2002 SZEPTEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Irine Diet: Imagináció vagy "virtuális valóság"
E. M. Kranich: A föld: egy lélektől áthatott lény a világegyetemben
Gereben Ágnes: Oroszországi útibeszámoló
Halász Zsuzsa: A Champhill mozgalom
A parlamenti választásokat követően, '56 szellemét idéző történelmi helyzetben született meg Magyarországon a polgári körök mozgalma. Az emberek érezték, hogy ami történt, az nemcsak a politikáról szól, hanem sorsukról és jövőjükről. Indíttatását illetően a mozgalomnak nincs köze a jobboldali-baloldali megosztottsághoz. Nem jobb- és bal-oldalról kell beszélnünk, hanem igazságról és hazugságról. A nemzet számára nem a jobb- vagy baloldali nézetek, hanem a hazugság elterjedése válik végzetessé. Az idegen hatalmakat kiszolgáló politikai vezetés elidegenedett a néptől; hiba lenne őket baloldaliaknak nevezni.
A veszély azonban fennáll, hogy a társadalom polarizálódik. A polgári körök mozgalmának jövője attól függ, hogy képes lesz-e a két pólus között dinamikus egyensúlyt teremtve az egész társadalmat egységbe fogni, kiengesztelni.
A polgári köröknek rendelkezniük kell gyümölcsöző politikai gondolati tartalommal, olyan hatékony eszmével, melyet az egész ország feladatának tekint és meg is tud oldani. Az idegen érdekeket kiszolgáló kormánnyal szemben nem elégséges, ha egyedül a nemzeti érzés ápolására és hangsúlyozására korlátozza magát. Politikai eszmére és konkrét cselekvési programra van szükség, amely megfelel a jelen életfeltételeinek.
Az ország érdekeit akkor lehet a legjobban képviselni, ha minél több feladatot tudunk magunk elé állítani, és azokat meg is valósítjuk. Az ún. szociálliberális kormány a 100 napos programmal azt az illúziót kelti az emberekben, mintha szociális eszméje és feladata lenne, amelyet meg is tud valósítani.
A 100 napos program azonban nem más, mint az államot csődbe juttató álszociális, dilettáns humbug. Ha a baloldalnak valóságos szociális eszméje lenne, nem lenne szükség 100 napos programra.
A konzervatív jobboldalnak fel kell ismernie, hogy a nép lénye ma nem a vérségi összetartozásban, hanem a lélekben adja hírül magát. Ennek kell konkrét fogalmakká, megismeréssé válnia. Nem a nemzet teremt szabadságot, hanem a szabad individuumok teremtik meg a nemzetet. Ha az emberek szabadok lesznek, általuk a nép is szabad lesz.
A 15. század óta kialakult nép-individualitások már nem vérségi kapcsolatra, hanem lelki közösségi elemre épülnek. A személyes önismerettől fel kell emelkednünk a nép önismeretéhez, ami az ember feletti szellemi individualitáshoz, a néplélekhez vezet.
Ma Kelet-közép- és Délkelet-Európa népei számára az a legnagyobb veszély, hogy - a német népekhez hasonlóan - belső szellemi amerikanizálódással (átnevelés) alávetik magukat egy olyan szociális-politikai struktúra létrehozásának, amelyben az egyes (szláv, magyar) népek nemzeti törekvéseiket az anglo-amerikai népek uralma alatt hiszik megtalálni, és az „american way of life"-t hajlandóak egyetlen lehetőségként elfogadni.
Az igazi nemzetté válás útja az individualitásra és világpolgárságra való törekvés. Egyik sem lehetséges az ember feletti létállapot elismerése nélkül. Csak akkor tudunk igazi célt magunk elé tűzni és a hozzá vezető utat megtalálni, ha azt helyezzük az emberi lét helyébe, amivé az ember válhat (emberi méltóság).
A szocialista baloldalnak fel kell ismernie, hogy hogyan keveredik össze a polgári társadalom jogrendje a kulturális-nyelvi szférával, és hogyan játszanak bele ebbe vallási-szociális tényezők. A jelenlegi politikai pártvezetés az utóbbit kihasználva tudja manipulálni az embereket. Fel kellene ismerniük, hogy a nemzeti célok követése nincs ellentmondásban a határokat átívelő gazdaságban megvalósítható szociális célkitűzésekkel. A szocializmus a jövőben csakis a globális, azaz a munkamegosztásos világgazdaságban fog megvalósulni.
A szociális igazságosság eszméjét ma a szociális gyámolítás elve, a gondoskodó állam helyettesíti. Ehhez a kommunista hatalomnak az embereket totálisan ki kellett fosztania, meg kellett akadályozni felnőtté válásukat, hogy azután a „fosztogatásból osztogató" állam elhitesse velük, hogy mint állampolgárok („lakosok") alkalmatlanok arra, hogy maguk gondoskodjanak egészségükről, biztonságukról, gyermekeik iskoláztatásáról, neveléséről stb.
A jog, a demokrácia a nyelvi, etnikai, vallási, társadalmi szempontból különböző emberek személyes találkozásaiból születik a tolerancia és intolerancia egyensúlyozásával. Ezekben a találkozásokban személyesen mindenki megerősödhet.
Mit kell felismerniük a liberálisoknak? Azt kell felismerniük, hogy az emberek viszonyát szabályozó, külső és belső védelmükről gondoskodó nemzeti jogállamon és a határokat átívelő gazdasági együttműködésen kívül szükség van a kisebbségeket védő szabad szellemi életre, hogy a kisebbségek - és a legkisebb kisebbség, az individuum - szabadon dönthessen arról, hogy miként akar a kultúrában részt venni. Ide tartozik a szabad iskolaválasztás, igazságszolgáltatás, tájékoztatás stb.
A gazdaság és a kultúra határokat átívelő kapcsolatokat kíván. Az államhatárok tehát csak rendőri és katonai szempontból jelentenek határokat. Az individuum mint állampolgár, területen kívüli, azaz világpolgár, nem zárható határok közé.
Az egyén számára a társadalom belső rendje hármas szerkezetű: gazdaság - politika-jog - kultúra. Az egyén mindhárom területtel más-más viszonyban áll. A kisebbség kultúrája-nyelve, a polgárok jogi-állami védelme és a világgazdaság három, relatíve különböző organizáció, melyeket saját törvényszerűségeik szerint kell működtetni.
A társadalom hármas tagozódásának felismerése"* ma még a jóakaratú konzervatív, szociális és liberális embereknél csak ösztönös vagy félig tudatos felismerésként van meg. Az ösztönökből, emóciókból azonban nem tud megszületni társadalmi béke, társadalmi egység. Ezért mindenek előtt felismerésre és összefogásra van szükség.
A kezdeményezés a jobboldali konzervatív polgári körökből indult ki, de ha nem tud létrejönni a kiengesztelődés, akkor a demokrácia, a szociális igazságosság és a szabadság még szörnyűbb torzulásával fogunk szembekerülni, mint amilyet ma az álszocialista-álliberális, a kereszténységből gúnyt űző politikai vezetés terjeszt.
Kálmán István
*Rudolf Steiner: A szociális élet kérdései
Az alábbiakban Andreas von Bülow „lm Namen des Staates - CIA, BDN und die kriminellen Machenschaften der Geheimdienste" c. könyve utolsó fejezetéből adunk közre egy részletet Simon Diana fordításában. Andreas von Bülow egykori bonni miniszter, 25 éven keresztül SPD képviselő a Bundestagban. Könyvében a nemzetközi titkosszolgálatokkal foglalkozik. Nemrégiben a Magyar Demokrata (2002/7 szám) közölte a Tagesspiegelnek adott interjúját.
A könyv zárófejezetének kivonata*
Hosszú és kacskaringós utat kell megtennünk, hogy a keletnémet Stasi-birodalom hátsó udvaraiba betekintést engedő Kereskedelmi koordináció a kelet-berlini Wallstrassén című résztől eljussunk a fegyverkereskedelem, terrorizmus, műszakieszköz-csempészet, kábítószer ügyletek, hagyományos és szervezett bűnözés, valamint az európai szélsőjobb és szélsőbal szövevényes nemzetközi hálózatának áttekintéséig.1
Ugyanakkor eltekintve attól a néhány megállapítástól, amely fel nem ismert dezinformálási szándékra vezethető vissza, ennek során végül megfellebbezhetetlen felismerések birtokába jutunk, bármennyire szörnyűnek is tűnik a végeredmény.
A szuperhatalmak titkosszolgálatai, amelyek tevékenysége az egész világot behálózza, csak rendkívül korlátozott mértékben tekinthetők szűkebb értelemben vett hírszerzőszolgálatnak. (Ez érvényes az amerikai CIA-ra és jóval gyengébb formában Nagy-Britannia és Franciaország titkosszolgálatainak bizonyos részeire, valamint igen csekély mértékben a német szövetségi hírszerzőszolgálatra, a Bundesnachrichtendienstre (BND) is, viszont annál inkább igaz ez az izraeli Moszadra.)
Tevékenységük lényegét sokkal inkább azok a módszerek és eszközök alkotják, amelyekkel saját országuk hatalmi politikáját igyekeznek burkolt formában és a nemzetközi hadijog hatályának megkerülésével érvényre juttatni, és elsősorban az ehhez szükséges információk megszerzésével foglalkoznak. A szolgálatok által folytatott nem hivatalos, burkolt, valós külpolitika sem a nemzeti, sem a nemzetközi joggal nem törődik, sem pedig az emberi jogokra vagy a népek jogaira vonatkozó előírásokkal. A demokratikus országok jobbára eltitkolják ezt a politikát saját demokratikus döntéshozó testületeik előtt, a nyilvánosságot nem tájékoztatják róla, és még kevésbé engedik, hogy e politika teret kapjon a sajtóban. Ez a burkolt, titkosszolgálati módszerekkel folytatott külpolitika messzemenően nélkülöz minden demokratikus legitimációt. Azok a fedett műveletek, amelyek a CIA irányításával a világ 50 legfontosabb államában folynak, világszerte felhasználják a szervezett bűnözés erőit és nem utolsó sorban a kábítószer-kereskedelem jelentékeny anyagi eszközeit is. Az a körülmény, hogy a drogkereskedelem elleni harc, amely csak az Egyesült Államokban 17 milliárd dolláros támogatásban részesül, és állítólag magas prioritást élvez, ugyanúgy folyamatos sikertelenséggel küzd, mint az illegális fegyverkereskedelem elleni és a bűnözésből származó készpénzek bankrendszerbe való visszaforgatása elleni küzdelem, arra vezethető vissza, hogy a titkosszolgálatok a szervezett bűnözést a világon mindenhol saját céljaik elérésére használják fel.
A szervezett bűnözés által megtermelt pénzek alkalmasak arra, hogy titkosszolgálati struktúrákat tartsanak fenn belőlük, így például politikai folyamatok befolyásolására felhasználható felkeléseket, lázongó kisebbségeket vagy akár jobb-, ill. baloldali szélsőséges mozgalmakat finanszírozzanak belőlük. így lehetővé válik a felbérelt emberek feltűnésmentes pénzelése, politikai folyamatok korrumpálása és a választásokat eldöntő események manipulálása. Azt pedig messzemenően maguk a szolgálatok döntik el, ki az, aki a titkosszolgálatok áldásával osztott mannából tartósan részesülhet, és ki az, aki nem, hiszen e szolgálatok a világ valamennyi kommunikációs hálózatára és banki számítógépes rendszerére kiterjedő megfigyelési és behatolási technikájuk révén és a titkosszolgálati információvédelem, a tanúvédelmi programok, valamint a fedett nyomozás technikái segítségével maguk irányíthatják a szervezett bűnözés elleni harcot. Azokat a bűnözőket pedig, akik nem kívánják magukat a titkosszolgálatok oltalma alá helyezni, célirányosan belekergetik a bűnüldözők markába, vagy átengedik őket a társszolgálatok kényekedvének. Erre a célra a baráti országok szolgálatai is szabadon felhasználhatják a drogkereskedelmet.
A titkosszolgálatok és a szervezett bűnözés közötti szimbiotikus kapcsolat pedig végső soron mindkét fél számára kifizetődik.
Az gondolhatnánk, hogy a Szovjetunió és a kommunista államközösség szétesése egyben a jó barátok és ellenségek ellen folytatott fedett műveletek végét is magával hozta. Ez azonban bizonyosan nincs így.
Valamennyi tartós, véres konfliktus esetében, amely az 1990 óta tartó időszakban a földgolyó legkülönbözőbb részein újra meg újra fellángol, azt tapasztalhatjuk, hogy a titkosszolgálatok szinte kivétel nélkül jelen vannak fedett akcióikkal - a konfliktusok kialakulásának időszakától kezdve egészen a legutolsó összetűzésekig. Ez éppúgy érvényes a zairei, ruandai, sri lankai és algériai vérengzésekre, mint a jugoszláv utódállamokban, Albániában, Indonéziában vagy a kaukázusi köztársaságokban lezajló eseményekre. A sajtó pedig tudósításaiban rendre figyelmen kívül hagyja a konfliktusok valódi hátterét, jóllehet az események külső szemlélőjének mindig megéri feltenni a kriminalisztikából jól ismert kérdést: cui bono? Kinek hajtanak hasznot az események és politikai folyamatok? Kinek okoznak kárt? Lehetséges, hogy az eseményekből származó előnyök és hátrányok a véletlen szülöttei? Ilyen esetben rendszerint biztos támpontot ad, ha vetünk néhány pillantást a fontos természeti kincsek és megközelítési útvonalaik elhelyezkedésére.
A gyarmati függetlenedés 1945 után lezajló folyamata csak a gyarmattartó hatalmak területi visszavonulására korlátozódott. Az egykori gyarmati uralomból származó birtokok gazdasági hasznosítása mind a mai napig a hajdani gyarmattartó elitek örököseinek és leszármazottainak kezében van, akik a választási kampányok finanszírozása által a demokráciákban is megtalálják a hatalomhoz vezető utat, és így biztosítani tudják az államapparátus beavatkozását, ha a világon bárhol veszély fenyegeti pozícióikat, igaz, ez csak az egyetlen megmaradt világhatalom kedvezményezettjei esetében igaz korlátozások nélkül. A többi nemzet ugyanis - az amerikai politika által determinált Izrael esetleges kivételével - már nincs abban a helyzetben, hogy a szerteágazó nemzetközi bűnözésre befolyást gyakoroljon, és ennek megfelelően felelős fellépést tanúsítson. Ezek az országok a Nagy Testvértől származó, korlátozott és rendszerint hamis ismeretekkel rendelkeznek. A kábítószer kereskedelem fedett műveletek pénzelésére történő felhasználása elsődleges érdek, ezért a drog elleni küzdelmet nemcsak Amerikában, hanem Európában és Németországban is a lehető legnagyobb mértékben beárnyékolja a korrupció. [...]
A CIA volt munkatársai közé tartozó afganisztáni veteránok a muzulmán országokban ismét terrorakciókkal hívják fel magukra a világ figyelmét, és a helybéli lakosság általános felháborodását váltják ki. Az állítólag oly fundamentalista muzulmán vallási közösségek is évtizedek óta élvezik nemcsak a szaúdi és amerikai pénzügyi források, hanem a Moszad titkos pénzalapjainak lankadatlan támogatását is.
Nyilvánvalóan csak így biztosítható a közel- keleti konfliktus további fenntartásához szükséges számú agent provocateur. A mérsékelt erők rég távoztak a Moszadtól, és a szolgálat toborzó tevékenységének célcsoportját egyre inkább a messianisztikus irányultságú vallási szekták képezik. így az Izrael területének növelése érdekében folytatott, palesztinokat sújtó etnikai tisztogatást sikeresen lehet folytatni, és véghez lehet vinni. Demonstrálni lehet, hogy a békefolyamat az arab fél békétlensége miatt vall kudarcot, és biztosítani lehet az izraeliek és a világszerte szétszóratásban élő zsidóság összetartását, valamint a nyugati világ Izrael iránt tanúsított szolidaritását.
Ha arról szeretnénk tájékozódni, hogyan keresnek a szolgálatok új ellenségeket és ezzel igazolást arra, mért tartják fenn a fedett műveletek rendszerét a világ irányítására, akkor a két CIA- hoz közel álló professzor, Sámuel P. Huntington és Zbigniew Brzezinski művei értékes segítséget és támpontot adnak. A kultúrák harcáról írott könyvében [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása2] Huntington a nyugati világ befolyásának riasztó csökkenéséből indul ki, amit az ázsiai kultúrák gazdasági, katonai és politikai hatalmának kiszélesedése és az iszlám vallású népesség robbanásszerű növekedése kísér.
Huntington szerint a nyugati civilizáció a jövőben összetűzésbe fog keveredni az iszlám és kínai kultúrkörrel. A muzulmánok és nem-muzulmánok közötti törésvonalak mentén kitörő, helyi háborúk egységbe fogják kényszeríteni a rokon nemzeteket. Huntington értelmezésében Oroszország és Szerbia görög- keleti-ortodox világa a muzulmán érdekszférához tartozik, és a szembenállás széleskörű kiterjedésének veszélye beavatkozásra fogja kényszeríteni az egyes kultúrák magvát képező államokat. Szerinte az öntudatukat és nemzeti hovatartozásukat kereső embereknek mindenképpen szükségük van olyan ellenségekre, akiktől elhatárolódhatnak, akiket gyűlölhetnek, és az ellenségeskedés lehető legveszélyesebb formái itt is a nagy kultúrák közötti törésvonalak mentén rajzolódnak ki. Történelmi szempontból meglehetősen téves példáival a kultúrák harcáról alkotott huntingtoni tan így segítséget nyújt a kelet-nyugati konfrontáció utáni új világrend megértéséhez. Új ősellenség képe kezd körvonalazódni.
Zbigniew Brzezinski Sámuel P. Huntingtonnal majdnem egy időben jelentette meg Az egyetlen világhatalom című könyvét3. Amíg Huntington a CIA tanácsadójaként a diktátorok halála utáni tömeges felkelések kézben tartásának lehetőségéről írott tanulmányával szerzett magának nevet, addig Brzezinskinek Carter elnök biztonságpolitikai tanácsadójaként lehetősége nyílt arra, hogy alapos betekintést nyerjen a színfalak mögött zajló amerikai külpolitikába. Brzezinskiről azt tartják, hogy ő áll az iráni sah hatalmának megdöntése és a fundamentalista mudzsahedinek uralmának megszilárdítása mögött, aminek távlati célja állítólag azt volt, hogy az akkori Szovjetunió körül fundamentalista muzulmán hatalmak gyűrűje alakuljon ki, ami kiindulópontja lehet a Szovjetunió muzulmán lakosságú területeit megcélzó, destabilizáló hatású törekvéseknek. Erre vezethető vissza az is, hogy muzulmán lázadók csoportjainak segítségével még a szovjet csapatok afganisztáni beavatkozása előtt sikerült annyira sarokba szorítani a semleges kabuli kormányt, hogy annak átalakulása után a kommunista párt lett a meghatározó ereje, amely végül a szovjet csapatok intervencióját kérte. Az amerikai tervek szerint így Afganisztán lett volna a Szovjetunió Vietnamja. A beavatkozó szovjet alakulatok ellen pedig azokat a muzulmán gyilkos hordákat vetették be, amelyek a világ legkülönbözőbb részeiről sereglettek össze, a CIA-től kaptak kiképzést és fegyvert, és rendszerint valamelyik helyi drogbáró irányítása alatt álltak, miközben a nyugati politikusok és a sajtó mindvégig szabadságharcról beszélt. A szovjet csapatok Afganisztánból történt kivonása után a munka nélkül maradt, harcoló csőcselék visszatért saját hazájába, hogy innentől kezdve ott tegyen a közvéleményben is mély nyomokat hagyó tanúbizonyságot a muzulmán fundamentalizmus ijesztő jelenségéről. Brzezinskiről tehát nemcsak az mondható el, hogy saját tapasztalatából ismeri a fedett titkosszolgálati intervenciók finomságait, hanem az is, hogy tanulmányát a felkínálkozó lehetőségek ismeretében fogalmazta meg.
Bizonyos fokú biztonsággal állítható, hogy mindkét fenti könyv a CIA megbízásából készült tanulmány, amelynek célja a szolgálatok politikai jövőjének körvonalazása. Az ilyen típusú, megrendelt tanulmányok rendszerint két részből állnak: egy általános jellegű és a nyilvánosságnak szánt részből és egy a közvélemény elől elzárt függelékből, amely a gyakorlatban követendő cselekvési irányelveket tartalmazza. Ha azonban a szolgálatok évtizedeken át megfigyelhető és itt csak kivonatos formában bemutatott tevékenységét vesszük alapul, akkor szinte teljes bizonyossággal megkapjuk azt a cselekvési sablont, amelyet a szolgálatok mind ma, mind pedig a jövőben a lehető legnagyobb valószínűséggel követni fognak. Az Egyesült Államok nemzeti traumát okozó vietnami katonai veresége után inkább a titkosszolgálatok fedett műveleteire esik a választás, ha Amerika nagyhatalmi vagy éppenséggel gazdasági érdekeinek érvényesítése a cél, míg a katonai erő alkalmazása a kevésbé népszerű megoldások közé tartozik.
