2003 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Erica Muller: Három háborús karácsony Asconában
Ita Wegman: Az apokaliptikus kép és az emberiség jövője
Karl Buchleitner: Téma: az alapszabályzat (részlet)
Ertsey Attila: Kaspar Hauser - a jelen sorskérdései
Peter Tradowsk: Kaspar Hauser és a szellem háborúja a jelenben
Alexander Caspar: Ami életünket zsarnokságban tartja
Gerd Weidenhausen: Fontos könyv Irakról
Kritikus könyv az Egyesült Államok politikájáról
„Az amerikai kormánynak takargatnivalója van"/a>
Hajdú Zsófia: „Olyanok lesztek, mint az istenek"
Rüdiger Keuler: Antropozófiai pedagógia - kiüresedett külsőségek
Rüdiger Keuler: Kühlewind csillaggyerekei (részlet)
Rudolf Steiner: Carnegie és Tolsztoj
Paul Emberson: A klónozásról és az elvesztett hierarchiáról III. rész Az elveszett Hierarchia
Herczeg Ágnes: Az eltékozolt kincs
Herczeg Ágnes: Fürdőépítő kalákák székelyföldön
Idők fordulóján
Belépett a földi létbe
A Világ Szellemi fénye; Az éjszakai sötétség legyőzetett,
Nappali fény sugárzott
Az emberi lelkekbe;
Fény Mely megmelegíti
A szegény pásztorszíveket;
Fény
Mely megvilágosítja
A bölcs királyi főket.
Isteni fény
Krisztus napfénye
Melegítsd meg a szívünket,
Világosítsd meg a fejünket,
Hogy jó legyen
Amit szívünk mélyéből,
Értelmünkkel
Céltudatosan tenni akarunk.
(Stráma Éva fordítása)
Ascona, Casa di Cura Andrea Christoforo. Az Ita Wegman Klinika leányintézete, ahol 1940-43 között Ita Wegman is élt. Milyen hely lehet az, amit Ita Wegman alkalmasnak talált arra, hogy az arlesheimi klinika betegeit utókezelésre, megerősödni odaküldje, és ahol élete utolsó éveit maga is töltötte? Ezen a nyáron Kálmán Istvánnal felkerestem az asconai Casa Andrea Christoforo intézetet. Az épület sajnos - vagy nagyszerű, hisz éppen felújítják és bővítik, ezért - nem üzemelt, de az építésvezetővel sikerült megbeszélni, hogy mégis bemehetünk, mindent végigjárhatunk, csak éppen úgy kell viselkednünk, mint építési területen szokásos.
Ascona varázslatos hely. Magas hegyek övezte völgyben, a Lago Maggiore, a „varázslatos tó" partján fekszik. Hihetetlenül gazdag növényzete mérsékelt égövi és szubtrópusi fajok keveréke, amihez a bódító illatú, buja délszaki virágok, a különféle pálmák és a szigorú, sötét fenyők egyaránt hozzátartoznak. A közeli Brissago sziget botanikus kertjében azután egyenként, névvel együtt is megcsodálhatjuk ezeket a növényeket. A tó partján, nem messze Asconától találjuk Brissagot, ahol a másik Ita Wegman alapította intézet, a La Motta (fogyatékkal élő gyermekek és fiatalok nevelésével, gyógyításával foglalkozó intézet) található. Az intézet kertjében van az a kis kápolna, amit Ita Wegman kiválasztott - és Lian Collot d'Herbois festőnő kifestett -, ahová az urnáját elhelyezték. Az Ita Wegmanén kívül sok közeli munkatársának is itt találjuk a hamvait.
A természet lenyűgöző szépségű ezen a helyen. A klimatikus viszonyok is rendkívül kedvezőek, és - az erőteljes turizmus ellenére -mind a mai napig nyugalmas hely Ascona. Mindent átható fény, telt, eleven színek, a csontomig ható meleg, ami jólesően melegít át, körben a magas hegyek koszorúja - virág-és illatözön, közben állandóan játékos, friss szellők. Valami olyan fény és meleg, ami erőt ad az embernek, ami hordoz, áthat, átragyog -és egyszer csak kezdem úgy érezni, mintha belőlem áradna a fény, a melegség.
1940 őszén költözött ide Ita Wegman. Amikor a háború miatt már sehova nem lehetett utazni. Ez a külső oldal. De egy rendkívül hosszú, küzdelmes belső történetnek az utolsó fázisát is jelenti ez a két és fél asconai év.
Ennek a hosszú és szerteágazó történetnek most csupán egy ágát emelem ki - nevezetesen Ita Wegmannak azt a törekvését, hogy az antropozófiai orvoslás művelőiből létrehozzon egy terápiai közösséget.
Olyan orvosokkal, akik megismervén az antropozófiát, Rudolf Steinertől gyógyító munkájukhoz szakmai útmutatásokat, segítséget kértek, már az 1910-es években találkozunk. Közéjük tartozott Ita Wegman is. Steiner előadásaiban már a 900-as évektől időről időre felbukkannak olyan kijelentések, melyek arról tanúskodnak, hogy ő maga milyen jelentőséget tulajdonított az orvoslás, gyógyítás szellemtudománnyal történő áthatásának.
„Hagyják csak az orvoslást ilyen materialistán továbbfejlődni; ha negyven évvel előre tudnának tekinteni, elszörnyednének, hogy ez a gyógyászat milyen brutális módszerekig fog eljutni, hogy az embereket a halál miféle módozataihoz fogja elkezelni ez a gyógyászat." (1909 jún. 3., GA 109/III.)
Vagy egy évvel később, 1910-ben Münchenben: „A legsürgetőbb kívánságom lenne annak értelmében, amit magam szellemtudományos mozgalomnak tekintek, hogy azok, akik fiziológiai-orvosi előképzettséggel rendelkeznek, a szellemtudomány tényeivel olyan mélységig megismerkedjenek, hogy ezek tény-jellegének megfelelően képesek legyenek a fiziológia eredményeit átdolgozni." (GA 125, 89.o.)
1916-ban, St. Gallenben így beszél: „Nem a materialista gyógyászat figyelmen kívül hagyására, hanem arra kell törekednünk, hogy ebbe a materialista 'üzembe' belevigyük a szellemtudományt! És amíg ez nem történik meg, addig az egyes esetekben sem lehet segíteni. (...) Az orvosi materializmus attól nem fog megváltozni, hogy egyik-másik művelője ezt vagy azt teszi, hanem csakis azáltal, ha egy nagyobb számú ember közös akarata kikényszerít egy olyan orvosi működést, ami lehetővé teszi, hogy a szellemi princípiumok behatoljanak a gyógyászatba(GA 168, 164. old.)
Orvosoknak az első előadás-sorozatot Steiner 1920-ban tartotta Oskar Schmiedel kérésére, amit 1921-ben a második követett.
Ita Wegman Zürichben vezette saját praxisát, és csak 1919-ben határozta el, hogy Dornach - és így Steiner - közelében klinikát nyit, ahol Rudolf Steiner antropozófiája értelmében folytatja a munkát. 1921 júniusában indult el a klinikán a munka. Ettől kezdve egyre szorosabb együttműködés alakult ki Rudolf Steiner és Ita Wegman között. Az igazi fordulatot azonban a Goetheanum leégése, majd az 1923 nyarán Wales-ben tartott nyári konferencia hozta meg. Ita Wegman itt azzal a kéréssel fordult Steinerhez: nem lehetségese egy új misztériumi gyógyászat kifejlesztése. „Steiner mintha régóta várt volna erre a kérdésre; lehetségesnek tartotta egy új misztériumi gyógyászat kifejlesztését, sőt, nyomatékkal azt mondta, ennek újra kell élednie." (Peter Selg: „Ich bin für Fortschreiten..." 41. old.)
Ezután kezdődött Rudolf Steiner és Ita Wegman között az az intenzív közös munka, mely előkészítette, hogy az 1923. Karácsonyán tartott Karácsonyi Gyűlésen Steiner Ita Wegmant az újjáalakított Antropozófiai Társaság elnökségi tagjává és az újonnan megalakult orvosi szekció vezetőjévé választotta.
A Karácsonyi Gyűlés után, 1924 január 2-9-ig, majd 1924 Húsvétján (április 21-25-ig) Steiner olyan fiatal orvosoknak és medikusoknak tartott előadásokat, akiket nem elégített ki a gyógyításnak az a módja, ahogy az idősebb orvosgeneráció a munkájába az antropozófiát megpróbálta „belevinni". Ok egészen más hozzáállással, más módon kívánták a gyógyítást művelni. A nekik tartott előadásoknak Steiner maga „Az orvosi tanulmányok és praxis morálja (ezoterikus és exo-terikus) „ címet adta, ezt ma „Meditative Betrachtungen und Anleitungen zur Vertiefung der Heilkunst" címen ismerjük. (GA 316)
Ezeknek a fiatal orvosoknak és medikusoknak, akik részt vettek 1924 szeptemberében a „Pastoral-Medizinische Kurs"-on, az utolsó napon, miután a papok már elmentek, Steiner újból beszélt arról a közösségről, amit már oly sokszor említett. A következőket mondta: „Ez a közösség azoknak a szívében kell kiteljesedjék, akik komolyan csatlakozni akarnak a Goetheanum gyógyító gyakorlatához; ennek a közösségnek alapjában véve sokkal bensőségesebbnek kell lennie, mint amilyen a papságon belüli összetartás. Azokat, akik orvosként az antropozófia értelmében akarnak működni, egy egészen sajátos tudattal kell összekötnie a gyógyító működés goetheanumbeli forrásával, ami nem más, mint a Frau Wegman és énkö-zöttem való együttműködés szándéka és törekvése. És annak, amit a résztvevők a Goetheanum orvosi szekciójának orvosi kurzusáról magukkal vihetnek, egyedül az öszzetartozás tudata lehet az értelme; a valóságos összetartozás érzése, összetartozás azzal, aminek az említett centrumból kell kiindulnia. És befejezésül azt mondhatom Önöknek, kedves barátaim: keressék az utat, mely a gyakorló orvosok fenti értelemben vett összekapcsolódásához vezet. Keressék az utat ehhez az összekapcsolódáshoz, és meg fogják találni. És gondunk lesz rá, hogy megtalálják."
Mindezeket 1924 szeptemberében mondta Steiner. Több kurzust már nem tartott, tíz nappal később kezdődő betegségéből már nem gyógyult fel.
Steiner halála után Ita Wegman folytatta ennek a közösségnek a létrehozására irányuló munkát. Rengeteget utazott, mindenütt segítette új intézmények elindítását, támogatta működésüket, képzéseket, konferenciákat tartott és szervezett, folyóiratot indított. Terapeutikumok, klinikák, gyógypedagógiai intézetek, egyéni orvosi praxisok, gyógyszergyárak, nagyon sok minden létrejött - de ez a fajta orvosi közösség Ita Wegman minden erőfeszítése ellenére sem született meg.
A társaság történetét és az európai történelmet is rendkívül mély érdeklődéssel követte Ita Wegman. Komoly aggodalmat váltottak ki benne az események. A harmincas évektől néhány levelében különös imaginációkkal találkozunk. 1931 decemberében Werner Pache egy beszélgetésükre visszaemlékezve írja: „Arról beszélt, hogy Németországban sok embernek meg kellene tanulnia várni és tűrni. Egészen kereszténnyé válni... A feladatunk többé nem a harc, hanem a kereszténység. Ita Wegman egy ilyen képet látott: ha Németországra tekintünk, látjuk, hogy az emberek megint lovon közlekednek, lovon, kocsival látogatják egymást, lovagolnak vagy gyalog mennek."
1932 novemberében egy Werner Pache-nak írott levelében ez áll: „Mindig arra gondolok, hogy vajon egyáltalán lehetséges lesz-e még külsőleg, kifelé működni. Mindig az tűnik számomra a legjobbnak, hogy az intézményeink gazdasági ügyeit rendbe tegyük, és bennük eleven szellemi életet bontakoztassunk ki. Nem tudok szabadulni attól a képtől, hogy lovon megyünk egyik helyről a másikra. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, nem tudom, és azt sem, hogy van-e még lehetőség ezt megakadályozni. Tulajdonképpen minden intézetünket szellemi ostromállapotba szeretném helyezni, ahová az emberek visszahúzódhatnak, ha a világban minden megkergül, ahol dolgozni lehet és ezt a munkát vissza lehet adni - akár az embereknek, akár a szellemi világnak. Az egészségesí-tő, gyógyító impulzusnak az ilyen helyekről kell kiindulniuk - bárcsak legyen elég erőnk, hogy ezt az egészségesítést önmagunkon kezdjük."
1939. január 18-án, még Arlesheimből írja Ernst Martinak: „Rendkívül nehéz a viszonyokat épp ebben a korban rendezni, ezért az én gondolataim is arra irányulnak, hogy itt a munka derekas és okos módját tudjuk kialakítani, hogy azután amikor majd lehetővé válik számomra, a csírák ápolását szellemileg valahol máshol tovább folytassam, vagy ha ez nem lehetséges, akkor csöndesen a saját fejlődésemen dolgozzak."
1940-ben Asconába költözik. Néhány emberrel rendszeres antropozófiai munkát folytat. Hetenként tart számukra előadásokat -összesen közel háromszázat. Sajnos, ezeket nem jegyezték le, így nem maradtak fönn. Hilma Walterrel, aki első munkatársa volt az arlesheimi klinikán, és aki Rudolf Steiner látogatásainál, a beteg-megbeszéléseken mindig jelen volt, most elkezdik feldolgozni ezeket a kórtörténeteket. És élete végén, Asconában a lehető legszűkebb keretek között, de rendkívüli intenzitással elindult egy orvosi közösségalkotás, melyre oly sokáig törekedett.
Az Alpok hegylánca déli irányban ereszkedik lefelé; egy kék tó tükrözi a világoskék eget: ez a Lago Maggiore. Oskőzet alkot harmonikus hegyformákat, melyeknek lankái enyhén a tó felé tartanak. Nemes gesztenyefák árnyékolják a hegyoldalt. Egészséget lélegez a táj, beleolvadva a messzeség távlataiba.
Dr. Ita Wegman itt keresett helyet szanatóriumának a pihenésre szoruló emberek számára. Közel a St. Michele halmához talált egy világos házat, amit azután átépítettek és berendeztek. Arlesheimból, a klinikájából már 1936 óta küldte ide a betegeket ebbe a jótékony klímába.
Ő maga 1940 májusában érkezett meg nem kevés számú beteget hozva magával. Nagy élet kezdődött ekkor, nemcsak az ő világot átfogó látásmódja jóvoltából, hanem örökös mozgékonysága miatt is, amely Ita Wegman lényéből áradt. Ahol csak megjelent, életre fakadt és kirügyezett minden. Eleven tettekre ösztönözte az embereket. Így keletkezett az a sok szép festmény, amelyek színáradatukban újszerűen megformáltak voltak. Gyógyulást hoztak a színek. A zene hangjai felderítették a betegeket. Ita Wegman becsempészte a művészetek gyógyító erejét az emberek felépülésébe. A gyógy-euritmia belsőleg harmonizálta és megerősítette őket az élet, a munkájuk újrakezdéséhez.
Mindenütt látható volt Wegman doktornő magas alakja; gyors léptekkel lépett be, nevetve, mindenkit felvidítva szórta szét maga körül a szeretetet. Vigyázva őrködött az itteni eleven élet minden területén.
Minden héten átutazott Brissagoba, ahol egy otthont rendezett be lelki gondozásra szoruló gyermekek számára. A kertben, ahol évek óta a földet különös gondossággal művelték, a nagyobbak serénykedtek. A műhelyekben famunkák készültek. Zene járta át derűsen a helyiségeket. Boldogan ugrottak fel a gyerekek Wegman doktornő felé; mindannyian szerették őt. Mindenkin ott nyugodott az ő gondoskodó-szerető pillantása, mindig újabb és újabb szeretet-tetteket gondolt ki a szíve.
Visszatérve Asconába, a Casa Andrea Cristoforoban csak annál vidámabb volt, az asztalnál a legszívbélibb kedvességgel mesélt a gyerekekről. Senki sem tudott a közelében búslakodó maradni, annyira melegen hatottak a szavai, a pillantása.
Ez az áradó derű az élet legmélyebb komolyságával egyesült a lényében. Az emberiség iránti aggodalma, az emberiség kínjai megtöltötték a lelkét. Küzdött a megoldásokért, az előrevivő impulzusokért; együttérzése gyakran könnyeket csalt szemébe. A Földnek nem volt olyan pontja, ahol nem időzött volna a tekintete. Megújító akarata mindent lüktető áramlással hatott át. Az örök eszméket mégis megfontoltsággal fogadta magába, hogy fényük segítségével az időbeliség mélyére beláthasson. Nem kapkodó akarat, hanem megalapozott, a szellemi világban gyökerező jövő-erő járta át törekvéseit. Ez lehelt életet szavaiba, ahogyan a három éven át, amíg itt időzött ezen a helyen, az emberekkel az antropozófiát megismertette. A szellem valósága, győzelemre képes ereje töltötte ki lényét, ez lelkesített fel mindenkit, akik a szavait hallgatták. Mindig alázatos közvetítője volt azonban azoknak az igazságoknak, amelyeket Rudolf Steiner kutatott ki a szellemtudományban. Önzetlenül a háttérben maradt, a legszigorúbb objektivitással mutatta be a világ szellemi működését.
Évről évre egyre elmélyültebb lett az élet körülötte; harmonikusabbá és bensőségesebbé vált lényének gyengéd és szelíd fellépése következtében. 1942 karácsonyának közeledtével e nagy személyiség fejlődése olyan rendkívüli magasságokba jutott, amit az ember csak távolról sejthetett. Az ünnep napjain János Jelenéseiről beszélt, összefoglalva az antropozófia esszenciáját.
Ezután már csak rövid ideig időzött Asconában. Eljött a koratavasz, és egy utazásról beszélt. „Vajon visszajön addigra, amikor a kamé-liák virágba borulnak?", kérdezte tőle valaki. „Remélhetőleg" - volt a felelet, amelyből különös hangsúly csendült ki.
És amikor a kaméliák virágozni kezdtek rózsapiros és hófehér színekben, e nagy és szeretettel teli lélek már valahol fent szállt a vidék felett, amely oly annyira kedves volt neki.
Az írás először a Klinisch-Therapeutischen Institut, Arlesheim kiadásában 1945-ben az Erinnerungen an Ita Wegman kötetben jelent meg.
Fordította: Szabó Attila
Már hosszú idő óta erősen vágyott Dr. Ita Wegman arra, hogy egyszer egy kisebb embercsoporttal együtt folyamatos és elmélyült antropozófiai munkát folytathasson. Azonban újra és újra arra kényszerült, hogy az antropozófiai munkát barátaival az arlesheimi klinikán megszakítsa, mert feladatköréhez tartozott, hogy gyakorta külföldre utazzon - akár azért, hogy gyógypedagógiai intézeteket látogasson meg, akár azért, hogy barátaival együtt konferenciákat és gyűléseket rendezzen Angliában, Hollandiában és Németországban, vagy valami más efféle antropozófiai vagy éppen orvosi tevékenység szólította el.
A háború megkezdődésével azonban egyszer csak lezárták Svájc határait, és így az antropozófiai tevékenysége leszűkült egyetlen embercsoportra, amely a politikai események alakulása folytán Svájcban ragadt.
Amikor 1940 májusában Bázel környékén megnőtt a veszélye annak, hogy a háborús zűrzavar esetleg svájci területre is átterjedhet, Wegman doktornő haladéktalanul kiköltöztette a Sonnenhof lelki gondozásra szoruló összes gyermekét, hogy biztonságban tudja őket. A gyerekek egy része Belső-Svájcba került, a nagyobb fiúk és lányok Brissagoba jöttek a La Mottára. Ez teremtett alkalmat arra, hogy ettől kezdve Wegman doktornő maga is felüsse lakhelyét Asconában, ahol 1936-ban megvette a Casa Andrea Cristoforot, amely először mint szanatórium működött a gondozásra szorulók és a munkatársak számára.
A háborús események idején, 1940 februárjában én is megérkeztem Asconába, és így abban a nagy szerencsében részesülhettem, hogy Wegman doktornő életének utolsó három évében, egészen 1943 koratavaszán bekövetkező haláláig ahhoz a kis körhöz tartozhattam - mintegy harmincan-harmincöten lehettünk, mindenféle nemzetből összegyűlve, amelyek odakint egymásra acsarkodtak -, amellyel Wegman doktornő egy egészen intenzív antropozófiai tanulómunkát kezdett meg.
E három év teljességéből kiemelkedik a három karácsonyi időszak, amit Wegman doktornővel közösen Asconában tölthettünk.
Már bizonyos idő óta Dr. Wegman az arlesheimi klinikán barátok egy csoportjával a szentséges tizenhárom éjszakán valamely témát dolgozott fel közösen - olyan témát, amely mindig kapcsolatban állt a Krisztus-impulzussal.
Így kezdődött meg 1940 Szentestéjén is a karácsonyi munka Asconában, amelynek alapjául Rudolf Steiner Lukács-evangéliumhoz fűzött előadásai szolgáltak. A gyermek, akiről a Lukács-evangélium szól, aki annyira mélységesen magában hordozta a szeretet-erőket - és aki beszélni tudott az édesanyával egy olyan nyelven, amelyet csak az anyja értett -, a gyermek, akihez odagyűltek a jámbor és egyszerű pásztorok: mindezt közel hozta hozzánk Wegman doktornő. Kezeinek gyengéd, nagyon kifejező mozdulataival segített magán olyankor, amikor nem sikerült valamit kielégítően szavakba önte-nie. Talán megengedhető nekem, ha azt mondom, hogy Wegman doktornő nem volt igazán gyakorlott szónok. De éppen a legtalálóbb kifejezéseknek ez a keresése az oly beszédes kézmozdulatok útján volt az, ami közvetlenül az ember szívéig hatolt, - kiváltva egy mély érzelmi átélést ott, ahol az értelem még sokáig tehetetlennek látszott.
Ez az első háborús karácsony úgy él az emlékezetemben, mintha mi mindannyian egy kéklő barlang oltalmában egyesítve lettünk volna a középen fekvő égi Gyermekkel, aki szeretettel ragyogott felénk. - Kint a csillagok fénylő pompában feldíszítették a fekete éjszakai égboltot, miközben még egyszer tükröződtek alant a tóban. Semmilyen utcai fény nem zavarta meg a csillagfényözönt, mert az elsötétítés miatt minden világítás szünetelt. A szentséges éj mély békéje borult fölénk, - a háború teljesen átjárta a tudatunkat, mégis ismét a meszszeségbe tűnt előttünk.
Egészen másképp alakult a második karácsonyunk. A háborús események egyre nyomasztóbban terhelték a szívünket, és ezért nem is nagyon csodálkoztunk, amikor Wegman doktornő karácsonyi témának Rudolf Steiner 1908-as apokalipszis-előadásait választotta.
Minden este összegyűltünk a fényes fa körül, mint egy évvel korábban is, friss vörös rózsákkal, ahogyan ez még ma is szokásban van nálunk. Ahogyan szorongva éltük át János jövő-vízióit, nyomasztóan nehezedtek lelkünkre közben a háborús események is. A leírtak gyakran meghaladták mindannyiunk felfogóképességét, ami Wegman doktornőt többször is kétségbe ejtette. Emlékszem, az egyik este végén azt mondta nekünk: nem boldogultunk a szöveggel, a következő nap ugyanezt még egyszer át kell olvasnunk. De ez azután ismét nehéz küzdelemnek bizonyult, és kevéssé kielégítő eredménnyel zárult. - Ez is ugyan a „nagy időkhöz" tartozott, ám a korábbi évek gondosan óvott nyugalmából már nem sok maradt számunkra. Gyakran járt Wegman doktornő magába merült tekintettel, nem egyszer a rá oly jellemző kézmozdulattal az arcát megérintette, mintha valami pókhálót akarna onnan letörölni.
Majd eljött a harmadik karácsony. - Röviddel a Szenteste előtt Wegman doktornő lázzal járó hörghurutban megbetegedett. Már Ádvent idején közölte velünk, hogy még egyszer meg akarja kísérelni, hogy karácsonyi témául a Jelenések Könyvét válasszuk, mert egyáltalán nem sikerült János látomásainak mélyére behatolnunk, mint mondta. Mindannyian teljes tanácstalanságba estünk, szorongó aggodalom szállt meg bennünket - hogyan lesz képes egyáltalán beszélni -, ha pedig nem tud, akkor hogyan tudnánk a feladatot mi megoldani őnélküle.
Szenteste azután mégis megjelent közöttünk. Azon a néhány száz méteren a Casa Sole, ahol lakott, és a Casa Andrea Cristoforo között autó hozta át, a gyalogutat a hideg esti levegőben nem lehetett megkockáztatni.
És azután megtörtént az igazi csoda, ami estéről estére egyre csak fokozódott. Egészen szabadon beszélt - a szavak fáradság nélkül folytak belőle -, ott emelkedtek szellemi szeme előtt az Apokalipszis hatalmas képei, és ő leírta egyszerű szavakkal, ahogyan maga előtt látta azokat.
A messzi távolba hatolt a tekintete, de teljesen belülről beszélt, így látom őt, ha visszaemlékszem erre. Minden olyan határtalanná tágult, hogy egy bizonyos pillanatban aggodalom fogta el a szívünket, és megjelent egy kérdés bennünk: mindez annyira felfoghatatlanul nagy, még hová lehet innen emelkedni? És gyorsan elfojtotta az ember azt a felvillanó gondolatot, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk vele.
Amikor egészségi állapota már megengedte, elkísértük előadás után a rövid úton hazafelé a Casa Sole-ig. Ez akkoriban még egyfajta szurdok volt, a fák ágai árnyékot vetettek rá, amelyeken keresztül csillogtak fent a csillagok -„mint Epheszoszban", erre gondoltunk néha, ha el tudtuk felejteni, hogy a háború minden éjszaka szórja a bombáit az emberekre. Megrendülten gondolt Wegman doktornő arra a sok fájdalomra, amiben a háborús országokban élő barátoknak részük volt. Egyszer azt mondta: „El akarok menni hozzájuk, mindenkihez külön-külön, hogy a fülükbe súgjam: tartsatok ki!" Valaki megjegyezte: „De doktornő, ön most egyáltalán nem mehetne, a határok zárva vannak!" - Semmit sem felelt erre, elnézett felettünk a messzeségbe.
Amikor pedig beköszöntött a március, valóban útnak indult - semmiféle határállomás nem tudta megállítani. A barátaink közül néhányan a háború után mesélték, amikor újratalálkoztunk velük, hogy röviddel a halála után volt egy élményük vele, - mintha vígasztaló és bátorító szavakat suttogott volna nekik.
Megjelent: Ita Wegmans Erdenwirken naus heutiger Sicht, Natura Verlag Arlesheim, 1976.
Fordította: Szabó Attila
Abban a korban élünk, amelyben Michael győzelmének köszönhetően a Sárkány többé már nem található meg a kozmoszban. Ez a Sárkány eredetileg valami kozmikusság, amelyet ma már a Föld szubsztanciája hordoz magában. A Sárkány annak a világrealitásnak az imaginatív képe, amelyet asztrális világnak nevezünk. Ezt a világot azért hívják asztrálisnak, mert mindazt a szellemit magában foglalja és átfogja, ami a csillagokból mint erő belesugárzódik a világegyetembe. Ahogyan a növényvilág a saját növekedésével belehelyezkedik az erőknek abba a játékába, amely a Földről kiindulva a kozmosz felé irányul, úgy az állatok a szenvedélyektől átjárt lényükben valami makrokozmikusat hordoznak magukban itt a földi szférában. Mindaz, ami kívülről a szemen és a fülön, de éppúgy a lélegzésen keresztül átjárja az állatot: ez teszi őt lélektől áthatott, érző lénnyé. Ezt a betüremkedett külvilágszerűt, ami organizálóan áthatja az állatot, az ő asztráltestének nevezzük. Ez az asztráltest az állat emocionális életének hordozója.
Az embernek is van ilyen asztrálteste, amit azonban az Én segítségével képes uralni és megfékezni, mert egy szellemi-istenit enged magában érvényesülni.
A Nap-hatásnak és a bolygók hatásának ritmusában nyilatkozik meg az éterikus élet a naprendszerben. Ami viszont kívülről a naprendszer területére üstökösszerűen behatol és így idegen törvényszerűséget hoz a naprendszer életébe, az adja a naprendszer számára az asztrális minőséget. Ha ez az asztralitás nem lenne jelen, akkor a naprendszer valami örök ismétlődésben ragadna meg, vagyis kozmikusan megdermedne, megmerevedne. A naprendszernek szüksége van erre a kívülről jövő asztrális zavarra, ha nem akar belsőleg elhalni. Ez a kívülről érkező hatás azonban a naprendszer életét egy idő után megsemmisítené, ha ezt egy szellemi hatalom nem tudná ellensúlyozni benne. Ez az ellensúlyozó hatalom: Michael.
Mindenütt, ahol az asztralitás, vagyis a csillagerők érvényesülnek, ott egy erőrendszer keletkezik, amely rombolólag hat, ha nem lesz letompítva.
Az emberben az asztralitás működése hívja elő a tudatot. A tudat az éteriségtől élővé tett szubsztancia leépítése által jön létre bennünk.
De ha csakis az asztralitás hatna, akkor az embernek hamarosan el kellene sorvadnia. Mi menti meg ettől az embert? A vas szubsztanciali-tása a saját vérében. Ez a vas gyógyít, mert az oxigént magához vonja, és így létrehozza az éltető vörös vért, a folyamatos halálbetegség viszont a pusztító kék vérben fejeződik ki.
A vas az egyetlen olyan fém, amelyet az emberi test szubsztanciálisan tartalmaz magában. Mint minden fémnek, ennek is kozmikus eredete van; mert a szellemtudományos megismerés szerint a fémek a bolygók éterikus besugárzásai által keletkeztek a Földön, amely hatás még az ősidőkben ment végbe, és csak a fejlődés folyamán nyerték el azt az alakjukat a fémek, amilyennek ma látjuk őket. Az ember vérében található vas azonban nem efféle kozmoszból besugárzódott valami, hanem onnan származik, amikor a Föld találkozott az akkor még gázformájú Mars bolygóval, amely keresztülhaladt a Földön. Ebben a találkozásban nem éterikusan jutott el a Mars vasa a Földre, hanem közvetlenül lerakódott a földi anyagiságba. Ez a vas tehát kozmikusan egészen másmilyen eredetű, mint a többi fém. Nem valami kívülről érkező sugárzás eredménye, hanem magába a Földbe bekerült szubsztancia. A vér számára megadja azt a lehetőséget, hogy oxigént vegyen fel, és az így előidézett égésfolyamatban él az ember Énje, vagyis az a hatalom, amely az asztráltestet megfékezi, megszelídíti. Ezt a vérvasat tekinthetjük Michael kardjának, amelynek segítségével uralmunk alá vonhatjuk azt, ami szenvedélyszerű és állatias az emberben.
Rudolf Steinertől tudjuk, hogy amikor a Föld-pálya és a Mars-pálya egyszer keresztezte egymást, a Mars még egy finom materiális állapotban áthaladt a Földön. A Marsnak ez az áthaladása egy hatalmas égi küzdelem következménye volt, amelynek folytán az egykor sokkal nagyobb bolygó széttöredezett, amelynek törmelékei még ma is megtalálhatók: ezek nem egyebek, mint a Mars-szférában keringő kisbolygók. Csak e harc által tudott a vas a Föld-létbe és ezzel a vérbe beilleszkedni. És éppen Michael volt az, aki megvívta ezt a harcot. Ezzel Michael megmentette az emberiséget, amelybe ily módon belejutott ez az éltető szubsztancia.
Akkor is, amikor a Föld-pályát keresztezi valamely idegen égitest, például egy üstökös, és a Föld szétrombolódásának veszélye fenyeget, Michael mint a Föld-fejlődésre vigyázó erő lép fel, mert védve a Földet, az üstököst szétrombolja, és a meteorvasat a túlburjánzó asztralitással szembeni gyógyírként átadja a Földnek. Így azt, ami a magasságokban pusztulást hozva közeledik, Michael levezeti a mélybe, a Sárkányt megfékezi és átalakítja, úgyhogy ez megtisztult asztrális alakban a kozmoszhoz majd ismét felemelkedhet. Ez be is következik, mert az ily módon a Földbe beillesztett kozmikus szubsztan-cialitást felhasználják a növények növekedésük során. Emellett átjárja ezt a szubsztancialitást Krisztus Nap-ereje is, amely a golgotai misztérium óta összekapcsolódott a Földdel.
Az ember földi táplálékként azt fogadja magába, amit ilyen módon áthatott Krisztus, majd visz-
szasugározza a kozmosznak, ami egykor kozmikus
volt. A gondolkodás, az érzékelés aktivitásában, például abban, amit a szem kisugároz, visszajuttat az ember valamit a kozmosznak, ami az övé volt.
Így a Föld az asztrális szemlélés számára Nappá válik, és az emberben megkezdődik egy Napfejlődés.
Ez a történés az, amit a Jelenések Könyve a Napba öltözött asszonyként ábrázol, akinek lába alatt a Hold van, és a feje csillagokat hordoz. Amit az asszony megszül, az a magasabb Én, a Krisztus-erő segítségével átváltoztatott asztrali-tás. Amikor azt a képet vizsgáljuk, amit a Jelenések Könyve elénk tár, ösztönözve érezzük magunkat arra, hogy a jövőbe vessük pillantásunkat.
Michaeli korban élünk. Ezt ma tudatosítania kell az emberiségnek, hiszen tudatosan kell keresnie saját fejlődésének útját. Nem valami rejtett értelem által nyílik meg az út Michael lényéhez. Csak a merész, a lélek melegségével átitatott, erőteljes gondolkodás, amely a Földet és a Mindenséget teljességgel átfogja, képes olyan tettekhez elvezetni, amelyekben Michael szelleme valóban megnyilatkozhat.
Az 1879-ben kezdődött Michael-korszak egy új kor, amelyben az emberiségnek lehetősége nyílt a spirituális megismerésre, és amely kor Rudolf Steiner működése révén megismerhetővé vált számunkra.
A bölcsesség egy roppant kincse adatott át az emberiségnek; de egyúttal megismeréserői kifejlesztésének lehetősége is rendelkezésére áll.
A természetszemléletből fakadóan az elmúlt korszak az ember számára a lelkiismeret iskolája volt. Az új korszak azt akarja tőlünk, hogy a megfontoltság adományát megőrizve, ebbe a megfontoltságba most lelkesedést öntsünk, mert csakis ezáltal leszünk képesek az igazi szellemi megismerésre. Egy csodálatos iskolázásban a régi kor elvezette az embert ahhoz, hogy a földinek éljen, és a munkamegosztás és specializálódás által egyes dolgokban kiemelkedőt nyújtson. Az új korban ezt a képességet ugyancsak meg kell őriznünk, de újra meg kell találnunk a kozmikushoz vezető utat is. Ez egyúttal az igazi szabadság megvalósításának útja is; mert az egyoldalúság béklyó, a mindenre nyitottság viszont felszabadít.
Ahol a szabadság valódi átélése megjelenik, ott az ember meg fogja találni annak is módját, hogy megszabaduljon mindentől, ami őt közösségellenes lénnyé teszi. Az ember spirituális megismerése elvezet bennünket a másik ember szívéhez is. Éppen ezáltal lesz képes Michael egy olyan birodalmat létrehozni, amelyben teremtő módon léphet fel; mert ő az individuálisat serkenti ugyan, de egy egységesen és szeretetteljesen összekapcsolódó emberiségben. A szellemet kereső tekintetünk az emberiség szívből jövő egységesülésére támaszkodva így fog egy új Krisztus-megismerést is lelkileg egyre inkább elérhetővé tenni számunkra.
Aus Michaels Wirken. Első kiadása az Orient-Occident Verlag Stuttgart - den Haag - London kiadásában 1929-ben jelent meg.
Fordította: Szabó Attila
(Részlet)
„A legfontosabb, legszentebb vonásunknak azt kell tekintenünk magunkban, hogy mindig az igazságot keressük, hogy sohase tegyünk olyan engedményeket, amelyekkel az igazságot megcsúfoljuk, mert egy ezoterikusnak sohasem szabad valamit elmulasztania, ha az igazságról van szó. Borzasztó és lehangoló, amikor egy ezoterikus a testvériesség kedvéért az igazságot elpalástolja, és amikor azért, hogy ne sértsen meg másokat, az igazságot akár csak a legcsekélyebb mértékben is hagyja elhomályosodni. Ezzel éppannyira árt az illető személyeknek is." (GA 264 336. oldal)
A „Nachrichtenblatt" 2001. május 13-i számában megjelentek „az Általános Antropozófiai Társaság szabályzati kérdéseinek tisztázására és egy megújított alapszabályzat tervezetének kidolgozására alakult munkacsoport első eredményei" . E cikkben megállapították, hogy a Bauverein 1925. február 8-án hozott szabályzatmódosítása szerint a Bauverein neve „Általános Antropozófiai Társaság"-ra változott, és jellege alapvetően más lett. Az új egyesület „nem a Rudolf Steiner által megadott szabályzati intenciókban világosan megfogalmazott elvekhez igazodott a Goetheanum ÁAT egészét irányító vezetőség szervezetét illetően, hanem egy demokratikusan nyitott egyesület típusát reprezentálta, amelyben minden egyesületi ügyről hozott döntés végül is a tagsági gyűlés felelősségén és határozati jogkörén alapult. Ezzel az Általános Antropozófiai Társaság egyesületében a kollektív egyeztetés elve került a kollegiálisan irányított vezetés elvének helyébe."
