor a fantázia keresése felé vezető út a drogoknál végződhet. Amennyiben az akaratot nem tápláljuk megfelelő művészi aktivitással, vagy akár törekvéssel, akkor az kriminalizálódik, brutálissá válik.

Ha nincs mozgás, aktivitás, akkor egy keresés indul el külső tapasztalatok szerzése felé, mint pl. joy riding (sétakocsikázás lopott autóval). A serdülők zavarossá váló érzelemvilágában, melyben nem gyakorolják az áhítat érzését, a nyílt szexuális viselkedés tanúi lehetünk. Ezek a tapasztalatok gyakran tőrbe csalják, elcsábítják a serdülőt. Ilyen szempontból úgy gondolom, hogy a Steiner-iskolák létfontosságúak most és még inkább azok lesznek a jövőben. Nem mindegy tehát, hogy az itt dolgozó tanítók és a velük együttműködő szülők milyen szellemben hordozzák az iskolát - ennek kérdése döntő jelentőségű lesz.

Kant mondta, hogy a kéz az ember külső agya. A kézművességnek és a művészetnek lehetősége van arra, hogy megtestesítse a gondolkodás, érzés és akarat harmóniáját. A gondolkodásnál a fogalmi szerkezet előtervezése, az érzésnél a céltudat, szándék szolgálatának a szociális aspektusa, az akaratnál a forma megvalósításának a képessége jelenik meg. Azonban egyre világosabbá válik, nem biztos, hogy ez elegendő. A környezet, ahol élünk, a környezet, ahol az iskola van, egyre fontosabbá válik. A környezettel való törődés és foglalkozás egy olyan kihívás elé vezeti el a gyerekeket, amely lehetőséget ad arra, hogy eljátszanak egy új etikai alapon és fenntartó, tápláló elveken működő szerepkört, melynek neve mondjuk „a környezet kézművesei" lenne. Egyszer egy kollégám egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a földdel való munka nem más, mint a földet élettel megtölteni. Alapvető kérdés tehát egy Waldorf-tanár, de főleg egy művész - illetve kézműves tanár - szempontjából, hogyan lehet „alkotó kezet" nevelni. Itt lehet fontos a pont és periféria szerepköre, mint az osztály és az iskola környezete. A kézművesség több ezer éve jelen van az emberi öntudatban. Ez a történelem be van ágyazva a Waldorf iskolákba, főleg a főoktatás epocháinak anyagába, de ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a gyakorlati kézügyesség fejlődjön és kitáguljon. A különböző' természetes anyagok „átélése", a velük való foglalkozás adja meg az alapokat ahhoz, hogy rugalmasan ki lehet dolgozni egy adott kézművességi, illetve művészi keretet. Ez. az átélés kíséri a gyerek inkarnációs folyamatát a serdülőkorba, amikor egyé válik azzal az anyaggal, amivel dolgozik.

Ez „az anyagba való leereszkedés" - az adott életkornak megfelelő kézügyességet használva - lefoglalja a gyerek inkarnációs ösvényét. A Steiner által inspirált Waldorf kézművességi és művészeti tanterv a természet három világából származó, az emberiség kilenc ősi mesterségét átható négy elem összességéből fakad. Az Ótestamentum könyveiben (Királyok I. könyve, Krónikák II. könyve) olvashatunk Hieramról, arról az építőmesterről, aki Salamon király templomépítését irányította. A Krónikák II. könyvének 3.-14. részeiben megismerhetjük az itt alkalmazott mesterségeket. Ez az ún. hierami inspiráció. A 21. Századi életstílusban, amikor egyre kevesebb gyerek mászik fára, főz, játszik mezőkön vagy erdőkben, stb., a természetes világ egyre idegenebb, szükséges a mozgás gesztusainak alapvető és terapeutikus gyakorlása, művelése ahhoz, hogy egy egészséges láb-, kéz- és szem koordináció fejlődjön ki. Gyakran hallottam a gyerekektől olyan kijelentést, miszerint „Tök könnyű ezt a kanalat megfaragni, ha kell álmomban is megcsinálom." Mennyire igaz! Az ügyessé az előző tapasztalatokból származik, de a jövőből is hoz valamit az individumnak. Csodálatos élmény, amikor a gyerek egyszer csak elkezdi „mes terien" használni a szerszámokat. Goethe minden komoly tanítványától, aki meg akarta érteni a környezetet, megkövetelte, hogy alakítson ki párbeszédet a hely szellemével. Azok az iskolák, melyek tudatosan dolgoztak ezen a területen és kapcsolatba léptek a környezet szellemével, egy új utat fedeztek fel a természet felé és - ami még fontosabb - ismét összekapcsolták a természet ősi mesterségeit az iskola kézművességi tantervével. Ezzel a kertészet is új összefüggésben jelenik meg, a víz fontos szerepet játszik az iskola éteri tokjának felelevenítésében, a növények világa, az agyagból készült sütőkemence, a fából összerakott kilátó a négy elem alkímiájából való kiemelkedést szimbolizálja. Gyakran új mesterségek és tanítási módszerek szükségesek ahhoz, hogy a gyerekeket a tapasztalás új határához vezessük el. Az új határok új imaginációs képek létrejöttét teszik lehetővé, a környezet felé erős érzéseket keltenek, az akaratban pedig új gyakorlatok bukkannak fel. Steiner felhívja a figyelmet az akarat és a gondolkodás mély kapcsolatára. Azt mondja, hogy az akarat lelki erő, mely az ember különböző részein lehet aktív. A legfontosabb aktivitás a mozgások által a fizikai energiában lelhető fel, ami mozgásba hozza az érzést és fellelkesíti a képzeletet. Ez pedig olyan folyamat, mely lehetővé teszi a sajátos, személyes képek, ideák létrejöttét, és amely nem a külső világ másolása, hanem teljesen individuális kreatív forma. Pl. Goethe növénye archetípusa. Steiner egy alkalommal arról beszélt, mennyire fontos a serdülőkorban az izmok használata: favágás, burgonya begyűjtés, ásás, fűrészelés, stb., mert az imagina- tív gondolkodást teszi lehetővé, amely mélyebb szintekre vezet az életben. Hasonló akarati gyakorlatok az izmok ösztönzésével a munka során hatást gyakorolnak a gondolkodás folyamatra, ahol megfelelő belső erőfeszítésre van szükség.

Ez a folyamat a gyerek növekedésével fokozódik, ezért a felső tagozatban, a 9. osztálytól növelni kell a művészeti és kézművességi tantárgyak számát! Idő kell ahhoz, hogy harmónia jöjjön létre az intellektus és az akarat között. A fűrészelés, vésés, festés, kőfaragás, kovácsolás stb. alapvető formáinak megtanulása fontos alap a további munkához... Pl. egy lapra illesztett négy azonos láb életre kel egy szék formájában. Pontosan lesimított oldalai és szélei ösztönzik és nevelik az érzékelést, az ideák világát és az ehhez kapcsolódó mentális képek alkotását. Goethe felismerte az ilyenfajta érzékelés értékét a szellem fejlődésében: „Minél banálisabb a forma, annál lustább a lélek." Ha felfedezzük, hogyan olvad egymásba az akarat és intellektus, különleges fontosságot kap a kar és a kéz. Ezek középen aktívak, egyensúlyt teremtenek, kiegyenlítenek, összekötnek. Szabadok abban, hogy dolgozzanak, ezért abban a helyzetben vannak, hogy transzformációt tudnak létrehozni. A hétköznapi életben annak szükségességei felé fordulnak. A művészetekben pedig kifejezésre jut, ami élő a lélek és a szellem szférájában.

Ha ezek a gondolatok mozgékonnyá válnak bennünk, felvillan a Szent Jánosi tűz, mely egyedül képes arra, hogy győzelemre vigye a bennünk dúló harcot. Minél jobban kitágul az Én, minél inkább kibontakozik és minél aktívabb, annál inkább képes az ember arra, hogy egyensúlyban tartsa magát. A Waldorf-nevelés kísérletet tesz arra, hogy felébressze ezeket a szendergő erőket. A gyerekek későbbi, felnőtt életében ennek a folyamatnak a hatása szabadon függ majd egyéni szándéktól és sorstól. A legtöbb, amit tehetünk, hogy ehhez alapot adunk. Amit a fiatal férfi vagy nő felépít, az teljesen az ő szabadságán múlik.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Az iskolakertről

Bú Ella

A PAGONY Táj- és Kertépítész Irodát számtalan Waldorf-iskola kertjének megtervezésére kérték föl. E munkák során bizonyos áttekintésre tettünk szert a kertészet Waldorf pedagógiában betöltött szerepére vonatkozóan, és természetesen bepillantást nyertünk egy-egy iskola életébe, s a kert, az udvar, a környezet alakítására irányuló törekvésekből érzékelhettük a környezethez való hozzáállást is. Bevallom, hiányérzetem van. Reménykedem, hogy pont azokat az iskolákat nem ismerem, ahol ez a hiányérzetem elmúlna... Érdekes megfigyelni, hogy míg a belső terek, az osztálytermek kialakításánál egyértelműen érezhető és látható, hogy az egy Waldorf iskola tanterme, addig a legtöbb iskolaudvarnál ez nem érzékelhető. Mint ahogy a belső tér, az osztálytermek és közösségi terek kialakítása során sem csupán esztétikai szempontok fejeződnek, ki, úgy az iskolakertnél sem csupán szép környezetről van szó.

A kert szépsége nem statikus. Csak akkor válik] széppé, ha kellő figyelemmel és szeretettel gondozzák. Egy kertben a figyelem és gondozás több síkon jelenik meg, létesülése, állandó fenntartása, működése az oktatás szerves részévé kell váljon. Így egy iskolakert, iskolaudvar képéről egyértelműen leolvasható, milyen módon használják, mennyi figyelmet fordítanak rá.