Brzezinski könyvében kitér az egyetlen fennmaradt szuperhatalom páratlanul erős, ugyanakkor sebezhető helyzetére és arra a körülményre is, hogy az Egyesült Államoknak mostantól kezdve ügyelnie kell azokra a versenytársakra, akik pozícióit politikai, katonai, gazdasági-műszaki vagy kulturális szempontból veszélyeztethetik. Azáltal, hogy a könyv mind az Egyesült Államokra, mind pedig a világra nézve a béke, a partnerség, a demokrácia és a jogállamiság fontosságát hangoztatja, a szerző újra meg újra megadja a köteles tiszteletet az amerikai alkotmány eszméinek elkötelezett, hivatalos amerikai külpolitikának, de e mögött mégis viszonylag világosan kirajzolódik a hatalomközpontú birodalmi külpolitika, amely nyilvános beismerés és demokratikus legitimáció nélkül a világrendszer irányítását és manipulálását kísérli meg, hogy bebiztosítsa és tovább építse az egyetlen fennmaradt világhatalom dominanciáját, és szavatolja bizonyos hatalmi, gazdasági és pénzügyi előjogokhoz fűződő igényét.
Brzezinski szerint Amerika legfontosabb teendője az lesz, hogy ne engedjen újabb vetélytársat erőre kapni - főleg Eurázsiában ne. Szerinte ugyanis az uralja a világot, aki ellenőrzése alatt tartja az Európától a volt Szovjetunión át egészen Kínáig, Japánig, Indiáig és Pakisztánig terjedő eurázsiai kontinenst, beleértve a Közel- Kelet, a Kaszpi-medence és Közép-Ázsia olaj- és gázlelőhelyeit. Az eurázsiai sakktábla4 legfontosabb szabálya, hogy szemmel kell tartani a legfontosabb bábukat, és meg kell akadályozni, hogy zárt sorokba rendeződve fellépjenek a világot uraló Amerika ellen. Ennek során tekintettel és befolyással kell lenni az egyes országok saját elitjére. Döntő fontosságú, hogy néhány államot, melyek Amerika vazallusai, egyrészt kordában kell tartani, másrészt viszont meg kell erősíteni szerepüket - véli Brzezinski, aki ugyan elismeri, hogy Németország és Japán rendelkezik némi potenciállal ahhoz, hogy Amerikát kihívások elé állítsa, de egyben hozzáteszi, hogy ezt a képességet a szomszédos országok féltékenységét felhasználva és mindenekelőtt a múltból származó erkölcsi terheket felmutatva határok közé lehet szorítani.
Brzezinski szerint a világ csendőrét megillető, elsődleges privilégiumokon nemcsak a közel- keleti energiatartalékokhoz való hozzáférést kell érteni, amit az Egyesült Államoknak kvázi sikerült biztosítania, amikor egy Irak elleni büntetőakció ürügyén az egész térséget saját katonai felvonulási területévé változtatta. E privilégiumok közé tartozik a közép-ázsiai térség és a Kaszpi-medence újonnan megalakult államaiban található hatalmas energia- és nyersanyagtartalékok feltárása és kiaknázása is. E lelőhelyek a Brzezinski szerint az általa "eurázsiai Balkánnak" nevezett régióban, a legkülönbözőbb népcsoportok igazi boszorkánykonyhájában találhatók, ahol Oroszország már nem képes érvényesíteni régi jogait. A kialakulóban lévő, új Oroszországot pedig meg kell akadályozni abban, hogy újra magára öltse régi birodalmi szerepét. Éppen ezért a térség ásványi kincseihez való hozzáférést biztosító útvonalaktól távol kell tartani Oroszországot. E tekintetben Brzezinski szerint kulcsfontosságú például Ukrajna helyzete, hiszen számos ásványi kinccsel és Feketetengeri összeköttetéssel rendelkezik. Brzezinski egyenként kitér a különböző nemzetek és nemzetiségek erős és gyenge pontjaira és kiváltképp a számtalan kisebb-nagyobb etnikai csoport általános jelenségnek tekinthető összeférhetetlenségére.
Magyarázatot fűz az ásványi kincsek lelőhelyei előtti térségben húzódó két állam, Törökország és Irán új és fontos szerepéhez, valamint a két ország kurd-kérdésben és fundamentalizmusban testet öltő fogyatékosságaihoz.
Brzezinski politikai játékot játszik azokkal az államokkal és térségekkel, amelyek geo-stratégiai szempontból szerinte kulcsfontosságúak, és megnevezi azokat az államokat, amelyek megítélése szerint katalizátor szerepét fogják betölteni a hatalmi viszonyok jövőbeli alakulásában. Döntő rendezőelvként minden modellezési kísérleténél a nemzetállamok léte szolgál, amelyek segítenek megzabolázni a térségre folytonosan leselkedő káoszt. Brzezinski helyesli az európai egyesülést és az annak motorjaként szolgáló német-francia összefogást, de egyben érzékelteti, hogy Franciaország egyedül, Németország nélkül túl gyenge, Németországot viszont Franciaország és a többi európai állam féltékenyen próbálja ellenőrzése alatt tartani. Az így létrejövő Európával Amerikának partneri viszonyt kell kialakítania. Ennek során arra kell törekedni, hogy a dolgokat a becsvágyó, rátermett és dicsőségre éhes Franciaország ellenállását letörve úgy sikerüljön irányítani, hogy kénytelen-kelletlen mindig az Egyesült Államoknak jusson a döntőbíró szerepe. Brzezinski szerint ugyanakkor ez ma már nemcsak a NATO-ban, hanem az Európai Unióban is biztosítva van, hiszen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap - mint két fontos eszköz - végső soron az Egyesült Államok kezében van. Nagy-Britannia a könyv szerint olyan geo-stratégiai kulcsfigura, aki az aktív szolgálatból kilépve most pompás babérjain ül, és messzemenően távol tartja magát a nagy európai kalandtól, amelynek szálait Franciaország és Németország mozgatja.
London ugyanakkor továbbra is megbízható szövetséges és szorosan együttműködő partner marad a kényes titkosszolgálati műveletek esetében.
Ez nem a megfelelő hely, hogy vitába szálljunk a két professzor beszűkült és hamis történelmi szemléletmódjával.
Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az itt kifejezésre jutó perspektívák - figyelembe véve a titkosszolgálatok eddigi gyakorlatát - meghatározóak lesznek a titkosszolgálatok jövőbeli geopolitikai konfliktusokban tanúsított magatartását illetően. Bármilyen nyilatkozatot tegyenek is az elnökök és a külügyminiszterek, Amerika burkolt külpolitikája lényegében ezekhez az irányelvekhez fogja tartani magát. Az idősebb George Bush, az Egyesült Államok nemrég leköszönt elnöke, korábban pedig a CIA igazgatója a CIA fennállásának 50. évfordulója alkalmából, 1997-ben megrendezett ünnepségen tartott beszédében kifejezésre juttatta, hogy az amerikai titkosszolgálatok tevékenysége a jövőben alig fog változni, a CIA bírálóit pedig egytől egyig "nuts"-nak, azaz tökkelütöttnek nevezte.
Európának tehát - akárcsak a világ többi részének - ennyiben folytonosságra kell berendezkednie. Aki nyomon követi az amerikai titkosszolgálatok elmúlt évtizedekben folytatott különböző akcióinak összjátékát, a latin-amerikai és afrikai országokban CIA-irányítás mellett bekövetkező forradalmakat és puccsokat, az európai és ázsiai államokban lefolytatott beavatkozásokat, az iráni miniszterelnök, Moszadik és az indonéz elnök, Sukarno megbuktatását, valamint a szervezett bűnözés és a kábítószer-kereskedelem rafinált kihasználását, az könnyen rábukkan a fedett titkosszolgálati intervenciók jeleire a Föld majd minden jelenlegi tűzfészkében, és megtanulja megérteni, mért akadozik a békefolyamat a világ bizonyos térségeiben, és mért a konfliktusokat szító, kegyetlen erők kezében marad az irányítás. A nyugati államok titkosszolgálatainak masszív beavatkozása nélkül a jugoszláv konfliktusnak sem kellett volna így alakulnia - nem is tudott volna így alakulni. A nyugati titkosszolgálatok már Tito lassan széthulló birodalmában is az államapparátusba mélyen beágyazott munkatársaikra támaszkodtak, akik jövőbeli hatalmuk alapját az ország felosztásában látták, beleértve a mindenkori kisebbségeket sújtó, szisztematikusan bevetett gyilkos bandák által végrehajtott etnikai tisztogatásokat is.
A jugoszláv szövetségi hírszerzőszolgálat sikeresen vetette be a náci-, illetve usztasaidőkből átmentett és gondosan továbbfejlesztett ügynök és informátorhálózatát. Ezzel teljesen összhangban állt a volt kommunista Tudjman politikája, aki a függetlenné vált Horvátország elnökeként a szerb-ortodox és muzulmán lakosságot sújtó etnikai tisztogatások nacionalista hullámát próbálta meglovagolni. A Németországban és Amerikában élő horvát emigránsok közösségei - az usztasák kegyetlen rezsimjének és a Náci-Németországgal való kollaborációnak a feltétlen hívei - támogatták ezt az elképzelést. Az az eszme, hogy a nemzeti és vallási különbségek a második világháború utáni Európa népeinek tudatából lassan eltűnnek, és háborúk szítása érdekében már nem játszhatók ki, ezekben a körökben nem talál megértésre - nemhogy támogatókra. A jugoszláv utódállamok politikusai visszatérnek a múlt század negyvenes éveinek közepén feladni kényszerült módszerekhez: a gyűlölet felkorbácsolásához és olyan bűnöző bandák bevetéséhez, amelyek a legmagasabb politikai szint áldásával végrehajtott gaztetteikkel kényszerítik menekülésre a nemkívánatos kisebbségeket. Németország és az Egyesült Államok titkosszolgálatai által fedezve sikerült a NATO által ellenőrzött embargó megkerülésével fegyverszállítmányokat, zsoldosokat és kiképzőkádereket küldeni a horvát alakulatoknak. Az Egyesült Államok kormányzatához közel álló, zsoldosokat toborzó ügynökség burkolt segítségével Horvátország még ahhoz a tervéhez is támogatást kapott, hogy a 90 százalékban ortodox szerbek által lakott Krajnát megtisztítsa a szerb lakosságtól. Ennek következménye az lett, hogy Szerbia felé hullámokban indultak meg a szerb menekültek, akiket most a Szerbiából elűzött muzulmánok egykori otthonaként szolgáló területeken telepítenek le. Ezzel azonban majdhogynem lehetetlenné vált, hogy a Németországban és Európa más részein befogadott, több százezer muzulmán menekült visszatérjen ősi hazájába.
A szerbiai fejlemények majdnem azonos képet mutatnak. Az utódállam élén itt is régi kommunista vezető áll, aki a tömegdiktatúra eszközeit egyre inkább az etnikai tisztogatás, a rombolás és a kompromisszumok nélküli politika szolgálatába állítja. Nyugati partnerei közé a Szerbiával hagyományosan szövetséges francia és brit titkosszolgálatok tartoznak, amelyek megint csak a balkáni német előrenyomulás veszélyének ősrégi képzetétől vezéreltetve legalábbis nem akarják elrontani a szerb szövetségessel való együttműködést. Az Egyesült Államok pedig annak érdekében, hogy növelje a muzulmán vallású bosnyákok szerb túlkapásokkal szembeni túlélési esélyét is, titkon eltűri, hogy a bosnyákok az iráni szolgálatoktól fegyvereket és kiképzést, az arab olajhatalmaktól pedig anyagi támogatást kapjanak, és katonai egységeik a már többször említett, állítólag fundamentalista muzulmán beállítottságú, afganisztáni veterán harcosok tartalékaiból töltődjenek fel.
Nyilvánvalóan csak egy célt nem tudtak és nem is akartak a nyugati szolgálatok elérni: az érintettek közötti béke fenntartását és a törpeállamok diktátorainak rákényszerítését az emberi jogok és a nemzetközi jog betartására. Ez azonban valószínűleg szintúgy nem a véletlen műve. [...]
Ha a titkosszolgálatok burkolt beavatkozásainak elmúlt 50 évben ismertté vált eseteit górcső alá vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy a burkolt, valódi amerikai külpolitikának nyilvánvalóan nem áll érdekében a megbékélés a Balkánon, mely térség a Zbigniew Brzezinski által elképzelt világban az a geopolitikai övezet, amely az európai ipari államoknak hozzáférést biztosít az "eurázsiai Balkán" energia- és ásványkincstartalékaihoz. Számtalan lehetőség lett volna arra, hogy fedett műveletekkel elérjük az áhított enyhülést, békét és a népek sikeres gazdasági és politikai betagozódását az Európai Unióba. Az azonban, amit az Egyesült Államok jelenleg - a hűséges Nagy-Britannia, a tétova Franciaország és a gyámoltalan Németország asszisztálásával - a térségben burkoltan tesz, vagy éppen hogy elhanyagol, könnyen felismerhetővé teszi, hogy a feszültségekkel terhelt és ezért kívülről bármikor manipulálható ütközőzóna fenntartása szolgálja a legjobban az Eurázsia feletti uralom geopolitikai céljait. Erre Milosevits a koszovói etnikai tisztogatások során is bizton alapozhat, feltéve, ha hagyja, hogy a televízió helyszíni tudósításai iránt fogékony amerikai és európai választópolgárokra való tekintettel hébe-hóba önmérsékletre utasítsák. Magától értetődő módon a jugoszláviai konfliktus finanszírozásában és szervezésében is segítséget nyújtott és nyújt ma is a kábítószer-kereskedelem és a szervezett bűnözés. [...]
Brzezinski Németország saját múltjában gyökeredző morális terhéről is említést tesz, és megjegyzi, hogy erre a jövőben is lehet alapozni. Ha a célszerűség úgy kívánja, akkor erre időről időre újból rá kell majd kissé erősíteni. Vannak ismereteink a Stasi szélsőjobboldali körökhöz kapcsolódó, hasonló jellegű kelet-berlini akcióiról, amelyek célja Nyugat-Németország befolyásának megnyirbálása volt. Ha pedig igaz az a feltevés, hogy a Likúd párt befolyása alatt álló Moszad évtizedek óta együttműködik Európa szélsőjobboldali (esetenként terrorista) csoportjaival, és ezeket saját céljai elérésére használja fel, akkor ez alól éppen Németország bizonyosan nem kivétel. A Holokauszt emlékezete németek, zsidók és izraeliek számára egyaránt hozzátartozik saját megrázó történelmi identitásukhoz. Ugyanakkor az Izraelben és azon kívül élő zsidók számára egyfajta állandó viszontbiztosításként is szolgál Izrael állam tetteivel kapcsolatban, hiszen a zsidók embertelen megsemmisítésére, mint nemcsak múltbéli, hanem most és a jövőben is fennálló veszélyre mindig fel lehet hívni a figyelmet, hogy a kétkedőket és a közös csónakból kiugrani szándékozókat a palesztin lakosságot sújtó brutális etnikai tisztogatások idején is végső soron az evezők mellett tartsák. Huntington szerint az embernek ellenségekre van szüksége, hogy biztos lehessen saját identitásában és nemzeti hovatartozásában. [...]
Forrás: Andreas von Bülow: lm Namen des Staates - CIA, BND und die kriminellen Machenschaften der Geheimdienste [Az állam nevében - a CIA, a BND és a titkosszolgálatok illegális üzelmei], München, 2000. 483ff. o. ^megjelent: Der Europáer, 6. évf. 9/10. sz. [2002. július - augusztus], 16. o.
(Fordította: Simon Diana)
1. A kelet-berlini Wallstrasse szolgált a Stasi terroristákkal folytatott, nyugati titkosszolgálatok által is támogatott fegyverkereskedelmének központjául. A fenti cím egyben játékos utalás az amerikai titkosszolgálatok fegyverkereskedelemben tanúsított együttműködésére, hiszen az utca neve rárímel a New Yorki Wall Street nevére, (ford. megj.)
2. Európa Könyvkiadó Budapest, 1998 (ford. megj.)
3. Németül: Die einzige Weltmacht: Amerikás Strategie der Weltherrschaft. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt a. M., 1999 (ford. megj.)
4. Utalás Brzezinski A nagy sakktábla c. könyvére. Európa 1999 (ford. megj.)
Ady Endre:
KÉTKEDŐ, MAGYAR LELKEM
Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.
Hogyha szaladsz űzőn s űzten,
Megrajonglak buta tűzben.
Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak
A Sors bús uszitottjának.
Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.
Disznók állnak most elébem
Röfögően és negéden.
S ordító és intő vágyam
Belepusztul a muszájban.
Szeretnék sereget szedni,
Sok-sok mindent vissza-venni.
Bár csalódna holtát-lelten
Én kétkedő, magyar lelkem
(1915. szeptember)
Kérdéses új felvetések az antropozófiai karmakutatásban
A magyar Antropozófiai Társaság lapjában, az Új Impulzus 2002. márciusi számában megjelent Heide Oehms: A szellemi iskolázásnak egy individuális útja című írása. A cikket az újság a Goetheanum Nachrichtenblatt 2001/1-2-es számából vette át. Az írást mind a Goetheanum, mind az Új Impulzus kommentár nélkül közölte. Tekintettel arra, hogy Heide Oehms cikke Rudolf Steiner karmakutatását, de magát a szellemtudományt is a legmesszebbmenően diszkreditálja, a Szabad Gondolat szerkesztősége szükségesnek látja Irene Diet alábbi cikkének megjelenését
Az 1997 húsvétján Berlinben a reinkarnációról és karmáról szóló GoetheanumTagunggal új korszak kezdődött az antropozófiai karmakutatásban: azóta se vége se hossza az olyan emberek beszámolóinak, akik közvetlenül vagy közvetve az antropozófiából kiindulva egészen konkrét karmikus bepillantást nyertek. Nincs olyan lapja az antropozófus sajtónak, ami ne szánna rendszeresen cikkeket ennek a jelenségnek. És egészen különös helyet foglal el két könyv ebben a fejlődésben - mindkettő 1999-ben jelent meg az Urachhaus kiadónál -: Heide Oehms könyve, "Karma-Erkenntnis. Warum?" és Jostein Saether könyve, "Wandeln unter unsichtbaren Menschen. Eine karmische Autobiographie". Mindkét könyvet olyan ember írta, aki úgy véli, hogy az antropozófiai szellemi iskolázással jutott el konkrét karmamegismeréséhez. Munkájukat olyan fogalmakra építik, mint antropozófiai meditációs gyakorlat, egzakt fantázia, Akasha-krónika, Lucifer és Ahrimán, a fizikai és az érzékelési világ közti küszöb átlépése, stb.
"Az én utam és a gyakorlatok mindig az antropozófia alapjaira épültek"-állítja Heide Oehms egy "rövid életrajzi közbevetésben"1. Jostein Saether pedig ezt írja Karmikus önéletrajzának bevezetőjében: "Elhatároztam, hogy nyilvánosságra hozom kutatási eredményeimet, hogy ezáltal a Rudolf Steiner szerinti karmakutatásért dolgozzak. Eredményeim a Steiner által megadott kutatási úton jöttek létre."2 Míg Heide Oehms inkább abban látja a maga hozzájárulását, hogy az antropozófiai módszert mások segítségével gazdagítsa, Jostein Saether célja egyenesen "Rudolf Steiner karmakutatásának modern kultúrfaktorként való újraalapítása és továbbfejlesztése" (26. old.).
A karmakutatás módszerei
Jostein Saether és Heide Oehms könyvei azért olyan érdekesek, mert nagyon pontosan leírják azt az utat, melyek azokhoz a képsorokhoz vezetnek, amik állítólag a másik élethez tartoznak. Saether leír két gyakorlatot, amit a legnagyobb intenzitással végzett: először azt, amit "Rudolf Steiner úgynevezett biografikus karmagyakorlatá"-nak nevez az 1912-es évből, majd a négynapos karmagyakorlatot 1924-ből. - A biográfiai karma-gyakorlat során tárult föl előtte az első imaginációsora. "1996-tól elkezdtem Steinernek ezt a biográfiai karmagyakorlatát még következetesebben végezni, mint eddig", írja. (115. old.) "Életemnek minden hét évéből vettem két jellemző példát és ezeket előre kiválasztottam. Ezeket az emlékeket belsőleg, faliképszerű formációkban, visszafele végigkövettem. (...) Amikor saját emlékeimmel már nem jutottam tovább az első gyermekéveknél, megpróbáltam egzakt fantáziával belső gondolati képeket teremteni, egészen a koncepcióig. Megpróbáltam magam a szülőhelyemtől felfelé a Sunndal-hegység3 fölött lebegve átélni. Ekkor elérkezett a meditációban az a pillanat, mikor figyelni kellett, nehogy elaludjak vagy kiessek a meditációból, ehelyett a teljes gondolati és képi üresség állapotába akartam kerülni. (...) Tehát 1996-ban egy szeptemberi délután követtem a saját életutamat visszafele egészen az első gyermekkori emlékig (...) és arra törekedtem, hogy az Én belső ütőerejét még tovább, a születés irányába koncentráljam (...) Ez után az igyekezet után megpróbáltam gondolatok és érzések nélkül a semmi hangulatában lebegni. Ekkor jött egy finom lelki lökés, és azt gondoltam, a hétköznapi tudatállapotban fogok felébredni. Ehelyett egy élő és mozgalmas képi világban való felébredés következett..."