Ez az egyesület - tehát az átkeresztelt Bauverein -, miután a „Nachrichtenblatt" 1925. március 22-én megjelent száma beszámolt a szabályzatmódosító gyűlésről, a tagság tudatában azontúl mint a Karácsonyi Gyűlés Antropozófiai Társasága szerepelt. Ezt lehetővé tette illetve megerősítette a vezetőség nyilatkozata is, amelyben elhallgatták, hogy 1925. február 8-án a Bauverein közgyűléséről volt szó. Ezzel szemben azt a benyomást keltették, mintha az 1925. február 8-i gyűlés az Antropozófiai Társaság tagsági gyűlése lett volna. Itt emlékeztetek Günter Röschert megjegyzésére: „Nem tudjuk, hogy vajon Rudolf Steiner az 1925. február 8-án tartott gyűlés eredményeit valóban elfogadta-e, és mindenekelőtt azt nem tudjuk, hogy hozzájárult-e az 1925. március 22-én közzétett vezetőségi nyilatkozathoz."
Ezzel azonban kérdésessé vált a Karácsonyi Gyűlés Társaság sorsa is, amelyre az 1925. február 8-án történt események nem tértek ki.
Ismert egy utolsó utalás erre az utóbb mondott Társaságra. Ez egy meghívó „az 1925. december 29-én kedden délelőtt fél 12-kor tartott rendes közgyűlésre". Itt csakis az Általános Antropozófiai Társaság (az átkeresztelt Bauverein) közgyűléséről lehet szó. Található azonban ezen a meghívón apró betűvel nyomtatva egy félénk jelzés a Karácsonyi Gyűlés Társaságot illetően is: „E közgyűlés előtt 10 órakor előgyűlés lesz az Antropozófiai Társaság tagjai részére."
Nem tudjuk, hogy ez az előgyűlés egyáltalán megtörtént-e. Semmilyen feljegyzés róla nem ismeretes. Eddig az időpontig tehát két egyesület létezett: az Általános Antropozófiai Társaság (az átkeresztelt Bauverein) és a Karácsonyi Gyűlés Antropozófiai Társasága. Az 1925. december 29-én tartott előgyűlés volt az utolsó jele a Karácsonyi Gyűlés Társaság meglétének. Innentől kezdve már csak a bejegyzett Általános Antropozófiai Társaság egyesülete (az átkeresztelt Bauverein) funkcionált. Vagyis 1925. december 29-ig - legalábbis elvben - két egyesület működött. E dátum után két egyesületről beszélni már nem jogosult. Ezért nem is érthető, hogy miért beszél mégis az alapszabályzattal foglalkozó munkacsoport két egyesületről, tudniillik a bejegyzett Általános Antropozófiai Társaság egyesületéről és az 1923-ban a Karácsonyi Gyűlés során megalakított Antropozófiai Társaságról, beleértve ebbe a Főiskolát is. Az utóbbi megnevezése ezen a helyen szintén jogosulatlan. Ez ugyanis a Karácsonyi Gyűlésnek nem valamiféle toldaléka, hanem egy önálló szervezet volt.
(Az alapszabályzat 11. pontja szerint: „A Szellemtudományi Szabad Főiskola vezetése elsősorban Rudolf Steinert illeti, akinek feladata a munkatársak és az ő esetleges utódjának kinevezése.")
1925. december 29-e után tehát már csak egyetlen egyesületről van szó! Ezt követően a Karácsonyi Gyűlés Társaság már sehol sem fellelhető. Ennek legutolsó nyoma a Karácsonyi Gyűlés Antropozófiai Társaságának - már elveit tekintve átfogalmazott - szabályzata, amelyet az Általános Antropozófiai Társaság cégjegyzékben bejegyzett alapszabályzatához hozzácsatoltak. Ám semmilyen támpont nincs arra nézve, hogy a Karácsonyi Gyűlés Antropozófiai Társaságában elhatározták volna, hogy meglevő alapszabályzatát elvben átfogalmazzák, és azokat egy másik egyesület szabályzatához csatolják!
Összefoglalva azt lehet mondanunk, hogy 1925. február 8-tól december 29-ig két társaság létezett: az Általános Antropozófiai Társaság és az Antropozófiai Társaság. 1925. december 29-e után már csak az előbbit említik. Vajon miért beszél Rudolf Steiner már 1924. január 18-án a Karácsonyi Gyűlés „elpárolgásának" lehetőségéről? A Karácsonyi Gyűlés sorsát illető kérdés tisztázása az Általános Antropozófiai Társaság elsőrendű feladataihoz tartozik, és az alapszabályzatot tárgyaló munkacsoportnak ezt napirendre kellene tűznie.
A vezetőség levele a tagokhoz az alapszabályzatot illető további fejleményekről. Közzétették a „Nachrichtenblatt" 2003/9-es számában
A „Nachrichtenblatt" 2003/9-es számában a vezetőség egy levelet tett közzé a tagok számára. 2003. március 3-án ezzel kapcsolatban egy állásfoglalást küldtünk a „Nachrichtenblatt" szerkesztőségéhez, kérve a nyilvánosságra hozatalát. Ez a mai napig (2003. április 10.) nem történt meg. Az ez irányú tudakozódásunk (2003. március 31.), hogy mikor publikálják végre az állásfoglalást, úgyszintén mindeddig válasz nélkül maradt.
A fent említett levélben azt állítja a vezetőség, hogy Rudolf Steiner szándékában állt a Karácsonyi Gyűlést egy centralizált egyesületté kiépíteni, a közjegyzékbe bejegyeztetni és minden egyéb tevékenységet abba a centralizált egyesületbe beolvasztani.
Ezt a nézetet a magunk részéről alapjában tévesnek tartjuk. Rudolf Steiner éppen az ellenkezőre törekedett! Ő maga 1924. január 30-án a „Nachrichtenblatt"-ban a következőket írta: „Fokozatosan el kell jutnunk oda, hogy mi itt Dornachban bizonyos fokig megteremtsük annak mintaképét, aminek a továbbiakban az Antropozófiai Társaságnak lennie kell. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha itt Dornachban valóban létrejön annak mélyreható és egyúttal széleskörű megértése is, hogy hogyan képzelhető el a jövőben a társadalom tagozódása és ennek általános szabályozása." (GA 260a 112. oldal)
1925. február 8-án a Bauvereint átkeresztelték Általános Antropozófiai Társaságra, és mint ilyet bejegyezték a cégjegyzékbe. Az Általános Antropozófiai Társaság eredetileg négy alosztályt foglalt magában, úgymint „az Antropozófiai Társaság adminisztrációját', a Kiadót, a Goetheanum adminisztrációját és az arlesheimi Klinikai Gyógykezelői Intézetet. A Karácsonyi Gyűlés alapszabályzatát azonban mindez nem érintette! „Szabadon minden egyesületi kérdéstől" a spirituális feladatainak szentelhette magát.
Ezt a bejelentést Rudolf Steiner aláírta. De ez a tagozódás nem valósult meg, mert egy félrevezető jegyzőkönyv alapján - amelyen Rudolf Steiner aláírása nem szerepel - az a benyomás keletkezett, hogy a most bejegyzésre került egyesület (vagyis az Általános Antropozófiai Társaság, a korábbi Bauverein) azonos a Karácsonyi Gyűléssel... Ez a tévhit mintegy két évvel ezelőt-tig tartott. Az e tényre való figyelmeztetés kizárással fenyegetett, mint ahogy már történtek is ilyen jellegű kizárások.
Mármost a vezetőség írt egy levelet 2003. március 2-án a tagsághoz: „Rudolf Steiner azt szándékozta, hogy a Karácsonyi Gyűlésen 1923/24-ben megalapított Társaságot a cégjegyzékbe bejegyezzék." - Ennek az ellenkezője igaz. Rudolf Steiner 1924. június 29-i idézett előadásának (GA 260a 501. és további oldalak) pontosabb tanulmányozásakor kiviláglik egy tagolt társaság létrehozásának szándéka, az akkoriban újraalapítani kívánt „Általános Antropozófiai Társasággal" mint csúcsszervezettel az élen, amelyet cégjegyzékileg bejegyeznek, de a négy alosztályt a cégjegyzékbe nem jegyzik be. „Először maga az Antropozófiai Társaság (...), amely a szűkebb értelemben vett Antropozófiai Társaság lesz, mint az első alosztály működik tovább." (GA 260a 504. oldal)
1925. február 8-án ezt a formációt elvileg megvalósították. Az újraalapítandó csúcsszervezet helyét azonban - névváltoztatással - a Bauverein vette át.
Rudolf Steiner halála után azt a látszatot keltették, hogy ez az egyesület a Karácsonyi Gyűlés Társasággal azonos. Csak keveseknek tűnt fel, hogy például a kizárási paragrafus nem tartozhat a Karácsonyi Gyűlés Társaság alapszabályzatához, hiszen e Társaságban az egyetlen feltétele annak, hogy valaki a tagja lehessen, az volt, hogy „egy olyan intézmény fennállásának létjogosultságát, mint amilyen a Goetheanum mint Szellemtudományi Szabad Főiskola Dornachban" elfogadja.
Most két felfogás áll egymással szemben: egy centralista verzió, amely szerint csak egyetlen Társaság legyen, amely mindenért felelős, tulajdonosi kérdésekben, jogi kérdésekben dönt, és természetesen meghatározza a spirituális feladatokat. Rudolf Steiner halála óta elvileg minden vezetőség ezt az irányzatot képviseli. A másik oldal a Rudolf Steiner által szándékolt tagozódásra szavaz, amely a vezetőségnek kevesebb hatalmat ad ugyan, de a szellemi kezdeményezések tekintetében szabadságot biztosít neki. Mindenesetre egy előfeltételnek teljesülnie kell: a Karácsonyi Gyűlés spirituális tartalmát ma senki sem sajátíthatja ki magának! Lehet szabályzatmódosításokba bocsátkozni, új alapszabályzatot hozni, a Karácsonyi Gyűlés modellje szerint egy korszerűbb szabályzatot felvázolni, - de annak spirituális tartalmát eközben nem megváltoztatva.
A Karácsonyi Gyűlés Rudolf Steiner életsorsával kötődött össze, a Karácsonyi Gyűlés azért volt valami ezoterikus esemény, „mert én vagyok annak elnöke". Az antropozófiai mozgalom vezetése „összefügg mindazzal, ami velem történik, mert én vagyok abban a helyzetben, hogy felvezessem a szellemi világba, nemcsak felelősséget vállalva valami olyasmiért, ami itt a földi síkon megy végbe, hanem ez egy olyan felelősség, amely teljesen átnyúlik a szellemi világokba is". (Melléklet a GA 260a kötethez, 17. oldal) - Ilyen funkciót semmilyen ma élő ember magának nem igényelhet. Rudolf Steiner senkit sem nevezett ki utódjául a Főiskolán, amiként a Karácsonyi Gyűlés alapszabályzatában „esetleg" tervbe vették. Sőt, Rudolf Steiner említi a Karácsonyi Gyűlés „elpárolgásának" lehetőségét is. Előbb tehát tisztázni kellene azt a kérdést, mielőtt valaki vakon hinne benne, hogy vajon a Karácsonyi Gyűlés a maga spirituális tartalmával - amely 77 év óta nem mutatkozik körünkben - egy tagsági gyűlésen kimondott többségi határozat útján ismét hatályba léptethető-e a Földön?.
A Karácsonyi Gyűlést a maga ezoterikus mivoltában rekonstruálni akarni: Rudolf Steiner sorsával szemben elkövetett merényletnek minősül. Ez számunkra érthetetlen, és nézetünk szerint valami okkult jelenség van abban, hogy ezeket a kérdéseket a dornachi vezetőség soha nem tárgyalta meg nyíltan. Ilyen megfontolásból éreztük szükségét annak, hogy keresetet nyújtsunk be a bíróságon a 2002. december 28/29-én tartott tagsági gyűlésen meghozott határozatokkal szemben.
Elvárhattam, hogy állásfoglalásomat a „Nachrichtenblatt" közölje, minthogy itt valami alapvető kérdésről van szó. Azt is elvárhattam volna, hogy mint a „Nachrichtenblatt"-ban megnevezett felperesek egyikét e témában számon tartsanak. De semmi nem történt, semmi reagálás, még csak egy átvételi elismervényt sem kaptam írásomról. Csak akkor, amikor az állásfoglalásomat az interneten is megjelentettük (ez az ahri-manikus találmány most hasznosnak bizonyult), szánta rá magát a szerkesztőség, hogy némiképp visszajelezzen. Ebben írásomat mint valami szükségtelen véleményt kezelték egy másodlagos témában, de természetesen nem mellőzve a kioktatást sem, hogy tudniillik egy „konkrét és a jövőre irányuló munka" szükségesebbnek bizonyulna. Legfőként arra nézve, „hogy az Antropozófiai Társaság feladatainak kijelölését ne veszítsük szem elől". Kihallatszott ebből egy olyan mellékhang, hogy egy tudatlan személy valami merőben felesleges témát felfúj, amivel a felelősségteljes funkcionáriusokat a munkájuktól elvonja.
Ezt valóban fontolóra venném, ha már bebizonyították volna, hogy Rudolf Steiner szándéka az volt, hogy a Karácsonyi Gyűlést a cégjegyzékbe bevezettesse, és a különböző irányú területeket összevonja. Miután ennek bizonyítása a mai napig nem történt meg, minden tekintetben az igazság kiderítésére kell törekednünk.
Talán továbbsegít bennünket Rudolf Steiner kijelentése, amelyet 1912. szeptember 20-án tett. „A legfontosabb, legszentebb vonásunknak azt kell tekintenünk magunkban, hogy mindig az igazságot keressük, hogy sohase tegyünk olyan engedményeket, amelyekkel az igazságot megcsúfoljuk, mert egy ezoterikusnak sohasem szabad valamit elmulasztania, ha az igazságról van szó. Borzasztó és lehangoló, amikor egy ezoterikus a testvériesség kedvéért az igazságot elpalástolja, és amikor azért, hogy ne sértsen meg másokat, az igazságot akár csak a legcsekélyebb mértékben is hagyja elhomályosodni. Ezzel éppannyira árt az illető személyeknek is." (GA 264 336. oldal)
2003. május 18-án a „Nachrichtenblatt"-ban e témával kapcsolatban megjelent „a vezetőség nyilatkozata" gyanánt egy írás Paul Mackay tollából.
Először az 1923-ban tartott Karácsonyi Gyűlésről szólt, és hogy „a világtársaság - a maga különböző csoportjaival együtt, amelyek autonóm módon a saját szabályzatukat követik - a lelki élet gondozására hivatott, és itt a Goetheanumban is meg kell találnunk a megfelelő feladatokat'.
Már itt megakadtam. 1923-ban egy világtársaságról nem volt szó, bár megvolt egy ilyenféle irányultság, mégis ama hangsúly nélkül, amivel ma az ember - a korszellemnek megfelelően - az antropozófia feladatait meghatározza.
Másfelől, a csoportok a saját szabályzataikat nem alkothatják meg autonóm módon, hanem csakis ezzel a megszorítással: „A csoportok alapszabályzata nem mondhat ellent az Antropozófiai Társaság alapszabályzatának'.
A lelki életet nyilván gondozni kell, de „a szellemi világ igazi megismerésének alapján". A részleteket illetően a Goetheanumnak is megfelelő feladatokat kellene találnia. De hogy mifélék lennének ezek a feladatok, az közelebbről nem volt kifejtve. Szemben Rudolf Steinerrel, aki a Karácsonyi Gyűlés során a feladatokat tekintve nagyon is konkrétan beszélt.
Paul Mackay mármost azt állítja, hogy Rudolf Steiner „minden addig megnyilvánuló tevékenységet ebbe az Antropozófiai Társaságba akart integrálni'. Így Rudolf Steiner már 1924-ben a Johannes Építési Egyesületet (Bauverein) állítólag be akarta olvasztani az Antropozófiai Társaságba. - Ez szintén a tényeket elferdítő állítás. Valamit Rudolf Steinernek tulajdonítanak, amit bizonyíthatóan ő maga sohasem akart. Már nem egyszerűen a tényeket írják át, hanem az igazság kereséséről is lemondanak.
A 2003. március 2-án a „Nachrichtenblatt"-ban közzétett vezetőségi levél megjelenésének másnapján elküldtem állásfoglalásomat a szerkesztőségnek, amelyben rámutattam annak a kijelentésnek valótlanságára, hogy „Rudolf Steiner szándékában állt a Karácsonyi Gyűlés Társaságot a cégjegyzékbe bejegyeztetni". A levelet hosszú ideig nem méltatták figyelemre. A szerkesztőség csak május 8-i keltezéssel válaszolt, miután írásom (feleletül a vezetőségi levélre) az internetre is felkerült. Levelükben teljes együttérzéssel olvastam a szerkesztőség állandó túlórázásairól.
Eltekintve ettől a hírtől, a hangnem hivatalos és száraz volt. Sem a témára magára, sem arra a vádra, hogy a vezetőség valótlanságot állított Rudolf Steinerrel kapcsolatban, semmilyen formában nem reagáltak.
Május 18-án a vezetőség beszámolója a közgyűlésről változatlanul ismét téves állításokkal tarkítva jelent meg. Úgy látszik, az igazság iránt nincs semmiféle fogékonyságuk. A hatalom fon-tosabb. A szerkesztőség a május 8-i levélben közölte, hogy mik a szándékai: „Először is ki kell várni a további fejleményeket... ahelyett, hogy személyes véleményeket és nézőpontokat megjelentessünk. " Ez már kissé erős. Felfogásunkat az alapszabályzattal kapcsolatban már 1986-ban kifejtettük egy memorandumban. Mindeddig semelyik vezetőség nem foglalkozott érdemben ezekkel a kérdésekkel. Jüngel szerkesztő „személyes véleményeket és nézőpontokat" említ. Megkérdezem, csak úgy mellékesen: tulajdonképpen hogyan bánnak itt a sokévi tagságot maga mögött tudó emberekkel? Én magam 1951 óta vagyok tagja a Társaságnak, amelyben bizonyos funkciókat is betöltöttem.
A legnevetségesebb az az állítás, hogy a 2002 karácsonyán tartott gyűlésen egymással szemben álló egyik vagy másik nézőpontot a „Nachrichtenblatt"-ban közölték. Eltekintve a szerkesztő csodálatraméltó képességétől, ahogyan a problémákat elkeni - mint például: elhangzottak „az egyik vagy másik nézet érvei és ellenérvei" -, a szerkesztő figyelmét elkerülte, hogy részünkről bírósági kereset benyújtására csak a 2002-es karácsonyi gyűlést követően került sor! A vezetőség mint alperes kétszer kapott lehetőséget az állásfoglalásra, de állításaink megvizsgálásába általában nem bocsátkozott bele. Mi felperesek, akiket név szerint megneveztek a „Nachrichtenblatt"-ban, még semmiféle lehetőséget nem kaptunk arra, hogy kifejtsük nézetünket a Rudolf Steinerre vonatkozó szerintünk téves állításokról.
„Az akarat szűz marad, előbbre csak az idő halad." (Ideiglenes intézkedések útján.)
Mi ez az egész?
Megjelent: „Rundbrief für Mitglieder, Freunde ind Interessenten der Freien Anthroposophi-schen Vereinigung 2003. júliusi, 5. számában.
Fordította: Szabó Attila
„Aki Kaspar Hauserhez köti magát, Németország jövőjéhez köti magát."
Rudolf Steiner
A jelenkor több szimptomatikus jelenséget produkál, melyek közt bizonyos rokonságot lehet fölfedezni. A tudat feletti uralomra törő média manipulációs praktikáival nap mint nap szembesülünk, így viszonylag jól ismerjük e technikákat. Az egyik általánosan használt módszer az elhallgatás. Nem az a kérdés tehát, hogy miről ír a sajtó, hanem az: miről nem ír? Annál érdekesebb a dolog, ha olyasvalamiről ír kényszeresen, amire látszólag semmi nem készteti, hiszen az ügynek - felszínesen nézve -nincs napi aktualitása. Ilyen tünet az állandó orbánviktorozás. Ha az ember elfogulatlanul figyeli a médiát, feltűnik az az irracionális igyekezet, amellyel közismert személyek a volt miniszterelnököt emlegetik. Ha nincs is jelen, ha nem is szólal meg, egyesekben akkor is félelmet kelt. Mi ennek a félelemnek az alapja? Mivel e félelem irracionális, az okok mélyebben fekszenek. Ha valakiben erőt, hatalmat érzünk, tudatosan, vagy öntudatlanul érzelmi, illetőleg gondolati reakciókat válthat ki belőlünk - feltétel nélküli szimpátiát, vagy anti-pátiát, illetve objektív megállapítások is születnek: „ez az ember kétségtelenül tud beszélni", „tehetséges", stb. A kvalitást tehát érzik, vagy tudják az emberek. A kérdés ezek után az, hogy az illető „jó" vagy „rossz"? A népfelség által választott tekintély, vagy bimbózó diktátor? Milyen alapon dönthető el e kérdés? A kérdést most nem célunk eldönteni, példának viszont alkalmas. Orbán Viktor esetében ugyanis - racionális vagy irracionális az iránta táplált érzelem - van tétje a dolognak.
De mi tétje van egy százhetven éve halott személy elleni, újra és újra ismétlődő, irracionális ellenszenvnek, mely láthatólag egy célra irányul: személyét jelentéktelenné tenni, a népmesék világába utalni. Mi magyarázza az igyekezetet, mert Kaspar Hauser témáját kizárólag ellenfelei tartják felszínen - hiszen ki látott még bármely világlap címoldalán nem Hauser ellenfelei által jegyzett szalagcímet?
Ki volt Kaspar Hauser? Mi magyarázza a ma is tartó érdeklődést, mely alakját kíséri?
Rudolf Steiner egy Polzer-Hoditz gróffal történt beszélgetése során a jövőre vonatkozóan különleges fontosságúnak tartotta annak megválaszolását, hogy honnan jött Kaspar Hauser. A kérdés tehát nem redukálható a származásra. A bűntény és az azóta tartó eseménysorozat azonban szimptomatikus, ezért segíti a kérdés mélyebb kutatását.
1828. május 28-án egy járni és beszélni alig tudó, 16 év körüli suhancot találtak Nürnberg egyik utcáján, a kezében egy feladó nélküli levéllel, mely azt tudatta olvasóival, hogy a fiú 1812. április 30-án született, ismeretlen szülei nevelőszülőkhöz adták, akik azonban e feladatot nem kívánták tovább folytatni. Az írástudatlan és csak néhány szót beszélő fiú, mikor a rendőrségen papírt és tollat adtak kezébe, ákombákom betűkkel ezt vetette papírra: Caspar Hauser.
A hatóság nyomozni kezdett, és sok furcsa tény került felszínre. A fiút a hatósági orvos, Preu doktor az akkoriban felbukkant talált gyermekekhez hasonlította, akiket „farkasfiúknak" neveztek, s akik vadon, erdőben, állatok közt nevelkedtek. Az ilyen esetektől azonban több ponton feltűnő furcsaságok választották el Hausert: finom alkata, lágy haja, és a karján talált, akkoriban még csak az előkelő származásúak körében alkalmazott himlőoltás hege kétségtelenül nemesi származására utalt.
Hauser ügyét a híres jogtudós, Anselm von Feuerbach bajor udvari tanácsnok, törvényszéki elnök, a modern büntetőjog atyja vette át, aki egyúttal a filozófus Feuerbach édesapja volt.
A kitűnő jogtudós alapos nyomozást folytatott, mely lassan személyes ügyévé vált. Tárgyi bizonyítékok híján azonban, tisztán gondolati úton, az összefüggések összeillesztésével gyanú fogalmazódott meg benne: Hauser a badeni nagyherceg, Károly fia, egyben a trónörökös.
A nagyhercegség a mai Baden-Württemberg tartomány területén, a Bodeni tó környékén terült el. A közép-európai kultúra egyik csúcspontját jelképezi e tartomány, mely a középkorban virágzott fel gyönyörű városkáival és a környező kultúrtájjal. A tájban a mi szemünknek minden olyan ismerős, barátságos: amerre a szem ellát, a mezők, a legelők, az erdők az emberi gondoskodásról tanúskodnak, az agri-kultúráról, a föld legnemesebb értelemben való műveléséről. Hiányoznak innen a természet hatalmáról tanúskodó hegyláncok, a tengerpart szikláihoz csapódó hullámok nyers ereje. Csak harmónia, béke és egyensúly uralkodik. A háborúk is megkímélték, így ma is átélhetjük azt a hangulatot, melynek legfényesebb időszaka a Habsburgokkal közös ősökkel rendelkező Záhringer uralkodócsalád sarja, Károly Frigyes nagyherceg idejére datálható. Károly Frigyes, a felvilágosodott abszolutista uralkodó 1738-ban lépett trónra, ekkor őrgrófsá-gának lakossága 73000 főre tehető. 1806-ban érte el a nagyhercegi rangot. 73 éves uralkodása alatt hihetetlen fejlődés következett be, 1811-es halálakor az immár nagyhercegség lakosságának létszáma elérte az egymillió főt. Ezzel Közép-Európa virágzó szívévé vált a hajdani kis őrgrófság. Ki követi a trónon ezt a nagy formátumú államférfit?
Károly Frigyes kétszer házasodott, elsőként Caroline Luise von Hessen-Darmstadt hercegnővel, aki három fiúgyermekkel ajándékozta meg.
Felesége 1783-as halála után négy évvel nőül vette Luise Geyer von Geyersberget, aki az elhunyt feleség udvarhölgye volt. A nála negyven évvel fiatalabb szépség, noha később megkapta a Hochberg grófnővé való kinevezését, semmi esetre sem volt rangban férjéhez illő. Az ilyen, ú.n. morganatikus házasságból származó utódok nem öröklik a badeni nagyhercegi rangot, hanem megmaradnak Hochberg grófoknak. A trón öröklése iránti vágynak csak az adhatott volna tápot, ha Károly Frigyes első házasságából nem származik utód, azonban a nagyhercegnek bizony három fia is volt.
Feuerbach figyelmét az keltette fel, hogy a második házasságot követően az egyenesági leszármazottak, akik a trónt örökölték volna, gyanús gyorsasággal távoztak egymás után az élők sorából. Feltámadt a gyanú, hogy Luise grófnő keze van a dologban.
1801 és 1818 közt mind a hat egyenesági fiúutód elhunyt.
Az első, a trónörökös Károly Lajos Stockholmban balesetnek esett áldozatul. A nagyravágyó Hochberg grófnő, aki koros urát további négy fiú-és négy leányutóddal ajándékozta meg, tovább küzdött utódai trónöröklési jogáért. Még Napóleont is megkörnyékezte, aki Európa átrendezésére vonatkozó terveiben kitüntetett figyelmet fordított a badeni nagyhercegségre, azonban később megelégedett azzal, hogy a trónörökös fiának feleséget küldött: a saját felesége, Josephine családjából származó fogadott lányát, Stéphanie de Beauharnais-t. Karlsruhéban, 1812 szeptember 29-én, Szent Mihály napján - épp akkor, amikor Napóleon háborút vesztett Oroszországban - szülte meg Stéphanie a badeni trónörököst, egy szokatlanul erős fiút, aki mégis jó két hét elteltével elhunyt. Azonnal megindult a szóbeszéd, hogy nincs minden rendben az udvarnál. A francia követ boncolást kért, ami egy francia orvos jelenlétében meg is történt. Mérget nem találtak, hanem a szülészeti fogó használata következtében fellépő agyvérzés és fulladás volt a diagnózis. Azonban Karl és Stéphanie második fia, aki 1816-ban született, egy év elteltével szintén meghalt, egy „komoly fogkitörés" következtében - szól az udvar közleménye. Ezúttal boncolásra nem került sor: Napóleonnak, mint száműzöttnek Szent Ilona szigetén már nem volt befolyása a badeni érdekekre. A következő trónra jogosult, a gyermektelen Frigyes rövidesen elhunyt, majd Stéphanie férje, Károly, 32 éves korában szintén búcsút mondott az életnek. Hat év leforgása alatt tehát négy Záhringer-trónörökös szállt sírba. Senki sem gondolt már véletlenre, annál kevésbé, mivel maga Károly is halálos ágyán közölte, hogy őt és fiait meg fogják mérgezni, s ez 1830-ra be is következett. Így lépett a badeni trónra a férfi-Záhringerek kihalása után Hochberg grófnő legidősebb fia, Lipót.
Mindenesetre az oldalági trónörökösök továbbra is figyelmet fordítottak az ügyre. Sophie, az első
Hochberg-uralkodó, Lipót svéd felesége egy teljes hetet töltött Ansbachban a Kaspar Hauser átka utáni nyomozással, akit a helyi újságok már Záhringer-hercegnek hívtak. Férje 1852-ben halt meg, állítólag „delíriumban és egy Kaspar Hauser-képmással a kezében". Utódjának, II. Lajosnak hal-lucinációi voltak, Kaspar Hauser követelte a trónt tőle, s ebbe beleőrült.
Feuerbach feltételezése szerint tehát Hauser a nagyherceg Károly Frigyes unokája, azaz legidősebb fiának, Károly Lajosnak fia. A csecsemőkorában elhunytnak hitt utódot valójában születését követően kicserélték egy cselédlány ugyanakkor született, de életképtelen gyermekével. A trónörököst pedig nevelőszülőkhöz adták.
Az ifjút titokzatos fogvatartói egy toronyszobába zárták. Ott félhomályban töltötte gyermekéveit, naponta egyszer látta az általa rajongva tisztelt egyetlen élőlényt, aki enni adott neki. A cella olyan alacsony volt, hogy a gyermek nem tudott felegyenesedni benne, ezért egészen utcára vetésének időpontjáig, azaz 16 éves koráig nem tanult meg járni. Lábai is el voltak torzulva, a járni tanulás közben kiboltozódó talp nála még nem alakult ki. Beszélni sem tudott. Fogvatartói valamilyen rejtélyes okból megfosztották a járni és beszélni tanulás képességének megszerzésétől.
A szándék mindazonáltal eredménytelennek bizonyult: a fiú hihetetlen képességeinek köszönhetően behozta lemaradását testi és szellemi értelemben egyaránt.
Megtalálását követően Caspart Feuerbach tanácsos rendelkezésére, a rendőri felügyeletet feloldva Daumer professzornál helyezték el. Georg Friedrich Daumer érzékeny, kitűnő pedagógus volt, aki felmérte feladata komolyságát és a lehető legnagyobb figyelemmel és gondossággal nevelte az ifjút, aki hamarosan megtanult írni, olvasni, festeni. Amint azonban kezdte kiheverni gyermekkori kínzatásának nyomait, merényletet kíséreltek meg ellene. Daumer házának pincéjében egy álarcos férfi rátámadt, késével homlokon szúrta, majd elmenekült. Ekkor erősödött meg a gyanú, hogy dinasztikus bűntény áll a háttérben. A hatóság rendelkezése alapján el kellett hagynia Daumer házát és átmenetileg Tucher báró gondjaira bízták. Hányattatásainak java csak ekkor kezdődött. Rendőri őrizetet rendeltek mellé, sőt I. Lajos bajor király 500 forint jutalmat ajánlott annak, aki a merénylő nyomára akad, illetve Hauser származásának titkát megfejti.
A merénylet napján, 1829 októberében jelent meg Nürnbergben Philip Henry Earl of Stanhope gróf, a brit miniszterelnök unokaöccse. Érdeklődött a titokzatos lelencfiú iránt, akinek híre addigra egész Európát bejárta, de személyes találkozóra még nem keresett alkalmat, majd rövidesen eltávozott. 1831-ben jelent meg ismét, ekkor azonban már nagy feltűnést keltve érdeklődött Hauser iránt, megkísérelt bizalmába férkőzni. Alapítványt tett 500 forint értékben az ifjú javára és rövidesen elérte, hogy a hatóság a lelencet az ő gyámsága alá helyezze. Ekkor gyökeresen megváltoztatta a fiú életkörülményeit. Elvitette Nürnbergből, s Daumer gondoskodása helyett Ansbach városában Julius Meyer tanító kezébe adta az ifjú sorsát. Meyer rideg bánásmódja és Stanhope csábítási művészete a fiú makulátlan jellemét megrontotta, megtanította hazudni, s megingatta az emberekbe vetett bizalmát. Egyre rosszabbul tanult, s mivel körülményeiben nem remélt változást, kedvetlen és magányos lett. Feuerbach tanácsosban ekkortájt vált bizonyossággá a gyanú, hogy a badeni ház utódjáról van szó, amit az ifjú közlései is alátámasztottak, melyekben álmait és lassan kibontakozó, egyre régebbre, csecsemőkoráig visszanyúló emlékképeit osztotta meg a jogtudóssal. Feuerbach nyomozásainak eredményét először 1832-ben foglalta össze (Titkos memoárok I. Lajos bajor király részére), majd 1833-ban memorandumot küldött Karolina bajor anyakirálynő részére, melyben felfedte következtetéseit. Levele elküldését követően röviddel a tudós mérgezés áldozata lett. Feuerbach halála után röviddel, 1833. december 14-én Kaspar Hauser névtelen levelet kapott, melyben találkára hívták az ansbachi várkertbe azzal, hogy édesanyja kíván vele találkozni. A parkban magas, sötét öltözékű férfi várta, aki többször mellbeszúrta az ifjút, majd elmenekült. A halálos sebtől vérző áldozat hihetetlen erőfeszítéssel hazajutott, majd december 17-én belehalt sérüléseibe. A történet azonban nem ért véget.
Kaspar Hauser sorsát születésétől a jelenig követve üldöztetésének története ősképszerű. Egy Krisztus-sors képét szemlélhetjük, melyben Peter Tradowsky az üldöztetés megismétlődésének négy, élesen elkülöníthető szakaszára hívja fel a figyelmet: elsőként elfogatása és bebörtönzése, másodikként az emberek közt eltöltött élete, harmadikként meggyilkoltatása, negyedikként a halál utáni üldöztetése.
Az üldöztetés már halála után néhány nappal megkezdődött, amikor lord Stanhope váratlanul rágalomhadjáratot indított ellene. Egyszerű csalónak titulálta, s a halálos merényletet is igyekezett öngyilkosságnak feltüntetni. Hauser volt nevelője és halála utáni védelmezője, Daumer megdöbbent Stanhope viselkedésén, s meggyőződésévé vált bizonyos ellenerők jelenléte, akik többek közt Stanhope tevékenységét is irányították. Stanhope hamarosan eltűnt a színről, életrajza szerint később összeomlott és öngyilkosságot követett el.
A következő támadást Hauser ellen az a Julius Meyer követte el, akinek apjához az ifjút az első merényletet követően helyezték. Könyvében (Hiteles közlések Caspar Hauserről ; Ansbach, 1872) folytatja, amit Stanhope abbahagyott. Daumer élete végéig figyelemmel kísérte a Kaspar Hauserrel szembeni támadásokat és könyvével (Kaspar Hauser, lénye, ártatlansága; Regensburg, 1873) nagyrészt vissza is veri azokat. O maga is megszenvedi azonban védence sorsát, két merényletkísérletet él túl, majd teljes visszavonultságban és szegénységben éri a halál.
A nyilvánosság számára a legnagyobb port felvert támadás a hamburgi Der Spiegel által lefolytatott 1996-os genetikai vizsgálat volt, melynek világosan kiolvasható egyik célja Kaspar Hauser csalóként való feltüntetése volt. Ezzel az ügyet egyrészt dinasztikus bűncselekménnyé kívánták redukálni, másrészt a bizonyítás által megoldottnak vélve a bűnügyet, cinikusan a népmesék világába szerették volna utalni a történetet. A fejlemények Európa-szerte nagy érdeklődést keltettek, főleg az ügy szenzációként való tálalása miatt. Magyarországon szintén a gunyoros hangnem jellemezte a HVG-ben megjelent cikket (A fattyú halála, 1997.jan.11.).
A sajtó figyelmét a DNS-vizsgálat utóélete keltette fel ismét (így a HVG-ét is, 2003. május 3-i számában), amikor is kiderült, hogy a hét évvel korábbi DNS-vizsgálat nem bizonyít semmit, azazhogy inkább az ellenkezőjét, mint amiről a Spiegel '96-ban hírt adott. Több, a hazai újság által nem részletezett, tudományos szempontból megfogalmazott, a vizsgálat módszerét és értékelését ért kritika mellett nyilvánvalóvá vált, hogy az összehasonlítás alapjául vett minta értékelhetetlen. A mintául vett ruhadarab hitelességét illetően is kétségek merültek fel ( a tőr ütötte nyílás nem a szívtájékon található), valamint a vérnyomokat a múzeum a kiállított tárgy hitelessége érdekében időnként „újravérezte". Az írások azonban továbbra is leragadnak a származás firtatásának kérdésénél, a többit a romantika világába utalják.
Nem történik említés Kaspar Hauser valódi mivoltának rejtélyéről.
