Félő, hogy a XX. sz. két világháborús tragédiáját a XXI. sz. elején a harmadik fogja követni - vagy már követi is. Az ellen-hatalmak a nemzeti szocialista nacionalizmus és a nemzetközi bolsevizmus után most az angolszász globális világrendet szeretnék győzelemre vinni.

A német és szláv népek után most az angolszász kultúrhordozó népek ellen folyik a háború, de nem elsősorban a külső frontokon, hanem a lelkekben; mert az igazi világrend felépítésének csírái bennünk vannak. A bennünk szunnyadó erők pedig a spirituális világ felé fordulás lehetőségét hordozzák. Nem az teszi az emberiség sorsát ma tragikussá, amit az apokaliptikus korban át kellett és még át fog kelleni élnie, hanem, hogy erőfeszítéseit, küzdelmeit még mindig a materializmus jegyében folytatja, és nem ismeri fel azt a hallatlan lehetőséget, amit a Rudolf Steiner alapította antropozófiailag orientált szellemtudomány hozott az emberiség fejlődésébe, az önmaga tudatára ébredő lélek megmentésére.

Az alábbi szemelvények a gondolkodás betiltásával szembeni ellenállásra szólítanak fel. Várjuk kedves Olvasóinktól is a hasonló jellegű szemelvényeket, (a szerkesztőség)

A Declaration of Indepedence¹ azokat az elveket foglalja össze, melyekre az Egyesült Államokat 1776. júl. 4-én alapították. Ez adta meg a jogot az új állam, az USA létezésére, a "természet és a természet Istenének" törvényei értelmében.

"Önmagukban igazaknak tartjuk ez igazságokat: minden ember egyenlőnek van teremtve, mindnyájukat bizonyos el nem idegeníthető jogokkal ruházta fel a teremtő, amilyenek az élet, a szabadság, a boldogságra való törekvés; minden kormány berendezésének e jogok biztosítása a célja és jogos hatalmának a kormányozottak beleegyezése az a- lapja; végre, hogy ha bármily kormányforma veszedelmessé válik e célokra nézve, jogában áll a népnek annak megváltoztatására, vagy eltörlése és új kormány berendezése, melynek alapjául olyan elvek szolgálnak és melyek hatalma oly módon van berendezve, melytől legjobban várják biztosságát és boldogságát".²

Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat alapján fogalmazták meg 1789-ben a "francia nép képviselői, nemzetgyűléssé alakulva" az "ember természetes, el nem idegeníthető és szerzett jogait":

XI. cikk. A gondolatok és vélemények szabad közlése egyike az ember legbecsesebb jogának. Minden polgár szabadon beszélhet, írhat és nyomtathat, de törvénye előtt felelős e szabadsággal való visszaélésért.

X. cikk. Senkit sem szabad bántani véleményeiért, a vallásiakat sem véve ki, ha csak nyilvánításuk nem zavarja a törvényes rendet.

VII. cikk. Senkit sem szabad bevádolni, sem elfogni, csak a törvény által előírt esetekben és módokon

IX. cikk. Minden embert ártatlannak kell tartani, míg bűnösnek nem nyilvánították. Fogoly ellen sem szabad több kényszert alkalmazni, mint ami személye biztosításához szükséges.

VI. cikk: "csak az erény és a képesség képezhet megkülönböztetést"

A Magyar Rádió hírműsoraiban hallhattuk:

Elindult az első tálib rabszállítmány Kandahárból a kubai Guantanamói amerikai haditengerészeti bázisra (többezer km kerülővel!). A foglyokat injekciózták altatókkal és nyugtatókkal, lábukat a székhez bilincselték, fejükre csuklyát húztak.

Amnesty International tiltakozik.

Az amerikai külügyminiszter válasza: „ezek nagyon veszélyes emberek"

A foglyokat fedett, de oldalt csak dróthálóval lehatárolt ketrecekben helyezik el, melyeken az eső keresztülfolyik.

Az Amnesty International újból tiltakozik. Hivatkozik a "hadifoglyokra vonatkozó bánásmódról" szóló genfi konvekciókra.

Amerikai válasz: "Nem tekintjük őket hadifoglyoknak; szigorúan, de igazságosan bánunk velük."

(A TV képernyőjén egy foglyot lehet látni. Narancsvörös overallban, drótkerítéssel körülvett udvaron két katonának kell támogatnia, hogy járni tudjon).

A törvény szerint a foglyok kihallgatásukkor ügyvédet fogadhatnak.

Amerikai ellenvetés: nem kihallgatásról, hanem kikérdezésről van szó.

Mivel terroristákról van szó, felmerült a kérdés, hogy kínvallatás szóba jöhet-e?

Újabb kép a tv és az újságok híradásaiban: a "kikérdezés" után a foglyot "biztonsági okokból" hordágyon viszik vissza szálláshelyére.

Jim Garrison egy 1967-ben vele készített háromrészes interjúban beszélt arról, hogy Amerikát az a veszély fenyegeti, hogy egyfajta fasiszta állammá fog válni.

"Huey Long azt mondta, hogy a fasizmus az antifasizmus nevében fog Amerikába jönni. De a saját tapasztalatom alapján én attól félek, hogy a nemzeti biztonság nevében fog Amerikába jönni. (...)

Mi nem fogunk Dachaut és Auschwitzet építeni. A tömegmédia ravasz befolyása a tudatunk számára teremt koncentrációs lágert, amely sokkal hatásosabban tartja kordában népünket. (...) A próbakő: mi történik azzal az individuummal, akinek más nézete van? A náci Németországban fizikailag semmisítették meg, itt a folyamat szubtilisabb, de a végeredmény ugyanaz lehet."³

1 Függetlenségi Nyilatkozat, melynek szerkesztésével a virginiai T. Jeffersont bízták meg.
2 Idézet a Függetlenségi Nyilatkozatból, XIX. századi magyar fordítás
3 Internet cím: http:/www.jfk.lancer.com/Garrison4htm/

Részlet az angol konzervatív pártvezér, Lord Balfour és az USA londoni nagykövete, Henry White 1910-ben folytatott beszélgetéséből1:

Balfour (B.): Valószínűleg ostobák vagyunk, hogy nem találunk semmi okot, hogy Németországnak hadat üzenhessünk, még mielőtt túl sok hajót építene és elvenné tőlünk kereskedelmünket.

Henry White (H.W.): Ön a magánéletben nemes szívű ember. Hogyan lehetséges, hogy politikailag mégis képes olyan immorális lépés mérlegelésére, mint háborút provokálni egy ártatlan nemzet ellen, melynek éppúgy jogában áll, hogy flottával rendelkezzen, mint Önöknek? Ha konkurálni akarnak a német kereskedelemmel, hát dolgozzanak keményebben.

B.: Ez azt jelentené, hogy csökkentenünk kellene az életszínvonalat. Számunkra talán egyszerűbb lenne egy háború.

H.W.: Meg vagyok rémülve, hogy éppen Ön képes ilyen alapelveket fölállítani.

B.: Vajon ez jog vagy jogtalanság kérdése? Talán csak uralkodó szerepünk megtartásának a kérdése...

'Megjelent: Allan Nevins: Henry White. Thirty Years of American Diplomacy, New York 1930. 257. oldal.

2001. október 2-án egész oldalas hirdetés jelent meg a New York Timesban, melyből a "Der Europäer" 6. évf. 4. számában Andreas Bracher német fordításban részleteket tett közzé. Az alábbi fordítás ennek alapján készült. Internet cím:http://www.newamericancentury.org/

Leonard Peikoff:

End States Who Sponsor Terrorism (Számoljunk le a terrorizmust támogató álmokkal)

(...) Amerika győzelmének legnagyobb akadályai (...) saját entellektüelljeink. Még most is ugyanazokat az eszméket képviselik, melyek történelmi bénultságunkért felelősek. Egy tántorgó nemzettől felebaráti szeretetet várnak el, és azt, hogy kerülje a "bosszút". A multikulturálisok - akik elvetik az objektivitás eszméjét - arra kényszerítenek minket, hogy "megértsük" az arabokat és kerüljük a "rasszizmust" (azaz: egy csoport kultúrájának mindenféle megítélését). A "békebarátok'" figyelmeztetnek minket, méghozzá olyan hangosan, mint még soha, hogy "emlékezzünk Hirosimára" és óvakodjunk az önhittség bűnétől.

(...) Bush úr tragikus módon próbálkozik azzal, hogy kompromisszumot találjon a nép döntőháborúra irányuló, és az entellektüellek megbékélést sürgető követelése között.

(...) Amerika túlélése forog kockán. Ezért egy túl erős amerikai reakció rizikója elhanyagolható. Az egyetlen rizikó egy túl gyenge reakció.

Bush úrnak irányt kell váltania. Rakétáinkat és csapatainkat ott kell bevetnie, ahová azok tartoznak. És ezt azután teljes meggyőződéssel igazolnia is kell, amennyiben kinyilvánítja, hogy papírtigris múltunk kliséit magunk mögött hagytuk, és az Egyesült Államok kormányzata minden mással szemben Amerikának ad elsőbbséget.

(...) Ma két lehetőség közül választhatunk: halottak tömegei az Egyesült Államokban, vagy halottak tömegei a terrorista nemzeteknél. Főparancsnokunknak el kell döntenie, hogy abban áll-e a kötelessége, hogy az amerikaiakat mentse meg, vagy azokat a kormányokat, melyek összeesküdtek, hogy az amerikaiakat megöljék.

Rudolf Steiner szavai egy 1907. május 30-án tartott előadásában (GA 99):

"Az asztrális világban hatalmas különbség van aközött, hogy valaki egy olyan gondolatot mond ki, amelyik igaz, vagy egy olyat, amelyik hazugság. Egy gondolat egy bizonyos dologra vonatkozik, és azáltal igaz, hogy ezzel a dologgal egybehangzik. Végbemegy pl. valahol egy tény, melynek hatása van a magasabb világokra. Valaki igaz módon meséli el ezt a tényt; akkor az elbeszélőtől kisugárzik egy asztrális képződmény, mely egyesül a tény által előhívott képződménnyel, így a kettő erősíti egymást. Ezek a megerősödött formák arra szolgálnak, hogy szellemi világunkat egyre tagoltabbá és tartalmasabbá tegyék, amire szükségünk van ahhoz, hogy az emberiség előbbre jusson. Ha azonban úgy mesélünk el egy tényt, hogy az az eseménnyel nem hangzik egybe, azaz hazug módon, akkor az elbeszélő gondolatformája összetalálkozik a tényből kiinduló formával, a kettő összeütközik és egy robbanásszerű pusztítás megy végbe. Az ilyen hazugságok okozta robbanásszerű pusztítások úgy hatnak, mint a testben a daganatok, melyek az organizmust elpusztítják. (...) Ezért létezik egy okkult törvény: a hazugság szellemileg nézve gyilkosság. Nemcsak egy asztrális képződményt öl meg, hanem egyszersmind öngyilkosság is..."

^ugrás az oldal tetejére

STEFAN GEORGE
AZ ANTIKRISZTUS
Der Widerchrist

"Ott álla hegyen; jön a ligeten át;
láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát
a halottak is értik a sírban."

Tudnák csak, éjszaka hogy kacagok;
megjött az időm: és kész a horog
és telik a, roskad a háló.

A bölcs, a bolond rohan, árad á nép,
fákat kiszakítva, tiporva vetést
tör utat diadalmenetemnek.

Mindent, mit az ég csak ígért, megadok;
hajszál a csalás, de ki látja, mikor
érzékeitek veri vakság?

Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett
a Könnyűt; arany ez a sár s tietek
ez az új zamat, illat, e fűszer -

és amit a nagy próféta se mert,
megmondom a titkot: a munka helyett
hogyan éltet a kész, ami megvan?

A Férgek Ura ma hazát alapít;
kincs s pálma övé; s ha van maradék:
pokolba a lázadozókkal!

Ujjongtok az ördögi Látszat előtt,
pazarolva a vért, meg az ősi velőt,
s a nyomort csak a vég szeme látja.

Nyalod akkor üres vályúimat, óh,
futsz, csorda! ... De lángol az udvar, az ól,
s megdördül a kürt, az ítélet.

(Ford: Szabó Lőrinc)

^ugrás az oldal tetejére

Terrorizmus és az Írek

Ertsey Attila

Manapság sokat beszél a sajtó terrorizmusról, terroristákról. Al-Kaidáról, palesztinokról, csecsenekről, írekről és másokról, az abszolút Gonosz szinonimájaként. A média sovány abrakján tartott olvasó be is éri ennyivel, megalkotja a félkészen felszolgált morális ítéletet. Pedig terrorista és terrorista közt van különbség. Ahogy szabadságharcos és terrorista közt is.

Az írek

Dublin szép parkjában, a St. Stephen's Greenben sétáltunk fiammal, aki megpillantott egy a sétányon lépdelő, érdekes madarat. Megkérdezte tőlem (magyarul): Apu, ez milyen madár? Közben elhaladt mellettünk egy idősebb ír házaspár, szintén sétálva az ellenkező irányba. Már négy-öt lépéssel távolabb jártak, mikor kisfiam kérdése elhangzott. A férfi ekkor megfordult és mosolyogva utánunk szólt (angolul), és megmondta kisfiamnak a madár nevét, majd feleségével egymásra mosolyogva vissza fordult és továbbsétált.

Milyen lelkiállapot ez, mely ilyen figyelemmel nyílik meg a világra és hordozza magával szerető figyelme auráját, mely végigsimít minden élőt és élettelent, amerre jár, mint egy lágy tavaszi szellő? Milyen képesség az, melynek nem jelentenek akadályt a nyelv korlátai? Ma sem tudok napirendre térni felette megrendülés nélkül.

Ha az embert jó sorsa egy ír kocsmába (pub-ba) sodorja, különös dolgokat tapasztal. A kocsma ott nem talponálló, a gyors lerészegedést szolgáló intézmény. A sör sem csak alkohol: a fekete Guinness-t, mint nemzeti összetartozásuk jelképét isszák világszerte, amerre az írek millióit vetette sorsuk. A hét ünnepnapja a szombat este, amikor az egész család - papa, mama, gyerekek, nagyszülők - szépen felöltöznek és együtt elmennek a pub-ba. Ott pedig fáradhatatlanul és lelkesen beszélgetnek. Ha zenész kerül elő, népdalaikat együtt éneklik, majd jön a tánc, melyet időnként szomorú balladák szakítanak meg. A fiatalok tiszta tekintetűek, romlatlanok. Az öregek kemény nézésűek, súlyos méltóságot hordoznak. A kocsmáros a társaság középpontja, mindenkit kiszolgál először, majd sorra körbebeszélgeti a vendégeket, utána kezdi a második kört és így tovább. Ha az ember köztük ül, ahogy énekelnek, együtt vannak, érzi, hogy Ők egyek, testvérekként, s ha a sors úgy hozza, hazájukért s egymásért gondolkodás nélkül odavetnék életüket. Ilyenkor elszorul az ember szíve: mivé tettek minket, hol vagyunk mi ettől a tisztaságtól, odaadástól, ami valaha a miénk volt. Hová tették, mit műveltek kocsmáinkkal, népdalainkkal, amit már nem éneklünk, hogyan engedtük? Miközben tőlük nyelvüket is elvették, lelküket mégsem sikerült. Nekünk pedig nyelvünk megvolna még.

Ezek tehát az írek. A terroristák, a fanatikusok. A pubok pedig "a terrorizmus melegágyai", a konspiráció hálózata világszerte.

Egész Írországot a testvériség, a gyermeki közvetlenség hangulata hatja át. Kivéve egy részét - Északot.

Az írek és a szabadság

Az ír történelem egészét elemezni itt nincs mód, azonban példáján - különösen a palesztinok s akár a határon túli magyarság mai sorsát illetően - rendkívül tanulságos áttekinteni főbb mozzanatait, egészen napjainkig.

Írország háborúk tépázta régmúltja után még meg sem igazán szerzett függetlenségét fokozatosan el is vesztette. A királyságok közti dinasztikus belháborúk és a hosszú ideig tartó viking sanyargatások végére pontot tevő Brian Ború királynak győzelme után (1014) nem volt ideje a központi hatalom megerősítésére, mert meggyilkolták. Ezt követően anglo-normann telepesek törtek be élükön II. Henrikkel. Amit a többszörös viking inváziók leromboltak, felégettek, azt a legtöbb falu és kolostor túlélte. Amit az angolok módszeresen leromboltak, az úgy maradt (a leghíresebb kolostort, Clonmacnoise-t 13-szor pusztították el a vikingek, az angolok egyszer, utoljára). II. Henrik Írország urának kiáltotta ki magát, s a hűbérbirtokokat a normann nemesek kezére juttatta. A XIII. század közepétől már a föld 2/3-a az övék. 1366-ban a Kilkenny Statútumban meghozták az első írellenes törvényeket, melyek tiltják a vegyes házasságokat, az ír szokások követését, a népviseletet és a nyelv használatát. 1494-től az ír parlament London fennhatósága alá került. VIII. Henrik lemondáson, újbóli adományozáson és betelepítésen alapuló földpolitikája révén az ír földbirtokosokat kiszorították a királyhű angol telepesek1. Henriknek a pápától történt elszakadását követően kezdődött meg a katolikus egyház szisztematikus visszaszorítása. A gyarmatosítás és a vallási elnyomás először ekkor váltott ki felkeléseket, melyeket rendre levertek. Az ulsteri kilencéves háború veresége után (1601) vált szabaddá az út a betelepítendő angolok és skótok számára. I. Jakab rájött, hogy katonai erővel nem ér el eredményt, így az " Oszd meg és uralkodj!" elve alapján főleg protestáns skótokat telepített be, londoni cégek által tervezett, koronahű őrséggel ellátott új településekre. Rövidesen a telepesek ellen felkelés tört ki, melyet Cromwell vérbe fojtott. A katolikus írek a nyugati, terméketlen földekre szorultak. E barátságtalan tájak egyikét Cromwellnek az írek iráni szeretetében osztozó térképésze ekként jellemzi: "ez a vad föld annyi vizet sem ad, hogy belefojthatnánk valakit, egy fát sem terem, amire fellógathatnánk és annyi föld sincs rajta, amivel eltemethetnénk." Cromwell az ír földek háromnegyedét elkobozta.

Reménysugárt jelentett az íreknek a katolikus II. Jakab trónra jutása, akit azonban lemondattak és Írországba menekült. Itt csapott össze a Boyne-i csatában 1690-ben a protestáns Orániai Vilmossal, aki döntő győzelmet aratott. Hívei alkotják ma is az Észak-írországi Orániai Rendet, akik évente megünneplik ezt a napot. A protestáns uralom kiteljesedése a XVIII. században az írek számára a földtulajdonlásnak, a közhivatal viselésének, az iskolák fenntartásának, az ír zene játszásának és a nyelv gyakorlásának tilalmát hozta.

A felkelések és a megkülönböztetések elleni harcok sorozatát egy még súlyosabb tragédia szakította meg. Miután a gyarmatosító angolok a "bennszülött" lakosság szinte kizárólagos táplálékává a krumplit tették, az 1845-től -47-ig egy kártevő által kiváltott burgonyavész, mely három éven át a teljes termést tönkretette, óriási éhínséget okozott. Noha gabona továbbra is termett, azt is és más élelmiszereket is az éhínség alatt - katonai segédlettel - folyamatosan szállították át Angliába. Legalább egymillió ember halt éhen, s mintegy másfélmillió vándorolt ki. A század végére a lakosság létszáma nyolcmillióról a felére esett vissza, ekkor keletkeztek Amerikában az ír kolóniák, akik később hazájukat pénzzel és egyéb eszközökkel támogatták.

Az elnyomás tovább folytatódott, ezzel együtt az ellenállás is. 1905-ben alakult meg a brit uralom ellen küzdő Sinn Féin (Mi magunk) párt. 1914-ben Anglia végre elfogadta a Home Rule - az írek önkormányzatát jelentő - törvényt, de a háború közbeszólt. A háborúban az angolok távollétét kihasználó, azonban levert 1916-os Húsvéti felkelés után 1917-ben a de Valera vezette Sinn Féin győzött a választásokon. A képviselők nem lévén hajlandók beülni a londoni parlamentbe, megalakították az ír parlamentet, a Dáil éireann-t, valamint a köztársasági hadsereget, az IRA-t. Válasz az angol katonai rendőrség, a Blacks and Tans bevetése volt, mely leszerelt angol katonákból ("önkéntesekből") jött létre - ír katolikus nem lehetett tagja -, a hivatalos hadsereggel egyenlő jogokkal felruházva. Házkutatásokat tarthattak, bántalmazták az embereket, járőröztek és letartóztatták a nekik nem tetszőket.

1921-ben kis többséggel megszületett az Angol-ír Egyezmény, mely elismerte ugyan a 26 megyéből álló független köztársaságot, de hat északi megyét az Egyesült Királysághoz csatolt. Hogyan is születhetett meg ez a végzetes egyezmény? A londoni tárgyalásokon a britek gátlástalanul megzsarolták a megalakuló ír állam vezetőit. Nem voltak hajlandóak megadni a harminckét grófság függetlenségét. A huszonhat déli grófság "Dél-Írország" néven önkormányzatot kapott volna, de domínium- ként továbbra is a korona része maradt volna. Az ír delegáció elfogadhatatlannak tartotta ezt a megoldást, hiszen nem kompromisszumra kaptak felhatalmazást, hanem a független Írország megteremtésére. Dönteniük kellett, mert az elhúzódó tárgyalások utolsó szakaszában Lloyd George ultimátumot intézett hozzájuk: vagy elfogadják a brit előterjesztést, vagy Anglia azonnali háborút indít Írország ellen. Michael Collins és társai végül aláírták a szerződést, melynek eredményeképpen megszületett az ír szabadállam, de Észak-Írország brit kézen maradt. Collins kompromisszumáért az életével fizetett: egy honfitársa lelőtte.