Azok az emberek, akik maguk is végeztek meditációkat és karmagyakorlatokat Steiner útmutatásai alapján, bizonyosan megkérdezik ez után a leírás után: tulajdonképpen milyen biográfiai karmagyakorlatra gondol itt Saether, amit állítólag 1912-ben adott Rudolf Steiner?
Az önmagunktól való elszakadás
1912 tavaszán Rudolf Steiner több előadásban beszélt az újratestesülésről és karmáról és ezek jelentőségéről a jelen kultúrájára számára. Ezekben az előadásokban adott először pontos utalásokat arra, hogyan tudja bárki maga is az elmúlt életek emlékeit felidézni, egy olyan téma, amit más formában az 1924-es karma-előadásokban újra felelevenített. - Először is, mondta Rudolf Steiner 1912-ben, azokat a dolgokat kell emlékünkbe idézni, "amit igazán a legkevésbé" szerettünk.4 Azokat, "amiből úgy igazán ki akartunk kerülni, ami elől úgy igazán el akartunk menekülni", az emlékezési képzeteinkben olyannyira át kell alakítani, amíg - ezeken a képzeteken belül - nem csak hogy semlegesen jelennek meg, hanem egészen energikusan akarjuk és kívánjuk őket. És ebből, amit így átalakítottunk, felépíthetünk egy mesterséges gondolatembert, aki mindazt akarta, amit sorsszerűen szenvedésként és akadályként tapasztalt meg, mindazt, amit éppen hogy nem akart. Rudolf Steiner itt a tetőcserép példáját választja, amit ez a mesterséges ember saját kezűleg lazít meg, mielőtt az a vállára esik.5 - Saját sorsunk megismerésének első, előkészítő lépése tehát abban áll, hogy teljes intenzitással kiszakítsuk magunkat életünk megszokott szemléletmódjából. Az a lelkierő, ami ehhez a gyakorlathoz szükséges, megnyitja az utat a "bennünk lévő okosabb emberhez". Ez az okosabb ember pedig az, aki hidat képez a mai és az elmúlt inkarnációnk között.
Nos, Jostein Saether úgy véli, hogy a saját életére vonatkozó meditációjával Rudolf Steinernek ehhez a karmagyakorlatához kapcsolódott. Az életrajzi anyag azonban, ami könyvének egy hosszú fejezetében megjelenik, és amiből gyakorlatait felépítette, nagyon egyértelműen megmutatja: élményeit egyáltalán nem formálta át a fent leírt módon, mielőtt azokat meditációja kiindulópontjául vette volna.
Ahelyett, hogy abból, ami sorsszerűen szenvedésként és kudarcként érte, egy olyan lényt formált volna, aki pont ezt a szenvedést akarta, Saether úgy meditál élete eseményeiről, ahogyan azokat hétköznapi tudatában emlékként hordozza. Nem hoz létre egy második, okosabb embert, hanem a saját életéről szóló, gyakran órákon át gyakorolt meditáció által minden bizonnyal jelentősen erősödik saját tudati határai közé való bezártsága (147. old.). "A jelen embere tulajdonképpen oly kevéssé alkalmas arra, hogy eloldódjon önmagától és valami másnak adja át magát", mondja Rudolf Steiner egy 1924-ben tartott előadásban, ahol ismét a karmagyakorlatokról beszél.6 Ezért "...a közvetlenül az életre vonatkozó karmikus megfigyelés épp az emberiség jelen tudatállapota számára tulajdonképpen rendkívül nehéz. Mert az életben, mely körülvesz bennünket, az életben, melyben benne állunk mi magunk, a karma valamennyire is használható szemlélete azt követeli, hogy sokkal, sokkal objektívebben álljunk az élettel szemben, mint amit az a tudatállapot tesz lehetővé, ami az élet jelenlegi körülményeiből és a nevelés jelenlegi körülményeiből fejlődik ki."
Karmikus emlékezet
A bennünk lévő második ember, aki okosabb nálunk, azokkal az erőkkel és impulzusokkal rokon, amit a halál és az új születés közötti élet során veszünk föl. Azáltal, hogy felépítünk egy ilyen gondolatembert, közelebb kerülünk a születés előtt a karmikus kiegyenlítésért hozott elhatározásokra való emlékezéshez. És minél közelebb kerülünk ehhez a földi élet előttről származó emberhez, annál inkább megigéz minket. Hamarosan nem ereszt el többé.7
Ez az okosabb ember azonban először is nem képzetekben él - hiszen a képzetek a legelsők, amit elvesztünk a halál után -, hanem érzésekben és érzetekben. És ezért változik meg a felépített gondolatember képe: a képzetekre való emlékezés érző vagy érzékelő emlékezéssé válik. Hiszen azok az érzések, melyek egy elmúlt életből törnek föl, nem szokványosak, mint pl. az öröm vagy a bánat, hanem leginkább ízbe- nyomásokhoz lehetne őket hasonlítani. Rudolf Steiner egy keserű, keserédes vagy savanyú íz megjelenéséről beszél. Ez azonban az éteraurával függ össze, ami egy köpönyeghez hasonlóan karmikus emlékezetként burkol körül minket.8 A Rudolf Steiner által 1912-ben adott karmagyakorlat tehát oda vezet el, hogy az elmúlt élet a legintimebb oldaláról kezd feltárulni. Mert mi egyebek az íz-benyomások; mi lehet annál intimebb, mint egy keserédes vagy savanyú érzés, ami a bennünk lévő második emberrel együtt fölmerül? Ez az érzés az elmúlt életünk lelki színezetének felel meg, variációival és árnyalataival ennek az életnek az alapszíne. Ezáltal egyfajta sejtelem jön létre afelől, hogy milyen emberek voltunk és miért kellett ebben az életben ennek vagy annak - ami talán igazságtalannak tűnik - megtörténnie velünk. Ilyenfajta tapasztalatokkal elkezd eloldódni az ember a jelenlegi életére korlátozott nézőponttól és megtapasztalja, hogy az újratestesülés törvényei a léleknek épp a legintimebb és legmélyebb oldalait érintik.
Milyen tapasztalatokat szerzett azonban Jostein Saether? Leírja, hogyan követte emlékeit "faliképszerű formációkban visszafelé", és ott, ahol nem jutott tovább, megpróbált "egzakt fantáziával belső gondolati képeket alkotni, egészen a koncepcióig". - Először is összekeveri a karmagyakorlatot a napi visszatekintés gyakorlatával9. Ezek között az egyik legfontosabb különbség abban áll, hogy aránylag pontosan emlékezhetek az eltelt napra, de nem az egész eltelt életemre. Különösen nem az első három évre, amire egyáltalán nem emlékszünk, mivel még nem ébredt föl Én-tudatunk. Jostein Saether ezt a hiányosságot egzakt fantáziával akarja pótolni. Másodsorban pedig a napi visszatekintésnek nem az a célja, hogy az előző éjszakára emlékezzünk vagy pontosabban: az előző napra, hiszen Saether nem a születés előttiben ébred, hanem egy elmúlt inkarnációban. Ez a gyakorlat sokkal inkább az Én-organizáció erősödését szolgálja. Ezzel szemben Jostein Saether-nél állítólag úgy hat az életre való visszatekintés által megindított lökőerő, hogy az általa létrehozott emlékképeknek egy golyóhoz hasonlóan olyan lendületet ad, hogy az emlékképek immár maguktól gördülnek tovább.
Rudolf Steiner leírja, hogy az emlékeink nem csak bennünk élnek, hanem körül is vesznek minket. A jelenlegi életünkre vonatkozó emlékeinket árnyszerűen és képzetek formájában a testünkben hordozzuk, az elmúlt életek történéseinek képei pedig egyfajta aurikus köd formájában ölelnek körül minket. Rudolf Steiner egy karmikus-aurikus palástról beszél, egy aurikus emlékezetről, mely minden embert körülvesz.10
Ez az éterikus palást azonban a világéter, a saját múltunk Akasha-krónikája. Ahhoz tehát, hogy az elmúlt inkarnációk emlékeit életre hívjuk, ebbe az aurikus burokba kell behatolni. A Rudolf Steiner által adott karmagyakorlatok útmutatóul szolgálnak ehhez. Ezzel szemben azok a gyakorlatok, melyeket Jostein Saether végez, és amelyek visszafelé meditált emlékképekből állnak, egy egészen más módon látszanak hatni. Mindenekelőtt meg kell azonban jegyezni: A Saether által alkalmazott módszer nem új, hanem a képsorok, számsorok és emlékek visszafelé való megragadása általános jellemzője a ma annyira elterjedt visszavezető technikáknak.
Képsorok visszafelé
1968. júniusában történt, hogy Thorwald Dethlefsen egy hipnotizált páciensének - amikor az újra átélte gyermekkorát és aztán születési folyamatát - azt szuggerálta, hogy még tovább menjen vissza az időben, és ez a páciens egy állítólagosán másik életben ébredt fel.11 Ez hatalmas nyitánya volt egy új terápiairányzatnak - a reinkarnációs terápiának -, ami nagyjából egyidejűleg született meg nem csak Németországban, hanem más országokban is. És azóta több ezer reinkarnációs terapeuta dolgozik az egész világon e módszer szerint, amit Dethlefsen "a kísérleti személynek az időtengelyen való fokozatos visszavezetése "-ként írt le (14. old.). És ezt az időtengely mentén való visszavezetést azóta különböző módokon továbbfejlesztették és átalakították.
Ma a mély hipnózis helyett általában lazító technikákkal dolgoznak, melyek során a páciens egyfajta félálomba merül, de észlelni tudja az élményeket és tud rájuk emlékezni. Ám éppúgy, mint a hipnózis, ezek a módszerek is visszafele sorolt számsorokon vagy lefelé futó képsorok képzetén alapulnak, mint pl. a csigalépcső, amin le kell menni, vagy az áruház, melyen a pácienst a legfelső emelettől levezetik a pincéig.12 - Érdekes módon azoknak a visszavezetéseknek tehát, melyeket egy visszafele haladó képzelt időtengely mentén végeznek, ugyanaz a lelki hatásuk, mint a visszafelé haladó térképzetek vagy akár absztrakt egységek, mint pl. visszafelé sorolt számsorok mentén haladó visszavezetéseknek.
Mégis úgy tűnik, hogy történéseknek a visszafelé való elképzelése nem elegendő egy állítólagos korábbi életbe való belemerüléshez. Még valami hozzájön előkészítésként: mégpedig egy egészen különleges karakterű elképzelt vagy szuggerált képi világ.
Egy képekből álló világ felépítése
Jostein Saether és Heide Oehms mindketten leírják, hogyan alapították meg a szellemi világban otthonukat, vagy, ahogy ezt az okkultizmusban nevezik, hogyan építették meg a kunyhójukat. - A "Hogyan juthatunk a magasabb világok megismeréséhez?" című iskolázási könyvében Rudolf Steiner is beszél annak szükségszerűségéről, hogy a szellemi világban egy helyet alapítsunk. Ez a kunyhó abban segíti a titkos tanítványt, hogy le tudja győzni az otthontalanságot, ami az ebbe a világba való belépésnél keletkezik. - Ám Jostein Saethernél és Heide Oehmsnél egészen másképp néz ki egy kunyhó építése.
Egy elhunyt barátnőnek köszönhetően világossá vált J. Saether számára, hogy "egy meghatározott földrajzi helyet", amit "természeténél fogva jól ismert, most a meditációban fel tudott keresni". Azt írja:
"Tiszta gondolkodás által emlékmotívumokat alkalmaztam erről a helyről és meditatív tudatállapotban magam elé képzeltem az ösvényt minden egyes részletével, mint a kövek, tehénlepények, egy mező, az erdő, a domb és még feljebb a hegy. A dombon lévő mezőre álltam és néztem a tájat, alattam a fjordokat, a szigetet a másik oldalon, [t.i. a meditációban; I. D.] Magammal vittem néhány deszkát, kimértem a ház nagyságát, arra a helyre álltam, ahová a bejáratot akartam, és megpróbáltam kívülről elképzelni az egyszerű kerek épületet a kupolával. Bementem, és megpróbáltam a belső teret is elképzelni egy fülkével, színes ablakokkal és felső világítással." (126. old. és tovább)
Az így elgondolt építmény egy olyan realitássá vált Jostein Saether számára, amit szét is lehetett rombolni. Egy napon teljesen lerombolva találja a kunyhóját (128. old.). "Feküdt az építményem a dombon, a földön, laposan, mint egy palacsinta, mintha egy szétszaggatott sátor lenne!" És tovább:
"Négykézlábra ereszkedtem - ez valóban lehetséges a szellemi világban is -, és megtapintottam a különös anyagot, ami előttem feküdt. A bejáratot kerestem és megtaláltam. Aztán a meditációban belülről újra felállítottam az egész építményt. Kezeimmel kitoltam a gumiszerű falakat és a tetőt, és nem esett magától újra össze.(...) A szellemi testvérek odajöttek és lelkendezve ünnepelték erőfeszítéseimet!"
Heide Oehms számára két fajtája létezik az ilyen építményeknek. Először is amit magunk alkotunk meg a magasabb szellemi lények segítségével, amit ugyanúgy, mint egy a külvilágban álló épületet, karban kell tartani és rendszeresen fel kell keresni (67. old.). Mivel azonban J. Saetherrel szemben Heide Oehms elsősorban nem a saját szellemi kutatásairól tudósít, ám útmutatást ad mások számára erre vonatkozóan, lényegesen gyakrabban írja le a szellemi építmény egy másik fajtáját, amit már meglévőnek kell elképzelni. Ezt az építményt kell felkeresnie a meditálónak, éspedig vagy azzal a céllal, hogy érzékelje a hasonmását (Doppelgänger) (49. old.), egy szellemi védőszimbólumot kérjen (64. és 258. old.), vagy pedig egy karmikus tudat megszerzésének céljával (251. old). Az így elképzelt építmények mindegyikének egy fénytér meditatív létrehozása az alapja, amelybe az ember behívja az angyalát és a felsőbb Énjét, ami "mindig össze van kötve Krisztussal" (252. old.). És az ekkor elképzelt építmény megfelel annak a célnak, amivel a meditációt végezzük.
Annak a szakrális építménynek, ami a hasonmás érzékelését szolgálja, rendelkeznie kell egy kriptával vagy egy pinceszinttel, ahová le tud ereszkedni a meditáló. És ott aztán - mondja Heide Oehms - irtózatos alakokra vagy tárgyakra talál, halálra és ördögre, vadállatszerű lényekre és kínzószerszámokra is. Ezzel szemben az a meditáció, amiben az ember személyes védőszimbólumot kér, mindig egy hegy megmászásával áll összefüggésben, amely során a "szellemi-éteri lábak mozgatásával" járó erőfeszítésnek egészen fontosnak kell lennie (64. és 254. old.). Ennek a hegynek a csúcsán egy kápolnában találja meg aztán az ember a kért védőszimbólumot. A karmamegismerést pedig egy elképzelt torony vagy templom segíti, amit meg kell mászni.
"Talán odafönt jó kilátás nyílik, és a táj lehetőséget nyújt arra, hogy megtapasztaljunk valamit. (...) Ha a torony stabil és megbízható, utánanézhetünk, hogy van-e bejárata, ajtaja, a- mit ki lehet nyitni, hogy van-e lépcső, amin fel lehet menni. (...) Ha be tudunk lépni egy terembe, újra mindent egészen alaposan meg kell nézni: vannak-e ablakok, vannak-e bútorok vagy egyéb tárgyak, esetleg egy láda, amit ki lehet nyitni" (99. old.).
Imagináció vagy "virtuális valóság"?
Az a hely, ahonnan a szellemi világ vagy akár az elmúlt életek állítólag kikutathatok, mind Heide Oehms, mind Jostein Saether számára egy elképzelt hely. A kunyhó, a templom vagy a torony először is tisztán fantáziaképződmények. És Jostein Saether még tudatában is van ennek a történésnek: Ennek a fantáziaképvilágnak a megteremtését "az ismert emlékező tudat és a tudatosan még meg nem ragadott imaginációtudat" közötti híd építéseként írja le.13 Más szavakkal: Saether szerint a maga alkotta fantáziaképek, az úgynevezett egzakt fantázia az, aminek létre kell hoznia az érzéki és a szellemi világ közötti átjárást. Azért jut erre a feltevésre, mivel ezek a fantáziaképződmények nagyon hamar függetlennek tűnnek a megalkotásuktól és mély benyomást keltő önálló életet alakítanak ki. - Miről van itt szó?
Először is meg kell jegyezni, hogy azok a képzetek, amik egy ilyen képáramot váltanak ki, kizárólag a fizikai-érzéki világból valók. Soha sincs olyan gondolatunk, ami ne ennek a világnak az érzékelésével függne össze, éppolyan kevéssé építünk föl egy olyan elképzelt képet, ami szimbolikus, azaz az érzéki-fizikai érzékelésen túlmutató karakterrel bírna. Ezáltal olyan erőket vonunk be képzetéletünkbe, melyek normál esetben csak az érzéki-fizikai világgal való érintkezés során bontakoznak ki. Ez pedig egy modern kortünetnek, mégpedig a virtuális valóságnak a jellemzője, ami épp az utóbbi évtizedekben fergeteges gyorsasággal fejlődött.
Itt is egyfajta második valóságot hozunk létre, ami hasonlít az érzéki-fizikaira, anélkül azonban, hogy a valóságban ehhez a világhoz tartozna. Ez egy tiszta illúziónak a megteremtése. És ha belehelyezkedünk a ma annyira elterjedt állítólagos reinkarnációs élményekbe, akkor nagyon egyértelművé válik a hasonlóság a virtuális valósággal. A képek éppolyan automatikusan jönnek létre a belső képzeleti életben, mint a- hogyan a vásznon peregnek. Az, aki belemerül, mindkét élménynek passzívan adja át magát. A képek egészen maguktól peregnek, amik ráadásul nagyon valóság közelinek tűnnek, olyannyira valóság közelinek, hogy Jostein Saether több történelmi személyiséget azonosított saját karmikus múltjához tartozóként, sőt, úgy véli, hogy történelmi hagyományokat tud megerősíteni avagy korrigálni. Saether könyvének vagy egy tetszőleges, a regressziós terápiákról szóló tanulmánynak az olvasása után az ember nem szabadul attól a benyomástól, hogy itt nagyszámú kész forgatókönyvvel van dolga, érdekfeszítő, izgalmas sztorikkal, melyek csak arra várnak, hogy egy rendező vászonra vigye őket.
A küszöb átlépése
Ahhoz, hogy az ember átlépje a szellemi világ küszöbét, "egy egész más lénnyé" kell átalakulnia.14 Az érzéki-fizikai világ észlelési, gondolkodási és érzésbeli szokásait el kell hagynunk, hogy egy lelki tér keletkezzen, ami nem az érzéki-fizikai, hanem a szellemi világhoz tartozik, ugyanakkor üres, nyitott és befogadó. És ez a lelki tér válik egyfajta észlelőszervvé, ami belenyúlik a szellemi világba, és amivel ezt a világot mintegy letapogathatjuk.
A tiszta gondolati tartalmaknak a meditációban való megerősítésével alkothatjuk meg ezt az érzékfeletti érzékszervet - mint egyfajta Grál- kelyhet. Ez az a szerv, ami egy önmagát hordozó gondolatvilágnak teret alkot, amibe a magasabb hierarchiák lényei be tudnak áradni. És csak ez az önmagunk alkotta szerv teszi lehetővé, hogy átlépjük a szellemi világ küszöbét. - Szükség van a fizikai testben való észlelési és megismerési szokásoktól való eloldódásra, mert a szellemi világban az érzékelés és megismerés a visszájára fordul. E világ tárgyai és lényei iránti érzéseink alapvetően mások, mint az érzéki világ tárgyai és lényei irántiak. Az érzéki világon belül úgy észlel az ember, hogy a világ rajta kívül létezik, és ő szemléli azt. A szellemi világba való felemelkedés azonban az ember lényének egyfajta kitágításához vezet.15 A szellemi világ, amennyiben érzékeli az ember, őbenne van, vagy pontosabban az általa megalkotott érzékszervben. A titkos tanítvány átéli: Nem én szemlélek, hanem engem szemlélnek azok a lények, akiket észlelek.
Hogy a szellemi világot vagy pedig ennek a világnak egy illúzióját érzékeljük, az attól függ, hogy hogyan lépjük át ennek a világnak a küszöbét. Mert létezik, mondja Rudolf Steiner, "a küszöbön, a szellemi világba való átlépésnél egy régió, egy áramlat, melyben az ember a fizikai világhoz való viszonyának minden sajátosságát megtartja. Nem tudunk elszakadni attól, hogy 'én szemlélek', nem tudunk ahhoz eljutni, hogy 'engem szemlélnek. Egy alaposan belénk- rögzült megszokás alapján azt várjuk el a szellemi világtól, hogy alapjában véve a fizikai világnak egyfajta másolata, egy kifinomult lenyomata legyen.16
A szellemi világba való felemelkedés a fizikai világbeli tudatból való valódi kilépés nélkül illúziókhoz vezet, mint ahogy azt Rudolf Steiner a látó Emánuel Swedenborg kapcsán kifejtette. "Csak egy illuzórikus világot kapunk", hiszen a szellemi realitások helyett csupán azt a ruházatot érzékeljük, amit mi magunk adtunk ezekre a tárgyakra és lényekre. - Ez a ruházat azonban egészen lényegesen megváltozott Swedenborg ideje óta.