Miért kell iskolakert? Kell egy helynek lennie, amely - mint élő környezet - képi megjelenésében, esztétikai minőségében, hangulatában, azaz összhatásában alkalmas arra, hogy a gyermekek lelkében rögzülve kialakíthasson egy egészséges érzületet. Szükségük van arra, hogy a környezet minőségét esztétikai értelemben is megtapasztalják. Felnőttkorban erre az érzületre alapozva tudják majd megítélni a természetben, környezetében lejátszódó természeti folyamatok helyes vagy helytelen voltát. Ezek a képek alapozzák meg azt is, milyen környezetet hoznak létre maga körül, hogyan nyúl bele alakítóan ebbe a természeti közegbe. Meglátják az elé táruló képből, hogy e területen a pillanatnyi állapot egy egészséges fejlődési folyamat eredményeként áll előtte, vagy betegítő hatások mutatkoznak. Ma, amikor a halmozódó környezeti problémák kényszerűen hozzátartoznak mindennapjainkhoz, elengedhetetlenül szükséges olyan képességek kifejlesztése, amely ezeket a károsan ható folyamatokat egészséges irányba tudja fordítani. Hiszen talán azt már sokan fölismerték, hogy egy élő organizmust - a Földet - nem lehet megismerni az élettelen tanulmányozásából vett mechanikus szemlélettel, hanem élő, alkotó gondolkodás szükséges. Ebben a szemléletben „a lényeg az eleven egészben egymást át- meg átszőve működő képzőtörvények nagyszerű gondolati felépítése, ami az egészből származik, és ami a részleteket, a fejlődés egyes fokait ebből az egészből kiindulva meghatározza." (1) Egy ilyen irányú természetszemlélet kialakulásához azonban szükséges olyan iskolázás, amely nem a tantermi biológia óráknak felel meg, hanem a bennünket körülvevő természet egy-egy valós részletéből származik. Nem véletlenül szólunk „iskolázásról". Ez valóban egy tanulási folyamat, amelyet nem lehet automatikusan elsajátítani egy-egy erdőben tett kirándulással.

Képek. A kert legyen szép. Fontos, hogy a gyermekeknek ne csak az osztálytermek nyújtsanak harmonikus környezetet, hanem a külső tér is, tehát az iskola udvara, kertje is szép legyen. Egy egészséges érzületnek kell kifejlődnie, amely helyesen tudja megítélni később a kertészetben és a mezőgazdaságban a természeti összefüggéseket,az emberi kéz munkája következtében keletkezett, teremtett „környezetet". Ehhez elengedhetetlenül szükséges környezetük megfelelő esztétikai minőségben való átélése, tapasztalása. Nem szakmai képzésről van szó, hanem a helyes és a helytelen, a beteg és az egészséges felismeréséről. Vajon lehet szép, ami beteg?

(Javasolt gyakorlat: Csukjuk be a szemünket és idézzük fel iskolakertünk mostani képét. Először próbáljuk meg képszerűen elmesélni, milyen a kert, mi van benne. Ha ezt többen gondoljuk végig, érdemes elmesélni egymásnak. Gyorsan kiderül, milyen más a másik ember „kertképe". Azután válaszoljunk arra, vajon szép-e a kertünk? Képesek vagyunk-e felidézni magunkban az első benyomásokat, ami akkor keletkezett bennünk, amikor először jártunk a kertben. Hogyan változott azóta a kert, hogyan változott a bennünk keletkezett kert-hangulat? Miben áll a kert szépsége vagy csúnyasága? A kérdések csak első olvasatra tűnnek egy szerűnek... Folytatásként megkérdezhetjük a gyerekeket is, szépnek tartják-e az iskola kertjét?) Képek. Aki soha nem ültetett magot, nem locsolta, várta a kihajtást, figyelte a palánta növekedését, virágzását és örült a megtermett zöldségnek, gyümölcsnek, amit olyan egyszerűen meg tudunk vásárolni a piacon, az a gyermek soha nem jöhet rá arra, hogyan kapcsolódik össze saját munkája a természet erőivel. Nem tudhatja, hogy a reggelire megevett paradicsom mögött mennyi munka van. Nem ismerheti, mit kell napra tenni és mit árnyékba, lehet-e a tőző nap idején is locsolni, fogalma sincs arról, hogy amit megeszik, az hogyan terem meg, honnan „származik". Nem érzi át azt a felelősséget, hogy egy elmaradt öntözés a palánta kiszáradását okozhatja. Nem találkozik soha saját keze munkájának élő gyümölcsével. De nem tud különbséget tenni az ízek és zamatok közt sem.

Bármily furcsa, az emberek gyakran megkérdeznek a kerttervezés során, mikor ültessenek. A „tavasszal és ősszel" egyszerűnek tűnő válasz azonban nem mindenkinek evidens... Képek. A legtöbb városban felnőtt gyerek olyan környezeti képekkel találkozik, amelyeket a felnőttek valamilyen módon megterveztek, kitaláltak, majd jól-rosszul kiviteleztek. Vagyis vannak az akart, kitalált dolgok, és persze ehhez hozzákapcsolódnak a mellékhatások, a „nem akartak", ez válik keletkező, vagy keletkezük valósággá. így van ez egy kertben is. Fontos részei a kertnek a nem kitalált, hanem a „magára hagyottságban" kialakult területek, ahol a fenntartó kéz munkája láthatatlanul van jelen. A magára hagyott területeken a természeti összefüggések és a hely karakté finom harmóniában jelenik meg. A létesülés és az elmúlás, az évszakváltások természetes folyamat" ezeken a helyeken másként nyilvánulnak meg a gyermek számára. Minden kertben kellenek olyan „zugok". „A kertész a fejlődést csak tapogatózva irányíthatja, a tanulságok alapján folytonosan tisztázva, alakítva, és óvatos korrekciókkal, a használatból fakadó új ismeretek alapján, s mindenkor a hely szellemének megfelelően. A városlakó számára mindez lehetőséget teremt, hogy saját környezetében felfedezze és nagyobb figyelemmel kísérje a természeti összefüggéseket és a harmóniát a növényvilágban, és a hozzá kapcsolódó állatvilágban. A mesterségesen kialakított vegetációban nincs ilyen összefüggés, az ilyen jellegű érdeklődés nem merül föl az emberben." (Hermann Seibert) Egy iskolakert tehát nyújtson megfelelően szép környezetet a gyermek egészséges fejlődéséhez, legyen benne hely a haszonnövények számára, amely a mindennapi gondozás igényével tanít, és legyenek benne „természetes", „elvadult" helyek, amelyek a hely karakterének tanulmányozásának lehetőségét teremtik meg. A kert teremtse meg a helyhez való kötődés érzését, a helyért érzett felelősséget.

Egy iskola kertjén jól látható nyomai vannak a gyerekek mindennapi figyelmének. Az aktív figyelemnek, amely a benne végzett munkában mutatkozik meg, a szemlélődő figyelemnek, amely a részletgazdagságban, sokszínűségben jelentkezik, a szeretetteljes odafigyelésnek, amely a kertet használók viselkedésében tükröződik. Az osztálytermet minden gyermek sajátjának érzi, van benne helye, s az osztálytanítóval együtt formálják saját képükre, olyanra, amelyben jól érzik magukat. A kertnek is ilyennek kellene lennie. Minden gyermeknek legyen meg a maga helye, amit igazán sajátjának érez, a kert összességében azonban az észiskola „osztályterme" legyen. Ahogyan a talárok egy-egy gyermek megfigyelésére fordítanak figyelmet, s ez megjelenik a gyermek fejlődésében, ugyanúgy a kert is tükröt tart elénk növekedésében, formájában, bujaságában vagy éppen haldoklásában. Az iskola kertjét nem helyettesítik a természetben tett kirándulások. (Természetesen az is hasznos és megvan a maga jelentősége.) Az iskolakertben, amely erőteljesen az emberi gondozó és alakító kéz képe, nap mint nap szembesülhetünk a kertben megtett vagy meg nem tett cselekedeteinkkel.

Egy kerttervező legfeljebb szempontokat adhat a kert kialakítására vonatkozóan, életre kelteni és éltetni azonban csak az iskola tudja.

„Ha egészséges a szem, kinn találkozik a teremtővel, Ha egészséges a szív, benn bizton tükrözi a világot." (Schiller)

Vajon hogyan alakul ki az egészséges szem, és hogyan alakul ki az egészséges szív?

„Felelősség csak szabadságból születhet, mert ahol az ember csupán kívülről adott, külső törvényeket követ, ott a felelősség a törvényhozóé. A külső természeti törvényszerűség és a morális átélés szétszakadásából született meg a szabadság. Ugyanakkor azonban felelősségnek az a feltétele, hogy az ember - szabadságából kiindulva - belsőleg összekösse magát azokkal a természeti vagy szociális összefüggésekkel, melyekben törvénykezni akar. Ez azt jelenti, hogy ki kell fejlesztenünk egy észlelőképességet nem csupán saját gondolataink és intencióink érzékelésére, hanem azon átfogó összefüggés iránt is, amelyben a dolgok, a lények és maga az ember állnak. Ezt a tudásként közvetített természettudomány nem biztosítja. Hogyan lehet úgy átalakítani a természettudományos eljárásmódot, hogy benne a szabadságból kiindulva egy tárgyszerű és emberhez méltó áttekintés, ugyanakkor a tettekkel való belső kapcsolat is megszülessék?" (Jochen Bockemühl)

Rudolf Krause:

A Waldorf-iskolák kertészettan oktatásához

Adalékok a kertészettan oktatás jellemzéséhez (részlet)

A kertészetnek, mint oktatási szakterületnek, sajátos belső tartalmából adódóan egészen más szerepe van az iskola életében, mint a többi oktatási területnek, tantárgynak. Középpontjában az iskolakert és a tevékeny munka áll. Minden határ, az osztálytermek, vagy más oktatási helyiségek falai leomlanak, nincs mennyezet, nincs ablak. A tér az iskolakert nagyságát jelenti a szabad ég alatt. Alapját a föld, a talaj jelenti, amelyet utak és ágyások osztanak föl, a kertet sövények és kerítések határolják le mindenütt közben.

A kert arculatát állandóan megváltoztatják az elemek játékai, a „nedves" és „száraz", a nyári meleg, a tavasz hűvös leheletet a felkelő, ébredő napfénnyel, az egészen másféle hűvös ősszel, szél és vihar, hó és zivatar, a téli fagy csendje - egy játék egy zenélő, muzikális élő hangszeren, a kerten és a növényeken. Egyidejűleg átélhetők azonban a különböző lelki hangulatok, amelyek a növény növekedésének érzékeléséből fakadnak - a zöldségfélék rövid, vagy hosszú tenyészideje, a gyümölcs és díszfák minden éves kivirágzása, az egynyáriak virágzási ideje, az évelők, az első virágos hagymások által. A kert növényei által létrejött képben tükröződik a tartósság és az elmúlás.