Az ír függetlenség megszületése - 1949

Az aláírást követően folytatódott a most már polgárháborúvá vált harc. 1932-ben de Valera újból hatalomra jutott és rövidesen elfogadták az ír alkotmányt, mely rögzítette a harminckét megyét tartalmazó független ír állam alapját.

Ennek megvalósulása még várat magára, azonban a huszonhat megyés állam 1949-ben elnyerte függetlenségét. Észak-Írország maradt a briteké, s ezzel a katolikusok megkülönböztetése az oktatásban, a közszolgáltatásban, a lakáshoz jutásban és a választásokban. A helyi parlament, a Stormont kezdettől fogva diszkriminatív intézkedéseket vezetett be az 1921-ben már a lakosság 40%-át kitevő írekkel szemben. 1922-ben elfogadott törvénye szerint az állam letartóztatási parancs nélkül is őrizetbe vehette polgárait, szabadon internálhatta őket, kijárási tilalmat rendelhetett el, parancs nélkül is tarthatott házkutatást a nap bármely órájában, megtagadhatta az esküdtszéki tárgyalást s akár halálbüntetést szabhatott kisebb vétségekért is. A "Különleges Jogok Törvénye" indoklásul megelégszik ennyivel: "(ha valaki) veszélyezteti Írország békéjét vagy rendjének megőrzését." Az 1922-ben elfogadott törvény kínosan rímel a nyolcvan évvel később, napjainkban születő "terroristaellenes" törvények rendelkezéseire. A törvényt évtizedeken át kizárólag ír katolikusok ellen alkalmazták. De ide tartoznak a fentebb említett Blacks and Tans gárdistái is, akik közt nem lehetett ír katolikus. Hasonló a helyzet a helyi rendőrség, a RUC (Royal Ulster Constabulary) esetében is, akik a B&T gárdistáit előretolt helyőrségként kezelték, s rábízták a piszkos ügyeket.

A helyi rendőrségbe vetett bizalom a hatvanas évek közepére végképp megrendült. Ez vezetett a polgárjogi mozgalmakig, melyek az esélyegyenlőséget követelték.

A helyi politika a következő, hihetetlen aránytalanságokat mutatta: Derry 14 ezer katolikus választója mindössze 8 képviselőt delegálhatott, míg a protestánsok a maguk 8000-es létszámával 12-t. Jellemző példa a foglalkoztatási diszkriminációra a belfasti Harland and Wolff hajógyár munkásainak aránya: a tízezer munkásból mindössze 400 a katolikus.

1969 augusztusában az Orániai Rend provokációja következtében kitört polgárháború során a rend fenntartására brit csapatokat vezényeltek ide, s bevezették a gyanús személyek internálását. Ekkor az IRA-nak mindössze két tucat aktivistája volt, második világháborús fegyverekkel és megfáradt tagsággal.

Vallásháború?

Az azóta eltelt időszakban folyamatosak voltak az erőszakos események: a brit hadsereg által elkövetett gyilkosságok, bebörtönzött IRA-tagok éhségsztrájkjai, s a sajtó által katolikusnak és protestánsnak nevezett csoportok közti merényletek, melyek most, az ezredvégen új fordulatot vettek. A média az elmúlt három évtizedben egyöntetűen ír terrorizmusról beszél, s "katolikus-protestáns" konfliktust emleget. Ez vallási viszályra utal, s fanatikus álkeresztény terroristákként állítja be a feleket. Mi a valóság?

Protestánsok - unionisták

A hazai média által protestánsokként emlegetett "írek" valójában nem írek. Ők angolok és skótok, magukat egyáltalán nem tekintik íreknek, saját meghatározásuk szerint ők brit alattvalók. Nem vallási alapon különböztetik meg magukat az írektől, noha vallásuk valóban különbözik.

Nemzettudatuk mint olyan (angol, skót, vagy ír) nincs, illetve az maga a brit birodalmi tudat. így érthető, miért látható negyedeikben az "Irish Out!" feliratú falfirka. Kevésbé használják a protestáns megnevezést, inkább politikai meghatározásként unionistának vagy lojalistának vallják magukat. Ez a koronahűséget jelenti mindenek felett, s jelenlétük ma London számára Észak-Írország egyetlen kormányozhatósági garanciája.

Katolikusok - köztársaságiak

Az unionisták ellenfelei tehát az írek, elsősorban az északon élők. Végsősoron azonban számukra egész Írország ellenfélnek tekinthető, mert az írek délen és északon egyaránt az egységes és független ír köztársaság hívei, s Észak-Írországot megszállt területnek tekintik. Konfliktus esetén az északírek számíthatnak az anyaország politikai és diplomáciai segítségére, de ugyanúgy a világban szétszórtan élő ír közösségek - melyek száma több tízmilliósra(!) tehető - komoly anyagi és erkölcsi támogatást biztosítanak számukra. Mellesleg valóban katolikusok, nemzeti öntudatuknak ez fontos eleme, s az egyház maga is politikai tényező, de ugyanúgy fontos az évszázados sorsközösség a közös hazával, a megkülönböztetéssel és a függetlenségi harccal. A katolikus-protestáns ellentétre való leegyszerűsítés tehát félrevezetés, vajon kinek az érdekében? Ha a konfliktus lényegére akarunk utalni, helyesebb unionista kontra köztársasági ellentétről beszélni. A tét Írország szabadsága.

AZ IRA múltja és jelene

Amikor az IRA-t emlegetjük, pontosítani szükséges: az IRA nem "katolikus terrorszervezet", hanem köztársasági hadsereg. A félretájékoztatás célja nyilvánvalóan a valóság elfedése egy álmorális érzület jegyében, mely azt mondatja az emberrel: nahát, már megint ezek a fanatikus írek, s még ők mondják magukat kereszténynek?

Ki az, akinek érdeke az effajta dezinformáció? Az IRA-t brit provokáció hívta életre. Joggal vetődhet fel a kérdés: ha így áll a helyzet, miért nem védheti meg magát a jogaiban korlátozott és állami segédlettel megtámadott kisebbség? Miért csak az egyik oldal, az ír Köztársasági Hadsereg harci tevékenysége "hírértékű" a világsajtó számára? Jogosan vádolják terrorizmussal és köztörvényes bűncselekményekkel az IRA politikai szárnyát, a Sinn Féint? Nem kétséges, hogy az IRA merényletek egész sorozatát követte el 80 éves fennállása során. Bombamerényletek, szállodák, kocsmák, civil célpontok, emberrablás, orvlövészet... hosszan folytathatnánk a sort. Az ártatlan emberek meggyilkolása örökre az ír köztársaságiak lelkén szárad, aktivistái sok száz kívülálló életét oltották ki.

Csakhogy: a 30 éves polgárháború 3300 áldozatának több, mint a felét nem az IRA, hanem a különféle unionista katonai csoportok (UVF, UDA, LVF, Red Hand Commando, stb.) gyilkolták meg. j Arról nem is beszélve, hogy az IRA-aktivisták az észak-ír eseménytörténetet a nyolcszáz éves megszállás elleni háborúnak, önmagukat pedig szabadságharcosoknak tekintik. Ma az IRA már nem ugyanaz, a tűzszünet véglegesnek tekinthető. A helyzet változott meg. Könnyen lehet, hogy az IRA és a Sinn Féin mai vezetői egy nemzedék alatt nemzeti hősökké válnak.

"Már megint ez a terroristázás! Mi úgy tapasztaljuk, hogy a politikai változások idején nem is rossz ajánlólevél, ha valaki "terrorista " volt. Gondoljon csak a volt kenyai elnökre! Vagy ott vannak a zsidók: Jichak Samír és a többiek, akik terrorista létükre állami vezetők lettek. Szóval, mi nem lovagolunk a szavakon: tesszük a dolgunkat és kész."
John Kelly, volt IRA hadseregtanácsi tag, 2000 tavaszán

Állami terrorizmus

"Vajon van-e állami terrorizmus? A válasz nem lehet kétséges. Nap mint nap hallunk állami terrorizmusról, legalábbis akkor, amikor Líbia, Szíria, Irak "rémtetteiről" tudósít a világsajtó. Arról persze kevesebb szó esik, hogy az Egyesült Királyság a saját nemzeti kisebbségei ellen nemegyszer az állami terrorizmus eszköztárával lépett fel. Mert hogyan lehetne másképp minősíteni az 1972-es "Véres vasárnapot", amikor brit ejtőernyősök bele-géppisztolyoztak egy békés polgárjogi menetbe, tizenhárom ember halálát okozva? S a hetvenes években folyamatos önkényes internálások, a sok száz "tévedésből" megkínzott és meghurcolt ír ember sorsa, a politikai státus eltörlése a börtönökben, a köztársaságiak ellen alkalmazott cenzúra és teljes hírzárlat, a brit hatóságok cinkos összejátszása az unionistákkal, az éhen halt Bobby Sands2 és társai , a törvény előtti egyenlőség sorozatos semmibevétele - mind-mind a brit állami terrorizmus megannyi kézzel-fogható példája, bizonyítéka."
Szentesi Zöldi László, Demokrata 2000/39

Az ír helyére behelyettesíthető a palesztin, az afgán, az iraki és folytathatnánk. A mai palesztinai történések mintha jól kidolgozott menetrend szerint történnének.

Valahol valakik ezt már begyakorolták és előre megtervezték. Mivel az ún. művelt világ pedig hagyta, a kitervelők látták, hogy működik, tehát folytatták-folytatják. De az ír főpróba csődöt mond, mint ahogy India is csődöt mondott, hála Gandhinak. Anglia vereséget fog szenvedni a fizikai síkon is, itt és máshol is, ha lesznek, akik számára valamit jelentett a magyar '56, az ír példa, Koszovó, Palesztina, Afganisztán, Csecsenföld, Tibet és a világ összes elnyomott és megalázott népe.

Az észak-ír valóság egyesek számára veszélyesnek tűnő tanulságokkal is járhat a határon túli magyarság tekintetében. Nem a fegyveres harc ötletéről, vagy az 1848-as forradalom 12 pontja közül az "Unió" iránti felmelegített igényről van itt szó. Arról a képességről, mellyel ez a békés, szeretetreméltó és szabadságszerető ír nép bír, a képesség a legszélesebb és nyugodt nemzeti összefogásra, akár évtizedeken át, melyre oly nagy szükségünk volna, ma kiváltképpen.

Fordul a kocka

"Gerry Adams előtt - képességeit látva - nyilvánvalóan szörnyű jövő állt. Elmenőben azt mondtam neki:
- Gondolom, nem akar egész életében előlünk, britek elől menekülni. Mivel foglalkozna a legszívesebben ?
- Egyetemre akarok menni, hogy diplomát szerezzek.
- Nos, mi nem akadályozzuk meg ebben. Mindössze le kell tennie az erőszakról és mehet egyetemre, szerezhet diplomát.
Elvigyorodott és így válaszolt:
- Nem, először még segítenem kell, hogy megszabaduljunk maguktól, britektől."
Frank Steele angol kormánytisztviselő beszélgetése a 22 éves Gerry Adamssal 1972-ben

Az IRA és a Sinn Féin bebizonyította, hogy nemcsak harcra képes, hanem a béke megteremtésére és felelős gondolkodásra. A nehezen elközelgett béke és a lassan, de elkerülhetetlenül közelgő győzelem, az unió a három évtizeden át tartó ellenállásnak és összefogásnak, egységes nemzeti akaratnak köszönhető. A kis Írország a következő, aki a brit oroszlánt meghátrálásra készteti.

Az írek fegyveres ellenállásának mély hagyományai vannak. Moralizálással nem sokra megyünk az egyes akciókkal, illetve árulóik megbüntetésével kapcsolatban, az erről szóló szívfacsaró filmeket egytől egyig angolok jegyzik. Az írek gyermekiek, szeretetreméltóak, érző szívű emberek, és komolyan veszik a dolgaikat. Hűek és kegyetlenek. Számukra még semmi nem mindegy.

A mély depresszió és a gyermeki öröm hullámai, a sötétség démonai és a köd tündérei közt élik át életük. Büszkék és kitartóak. Ez a telefonfülkéik színében is megmutatkozik. Északon csak a piros londonival találkozni, délen viszont ilyet egyáltalán nem, csak kék telefonfülkét találni.

2001 végén fordult a kocka. Az indulatok már jó ideje csillapodnak, de ennek oka van, s ez nem az IRA meghátrálása. Az IRA fegyverszünetet tart - háborúra nincs már szüksége. Az ír családmodell még ma is három gyereknél kezdődik, az abortusz szinte ismeretlen, a falusi és városi kisközösségek is egyben maradtak. A demográfiai előrejelzések szerint néhány évtized múlva ismét többségbe kerülnek az ír katolikusok - az arány ma cca. 55-45 a protestánsok javára -; akkor elég egy népszavazás és Észak-Írország egyesülhet az ír Köztársasággal. A fordulat 2001 őszén következett be, amikor egyes városnegyedekben a korábbi protestáns többség szemmel láthatólag megfogyatkozott. Rettegnek kisebbségbe kerülésüktől. Vesztüket érezvén azóta rendszeresen megtámadják a negyedükön gyalogosan átközlekedő katolikus iskolásokat.

Ez már a végjáték.

1. Hasonló módszert alkalmazott Izrael a palesztin földtulajdonosokkal szemben, azok teljes kiszorításáig és bérmunkássá tételéig. 2. Bobby Sands és kilenc társa 1981-ben a Maze börtönben éhségsztrájkot folytatott azért, hogy a bebörtönzött IRA tagok a bűnöző helyett a politikai fogoly státusát kapják.
3. Gerry Adams jelenleg is a Sinn Féin vezetője

Beuys és Írország

"Elértük a materializmus csúcspontját a. Nyugati világban. Át kell törnünk az analízis falát. Ez olyan, mint Beckett költészete, még izoláltak vagyunk, még benn ülünk a szemetesvödörben. Ez a kereszténység egyik problémája. A buddhizmussal egyszerűbb. Vagyok aki vagyok. A tudat kifürkészése." J. Beuys

"- Németországból? Mind itt vannak - japcsik, németek -, mind gyűjtögetik a csontokat, szedik a carcasst. Isten segítse meg ezt az országot.
-Mi mindannyian tudnánk segíteni. -Segíteni?
Maga egyáltalán nem érti a helyzetet."
Belfast, egy protestáns asszony beszélgetése Beuys-sal

Európa agya (The Brain of Europe) 1974 Beuys Írországot a nyugati keresztény civilizáció bölcsőjének tekintette, ahonnan Szent Kolumba és szerzetesei elterjesztették a híradást a VII. században.

Írország politikai küzdőterén rátalált a nézeteknek egy teljes spektrumára, melyet Írország térképe körül sugarasan ábrázolt. Beuys előadásokat tartott Belfastban, Derryben és Coleraine-ben. Az előadások középpontjában az objektív igazság eszméje állt, mely felé, mint centrum felé áramlanak a vélemények, nézetek. A történelmi beidegződések felszabadítására a Szociális plasztika aktusaként folyamatos dialógust, " Permanens konferenciát" javasolt.

Az 1916-os Húsvéti felkelés alkalmával eltávolították Viktória királynő és a Birodalom attribútumainak szobrát Dublin utcáiról és a Kilmainham kórház udvarán helyezték el őket, mely ma a Modern Művészetek Múzeuma. 1974-ben felajánlották az épületet Beuys-nak, a FIU (A Kreativitás és Interdisz-ciplináris Kutatás Nemzetközi Szabadegyeteme) székhelyéül. A peregrinus zarándok atyákhoz hasonlatosan, akik szerte Európában kolostorokat alapítottak, Írország kínálkozott a Szabadegyetem hálózatának középpontjául. A másik, működő FIU székhely Düsseldorfban van.

Beuys halálát követően Caroline Tisdall megkezdte egy tölgyfákból álló fasor ültetését, mely a Birodalom emlékeit őrző múzeumtól indul a Kilmainham börtönig, ahol ma a republikanizmus múzeuma működik. Írország megosztottsága Európa és a világ sorsa szempontjából azonos súlyú a berlini fallal. A fal leomlása után azonban nem következett Közép-Európa helyreállítása.

Írország egyesülését még megérjük. Vajon az ír misszió beteljesülését elő tudja-e segíteni Európa, hogy a materializmus mélypontjáról elmozduljunk s Európa visszatalálhasson saját missziójához? Beuys, a kelta-német megtette a magáét.

EA.

^ugrás az oldal tetejére

Rasputin, Parvus és a szocialist kísérletek Oroszországban

Andreas Bracher

Rudolf Steiner az Első Világháború alatt és után gyakran beszélt arról, hogy bizonyos nyugati körök Oroszországban "szocialista kísérletek" elvégzését tervezik. Steiner szerint ezek az emberek Oroszországot a nép karakteréből adódó adottságai miatt ideálisabbnak tartják ilyen kísérletek elvégzésére, mint bármely nyugati országot. Ezek a kísérletek többek között arra szolgálnak, hogy végül meghiúsulásukkal a "szocializmus" gondolatát, amitől a nyugatiak oly nagy veszélyben érzik magukat, lehetőség szerint hosszútávra diszkreditálják. Steiner ezen állításait figyelemre méltó módon már az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt megtette, miközben kénytelenek vagyunk belátni, hogy a Szovjetunió 1917-91 -ig tartó időszaka valójában pontosan e tervek megvalósítása korszakának tekinthető¹.

A hétköznapi történelemtudomány számára Steiner hasonló állításai megfoghatatlanok maradtak és egyszerűen a fantázia műveként tartják számon. Nem találnak (és nem is keresnek) megfelelő támpontokat arra, hogy milyen úton-módon lehet ezeket a terveket kitalálni, nem is beszélve arról, hogy miként lehet azokat megvalósítani.

A hétköznapi történelemtudomány nem képes a világban végbemenő történéseket, mint e történések felett álló tervek megvalósításának színterét szemlélni. Ha a történészek mégiscsak kapcsolatba kerülnek egy ilyen fajta szemlélettel, akkor rögtön keresztet vetnek - vagy tán valamilyen más jelet -, és reszkető hangon suttogják a varázsszavakat: " összeesküvés-elmélet".

Az októberi forradalommal kapcsolatban két személyre és két történéssorozatra szeretnék utalni, melyek Steiner állításainak fényében felülvizsgálatra és újraértelmezésre szorulnak.

Elsőként Rasputint kell megemlítenünk, azt a kicsapongó életmódot élő és rendkívüli képességekkel rendelkező vándorprédikátort, aki kb. 1905-től 1916-ig kiemelkedően nagy befolyással bírt a cári udvarban. Rasputin többször is óriási kínokkal teli időszakot jósolt a jövőre Oroszország számára.² Ez a látomása olyan hátteret biztosított számára, ami előtt ő a cári udvarban hevesen ösztönözte a békét és a fenyegető háború ellen lépett fel.

A háború Rasputin számára azt a kiegészítő csapást jelentette, ami a forradalom első előfeltételeként az orosz viszonyok teljes mértékű meg- bomlasztásához vezetne. Rasputin jelentette az első és legfontosabb hatalmi láncszemet, amit feltétlenül ki kellett kapcsolni ahhoz, hogy Oroszország 1914-ben be tudjon lépni az Első Világháborúba. Ennek megfelelően 1914 07.12/06.29-én³ merényletet is követtek el ellene - amit eredetileg június 28-ára, a szarajevói merénylet napjára terveztek és azzal párhuzamosan is koordináltak.⁴ Rasputin túlélte, de a háború kitörése előtti döntő pillanatokban nem volt cselekvőképes, és nem tudott az események előrehaladtában részt venni. Betegágyáról még (sikertelenül ugyan) küldött egy telegráfot a cárnak: "Ne hagyd magad rávenni a háborúra. A háború Oroszország és a cár végét jelentené és rámenne Oroszország utolsó embere is!"⁵ Rasputint végül 1916 december 16/29-én ölték meg, körülbelül két héttel az 1916 december 12-i Német Birodalmi Gyűlésen hozott úgynevezett békehatározat után. A háború híveinek Oroszországban minden bizonnyal Rasputin jelentette a legnagyobb veszélyt arra nézve, hogy ez a békehatározat mégiscsak egy orosz-német különbékéhez vezessen. Ellenségei már a háború alatt megpróbálták Rasputint mint német ügynököt feltüntetni. 1916 decemberében végül mindenképpen szükségessé válhatott Rasputin meggyilkolása annak érdekében, hogy a különbéke veszélyét megszüntessék, és ezáltal az utolsó pillanatban megakadályozzák a cári Oroszország megmentését. Rasputin levélben hátrahagyott egy jóslatot meggyilkolása esetére: ez alapján meggyilkolásának nincsen jelentősége, ha azt parasztok, vagyis a nép teszi meg; ha azonban a bojárok közül, azaz a nemesi körökből kerül ki a gyilkos, akkor a halálát követő két éven belül a cári családnak egyik tagja sem fog már élni.⁶ Jóslata ténylegesen be is teljesedett. Rasputint a cári családot körülvevő legfelsőbb nemesi rétegből alakult összeesküvő-kör ölette meg. Közvetlen gyilkosa, Jussupoff herceg, Oroszország egyik leggazdagabb örököse volt⁷. Olyan volt, mintha az orosz uralkodó osztály ezzel a gyilkossággal a néphez fűződő utolsó kötelékét is elvágta volna. Rasputin meggyilkolása után relatíve gyors ütemben zajlottak le azok az események, melyek az 1917-es februári (tulajdonképpen márciusi) forradalomtól végül a bolsevikok 1917 novemberében véghezvitt hatalomátvételéhez és a cári család 1918- as meggyilkolásához vezetettek. Jellemző arra a homályra, amiben az Első Világháború eseményeit a mai napig megpróbálják tartani, hogy még mindig szakadatlanul jelennek meg olyan könyvek, melyekben Rasputin oroszországi befolyását sötétre próbálják festeni, mint a hanyatlás legkiemelkedőbb jegyét.⁸ Azt a tényt, hogy Rasputin befolyása ezt a hanyatlást nemhogy előidézte vagy felgyorsította volna, hanem éppen ellenkezőleg, ő volt az utolsó, aki azt feltartóztatta, az utolsó, aki a dinasztiát az orosz élettel kapcsolatban tartotta, vagy szánt szándékkal el akarják tusolni, vagy igazán fel sem ismerik. Legfeljebb egy sajátságos hanyatlási tünetnek tekinthetjük azt, hogy csak egyetlen egy, a Rasputin erejével (és jellemgyengeségeivel és szörnyűségeivel) rendelkező ember volt az, aki ezt a kapcsot képes volt fenntartani.

