A világtörténelem alakulásának nagy törvényeként tekinthető az, hogy ha semmit sem tanul az ember egy katasztrófából, akkor a későbbiekben egy még nagyobb katasztrófának kell a világra zúdulnia. Ahogyan az emberiség szintjén a két világháború katasztrófájából nem tudtuk levonni a tanulságokat, az Általános Antropozófiai Társaságon belül is azt látjuk, hogy saját történetének válságaiból éppannyira nem tanult semmit. Talán semmi sem mutatja ezt a jelenséget világosabban, mint az 1935-ben történt társasági katasztrófa hivatalos vezetőségi megítélése.

Hány tagot zártak ki a Társaságból 1935-ben? Kétezret vagy hetet?

A D. N. Dunlopról szóló életrajzi vázlatban azt olvashatjuk, hogy 1935-ben kétezer tagot zártak ki az Általános Antropozófiai Társaságból. Nemrégiben a Nachrichtenblatt des Goetheanum-ban - a Társaság hivatalos lapjában - egy nyilatkozat jelent meg, amely ezt a nagy számot látszólag jogosan hét személyre redukálja. Ez a szemet szúró különbség tisztázásra szorul.

Az Általános Antropozófiai Társaságon belül lezajló legújabb eseményekhez kapcsolódva (többek között ismét tagkizárások történtek) a Nachrichtenblatt 2002. december 15-i számában egy jelentőségteljes közleményt tettek közzé.

Az alábbiakban mellékeljük ennek két első részét, amelyek az 1935-ös eseményekre vonatkoznak.¹

Amit ez az ismertetés elleplez

Az e közleményben bemutatott tényekkel szemben formálisan semmilyen ellenvetés nem tehető. Az 1. pontban idézett három kitétel pontosan megfelel annak az I-III. indítványnak, amelyeket 1935. március 17-én a Nachrichtenblatt hasábjain tettek közzé, és amelyeket azután az 1935. április 14-i közgyűlésen nagy többséggel elfogadtak. És mégis e fenti ismertetés elleplez bizonyos nyomasztó összefüggéseket, miáltal az akkori eseményeket olyan színben tünteti fel, ami már nem felel meg a valóságnak.

Való igaz, hogy Wegmant és Vreedét formálisan és névlegesen csupán a vezetőségből zárták ki. Számukra azonban csakis a vezetőség keretei nyújthattak olyan működési kört, ahol Rudolf Steiner akaratának megfelelően az antropozófia érdekében felelősségteljesen tevékenykedhettek. Milyen valóságos értékkel rendelkezhetett számukra az, hogy őket - kissé átlátszó hivatkozással - csupán a vezetőségből szorították ki, de meghagyták nekik az így teljesen jelentéktelenné vált tagságuk lehetőségét a Társaságban?

Tény az is, hogy 1935-ben „csak" hét személyt zártak ki a Társaságból, és hogy az úgynevezett „Szabad Antropozófiai Csoportok" tagjai ugyancsak megtarthatták tagságukat. Ez azonban számukra is valami hasonlót jelentett, mint Ita Wegman és Elisabeth Vreede esetében: tagságukat a továbbiakban csak korlátozottan hasznosíthatták volna, amennyiben meghajolnak a közgyűlés által rájuk erőszakolt feltételek előtt. Igaz az is, hogy az 1935-ben hozott határozatokat visszavonták 1948-ban.

Az Általános Antropozófiai Társaság tagjainak kizárásáról

Hogy a Társaság tagjainak kizárásával kapcsolatos téves nézetek további terjedésének elejét vegyük és hogy e kérdésben a tagok felvilágosítását teljessé tegyük, a következőkben újraközöljük az 1935-ben és azután hozott határozatokat.

A leggyakoribb, újabban ismételten fellépő tévedés az, hogy Ita Wegmant és Elisabeth Vreedét 1935-ben a Társaságból kizárták. Tény az, hogy mindkettőjüket vezetőségi tisztségükből akkor felmentették. Általában elfelejtik viszont, hogy az 1935-ös közgyűlés határozatait 1948-ban egy közgyűlési határozat útján érvénytelenítették. Ezenkívül figyelembe kell vennünk azt is, hogy mind 1935-ben, mind 1948-ban közgyűlésen hozott határozatokról van szó. Csak később történtek olyan kizárások, amelyek mögött vezetőségi döntések álltak.

Konkrétan a következő döntéseket hozták:

1. A közgyűlés határozatai 1935. április 14-én:

- Ita Wegman és Elisabeth Vreede mint az Általános Antropozófiai Társaság vezetőségi tagjainak felmentése tisztségükből. [= Az 1935-ös közgyűlés I. indítványa - Th. M.]

- Daniel Nicol Dunlop, George Kaufmann, Willem Zeylmans van Emmichoven, Pieter J. de Haan, Jürgen von Grone, Eugen Kolisko és Karl König kizárása az Általános Antropozófiai Társaságból. [ = Az 1935-ös közgyűlés II. indítványa (K. König kizárásán kívül) - Th. M.]

- Az úgynevezett „Szabad Antropozófiai Csoportok" többé nem tekinthetők az Antropozófiai Társaság részének, ami nem annyit jelent, hogy ezáltal az ilyen csoportokhoz tartozó egyes személyeket a tagságból kirekesztenénk.

[ = Az 1935-ös közgyűlés III. indítványa - Th.M.]

2. Az 1948. március 27-29-i közgyűlés határozata visszavonja az 1935. április 14-én elfogadott határozatokat. (Vö. Nachrichtenblatt 1948. 16. szám, 63.o.)²

A valóság részleteire is érzékeny gondolkodás azonban figyelmen kívül hagyhatja-e azt, hogy az összesen kilenc, a 35-ös határozat által közvetlenül érintett személy közül négy -Vreede, Wegman, Dunlop, Kolisko - 1948-ban már rég nem is volt az élők sorában, és az 1935 után egészen új irányba forduló személyes életükre ama későbbi visszavonásnak már semmiféle jelentősége nem lehetett.

Fontos lehet e téma kapcsán emlékeznünk arra, hogy nem kisebb személyiség, mint Marie Steiner, aki kiállt a 35-ös határozatok felfüggesztésének ügye mellett, két héttel halála előtt így fogalmazott: „Én magam nem táplálok olyan érzéseket, hogy valamit még meg lehet menteni. A Társaság méltósága mindenesetre elveszett, hasonlóképpen a Társaság egységének gondolata is. De az antropozófia mozgalmában benne rejlenek azok az erők, amelyek egyszer újjáéleszthetik, feltéve, hogy az emberek engedik magunkban hatni azokat."³

Emanuel Zeylmans, Willem Zeylmans és Elisabeth Vreede állásfoglalása az 1935-ös kizárásokkal kapcsolatban

A fenti formálisan igaz és vitán felüli, ugyanakkor mégis teljesen valóságidegen közlemény tekintetében szeretnék most arra az értékelésre utalni, amelyet már évekkel ezelőtt Emanuel Zeylmans adott Wegman-életrajzának második kötetében az 1935-ös határozatok valódi természetét illetően.