A ruha képeket alkot?
Ma a nyugati félteke egyetlen embere sem tudja kivonni magát a másik emberrel vagy a fizikai-érzéki világgal - mint a fotográfia, az elektromos akusztika, a mozgó képek, a számítógép és a filmek világával - tartott napi kapcsolatból. Ez a világ azonban nagymértékben megváltoztatja az ember lelki-szellemi konstitúcióját. Már Rudolf Steiner is beszélt arról, hogy pl. a mozgóképfelvétel erős materializáló befolyást gyakorol az emberre,17 mivel az éter- vagy élettest, "...különösen az érzékszerveké, rendkívül erős módon károsodik a film fölvétele által. Tényleg úgy van, hogy a film által az egész lelki-szellemi konstitúció valóban mechanizálódik, a film az embert külsődleges módon materialista érzületűvé teszi."18
Rudolf Steiner meg tudta figyelni, "milyen mohón fogadták be az emberek a filmeket", és hogy "hogyan rejlik benne a film egyszerűen az emberiség materializálásának programjában, amely során a materializmust bizonyos mértékig már az érzékelési szokásokba is felvesszük." A film szerepe óriásit nőtt azóta, hogy Rudolf Steiner élt; azok a veszélyek, melyek különösen azok számára jelentkeznek, akik elegendő ismeret nélkül ingáznak a képernyő vagy a mozivászon és a reinkarnációs terápia, ill. a meditáció között, jelentősen megnőttek. Mert úgy tűnik, hogy ma a meditáló már nemcsak a fizikai-érzéki világ észlelési szokásait viszi be a küszöbterületre, ahol az illúziók keletkeznek, hanem Hollywood és Cannes észlelési szokásait is, a filmvilág észlelési szokásait is.
Minden arra utal, hogy a leírt meditációs és regressziós gyakorlatok egy olyan lelki területet szólítanak meg, ahol azok a képek élnek, melyek a virtuális világból húzódtak be a mai ember úgynevezett tudatalattijába. A virtuális valóság szabja a ruhát, amelybe azok a lények burkolóznak, melyek az illuzórikus látszatvilágot képezik. - A virtuális világgal új nehézségek keletkeznek az érzéki és az érzékfeletti világ közti küszöb átlépésénél. Ahelyett, hogy a szellemi világba emelkednénk, lényegesen könnyebb egy köztes területre letérni, ahol a természet alatti, az érzékek alatti világ erői működnek.19
Karma-visszavezetés mint antropozófus csoportterápia?
A más életekre való állítólagos visszaemlékezés Heide Oehmsnél és Jostein Saeter-nél egészen hasonló módon lép föl, mint a ma annyira elterjedt regressziós terápiák során általában. Rudolf Steinerrel ellentétben, aki az 1924-ben tartott karma-előadásaiban újra és újra megpróbálta megértetni a hallgatóival, hogy bizonyos karmikus betekintéseknek milyen sokáig kellett érniük, mielőtt tudatossá válhattak a számára, és hány kerülőút után találta meg a mindenkori kiindulási pontot, ami egy egészen meghatározott személyiség múltjához elvezette, náluk (Oehmsnél és Saeternél) ezek a képsorok a legnagyobb gyorsasággal és lenyűgöző könnyedséggel jelennek meg; egyfajta automatizmussal - ugyanúgy, mint egy kapcsoló átváltása -, derül ki nagyon egyértelműen a leírásokból. És valóban, mind Heide Oehms, mind Jostein Saether közelebb állnak a ma szokásos regressziós terápiákhoz, mint ahogy azt elsőre feltételezhetnénk. Heide Oehms például leírja, hogy konceptuálisán ugyan Rudolf Steiner gondolataihoz kapcsolódik, "a szellemi világba való gyakorlati belépést" azonban "újonnan tanult módszerek segítségével szisztematikusan" gyakorolta. Hiszen "... a konkrét kutatás az ezotéria területén az antropozófus körökön kívül már rég realitássá vált. Csak ezeken a körökön belül nem mutattak fel semmi újat. Rudolf Steiner hagyatékából éltek" (32. old.).
Abból a módból, ahogyan a ma szokásos visszavezetési technikákat védi és a saját technikáját felépíti, mindenesetre láthatóvá válik, hogy Heide Oehms ilyenfajta visszavezetéseket azelőtt végzett önmagával, mielőtt a szellemi áttörést megtapasztalta volna, és megszerezte volna azt a képességet, hogy "magasabb szellemi lényekkel tudatosan kapcsolatba lépjen és sok, rég elmúlt karmikus összefüggésbe is betekintsen". Ez az áttörés 1991-ben történt meg. Két évvel később pedig már annyira továbbfejlesztette ezt a képességét, hogy ettől kezdve képes volt "más emberekkel is megismertetni a karmájukat" .20
Jostein Saether szellemi áttörése valamivel később történt, mégpedig 1996 szeptemberében, amikor a már leírt kísérletet végezte: a saját életútját élte át újra "visszafele a gyermekkor emlékéig". Ám ha pontosabban elolvassuk "karmikus önéletrajzát", akkor megtudjuk, hogy ez az áttörés is csak néhány héttel egy visszavezetést követően történt, amit egy hajdani baráttal együtt - aki regressziós terapeuta és Waldorf-tanár - végzett saját magán (125. old.). Ugyanúgy, mint Heide Oehmsnél, nála is egészen jelentősen felgyorsította a más által végzett visszavezetés a belső fejlődést: Pár hónapon belül, 1996 ősze és 1997 húsvétja között valamennyi részletét megismerte az állítólagos tizenkét inkarnációjának, továbbá sok nagyon pontos adatot mintegy tucatnyi ember karmikus hátteréről, akikkel ebben az életében kapcsolatban áll (147. és 280. old.). Mármost érdekes, hogy Heide Oehms és Jostein Saether karmatanulmányainak nem csak az elején történtek a modern regressziós gyakorlatokkal való tapasztalatok. Ma mindketten - éspedig olyan módszerekkel, melyeket maguk fejlesztettek tovább - visszatértek ezekhez. - Heide Oehms nemrég leírta, hogy hogyan hív össze egy terembe három-négy embert, akik közül az egyik - ez esetben ő maga - "szellemi szerveit olyannyira kifejlesztette", hogy "kapcsolatba" tudott "lépni a szellemi lényekkel".21 Közös meditáció és egy szellemi fénytér imaginatív felépítése után, amelybe meghívják az angyalokat, a küszöb felsőbb őreit, a felsőbb Ént és ezzel Krisztust is, gondolati űrjét és "működő csakráit és az ezáltal a beáramló szellemi szubsztanciát a másik ember és az angyalvilág rendelkezésre bocsátja, hogy a másiknál szellemi tapasztalások léphessenek fel". És akkor az átélő embernek közölnie kell, hogy mit észlel, mert Heide Ohms csak így tudja őt a kérdéseivel és segítségével továbbvezetni, "amennyiben megakadna, vagy ha nem spontán módon kezdene neki". Ez azonban beavatásszerű élményeket válthat ki, írja Heide Oehms, úgyhogy az érintett személy már egy pár közös alkalom után képes önmaga, sőt mások számára is ilyen élmények életre hívására. Nemrég Jostein Saether is beszámolt arról, hogy karmaórákat tart, amiken a beszélgetőpartner, aki az elmúlt életekről keres ismereteket, "meditációját csukott szemmel, a beszélgetés részeként" végzi, és ő aktívan kíséri a beszélgetést ill. a meditációt.22 J. Saether is beszámol arról, hogy ez sok esetben életre hívta a másikban azt a képességet, hogy most már segítség nélkül tegyen szert hasonló élményekre. És végül leírja újonnan kifejlesztett módszerét, amit ő maga a szemináriumi résztvevők állítólagos elmúlt életeibe yaló csoportos visszavezetésnek nevez (242. old.). - Ehhez az összes jelenlévőt levezeti Mykéne kútjának elképzelt csigalépcsőjén:
"A meditációban együtt megyünk az úton, le a több mint száz lépcsőfokon. Bal kézben egy lámpával megyünk előre, jobb kézzel a partnert fogjuk...,"
vagy pedig egy kunyhó építésében vesznek részt, ami az angyalokhoz vagy Krisztushoz intézett szellemi segítség iránti kéréssel kezdődik. Ezekkel a csoportos visszavezetésekkel, melyek állítólag a szociális ezoterika igényének felelnek meg, olyan elem jelentkezik az antropozófus körökön belül, ami messze kérdésesebb, mint a ma általánosan szokásos individuális visszavezetések.
Végkövetkeztetés
Megfigyelhetjük, hogy a visszavezetésekkel provokált emlékezések állítólagos elmúlt életekre mintegy mágikusan, szinte fertőzően hatnak. Az a könnyedség és gyorsaság, amivel ezek az élmények jelentkeznek, átterjed mindazokra, akik egyik vagy másik módon alávetik magukat az ilyenfajta gyakorlatoknak. Ez azonban egy szellemi lény jelenlétéről tanúskodik, aki azok számára áll rendelkezésre, akik keresik a hozzá vezető utat. Ügy tűnik, ezt a lényt mindig akkor szólítják meg, amikor vagy a kora gyermekkori, ill. a születés előtti életszakaszba való visszavezetés, vagy pedig az önmaga által alkotott vagy másvalaki által szuggerált képi világ révén karmikus emlékeket keresnek. Nevezetesen olyan képek révén, melyek ugyan az érzéki világból származnak, valódi karakterük szerint azonban a virtuális valóság világához közelebb állónak tűnnek, mint a fizikai-érzékiéhez.
Ahhoz, hogy a szellemi világba felemelkedjünk, szükség van a saját testiségünkhöz való kötöttségtől megszabadulni. Ez különböző módokon történhet, pl. egy gondolatember felépítésével, ami feltételezi a saját életünk eredeti szemléletétől való elszakadást, vagy pedig egy eszmevilág felépítése által, melyben a gondolatok a fizikai agytól önállósulnak, mivel az érzéki-fizikai világtól függetlenül viszonyulnak egymáshoz. A meditáló mindkét esetben kilép testi konstitúciója korlátaiból, és ezáltal van lehetősége arra, hogy átlépje a szellemi világ küszöbét. Az állítólagos korábbi életekbe való visszavezetések során azonban ennek pont az ellenkezője történik. Az önmagától való elszakadás helyett az érintett csak még mélyebben avatkozik be saját testiségbe, sőt, saját asztralitásába.23 És minden jel arra utal, hogy itt az asztráltestnek arról a részéről van szó, amit Rudolf Steiner egyszer az asztráltest alsó részének nevezett. 1923 augusztus 31-én elmondta egy előadásban,24 hogy az emberiség fejlődésének egy bizonyos időpontjáig az asztráltest hatékonyabb része az ember felső részével, a kevésbé hatékony és kisebb pedig az alsóval volt kapcsolatban. De mivel a magasabb isteni-szellemi lények befolyásának meg kellett szűnnie, hogy ezáltal az ember kivívhassa a szabadságot, megfordult ez az arány. - A "felső asztráltest" mai emberre jellemző "sérülése" ahhoz vezet, hogy az asztráltest alsó részében egyre több tudatalatti lelki tartomány gyűlik össze, ami azokhoz a jelenségekhez vezet, amelyekkel a klasszikus pszichoanalízis foglalkozik.
Minden jel arra mutat, hogy az ilyenfajta tudatalatti lelki tartományok erősödő egzisztenciáját bizonyos okkult körök kihasználják, amikor olyan képeket és filmeket terjesztenek, amelyek alámerülnek ezekbe a lelki tartományokba, hogy azután onnan hassanak tovább. Rudolf Steiner azt mondja a fent nevezett előadásban: "Ha az embernek bármely területen csak képeket adunk, akkor körülveszik őt ezek a képek. Azok az emberek, akik okkult garázdaságot követnek el, ezt teszik azokkal a tanítványaikkal, akiket nem tartanak egészen a kezükben; ezáltal olyan helyzetbe hozzák őket, amit okkult fogságnak nevezünk. Az embert ebben az okkult fogságban képek veszik körbe, melyek mint képek, nem tiszták a számára, amelyekből nem jut ki. Egy képbörtönben van...", amelyen, folytatja Rudolf Steiner, bizonyos szellemi lények is dolgoznak. És úgy tűnik, hogy ez érinti azt a lényt is, aki az elmúlt életbe tett asztrálutazással áll kapcsolatban. Minden jel arra mutat, hogy ez a lény ugyanahhoz a szférához tartozik, amelyikben az úgynevezett tudatalatti működik, és ahonnan néhány filmrendező is meríti az inspirációit.
Egészen lényeges és teljesen aktuális folyamatok tehát, melyekről Jostein Saether és Heide Oehms tanúságot tesz. Mindenesetre olyan folyamatok, melyek bizonyos más jelenségekkel, és nem a valós karmakeresés jelenségeivel állnak összefüggésben.
(fordította Wyborny Hanna)
Irene Diet, 1959-ben Lipcsében született, történelmet és filozófiát tanult Lipcsében és Párizsban. 1985 óta Franciaországban él. A "Jules und Alice Sauerwein und der Kampf um die Antroposophie in Frankreich" című tanulmány (Lásd "Mitteilungen" 1994, II-IV. füzet) szerzője és kritikát gyakorolt Barbro Karlén és Yonassan Gershom nyilvánosságra hozott reinkarnációs élményei felett. ("Auf den Spuren der Opfer", Zeist/NL 1998).
1. Heide Oehms, Karma-Erkenntnis -Warum? Innere Entwicklung als Grundlage geistiger Fähigkeiten. Stuttgarti 999 32. old.
2. Jostein Saether, Wandeln unter unsichtbaren Menschen. Eine karmische Autobiographie. Stuttgart 1999 13. old.
3. Ez Saether szülőhelye.
4. Rudolf Steiner, Wiederverkörperung und Karma und ihre Bedeutung für die Kultur der Gegenwart (GA 135), 1912. Január 23-án tartott előadás
5. ugyanitt, 1912. Január 30-án tartott előadás
6. Rudolf Steiner, Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhänge. II. kötet (GA236), 1924. Május "-én tartott előadás
7. Rudolf Steiner, Wiederverkörperung ..., i. h. (GA 135), 1912. Február 20-án tartott előadás
8. Rudolf Steiner, Esoterische Betrachtungen ..., i. h. V.kötet (GA 239), 1924. Június 13-án tartott előadás
9. Ez a Rudolf Steiner által adott gyakorlat abban áll, hogy este felidézzük az eltelt napot - valóban visszafelé, azaz az utolsó történéseknél kezdve egészen a reggelig.
10. Rudolf Steiner, Esoterische Betrachtungen ... V. kötet (GA 239), 1924. Június 13-án tartott előadás
11. Thorwald Dethlefsen, Das Erlebnis der Wiedergeburt. Heilung durch Reinkarnation. München 1976. 9. Old.
12. Lásd ehhez pl. Trutz Hardo, Das grosse Handbuch der Reinkarnation. Heilen durch Rückführung. München 1998. 265. old.
13. Jostein Saether, Verstándnis von spiritualisierter Wiederverkörperung. Inwiefern ist reale Geist-Erfahrung im Denken über Reinkarnation und Karma möglich?
Megjelent: Was in der Anthroposophischen Gesellschaft vorgeht, 30/31. Szám, 2000. 241. old.
14. Rudolf Steiner, Initiations-Erkenntnis (GA 227), 1923. Augusztus 19-én tartott előadás
15. Csak ez a "szellemiben való kiáradás" teszi "egy kunyhó építését", egy saját "hely" megteremtését szükségessé a szellemi világban. Lásd ehhez Rudolf Steiner, Hogyan juthatunk a magasabb világokról való megismerésre?
16. Rudolf Steiner, 1915. 9. 12-én tartott előadás (GA253)
17 "egy különösen kiváló eszköz, hogy az embert a materializmusba hajtsa, az, amit ebből a szempontból alig veszünk észre: a mozigép. Nincs jobb materializmusra nevelő eszköz a mozigépnél." Rudolf Steiner, Die gesunde Entwicklung des Leiblich-Physischen als Grundlage der freien Entfaltung des Seelisch-Geistigen (GA303), 1912.
Január 5-én tartott előadás. Lásd még ehhez Werner Schäfer kitűnő dokumentációját: Rudolf Steiner über technischen Bild- und Tonmedien. Bremen 1997.
18. Rudolf Steiner, 1912. Január 5-én tartott előadás (GA303)
19. Ez az alsó természet szorosan összefügg az úgynevezett nyolcadik szférával. Erről a nehéz problematikáról többször is beszélt Rudolf Steiner, különösen 1915. Október 17-18-án. Lásd: Die okkulté Bewegung im neunzehnten Jahrhundert und ihre Beziehung zur Weltkultur (GA254). Lásd ehhez még Irene Diet, Die entgeistigte Wiederverkörperung. Wenn Karma zum Verhängnis wird, Zeist, 2000.
20. Heide Oehms, Reinkarnation und Karma als Geistesschulung, in: Novalis 9/2000, 19. old.
21. Lásd ugyanitt, 21. old.
22. Jostein Saether, Verstándnis von spiritualisierter Wiederverkörperung, idézett mű, 240. old.
23. Feltételezhető, hogy azok az emlékképek, amikkel Saether visszafelé meditál, magával ragadja az asztralitását és annak a belső dinamikája ragadja meg a képeket. Hiszen a visszafele folyamat az asztrális lényének felel meg.
24. Rudolf Steiner, Initiations-Erkenntnis (GA 227), 1923.
A Nap irányítja az „év táncát" a világosság és melegség ösvénye mentén, amely felemelkedhet mennyei magasságokba vagy bejuthat mélyen a szív kamráiba. Vidámságunk, örömünk az évszakokba vezet el ezen ösvényen; ünnepek várnak ránk útközben, amelyek az élet sajátos képeit tárják fel, segítve életutunk fejlődésének állomásait.
A tavaszi Nap halványan fénylő, reménykeltő sugarai és a forró nyári Nap crescendója után a tánc hanyatlani kezd, őszi hangulatba vált, és lépésről lépésre céltudatosabbá válik. A napéjegyenlőségi pontot áthaladva a Föld hatalmas lélegzetet vesz a tél bekövetkezte előtt, magába húzza a nap tüzét, amely megérleli a gyümölcsöket. Az összegyűjtött levelek, beérett gyümölcsök és magvak - a Nap múlt, jelen, jövő ajándékai - a Föld ölelésében várják a mennyei világ rezonanciáját. Az őszi csillaghullás megvilágítja az éjszakákat, új csillagok születnek és halnak el a Föld felé haladva, miközben egy pillanatra utastársainkká válnak. Elkísérnek az ismeretlenbe, és megerősítenek magányosságunkban. A tél felé közeledve lényünk tüze, amely majdnem elveszett a nyári napsugárban, elkezd világítani a sötétségben. Amint a Természet elhal, mi életre kelünk.
Keresztelő Szent János a nyárközépkor, Szent Iván napján megteremtette a megújulás lehetőségét, és az a lehetőség azóta szándékká érett. Egy szándék cselekedetté válásához azonban mindig szükség van iniciatívára.. De készen állunk-e a kezdeményezésre, megújulásra?
Szeptember 29-én van Mihály ünnepe. Mihály a hajók és tengerészek, lovak és lovasok, tengerek és óceánok szigeteinek védőszentje. A Sötétség erőinek a legyőzője, az Angyal, aki árulásáért kihajította Lucifert a mennyországból. Egy legenda szerint az ördög egy szederbokorba esett, ezért nem szabad ilyenkor szedret enni.
A földművelés kezdeti korszakától kezdve a gazdálkodás rendjét mindig ünnepek és rituálék kísérték, akár emberáldozatokat is bemutatva. A világon ma is sokfelé léteznek különböző aratási és betakarítási ünnepek, azonban a modern technológia előtérbe kerülésével sok régi szokás kihal. Főleg az utolsó gabonakéve learatását ünnepelték meg, hogy táplálja a Föld életerejét és megőrizze a jövő évre.
A keresztény Európa előtti időkben pl. az arató ember egy szív alakú formát kaszált le és abba vérét csöpögtette. Szokás volt az is, hogy az utolsó búzakévéből egy női alakot (Demetert, a búza istennőjét) formáltak, és kifüggesztették a gazda birtokán egész télen át - ez nyújtott biztos helyet a Föld lelkének. Tavasszal pedig az innen származó magot együtt vetették el, a többi maggal.
A mai világban a modern tartósító technológiák, és az egész Földet behálózó logisztikai központok biztosítják számunkra, hogy a legtöbb élelmiszer bármikor rendelkezésünkre álljon, és életünk egyre kevésbé függjön az időjárás szeszélyétől. így Mihály-nap idején felvetődik a kérdés, hogy a mégis megjelenő kihívások során hogyan őrizzük meg az egyensúlyt, hogyan álljuk ki a próbákat, hogyan őrizzük meg életerőinket, szíverőinket? Hogyan tudjuk megtartani lelki erőnket, ami hozzásegít a nehézségek leküzdéséhez?