Kerenski, az 1917 márciusa utáni forradalmi kormány rövid ideig hatalmon lévő (a Nyugat felé orientálódó) vezetője Rasputint posztumusz felelőssé akarta tenni azért, hogy a bolsevistáknak sikerült átvenniük a hatalmat: "Rasputin nélkül nincs Lenin".⁹ A különböző publikációkban manapság ez az uralkodó nézet. Az igazság azonban az, hogy Rasputin halála nélkül nincs Lenin. Rasputin igazi énjének a megrágalmazása és eltorzítása még a jelenben is tulajdonképpen arra szolgál, hogy hátráltassa Oroszországot történelmének megértésében, és félrevezesse önmaga megismerése és megtalálása során.¹⁰

A bolsevisták Októberi Forradalom során kikényszerített hatalomátvételében jelentős szerepet játszott a császári Németország, aki Lenint és egy sor többi forradalmárt 1917 áprilisában egy lezárt vasúti kocsiban Svájcból Oroszországba csempészte. 1915 és 1918 között jelentős mennyiségű német pénz folyt be az országba, melynek célja az volt, hogy a császári Oroszországot propaganda és szabotázs segítségével végül harcképtelenné tegyék, és ezáltal törölhessék a németek ellenségeinek soraiból. Sikerrel is jártak. Lenin a bolsevista puccs vezetője lett, és rögtön megkezdte Németországgal a béketárgyalásokat. A bolsevisták végül 1918 márciusában Brest-Litowskban a Német Birodalommal (egy Oroszország számára igen előnytelen) különbékét kötöttek. 1918-tól azután a bolsevista vezetés a német pénzadományok egy részét újból visszairányította a német szocialista körök felé, hogy ott is felszítsák a forradalmat.

A császári Németország abban a hitben élt, hogy az Első Világháború során a puszta létért kell megküzdenie; és ebben a létért folytatott küzdelemben végül szinte minden erkölcsi gátlását feladta. Rendesen megborzongatjaaz embert, amikor azt olvassa, hogy az akkori Németország vezetői - például Erich Ludendorff, a hadsereg legfelsőbb vezetésének főnöke - milyen meggondolatlan tudatossággal játszották Oroszországot olyan körök kezére, akiktől semmi jót sem remélhettek. Kísérteties hatást kelt továbbá az is, hogy Ludendorff pár évvel azután, hogy Lenin hatalomra kerülését támogatta, Hitler 1923-as puccskísérletében is részt vett. A szovjet kommunizmussal és a német nemzeti szocializmussal kötött szövetsége igen kiemelkedő pozíciót biztosít számára a huszadik század alvilágának emberei között.

A terv, amely az orosz forradalmárok német oldalról történő támogatását magába foglalja, nem a német politikai vagy bürokrata körök szüleménye. A német politikai vezetésnek csak 1915 januárjában mutatta be egy kívülálló személy, az orosz szocialista Lazarewics Gelfand ill. Alexander Helphand, aki Parvus néven vált ismertté. Helphand (1867-1924) 1887-ben Oroszországból Svájcba ment, ahol népgazdaságot tanult.

Tanulmányai befejeztével 1891-ben Németországban kötött ki, és hamarosan a szocialista mozgalom neves publicistájává vált. Az Első Világháború előtti két évtizedben az európai forradalmi színtér legjelentősebb és egyben legkétesebb figurái közé tartozott. Lenin és Trockij részben az ő iskoláját járták ki, barátja volt Rosa Luxemburgnak, később az SPD (Német Szocialista Párt) két vezetőjének, Erbertnek és Scheidemannak. 1905-ben Parvus Trockij mellett szintén főszerepet játszott az akkori orosz forradalomban. 1906-ban letartóztatták, de sikerült rövid időn belül megszöknie, először ismét Németországba. 1910-ben Törökországba ment, ahol végül 1915 januárjában az ottani német nagykövethez fordult. Ezt követően a német vezetőség lehetővé tette Helphand-Parvus számára, hogy Koppenhágában egy saját intézetet nyisson, ahonnan aztán Oroszország forradalmasításának terveit szövögette és megvalósításának előkészületeit végezte. Parvus volt az, aki a német vezetéstől megszerezte és szétosztotta Oroszország forradalmasításához a pénzeket.

Elisabeth Heresch újonnan megjelent biográfiája szerint¹¹ Parvus már igen korán két életcélt tűzött ki maga elé: egyrészt a személyes gazdagság megszerzését, másrészt Oroszországban a cári birodalom megdöntését. Eletének első célja miatt a szocialista mozgalmon belül egy igen bizarr, magában több frontot is vegyítő figura benyomását keltette, egy olyan forradalmárét, aki egyben kapitalista világfi is volt. Az SPD pártújságja, az Előre! a következőképpen írt róla: "Egy kalandor falstaffi hassal és egy zseni koponyájával, egy tudós tudásával és egy tőzsdei spekuláns üzleti érzékével.¹² Ez kevésbé a csodálat, sokkal inkább a mélyen gyökeredző bizalmatlanság jegyeként volt értendő. Oroszország bukásának eszközét Parvus már évekkel az Első Világháború előtt egy a nagyhatalmak által kirobbantott háborúban látta és propagálta. A megterheléstől, amit egy ilyen háború a társadalom szerkezetére ró, Parvus Oroszország olyan mértékű legyengülését és belső szétzilálódását várta, amely kellőképpen előkészítené a terepet a forradalom számára. A világháború kirobbanásakor, 1914-ben, Parvus már négy éve Törökországban élt, ahol különböző ügyletekkel megszerezte magának a kívánt gazdagságot.

A háború kitörésekor rögtön Németország pártját fogta és ennek alátámasztásaként ilyen irányú publicista tevékenységbe kezdett. A németek háborús ellenségének támogatásában látta a lehetőséget arra, hogy Oroszországot éretté tegye a cári rezsim megdöntésére.

Parvus ezen eszmék és célok konstellációjával — Oroszország felőrlése egy nemzetközi háború segítségével, a cári rezsim megdöntése és azt követő forradalmasítása — egy olyan programot képviselt, amely egész pontosan megfelelt annak, amit a - Steiner szerint nyugati páholyok által végzett - "szocialista kísérlet megvalósítása" megkívánt. Elképzelhető, hogy Németország, aki az oroszországi forradalmat erősen támogatta annak érdekében, hogy a maga háborús kilátásait javítsa, ezen a nagyobb terven belül csak a hasznos bolond szerepét játszotta. A Nyugat, elsősorban Franciaország, 1914 előtt erőteljesen finanszírozta az orosz fegyverkezést. Ennek szerepe ezen a nagyobb terven belül nem biztos, hogy csak a középhatalmak ellen folytatott háborúban az orosz támogatás megnyerésében merült ki, hanem célja lehetett az is, hogy Oroszországot egyáltalán bevonják ebbe a háborúba, ami aztán az ottani forradalmat lehetővé tette. Az, hogy Amerika belépése a háborúba 1917 április 6-án és az orosz forradalom kitörése 1917 márciusában majdhogynem egybe esett, talán több, mint egy szembeszökő, egyszerű véletlen körülmény: az antant háborús erőfeszítései megkövetelték, hogy Oroszországot, ami a forradalom következtében mint háborús résztvevő kiesett, a másik oldalról helyettesítsék.

Igen különös Parvus kapcsolata az ifjú török rezsimmel, mely 1908-ban puccs árán kerül hatalomra. Parvus ennek a rezsimnek 1910 és 1915 között fontos szolgálatokat tett, nem utolsó sorban mint fegyverkereskedő. Ezt a kapcsolatot osztja a huszadik század első felében Európában végbemenő hatalmas átalakulások másik főszereplője is: Rudolf von Sebottendorf. Sebottendorf is évekig Törökországban élt, és Németországba való visszatérése után egyik döntő alapító figurájává vált a népi mozgalomnak, amiből aztán a nemzetszocializmus nőtte ki magát.¹³ Sebottendorf is kapcsolatban állt az ifjú törökökkel, és tagja volt egy olyan szabadkőműves páholynak, amely részt vett az 1908-as török puccsban. Ugyanúgy ahogy Parvus, állítólag Sebottendorf is jelentősen meggazdagodott Törökországban. Felmerülhetne a kérdés, hogy törökországi tartózkodásuk alatt nem tették- e mindkettőjüket részeseivé olyan összefüggéseknek, melyek túlnyúlnak azon, ami működésükben közvetlenül láthatóvá vált.¹⁴

Elisabeth Heresch Parvus-ról szóló könyve továbbá azért is nagyon érdekes olvasmány, mert a csak úgy mellesleg odavetett megjegyzéseiben az orosz forradalmároknak nemcsak német, hanem más oldalakról történt támogatottságáról is számot ad. Ezek alapján Anglia már 1916-ban 21 millió rubelt bocsátott a cár, vagyis saját háborús szövetségese megbuktatása érdekében a forradalmárok rendelkezésére. Az 1917-es februári forradalom alapjában véve a brit-francia megbízók és a brit-francia támogatások forradalma volt. Ennél sokkal nagyobb összegeket bocsátott az orosz forradalom rendelkezésére Jacob Schiff, a New York-i bank Kuhn, Loeb & Co. elnöke. Schiff zsidó származású volt, és már az 1890-es években sziklaszilárdan a cári birodalom megdöntésének kötelezte el magát. Felháborította a cári politika, amely a nép haragjának elterelése végett újra meg újra antiszemita pogromokat hirdetett meg. Heresch idéz egy forrást, miszerint 1918 és 1922 között szovjet oldalról 600 millió dollárt fizettek vissza a Kuhn, Loeb & Co. részére aranyban.¹⁵

(Heresch egyáltalán nem említi meg a bolsevisták azon támogatottságát, melyet az amerikai történész Anthony Sutton a Wall Street and the Bolshevik Revolution c. könyvében tárt fel.¹⁶

Ez első sorban a New Yorki Morgan bankról és néhány csatlósáról szólt. Hereschnek ismernie kellett Sutton könyvét, mert korábbi kiadványaiban szerepelt már az irodalomlistán. Jelenlegi Parvus-ról szóló könyvében saját amerikai forrásaiból táplálkozott, elsősorban a New York Times hosz- szú évekig német levelező partnereként dolgozó Dávid Binder-ből. Azt is feltételezhetjük, hogy a Heresch által kifejtett Parvus-leleplezések egyik mellékcélja, hogy a Sutton által felfedezett kapcsolatokat ismét eltüntesse a süllyesztőben. Pedig a Sutton által feltárt kapcsolatok lennének azok, melyek igazán bizonyítanák célratörő, tudatos háttérerők munkálkodásának hatását.)

(fordította: Simon Diana)
A cikk megjelent a "Der Europäer" c. folyóirat 5. évf. 9/10. számában.

1. Az Oroszországban végrehajtandó szocialista kísérletekről Steiner 1917 júliusában megírt Első Memorandumában (Erstes Memorandum, megjelent: Über die Dreigliederung des sozialen Organismus und zur Zeitlage [A szociális organizmus hármas tagozódásáról és a korhelyzetről] c. kötetben, GA 24, 339-362. old.., itt: 348. old.) esik szó. Különösen érdekesek R. Steiner Die geistigen Hintergründe des Ersten Weltkrieges [Az Első Világháború szellemi háttere] című könyvében található fejtegetések is, GA 174b, 1921.03.21-én tartott előadás.
2. Például az egyik levélben 1914 júliusából. Peter Kurth, Der letzte Zar. Glanz und Untergang der Welt von Nikolaus und Alexandra [Az utolsó cár. Miklós és Alexandra világának ragyogása és bukása], München 1995, 121.old.
3. Az évszázad elején az orosz naptár a nyugat-európaihoz képest 13 nappal le volt maradva. Itt az első dátum az orosz naptári számítást jelenti, a második pedig a nyugati naptári számítást.
4. Elisabeth Heresch: Rasputin. Das Geheimnis seiner Macht [Rasputin. Hatalmának titka], München 2. kiadás 1999, 294-96. old. (A könyv nagyon érdekes anyagot dolgoz fel, de teljes értetlenséggel áll Rasputin szerepével szemben.) 1914. 06. 28-án Szarajevóban gyilkolták meg az osztrák trónörököst, Franz Ferdinándot. Ez a gyilkosság volt az indítéka annak, hogy 1914 augusztus 1-én kitört az Első Világháború (1914-1918).
5. Ugyanott, 291.old.
6. Peter Kurth: 1. fent 132.old.
7. Orlando Figes, Die Tragödie eines Volkes. Die Epoche der russischen Revolution 1891-1924 [Egy nép tragédiája. Az orosz forradalom korszaka 1891-1924], München 2001, 313 ff. old.
8. Rasputin démonként való feltüntetése a 20th Century Fox Társaság 1997-ben Anasztázia címmel ismertté vált rajzfilmében érte el tetőpontját. Rasputin a rajzfilmben sátánként és fekete mágusként jelenik meg, aki a cári családot még saját halálán túl is üldözi.
9. Elisabeth Heresch, Geheimakte Parvus. Die gekaufte Revolution [Titkos akta: Parvus. A megvásárolt forradalom], München 2000, 244. old.
10. Rasputin személyének emberibb és politikailag is megértőbb jellemzését a forradalom utáni évtizedekben elsősorban a német nyelvű területeken ápolták. Ennek bizonyítéka René Fülöp-Miller: Der heilige Teufel. Rasputin und die Frauen [A szent ördög. Rasputin és a nők], Lipcse 1927; Johannes von Guenther, Rasputin. Regény, Ölten 1956 (először 1939) és Heinz Liepman: Rasputin. Heiliger oder Teufel [Rasputin. Szent vagy ördög], Gütersloh 1957
11. Elisabeth Heresch, Titkos akta: Parvus. A megvásárolt forradalom. München 2000. E. Heresch ezen időszakról szóló könyveiben problematikus számunkra az írónő azon szemlélete, miszerint adott tényként kezeli azt, hogy a németek okolhatóak az Első Világháborúért.
12. Ugyanott, 135.old.
13.Sebottendorfhoz lásd Der Europäer újság, 5. évfolyam 1. számában, 2-3. old. 14.Ebben az értelemben érdekes volt Parvusnak a jó ideig a világ leggazdagabb emberének tartott fegyverkereskedővel, Basil Zaharoff-fal (1849-1936) kötött szövetsége. Parvus bizonyos időközönként Zaharoff helyi képviselőjeként tűnik fel. Zaharoff-nak volt egy angol nemesi címe ("sir" volt) és "Commandeur" volt a francia becsületrendben. Ő volt az antant legfontosabb hadiiparosa az Első Világháború alatt. Párizsi háza az 1919-es versailles-i tárgyalások ideje alatt Wilson, Clemenceau és Lloyd George, azaz az antant legfontosabb államai kormányfőinek a találkahelyeként szolgált. Zaharoff állítólag a bolsevisták egyik támogatója volt és ez irányba nyomást is gyakorolt az angol kormányra.
15. Heresch, Titkos akta: Parvus, adatok feljebb, 188-191, 240, 248 és 258.old. A cár megbuktatása irányába tett angol fáradozások központjában Lord Milner állt. Milner volt a vezetője az angol-amerikai politika háttérkapcsolatai azon jelentős hálózatának, amelyet Carroll Quigley "Milner Group "-ként jellemzett. (1. cikk Quigley-ről Der Europäer újság, 4. évf. 7. számában, magyarul a Szabad Gondolat 3 /4-ben) Ennek a hálózatnak a központja az Oxfordi Egyetem volt. Ebből a szempontból igazán figyelemre méltó, hogy Rasputin gyilkosa, Jussupoff herceg is az Oxfordon végzett.
16. Anthony C. Sutton, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Morley (Nyugat-Ausztrália), 1981. (először 1975) 1. Suttonról szóló cikket "Koponyák és csontok a Wall Street-en" (Schadel und Knochen an der Wall Street) címmel a Der Europäer újság,. 3. évi, 6-7 és 8. számában, magyarul a SzG 4/1 számában.

Gorkij és a szocialista kísérlet

Rudolf Steiner a "szocialista kísérlet" kifejezést használta akkor, amikor az akkoriban Oroszországban végrehajtott események megtervezettségéről beszélt. Nagyon különös, hogy gyakran más emberek is (a legkülönbözőbb nyelveken) a "kísérlet" kifejezést használták, amikor a Szovjetunióról írtak vagy beszéltek. Néha az az ember érzése, hogy ez a szóhasználat kódként szolgált a. beavatottak számára: a tudás birtokában levő emberek jelezték ezáltal más, szintén a tudás birtokában levő embereknek, hogy ők tudták miről van szó, mialatt a széles tömegek gondolkodás nélkül átsiklottak e szavak felett. Néha azonban inkább arról van szó, hogy (beavatatlan, de) éber embereknek akaratlanul is ez a szó kerül ki tollaikból, amikor megpróbálják annak a valaminek a mivoltát jellemezni, ami annak idején Oroszországban történt. Ez utóbbinak egy nagyon jó példája a következő részlet, melyben az orosz író Maxim Gorkij (1868-1936) fél évvel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után az új államról alkotott benyomását próbálja papírra vetni.

A. Bracher

"(...) A formátlan orosz lélek számára hasznosnak tartok egy eszme-maximalizmust, melynek az lenne a feladata, hogy nagy és erőteljes szükségleteket ébresszen ebben a lélekben, fölkeltse az oly szükséges harci szellemet és cselekvési akaratot, hogy iniciatívát csiholjon ki ebből a lélekből, és egész általánosan formát és életet adjon neki...

A Smolny1 anarcho-kommunistáinak és látnoka- inak gyakorlatává vált maximalizmus azonban katasztrófát jelent Oroszország és különösképpen az orosz munkásság számára. A népbiztosok úgy kezelik Oroszországot, mint valami kísérleti állatot. Az orosz nép számukra az, ami egy tanult bakteriológus számára a ló, az a ló, melybe befecskendezi a tífuszbacilusokat, hogy az antitestek vérében kialakuljanak. A biztosok most megpróbálnak valami ehhez fogható, de kezdettől fogva bukásra ítélt kísérletet az orosz népen elvégezni, nem gondolva arra, hogy a megkínzott, s az éhhalál küszöbén álló ló a kísérlet során akár halálát is lelheti.

A smolny-i reformerek nem aggódnak Oroszországért. Hidegvérrel feláldozzák Oroszországot a világméretű, de elsősorban európai forradalomról szóló álmaik érdekében. Amíg csak képes leszek rá, küzdeni fogok az orosz proletariátusért és mondani fogom nekik, hogy: "A vesztetekbe vezetnek benneteket! Egy embertelen kísérlet alapanyagaként használnak fel benneteket! "

Részlet Maxim Gorkij, Az új élet című könyvéből, 1918. április

Gorkij azonban nem tartotta be ígéretét, miszerint harcolni fog az új állammal szemben. Később békét kötött a sztálinizmussal.

Andreas Bracher

1 A Smolny Intézet volt a bolsevisták főhadiszállása Petrogradon / St. Péterváron.

^ugrás az oldal tetejére

"Az Egyesült Európa apja"

Jean Monnet

Az írás a "Der Europäer" 2. évf. 4. számában, 1998. februárjában jelent meg a szerkesztőség alábbi megjegyzésével:

"Ez a cikk, melynek befejezését következő számunkban fogjuk közölni, fontos fényben tünteti fel az Egyesült Európa egyik "apját". Bemutatja, hogy Európa egyesülésére milyen nagy befolyással volt/van Amerika, továbbá rámutat arra, hogy R. Steiner elgondolása a szociális szervezet hármas tagozódásáról továbbra is alapvető fontosságú egy igazán európai Európa kiépítése érdekében."

BEVEZETÉS

"Európa egyesítésének korszakalkotó művéhez idő kell. Azt, hogy felismertük e nemes célt, hogy tudatosan közelítünk felé, elsősorban a nagy francia és ugyanakkor nagy európai Jean Monnet-nak köszönhetjük, aki megtette a döntő jelentőségű kezdeti lépéseket ezen a téren.¹" Magasztos szavak, melyek nem mástól, mint magától Helmut Schmidt-től származnak, aki 1974 és 82 között német szövetségi kancellár volt. Jean Monnet (1888-1979), Jean Monnet akit ezek a szavak dicsőítenek, a XX. század meghatározó politikai személyiségei közül az egyik legismeretlenebb. Monnet volt az, aki az 50-es években megtette az első kezdeti lépéseket az európai egyesülés irányába. Tőle származik a nemzetek felett álló, a nyugat-európai acélipart irányító és ellenőrző hivatal létrehozásának terve, mely 1950-ben az akkori francia külügyminiszter, Schuman neve alatt vált ismertté. Az új képződmény, az "Európai Szén- és Acélközösség" (ÉSZAK) volt a mai Európai Unió első, döntő fontosságú magja. Kezdettől fogva teljes értékű államként működött: egy végrehajtó intézménnyel, egy parlamenttel és egy bírósággal. 1953-tól 1955-ig Monnet volt az első elnöke és nevelőapja ennek az intézménynek. Monnet terve volt az is, hogy az 50-es évek elején felállítsanak egy közös európai Hadsereget - egy terv, amit azonban 1954-ben a francia parlament elutasított. 1955 és 1957 között Monnet azoknak a tárgyalásoknak a középpontjában állt, melyek eredményeképpen az Európai Gazdasági Közösséggel (EGK) és az Európai Atomközösséggel (EAK) együtt további összefonódások jöttek létre. Annak ellenére, hogy a nyilvánosság előtt egy teljesen ismeretlen magánember maradt, és annak ellenére, hogy hazájában, Franciaországban egyre többen támadták, Monnet 1950-től egészen a 60-as évek derekáig az európai egyesülési törekvések tulajdonképpeni intellektuális és politikai központját képezte. 1976-ban az Európai Közösség országainak akkori kormányfői az Európai Közösség első és máig is egyetlen díszpolgárává avatták.