Zeylmans a III. indítványhoz a következőket fűzi:

„Dunlop és Kaufmann az Antropozófiai Társaság aktív munkatársai voltak Angliában, Zeylmans és Haan Hollandiában, von Grone és Kolisko pedig Németországban. „.A Dornach által el nem ismert antropozófiai csoportokhoz tartozván, ezek az emberek szintén elveszítették tagságukat Dornachban (jóllehet a III. indítvány megfogalmazása az ellenkezőre látszik utalni), mivel az elnök, Albert Steffen az említett személyek felvételét az országos társaságokba [Landesgesellschaften] avagy csoportokba többé nem ismerte el, és ellenjegyzését megtagadta. A III. indítványból nem következett, hogy ezeknek a személyeknek meg kellett volna újítaniuk jelentkezésüket Dornachban, mi több, azon feltételek mellett, amelyeknek ugyanazon közgyűlésen egy átfogó szabályzatmódosító indítvány elfogadását követően csakis a bejegyzett Általános Antropozófiai Társaság Egyesületre [Verein A. A. G.] vonatkozóan kellett érvényesnek lenniük, és amely feltételek közvetlenül azután valóban hatályba is léptek. Így ebben az esetben is egy tényleges tagság-kizárásról volt szó, ami az indítványozóknak szándékában is állt, de az ott jelenlevők ezt a szándékukat az adott megfogalmazással elleplezték."⁴

Az utóbbit tanúsítja Elisabeth Vreede és Willem Zeylmans kizárása. Elisabeth Vreede így fogalmaz: „A dornachi események következtében egy hosszú sorsszerű fejlődés után most teljes mértékben saját magunkra és a velünk kapcsolatban álló csoportokra vagyunk utalva. Az utolsó közgyűlés határozatai folytán nem csupán a Dr. Steiner által kinevezett két tagot hívták vissza, hanem további tagokat is kizártak a Társaságból. Egész csoportokat is kiszorítottak a Társaságból, jóllehet kezdetben e csoportok egyes tagjaitól még nem vonták meg tagságukat."⁵

Willem Zeylmans a III. indítvánnyal kapcsolatban a következőket jegyzi meg:

„Lényegében három országos csoport volt, amelyeket a kizárások érintettek: az Antropozófiai Társaság Nagy-Britanniában, az Antropozófiai Munkaközösség Németországban és az Antropozófiai Társaság Hollandiában. E társaságok tagjainak száma megközelítően 1700-2000 főre tehető, beleértve a kisebb csoportokat és a különböző országok (Csehszlovákia, Franciaország stb.) önálló tagjait. E csoportok most teljesen önállóan dolgoznak olyan autonóm közösségekként, amelyeket a közös ideálok kötnek össze egymással. Mindegyikben megvan az az erős akarat, hogy egy új emberi közösséget építsenek fel Rudolf Steiner életműve alapján."⁶

Senki nem vont le az akkori eseményekből semmilyen következtetést

A feléledő igazság jelének vehető, hogy 1948-ban néhányan eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy az 1935-ben hozott határozatok téves lépések voltak. Azt hinni azonban, hogy ezzel már a szükséges következtetéseket is levonták a katasztrófából, további messzire kiható tévedés lenne. E következtetéseket a mai napig nem vonták le. Mi azonban most megtesszük:

- Nyílt kimondása annak a ténynek, hogy a vezetőségen és a tagságon belül fennálló eredeti egység az 1925 és 1935 között lefolyó események következtében megbomlott.

- Fel kellene hagyni azzal, hogy mindig a Karácsonyi Gyűlésre hivatkozzunk és Steiner spirituális „kapcsolatára" a Társasággal mint egésszel.

- Abba kellene hagyni mindenféle szellemi vezetői nagyképűsködést és önteltséget, ami a Főiskola irányításában tapasztalható és az úgynevezett Klasse-szövegek olvasásakor jellemző.

- Szabadon kiképezni-megalakítani egy tisztán adminisztratív ügykezelői társaságot, azzal a céllal, hogy Rudolf Steiner életművét feldolgozza, a tagok számára gyűléseket szervezzen stb. Ezzel a Társaság reális módon megnyílhatna a világ felé.

Látnivaló, hogy 1935 után az Általános Antropozófiai Társaság kétszer 33 évet kitevő vezetői gyakorlatában a mindezen tényekből kiolvasható következtetéseknek mindig a teljes ellentétéhez jutottak el:

- A Társaság történetén belüli szakadások igazi méreteinek elleplezése; az 1935-ben történt események tényeinek meghamisítása és következményeiknek figyelmen kívül hagyása.

- A Karácsonyi Gyűlés szellemének állandó bizonygatása és Rudolf Steiner szellemi jelenlétének hangoztatása a jelenlegi Társaságban.

- A vezetői önhittség különböző válfajai, a tagokkal szembeni szellemi nyomások és kényszerítések.

- A Karácsonyi Gyűlés Társaság [Weihnachtstagungsgesellschaft] megalakításának szándéka a folytonosság látszatának célzatával. (Amivel szemben jogilag mindenesetre bizonyos kifogások hozhatók fel).

Bátorságra vallott, hogy Willem Zeylmans 1960-ban javasolta a holland országos társaságnak, hogy ismét csatlakozzon Dornachhoz, ami valóban be is következett. Ez a lépés azonban tartósan csak akkor lehetett volna termékeny, ha a dornachi vezetőség a maga részéről ténylegesen levonta volna a fenti konzekvenciákat az Általános Antropozófiai Társaság történetének szociálisan legnagyobb „katasztrófájából", ami Steiner halálát követően 1935-ben történt.

Ehhez képest a vezetőség a mai napig nem tartotta szükségesnek azoknak pontos számát meghatározni, akiket a csoportkizárások (vö. III. indítvány) érintettek, hiszen a Willem Zeylmans által megadott adatok bizonyára közelebb állnak a valósághoz a szám nagyságrendjét tekintve.

„A Karácsonyi Gyűlés hatékonysága elveszett"

Az akkori összeütközésekbe való bepillantás céljából, amelyek az Általános Antropozófiai Társaság legalkalmasabbnak látszó avagy a szelleminek leginkább megfelelő szerveződése körül folytak, idézzük most D. N. Dunlop és az angliai országos társaság vezetőségi tagjának nyilatkozatát, amely a Denkschrift támadására adott válasz volt (ami röviddel előtte jelent meg), és amely még az 1935-ös közgyűlés előtt látott napvilágot egy nyílt - bár a dornachi Mitgliederblatt-ban nem közölt - levél formájában, amelyet az Általános Antropozófiai Társaság minden tagjának címeztek. Dunlop szavai sajnos ma nem kevésbé aktuálisak, mint 67 évvel ezelőtt:

„Meg vagyunk győződve arról, hogy a most javasolt intézkedések, és különösen az az eljárásmód, ahogyan azokat közölni és végrehajtani szándékozzák, nemcsak Társaságunk alapító szabályzata (elvei) szellemének, hanem éppannyira az igazságosság általánosan elismert elveinek is ellentmondanak. Kifejezésre juttatjuk feltétlen tiltakozásunkat ezen módszerrel kapcsolatban oly módon, hogy országos társaságunk hivatalos képviseletét a küszöbön álló közgyűlésen mellőzni fogjuk. Azok a tagok, akik az elmúlt év eseményeivel szemben bizonyos távolságtartást képesek magukban kialakítani, tisztában vannak azzal, hogy legalábbis két oldala van annak, amiből az utóbbi tíz év eseményei megítélhetők. Nem kevesen - még a jelenlegi vezetéssel egyetértő személyek közül is sokan - aggodalmuknak adnak hangot az olyan sommás módszerek tekintetében, amelyek e javaslatok szellemében alkalmazásra kerülnek.