Mihály ünnepének nagy jelentősége volt a keresztény keltáknál, sok templomot is szenteltek neki. Megtapasztalhatjuk magunk is délnyugat-angliai vagy franciaországi utazásaink során. Mihályt legtöbbször egy fehér paripán ülve ábrázolják, egyik kezében egy háromágú lándzsával, másikban egy háromszögletű pajzzsal. (Szent György és a sárkány küzdelme ehhez hasonlóan a jó és rossz ellentétpárt jeleníti meg.) Mihály- kor és az Angyalok Ünnepén emlékezünk meg Mihály Arkangyal tettére, miként a Jelenések könyvében (12.7-9.) olvashatjuk: „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai. De nem vehetnének diadalmat, és az ő helyük sem találtaték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő véle levettetének."
Az ikonfestészetben is gyakran találkozhatunk Szent Mihállyal, amint mereven kifelé tekintve lándzsájával legyőzi a sárkányt. Ábrázolják karddal és mérleggel a kezében is, amint éppen átható tekintettel az emberiség lelkét méri. Szeptember 29-e az asztrológiai Mérleg képével érkezik el, nagyon közel az éjszaka és nappal tökéletes egyensúlyához.
Lényünknek vannak a természethez tartozó részei, de vannak olyan célkitűzéseink, amelyek alapvetően nem találhatóak meg az emberi természetben. Az egyensúly megtalálásához szükségünk van. az ősszel együtt közelgő hanyatlás és sötétség ellensúlyozására. Erőfeszítést kell tegyünk belsőnkben rejlő új erők feltárására, a- mely a világosság és az élet felé segít „növekedni" bennünket.
Húsvétkor a test feltámadásába mélyülhetünk el, most az év ellentétes pólusán a lélek feltámadásának megtapasztalására van szükség, amely az őszi hanyatlás ellenerejeként van jelen a világban. Mihály ugyanakkor valami új kezdetének időpontját is adja. (Számos országban ilyenkor szokás fizetésemelést kérni, új szerződéseket kötni, ilyenkor kezdődik sok egyetem is.) Új feladatok elvállalásának motívuma is kötődik szeptember 29-éhez, hiszen amint Mihály megölte a sárkányt, mi is belső utunkon új lépéseket téve önmagunk fölé emelkedhetünk. Felismerhetjük, hogy a „föld" saját bensőnket is jelentheti, hiszen rögtön találkozunk a „súllyal" való harccal, a sárkány rugalmatlanságával; makacs, konok, hajthatatlan lényünk tükörképével.
Mihály int, jelt ad nekünk, hogy képesek legyünk megtalálni a megújuláshoz szükséges szellemi erőt. Mihály egy kérdéssel hív bennünket a jövőbe. Mi ez a kérdés? Mihály, angolul Michael, Michael: Who is like God? Ki olyan, mint Isten? Ez a kérdés vezet el bennünket a halott télbe, és hiába keressük a választ. Nincs a korhadó levelek között, a szentek sem válaszolják meg még Mindenszentek napján sem. Talán a nemes vitézek válaszolnak? Nem. A választ nagyon nehéz megtalálni, hiszen Mihály fürkésző tekintete Szent Mártonon is túl néz, Szent Miklóson is, még Ádám és Éva napján is túl, egészen egy istállóban fekvő gyámoltalan gyermekig hatol. Ha felfigyelünk a mihályi kérdésre, felismerhetjük benne Krisztus arcát. Mihály intő tekintetén keresztül elmélyülhetünk Krisztusban, eljuthatunk a Szent Ferenc által alázatosan fejtegetett Élő Szellemiségig. Mihály feltárja előttünk a Szent Gyermeket, aki arra törekszik, hogy minden ember lelkében megszülessen.
Bevallom, kedvenc évszakom az ősz. Az ősz annyi csodálnivalót, gyűjteni valót és játszani-valót hoz magával. A legtöbb őszi heves aktivitás azonban nem látható szemmel, a növények gyökérrendszere tovább terjed, rügyek fejlődnek és készülődnek a kihajtásra, a meleg és nedves talajban a giliszták szorgalmasan dolgoznak az első lehullott leveleken. A Természet erői lázasan dolgoznak és gondoskodnak a jövő csíráinak táplálásáról. Az élet megy tovább. Ha ez így van, márpedig így van, számomra három központi kérdés merül fel. Hogyan tudjuk kezelni az életerőket? Hogyan találjuk meg a megfelelő kapcsolatot a halál fogalmával, szemben az eutanáziával, tömeg-halállal és a különböző életben tartó orvosi műszerekkel? Van-e bátorságunk felismerni a Gonoszt nem csak a világban, hanem önmagunkban is?
A technika egyre erőteljesebbé válik olyan területeken, amelyek meghaladják képességeinket és gyakran moralitásunkat is. Az életnek vannak misztikus oldalai is, amelyek mindinkább megkövetelik a felismerést és a megértést. „Az okkulttal való felületes foglalkozás veszélyes gyakorlat" - olvastam nemrég, azóta is foglalkoztat a gondolat.
A keresztény mártírok, akikre mélységes tisztelettel emlékezünk november elsején, Mindenszentek napján, példaként állnak azok előtt, akik bátran szembeszálltak a félelemmel, a babonával és akik bátran elhatárolódtak a világban lévő károsan befolyásoló hatásoktól. Mindenszentek előestéje kihívás számunkra, hogy határozottan, megértően és figyelmesen nézzünk szembe a negatív erőkkel, amint váratlanul ott teremnek lelkünk küszöbén.
Julius Caesar megjegyzéseiből tudjuk, hogy a kelták naptárukban az éjszakákat számolták, nem a nappalokat; a negyedéveket az előestéken ünnepelték meg. Ezt nevezték Samhain Előestéjének, ebből alakult ki a mai modern Hallowe'en. A kelta naptárban Samhain jelezte az Új Év kezdetét, amely nagyon jelentős szakrális időpont volt. Nem tartozott sem a Régi Évhez sem, az Újhoz. Az időnek ez a meghatározatlansága utal a tér homályos határvonalaira - a földi világ és a túlvilág közötti, az élők és a holtak közötti, az emberek és istenek vagy természeti erők közötti határra. Ezek a világok olykor összekeveredtek, „fenyegetőzve", hogy a halottak lelke visszajön látogatóba az egykori lakóhelyre.
A legtöbb pogány kultúrában nagy tisztelet övezte a halottakat, különböző rituálékkal ünnepelték meg. Az elhunytakról való megemlékezés spirituális formájára a keresztény kor a legalkalmasabb (Halottak napja). Bármilyen formát választunk is, ezek az ünnepek teret adnak számunkra, hogy egyre tudatosabb kapcsolatot fejlesszünk ki elhunyt családtagjainkkal, barátainkkal és az élet azon oldalával, amely szükségszerűen magába foglalja a Halált.
Mindenszentek napja a IX. századig május 13-án volt, ekkor azonban átkerült november elsejére azzal a célzattal, hogy elfoglalja a Samhain rituálék helyét. A Samhain-kor a Föld bölcsességét ünnepelték. A Föld istennőjét feketébe öltözött, öreg, bölcs asszonyként ábrázolták, aki az elmúló Régi Év és az Új Év küszöbén áll. Valószínűleg innen ered a boszorkány motívum, az „alvilág" tudományának félelmetes védelmezője, ugyanakkor azon emberek segítője, akik az élet feladatait komolyan és határozottan végzik.
Elbűvölő teremtés.
A ma széleskörűen elterjedt véleménnyel szemben a lelkiség nemcsak az ember, esetleg az állat sajátossága, hanem a növények világát is áthatja. A lélek az emberben folytonosan eleven mozgásban van. Egyik érzés követi a másikat, óhajok és vágyak keletkeznek és múlnak el. Sok minden megnyilvánul az arckifejezésben, a gesztusokban, a testtartásban stb. Elsősorban az arc tükrözi csak rövid időre, néha pillanatokra a változó belső élményeket, örömöt, bánatot, csodálkozást stb.
A növényekben egy kifejező erő sűrűsödik össze, mint ahogyan a növényi képzőfolyamatok mindig szilárd formában egyesülnek. Ami az embernél az arckifejezésben a belsőből mindig újonnan felcsillan, az a növényeknél a képző élet területébe mélyül el. Ezáltal a lélek kifejezéssel teli mozdulata sokkal teljesebben jelenik meg. Az embernél az individuális fiziognómia vonásai a belsőben átélt érzésen keresztül változnak; a boglárka virágban és az őszi kikericsben az válik láthatóvá, ami az emberi arcban csak a viselkedésben nyilvánul meg. A növényekben sokkal nagyobb mértékben jelenik meg képszerűén a lelkiség, mint az emberben. Azáltal, hogy az embernél a testben nem fejeződik ki olyan mélyen, a lélek belső életterületéhez marad közel. A magasabbrendű állatoknál is hasonló kapcsolat van. Egyébként a lelki mozdulatok köre az állatoknál sokkal korlátozottabb és erősen fajhoz rögzült.
A lélek mozdulatainak kiterjedését figyelembe véve a növényvilágot ill. a Földet az emberrel kell összehasonlítani. Az emberi léleknek van olyan területe, amelyet még nem hatnak át gondolatok. Itt hatnak a fojtott ösztönök, pl. a sóvárgás. Ehhez a sötét területhez tartoznak az élvezetek és az önelégültség érzése is. Ezektől meg kell különböztetni azokat az érzéseket, mint az öröm, a bánat, a komolyság vagy a csodálat. Itt a lelki élet nem önmagában zajlik, mint az élvezeteknél, hanem feltárulkozik a világnak. A lélek a gondolkodás fényét tárja fel és tágítja ki. Ezen terület érzelmeit nem a test érzései vagy az érzékek hatásai váltják ki, hanem a világra vonatkozó megértés. De a lélek át tudja adni magát egészen a szelleminek és a tiszteletben, lelkesültségben és hitben össze tud kapcsolódni vele. A vágy a testhez köti az érzéki ösztönöket és a szenvedélyt; kifejleszti a saját belső, a világhoz tartozó életét egy lelkületben, és a testi meghatározottság szabaddá teszi a szellem számára.
Az emberi lélek megismeréséhez további szempontokat kell figyelembe vennünk. Megfigyelhető, hogy a lelkiség „két fő ereje" (R. Steiner), a szimpátia és antipátia, különböző módon nyilvánul meg. Például a vágyban egy meghatározott módon együttműködik; az öröm, az odaadás és a szeretet szellemmel áthatott rezdüléseiben pedig kifejlődik a szimpátia. Nyomon követhető, hogyan szűkül össze a lélek az egocentrikus átélésben és hogyan különül el a világtól a gőgben és a büszkeségben, és hogyan találja meg az összhangot a világ szellemi és isteni hatalmaival az önimádattól való tartózkodásban; az alázatban és a jámborságban. Az ember a lélekben megkülönbözteti az érzések, emóciók, indulatok gondolatteli rezdüléseit, másfelől akaratteli aktivitás mozdulatait és figyelembe veszi a különböző területek együttműködését is. így kaphatunk egy benyomást az emberi lélek belső teréről és életének sokrétűségéről. A különböző lelki kvalitások mindegyikére felbukkannak példák a növényvilágban is. így az ember megsejthet valamit az egyes lelki lények nagyságáról és mélységéről, amelyek a növény-világban nyilatkoznak meg. Egy ember lelkéről azáltal tudunk meg valamit, ahogy a különböző megnyilvánulásokban elénk lép. Ebben észleljük a lelkiséget. Épp így nyer az ember bizonyosságot a fiziognómiai megismerésből egy lelki lényről, amely a növények színében és formájában mutatkozik meg, azaz a Föld lelkéről, így teljes tudatossággal mondhatjuk:
„A növényvilág a Föld láthatóvá vált lelki világa."
Mi nyilatkozik meg abban a tényben, hogy a Föld lelki világa sokféle rezdüléseivel a Föld életszférájában nyilvánul meg? A léleknek van egy ritmusa: sajátos belső világában élhet és kívülről fiziognómiailag nyilvánul meg. A lélek itt belemerül az élet területébe, amely a fizikai szubsztanciákban képződően tevékenykedik, és nyomot hagy a bensőből. Mindez átmegy az ön- tudattalanul lefolyó folyamatok területére és öntudatlanná válik önmaga is. Emberként a ritmikus folyamatok területén éljük át örömeinket, azaz a mellkas régiójában a légzésritmusban és a szívverésben. Itt él a lélek belsőleg. Az arcban az öröm a mimikai izomzat szubsztanciájában fejeződik ki. Ennél a tudatos lelki átélés kialszik. A lélek belealszik a fiziognómiai kifejezésbe. A Föld lelki erői alámerülnek az anyagi élet területébe, miként az ember lelki mozdulatai. Az alvó állapot, amelyet itt átél, ezért mélyebb is.
Amikor a Föld lelke a nyár felé haladva belealszik sok érzésével a sarjadó és virágzó növényekbe, a Nappal egyesül. Mert a Nap áthatja erőivel a növények életét. Ha az ember belső megértéssel figyeli meg a nyár növényeit, akkor azt mondhatja: A Föld lelke bensőségesen egyesül belső erőivel a Nappal. Tavasszal kezdődnek az egyes folyamatok, amelyek nyáron érik el tetőpontjukat. Ez az, mint amikor a Föld a krókuszban és a tulipánban a vágyakozás és remény által törekszik a nyár felé és a berki szellőrózsában és a húsvéti virágokban a csodálkozás és a csodálat által a Föld belseje újra a Nap felé tárulkozna föl. Ősszel, amikor a Nap tevékenysége visszahúzódik, és az élet fokozatosan elhal, megjelennek azok a mozdulatok, amelyekben a Föld lelke magában koncentrálódva szomorúságként és melankóliaként jut kifejezésre.
Ősszel az elmúlás nemcsak azt jelenti, hogy a Föld kioldódik a Nappal való kapcsolatából. Amikor a növényvilágban elhal az élet, a Föld- lélek alvása is befejeződik. Ereje visszaköltözik arról a területről, amelyben öntudatlanul tevékenykedett. Elkezdődik az az időszak, amelyben aztán tisztán belsőleg élnek (az erők). Az ősz a természetben a felébredés ideje.
A nyár és tél ritmusa a Föld életét régiókra osztja. A Föld egészében az egyik félteke a nyárnak, a másik félteke a télnek felel meg. így is mondhatjuk: „Ahol a Föld egy része alszik, ott nyár van, lényének egy másik része felébred, ott tél van. így áll előttünk a Föld organizmusa szellemileg az állapotokkal mint ébredés és alvás, mint egy másik organizmus."?
így jut ez az ember a Földnek, mint egy kozmoszban élő lénynek az átfogó szemléléséhez.
Az ősz kezdetével a természetben mély átalakulás megy végbe. A Föld nyáron magába fogadta a Nap fényét és melege áthevítette. Hatása azonban elhalóban van már. A dolgok térbeli valóságként jelennek meg, ez nyáron még nem létezett. A külső világ egyre erőteljesebben jelenik meg a földi valóságban. Ebben az időszakban sajátos nyugalom hatja át a természetet. Egyre kevesebb növényt találni a réteken; a fák lombja színesedni kezd. Beérnek az utolsó gyümölcsök és magvak is. A fák, cserjék és sok lágyszárú növény is áttelelő rügyeket fejlesztett. Az élet koncentrálódik és nyugalmi állapotba kerül.
Ebben az időben bukkannak fel az utolsó virágok. A réteken megjelennek az őszi kikerics (Colchicum autumnale) lila színű virágai. Ahol nagy számban tűnnek föl, egy sajátos, melankolikus hangulat keletkezik az elmúló élet közepette. A növény augusztus második felében jelenik meg, de októberben, sőt néha megfelelő körülmények esetén még novemberben is található.
Az őszi kikerics vegetációnk szokatlan növényeihez tartozik. Az egyetlen része, amely a talajból ősszel előjön, az a virág. Amit az ember egy halvány fűszálnak vélhetne, az a virágcső. A virág a Föld sötétjében lévő szűk henger belsejéből emelkedik ki, majd finom, keskeny virágszirmával a fény felé tör. Egy vágyakozó mozdulatként fordul a fönti világ felé. A száraz héjjal körbezárt hagyma mélyen a talajban nyugszik. Innen lentről származik a virág, itt van a három levél kezdeménye is. De a kifejlődés ereje hiányzik az elmúlás idején. Tavasszal tör a fényre és növeszti meg leveleit, mikor újra megjelenik a létesülés ereje. Közepében található aztán a zöld termés, amely a tél és a kora tavasz idején érik meg. Mivel a levelek csak a virág után jelennek meg, ezért a középkorban az őszi kikericset „filius ante patrem" -ként (az apa előtti fiú) emlegették.
Amikor az őszi kikerics virágzik, a Föld élete már nem egyesül a Nappal. Ezért a tulajdonképpeni élet szerve, a szár és a levél, kifejletlenül marad a talajban. A Föld már nem adja át magát a Napnak, magában marad életével. Csak a virág bontakozik ki, amelyben az élet egyébként is mindig kialszik. De a virágzás is gyenge, ezért legtöbbször csak egy virág képződik.
Láttuk, hogy a nyárból az őszbe való átmenet során az élet a Földbe koncentrálódik. Ősszel aztán az őszi kikericsben az összehúzódás utolsó fokozatát éri el. Ez túlmegy még a szártalan bábakalács koncentrációján is. Az őszi kikericsben egyértelműen mutatkoznak meg a Földben végbemenő őszi életfolyamatok. Amikor csökken a Nap ereje, a Föld életfolyamatai visszahúzódnak magába a Földbe.
De mi az a fiziológiai kifejező erő, ami az embert az őszi kikerics megfigyelésekor oly erősen megérinti? Ez az erő a virágzás színében és formájában mutatkozik meg, de az egész növényben tetten érhetjük. Először tegyük saját lelkünkben tudatossá, mi mutatkozik meg jelzésértékűen az őszi kikericsben. Csak az adhat egy megjelenési forma lényegéről felvilágosítást, amit az ember gondolkodva tiszta tudatállapotba hoz. A lélek azon területére kell koncentrálni, amelyben a belső magában él és ugyanakkor saját szűk létállapotából kifelé fordul.
Amikor az ember elveszti azt, akivel erősen összekapcsolódott és aki életének jelentést és tartalmat adott, a veszteséget belső fájdalomként éli meg. A világ üressé válik, hiszen eltűnt, ami értelmét adta. Mint ahogy egy sötét árny alatt elveszik a fényesség. A lelki élet a fájdalom érzésébe húzódik vissza.
Elfordul a világtól és a fájdalom érzésébe, azaz egy melankolikusan árnyalt hangulat elzártságába vonul vissza. Ez korlátozza a lélek életaktivitását. Gondolkodásában és elképzeléseivel a lélek átadja magát annak, amit elvesztett. Vágyakozással fordul az elveszett értékek felé; vonzódik hozzá. Ez a vonzalom is összeszűkíti a lelket, a fájdalom és borongós érzés szűk köre marad.
Ha az ember megismeri a gyászban lévő lélekállapotot, majd megnézi az őszi kikericset, tudatosodik benne, hogy a kikerics külső megjelenése pontosan megfelel a kikerics belső lényegének. A kikerics a Föld sötétjében él barna levélhéjakkal körbevéve. Az élet kibontakozásának ereje korlátozva van. Ebből a helyzetből emelkedik ki a virág a vágyakozás mozdulatával: zárt belső tere a fény felé törekszik, a messzeségbe nyúlik. A virág az elmúlás világába kerül, amelyben a Nap már nem hat éltető erővel.
Itt ismét a Föld lelkisége jelenik meg.
A Föld életének elmúlása a szomorúság képében nyilatkozik meg. Rudolf Steiner „egy melankolikus lélek szimbóluma"-ként említi.
Az ember felfogóképessége behatárolja, mit képes megismerni a természetből.. A természet a történések és tények összegzéseként jelenik meg, amikor az ember értelemmel fordul a természethez és azt fogja föl, ami az elképzelések közegében tudatossá válik. Sokan tekintik a tudás ezen formáját a természetmegismerés biztos alapjának, noha ez csak a természet legkülső képe. Ha az ember a természetet valóságában a- karja megismerni, nem elegendő, hogy ezen tudásforma alapjain elméleteket képez. Alkalmat kell adni a természetnek, hogy ne csak az elképzelések közegében mutatkozzon meg. Felfedezheti az ember a képzőtörvények eddig rejtett területét, ha egy mozgékony, a folyamatokat követő elképzeléssel fordul a természethez. Egy helytelen megfigyelési módra épülő ítélet alapján egy növény vagy egy állat csupán az ismertetőjegyek halvány összegződése. De ha az ember a lelkében az érzéseket is a megfigyelés szervévé teszi, egy még mélyebb dimenziót fedez fel, azt, ami a természet életében a lelkiségben hat. így egyre mélyebbre hatolunk a természet titkaiban.