Rudolf Biedermann Hauser-kutató hívja fel a figyelmet egy apró részletre, mely közvetlen utalás a háttérben álló erők mibenlétére. Az ansbachi múzeumban a kiállítási tárgyak közt 1945-ig szerepelt az a tőr, mely nagy valószínűséggel a gyilkos fegyver volt a Kaspar Hauser elleni, 1833. december 14-i merényletben. A tőrön a Skull & Bones rend1 halálfejes jelének vésete szerepelt. A tőrt 1945-ben egy amerikai tiszt vitte (lopta) el a múzeumból. Helyére egy véset nélküli tőr került, mely egészen 1966-ig volt látható. Ekkor jelent meg Hermann Pies professzor, Hauser-kutató „Dokumentáció" c. könyve, melyben szerepel a véset ábrázolása. A tőr ekkor eltűnik a vitrinből, mielőtt még valakinek feltűnne az eltérés. Ezt követően egy ideig már nem igazi tőr, hanem csak az eredeti, vésettel ellátott tőrt ábrázoló kép szerepel a kiállításon, majd később ez a kép is eltűnik a tárlóból (ma az ans-bachi városi archívum egy kartonjának mélyén lapul). Csak egy magyarázat lehet minderre: a halálos fegyveren annak az amerikai titkos társaságnak a jele szerepel, mely ma a világpolitikára döntő befolyással bír. Külön érdekessége az ügynek, hogy valakik évtizedeken át gondot fordítottak a múzeum kiállítási tárgyainak manipulációjára.
Érdekes tünet napjainkban Kaspar Hauser pozitív értelemben való említése mellett annak burkolt kísérlete, hogy az Európai Uniót, mint Hausernek a saját idejében meg nem valósult, de ma beteljesülő álmát tüntessék fel. A kísérlet az EU létrejöttében működő valódi impulzusok elfedését célozza, melyek azonos tőről fakadnak a Hauser kiiktatását szorgalmazó erőkkel, s melyek a valós Közép-Európai törekvések ellenében hatnak. Kaspar Hauser nem lesz EU-gyermek sohasem. Ha azonban Európa elmulasztja jó szelleme, Kaspar Hauser szándékai szerinti átformálódását, akkor Európát nem nevezhetjük többé Európának.
Itt szakíthatjuk meg Kaspar Hauser üldöztetésének ma is zajló történetét.
A Kaspar Hauser-ügy hátterében álló erőkről a források szűkszavúak. A dinasztikus bűncselekmény régen okafogyottá vált, az ellenerők azonban máig aktívak. Ez Kaspar Hauser más síkon megnyilvánuló jelentőségét húzza alá. A kérdés az: kik ezek az erők, akik Hausert születése előtt már figyelemmel kísérték, s halála óta is érdekük megsemmisítése? Polzer-Hoditz gróf egy írásában az SJ-t (jezsuiták) nevezi meg ezen erők mozgatóiként.
Sokan tették fel már a kérdést: ha ki akarták volna iktatni a történelemből, miért nem ölték meg csecsemőkorában? Nos, az ellenlábasok tisztában voltak az újratestesülés törvényeivel, miszerint ha egy gyermek egészen kicsi korában meghal, akkor rövidesen újraszületik, rendszerint nem messze eredeti születése helyétől. Ha már felnőttkorában éri a halál, az újratestesülés ciklusa akár évszázadokkal későbbre tolja újraszületése idejét. A csecsemőgyilkossággal az ellenlábas nem érte volna el célját. Ezért kezdett kísérletbe, azaz annak megvizsgálásához, miként lehet az én inkarnálódását késleltetni, vagy teljesen megakadályozni a járni és a beszélni tanulás lehetőségének megvonásával. A kísérlet, mely egyúttal tanulsággal szolgált az egész emberiségfejlődés késleltetésének módszertanához, nem érte el végcélját. Ezért volt szükség a gyilkosságra. A történtek alapján következtethetünk az ellenerők képességeire, évszázadokon átívelő rálátásukra. Következtethetünk arra is, hogy tudomásuk volt arról, mire hivatott a születendő gyermek. Tágabb áttekintést ad Kaspar Hauser missziójáról Rudolf Steiner idézett közlése (lásd keretes szöveg).
Kaspar Hauser Európa közepén jelent meg, s önmaga azt a magaslatot jelenítette meg, ahova Európa s ezzel a keresztény kultúra a tizenkilencedik század elején eljuthatott. Az Európa-gyermektől Európa hanyatló kultúrájának kellett volna új impulzust kapnia. Neve nem gúnynév, hanem lényének valódi kifejeződése.
„De az európai emberiség sem képes, sem méltó nem volt arra, hogy egy ilyen ajándékot el tudjon fogadni. Mivel az emberiség többsége Krisztus-ellenes, így a gyermekkel sem tudott mást kezdeni, mint börtönbe vetni. (...) Kaspar Hauser börtönében azt szenvedi el, ami az emberiség sorsa is: a szellemi fejlődést elnyomják, megakadályoz-zák.(...) Amit Tucher, Feuerbach, Daumer és Fuhrmann Kaspar Hauserért tett, az megtartotta őt az utókor számára, de nem volt elég ahhoz, hogy életben tartsa."4
A hatalmas ellenerők dacára halálának végső oka az emberek szellemellenessége, vagy - ahogy Wassermann oly lényegretörően fogalmazza meg -a szív restsége. Tucher és Daumer is csak Hauser halála után léptek fel lelkes híveiként.
Ahogyan Krisztusnak a XIX. században el kellett szenvednie második keresztrefeszítését is azáltal, amit az emberek a szellemi világba bevittek (a Hegel-tanítvány Marx tétele: „ a lét határozza meg a tudatot", a szellem teljes tagadását jelenti), így Kaspar Hauser élete és halála az emberiségért hozott áldozat. Kaspar Hauser ellen a mai napig egyfajta ős-gyűlölet működik.
A XX. században elszenvedett üldöztetése mögött tehát a dualista (fekete-fehér) világkép képviselői állnak, azok, akiknek nincs szüksége KözépEurópára, sem a saját misszióját teljesítő Európára.
Kaspar Hauser a közép reprezentánsa volt, amint Közép-Európa különleges szerepéből adódóan a szellem valóságának megismerése kizárja a hatalom által bitorolt vezetést.
„.Kaspar Hauser az igazi ... és jó német népszellemmel szoros kapcsolatban állt. A szellem láthatatlan birodalmának kiterjesztése azonban kizárja a hatalomvágyat, az erőszakot és gőgöt. Ezek a tulajdonságok, melyek a német történelemben oly erőteljes és rettenetes szerepet játszanak, - ellenképei a népszellem igazi szándékainak. A német nép igazi népszelleméhez mostanáig csak kezdetleges kapcsolatot tudott találni. Ami Kaspar Hauser körül a XIX. században lejátszódott, egyúttal ennek a kapcsolatnak a tagadása és az ellene folytatott küzdelem. Daumer volt az első, akinek sejtése volt arról, hogy a Kaspar Hauser-sorssal a német nép sorsa a legszorosabban összekapcsolódott. Ahogy a német nép Kaspar Hauserhez viszonyul, úgy viszonyul jó népszelleméhez.
Dél-Németországban a keresztény impulzus egy új helyszínének kell létrejönnie: „ a szellem harcosainak és a jövő eseményeinek új Grál-kastélya"- mondta Rudolf Steiner saját szellemi kutatásai alapján osztrák barátjának, Ludwig Polzer-Hoditz grófnak 1916-ban, az első világháború kiszélesedésének idején.
„Alaposan elő lett készítve a szellemi tér, azon személyiségek által, akiket mi mint Goethe, Schiller, Hölderlin, Herder, stb. ismerünk. Kaspar Hausernek mintegy maga köré kellett volna gyűjtenie mindazt, ami ebben az ily módon előkészített szellemi térben élt. Ezt azonban bizonyos körök (nyugati - értsd: európai-amerikai, a keleti-indiai ellenpárjaként - páholyok és a jezsuiták) nem akarták. Nem engedhettek meg egy felébredő közepet, amennyiben az nem az ő hatalmukat és hatalmi törekvéseiket akarja kinyilvánítani. Goethe szellemi arculata megrémítette őket. Napóleon már keresztülhúzta számításaikat; alapjában véve Napóleon volt az, aki mindkét áramlatot egy szövetségbe terelte. A világszemléletbeli és szellemi ügyek kizárólagosan a jezsuiták kezébe kerültek; a gazdaságiak az anglo-amerikai páholyokéba, a nyugati páholyokhoz. Ezek a tervek azonban újra és újra csak tragikus konfliktusokhoz és katasztrófákhoz vezetnek, mivel mindezek a tervek egyáltalán nem számolnak az emberekkel és az emberi fejlődéssel. Amit Kaspar Hauser előkészített, azt az emberek meghiúsították. Ezeken a „megtervezett" romokon volt képes a Fekete-fehér princípium2 hatalomra jutni (...)".3
Mert Kaspar Hauser meggyilkolása és halál utáni üldöztetése valamint a Kaspar Hauserben élő, valódi népi impulzusok szinte teljes meg nem értése oda vezet, hogy az ellenkép és az ellenerő a népben a legszörnyűbb módon hasson. Mivel a német nép lényegében már régen elvesztette kapcsolatát saját énjével, igazi népszellemével - ami tükröződött Kaspar Hauserhez fűződő viszonyában -, következményként a nép démona lépett elő, aki már régen leélt impulzusokból veszi erejét és a fizikaimateriálisra, vagyis különösen a külső hatalomra támaszkodik.
Az antropozófiai mozgalomban (..) a valóban véghezvitt antropozófiai munka egyenlő volt a német népszellem impulzusaival, de nem volt elég erős ahhoz, hogy a Kaspar Hauser-tragédiából adódó katasztrófát feltartóztassa."5
„A Kaspar Hauser téma nem csupán bűnügy vagy dinasztikus rémregény, több annál: egy világméretű emberiségdráma, melyben a pénz, hatalom és ideológiai fanatizmus alkotta mocsár az emberiség hajtását meg akarja fojtani. Nem egy régről fennmaradt történetről van szó, a téma inkább éppen ma, az Európa- és világpolitika jövőbeni hatalmi és befolyási viszonyainak további váltóátállításai idejében, s hasonlóképpen az előtérbe kerülő őszinte emberi, életrevaló egyéni célok tekintetében rendkívüli aktualitással bír. Messze Európán túl is él sok ember, akik szívük ereje révén össze vannak kötve azzal az emberiség-impulzussal, melynek reprezentánsa számukra a gyenge, lealacsonyított, üldözött, gyalázott, meggyilkolt fiatalember, Kaspar Hauser marad - akik a bennük élő emberiségimpulzus fellobbanására várnak ma, jobban, mint valaha. Az igazságosságért vívott harcban megmutatkoztak előttük az igazság és a rágalom, a megismerés utáni vágy és a tudatködösítés, az én-individualizálódás és a csoporthülyítés, a bátorság és a cinizmus, az emberiesség és az ember megvetése közti összecsapások. Felszínre került: az emberiség és az emberi méltóság jövőjének legmélyebb problematikájáról van szó. Az egyének és népek egymás közti közlekedésének jövőre vonatkozóan életképes, az embernek és a szellemnek megfelelő formái kifejlesztésének valódi (értsd: antiso-viniszta) német és európai sorsfeladatáról van szó: a szabadságról a szellemi, kulturális területen, a törvény és az igazságosság előtti egyenlőségről, s a valamennyi szociálisan hatékony tettben megvalósuló testvériségről. Rudolf Steiner kijelentése „Aki Kaspar Hauserhez köti magát, Németország jövő-jéhez köti magát" ma másképpen kell szóljon: „.az emberiség jövőjéhez köti magát.". Ebben rejlenek Kaspar Hauser hatalmas, az időn átnyúló következményei (miközben az emberiség az egoista hagyományos érdekekkel szemben halad) - ezekből növekszik fel közben az ő impulzusa, aki egy olyan jövő reprezentánsa, mely nem a fejre, a pénzre, a hatalomra, nem a valótlanságra és az emberekkel való bábjátékra, hanem a szív erejére ori-entált."6
Mai feladatunk nem lett kevesebb: legalább emlékezésünkkel fenntartani Kaspar Hauser képét magunk és mások számára. Azonban elődeink a tanúk rá: a megtartás kevés. Ha csak megőrizni leszünk képesek Kaspar Hauser képét, s nem tudjuk Európát visszavezetni feladatához, nem tudjuk megakadályozni az elkövetkezendő katasztrófákat. Amint az első világháború előtt Közép-Európa sorsa egész Európa sorsát jelentette, a háború óta Európa sorsa a világ sorsává lett.
Kaspar Hauser, mint reprezentáns sorsa a szellem sorsa a világban, s ez univerzális.
1. A Skull & Bones rend alapszabálya a Hauser-korabeli Göttingából származik. A logo a hegeli tézistan képi megjelenítése: két keresztbetett csont (ez azonos a magas fokozatú „vörös" páholyok andráskereszt-jelével), felette a halálfej. A halál és a halál fenyegetésének logója.
2. a Fekete-fehér princípium: a Közép nélküli kettősség elve, a duális, polaritásokban való gondolkodás, mely a mai amerikai politika Rómától örökölt alapelve.
3. forrás: Kaspar Hauser Nachrichten, Nr.1.
4. Tradowsky: „Eh' das Jahrhundert schliesst" Verlag am Goetheanum, ford.: Scherák M.
5. ld. 4. sz. lábjegyzet
6. ld. 3. sz. lábjegyzet
„Újra oly hosszú idő óta / legyek gyalázva, eltaposva", áll G. F. Daumer Kaspar Hauser, lénye, ártatlansága (Regensburg, 1873) c. művének ajánlóversében. A már a szellemben élő Kaspar Hauser kéréssel fordul Daumerhez - aki Kaspar Hausernek életében barátja és tanítója, s halála után hűséges harcosa és védelmezője volt -, akadályozza meg Julius Meyer Hiteles közlések Caspar Hauserről (Ansbach, 1872) c. írása által Kaspar Hauser lénye képének megsemmisítését, kitörlését. Ez akkor Daumer műve révén meg is történt. Ma már nyilvánvaló, hogy Kaspar Hauser szellemalakjának sorstörténetéhez hozzátartozik újra és újra ismétlődő megtámadtatása, rágalmazása és megtagadtatása, miként az a mostani „Kaspar Hauser, a visszavarázsolt herceg; génkutatók oldják meg az évszázados rejtélyt" Spiegel-címlapsztori (Der Spiegel, Nr. 48, november 25. 1996) által ismételten megtörténik. Mert ez a címlapsztori szép csendben abból a jogosulatlan feltevésből indult ki, miszerint az egész Kaspar Hauser-ügy csak egy dinasztikus bűncselekmény, semmi más. Annak bebizonyításával, hogy a Kaspar Hauser által állítólag meggyilkolása napján viselt alsónadrág vérfoltja nem Stéphanie de Beauharnais fiától származhat, azt a benyomást akarják kelteni, hogy ezzel az évszázados rejtély megoldódott volna. Abbéli árulkodó igyekezetükben, hogy a Kaspar Hauser-ügyet végre asztal alá söpörjék, amit már előttük - sikertelenül - kísérelt meg Lord Stanhope (1835), Mittelstadt (1876), Julius Meyer (1872), Antonius von der Linde (1887), a Spiegelcikk szerzői nem veszik észre - illetve nem akarják észrevenni, hogy a DNS-elemzés segítségével legjobb esetben is csak egy részletkérdés oldódik meg. A szándék azonban, hogy az állítólag tisztázott identitásból illetve identitásnélküliségből olyan végkövetkeztetéseket vonjanak le, melyeknek az előbbihez (t.i. a DNS-vizsgálathoz - a szerk.) semmi közük sincsen, a megfogalmazásokban tettenérhető.
„A rejtély megoldódott; a történelmi krimi, mely oly sok fantáziát mozgatott meg: a semmiből felbukkanó vadonc Kaspar Hauser elmondhatatlan szenvedései és halála - valamint a származására utaló, se vé-ge-se hossza kérdések - a német romantika egyik meséjének bizonyult." (Der Spiegel, 258.old.). Kaspar Hauser börtönbéli szenvedéseinek tényét a két nyomozó orvos, Preu és Osterhausen már közvetlenül Kaspar Hauser feltűnése után megállapította - jóval azelőtt, mint hogy a badeni származás állítása felmerült volna - és ismételten hangsúlyt kapott, hogy Kaspar Hauser bebörtönzését nem származásával összefüggésben, hanem lénye, individualitása okán rendezték meg (v.ö. Peter Tradowsky: Kaspar Hauser avagy küzdelem a szellem körül, Dornach 1980, 61. o.).
Még Kaspar Hausernek Közép-Európa és Németország történelméhez fűződő viszonya is nevetségessé lett téve. „Nos hát, a mítosz - a felkavaró, érzelemmel igen megterhelt, nagyon német misztérium egy senkiről1 , aki az uralkodó osztály tagja lehetett volna - meg lett szabadítva a varázslattól." (Spiegel, 258.o.). Mindaz, ami a spirituali-tásra vonatkozik, ami az ember szellemi lényével és a szellemi világgal bármi kapcsolatban áll, legendának, mítosznak, tévedésnek címkézve diszk-reditálásra ítéltetik - olyan eljárásról van itt szó, amit mindig is alkalmaztak és alkalmazni fognak, amikor a cél a szellem megsemmisítése. Az itt feltárt esetben világosan felismerhető a gondolati határátlépés. A Der Spiegel ex cathedra egy régi-új igazságot akar közhírré tétetni: a Kaspar Hauser-ügy csak a babona, a korlátoltság, az ostobaság újabb példája; azonban bármi szellemi természetű dolog, ami különössé tenné Kaspar Hauser jelenségét, nos, ilyesmiről egyáltalán szó sincs. Ami marad ezután - így a Spiegel-cikk végén is -, nem több, mint egy félnótás.
Ez a huszárvágás volna hivatott Kaspar Hauser, az Európa-gyermek képét eltüntetni a nyilvánosság elől egy olyan pillanatban, mikor ez a kép - mint arra még utalni fogunk - különös spirituális jelentőséggel bír. Egy a szó valódi értelmében nagy-szerű jelenséget állítottak be valami másnak és támasztottak alá a génkutatás tudományos tekintélyével, ahol is ezzel a tekintéllyel nyilvánvalóan bizonyos olyan célok érdekében követnek el visszaélést, melyekért eleve igénybe sem lehetett volna venni azt. Mégis, a német média továbbra is a Spiegel tenorját kíséri, a berlini Tagesspiegel (nov.26., 1996) egy egészen színvonaltalan, messze a célon túllövő, a következő cím alatt megjelenő cikkével: „A beteg tiroli ifjú". Itt lelepleződik a szándék: mindent, ami az átlagon túlnő, betegségként kell diszkvalifikálni.
Szórványosan hallatszanak ugyan kritikus hangok is, így Hanno Kühnertnek a Die Zeit-ben megjelent cikkében (49. sz., 48.o.), melynek címe: „Vérfoltos alsónadrág. Hogyan akar a Spiegel egy badeni hercegből egy tiroli félnótást csinálni". Ebben a cikkben a szerző a máskor oly kritikus Spiegelnek a gén-analízis tekintetében kritikátlan eljárását veszi nagyító alá; mert semmi sem bizonyítja, hogy az alsónadrágon lévő vérfolt tényleg Kaspar Hausertől származna. Ezért hát joggal mutat rá a cikk, hogy csak az ansbachi Johannis-Sírkertben elhantolt Kaspar Hauseren elvégzett gén-analízis vezethetne biztos eredményre. Mert nem kellene minden további nélkül kétségbe vonni a gén-analízist, jóllehet azt egy eljövendő alapos, szakértők által végrehajtandó bizonyításnak kell alávetni, hogy az ennek az eljárásnak a hiba-és tévedési lehetőségeit tisztázza, amikor is jelen esetben a kutatók - saját szavaikkal élve - „a bizonyíthatóság éles határvonalára érkeztek". Azok visszafogottsága, akik egy sereg tény és érv alapján őt a badeni trónörökösnek tartják, szemben ugyanennek a nézetnek a cáfolásával nem az új tudományos eljárások általános visszautasításán alapszik, sem pedig az újabb ismeretek belátására való képtelenségen, hanem azon, hogy a merőben megoldhatatlan kérdések egy másik identitás által keletkeznek.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a badeni titkosrendőrség, a badeni és hasonlóképpen a bajor udvar is meg volt győződve Kaspar Hauser badeni trónörökös mivoltáról és intézkedéseiket ehhez igazították. I. Lajos bajor királyra vonatkozóan ezt Reinhard Heidenreuter (Eichstátt-i Egyetem) szakdolgozata újonnan felfedezett források alapján rögtön megerősíti. Ha viszont azt feltételezzük, hogy Kaspar Hauser nem volt badeni trónörökös, akkor példának okáért a következő kérdések adódnak: hogyan volt képes a badeni titkosrendőrség, Hennenhoferrel az élén egy ilyen elképesztő tévedésbe esni? Ez volna a leggrandiózu-sabb baklövés, ami valaha titkosrendőrséggel megesett! - Miért nem vették észre a tévedést és miért nem korrigálták? Max von Baden herceg, a Monarchia utolsó birodalmi kancellárja meg volt győződve Kaspar Hauser badeni herceg mivoltáról. Bizonyosan minden gyanútól megtisztította magát a badeni uralkodóház, ha ez minden kifogástól mentesen lehetséges volt. - Hogyan ismerhette föl benne a saját fiát Stéphanie de Beauharnais egy az ansbachi Hofgartenben, Kaspar Hausernél tett látogatása során, az apjához való hasonlatossága láttán?(lásd: Edmond Bapst: Une mére et son fils, Párizs, 1933)
Végezetül: miért gyilkolták meg Kaspar Hausert, ha annyira jelentéktelen személy lett volna? Miért éppen Hennenhofer volt az, akit az 1833. december 14-i merényletet követően egy fontos tanú Ansbachból való menekülése közben felismer? (lásd: Mayer/Tradowski: Kaspar Hauser, az Európa-gyermek, Stuttgart 1984, 267.o.) Ha a Spiegel-cikk lényegi mondanivalóját komolyan vesszük, akkor az nemhogy nem oldotta meg az évszázad rejtélyét, hanem inkább még tovább növelte.
A lefolytatott bizonyítási eljárással szemben azonban - személyes okból - adódik számomra egy jelentékeny kétely. Az ötvenes években, mialatt Berlinben egyetemi éveimet töltöttem, megismerkedtem Anna Samweberrel, Rudolf Steiner egyik munkatársával. A következőket mesélte el nekünk, egyetemi hallgatóknak saját életéből: 1914-ben, még a háború kitörése előtt, mint fiatalasszony tanítónőként és nevelőnőként működött Ogyesszában és ott találkozott a cári családdal. Amikor Anasztázia a Világháború után felbukkant Berlinben, ismét találkozott Anna Samweberrel. O szilárdan meg volt győződve a cár lányának kilétéről, mivel Anasztázia olyan részleteket említett, amelyeket közösen éltek át Anna Samweberrel Ogyesszában. O (t. i. Anna) erről részletesen beszámolt, és saját meggyőződése alapján mindig kiállt Anasztázia kiléte mellett, akár a törvény előtt is. O említette nekünk azt a kísérletet, amikor hamis tanúzás céljából meg akarták vesztegetni. Anna Samweber állításainak igazságáért kezeskedhetek, amint sokkal később saját maga is megírta azt (lásd: Anna Samweber: Életemről, Basel 1987, 11f és 53ff old.). Nos, ugyanazt az eljárást követve, mint amit Kaspar Hauser esetében alkalmaztak, „az állítólagos cárleányt, Anasztáziát, alias Anna Andersont, mint szélhámosnőt leleplezték", amint arról a Der Spiegel tudósít (259. o.). Aki ismerte Anna Samwebert, nem gondolhat egyszerűen érzékcsalódásra vagy tévedésre. Hogyan lehet ezt a rejtélyt megoldani? Mindenesetre az ember kötelességének érzi, hogy a hibák és tévedések valamennyi forrását tárgyalásba vonja.
„A „Caspar Hauser" eszméje annak ábrázolása volt, hogy a kedély és a szellem fejlődésének valamennyi különböző fokán álló ember, a legdurvábbtól a legkifinomultabb típusig, a célt hajhászó stréber éppúgy, mint a filozófus koponya, a szervilisen tüsténtkedő cseléd ugyanúgy, mint a humanitás apostola, a kiszolgált kopó is, akárcsak a jobbító szándéktól buzgó pedagógus, s az érzékileg felgyúlt asszony egyként a földi igazságszolgáltatás nemes reprezentánsával, hogyan szembesülnek mindannyian teljesen tompán és tanácstalanul az ártatlanság e fenoménjével, miként képtelenek felfogni, hogy egyáltalán valami ilyesmi e földön jár - kel; saját tisztátalan, vagy az akarat által megzavart szándékaikat hogyan fogták rá, hogyan tették rangjaik és elveik játékszerévé egyik vagy másik törvény rajta való bebizonyításával, egyik vagy másik esemény előtte való kifejtésével, de soha fel nem ismerve őt magát, az Istenség egyszeri, egyetlen, nagyszerű képét, hanem az ő lényének bájos, törékeny, valószerűtlen mivoltát bemocskolták, tolakodóan és szégyenteljesen megrontották és végül legyilkolták. Aki a végén a pengét döfte, csupán végrehajtó szerv volt, nem több; mindenki a maga módján gyilkolta meg őt: akik szerették őt épp úgy, mint az őt gyűlölők, a tanulmányozók épp úgy, mint a megvilágosodottak; az egész világ a gyilkosává vált; amint az végül is Clara von Kannawurf meggyötört kebléből felszakad."
Jakob Wassermann: Mein Weg als Deutscher und Jude, Heidelberg, 1984
A Spiegel-cikket mindenekelőtt kortünetként kell értékelni. Az identitáskérdés állítólagos tisztázása csak eszközként, hordozóközegként szolgál ahhoz, hogy Kaspar Hauser szellemi valóságát kioltsa, képét a jövőre vonatkozóan megsemmisítse. Egy a Kaspar Hauser lényére vonatkozó mélyebb megismerés számára mindig is súlyos elidegenítés volt és marad, ha esetét mindössze egy dinasztikus bűnügyre redukálják, mint azt Peter Sehr filmjében is megtették (lásd cikkemet a Die Drei 4/1994 számában: „Kaspar Hauserrel Kaspar Hauser ellen"). Ezzel szemben hangsúlyozni kell, hogy a Kaspar Hauser elleni bűntett nem egydimenziós, hanem többrétegű történés; t.i. minduntalan olyan indítóokok játszanak közre, melyek az ő individualitásán, s nem származásán alapszanak. A bűntett egy emberi lélek ellen, melyet Feuerbach 1832-ben megjelent könyvében leír, nem a származással van összefüggésben: azt megelőzően lett papírra vetve, mielőtt Feuerbach számára az identitás kérdése felmerült.
Daumer a Kaspar Hauser lényéről és ártatlanságáról szóló művében (1873) is mellékes ügyként kezeli az identitás kérdését, mely a lényeges kijelentéseket nem érinti.
Legalább utaljunk Kaspar Hauser szellemiségének három olyan aspektusára, melyet a nyilvánosság elől el kell fedni. Az Európa-gyermekkel szemben elkövetett bűntett - a bebörtönzés - arra irányult, hogy az emberré válást, az Én inkarnálódását a járásban, beszédben és gondolkozásban hátráltassák vagy csorbítsák. A tizenötéves gyermek fejlődése során olyan rejtett gyermeki erők nyilvánultak meg, mint például a tiszta érzékelés. Fellépésének több tanú által is leírt ártatlansága és tisztasága egyszerre volt gyermeki mivoltának és individualitásának kifejeződése. Különlegessége és ereje a megnyomorítások feletti győzelmében rejlett, mivel Kaspar Hauser hihetetlen tanulási képességével a sérüléseket a legmesszebbmenőkig képes volt kiegyenlíteni. A szellemiségében lévő Én birtokba vette a testiséget; így fordította át Kaspar Hauser az ellene elkövetett gonoszt pozitívvá.
Daumer volt az első, aki Kaspar Hausernek a német népszellemhez való viszonyát megsejtette. Utolsó, Kaspar Hauserről szóló művének előszavában beszél arról, hogyan gondolkodik a német nép Kaspar Hauser történetéről. Ezek a gondolatok a német népnek az igazság és az igazságosság iránt táplált érzésein nyugszanak és Daumer számára mindez annak a ténynek kifejeződése, hogy e minőségek mindaddig összetartoznak a német néppel, ameddig az képes megőrizni kapcsolatát Kaspar Hauserrel. „Ha a nép hagyná magát a szívtelen és szellemtelen kritika felé téríteni, mely ebből a történetből mesét fabrikál és hozzá megany-nyi méltánytalanságot, hazugságot, hamisságot és álnokságot vet be, nos, akkor már nem lenne többé igaz német; és ami minket illet, többé nem sok javunkra szolgálna, hogy németek vagyunk." (Daumer, új kiadás, 1984, 33. o.)
A maga módján Jakob Wassermann folytatta ezt a vonalat, mivel regényével2 olyan művet kívánt megalkotni, amelyben Kaspar Hausert egy zsidó kötötte a német nép lelkéhez. Ezt ő világosan ki is mondta az „Életutam, mint német és zsidó" című, 1921-ben megjelent könyvében.
Wassermannak meg kellett élnie, hogy nem Kaspar Hauser impulzusa, hanem „a szív restsége"3 érvényesült, amint végül - 100 évvel Kaspar Hauser meggyilkolása után - az ragadta meg a hatalmat Németországban, aki minden tekintetben torzképe, illetve ellenképe volt Kaspar Hausernek. A szív restsége révén működik a felszínen a részvétlenség princípiuma, romboló, embert megvető és elpusztító hatalmát kifejtve. Prófétikusan megsejtetett, hogy az 1833-ban elkövetett tettek konzekvenciái 1933-ban válnak láthatóvá. A jövő szempontjából sok múlik azon, hogy megtaláltatik-e a kapcsolat Kaspar Hauser révén a valóságos német népszellemhez és KözépEurópa népeinek szelleméhez. O (Hauser) ezzel a szellemi lénnyel elválaszthatatlanul összefonódott.
Nem utolsósorban pedig Kaspar Hauser az élő kereszténység tanúja. Lényének képe mindaddig nem teljes, amíg nem ismerjük fel a Krisztus-impulzushoz való mély kapcsolatát. Mindez eleinte a részvétében mutatkozik meg azon emberek iránt, akik az ő börtönőreivé kényszerültek lenni, és a krisztusi szenvedéstörténet iránt, majd kiteljesedik a gyilkosnak való megbocsátásban és Kaspar
Hausernek a gyilkosért elmondott imájában. Végsősoron Kaspar Hauser, az Európa-gyermek élete és sorsa a Krisztus-sors XIX. századi képeként ismerhető fel (lásd: Peter Tradowsky: Eh das Jahrhundert schliefit, Dornach, 1993, 23. o.). Kaspar Hauser szenvedése, élete és halála áldozathozatalát a kereszténység lényegéből merítve vitte véghez.
Ezen az alapon válik érthetővé, miért kérdő-jeleződik meg újra és újra Kaspar Hauser alakja, milyen alapon zúdítanak rá kajánságot, cinizmust és gúnyt nap, mint nap és mennyiben jelenti a jelenkor szellemi küzdelmének valós spirituális feladatát Kaspar Hauser lényének igazságban való megtartása.
Fordította: Ertsey Attila
1. szó szerint: „um einen Nobody" (a ford.)
2. Caspar Hauser
3. Wassermann Caspar Hauser c. könyvének alcíme
Hogy mi az? Érezhetjük nap mint nap. A világon mindenütt találkozhatunk vele. Legkirívóbb példája korunkban bizonyára a föld-járadék1, amely elvesztette eredeti értelmét, és hasznát ma már aligha látjuk. Világunk pénzalapú gazdaságában és a gazdaságpolitikát helyettesítő pénzpolitikában az áruk körforgása vette át a helyét, és a nyereséghúzás tárgyává vált.
Argentína, a világ természeti erőforrásokban egyik leggazdagabb országa gazdaságilag teljes csődben van. A válság okaként a belső és külső likviditáshiányt jelölik meg, ugyanakkor félő, hogy a pénzmennyiség jegybank általi -például dollárfelvásárlással történő - növelése az infláció veszélyét hordozza magában. Az újságokban arról olvashattunk, hogy párhuzamos fizetőeszközök - egyfajta alternatív pénz - használata vette kezdetét. Az ilyen jellegű kísérletek vagy intézkedések azonban mindaddig csütörtököt fognak mondani, amíg nem értjük meg: értékképzés akkor lehetséges, ha a pénzteremtés2 összefüggésben áll a népesség lélekszámának a szükséges földterület nagyságához viszonyított arányából adódó értékteremtéssel.
Példaként említhetjük Japánt is - ezúttal annak bemutatására, hogy milyen következményekkel jár, ha nem értjük meg a tőke szerepét.
Japánban ugyanis az ipar által befogadni már nem tudott, felesleges tőke nem a fogyasztásba, hanem földtulajdonba áramlott. Ennek következményeképpen nemcsak a földárak szöktek az égig, hanem a japán pénzügyi rendszer is gigantikus méretűre duzzadt, és meglódult az infláció. Az ennek nyomán kialakuló gazdaságipénzügyi válságot az azóta eltelt több mint tíz év alatt sem tudta még kiheverni az ország.
A hagyományos pénzalapú gazdaság kialakulása magával hozott három fogalmat, amelyek azóta zsarnokságban tartják a társadalmi élet egészét, sőt, egyre inkább tönkreteszik azt: a konjunktúra, a munkaerőpiac és a tőkehozam. A gazdasági folyamatok pusztán pénztőkére összpontosító szemléletmódja megakadályozta, hogy felülemelkedjünk e három végzetes fogalmon, mert ez a szemléletmód nem tud képet alkotni a munkamegosztáson alapuló gazdaság lényegét jelentő három alapfolyamatról:
1. az értékképzésről (arról, hogy mi minősül gazdasági értéknek),
2. a tőkeképzésről (arról, hogy a nem pénzközpontú szemlélet szerint mit jelent az, hogy tőke) és
3. az árképzésről (arról, hogy mi a szerepe az áraknak a gazdasági rendszerben).
Ugyanígy nem alakult ki belső összefüggés a fenti három folyamat és azok nominális kifejezése, mondhatni könyvelési formája, azaz a pénzteremtés között.1
A mai felfogás szerint a munkavégzés materiális vagy immateriális végeredményének, azaz a munkát végző teljesítményének gazdasági értéke egyenlő az adott teljesítmény pénzbeli értékével, piaci árával. Ez a pénztőkére összpontosító szemléletmód azonban csak névleges, az emberi tényezőtől független mércét ad a teljesítmény értékeléséhez, hiszen az ár csak két teljesítmény cserearányának kifejezése. A rendelkezésre álló pénzmennyiség (a nemzeti össztermék) meghatározásában az ember ma nem játszik szerepet, éppen ezért a gazdasági érték leírására korunkban nincs más fogalom, mint a pénzben számított ár.
A teljesítményből származó hozam nagyságát tehát a piaci ár szabja meg, amely így a teljesítmény mennyiségi növelésére sarkall, hiszen ettől függ a jövedelem nagysága. Így válik a konjunktúra a gazdálkodás kényszerképzetévé, és mindaddig az is marad, amíg a teljesítményből származó hozamot és a jövedelmet nem tudjuk egymástól elkülönítve, önálló mennyiségekként kezelni, amíg azok kölcsönösen függnek egymástól, ami ahhoz vezet, hogy nem a szükségletek, hanem a teljesítménykényszer válik a termelés tulajdonképpeni hajtóerejévé, mi több: mumusává.
A teljesítményt nyújtók társulásán alapuló, előrelátó gazdaságban a pénzmennyiség annak az értékteremtésnek a leképezése, amely a népesség lélekszámának a szükséges földterület (természeti erőforrások) nagyságához viszonyított arányából adódik, azaz a pénzmennyiség a népesség lélekszámához igazodik. A közösség tagjai által a rendelkezésre álló földterületen fizikai munkával megtermelt javak összessége adja a nemzeti összterméket, azaz azt a természetből nyert értéket, amely a közösség tagjainak megélhetését biztosítja, és a népesség lélekszámával elosztva kiadja az egy főre jutó társadalmi részesedést.
Ha a pénzmennyiség az egy főre jutó társadalmi részesedéshez igazodik, és a jövedelem ezáltal függetlenné válik a teljesítményből származó hozamtól, akkor a fentieken túl lehetőség nyílik arra is, hogy az árak kiegyenlítő szerepet töltsenek be az eltérő szükségletek, ill. a közösség tagjai által nyújtott egyéni teljesítmények szervezési értéknek4 köszönhetően szintén különböző értéke között. A jövedelmek pedig függetlenné válnak attól, hogy a közösség sokat vagy keveset fogyaszt-e.
A teljesítményből származó hozam a tulajdon következtében kettéválik tőkejövedelemre6 és munkajövedelemre (munkabérre). A tőke és munkabér tulajdonból fakadó ellentéte végső soron a költségtényezőnek minősülő munkajövedelem kiküszöböléséhez vezet. Ellentételezésként - és a vásárlóerő megtartására - a névtelen tömegek munkanélküli támogatás formájában jutnak jövedelemhez. A tulajdon mai szemléletmódja a nyereségek privatizálását, ugyanakkor a rendszert veszélyeztető veszteségek közösségre hárítását eredményezi.
Amíg a munka áruként vesz részt a gazdasági körforgásban, addig nem fogunk kikeveredni a tőke és a munkabér közötti konkurenciaharcból, és viselni fogjuk ennek minden következményét: a kereseti lehetőséget jelentő felesleges munkavégzést, az inflációt és deflációt, a munkával szembeni érdektelenséget. A különböző javak árai a bérek nagyságát és a munkaidő hosszát fogják tükrözni ahelyett, hogy ezektől függetlenül, kizárólag a szükségletekhez igazodva és a munkavégzők társulásán alapuló termelés előnyeit kihasználva az egyéni jövedelmekkel állnának összhangban. Ez utóbbi cél elérésének ugyanakkor előfeltétele, hogy a tőke és a munkabér hagyományos rendszerét felváltsa a materiális és immateriális teljesítményt nyújtók szabad társulása.