Az igazság csak azt követően képes majd kirajzolódni, ha ezen év eseményei mindkét oldalról megvilágítást kapnak. Amennyiben mindkét fél részéről meglesz annak akarata, hogy a jelenlegi ellentétek elfogulatlan hangnemben tisztázódjanak, csak ez esetben találhatjuk meg a kiutat is. Felvetjük még egyszer a kérdést: hát nem létezik mégsem egy olyan kíméletes megoldás, amelynek fényében közös munkánkat a jövőben békében és harcok nélkül továbbfolytassuk?! Mi hiszünk benne, hogy létezik egy ilyen megoldás. Készek vagyunk segíteni abban, hogy erre rátaláljunk, már amennyiben erre alkalmunk nyílik, és ameny-nyiben a másik oldal részéről is bizonyos közeledést tapasztalunk.

Végezetül azonban ki kell azt jelentenünk: még akkor is, ha a közgyűlés ezeket a javaslatokat magáévá teszi, a magunk köreiben e javaslatok semmikor nem fognak helyeslésre találni. Mi nyugodtan el fogunk utazni innen, azon szabadságra hivatkozva, amelyet az alapító szabályzat biztosít számunkra, hogy a Rudolf Steiner életművéből származó ránk háruló feladatokat az antropozófia területén elvégezzük, és a Goetheanumot mindig is egy olyan helynek fogjuk tekinteni, amely 'nyitva áll minden egyes tagja előtt' [für alle Mitglieder da ist].

Ahol a módszerekben nem uralkodik igazi méltányosság, ott puszta hivataloskodó formulák semmilyen maradandó figyelmet nem vívhatnak ki a maguk számára. Az olyan jellegű határozatokat a magunk részéről nem fogjuk érvényesnek elismerni, amelyek csak olyan áron valósíthatók meg, hogy közben a Karácsonyi Gyűlés szellemének hatékonyságát elveszítjük."⁷

Azt kell tapasztalnunk, hogy a legújabb eseményeket illetően a magyarázat a Társaságban még várat magára. A mai történelmi pillanatban azonban éppen ez teszi különösen megrá-zóvá az előbbi szavakat.

Az igazság újjászületése?

Amilyen kevéssé képesek átváltoztatni egy nemzetközi „értékközösség" frázisos szólamai a mai hatalomgyakorlók gyilkos tetteit szeretet-tettekké, épp oly kevéssé segít át bennünket valami elcsépelt, bár bizonyos helyeken talán nagyon keresztényien hangzó és a Karácsonyi Gyűlés szellemében tetszelgő intelem azon a szakadékon, amely az antropozófiai frázisok és a valódi antropozófiai gondolkodás, érzés és cselekvés között tátong, és amely még nagyobbra nőtt, mint amekkora 67 évvel ezelőtt volt. Ha az antropozófiai Társaság és Mozgalom történetének igazságát ennyire meghamisíthatták, ahogyan az 1935-ös sorsdöntő kizárások tekintetében a Nachrichtenblatt hasábjain cáfolhatatlanul megtörtént, akkor a Karácsonyi Gyűlés Társaságról való egyidejű áradozások az igazság megtagadását, sőt egyenesen megcsúfolását jelentik. Egy ilyen értelemben az Antropozófiai Társaság valóban „világtársasággá" vált. A „nagyvilág" hazugságai, hazug természete hűen tükröződik benne.

Az emberiség jövőbeni fejlődésének boldogulása a legkevésbé sem azon múlik, hogy vajon az Antropozófiai Társaság „helyes szervezeti felépítést" kap-e, vagy sem, hanem sokkal inkább azon, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudomány valódi megértése bekövetkezik-e, vagy sem, és hogy ez a szellemtudomány ténylegesen elterjed-e a világban. Az emberiség előrehaladása attól is függ, hogy köreinkben az évtizedeken keresztül formaságokba temetett és szubjektív képzelgések által megnyomorított igazság képes-e végre újjászületni. Vagyis attól függ, hogy tudunk-e őszintén törekedni erre az igazságra. Minden rajtunk, ezen a törekvésünkön múlik. Csakis ebből fakadhat az a pozitív újjászületési erő, amiről Marie Steiner röviddel halála előtt beszélt.

A cikk megjelent:

Der Europaer 2003. 7. évfolyam 5. szám Fordította: Szabó Attila

Jegyzetek

1. Was in der Anthroposophischen Gesellschaft vorgeht -Nachrichten für deren Mitglieder, 2002. december 15, 375. o. A cikket Uwe Werner, a Goetheanum levéltárosa írta.

2. A cikk harmadik része áttekintést nyújt az 1935 és 2002 között végbement kizárásokról. 2002. október 9-ig összesen tizenegy ember kizárása történt. Azóta még harminc tagot zártak ki, amit a cikk persze nem említ.

3. Idézve: Nachrichten der Rudolf Steiner Nachlassverwaltung, 1952. október. A Zur Prozessangelegenheit különkiadása, 15. o.

4. Emanuel Zeylmans van Emmichoven:

Ki volt Ita Wegman - Dokumentáció. 3. kötet, Harcok és konfliktusok 1924 és 1935 között. Dornach, 2. kiadás, 1996, 30. o.

5. Zeylmans, ugyanott 394. o.

6. Ugyanott 395. o.

7. Nyílt levél az Általános Antropozófiai Társaság tagjaihoz, különösképpen azokhoz, akik jelen voltak Dornachban az 1935. április 14-én tartott közgyűlésen. - Hozzáférhető a következő helyen: L. Kolisko: Eugen Kolisko - Ein Lebensbild. Magánkiadás, 1961, 379. oldaltól

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Beszámoló a Szeminárium munkájáról

A Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány közös vállalkozásában zajló Szeminárium nyitó alkalma, 2002. október 26-a óta - melyről előző számunkban beszámoltunk - folytatódott a programsorozat.