A megnyilatkozások eme világa válik a diák számára az oktatás terévé. Benne, mint mindenek e- lőtt egy képszerű egységben fog eligazodni. A tevékeny átélés által fogja magába fogadni. A kert különböző részein folytatott munka oda vezet, hogy egyre több részletes észleletet tesz, érzékel és megértést tanul abból, amivel foglalkozik. A diák minden munka után maga után hagy valamit, ami más lett, mint mielőtt nekikezdett. Ebben láthatóan örömét lelheti, következetességet élhet át a tevékenységben.

A talajművelés áll a munka elején, az ágyások kimérése, az utak kitűzése. Ezt követi a vetés majd kiültetés, az öntözés. A fenntartás, gondozás kitartást igényel - kapálást, gyomlálást, öntözést, és ismét kapálást... A szüret, a betakarítás, ami gyakran csak hosszú idő után következik - a gyermek fogalma szerint, - csodálatos lezárása a munkának. Gondoljunk például a sárgarépára! Vetés - tűzdelés - kiültetés -, gondozás - virágzás -, ezek az egynyári növényeknél a lépések, amelyet igen intenzíven lehet átélni. Ugyanaz a kicsi hagyma, amit tavasszal eldugdossuk, a nyári szünet alatt nagyra nő, megmérjük, füzérbe fonjuk és eladjuk. Később emlékezünk még az időjárásra, amely akkor uralkodott, amikor a hagymákat eldugtuk, és emlékezünk még a dobozra, annak feliratára, amiben a hagymákat megvásároltuk.

A kertészet oktatás hetenkénti ritmusa a diákok számára lépéseket jelent a vegetáció éves ritmusában, ami a kertben végbemenő folyamatos növekedés lépéseit láthatóvá, érzékelhetővé teszi. Időbeni ugrás is bekövetkezik: ez a nyári szünet. Hat hét a nyárból - ezalatt micsoda változások jönnek létre! Az egynyári virágok virágoznak, s ezelőtt csak épphogy kidugták a fejüket. A dália zöld tömegén megjelennek a virágok. A szalmavirág kiteljesedett, beérett a paradicsom, a futóbab, az uborka is. Az ősz azt jelenti, hogy a kert életének csúcspontja elmúlt.

Látható, mi nő még és mi érik. Átélhető, hogy mindaz valósággá válik, amit vetéssel és kiültetéssel elindítottunk. A kertész gondos, rendező, alkotó, alakító, aki a növények életéről gondoskodni képes. Azonban az is látható, hogy mi csak a lehetőséget adjuk meg a növények számára, ami azután a kozmosz és a természet erejére támaszkodva létesül. Mégis a mi akaratunk hordozza, tartalmazza az aktív alakítást!

A cselekvés és a szemlélődés, a maga polaritásában együtt tartozik a kertészethez, mindenkor kiegészítve egymást A cselekvés önmagában szélsőségesen „meggondolás"-nélküliséghez vezet. A szemlélődés önmagában szélsőségesen a „cselekvés"-nélküliséghez vezet. Mindkettő önmagában végzetes lehet - mindkettőnek szüksége van a másikra, serkenti, támogatja a másikat. A kettő a gyermekben jelenben-átélő-lelkében találkozik, ami képes összekötni a mindig a jövőre irányuló tevékenykedést a meglett, teremtett, létesült, már meglévő szemlélésével.

(fordította Herczeg Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Mag-tor

Bú Ella

A PAGONY Tájművész Csoport télbúcsúztató - tavaszköszöntő ünnepe 2002. március 21.

A PAGONY Táj- és Kertépítész Iroda 2000. Évben a Velencei Biennáléra készített pályázati munkája során „fedezte fel" a pilismaród Kálváriadombot. A stációk közt a domb gerincén áll a kőfeszület, a dombtetőn gyepes gyümölcsös rét. A közeli Duna-parton ócska uszályok állnak, régóta dédelgetett vágyunk tárgyiasult darabjai. Egy ilyen uszálynak kellene elindulnia a Dunán, fákkal beültetve végigjárni a folyót, emberi találkozások és a kapcsolatteremtés színhelyeként összekötve az elválasztottat. Ez volt A HELY, amelyet nem hagytuk magára a pályázati munka után sem.

Szívünkhöz nőtt. A 2001-es évben kimentünk minden napfordulókor. Beszélgettünk a helyről, beszélgettünk magunkról, feladatainkról, szándékainkról.

2002 kemény tele egy „tájkép"-alkotó akcióra inspirált bennünket. A Dunán, a Kopaszi-gátnál felgyűrődött jégtáblák szolgáltak alapul fantáziánknak. A legszebb alkotás: csak az élmény maradt meg, a jégtáblák elolvadtak. Ekkor határoztuk el, az év négy napfordulójához kötődő napon az immáron megalakult tájművész csoport egy „tájművet" hoz létre, ill. alkot meg. Nem maradandót kívántunk létrehozni, hanem megtalálni az adott időponthoz kötődő „mozdulatot", amely kifejezi a föld és az ember, a föld és a kozmosz, az ember és a kozmosz kapcsolatát.

A „táj mű" helyszíne természetesen Pilismarót és környéke.

Nehéz pontosan megfogalmazni, miért született meg ez az elhatározás. Természetesen egy egyéni javaslat alapján, de mindenki örömmel vett részt benne. Ünnep? Együttlét? Alkotó tevékenység? A hosszú tél után természetesen feltüremkedő tavaszvárás? A városi létből való kiszakadás utáni vágy?

Megtörtént, s mindenféle magyarázat helyett álljon itt pusztán az esemény leírása. Mert úgy gondolom, fontos az ember életében ez a nem egészen megmagyarázható cselekedetek világa. A „tájmű" kulcsszavai: földberajzolás (a közös pontból mindenki elindítja a saját tavaszi mozdulatát), közös magszórás (magbúcsúztató), földbe döngölés (földébresztés).

Meg kellett találni egy olyan formát, amely 15 ember egységére van méretezve, s amelyen belül mindenkinek megvan a maga megformálható területe.

1. A 15 ember szorosan egymás mellé állva alkotott egy belső kört. (A kört kirajzoltuk a földön.)

2. A külső kör középpontja a kialakult belső kör közepe, sugara pedig az egymás mellé állt 15 ember adta hosszúság. Az élő sugár megrajzolta a külső kört. (A lépték az ember.)

3. Ismét beálltunk a belső kör szélére. Minden harmadik ember a helyén maradt. A kilépett két-két ember húrszerűen elhelyezkedett egymással szemben a külső körön. Öt ember tehát a belső körön, tíz ember a külső körön állt.

4. Elindult egy tagolási rendszer kialakítása egy tekercs spárga segítségével. A külső és a belső „emberpontokat" megjelöltük egy- egy fűzággal (remélhetőleg kihajt).

5. A külső és a belső kör közötti gyűrűben keletkezett 15 körszelet. Ebben a körszeletben ültethette el mindenki a saját magvait saját formájában. (Csicseriborsó, napraforgó, turbolya, metélőhagyma, kömény, lucerna, fehér mustár, bokorbab, kamilla, mungóbab, tönkölybúza, borsó, vöröshagyma, kamutbúza)

Az ültetés igen kemény munkának bizonyult, mert egy eddig feltöretlen gyepterületet szemeltünk ki akciónknak. A mű elkészültével mindenki gyújtott egy gyertyát a saját pontján, fényt hozott a kör közepén égő, földbe ásott közös gyertyából. Egy közös énekkel búcsúztunk el a helytől.

Az első lépést megtettük a mű megszületése felé....

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

A Champhill mozgalom

Halász Zsuzsa

A Szabad Gondolat előző számában olvasóinknak hírt adtunk arról, hogy megalakult a Magyarországi Camphill Egyesület. Ennek kapcsán sokakban felmerült az az igény, hogy szeretnének megismerkedni, bővebb ismeretet szerezni a Camphill mozgalomról és a gyógyító nevelésről. Ebben a számban rövid történeti áttekintést adunk a gyógyító nevelés kialakulásáról és bemutatjuk a Camphill mozgalom fejlődését. A következő számban a gyógyító nevelés elméleti kérdéseit és annak gyakorlati alkalmazását ismertetjük.

Gondolatok az értelmi fogyatékosságról

Az értelmi fogyatékosságot, mint a megfigyelhető jelenségek rendkívül széles skáláját, csak úgy lehet igazán megérteni, ha több síkon foglalkozunk vele. Hiszen igen sokféle fogyatékosságot lehet fizikailag leírni, de mindezek mellett a legfontosabb mégis az a dolog, az a tény, - amit egyébként mindenki, aki sérült emberekkel valaha is foglalkozott visszaigazol - hogy az értelmi fogyatékosok is elsősorban emberek, önálló személyiségek. Az értelmi fogyatékosság hagyományos és a nem hagyományos megközelítésének is az a legnagyobb problémája, hogy ezt az egész jelenséget, vagyis magát az embert, mint önálló egyéniséget, kusza és a valódi problémák megértését nem elősegítő módon írja le.

Az emberek a mai napig nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen nagy számú értelmi fogyatékos ember van jelen a világban és ezért ma az érdeklődés és a jótékonyság elsősorban a vak, siket és mozgásfogyatékosok iránt mutatkozik meg. Nem is sejtjük, hogy a mentálisan beteg emberek száma milyen katasztrofálisan magas.

Jelenlétük az egészséges felnőtt világ számára óriási szociális problémát okoz, annak összes gazdasági és emberi vonzatával együtt.

Próbáljuk csak egy pillanatra elképzelni, hogy egy értelmi fogyatékos ember milyen hatással van arra a sok emberre, akivel nap, mint nap találkozik, a szülőkre, a tanárokra, a szomszédokra és az ismerősökre. Érdekes lenne egyszer megtudni vagy csak egyszerűen végiggondolni azt, hogy különböző népesség csoportokban, így például egy adott ország kisebb és nagyobb közösségeiben és családjaiban élő egészséges felnőttekben milyen gondolatok és tapasztalatok jelennek meg, a közöttük élő fogyatékos gyermekek és felnőttek hatására.