Tőkét képezni, megtartani és gyarapítani csak anyagi javak termelésével lehet. Ezzel szemben az immateriális teljesítmény ellentételezése tőkét emészt fel. A pénzmennyiséget a teljesítmény mennyiségi növelésével (például szükségtelen munkavégzéssel vagy gyorsan elhasználódó javak gyártásával) is növelhetjük, ami a teljesítményből származó hozam nominális növelésén túl a magántulajdont képező tőke kezdetben látszólag határtalan gyarapítását és szabad felhasználását (kereskedelmét) is lehetővé teszi. Éppen ez indokolja a növekedési kényszert.
Az anyagi telítettség állapotát elérve ugyanakkor a teljesítmények piaci árából származó hozam (és a tőkéből származó munkamegtakarítás) elosztása egyszeriben a civilizáció létét érintő kérdéssé válik, hiszen a forrásokért folytatott harcban az oktatás és a kultúra lesz a társadalmi életnek az a területe, amelynek legelőször szembe kell néznie megszorításokkal.
Ha nem ismerjük fel, hogy a tőkeképzés nem más, mint a munkavégzés függetlenítése a természeti erőforrásoktól, és a tőke nem más, mint a természeti erőforrásokhoz kötődő munka csökkentéséből származó megtakarítás ellenértéke, akkor azt sem fogjuk átlátni, hogyan keveredik egymással földjáradék és tőkekamat a pénzgazdálkodás mai gyakorlata nyomán. Földjáradék nélkül azonban a társadalom nem lesz képes fennmaradni, hiszen belőle tartjuk fenn teljes szellemi életünket, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert - valamennyi állami intézményünket. Jóllehet a társadalom civilizációs és kulturális szintjének emelkedése a tőkeképzés társadalmi szempontból összességében jótékony hatásához kötődik, de ezt túlzottan egyéni jövedelemképzés kíséri. Az önellátás szükségszerűségének avítt gondolatára visszavezethető tőkefelhalmozás semmibe veszi a munkamegosztás civilizációs fejlődésre gyakorolt pozitív hatását, hiszen egyoldalúan magához ragadja az anyagi javakat termelő szervezet által előállított érték lehető legnagyobb részét. Márpedig e szervezet léte annak a műveltségnek köszönhető, amelynek támogatása általános szükségleten, társadalmi szükségszerűségen alapul.
Forrás: Der Europaer, 6. évf. 12. sz. (2002. október), 18-19. o.
Fordította: Benedicty Gergely
1. Földjáradékon a földterület termelékenységtől függő hozamát értjük.
2. Pénzteremtésnek nevezzük azt, ha a jegybank készpénzt bocsát ki, vagy zsírópénzt hoz forgalomba.
3. A „konjunktúra" kifejezés a gazdaság összhelyzetének, különösen a gazdasági élet alakulását leíró és az üzleti kilátásokat befolyásoló folyamatoknak - így az árak, a foglalkoztatás és a megbízások alakulásának - jellemzésére szolgál. A gazdasági növekedést korunkban „konjunkturális" ingadozások befolyásolják.
4. A munka emberi szellem általi szervezése egy második értékképzési tényező, amelyből az ún. szervezési érték származik. Ennek nagysága attól függ, hogy a munkaszervezés mekkora megtakarítást eredményez a természetből nyert érték körében (ld. fent).
5. Munkaerőpiacon a piacgazdaságban a munkaerő-kínálat és munkaerő-kereslet összességét értjük. A munka ugyanúgy része a gazdasági körforgásnak, mint bármely más áru.
6. Tőkejövedelemnek nevezzük a dologi tőkéből és pénztőkéből származó valamennyi bevételt. A jelen tanulmány szövegösszefüggésében értelemszerűen a vállalkozói tevékenységből származó jövedelmek is tőkejövedelemnek minősülnek.
7. Tőkehozamon a tőketulajdonból származó, annak százalékában megadott bevételt értjük (ld. még: 6).
A könyv - szerzőjének, Andreas Zumachnak, a TAZ tudósítójának bevezetőjétől eltekintve - tulajdonképpen egy többórás interjú, amelyet a fent említett tudósító készített a tapasztalatokban gazdag ENSZ-szolgá-latra visszatekintő diplomatával, Hans Graf von Sponeck-kel. Von Sponeck 1998-tól az ENSZ-főtitkár magas rangú különmegbízottja-ként vezette az „Olajat élelmiszerért" programot Irakban, így bepillantást nyerhetett az angolszász hatalmaknak az iraki polgári lakosság kiéheztetésére és nyomorba döntésére irányuló, módszeres politikájába, amelynek kétszínű-sége és agyafúrtsága 2000 februárjában lemondásra késztette őt. Von Sponeck szerint az iraki lakosság nyomoráért az angolszász propaganda állításával ellentétben nem egyedül Szaddam Husszein a felelős, hanem sokkal inkább az a körülmény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa és különösen „a New Yorki székházban működő, iraki programért felelős iroda engesztelhetetlen diktatúrája" (57. o.) hátráltatta az amúgy is ínséges ENSZ-segélyprog-ram lebonyolítását. Saját munkatársai miatt az iraki programot koordináló iroda közvetlenül engedelmeskedett az angol-amerikai irányelveknek, így például tisztán egészségügyi segélyszállítmányok elé is akadályt gördített, és átszerkesztette, meghamisította von Sponeck Irakból küldött jelentéseit, amelyek megfelelően átdolgozva kerültek aztán a Biztonsági Tanács elé. Von Sponeck meggyőződése szerint ezt az irodát teljesen „tudatosan önálló egységként állították fel", méghozzá azzal a céllal, hogy - tulajdonképpeni feladatával ellentétesen - módszeresen akadályozza az Iraknak szánt humanitárius segélyeket. Így von Sponeck szerint ezt az irodát is felelősség terheli többek közt azért, hogy „1991 eleje óta Irakban az UNICEF és az ENSZ más humanitárius szervezeteinek adatai szerint 550 ezer kisgyermeken túl több mint 1 millió öt évnél idősebb ember halt meg a hiányos táplálkozás és az elégtelen egészségügyi ellátás miatt. Ez 12 év alatt összesen több mint másfél millió embernek - az iraki lakosság több mint 7 százalékának a halálához vezetett" (49. o.).
A fenti rettenetes mérleghez az 1996-ban életre hívott „Olajat élelmiszerért" program is hozzájárult, amely inkább volt büntetés, semmint a kért humanitárius segély. Összességében a könyvből kiderül, hogy az ENSZ a saját belső mechanizmusai folytán - saját tudtával vagy tudtán kívül - Anglia és Amerika meghosszabbított karjaként működik e két ország Irak elleni elitélendő politikájában és rombolási törekvéseiben. Nagy Britannia és az Egyesült Államok éveken át akadályozta, hogy a Biztonsági Tanácsban meghallgatásokra kerüljön sor az Irak elleni szankciók fatális következményeiről. Hans von Sponeck erről így vall: „Elődömnek és nekem újra meg újra szembesülnünk kellett azzal, ahogy a washingtoni és londoni kormány szabotálja Franciaországnak és a Biztonsági Tanács más tagjainak arra irányuló kísérletét, hogy meghívjanak bennünket a BT ülésére, ahol beszámolhattunk volna az iraki helyzetről" (52. o.).
Von Sponeck ugyanakkor kritizálja a Biztonsági Tanács átfogó szankciós politikáját is, amely alapjában véve egy védtelen és teljesen elszegényedett nép ellen irányul, és így vét az Egyesült Nemzetek szellemisége ellen.
Az iraki lakosság ellátási helyzetéről, az ENSZ-fegyverzetellenőrök iraki munkájáról és az iraki nép érdekeinek elégtelen európai támogatásáról megrajzolt részletes kép mellett von Sponeck utal a „kettős beszéd" tipikusan angolszász, velejéig arcátlan módszerére is, amely hamis állításaival és gyanúsításaival a folyamatos védekezés helyzetébe kényszeríti a megvádolt delikvenst. Az angolszász kormányok és média már-már notóriusan hazudozó propagandáját az ENSZ jóváhagyása és nemzetközi jogi alap nélkül indított, szinte mindennapos amerikai légitámadások kísérték, amelyek von Sponeck szerint nemcsak katonai célpontok ellen irányultak.
A könyvet Andreas Zumach tanulságos dolgozata vezeti be, amely többek közt kitér Iraknak a nyolcvanas években Amerika által végrehajtott módszeres felfegyverzésére, és utal az 1997-ben alapított, „Projektcsoport egy új Amerikáért" nevű grémiumra és az iraki háborút megálmodó, neokonzervatív tagjaira is. Az éppen izraeli miniszterelnöknek megválasztott Benjamin Netanjahunak készített tanácsadói tanulmányában R. Perle már egy évvel korábban, 1996-ban az addigi közel-keleti politikával való egyértelmű szakítást és az Egyesült Államok és Izrael regionális „hegemóniájának megtartását biztosító, új stratégia" kidolgozását szorgalmazta. Az osloi békefolyamat feladásától a bizonytalan Szaúd-Arábiának egy „új Irakkal" való helyettesítésén át a szíriai és libanoni rezsim megbuktatásának dominóeffektusáig a tanulmány minden olyan lépéshez megadja a használati utasítást, amely a KözépKelet birodalmi átalakításához szükséges.
A könyvet végezetül az iraki konfliktus első öbölháború óta történt lényegesebb eseményeinek áttekintése és a konfliktus szempontjából fontos három ENSZ-határozatot (a Biztonsági Tanács 687., 1284. és 1441. számú határozatát) bemutató függelék zárja.
Forrás: Der Europaer, 7. évf. 9/10. sz. (2003. július/augusztus), 7-8. o.
Fordította: Benedicty Gergely
Giulletto Chiesa:
Das Zeitalter des Imperiums - Europas Rolle im Kampf um die Weltherrschaft
[A Birodalom kora - Európa szerepe a világ uralmáért folytatott harcban] (EVA, Hamburg, 2003)
A minden bizonnyal legfontosabb kérdéseket felvető és ezáltal - Emmanuel Todd műve mellett - mondhatni legszélesebb ívű intellektuális diskurzus az „Új Impériumról" olasz nyelvterületen született az ismert újságíró, G. Chiesa tollából, és olaszul „La guerra infinita" címen jelent meg 2002-ben, megjelenése óta pedig E. Toddnak az amerikai világuralomról írt „Nekrológ"-jához hasonlóan bestseller lett.
Úgy tűnik, hogy a feszültségkeltés 70-es és 80-as években alkalmazott amerikai stratégiájával kapcsolatos különleges olasz tapasztalatok lehetővé tették a szerzőnek, hogy illúziók nélkül olyan természetességgel és közvetlenséggel szemlélje az amerikai politikai folyamatok tipikus formáit, ami német nyelvterületen csak sűrű bocsánatkérések közepette lenne lehetséges, gondosan ügyelve arra, hogy a megszólalóra az amerikaellenesség puszta árnyéka se vetülhessen, és az illető ne kerüljön közel mindenféle összeesküvési elmélethez. A szerző elkerüli azt a képtelenséget, hogy a szabadság és emberiesség új sírásóitól még bocsánatot is kérjen, mielőtt elméleti szinten is foglalkozna üzelmeikkel. Így a mű egészét egyfajta frissesség és autentikus megközelítés jellemzi, amit még tovább táplál a könyv megannyi érve.
A könyv első részében a szerző az „amerikai globalizáció" terjeszkedésének, illetve e globalizá-ció hittételeinek, szabályainak és a világ többi részére gyakorolt hatásának szenteli figyelmét. A globalizáció, a szabad piac és a gazdasági szabálytalanságok rosszhírű szabályozójaként működő „láthatatlan kéz" neoliberális elméletében G. Chiesa olyan szekularizált boldogságideológiát leplez le, amellyel évtizedeken át tömték a világ többi részén élő emberek fejét, és amelyet a világközösség ellenállása esetén kivétel nélkül mindig rá is kénysze-rítettek arra. Az 1997. július 2.-án Tajvanon útnak induló New Economy hanyatlása és szabadesése óta a korántsem annyira sikeres gazdasági imperializmushoz a katonai erődemonstráció kellékei is társulnak, vagy ahogy a szerző fogalmaz: „Minden bombázás jótékonysági rendezvény" (66. o.).
Azonban az egész - úgymond a birodalom lap-pangási ideje és korai fázisa alatt - már az első Öbölháború idején, az 1991. január 16.-án induló „Sivatagi Vihar" hadművelettel kezdetét vette - egy olyan „kísérlettel", amelynek demonstrációs kellékeként az a világ nyilvánossága számára csak évekkel később hozzáférhetővé tett tény szolgált, hogy hét B-52G típusú nagy hatótávolságú bombázó egy Louisiana állambeli katonai támaszpontról felszállva a repülés történetének leghosszabb légitámadását hajtotta végre, amellyel az USA azt szándékozta jelezni, hogy megvan a lehetősége arra, hogy saját területéről kiindulva, azaz idegen segítség nélkül a világ bármely részét megtámadja.
Irakban már 1991-ben elkezdődött a véget nem érő háború, és ezzel a jelenlegi folyamatok úgymond második kísérleti szakaszukba léptek, mielőtt még Szeptember 11. után doktrínává váltak volna.
1999. április 24-én - mialatt Jugoszláviában, az emberi jogokért folytatott háborúban bombázások folytak, és az ország teljes infrastruktúráját többek közt atomfegyverekkel zúzták porrá - washingtoni csúcstalálkozóján a NATO felruházta magát a világ csendőrének szerepével. Megváltoztatták az Északatlanti Szerződés 5. és 6. cikkelyét, és a NATO kinyilvánította a jogát ahhoz, hogy saját területén kívül és a kollektív védelemre okot adó tényállás nélkül háborút folytasson. A „belgrádi modellnek" -azaz a „külföldről érkező pénzügyi zavarkeltésnek és a mindenkori nemzeti vezető leváltását sürgető fenyegetéseknek és ígéreteknek" (165. o.) - a paradigmája 1999-ben a humanitárius bombázásokkal folytatódott. Chiesa szerint tehát mindez már Clinton alatt elkezdődött, azonban Bush alatt és a szeptemberi 11-i merényletek után vált igazán áttekinthetetlenné, mintegy harciassá és erőszakossá: az impérium a lappangás fázisából átlépett „a születőfélben lévő globális szupertársadalom új elitje és világ többi része" (214. o.) közötti teljesen újszerű - és az emberiség történetében az eddig legfrontálisabbnak ígérkező - küzdelem kiprovokálásának szakaszába.
Mire gondol a szerző, amikor egy szupertársadalom „új elitjéről" beszél, amely társadalmi téren hadat üzen a világ többi részének?
A szerző ezzel egy egyre inkább nemzetközivé váló és többnyire mégis titokban cselekvő politikai, gazdasági, pénzügyi és titkosszolgálati elitre céloz, amelyet a hadsereg és a maffiózók szóhasználatát elegyítve a „Parancsnoki Híd" vagy a „Kupola" metaforájával illet. Ezzel implicite jellemzi a birodalmi uralkodó osztály belső világának lényegét, és egyben át is tér a könyv második részére, amely az impérium számára hasznos iszlám fundamentalizmus és Szeptember 11. szerepével foglalkozik. G. Chiesa számos egyedi példán vizsgálja a bin Laden-félék és szervezeteik számára az Egyesült Államok által Clinton ideje óta nyújtott leplezett, de célirányos segítséget. A szeptember 11-i terrortámadással kapcsolatos fejtegetései kiindulópontjaként Chiesa azt választja, ami a részletek ismeretétől függetlenül józan paraszti ésszel is felismerhető: nevezetesen azt, hogy a támadások tapasztalt minőségi színvonala az állami titkosszolgálatok logisztikai támogatása, ill. tudta és közvetett segítségnyújtása nélkül elképzelhetetlen lett volna, és hogy „a titkosszolgálatok és hatalomgyakorlók nagystílű terrorizmusának tipikus ismertetőjegye", hogy „nem hagy hátra nyomot, a cselekményért senki sem vállalja a felelősséget, és a nyomozók tévutakon járnak...", illetve hogy „nagyszabású és kifürkészhetetlen tervek utasításait követve cselekvésében hi-degvérűen számító" (105. o.).
Ezt követően Chiesa Szeptember 11-ével kapcsolatos ellentéteket, ellentmondásokat, ugyanakkor felderített részleteket is vizsgál, és a merényletek értelmi szerzőjeként a „Kupola" képében olyan hermetikusan elzárt hálózatot azonosít, amelynek Chiesa hipotézise szerint „különböző országok titkosszolgálatainak vezető képviselői" a tagjai (121. o.).
Olyan parancsnoklási és parancsvégrehajtói hierarchia képe rajzolódik ki, amelyben „a tulajdonképpeni tetteseknek nem kell ismerniük azt a tervet, amelyben részt vesznek". A támadásra a „Kupola olyan időpontot választott, amely szorosan igazodik az amerikai gazdasági válság és egy küszöbön álló világgazdasági recesszió időszakához" (124. o.).
Könyvének harmadik részében a szerző az impérium geostratégiai céljait elemzi. Okfejtésének íve a jugoszláviai háborútól az iraki háborúkon át az afganisztáni háborúig és annak előtörténetéig nyúlik. E háborúkat köztes állomásoknak, illetve demonstrációs kellékeknek tekinti - E. Todd érvelésével megegyező módon - abban a küzdelemben, amely az impérium számára tulajdonképpen számít: az Európával, Oroszországgal és Kínával folytatott küzdelemben. E tulajdonképpeni harc fényében a „Gonosz tengelye" a szerző szerint valójában egy kolosszális elterelő hadművelet.
Chiesa szerint a birodalom jövőbeni célja, hogy Európát minden eszközzel gyengének és katonai szempontból jelentéktelennek őrizze meg, Oroszországot pedig a padlón tartsa, vagy végül akár fel is darabolja.
A szerző azzal a következtetéssel zárja gondolatait, hogy az impérium kitervelt játékai számára elengedhetetlen, „hogy Oroszország és Európa között ne alakuljon ki elsőbbséget élvező tengely. Hiszen Európának megvan az, amiben Oroszország hiányt szenved: a tőke. És Oroszországnak megvan az, amiben Európa szenved hiányt: stratégiai atomrakéták. Ráadásul mindkettőjük európai." (211. o.)
Ez a végkövetkeztetés implicite magában foglalja az iránt a Párizs, Berlin és Moszkva közötti stratégiai szövetség iránt támasztott igényt, amelynek E. Todd szerint szükségszerűen el kell jönnie. Mi ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy ennek a szövetségnek a létrehozása mélyebb, szellemtörténeti ösz-szefüggések okán is és nemcsak a tengerentúli emberfaló szörnyre adott válaszként tanácsos. Hiszen a pozitív belső célkitűzések nélküli célszövetségek ti-szavirág-életűek maradnak.
Forrás: Der Europaer, 7. évf. 9/10. sz. (2003. július/augusztus), 7-8. o.
Fordította: Benedicty Gergely
„A Szeptember 11-ével kapcsolatos legkalandosabb elmélet az amerikai kormány hivatalos verziója" -véli Andreas von Bülow, a Német Szövetségi Védelmi Minisztérium egykori államtitkára. A CIA és Szeptember 11. címmel megjelent új könyv szerzője cáfolja, hogy összeesküvési elméleteket terjeszt. Hans Peter Roth
HPR: A Szeptember 11-ével kapcsolatos könyvek áradata mára már ellepte a könyvpiacot. A terrortámadás második évfordulóján most újabb könyvekkel gyarapodik a kínálat. Szükség van még ezek után az Önére is?
AB: Ezt a piacnak kell eldöntenie. A német szakkönyvek rangsorában az eladási példányszám alapján jelenleg a nyolcadik helyen áll. Korábbi előadásaim után számtalan ember ösztönzött, hogy rendezzem könyvbe a témával kapcsolatban összegyűjtött dokumentumaimat. Az „Állam nevében" című könyvemet megjelentető Piper Verlag érdeklődést mutatott eziránt a könyv iránt is. Így alkalmam nyílt összerendezni a gondolataimat, és kiírni magamból a témát.
HPR: Lehet még valami újat mondani most, két évvel a terrorcselekmények után?
AB: Az indítékok és bizonyítékok pontos és elfogulatlan elemzéséhez elegendő időre van szükség. Ezért is van, hogy ma a témát alaposabban feldolgozó munkák állnak rendelkezésre, mint egy évvel ezelőtt vagy akár néhány hónappal a terrortámadás után. Vegyük például azokat a független vizsgálatokat, amelyeket Eric Hufschmid amerikai szerző ösz-szegez a Painful Questions című könyvében: kitűnő, aprólékos munka, amely ugyanakkor sok időt igényel. Hufschmid munkája az én könyvemnek is fontos forrása.
HPR: Milyen más forrásokra támaszkodott még?
AB: A témát érintő számos további könyvre, cikkre és tanulmányra, valamint személyes kapcsolataimra. És - döntő mértékben - az Internetre. Onnan hatalmas mennyiségben tölthetők le érdekes kutatási anyagok és figyelemre méltó tanulmányok.
HPR: Ezt a jelenséget már ismerjük...
AB: ...tudom, mire gondol. Az Interneten természetesen rengeteg butaságot is terjesztenek...
HPR: ...ami eléggé megnehezít mindennemű kutatómunkát és az igazságok, féligazságok és valótlanságok közötti világos különbségtételt.
AB: Vigyázat: az Internet korunk lehető legfontosabb kutatási eszköze. Az újságírók ugyanúgy használják, mint én. Tehát ugyanúgy tudatában kell lenniük ennek. A média egyébként legalább ennyi butaságot terjeszt, gyakran tiszta dezinformálást végez. A tények és sületlenségek közötti különbségtétel ezért újságolvasás közben ugyanolyan fontos, mint az Internet esetében.
HPR: Az Interneten mindenki saját belátása szerint teheti közzé a dolgokról alkotott egészen sajátos nézeteit. A médiaszereplőket tudósításaik során ugyanakkor kötik az újságírószakma elvei. Ön nem lát ebben különbséget?
AB: Sajnos számtalan médiaszereplő lábbal tiporja az elfogulatlanság és kiegyensúlyozottság újságírói alapelvét, és semmi esetre sem független. A politikai híradások általában a kormány és a különböző érdekszövetségek kinyilatkoztatásait veszik alapul. Az újságírónak számtalan előismerettel kell rendelkeznie, hogy független és objektív tudjon maradni.
HPR: Mire gondol egészen pontosan?
AB: A médiaszereplők függnek a kormányzati szervek vagy akár a titkosszolgálatok által kiadott információktól. Ezeket az információkat - legyenek akár igazak, akár félig igazak vagy akár valótlanok -mindig valamilyen szándék vezérli. Nevezetesen az, hogy a közvéleményben valamilyen hatást keltsenek, méghozzá az információforrás szájíze szerinti hatást. Függőségi viszonyok alakulnak ki. Azok az újságírók, akik nem vetik alá magukat az információforrás szabta játékszabályoknak, elvágják magukat a bennfentes információktól. Ez azt jelenti, hogy aki tényleg szabad és független, oknyomozó munkát akar végezni, az zárt ajtókat talál. Szeptember 11. példája rendkívül szemléletesen mutatja ezt.
HPR: A fentiek ennek megfelelően Önre is igazak.
AB: Természetesen. Ugyanakkor elég hosszú ideig ültem államtitkárként és miniszterként a kormányban ahhoz, hogy legalább átlássam a kormányzati források által tartott bértollnokok rendszerét.
HPR: Ennek ellenére Ön is zárt ajtókra talált „A CIA és Szeptember 11. című", új könyvéhez végzett kutatómunka során?
AB: Igen. Én is, akárcsak bárki más, aki független oknyomozást akar folytatni, olyan meglévő forrásokra vagyok ráutalva, amelyek mögött az események valós hátterének független és nyílt felfedésére törekedő emberek állnak. Tényleg jó lett volna, ha rendelkezésre áll a washingtoni kormány hivatalos dokumentációja, azonban ilyen mind a mai napig nem létezik.
HPR: Hogyan halássza ki az Interneten és máshol közzétett állítások és kijelentések szénakazlából az Ön által „igaznak" tartott lényeget?
AB: Ebben szakmai tapasztalataim, az utánajárás, egybevetés és a legkülönbözőbb szakértőkkel folytatott tapasztalatcsere segített. Ugyanakkor nem tartom fenn magamnak azt az előjogot, hogy Szeptember 11-ével kapcsolatban én ismerjem az igazságot. Mindazonáltal megállapítom, hogy a szeptember 11-i eseményekkel kapcsolatos hivatalos magyarázatok döntő fontosságú pontjai számos meglehetősen képtelen és ellentmondásos részletet tartalmaznak, amelyek tisztázásától az amerikai kormány részéről eltekintenek. Az amerikai kormánynak és titkosszolgálatainak nyilvánvalóan ta-kargatnivalójuk van. Mindez pedig alapvető kérdéseket vet föl.
HPR: Nevezetesen?
AB: Például hogy valóban úgy történt-e az egész, ahogy hivatalos részről beállítják.
HPR: Azt akarja mondani, hogy a szeptember 11-i események lefolyását, okait és következményeit illető hivatalos magyarázatok nem szabatosak és plauzibilisek?
AB: Valóban, ahogy említettem, egyáltalán nem azok.
HPR: Mondana konkrét példát az ellentmondásokra?
AB: Még 48 óra sem telt el a terrortámadások óta, és az amerikai FBI máris közzétette a 19 öngyilkos merénylő listáját. Lenyűgöző bűnüldözői teljesítmény. A rákövetkező tíz napban azonban kiderült, hogy e tettesek közül heten még élnek. Ez csak egyike a terrortámadások körüli számtalan képtelenségnek. Hatalmas, botrányosan nagy mennyiségű bizonyítékot semmisítettek meg, a független vizsgálódást pedig mind a mai napig akadályozzák vagy ellehetetlenítik.
HPR: Ebből milyen következtetést von le?
AB: Elképzelhetőnek tartom, hogy „a XXI. század Pearl Harborja" is, ahogy a Bush-kormány Szeptember 11-ét hívja, a titkosszolgálatok konspirációjának köszönhető. Engedje meg, hogy megmagyarázzam: Ma már tudjuk, hogy Amerika katonai és politikai vezetése a japánok Pearl Harbor elleni támadását a helyszínen állomásozó amerikai csapatok értesítése nélkül engedte megtörténni. Hagytak meghalni 2400 amerikai katonát, csak hogy előkészítsék a megfelelő közhangulatot a világháborúhoz. Ma már az is világos, hogy a CIA fél évszázadon keresztül folytatott olyan fedett műveleteket, amelyek - például Olaszországban, a tömegek befolyásolására - akár a legkegyetlenebb terrorcselekményekre is kiterjedtek.
HPR: Hogyan? De hát milyen motívumok szolgálhatnak alapul az ország saját polgárai ellen és a saját gazdasági és politikai rendszer idegközpontjai ellen elkövetett, ilyen nagyszabású bűncselekményhez?
AB: Az Egyesült Államok elvesztette a nagy ellenségét, a Hidegháború korszakának Szovjetunióját. A gigantikus méretű, rendkívül drága és világszerte mindenütt működő amerikai hatalmi apparátus további legitimációjának biztosításához új ellenségekre van szükség. A most zajló, „terror elleni világháború" során egyben le kell rakni az amerikai uralom évszázadának alapjait is. Az Egyesült Államokat szívtájon érő - látszólag kívülről érkező - támadás nemcsak az amerikai népet, hanem a kollektív védelem elve miatt az USA NATO-beli szövetségeseit is felsorakoztatta George W Bush politikája mögött. Legalábbis átmenetileg.
HPR: Az Ön állításai szörnyű összeesküvési elméleten alapulnak.
AB: Hogyisne, persze. Az „összeesküvési elmélet" kifejezés azoknak a kedvelt propagandafegyvere, akik szívesen igazodnak a hivatalosan meghirdetett irányvonalhoz. Aki feltételezni meri, hogy az oknyomozó újságírók fejét is propagandával és félretájékoztatással tömik, azt hamar megbélyegzik, mondván, nincs meg mind a négy kereke.
HPR: Önnek megvan?
AB: Ítélje meg Ön maga! A legkalandosabb ösz-szeesküvési elmélet nem más, mint az amerikai kormány Szeptember 11-ével kapcsolatos hivatalos változata. Az „összeesküvés" szóhoz egyébként szükségtelenül párosulnak negatív képzetek.
Minden bűnüldözőnek gyakran akad dolga valamilyen összeesküvéssel - még a legegyszerűbb bűncselekmények felderítésére irányuló nyomozások során is. Hiszen összeesküvés minden olyan bűntény, amelynek hátterét és lefolyását a tettesek megpróbálják eltitkolni vagy elpalástolni. A bűntény szálainak kibogozásához, magyarázatok és motívumok találásához a nyomozóknak kérdéseket kell feltenniük, azaz munkahipotéziseket kell felállítaniuk. Ezek azonban nem mások, mint ösz-szeesküvési elméletek. Ugyan mi ezekben a rossz? A Szeptember 11. körüli megannyi ellenmondás szinte már adja magától a kérdéseket és feltételezéseket.
HPR: Az Ön könyvében sokkalta több kérdést és feltételezést olvashatunk, mint igazi választ.
AB: Nem az én feladatom, hogy megadjam a válaszokat, hanem az illetékes hatóságoké, amelyek eddig adósak maradtak velük. Az én könyvemnek pusztán az a célja, hogy feltegyen jó néhány megkerülhetetlen kérdést, köztük a legfontosabbat: lehetséges, hogy Szeptember 11. a Bush-kormánynak valójában kapóra jött? A titkosszolgálatok tudta és közreműködése nélkül ilyen nagyszabású műveletet nem lehetett volna végrehajtani. Az események szálai pedig az ő hálózataikhoz és nem utolsó sorban a CIA-hoz vezetnek.
HPR: Ön tényleg bármit képes feltételezni a CIA-ról.
AB: A CIA-nak nem kell tartania magát a törvényekhez, ha az USA államérdekei úgy kívánják meg. Nem kötelező rá nézve a nemzetközi jog sem. Csak az elnök parancsol. Terrorizmus is azért van, mert léteznek olyan szolgálatok, mint a CIA. Ha szóba kerül a pénzforrások csökkentése, mert béke van a láthatáron, máris felrobban valahol egy bomba, és máris be van bizonyítva, hogy szükség van - figyeljünk magára a szóra - „titkos-szolgálatokra". Az Egyesült Államok évente több mint 30 milliárd dollárt költ a titkosszolgálatokra, és több mint 13 milliárdot a kábítószer-ellenes küzdelemre. És hova vezet mindez? A stratégiai kábítószer-ellenes küzdelemmel foglalkozó egyik különleges egység vezetője majdnem 30 év szolgálati idő után kétségbeesetten azt nyilatkozta: a CIA minden nagyobb kábítószerügyben kivette a kezemből a nyomozást.
HPR: E hatalmi viszonyok ismeretében van egyáltalán valamilyen hatása az Ön könyvéből eladott néhány ezer példánynak azon kívül, hogy pénzt keres velük?
AB: A Die Zeit egyik közvélemény-kutatása azt mutatta, hogy a német polgárok 62%-a meg van győződve róla, hogy a televíziós és egyéb sajtóhíradásokból Szeptember 11-ével kapcsolatban nem értesült a teljes igazságról. Majd minden ötödik német polgár ráadásul úgy véli, hogy akár maga az amerikai kormány is állhat megbízóként a szeptember 11-i terrortámadás mögött. A harminc év alattiaknak majdnem a harmada gondolja ezt. Ez egyrészről azt mutatja, hogy az ezzel foglalkozó kérdéseknek a nyilvánosság előtt is szabadon el kell hangzaniuk, másrészről azt, hogy az okokat kereső, kritikus hangvételű politikai írások igenis széles visszhangra találnak.
HPR: Ez azonban még korántsem fogja megváltoztatni az Egyesült Államok politikáját.
AB: Talán mégis. Az amerikai külpolitikával kapcsolatban Németországban általánosan eluralkodó kritikus álláspont Schröder kancellárt - bizonyára azért is, mert az SPD és a zöldek szimpatizánsai választási megfontolásokból így akarták - arra késztette, hogy ne hagyja, hogy az amerikaiak belerángassák az iraki katonai beavatkozásba. Feltehetőleg ezt indította Franciaországot, majd ez követően Oroszországot és Kínát is arra, hogy szintén távol maradjon az iraki konfliktustól. Ez a fejlemény pozitív meglepetés és hatalmas öröm volt számomra. Az Egyesült Államok erre adott válasza ugyanakkor felháborító volt. Amerika nyilvánvalóan vak engedelmességet vár el. Ez is mutatja, mennyire kevéssé tekinti az amerikai kormány önmagára nézve is kötelezőnek a demokráciát, ha a saját érdekeinek érvényesítéséről van szó.
HPR: De azért nem vesztette el optimizmusát?
AB: Nem. A közelmúlt bizonyos történéseit -mint említettem - bíztatónak tartom. Ezek közé tartozik, hogy a közvélemény számtalan Amerika-párti vezércikk ellenére sem hagyta magát megtéveszteni. Sok szerkesztőségben el kellene egyszer gondolkozniuk a közvélemény és a közreadott vélemény közötti különbségről.
HPR: Mindennek ellenére Ön is beismeri, hogy kritikájával igencsak egyedül van a színen. Korábban a politikai elithez tartozott. Ma kívülálló.
AB: Ez néha valóban gond. De készséggel elfogadom ezt, és már hozzászoktam. Amúgy pedig számtalan embert ismerek, igen befolyásosakat is, akik titokban igazat adnak nekem.
Andreas von Bülow: A CIA és Szeptember 11. Piper Verlag, 2003
Néhány hónappal ezelőtt találkoztam egy cikkel, mely a szcientológusokról szólt. Érthetetlen módon felkavart az írás, dühöt és szörnyülködést váltott ki belőlem. Mindez arra motivált, hogy utánajárjak a bennem felmerült ellenérzések tárgyának, nevezetesen az Egyház által terjesztett tanoknak, a szcientológusok működésének, a szervezet világi felépítésének. Főleg az Interneten kutattam és a világhálón lassan egy „képzeletbeli" háború-viselés szemtanújává váltam a szcientológusok és antiszcientológusok között. A legtöbb esetben meddőnek tűnt a küzdelem, mert egyik fél sem volt hajlandó megvitatni a másik álláspontját. Antiszcientológussá válni ezen esetben pusztán ellenkezést jelent az Egyház nézeteivel, tehát teljesen független az ember vallási hovatartozásától, hitbeli meggyőződésétől, vagy akár ateista világnézetétől. Afféle gyűjtőfogalom, a szcientológusok által életre keltett ellenérzés kollektív képe. Egy eszmét képviselni, támadni, vagy megvédeni csak abban az esetben lehetséges, ha igaznak véljük saját álláspontunkat. Igazzá persze az által válna, ha a „sajátról" lemondva is megállná helyét.
A szcientológia tanai, története és terjeszkedése immár mindenki számára hozzáférhető a leghitelesebb forrásokból, vagyis az Egyház által üzemeltetett honlapok segítségével. Egy, a számomra eléggé nyomasztó kutatásba kezdtem néhány hónapja. Nem értettem igazán, hogy milyen indíttatásból tudnak emberek egy ilyen szervezethez csatlakozni, nem értettem, hogy miként terjedhet egy mozgalom látszólag korlátlanul, kijátszva és saját hasznára fordítva az adott törvényeket, sőt hogyan lehet a kiterjedt „ellenpropaganda" minden formája szinte megdöbbentően eredménytelen. Az Egyház terjeszkedik, erre a tényre pedig nem kellett külső forrásokhoz nyúlnom, elég volt szétnéznem közvetlen környezetemben, baráti körömben. Vannak barátaim, ismerőseim, akik évek óta tagjai a „felekezetnek" és semmilyen „hatásra" nem hajlandóak lemondani ezen meggyőződésükről. Én pedig semmilyen hatást nem kívánok gyakorolni rájuk. Hamarosan más irányokból is érintkezésbe kerültem az Egyházzal, elvégeztem egy számítástechnikai tanfolyamot, melyet, mint később kiderült, egy szcientológus cég, az InterPC Kft.
menedzselt, sőt a barátnőm munkahelyén is a szcientológia vállalatvezetési és szervezési tanait kezdték el oktatni és kivitelezni, a WISE (World Institute of Scientology Entersprices) Szcientológus Vállalkozások Nemzetközi Intézete által fenntartott listán kiemelt helyen szereplő Admiral Consulting Kft. révén.
Az átéltek tükrében tehát nem könnyű feladat a Szcientológiai Egyházról írni, különösen akkor nem, ha az ember minden erejével arra törekszik közben, hogy ne váljon elvakulttá, szélsőségessé, ne tűnjön keserűnek, agresszívnek, szarkasztikusnak, mert azáltal minden bizonnyal hiteltelenül közvetíti a tényeket. Nem célom a „szcien-tológia" jelenségét kiemelten bomlasztónak, dia-bolikusnak, vagy rombolónak beállítani. A jelenség nincs egyedül. Számtalan kisegyház, szekta, valamint új vallási mozgalom jelent meg korunkban. Abban a korban, melyben az ember számára kiüresedett tartalmakat, saját életében nehezen alkalmazható tanokat, értelmetlennek tűnő rituálékat közvetít egy-egy tradicionális vallás. Korunk szabadság eszméjéhez hozzátartozik azon emberi szabadság privilégiuma, hogy az ember ura lehessen saját profán létvilágának, ezzel gyakran háttérbe szorítva a szakrális világrend törvényeinek valóságát. Önmagát egyre inkább eltávolodva érzi a jelenségek mögötti világtól, arra fókuszál, mely „legitim" érzékszerveivel felfogható, megismerhető: az evilági dolgokra, társadalmi környezetére, az önérvényesítésre.