A természettel való találkozás csak úgy teljes, ha az ember különböző érzékszerveivel figyeli meg. A természet valóságát is csak akkor ragadhatjuk meg, ha kiszélesítjük felfogóképességünket. így lehet a Földet lényként megismerni, amely minden évben újra összekapcsolódik a Nappal és ott, ahol ősz van, visszahúzódik a kozmoszból önmagába. És az ember a megszokott természetmegfigyelés számára legvalószínűtlenebb tényeket fedezi föl. Ludwig Wittgenstein Tractatus logico-philosophicus művében a következő végkövetkeztetésre jut: „A világ értelme a világon kívül fekszik. A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; nincs benne értelem." És röviden: Minden történés véletlen." Sokan helyeselni fogják ezt a véleményt, különösen a természetre vonatkozóan. Hogyan is lenne értelem a természetben?
Ha az ember környezetéhez, az emberekhez, növényekhez és különböző állatokhoz fordul, érzések válaszolnak külső benyomásaikra. Mindemellett lelkileg összekapcsolódik környezetének dolgaival és úgy éli át, ahogy a belsőt felkelti és élteti. Ha az ember egyre inkább képtelen lenne érzései által a világgal összekapcsolódni, lelkének el kellene szegényednie, belső élete fokozatosan kialudna. így rejlik egy mélyebb értelem a világgal való többszöri találkozás lehetőségében. Mert az az értelmes dolog, ami az életet valamilyen módon ösztönzi és elősegíti.
Ilyen gondolkodással figyelhetjük meg a Föld életét: kora tavasszal a kezdődő kibontakozást, nyáron a belső odaadással telített kapcsolatot a Nappal és ősszel az önkoncentrálódást, ahogyan a fentiekben leírtuk. Ekkor születik meg az élet duzzadó és apadó ritmusában a lélek ritmusa. A Föld lelke sokrétűen fejlődik abban, ahogyan az élet közege a Nap felé fordul, odaadja magát a Napnak és visszahúzódik. A Nap folytonosan életre kelti a Föld lelki életét, amely a növényvilágban válik szemmel láthatóvá. Mély értelmet hordoz az évkörforgás mindig visszatérő ritmusa; ebben a ritmusban a Nappal való újból összekapcsolódásban élhető át a Föld lelke belső gazdagságával, amelyből mi csak keveset figyeltünk meg.
(fordította Buella Mónikai)
Vlagyimir Szolovjov
FÖLDHÖZ LELÁNCOLT, SZÁRNY NÉLKÜLI LÉLEK
Földhöz leláncolt, szárny nélküli lélek,
isten, ki elfeledted önmagad.
Csak egy álom - és égi messzeségek
fénye ismét röpítő szárnyat ad.
Ismert ragyogás visszfénye az égen,
csak egy gyenge visszhang, mely rád talál
egy égi dalból - s máris a törékeny
lélek előtt a világ fényben áll.
Csak egy álom - s ismét tiéd a bánat,
az ébredés gyötrelmekkel fogad,
s várod újra a szent harmóniának
visszhangját, és várod a sugarat.
(ford. Lothár László)
„Fenyősor aranyban lobog,
milyen karácsonyi tájék;
bokrok közt mint megannyi játék:
a szörnyű szemű farkasok.
Oszip Mandelstam (1908)
(Závolya Zoltán fordítása)
Harmadik napja utazunk a végtelennek tűnő nyírfaligetes sztyeppén. A hazai akácos rónaságból nem csak nagyságában tér el ez a táj. A csaknem mindenütt vizes sík élénkzöld a sártól, zsombékoktól és ennek az oldott zöldnek ezüstös fényt ad a ritkás nyírek fényes csoportja. Az egyhangú ismétlődést finom különbségek tagolják csupán, olyan észrevétlenül. A képzelet meg sem tudja azt ragadni, hogy újraidézze. Nem az elkülönülő individuumok változatlansága gyönyörködtet itt, hanem a megformálatlan lehetőségek sejtelme. Határtalan terek, időtlen idők, mélyen szunnyadó végtelen erők eddig ismeretlen távlata. Lenyűgöző és zavarba ejtő egyszerre. A legfurcsább, hogy semmit sem lehet vele kezdeni... Úgy hat mindez, mint a szeretetteljes vigasztaló szavak a kapkodó türelmetlenségre: jól esik, hálásan fogadjuk, de a magunk problémáját nem oldja meg. Sőt mintha még kiemelné, mintha a megoldás szükségességét hangsúlyozná számomra.
Milyen jó, hogy a vonatot választottuk! Mert úgy gondolom, Oroszország látványa és megérzése nélkül a nyugati „hangyaboly" értelmezhetetlen. Itt minden nedves, képlékeny és várakozásteljes, akár a jól megformálható nyír. A táj vallásos áhítattal fürdik a fényben, ártatlanul, gyanútlan odaadással, kétségek nélküli hittel Teremtőjében. Szegényesen egyszerű vidék ez, méltósága teljességgel öntudatlan, álmodó. Nemcsak térben és időben tágas, minden érzékünkön a határtalanság élménye tódul, felbolydítva a lélek korlátolt, előítéletekbe szorított rendjét. Idő kell hozzá, hogy az áradó érzésekhez hozzáidomuljon az ember. Itt-ott egy-egy ember, kevés állat, szántóföld, utak, kanyargó folyók partja, hullámos homokszigetek - a látvány a föld, a szülőföld meleg szeretetét hívja elő erős hullámokban.
Az első nap végig esett. Az a néhány ember, akit megpillantottunk, nem látszott tudomást venni erről. Váratlanul tűntek fel az elrohanó vonat ablakkeretű képén, semmihez nem kapcsolódott ott létük. Nem volt velük semmilyen tárgy, amiből kitalálhattuk volna miért állnak ott. Áztak állhatatosan és elgondolkozón, olyan mély egységben a környezetükkel, mint valami frissen nőtt gomba, ami csak jellegzetes alakjánál fogva különíthető el a többi élőlénytől. De semmi értelmezés, semmi következtetés nem adódott látványukból. A „Cseresznyéskert" falujának mozdulatlansága érződött, és ebben a mozdulatlanságban az emberi testet részvétlenül koptatta el a fénylő cseppekben hulló idő, akár a kiálló sziklákat. Ezek a semmiből előbukkanó alakok felidézik bennem az emberrel való találkozás csodálatos, megunhatatlan élményét, ami a városi összeszorítottságban, mélyre temetve, már alig élt. Felindul az ember szeretésének szívdobogtató érzése...
Hány ilyen kószáló ember drámai sorsát jegyezte le vándorévei alatt Gorkij! A Donon hajózva egymás kemény életének meséjével vigasztalódtak mind, akiket összehozott sorsuk. Senki sem bajlódott azzal, hogy a valóságot a mesétől különválassza elbeszéléseikben, színe-fonákja volt az ugyanannak az igazságnak.
Az elvágólagos elrendezettséghez szokott szem zavartan keresi a települések képén a megszokott kapaszkodókat, élő egységeket. A frissen elkészült ház mellett háborítatlanul, és ugyanolyan nyomatékkal áll a leégett, az elhagyatottan omladozó - akár egy gondozatlan erdő fái között - itt is az élet minden fázisa leplezetlenül jelenvaló.
A lelkében iparivá, pontosabban iparkodóvá vált látogató önkéntelenül is a tennivalók hosszú sorát kezdi lajstromozni. Leszakadt tetők, sárba fulladt, otthagyottan rozs- dálló gépek, rossz helyen elkezdett és félbehagyott beton hidak, fölöslegessé vált gyárak, sőt ipartelepek sora várja türelmesen, hogy ügyét tovább mozdítsa egy új akarat. Látszólag semmi jel nem mutat arra, hogy ennek is eljön majd az ideje. Először nehezen birkózik a kedv ezzel a látvánnyal is. De az egyhangú ismétlődés ismét segít: hallani a tárgyak mély hangú egymással tercelő énekét... épp mint az embereké hagymakupolás templomaikban...
,Szelíd vigasz suhan felettem,
szívemben újra gyúl a hit:
hisz, íme szabaddá tehettem
e földön én is valakit..."
Puskin: Madárka
(Kardos László ford.)
Az apró falvak mint száraz héjú magocskák ülnek elszórtan a párás réteken, csillogó erdők alján, idegenek elől mélyre rejtik álmaikat. A faházak nagyra látó szemei vallanak csak a jövő igézetéről. Ezek a sugaras ablaktekintetek mintha a legnagyobbra néznének mind, a jelen színjátékát figyelemre sem méltatva, szinte révületben.
Milyen erő szunnyad ezekben a kanyargó földutak idegszálaira lazán fűzött falvakban? Milyen sajátos képességet rejtegetnek szemérmesen?
Moszkvában hatalmas építkezéseket láttunk.
A nyers olaj kipufogó gázába burkoltan óriási székesegyházak, csarnokok, lakótelepek nőnek ki a földből egyetlen lendületes mozdulattal. Újabb és újabb monumentális emlékművei a szülőföld védelmének, az igazság erejébe vetett bizalomnak. Önként és számolatlanul áldozott életek fénye és önkény törte lelkek sötét árnyéka játszik az eget ostromló épületek fölött. Csodálatos felhőjáték. És egy este önfeledten táncoló hatalmas angyal alakot formálnak a felhők a lemenő nap fölött.
Tollas szárnyai simogatóan terülnek szét az égen, testét csak a puha szürkén köré fonódó könnyű fátyol sejteti, ami nem tud lépést tartani a perdülés hevült lendületével. Az eloszló formát már magára hagyta a tovatűnt lény, de levetett mozdulatát még sokáig ragyogtatja az ég, a szem. A látóhatár egymás fölé gyűrődött színes felhőcsíkjai ámuldozva pironkodnak körülötte.
Előkapjuk a fényképezőgépeket, majd röstelkedve már csak nézünk. Aztán, hogy belülre került, elengedjük végre a látványt.
Akinek megadatott, hogy felhők között repülhetett, nem csodálkozik azon, amikor elveszti szeme elől a látható összefüggéseket. Felhők között nem tudjuk érzékelni a formákat létrehozó erők mozgását. Csak az eredmény áll előttünk, lenyomatok, kiváltó okok nélkül... és az ész, felismerve tehetetlenségét ebben a közegben nem erőlteti tovább, a „miért"-et, hanem átadja helyét a szívnek, a felfogás mindenre képes „érzékszervének". Már nem azt látod, amire nézel, s füled is a véred diadalmas dobolását hangosítja inkább...
Oroszország
Oroszországod, ész, nem érted;
Méter, ring sose méri fel:
Külön úton jár ott az élet -
Oroszországban hinni kell!
Tyutcsev
(Szabó Lőrinc fordítása)
A Szabad Gondolat előző számában a Camphill Mozgalom és a Gyógyító nevelés történeti áttekintésével foglalkoztunk. A következő oldalakon a teljesség igénye nélkül szeretném vázolni azokat az elméleti kérdéseket, amelyek a gyógyító neveléshez szükségesek. Teszem ezt azért, mert e témakör részletes és pontos bemutatása nem lehetséges néhány oldalon keresztül, hiszen tudjuk, hogy azok a szakemberek akik ebben a munkában részt vesznek, hosszú-hosszú éveken át sajátítják el a hivatásuk végzéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket.
A HOZZÁÁLLÁS
"El sem tudják képzelni, hogy mennyire lényegtelen az, hogy egy tanár vagy nevelő mit mond, vagy mit tesz, ha összehasonlítjuk annak a fontosságával, hogy milyen ember is ő."
Rudolf Steiner
A gyógyító nevelésnek egy fontos kiindulópontja az, hogy hogyan tudjuk a személyiségben jelentkező differenciákat megítélni és elfogadni. Az akarat, hogy felfedezzük minden gyermekben a belső értékeket és a sérülés jelentését, e- zen a területen alapvető fontosságú. Ebben segítségül lehetnek az emberi egyenlőségről szóló ideák és a nem ítélkezésen alapuló életszemlélet. Ebben az esetben ugyanis képesek vagyunk a sérült gyerekkel, mint egy önálló lénnyel találkozni, akinek megvan a saját élete, a saját testi felépítése és szociális, kulturális környezete. Ezért nem mindegy, hogy egy gyereket idiótának vagy értelmi fogyatékosnak tekintünk, vagy pedig úgy fordulunk hozzá, mint akinek különleges tanulási problémái vannak és speciális segítségre szorul.
Az elsődleges hozzáállás a gyógyító nevelésben az együttérzés, ami elvezet oda, hogy felébred akaratunk a segítésre. Az együttérzés ebben az esetben nem jelentéktelen dolog, hanem egy kicsivel több, mint, amit az empátia és az aktív együttműködés együtt jelent.
R. D. Laing megfogalmazása szerint: "ez nem más, mint a másik ember gyakorlatának a gyakorlása". A gyakorlatban a fogyatékos gyermekek szülei, nevelői és tanárai korlátokat fedezhetnek fel az ilyen gyermekek szükségleteinek megértésében és kielégítésében, és felmerül az a kérdés is, hogy képes-e az ember egy ilyen különleges gyermek kívánságait megérteni?
Az ember kétségekkel és bizonytalansággal szembesül ilyenkor. Meg van bennem a bátorság, hogy segítsek?
A gyógyító nevelés, ezt a fajta érdeklődést, bele- merülést és bátorságot kívánja meg. Ugyanis "nem leszel képes segíteni addig, amíg el nem határozod, hogy belépsz erre az ismeretlen területre, ahol előre nem tudhatod, hogy tudsz-e majd segíteni." Ez a dilemma megjelenik az emberben a munka kezdetén, de tudatában kell lenni annak, hogy folyamatosan mindig jelen is lesz, mert a nevelő, tanár sohasem lehet biztos abban, hogy mivel szembesül a jövőben.
A gyakorlaton, a tapasztaláson, a kutatáson és az önismeret fejlesztésén keresztül válik csak képessé az ember a változásra és gyógyító munkájának fejlesztésére.
AZ OTTHON
A Camphill intézetekben a gyerekek több egymástól különálló családi házban élnek. Általában 10 sérült gyermek él egy házban 2-3 fős szobákban. Minden házat egy úgynevezett ház-szülőpár irányít, akik saját gyermekeikkel együtt itt élik teljes életüket. Ezekben a házakban a sérült gyerekkel együtt élnek azok a szakemberek is, akik a gyógyító nevelésben részt vesznek, az orvosok, tanárok, terapeuták és nevelők. Ezért használják a Camphillekre a közösség fogalmát, mert minden egyes ház, olyan emberek közössége, akik önként vállalták életük fő feladatául a sérült gyerekek és felnőttek gyógyítását és nevelését.
Minden itt élő gyermek és felnőtt életének ez a ház a legfontosabb területe. Ez az otthona.
A házakban folyó munka a legfontosabb a gyermekek fejlődését szolgáló gyógyító nevelésben, ezért rendkívül nagy jelentősége van a megfelelő életkörülmények kialakításának.
A legfontosabb dolog, hogy olyan életet és környezetet alakítsunk ki a fogyatékos gyerekek számára, ahol szívesen látottnak érzik magukat. Ehhez hozzájárul az otthon berendezése, amely speciális igényeiknek megfelelő, valamint a rendezettség, a tisztaság és az állandóság.
Ehhez kapcsolódóan Manfréd Schmidt-Brabant egyik 1999-es előadásából idézek egy részletet. Ugyanis ebből az előadásból nagyon fontos információkat kaphatunk, amelyek segítségünkre lehetnek abban, hogy megismerjük, melyek azok a munkaterületek, otthoni feladatok, fontos elvek, amelyek a gyógyító nevelésben nagy szerepet kapnak.
"Az ember élete alapvetően három területen zajlik: munka, jelen esetben az iskolai oktatáson való részvétel, a szabadidő és az alvás".
A szabadidőt az ember főleg az otthonában tölti. Erre az otthoni területre, a szabad játéktérre, amiben az ember visszatalálhat saját magához, olyan időtartam jut, amely mintegy kétszer o- lyan nagy, mint a munkaidő.
Az otthoni területet, ha közelebbről szemügyre vesszük, sokszínűség jellemzi. Minden, ami az emberléthez tartozik, ide számít és megköveteli a maga kimért helyét.
Gondoljunk a táplálkozás, a higiénia, a tisztálkodás testi szükségleteire, és a testi területen másoknak szükséges segítségnyújtásra, mint például a gyermekek esetében.
Másik oldalról ott vannak az ember kulturális szükségletei: minden, ami őt a szellemi munkával összeköti, legyen az továbbképzés, ismeretbővítés, vagy legyenek azok a művészi elemek. Közöttük helyezkedik el a lelki tevékenységek széles területe, mint a beszélgetés, a játék, a civilizációs kapcsolatok.
Ez az otthoni terület az embernek az a munkaterülete, amelyben felelősséget visel, és ez a felelősség rendszerint a háziasszony, a családanya feladata.
Óriási jelentősége van ennek a területnek, mert mennyi emberi anyag és erő invesztálódik bele folyamatosan, és közben mennyire kevéssé vesszük észre ezt a tényt. Milyen kevéssé van tiszta képünk és fogalmunk erről a területről, erről a tevékenységi térről, a háztartásért felelős személy foglalkozásának képéről. Pedig ez az ami jelentősen befolyásolja, hogy hogyan alakulnak az emberi életek, hogyan kerülünk abba a helyzetbe, hogy feladatainkat és dolgainkat emberként felvegyük és megvalósítsuk.
Hogy állunk annak az embernek a képével, akinek mindezek megteremtése a feladata? Miért kezeljük egy orvos, egy mérnök felelősségét másként, mint annak a családanyának, háziasszonynak a felelősségét, akinek tevékenysége éppúgy, mint az orvosé, emberi hatásokat vált ki?
Hogyan lehetséges az, hogy emberek ezen a nagyon fontos, intim területen tevékenykedhetnek anélkül, hogy behatóbb "előkészítésen vagy iskolázáson" mentek volna keresztül?
Ez az a tevékenységi terület, amelyre évszázadokon át többnyire az asszonyok ügyeltek és ők voltak felelősek érte. Legelőször a barlangokban, majd kunyhókban, vályogviskókban, a középkori városi épületekben és egészen napjaink lakótelepi lakásáig. Ezt a tevékenységet a múlt erői, ösztönök, szokások tartották fenn és táplálták, amelyek az egyes elemeket megfelelő viszonyba rendezték. Ezek az életösztönök alakították a mindennapokat, ahol mindennek meg volt a maga helye, a tápláléktól a tisztálkodáson és renden, a játékon, a társadalmi kapcsolatokon keresztül a belső pihenés területéig. Ezek az erők kitartottak századunkig. Aztán hirtelen fogyni kezdtek és ez a fogyási folyamat ma egyre növekvő mértékben folytatódik.
A család a XIX. században még egy teljesen átlagos szervezet volt. Majd az ösztönök által hordozott háztartásvezetés összeomlásának kezdetével, amely pl. abban nyilvánult meg, hogy az anyák már nem boldogultak spontán módon a gyermekeikkel, elindult egy párhuzamos fejlődés, amely a XX. század folyamán egyre intenzívebbé vált: a házimunka elgépiesedése.
Egyre több tevékenység, amelyet korábban a háziasszony a két kezével végzett, és amitől a tevékenység átszellemiesült, átlelkesült, tűnt el teljesen. A konyhában a készételek vagy a félkész konzervek kerültek előtérbe vagy a takarítási és tisztítási munkákat egyre növekvő mértékben gépek és már nem az emberek végezték.
Ha még egy pillantást vetünk a fent leírt előző századi háztartásra, akkor egy olyan szervezetet látunk, amelyet egészen áthat az emberi tevékenység. Ez a tevékenység napjainkban egyre inkább háttérbe szorul és helyette az elektromosság kerül az előtérbe.
Ott, ahol korábban a tevékenység által a folyamatok "emberiek" voltak, most finom fémszálakként a gépek, szerkezetek és elektromos vezetékek húzódnak. A technika betörése utáni állapotban már nem tudott fejlődni az az ösztönös tudat, ami addig a házimunkát hordozta. Már nem tudtak bánni vele és azok az elemek melyeket eddig összetartott, most szétestek.
Ez nyilvánul meg jelenünk teljesen tönkrement lakás-, élet- és családi körülményeiben. A lelkiekben végbemenő pusztulás már olyan erőteljessé vált, amelyet többé már a mai ember sem bír el és így az előző évszázad emberhez méltó családmodell markáns ellenképéhez jutottunk.
Az utóbbi 10, 20, 30 évben egyre inkább tudatosult az otthonért felelős személy alkalmassági területének összeomlása.
Az összeomlás tulajdonképpeni alapja abban a tényben keresendő, hogy azt a foglalkozást, amely az emberi létezés teljes mivoltát átölelő területre terjed ki, már nem az ösztönökből, hanem csakis a megismerésből lehet létrehozni. Ebből adódik az a feladat, hogy egy új foglalkozás körvonalait kell felvázolni.
Meg kell tanulni tudatosan megismerni, hogy milyen elemeket kell a háztartásban összehozni ahhoz, hogy az otthonokban olyan légkör keletkezhessen, amelyben az emberek saját egyéniségüknek megfelelő emberek lehetnek, amelyekben igazi szabad tér kerül minden családtag számára úgy kialakításra, hogy az megélhető legyen.