Különböző képességekkel és képességhiányokkal születnek ezek a gyerekek szüleikhez. Rendkívül érdekes látni azt, hogy az eltérés felfedezésének pillanatától kezdődően, hogyan változik meg a szülők élete, és hogyan kezd ezzel együtt a család élete is megváltozni. Egy ilyen gyermek által, igen gyakran még a szomszédok élete is megváltozhat, a bennük megjelenő szimpátia vagy ellenszenv következtében. Próbáljuk meg elképzelni, hogy az említett impressziók, hogyan kezdenek el dolgoz- . ni az emberekben. Lehet, hogy egyes emberek életének csak a peremén jelenik meg egy fogyatékos ember, de minden ember számára, elkerülhetetlenül egy különleges vizsga az, amikor egy fogyatékos emberrel, élete során, szembekerül.

Képesek vagyunk-e magunkban felmérni, hogy mit jelent a mi számunkra az, hogy egy fogyatékos gyereket látunk például az édesanyjával felszállni a buszra. Meg tudjuk magunkban fogalmazni azt, hogy mit jelent egy ilyen találkozás a számunkra, még akkor is, ha a belsőnkben keletkező érzések gyakran ellenszenvet sugallnak nekünk. Hiszen egy sérült gyereket látunk rendezetlen mozgással, látszólag értelmetlen és összefüggéstelen mozdulatokkal, de ha jobban belegondolunk, akkor ezek mégiscsak egy emberi lény próbálkozásai, egy olyan lényé, akivel mi bizony képtelenek vagyunk kapcsolatot teremteni, és aki képtelen beszélni velünk.

Mit teszünk és mit kezdünk mi egészséges emberek egy ilyen élménnyel? Az első reakciónk általában az, hogy elkezdjük osztályozni a látott jelenséget, gondolván, hogy ebből kifolyólag meg tudjuk érteni a látottakat. Van, aki sajnálatot, van, aki ellenszenvet és van, aki közönyt érez. De vajon miért? A válasz nagyon egyszerű. A mai világban élőember számára sajnos a külső megjelenés olyannyira fontossá vált, hogy szinte minden cselekedetünket, gondolatunkat és véleményünket ez irányítja. Nem tanultuk meg a másság elfogadását, így aztán nem tudunk a felszíntől, a külsőtől elszakadni és az ember nem látható belső világa felé közeledni. A tőlünk különbözőt idegennek érezzük, ezért távol szeretnénk tartani magunkat tőle. Gondoljunk csak saját életünkre, emberi kapcsolatainkra. Képesek vagyunk egyik pillanatról a másikra barátságokat felrúgni csak azért, mert a barátunk más véleményt képvisel egy adott dologról. Rögtön ítéletet mondunk róla, ahelyett, hogy megpróbálnánk őt megérteni, őszintén megismerni és elfogadni a másságát.

Az osztályozás, kategóriába sorolás azonban nem mai keletű dolog. Ha visszatekintünk egy kicsit az időben, akkor ezt jól láthatjuk. Az értelmi fogyatékos emberekkel való találkozások során keletkező érzésekről és gondolatokról az első könyvet 1534-ben, Angliában adták ki, a címe, "New Natura Brevium" és szerzője Sir Anthony Fitz-Herbert volt. Ebben a könyvben a szerző a következőket mondja: "... és ő, aki egy egyszerű ember és születésétől fogva idióta, mert egy olyan ember, aki nem tud megszámolni 20 pennyt, vagy nem tudja megmondani, hogy ki az anyja és az apja, vagy, hogy hány éves - nos úgy tűnik, hogy ennek az embernek nincs értelme és így nem érti, hogy számára mi a hasznos és mi a káros. De ha ezeket a dolgokat megérti és megtanul írni és olvasni, akkor bizony ő már nem egy egyszerű ember, aki természeténél fogva idióta."

Ez a könyv az első írásos nyoma annak, hogy az ember az értelmi fogyatékosokat kategóriákba sorolta és az emberben jelentkező gondolatokat és érzéseket leírta. A következő jelentősebb írásos mű, amelyik ezt a kategorizálást tovább folytatta 1690-ben jelent meg egy Jon Locke nevű úr tollából, aki további definíciókat hozott létre ill. fogalmazott meg. Locke már különbséget tesz egyszer az értelmi fogyatékosok, másodszor pedig a mentálisan beteg emberek között. Ez akkor egy rendkívül fontos lépés volt, mert az ő definícióját formálták tovább nagy eleganciával és hozták létre a határokat a mentális hiányosságok és a mentális betegségek között.

Ezzel a problémának egy fontos részéhez érkeztünk, ugyanis ez a felosztás azt akarja sugallni, hogy két különböző jelenséggel állunk szemben. Minden eleganciája ellenére, ez a tudományosság mögé rejtett elhatárolás a gyakorlatban nem érvényes, és egyre csak azt tapasztalhatjuk, hogy a két látszólag különböző terület között szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat pontosan azon a személyiségen keresztül létezik, akivel nekünk - egészséges embereknek - dolgunk van.

Jon Locke a következőket írja idézett könyvében: "... az idióták és az elmebetegek között az a különbség, hogy az elmebetegek rossz ideákat kapcsolnak össze és rossz következtetésekre jutnak ezekből, míg az idióták vagy egyáltalán nem tesznek javaslatokat, vagy csak rendkívül keveset és azok is általában elégtelenek." Ez egy nagyon érdekes meghatározás, hiszen ha az elmebetegség csak rossz ideák összekapcsolásából állna, akkor a mai korban hogyan, milyen alapon ítélkezhetnénk ezek az emberek fölött.

Az első írásban dokumentált értelmi fogyatékosságot a Krisztus előtt 1552-ben keltezett Thébai papirusz tekercsen találták meg. Itt ugyan még nem értelmi fogyatékosságról beszélnek, de a leírtak egyértelműen erre utalnak. Később a görög, majd a római korból maradtak ránk ilyen esetleírások. Érdekes megfigyelni ezekben az egészséges emberek viszonyát a fogyatékosokhoz, ami általában nem nevezhető kedvesnek, ennek tudható be az is, hogy a fogyatékosok gyakran eltűntek, mert bárki megölhette őket. Az egyik írásban Zoroaster-t idézik, aki arra kérte az embereket, hogy az értelmi fogyatékos emberekkel viselkedjenek kedvesen és viseljék gondjukat. Ennek ellenére közismert, hogy az emberek hozzáállását az idők kezdetétől fogva, sajnos egészen a mai napig, az határozta meg, ahogyan ezt az állapotot mindig is nevezték. Később erre az állapotra megjelent a "The Holy Illnes", magyarul a "Szent betegség" elnevezés. Ezt a kifejezést főleg az epilepsziás és epileptikus tünetekre használták, különösen arra a formájára, amikor nemcsak a görcsös rángatózás jelentkezett, hanem a beteg a roham hatására olyan dolgokat is el tudott mondani, amelyekre normál állapotában nem volt képes. A "szent betegség" elnevezést, az emberi hagyomány és a más tudatállapot tisztelete hozta létre.

Ezeknek a gondolatoknak az lenne a feladatuk, hogy kézen ragadjanak bennünket és elvigyenek egy "másik világba", ahol az értelmi fogyatékosság jelentését és kezelését más megvilágításban is megismerhetjük, más oldalról is megközelíthetjük. Ebben a világban nincsenek sablonok és besorolások, "képezhető, nem képezhető, imbecillis, vagy idióta", ebben a világban csak emberek léteznek különböző képességekkel és speciális igényekkel. Ugyanolyan emberi lények, mint mi. Mindegyik egyenként.

A gyógyító nevelés története és eredete

A gyógyító nevelés és pedagógia kifejezést Európa és világszerte használják és elsősorban a visszamaradt, abnormális és fejlődésében gátolt gyerekek oktatásával és nevelésével van kapcsolatban. Napjainkban azonban ezt a fogalmat egy valamivel szélesebb értelemben, egy újfajta szociális terápia jellemzésére is használják. Számtalan országban ezért speciális oktatásnak is nevezik. A gyógyító nevelésnek legjelentősebb és legismertebb képviselői - lakóotthonok, iskolák, napközi otthonok, oktatási központok vagy műhelyek - mind antropozófiai alapokon működnek. Megjelenésüket nagyon sok országban örömmel és melegen fogadták, mivel úttörő munkát végeztek a szociális gondoskodás területén, de mindig nyomatékosan kihangsúlyozták a világ és ezen intézmények közötti különbségeket.

Rudolf Steinernek egy 1924-ben, ebben a témakörben tartott előadását tekintjük a gyógyító nevelés megszületésének. Ennek ellenére, hogy a gyógyító nevelés a mai emberekben Rudolf Steiner nevéhez kötődik, eredete mélyen visszanyúlik az emberiség történetébe. Mióta ember él a földön mindig voltak értelmi fogyatékos emberek köztünk, akik a különböző korokban különböző figyelmet kaptak, és ha kaptak, akkor ez inkább elutasítás és megvetés volt, mint gondoskodás.

A mai gyógyító nevelés áramlat a fogyatékosságot övező szimpátiából és antipátiából alakult ki. A reformáció térhódításával és ennek következtében a humanista gondolkodás elterjedésével az emberről alkotott kép jelentősen megváltozott. Ennek következménye tisztán látható abból, hogy ekkor próbáltak először az értelmi fogyatékosok számára úgynevezett "normális életstílust" kialakítani. Ezek az áramlatok nem a vallásos jótékonyságból eredtek, hanem inkább az ebben az időben nagyot fejlődő tudományos gondolkodásból. Ez az újfajta gondolkodás az élet minden területét átfogta, így többek között a leginkább segítségre szoruló emberek sorsát is.

Ennek a gondolkodásnak az úttörője két francia orvos volt, akik Párizsban a Bicetre kórházban dolgoztak. Az egyik I.M. Itard / 1775-1838/ fülész volt és az ő általa kifejlesztett és a siket-némák gyógyítására meg is valósított módszert tekinthetjük a gyógyító nevelés és pedagógia első történelmi megjelenésének. A másik Eduárd Seguini /1812-1880/ szintén a Bicetre kórházban kezdett, majd később elhagyta Párizst és az Egyesült Államokba utazott. Ott számtalan intézetet hozott lére és új terápiákat vezetett be az értelmi fogyatékosok számára. 1843-ban megjelent híres két kötetes műve a "Morális kezelés - idióták higiéniája és oktatása" címmel.