A szcientológia, mint „vallás" pontosan erre az emberre, a mai modern civilizáció racionálisan gondolkodó, materialisztikus beállítottságú emberére építheti egyházát. Megjelenése időszerű, terjedése a mai napig aktuális. A mozgalom elindítása L. Ron Hubbard nevéhez fűződik, az azóta elhunyt amerikai sci-fi író, volt tengerésztiszt a Szcientológiai Egyházat 1954-ben alapította Amerikában. 1950-ben jelent meg a „Dianetika- a szellemi egészség modern tudománya" c. könyve, amellyel elkezdődött a „vallás" szellemi megalapozása. A könyv a tökéletes képességekkel rendelkező emberhez vezető utat ígéri. Áltudományos és megtévesztő írás, a pszichológia, filozófia elemeit vegyíti a science-fiction által. A mű számtalan angol elnevezéssel, újonnan alkotott kifejezésekkel telített. A Dianetika egyik tézise szerint az ember lelke, melyet ők „thetan"-nak neveznek, úgynevezett engramokkal, azaz a pszichológiából is jól ismert emléknyomokkal vált mérgezetté. Hubbard szerint ezen engramok akadályoznak meg bennünket a normális, aktív és sikeres életvezetésben, tehát az egyetlen cél ezektől megszabadulni. A nyomok kiiktatásához, továbbá a személyiség kiterjesztéséhez és fejlesztéséhez tanfolyamokra, úgynevezett auditálásokra van szükség, melyek ára szintenként emelkedik. Számtalan auditálási akció után érhető el az általuk kínált „clear" állapot. Aki eljutva érzi magát erre a szintre, annak számára még mindig nem tekinthető befejezettnek a tökéletesedés. Újabb továbbképzések keretében tehet szert az un. OT szintek elsajátítására. Az OT, vagyis Operatív thetan, képessé válik a MEST (matter, energie, space, time) koordinálására, afféle természetfeletti hatalom birtokosává válik. Mint látható, az Egyház nem ígér mást, mint egyfajta emberfölötti ember megteremtését. Több év alatt, jelentős anyagi áldozatok mellett az egyén szellemi, lelki, fizikai odaadásából születik meg néhányak számára ez a teljes átformálódás.
Vajon képessé válik-e ilyen körülmények és ekkora elmélyülés mellett az adott személy arra, hogy bármiféle hiányosságot, félrevezetettséget, tévedést beismerjen önmagának, vagy működésbe lép éber önvédő-mechanizmusa, és minden erejével azon lesz, hogy megóvja az önmagában életre keltett eszmét?
Vallás-e a szcientológia? Kétségtelenül az, amennyiben elfogadjuk a Pénzt, a Hatalmat, a Hazugságot mint istenségeket és a profit utáni hajszát, hatalmat és ferdítéseket liturgiaként értelmezzük. Valójában Egyházuk egy multinacionális gazdasági vállalat, mely kiaknázza az emberi gyengeségeket és vágyakat. Vágyat a sikeres életre, egzisztenciális érvényesülésre, individuális fejlődésre, szellemi kibontakozásra, a csapatba tartozásra, az egészség teljes kézben tartására, a kommunikációs zavarok és nehézségek kiiktatására, a kiválasztottság tudatára, világjobbító attitűdre, a transzcendens valóságok megismerésére és befolyásolására, a halál kérdésére adott válaszra. Szabadulást ígér lelkiismeret-furdalásainktól, félelmeinktől, bűntudatunktól, frusztrációinktól, szorongásainktól, vívódásainktól. Boldog és sikeres életutat kínál. Az Egyház sajnos betartja ígéretét. Tagjai valóban megbabonázott hívőkké válnak, mivel a külvilágot az elsajátított hubbardi tanítások szűrőjén keresztül látják. A csatlakozók auditálásaik, képzéseik során fokozatosan egy sajátos társadalmi valóságban találják magukat, ehhez az információ szabályozott és cenzúrázott áramlása az egyik legfontosabb lépcsőfok. A tagok figyelmét a szcientológus irodalomra fordítják, minden más információ-forrást kétesnek, egyben károsnak beállítva. Amennyiben az egyén nem tartja be az instrukciókat, úgy a költséges továbbképzés sikere korántsem biztosított. Kommunikációs hálójuk tulajdonképpen ravaszul felépített totalitárius elemeket tartalmaz. A tanoncok nem beszélhetik meg egymás közt érzéseiket, gondolataikat, bármely felmerült kérdésükkel a továbbképzést végző személyhez, az auditorhoz kötelesek fordulni. Miután komoly szellemi erőfeszítések árán magukévá tették a szcientológia álláspontjait, már szinte képtelenek megválni az elsajátított felismeréseiktől. Az Egyház egy úgynevezett. vakcsoport technikát alkalmaz, melynek lényege, hogy tagjait kiválasztottaknak állítja be, ezzel elkülönítve őket az Egyházon kívül állóktól. Azok az emberek, akik a „külvilágot" képviselik, természetesen eltévelyedettek, vagy ellenségek. A szcientológusok külön terminusokkal jelölik ezeket a személyeket: SPD (Supressive Persone Declare), azaz elnyomó személy az, aki ellene van a szcientológiának, aki írásban, szóban, vagy tettben bírálja és akadályozza terjeszkedését. O az, aki - saját szóhasználatukkal élve -„eltapos" (!) ; PTS (Potencial Trouble Source) lehetséges bajforrás, aki rendszerint kapcsolatban van egy elnyomó személlyel, nagyobb veszélyt rejt, mint az SPD, mert nehezen felfedhető, legtöbbször soraikon belül található. Az ilyen nem kívánatos elemek kiszűréséhez alkalmazzák a tudomás-jelentéseket, önvallomásokat. A szcien-tológia álláspontja szerint: „Sohase védekezz, mindig támadj!" elv érvényesül. Az átlagos ellenségkép mellé társul az úgynevezett gyűlöletesek csoportjának megteremtése, ők a pszichiáterek és pszichológusok. Fontos feltétel a vezető, ill. alapító körüli legendák megteremtése és terjesztése. Hubbard például afféle látnok, filozófus, gyógyító, háborús hős, tengerész kapitány, bestseller író, vallásalapító, etc... szerepben tetszeleg. Térítő tevékenységük fontossága nem csupán az új tagok toborzásában rejlik, hanem a külvilággal való esetleges konfrontációkban. Ezek a szituációk alkalmasak arra, hogy maga a térítő személy is megerősítse hitét a védekezési módok elsajátításával és csiszolásával. Az egyház ezen módszertanára rendkívül alaposan világít rá a két szociálpszichológus, Pratkanis és Aronson (Age of Propaganda) A rábeszélőgép c. könyve.
Magyarországon a szcientológia 1989 óta van jelen, egyházként 1991 óta van bejegyezve. A Dianetikát 1990-ben adták ki először. Az országban közel 30 helyen van misszió, melyek a fővárosinak vannak alárendelve. Hazánkban is számtalan botrány és perek tömege jelzi az egyház ténykedéseit. A bírósági perek, ill. a médiában közkinccsé tett szcientológia által elkövetett visszaélések leginkább a nyomtatott sajtóban és az Interneten hozzáférhetők. Érdemes azonban felfigyelni a rendszerváltást követő vallásszabadság és az ezzel összefüggő liberalizált egyházi törvények megjelenésére. Jelenleg érvényben lévő egyháztörvényeink leírása szerint a magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. Mindez elfogadható és üdvös lenne abban az esetben, ha meg tudnánk fogalmazni, mit értünk értékhordozó és közösségteremtő funkción, illetve mit értünk az ezzel szembenálló kifejezéseken, mint értékromboló és a közösség szempontjából destruktív magatartáson. Ám ami még ennél is fon-tosabb, hol az a tolerancia szülte „vízválasztó", melyet a kétfajta terminus közé helyezhetünk? Hol a tűréshatár?
Az egyházakat adó- és ÁFA-mentesség illeti, a szcientológiai auditálások, tanfolyamok és az ehhez kapcsolódó médiahordozók (könyvek, nyomtatványok, videó-, és audió kazetták. ), továbbá a különböző szolgáltatások (pl.: tisztítókúra, az ún. purif), mind egyházi adományként kerülnek elszámolásra. Jogosultságot élveznek a magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó egy százalékára; a közcélú tevékenységekhez kapcsolódó normatív állami hozzájárulásra és kiegészítő támogatásra; különböző vámkedvezményekre. Az egyház, jogi személy révén gazdasági-vállalkozási tevékenységet folytathat. Az egyház adományairól, annak mértékéről állami szervek adatokat nem kérhetnek. Ezen jogi privilégiumok biztosításával megteremtettünk magunknak egy sajátos visszaélés lehetőségét. A '45 utáni üldöztetés állapotát lassan felváltotta a teljes vallásszabadság. Az elsietetten legalizálttá vált szekták működését elősegítettük. Bár a Magyar Parlament utólag társadalmilag destruktívnak nyilvánította a Szcientológiai Egyház hatását, mégis e jelző kimondásán kívül semmi egyebet nem tett. Nem is mert tenni, miután az egyházként való bejegyzés utólagos visszavonása, ill. az ezzel összefüggő vizsgálatok feltétele, számtalan újonnan alakult kisegyház és felekezet tiltakozását vonná maga után.
Az egyház saját állítása szerint 8 millió taggal rendelkezik, 129 országban működik, több mint 30 nyelven. Szerkezeti felépítését tekintve hasonlít egy multinacionális céghez. Minden poszt betöltéséhez megvan az előírt képzettségi szint. A felsőbb régiók tevékenysége ismeretlen az azt kiszolgáló rétegek számára. Az egyházi struktúra tetején a CSI (Church of Scientology International) Nemzetközi Szcientológia Egyház áll, ami az egész szcientológia vallás anyaegyháza. A Los Angelesben található CSI átfogó irányítást, tervezést és útmutatást nyújt az egyházak, a missziók, a területi auditorok és az önkéntes lelkészek hálózatának, amelyek a Szcientológiai Egyház hierarchiáját alkotják, és biztosítja, hogy ezek a különböző szervezetek együttműködjenek. Az országonkénti egyházbevétel 10%-a az anyaegyház kasszájába vándorol.
Képzéseik tekintetében az „... „ Ötös Szintű Központokban" az OT5-ös szintig folyik az auditorképzés. A továbbtanulás az összesen négy, ún. Saint Hill szervezetben történik, ahol az OT6-os szintig lehet tanulni. A Flag szervezet, ami a szcientológia „szerzetesrendje", nagyban hasonlít egy félkatonai szervezetre; a tagoknak egyenruhájuk és álkatonai rangjuk van. Itt az OT7-es szintig biztosítják a képzést. A piramis csúcsán az egyház Clearwaterben (Florida) állomásozó ; Freewinds hajója áll, az OT8-as szintet csak itt lehet elsajátítani. Szervezetenként kb. 300 poszt van, amit akár külön emberek is elláthatnak. A munkatársakat hét divízóba osztják. A divízókat titkárok fogják össze, akik egy ügyvezető igazgató alá tartoznak. Minden divízó feladatai pontosan meg vannak határozva egy-egy vaskos könyvben."2
Természetesen nem csupán közvetlen hívő toborzó és kiképző alszervezet működik az Egyház egységeként. Ezen csoportok működése a társadalmi rendszer egyéb kulcsfontosságú területeit érintik, Ezek a szervezetek, melyek országunkban is működnek: a WISE, CCHR, az RTC, és az ABBLE.
A gazdasági szférát összefogó WISE (Word Institute of Scientology Enterprises) a Szcientológus Vállalkozások Nemzetközi Intézete. Közel 300 magyar cég tagja ezen szervezetnek. Közös bennük az LRH (L. Ron Hubbard) által kifejlesztett technológia alkalmazása, és terjesztése, röviden: „admintechnológia". Ez egy - a hivatali bürokráciát egyoldalúan megnövelő -módszer, melynek lényeges eleme a fakkrend-szer bevezetése. A fakkok tulajdonképpen irattartó dossziék, megcímezve egyes posztokon lévők nevével. Kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a munkatársak közt csupán írásos kommunikáció létezzen. A dolgozó bármely fontosabb munkaművelet elvégzésénél formanyomtatványt, kérelmet, jelentést. köteles kiállítani. Nem ritka a teljes szervezeti átépítés sem, mely által az irodákat átköltöztetik, a munkaterületeket újjászervezik. Vizuális szuggessziót célzó elem a szervezeti tábla kihelyezése az irodák falára. Erre azért van szükség, hogy a dolgozók tisztában legyenek aktuális pozíciójukkal a vállalati hierarchiában. A programhoz tartozik a statisztikák alapján való menedzselés megvalósítása.
A WISE cégek közti kapcsolatrendszer előnyeit önmaguk és az Egyház sikeresebbé tételénél hasznosítják. Ezen vállalkozások bevételük egy részét az Egyházhoz folyósítják. Adományként. A vállalkozások jelentős hányada kapcsolatban áll a szcientológiát elismerő banki területekkel. Továbbá az LRH vállalatvezetési és szervezési technológiát kínáló, cégfejlesztéssel és átszervezéssel foglalkozó vállalkozások, ill. személyiségfejlesztő, vagy fejvadász cégek tartoznak döntő többségben a WISE-hez. Természetesen a gazdaság egyéb szegmenseit is érinti a szcien-tológia, hiszen élelmiszeripari, autókereskedelmi, számítástechnikai, nyomdaipari, építőipari cégek és számtalan itt felsorolásra nem került ágazatban működő gazdasági szervezet található köztük. A WISE cégek egy részének felsorolását, Dr. Veér András, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet vezetője közli szcientológiaelle-nes könyvében (Magyarország a szcientológia mocsarában). A WISE tagok ún. sikerjelentésekben számolnak be eredményeikről.
„Bár a WISE-tagságnak nem feltétele a vallási tanok elfogadása, a szövetség egyik magyar nyelvű kiadványa szerint a tagsággal 'Ön részévé válik egy vallásos szövetségnek'. A csatlakozók a WISE-kódex elfogadásával pedig arra is fogadalmat tesznek, hogy az egyházat megvédik a külső támadásoktól. Ezen túlmenően kötelezettséget vállalnak arra, hogy vitás ügyeiket mindig Hubbard etikai és igazságszolgáltatási technológiája alapján rendezik és nem fordulnak a hivatalos törvényhozási rendszerhez".3
Az Egyház következő fontos bázisa a CCHR (Citizens Comission on Human Rights) Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevezetű nemzetközi szervezet. Magyarországi vezetője Dr. Szász Tamás nyugalmazott pszichiáter. A CCHR fő ideológiája szerint egy orvosi tudományág, a pszichiátria eltörlése kívánatos. Nem meglepő ez a fajta dogmatikus hozzáállás a pszichiáterek és pszichológusok munkájához, hiszen ezen tudományágak lennének leginkább hivatottak a szcientológia hazug demagógiájának és áltudományos módszertanának leleplezésére. Állításuk szerint a mentális egészség megteremtésére egyedül az Egyház hivatott, saját szavaikkal élve: „... L. Ron Hubbard azt írta, hogy a pszichiátria a hatástalanság, hazugságok és az embertelen kegyetlenség megtestesítője. A pszichiátria alapfeltételezése azon elképzelés körül forog, hogy elegendő büntetéssel bárki újra épelméjűvé tehető, és ha minden más csődöt mond, az ember még mindig szétvághatja a beteg homloklebenyét. Ezek és egyéb dolgok tudatában L. Ron Hubbard kijelentette, hogy a Szcientológusoknak kötelessége 'leleplezni és segíteni mindennemű fizikai sérülést okozó gyakorlat megszüntetését a mentális egészség területén'. Ez vezetett a CCHR, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért megalakulásához."4 A pszichiátria képviselőjével szemben semmiféle propagandától nem riadnak vissza. Hazug, elferdített híreket közvetítő szórólapokkal, könyvekkel, előadásokkal, tanácsadói munkával indítanak háborút ezen orvosok és szakemberek ellen. A pszichiátereket náci múlttal és hajlamokkal ruházzák fel és a „halál orvosai" elrettentő címmel illetik. A CCHR állításai rendkívül szélsőségesek és koncentráltan torzítottak. Az akadémikus tudomány képviselőit ért főbb vádpontok szerint a pszichiáterek világuralomra törnek, melyhez fő eszközük az elme fölötti irányítás elérése. Teszik mindezt elektrosokk, agyműtétek, kényszerbeszállítások, gyógyszeres kezelésnek nevezett legális drogok terápiás alkalmazásával. Magyarországon leginkább támadott ellenfelük Dr. Veér András, aki társszerzőjével Dr. Erőss László pszichológussal immár három leleplező könyvet írt a szcientológiáról. Ezen írások szinte minden fontos információt közölnek a szervezetről, ám a szcientológusok számára tiltott források. Az Egyház tagjai semmiféle szcientológiát támadó irodalmat nem olvashatnak, mégpedig azon félelemre apelláló állítás miatt, mely szerint rákos daganatot idéz elő az ilyen írások befogadása. Csak az OT 3-mas szinten válik kezelhetővé a szcientológiát ért vádak feldolgozása. Mondanom sem kell, mire valaki eljut közülük idáig, az már kellő mértékben és töménységben beoltotta magát a szcientológiát ért támadásokkal szemben. A képzéseknek köszönhetően elaltatták természetes kritikai érzékét, morális ítélőképességét. Afféle „szent" harcossá avatták.
Képzéseik első lépcsőfoka általában a Standard Oxfordi Képességvizsgálat nevű teszt kitöltéséhez köthető. A személyiségteszt Oxfordhoz rendelt elnevezése hamis presztízst sugall. Ezen Hubbardnak tulajdonított, közel 200 kérdésből álló tesztnek semmiféle köze az oxfordi egyetemhez, állítólag a „mester" mindössze ebben a híres városban tartózkodott megalkotásakor. Minden esetben elképesztő eredmény születik a kiértékeléskor. „Fény derül" a páciens személyiségtorzulásaira, melyek között kivétel nélkül akad ún. „sürgős figyelmet és beavatkozást igénylő" is. Ezt követően megértetik a „beteggel", hogy számára elengedhetetlen a „gyógyulás". Megkezdődhet tehát az auditálá-sok sorozata. Auditálást csak azon személy kaphat, aki aláírja az Egyház vallási szolgáltatásának igénybevételére vonatkozó kérelmet. Ez a nyomtatvány egy 4 oldalas 13 pontba foglalt jogfosztó nyilatkozat. Záróakkordját tekintve a következőképpen hangzik: „Amennyiben jelen nyilatkozatomat megszegném, tudomásul veszem, hogy e Kérelemre az Org mint joglemondó nyilatkozatra hivatkozhat, azt a hatósági vagy bírósági eljárás anyagához csatolhatja, és arra hivatkozva az eljárás megszüntetését kérheti. Teszem ezt mindazért, mert tisztában vagyok azzal, hogy az e Kérelem 8. pontjában rögzített eljárás az igazságot szolgálja, ami megnyugvásomra szolgál."5 Az ominózus 8. pont annak elismerését jelenti, hogy a szolgáltatást igénybevevő személy panasz esetén kizárólag az egyház etikai, igazságszogáltatási és vallási döntőbírósági rendszeréhez fordul. Ezzel a vitás kérdések elbírálása az anyaegyház Nemzetközi Igazságszolgáltatási Főnöke (IJC) hatáskörébe kerül. A kitöltött teszt által az Egyház személyes adatokhoz jut hozzá, melyeket archivál.
Az Egyház tanainak terjesztését és védelmét az RTC (Religious Technology Center) Vallási Technológia Központ biztosítja. Hatáskörük az LRH technológiák, kiadványok ortodox alkalmazásának felügyelete, a haladó technológiák titkosítása és őrzése, feladatuk továbbá számtalan védjegy alá helyezett szcientológus kulcsszó és szimbólum jogosulatlan felhasználásának megakadályozása, a fordítások hitelességének vizsgálata. Kulcsfontosságú feladata a kémek és elnyomók felderítése. Az ilyen egyéneket „mókusoknak" nevezik, tevékenységüket pedig „mókuskodásnak". Saját berkeikben és az Egyházon kívül felfedezett ellenségeikről, minden hithű szcientológus köteles tudomásjelentéseket küldeni az RTC-nek. Arról is tudomásjelentést kell küldeniük, ha valaki visszatartotta, vagy elmulasztotta a tudomásjelentés megtételét, és erre fényderült. Az egyházat érintő ügyek továbbá:".Bármely Szcientológia-ellenes, org-ellenes vagy az egyház vezetése ellen irányuló tevékenység vagy szándék. Bármely egyén, aki túlságosan kritikus a Szcientológiával vagy az Egyházzal kapcsolatban. A Szcientológia nyilvános elhagyása. Nyilvános nyilatkozatok a Szcientológia vagy Szcientológusok ellen, de nem megfelelően összehívott Tényfeltáró Bizottság előtt...."6 Ezekről az esetekről immár az interneten keresztül is lehet jelentéseket küldeni a következő címre: http://hungarian.rtc.org
Következő szervezetük az ABBLE (Association for Better Living and Education International) Nemzetközi Szövetség a Jobb Életért és Oktatásért. Célja az LRH technológiát és ideológiát a társadalom-jobbítás és az oktatás területére kiterjeszteni. Országunkban a Fővárosi Bíróság visszamenőleges hatállyal, 1998-tól kiemelkedően közhasznú szervezetté minősítette az alapítványt, mely így jogot nyert arra is, hogy polgári szolgálatosokat foglalkoztasson. Az ABBLE keretein belül működik számos alapítvány és szervezet pl: Narconon, Criminon, Alkalmazott Oktatástan, Út a boldogsághoz Alapítvány.
A drogrehabilitáció és drogprevenció területén működtetett Narconon elnevezésű programjuk igen elterjedt országunkban. Tevékenységi köre iskoláskorú gyermekek számára nyújtott drog-megelőző oktatási program. Hazánkban amint a gyanútlan és informálatlan tanárok, vagy szülők felfedezik, hogy a drogprevenció mögött a szcientológusok állnak, a programot legtöbb esetben megszakítják. Szolgáltatásaik közé tartozik a drog- és alkoholfüggő egyéneknek nyújtott méregtelenítő kúra és ezen szenvedélybetegek szcientológiai tanok szerinti továbbképzése. A tisztító kúra, más néven purif, egy átlagosan kb. 3-4 hetes program, mely némi testmozgásból, napi 4 óra szaunázásból, töménytelen C-vitamin és B3-vitamin ún. Niacin (sejtépítő hatás) szedéséből tevődik össze. A folyamatot kiképző tisztek vezetik, katonai szigorral végigkísérve a megtisztulást. Ezen kúra hatása, vagy hatékonysága orvosi szempontból nem vizsgált. A purif ára jelenleg 190.000 Ft körül mozog. Természetesen tartalmazza Hubbard ezen témakörben kidolgozott tanításait, melyet a Tiszta test, tiszta elme c. könyvében vázolt. Oroszországban 1996-ban az egészségügyi miniszter betiltotta a tisztítókúra alkalmazását. Sugárfertőzött csernobili gyerekeken kísérleteztek. Ezek a gyerekek szédülési rohamokról és súlyos kelésekről panaszkodtak.
Criminon nevezetű programjuk a börtönökben lévő elítéltekkel foglalkozik, a társadalomból kirekesztett bűnözők reintegrációját célozza meg. Hubbard felfedezésének tulajdonított tan szerint az ember alapvetően jó, mindez sajátos értelmezésükben a bűnözőkre különösen igaz. Azzal érvelnek, hogy azok az emberek, akik másoknak ártottak (lopás, testi sértés, gyilkosság) tulajdonképpen jóságos lények, hiszen a maguk után hagyott bűnnyomokkal a rendőrök munkáját segítették, mintegy felkínálkozva a büntetésvégrehajtásnak. A rehabilitáció kulcseleme az „Út a boldogság felé" nevezetű tanfolyam, melynek keretén belül az elítélteknek „megtanítják" mi a kedvesség, udvariasság, szeretet, higénia.
A közoktatás területén szintén jelen vannak a szcientológusok. Természetesen itt is az LRH oktatási technológiával találkozhatunk, amely szerintük forradalmasítja az oktatást. Terjesztésüket az Alkalmazott Oktatástan Nemzetközi Szervezete végzi. Célterületeik a tanárképzés, iskolák, közösségi oktatóprogramok, angolnyelv oktatás, egyéni oktatás, emberi erőforrásokkal foglalkozó szakemberek képzése, akik ezután kiképezhetik saját munkatársaikat. „az Alkalmazott Oktatástan nevű szcientológus alapítvány megkapta az akkreditációt az Oktatási Minisztériumtól, ami által bekerültek a pedagógusképzésbe. Azóta működhetnek a szcientológus alapítványok iskolái, a pécsi Tudás-vár Alapítvány, a szekszárdi Tudás-forrás Alapítvány, a budapesti KEK Iskola Alapítvány (...) Pokorni Zoltán nagyon bátor és becsülendő lépést tett, amikor, értesülvén a háttérről, a lehető leggyorsabb módszerrel, formai hibára hivatkozva visszavonta az Alkalmazott Oktatástan Alapítvány képzési engedélyét. Ezen a területen egyelőre tehát visszaszorultak, az iskolák azonban tovább működnek." A Rákospalotai Meixner Iskola működését is botrányok övezték. Számos napilap foglalkozott az üggyel. Az iskola eredetileg a XV kerületi önkormányzat kezében volt, majd a Meixner Alapítvány vette át. Ekkor a szülők feltételezett szcientológus érdekeltségektől tartva demonstrációt szerveztek az alapítványi irányítás ellen. Végül ezen hátrányos helyzetű gyermekeket oktató intézmény a működtetéshez szükséges normatív állami támogatásokat sem kapta meg. Működését felfüggesztették. Az Egyház több nyelviskolát működtet, ezek közül néhány: Happy Home Nyelviskola, Lighthouse Nyelviskola, Más Nyelviskola.
Az ABBLE szervezete alá tartozik az Út a Boldogsághoz Alapítvány, mely minden korosztály erkölcsi reformját kívánja megvalósítani. Ehhez természetesen Hubbard erkölcsi kódexét kívánják közkinccsé tenni. A kiadvány tulajdonképpen egy morális szabályzatgyűjtemény. Állításuk szerint a múltban számtalan ilyen erkölcsi kódex íródott, ám ezek mindegyike mára anakronisztikussá vált. Talán Mózes Tízparancsolata, vagy Krisztus tanításai, esetleg Konfuciusz Változások Könyve tartandó „erkölcsi kódexnek". A szcien-tológusok számára mindenesetre valószínűtlennek tűnik, hogy ezen írásokban elmélyüljenek. Hubbard régi tanokból összemontázsolt és kiegészített kinyilatkoztatásai közelebb áll a lelkületükhöz. Az Alapítvány szerint korunk az esztelen mohóság és öldöklés kora. Az akadémikus tudomány fejlődése erkölcsellenes materializmushoz vezetett. A vallástól távolította el az embert, ezzel pusztulást idézett elő. A kor jelenségeinek ellensúlyozására Hubbard erkölcsi kódexét mutatják fel. A kódex, állításuk szerint nem vallási természetű és az általuk józannak tartott észre hat. Az ember túlélésére irányuló 21 tanácsot vonultat fel. Tulajdonképpen mindegyik egy-egy az életre vonatkoztatott szabály, mely a tartós boldogság állapotába röpíti alkalmazóját. Törődj magaddal! Légy mértékletes! Ne élj szabados nemi életet! Mutass jó példát! Ne gyilkolj! Ne tégy semmi törvényelleneset! Támogass egy minden ember érdekében létrehozott és vezetett kormányt! Ne árts a jó szándékú embereknek! Légy sikeres és eredményes!. -hangzik a szcientológusok néhány túlélési imperatívusza, melyben a mózesi parancsolatok mellett megtalálható korunk higiéniára irányuló, sikerorientált felkiáltása. Ám a kormánnyal kapcsolatos bátorítás nehezen kivitelezhető. Talán azon egyszerű oknál fogva, miszerint egy minden ember érdekét képviselő államvezetési testület megléte a science fiction vízióit súrolja.
A Szcientológiai Egyház európai terjeszkedése kedvezőtlen fogadtatásban részesült számos érintett országban. „A német szövetségi munkaügyi bíróság 1998-ban úgy határozott, hogy a szcientológia 'nem egyház, hanem gazdasági vállalkozás'. Az álláspont azt követően alakult ki, hogy az eredetileg a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali mozgalmak szemmel tartására felállított hivatal egy évig figyelte a szervezet tevékenységét. A következtetés: A Szcientológia Egyház veszélyezteti Németország belső biztonságát, mert antidemokratikus társadalmi rend megteremtésére törekszik' (Peter Frisch, a német Szövetségi Alkotmányvédő Hivatal elnöke) (. ) Két tartományban - Bajorországban és Baden-Württembergben - a szervezet tagjai nem lehetnek közalkalmazottak."8 Franciaországban az egyház térhódításának visszaszorítására és tevékenységeinek szemmel tartására parlamenti bizottságot állítottak 1996-ban és szigorú törvényt emeltek a szekták illegális tevékenységének korlátozására. Görögországban egy athéni bíróság betiltotta a szervezet működését, mivel a társadalomra veszélyesnek ítélte. Belgiumban figyelemfelkeltő kampányt indítottak a szekták megfékezésére. A kampány a tömegtájékoztatás eszközeit felhasználva informálja a lakosságot. „Nagy-Britannia nem ismeri el karitatívnak a Szcientológia Egyházat 1999. Londonban a Jótékony Intézmények Felügyelőbizottsága a nagy-britanniai Szcientológia Egyháznak nem adta meg a karitatív szervezetek jogi státusát, mert döntésük szerint a szervezet nem a közjó érdekében tevékenykedik. Híján a köz üdvéért végzett jótékonysági munkának, a brit törvények szerint a Szcientológia Egyház nem kaphatja meg a karitatív szervezetek jogi státusát, függetlenül attól, hogy meghirdetett céljai közt szerepelhettek jótékonysági elképzelések. "9
Végezetül az Egyház egyik tagtoborzó szórólapját idézem, mely véleményem szerint semmiféle minősítést nem kíván, hiszen minden jó érzésű, ép eszű emberben ugyanazok a gondolatok és érzések merülnek fel.
„Egy maroknyian közülünk lelkünket kidolgozzuk, hogy célba érjünk a Földnek kiszabott időn belül. Kizárólag rajtunk áll, hogy vajon a gyermeked valaha is megéri-e a tizenhatodik évét, vagy hogy néped valaha is sikerrel jár-e. Egy maroknyian közülünk nem zsörtölődnek, dramatizálnak, vinnyognak vagy várnak. Egy tizenkét órás naphoz a hatvan órás héthez tűrtük fel az ingujjainkat. Minden rendben van azzal, ha valaki ésszerűsködő vagy óvatos, vagy éppen nyitott a hozzáállása mindaddig, amíg a nyitottsága nem csak üres lyukakból áll. Mi néhányan látjuk, hogy a világnak van egy esélye, ha nem vesztegetjük az időnket. Lehet, hogy szuperlények vagyunk, de az is lehet, hogy nem. Még. Viszont nagyon őszinte emberek vagyunk. Tovább lennénk türelmesek, ha nem lenne ilyen kevés időnk. Az esélyünk a legjobb esetben is haloványka. Kihozzuk a legtöbbet, amit csak tudunk ebből az esélyből. A programunk egyszerű: Olyan keményen dolgozunk, ahogy csak tudunk a Szcientológiában. A mi munkánkban elvégezhető legjobb munkát végezzük. Az embereket fellőjük az esetszinteken. A legjobb auditorokat képezzük ki, akiket csak ki tudunk képezni, olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk. Működésben tartjuk ezt a helyet. Garmadával tesszük release-zé az embereket. Cleareket és OT-kat gyártunk. Az a szándékunk, hogy teljes sikerrel járjunk. Tudjuk, hogy minden perc számít. És szándékunkban áll eltávolítani az útból bármit, amit csak el kell onnan távolítanunk - nem számít, hogy milyen nagy is -ahhoz, hogy egy olyan civilizációt csináljunk, amelyik képes túlélni. És nem fog „BUMM" felrobbanni! Ha mi győzünk, akkor te győzöl. A srácok az iskolában fel fognak nőni. És lesz egy világunk bűnözés és háború nélkül. Komolyan gondoljuk. És ennek a bolygónak az egyetlen halvány esélye néhány gyenge vállon nyugszik, olyanokén, akik túlhajszoltak, alulfizetettek, és akiket támadnak - a Szcientológusokén. Később, ha sikerrel járunk, mit válaszolsz majd erre a kérdésre? „Segítettél?" L. Ron Hubbard
1. Mózes I.könyve
3. Dobszay János: Szcientológus cégkapcsolatok: A vád titokzatos tárgya. Cikk. HVG. 2000.05.20.
4. http://mia.szcientologia.org/
5. Beiratkozási Kérelem Vallási Szolgáltatásokhoz. dok. Org szerződés. 2003. 08.
6. http://hungarian.rtc.org/matters/ethics.htm
7. Jókuthy Zoltán: A szcientológusok már a spájzban vannak. Cikk. Demokrata. 2000.05. 19.szám
2003 májusában Georg Kühlewind egy előadásán vettem részt, melynek címe a következő volt: A mindennapos figyelem gyakorlása - út a gyermekhez, a fiatalokhoz. A rendezvényt egy integratív Waldorf iskolában tartották, amely a Kühlewind által meghirdetett módszerekre alapítja pedagógiáját. Az előadásban szó volt az állítólag újszerű gyermekekről, akik mintegy húsz évvel ezelőtt születtek meg és akikkel szemben nem lehetünk igazságtalanok. A fejtegetés abban a megállapításban csúcsosodott ki, hogy szükség lenne egy új embertanra, mivel Rudolf Steiner ezekről az új jelenségekről nem beszélt. Az előadás magában rejtette azt az állítást is, hogy az előadó, Kühlewind úr ezt az új embertant nekünk megadhatja. E nyilatkozat antropozófiai-embertani megindoklása ugyanakkor nem történt meg, sőt az a benyomás keletkezett az emberben, hogy az előadó sem Rudolf Steiner pedagógiáját nem ismerte kielégítően, sem pedig nem is törekedett arra, hogy megtudjon róla valamit. Ez az előadás mélységesen megrázó hatást tett nemcsak a jelen sorok szerzőjére, hanem más hallgatókra is, akik a Waldorf-pedagógia alapos ismeretére már szert tettek. Ezért azt a kérdést, amely az előadás után többekben megfogalmazódott, most hangosan ki kell mondanunk a nyilvánosság előtt is. Ez így hangzik: mi történik az antropozófiai pedagógiával? Mit találunk napjainkban e pedagógia kulisszái mögött?
Az antropozófiai embertan eleven, gondolatielvi jelenléte nélkül és maga az antropozófia nélkül végső soron nem lehetséges sem valódi embertan és spirituális pszichológia, sem antropozó-fiai pedagógia, hanem mindezek üres külsőségekbe fognak süllyedni és visszaéléseknek lesznek kitéve. Rudolf Steiner minden pedagógiai előadásciklusában ezt újra és újra hangsúlyozta.
Már maga az a tény, hogy az intézményeken belül egy ilyen antropozófia nélküli pedagógia elképzelhető, azt bizonyítja, hogy Steiner előadásai, mint kézikönyvek, a polcokon porosodnak, és többé már nem áradnak bele termékenyítően és élő módon a pedagógusok lelkébe.
Az antropozófia kiszikkadása a pedagógusok eleven gondolatvilágában Rudolf Steiner lefoko-zásához, sőt azt kell mondanunk, lealázásához vezetett, aki eközben egy olyan tudós, mi több, főiskolai tanár szintjére kerül, akinek morális minőségei nyilvánosan megkérdőjeleződnek. (Rudolf Steinertől elvitatják azt az álláspontot, hogy mindig mindenben a tiszta igazságot kell kimondanunk, és hogy el kell kerülnünk az olyan hozzáállást, amely az antropozófusokat az önállótlanság tanítványi magatartása felé terelné. -Részlet Bodo von Plato, vezetőségi tag egyik leveléből. Der Europaer, 2002/2003. december/január 2/3-as szám melléklete.)
Az idők során egyre inkább valamiféle vákuum keletkezett az antropozófiai pedagógián belül. Megélhettük, hogy ezzel a kiüresedett pedagógiával egyre kevésbé lehet kezelnünk a gyerekek problémáit, és hogy a nevelési, az emberek közötti és az anyagi nehézségek, melyeknek oka a szellemi tartalom elveszítésével függ össze, az intézményekben mindinkább elhatalmasodtak. A gyerekek például fokozatosan szembefordultak a tanárok tekintélyével, mert öntudatlanul át kellett élniük, hogy az, amit a tanár tanított és az, ami ő maga volt, nem állt összhangban egymással; ezért elvetették a tanári tekintélyt, amelyet Steiner oly nagyra becsülendőnek tartott. Látva az „antropozófiai" pedagógia saját maga által okozott hatástalanságát, az emberek lassanként az antropozófián kívül kezdtek eszméket és iránymutatásokat keresni, amelyek a saját szellemi ürességükkel akarnak segítséget nyújtani.