A különböző publikációkban Monnet-t egyre gyakrabban illetik "az egyesült Európa apja" jelzéssel. És amikor az Európai Közösség a 80-as években egy újabb központi és szimbolikus személyiségre talált Jaques Delors személyében, akit 1985-ben a Bizottság elnökévé neveztek ki, akkor Delors irodájában egyetlen egy portré lógott a falon: Jean Monnet-é.

Ez mind elég okot ad arra, hogy azt reméljük: a Monnet életébe és munkásságába való betekintés révén művét, az Európai Egyesülést is jobban meg tudjuk majd ítélni. Ehhez segítségünkre szolgál Monnet biográfiája, melyet 1994-ben volt kollégája, Franois Duch'ne (neve ellenére egy angol kolléga) jelentetett meg. Bár a biográfia Monnet személyiségének megítélésében nem kellő objektivitással íródott, a könyv mégis olyan nagy mennyiségű anyagot dolgoz fel, hogy segítségével pártatlan benyomást nyerhetünk Monnet politikai karrierjéről.²

1. GAZDASÁG ÉS POLITIKA KÖZÖTT

Monnet a Franciaország délnyugati részén fekvő Cognac helységből származik, abból a városból, mely az italnak nevét adta. A környék a XVI. és XVII. században a Hugenották, a francia protestánsok fellegvára volt, mely később a XVIII. századtól kezdődően jó talajnak bizonyult, hogy a szabad kőművesek megtelepedhessenek rajta.

Monnet apja céget alapított, ahol konyakot állítottak elő és adtak el. Bár a cég nem tartozott a legnagyobbak közé, kapcsolatai azonban világszerte kiterjedtek voltak, elsősorban Anglia és Amerika irányába. Jean már 16 évesen abbahagyta az iskolát és belecsöppent ebbe a családi vállalkozásba. Nem volt türelme a könyvekhez és belevágott a nagybetűs életbe. Életvitelének egyik jellemzője a különleges munka iránti szenvedélye volt és a munkán kívüli mindennemű szellemi érdeklődés és barátság elutasítása. London City-ben, üzlettársainál egy évig inaskodott. Ebben az időben kevés jel utalt arra a karrierre, amit a későbbiekben futott be. Jellemző, hogy közhivatali pályafutásának első és egyben legfontosabb lépéseit sötétség fedi, mely nyilvánvalóan már utólag nem egészen rekonstruálható. Az Első Világháborúban Monnet az angol és a francia háborús gazdaság koordinálásával foglalkozik. Ezért 1917-ben, alig 29 évesen, az egyik hivatal élére állították és széleskörű hatalommal ruházták fel. Ez a kinevezés egy az ő korában lévő férfinek, aki semmilyen előzetes közéleti pályafutással nem rendelkezett, kétségtelenül igen különleges, sőt egyenesen hihetetlen megtiszteltetést jelentett. Monnet maga ezt a kinevezését emlékiratában, pimaszul fogalmazva, fiatalkori belevaló, rámenős mivoltával magyarázza. Biográfusának kutatásai alapján azonban e kérdésben valószínűleg a britek pártfogása és támogatása játszhatott fontos szerepet.³ Ha ez tényleg így van, akkor itt találjuk Monnet először abban a kettős pozícióban, melyben később kiemelkedő szerephez fog jutni: mégpedig mint a nemzetek közötti együttműködést megtestesítő intézmények kitalálója és vezetője, és a kontinensre gyakorolt angolszász befolyás központi figurája.

1919-ben, az Első Világháború befejezése után Monnet-t a versailles-i békekonferencián a francia delegációjában látjuk viszont. Itt veszi kezdetét az amerikaiakhoz fűződő szoros barátsága, mely későbbi életének meghatározójává válik. 1919 és 1923 között Monnet Genfben a Népszövetség (a Versailles-ben alapított mai ENSZ Nőszervezetének) helyettes főtitkáraként dolgozik.⁴ 1923-tól néhány évig a megörökölt családi vállalkozással foglalkozik Cognac-ban. 1926-ban a New York-i Blair&Co. befektetési bank újonnan megnyitott Európa-részlegének elnökhelyettese lesz. A bank fontos szerepet játszik az amerikai befektetési pénzek elhelyezésében, mely pénzek a 20-as években egy rövid életű látszatkonjunktúrát idéztek elő Európában. Amikor 1929-ben, a világgazdasági válság kirobbanásával az amerikai befektetési pénzek kivonulnak Európából, Monnet tevékenysége is egyre inkább Amerikára koncentrálódik. Az egyik bank összeomlása során egy vagyont veszít el, de barátai anyagilag támogatják, "a barátság hétköznapi kötelezettségeit túlszárnyalva."⁵

A gengszter és az összeesküvő keveréke?

A 30-as években Monnet a new york-i bankárok és ügyvédek azon köre által kooptált személyiségként működik, mely a XX. században Amerika világhatalommá válását meghatározta. Szoros baráti körébe tartozik az elkövetkező évtizedek amerikai külpolitikájának némely központi figurája, mint például: Dean Acheson (1949 és '53 között amerikai külügyminiszter), John McCloy (1947- 49: a Világbank elnöke, 1949-52 amerikai főbiztos a szövetségi Németországban), és végül legjobb és legidősebb barátja az USA-ban: John Foster Dulles (1953 és '59 között amerikai külügyminiszter). Ennek ellenére Monnet tevékenysége ebben az időben céltalannak tűnik. Monnet egy olyan ember benyomását kelti, aki keményen harcol azért, hogy megfeleljen korábbi karrierje ígéretes jövő-képének és hogy lépést tartson sikeres amerikai barátaival. Egy pár évig Kínában tevékenykedik, ahol az ottani kormánynak szervez kölcsönöket. John Foster Dulles közbenjárására alapít egy befektetési bankot New York-ban, a Monnet Murnane & Co-t, mely Dulles-hoz hasonlóan a Hitleri Németországgal kiépített üzleti kapcsolatokban tünteti ki magát.⁶ 1934-ben Monnet feleségül veszi a nála csaknem húsz évvel fiatalabb Szilviát.⁷ Ez a házasság igen jellemző módon mutatja be azt a feszültségi ívet, mely ív mentén ennek az embernek az élete lejátszódott. A házasságot 1934-ben kötötték Moszkvában, abban a városban, mely az emberiség technikai- futurisztikus jövőtervezésének akkori szimbóluma volt. 1975 táján - Monnet ekkor immáron 80-as évei derekán járt -, következett a katolikus templomi esküvő, éppen Lourdes zarándokhelyén, a katolikus Disneylandben.⁸

Ezen a ponton szeretnénk egy pár Monnet-ról szóló jellemzést közbeszúrni, melyek jól mutatják, milyen hatással is volt Monnet a kívülállókra ebben az időben: Kínában, a 30-as évek derekán egy amerikai bankár egy igazi kalandorhoz hasonlítja, aki üzletei lebonyolításánál csak saját előnyeit tartja szem előtt.⁹ Ann Morrow Lindbergh írónő a következőképpen élte meg Monnet-t: "Mindig nagyon titokzatos a maga nyugodt és igencsak ködösítő modorával. Egyfolytában jönnek a telefonhívások, sürgősen Angliába vagy Amerikába kell utaznia valami irtózatosan fontos okból kifolyólag, de senkinek fogalma sincs róla, hogy valójában mit csinál."¹⁰ Az egyik brit diplomata szemében "egy gengszter és egy összeesküvő keverékeként"¹¹ tűnik fel, 1940 körül. Ezek nagyon megdöbbentő pillanatfelvételek egy olyan emberről, aki arra készül, hogy az egyesült Európa megalkotójává váljon.

1938-tól kezdve Monnet ismét felveszi azt a szerepet, melyet már az Első Világháborúban is betöltött: a Szövetségieknek a fenyegető háborúra való előkészületeivel foglalatoskodik. Amikor a németek 1940-ben elfoglalják Franciaországot, Churchill angol miniszterelnök Washingtonba küldi Monnet-t, hogy fegyverkezési beszerzéseket végezzen. Ott szinte befogadják az amerikai kormányba és az egyik kulcsfigurává válik "annak a gépezetnek a beindításában, amely megfogja nyerni a háborút"¹², azaz az amerikai ipar fegyvergyártásra való átállításában. Az ő háborús karrierje az amerikai kormányban külföldi létére egyedülálló volt. 1943-ban Roosevelt elnök Algériába küldi, hogy ott segítsen felállítani egy száműzetésben élő francia kormányt. 1943-1950 között Monnet különböző feladatokat lát el a francia kormány részére. Elsősorban mindent túlszárnyaló lehetőségei miatt nélkülözhetetlen, melyek lehetővé teszik a felszabadított, iparilag lerombolt Franciaország amerikai segélyekhez jutását.

1950-ben, mikor már elmúlt 60 éves, a fent említett kezdeményezései révén Monnet az európai Egyesülés "apjává" válik. Az Európai Szén- és Acélközösségből való kilépése után, 1955-ben megalapítja az "Európai Egyesült Államok Akcióbizottságát", melybe a tagállamok legfontosabb pártjait, szakszervezeteit és vállalkozói szövetségeit tömöríti. Ennek az alapításnak egyik lényeges célja az volt, hogy az európai bal oldalt, a szociáldemokrata pártokat és szakszervezeteket is elkötelezze az európai egyesülés iránt. Bár az "Akcióbizottság" a nyilvánosság elől teljesen elzártan működött, azonban egészen feloszlatásáig, 1975-ig a legfontosabb központ maradt, ahonnan azt a vállalkozást mozgatták, melynek Monnet is elkötelezte magát: az európai egységállam létrehozásának.¹³ Monnet élete utolsó éveiben még megírta emlékiratait és 1979-ben, 90. életévében elhunyt.

2. MONNET ÉS AZ USA

Monnet kapcsolatai az angolszász országokkal, különösképpen Amerikával olyan szorosak voltak, hogy ez néhány megfigyelő számára komoly fejtörést okozott. Az amerikai kapcsolatait tartalmazó címjegyzéke állítólag már a 30-as években jobb volt, mint Churchill-é. Az 50-es években tett lépései, melyek eredményeképpen az Európai Közösség megalakult, az amerikaiakkal való együttműködésének a következményei voltak, mely együttműködés szorosabb és bizalmasabb volt, mint a tulajdonképpeni érdekelt országok kormányaival való együttműködése. Amerika rendkívüli figyelemmel kísért minden tárgyalást, mely az 50-es években az európai intézmények kiépüléséhez vezetett, mi több, nyomást is gyakorolt az egyes érintett európai országok kormányaira. Monnet állítólag egészen a 60-as évekig otthonosabban mozgott az amerikai vezetés legfelsőbb köreiben, mint bármely más európai politikus a háború utáni időszakból. Az 1955-ben általa alapított " Akcióbizottság"-ot is nagy részben Amerika finanszírozta, pontosabban a barátja, McCloy vezetése alatt álló Ford-Foundation.

Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, sőt majdhogynem gyanús, hogy milyen makacsul ragaszkodik a történelemtudomány e szoros kapcsolat akképp való értelmezéséhez, hogy Monnet Amerikát saját "európai" céljainak megvalósítására használta. Ennek fordítottját a legritkább esetben veszik fontolóra. Ha azonban ezt a kérdést meg akarjuk ítélni, akkor érdemes az európai egyesülés történelmének háború utáni időszakából néhány mozzanatot szemügyre vennünk.

Európa megszületése Amerika szelleméből

Ez a történet¹⁴ 1946-ban kezdődik Churchill zürichi beszédével. Churchill, akit a későbbi amerikai külügyminiszter, Acheson egyfajta anglo-amerikai vallás pápájaként emlegetett, egy olyan európai egyesülés mellett szállt síkra, melynek Nagy-Britannia nem tagja, és melynek központjában a német-francia kibékülés áll.

A beszédben Churchill kifejtette minden lehetséges közéleti kezdeményezés megalapításának vagy reaktiválásának szükségességét, melyek kiálltak az európai egyesülés mellett, és melyek legtöbbje a valóságban Amerika, nem utolsó sorban a CIA titkos ügynökség anyagi támogatásával működtek. Ezáltal Churchill a nyugat-európai közhangulatot a már meglévő irányba erősítette és terelte tovább.

Maga a Schuman-terv olyan alapgondolatokra nyúlik vissza, melyek legalább a 20-as évektől kezdve megvoltak.¹⁵ Annak érdekében, hogy megakadályozzák Európában további háborúk kirobbanását, a háborúhoz fontos iparágakat - és akkoriban ez elsősorban a szén- és acélipar volt - valamilyen államközi ellenőrzés alá akarták vonni. Ilyen és hasonló gondolatok aztán akkor is fontos szerepet játszottak, amikor Amerikában elkezdték a háború utáni időszakra vonatkozó terveket készíteni, és felvetették egy olyan egyesült Európa alapötletét, mely nem német vezetés alatt áll.¹⁶ Maga Monnet 1943-tól, a Régi Világba való visszatérésétől kezdett ehhez hasonló gondolatokat terjeszteni. Bizonyos nyomok arra utalnak, hogy tervének bemutatására 1944 óta csak a megfelelő pillanatot várta.

Egy európai állam kiépítésének első kísérletét Amerika kezdeményezte 1947-ben a Marshall-tervvel. E terv keretén belül a szétosztást egy olyan központi helyről akarták megszervezni, amelyet a későbbiekben a Nagy-Britanniát is magába foglaló egyesült Európa magjává tették volna. Ez a mag a párizsi OEEC volt Averell Harriman vezetése alatt.¹⁷ Ez a próbálkozás 1948/49-ben a britek ellenállása miatt megbukott, mert nem voltak hajlandóak a tervezett Európában a nekik szánt vezető szerepet felvállalni.¹⁸ 1949 júliusában az amerikai John McCloy-t németországi főbiztosnak nevezték ki, ami akkor egy fajta gyarmati kormányzói szerepet jelentett. John McCloy Clay tábornokot váltotta le, aki Németországnak minél előbb vissza akarta adni a szabadságát, hogy tehermentesítse az amerikai adófizetőket. McCloy hivatalba lépése után Harriman közölte Monnet-val, hogy az amerikai politikának végre minden kulcsszereplője a megfelelő pozícióba került: McCloy Bonnba, ő maga Párizsba, az OEEC élére, Bruce és Douglas nagykövetek pedig Párizsba és Londonba.¹⁹ Elkezdődhetett az amerikai háború utáni politika döntő szakasza: az európai állam kiépítése és az átalakított Németország nyugathoz való csatolása. Németországot illetően az amerikai külügyminisztérium 1949 februárjában megjelentetett egyik dokumentuma kimondja, hogy a megszállást csak akkor lehet feloldani, "ha az európai közösségnek már kialakult egy olyan megfelelő keretrendszere, melybe Németországot minden további nélkül be lehet olvasztani." Ennek a keretrendszernek a kidolgozását azonban az európaiakra kell bízni, és kívülről csak támogatni szabad".²⁰ A Német Szövetségi Köztársaság megalapításával 1949 szeptemberében, és a megszállás feloldására vonatkozó tárgyalások megkezdésével egyre sürgetőbbé vált ennek a bizonyos keretrendszernek a kialakítása. Szintén 1949 szeptemberében a nyugati külügyminiszterek egyik konferenciáján Acheson amerikai külügyminiszter közölte francia kollégájával, Schumannal, hogy a következő konferenciáig, 1950 májusáig, elvárnak Franciaországtól egy megfelelő javaslatot Németország konstruktív módon való kezelésére vonatkozóan.

Ebben a helyzetben, 1950 áprilisában, röviddel a határidő lejárta előtt mutatta be Monnet a maga tervét a kétségbe esett Schumannak. Franciaország látszólag választás előtt állt: vagy elfogadja egy saját nehéziparral rendelkező német nemzetállam újbóli fellendülését, vagy saját szuverén jogairól lemond egy nemzetközi, államok felett álló hivatal javára, ami által azonban megtartja az ellenőrzést Németország felett. Ezt a választási kényszerhelyzetet Monnet és az amerikaiak elég drasztikusan vázolták fel Schumannak, és ez a kényszerhelyzet csak tovább erősödött az 1950-es évek közepén kirobbanó koreai háború miatt. Ez a kényszerhelyzet volt az oka annak, hogy a francia kormány késznek mutatkozott arra, hogy Monnet terveit saját nevében előterjessze a konferencián.

Ha mindezt szem előtt tartjuk, akkor fantasztikusan értelmetlennek tűnik az a feltevés, hogy a magánember Monnet Amerika elit politikusait saját céljai érdekében mozgósította. Ez nem azt jelenti, hogy kétségbe vonnánk Monnet egyedülálló képességeit, a nem hétköznapi önfejűségét (makacsságát egy francia parasztéhoz hasonlították), rábeszélő képességét, ami több tárgyalófelében is kísérteties érzést keltett, a meglévő hatalmi viszonyok és döntési folyamatok felmérésének kitűnő képességét, és mindezek tetejébe még sajátos fantáziáját. Monnet egy nagyon jó képességű kalandor volt, örökösen egy olyan feladatot keresve, mely hiúságát kielégíti. Ezt a feladatot az amerikai barátai által forszírozott európai Egyesülésben találta meg, mely eszköze volt egy olyan hosszú távú politikának, amely nyilvánvalóan az európai egységállamot is magába foglalta.

Amikor egy olyan okos ember, mint Henry Kissinger azt írja, hogy Monnet Amerika vezető államférfiak úgy hipnotizálta, hogy a világot az ő szemüvegén keresztül lássák,²¹ akkor ezt tudatos félrevezetésnek is lehet értelmezni. Ennek a manipulációnak a célja az, hogy álcázza azt a tényt, hogy az európai egyesülés kiindulópontja tulajdonképpen nem más, mint egy amerikai projekt volt.

A Monnet és az amerikaiak között fennálló kapcsolat mélységét talán a legjobban McCloy levelének egy részlete jellemzi. Amikor a Második Világháború alatt elégedetlenség kezdte felütni a fejét azzal kapcsolatban, hogy egy francia állampolgár ilyen fontos pozícióban dolgozik az amerikai kormányban, McCloy Monnet pártját fogta: "Ami Monnet nemzeti lojalitását illeti, úgy annak semmi jelentősége sincs, bármilyen is legyen az. Tudom, hogy a fő ügy érdekében számítani lehet a lojalitására."²² (kiemelés az Europäer-től) Amíg Monnet Amerikában a vezető körök támogatását élvezte, Európában mindenféle hatalmi háttér nélkül dolgozott. Helyzetét Franciaországban a Második Világháború után az Amerikához fűződő kapcsolatai határozták meg, és nem fordítva. Helyzete később jellemzően pont Franciaországban vált a legnehezebbé. Az 50-es évek közepétől a francia kormány ki akarta rekeszteni Monnet az Európát érintő ügyekből, és ez volt az oka annak, hogy egyre inkább a háttérből dolgozott. Legnagyobb ellenfelévé végül de Gaulle vált, aki 1958-ban került hatalomra. Az ő elgondolása a "hazák Európájáról" ellentétben állt Monnet szupranacionális képződményével. De Gaulle, aki teljes egészében nemzeti kategóriákban gondolkodott, következőképpen nyilatkozott Monnet-ról utolsó éveiben: "Jean Monnet nem egy francia, akit bizonyos kapcsolatok fűznek Amerikához; ő egy vérbeli amerikai."²³

Ha megkérdezték volna az amerikaiakat, milyen oknál fogva igyekeztek annyira az európai egyesülést megvalósítani, úgy kezdetben azt állították volna, hogy szükség volt rá a kommunizmus elleni védekezéshez. Feltűnő azonban, hogy McCloy, Harriman és Acheson azok közé tartoztak, akik már 1944 óta tudatosan a Szovjetunióval való szakításon dolgoztak és akik az európai egyesülési folyamat mozgatórugóivá váltak. Az ezekben az években lezajló folyamatok összegzése kétségtelenül azt sugallja, hogy a politikát alakító emberek egy csoportja a hidegháború fenntartására törekedett, és a hideg háborús helyzetet egyéb célokra hátteréül használta. A szovjet veszély túlhangsúlyozásával olyan politikai-pszichológiai légkört teremtettek, melyben az európaiak hajlandóak voltak Amerika zászlaja alatt egyesülni, hogy ezzel Németország Nyugathoz kapcsolását biztosítsák.²⁴ Visszaemlékezéseiben Monnet a következőképpen vázolta a helyzet pszichológiai vonatkozását: "Az emberek csak akkor hoznak fontos döntéseket, ha a veszély már az ajtón kopogtat."²⁵

Egy politikus hatalom nélkül?