Velük egy időben Svájcban dolgozott egy Guggenbühl /1816-1863/ nevű orvos, aki intézetében olyan új módszereket alkalmazott a fogyatékosok gyógyításában és rehabilitációjában, amely szintén a gyógyító nevelés előfutárának nevezhető. Az értelmi fogyatékosság mindannyiuk számára másfajta dolgot jelentett, de a közös vonás mindenben az volt, hogy mindegyikük felfedezte, hogy a fogyatékos személyek is emberi lények, akik képesek a fejlődésre, és képesek a tanulásra. Az ő általuk tett felismerések, csúcspontjukat Kaspar Hauser megjelenésével érik el, aki 1828-ban Nürnbergben tűnt fel. Kaspar Hausert akkori "Európa Gyermekének" nevezték és az ő személyében tisztán kirajzolódott a szellemi fogyatékos emberek mellőzöttsége és az az elutasítás amit a közösség érez irántuk. Ezen keresztül az ő szemeivé vált a fogyatékos lények ősképévé. Ezen a rövid történelmi áttekintésen keresztül jutunk vissza a mai korba, pontosabban Rudolf Steiner 1924-es, már említett előadásához, melyet a gyógyító nevelés megszületésének tekintünk. Ekkor Steiner többek között ezeket a mondatokat mondta: "A fogyatékos gyermekek nevelésének kezdete sokkal régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk, de ami mindig hiányzott, az éppen az volt, ami lehetővé teszi, hogy belelássunk az ilyen gyermekek teljes lényébe. Hiszen még a legegyszerűbb dolgokra sem jövünk rá ezeknek a gyermekeknek a tanulmányozásánál, ha nem áll rendelkezésünkre az, amit az antropozófia ad. Másrészt éppen az ember megismerésével kapjuk a legmélyebb betekintést az antropozófiába."

A Camphill mozgalom története

Az első Camphill intézet története Rudolf Steinernek az előzőekben említett gyógyító nevelésről szóló előadása után 15 évvel kezdődött, amikor fiatal ausztriai menekültek egy csoportja Dr. Kari König /1902-1966/ vezetésével megérkezett Észak- Skóciába. 1939-et írtak ekkor. A fiatalok végül Aberdeentől 7 mérföldre egy Camphill elnevezésű dombon találtak az otthonnak egy megfelelő házat, amelyet aztán a dombról Camphillnek neveztek el.

A csoport vezetője Dr. Kari König Ausztriában jó hírű, ismert orvos volt, aki az életét az értelmi fogyatékos gyerekek gyógyításának szentelte. Amikor még Bécsben dolgozott egy értelmiségiekből és művészekből álló csoportnak volt a tagja, akik azt tervezték, hogy sérült gyerekek gyógyításával foglalkozó közösséget hoznak létre, de az ausztriai és német helyzet miatt azonban más országokban kellett próbálkozniuk. Közvetlenül a II. Világháború kitörése előtt végül Anglia nyitotta meg kapuját előttük, és így Skóciába költöztek. Itt találták meg a már említett házat, amelyben 1940. június 1-én indult el a munka. Induláskor 12 értelmi fogyatékos gyereket vettek magukhoz és ezzel az első olyan magán intézmény kezdte meg működését Angliában, amely fogyatékos gyerekek nevelésével és gyógyításával foglalkozott. Ebben az intézetben olyan közösség élt és működött, amelyben a fogyatékos gyerek a közösség szerves részét képezte. A kis családias közösség gyorsan növekedett és 1942-ben egy újabb házra lett szükség, majd 1944-ben a harmadik házat is megnyitották. A következő években a rohamosan növekvő gyereklétszám miatt a negyedik ház megszületésére is sor került. 1947-ben nyitották meg az első Waldorf iskolát a Camphillben élők és dolgozók gyerekeinek és az aberdeeni egészséges gyerekek számára. Kari König a gyakorlatban szerzett tapasztalatok alapján meglátta, hogy a Waldorf oktatás milyen jót tesz a gyermek egészséges fejlődésének, ezért három évvel később az intézet összes sérült gyermeke számára is bevezette a Waldorf oktatást.

1949-re az intézmény működése olyan lett, ahogyan eredetileg elképzelték és elért sikereiknek a titkát a következőkben jelölték meg:

"intelligens" orvosi kezelés, ritmusos és rendszeres napi élet, családias, meleg, szeretetteljes gondoskodás és környezet.

1949-től pedig megindult a Camphill szeminárium, azoknak a fiataloknak a számára, akik meg akarták tanulni a gyógyító nevelés alapjait.

A Camphill intézet történetének II. szakasza 1950-ben az ötödik ház megnyitásával kezdődik. Ezzel ugyanis lehetőség nyílt arra, hogy a különböző korosztályú gyerekeket külön-külön helyezzék el. Az elkövetkező években a gyerekek száma erősen nőtt, újabb területekre és házakra lett szükség. A II szakasz fő jellemzője az volt, hogy a mozgalom és a módszer átterjedt Skóciából először Angliába és Írországba, majd pedig a kontinensre. Sorra alakultak Németországban is a Camphill otthonok és közösségek. Ezeknek a közösségeknek nagy részét szülők vagy szülői közösségek kérésére és közvetlen közreműködésével alapították és nyitották meg.

Kari König 1952-ben a következőket írta terveiről: "Azt hiszem, hogy a Camphillek az elkövetkező években olyan helyekké válnak, ahol a gyógyító nevelés tudatossága mindig éberen él, miközben a sérült gyerekek valódi sorsát ismerik és tudják. Olyan helyekké kell válniuk, ahová ezek a gyerekek, ha nem tudják megtalálni valódi helyüket az életben, mindig visszatérhetnek és értékes, értelmes életet élhetnek. Ahol korlátozott képességüket a háztartásban, a műhelyekben, a farmokon, a házkörül kihasználhatják és nem egy szobába bezárva, a négy fal között kell leélni egész életüket. Ezeknek a közösségeknek olyan családdá kell válniuk, ahová ezek a gyerekek odatartoznak, ahol biztonságban és szeretetben érzik magukat. Ezzel a Camphill mozgalmak családi közösségekké növik ki majd magukat."

1954 igen jelentős dátum a Camphill mozgalom életében, mert az első felnőtt otthont, közösséget ekkor hozták létre. Dr. Kari König ebben az időben kezdett el harcolni a hatóságokkal, hogy minden gyereket függetlenül attól, hogy fogyatékos-e vagy sem, lehet és kell is tanítani. Ezt az igényt és elképzelést az angol hatóságok akkor még mereven elutasították, de a harc halála után is tartott egészen 1974-ig, amikor is végre kimondták, hogy minden gyermek tanköteles.

A nagy változások és fejlődések eredménye minden területen megmutatkozott. 1964-re 240 gyerekkel foglalkoztak a Camphill intézményben és a 60-as évek végére a Camphill mozgalom világhálózata kezdett kialakulni.

1955-ben azonban Dr. Kari König megbetegedett, 1957-ben átadta az irányítást és mint tanácsadó közreműködött, ő volt a Camphill mozgalmakat összefogó világszövetség elnöke, egészen addig, amíg 1966 márciusában meghalt. Víziója, "hogy fogyatékos gyerekek gyógyítására közösségeket kell létrehozni" - ekkorra már azonban valóság volt.

A Camphill mozgalom IV. szakaszában Finnországban alapítottak Camphill intézetet, majd pedig 1974-ben az első fekete bőrű gyerekeket gyógyító közösség jött létre Botswanában. A 70-es évek nagy fejlődést hozott azáltal, hogy kialakult a Camphillek hármas felépítése, amely lehetővé tette a sérült emberek életkorának megfelelő szétválasztását. Gyermekek, fiatal felnőttek és felnőttek számára létrehozott Camphill közösségek születtek, ahol folyamatossá válhatott az a gyógyító nevelés, amelyet a gyerekkorban megkezdtek.

A Camphill közösségek hármas felépítése

Gyermek Camphill. A gyermekek az adott ország törvényei alapján az iskolaköteleskor kezdetén kerülhetnek ezekbe az intézménybe, és ez általában a 6-7 éves kor között kezdődik. Ezekben az intézményekben 12 osztályos Waldorf iskola működik és minden gyermek, függetlenül értelmi sérülésének súlyosságától részt vesz az oktatásban.

Itt folyik a legintenzívebb munka. Napi 14 órán keresztül - délelőtt az iskolai oktatás, délután különböző egyéni és csoportos foglalkozások, terápiák keretében. A legnagyobb hangsúlyt a gyerekek lakóotthonában folytatott munkára helyezik, melyet a házszülők vezetésével a gyerekek nevelői, az ún. co-workerek végeznek.

Ifjúsági Camphill. A gyermek Camphillekből a fiatalok a 12. osztály befejezése után 18 évesen kerülnek ezekbe az otthonokba, az ifjúsági Camphillekbe. Itt történik a különböző egyéni képességeknek megfelelő "szakmák" megtanítása és az előző években elért eredmények szinten tartása. Ugyanolyan rendszerben, családias közösségekben élnek itt is a fiatalok, mint a gyermekotthonokban.

Felnőtt Camphill - Camphill farmok. 25 éves kortól kezdődően kerülhetnek ide a fiatalok. Az előző szinteken elsajátított, megtanult tevékenységeket itt naponta használják és rendszeresen dolgoznak. Ezeken a farmokon komoly munka folyik, ugyanis a farmok, mint önellátó, önfenntartó gazdaságok működnek. Piacképes termékeket állítanak elő, termelnek meg, mely termékeket elsősorban a környező Camphill intézmények vásárolják meg. Termékeik a tej, sajt, pékáruk, lekvár, biodinamikusan termelt gyümölcsök és zöldségfélék, gyógynövényekből készült krémek, fából készült ajándéktárgyak és gyertyák.

Ebben a hármas tagozódású rendszerben biztosított az a folyamatosság, amelyre egy sérült embernek szüksége van - a gyermekkortól az öregkor végéig. Életüket hasznosan, boldogan, mindennapjaiknak értelmet adva tölthetik el.

Ma a világ 17 országában 80 Camphill központ működik.

^ugrás az oldal tetejére

Első osztály 2000-2001 Perintparti Szó-Fogadó

G. Ekler Ágnes

A Szombathelyi PERINTPARTI SZÓ-FOGADÓ Waldorf iskola

(Részletek a szerző, első osztályos Waldorf-tanító most készülő tanulmányából)

Nehéz visszaemlékeznem pontról-pontra, hétről-hétre a magam mögött tudott évre. Olyan erős húzása van egy Waldorf-iskolában a tanári munkának, olyannyira magával tud ragadni az előttem álló helyzet kihívása, a megoldandók és átgondolandók, hogy kimondott nehézkedéssel pergetem vissza az idő kerekét.