Így látunk ma az antropozófiai pedagógián belül olyan világszemléleteket, terápiákat és iskolázási utakat érvényre jutni, amelyek az antropozófia alapjaival egyenesen szemben állnak, azt kizárják és tagadják.
De nemcsak kívülről hatolnak be ezek a terápiák és világképek, hanem terjednek az antropozófia ruhájába öltözve is. Így a Waldorf iskolákban egyre népszerűbbé váló azon nézetek is, amelyeket Köhler és Kühlewind képvisel, nézetünk szerint olyan elméletek, amelyek az antropozófiával szöges ellentétben állnak.
Az antropozófiai pedagógia területén való gyomlálgatás másik kísérlete történik abban az éppúgy Kühlewind, mint Köhler által képviselt nézetben, amely szerint az úgynevezett frontális tanítás az iskolában meghaladott és meg kellene szüntetni. Kühlewind a frontális tanítást elavult tipológiai nézetnek nevezte (vajon a csillaggyerekeknek mi a tipológiája?), amelyet le kellene építeni. Az antropozófiai pedagógiában központi helyen áll a tekintély nevelési princípiuma az ember második hétéves életidejében. Rudolf Steiner mindenesetre beszél az arra méltó, szeretetre épülő és magától értetődő tekintélyről, tehát itt egyáltalán nem arról van szó, amit e fogalomhoz rendszerint asszociálni szoktunk. Abban a pillanatban, amikor megkíséreljük a tanárt a középponti eseményekből kiszorítani - amit a harmadik hétéves életkorszakban természetesen már másképpen kell értenünk -, e pedagógia lényeges vonása ellen intézünk támadást. A GA 304-es kötetben (a 82. oldalon) Steiner a tanárt úgy jellemzi, amint aki a tanítás egyoldalúságával szemben az igazi gyógyír, feltéve hogy a gyerek átéli benne annak egészséges hatását, amit a szellemtudomány nyújtott a tanár számára.
A Köhler és Kühlewind által hangoztatott koncepció a korábbi tekintélyellenes nevelés felélesztése új csomagolásban. Ezt legalábbis az antropozófiai pedagógiában már régen meg kellett volna haladnunk. Amikor hospitál valaki egy olyan iskolában, amelyben e módszer alapján dolgoznak, annak feltűnik, hogy hiányzik a gyerekekből az alapvető orientáció, kisebb a tanulási hajlandóságuk és a tudásuk, és növekedvén egyre önteltebbek és nehezebben kezelhetőek lesznek, illetve a forma és a tekintély minden válfajával szemben egyre inkább elutasítóak. Az így keletkező nehézségek közepette persze még mindig nagyra lehetünk önmagunkkal, amennyiben hiszünk az indigógyerekek/csillaggyerekek mítoszában. Ha nem fogadjuk el ezt a mítoszt, akkor egy ilyen iskolában egyszerűen egy borzasztó fejetlenséget észlelünk, ahol a tanárok olyan nézeteket és eszméket alkalmaznak, amelyekkel saját magukat mint pedagógusokat hatástalanítják. Lehetne szenvtelenül is szemlélnünk, ahogyan a pedagógiának ez a módja szétdúlja önmagát, amikor saját problémáiba fullad bele, ha nem lenne kapcsolatos ezzel a gyerekek megannyi szenvedése, és ha a nyilvánosság nem tévesztené össze az ilyen pedagógiai eltévelyedéseket az antropozófiai pedagógiával, amely ennek során hitelét is veszti.
Természetesen Kühlewind és Köhler uraknak szabadjon kiállniuk saját neveléselméletük mellett, de lássák el a megfelelő címkével, és ne az antropozófiai pedagógia fogalma alatt jelentessenek meg rejtetten egy teljesen másféle nevelési módszert. Ne romboljanak le olyat, amit ők maguk sohasem tudtak volna megalkotni. Egy ilyen módszerek alapján nevelő iskola ne használja a „Waldorf iskola" vagy „Rudolf Steiner iskola" nevet, különben félrevezetésről vagy névbeli viszszaélésről kellene beszélnünk. A „Georg Kühlewind iskola" elnevezés alatt és az arra való utalással, hogy „e módszer szerint történik a tanítás", kezdettől fogva mindenki tudná, hogy mivel áll szemben.
Az antropozófiai pedagógia megrostálása és kiüresítése már nagyon előrehaladt; ez a folyamat régóta észrevehető és nem most kezdődött. Nyilván vannak még egyes személyek és iskolák, akik megbízhatóan folytatják az antropozófia és az antropozófiai embertan meggyökereztetését a pedagógiában, akik az általános hanyatlással szembefordulnak, és akik kivételt képeznek abban a folyamatban, amit most bemutattam. Egészében véve azonban ezek csak oázisok, amelyek egyre inkább elszigetelődnek, és a hanyatlást legfeljebb csak helyileg gátolhatják. A minőség pusztulása az antropozófiai intézményeken belül hihetetlen mértékű. Az olyan iskolákban is, ahol külsőleg még ragaszkodnak a tradíciókhoz és a formákhoz, a mélyebbre hatoló pillantás észreveheti, hogy a szellemileg működő valóság mesz-szemenően háttérbe szorult. Ha pedig utalunk ezekre a dolgokra, sok elutasításban lesz részünk és rosszkedvű pillantásokat kapunk cserébe.
Az „antropozófusok" alvása már igen mély, és talán nem is akarnak felébredni.
Forrás: Symptomatologische Illustrationen 2003. Nr. 34.
Fordította: Szabó Attila
Georg Kühlewind könyvében, a „Csillag-gyerekek"-ben, amely a pedagógusok körében egyre nagyobb visszhangra lelt és amelyet egyre több iskola elfogad, a 71. oldalon található egy útmutatás arról, hogy hogyan kell nevelni ezeket a csillaggyerekeket (időközben már a gyerekek 90 százaléka, akiket a mai óvodákban és iskolákban nevelnek, csillaggyereknek számít): „Mindent meg kell velük beszélnünk, ha rá akarjuk venni őket, hogy megtegyenek valamit. A megbeszélés akkor is fontos, ha koruknál fogva a mondottakat még egyáltalán nem érthetik meg, mert ez esetben is azt érzik, hogy megbecsüljük és méltányoljuk őket." Vagy máshol: „Ok már nagykorúként érkeznek." A 111. oldalon pedig (mindesetre Kühlewindné írta): „. a gyerektől semmit, semmilyen szokást, tennivalót nem várunk el, anélkül hogy azt ne magyaráznánk meg neki, vagy - ha alapvető dologról van szó - a beleegyezését ne kérnénk." Eltekintve attól, hogy a könyv hemzseg az ellentmondásoktól, a fogalmi tisztázatlanságoktól és képtelenségektől, itt egy olyan nevelői magatartást hirdetnek meg, amely a gyerekeket túl korán az önálló ítéletre szólítja fel. Az ilyen, az antropozófiai embertannak ellentmondó megfogalmazások hovatovább alapul fognak szolgálni a „modern" nevelési elveknek a Waldorf iskolákban, anélkül, hogy átgondolnák őket. Mind emögött tudatlanság vagy valami mindenfelé kapkodó megismerés áll?
Henning Köhler, akit interjúi és publikációi alapján Georg Kühlewind lelkes harcostársaként kell tekintenünk, könyvében - ,War Michel aus Lönneberga aufmerksamkeits-gestört?" - a 261. oldalon egy kijelentést találunk: „Egy idő óta Georg Kühlewind útmutatásait egyre komolyabban belevonom a figyelem-tanítás (Aufmerksamkeitsschulung) gyakorlatába. Az ő számtalan könyvében az antropozófia, a spirituális kereszténység és a zen buddhizmus egyes elemei és saját szellemi kutatásai érezhető tapasztalatgazdagságban összeolvadnak." Georg Kühlewind kapcsolatáról a zen-buddhizmussal az antropozófiailag orientált Rüspe Studienhaus 2003-as évi programjából is tudomásunk lehet (77. oldal, 139. kurzus), ahol is ő maga zen-buddhizmust tanít, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne az ezzel adódó ellentmondás az antropozófiával. (Georg Kühlewind publikációiban ugyanolyan gondolati struktúrákat találunk, ha nem is tantételeket, amelyek a buddhizmusból ismeretesek. Georg Kühlewind maga a legkevésbé sem csinál titkot ebből.)
Hogyan lehet „az antropozófia egyes elemeit a zen-buddhizmussal összeolvasztani"? Rudolf Steiner műveiből tudhatjuk, hogy a buddhizmus a szellemi megismerés egy atavisztikus formája (ugyanez érvényes a jógára is), amely a közép-európaiak fejlődésszintje és szellemi megismerésútja számára a legkevésbé sem megfelelő, mi több, támadást jelent szellemiségük és egészségük ellen.
Georg Kühlewind iskolázási módszereinek és nevelési koncepciójának ügyes becsempészésében az ellenerők támadását vélem felfedezni az antropozófia ellen, amely hatással van az emberiség fejlődésmenetére, sőt a szellemi kozmoszra általában. Az „antropozófu-sok" pedig, elkábulva Georg Kühlewind tudattompító és összezavaró módszereitől, hagyják mindezt megtörténni, vagy egyenesen pártolják is. Miféle rémséges zuhanás fenyegeti itt az antropozófiai pedagógiát?!
Hogy Georg Kühlewind nézetei esetében nem valami időben és helyileg lehatárolt jelenségről van szó, mutatja az a nagy tér, amit neki szentelnek az antropozófiai médiákban, miközben kritikusait ott agyonhallgatják.
Hogyan lehetséges, hogy a pedagógusok oly kevéssé járatosak a maguk szakágában, hogy egy kémikus - mert eredetileg ez Georg Kühlewind szakiránya - az orruknál fogva vezetheti őket? Az ugyan igaz, hogy nekünk a „hitelességet", a rátermettséget kell néznünk, de ebben az esetben mindkettő hiányzik. Rudolf Steiner antropozófiája nyújtja számunkra azt a mértékegységet, amelyhez mérni tudjuk mindezt.
Vajon hol lenne az antropozófia elleni támadás hatékonyabb, mint éppen a pedagógia területén? A „Theosophie" 4. fejezetében írja Rudolf Steiner: „Mindnyájan tudjuk, hogy főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él." Az antropozófiát csakis a tudati lélekből fakadóan lehet valóban megértenünk. Amennyiben a gyerektől túl korán igényeljük az önálló döntéseket, úgy ezek a döntések a testiséghez, a szimpátiához és antipátiához maradnak kötve! Ezzel jövőjére nézve eltorlaszoljuk előtte, mint felnőtt előtt az utat a szabadsághoz, az antropozófiához és a tudati lélek fejlődéséhez. Ez nem csak az antropozófia, hanem az emberiség elleni támadást is jelenti, amelynek az Atlantisz utáni 5. kultúrperiódusban a tudati lélek kifejlesztése lenne a feladata. Ennek folytán egyúttal az antropozófiát is elvágjuk az emberektől, akiknek a jövőben el kellene hozzá találniuk. Egy olyan gyereknek, akit a Waldorf-pedagógia alapján neveltek, felnőttként könnyebben le kellene tudnia győzni magában a testiségnek azt az ellenállását, amely az antropozófia megértésének útjában áll.
1812. szeptember 2-én született Kaspar Hauser. Gyermekként egy tömlöcben fog-vatartották, hogy így akadályozzák meg fejlődését, és hogy az emberiségre nézve döntő feladatát felismerje. Nem hagyták meghalni, mert az illető körök tudták róla, hogy azonnal újra-inkarnálódna, hogy feladatát mégiscsak végbevigye. Ezért fogvatartói megkísérelték magát az inkarnációját bilincsbe verni, azt egyfajta köztes állapotban tartották, hogy így az emberiséget a számára lényeges erőktől megrabolják.
Ma azt kell látnunk, hogy Kaspar Hauser sorsa milliónyi gyermeknél megismétlődik! Megakadályozzák, hogy karmájuknak megfelelően megtalálják a tulajdonképpeni sorsfeladatukat, mivel tartósan megzavarják az inkarnációs útjukat. Ennélfogva őket is egy köztes állapotba kényszerítik. Nem testileg ölik meg őket, de előidéznek náluk egy lelki halált, a lelki erők elhalását. Nem csupán a médiák által, a számtalan elektronikus szórakoztató és kommunikációs eszközök által okoznak fejlődési ártalmakat a gyerekeknek, hanem az olyan nevelési elvekkel is akadályozzák sorsuk kibontakozását, amelyek a gyerekeket túl korán az önálló ítéletekre ösztönzik. Ezzel inkarnációs fejlődésüket egyfajta köztes állapotba taszítják. Ilyen emberekként életük végén szellemileg-lelkileg üres „hátizsákkal" fognak belépni majd a szellemi világba. Hiányozni fognak belőlük azok az erők, amelyeket a szellemi világnak kellene átadniuk. Ez a saját karmájuk számára romboló következményekkel jár, de éppúgy az emberiség fejlődése és a szellemi világ számára is ilyen kihatású.
Ami ma „indigó-gyerekek", vagy Kühlewind kifejezésével „csillaggyerekek" - „.javaslom, hogy nevezzük őket csillaggyerekeknek; az USA-ban többnyire indigó-gyerekeknek mondják őket." (Georg Kühlewind) -címszó alatt sok Waldorf iskolában létezik és amit az antropozófiai kiadók a publikálás révén nagyban támogatnak, az bűntett a felnövekvő generációval, az egész emberiséggel szemben.
Mi rázza fel végre az antropozófusokat bénító alvásukból?
Forrás: Rüdiger Keuler: Erziehung ohne Autoritat? c. cikke a Symptomatologische Illustrationen 2003. októberi 35. számában
Fordította: Szabó Attila
Rudolf Steiner a 19. század, és egyben a Kelet és a Nyugat két, rendkívül jellegzetes személyiségét vizsgálja ebben az előadásában, a Tőle megszokott tárgyilagossággal, Lev Nyikolájevics Tolsztoj grófot (18281910), a klasszikus orosz írófejedelmet, és Andrew Carnegie-t (1837-1911), az amerikai acélmágnást. „Végtelenül többet lehet tanulni a betekintés által, mintsem a külsőségek kritikájával"- mondja Steiner, arra tanítva, hogy nem elegendő, ha a saját szempontunkból pusztán kritizáljuk korunkat, és nem jutunk el a kor és a kortársak valóban objektív szemléletéig. Igaz, hogy a kor és a kortársak, lemaradók és haladárok számos okot szolgáltatnak a kritikára, és az is igaz, hogy az objektivitás, az elfogulatlanság ugyanakkor nagymértékben kívánatos emberi magatartás lett a véleményünk kialakításánál, Steinernél mégis többet jelent ez a magatartás, mint ami ma megvalósult belőle: a figyelemmel teli beleélést jelenti, egy olyan gondolkodást, amely nem riad meg a tőle eltérő szempontok mérlegelésétől, nem marad meg a felszínes absztrakcióknál, melyek - legyenek bár materialista vagy idealista színezetűek - óhatatlanul is csupán egy szellemileg érzéketlen relativizmushoz vagy a különböző „sündisznóállások" kialakulásához szoktak vezetni, egy „kinek a pap, kinek a papné" típusú felfogáshoz, és sajnos azok váltak mértékadóvá, akik ily módon, gyakran csak egy zsurnalizmus szintjén képviselik az „objektivitást". A szellemtudományos megközelítés egy lényegi, teljességre törekvő, a fej és a szív áramlatait összekapcsoló megismerés alapján képes a tényeket vizsgálni, amint azok vannak odakint, a világban, és azt is, ami e tényeket illetően bennünk sajátos gazdagságban él, tehát a fizikai és a lelki-szellemi tények összefüggéseit, egészen szellemi forrásukig. A megértés még nem jelent elfogadást, de utat jelenthet az ellentétek igazi, a valóság talaján nyugvó áthidalásához, a valódi szükségletek, a fejlődés valódi vonalainak megtalálásához. Ez érvényes az antropozófiai szellemtudomány fogadtatását illető kérdésekre is: vétek anélkül bármilyen kritikát is elfogadni róla, vétek bármilyen szirénhangnak hitelt adni, amíg nem győződtünk meg saját szemünkkel az antropozófia eredményeinek helyességéről vagy helytelenségéről, alapítójának feltétlen korrektségéről.
Örültem, hogy épp most akadt a kezembe ez az előadás, mert jól illusztrálja mindazt, ami manapság, átalakulóban lévő világunkban talán ismét foglalkoztatja az embereket: a kelet-közép- és nyugat-európai ember és feladatának alapvető karakterisztikumait, egymáshoz való viszonyunkat. Körvonalazódhat, hogy minden történelmi kataklizma ellenére, melyek az előadás elhangzása, 1908 óta lezajlottak, van mit tanulnia egymástól Keletnek és Nyugatnak, praktikus és idealista embernek egyaránt. „Rossz volna valóban, ha a különböző színeket és tónusokat nem láthatnánk egy művészi egész részeiként" - fejezi be előadását Steiner.
Z. Tóth Csaba
Évek óta kötelességemnek érzem, hogy előadásokat tartsak a szellemtudományról vagy antropozófiáról. Azok, akik megjelennek ezeken az előadásokon, elismerhetik, hogy a bemutatott szellemtudomány nem valamilyen álmodozó, henye törekvés azok számára, akik kivonják magukat az élet feladatai alól; a szellemtudomány a létezés legmélyebb problémáit és titkait világítja meg.
A szellemtudomány a szellemi forrásokhoz vezeti lelkünket. Rendeltetése, hogy az emberiséget a szellemi világok megismeréséhez vezesse. Ugyanakkor küldetése az is, hogy az életet értelmessé tegye, vezércsillag legyen a munkában és cselekvésben, s a mélyen fekvő szellemi okok feltárása révén a legszélesebb és legmélyebb megértését adja mindannak, ami környezetünkben történik.
Az átlagos tudatban létező mai zűrzavar és szellemi széthúzás azoknak a mély ellentmondásoknak köszönhető, amelyeket a nagy tekintélyű személyiségeknek az emberi élet problémáira vonatkozó vélekedéseiben találhatunk. Mindazonáltal számosan már érezhették, hogy az antropozófia kiszélesíti a felfogásukat, és ezért elvezethet a vélekedések bölcs kiegyenlítéséhez.
A mai napon két híres kortársunk alakját állítjuk magunk elé, akik messzemenően hatottak korunkra.
Olyan individualitásokat, akik alkalmasak arra, hogy megjelenítsék számunkra korunk eleven kontrasztjait. Nehéz lenne két olyan személyiséget találni, akiknek gondolatai és érzései, felfogásuk a jóról és rosszról nagyobb ellentétben lennének egymással. Egyikük a híres orosz író, Tolsztoj, egy oly erős személyiség, hogy hatása szinte leírhatatlan kora és nemzedéke számára. Nehéz meghatározni, hogy moralista, próféta vagy reformer. De az tény, hogy róla beszélni annyi, mint érinteni valamit, ami az emberi természet legmélyebb mélységeiben gyökerezik. Él valami a személyiségében, ami az emberi lélek mélységeiből származik - valami, amit nem lehet érezni azokban, akiknek a művei pusztán a felületen mozognak. A másik személyiség, nagyon határozott ellentétben Tolsztojjal, az amerikai milliomos, Carnegie. Miért Carnegie-t említjük Tolsztojjal összefüggésben? Épp úgy, ahogy Tolsztoj a lelke mélységeiből az élet problémáinak kielégítő megoldására törekedett, Carnegie, a maga módján, egy praktikus, intelligens módon igyekezett tekinteni az életre, és megtalálni a vezérelveket.
Azt lehetne talán mondani, hogy miként az idealizmus és a realizmus homlokegyenest szem-benáll egymással, olyan a viszony Tolsztoj és Carnegie között. Mint Fichte mondotta: „Az ember véleménye az életről attól függ, hogy milyen maga az ember," és az ember szemlélete, finomabb vagy erőteljesebb szálakkal mindig összekapcsolódik saját meghatározott jellemével és vérmérsékletével. E két személyiség között tehát a lehető legnagyobb ellentétet találjuk. Egyikük vagyonos orosz arisztokrata, aki luxusban született, s társadalmi helyzete révén nem csak hogy összekapcsolódott ezen életmód külső aspektusaival, hanem ez kötelezte arra, hogy éljen az adottságaival és megízlelje azokat. Telítve volt a korszak gondolkodásmódjával, amely csupán felületességeket kínált. Túlnézett a nagy erkölcsi ideálokon, melyeket az emberiség többsége, még ha csodálja és elismeri is szépségüket, elérhetetlennek hisz.
Másfelől itt van Carnegie, aki egyszerű körülmények között született, ismerte a szükséget és áldozatot, nem rendelkezett a Tolsztoj által élvezett előnyökkel, de szünet nélkül dolgozni akart, és azt mondhatjuk, hogy egy eszményi-sokszínű ambíció hajtotta, hogy emberré váljon, a szó legszélesebb értelmében. Ezzel az élet iránti attitűddel Carnegie kifejlesztett egyfajta realisztikus idealizmust, egy morális álláspontot, ami azzal számolt, amit fizikai szemekkel látni a gyakorlati élettapasztalatok özönében.
Tolsztoj, a maga határozott módján, kesztyűt dobott a dolgok mai rendjének. Kritikája élessé vált, ahogy harcolt a modern gondolkodással, érzéssel és önös hatásokkal. Carnegie úgy tekint az életre, mint ami történetileg alakult ki. A szó, amit lelke az élettel való kapcsolata kifejezésére használ, a 'satisfaction,' a megelégedés a dolgok fennálló rendjével. Látja, hogyan keletkeztek a különbségek a gazdagok és szegények között, és hogyan jött létre az alkalmazásbeli különbözőség. És mindenütt ez az átható ítélete: lényegtelen dolog, hogy mit tartunk jónak vagy rossznak. Mindkettő létezik, és létezniök kell. Itt vannak és számolni kell velük. Ezt kell megoldanunk. A fennálló dolgok egy realisztikus felfogása alapján kell kidolgoznunk egy idealizmust, amely a nagy célokra tekintve rámutat a megfelelő útra, a létező feltételeken belül, a dolgoknak egy olyan rendje felé, amely az emberi haladást és fejlődést előreviszi.
Ez az előadás nem „foglal állást" egyik vagy másik nézőpont mellett. Kialakulásuk feltételeit szeretnénk megérteni, azért, hogy megmagyarázzuk a kontrasztot: és ha a szellemtudománynak valamilyen feladata van e két férfiúra vonatkozóan, akkor ez annak megértése és megvilágítása kell legyen, hogy különbségeik a létezés mélyen fekvő forrásaiból eredtek. Nem lehet feladatom, hogy életrajzi információkat nyújtsak. Csupán azt szeretném, hogy úgy világítsam meg e két ember lelkét, hogy behatolhassunk személyiségük mélyebb megértésébe.
Tolsztoj először is, mint mondottuk, az az ember volt, akinek nem kellett harcolnia az élet anyagi feltételeiért, hanem bőséges gazdagságba született bele, és könnyen bele is veszhetett volna ebbe, ezrekhez hasonlóan, akik a luxus birodalmában éltek. ő azonban egy igen erős individualitással rendelkezett. Már gyerekkortól megérintették a lélek és az élet mélyebb kérdései, noha ifjúként nem tekintett kritikusan a körülötte lévő dolgokra, hanem elfogadta őket, mint természetes dolgokat. Mennyire más volt a magatartása később, amikor környezetének valósággal a cenzora lett!
Hosszú beszámolót adhatnánk arról, hogyan ismerkedett meg Tolsztoj a mai társadalmi élet sötét és fájdalmas oldalával, különösen katonai szolgálata folyamán; majd a háború szenvedéseit és a szentpétervári társadalmi és irodalmi életet tapasztalva hogyan háborodott fel az uralkodó osztályok erkölcsein. Mindez jól ismert. De ami minket inkább érdekel, azok a nagy kérdések, amelyek fölfénylettek Tolsztoj előtt. Egyre jobban és jobban erősödött benne a kérdés: „Mi van az élet középpontjában a bennünket körülvevő valamennyi konfliktusos viszony közepette? Hol találjuk a középpontot?" A vallás lett számára a nagy, vitális kérdés. Eleinte nem szakíthatta el magát a hagyományos formáktól, és bár a vallási megfontolások jelentőségteljesen növekedtek benne, ahogy újra és újra kérdezte önmagát, „Mi a vallás? Mi a jelentősége az emberiség számára?", nem ismerte fel az összekötő kapcsot a lélek és egy ismeretlen szellemi forrás között. Úgy tűnt számára, hogy mindaz, amit saját osztályának tagjaitól tanult az igaz vallásról, elszakadt a forrásától, megkeményedett és elszáradt.
Ebben az időben kezdett érdeklődni az alsóbb osztályok iránt. Mikor a Kaukázusban szolgált katonaként, megismerte belső életüket és talált bennük valami ősit, ami nem volt elszakítva eredeti okától. Szemeit felnyitotta a tény, hogy a föld egyszerű népének naiv létezésében az igazság és a valóság inkább megmarad, mint osztálya mesterkéltségeiben, amelyhez tartozott.
Sorban szembesült a problémákkal, melyek egyikét sem oldhatta meg. „Igen; megpillantottam azokat, akik el vannak különítve az igazságtól, és megkeményedtek az élet perifériáin; és felismertem az utat a vallási mélységekhez az egyszerű emberek lelkén keresztül; de a válasz a kérdésemre abban rejlik, hogy az úgynevezett műveltek sohasem érthetik meg a léleknek ezt a kezdeti állapotát, és nem kerülhetnek összhangba vele." Nem lehet választ találni az égető kérdésre. És így egyre világosabbá válnak a kontrasztok és ellentmondások az életben. Ahogy olvassuk a Háború és békét és az Anna Kareniná-t, látható, ahogy mindenütt, bár a művészi forma a legfőbb, áthatja ezeket a műveket az élet kontrasztjainak, és mindenekelőtt az emberi jellem ellentmondásosságának megértési vágya.
Későbbi életében, miután nagy író lett, azt mondta: „A törekvés, hogy egy jellemet ideálisan és életteljesen ábrázoljak, harmóniában a valósággal is, elmondhatatlan szenvedésembe került, és tudom, hogy számos kortársamnak ugyanez a tapasztalata."
Aggasztotta, hogy ilyen ellentmondások léteznek aközt, amit valaki ideálisnak ismer föl, és ami aktuálisan létezik; ahelyett, hogy rend és béke uralkodnának a világon. Ez egész végig zavarta őt, míg művészileg aktív volt.
Tolsztoj mindeközben nem egyszerűen egy objektív szemlélő volt. Benne élt az élet közepében. Tapasztalta mindezt, és érezhette a lelkiismeret tüskéit, a belső szégyent, amit mindenki tapasztalhat, aki hirtelen rájön, hogy egy bizonyos osztályba született, és kénytelen alkalmazkodni a létező szokásokhoz. Következetlen dolognak tűnt kritizálni ezeket a szokásokat. Az ilyen személyiségek gyakran sodródtak az öngyilkosság határára a belső nyugtalanság miatt.
Végtelenül többet lehet tanulni a betekintés által, mintsem a külsőségek kritikájával. Ahogy Tolsztoj horizontja belülről kifelé szélesedett, míg közvetlen környezetének éles megfigyelésétől elért egy szélesebb távlatig, ahol áttekintette az emberiség egész fejlődését, látta, hogy az emberiség nagy és tiszta, egyetemes vallási impulzusai menynyire degenerálódtak.
Ekkor egész mélységében és egész erejével megjelent Tolsztoj előtt a nagy impulzus, amely a világnak Jézus Krisztus révén adatott. De emellett megjelent a cézárok nagy római világa is, amely a kereszténységet alárendeltté tette a hatalomnak, csupán a külső formát képviselve, amely elmulasztotta megvédeni az emberiséget és ami titokzatossá vált az emberek számára. Így a kritikája és véleménye nyerssé és elfogulttá vált - de legalábbis eléggé nyerssé.
A legnehezebb volt számára megérteni az ellentmondásokat az emberiségben. Egyfelől a rettenetes gazdagságot; másfelől a szörnyű szegénységet, ami a lélek életének szánni való satnyaságát eredményezte, úgyhogy az emberiség, a szellemi lehetőségek beszűkülése miatt, nem találhatja útját a szellemi bölcsességhez - különösen ahhoz, ami az eredeti keresztény tanításokban található, amelynek ténylegesen át kell hatnia az emberiséget.
Így ezzel az átfogó problémával szembesült, a kontraszttal az uralkodó osztályok luxusa és a tömegek szellemi és mentális elnyomása között. Ennek a problémának a tapasztalása egy meggyőződést érlelt benne, és talán egy még áthatóbb kritikussá vált, mint bárki őelőtte - olyan kritikussá, akit nem untatott a meglévő dolgok leírása, s ennek olyan kifejezése, ami szörnyű a számunkra. Az élet iránti magatartását természetes módon megítélhetjük elmélkedései irányából. Egyszer azt mondta, szeretne írni egy tündérmesét a következő tartalommal:
„Egyszer egy asszony összeveszett egy másikkal, aki erősen megutálta és a legrosszabb dolgot akarta tenni vele. Elment egy boszorkányhoz, és annak tanácsára ellopta az ellensége gyermekét. A boszorkány meggyőzte őt, hogy ha elveszi a gyermeket, aki nagy nyomorban született, és egy vagyonos házhoz viszi, beteljesíti a bosszúját. Ezt sikeresen meg is tette. A gyermeket örökbefogadták.
Biztonságban volt, de a gazdagság miatt elrontották, elkényeztették. A nő nem számított erre, és nagyon dühös volt. Visszament a boszorkányhoz, azzal, hogy rossz tanácsot adott és elárulta őt. 'Várj', mondta a varázslónő, 'a legrosszabbat tetted az ellenségeddel, amit valaki is tehet; amikor ez a gyerek tovább növekszik, és ráébred egy belső ellentétre a külső világgal kapcsolatban, meg fogja ismerni, hogy mindaz, amire vágyódik, egy másik világban van; de nem lesz képes megtalálni azt. Azt fogja mondani: 'Az a mód, ahogyan felneveltek, megfosztott engem attól a törekvéstől és elhatározástól, hogy keressem és kövessem azt az utat, ami a létezés mélyen fekvő okaihoz vezet."
Ez intenzív fájdalmat okoz a fejlődő ember számára. Tolsztoj érti egy ilyen élmény lelki gyötrelmeit, és tisztában van azzal, hogy az öngyilkossági kísértést ez a belső nyugtalanság és bizonytalanság hozza létre. Ez a példa megmutatja a dolgok társadalmi rendjéhez való viszonyulását.
Most tekintsünk Carnegie-re, aki egy takácsmester fia volt. Míg a nagy gyárak nem léteztek, apjának volt munkája. Ebben a prosperitásban töltötte Carnegie a gyerekkorát. Majd a nagyüzemek kialakulása miatt az apja munka nélkül találta magát, és kénytelen volt Skóciából Amerikába vándorolni. Csak a legnagyobb erőfeszítések árán volt képes előteremteni az élethez szükséges minimumot. A fiúnak is egy gyárban kellett elhelyezkednie, és ahogy ő viszonyult a tapasztalataihoz, a leírásaiból felismerhetjük ugyanazt az alapélményt, ugyanazokat a mélységeket, melyeket megtalálunk Tolsztojnál. Carnegie leírja, milyen volt az az esemény, amikor először kapta meg a fizetését, az első dollárokat. Azóta napjaink leggazdagabb embereinek egyike lett, aki jelenleg kénytelen különböző lehetőségeket találni, hogy felhasználja a millióit, és a rá jellemző őszinteséggel mondja: „A valaha kapott jövedelmeim egyike sem okozott olyan teljes megelégedést, mint azok az első dollárok."
Egy bizonyos ideig dolgozott a gyárban, hogy támogassa a családját; de élt benne valami, mint egy rejtett erő, ami úgy alakította az életét, hogy self-made-man-né tette, önmagát alakító emberré. Ez elhozta neki a legmagasabb megelégedést. Már 12 éves korában úgy érezte, hogy gyorsan felnőtté vált, mert az, aki keres, kész ember. Ez volt lelke alapgondolata. Azután egy másik üzembe ment, ahol hivatali alkalmazott lett, majd telegráf-kezelő fiú, és többet keresett. Elmondja nekünk: „Egy telegráf-kezelőnek meg kell jegyeznie minden címet. Féltem, hogy elvesztem az állásom, s így megtanultam minden utcanevet." Így az állása is self-made-man-né tette. Ekkor órákkal korábban belopózott a hivatalba, más hivatalszolgákkal együtt, hogy gyakorolja a telegráf-kezelést.
Legmagasabb célja ekkor az volt, hogy kezelővé váljon, és ezt hamar el is érte. Boldogsága növekedett, amikor egy barátra talált, aki minden szombaton kölcsönzött neki egy könyvet. Micsoda mohósággal tekintett minden egyes könyvre! Aztán egyik hivatalvezető azt tanácsolta neki, hogy vegyen részvényeket egy bizonyos cégtől, hogy előbbre jusson. Önfeláldozó megtakarításokkal sikerült félretennie 500 dollárt. Korábban minden energiáját arra használta, hogy támogassa azokat, akik függtek tőle, és lehetősége volt arra, hogy anyja megtakarításaiból pénzt fektessen be.
Tíz részvény megvásárlása nagy jelentőségű esemény volt számára, mert az első osztalék átvételekor, mint egy probléma megoldására, rájött, hogy a pénz pénzt csinál. Világossá vált számára a tőke értelme, és ez a megértés ugyanazt jelentette neki, mint amit valamely mély gondolkodónak egy nehéz probléma megoldása. Korábban a pénz csupán a nehéz munkáért kapott kompenzáció volt. A legérdekesebb megfigyelni itt egy ilyen élmény hatását erre a karakterre. Ettől fogva készen állt, hogy minden lehetőséget megragadjon a pénzcsinálásra. A vasúti hálókocsi feltalálásakor Carnegie közvetlenül érdekeltté vált ennek elterjesztésében. Így lépésről-lépésre megtanulta, hogy megértse az idők jeleit, és profitáljon belőle.
A fahidak építésének szokását kiszorította a vas- és acél konstrukciók előtérbe kerülése. Carnegie kihasználta e változás nyújtotta lehetőséget, egyre gazdagabb lett, mígnem csak úgy ismerték: Steel King, Acélkirály. Ekkor egy morális kötelességgel szembesült, a kérdéssel: „Mi a kötelességem? Hogyan kell elosztanom ezt a vagyont úgy, hogy az a lehető legjobban teljesítse küldetését?"
Az, amit Tolsztoj tapasztalt, nem létezett Carnegie számára - itt nincs meg az élet kritikája, hanem ehelyett az életfeltételek, mint adott dolgok elfogadását találjuk. Ami Tolsztojnak megjelent, mint teljes következetlenség, azt Carnegie természetesnek tekintette. Ha visszatekintünk messze a régi korokba, akkor azt látjuk, hogy az uralkodók a legkezdetlegesebb körülmények között éltek, és egészen kis mértékben tért csak el az életmódjuk az alattvalókéitól. Nincs luxus, nincs nyomor, a mi fogalmaink szerint. Ezért érezzük, hogy nem ismerték azokat a dolgokat, amelyek a gazdagsággal járnak, és nem volt különbség gazdag és szegény között. Minden ebből a kezdetleges életből fejlődött ki. A kontrasztok azután egyre erősebbé váltak. „Ez helyes", mondja Carnegie, „hogy a kunyhó mellett ott áll a palota, mert sok közös van bennük."
Meg kell értenünk Carnegie korlátait. Ami mélyen megérintette őt, az egy személyes, testvéries érzés volt úr és szolga között, a régebbi körülményeknek megfelelően. A mi viszonyaink most személytelenné váltak. A munkaadó szem-től-szemben áll a munkavállalójával, annak felismerése nélkül, hogy bármilyen szükségletét tudatosítaná. Ily módon kialakult egy gyűlölet (a munkavállalók részéről). De mivel ez így van, ezt el kell fogadni. Carnegie nézete a mi külső, mindennapi életünk teljes jóváhagyásán alapszik.
Még mélyebb betekintéssel azt látjuk, hogy Carnegie a fajtájának egy határozott, éles, praktikus gondolkodója, és hogy az ipari élet középpontjában áll, ismerve mindazokat a különböző csatornákat, amelyekbe a tőke áramlik; ezért egy bölcs és szilárd ítélet alakult ki benne. Nem lehet tagadni, hogy ez az ember a helyes élet problémájának megoldására törekedett, és van benne valami, ami meggyőz bennünket arról, hogy ő tapasztalta az élettel való megelégedést, ami lehetetlen volt Tolsztoj számára.
Gyakorlati moralitása felveti a kérdést: „Hogyan kell ezt az életet úgy alakítani, hogy annak, ami a szükségszerűségből származik, értelme legyen? A régi viszonyokat a vagyon öröklésének szokása hozta létre. Lehetséges ez még a mi körülményeink között, amikor a tőke szükségszerűségből hoz létre tőkét?" - kérdezi magától Carnegie élesen. Határozott érdeklődéssel tanulmányozza az életet, és azt mondja: „Nem, nem lehet továbbmenni ezen az úton." Aztán minden oldalról gondosan körüljárva a kérdést, rájön a jellemző, sajátságos következtetésre, hogy amikor a gazdag ember úgy tekint magára, mint a felhalmozott vagyon szétosztójára az emberiség jóléte érdekében, akkor és csakis akkor nyer jelentőséget az élete. Azt mondja magának: „Nemcsak megkeresnem kell a pénzt, nem csak támogatni a családom és a rokonaim, hanem amennyiben az értelmi erőimet és lehetőségeimet össze tudom fogni, a munkámba árasztva az összes képességemet, ezt az emberiség jólétére kell fordítanom." Ez lesz azután a vezérelve, hogy az ember, míg erőit e kor körülményeire alkalmazza, olyan sok pénzt kereshet, amennyit csak lehet, de semmit nem szabad hátrahagynia; mindezt az emberiség haladására kell felhasználnia.