November 22-én és 23-án meghívott előadóként Andreas Brachert látta vendégül a Szeminárium. Bracher úr Hamburgban élő újságíró, a baseli Der Europaer folyóirat rendszeres szerzője, akitől lapunk több írást is közölt már. Fő kutatási témája a XX. századi európai történelem háttere. Az előadást Kálmán István vezette be, emlékeztetve a szemináriumi munka alapkérdéseire:

Mi történt a rendszerváltáskor, 1989-90-ben? Milyen lehetőségek álltak előttünk? Mit mulasztottunk el? Minek a következményeiben élünk ma? Mi a feladata a polgári körök népmozgalmának?

Andreas Bracher kitűnő előadását három fő részre tagolta:

- az I. részben az I. Világháború egy jelentős személyiségéről, Helmuth von Moltkéről beszélt, aki a háború kitörésekor a német hadsereg vezérkari főnöke volt. Új megvilágításban láthattuk a háború kitörésének körülményeit, majd - visszanyúlva az időben, egészen az egyházszakadásig -Európa keleti és nyugati részre válásának mélyebb okait; Moltke és I. Miklós pápa szerepét Európa történelmében, s a két történelmi személyiség titokzatos kapcsolatát.

Moltke a század elején prófétikusan látta a XX. századvég Európájának állapotát: Európa szellemileg szét van zúzva; a Nyugati Ember ül az európaiak helyén. A mai idők fő feladatának az európai közép megteremtését jelölte meg, melyet - mint emberi közepet - először mindenkinek magában kell létrehoznia, különben elpusztul.

- a II. részben a szociális organizmus hármas tagozódásáról beszélt és az I. világháború kirobbanásában szerepet játszó történelmi mulasztásokról, melyeket Közép-Európa vezetői követtek el. Áttekintette a Rudolf Steiner által 1917-ben megfogalmazott Memorandum javaslatait, melyek alkalmasak voltak Közép-Európa viszonyainak rendezésére, szemben Wilson amerikai elnök 14 pontjával, amely a katasztrofális következményekkel járó békeszerződések alapját képezte. A javaslat nem talált megértésre, ezért az antant szándékai érvényesültek. Míg Wilson a háborúval kapcsolatban a népek felszabadításáról beszélt, s a népről mint öröklés révén adódó minőségről, Steiner az egyes ember felszabadításának szükségességéről beszélt, aki, mint szociális lény áll a társadalmi működés középpontjában; valamint arról, hogy a nép kulturális jelenség: egy nép szabad és tudatos elhatározásból keletkezik.

Bracher később a három lénytagra külön-külön érvényes törvényszerűségekről beszélt: a szellemi életben megvalósulásra törő igazságról; a jog területén érvényesülni igyekvő igazságosságról és a gazdasági életben megnyilvánuló oppor-tunitásról.

- a III. részben az angolszász világpolitikát mozgató társaságokat érintette, akik Róma örökébe lépve a világbirodalom kiépítésén fáradoznak. A szervezetek ismertetése átívelte a XX. század egészét, kezdve a Rhodes-Milner csoporttal (a XX. sz. elejétől), a Council on Foreign Relations-on (1919) és a Bildenberger-csoporton (1955) át a Trilaterális Bizottságig (1972). Európa történelmére 1916 óta gyakorolnak döntő befolyást, mára hatásuk globális méretűvé növekedett.

Andreas Bracher előadását a hallgatók kérdéseire adott válaszaival és kötetlen beszélgetéssel zárta.

December 20-án Makovecz Imre volt a szeminárium vendége.

Előadását Kálmán István vezette be. A polgári körök népmozgalmáról szólva a XX. század Közép-Európájának történelmére koncentráljunk: Mi történt, mi fog történni Közép-Európában? Nemeskürty kérdésével: Mi történt velünk? A mulasztások, ha felismerjük őket, ösztönzést adhatnak. Jó elkerülni a vádaskodást, az önvádat, bűnbak-keresést. A mulasztás lehetőség a jövő számára.

Makovecz Imre három fogalmat bontott ki: a jelenlét, a múltlátás és a jövő fogalmait. Csak ezek után lehet a polgári körökről beszélni. A magyar történelem nagyívű áttekintéséből vezette el a hallgatóságot a jelen valóságos és nem valóságos kérdéseiig.

„A múltlátás mit jelent? Hűséget a kisemmizettekhez. Akkor nem jelenhet meg a szó: panelpatkány. A téridő kontinuumban az idő visszatér. Ami elmúlt, visszajön a jövőben. (...) Jelenlétre van szükség, tudatosítani, ami nem tudatos: a ve-reségtudatot. (...) Rájöhetünk, hogy az ember felemelkedhet egy olyan szférába, ahova nem hatol el a kísértő."

December 21-én, szombaton Kálmán István

előadása hangzott el.

Felelevenítette Andreas Bracher előadását, majd azt kiegészítve visszatekintett a középkor történelmére: I. Miklós pápa tevékenységére, az európai közép gondolatának megszületésére. Az előadás végén visszatért az I. világháború eseményeire, Moltke szerepére. A háború körülményeinek áttekintése, melyre Moltke csak post mortem tett szert, lehetőség az amnézia feloldására.

2003 január 24-én péntek délután, valamint 25-én egész nap ismét külföldi előadó, dr. Olaf Koob volt a szeminárium vendége.

24-i előadásában, Márai Sándor „Ég és Föld" című könyvének részletével kezdve a „doppel-ganger"-jelenségről, lelkünk árnyoldaláról beszélt. Az irodalomból Kafka és Rilke megfigyeléseit, valamint Stevenson klasszikus művét (Dr. Jekyll és Mr. Hyde) elemezte.

A művek korunk problémájára világítanak rá: a túlfejlett intellektualizmus nem hoz automatikusan morális fejlődést. Ha nő az Angyal bennünk, annyira nő a Gonosz is.

Beszélt az ifjúkori drogproblémáról: a fiatalok túlérett intellektus mellett komoly érzelmi deficittel bírnak. A hallucinogén szerek pótlást nyújtanak, az alsó régiót aktivizálják. A szellemihez hasonló élményeket kínálnak. Ehelyett a képszerű gondolkodásra van szükség, a megmerevedett, ahrimanizálódott intellektus luciferizálására.

25-i előadásában a Lenin agyát halála után felboncoló intézet kutatási eredményeit ismertette, melynek megállapítása szerint teljesen használhatatlan agyapparátussal bírt. Ki gondolkodott Leninben? Koob a megszállottság kialakulásáról beszélvén többek közt kitért Sztálin, Lenin, Hitler és Mao példájára. A szellemtudomány által kitágított pszichológia szemszögéből tekintette át az ember felépítettségét: a három idegközpont (agy, gerincvelő, solar plexus) működését, az én-erők és a táplálkozás összefüggését. Hosszasan elemezte a beavatott festő, Grünewald híres képét, az isenheimi oltárt.

A kép korabeli hallucinogén-mérgezéses betegek gyógyítását szolgálta (Szt. Antal tüze). Szent Antal éber tudattal lépte át a küszöböt és tanulmányozta a démonok fenomenológiáját. A kép a mai idők prófétikus lenyomata.