Erőltetem azonban magamra ezt a kedvem ellenére való feladatot, jól megfontolt okból. Ki akarom küszöbölni azt a hibalehetőséget, hogy túlságosan személyre szabottan, a magam kedve és intuíciója szerinti út legyen az a nyolc év, amit várhatóan együtt bejárunk az osztályommal. A már megtörtént dolgokra való fürkésző rátekintéssel biztos és tárgyilagosabb alapot szeretnék képezni a további munkának. Ahogy a napi, a heti, a havi munkának is az ad szilárd alapot, ha visszatekintünk, és rálátást szerzünk arra: vajon terveinkhez képest mi az, ami valóban meg is történt, és rögzített alapként már ráléphetünk további utunkon, és mi az, ami esetleg elszállt, avagy bizonytalan, billegő helyzetben lévén továbbgondolni késztet. Különösen fontosnak érzem a summázó áttekintés mozzanatát a Waldorf-iskolákban, ahol olyan szép szabadságban dolgozhatunk, mi tanárok, hogy az egyéni útjaink mellé alkalmanként itt-ott levert jelzőkarók kell, hogy bizonytalan időben biztos támpontot nyújtsanak az eligazodásban. Akár magunknak egy-egy visszalépésnyi időre, akár másoknak, ha figyelnék, vagy akár követnék, amerre járunk.

Az iskolás gyerekről

In medias res azzal ugrom fejest, hogy mit csinálnék egész biztos másként, ha .... Erős, folyton visszaköszönő tapasztalat juttatott a meggyőződésre, hogy a mi időnkben, 2001-ben 7 éves körüli gyermekeket úgy kezdenék iskolába járatni, hogy nem kezdeném iskolába járatni. No nem arra gondolok, hogy hagynám őket óvodában, avagy otthon, hanem, hogy nem kezdeném a tanításukat osztályteremben, padok közt, még annyira sem, mint mifelénk, a Waldorf-iskolában szokás, tanórai keretben, füzetekkel és krétácskákkal. A mai gyerekek zömét szerintem először alkalmassá kell tenni a „tanulásra". Ki kéne nyitogatni őket, testüket és szemüket a világ jelenségeire, hogy megérinthesse őket egy-egy titok úgy, ahogy mi akarjuk. Miért gondolom ezt?

Elmesélem egy-két példát idézve. Volt egy teljes hét ősszel, amikor egy erős betegséghullám miatt kislétszámú osztályomból hárman jöttek csak iskolába, hát abbahagytam tervezett munkánkat, és napokig csak sétáltunk, kirándultunk, na meg a kertben dolgoztunk. Az első megrökönyödésemet az váltotta ki, mikor az egyik kislány, akit a munkánk nyomán földessé vált járda lesöprésére kértem ,a cirokseprőt rendkívül ügyetlen módon maga előtt fogta és tologatni kezdte, mint egy porszívót. És semmilyen módon nem észlelte, hogy a munkája enyhén szólva is nem hatékony. Kérdésemre, hogy nem csinált-e még ilyet, határozott nem volt a válasz, és kiderült, nincs is cirokseprőjük. Porszívó és partvis a készlet. Lakótelep ...

Aztán elmentünk egy nénihez diót szedni. Kértem, rázzák meg a fát, aztán együtt összeszedjük, s nem kell jó pár napig a néninek egyedül hajlongania. A fa szép nagy, de nem túl öreg, még rázhatóan hajlékony volt. A kislány odaszaladt a fához, átkarolta a jó 30-40 cm átmérőjő faderekat, és megpróbálta megrázni. Ijedten észlelte, hogy nem megy, s így jött hozzám: ezt nem lehet lerázni! Finoman utaltam rá, hogy tán másszanak fel rá (olyan fa volt, amin gyerekeknek kényelmes mászás adódott), hát egyik sem tudott!

S miután leráztam magam a fát, az összeszedés unalmas és akaratot igénylő munkájánál akadtak el. Pár tucat után már unták, mást akartak csinálni, rá-ráléptek a lepottyant dióra. Hol volt belőlük az az öröm, mely ősszel, azt képzeltem, minden egészséges gyereket elönt, ha a fűben világító dióra akad, s felszedheti! Elképedtem és elszomorodtam. Mindez azonban jókor jött, sok hasonló tapasztalattal együtt, hogy átformáljam, még radikálisabban tapasztalat-alapúvá tegyem minden tanítási napomat.

Mert hogy ezt szűrtem le magamnak tanulságul, hogy még olyan családokban is, ahol ügyelnek a gyerekek nevelésénél, felismeréseik és lehetőségeik szerint arra, hogy természet- és tevékenységközeiben nőjön fel a gyermek, még ott is elképesztő hiányokat szenvednek el ma a gyerekek az élet legegyszerűbb formáinak tökéletes megváltozásával. Nem gondolhatni, hogy mi minden teljesen közönségesnek vélt élmény, tapasztalat marad ki első éveikből.

A következmény pedig nem annyi, hogy mondjuk, nem tud söpörni, vagy akármi mást. Erre mondhatnánk ugyanis, hogy, na bumm! Majd megtanulja, ha szükséges lesz. A baj ennél nagyobb. Meggyőződésem, hogy minden egyszerű, földi, természetesen hétköznapi tevékenység egy megismerési út első lépése egy frissen született ember számára.

Ha a gyerek számtalanszor szedett már gyümölcsöt akár fáról, akár földről, és megtapasztalta, milyen, amikor ügyeskedő, itt-ott bizonytalan és erőfeszítést is igénylő testi mozdulatok közben kell az égbe nyúlva sok-sok levél közül ujjaikkal pontosan megragadni a számukra táplálékul szolgáló gyümölcsöt, és onnantól fogva óvatosan, a gyümölcsre és magunkra is vigyázva kell azt a földre lehozni, az nagyobb eséllyel fog pontosabb gondolatokhoz jutni -később! S ha, ugyanez a gyermek a földről szedegethet (mert kell!), a fű közül mondjuk lerázott szilvát, ahol megtapasztalhatja, hogy milyen huncut módon bújik meg a zöldben a hamvas kék (pedig milyen más szín, ugye?), hogy, milyen élményszerű rálelni a földön sorjában az égből pottyantra, utána még megtanulhatja azt is, hogy van köztük sok már rothadt, vagy férges, s hogy jó szemmel egy idő után különbséget is lehet tenni a kettő közt anélkül, hogy belenyúlnánk és összepiszkítanánk magunkat posszant gyümölcscsel - annak tán kevésbé lesz spekulatív a gondolkodása, és lehet remek megkülönböztető érzéke, esetleg ízlése is lesz!

S hogyan taníthatunk meg ügyes módszerrel gyermeket „gondolkodni" („Gondolkozz fiam! Hát mire való a fejed?! -szokta volt mondani gimnáziumi fizika tanárom"), ha sohasem szaladgált réten csapongva libbenő lepkék után, hogy percről percre ügyesedve egyszer csak akár pulóverrel, akár lepkehálóval elkapja a pillangót, s gyönyörködjön benne, mielőtt újra elengedi! Sorolni lehetne a végtelenségig, milyen fontos, hogy normálisan sok-sok anyagot, lényt, tevékenységet, archetipikus emberi cselekvést átéljen a gyermek, hogy tanulni legyen képes!

A WALDORF-pedagógia természetesen tudja ezt, és az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektetünk valahányan az érzékszervek „foglalkoztatására". Lehetőség szerint alaposan megdolgozzuk a saját mozgást, az egyensúlyt, a tapintóérzéket, szagoltatunk és ízleltetünk a gyerekekkel, amennyit csak képzelőerőnkkel bele tudunk illeszteni a tanításba. Ez jó. Fontos és korszerű. Válaszol egy kihívásra.

Szerintem azonban kevés! S nem valódi. Mindent el kellene követnünk, erőnk megfeszítésével, hogy ha mondjuk azt találjuk ki, hogy folyón kelünk át köveken, és mivel történetesen épp számolunk, hát lépünk kettesével, hármasával stb...- nos, akkor inkább tényleg keljünk át egy folyón, így. S bele is eshessen, s vizes lehessen, sáros és fázzék.

Tudom, túlzó és lehetetlent kérő vagyok. Ha egyszer nincs folyó! (mondjuk). Igen, nem lehet, mindent így, számtalan az akadály - inkább érzékeltetni szerettem volna , hogy meggyőződésem szerin merrefelé kellene még erősebben törekednünk, ha válaszolni akarunk arra az erős kérdésre, amit a ma iskolába kerülő gyerekek hoznak magukkal akarati, testi, szociális tulajdonságaikban.

Nem sajnálnám az időt, amit valahol kinn töltünk, akár heteket, különösen alsóbb osztályokkal. Ott bőven van idő, ha meg tudom oldani, hogy beleszőjem a „tanulnivalót" a folyón való átkelés be, mondjuk. Végig lehet számolni a világot, bár merre járunk, egy csapat gyerekből számsorokat, bármit alkothatunk menetelés közben; írhatok flaszterre téglával, sziklára mészkővel, porba ujjal, bottal, hagyhatok magam után elolvasni való jeleket botokból, főszálakból, amit muszáj kibetűzni, ha el akarok jutni a menedékhelyre.

Egy dolog maradna így el, a füzetmunka. De feláldoznám azt az egy-két hónapnyi kimaradt rajzolást és írást egy fontosabbnak megélt dolog oltárán: s ez az élet. S nem az életszerűség! Néma teremből mennék ki a teraszra kijárni a formát, nem a kötél felett léptetném át őket kettesével, hármasával stb., hanem kintről jönnék be velük úgy november táján, s mondanám azt: nézzétek, ezt le is lehet rajzolni, szép fehér lapra, de most már vigyázzatok, mert ez ott is marad! Mossátok meg a kezeteket, s igyekezzetek úgy megcsinálni, hogy megláthassa mindenki, mit tanultunk, amíg odavoltunk!

Igen, így csinálnám, s valamennyire így is csináltam. A visszaigazolások tettek gondolatban még radikálisabbá.

A gyermekmegfigyelés

Szerénytelenség lenne bármit is írnom a gyermekmegfigyelésről, elvileg. Olyan tudomány ez, amit élethosszán lehet a nemtudás kételyeivel küszködve tanulni. E helyütt élményt adok át ezzel kapcsolatban. Ősszel, úgy október-november táján a gyermekmegfigyelés szokásos idején a tanári konferenciánkon egy, az én osztályom béli kisfiúra került a sor. Három héten keresztül volt rajta a figyelmünk, akkor négyen alkottuk a tanári kollégiumot.