Ezért Carnegie életszemléletének jellemzője: „to die rich, dishonours", gazdagon meghalni gyalázat. Azt mondja, hogy az a becsületes dolog, ha valaki halálakor nem hagy maga után semmit. Ez természetesen nem jelent valamilyen dok-trinérséget, mert a lánynak eleget kell örökölnie ahhoz, hogy megéljen; hanem inkább azt jelenti, élesen fogalmazva: „gazdaggá válni sors, gazdagon meghalni becstelenség." A becsületes ember Carnegie számára az, aki „be tudja fejezni" (makes an end), aki beteljesíti az életet, nem hagyva maga után arra vonatkozó bizonytalanságot, amit a képességeivel létrehozott.
Fontoljuk meg a különbséget a két jellem, Tolsztoj és Carnegie között. Az utóbbi érzi ezt a különbséget, és így kommentálja: „Tolsztoj gróf ismét vissza akar vezetni bennünket Krisztushoz; de ez ily módon nem illeszkedik a mi jelenlegi életmódunkhoz. A Krisztushoz vezetésünk helyett demonstrálnia kellene, mit tanácsolna Krisztus az embernek a mai viszonyok között." A fent idézett szentenciában, miszerint „gazdagon meghalni becstelenség", Carnegie a keresztény gondolat valódi jegyét találja. És nyilvánvaló, hogy azt hiszi, hogy Krisztus azt mondaná, neki van igaza, nem pedig Tolsztojnak.
Látjuk mindebben, hogy Carnegie egy nemes felfogású férfiú volt, haladó, nem passzív természetű, számosaktól eltérően, akik gondolkodás nélkül elfogadják a dolgokat olyannak, amilyenek. Számos módon felismerte, hogyan oldja meg a vagyon elosztásának problémáját.
Csoda-e, ha az élet ilyen kontrasztokban jelenik meg, mint amilyet ez a két erős személyiség nyújt, akik - ugyanolyan objektív módon - eny-nyire különböző irányokba igyekeztek? Ezt megérteni valóban a legnehezebb bárki számára. Egyáltalán nem csoda, hogy - Tolsztojt hallgatva, amint fennkölt eszméit hirdeti - ilyesfajta érzésünk lesz: „ó, a lelkem válaszol erre!", és érezzük a felemelő hatást. Emlékeztetni kell mindazonáltal arra, hogy az életnek van egy gyakorlati oldala, és annak, aki nem egy absztrakt álmodozó, hanem egy igazi, realisztikus és kereső szellem módján próbálja követni Carnegie gondolati útját, el kell ismernie, hogy neki is igaza van.
Ez megmutatja azt is, hogy milyen lehetetlen annak az embernek, aki átadja magát az élet gyakorlati oldalának, elismerni a legnagyobb ideálokat vagy hinni azok beteljesülésében.
Tolsztojnak sikerült elérnie, amiben hisz: az eredeti keresztény vallás abszolút megvédését. Kritizál mindent, ami időről-időre megjelent a kereszténység álruhájában; remélte, hogy megtalálja az igazi kereszténység nagy impulzusát, nagy forrását.
A legegyszerűbb módon tárja elénk ezt az impulzust, ahogy az őbenne megjelenik. És amikor az ember megérti ezt az impulzust, világossá válik, hogy van Tolsztojban egy szikra a végtelenből, Isten örök és világot megvilágító szelleméből. A másik meggyőződés az, hogy ez a szikra az ember halhatatlanságának magva, s hogy ezzel a megértéssel Tolsztoj nem mulasztja el, hogy ne keresse a magasabb és mélyebb természetet mindenütt, az egész emberiségben. E megértésről tudja, hogy önmagán belül van az igaz ember, aki nem mulaszthatja el, hogy túljusson mindazon, ami természetén belül közönséges és gyarló. A szellemi vagy magasabb én ápolásának szenteli magát, amely örökké él; Krisztusnak adja magát.
Hogyan kapcsolódhat egy ember, nem akarom azt mondani, hogy Carnegie, de valaki, aki a dolgokat az ő nézőpontjából ítéli meg, - Tolsztoj kereszténységének filozófiájához? Azt mondaná: „Ó, ez nagy, fenséges dolog, Krisztusban élni! A Krisztus az emberi énen belül van; de a mi jelen körülményeink között ez a dolog lehetetlen. Hogyan lehetne a közügyeket összhangba hozni ezekkel a szigorú keresztény követelményekkel?"
Bár ez a kérdés nem merült fel a másik oldalon egy megfelelő módon, Tolsztoj olyan pontos választ ad, amilyet csak lehet, és azt mondja: „Ami az államhoz és történeti eseményekhez tartozó dolgok külső rendjével történni fog, az túl van a megismerésemen; de abban bizonyos vagyok, hogy az emberiségnek összhangban kell élnie az igazi keresztény tanítással." Így Tolsztoj számára ezek a szavak: „Isten országa bennetek van", egy mély, jelentős bizonyossággá terebélyesedtek, mely szerint az ember a magasságokba érhet el, megismerheti a Szentek Szentjét. Ez a bizonyosság, hogy a lélek megismerheti az igazságot erről vagy arról, számára tény. Korunk semelyik más személyiségében nincs ilyen erős hit a benső emberben, és ilyen szilárd bizalom, hogy e hit révén a külső eredményeknek jobbá kell válniok. Alig találni még egy embert a világnak ezzel a határozott szemléletével, ezzel a személyes, egyéni szimpátiával és bizonyossággal, mint Tolsztoj.
Carnegie így gondolkodik: „Milyen viszonyokat kell az embereknek fenntartani egymással?" És: „Nem jó a koldusoknak válogatás nélkül adni, mert ez lustaságot idéz elő bennük. Fontos tudni annak az embernek a pontos szükségleteit, akit valaki segít. Valójában csak azokat kellene segíteni, akik dolgozni akarnak." Ez Carnegie filantrópiájának alapja. Azt mondja, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az az ember, aki azért ad, hogy megszabaduljon a koldustól, nagyobb pusztítást okoz, mint a fösvény, aki semmit sem ad. Ne ítéljük meg Carnegie-t ebben a dologban, csak jellemezzük.
Másfelől nézzük Tolsztojt. Találkozik egy baráttal. Ez az ember nagy odaadást érzett embertársai iránt, és Tolsztoj egy csodálatos újjászületést lát meg benne. Valaki meglopja ezt a barátot; zsákszámra lopják el a dolgokat, de egy zsák ott marad. Mit csinál a barát? Nem jelenti fel a tolvajokat, hanem odaviszi nekik a maradék zsákot, és azt mondja: „Bizonyosan nem vitték volna el ezeket, ha nem lett volna szükségük rájuk." Ezt Tolsztoj tökéletesen érti, és barátja csodálója lesz. Ennyit arról, hogy milyen különböző módokon lehet vélekedni a társadalom parazitáiról. Ezek az emberek a testvéreink. A véleménykülönbségek a lélek különböző magatartásának az eredményei. Be kell látni, hogy Tolsztoj nem pusztán kemény kritikus, hanem megértve az emberi bizonyosság forrását, lelki fejlődése egy figyelemreméltó pontjához ért el. Itt kezdődik az, ami elsőrendű az ő nagyságában, és ragyogó azok számára, akik ezt értékelni tudják.
Erős meggyőződésének egyik következménye, ami további csodálatot kelt, a tudomány azon értéke iránti magatartása, amit az a jelen nemzedék számára képvisel. Mivel be tudott tekinteni az emberek lelkébe, átláthatott a mi világias tudományaink hiú igyekezetén és módszerein. Bizonyosan könnyű megérteni a fizikai és materiális tudományok tanításait, és követni, megvalósítani mindazt, amit ezek képviselnek. De amit az ún. tudomány nem tehet meg, az a válasz a kérdésekre: „Hogyan egyesülnek életté ezek a különböző fizikai és kémiai folyamatok", és „Mi az élet?" Így szembesülünk a tudomány mély problémájával, az élet problémájával, és megkísérelhetjük megérteni és megoldani azt.
Jelentős dolog megfigyelni Tolsztoj megjegyzéseit a mi nyugati tudományunk magatartásáról az élet rejtélyével kapcsolatban. „Azok az emberek, akik a modern tudomány nevében igyekeznek megoldani ezt a rejtélyt, hasonlatosak azokhoz, akik a különböző fafajtákat és jellemzőiket a következő módon próbálnák megismerni. A fák között állva pillantást sem vetnek rájuk, hanem fognak egy nagyítót és egy távoli dombon vizsgálják a fákat, amelyen szerintük az a fafajta nő, amit meg akarnak ismerni. Így látom azokat, akik ahelyett, hogy a saját lelkükben keresnék az élet problémájának a megoldását, eszközöket készítenek, módszereket kreálnak, és próbálják elemezni azt, ami körülöttük létezik a természetben; ennél jobban nem lehet megakadályozni az élet valódi megismerését."
Tolsztoj e felfogás révén feltárja, mit gondol és érez ezekről a kérdésekről. Szemléletének alapos tanulmányozása megmutatja, hogy amit írt az élet problémájáról, az nagyobb értékű, mint NyugatEurópa egész könyvtárai, melyek ezzel a kérdéssel modern tudományos nézőpontból foglalkoznak.
Jó látni az ilyen lelki tapasztalatok értékét, mint Tolsztojé, akinek tapasztalata a szellem bizonyosságáról nagy jelentőségű. Csodálhatjuk Tolsztoj megoldáskereső útját azon a vonalon, amit a modern tudományos módszerek elmulasztanak megoldani a hosszú, komplikált gondolatokkal teli számos könyvben. Tolsztoj a kifejezés ereje iránti nagy figyelemmel, néhány varázslatos ecsetvonással ábrázolja ezeket a nagy problémákat, és csupán néhány szó is elég számára, hogy érthetővé tegye ezeket a nagy kérdéseket, ellentétben számos modern író szószátyár, ún. tudományos, filozófiai értekezésével.
Tolsztoj egyedül áll lelki karakterének mélységében, és csak amikor ezt felismertük, akkor ragadhatjuk meg a szellemi indítékokat, melyek egy ilyen embert vezettek, mint ő, az egyik oldalon, a másikon pedig olyat, mint Carnegie - aki a maga módján jelentős a nemzedéke számára. Hogy teljesebben megértsük a szellemi forrásokat, melyek egyfelől Tolsztojt, másfelől Carnegie-t vezetik, a szellemtudomány nézőpontjából kell rájuk tekinteni.
A szellemi kutató az emberiség fejlődésében valami teljesen mást lát, mint amit az átlagos tudatú ember. A szellemi kutató az előtte álló emberben négy részből álló lényt lát - látja a fizikai testben a magasabb szellemi erők eszközét, és mögötte az étertestet, az asztráltestet és az én-t vagy ego-t - így látja azt is, ami az emberi életben mint szociális rend, mint nép, vagy rassz vagy család mögött megjelenik, látja a szellemi valóságot. Ma a „népszellem" vagy „korszellem" kifejezéseknek nincs igazi jelentése. Mire gondol az, aki egy angol, német, francia vagy amerikai „népszellemről" beszél? Rendszerint ez csak számos emberi lény összességét jelenti. Az átlagos tudat számára ez a valóság, de az emberek, népek szelleme csak absztrakció.
Kevéssé ismerik fel azt, hogy ami külsődlegesen mint számos emberi lény jelenik meg, az egy szellemi valóság kifejeződése, pontosan úgy, ahogyan az emberi test egy étertest, egy asztráltest és egy én kifejeződése. Az emberiség elvesztette azt, amit egykor birtokolt - a képességet, hogy megpillantsa ezeket a realitásokat. Egy öreg barátom, Arisztotelész hű apostola, próbálta világossá osztályában, hogy a szellem hogyan nyilvánulhat meg az érzékleti világban, hogyan észlelhető. Egy egyszerű példán Knauer - mert ő volt a barát - világossá tette, hogyan létezik a szellem az anyagban, és ezt mondta: „Nézzünk meg egy farkast. A farkas, mondjuk, egész élete során nem eszik mást, mint bárányt, és akkor a bárány anyagából áll. Mégsem válik báránnyá. Nem a táplálék természete az, ami fontos, hanem az a tény, ami a farkasban mint valami szellemi él, amely fölépíti és összetartja materiális alakját. Ez a Valóság - valami, amit meg kell ismernünk, a külső világ minden egyéb tanulmányozása hiábavaló."
Vizsgálhatja az ember a külső, anyagi világot, ha nem kutatja a szellemit, akkor nem találhatja meg minden élet forrását. Így van ez a „népszellem" vagy a „korszellem" fogalmával is. A szellemi kutató számára a kereszténység fejlődésében ott él a szellemi valóság, ez nem egyszerűen egy absztrakt szituáció. A szellemi kutató számára az összemberiség nemcsak az, amit belőle a fizikai világban megfigyelhetünk; e mögött él valami szellemi. És számára egy szellemiség - nem egy csupasz, mellékes absztrakció - él a kereszténység fejlődésében. Krisztusnál van a kereszténység szelleme, ami valóban létezik. Ez a szellemi valóság egy csodálatos, kifinomult módon működik, amit jól szemléltet a következő példa. Egy paraszt vetés idején elosztotta a gabonáját. Egy részét felhasználta, megőröltette, másik részét megőrizte, hogy az új magokat hozzon. Ez a példa az emberi fejlődés egy törvényéhez vezet bennünket, a fejlődéshez, ami ily módon megy tovább. Bizonyos időnként születnek nagy impulzusok, melyeket elvetnek. Egy szellemi impulzus, mint amilyen a kereszténység, egy bizonyos időben adódik, majd utat talál a külső világba, ilyen vagy olyan alakot öltve; de talán éppúgy, ahogy egy fa külső része kiszárad és kialakítja a kérget, úgy a forma kiszárad és elhal. Ezek a külső formák kihalásra vannak ítélve. És legyen bár az impulzus bármilyen erős és gyümölcsöző, hasson bármilyen biztosan is a külső világba, el kell tűnnie, mint a magnak, amelyet felhasználnak.
Mármost, ahogy a paraszt visszatartott valamit, úgy kell a szellemi impulzus bizonyos részének megmaradnia, mintegy rejtett csatornákon áramolva tovább. Majd hirtelen, elemi erővel jelenik meg újra, friss lendületet hozva az emberiség fejlődésének. Ekkor megjelenik egy személyiség, akiben az impulzus, amely századokon át érlelődött, megnyilatkozik. Ilyen individualitások mindig fölbukkannak, éles kontrasztban a környezetükkel. Erős kontrasztban kell lenniök, mivel a környező világ megkeményedett. Általában hajlamosak a környezetüket teljesen elhanyagolni. Egy szellemi nézőpontból látható, hogy Tolsztoj egy ilyen személyiség; egyike azoknak, akikben a keresztény impulzus megnyilatkozott.
Ezek a dolgok erőteljes módon történnek meg, hogy keresztültörjenek a héjon, és nagy horderejű befolyást gyakoroljanak. Kezdetük teljesen radikálisan jelenik meg, és a hatásuk megvilágítja a világot. Ilyen az a törvény, amely olyan, látszólag egyoldalú személyiségeket ad nekünk, mint Tolsztoj. Másrészt ott vannak az ellentétes személyiségek, akik nincsenek kapcsolatban a középponti áramlattal, hanem teljesen eggyé válnak a világ periférikus működésével. Ilyen személy Carnegie.
Carnegie kitekinthet és túltekinthet ezen a körön, kigondolhatja a legjobb utat az emberiség számára; azonban nem látja azt, ami mint egy szellemiség, átlüktet az emberi életen. Tolsztoj látja, mert nagy igyekezettel keresi a belső bizonyosságot, az „Isten országát" az egyéni lélekben. Megteheti ezt, mert megszemélyesült benne az az igazi áramlat, ami a felszín alatt viszi tovább magát és nincs kapcsolatban olyan materiális dolgokkal, amelyek örökölhetők.
Vannak fizikai megnyilatkozásaink, de a külső szemlélő nem ragadja meg a szellemet ezeken belül. Megvan bennünk az a szellemi, amely nagy erővel fakad föl legbenső lényünkből, de a külső szemlélő nem érti, hogy ez hogyan teszi magát érzékelhetővé a külső világban. Az emberiség egyre jobban rátalál ezekre a kontrasztokra, és, ha egy másik szellemi áramlat nem jelenik meg, hogy ismét tükrözze a mélyenfekvő, szellemi forrásokat, megnyilatkoztatva azokat az anyagi világban, akkor nem tudjuk követni az antropozófiát. Az antropozófia vagy szellemtudomány elvezet minket a szellemi élet igazi mélységeibe. Nemcsak azokban az erőteljes impulzusokban találja meg a szellemi életet, amelyek nem egyesülnek a tettekkel és a tényekkel, a külső valósággal - hanem ezt a szellemi életet a konkrétumokban is keresi, ezért megérti, hogyan áramlik bele a szellemi az anyagiba. Így a szellemtudomány áthidalja a látszólagos szakadékot a szellemi és anyagi között, olyan nézőpontot találva, amely a kontrasztokat összhangba hozza.
Ma szellemi nézőpontból meg akartunk érteni két ellentétes személyiséget. A szellemtudomány nem csak egy külső toleranciát hirdet, hanem azt is, hogyan találjuk meg a belső fényt, ami tisztelettel hatja át a lelket, és demonstrálja azt a nagy impulzust, ami a szellemi tudatból sugárzik elő.
Ma ez valószínűtlennek tűnik, ha nem lehetetlennek, és teljesen újszerűnek, mert ez még kis területre szorítkozik, de a jövőben széltében-hosszá-ban elterjed majd, és nagyon más módon jelenik meg. Az antropozófia megvalósítható. Általa tekinthetünk objektív szemmel a jelenre és Carnegie személyiségére, és értékelhetjük őt. Az élet nem egyoldalú ügy. Az élet sokoldalú, és csak akkor méltányolhatjuk egész gazdagságában, ha a nagy kontrasztokat teljesen megértettük. Rossz volna valóban, ha a különböző színeket és tónusokat nem láthatnánk egy művészi egész részeiként.
Az emberi fejlődés megköveteli e szembenállások egyikének vagy másikának kikristályosodását, és ennek így kell lennie; de van remény, amit az emberiség nem veszthet el az élet közepette. Kell legyen egy középponti vallás, egy világszemlélet, ami meg kell oldja azokat a komplex problémákat, amelyek ma nagyon ellentmondástelien jelennek meg. Ha az antropozófia ezzel a szándékkal dolgozik, ki fog alakulni a teljes harmónia. A külső harmónia csak a belső vagy lelki harmónia tükröződése lehet. És amikor az antropozófia betölti feladatát, igazi helyét a modern kultúrában, meg fogja találni azt, amit meg akar alapozni. Az antropozófia nem törekszik teoretikus kísérletekre, sem spekulációkra; célja, hogy magában az életben igazolja és kinyilvánítsa az igazságról alkotott felfogását. Amikor meglátja a világosságot, amit az életre vetett, belső összhangban visszatükröződni felé, akkor fogja minden ellentmondás dacára elérni alapvető elveinek megvalósítását.
A fordítás az előadás angol nyelvű változata alapján készült, mely az Anthroposophical Quarterly, Vol.23, No.3, Autumn 1978 számában jelent meg. Az eredeti megtalálható Rudolf Steiner műveinek összkiadásában, a GA 57., Wo und wie findet man den Geist? c. kötetben.
Fordította: Z. Tóth Csaba
Kedves Barátaim!
Tegnap láthattuk, hogyan bocsátja ki magából a női ovárium a petesejtet, az oocytát, viszsza-tükrözve ezzel a Föld és a Naprendszerünk fejlődésének kezdeti fázisait. Továbbá, megtanulhattuk Rudolf Steinertől, hogy az oocyta külső részének egész struktúrája - a citoplazma a citoszkeletonnal, mely a sejtmagot veszi körbe -a jelenlegi Naprendszer miniatűr másolatává válik. A citoplazma, ez a parányi kozmosz irányítja az embrió kezdeti fejlődését, amint azt a modern genetika feltárta. Szintén láttuk, ahogy az oocyta szilárd, jól meghatározott kozmikus struktúrája kialakul a spermiumok üstökösszerű behatása nyomán, melyek millió, billió számra áradnak a férfiak külső, hideg régiójából, a herékből, akár csak az üstökösök áradata az Oort Ködből. Az embrió genezisének ezt a csodálatos képét, melyben kozmikus események tükröződnek, és amely előkészíti a kozmikus emberi lény földi tartózkodását, állítottuk benső tekintetünk elé.
Egy ilyen képet nem lehetett a régi időkben ezen az úton megjeleníteni. A modern időkig senki sem tudta, hogy az emberi test fizikai szervei részleteikben milyenek, vagy hogyan működnek. Talán meglepő lehet a számunkra, ha arról hallunk, hogy Harvey koráig az emberek egyáltalán nem tudtak arról, hogy a vérünk kering. Úgy gondolták, hogy a szív egyaránt tartalmaz levegőt és vért, és ezek a szívben összekeverednek, majd ezután a levegős vér kiárad illetve apadás-szerűen az aortákba folyik, majd vissza a vénákba, akár csak a tengervíz az ár-apály jelenségénél.
Harvey, aki Kentben született és nőtt fel, úgy találta, hogy ez az analógia nem lehet helytálló. Harvey Európa legjobb egyetemein szerzett orvosi gyakorlatot, miután belgyógyász lett a londoni Szent Bertalan Kórházban 1609-ben, majd 1625-ben I. Jakab királyi orvosává nevezték ki. Orvosi munkája, valamint kiterjedt anatómiai tanulmányai a vérkeringés ideájához vezették -ahhoz az ideához, melyet csak komoly habozás után publikált, félve attól, hogy a kor orvostudományának vezető személyiségei gúny tárgyává fogják azt tenni. 1628 körül jelentette meg korszakalkotó könyvét, „Egy anatómiai dolgozat az állatok szív- és vérmozgásaira vonatkozóan" címen.
Az anatómia még új tudománynak számított akkor. Alig másfélszáz évvel korábban a nagy Leonardo da Vinci még arra kényszerült, hogy az éj leple alatt, titokban osonjon a temetőkbe és ássa ki a nemrégen elhalt viselős nők testét, hogy felboncolva azokat megtudja, hogyan fejlődik a magzat a méhben. Egészen eddig az ideig az orvosok a diagnózisaikat és kezeléseiket a tradicionális bölcsességre alapozták, amely eredetileg az emberi lényben működő éteri erők érzékeléséből eredt. Egyáltalán nem vizsgálták fizikailag pácienseiket. Az első modern orvos a XVI. század elején tűnt fel - egy nyers és ügyes svájci orvos, aki rendíthetetlen józanésszel, elsőrangú értelemmel és hatalmas tudással rendelkezett, valamint durva modorral és bátorsággal, hogy szembeszegüljön minden nagy, régi tradícióval. A pompázatos Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim nevet viselte, de csak mint Paracelsus vált ismertté.
Paracelsus egy igazi csiszolatlan gyémánt volt -úgy hiszem, titokban élvezte a saját közönséges-ségével való dicsekvést, lévén hogy a gyógyító tudomány vezető személyiségeinek körében nőtt fel, akik közül számosnak volt nemesi származása és neveltetése.
Paracelsus szemérmetlenül a valaha élt legnagyobb orvosnak kiáltotta ki magát, aki felette áll bármely élő autoritásnak és a régi nagy tekintélyeknek, mint amilyenek például Hippokrátész, Galénusz, Aszklépiosz és a hozzájuk hasonlók voltak. Gúnyolta a tradicionális metódusokat, nyilvánosan elégette Galénusz és Avicenna könyveit a Bázeli Egyetem előtt - ekkor futnia kellett az életéért - és megbotránkoztatta az embereket azzal, hogy fizikailag vizsgálta a pácienseit. A modern kor egyik hírnöke volt. Noha mély spirituális bölcsesség volt a birtokában, mégis meg akarta ismerni a fizikai test működését. Paracelsus volt az, aki az elemi lényekről való tanítást bevezette az európai kultúrába. Az olyan elnevezések, mint az „undinék" vagy „gnómok", először az ő munkáiban tűntek fel.
Paracelsus szemlélete a XVI. századi híres itáliai anatómusok munkáiban tükröződött visz-sza, közülük is kettő az, akiket megkülönböztetett figyelemben kell részesítenünk. Az első Gabriello Fallopio, aki a fer-rarai Egyetemen, majd Pisában, végül pedig a páduai Egyetemen tanult anatómiát, amely az orvosi tanulmányok leghíresebb központja volt a világon. Nagy számban boncolt fel holttesteket és alapos tanulmányt írt azok felépítéséről. Fallopio fedezte fel azt a csövet, amely a petefészekből a méhbe vezet - ez az ún. fallopio vezeték (petevezeték). Szintén vizsgálta a fület és annak belső kapcsolatait, ő adta a fül belső szerveinek az „üllő" és „kalapács" elnevezéseket. Az egyik legnevesebb kortársa, Bartholomeo Eustachio ugyancsak tanulmányozta a fület, és felfedezte azt a vezetéket, amely a középfülből a garatba vezet (eustachio vezeték).
Az olyan tudósok, mint Paracelsus, Fallopio, Eustachio, Harvey és a hozzájuk hasonlók, fektették le az emberi fizikai testről való mai, alapos tudásunk alapjait. Az ő munkájuk nélkül nem lenne lehetséges leírni az oocyta fejlődését az ováriumon belül, annak kiválását az ovári-umból, valamint az első poláris test kilökődését, amely kettéosztódva képezi a parányi belső Vénusz és Merkúr bolygókat. Csak a humán anatómia alapos ismerete tesz képessé minket, hogy feltárjuk a fizikai összefüggéseket a testünk folyamatai és az univerzum között - összefüggéseket, amelyeket a régi időkben a maitól eltérően, szellemi látással észleltek.
Jelenleg, ahogy azt önök közül sokan bizonyára tudják, közeledünk ahhoz a korhoz, amikor az emberi szaporodás jelenlegi formája a végéhez ér, és a nemzés egy egészen más módon történik majd. Nem csak a 'lombikbébikre' utalok, ahogy nevezik őket, hanem egy mély változásra a férfi és a nő testi és lelki természetében. Hogy illusztráljam, amire gondolok, vessünk egy pillantást arra az útra, melyen a parányi embrió, a megtermékenyült petesejt levándorol a méhig. Körülbelül a menstruációs ciklus közepén, a petesejt kilökődik valamelyik petefészekből és bekerül a petevezetékbe, ahol lefelé a méhbe, amelyből aztán később a földi világ fényére emelkedik. Most csak egy nagyon durva vázlaton tudjuk ábrázolni a petefészkeket a petevezetőkkel és a méhhel:
Ez a vázlat emlékeztethet minket valami nagyon hasonlóra - habár egyéb szempontokból egészen másra - az ember felső testrészében: a fülekre és a fülkürtökre, melyek a garatba vezetnek. Ezeket szintén csak nagyon durván és vázlatosan ábrázoltuk úgy, hogy a dobhártyák a külső végtagok.
Mármost, Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a fejünk egy metamorfózis eredménye: az a test, amelyet az előző inkarnációnkban viseltünk, alakul át a jelenlegi fejünkké. Ám ez a metamorfózis egy egészen különleges módon megy végbe. Ha figyelmesen vizsgáljuk meg a fejet, felismerhetjük a különbséget a kiugró, kiemelkedő, maszkulin szervek, mint amilyen a szem és az orr, valamint a befogadó, betüremkedő, feminin szervek között, mint amilyen a fül és a száj. Láthatják, hogy a fejünkben teljes emberi lények vagyunk; itt egyszerre vagyunk férfiak és nők, ismét egésszé váltunk.
Amikor még kisfiú voltam, egészen lenyűgöztek azok az emberek, akik tudták mozgatni a füleiket. Ugye, ez egy elég ritka képesség manapság? Persze néhány ember képes fülmozgásokat végezni az állkapocs izmaiknak a megfeszítésével és elernyesztésével, de tényleg kevés olyan ember létezik, akik valóban képesek legyezni a füleikkel némiképpen. Természetesen még ők sem tudnak versenyre kelni a nyulakkal, vagy az egyéb állatokkal, csodálatos választékú fülmozgásaik tekintetében! Ám egy nagyon régi időben az emberek is képesek voltak ugyanerre. A füleik nagyobbak voltak, és sokkal mozgékonyabbak. És most tegyük fel a kérdést, hogy mik is a külső fülek valójában?
Nos, habár különösen hangzik, a fülek valójában szárnyak. Ha azokat sokkal nagyobbnak és éterinek képzelik el, akkor látni fogják, hogy a felső emberlény igazából egy angyal. Akik önök közül már látták azt a hatalmas faszobrot, melyet Rudolf Steiner és Edith Maryon faragott, azok emlékezhetnek Lucifer alakjára. A jobb oldalon a két Lucifer alakból a nagyobbikat láthatják, amint fejjel lefelé zuhan a Föld felé, és ahogy Krisztus, az Emberreprezentáns óvón felé emeli a kezét. Balra két kisebb alak látható - ismét Lucifer és Ahrimán. Ezen a kisebb Luciferen tisztán kivehetőek a szárnyak, amelyek egyben fülek is - a nagyobb alakon is ugyanez a helyzet, csak fejjel lefelé fordulva.
Ezek a gyönyörű szárnyak egyben fülek, és a fülek egyben szárnyak is, melyek beburkolják a fejet és a felsőtestet, befelé hatolva a garat felé. Lucifer az érzékeny, éteri szárnyaival hallja a szférák mennyei zenéjét, a kozmikus Szót, amint áthatja a világot. És amit Lucifer ezekkel a csodás fül-szárnyakkal hall, az visszhangzik a garatban, és új formában kerül kimondásra.
Így fogja egyszer az emberi lény kimondani a teremtő Szót. A nemzés a garaton keresztül fog megtörténni, a beszéd által. És ahogy a petefészek hordozza ma magában a kozmikus fejlődés visszhangját, úgy fogja az emberi lény a megfelelő időben hallani éteri füleivel a kozmikus jövő zenéjét. Az ember ki fogja mondani az utódját. Ezt a rendkívüli fejlődést Rudolf Steiner írta le. Így azt mondhatjuk: az oocyta viszi bele a múlt visszhangját a petevezetéken át a méhbe, amelyen keresztül születik meg a csecsemő a világra. Az elkövetkezendő időkben az ember hallani fogja a kozmikus-emberi szót, amely kifejeződése annak az emberi lénynek, aki közeledik az inkarnálódás felé, és a szó a fülkürtökön át a garatba fog továbbítódni, amelyen keresztül az új lény fizikai teste kimondásra kerül. Szükségtelen mondanom, hogy az éteri garat és fülkürt metamorfózisa fontos változást fog előidézni a hallás és a beszéd fizikai szerveiben.
Ahogy benső képekben jelenítjük meg a szaporodás jelenlegi formáját, amelynek során a kozmikus emlékezet ébred új életre a spermium üstökösszerű behatása által, a tisztelet érzése ébredhet a lelkünkben a világ bölcsességgel áthatott rendje iránt. Azt feltételezhetnénk, hogy az emberi lény, minden időben eme nagyszerű kozmikus emberi viszony mentén haladt. Ám, ha csak az anatómia tudományának hajnalát közvetlenül megelőző időkre tekintünk, egészen eltérő nézetekre találunk. Olyan gondolkodókba botlunk, akik szerint ezek a kozmikus emberi viszonyok teljesen hibásak, és ezek az emberiség tragédiájához vezetnek. Ezen talán csodálkozunk, de mégis így volt. És lényeges tény, hogy ezeknek a gondolkodóknak igazuk volt. Bármennyire meglepő is, a mennyei világok és az emberi lény közötti viszonyok, melyeket eddig leírtam, valójában egy kozmikus méretű tragédia kifejeződései.
A középkor táján - talán egy századdal Harvey előtt - az olyan gondolkodók, mint Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim és Abbot Johannes Trithemius von Sponheim, még megőriztek egy közvetlen tudást arról, hogyan működik a szellemi világ a természetben. Agrippa Kölnben született, 1486 szeptemberében. Eleven, érdeklődő természettel rendelkezett, és komoly vágyat érzett, hogy megértse a természetet. Miután befejezte orvosi és jogi tanulmányait, széleskörű utazásokba kezdett, elsősorban Franciaországba, Itáliába és Angliába. Agrippa tudta, hogy a természeti világ hátterében teremtő szellem működik.
Az is nyilvánvaló volt a számára, hogy a természeti világban működve nem lehet szellemit testi érzékszervekkel érzékelni, csak az emberi szellem képes, mélyen önmaga lényébe merülve, a világ szellemi területét közvetlenül érzékelni.
Amikor Agrippa von Nettesheim a mennyei csillagvilágokat megjelenítette, tudatában volt annak, hogy a Naprendszerünkben minden égitesthez tartozik egy-egy szellemi lény, akiket ő az égitestek „intelligenciáinak" nevezett. Számára a látható égitestek keringési pályái képezték azt a szellemi szemmel látható határt, amelyre az ember még feltekinthet. Rudolf Steiner így beszélt Agrippáról:
„Agrippa von Nettesheim tudta, hogy azok a lények, akik az egyes égi testekhez kapcsolódnak, akik a csillagok és a bolygók belső létét és mozgását irányítják; nos ezek a lények az égitestek minden tevékenységét uralják. O ezeket a lényeket az égitestek intelligenciájának nevezte.
És Agrippa azt is tudta, hogy az égitestekből ugyanakkor akadályozó hatások indulnak ki, lények működnek, akik mondhatni aláássák az égitestek jó cselekedeteit. Ezeket a lényeket ő az égitestek démonainak nevezte. Egy ilyen ismerethez az akkori időben hozzátartozott az a tudás is, hogy a Föld egy olyan égitest, amely egyféle intelligenciával és egyfajta démonnal rendelkezik. És éppen az, ami lényeges volt az égitest intelligencia és égitest démon felfogásából, az mostanra teljes mértékben elveszett..."
(Ez az idézet, és a továbbiak mindegyike Rudolf Steiner Mysterienstátten des Mittelalters. Rosenkreuztum und modernes Einweihung-sprinzip. Vierter Vortrag- ból valók)
Az égitestek intelligenciáiról és azok démonairól szóló elveszett tudományt ismét fellelhetjük napjainkban, egy sokkal modernebb formában, az antropozófiában. Ennek révén megismerhetjük, hogy a égitestek intelligenciái hierarchikus lények. A Földre magára vonatkozóan Steiner a következőket mondta:
„A Földre is természetesen régen úgy tekintettek, hogy annak belső tevékenységét, a mozgását a kozmoszban olyan intelligencia irányítja, amelyet összefoglaló néven a Föld égitest intelligenciájának lehet nevezni. Mit is jelentett az akkori kor embere számára ez a Föld intelligencia. Erről a dologról rendkívül nehéz ma akárcsak beszélni is, mivel az emberek képzetei nagyon messze kerültek attól, ami egykoron az emberek felfogásában teljesen magától értetődő volt.
A Föld égitest intelligenciája maga az ember volt. Az emberre úgy tekintettek, mint aki feladatot kapott a világszellemektől, de nem olyant, mint amire a ma embere gondol, hogy ide-oda járkáljon a Földön , vagy vonaton utazzon, árut adjon-vegyen. Úgy gondolták, hogy az emberiség azt a feladatot kapta a világ szellemeitől, hogy mindazt megragadja, ami a Föld koz-moszbeli helyzetére, rendjére, szabályozására vonatkozik.
Az ember mindezt a következőképpen fejezte ki. Az emberi lény azokon az erőkön keresztül, amelyeket magában hordoz, képes egy impulzust adni a Földnek, hogy az keringjen a Nap körül, hogy mozogjon a világmindenségben."
Most pedig, kedves barátaim, elérkeztünk ahhoz a szemponthoz, amely a tragikus veszteség érzetét keltheti bennünk. Rudolf Steiner a következő szavakkal folytatja:
„Egykor létezett egy érzés, miszerint az ember erre a feladatra teremtődött, hogy az embert a világszellemek a Föld urának tekintették. Az ember azonban fejlődése során nem nőtt fel ehhez a feladathoz, magaslatairól a mélybe zuhant. Manapság nagyritkán találkozhatunk ennek az ismeretnek az utolsó visszhangjával. Minden amit a vallásos írásokban a bűnbeesésről találunk, az erre a történetre vezethető vissza. A történet valójában arról szól, hogy az ember eredendően egy egészen más helyet foglalt el a Földön és a világmindenségben mielőtt a magaslatból a mélységbe zuhant.
A vallásos tárgyú írások mellett léteztek olyan helyek, ahol törekedtek az ismeretek megszerezé-sére. Itt is ma már csak visszhangként él - a mai ember bezártsága és szűkös korlátai miatt - a régi szellemi látók ismerete az ember egykori feladatáról és a mélybe zuhanásról...
És valóban így volt, az emberi lényt jelölték ki egykoron, hogy hordozza a Föld intelligenciáját. De a Földhöz egy démon is tartozik, ahogy erről Agrippa von Nettesheim írt. Nos ez a földi démon - visszatekintve a XII-XIII. évszázadra - csak itt a Földön létesülhetett, mert csak az emberi lényben találhatott eszközt működéséhez."