Az amerikai politikának ugyanolyan fontos volt, hogy az általa oly kívánatos európai egyesülés önként és saját kezdeményezésre jöjjön létre, mint amilyen fontos volt számára általában, hogy háborúban a másik fél legyen az, aki a támadó és a bűnös szerepét magára vállalja. Az uralkodásnak ez az a rafinált, láthatatlan és közvetett módja, melyet a Római Birodalom terjeszkedése során ismerhetett meg a világ, hiszen a fél világot felölelő Római Birodalom csakis védelmi háborúk és védelmi szövetségek által vált olyan hatalmassá. Monnet, aki franciaként amerikai impulzusokat közvetített Európába, tökéletes eszköze volt ennek az uralkodásnak. Annál inkább alkalmas volt erre a szerepre, minél önállóbban járt el, azaz minél inkább saját maga gyártotta azokat az ötleteket, melyeknek kereteit megteremtették, és melyek kényszerítőnek tűnhettek egy megfelelően előkészített helyzetben. Hogy az amerikai politikának mennyire fontos volt az önkéntesség vagy legalábbis annak látszata, az jól látszik McCloy egyik az amerikai külügyminisztérium számára írt jelentéséből. A britek egy szövetségi megfigyelőt akartak a német szövetségi kancellár Adenauer mellé adni a Monnet-val folytatandó tárgyalások idejére. McCloy, aki biztos volt a dolgában, következő szavakkal akadályozta ezt meg: "Ha meggondoljuk, hogy mekkora kötelezettséget vállal magára Németország a Schuman-terv szerződésének aláírásával, úgy mindenképpen el kell érnünk azt, hogy a jövőben senkinek se legyen módja azt állítani, hogy az ország ezt a terhet nem önként vállalta fel."²⁶ Ez volt a célja a dolognak, és nem az, hogy bárki is átlássa a kialakított összefonódásokat. Mindezek után még egyszer idéznénk Helmut Schmidt szavait: "Soha nem volt kormányfő vagy miniszter. Legfontosabb kezdeményezéseit hivatalos megbízás nélkül tette meg. Egyetlen megbízója világpolgárként a lelkiismerete, a politikai szükségesség és hasznosság felismerésének képessége és jól kifejlett, a nemzeti horizonton túlmutató felelősségérzete volt. Monnet egy ritka, szinte mondhatnánk egyedülálló politikus volt, aki a politika legfontosabb alkotórésze nélkül, hatalom nélkül boldogult."²⁷ Lehet, hogy az ember egy ilyenfajta kijelentést meghatóan jóhiszeműnek talál, de van benne egyfajta realitás iránti vakság, ami igen ijesztő, ha belegondolunk, hogy ez a kijelentés egy akkori, hivatalban lévő szövetségi kancellártól származik. A valóságban Monnet egyáltalán nem hatalom nélkül boldogult. A hatalom, ami mögötte állt, a létező legnagyobb volt, az amerikai külpolitika hatalmi eszköztára és mindazon csoportoké, melyek a Második Világháború után annak a képződménynek a létrehozásán dolgoztak, amit ma "Nyugat"-nak hívunk. Ez a hatalom azonban nagyon körmönfontan és szinte megfoghatatlanul dolgozott, sokkal inkább a rábeszélés, a szuggesztió, a blöff és a zűrzavarkeltés eszközével, mint nyílt, tartós nyomással. A párizsi brit nagykövet, aki az eseményeket nézőként élte meg, a Schuman-terv esetében egy sokk-taktikáról beszélt, ami eredményhez vezetett.²⁸ Az ilyen politikának az áldozatai tulajdonképpen csak azt érzik, hogy történt valami körülöttük, hogy létük alapjai eltolódtak, de soha nem fogják igazán megérteni, hogy hogyan és miért.

Fordította: Simon Diána

1. Lásd. Jean Monnet, Erinnerungen eines Europäers Előszó Helmut Sehmidt, München, 1980, 14f old.
2. Franois Duch'ne, Jean Monnet. The First Statesman of Interdependence. New York/London 1994. A biográfia elnevezés tulajdonképpen nem egészen helyes. A könyv Monnet közéleti tevékenységének részletes vizsgálata és nem igazán törődik belső indítékaival és fordulópontjaival.
A cikk egyéb fontos forrásai Monnet "emlékezései" (1. lábjegyzet 1) és Clifford P. Hackett (szerk.): Monnet and the Americans. The father of a united Europe and his U.S. supporters. Jean Monnet Council Washington DC 1995
3. Duch'ne, 33-36 old.
4. Ebben a funkcióban Monnet többek között Felső-Szilézia státuszának kérdésével is foglalkozott, ami akkoriban egy nagyon vitatott kérdés volt Németország és Lengyelország között. Ennek megoldásaként Rudolf Steiner megfogalmazott a maga idejében egy felhívást a hármas tagozódás értelmében. Legalább itt találkoznia kellett Monnet-nak a hármas tagozódással, és ha az ember emlékiratainak megfelelő oldalait olvassa, mintha egy távoli visszhang formájában érintené ezt a pontot. 1. Monnet: Erinnerungen, 108-115 old. Végül Monnet tehető azért felelőssé, hogy a hármas tagozódás koncepciója nem került megvalósításra.
A munkacsoportja által kidogozott megoldás a területet az egységállam szellemében osztotta fel.
5. Ilyen ominózusán fogalmaz Duch 'ne 50.old. Ezek közé a barátok közé tartoztak többek között a későbbi amerikai külügyminiszter John Foster Dulles és John McCloy is.
6. Az emlékirataiban így ír Monnet Murnane-nel együtt végzett tevékenységeiről: "New York-ban Murnane-nel együtt még más vállalkozásokkal is foglalkoztam, amikre már szinte alig emlékszem." (1. Monnet, Erinnerungen, 145. old.) Jobban egy német tábornok sem fogalmazhatott volna, miután Hitler oldalán végigharcolta a háborút.
7. Monnet-nak először el kellett válnia első feleségétől, és válóperes ügyvédje nem más, mint maga John McCloy volt.
8. Duch'ne, 56. old.
9. Duch'ne, 58. old.
10. Monnet and the Americans-ból származó idézet alapján, 31. old
11. U.ott, 34. old.
12. Monnet, Erinnerungen, 197. old.
13. A Bizottság német tagjai közé tartoztak például a szövetségi kancellár Kiesinger (1966-69) a CDU-ból (Keresztény Demokrata Unióból), Brandt (1969-74) és Sehmidt (1974-82) az SPD-ből (Német Szocialista Pártból).
14. Thomas Meyer, Ludwig Pozer-Hoditz, Bázel, 1994, 481f old.
15. A Schuman-terv és az európai egyesülés előtörténetéről szóló hasznos könyvet John Gillingham írta, Coal, Steel and the Rebirth of Europe 1945-55 címmel, Cambridge 1991.
A következő bekezdések alapjában véve Gillingham ábrázolására támaszkodnak.
16. például JF Dulles 1942-ben előterjesztett egy projektet, 1.: Monnet and the Americans, 110. old.
17. lásd ehhez a XX. század amerikai külpolitikájának legjelentősebb alakjait: Amnon Reuveni, lm Namen der Neuen Weltordnung, Dornach 1994
18. Ez tekinthető annak a szerencsétlen köztes szerep kezdetének, melyet Nagy-Britannia még ma is betölt Európa és Amerika között. Az amerikai politika kezdetektől fogva, Churchill alapelvei ellenére, azon ügyeskedett, hogy bevonja Angliát az Európai Közösségbe.
19. Gillingham, 172. old.
20. Gillingham után, 166. old.
21. Monnet and the Americans, 171. old.
22. Ugyanott, 174.old.
23. Duch'ne, 383. old.
24. Ez az összefüggés új fényben tünteti fel a koreai háború kiváltó okát, amely 1950 júniusában Acheson néhány kijelentésében keresendő, melyek az észak-koreaiakat szinte felszólítják a támadásra. Utólag ezt félreértésnek és tévedésnek titulálták. Ténylegesen azonban kezdettől fogna ürügynek használták fel a koreai háborút, hogy az európai egyesülés szükségességét bizonygassák. Ezt azonban nem sikerült olyan mértékben elérni, mint ahogy szerették volna, mert a tervek szerint már ennek a háborúnak az "Európai Egyesült Államok" kialakulásához kellett volna vezetnie.
25. Monnet, Erinnerungen, 533.old.
26. Monnet and the Americans, 183.old.
" 27. Monnet, Erinnerungen, 7.old.
28. Duch'ne, 201.old.

^ugrás az oldal tetejére

Antropozófia

Les Box látogatása Magyarországon

Takács Péter

"Semmit sem szabad megtermelni, amire nincsen igény, még a válaszokat sem" Rudolf Steiner

2001. november 30. és december 7. között Magyarországon járt és előadásokat tartott Lex Bos, a nemzetközileg ismert antropozófus szakember. Előadó körútja során az időszerű témák széles körével foglalkozott és igen sok érdeklődővel találkozott. Vállalkozókkal a vállalkozások életciklusairól és fejlődéséről, a pénz és az ember orientált vállalkozási formák közötti különbségről beszélt, előadásaiban pedig két új témáról, az ember és az emberi fejlődés határairól, valamint a XXL századi emberiség fejlődésének egyik kulcstémájáról, a kérdésről és a kérdés kultúrájának kialakulásáról hallhatták hallgatói.

Egy új kérdezéskultúra hajnalán

A kérdés a mai kor egyik fő problémája, mondta, ami már hosszú ideje foglalkoztatott. Ma, amikor az ember előtt álló lehetőségek hihetetlen mértékben kiterjedtek, amikor mindent ki tudunk gondolni és szinte mindent amit kigondoltunk meg is tudunk tenni, akkor ebben a korban a kérdés az az eszköz az ember kezében, amelynek segítségével ki tudja választani azt a gondolatot, amit ki lehet mondani, és azt a tettet, amit meg kell tenni. A kérdés a felelősségét felismert ember eszköze arra, hogy szelektáljon, hogy az előtte álló világhoz új módon viszonyulhasson.

A kérdésben óriási alakító erő szunnyad, ami hatalmas változások elindítója, a fejlődés motorja is lehet. Hiszen kérdések segítették az antropozófia belépését is ebbe a világba. Közismert előttünk, hogy Rudolf Steiner egy, Marié Steinertől kapott kérdés után hozta létre az antropozófiát, és sok évvel ezek után, egy Ita Wegmanntól kapott kérdés nyomán született meg a Szabad Szellemi Főiskola is.

De a kérdés jelentősége nem csak ilyen módon mutatkozik meg Rudolf Steinernél. Előadásaiban gyakran foglalkozik a kérdés szerepével és egy Parcifal-al kapcsolatos beszélgetésben azt mondta, hogy "az emberiség fejlődésének felfelé szálló ága a kérdés feltevés képességének kialakulásában van."

Később a Karácsonyi Ülés után Rudolf Steiner azt is megfogalmazta, hogy ki az antropozófus. Erre adott válaszában is megjelenik a kérdés motívum, mert azt mondja, hogy antropozófus az, akinél a lélek mélységeiből egy kérdés emelkedik fel, a világ és az ember sorsával kapcsolatban. Vagyis antropozófusnak azt az embert lehet nevezni, akiben kérdések merülnek fel a világról és az emberről, és aki ezt a kérdést ugyanolyan életszükségletnek érzi, mint az éhséget vagy a szomjúságot. Ezért aztán az antropozófusok szomjúhozzák a válaszokat ezekre a kérdésekre, és a válaszok életfontosságúak a számukra.

Az emberiség fejlődése és a kérdés

Ha az emberiség fejlődését egy leszálló és egy felszálló ágból állónak tekintjük, olyannak melynek fordulópontjában a Golgota-i Misztérium áll, akkor a kérdésekre koncentrálva érdekes összefüggéseket figyelhetünk meg.

A leszálló ágban az ember tudata a szellemi világok felé nyitott volt, a szellemi világot mint realitást élte meg. A Földön az emberek csak imádkoztak és miközben hálával gondoltak a szellemi világ lényeire, a kinyilatkoztatásokat, az utasításokat fentről várták. Az embereknek ez a sajátossága az ősi kultúrák szerveződésében is megmutatkozott. A társadalmi berendezkedés olyan volt, hogy a hatalmi piramis csúcsán a teokrácia helyezkedett el, ők voltak azok a beavatottak, akik szellemi kapcsolataik révén, mindig és mindenre tudták és ezért meg is adták a választ. Ezek a kultúrák a válasz kultúrái voltak, ahol nem illett kérdezni, ahol a kérdés időszerűtlen dolog volt. A kérdés az Istenek előjoga volt, ezért az, aki kérdezett, az akkori felfogás szerint, az Istenek szintjére emelte volna magát. Hűen tükrözi ezt a felfogást az az egyiptomi történet is, amely egy olyan fiatalemberről szól, aki - kérdezni akart és ezért - fel akarta lebbenteni Izisz istennő fátylát. A tilalom ellenére - nem szabadott kérdezni -, végül is megtette és tettéért halállal kellett fizetnie.

Az idők fordulóján azonban nemcsak a régi bölcsesség misztériumok alakulnak át új, akarati misztériumokká, hanem a régi válasz kultúrának is át kell alakulnia egy új kérdezés kultúrává.

Az ellenerők szerepe

Mivel az emberiség fejlődése szempontjából a kérdezés kultúra kialakulása ilyen rendkívül fontos, biztosak lehetünk benne, hogy az ellenerők mindent megtesznek annak érdekében, hogy ennek az új kultúrának a kialakulását megakadályozzák, de legalábbis késleltessék. Ahriman igyekszik korrumpálni a kérdést és előbbre hozni a jövőt, míg Lucifer igyekszik akadályokat gördíteni az átalakulás elé úgy, hogy megpróbálja a régi válasz kultúra mintáit konzerválni.

Ahriman napjainkban elsősorban úgy hat, hogy életünk kérdéseit ún. "vágy kérdésekké" alakítja át, így aztán az ember már csak a hasznosság ill. az élvezet kérdéseivel tud foglalkozni. Ekkor már a kérdés lényegét nem vagyunk képesek észlelni, csak arra vagyunk érzékenyek, hogy mit tudok vele tenni és mennyire hasznos a számomra.

A kérdés ilyen fajta korrumpálásában Lucifer szorosan együttműködik Ahrimannal és segít neki amikor felteteti az emberrel az ún. "kíváncsiság kérdéseket". Ezeknél a kérdéseknél már nem számít más csak a szenzáció, ezek mögött a kérdések mögött már nincsen őszinte érdeklődés.

A kérdés teljes lejáratáshoz vezet az idővel kapcsolatos viszonyunk is, mert mindig csak rohanunk és e közben nincs időnk észlelni, hogy egy kérdés jelent meg az életünkben ( gondolati szint ), arra meg aztán egyáltalán nem érünk rá, hogy ezzel a kérdéssel együtt éljünk, érleljük magunkban ( érzelmi szint ), és csak ezek után tegyük fel a kérdést ( akarati szint ). Nem, nekünk már nincs időnk erre, nekünk minden azonnal kell, ezért a kérdéseket azonnal kimondjuk és aztán azonnal is akarjuk rá a válaszokat. A tesztek, kvíz játékok és kérdőívek sokasága és a munkahelyek állandó rohanása igazolja ezt és mutatja, hogy hogyan járatja le Ahriman a kérdést.

Ahriman nem engedi nekünk, hogy éljünk a kérdéssel, gyors és intellektuális válaszokat akar tőlünk, és mi meg is adjuk. Ezzel pedig a lélek be is van falazva. A kérdés már nem akar az emberről semmit sem megtudni, csak információkat akar leszívni róla, adatokat kiszedni belőle. A hatalmas mértékben elterjedt kérdőíves kikérdezési módszerek mind ezt az elvet alkalmazzák, ezt a célt szolgálják. De ha így haladunk, akkor már nem lesz senki sem, aki feltehetné egy társának a kérdést: "mi bánt téged?". Ahriman működése a kérdés lejáratása és a jövő időszerűtlen előrehozása területén azt eredményezte, hogy mára nemcsak reménytelenné, hanem lassan már lehetetlenné is válik az emberek közötti valódi párbeszéd.

Eközben Lucifer sem tétlen és minden erejével igyekszik a régi válasz kultúrát továbbra is életben tartani. Ezeknek a régi válasz kultúráknak ma két formájával találkozunk, az egyik a fundamentalizmus, a másik pedig a kapitalizmus.

Fundametalistáknak azokat az embereket nevezzük, akik az igazság monopol tulajdonosainak tartják magukat, akiknél igazsággal tele vannak a raktári polcok és mindenkinek adnak belőle, ha kéri, ha nem. Ők tehát azok az emberek, akik válaszaikat kérés nélkül átnyújtják mindenkinek. Ezzel a jelenséggel találkozunk ma a világban minden felé, ahol a problémák a vezetés, a hierarchiák, a struktúrák és a hatalom körül merülnek fel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ki kell dobni őket, hiszen csak korszerűtlenek és ezért nem felelnek meg a mai világ által támasztott követelményeknek. Ahhoz, hogy a fejlődést szolgálják, át kell alakítani őket és létre kell hozni azokat az új struktúrákat és az ezekhez kapcsolódó új vezetési módszereket, amelyek megfelelnek az kérdés kultúrának. Rudolf Steiner szerint ezek azok a struktúrák melyeket alulról felfelé szerveztek, és ezeket nevezzük a "felelősség hierarchiájának".

így aztán a régi válasz kultúra még igen sok formában él közöttünk, amit mindannyian nap mint nap tapasztalunk. Ezért aztán azokat az embereket, akik a kérdés kultúra kialakulásának fontosságát érzik és látják, ezek a kérdések erősen foglalkoztatják. Ilyen emberek kérdezték meg egy alkalommal Dr. Zeilmannstól, a Holland Atro- pozófiai Társaság egykori elnökétől, hogy véleménye szerint mikor nevezhetünk egy közösséget szektának. Az azóta híressé lett válasz így szólt: "Szektának azt a közösségeket lehet nevezni, amelyik olyan kérdésekre ad válaszokat, amelyeket senki sem tett fel".

A mai kornak nem megfelelő, időszerűtlen válaszkultúra jegyeit fedezhetjük fel a kapitalizmusban is, hiszen az nem más mint a termelés uralma a fogyasztás felett. A tőke hatalmas urai tekintik magukat a mai kor modern teokráciájának és ezzel együtt az egyedüli helyes válaszok tulajdonosának, és ezeket kényszerítik rá aztán a fogyasztókra.

Az ipar kutató laboratóriumaiból, egyébként ezeket lehet a mai kor modern beavatási helyeinek tekinteni, olyan válaszok áradata jön az emberek felé, melyre a kérdéseket ők fel sem tették. Ezért aztán a termelők ügyes marketing fogásokkal igyekeznek felkorbácsolni az emberek igényeit, hogy újabb és újabb termékeiket eladhassák. De ez a válasz áradat csak egyre jobban lejáratja a kérdést.

Az ilyen elvekre épülő gazdaság és globalizáció aztán minden kulturális és emberi értéket elnyom és eltöröl. A tőke urai úgy tesznek mintha ők tudnák egyedül, hogy mire van szüksége a világnak, az embernek.

Ezzel szemben Rudolf Steiner arról beszélt, hogy a mai korban horizontális gazdasági szerkezetre van szükség, olyan struktúrákra, melyekben a termelő-kereskedő-fogyasztó egymással szövetkezik, és az így létrejövő dialógus útján alakítja ki igényeit és ehhez igazítja a termelést.

Ha azonban a világ nem ismeri fel ezeknek az új kérdezés kultúrának és az új struktúráknak a szükségességét, ha nem tesz kialakításuk érdekében, akkor katasztrófák fogják figyelmeztetni a tennivalókra. Az időszerűtlenül fennálló és szélsőséges struktúrák ugyanis törvényszerűen összecsapnak egymással, ahogyan az a tavalyi év szeptember 11- én is megtörtént. A fundamentalizmus és a kapitalizmus összecsapása ezen a napon olyan hatalmas megrázkódtatást okozott, hogy reméljük, ezáltal egyre több emberben ébred fel az akarat az új struktúrák és az új válaszkultúra kialakítására.

^ugrás az oldal tetejére

A bizalom mint jövő-erő

Frisch Mihály

Lassan mindennapossá válnak az olyan esetek, mint amilyen a közelmúltban történt az Ita Wegman Alapítványnál. A történetet csak általánosságában ismertetném, ugyanakkor így vázlatosan leírva is - úgy hiszem - mindenki ráismerhet egy-egy saját történetére.

Fiatalok egy csoportja fordult hozzánk saját kezdeményezésével, kérve szervezési és anyagi támogatásunkat ötleteik megvalósításához. Felismerve a kezdeményezés fontosságát úgy döntöttünk, hogy anyagilag is és - ami szintén nagyon fontos egy új gondolat megvalósításánál - szervezési, megvalósítási tapasztalatainkkal is támogatjuk a fiatalokat.

Elindult a munka, és fizikálisan is megjelent a kezdeményezés első gyümölcse. Ekkor, illetve ebben a kezdeti fázisban keletkezett azonban valami, amit félreértések sorozatának szoktunk nevezni. Maguk a félreértések és azok okai most számunkra érdektelenek, inkább vizsgáljuk meg a következményeket.

A mi történetünkben a fiatalok hirtelen úgy érezték, hogy kezdeményezésüket ellenőrzik, irányítják, esetleg helytelen útra viszik. Indulatos levélben fordultak az Alapítványhoz, és becsomagolt szavakban, de félreérthetetlen módon azt kérdezték: csak nem rossz szándékból karoltuk fel kezdeményezésüket? Követelték, hogy írásban adjunk választ, mert - mint mondják, és a történet is ezt bizonyítja számukra - a szó nem alkalmas ilyen helyzet tisztázására.

Persze megtehettük volna, hogy írásban válaszolunk, megkíséreljük a félreértéseket tisztázni, és közben bizonygatni, hogy a mi szándékaink tisztességesek. Nem tettük, és úgy gondolom, nem tehetjük, mert többről és másról van szó itt és mindennapos, mindenhol előforduló történeteinkben; nevezetesen a bizalom kérdéséről.

A bizalom szót túl gyakran ismételjük; pontosítani kellene, mit értünk alatta. De magyarázat helyett még egy történet.

A Szabad Főiskola két éve intenzív munkát jelentett tanárnak, diáknak egyaránt. A találkozások száma és mélysége alkalmat adott egymás alaposabb megismerésére. A Főiskola végén a hallgatók egy csoportja azzal fordult hozzánk, hogy segítsük egy kezdeményezésüket. A tervet elvileg jónak tartottuk, de a megvalósításhoz még teljesen kialakulatlannak, ezért az ott és akkor támogatást elhárítva arra biztattuk őket, hogy dolgozzanak tovább az elképzelésükön. Ezen megbeszélést követően a csoport több tagjában az alakult ki, hogy cserbenhagytuk, a főiskola szellemiségével megegyező törekvéseikben akadályoztuk őket.