Egy klasszikus szangvinikus kisfiú ő, családjában harmadikként született, testvérei fiúk. Egyikük iskolánkba jár, a legnagyobb másik iskolába, mivel nálunk nincs olyan osztály (azóta a legnagyobb testvért is áthozták, s ketten járnak egy osztályba, mert nem bírta a család a kétfelé szakadást lelkileg, s inkább ezt a megoldást választották).

Szóval ez a kisebb fiú a temperamentuma minden jellegzetességével fel volt „szerelve", de emellett számos különleges viselkedési jellemzője volt, ezért kértem a tanártársaim segítségét a megértéséhez. Legelsősorban feltűnő akaratgyengesége, illetve hisztissége volt, amivel rövid idő alatt felhívta magára az egész iskola figyelmét. A két dolog sok esetben ok-okozati összefüggésben volt egymással. Rendkívül nehezére esett maga körül a holmikat és a szokásokat is rendben és észben tartani. Nehezére esett az öltözködés, a cipőkötés, valaminek az elővétele a táskából (rögtön azt mondta, hogy nincs itt, pedig csak képtelen volt belenyúlni és megkeresni; szó szerint ideges lett tőle.) Nem bírta, ha bármi tettének következménye volt, s főleg, ha szembesülni kellett vele. Ezenkívül az étkezési szokásai kialakulásánál lehetett baj, mert mind tízórai, mind ebéd közben rendkívül ideges, nyugtalan volt; ilyenkor szeretett locsogni, disznó viccekkel és irritáló piszkos kifejezésekkel feszíteni a húrt. Egy alapvető tiszteletlenség, az áhítat alapvető hiánya volt rá a jellemző. Különben pedig, eszes, villámgyors észjárású, erős intellektuális koraérettséggel bíró kisfiú volt, akinél a „tudományos ismeretek" (állandóan biológiai szakkifejezésekkel, csillagászati és őslénytani magyarázatokkal traktált) és a benne élő rendkívül eleven és ragyogó fantázia és képvilág közt volt egy érzelmi szakadás. Emiatt szélsőségesen egyensúlytalan állapotban volt. Ezt az intellektuális túlfeszítettséget nem a szüleitől kapta, ők maguk is arról számoltak be, hogy a gyerek maga keresi ehhez a táplálékot, a tudnivalót. (Más kérdés, hogy volt hol rálelnie.) Keze-lába öntudatlan volt azonban, valahol a térdéig és a könyökéig ért benne az öntudat, mozdulatai ezért a ritmikus részben éretlenek voltak. Testsémája kialakulatlan.

A hisztik akkor álltak be, amikor rá akarták venni valamire. Például, hogy egyék, amikor a többiek is ebédelnek. Avagy induljunk együtt. Ilyen egyszerű dolgoknál szélsőségesen ijedt, hangos tiltakozással reagált minden olyan fájdalomra, ami fizikailag érte, folyton fájt valamije, foga, szája, és kis mértékben sem tűrte. Ugyanúgy a lelki megpróbáltatások előtt is feltette a kezét és nem tudott egyetlen hajszálvékony akarati lépést sem megtenni. Mindamellett nagyon nehéz volt nála a tisztelet megteremtése, a tekintélyé: egyfajta Rubikonon túli személyiség-vonással volt képes kilátni már a kerek világból és észrevenni a felnőtt világ leleplezhető titkait. Ritka volt nála a szép, derűs, kiegyensúlyozott állapot; inkább gyakran volt aggodalmas, fájdalmas feszült a tekintete; ha meg felszabadult, akkor szélsőségesen nyers volt a humora és inkább nyerített, mint nevetett. Kedvetlen kis- ördög. így hívtam magamban, s valóban, mintha lakott volna benne egy okos, éles szemű, mindent a földre lehúzó és szépségét mindenről lehántó kisördög.

Sokfélét mondhatnék még róla a végtelenségig, de három nagyon jellemző dolgot emelnék most ki.

Előszörre: Rendkívüli módon szerette az édességet és ennek megfelelően válogatós és fanyalgós minden más étellel szemben. Otthon e vágyát kiszolgálják.

Másodszorra: Balkezes és erre büszke. A szülei pedig erősítették benne ezt az öntudatot. (Az év során mindez árnyalódott.)

Harmadszorra: Erősen raccsolt. Nem volt R hangja, határozott J-k hangzottak helyettük. Egy ideig járt logopédushoz, de nem segített egyelőre a bajon, mert olyan szinten rögzült e beszédhibája, hogy bajos volt már.

Ilyen állapotban vettük a figyelmünk középpontjába a kisfiút. A jól bevált módon egy hétig a testi jegyeit igyekeztünk a lehetőleg alaposabb módon figyelni, aztán az életfolyamatait, szokásait, mozgását és így tovább, hogy aztán a harmadik csütörtökön megpróbáljunk magunknak egy olyan képet rajzolni, amiben előre is látunk már. Egy olyan kisfiút állítottunk magunk elé, aki érdekes és rendkívüli vonásokkal bír; sok nehézséggel, néha szenvedéssel éli az életét; akivel jócskán van erős dolga a tanítójának a nevelésben; s mindeközben erős szánalommal is kell lenni iránta, mert küzdelemben éli a napjait.

A napi munkámban két dologgal erősítettem ezt a hatást: egyrészt kapott egy mesét egy locsi-fecsi patakról, másrészt a ritmikus részben sok olyan elemet iktattam be, ami sejtésem szerint fontos volt akarati erősítésében, s beszédhibája kiküszöbölésében egyaránt. Lábait, lábfejét, ujjai hegyét „dolgoztattam" apró golyókkal, üvegcseppekkel, ujj-játékkal. Persze közben az egész osztály is ugyan azt csinálta, s hogy Danin van a figyelem, senki nem tudhatta.

A mese megfogta; egyből kérte, hogy elmesélhesse, és akár még háromszor is vállalkozott volna rá, ha engedem. A számára kieszelt mozgásokkal pedig erősen, néha kétségbe esve, néha fél sikereken felbuzdulva lelkesen küzdött.

A megfigyelés második hetében történt aztán valami. Dani reggel odaállt az ajtóba, hogy kezet fogjunk. Huncut mosoly bujkált a szája szegletében. Nyújtotta a kezét és kivágta: - Jó rrreggelt Ági nénka!

Mindenki hallotta. Én majd leültem a meglepetéstől. Csoda történt: megjött a Dani r-je! Egyik napról a másikra ki tudta mondani tisztán, keményen, pörgetve. Ebben az állapotában még minden r hangnál egy pillanatra meg kellett álljon, hogy nekirugaszkodjon a kiejtésének, de olyan tudatosan és örömmel, sehol el nem hibázva beszélt az új hangjával, hogy egy hétig az egész iskola kemény r-eket pergetve beszélt. Rrrragadós volt. Aztán pár hétre rá szépen beleolvadt a beszédébe, s ma már tisztán és szépen mondja a magáét, mert azt egyfolytában mondja. A gyermekmegfigyelés ereje felbecsülhetetlen. A tét ezek után a megrendítő tapasztalat után inkább az lett: jól csináljuk-e mindig? Ha ilyen az ereje (sok más példa adott erre igazolást), akkor jó nagy bajt is lehet vele csinálni. Kétélű fegyver, s a tudatos, tiszta és ítéletmentes és tudni akaró figyelmet soha nem szabad félrehúzni engedni, akár az előítéletek, akár a befolyásolni akarás irányába.

^ugrás az oldal tetejére

Levél Amerikából

Síklaky Virág

Amerika... Ha megkérdezzük az embereket, hogy mi jut az eszükbe először, ha azt a szót hallják, hogy Amerika, Amerikai Egyesült Államok, olyasféle válaszokat kapunk, hogy a gyorséttermek, hollywoodi filmek, Szerbia és Afganisztán bombázása, majd: Amerika a szuperhatalom, a nyugati világ vezére, a "világ csendőre"...

A legtöbb ember ennyit lát Amerikából innen, sok ezer mérföld távolságról. Ugyanakkor egyik ország sincs ma ránk akkora hatással, mint az USA; "amerikanizálódás"- halljuk lépten-nyomon. Borzasztó kíváncsi voltam hát, amikor 2001 novemberében felültem egy New Yorkba tartó gépre, s elindultam az Egyesült Államokba, hogy egy hónapig egy ottani Waldorf iskolába járjak. Kíváncsi voltam, hogy milyen közelről az az ország, melynek a "Végtelen Igazság" nevében vívott háborújától volt hangos a sajtó; kik azok, akiktől az iszlám terroristák szerint meg kell menteni a világot.

Este volt, amikor a gép leszállt a new yorki J.F. Kennedy repülőtéren. Vendéglátóm mondta, hogy késni fog, így majdnem egy órát vártam a lassan kiürülő előcsarnokban. Egy idősebb, színes bőrű repülőtéri alkalmazott jött oda hozzám, s kérdezte, hogy várok-e valakire. Mikor megmondtam, hogy igen, de az illetőt még soha nem láttam és azt sem tudom, hogy mikor jön, ott maradt s megpróbált szóval tartani, ő volt az első amerikai - a vámtisztet leszámítva -, akivel odakint találkoztam.

Chestnut Ridge-ben, a New Yorktól 40 km-re északra fekvő kisvárosban egymás mellett van a Waldorf iskola és óvoda, a tanárképzés - Sunbridge Collage -, euritmia-képzés, az Észak Amerikai Waldorf Szövetség egy kertje és épülete és a Christian Community auditóriuma. Az itteni antropozófus közösség 50 éve hozta létre Waldorf iskoláját, a Green Meadowt, amelyről azt mondják, hogy az Egyesült Államok egyik legjobb Waldorf gimnáziuma. Ennek az iskolának a 11. osztályába jártam egy hónapig, s így belülről láthattam, hogy milyen egy amerikai Waldorf iskola. Ami az első pillanatban meglepett, az a hasonlóság volt. A termek, az órák, az ünnepek mind nagyon hasonlítottak az itthoniakra; s ha azt nézzük, hogy mekkora különbség van egy amerikai és egy magyar hagyományos gimnázium között, a Waldorf iskolák szinte ugyanolyanok. Ami mégis nagy különbség, az első ránézésre nem látható, s talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az érett felnőtt és a | kamasz különbsége. A Green Meadow a maga sok évtizedes tapasztalatával, nagyrészt középkorú tanáraival és a Christian Communityvel a háttérben egy megállapodott, a világban a helyét megtalált iskola, szilárd, kialakult értékrenddel. A magyar Waldorf iskolák ezzel szemben (legalábbis diákszemmel nézve) a kamaszkorukat élik. Sok a lelkes, fiatal tanár, akik nem rég ismerkedtek meg a Waldorf pedagógiával; az iskolák is fiatalok, keresik az útjukat, helyüket a világban, és egy kivételével még ki sem épültek teljesen, így minden év hoz valami változást.