Ebben az összefüggésben a fogyatékos gyermekeknek és felnőtteknek különleges jelentőségük van, mivel ők nem olyan leforrázottak, nem olyan robusztusak, nyersek, mint mi, akik a ritmustalan étkezéssel vagy a háztartásban található ellentmondásos elemekkel már meg tudunk birkózni.
A fogyatékos ember számára az egyes tényezők meghatározó elemekké válnak, és minél erősebb a fogyatékossága, annál érezhetőbben ki van szolgáltatva. Annál tudatosabban kell bánni az eszközökkel, amelyek számára a környezetből tartást adnak, legyenek azok akár az őt körülvevő dolgok területével, akár az ő rendjükkel, az őket összekötő hangulattal, vagy az egyéni kialakításokkal kapcsolatosak.
Tudnunk kell, hogy éppen a fogyatékos embereknél a háztartás rendező burka szinte kabáttá válik, amely őt, mint egy második testet körülveszi, és mint ilyen rendkívüli terápiás hatással bír.
A Camphill házakban, mindezek ismeretében folyik az a tudatos munka, amely megteremti a gyógyító nevelés legfontosabb színterét.
Egy gondosan kialakított környezet, egészséges táplálkozás, attraktív berendezés, élő oktatás, érdekes szociális és szabadidő programok, ezekaz alapjai a sikeres gyógyító és nevelőmunkának.
Lehet, hogy valakinek ellentmondásosnak tűnik, hogy a rend, a tisztaság, a barátságos környezet hatással van arra, hogy egy fogyatékos gyermek hogyan fejlődik. Ez is nézőpont kérdése, hogy hogyan látjuk a dolgokat és mitől várunk eredményeket.
Nem egyszerű elfogadni azt, hogy a környezetnek nagy kihatása van a gyerekek állapotára. Pedig az egészséges gyerekek esetében is ez a helyzet, mert mindaz, ami a környezetükből árad feléjük, az beléjük épül és-befolyásolja a gyermekek további fejlődését. A gyógyító nevelés ezeket a tényeket használja fel a környezet kialakítása és a házimunka megtervezése során.
Fontos feladat, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell tanítani, hogy mi is az otthon, mert sokuknak nincs is kialakult koncepciója erről a fogalomról és érzésről. Sokan közülük, még a testükben sincsenek otthon, mint pl. az autisták. Mások nagyon nehéz és különleges kapcsolatot alakítanak ki a környezetükkel. Miután ezeknek a gyerekeknek komplex problémáik vannak, az ő számukra a gyógyító környezet az, amely speciális igényeik kielégítésére jött létre. Igazi fejlődést akkor tudnak elérni, ha gyermekkoruk nagy részét ebben a környezetben töltik. A gyermekkor ugyanis az ember életében egy alakító, formáló időszak. A hatékony gyógyító segítség, csak ebben a korban érhető el úgy, hogy az kihasson a felnőtt korra is.
A NEVELŐ
A Camphill intézetekben a nevelő olyan mintha a hozzá tartozó gyermek anyja vagy apja lenne. Általában egy nevelő 2-3 gyereket gondoz. Súlyos vagy halmozottan fogyatékos gyermek esetében csak egy gyermeket gondoz egy nevelő.
A nevelő feladata egy nagyon összetett munka, minden olyan tevékenységet ő végez, amely gyerekei ellátásával van kapcsolatban. Ő felel gyermekei biztonságáért, egészségéért. Az ő feladata a kapcsolattartás a szülőkkel, a gyermekeket oktató osztálytanítóval. Ébresztés, öltöztetés, fürdetés, majd reggelente ő kíséri a gyerekeit az iskolába és ő is hozza haza.
Feladatai között szerepel még, az egyéni szabadidő kreatív eltöltése is gyerekeivel.
Camphillben minden házimunkát a nevelők végeznek, szigorúan a gyerekek bevonásával. Ez a fajta közös munka az egyik legfontosabb terápia Camphillben. A gyerekekkel együtt végzik az étkezések előtt a terítést, az étkezések utáni mosogatást, a ház takarítását, és minden olyan tevékenységet, amely a ház működésével van kapcsolatban. Minden gyerek, függetlenül fogyatékossága súlyosságától, ezekbe a munkafolyamatokba van bevonva, természetesen egyéni képességei maximális figyelembevételével.
A nevelő, miután "saját" gyerekeit az iskolában leadta az osztálytanítónak, megkezdi délelőtti munkáját az iskolában. Segít a tanításban, a tanár által kiadott feladatokat végzi a kijelölt gyerekkel, a szünetekben vigyáz a tanulókra, vagy ellátja a nem szobatiszta gyerekeket, uzsonnáztat stb. Délután a megadott egyéni vagy csoportos foglalkozásokon dolgozik. Ez a lerövidített leírás, napi 14 óra munkát jelent a Camphillben élő és dolgozó nevelők számára.
Melyek azok a feltételek és ismeretek, a- melyekre szüksége van a gyógyító nevelésben résztvevő nevelőnek, hogy ezt a felelősségteljes munkát végezni tudja?
Fontos feladat, annak az embernek, aki gyógyító nevelőként dolgozik, hogy kialakuljon az a képessége, hogy a gyerekről adott leírásokban felismerje a külső nyílt és a belső finom jeleket. A belső jelek jelzik a gyermek személyiségét és problémáját, ami lehet érzékelési, szóbeli, emocionális, vagy motorikus probléma, s ennek megfigyelése fejlesztheti legjobban a nevelő tapasztalatát.
A gyógyító nevelésben nevelőnek azt az embert lehet nevezni, aki a szó legszorosabb értelmében, annak szenteli magát, hogy egy ilyen sérült gyerek fejlődésében segítsen és nevelővé az az ember válik, aki tudatosan segít a sérült gyereknek.
A megfigyelés és a tapasztalat segíthet kialakítani a nevelőben azt a képességet, hogy meghatározza a sérült gyerek szükségleteit. Amikor felépíti magában a szükségletekről kialakított képet, akkor figyelembe kell vennie a gyerek személyiségét, múltját és problémáit, családi kapcsolatait és környezetét. Ezek a lépések segíthetnek abban, hogy egy próbadiagnózist állítson fel, arról, hogy mit is tapasztalt, mit is figyelt meg és mindebből mi érthető meg az ő számára. Melyek azok az információk, amelyek a gyerek fejlődését segítő terápiába beépíthetők.
Ez a fajta diagnózis, segíti a gyógyító nevelőt abban, hogy az általa látott problémákra gyógyító válaszokat tudjon adni. Itt nem arról van szó, hogy a nevelőnek kell megtalálnia a problémák megoldását, csupán egy kiinduló pontot kell létrehoznia a válaszok megadásához. A nevelőnek ugyanis mindig azzal a kérdéssel kell élnie és dolgoznia, hogy: "hogyan válaszoljak én, ennek a gyereknek?" - "Én vagyok az, aki segíteni tud?". Ezek nagyon fontos kérdések, mert a gyakorlatban sűrűn előfordul, hogy egy beteg gyerek problémájának megoldásában egy másik nevelő, aki a problémákat jobban látja, sokkal sikeresebb lehet.
Az önzetlenség, az objektivitás kifejlesztése a gyerek felé, és a hiúság megszüntetése, ezek az alapjai a gyógyító hozzáállásnak. Amennyiben ilyen gyógyító beavatkozást akarunk folytatni, akkor életfontosságú az, hogy kollégák csoportja segítse a nevelőt ebben a munkában. Ennek érdekében rendszeres értekezleteket tartanak minden kezelt gyerekről. Ezeken a megbeszéléseken mindazok az emberek részt vesznek, akik a gyermekkel kapcsolatban állnak.
A gyermek házszülői, nevelője, osztálytanítója, orvosai, a terápiáit végző terapeuták. Ezeknek a megbeszéléseknek olyan a formája, hogy lehetőséget teremt a csoport tagjainak, hogy elmondhassák munkájuk alapján szerzett megfigyeléseiket, tapasztalataikat a gyermekkel kapcsolatban.
A gyermek szükségleteiről világos képet rajzolhat fel ez a csoportos munka, amelyből aztán a hatékony gyógyító munka megindulhat.
Ez a kollegiális kapcsolat a munkában rendkívül fontos, hiszen, ezeknek a gyerekeknek a szükségleteit az orvos, a tanár, a nevelő, a terapeuta egyedül nem tudja megismerni, csak ha együtt dolgoznak, csak akkor tudja mindegyik a maga részét a gyerekről a kialakítandó képhez és a hatékony munkához hozzátenni. Pontosan ez az oka annak, hogy miért nem lehet igazán sikeres az otthon folytatott gyógyító nevelés, ha azt a szülők egyedül akarják praktizálni. Mindig azzal a korlátozással találják magukat szembe, hogy nem képesek objektív képet kialakítani sérült gyermekük szükségleteiről.
A TANÁR
A gyógyító nevelés kiemelkedő jelentőségű része az oktatás.
A történeti áttekintésben, már említettem, hogy Kari König 1950-ben vezette be, az intézetében élő fogyatékos gyerekek számára a Waldorf oktatást. A magyarországi gyakorlattal ellentétben, ahol az imbecillisek foglalkoztató iskolába járnak, a gyógyító nevelést alkalmazó intézetekben minden gyermek - függetlenül fogyatékossága állapotától - oktatásban vesz részt.
A tanárnak kell megtalálnia azokat a lehetőségeket és utakat, amelyeken keresztül a tananyagot a gyerekekkel - függetlenül azok egyéni képességeitől - megismertetheti. A tanár számára ez egy nagy kihívás, mert az ilyen osztályokban mindig vannak gyerekek, akik demotiváltak, akik álomvilágban élnek, és mások, akik hiperaktívak, sőt olyanok is, akiknek motorikus problémáik vannak. A tanárnak minden energiájára és kreatív képzelőerejére szüksége van ahhoz, hogy valamennyi gyereket bevonja a tanulásba és egyaránt mindenki az osztály részének érezze magát.
Ebben a munkában nagyon nagy segítséget kap a tanár, a tanításban segítő nevelőktől. Egy osztályban a létszám általában 5 és 10 fő között van. A gyerekek állapotától függően 2-3 nevelő segít a tanárnak.
A TANANYAG
A gyógyító nevelés fegyelmezett és a gyerekek igényeihez igazított gyógyító szituációk megteremtését igényli a tanár részéről. Ez elsősorban azoknál a gyerekeknél érvényes, akiknek komoly problémái vannak, a tudás megszerzésével és rendkívül kis érdeklődést mutatnak a tanulás iránt. Előiskolázási munkákat ugyan lehet folytatni a gyerekkel, de az igazi munka, akkor kezdődik, amikor a gyerek a Waldorf iskola tananyagával megismerkedik.
A speciális igényekkel rendelkező gyerekek ugyanazt a tananyagot tanulják, mint egészségesen fejlődő társaik a Waldorf iskolákban.
A Waldorf tananyag azt teszi lehetővé, hogy a gyermek azt fejlessze ki magából, amire képes, ahelyett, hogy megfeleljen a képességeit figyelembe nem vevő tanterv követelményeinek, a- mely nem képes másra, mint mérni, megjelölni és lefokozni. A Waldorf tananyagot tanuló sérült gyerekeknek számtalan problémával kell szembenézniük miközben a tananyagot magukba építik. A tanulásnál jelentkező problémák itt nem azt okozzák, hogy a gyerekek az alsó osztályokat újra ismétlik, mert a sérült gyerekeket oktató iskolákban a tanulók nem a tananyag elsajátítása alapján haladnak, hanem mindig az életkoruknak megfelelő osztályba kerülnek.
A TANULÁS
A gyerekeknek nem szabad érezniük, hogy fogyatékosok, de mindenképpen érezniük kell azt, hogy a tanulás szükséges, hogy tanulniuk kell. Sérült gyerekeknél az ismeretszerzést nem lehet a hagyományos akadémikus megközelítés szerinti intellektuális folyamatnak tekinteni, amely a tanulást a memória és az intelligencia függvényeként fogja fel. Fogyatékos gyerekeknél ugyanis a tanulási folyamatban az akarat az, amely a lényeges és döntő szerepet játssza.
Természetesen számtalan problémával fogunk szembekerülni az írás, az olvasás és a memória terén, de mindig a gyermek akaratát kell megcélozni. A megfigyelések ugyanis azt is mutatják, hogy számos probléma, így bizonyos mozgási rendellenességek is az akarattal vannak összefüggésben.
Vegyünk például egy hiperaktív és egy visszahúzódó gyereket. A tanárnak mindkettővel azt kell megértetnie, hogy tanulni kell, de rendkívül különböző módon. A hiperaktív gyereknél azt kell elérni, hogy szüntesse be a környezettel való állandó foglalkozást és nyugodjon meg. A visszahúzódó gyereknél éppen az ellenkezőjét kell elérni. Az ő figyelmét fel kell hívni a világra, amely körülveszi és elérni azt, hogy azzal összekösse magát.
A tanítást általában mindig ugyanazon a módon nyitják meg - egy verssel, vagy az évszaknak megfelelő énekkel. A kezeket és a lábakat megmozgató ritmikus gyakorlaton keresztül, ritmikus sétán vagy más mozgások által a gyerekeket lefoglalják, ezáltal nyitottá és figyelemre képessé teszik a tanítás megkezdése előtt.
A tananyagot ezután mutatja be a tanár az osztálynak. Ennek befejezése után a tanulók személyes munkába kezdenek az elhangzott tananyaggal kapcsolatban. Ebbe a munkába kapcsolódnak be aktívan a nevelők. A tanárnak minden kreativitására szüksége van, hogy összekösse és egy igazi találkozást hozzon össze a gyerek akarata - amelyet a tanítás elején végzett gyakorlatok valamilyen szinten aktiváltak és harmonizáltak - és a tananyag között. Ebben a folyamatban az osztályon van a fő hangsúly. A fő cél az, hogy a különböző gyerekekből álló csoportból egy osztályt hozzanak létre, amelynek a tapasztalata több és más, mint az azt alkotó önálló egyének tapasztalata. Ez egy nagyon fontos út a gyerekek egyéniségének elismerésében, függetlenül speciális problémáiktól. Az oktatás, amely egy imaginatív dolog, s amely segíti megerősíteni a gyermek akaratát, ebben a formában segít legyőzni a tanulási problémákat. Tanulási helyzetet hoz létre, amelyen keresztül a gyermek figyelni tud.
A fő oktatáson és a szakórákon kívül nagy jelentősége van a gyakorló óráknak, amelyeken a gyerekek írással, olvasással és matematikával foglalkoznak, képességeiknek megfelelő módon. Ez a munka nem egyszerűen papír és ceruza kérdése, hanem kifejezetten a gyerekek akarati problémáival és motorikus rendellenességeivel kapcsolatos, éppen ezért az írásnak fontosabb jelentősége van, mint az olvasásnak. Ezért a Camphill Intézetekben minden lehetőséget megragadnak, hogy a gyermek írásképességét kialakítsák, javítsák.
Az oktatási módszerekről a továbbiakban nem írok, mert ez minden egyes gyereknél más. A Waldorf tananyagra alapozott gyógyító nevelés egyébként nem egy gyógyírként alkalmazható módszer, hanem egy eszköz, amely a tanár állandó kreatív részvétele mellett, minden gyereket másként közelít meg.
A kreativitás és a művészi megközelítés az alapja a gyógyító nevelő munkának. Nagy képzelőerő szükséges ahhoz, hogy minden gyerek speciális szükségletét felismerjük és megfelelően közelítsünk hozzá. Ez csak akkor lehetséges, ha a tanár képes magas szintre fejleszteni megfigyelőképességét és nagyfokú rugalmasságot képes kifejleszteni önmagában. Lelkesedésre van szükség, valamint elkötelezettségre a gyermek felé, és mindez természetesen csak akkor működik, ha szeretettel társul.
TERÁPIÁK
A gyermek az osztályban és otthonában közösségi környezetben fejlődik, és ez a környezet adja számára azt a tapasztalatot, hogy milyen is közösségben lenni, milyen közösen tanulni és dolgozni. Ezek az élmények segítik a gyereket a világgal való kapcsolatteremtésben. Ezzel szemben a terápiai szituáció állandó beavatkozást jelent a gyermek életébe, de az ilyen beavatkozásra feltétlenül szükség van, mert a gyerekeknél tapasztalható problémák nem oldódnának meg és korlátoznák a fejlődésüket.
A gyógyító nevelésben a terápiák mindig orvosi jelenlét és felügyelet mellett történnek. Az orvos és terapeuta közös felelősséget visel, mivel a terápiát úgy kell tekinteni, mint egy orvosságot, e- zért csak azok vállalhatják fel ezt a felelősséget, akik megfelelő képzettséggel rendelkeznek.
Reméljük, hogy hazánkban is egyre több lehetőség adódik majd a különböző terápiák elsajátítására és a külföldön tanuló és ott dolgozó terapeuták hazatérnek Magyarországra.
EURITMIA ÉS A GYÓGY-EURITMIA
Ennek a terápiának a lényege, hogy harmonizálják és egyensúlyba hozzák a gyermek testét. Az euritmián keresztül a gyereknek lehetősége lesz, hogy saját helyzetét meg tudja találni és határozni a térben.
A gyógyító euritmiában a terapeuta és az orvos folyamatosan konzultációt folytat a gyerek állapotáról és a terapeuta ennek megfelelően határozza meg azokat a mozgássorokat, amelyek az adott probléma megoldására szükségesek. Ezek lehetnek, akár mozdulatok, akár gesztusok, vagy labdával, bottal végzett gyakorlatok, amelyeket a terapeuta a cél érdekében hasznosnak lát. A gyógyító euritmia a gyermek érzékelésén dolgozik, az érintés, a helyzet-meghatározás, az életérzékelés a fő irányok. A mozgás kiemelkedő fontosságú a gyermek fejlődésében és nemcsak a járásban, a tartásban, a beszédben és az artikulálásban, hanem fontos eszköz a szervezet funkcióinak javításában is. A gyógy-euritmia a mozdulatokat szavakkal köti össze és élő zenei kíséretet alkalmaz. Ezáltal harmonizáló hatást hoz létre és a gyerek állapotát ezzel jelentősen javítja.
MŰVÉSZETTERÁPIA
A művészetterápia a gyógyító nevelésben a nem hagyományos pszichoanalitikus diagnosztizáló modellre épül. Itt a fő erőfeszítéseket arra helyezik és egyben ez a művészetterápia kiindulópontja is, hogy megértsék a gyerek problémáját. Ennek alapján a művészetterapeuta feladata az, hogy egy művészeti eszköz használatával a gyereket egy gyógyító és harmonizáló folyamaton vezesse keresztül.
A speciális gondozást igénylő gyerekek messze vannak attól, hogy szabadon kifejezzék azt, ami bennük él. Életük mindenféle korlátozások hatása alatt van. így aztán az a gyerek, aki nyugodt, visszafogott és bezárkózott, egészen másképpen fogja kifejezni magát, mint a hisztérikus vagy hiperaktív gyerek.
A cél tehát az, hogy olyan gyógyító folyamatot hozzanak létre, amely lépésről lépésre dolgozik a gyerek problémáján. A művészetterápiánál azzal kell foglalkozni, ami a gyerekben van, a belső élményeivel és hagyni kell, hogy a terapeuta segítségével, azok kifejeződhessenek. A tera- peutának eközben rendkívül óvatosan kell a maga érzéseit és gondolatait a gyerekre ráerőltetni í 11. hatni hagyni.
ZENETERÁPIA
A zene a maga különleges formájában rendkívüli hatással tud lenni az emberre. A mai modern zene, sajnos már csak szórakoztatásra vagy háttérzenének jó, de a valódi zene a maga leegyszerűsített formájában igen erős érzelmi és szellemi válaszokat tud felkelteni a hallgatójában. Elég csak megnézni, hogy egy Bach kantáta és egy Beethoven szimfónia milyen mélyen tudja megragadni az emberi lelket. A hallgatásra szolgáló szervünk ugyanis egy hidat formál a tudatos én és a tudatalatti én között.
A zene alapvető elemei a melódia, a harmónia és a ritmus. Ezek az elemek - igazán szakértő kezekben - terápiás hatások felkeltésére is alkalmasak. A speciális kezelést igénylő gyerek körül felhangzó zene, a fentiekben ismertetett módon és a terapeuta által összeállított formában a gyerekben belül is rezeg és közben dolgozik rajta. Ez természetes, hiszen, ha a zene hatását vesszük az nem egyenlő a zenehallgatással. A zene mindig benne rezeg az emberben és mindannyian tudjuk, hogy a ritmussal pl. izgatottságot lehet létrehozni. A ritmus ugyanis az emberi test szerves része.
Attól függően, hogy az orvos és a terapeuta milyen diagnózist állít fel a gyerekről, attól függően a zeneterápiát különböző zenei elemekből állítják össze. Maga a terápia egy hallgatói élmény lehet a gyerek számára, vagy aktív részvételt is jelenthet - különböző hangszereken való közreműködéssel. Ez utóbbi még különféle mozgásokat is előhív.