Még egyszer, kérem bocsássák meg nekem, hogy ilyen hosszan idézem Rudolf Steinert. Számomra úgy tetszik, hogy ez az ügy különösen fontos, nem csak a mi témánk számára, hanem általános értelemben is, ahogy azt most látni fogják. Leírtam egy embriológiai és szellemi nézőpontból az emberi nemzés folyamatát, és a Naprendszer azzal kapcsolatos múltbeli és jelenlegi eseményeit. De nézzük meg, hogy egy olyan gondolkodó, mint Agrippa von Nettesheim, mit mondhatott. Össze tudunk gyűjteni pár gondolatot a lehetséges reakcióiból, Rudolf Steiner következő magyarázata alapján:
,Annak érdekében, hogy mindezt megértsük, ismernünk kell, ahogy egykor az emberek gondolkodtak a Föld és a Nap vagy a földi ember és a Nap kapcsolatáról. Ha ezeket a nézeteket, ezeket a viszonyokat jellemezni akarom, akkor ismét immaginatív módon kell erről beszélnem, mert ezeket absztrakt módon nem lehet kifejezni. Az absztrakt fogalmak kora csak később kezdődött. Az absztrakt fogalom pedig nagyon messze áll attól, hogy hidat képezzen az igazság megismeréséhez, ezért itt immaginációkban kell beszélnünk.
Ahogy a „Szellemtudomány körvonalai" című munkámban leírtam, a Nap elvált a Földtől, avagy a Föld vált el a Naptól. Az ember szaturnu-szi lététől egészen ezen időpontig a teljes bolygórendszer, beleértve a Napot, egy egységet adott, és az ember innen származott. Az embernek nem volt hazája a Föld, csak átmenetileg tartózkodott itt. Az igazságot mondják régi korok azon nézetei, miszerint az ember naplény volt. Az ember egész lényét a Nappal kötötte össze.
Mint naplénynek, az embernek másképpen kellett volna a Földhöz kapcsolódnia, mint azt tette. Tevékenységének arra kellett volna irányulnia, hogy az ásványiság és a növények birodalmából kiindulva az emberi csírát éteri formában előhívja, majd ezeket a földi létből származó csírákat a Nap sugarai termékenyíthetették volna meg. Így jelent volna meg az éteri formája az emberi testnek, amely azután a földi anyagokkal kialakuló viszonyok következtében maga is a földi anyagszerűvé vált volna. Ezt ismerték Agrippa von Nettesheim kortársai - maga Agrippa sajnos csak elég ködös elképzelésekkel bírt erről - illetve ezek közül a legjobbak, tehát hogy az embernek nem csak úgy földi módon kellett volna a Földre születni, hanem az ember éteri testének kellett volna együttműködnie a Nappal és a Földdel, így teremtve meg az ember földi alakját, azaz így lehetett volna az éteri formát földivé alakítani.
A növényi lét tisztaságában kellett volna felnőnie az emberi csíráknak, mint a Föld éteri gyümölcse tündökölt volna a Földön, sötéten ragyogva. Bizonyos évszakokban a Nap fénye világította volna meg ezeket az éteri formájú, de már emberi jellegű csírákat. Ebben a folyamatban a testet öltéshez a fizikai anyagot nem az anyai testből kapta volna az éteri csíra, hanem a Föld fizikai szubsztanciáit kellett volna magába felvennie. A világ szellemiség gondolata szerint, ez lett volna az értelme, hogy az Ember a Földre lépjen.
Ami ezután bekövetkezett, az annak tudható be, hogy az emberiség túl nagy késztetést, túl nagy vágyat érzett aziránt, hogy mélyen behatoljon a fizikai anyagiságba. Ezáltal elvesztettük kapcsolatunkat a Nappal és a Kozmosszal, és ezáltal az emberi lét csak az öröklési áramlat útján maradhatott fenn."
Nyugtalanító és egyben különösen csodálatos a kép, amelyet Rudolf Steiner itt elénk állít: az embernek nem a no, hanem a Föld által kellett volna születnie! Aszexuális szaporodás! Megállapíthatjuk, hogy a nemekre való szétválás nem volt eredetileg eltervezve.
A legtöbb, amit ebből a képből leszűrhetünk, hogy milyennek kellett volna lennie a nemzés-nek, a legtöbb, amit megállapíthatunk, hogy a nemi reprodukció - például a nőben történő ovuláció által - nem pusztán a Föld Naptól való elszakadásának a kozmikus emlékezete. Csodálatos gondolat ez, a reprodukció egy Hold-karaktert hordoz magában. A nők 28 napos menstruációs ciklusa egy Hold-Föld ciklus. Az Ember, a naplény, a Föld elrendelt kormányzója, a Hold uralma alá került.
Idézzük ismét a lelki szemeink elé a szaporodás helyes formáját. Képzeljük el a sötéten csillogó Föld-magvakat - ezeket a tiszta, éteri Földmagvakat, melyeket természetünk földi része szolgáltatott volna - ahogy kinonek a Föld bizonyos helyein. Képzeljük magunk elé, ahogy egy bizonyos évszakban, ezeket a sötéten csillogó, éteri Föld-magvakat átragyogja a Nap fénye; ahogy magukra veszik a naplények, az Elochák, a mi teremtőinknek a formáját. Az emberi lény szellemi magja egyesülhetett volna ezzel az éteri Emberrel, aki az istenek képét viselte önmagán, és a lélek ebbe szállhatott volna be. Az emberi lény saját, tudatos akaraterejével vont volna önmagába fizikai szubsztanciákat a tűzbol, a levego-bol, a vízbol, és legkisebb mértékben a földbol.
Néhányan talán csodálkoznak: van valami értelme manapság az ilyen régi igazságokat latolgatni, hiszen azok egy olyan fejlodésre vonatkoznak, amely nem valósult meg, és visszamaradt egy ősi időben, így talán túl távol ahhoz, hogy mi valamennyire is meg tudjuk érteni azokat. Ó nem, kedves barátaim: egyáltalán nem ez a helyzet! Ezek az igazságok a jelenlegi időre vonatkoznak, és valóban kritikus fontossággal bírnak a számunkra. Sok mindent meg fognak határozni a közeljövőben, ami történni fog. Szükséges, hogy megismerjük ezeket a dolgokat, mivel intim módon kapcsolódnak azokhoz a feladatokhoz, amelyet a géntechnológia hív elő.
Engedjék meg nekem, hogy említést tegyek bizonyos tényekről, melyek az okkult kutatás révén ismertek, és amelyek azt mutatják, hogy az a nemzési mód, amelyet az embernek szántak, sosem merült feledésbe, a legkülönbözőbb utakon próbálták azt elérni egy sokkal régebbi időben. Ezekről a dolgokról holnap fogok sokkal részletesebben beszélni, és kapcsolatba fogom hozni őket a Rosslin Intézettel és a kutatókkal, akik Dollyt klónozták. Ma a következőképpen szeretném illusztrálni ezeket a tényeket.
A Teozófiai Szemle 1904. decemberi számában jelent meg egy cikk, amelyet egy olyan személy írt, aki önmagát „E"-nek jelölte. Rudolf Steiner erősen ellenezte ennek a cikknek a publikálását, abból a megfontolásból, hogy a benne foglalt ismeretek egy részét nem lett volna szabad kiadni abban az időben.
A cikk egy olyan beszélgetés kivonatát tartalmazta, amelyet „E" folytatott egy médiumon át, egy éppen nem inkarnálódott lélekkel, akire „F"-ként hivatkozott. A beszélgetés folyamán „F" a következő félelmének adott hangot:
... mivel hamarosan egy fontos felfedezés következhet be, amely sokkal nagyobb hatalmat adhat az orvosoknak, mint amilyennel bármely időben is rendelkeztek, és ez rettentően kegyetlen állatkísérletekhez vezethet, mivel az orvos, aki ezt a felfedezést teszi, azt fogja hinni, hogy az élveboncolás által jut el ehhez a felfedezéshez. „De emlékezz, ez nem így van, ez nem egy felfedezés, csak egy emlékezés; mivel az orvos, aki ezt a felfedezést teszi, atlantiszi volt, és az atlantisziak az orvoslás terén messze tanultabbak voltak nálunk; valóban, a test minden titkát ismerték." Ekkor Atlantiszról kezdtem kérdezni...
Irányították az elemeket, jó időt hoztak létre, vagy vihart, ahogy tetszett nekik. Akkoriban nem voltak gyerekek, mivel egy természetfeletti erő használatával elsajátították a hatalmas titkát annak, hogy a két anyagi erő egyesítése nélkül, hogyan lehet életet teremteni. A lélek visszavonult , majd reinkarnálódott az akarat bizonyos erőkifejtésével, a természeti elemekből öltve alakot, minden egyéb médium nélkül. Ez volt az, ami végül a hatalmuk végét okozta, mivel ezt nem lehetett tovább engedni. Ezt ábrázolták halványan a későbbi héber legendában, az „élet fája"-ként. Minden megállt a fejlődésben, ezért egy kataklizmának kellett legyőznie ezt a civilizációt, és elpusztítania még az emlékét is.
Felborították a teremtés egyensúlyát, és így romba döntötték a civilizációjukat. A materiális következménye az lett ennek, hogy megvonták tőlük a földi életerőt, és elveszítettek minden életáram utánpótlást. Ez a természetben görcsöket eredményezett, és borzalmas vihart, mely jóvátehetetlenül összetörte és megsemmisítette őket. A Titánok küzdöttek az istenekkel, de veszítettek. Minden vallás beszél erről a történetről, mint intő jelről. A ti Földetek egy élőlény, és ha megcsapoljátok az életáramait, minden csodát meg tudtok tenni. Az atlantiszi lelkek bizonyos értelemben ugyanazok a lelkek, mint akik ma testesültek meg, ám rangvesztett állapotban vannak...
Úgy kellett visszatérniük a közönséges életbe, mint egyszerű lényeknek, közönséges csecsemőként születve meg. Most egy kicsit többet fogok elmondani neked Atlantisz csodálatos hatalmáról, hogy megértsd mi volt az ember, és mivé lesz az eljövendő korokban; igazság szerint, Atlantisz materiálisan volt tökéletes, mely tökéletességbe az ember soha nem tud visszajutni, de elérheti azt a jövőben. A legmagasabb osztályok életmódja rendkívül egyszerű volt, mivel a táplálékot majdnem kizárólag a levegőből szerezték be.
Mint az orchideák, az uralkodók és még inkább a papok, minden szubsztanciájukat abból a szubsztanciából nyerték, amelyből az atmoszféra állt. Kérdezd meg bármelyik botanikust, és látni fogod, hogy igazam van. Ti nem tudjátok ezt tenni, mivel ti nem önmagatok által materializálódtok; ti teremtett lények vagytok, és nem a magatok akaratából születtetek meg...
Ebben a szokatlan beszélgetésben 'F' leírja Atlantisz uralkodó kasztjainak, az önmaguk által megtestesült emberi lényeknek az életét, akik halandó szülők nélkül jöttek a világra. Elmondja, hogy az ilyen atlantiszi lelkek reinkarnálódtak és visszahúzódtak az akarat egyfajta használata révén, „... a természeti elemekből öltve alakot, minden egyéb médium nélkül."Ez lényegében ugyanaz, mint amire Rudolf Steiner hivatkozik azzal a szellemi tudással kapcsolatban, amely az olyan középkori gondolkodók filozófiájában, mint Agrippa von Nettesheim és Johannes Trithemius von Sponheim, még jelen van. Ez ugyanaz a folyamat - az emberi lélek egyesülése egy éteri Földmaggal -, habár abban a formában, amely az atlantiszi korban lehetséges volt. 'F' egy modern nézőpontból ítélte meg ezeket a tényeket, azt mondva, hogy ezeknek az önerőből született atlantiszi uralkodóknak nem volt szabad tovább működniük, mivel „... minden megállt a fejlődésben, ezért egy kataklizmának kellett legyőznie ezt a civilizációt, és elpusztítania még az emlékét is." Egyértelműen egyenlőséget tesz fejlődés és öröklődés között, feltételezve, hogy nem létezhet evolúció a normális születés és halál nélkül, valamint az emberi örökletes képességek fejlődése nélkül, mely a halandó szülőktől született emberi generációk továbbhaladása révén jön létre. Ez az, ahogy a mai genetikusok az evolúciót szemlélik. Ám Agrippa von Nettesheim és a hozzá hasonló gondolkodók, ezt másképpen tudták. Ok tudták, hogy az ember nem arra lett szánva, hogy olyan mélyen merüljön az anyagba, ahogy azt tette. Megértették, hogy „..az emberiség túl nagy késztetést, túl nagy vágyat érzett aziránt, hogy mélyen behatoljon a fizikai anyagiságba. Ezáltal elvesztettük kapcsolatunkat a Nappal és a Kozmosszal ,és ezáltal az emberi lét csak az öröklési áramlat útján maradhatott fenn."
Rudolf Steinertől tudjuk, hogy az ember az anyagba zuhanása által érte el a szabadság lehetőségét. Úgy gondolom, mindannyian érezzük ennek a jelentőségét. Sosem akarnánk lemondani a szabadság lehetőségéről (bármilyennek is képzeljük azt). Már csak azt a kérdést kell feltennünk a magunk számára, hogy mit is veszítettünk ezáltal? Mi történt velünk akkor, amikor elveszítettük a kapcsolatunkat a Nappal, és csak a nemi szaporodás útján - az öröklődés árama révén - tudtuk megvalósítani létünket a Földön? Steiner a következőt mondja a számunkra:
„És ez lehetőséget adott a Föld démona számára, hogy megkezdje munkáját. A Föld démona sosem lett volna képes bármit is tenni az emberrel, aki a Nap által született. A Nap által született Ember a Földön, igazság szerint a Negyedik Hierarchia lett volna. Ha valaki el akarta volna helyezni az Embert, azt kellett volna mondania:
Első Hierarchia
Szeráfok, Kerubok, Trónok Második Hierarchia
Exuziák, Dynámiszok, Kyriotéteszek Harmadik Hierarchia
Angyalok, Arkangyalok, Archék Negyedik Hierarchia
Emberek három különböző állapotban vagy
fokon együtt alkotva Negyedik Hierarchiát.
De mivel az Ember befogadta ezt az erős impulzust a fizikai iránt, nem a Hierarchiák legalacsonyabb ágává vált, mint ahogy az volt, hanem ehelyett a földi birodalom csúcsává - legmagasabb ágává - vált. Ásványi birodalom, növényi birodalom, állati birodalom, emberi birodalom: ez lett annak a képévé, hogy hol áll az ember a világban.
Hovatovább, mivel az Ember nem találta meg a saját feladatát a Földön, a Föld maga sincs a megfelelő és méltó helyén a Kozmoszban. Mióta az Ember elbukott, a Föld igazi ura már nem található meg itt."
Ilyen volt ezeknek a középkori gondolkodóknak a filozófiája, akik még hordoztak egyfajta megértést arról, hogy az embert hogyan teremtették az istenek a saját képükre, és milyen fejlődést szántak neki.
Igen kedves barátaim, ezek a dolgok mind nagyon sok idővel ezelőtt történtek. Ám láthattuk, hogy egészen az atlantiszi időkig voltak emberi lények, akik megkíséreltek az előre meghatározott módon belépni a földi létbe.
Holnap a jövő irányába fogunk tekinteni. Látni fogjuk, hogy mi vár ránk a következő inkarná-ciónkban, és megkísérlünk egy ideát kialakítani arról, hogy feltehetően mi fog keletkezni a géntechnológiában az emberi lény klónozásával.
A befejező rész a következő számunkban. Fordította: Tóth Márk
Rudolf Steiner
A Szabad Gondolat több írásában is foglalkoztunk a Paul Emberson vezetésével működő Antro-Tech Intézettel, az ott folyó antropozófiai kutatási munka hallatlan jelentőségével. A mostani és az előző két számban, valamint 2004. húsvéti számában folytatásban közöljük Paul Emberson előadását a géntechnológiáról.
A svájci Alpok lankásabb vidékén, a Genfi tó felett lévő Les Sciernes-d' Albeuve falucskában működő kutatóintézet jobb megismerése érdekében közlünk egy cikket az Antro-Tech News franciául megjelent 7. számából (2002/2003).
Az aláírás nélkül megjelent cikk a kutatóintézetnek fizikai és szellemi értelemben helyt adó öregek otthonáról szól, és arról a máshol ilyen formában nemigen tárgyalt kötelékről, amely a halálba, a más létbe készülő embereket itt maradó embertársaikkal összeköti.
Frisch Mihály
Rendszeresen megjelenő híradásainkban gyakran találkozhattak olvasóink a Paternelle névvel. Ez annak a háznak a neve, melynek égisze alatt világra jöhetett és felnőhetett az Anthro-Tech Intézet. Az Intézet épülete a Paternelle területén áll, ebben találnak szállást a kutatók is. Akik Önök közül részt vettek nálunk az elmúlt évek szemináriumain vagy fórumain, azok mindannyian találkozhattak azzal a kedves fogadtatással, amelyben a Paternelle részesíti látogatóit és szemináriumi résztvevőit , s élvezhették azokat a vegetáriánus ételeket is, amelyek elsősorban biodinamikus és biológiai művelésű kertekből származnak. Mások közvetve ismerkednek meg a Paternelle-lel, olyan alkalommal például, amikor Dr. Philippe-Gaston Besson-hoz jönnek, kinek kisebb orvosi rendelője itt található a házban.
A Paternelle tevékenységi területe a legnagyobb és legmélyebben elrejtett keresztény misztérium felé - az Élet Misztériuma felé - vezet. Rudolf Steiner gyakran beszélt erről, ám úgy tűnik kevesen vannak, akik felismerték szavai jelentőségét. Itt ezt most csak néhány utalással jelezhetjük.
Általában úgy vélekedünk, hogy a gyermekek fontosab-bak, mint a már életük vége felé járó emberek. A gyermekek a holnap állampolgárai, a jövő hordozói. Az a mód, ahogy a gyermekeket oktatjuk, meg fogja határozni a jövő tudományos és kulturális életét. Az idős emberek teljesítették saját feladatukat. Úgy gondoljuk, hogy nekik értékelhető mértékben már nem kell semmihez sem hozzájárulniuk. Természetesen nagy hálával tartozunk nekik mindazokért a pozitívumokért, melyeket ők hoztak, de számunkra ők már nem bírnak olyan nyilvánvaló jelentőséggel, mint a gyermekek. A mi nyugati társadalmunkban ezek ma a legelterjedtebb érzések. Ám ítéletalkotásunkban nehéz lenne ennél nagyobbat tévedni.
Még kevesen vannak azok, akik teljességgel tisztában vannak az emberi természet változásainak horderejével. E változások egy évszázada kezdődtek annak a fordulatnak a során, amely a legfontosabb volt - csak az emberi fejlődést tekintve -, s amelyet az okkult tradíciókban a „Kali Yuga korszak befejeződéseként" említenek.
Abban a jövőben, amely a földi evolúció szintjén igen közel van, az ember lény már nem fog áthaladni a gyermekkor korszakán, sem a fogantatás, sem a születés szakaszain. Már felnőttként jön majd a világra egy másik úton. Az új spirituális impulzusok ebben a már formálódó jövőben többé nem a születés előtti világból jönnek majd hozzánk a gyermekek által, hanem - tűnjön ez bármilyen különösnek is - a halál utániból. Mielőtt megvizsgálnánk, mit mond a szellemtudomány az emberi lény ezen alapvető változásának (mutációjának) kapcsán, fordítsuk figyelmünket a jelen élet szimptomatikus jelenségei felé.
A XX. század első évtizedeiben néhány személy - vállalva a nevetségessé válás kockázatát - vette a bátorságot ahhoz, hogy különleges, új tapasztalatokról számoljon be. Ennek nagy visszhangja nem volt. Ám ahogy teltek az évek, és a kórházak intenzív osztályain fejlődött a technika, ezek a tapasztalatok egyre gyakrabban ismétlődtek. Általában az a személy, aki elmesélte 'hihetetlen' élményeit, nem tudta, hogy mások is ugyanilyen tapasztalatokat szereztek.
Ma már létezik egy jelentős korpusz gondosan ellenőrzött és osztályozott elbeszélésekből, melyek olyan emberek tapasztalataiból származnak, akik súlyos sérültek vagy súlyos betegek voltak - gyakran a klinikai halál állapotában (leállt a légzés és a szív munkája) - s akiket azután reanimációs technikákkal visszahoztak az életbe. Ezek az emberek megtapasztalták a halál küszöbének tudatos átlépését és a visszatérést, amely tapasztalat ezidáig a misztériumok beavatottjai számára volt fenntartva. Abban a mértékben, ahogy egyre lazul az étertest és a fizikai test egymáshoz kötöttsége, úgy lesznek egyre gyakoribbak az ilyen típusú tapasztalások, s ezek kiváltása is egyszerűbb lesz. Magának a küszöbnek a természetét illetően is egy változás kezdeténél tartunk.
A földi élet ezzel ellenkező oldalon található területén -a fogantatás és a születés területén - senki sem tagadhatja, hogy napjainkban a genetika technikáját tekintve nagyon nagy és gyors fejlődésnek vagyunk tanúi. Ítéljük bár ezt a fejlődést jónak vagy rossznak, a tudomány óriási léptekkel halad a mesterséges megtermékenyítés szabaddá tétele felé, s ez egyre kevésbé fog a szülők részvételétől függeni. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy a genetika géniusza nem fogja végigjárni a maga útját, bár jelenleg még csak az első lépésekkel próbálkozik.
A szellemtudomány mindig is azt tanította, hogy el fog jönni az idő, amikor a mesterséges megtermékenyítés más formát fog ölteni, s ekkor majd az emberi lény „beszélni" fogja utódját. Bizonyos módon a gége válik egy, az aszex-uális megtermékenyülést szolgáló szervvé. Ebben az értelemben „beszélni" mást jelent majd, nem azt, amit szokásosan értünk rajta, tehát nem egy valamilyen nyelven való be-szélést. Amikor az ember majd így „beszéli" az utódját, ez az utód nem egy bébi lesz, az új emberi lény felnőttként fog belépni az életbe. Ami még ennél is fontosabb, és még különösebb a hétköznapi gondolkodás számára, hogy ez a belépés nem a születés kapuján át fog történni, hanem a halálén. Mert a halál küszöbe metamorfózison megy át (azaz változik az emberi lélek kapcsolata a halállal). Ennek a fejlődésnek az előképe jelenik meg Krisztus feltámadásában. Az emberi fejlődésben egy ilyen alapvető változás fokozatosan jön létre. 2ooo év múlva már csak nagyon kevés olyan nő él majd, aki képes lesz gyermeket foganni. További 2ooo év elteltével a női nem el fog tűnni a fizikai síkról. Ez a nagy változás már elkezdődött, bár még csak a legelejénél tart. Jelen életünkben mindenütt találunk előremutató jeleket. Hogy ezt sokan nem veszik észre, az azért van, mert nem látják a fától az erdőt.
Egy igazi pedagógián túl ma rendkívüli módon szükségünk van egy újfajta művészetre: a gerontogógiára. Ahogy a fiatal gyermeknek meg kell tanulnia a földön élni, úgy az élete vége felé járó embernek (életkora nem fontos - lehet öreg vagy fiatal, beteg vagy balesettől sújtott) azt kell megtanulnia, hogyan közeledjen a küszöbhöz, és hogyan haladjon át rajta helyesen. Mert ez a küszöb lassanként átlátszóvá, kevésbé véglegessé válik. Rudolf Steiner számos alkalommal hangsúlyozta, hogy az elhunytakkal való tudatos együttműködésnek döntő jelentősége lesz a földi fejlődés további szakasza számára. Ám nagyon sok múlik azon a módon, ahogy a lélek áthalad a küszöbön.
Rudolf Steiner szerint az a valóban materialista ember, aki meg van arról győződve, hogy a halál véget vet az ő létezésének, nos ez az ember valóban egy olyan tudatállapotban fogja magát találni a halál után, amely a nem-létezéshez áll közel. A mély meggyőződés ugyanis meghatározza a küszöbön túli tudatállapotot. Ha tudjuk, hogy a lélek élete folytatódik a szellemi világban, akkor ott éberek leszünk, és teljes mértékben észleljük azt a létezést. Azonban halál utáni létünket nem csak meggyőződésünk határozza meg, hanem ebben szándékaink is nagy erővel hatnak. Az, aki tudja, hogy az emberi lény reinkarnálódik, és - alapos okból - úgy dönt halála előtt, hogy egy meghatározott időben reinkarnálódni fog, nos vele valóban ez fog történni, úgy ahogy ő elhatározta (lásd e témában Rudolf Steiner 1924. augusztus 27-én tartott előadását). És egy ember, aki tudja, hogy a fizikai halál mindössze annyi, hogy letesszük az elhasználódott testet, a lélek pedig mindkét irányban átlépheti a küszöböt, az ilyen ember képes segíteni a földi emberiség számára oly döntően fontos - élők és holtak közötti -együttműködés létrehozásában.
Végiggondolva a fentebb vázoltakat, tehát a változást az ember inkarnálódásának módjában, a fizikai születés fogalmának eltűnését (és ennek következtében az öröklődés eltűnését), a már megkezdődött változást, ahogyan az ember átlépi a halál küszöbét, azt a küszöböt, amelyen a jövőben nem csak egy irányban lehet áthaladni, megállapíthatjuk, hogy az emberi életben egy teljes fordulat fog bekövetkezni. Ehhez 2ooo évvel ezelőtt, az idők fordulóján Krisztus adta az impulzust. És mi tudatára ébredünk annak, hogy a jövő „gyermekei" azok a fizikai létük vége felé járó emberek, akiknek olyanokká kell válniuk, mint „a kis gyermekek", hogy beléphessenek Isten országába.
Az idős vagy életük vége felé járó emberekkel végzett munkának művészetté és egy új tudománnyá kell válnia. A pedagógia mintájára meg kell teremtenünk egy geron-togógiát. A „palliatív" ellátás és a haldoklók kísérése ennek csupán első tapogatódzásai. Ahhoz, hogy ezt az új művészetet kifejleszthessük, ahhoz nem csak széleskörű spirituális ismeretekre van szükség, hanem olyan szívre is, mely túlcsordul az ezek iránt a ránk bízott emberek iránt érzett szeretettől. És hasonlóan minden művészethez, ez a munka is elsősorban a gyakorlás által fejlődik.
Ebben a néhány bekezdésben vázoltuk a Paternelle legfőbb munkaterületét. Számunkra a gerontogógia egy ideál. Több mint húsz éve szenteljük magunkat ennek a feladatnak, s ebben annak a személynek szívbéli intuíciói vezetnek minket, akit e munka irányításával bíztunk meg. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy elkísérhettünk számos emberi lelket az igazság pillanatáig - az emberi élet legjelentősebb pillanatáig, ez pedig a küszöb átlépésének pillanata. Tapasztalataink, melyeket e pillanatokban nyertünk, túl bensőségesek ahhoz, hogy e helyen beszámolhassunk róluk. Mélységes tapasztalatok ezek, mert amikor egy lélek áthalad a küszöbön, akkor a szellemi világ kapuja ideiglenesen nagyra nyílik.
A Paternelle munkája a jövő felé orientálódik, az emberi élet már körvonalazódó változásai felé. Ha ebben a kiadványban eddig sosem beszéltünk erről explicit módon, annak oka elsősorban az, hogy ezt elméleti kifejezésekkel nem lehet igazán leírni.
Ez szívmunka.
Fordította: Láng Magda
Gyermekkori bakonyi élményeim egyik legszebbike a Római-fürdőként nevezett zuhatagos sziklafürdő. Nem lehetett csak úgy eljutni oda. Ki kellett érdemelni. A sűrű, magas erdőben csak olyan csöndben lehetett járni, mint a templomban. A sziklákra zúduló víz millió cseppre tört, s vízpáraként a levegőbe kapaszkodva a fák lombja között beszűrődő fény szivárványburokba öltöztette. A nagymamánál eltöltött nyári élmények közé tudattalanul ivódott be a vizespad, vagy ahogy arrafelé nevezik, a stelázsi képe is. A két vödör víz, közte a merítő bögre és az ivóbögre. Ott állt a kamra hűvös zugában. A napi szertartás része volt, ahogyan fejkendős nagyanyám a kútra ment, s behozta az egy napra való vizet. Ha megszomjaztunk, merítettünk a vödörből, lassan kortyolgattunk a nagy, homlokunkig érő bögréből. A bögre belsejében a sejtelmesség lakozott, a sötétség, a beszűrődő fény vibrálódása a hűvös víz hullámcsíkjain, a kortyolás és szuszogás visszhangja.
Évtizedek óta nem jártam a Bakony rejtélyes vízeséseinél. Nagyanyám is rég meghalt, Isten nyugosztalja, s vele együtt eltűnt a vizespad, eltűnt valami. Valami, amire ma azt mondják, hogy archaikus, vagy éppen elmaradott. A modernizációval azonban nemcsak egy életmód süllyedt alá, hanem sok minden. Például a víznek a szentsége. De nemcsak a szentsége. Már tizenkét éve, hogy a Balaton-felvidék és a Bakony térségében dolgozunk. A tájat járva, s összevetve régi térképekkel, az öregek elbeszéléseivel, a táj változásában mára egyik legszembetűnőbb a vizek eltűnése. Források kiapadtak, betemetődtek. Tavak, tókák feltöltődtek, lápok összezsugorodtak. Patakok száradtak ki rejtélyes, megfejthetetlen módon. Az egykor eleven vízfolyások, árkok magukra maradtak. Sokféle elmélet hangzott el ennek okáról. Klímaváltozás, aszály, bauxitbányászat, erdőirtás.
Több év után most tavasszal jutottam el ismét a bakonyi zuhatagokhoz, szent kutakhoz, forrásokhoz. Lélekben felkészültem a viszontlátásra. Mondanom sem kell, hogy nem gyermekkorom emlékképeivel találkoztam. Az erdőben mindenütt szemét. Sörös dobozok, törött üvegek, zacskók, rozsdás májkonzerv dobozok, de akad autóroncstól kezdve minden. A tűzrakó helyek környéke inkább szeméttelepre emlékeztet, mint derűs közösségi térre. A zuhatagban épphogy csak csörgedezik valami, így itt is látszik a szemét. Az ösvényeken motokrosszosok dübörögnek. Tovább sétálva a forrásokhoz csak most jön a java! A források közvetlen közelében „táborozók". Autók, sátorok, dübög a tüc-tüc zene és a káromkodás. Konzervek, csipszek. És a forrás? A forrásban, a küpüben pedig hűlnek a dobozos sörök, a kólák. Nem a forrás alatt, a lecsurgó vízben, hanem benne. Ahol feltör Földanyánk mélyéből. Megrázó élmény volt. A szemét is, mégis leginkább ez a gesztus, ez a jelenség. Ma már a forrásvizet nem isszák, legfeljebb hőfoka miatt mesterséges italok hűtésére használják.
Ezt a szomorú, saját „kultúráját" aláásó mentalitást nézve, arra a következtetésre jutottam, hogy a vizek eltűnése velünk, emberekkel van összefüggésben. Vizeink állapota tudatállapotunkat tükrözi.
Orbán Balázs lenyűgöző, táj- és emberszerető Székelyföld leírása lépten-nyomon sorolja és méltatja Székelyföld gyógyhatású vizeit.
Idén jelent meg „A Hargita-hegység és környéke ásványvizes fürdői" (szerk.Jánosi Cs.- Péter É.) című kiadvány a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület kiadásában, amely 103 székelyföldi fürdőt, forrást mutat be. Elcsodálkozhatunk, hogy mi kincs lakozik a Föld gyomrában, éltető ivóvizet és gyógyító fürdővizet kínálva nekünk.
A fürdők éppúgy átélték az emberi történelem viharait, mint e táj és lakói. A székelyföldi gyógyvizek hasznosításának történetében két irányzatot különböztethetünk meg. Egy részük kisebb kiépültséggel megmaradt természet közeli állapotában, amelyet elsősorban a helyi, környékbeli lakosság használt, másik részükre komoly gyógyüdülő kultúra telepedett. A székelyföldi fürdők jelentőségét már igen korán tudományos igénnyel kutatták, például 1875-ben, az Előpatakon megrendezett magyar orvosok és természetvizsgálók XVIII. nagygyűlésén (amelynek egy kihelyezett tagozata Tusnádfürdőn dolgozott) méltatták gyógyhatá-sukat, népszerűsítve ezzel a fürdőkultúrát. A történelmi dokumentumok, archív fotók, leírások, pezsgő fürdőéletről számolnak be. A ma itt élő idős emberek pedig a népi fürdőkhöz kötődő csodagyógyulásokról számolnak be.
Bárki megtapasztalhatja rendkívüli hatásukat.
E hihetetlen értékek felmérése során a mára magukra hagyott, sok helyen betemetődött fürdők, mofetták (gázfürdők) szívszorító látványa cselekvésre késztetett minket, hogy a helyi közösséggekkel együtt felújítsuk a rég elfeledett gyógyfürdőhelyeket. Az első fürdőkalákát 2001-ben Lázárfalván (Nyírfürdő), a másodikat 2002-ben Tusnádon (Nádas-fürdő), a harmadikat pedig idén Csíkkozmáson (Sószékfürdő) szerveztük meg. Mindegyik kaláka csodálatos és életre szóló tett volt. Áldásos munkával jött létre, feredőzés nélkül is mindenki gyógyulására vált. Gyógyulhatott a hite, hogy a munkának van szentsége. Gyógyulhatott a lelke az egymást segítő, egymásra figyelő alkotó munkában.
E három fürdőhely a Csomád-Bálványos régió határában fekszik. A vidéket járva az ember rácsudálkozik a táj szépségére, elevenségére. Ez a világ a tündérek és óriások földje, ahol a székely mondavilág alakjai megjelennek a reggeli párában, a felszálló ködben, a felhőkben, a for-tyogókban, a Föld és az Ég fenyőfák-kötötte ná-szában. Szirti sasok, békászó sasok és ölyvek uralják itt a légteret, hollók kísérik a lelkükben szabad tájban barangolókat. A geológus szerint fiatal, emberöltővel nézve azonban ősi vulkáni hegyformák jelentik a szívét ennek a vidéknek. A vulkáni táj egykori működésének öröksége az a rengeteg buzgó, fortyogó, többnyire hideg forrás, a hegy gyomrából bűzös gőzöket eresztő gázkiömlés, amelynek áldásos, gyógyító hatását az ember ősidők óta ismeri. S nemcsak ismeri, hanem használja testi-lelki bajaira. A táj szépsége, a természet elevensége, a természeti erők érzékelhető ereje egyben szakrális élményt is jelent. E vizekbe mártózva, vagy gázferedőzés közben csendben beavatódunk a természet titkaiba. Tisztelet és alázat születik meg bennünk a természeti, a teremtett világ iránt, s ez az állapot segít testi bajainak legyőzésében, a gyógyító összetétel mellett.
A fürdők felújításában a hagyományos székelyföldi közösségi munka formáját, a kalákát választottuk. A kaláka bölcsessége, hogy mindenki azt adja a közösbe, amire ereje, tehetsége van, a legfiatalabbtól a legidősebbig.
A kaláka szervezői a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, az Ars Topia Alapítvány, a Pagony, Transpagony Táj-és Kertépítész Iroda, Axis Iroda és az önkormányzatok munkatársai, akik magyarországi tájépítész, építész hallgatók, és erdélyi egyetemisták között hirdették meg alkotótábor keretén belül a fürdőépítési munkát. A Kós Károly Egyesülés vándorépítészei is kivették a részüket a munkából. A csapat másik felét pedig a falubéliek adták.
A kaláka nem titkolt célja, hogy a közös tervezési, építési munka során falubéli, régióbeli, és magyarországi résztvevők együtt és egymástól megtanulják, hogy hogyan lehet saját erőből, összefogással újjá teremteni azokat az örökségeket, amelyeket őseink ránk hagyományoztak. Hogyan lehet a természeti értékeket megőrizve annak lehetőségét kultúráltan kihasználni. Cél a természetközeli erózióvédelmi módszerek, a helyi, hagyományos, mára sokszor elfelejtett anyaghasználat felelevenítése, megtanulása. A hagyományos székely díszítőfestés technikája jelenik az információs táblákon és feliratokon. A diákok elszállásolásával, vendéglátásával a faluturizmus alapjait lehet megtanulni. Eközben erősödik a falu és régió összefogása. Mindezek tudatosítására, az építési munka alatt esténként koncertet, táncházat, meghívott vendégekkel esti beszélgetéseket szervezünk, amelynek témája az értékvédelem és falufejlesztés, régiófejlesztés és autonómia, táj-, természet- és környezetvédelem, építészeti érték- és faluképvédelem kérdésköre.
Ez a közösségi munka nem csupán értékvédelem és tájfejlesztés, hanem közösségépítés. Hiszen a táj elevenségét, életét csak az ott élők tudják továbbörökíteni a jövőbe, s nem mindegy, hogy milyen formában. Összefogással és együttműködéssel, a tájban rejlő értékek megőrzésével, az örökség tiszteletben tartásával lehet úgy építkezni, hogy a ma ott élő közösség ezt az értéket használhassa saját gyógyulására és egzisztenciájának javítására.
A víz az élet hordozója, s ha alázatos módon fordulunk hozzá, az egyén, a közösség és a táj gyógyulását hozza. Egy ilyen munka után az ember a vízre nem tud másként tekinteni, mint a legnagyobb kincsre.