Az előadás további részében erotika és hatalom összefüggéséről beszélt, majd a délután a hallgatók kérdéseivel zárult.

Február 14-én, péntek este Malgot István fogadta el meghívásunkat. A Szövetség c. hetilap kiadója bevezetésként helyzetértékelését osztotta meg a hallgatósággal, amit beszélgetés követett.

A beszélgetés során Malgot István beszélt az úgynevezett. elit kérdéséről: a rendszerváltás előttről átörökített kiváltságok birtokosairól és az újonnan kialakult politikai és kulturális elitről, mely mesterségesen kettéosztja az ország népét a kiválasztott elit és az alacsonyabb szinten tartott tömeg csoportjaira. Ez az elit rendelkezik saját szervezeti-gazdasági háttérrel, ösztöndíjakkal, nemzetközi kapcsolatokkal, míg a nemzeti oldal nem. Ennek megteremtése létkérdés. Szóba került a cigányság problémája, amire igazán nem fordult figyelem. Ma, amikor minden negyedik, s rövidesen minden harmadik, iskolába iratkozó gyermek cigány származású, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a rendszerváltással a cigányság elvesztette hagyományos munkalehetőségeit (például az építőiparban), s nem lévén egyéb lehetősége a megélhetésre, főleg vagyon elleni bűncselekményekkel és a gyermekek utáni támogatásokkal tartja fenn magát. Felemelkedésük egyedüli útja az iskola, azonban fejlődési ritmusuk, kultúrájuk megfelelő pedagógiát kíván.

A továbbiakban Malgot István a polgári körök mozgalmának helyzetéről és az ország előtt álló, szükséges politikai változásokról - a kétkamarás parlamentről, mint az elit uralma megtörésének lehetséges eszközéről - beszélt.

Április 14-én és 15-én a szeminárium vendége Thomas Meyer volt. Meyer úr a baseli Der Europeer c. folyóirat főszerkesztője. Előadásának témáit a következőkben jelölte meg: az Európakérdés, a történelem és a jelen helyzet szemszögéből; a Gonosz és a vele való küzdelem; fontos Közép-Európa i személyiségek, mint T.G. Schröer, Ludwig von Polzer-Hoditz, Helmuth von Moltke; Rudolf Steiner impulzusairól, mint a legmodernebbről azok közül, amiknek a mához közük van, s a szimptomatológiáról. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az előadás kézzel lejegyzett változatából (a szerző átnézése nélkül).

„Hogyan tudunk bánni a Gonosszal? Ezt a kérdést ma ránk is kényszerítik, mert van egy hatalom, amelyik fel is sorolja azokat az országokat, amelyek a „Gonosz tengelyét" alkotják. Magyarország még nincs rajta, de bármikor rákerülhet. Erős emóciók kapcsolódnak ehhez a kifejezéshez. Ha emlegetik, azonnal egy dualizmus jelenik meg: van a Gonosz és van a Jó; ha szerencséd van, a jó oldalon állsz. Az antropozófia radikálisan fel akar lépni a dualizmus leküzdése érdekében. Gonosz ugyanis kétféle létezik. Van-e fogalmunk róla? Ha a Gonoszt a Jó párjaként fogjuk fel, az csak azt jelenti, hogy nincs valós fogalmunk róla. Álljon itt egy részlet Rudolf Steiner egy 1909-es előadásából - Goethe halálának évfordulóján -, mely ma is aktuális: „Minden, ami a Világtervben benne foglaltatik, az jó, a Gonosz csak egy bizonyos ideig maradhat fönn. Ezért csak az hisz a Gonosz örökkévalóságában, aki az időlegest az örökkévalóval összetéveszti és aki az időhöz kötöttből nem tud felemelkedni az örökkévalóhoz." (...) A fejlődés során a Gonosz jó okkal jelent meg, a Gonosz megengedett gonosz. A manicheizmus szerint létezik az örökkévaló Gonosz és az örökkévaló Jó is. Olyan lényekről van szó, akiknek egy ideig hatniuk kell; nekik előnyös, ha azt hisszük róluk, hogy örökké vannak. A Jó a Gonoszt és a Jót az időben átfogja. (...)

Ma azzal a móddal, ahogy az eseményekről beszélnek, találkozunk a Gonosszal. Ennek egyik formája a hazugság. „Korunk alaptulajdonsága a hazugság."

A hitlerizmus, a bolsevizmus, a néhány ember által gyakorolt politikai amerikanizmus a hazugságra épít. Miért kell a hazugsággal foglalkoznunk? Miért nem az igazsággal? Hozzá tartozik, hogy tudjuk, mit hazudunk. Ez nem csak morális tartalom kérdése. Ez annak kérdése, milyen szellemi-lelki atmoszférával élünk. Hálásnak kell lennünk mindenkinek, aki kimondja, ha egy hazugságra rájött. Ennek tisztító hatása van. Ennek arra is hatása van, hogy a halottak világából valami bele tud kerülni a világba. Sokan vannak ott: Rudolf Steiner, Ita Wegman, Marie Steiner és mások, ők nézik a világunkat. A hazugság egyfajta ködfelhőt képez; az igazság kimondása egy rést nyit a halottak világa felé ebben a ködfelhőben. Ha nincs ilyen tisztító erőfeszítés, akkor ezeknek az individualitásoknak a helyzetét megnehezítjük, hogy információkat juttathassanak a világunkba. A halottakkal való viszonyunk is mai témánk. Ma sokan úgy halnak meg, hogy nem készültek föl. A nyugati politikának is van erről tudomása, ennek fontos szerepe van. Ez a politika nem a nagy szabadságimpulzusokat hozók iránt érdeklődik, hanem azok iránt, akik a hazugságatmoszférában éltek és abban működnek most is.

Néhány példa a XX. századból:

- 2001. szeptember 11-vel kapcsolatban felállítottak egy történelmi párhuzamot: ez az esemény ugyanolyan fontos a XXI. századra vonatkozóan, mint amilyen jelentősége volt az I. Világháborúnak a XX. századra vonatkozóan. Nincs azóta olyan esemény, ami ne állna összefüggésben szeptember 11-ével. Párhuzamba állították Pearl Harborral, ami 1941. december 7-én volt. Ma már nagy irodalma van annak, hogy az esemény nem volt meglepetés az USA számára. A japánok kódjait már 1940 óta ismerték. Roosevelt rá akarta a közvéleményt venni a háborúba való belépésre. Ehhez az kellett, hogy fölháborodjanak; a nép nem akart háborúzni. Saját embereiket áldozták fel, kicsivel többet, mint szeptember 11-én. Nem figyelmeztették őket a támadásra. Egy jellemző kijelentés Pearl Harborról az Order of Skull & Bones egy tagjától: „Ez egy szörnyű nap volt, de gyönyörű eredménnyel." Ezzel az akcióval tudott az USA olyan helyzetet létrehozni, hogy a II. Világháború után folyamatosan befolyással bírjon Európa alakítására.