Felmerült bennünk a kérdés: hogy alakulhat ki egy ilyen helyzet, hogyan lehetséges így félreérteni segítő szándékainkat? És itt jön a bizalom kérdése.

A főiskola diákjai - tudva vagy nem tudva - a két éves befogadási folyamatban bizalommal voltak a tanárok, pontosabban a tanárok által közvetített gondolatok iránt. Ez a bizalom persze nem pillanat alatt keletkezik. Nagyon fontos lenne, hogy mindenki tárgyilagos pontossággal feltárja ezt a folyamatot. Ha ez megtörténne, valószínűleg a diákok többsége úgy számolna be erről, hogy a két év alatt akár a teljes bizalmatlanságtól időnként a túlzott rajongáson át egy hosszú folyamat során jutott el egyféle bizalomig. A bizalom léte azonban nem tagadható, hiszen e nélkül elképzelhetetlen, hogy valaki szabad akaratából két évig előadásokat hallgasson, és kész legyen az elhangzó gondolatok befogadására.

Az alapvető probléma - és erre kellett rájönnünk -, hogy a bizalom megléte teljesen tudat alatt marad. Felületesen persze lehetnek pozitív megnyilvánulások, "szeretem hallgatni az előadását", "nagyon okos dolgokat mond" stb., de ezek az ún. szimpátiaerők valójában a belátás felületén maradnak, nem hatolnak mélyebbre. A bizalom tudatossá válásának hiánya okozta ebben a történetben is a meg-nem-értést, a konfliktust.

Most lépjünk vissza az első történetünkhöz, sőt inkább az összes mindennapos történeteinkhez. Látnunk kell, hogy sok kezdeményezésünk megvalósításában akadályok lépnek föl, és ha ezeket elemezzük, fel kell hogy tűnjön: a legtöbbször úgymond "buta" félreértések, tisztázatlan helyzetek okozzák az akadályt, majd később esetleg a kezdeményezés bukását. Tapasztalatunk az is, hogy mire sikerül tisztázni egy-egy félreértést, sokszor a megvalósítás lehetősége is elillan. Felmerül a kérdés, vajon ez a kor a félreértések, félrehallások, tisztázatlan helyzetek kora, és így teljesen védtelenek vagyunk? A kérdés első felére határozott igennel válaszolhatunk. Soha ilyen erővel nem jelentkezett a megtévesztés szelleme! De védtelenek nem vagyunk! Lehetséges lenne a jelenségek tárgyszerű áttekintésével a félreértéseket keletkezésük pillanatában megszüntetni. Ehhez a figyelemnek, az éberségnek, a jelenlévőségnek egy olyan iskolázására lenne szükség, amely a jelen helyzetben, általánosan nem remélhető.

Lehetséges azonban a félreértések kikerülése a bizalom erejével. Nem könnyű, de lehetséges, hogy a keletkezett félreértéskor ne görnyedjünk meg a félreértés által előhívott erőtől, hanem támaszkodjunk a tudatunkba hozott bizalom erejére. Ilyen helyzetben a továbblépés csak úgy lehetséges, ha nem az éppen hallott félreértésben keletkezett sebeinket nyalogatjuk, nem megbántott, sajgó lelkünkkel foglalkozunk, hanem feltesszük a kérdést magunknak: Vajon attól a személytől, illetve az általa képviselt gondolatból származhat-e ilyen helyzet? Ha nemleges a válasz, akkor a bizalom ereje átsegíthet ezen a pillanatnyi helyzeten.

Ekkor a kezdeményezés sorsa nem azon múlik, hogy egy adott időpillanatban egy félreértést, félrehallást tisztázni lehetett vagy nem.

Természetesen adott esetben az is fontos és tapasztalatainkat bővíti, ha utólag pontosan tisztázzuk, tárgyszerűen megvizsgáljuk a félreértett helyzetet. A tisztázás során a félreértések mellett esetleg emberi hibákra, gyengeségekre is fény derülhet. A fő kérdés azonban az, hogy a történetben a szereplők a kezdeményezés szellemiségéhez hűek maradtak-e. Ebben a helyzetben a bizalom ereje segít. Nagyon fontos, hogy megértsük: ez a bizalom nem valamely személynek szól, hanem annak a szellemiségnek, amely rajta keresztül megnyilvánul.

Meggyőződésem, hogy ezek a félreértések, félrehallások részben már napjainkban is, de a közeljövőben egyre inkább robbanásszerűen növekedni fognak. Hiába lesznek jó szándékú, fontos kezdeményezések, egyre több ilyen csíra a félreértések miatt fog elhalni. Hogy ez ne így legyen, szükséges egy fokozott éber állapot, a jelenségek tárgyszerű megfigyelésének iskolázása. Ameddig ez nem alakul ki, segít a bizalom ereje, amelyet jövőerőnek is nevezhetünk, és amely a jövőben sokkal nagyobb feladatok megoldását is segíteni fogja; de mostani, kialakulatlan formájában is segíthet az előttünk tornyosuló akadályok leküzdésében.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Teremtsünk új tájkultúrát

Illyés Zsuzsa

"Adott táj lényege a vidék lakóinak és a természet létfeltételeinek kapcsolata. Amit tájként megragadunk az egy szellemi alakzat. Mindenütt, ahol az ember és természet összefüggése létrejön, valami individuális alakul ki. Ez az, amit egy táj eszméjeként ismerünk." Jochen Bockemühl

A Szabad Gondolat régebbi számában megjelentettük a "Táj legyen táj - legfőbb ideje!" című dornachi kiáltványt. A kiáltvány megszületéséhez két magyar résztvevő is hozzájárult, Herczeg Ágnes és Illyés Zsuzsa (PAGONY) személyében.

Hazaérkezésük után a Pagony Iroda az Ars Topia Alapítvánnyal együttműködve elindított egy - a szó eredeti értelmében - civil összefogást a jövő-táj- kultúrájának megteremtésére. Jó néhány különböző szemléletű, a tájért felelősséget érző ember rendszeres találkozások, beszélgetések formájában próbál egy újfajta táj kapcsolatot létrehozni; az eltérő szemléletmódból adódó különbségek áthidalását pedig az önismeret és a kölcsönös megértés segíti. A résztvevők közötti kapcsolattartás a rendszeres személyes találkozások között az internetes honlap valamint körlevelek formájában történik.

Az alábbiakban az utolsó, nyolcadik körlevél összefoglalását közöljük, valamint részleteket az egyes résztvevők írásaiból.

A munkához bármikor lehet csatlakozni!

Bú Ella

A kezdet

A "Teremtsünk új tájkultúrát", vagy rövid nevén "Táj 21" kezdeményezés 2000. október 19-én indult útjára. A programindítás aktualitását a több európai ország által 2000. október 20-án Firenzében aláírt Európai Tájvédelmi Egyezmény ( European Landscape Convention /Florence, 20.X.2000 - Council of Europe ), valamint az egyezményhez ajánlásokat megfogalmazó Dornach- ban rendezett nemzetközi konferencia ( The Cul- ture of the European Landscape as a Task) kiáltványa, a Táj legyen táj - legfőbb ideje! (Get Connected To Your Place! - The Dornacher Landscape Document) adta.

A kétféle indíttatásához való kapcsolódásunk a következő:

Mint ismeretes hazánk jelen levél írásának időszakában még nem írta alá az egyezményt. Szeretnénk, ha Magyarországon is nagyobb hangsúlyt kapna a táj ügye, ezért az egyezmény aláírását és honosítását a táj kérdések köztudatba emelésével elő kívánjuk segíteni.

Ugyanakkor a tudatformálás és a közös gondolkodás megfelelő alapjának a dornachi kiáltványban megfogalmazott általános emberi szempontokat tartjuk. Szeretnénk, ha a táj esetében elkerülnénk azt a hibát - amely megtörtént a fenntartható fejlődés stb. esetében - , hogy a fogalom a valós megismerést és az összefüggések átlátását megelőzően/helyett politikai tartalommá váljon. Ennek érdekében elkötelezett törekvésekből, hiteles eredményekből táplálkozó közös gondolkodás lehetőségét, és végső soron a táj ügyének széleskörű társadalmi gondozását kívánjuk megteremteni nyitott programjainkkal.

Kezdeményezésünkhöz a szándéknyilatkozat aláírásával 2002. január végéig nyolcvanegyen csatlakoztak.

Ami már megtörtént, az indítást követő 15 hónap története:

Első Körlevél / 2001. Január 15.

Az együttműködők táborának növekedését tapasztalva 2001. év elején javaslatot tettünk az éves munkatervre. Ezt, és a személyes kötődések alapjainak tisztázását segítő kérdéseinket - amelyeket ma is fontosnak tartunk, és mivel sokaktól várjuk még rá a válaszokat, ezért itt megismételjük - eljuttattuk az addig csatlakozóknak.

1. Saját tájformáló törekvéseit milyen személyes indítékok és milyen általános emberi érdekek mozgatják?

2. Milyen eszméknek, elveknek megfelelően tevékenykedik, milyen új tartalmakat hozott létre azok alapján a tájban, illetve a tájjal kapcsolatban?

3. Véleménye szerint ha meg akarjuk újítani tájaink állapotát, mire kell valójában törekednünk, mire támaszkodhatunk és mi lelkesíthet közben?

A Második Körlevél / 2001. Március 8.

A beérkezett válaszok, alapján néhány, munkacsoportban kidolgozandó témára tettünk javaslatot.

1. Táj - hangulat, atmoszféra: Az öntudatlan megismerésben megnyilvánuló tartalom, amikor egy tájjal először találkozunk. A táj minőségére, jellegére vonatkozó ítéletek forrása. Ihletet adó közeg.

2. Táj - individuum, személyiség: Az emberi közösségek történetével összefüggő karakterjegyek. A tájban élők sorstörténetének kivetülése a tájra. Az egyediség és az életút megélése a külső térben.

3. Táj - lélek: Lelki kapcsolatok, kötődések oka. Vonzás és taszítás, öröm és félelem megélése. Gyógyítás, gyógyulás.

4. Táj - otthon, haza: A személyes élettér, otthon megélése, kialakításának igénye. A szülőföld jelentősége. Modern ember hontalanság érzése. Népkarakter és táj karakter.

5. Táj - jog, méltóság: A környezet sérülése, diszharmóniája miatti rossz közérzet. Törekvés a partnerség kialakítására. Felelősség a Földért.

2001. március 20. -1. Nyitott Tájműhely

Az első találkozó baráti légköre segítette a résztvevők bizalmának és a kezdeményezésbe vetett hitének kibontakozását. Az egybegyűlt 42, igen különböző életkorú és hivatású embernek egyetértésben sikerült meghatároznia az éves program kereteit, azt a legfontosabb 7 témát amelynek kidolgozására munkacsoportokat hozott létre:

1. / Táj - személyiség,
2. / Táj - miről is beszélünk (fogalom tisztázás),
3. / Táj - fenntartható tér ,
4. / Táj - esztétikum,
5. / Táj - otthon, haza,
6. / Táj - a hely memóriája
7./ Táj - jog, méltóság, érdek),

2001. május 3. - II. Nyitott Tájműhely

E találkozás során az egyes munkacsoportok működését körvonalaztuk több-kevesebb sikerrel. Annyi azonban kiderült, hogy a "Táj - jog, méltóság, érdek" munkacsoport nem indul el, valamint elsősorban esettanulmányokra építetté vált a "Táj-fenntartható tér" munkacsoport programja.

2001. május 22. - III. Nyitott Tájműhely

Megkíséreltük a munkacsoportok munkáját, illetve a témaköröket összehangolni, összefüggésbe helyezni. Kevéssé sikerült, mert vagy túl kevés, vagy elég speciális jellegű munkára került addig sor.

2001. szeptember 18. - IV. Nyitott Tájműhely

A beszélgetés során nyilvánvalóvá vált az igény arra, hogy a műhelyeken folyó munkát átalakítsuk, a munkacsoport témák széttagolt tárgyalása helyett alapkérdésekkel foglalkozzunk. Ilyen, nagyon különbözően megélt, tisztázásra váró témának tűnt az a tájjal kapcsolatos ítéletalkotás és döntéshozatal. Ennek megvitatását a következő kérdésekkel készítettük elő.

1. / A táj folyamatosan változik. Mikor, mi alapján tekintjük a változást fejlődésnek?
2. / A táj annál stabilabb, minél több funkciót lát el, minél változatosabb. Létezik-e stabil táj? Mit nevezünk és mi alapján stabilitásnak?
3. / A beavatkozás és a be nem avatkozás is döntés. Mi alapján döntünk?
4. / Korlátozás, szabályozás teret enged-e a szabadság számára? Szabad-e a táj az emberrel szemben? Szabad-e a tájban az ember?

2001. október 30. - V. Nyitott Tájműhely

Nagyon érdekes beszélgetés során arra jutottunk, hogy a táj válsága mögött fel kell fedezzük a valódi okot, kultúránk válságát, és ennek következtében azt, hogy a táj megújításához kultúránk megújításán keresztül vezet az út. Úgy tűnik, éppen egy év kellett ahhoz, hogy az indító gondolat - Teremtsünk új táj kultúrát - a beszélgetés eredményeként hangozzon el és közös feladattá váljon. A társadalmi együttműködés területén tapasztalattal rendelkezők tudják, hogy ez mennyire nagy dolog.

Azonban az a kérdés, amit következő műhelyünk központi témájává kívántunk tenni - annak megválaszolását, hogy milyen kulturális impulzusokra szeretnénk a jövőt alapozni - túl nehéznek bizonyult.

2001. november 29. - VI. Nyitott Tájműhely

A műhely és annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi az, az erő, tudás, érzés, ami új kultúrát teremthet a világban, személyesen milyen hitekre, nézetekre, meggyőződésekre alapozzuk a jövőt, elmaradt.

Időközben elkészült az Ars Topia Alapítvány Táj 21 programot bemutató weblapja, amely a vidékiek és külföldiek számára remélhetőleg megkönnyíti a közreműködést. (www.arstopia.hu)

Ami előttünk áll, a 2002 év feladatai:

A további tájműhelyek tervezett időpontjai 2002 február 12, március 5, április 9, május 7, szeptember 10, október 8, november 5, tehát kedd délutáni találkozások 14 órától.

A 2002 évi munkától azt reméljük, hogy az eddigi és a további beszélgetések, valamint a csoportmunkák rögzítése által keletkező dokumentumok, továbbá önmagunkban, vagy riportok által másokban feltárt hitvallások összegyűjtésével az év végére sikerül a 21. század eleji magyar táj körképet és problémakört felvázolni saját magunk és egy kiadvány számára. Törekvésünk másik célja munkánk során megfogalmazódó társadalmi igények, vélemények és megoldási lehetőség közvetítése a Tájegyezmény előkészítő csoportja számára.

Budapest, 2002. január 31.
Illyés Zsuzsa

Részlet az első találkozó meghívójából

"Az ember sorsa elemi módon szövődik egybe a tájjal, amelyben megszületik, ami javakkal látja el és élményt adó élettérként veszi körül. Ennek ellenére nehezen veszünk tudomást létünk és környezetünk ősi szövetségének lényegéről. Észre kell vennünk, ha környezetünkben valamit fizikai értelemben is létre akarunk hozni, az szükségszerűen együtt jár a természet átalakításával, rombolásával. Észre kell vennünk, hogy a természetet nem tudjuk magától értetődő módon tovább teremteni." A mindennapi élet során is tapasztalható, hogy egyre több emberben, közösségben ébred fel a táj iránt új fogékonyság, érzékenység, a tágabb élettér személyes formálásának igénye. Felelősségünk igazi átéléséhez és gyakorlásához azonban a tájjal kapcsolatos élményeik tudatosítására, a tájhoz fűződő viszonyuk megújítására van szükségünk."

"A táj egzisztenciája a hely és az ott élő emberek szellemiségén alapszik. Az antik kultúrák szerint egy adott hely vonzerejét a természetben rejlő láthatatlan erők, szellemek jelenléte hozta létre, amit a rómaiak genius loci-nak neveztek. A hely szellemének respektálása a legrégibb időktől foglalkoztatta az emberiséget és fontos szerepe volt az ember által alakított, a természeti környezet adottságait figyelemmel kísérő települések, kultúrák, tájak kialakításában.

A táj nemcsak egyéni megítélésünk, hanem az adott helyen élő, tevékenykedő közösség memóriája révén létezik, válik vonzóvá, elismertté. A legtöbb nyelv etimológiailag is kifejezi a különbséget a hely materiális "in situ" létezése és annak emberi érzékelése, interpretációja "in visu", in memorum" között: land - landscape (GB), pays - paysage (F), paese - paesaggio (I). A Loire völgy pl. létezik "in situ" mint fizikai valóság: a folyó által kialakított völgy, legelőkkel, szántókkal, erdőkkel, településekkel és létezik mint táj: több generáció memóriája, kulturális hagyatéka.

Cros Kárpáti Zsuzsa - A táj: a hely memóriája

Személyes indíték talán a gyermekkorom "tájélménye". Persze a fene se gondolta akkor, hogy a Bozót-patak nádrengetege, benne az odvas fűzfákkal, vagy a szőlőhegy, netán a mezítláb szaladgálás a nyári, poros dűlőúton, fürdés, varsázás a tóban, télen csúszkálás ugyanott fül-lefagyásig, határfelfedező csatangolások a barátokkal, és a többi....az táj, vagy személyes indíték.

Ne csak újítsuk, hanem építsük is tájainkat! Persze összefügg.

Nyilván öreg igazság, hogy a táj magától nem épül. (Illetve ez manapság nem egészen igaz, mert sajnos sokszor az a helyzet, hogy ha távol tartjuk tőle - a tájtól - fajtársainkat és hagyjuk, hogy "maga" újítsa és építse magát, már az is szép részeredményt tud esetenként produkálni.)

De ha igaz (és tényleg az), hogy a táj velünk együtt az ami, bennünk válik a mi tájunkká, akkor igen fontos, hogy az ott élőkben tudatosítsunk dolgokat. Először is azt, hogy ők - és mi is - tényleg a tájban (és nem lombikban) élünk, bármennyire próbálnak nekünk kisebb-nagyobb (újabban egyre nagyobb) lombikokat kitalálni, gyártani, látszólag ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk (és persze elhitetni velünk, hogy a bevásárló-pláza lombik vagy a virtuális háló-lombik a mi igazi, otthonos tájunk).

Szóval neveljük és világosítsuk föl egymást, próbáljunk "ellent mondani a gonosznak". Nehéz. Magunkat is, meg hát gyerekeinket is meg kell(ene) győznünk, példát kell(ene) mutatnunk, magunkkal kezdeni a váltást. Ez még nehezebb.

Hamar József

"Két szempontot tartok fontosnak a táj vizsgálatánál, a táj alakításánál. Az egyik a történeti hagyomány. A táj szervesen összefonódik a történetével, a róla szóló legendák, az elnevezések mind hozzátartoznak a táj arcához. Az erdőbényei Magita-tóban bármikor megláthatjuk a törökkori magita kisasszony képét.

A másik szempont az, amit a szem kívánna. Ha az ember ránéz egy kopár Tokaj-hegyaljai hegyoldalra, akkor pontosan ki tudná jelölni a határokat az erdő és a szőlő, a szőlő és a gyümölcsös, a gyümölcsös és a legelő vagy szántó között. Ez minden vágyam, hogy ezt megtehessem, hogy "olvashassam" a tájat, és segíthessem formálódni. Hiszem, hogy az elvadult bokros hegyoldal formátlan, alaktalan egy eleven kisparcellás szőlőhegyhez képest. A törődés, a gazdálkodás érzésem szerint megszenteli a tájat."

Erhart Gábor

"A táj egy kapcsolatrendszer, amely a természet és a társadalom kölcsönhatásán alapul. A tájformálás felelősség, olyan vállalás, melyet személyes indítékok nélkül nem szabad csinálni. A táj arcának megváltoztatása a táj szellemét is befolyásolja, deszakralizálhatja a tájat. A táj és a benne lakó ember közti érzelmi kötelék az, ami tájformáló törekvéseimet vezérli. Személyes indítékaim között a tájszellem megőrzése fontos helyet foglal el. Ennek alapját a tájban élő ember lelki és közösségi igényeinek kielégítésében, a társadalom eróziójának megfékezésében látom. Úgy gondolom, hogy ezek már az általános emberi érdekeknek is megfelelnek.

A vezérelv a természet megfigyelése, törvényeinek betartása. Meggyőződésem, hogy a tájban otthon kell éreznünk magunkat. Az otthon a biztonság és a nyugalom mellett teljes szabadságot, önfeledt álmodozásra és társas együttlétre egyaránt alkalmas helyet jelenti számomra, ahová mindig szívesen térek vissza, ahová vágyódom. Ezt érzem a számomra kedves táj iránt is.

Az első számú törekvés a harmonikus tájhasználat visszaállítása lenne, figyelembe véve természetesen a mai igényeket. A hagyományok, a több évszázados paraszti kultúránk megfelelő támpontot nyújthat ehhez a törekvéshez. Ami a lelkesítést illeti, az elért sikereknek lehet örülni, esetleg egymást lelkesíteni..."

Fekete Albert

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

A kismadár

Ekler Ágnes

Az alábbiakban közreadjuk a Pedagógiai Továbbképzési Módszertani és Információs Központ Alternatív Továbbképzési Igazgatósága által "VAN másik iskola, óvoda; Kudarcaim, sikereim " címmel kiírt pályázat egyik díjnyertes pályamunkáját. A dolgozat szerzője Ekler Ágnes, a szombathelyi Waldorf iskola egyik alapítója, az elmúlt év első osztályának osztálytanítója.