Mivel novemberben voltam kint, még mindenki a szeptemberi terrortámadásról és az azt követő afganisztáni háborúról beszélt. A terrortámadásról nemigen lehet vitatkozni, s mindenki nagyon óvatosan és tapintatosan kezelte ezt a témát (a sajtót kivéve). Ha engem valaki arról kérdez, hogy mit gondolnak a Green Meadowban a szeptember 11-én történtekről, azt a képeslapot veszem elő, amit az ötödikesek rajzoltak, s amin Mihály látható a lerombolt épületek füstjéből felszálló sárkánnyal küzdve. Ám az afganisztáni helyzet s ez a fajta megoldási kísérlet annál hevesebb vitákat váltott ki, még a politikára vagy a más országokban zajló történésekre egyébként fütyülő gimnazisták körében is. Egyik nap, ebédszünetben arra lettem figyelmes, hogy egyik osztálytársam - a történelemtanár fia - kétségbeesetten igyekszik meggyőzni az igazáról négy-öt köréje gyűlt lányt. Mint kiderült, arról vitatkoztak, hogy helyes vagy helytelen, amit az amerikai hadsereg Afganisztánban művel. A lányok ellenezték ezt a fajta beavatkozást, ám a srác, aki már szinte reszketett az indulattól, egyre csak azt hajtogatta, hogy ez az egyetlen, amit tenni tudnak. "Akkor mit csináljunk?"- kérdezte dühösen, mikor valaki azt állította, hogy a bombázások nem oldanak meg semmit. Szavaiból, egész magatartásából a tehetetlenségtől és az ismeretlen ellenségtől való félelem érződött, egyáltalán nem annak az embernek a magabiztossága, aki tudja a megoldást. Azt hiszem rengeteg amerikai érzett így, s talán még többen voltak, akik valóban hittek a helyzet ilyenfajta megoldásában. Ezt bizonyítják a minden második házon és autón látható amerikai zászlók. A zászlók egyébként maguk is sok vitát kavartak, s novemberben, ha egy házon nem volt zászló, az majdnem olyan erős jel volt, mintha lett volna.

Sokan voltak ugyanis, akik ellenezték Afganisztán bombázását, ám kevesen voltak olyan önkritikusak, s tudták nézeteiket olyan szépen megfogalmazni, mint a vendéglátóm, aki maga is Waldorf tanár. "Egy indián mondás szerint, minden, amit teszünk, hatással van a jövőre, ezért minden cselekedetünk előtt bele kell gondolnunk, hogy mi lesz a hatása hét generáció múlva. - mondta - Szerintem, nem helyes, hogy Amerika támogat egyes népeket vagy országokat, mert olajat vagy befolyást akar szerezni. Amerikának csak azért kellene segítenie a szegény országokat, mert ő gazdag és erős, s mert azok rászorulnak. Én értem, hogy az iszlám szélsőségesek szemében miért ellenség Amerika, aki ellen tűzzel-vassal harcolni kell. S talán ők is csak segíteni akarnak a muzulmán hitű népeken."

Ez a válasz nagyon meglepett, mert bár rengetegszer halottam hasonlókat, még sem vártam, hogy egy amerikai így gondolkozzon. Pedig miért ne? Azért, mert a McDonald's-okból nem ez következik? Rájöttem, hogy mennyire elkényelmesedtünk, és hagyjuk magunkat befolyásolni a médiától, az alapján alkotunk véleményt, ami a szemünk előtt van, mert lusták vagyunk a dolgok mélyére nézni. Persze, Amerikában megtalálhatók a gyorséttermek, a bugyuta filmek - a szórakoztató műsorok nagy része még a magyar kereskedelmi adókon sugárzottaknál is csapnivalóbb -, nagy a pazarlás s az ember lépten-nyomon a "tipikus amerikai" felszínes vidámságba ütközik, ám ha valaki veszi a fáradságot, mással is találkozhat. Találkozhat a bronx-i óvónővel, aki nap mint nap küzd a feletteseivel, hogy a saját feje szerint - waldorf - módszerrel - foglalkozhasson húsz spanyol anyanyelvű kisgyerekkel, hogy ne kelljen már ötévesen görcsölniük az iskola miatt; eljuthat klubokba, ahol az ötven-hatvanévesekből álló összeszokott társaság minden héten balkáni táncokat táncol; vagy beszélgethet a bombázások ellen tüntető gimnazistákkal... Számomra a négy hét alatt a legnagyobb élmény az emberekkel való találkozás volt, s ennek hatására gyökeresen megváltozott az Amerikáról alkotott képem. Bármilyen triviálisan j hangzik, de rájöttem, hogy az Egyesült Államok nem csak szuperhatalom, a nyugati világ vezére, nem csak a NATO és Hollywood, de - bár ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni - ország, ahol emberek élnek.

^ugrás az oldal tetejére

A szép bükkfa (mese)

G. Ekler Ágnes

Szelíd dombok hajoltak egymásba a patakvölgy mentén. Mezők, ligetek borították mindegyiket, csak egyikük hordott a hátán egy dús erdőt. A bükkfák erdejét. Szép szál magas és erős fák állottak szerte a domboldalon. Javakorabeli bükkök voltak, szinte egyidősek mind. Együtt voltak csemeték, együtt törtek erősödve a nap felé, együtt élték át a teleket és szélviharokat, és most együtt büszkélkedtek dús lombjukkal, rendíthetetlenül álló törzsükkel. Valahol az erdő felső szélén, közel a dombtetőhöz állt egy fa, egy különös bükkfa. Valamikor régen, mikor csemeték voltak, ritka szép növésével kitűnt a többiek közül. Nyílegyenesen nőtt felfelé, nem hajlott meg szélnek, nem ferdült a dombnak, gyökerei erősen tartották a földet. A lezúduló víz sem tudta kimosni onnan. Az első éven alig ujjnyi vastag volt, a második éven akár a karom, s a harmadikon már nem akármilyen szél volt, amelyik meg tudta mozdítani.

Akkorra már figyelte őt körül az egész erdő: ez lesz a legszebb fánk! - suttogták szerte a többiek. Nézzétek, milyen csodálatos! Pompás, erős fa lesz. Törzse mint a nyíl, rendíthetetlen, és az égre tör!" A körülötte álló fákat irigyelték a távolabbiak, hogy minden nap láthatják az erdő legtündökletesebb íját. Sőt, talán még beszélgethetnek is vele! S valóban, a körüle állók, a szomszéd fák igen büszkék voltak csodaszép társukra.

Az meg csak erősödött, gyarapodott évről évre, és lombjával csodás dalokat susogott szerte a fák felett a világba. Aztán egyik éven gondolt egyet magában. Az eddig nyílegyenesen növő fa egy pillanatra megállt, csendesen pattant egyet, és kétfelé kezdett továbbnőni. Meghökkenve nézték a szomszédok, ámuldoztak: mi történt? Ágakat ugyan ők is növesztettek erre-arra, oldalra, de a törzsük, az azért maradt a legerősebb! A mi fánk azonban két egyforma ágat nevelt: egyet napkeletnek, egyet napnyugatnak. Bátran, gyorsan növekedtek az ágak. Lassan híre ment az egész erdőben, s eljutott egészen a dombon túli öreg fákig. "Baj, baj - mondogatták az öregek -, mondjátok meg a bükknek, hogy nevelhet ágakat, de egyet felfelé mindenképp, mert különben baj lesz!"

S vitték a hírt a fák ágról ágra, vissza a szép bükknek. A szomszédai óvatosan szóltak néki, mit is üzentek az öregek. Ám a fa csak megrázta ágait:

"-Morogjanak csak az öregek! Én két karommal a napot fogom átölelni! Két erős ágammal magamhoz ölelem, addig növök!."

-Kérlek, szép fa, ne tedd! Baj lesz, meglásd! - kérlelte az egyik szomszédja.

-Én is féltelek. - így a kelet felől álló. - Hallgass az öregekre, jól tudják ők. Attól még maradhatsz szép. Ám a bükk csak egyre nőtt kétfelé. Egyik ága bátran napkeletnek, a másik napnyugatnak. S egyre közelebb került a naphoz. Az erdő fái már-már azt gondolták, tán mégse történik semmi. Tán mégis igaza van a szép bükknek, szép, erős és különleges is lehet egyszerre. Az öregek pedig már rég nem morogtak ott messze, a dombon túl, mert igen elfáradtak, s vénségükre száradni kezdtek.

Egyik tél elején aztán a hideg egy óriási viharral érkezett. Előbb kis ágakat tört le itt-ott az erdőben. Később fütyülve száguldottá végig a domboldalt, és több helyről is fák roppanása hallatszott. Bizony, dőltek a bükkök sorra. Utoljára aztán rettentő dühödten zúdult az erdőre. Sivítása elnyomott minden zajt. Ám hirtelen mégis belehasított egy éles sikoly a szélviharba. Rettentő fájdalmas sikítás volt. A szép bükk, ott, ahol a két erős ága kettévált, meghasadt. A két ága lassan vált el egymástól: az egyik napkelet, a másik napnyugat felé dőlt. A törzsén pedig, a gyönyörű, erős, szálegyenes törzsén szörnyű seb szaladt végig.

Nem dőltek le az ágak. A két szomszéd fa karjaiba dőltek. Azok pedig a nagy viharban is tartották a valaha oly büszke ágakat.

A fa ma is él. Meghasadva, szomszédaira támaszkodva tengeti életét a szépséges bükk. S valahányszor feltámad a szél, hallani nyöszörgését. Fáj, mert újra felszakad a rettentő mély seb a törzsén. És újra eszébe jut a nap, amikor a szépséges bükköt, az erdő legszebb fáját megcsúfolta a vihar.

^ugrás az oldal tetejére