- 1990. július 25-én az iraki kormány képviselője megkereste a bagdadi amerikai nagykövet-asszonyt és kikérte véleményét Irak kuvaiti bevonulásának tervéről. A nagykövet-asz-szony azt nyilatkozta, hogy az USA a kuvaiti konfliktust belügynek tekinti. Irak egy hét múlva lerohanta Kuvaitot. Az USA viszont azonnal élesen reagált, felszólította Irakot Kuvait elhagyására. 1990. szeptember 11-én Bush először beszélt az Új Világrendről és arról is, hogy az irakiak kriminális viselkedésével szemben fel kell lépni. Ekkor jelent meg az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága előtt egy 15 éves lány, aki zokogva arról számolt be, hogy ápolónőként dolgozott egy kuvaiti kórházban, amikor bevonult az iraki hadsereg. A katonák bejöttek a kórházba, az inkubátorokból kivették a csecsemőket és a földre dobálták őket. Az esetet Bush öt-hat alkalommal emlegette a TV-ben, morális felhanggal, ennek eredményeképpen született meg az ENSZ-határozat, mely zöld utat adott a beavatkozásnak. Az esemény mögött egy tízmillió dolláros megbízás állt, melyet az egyik legnagyobb PR-cég kapott. A megbízás célja annak megállapítása volt, mi az, ami a legjobban sokkolja a közvéleményt? Megállapították, hogy ez a csecsemőgyilkosság. Ennek megfelelően sikerült rávenni a szóban forgó leányt, aki - mint utóbb kiderült - nem ápolónő, hanem az amerikai nagykövet lánya volt, s a csecsemőgyilkosságokból egy szó sem igaz. Az ügyet három hónappal később az Amnesty International leplezte le, ez azonban már hatástalan volt. - 1964-ben, a vietnami háború során a Tomkin-öbölben egy amerikai rombolót megtámadott egy észak-vietnami hadihajó. Johnson elnök nagy pátosszal beszélt az ügyről, mely a háború eszkalálódásához vezetett. A támadásról szóló hírt Pearl Harborból adták le, viszont nem volt igaz.

Különbség van egy véletlen hazugság és aközt, ha a hazugságot kapcsolják olyasvalamihez, amit korábban már akceptáltak. Íme egy újabb példa arról, hogyan űzik a politikát. Szeptember 11-e jogos elborzadást keltett az emberekben. Ezt erősítik egy korábbi eset emlegetésével, amely szintén megrendítette az embereket, mert nem tudták, hogy hazugságon alapult.

Rudolf Steiner szerint ez egy igazi mágikus technika, amikor a hazugságot úgy terjesztik, hogy igaznak lássék.

Ebben a Gonosznak nagy ereje rejlik. A szellemtudományos megismerés feladata, hogy ezt pontosan megfigyelje.

Milyen viszonyba kerülhet a közép-európai ember a halottakkal?

Egy közép-európai saját szabad énjéből egy szabad érdeklődést fejthet ki a halottak irányába. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor kényszerrel akarunk megidézni valakit. Moltke példáján bemutatásra került, hogyan lehet egy ilyen kapcsolatot felépíteni. Néhány mondat lett felidézve, mely nem egy élőtől, hanem egy halottól származik, amit egy tőle származó inspiráció alatt álló személy jegyzett le és fordított le németre - a szellemi világban tudniillik nem németül beszélnek.

Moltke 1916. június 18-án halt meg. Steiner szerint a jövőben úgy fogunk biográfiát írni, hogy az a halállal kezdődik. Steinernek nem volt mással olyan kapcsolata, mint Moltkéval. Más esetben nem csinált több száz feljegyzést, mint most, amikor a halott Moltke Steinert inspirálta, aki mindezt németre fordítva leírta. Nyolc éven át tartott ez a folyamat. Steiner számára Moltke olyan szorosan kapcsolódott a német nép és Közép-Európa sorsához, mint amilyen szorosan Steiner kapcsolódott a korszellemhez. „A német nép úgy viszonyul a többi néphez, mint az én a lélek többi területéhez." Amit ma a német néphez kapcsolnak, annak semmi köze nincs a német nép valós szelleméhez, hanem annak ellenképe.

A halott Moltkétől származó, Steiner által lejegyzett közlésekben egy harmadik személynek is szerepe volt: ő Elisa von Moltke. Nélküle mindez nem lett volna lehetséges. Elisa, Moltke halála után rövid meditációt kapott Steinertől. Amikor Elisa ezt a meditációt végezte, Steiner akkor tudott Moltkéval kapcsolatba lépni. A Moltke-lélek egyrészt az én-impulzussal, másrészt Európa egész történelmi létesülésével áll kapcsolatban, a jövőben is.

„Az embereknek az eseményekből meg kell tanulniuk, hogy a gondolatok tények." (Moltke)

Ma gyakran halljuk: ezek „csak" gondolatok, ezekkel szemben állnak a tények. Ez a dualista nézet a legnagyobb illúziók egyike. Honnan származik ez a vélekedés: „ úgy tűnik, a gondolatok csak a mi szubjektív tudatunkban lépnek fel, és semmilyen saját erejük nincsen." Ez a szokásos - hétköznapi - tudat esetében így van, azonban gyermekeknél és öregeknél megfigyelhetjük a gondolatok tudatalatti hatását. A tudat szféráján kívül ugyanis gondolatainkhoz okkult erők kapcsolódnak. Erről - szerencsére - nem tudunk. Ez csak akkor lenne kívánatos, ha olyanokat gondolnánk, ami a világ fejlődésében pozitív. Ehhez a tényhez már most jó, ha hozzászokunk. Adjuk fel kényelmes álláspontunkat és soroljuk a gondolatokat a tények világához. Miért a gondolatok a legfontosabbak a tények világában? A gondolatok az egyedüli olyan tények, melyeket szabadságban helyezünk a tények világába. Nem vagyunk kényszerítve arra, hogy gondolkozzunk. A gondolatok területén szabadok vagyunk, az érzelmek területén már kevésbé, az akarat területén a legkevésbé. Mi a gondolatok világába helyezett tények vagyunk.

„A hamis gondolatok a jelen igazi romboló erői." (Moltke)

Manapság nem a külső világban történő robbanás az igazán pusztító, hanem a belsőben. A XX. század történetében a bolsevizmust, a nácizmust és az amerikanizmust tekintve az igazi pusztító erő a hazugság.

„Európának le kellett vetnie régi ruháit; most egy ideig meztelenül vándorol az emberiség történetében." (Moltke)

Az ú.n. „egységes állam" (Steiner) - mindegy, minek nevezzük (monarchia, köztársaság, diktatúra) - az, ahol az állam szabályoz mindent. A mai EU Európa új ruhája? Nem. Ez inkább a császár új ruhájához - Andersen meséjéhez - hasonlít. Az EU-ban a döntéseket a nemzeti parlamentekből áttolták az EU parlamentbe. Mi az az új, ami ehelyett létrejöhet, ami nem az egységes állam elvén születik? Akkor beszélhetünk majd arról, hogy Európa új ruhát kap.