Waldorf iskolában tanítok. Újonnan indított, kíméletlen munkával alapított, friss iskola első éve van mögöttem. Magam szülőként jutottam a meggyőződésre, hogy egy ilyen iskola jó. Három gyermekem, közülük is a legidősebb inspirált, az akarom - nem akarom választása nélkül korábban egy óvoda, aztán egy iskola alapítására. A legelső iskola, amit járni kezdtem, "Az alapítók iskolája" volt. A folyamat, amin vagy rendkívül szoros, vagy összeverődött, időleges barátságban lévő emberek együttműködése közben zajlott le, külön misét érdemelne. Az együtt munkálkodás időszaka a valós élettel felérő változékonyságot, színességét, igazi fordulatokat, valódi és lényeges ellentéteket, drámai lelki válságokat és gyönyörű barátságokat mutatott. Évekig ebben éltem, s akkor hirtelen szerepváltás következett.

Azt mondták: egyem is meg, amit főztem. Tanítsak.

Vállalkoztam rá, hisz az alapítás kalandja szellemi kaland is volt számomra, amikor is csak az adott folyton-folyvást új erőt a továbblépéshez, hogy tanultam. Tanultam minden történésből, minden felvetődő új kérdésből, a közben állami iskolába járó gyermekek megfigyeléséből és e miatti közös gyötrelmeinkből. Meggyőződésemmé vált közben, hogy a létrehozás folyamata csakis akkor lehet sikeres, csakis akkor juthatni át az akadályokon, ha soha egy pillanatra nem tévesztjük szem elől, mi is a célunk. Ha minden felmerülő, nagyon is hétköznapi, kellemetlenül adminisztratív nehézséget úgy oldunk meg, hogy közben ellensúlyt képezünk, mintegy lelki- szellemi táplálékot is veszünk magunkhoz azáltal, hogy lépésről lépésre pontos kérdésekkel vesszük körbe magunkat, s azután természetesen meg is válaszoljuk azokat, tehetségünk szerint. Vagyis tanulunk. Hogy Waldorf-pedagógiát-e? Vagy antropozófiát? Vagy asztrológiát? Vagy gasztronómiát? A dolog lényege szempontjából ez közömbös. A lényeg talán inkább az állandó kérdezésben, a helyzetre felelő rugalmas gondolkodásban és a "tézismentességben" volt.

Ilyen előkészület után vállalkoztam tehát arra, hogy tanítok. Ilyen tanulás után volt evidencia, hogy ha kell, a tanítás lesz ezután a dolgom.

35 évesen elsős osztálytanító lettem. Mi miatt éreztem alkalmasnak magamat rá? Legőszintébb akkor vagyok, ha azt mondom, hogy úgy véltem: egy ilyen feladatot a dolog egyszerűsége miatt kell tudnia vállalnia annak, aki hét éves kisembereket írni-olvasni tanítani, később pedig sorra a többi titokba beavatni vállalkozik. Teljesen normálisan. Hasonló lelkülettel, ahogy az ember gyerek nevelésébe kezd az elsőszülöttel, s nem adja ki szakembernek a feladat megoldását. Módszer-misztifikált időnkben őszinte kíváncsisággal vártam, hogy igazi titkokat ismerhessek meg, újakat az életemben. Sallang- és körítésmenteseket. A lehető legnyilvánvalóbbakat.

Államilag nem vagyok tanító. Hivatalosan gimnazistákat okíthatnék magyar nyelvre és irodalomra, no meg történelemre. Slussz. Szereztem ugyan némi gyakorlatot ebben, igen rövid ideig tanítván, de nem érzem, hogy bármivel is alkalmasabb lennék e hivatalosan engedélyezett tevékenységkörre, mint bármi másra, amit egy élethelyzetben bátorsággal elvállalok. Elvállalok meggyőződésből, elhivatottságból.

Igen kicsi osztály jutott részemül. Valaha azt mondtam, mikor az alapítás folyamata közben számolgattuk a várható gyerekeket, hogy kevés gyerek nem osztály, nem iskola, nem szabad arra alapozni. Komolyan gondoltam, s komolyan gondolom most is. Van azonban különbség egy tétel és egy életszerű folyamat között. Enélkül a kijelentés nélkül nem láttam volna magam előtt, mit is akarok, milyen iskolát. Ám mert képzeletben megformálódott, sok más paraméterével együtt, hát létre is jöhetett. Ha félnék, hogy kevés gyerek nem gyerek, nem csinálnám. Ámde tudom, hogy a hét az most hét. S több lesz. A folyamat pedig, amiben növekvő létszámmal számolunk, teljességgel elfogadható./

Igen, hét gyermekkel indultam. S hamarosan jött a nyolcadik. A kismadár. Rebbenős, fészekből kivetett. Igen-igen pici, riadtan egy másik iskolából érkezve. A legkisebb lény az egész iskolában. Apró, óvodásnak is középsős-forma . Egy testileg is szűkösségekkel küzdő kisfiú: mellkasa horpadt, fejecskéje keskeny, csúcsos. Hatalmas orrmandulái útját állják mind a felé irányuló, mind a tőle induló szavaknak. Szóínséges környezetben növekedett emberke. Szülei szegény, komor , szótlan emberek, akiket egy különös sors lökött ide az iskolánkba.

Mikor megjelentek ismerkedő beszélgetésre, volt, akinek rémálmai voltak utánuk. Az apa megállt az iskola teraszán, komoran, leszegett fejjel szívta a cigarettáját, s mikor belépett az ajtón, hanyag mozdulattal kipöckölte az égő csikket az iskola kertjébe. A beszélgetés alatt egy szót nem szólt, fejét leszegte, s a megkörnyékező pillantásokat, faggató tekinteteket valami olyan zavart merevséggel hárította, hogy a végére szinte elakadt a szó mindenkiben. Elsőre el nem tudtuk képzelni, mit keresnek itt nálunk, mit tudnak erről az iskoláról, miért hozzák a kisfiút, hisz az iskola működésének minden lényeges eleme nehézségként fog megjelenni az életükben. Az apa reggeltől estig erdőn dolgozik, az anya három műszakban egy másik helységben, ahová buszindulás köti, s szabja meg az idejét. Albérletben laknak, telefonjuk nincs, elérhetetlenek. Hogy fogunk együttműködni, a szülők és én, a tanító, ha nem működhetik köztünk a kommunikáció szinte semmilyen szintje? S a szülői estek? A közös munkák az iskolaépítésben? Az ünnepeken ott tudnak-e lenni? Sok-sok- sok kérdés bolyongott bennem.

A kisfiút természetesen felvettem, mert semmilyen akadálya nem volt. A döntést nehezítő egyetlen olyan tényező, ami kötöttséget jelentett a jövőre nézve, az volt, hogy valószínűleg iskolaéretlenül került iskolába, s klasszikus esetben azt kellett volna mondani: jövőre legyen elsős. Csakhogy nekik ezt nem lehetett mondani. Ilyen esetben ugyanis tökéletesen értetlenül álltak volna a döntés előtt, aztán vagy elvitték volna a kisfiút egy másik iskolába, vagy hagyták volna, ahol van, de óvodába vissza, mikor pár hónapja lett büszke, nagy iskolás? Képtelenség! / Amúgy nem is lett volna a városban hely, ahova visszamehetett volna./ Ezzel a tudattal vettem fel: fiatalságát folyton szem előtt kell tartanom /még bármi lehet belőle/, és idővel, egy-két év múlva tán megmutatkozik tisztán, hol a helye.

Ez a kicsi madár aztán igen-igen erősnek mutatkozott. A saját hajánál fogva húzta ki magát minden nehéz helyzetből, s húzta maga után a családját is. Olyan akarat él benne, hogy minden tevékenységet, ami számára idegen volt, s későn érkezettsége miatt lemaradásban volt vele, látványos küzdelemben, de hihetetlen gyorsasággal megtanult. Két hét sem telt bele, s gyönyörűen furulyázott, és a kötőtűk, amelyek majd olyan hosszúak voltak, mint ő maga, villámgyorsan cikáztak a kezében. Ámde rosszul hall, az élőszó mint élmény szinte kimaradt az életéből, így a beszéd, a mesélés, a betűtanulás, a versek megjegyzése irdatlan nagy nehézségek elé állították.

"Sose tudom ezt kiegyenlíteni!" - gondoltam magamban. S jött az elbizonytalanodás. "Hogy mertem én arra vállalkozni, hogy írni-olvasni tanítok, mikor semmi jól bevált technika nincs a kezemben? Sarlatánság ez! Igen, vállaltál olyan gyerekeket, akiknél biztosra mehettél, hogy fog ez menni, de itt egy eset, s kitűnik: botor dolog, felelőtlenség volt. Jó a Waldorf-pedagógia, igaza van, de sok-sok egyéb ismeret is kellene még! Megfigyelési szempont a gyerekhez, trükk a speciális terápiához, tapasztalat nyolcszázhuszonhárom hasonló gyerekről, jól bevált módok, folyamatok a tanításban."

Módszerek, módszerek, óh, de jó lenne hozzátok nyúlni!

A kétség, mint állapot egész évben hajlamos volt előbújni. Huncut módon apró réseken tört elő. Amint az alapos és fárasztó készülésben, a nap előre-hátra végiggondolásában talált magának egy árnyalatnyi készületlenséget, átgondolatlanságot, álruhában férkőzött hozzám. Az alkalmatlanság ruhájába bújt, és álorcában ejtett foglyul. Néha bizony fogságba ejtett a kétség.

Ilyenkor se volt persze más, mint tenni a dolgomat. Készülni, dolgozni. A kismadár dolgát heteken át hurcoltam magammal. " Otthon sohase fognak többet beszélni a mostaninál. A szóértéshez sok idő kell, sok szép szó. Megpróbálhatom itt fogni egy kis időre, s mesélni neki. Ez azonban korántsem lesz elég..." Tépelődtem, tanítottam. Mondókák, versek, mesék árjában éltünk. A többiek majd mind vállalkoztak a több napon át hallgatott mesék visszamesélésére. O csak szeretett volna, de ha éledező kedvéről tanúskodó csillogó szemét látva pillantással neki adtam a szót, az ő szava bennrekedt. Sokszor nekirugaszkodott, nagy levegőkkel, s egy árva kukk nem jött ki a száján. Nem találta a szavakat.

Aztán írtam neki egy mesét. Sajnáltam őt, több minden miatt is, hát így gondoltam segíteni rajta. Méhecskék, madarak röpködtek ottan. Harmadszor meséltem épp, szerda volt, háromnegyed tíz. A kismadár a mese közben várakozásteljes feszültségben ült, mocorgott. /Az volt a szokásunk, hogy aki mesélni akart, elkérte a gyöngyházszínű mesegolyót a kezemből./ Figyeltem, meséltem, figyeltem. Aztán egy mondatom végén felpattant a csöpp karja, kimarkolta a mesegolyót a kezemből, aztán pontosan, érthetően, lelkesen elmondta a soron következő mondatot:

" A kicsi madár ehhez túl nagy volt." - Igen, így következett, pontosan. A mondat végén levitte a hanglejtést, visszaadta a golyót, és mint aki jól végezete dolgát, hallgatásba burkolózott újra.

Az időtől fogva /tél végére jártunk akkor/ miatta nem aggódtam már. Figyeltem és gondolkoztam: meddig lehetek türelmes. Van-e olyan helyzet, ahol illendő lesz már megsürgetnem őt a maga módján?

Aztán próbálni kezdtük az év végi színdarabot. Pilinszky János: A nap születése. Együtt mondtuk, együtt formáltuk, ámde mégis volt külön tenger, szél, ég, fa, fű, állat, virág a szerepek közt. A végén pedig " az ünnepély királyi párjaként egy sudár ifjú és egy szép leány." A kismadár és egy másik csöpp leány, a körből jobbra-balra kiválva, aztán középen egy karokból formált kapu alatt összetalálkozva, mint a párosítós népi játékokban, gyönyörűen bevonultak kézen fogva az "asztalfőre". Szép szerep. Büszkén, izgulva, napról-napra átéltebben játszották. Lett belőlük aztán nap és hold, táncoltak és táncoltunk, és a darab legvégén öt sort egyedül "a sudár ifjú" mond el. Persze mi is mindannyian ott kuporgunk a lábánál, /én magam is játszottam/, és akárcsak a Waldorf-óvodában, az ő külön szerepét a háta mögött mondtam, vele együtt. Első osztályos létükre, különösen a kismadár esetében ez így teljesen természetes és elfogadható volt, hisz annyi ember előtt ilyen pici létére hogy szólalhatna meg egyedül! Terveim szerint a következő évben adtam volna ennek-annak egyedüli szerepeket is.

A főpróbán boldogok voltak a gyerekek. Gyönyörű festett palástokban, kezükben üvegtartóban pislogó mécsessel, igazi rézmozsár hangjára próbáltunk. Épp elkezdtük volna, mikor megszólít a kicsi madár:

" Ági nénka! Aztán amikor a végén mondanom kell, csak kezdd el velem, utána majd magamtól!"

Így lett. Az előadás megindító, szívdobogtatóan erős volt. Valódi, átélhető siker és boldogság volt mindannyiunknak: tanárnak, tanítványnak, nézőknek. A kicsi madár elmondta a magáét, nagyszerűen:

Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek állatok és füvek! Az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen új erővel, megújult ragyogással."

Kijártam az első osztályt. Valahányszor, ha csak belül is, de megszólal bennem a türelmetlenség egy gyerek előtt: "No mondd már!", megkérdem magamtól: A kicsi madár megszólalt volna-e, ha így kérem?

Hanem hogy? Hogy mondtam helyette. Sokszor. S megunta.

Így.

A kismadár

Szürke, téli délután volt. Nagy, hasas felhő lógott a házak felett. Időnként leszakadt róla egy-egy foszlány, és beesett a házak kertjébe, maszatos köddé válva. Bebújt az ablakréseken a szobákba, ahol megborzongtak az emberek. Beleült a kéményekbe, és ettől a vidáman pattogó tüzek elkedvetlenedtek, és abbahagyták táncukat. Füstölögtek csak magukban, alig melegítették fel a kályhát, s összekormozták a szép, fényes kályhaajtót, no meg a kéményt.

Felhőrongyok ültek a fák ágaira. A fázós cinkék kikukucskáltak rejtekhelyeikről, s halkan pittyog- va adták tovább a hírt egymás közt: erre járt a ködóriás! Szörnyű nagy volt! Ruhájával mindent elpiszkított! Összemaszatolta a kertet, és a bokrokon, a csipkerózsán ottmaradt egy-egy darabka belőle. Még arra se vigyáz, hogy ne szakítsa szét a köpenyét!

Elrabolta a csillogó napfényt! - panaszkodott egy kékcinke. Bedugta ormótlan kabátjába, és elvitte a fényt. Vacoghatunk a bokrokban tán már örökké! Aztán elhallgattak a madarak, mert leszállt az éj- sötét. Nyirkos hideg volt, s a madárkáknak egészen szét kellett terjeszteni minden szál tollukat, hogy apró testükhöz ne férhessen az alattomos köd. Karcsú, színes madarakból furcsa, kócos gombócokká lettek. Még a lábuk se látszott ki a tollak alól.

Mikor a bagoly vadászni indult, megmozdult azon az órán a levegő is. Szél kerekedett, s elfújta a ködfelhőt. Felkergette a magasba. Aztán finom surrogással esni kezdett az eső. Vékony szálú, tűhegyes eső. Még a fenyő ágai közé is beférkőztek a cseppek, pedig azalatt a nagy nyári záporok után is száraz marad a föld. Annak a nagy fának sok madár bújt meg az ágai közt. Valóságos társasház, minden emeletén más lakóval. Alul gerlék, feljebb rigók, cinkék, pintyek tanyáztak. Most azonban mind áztak és fáztak. Szorosan összebújtak. Nem tudtak elaludni, féltek a hidegtől. Az pedig egyre elszántabban vette át az uralmat az éjszaka felett.

Egyszerre azonban abbamaradt a surrogás.

Kívül minden csillogott. Kristályokká fagytak az esőcsöppek. A fenyőn kuporgó jószágok pedig megnyugodva mind elaludtak. Álmukban melegen sütött a nap. Benyúlt sugaraival egészen a fenyőágak közé, s a Jóisten megmelengette fázós csontjaikat. Csillogó és fényes volt a fenyőág, színes szikrákat varázsolt a fény a tűlevelek közé. Kék és bíbor csillagok tündököltek mindenütt, ahogy a nyári szellő hintáztatta az ágakat a napsütésben. A kékcinke versenyt repdesett álmában a méhekkel. Elkísérte őket a virágokhoz, fecsegett velük, faggatta őket, mire ez a nagy serénykedés.

- A Jóisten ajándékot küld a földre egész nyáron át. A napsugáron át küldi, s csak mi tudjuk összegyűjteni. Aztán kaptárainkba hordjuk a nektárt. Ha jófélét gyűjtöttünk és eleget dolgoztunk, megfejthetjük az üzenetet, s ragyog nekünk az egész hideg télen át odabent az arany méz.

Az a mi napunk télen.

A kékcinke igen kíváncsi lett, de sehogy se tudott bejutni a méhekhez. Szigorú őrök állották útját. De amúgy se fért volna be. A kismadár ehhez túl nagy volt. Nem fért hozzá a titokhoz, a Jóisten és a méhek titkához. Erős vágyódással a szívében ébredt fel.

A fán kék és bíbor szikrák csillogtak. A nap szik- rázóan sütött. Minden fényes volt körülötte, s nem is fázott. Meleg volt a faágak közt.

Hó esett az éjjel. Vastagon borította a fenyőt, a külsején. A belső ágakon egy-egy hópehely szórta a fénycsillagokat.

- Üzent nekem is a Jóisten! - dobogott fel a kékcinke szíve. Esővel küldte, s álmomban csillogó hóvá varázsolta!

Kiröppent, s már azt se bánta, hogy tél van, s hideg. Fényes volt a kert, s fényes lett a kis cinke szeme is, ahogy látta maga körül az eső álmát.

HARMATCSÖPPEK

/Mese húsvétra 6-8 éveseknek/

Innen tőlünk nem is olyan messze, s nem is oly rég, volt egyszer egy kertecske. Élt, éldegélt abban pár fiatal bodzabokor, és egy öreg diófa. Lábuknál pedig őszről tavaszra és tavaszról őszre új s új füvecskék sarjadtak.

Történt egyszer, hogy mikor a füvecskék érezni kezdték a hosszú tél után, hogy itt az ideje, nőni kell újra, hát mély szomorúság fogta el őket. Nem volt kedvük semmihez, inkább bebújtak a töveikhez, s maguk, sem nőttek, nem hogy sarjakat neveltek volna. Fáztak.

A csiga, aki nagy nehezen felébredt már, csodálkozva kúszott-csúszott az oly ismerős fűcsomók közt, s egyiktől-másiktól meg is kérdezte: Hé, mi ütött belétek? Mikor nyújtogattok, már szép hosszú, friss szálakat az ég felé? Mind csak lógatjátok a tavalyi szálakat a földre, de mi lesz ebből? Min fogok én hintázni?

A füvek, csak hallgattak, s nem mozdultak. A kert gazdája látta, hogy mélyen alszik még birodalma. Kapta hát egy nap a gereblyéjét, s nekilátott, hogy felébressze a füveket. Jól megkapirgálta őket, tövüket megvakargatta, a legszomorúbb szálakat kihúzogatta közülük, s gondolta: most már minden rendben lesz. A füvek azonban csak hallgattak, s nem mozdultak.

Aznap nagyon hosszú volt az éjszaka. Mintha sohase akarna vége szakadni. Mélyen aludt az öreg diófa, forgolódtak álmukban a bodzabokrok, de a füvek, épp a füvek felébredtek idő előtt. Kihúzták a derekukat, felemelték a fejüket, s suttogni kezdtek: Érzed? Te is azt álmodtad? Mit gondolsz?

Én úgy várom már!

S ekkor megmozdult a levegő, s megérkezett a hajnali szellő. De nem egyedül ám! Megtelt a levegő a nyomában apró kis ezüstgömbökkel, s itt is, ott is, a kert sarkában is, a bodzák tövében is, mindenhol a nyílegyenesen álló fűszálakra csüccsentek. Az éjszaka csöndje elillant, a holdszínű harmat-cseppek fecsegtek, csicseregtek. Két szomszédos csepp halkan kuncogott, mert sikerült összehajlítaniuk saját fűszálaikat:

-Kapaszkodjunk össze, s akkor nem kell dolgozni mennünk! Itt hintázunk napestig, jó?

-Hohó!Ez nagyszerű! Te, de estére hová bújunk aztán?

-Ne ijedezz, hol van az még! - viháncolt a kópé csöppecske, s belekarolt a szomszédjába.

Egy jó kövér, erős fűszálon több gömhöcske is ült. A legfelső emeleten ülő kérdezni akart valamit az alatta lévőtől, közel hajolt hozzá, hát egyszerre legurult, belepottyant a másikba, aki nem tudott a hirtelen meglepetéstől szólni se. Továbbgurultak a legalul lakó felé.

-Nahát, de sietős nektek ma reggel -gondolta az magában, de mire szólhatott volna, már ott is voltak. s köszönés nélkül vitték tovább, jó kövér csöppé ; hízva le, a füvek tövébe.

Aznap hajnalban olyan keményre feszítve álltak a szálak, hogy alig pihenhettek a harmatocskák, máris indulhattak, le, munkába. Sorra csúsztak., gurultak hol morogva, hol kacagva a sietségen lefelé a fűszálakon. Nagy volt a sürgés-forgás.

A diófa alatt is volt egy friss füvecske, épp a csúcsára csöppent egy gömhöcske. Csöndben ült ott, nem beszélt. Nézte a diófát.

-Hát te, árvácska? - kérdezte szelíden a fa. - Nem maradhatsz itt egyedül!

Hallgatott, hallgatott a harmatcsepp, aztán lassan, csöndesen mondta:

-Indulok már én is...

Pirkadt már akkor, s mikor az első napsugár végigsimogatta a kertet, a magányos csöppecske ott a fűszál hegyén felszállt a sugáron az égbe. Nagyot sóhajtott utána a diófa, s bontogatni kezdte már ő is a barkáit.