A zeneterápia az eddig ismertetett hatásokon túl segít a gyerek vizuális orientációjában és a figyelem koncentrációjában is. Ma a gyerekek, így az itt kezelt gyerekek is, erősen kötődnek a látható világhoz. A zene és a hangok belülről é- rik őket és a zene hatásán keresztül pl. ha egy pszichotikus gyerek egy vizuális kép rabságába esik, akkor a zenével őt ebből az állapotból ki lehet szabadítani.
A terápiával a hallgatásban vagy a hallásban az értelmet célozzuk meg és a sérült gyereknek olyan élményt tudunk adni, amelyen keresztül nyugalmat és biztonságot kap. A zeneterápia hatásos lehet, olyan gyerekeknél, akik láthatóan kaotikus és értelmetlen belső világgal rendelkeznek. Ebben az értelemben a zeneterápia táplálékot és harmóniát ad a belső élet számára.
SZÍNES FÉNYTERÁPIA
Az eddig említett három terápiából az euritmiából, a művészet-színterápiából és a zeneterápiából alakult ki. Fő célja a légzés harmonizálása és rendbetétele.
Gyakran találkozunk olyan gyerekekkel, akiknek légzése nincs egyensúlyban, izgatottak, kapkodva, zihálva veszik a levegőt. Képtelenek megtalálni a belső nyugalmat. A színes fényterápiával kezelt sérült gyerekek, túlnyomó többsége a terápiák után el tudja érni a harmonikus állapotot.
EGYÉB TERÁPIÁK
Az előzőekben öt jelentősebb terápiát említettem, de ezeken kívül számos más terápiát is alkalmaznak sikerrel a gyógyító nevelésben a Camphill Intézetekben. Ezek a lovagló terápia, ritmikus masszázs, illat-aroma masszázs, egyéni beszélgetés, pszichoterápia, játékterápia, drámaterápia, beszédterápia.
Mielőtt magyarázkodni kezdenék a talányos cím miatt, hadd villantsam fel egy nyári napom két eseményét, melyeket nem köt össze sem időbeli, sem a helyszínt illető azonosság; marad a harmadik tényező, vagyis a szereplő /jelen esetben szerénységem/ azonossága. Ez annál is fontosabb, mert a puszta részvételem két, mondhatni inspiráló dialógusban egy külső szem számára, ha jelen lehetett volna, semmiféle érdemleges kapcsot nem fedhetett volna fel a párbeszédek látható jegyei alapján. Csakis magam, belül, ha tetszik, belső szemmel vélem a két helyzetet egymásra vonatkoztathatónak. Ha tetszik, én csúsztatom őket egymásra, mint manapság a folyóiratok címlapszerkesztői a fedésbe hozható képeket. Ha tetszik, spekulatív. /Majd eldöntik./ Ha tetszik, én találtam ki. (Ám ha szemfülesek, felfigyelnek valamire: kétféleképp lehet viszonyulni valakihez, aki „kitalál" valamit. Ha „ezt csak úgy kitaláltad" - akkor füllentésen, nagyzoláson akarjuk csípni. Ám ha „kitaláltad!", akkor örvendünk, hogy rálelt az igazságra. A harmadik esetben, ha nehézkes léptei ellenére valaki „kitalál" az ajtón, akkor nem mondunk semmit. Csak megkönnyebbülten felsóhajtunk...)
Első beszélgetés
Nyári tábor. Waldorfos népek nagy örömben, hogy sok mindenkivel találkozhatván régóta halogatott fontos dolgaikat megbeszélhetik. Hivatalosat, informálisát, személyeset egyaránt. Beszélgető párosok itt, ott. Magam is ilyesmibe bonyolódom. A téma - a magunkfajta tanárok, legyen az bármit tanító, végzettsége - egész évben a levegőben lógott, lehetett tehát érlelni. Magunk számára is fontos, hogy pontos gondolatokkal megragadjuk, és ráadásul külső nyomás is kényszerít, hogy meghatározzuk magunkat, és minden később hozzánk csatlakozót. Valóbán: mitől lesz a munkatársunk, aki az lesz? A párbeszéd elején erős érdeklődés és aktivitás munkált bennem, ám be kell valljam, hogy a végére lassacskán bezáródtam, és érdektelen hallgatásba burkolóztam. Olyan érvek hangzottak el, mint alapvégzettség, tagság, bizonyos számú gyakorlatban eltöltött év... Kérem, ne spekuláljanak azon, konkrétan miről is volt szó. Fontosabb, hogy meglássuk: csupa olyan kritérium, amelyek külsőleg meghatározott és megfogható „minőségei" egy embernek. Amint ezeket komolyan vesszük és kimondjuk, alapként lefektetve, rögvest merevek lesznek és halottak. Bízvást remélhetjük, hogy mi leszünk az elsők, akik olyan helyzetbe kerülünk, hogy meg akarjuk változtatni a nemrég szabályként rögzítettet. Beszélgetőtársam éreztette is velem, hogy nem könnyen, nem minden nehézség nélkül jutott erre a gondolatra, és pontosan jelezte is a hangsúlyával, gesztusaival, hogy érzi ő, milyen kényes dolog ez, érzi, hogy tán nem a legmegfelelőbb az ilyesféle megközelítés. Ám nem tudott jobbat kitalálni. Valami viszont kell, hisz le kell írnunk: az lehet ez meg ez, aki ezt és ezt... És különben is, tényleg mondjuk már ki, hogy az lehet az, amik mi vagyunk, aki közelítőleg így és így végig jár egy utat. Mert persze sokféle sors lehet, de azért... mégiscsak... szóval, mi tudjuk. No, lehet egy évvel kevesebb is, ha olyan az illető. Keserűség keletkezett bennem, mert nem találtunk ki semmit, pedig beszélgettünk.
Második beszélgetés
Ugyanaz a nap, egy kétes tisztaságú vonatkupéban. Mikor felszálltam, ült ott többek között egy megfoghatatlan korú / 20-as, 30-as?/ fiatalember, aki, mikor beléptem, egy olyan szempillantást vetett rám, hogy bár hosszú ideig utaztunk szótlanul, végig foglalkoztatta a gondolataimat a jelenlétével. Hihetetlenül nyugodt lénye olyan nyitottságot árasztott, hogy hiába utazom már hosszú évek óta magamba zártan, olvasva vagy dolgozva a vonatokon, ezúttal kikívánkozott a kezemből a frissen vásárolt, vonzó könyv. Épp arra gondoltam, hogy egyetemista éveim alatt milyen jóleső beszélgetésekben volt részem alkalmi útitársakkal, és hogy egy hajszálnyival, de nyitottabbak voltak az emberek, köztük magam is, és hogy ma konok magányban zötyögünk egymás mellett ismeretlen céljaink felé, mikor egy banális alkalmat kihasználva megszólalt ez az én fiatalemberem. Kérem, semmit ne értsenek félre se az eddigiekből, se a továbbiakból: nem megszólított, hanem megszólalt. Úgy kezdett el beszélni, mintha csak egy imént félbeszakadt párbeszédet folytatna. Tán meglepőnek gondolhatni e helyzetet, ám a legmeglepőbb az, hogy én egyáltalán nem lepődtem meg. Mindösszesen vagy húsz percet beszélgettünk, aztán leszállt. A következőket tudtam meg róla: 27 éves, egy kisvárosban él. Szakmunkásképzőt, majd szakközépiskolát végzett, azóta pedig még több szakmát, minősítést is szerzett. Szüleivel él, s bár apránként épített magának egy házat a szüleié mellé, az üresen áll, mert emberünknek nincs családja. Egy nagy Máv-szerelőcsarnokban dolgozik, vasúti kocsikat szerel. Ultrahangos kerékvizsgáló. /Ilyen minősítése abban a műhelyben csak neki van, s az országban is kevés./ A többi szakmáját mind tudja használni itt, sok találmánya is van, de nem hivatalosan, csak egyszerűen mindig megoldja, ha egy ismeretlen helyzet adódik a műhelyben. Amúgy sokat farag. /A nyakában lógott két faragott apróság gyönyörű, finommívű munka./ Kedvtelésből csinálja, és mind elajándékozza, amit készít. Kis állatokat, sótartót. A legszívesebben puszpángból farag. /És részletesen elmondta, melyik fa milyen, mire jó - mind a maga tapasztalatából./
Mindehhez maga készíti a szerszámokat, a faragókéseket. Faggatózásomra elő is kapott párat a tárcájából: gondosan megmunkált, apró kis kések pottyantak a tenyerembe, s már jött is a magyarázat, hogy a speciálisan kialakított kések közül melyik mire alkalmas. Hogy nő létemre érdeklődöm a faragás részletkérdései iránt, nem lepte meg, csak annyit mondott: gondoltam. Aztán kettőt oda is adott minden szabadkozásom ellenére, és hozzáfűzte, hogy nyelet már magam is csinálhatok hozzá. Ebbe a húsz percbe aztán még az is belefért, hogy minden hivalkodás nélkül megemlíthesse: verseket is ír. Előkerült egy ősrégi, még az Ápiszban vásárolt kockás notesz, sűrűn teleírva javítgatott, de gondosan megformált versekkel. Elolvastam őket. Nem mutatta meg még azokat senkinek, de elmondása szerint ritkán találkozik olyan emberekkel, akik egyáltalán olvasnak, és ráadásul a versek is érdeklik őket. A versek, ha nem aktuálirodalmi műítész szemmel, hanem kedvvel olvassuk, akkor szépek. Erős és valódi képek, gondos formában. Azt ígérte, elküldi. Még várom.
Most jön a csúsztatás. A két helyzetet csúsztatom egymásra. A végén kezdve a dolgot: én ezt az embert, ha a mi városunkban élne, bátorsággal elhívnám a Waldorf-iskolánkba tanárnak. Faragást tanítani, aztán később még mást is talán. No de taníthatna ő egyáltalán?
Egy kocsikerék-vizsgáló? Még ha szépen farag is? Meg kellene tanulja a tanárságot? Vagy mit kellene vele elvégeztetni, hogy nyugodtak lehessünk a dolga és munkája felől? Tudunk erre egzakt választ találni, ami bebiztosít minket? Tegyük fel, szerez egy bizonyítványt, ami megfelelő. Ezzel tesz bizonyságot arról, hogy alkalmas? Mit bizonyít a bizonyítvány? Róla?
Mindnyájan tudjuk és tapasztaljuk, hogy az alkalmasságot egy Waldorf-iskolában való tanításra nagyon nehéz certifikációhoz, tanúsítványhoz kötni. Mihelyt az első kritériumot megfogalmazzuk /teszem azt egy képzés elvégzése, avagy valamilyen állami diploma, vagy bármi fontosnak vélhető paraméter/, a személyes tapasztalattól elvonatkoztatni képes, elfogulatlan szemlélet meg kell lássa azt a valódi é- lethelyzetet, amikor a magunk által megjelölt feltétel köt majd minket gúzsba egy konkrét helyzetben. Teszem azt jön egy kiváló ember, és nincs semmi igazolványa. Egy sehonnai. Minden külsőleg kimondandó feltételre azonnal lehetne reális ellenhelyzetet találni, amely ellehetetleníti.
Hát akkor? Akárki lehet Waldorftanár? Nem, nem akárki. Az az ember ott a vonaton, ő sem volt akárki.
A helyzet feloldása a gondolkodásunkban van. A módban, ahogy közelítünk a kérdéshez. Megszokott sínen és gondolatvágányokon járunk. Mi, akik úgy nézünk egy gyerekre, akit tanítunk, hogy nem tekintjük magunkat abszolútnak hozzá képest, így csak arra vállalkozunk, hogy tehetségünk szerint megfelelő módon kísérjük az útján egy darabon, de tudván tudjuk, hogy mi hasonlóképp tanulhatunk tőle, mint ő tőlünk, hisz később indult útnak ide hozzánk, hát átélte, amiről mi lemaradtunk... mi ne tudnánk fiatal felnőttekre ugyanezzel a szemmel nézni? Mi, akik minden gyermekhez a megfelelő kulcsot egy lehetőség szerint elmélyült megfigyelés és emberismeret alapján próbáljuk megtalálni, mi ne tudnánk emberismeretre támaszkodni a munkatársainkkal kapcsolatban? Igen, elismerem, ez veszélyes művelet. Sok kockázattal jár, lehet tévedni, és az súlyos következményekkel jár, teszem azt egy iskolára nézvést. Ám megkérdezem: akinek van tanúsítványa, annak nem hasonlóképp bizonytalan a további sorsa? Nem rejt magában veszélyeket egy végzett Waldorf-tanár felvétele? Biztosíték a végzettség? Szeretnénk tán hinni, de mindnyájunknak vannak történetei az ellenkezőjéről.
Azonkívül azért is veszélyes dolog emberismeretre alapozni egy munkatárs felvételét, mert munkával jár. Törekednem kell nekem, hogy szert tegyek a képességre: egy embert megismerni. Nem maradhatok az útlevélkezelő kényelmes státuszában: megtekintem, van-e stempli, s ha igen, mehet.
Észrevehető, hogy az életnek ezen a területén is irányváltás történik. Elképzelhető, hogy minden tapasztalatom ellenére jövőre már egy frissen felvett kollégától kapok olyan bölcs meglátásokat, hogy nem győzök örvendezni azon: munkatársunk lett, és inspirálólag hat az egész iskolára. Meglátható, hogy míg korábban egy jól kimunkált képzés, stúdium valóban olyan muníciót adott a diáknak, hogy a bizonyítványa hiteles volt, valódi alkalmasságot fedett, addig ma a bizonyítványt, a hitelesítést magunk, csak mi magunk „állíthatjuk elő", méghozzá a munkánkkal. Bizonyítunk. Egyetlen fontos dolog adja meg ehhez a lehetőséget: a jó döntés. Egy vállalás. Ha az ember bátorsággal vállalkozik erre a munkára, vagyis meghoz egy döntést, akkor hozza magát olyan helyzetbe, hogy bizonyíthat.
Vállalkozás. Döntés, mely megelőzi a bizonyosat, munka, mely bizonyosságot adhat, s valahol messze a végén a bizonyítvány. Erre nem születünk, hanem azzá válunk, azzá alakítjuk magunkat. Nincs megírva a csillagokban, ám a végén tán érdemes felnézni az égre: hogy is állnak...
El lehet bukni. Garancialevél nincs a zsebünkben, s azokéban sincs, akik felvesznek minket. Ám segítség van, kérhető. És mindez nem könnyít a dolgunkon, mikor új munkatársakat keresünk, aki vállalkozik az együttműködésre. Az is lehet, hogy sok idő telik el bizonytalanságban: vajon igazunk volt-e, mikor bizalmat szavaztunk neki?
Mégis, szerintem, ma már csak egyféle bizonyítványra számíthatunk: hogy előbb vagy utóbb az ember maga igazolja magát.
A borostyán és a méhecskék
Rezzenéstelen volt a levegő. Nyugodt estéli idő búcsúztatta az őszi napfényt. A föld fölött csend úszott. Távolról tompa kutyaugatás utazott errefelé, ökörnyál hátán. A virágok helyett tarka levelek virítottak a főben. A lepkék már mind bebújtak téli bundájukba, és régóta nem mutatkoztak már a méhek sem. Egy kislány sétált a nagyapjával a hatalmas kertben. Az öreg épp mesélt az unokájának, s valahogy emlegetni kezdte a méhecskéket. Hogy azok bizony már mind bevonultak a kaptárakba, és hogy miután Szent Mihály elzárja a mennydörgést, már ők sem merészkednek többet elő. Várni kell bizony az első igazi meleg tavaszi napsugárra, hogy újra láthassuk őket! Amelyik pedig kíváncsi, és ilyenkor is kimerészkedik, az bizony csúnyán megjárja. Ha eléri az ősz rosszkedve, bizony lehet, hogy nem ér haza. Hártyaszárnya a hideget nem bírja. Ok télen a kaptárban őrzik a maguk napját, az aranyló mézet. S a királynő szigorúan vigyázza a rendet odabenn.
- De nagyapó...- szólalt meg bizonytalanul a kislány. - De nagyapó, hiszen én láttam ma az összes méhet! Mind kinn voltak, és olyan vidáman nyalogatták a nektárt, hogy nyáron se!
- Ne beszélj csacsiságokat! - mosolygott az öreg. - Biztos a muslincákat nézted annak, mert azok táncolnak ősszel az utolsó meleg napsugarakon. A méhek nem könnyelmű népek, jó előre felkészülnek a télre.
- Nagyapó! De gyönyörű aranysárga-aranybarna méhek voltak azok! Zümmögtek megállás nélkül, és olyan duruzsolást csaptak a virágok körül, hogy mind leszórták a virágport a földre. Gyere, megmutatom, gyere gyorsan, még láthatod!
Azzal húzogatni kezdte nagyapja kabátját. - Hadd mutatom meg!
- Megyek no, ne szeleskedj! - mondta a nagyapja, s magában azt gondolta: No, kíváncsi vagyok, mit talált ez a bohó kisleány.
A kanyargós kerti úton egészen a kerítésig mentek. A fal mellett egy kiszáradt cseresznyefa állt. Azt végestelen végig befutotta a borostyán. Akár egy nagy, örökzöld fa, úgy állt ott a borostyán. Ki se látszott alóla a régi törzs. Lenn a földön is szertefutott fürge indáival. Szőnyeget terített az öreg fának, hadd legyen holtában szép a sírja. Ott megálltak. - Nézd! - szólt a kislány, nézd, a föld csupa virágpor, és itt az út is. Itt voltak a méhek, ott dongták körül a fa tetejét, ott, ahol a virágok vannak! Nagyapja felnézett, hümmögött, aztán csak annyit mondott: - Hát, ami azt illeti...
Még egy darabig szemlélődött, aztán csendesen visszaindultak a házba. Másnap az öreg, mikor hajnalban kisétált a kertbe, metszőollóval a zsebében, mint rendesen, egyenesen az öreg cseresznyefához ment. Ott leült egy fatörzsre, és csöndben figyelt. A nap már gyöngén festegetni kezdte a fák tetejét. A madarak mind odaröppentek, és megmosakodtak a friss, reggeli napfényben.
Mozdulatlanul ült az öreg, szemében különös, várakozó figyelemmel. A földön hideg, nyirkos volt még minden, fönn a fákon meleg fény ölelte a tarka leveleket. Sötétség honolt a földön, fényesség az égben. Várt. Nem mozdult. Egyszerre erősen fülelni kezdett. Zümmögés hallatszott, s rövidesen apró méhecskék kezdtek körözni a feje fölött. Nem a borostyánhoz mentek. Az öreghez.
- Hát ti? - kérdezte az a szemével.
- Nem tudtad, hogy ide, erre az egy helyre minden ősszel kijárunk?
- Hisz elmúlt már Szent Mihály! Óvatlanok vagytok, s ellene tesztek a törvénynek!
- A mi törvényünk a nap. S a törvény szolgái a virágok. Igen, a többi virág már mind elnyílott, és az a pár őszi, fakó virág, ami most virít, már nem elég édes nekünk. De a nap ilyenkor szólítja ezt a borostyánt. O nem a földön nyílik, és nem is fán, mint a tavasszal nyíló gyümölcsök. Csak akkor virít, ha elég magasra ér a növésben. Ha van min megkapaszkodjék. Ha van, ami tartja neki a hátát... Olyankor felnéz a napra, és kibontja a virágait. Nézd, nem nektek virít, embereknek, 5 színe is alig. Mi méhek viszont utoljára itt lakhatunk jól. Mikor már sehol sem találni nektárt, bármerre jár is a napsugár pásztája, itt gyülekezünk mind.
S valóban, mire idáig ért a méhecske, már egy mozgó, zümmögő felhő borította a borostyánt. Hullott az apró virágszirom, mozgott a rengeteg levél, potyogtak a szárazak. Mintha el akarna repülni a száraz fa borostyánostul, annyi volt a méhecske. Boldog rajzással vetették magukat az utolsó édes nektárra.
- Különös, különös. Sose gondoltam volna. Miért nem mondtátok el ezt eddig nekem?
- Vártuk, hogy észrevedd. Gondoltuk, kedves meglepetés lesz neked. De mostanában ritkán nézel felfelé, mindig csak a földet nézed séta közben, hát üzentünk a kislánnyal. Ő még mindig az eget nézi, s nemigen bánja, ha meg-megbotlik. Már egy ideje ismeri ezt a helyünket, gondoltuk, jó lesz, ha üzenünk vele.
És mondd, kinek virít a borostyán? Azt mondtad, nem az embereknek.
Hát, tudod, ősszel, ha elhal kinn minden, virágja különös. Télen érő bogyója a hideg télben a madarakat táplálja. És tavasszal, mikor minden nő és virít, ő megadóan elhullatja megkopott leveleit, bogyója meg egy se marad. Gondolj rá majd akkor: kinek virított, zöldellt egy egész télen... A virágja pedig nem kívánkozik a vázátokba.
- Különös. Nagyon különös. Azt hittem, ismerem a kertem, mint a tenyerem. S most a kislány... Nevetés hallatszott. Szaladt a kislány a nagyapja felé.
- Nagyapó, ugye látod te is!
A méhecske felrepült döngve a többihez.
- Ugye igazam volt. S tudod, kinek nyílik ilyenkor? Nem? Hát azoknak, akik télen születnek! Hogy kedvük legyen itt élni akkor is, mikor a nap a méhecskék kaptárában van, s a virágok mind elhervadtak már. Nekik!