A hármas tagozódás eszméje az első kísérlet a történelemben a három irányból áramló szociális életelemek - gazdasági, jogi, szellemi élet - közti harmónia megteremtésére. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméivel bensőleg mindenki szimpatizál, de ezek közt ellentmondások vannak. Erre utal Szolzsenyicin megállapítása: Az állameszme nem harmonizálható. Az orosz a testvériséget állítaná előtérbe. Mindenki rezonál e fogalmakra, de lehet a hármat rosszul is megvalósítani, s akkor káosz keletkezik.

Kreatív gondolatokat, eszméket megragadni csak szabadon lehet. Az egyenlőség eszméje, ha azt a szellemi életre alkalmazzuk, nivellál.

Mi történik, ha a testvériséget a szellemi életre, az igazság területére alkalmazzuk? Valaki azt mondja: 3+3=5. Más mást mond. Jön egy harmadik, aki ezt mondja: „Legyünk testvériesek, állapodjunk meg, legyünk, keresztények, ne legyünk önzőek, másoknak is adjunk valamit, legyen a végeredmény átlagolva."

„Európa szomjúhozza a szellemet, ennek ellenére elűz minden szellemit. A szellemtől való félelem uralkodik. Ez az amerikai politika magva." (Steiner)

Akik a terrorizmus elleni félelmet keltik, azok félelemmel tekintenek a szellemre.

„Az emberek a Földön joggal mondják: álmodják a történelmet, vagy átalusszák. Az én lelkemnek is együtt kellett álmodnia velük, de most már nem szabad tovább álmodni." (Moltke)

A IX. században ennek az individualitásnak nagy betekintése volt az európai fejlődésbe. Akkor úgy látta, hogy a szellemi világról és a fizikai világról való tudatnak el kell válnia egymástól.

Csak ez az elválasztás teszi lehetővé, hogy az emberek eljussanak addig a felismerésig, hogy létezik egy világ a fizikain túl is. Amíg átélték a szellemi világot, addig szabadon nem választhatták. Az emberek úgy éltek, mint hal a vízben. Moltkében (I. Miklósban) jelent meg ez a felismerés.

Ha egy új impulzus jelenik meg a világban, akkor kicsit később megjelenik egy olyan, ami azt karikírozza. Két évvel az I. Miklósként élt Moltke 867-ben bekövetkezett halála után, 869-ben jelent meg az a szakadás, ami ezt a szándékot tartósítani akarta. A Kelet-Nyugat kettéválás révén az olyan embereket, akikben a szellemi átélés még eleven volt, el kellett különíteni. Elsődleges feladat a tudatban való elválasztás volt. Mintegy 1000 évig volt erre szükség. Keleten és Nyugaton is el kellett választani az embereket.

Ha a tudatban ez a kettéválasztás megtörtént, akkor földrajzilag erre már nincs szükség. Ez a folyamat külsőleg az egyházszakadáshoz vezetett. I. Miklóshoz kapcsolható mindaz, ami e téren ma is történik (Euro-amerika, Euro-ázsia, stb. elválasztása). A ma megrajzolt választóvonal pontosan egyezik az I. Miklós által húzott választóvonallal, azonban ez ma már nem jogosult. Először elválasztásra, ma újra az összekapcsolásra van szükség.

. az ember még közelebb állott a szellemi világhoz, tudta, hogy jönnek és mennek ezek a lények. Nyugat és Közép-Európa népei eltávolodtak. A materializmusra már akkor fel kellett készülniük. Még a IX. században sok érzékelhető szellemi befolyás volt jelen. A szellemek Európából vissza fognak húzódni, az emberek a szellemek nélkül fogják gépeiket létrehozni. Ezáltal saját ölükben nevelik fel azt a nyugati embert, aki az ahrimáni kultúrát a csúcsra fogja juttatni és akit az európai ember helyére fognak ültetni.

„AIX. században Keletre toltuk, ami a Nyugat és a Közép számára nem volt használható. Ez a keleti ember lelkében élt tovább. Most ez elválik az emberektől és mint egy aurikus felhő, hömpölyög Európa felé. Ami a XX. század során, mint ilyen felhő hömpölyög, az az évszázad végén alakot fog ölteni, amiből nekünk meríteni kell. Az emberiséget elő kell készíteni, hogy elhiggye: egyedül a fizikai téren nem létezik az a boldogság,

amire az embereknek szüksége van." (Moltke)

(...)

Az Európa-kérdés: a fizikai világban lévőnek szellemi vonzata van. Képesek-e az európaiak a nyugati politikában felismerni annak szellemi hátterét; amíg nem, addig nem szabadulnak meg tőle.

„Milyen gondolatokkal kellene a Nyugatnak Kelet felé hatni? Ma csak gazdasági gondolatokat alkotunk, ami csak a káoszt fokozza. A valódi kérdések tudati és spirituális jellegűek. Tudunk-e az ezeréves fejlődés után, amikor a matériába mélyedt a tekintet, a szellemi világ felé fordulni és egy másfajta tudatot kifejleszteni?" (Moltke)

Az első feladat: „Elválasztás"; a tudatban elválasztani a szellemi és fizikai világot. A második feladat: „Összekapcsolás"; elsősorban a tudatban leküzdeni az illúziót, hogy csak a fizikai világ létezik. A korábbi Kelet-Nyugat szétválasztás elvesztette értelmét. A materializmus Keleten is kifejlődött. Ha a Kelet és Nyugat találkozni fog az EU-ban, s ha az új keleti államok csak azt a materializmust tudják behozni magukkal, amit a Nyugattól tanultak, az csak a káoszt fokozza. Ha Magyarország spirituális impulzusokat hozna a belépéssel, ennek értelme volna. Az EU születése a második évezred gondolkodásmódjából indult ki.

Moltke mélyen összekapcsolódott a jövővel. 1918. március 23-i közlése:

„Nem közeledhetünk tisztán gazdasági gondolatokkal a Kelet felé. Úgy kell gondolnunk a Keletre, hogy a Közép-Európai ember megértéssel fogadja a spiritualitást."

„Keleten sok ember várakozik, akiket meg kell találnunk, mert ők képesek a megértésre, ha helyes módon közelítünk hozzájuk. De fel kell adni azt a reményt, hogy olyan emberekkel jussunk megértésre, akik nyugativá váltak. Ok tönkre fognak menni, mert amit nyugatról felvesznek, az kiirtja saját lényüket."

Amitől Moltke óvott, az bekövetkezett. Keletről közelítve Európa felé csak gazdasági gondolatokkal találkozni. Ezek most, ebben az évezredben csak pusztítóan tudnak hatni.

Minden Közép-Európai emberben van valami közös: németek, svájciak, finnek, csehek, szlovákok, stb., s ez a „törekvés az individualizálódásra" (Steiner). Az EU-ban ennek szinte semmi terepe nincs. Ennek az individualizálódási törekvésnek spiritualizálódáson kell keresztülmenni. Ebben a régi, római katolikus gondolatok nem segítenek, hanem akadályoznak. A római katolicizmus nem az individualizálódásért, hanem ellene dolgozik. Moltke arról is beszél, hogyan kellene ezt átfordítani egy újfajta spiritualitásba.