^ugrás az oldal tetejére

Olvasói levél

A globalizáció veszélyes kétértelműsége

Síklaky István

Megütötte a fülemet egy kijelentés:

"A globalizáció szükséges az emberiség fejlődéséhez. Ezért aki a globalizáció ellen van, az bizonyos értelemben Krisztus ellen van."*

E kijelentés mögött a "globalizáció" szó kettős értelmezése rejlik. Az egyik értelmezés:

"A globalizáció az emberiség testvéri közösséggé válásának folyamata." A másik értelmezés:

"A globalizáció a nagy pénzvagyonok urainak korlátlan, önző, materialista világuralma felé haladó folyamat."

Nagy erejű agymosás folyik annak érdekében, hogy e két értelmezés mennél több ember tudatában összemosódjék. Az ilyen "összemosott" tudatú ember számára az, aki a pénzvagyonosok világdiktatúrája ellen harcol, az az emberiség fejlődésének kozmikus tervét gátolja. Az emberiség testvéri közösséggé válása: krisztusi eszme. A pénzvagyonosok önző, materialista világdiktatúrája: antikrisztusi eszme. Aki e kettőt összemossa, az - tudva - nem tudva - az antikrisztusi eszmét szolgálja.

Síklaky István

*Forrás megjelölése nélkül. Nem a Szabad Gondolatban jelent meg.

^ugrás az oldal tetejére

Hinni vagy nem hinni

Galántai Ágnes

Csaknem egy teljes év tapasztalatainak és gondolatfolyamának ideiglenes nyugvópontját nehéz láthatóvá tenni.

A képen, ami ezt bemutathatná, helyet kellene szorítani minden külön élménynek, amelynek alapján gondolatokig, következtetésekig jutottam, és utána mindezek egyberendeződésének folyamatát is érzékelhetővé kellene tennem. Erre nem vagyok képes, és nem is gondolom, hogy mindazt, amit el szeretnék mondani, csakis az én egyéni utamon járva lehet megközelíteni. Marad tehát a bizalom az egészséges emberi felfogóképességben, ami írásom tulajdonképpeni tárgya.

Ha körbenézek jelenkori világunkban, egy határozott érzésem támad: itt a "fortélyos félelem igazgat". Vizuális típus vagyok, képszerűen ábrázolva úgy látom, mintha egy hatalmas üstből, ami a világ, mindenki pánikszerűen menekülni igyekezne. Ám a pánik, ami talán az ébredés természetes hozadéka, akadálya a kijutásnak, mert a szövetkezés, az összekapaszkodás a menekülésre, mindig a gyengeségek mentén történik.

Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a kijutás szükségszerűségét nagy általánosságban mindnyájan elismerjük. Hiszen ehhez még gondolkodni sem szükséges, elég egy állandósult rossz közérzettől való szabadulni akarás. Ámde igyekezetünk meddőségének éppen ez a tudatossá nem vált akarás és a belőle fakadó pánik az okozója. Ebből az következik, hogy foglalkoznunk kell a félelem természetével, a félelem és pánikkeltés technikájával. Másfelől építő képességeinkről kell határozott képet alkotnunk és bizonyosságot, tapasztalatot szerezve meglétükről, hatóerővé kell erősítenünk őket. Ezek természetesen egyénenként végrehajtandó feladatok, azonban akarva-akaratlan hatással vagyunk egymásra, hátráltatjuk vagy éppen elősegítjük egymásban a megismerés és megerősödés folyamatát.

A magam részéről érzékelem azt, hogy az élet minden területén ügyeskednek olyan szerencselovagok, akiket látszólag semmi egyéb nem foglalkoztat, mint az emberiség megsegítése. Különösnek találom, hogy egyiküknek sem sikerül csendben maradnia. Mindegyik, kivétel nélkül, szűknek találja a magánélet kínálta kereteket. Azonnal és nyomatékkal közüggyé óhajtanak válni. Már gyermekkoromban is viszolyogtatott a magamutogató vallásosság. Felkeltette azonban érdeklődésemet a csendes, bizonyos értelemben önfeledt odafordulás, függetlenül attól, hogy mi volt a tulajdonképpeni tárgya: egy fa, trágyahordás, nagymosás avagy a Biblia. Mostanában nehéz ilyen átható, ráérősen vizsgálódó emberi értelemmel találkozni. Pedig számomra épp ez a ráérősség az örökkévalóságban való - nemcsak hit, hanem - bizonyosság egyik ismertetőjele. A lármás bizonykodást mindig a félelemre és kínzó bizonytalanságra kerített takarónak érzem.

Vegyünk egy példát. Az Általános Antropozófiai Társaság alapszabályzatának első paragrafusát idézi Szergej O. Prokofjev: Az égi Sophia és Antroposophia lénye című írásában. Idézi, azután "más szavakkal", a saját szavaival fogalmazza meg ugyanazt a mondatot. Vajon miért teszi ezt? Nem bízik a mondat világosságában, erejében - ezért érzi szükségesnek? De ha ő nem bízik, miért gondolja, hogy épp az ő megfogalmazása kelthet bizalmat és felismerést? Avagy kiegészít, netán helyes- bit? Szíve joga, tegye. De ne az eredeti mondatot magyarázza tetszése szerint, hanem álljon ki sajátjával és bízza az olvasókra, hogy megfontolják a kétféle állítást. Fogalmazza meg a lehető legpontosabban a maga álláspontját és vállalja érte a felelősséget! Miért bújik más háta mögé? Egy már elismert tekintély hatalmával kíván élni? Önmaga nem képes tekintélyt kivívni? És, ami a legfontosabb, mihez van szüksége erre a tekintélyre amivel nyomatékot ad szavainak? Mi a szándéka velük?

Itt a szerző az írás további részében feltárja szándékát. Ő egy lényként fogja fel Antroposophiát, akinek vágya és kívánsága, hogy vezesse szellemtudomány tanítványait és kifejthesse hatását az emberiségben. Szerinte szeretettől és hálától indíttatva - mindazért, amit kaptunk ettől lénytől - arra kell törekednünk, hogy megtudjuk, mit tehetünk ezért a lényért kívánságai és célja teljesítése érdekében. Világos beszéd, segíti az eligazodást. Ugyanerre a felhívására mondtam nemi az Anyaszentegyháznak, és ugyanez a válaszol Prokofjev úr felhívására is, mindkét esetben azzal a kitétellel, hogy az én értelmezésem szerint se Jézus Krisztus, sem Rudolf Steiner soha ilyesmit nem mondhatott. Én ugyan nem hallotta Krisztus szavait ott és akkor, amikor elhangzott, mint ahogyan nem voltam jelen az alapszabály/ megfogalmazásánál sem. Ennek ellenére egyszerűen összeegyeztethetetlennek tartom azt a gyengeséget, amit a tekintélyre, halára és ilyenféle szeretetre való hivatkozás mutat mindazzal, amit eddig megismernem sikerült a világból az ő életükből és tanításukból. Teljes képtelenség. Előbb magunk fölé emelünk egy lényt, azután azt mondjuk róla, hogy ki van szolgáltatva az elismerésünknek? Ugyan miért lenne magasabb rendű akkor, mint az az egoista, akinek a képzeletében megfogant? Kérdezi talán a gravitáció, hogy hiszünk-e benne? És mégis, megkérdőjelezhető-e a létezése? Pedig módunkban áll, hogy bizonyos körülmények között függetlenítsük magunkat a hatásától, ugye? Nos tehát, idézzük fel újra a nagy üst képét és figyeljük meg, hogy egymás képzeletének micsoda torz-szülöttei azok, amikbe kapaszkodni igyekszünk. Világos, hogy az eredmény miért visszaesés. A további kapkodás és szellemidézés helyett (hogyan is mondta Ady?) jó lenne egy kis hódolás és csend, józan megfigyelés, a dolgok természetének feltérképezése. Tegye ezt ki-ki a saját mértéke szerint. Hátha erőltetés nélkül is úgy fogjuk j találni, hogy a különállóan szerzett tapasztalatok egy irányba mutatnak. Na, arrafelé talán érdemes lesz kiutat keresni. A sorrendre azonban ügyeljünk, mert a saját erőfeszítést nem takaríthatjuk meg. Nincsen helyette könnyebb alternatíva. Ahogyan a gravitációt is legyőzzük valamiképpen, amikor két lábra állunk, a szellemi önállósodást se képzeljük el úgy, hogy majd valaki kitalálja helyettünk, hogy mit és hogyan kell tennünk. Csak a magunk botlásai igazíthatnak el, a hit innentől már kevés, bizonyosságra kell szert tenni.

Ralph Waldo Emerson: Jellem

A nap letűnt ,de az Ő bizodalma soha.
A mindenséget régtől átfogó szemében
előbb ragyogott fel a bizodalom fénye,
mint ahogy a csillagok kigyúltak,
s az idő közömbös némaságát megtermékenyítette
csodálatának elfogódott csendje.
Beszélt, s szavai esőnél lágyabban hullva
a messzi Aranykort idézték újra:
Léptei az odaadás üdvét hirdették,
Feledtetve ezzel a tett minden terhét.

A munka, mit keze bevégzett,
védelmet s ajánlást tőle nem kapott:
maga magáról szólt a tett.
A természet, mi megbánást nem ismer,
Hagy így hátra mindent, mit megalkotott.

(fordította: Galántai Ágnes)

^ugrás az oldal tetejére

Eszmélet - I.Á.

Terényi Ede: Paramuzikológia című könyvében olvastam a következő mondatot: "...nem lehet akármikor, akárkivel zenét hallgatni, mert szélső esetben még a zenébe vetett erős hitünket is elveszíthetjük."

Felkeltette figyelmemet a mondat. Terényi véleménye szerint "zenévé válva a szellemi világ küldi üzenetét". Ebben az esetben a zenehallgatás a szellemi világgal való kapcsolatteremtést jelenti.

Ahhoz, hogy szellemi élményhez jussunk, természetesen nem elég a fülünket nyitva tartani, hanem fel kell építenünk magunkban a művet. Elevenné kell tennünk, mégpedig úgy, hogy saját energiánkat kölcsönözzük neki. "Ebben esetleg segíthet egy ismertetés a mű előtt, ami felkelti a figyelmét, megmozgatja a fantáziáját a hallgatóságnak, szellemi erőkifejtésre serkenti, vagy egyszerűen elvarázsolja őt." Majd így ír: "Felvetődik a kérdés: hányszor vagyunk képesek egymás után ugyanazt a művet ugyanabban az előadásban meghallgatni? Mindig izgatott, hogy mitől is függ ez?" Sok egyéb mellett, "a legfőbb tényező - minden valószínűség szerint - az, hogy meddig vagyunk képesek energiát rávinni a zene hallgatására."

Nos, úgy gondolom, nem csak a zenehallgatással vagyunk így. Szeretném ezt a megállapítást kiterjeszteni egy másik területre, az emberi kapcsolatok területére is.

Ha a zenei alkotás alkalmas "üzenetet közvetíteni", márpedig ezt én is így látom, akkor mit gondoljunk egy embertársunk megnyilvánulásairól, gondolatairól, közléseiről és tevékenységéről? Feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon hányszor vagyunk képesek ugyanazt a sorsküzdelmet érdeklődéssel kísérni, más-más előadásban? Mitől függ ez?

Mitől függ az emberi kapcsolatok gravitációs és kohéziós ereje? Hol van a súlypontja? Van-e valaki, aki ne szeretné tudni, hogyan keletkezik, min múlik, és mitől múlik el egy-egy kivételes pillanata az emberi egymásra találásnak, az a gyönyörűség, aminek ritkán és többnyire váratlanul, mintegy megajándékozottként, válik részesévé a mai ember. Pedig létezhet-e számunkra közvetlenebb és felemelőbb szellemi tapasztalat, mint az, amit egymás által kaphatunk?

Lehetséges, hogy nem lehet bármikor, akárkivel..., mert szélső esetben még az emberbe vetett hitünket is elveszíthetjük? Lehetséges ez? Hogyan kell ezt egyáltalán értenünk? Mert nem arról van itt szó, hogy egyetlen személyben való bizodalmunk vész el, és nem tartjuk többé szépnek, jónak, igaznak. Arról van szó, hogy egy-egy félresikerült kapcsolatkeresés veszélyezteti azt a hitünket, hogy érdemes a másik emberben fellelhető szellemmel összhangot, közösséget keresnünk. Ma, amikor a közvetlen kinyilatkoztatások korából már felnőttünk, azért válik kiemelten fontossá a másik ember világa számunkra, mert ez az egyetlen elérhető bizonyossága, visszaigazolása a legmagasabb természet fölötti erőknek. Önmagunkba és másokba vetett hitünk és bizalmunk nem is értelmezhető másként helyesen, mint a természet feletti erők felismeréseként.

Az ige testté lett, a Logosz tetté, az Atya Fiúvá, hogy teremtett társának megnyilatkozhassék. Tettei, teremtményei adnak hírt a szellemről, a teremtőről, rajtuk keresztül van módunk felismerni, kapcsolatba kerülni vele. Az életfokozatok legmagasabb szintje az emberi élet. Ennek az életnek a tartalma egyetlen szóval úgy jellemezhető, hogy Eszmélet - azaz eszme élet. Az ige testet öltött: íme az ember. Jelentése nem csak az, hogy az emberlény kigondoltatott és megalkottatott, abban a formában, ahogyan azt a teremtéstörténet elbeszéli. Az Újtestamentum Krisztus személyét a többi addig élt embertől megkülönböztetve, Isten fiaként állítja elénk, és tudtunkra adja, hogy a teremtett emberlény csak Krisztust követve részesedhet az örök életből, válhat Isten gyermekévé.

Eszmélet, ezek szerint azt is jelenti: ráébredni erre a lehetőségre, életünknek erre a benne rejlő céljára, távlatára, - és élni vele. Az eszmélet szó tehát, hogy az ember nem csak hogy eszméből született - hiszen ez minden egyéb élőre is igaz hanem eszmélő lény. Tudatra, öntudatra ébredvén a körülötte és benne létező világ felismerésére képes.

Felismeri a kő, a virág, az állat eszméjét, azt amire, vagy amiért ezek teremtettek. Felismeri továbbá az ember és önmaga eszméjét, feladatát és küldetését is. Önmagunkról és a körülöttünk lévő világról egyszerre szerzünk tudomást. Megismerésünk egyszerre tör világosságával kifelé és befelé. Ez csak úgy lehetséges, hogy kint és bent meg nem húzható határára helyeztettünk. Kívül látszik az eszméből származó, de eszméletlen világ és a többi eszmélő ember sokasága, míg belül mindez egyetlen pontba fut össze, az eszmélet forrására mutatva: Én vagyon az Én. A kör középpontja jelöletlen, más szóval eszmei. Megfoghatatlan, mert nem véges, hanem végtelen, nem átmeneti, hanem örök. Természet és teremtés fölötti Én, ami a teremtéssel mutatja meg, jelenti ki önmagát.

Az ember teremtő lény. Eszmél. Amit a világból megismer, azaz elsajátít, azzal már saját eszmeként bánik. Alakítja, tovább formálja a tudatában felfogott eszméket. Minél világosabb, minél tisztább számára a látható világban megvalósuló eszme, annál jobban felszabadul saját teremtő ereje, annál inkább válik maga is eszmék forrásává.

Rácsodálkozik valamire, aztán ízekre szedi, meg összerakja újra és újra, majd egyszerre csak támad egy ötlete, és változtat valamit az eredeti elképzelésen. Saját elgondolását valósítja meg. Egész életünk azon múlik, milyen mélységi önismerettel rendelkezünk, és milyen eszmét alkotunk arról, hogy milyenek óhajtunk lenni. Ideálunk, eszménk van önmagunk tovább formálásáról is. Eszméletlen, ezek szerint nem csak azt jelenti, hogy észlelésre képtelen, hiszen erre azt is mondhatnánk, hogy alvó.

Eszméletlen azt is jelenti, hogy ezt az emberhez lényegileg hozzátartozó, őt emberként meghatározó életjelenséget nem mutatja, nem alkot, és nem valósít meg eszméket. De hát akkor micsoda csoda az olyan embernek látszó lény, akinek nincsenek saját ideáljai, vagy ideáljait kívülről veszi? Minek tekintsük őt? Betegnek, korlátoltnak, avagy restnek? Aki észlelésre valamilyen okból képtelen, az korlátozott, elszenvedője egy korlátozásnak. Ám aki önmaga teremtő erejének restségből, megalkuvásból, vagy gyávaságból állít korlátot az korlátolt, és ezért egészen más elbírálás alá esik. Mulasztása nagy terhet ró nem csak nemére, de az egész szellemi világra is.

Teremtett állapotában az ember a legalkalmasabb "eszköz" eszmék "vételére", befogadására és megvalósítására. Ez akkor is így van, ha eszméit nem képességének megfelelően: önállóan, megismerő erejének felhasználásával alkotja. Ha alkata kihasználatlan, vagyis csak "vételre" állított, akkor gazdátlan lehetőségei alkalmasak arra, hogy tőle idegen szellemi erő a hatása alá vonja őket. Ilyenkor támad az a benyomása a megfigyelőnek, hogy az illető szájából nem egy általa végiggondolt közlés hangzik el, hanem egy valahonnan már ismerős, idegen gondolatnak ad hangot. Ahogyan a zenében is felismerhető egy-egy dallammotívum vagy összefüggés változtatás nélküli átvétele, reprodukálása, úgy az emberek beszédén és cselekedetein is áthallható, mert átüt szellemi indítékuk eleven volta vagy ennek az elevenségnek a hiánya. Egy-egy eszmének a passzív emberek tömegei válhatnak szószólójává. A szabadságra teremtett embert ma már nem irányítják, mert nem irányíthatják, közvetlenül azok a szellemi vezetők, akik megalkotásán és felnevelésén fáradoztak. Hozzájuk, a velük való kapcsolathoz csak önálló, az önmaga feletti uralmat magára vállaló ember juthat el. Egyedül ez a fajta uralom jogosult világunkban. Minden és mindenki, aki más lelkének az uralmára tör, akár leplezett, akár leplezetlen formában, a világ rendjével szembehelyezkedik.

Az ember, ha értelmét kényelemszeretetből a hatalmaskodásra törő "szellemi vezetők" kezére adja, a Gonosznak ad testet és életet. A Gonosz, akit eddig a testetlenséggel korlátozottan ismerünk csupán, mulasztásunk, szellemi passzvitásunk folytán megtestesülhet! Felkészültek vagyunk-e arra, hogy megkülönböztessük embertársainkat az emberbőrbe bújt Gonosztól? Hiszen eddig csak a gonoszságot ismertük, ami azért az ember jobbik énjébe vetett bizalmunkkal nem állott ellentmondásban. De megtanultuk-e a gonoszság elleni harcunk évezredei alatt azt, hogy hogyan kell szétválasztani a hamisat a valóditól és igaztól?

A megismerés eszköze a szeretet, azaz a kiapadhatatlan és feltétel nélküli érdeklődés.

A továbbteremtés eszköze azonban a szerelem, ez a teljes kiterjedésében fizikailag, lelkileg és szellemileg megtermékenyítő erő. A szeretet elfogad késznek, pillanatnyilag teljesnek. Meglévő-kerek egészként szemlél. A szerelem azonban, poláris megosztottságodat érzékelve, az Én-re szegezi tekintetét, aki harcol az önmagába kövesedés rémével. Aki élő és befejezetlen, és csak azért teremti maga köré a szabályok burkát, hogy pillangóként repülhessen ki belőle. Mindig túllépi az önmaga alkotta határokat, mikor újakat, tágasabbakat épít. A szerelem ezt az eleven szellemet keresi és pártolja, átlátván annak tökéletlen, mégis szeretetre méltó formáján, a küzdelmet folytató, lélegző belsőig. A szerelem tehát nem marad kívül, hogy egy sejthető teremtőnek hálálkodjék egy róla élettelenül levált tegnapi formáért, nem a lába nyomát csókolja elismeréssel, hanem közvetlenül kíván kapcsolatba kerülni vele, átmeneti hajlékának falai között, amint épp az újnak világra hozásán vajúdik. Erre csakis az ember képes, aki a tegnap teremtett testben otthonos, ki lelke és szelleme az örökkévalóságban részesedhet. Az ember, aki múltat és jövőt egyaránt bejárhat, nemcsak a Teremtő lényének egyik arcát ismerheti, azt, amelyik a mű fölött megelégedetten pihen. Ismeri a küzdelemben eltorzultat is, előle nem akarja elrejteni égő, forrongó, "bőszült" (Böhme) valóját sem. Benne olyan társat keres, akit nem rettent meg a látvány, nem fél a "sárkánytól", de még a haláltól sem. Nem ijeszti az elmúlás, hiszen ismeri a feltámadás titkát! A szerelem ilyen rettenthetetlen erő, halál és feltámadás fájdalmában és örömében fogant. "Büszkének kellene lennünk a fájdalomra." - mondja Novalis.

Emberi kapcsolatainkban ritkán látni jelét ennek a felismerésnek. Emlékezetünk elhomályosult, alig emlékszünk már származásunk nemességére, az igényekre és szándékokra, amelyekkel a világra érkeztünk. S a világ nem adhat számunkra kész választ. Jó, ha villanásokkal képes emlékeztetni, előhívni igényeink jogosságába vetett hitünket. De az ember figyel, keres, nem veszíti el a fejét. Dolgozik, amíg világossá nem válik számára, hogy hol rejtőzik az ellentmondás. Egyszerre egy embergyerek szemében önmaga elhalványult igényeire ismer, és rádöbben, időközben az igénylők oldaláról átkerült a megvalósítók, a teremtők oldalára. Felnőtt, tőle várják már a segítséget, a helytállást. Feláll, és nekilát, hogy képezze magát, hogy hiányosságain úrrá legyen, hogy elvégezze, amire hívatott. Úri jókedvéből teszi ezt. Csak mert így tetszik neki. Szerelemből, ahogy én látom.

I. Á.

^ugrás az oldal tetejére