Egy olyan ember szólal meg, aki korábban olyan hatással volt az egyházra, ami 1000 évig tartott.

O pontifex volt (latin: hídépítő), aki a saját spirituális erői révén létrehozza az egész közösség számára a hidat a szellemi világba. Ez a személy mondja: „Hídépítővé kell az embereknek válniuk." (pontifices - többesszám)

Ebbe a korszakba léptünk. Ezt hívja Steiner etikai-spirituális individualizmusnak.

Moltke, a pontifex-princípium egy kiváló képviselője mondja: minden egyes ember kifejlesztheti ezt, amit korábban csak egy fejleszthetett ki a többi számára. A régi tekintélyelv ad acta. Ez a harmadik évezred feladata. Ha ez lenne az EU fő impulzusa, akkor egészen máshogy fejlődne, akkor eljutnánk a szellemi szabadsághoz.

A nyilvános életben nemcsak hazudnak, hanem a tudat tompításán dolgoznak. Steiner szerint ez mintegy 200 év múlva kulminál: ekkor a gondolkodást be fogják tiltani. Ezt közvetlenül nem lehet, ezért általánosítanak, statisztikásíta-nak, például: „egy gyógyszer hatékonyságát statisztikai adatokkal kell eldönteni". Szabványosítják az oktatást, pedig az oktatásnak a népszellemhez kell kötődnie. A nyelv túlhangsúlyozása az eszköz a gondolkodás betiltására, például: a „politikailag korrekt" kifejezés jelentése: egyes szavak nem szalonképesek, ezzel meg lehet akadályozni, hogy erről gondolkodjanak. Példa erre a „német népszellem" kifejezés használata, ami ma Németországban teljesen szalonképtelenné lett téve. Csak a szavakra figyelnek, nem a tartalomra. A szavakra reagálnak, nem a mögé kapcsolt fogalmakra. Fontos lépés, hogy a gondolkodást a szavaktól függetlenné tegyük, ekkor nem esünk frázisok áldozatává.

A mai EU-ban egy hagyományos, paternalista gondolkodás uralkodik. A római katolikus egyház hatása erőteljesen érvényesül. A 12 csillagról, mint az EU jelképéről 1955. december 8-án, Strassburgban döntöttek, hosszú tárgyalás után.

János Apokalipszisében, a 12. fejezetben ez olvasható:

„. egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona;" Sokan mondták: hál'isten-nek, az EU nem csak materialista, hanem egy Mária-szimbólum van benne. December 8-a a Szeplőtelen fogantatás napja. Adott tehát egyfelől egy materialista, nyugati gondolat, másfelől egy régi spiritualitás, amivel a mai individualizálódó ember nem tud mit kezdeni. (...)

A Gondolkodás, Érzés, Akarat elvált egymástól. Sokan mondják: „külső intézkedésre van szükség. Mondják már meg, mit tegyünk." Az észt kell megerősíteni, hogy ezt magunk megtehessük. Meg kell tanulnunk szétválasztani a hármat, és így gondolkodni és megtalálni azt az erőt, amivel összetartjuk a hármat. Erre szükség van, mert egyre több a patológiás eset, például cselekednek, de nem gondolkodnak előtte. Ilyenek az ok nélküli gyilkolás példái is. A széthullás miatt ezek az emberek nyitottá válnak szellemi erők számára, de nagy a különbség, rájövünk-e, hogy ez az inspiráció van, akarjuk-e, honnan jön? Sokan nem törődnek vele, átadják magukat. Ez olyan lényeket vonz, akiknek nem érdeke az individualizálódás. Nem elég a nyitottság a szellemiek felé. Fontos tudnunk, milyen lényekkel kerülünk kapcsolatba. Milyen képességekre van szükség, hogy megismerjünk valamit a természete szerint. Ha imaginációink, vízióink vannak, először nem tudjuk, honnan jön. Az ahrimáni erők és szellemi hatalmak ott a leghatékonyabbak, ahol nem tudnak róluk. A védekezésnek egyetlen hatásos eszköze van: a gondolkodás gondozása, továbbfejlesztése. Parsifal rákérdez: „ki vagy te?" (...)

Három eseményt kell megemlítenem:

- az első a Krisztus előtti harmadik évezred, ekkor Kínában inkarnálódott Lucifer.

- Az idők fordulóján a Golgotai Misztérium eseménye zajlott le.

- A harmadik évezred elején fog Ahrimán Amerikában inkarnálódni (Steiner: „épp csak a II. évezred véget érne.")

Meg kell ismerni, mert mindenbe belejátszik. Lucifer inkarnálódását átaludta az emberiség, de ez rendben volt így. A Golgotai Misztériumot néhányan átélték a tanítványok közül, bár csak utólag ébredtek rá, mi történt. Hogy ne legyenek katasztrofális következményei, Ahrimánt teljes tudatossággal kell érzékelnünk. Nem hagyhatjuk, hogy passzívan éljük át.

A mai események gyökerei nem egyes emberekben - Bush, stb. - rejlenek, hanem szellemi lények által történnek.

A páholyokról beszélek, mert ezek az emberek tudnak a nem politikai síkon létező lényekről. Ezzel a tudással visszaélnek a csoportegoiz-mus nevében.

Az USA kabinetülései imával kezdődnek. Bush 40 éves koráig alkoholista volt. Akkor „megvilágosodása" lett és belépett Billy Graham szektájába. Milyen Isten ez? O áll az amerikai politika mögött. Amikor Amerikában Istenről beszélnek, ez nem csak frázis. Hatalommal és hazugsággal él, a tudat alatt még szeretni is képesek őt az emberek. Minden politikai és egyéb megnyilvánulás mögött szellemi realitások állnak. A külső fizikai világ és a szellemi világ kapcsolatát keressük. Arra figyelhetünk, mi jelenik meg egy ilyen emberben. Minél üresebb, minél kevésbé műveli az énjét, annál rémesebb. (...)

Steiner Goethéről: „Az igazság az eszmék észlelése a valóságban, ez az emberek igazi kommu-niója." Ha azt gondoljuk, hogy az igazság csak a filozófusok és az antropozófusok szabadidős tevékenysége, ebből semmi szociális forma nem jön ki, csak konfliktusok. Ma a hazugság egyfajta második levegő. Ez új szociális katasztrófák alapja. Fel lehet-e erre a hazugságra egy új szociális rendet építeni például Irakban, miután egy népességet hazugságok alapján megsemmisítenek? Ha illúziókban élünk a tények tekintetében, ebből csak egy illuzórikus szociális élet születhet. Jó hír azonban az, hogy az extrém hazugságok előhívtak egy embercsoportot, akik arra a belátásra jutottak, hogy ha nem ismerik meg az igazságot, a többi érték is semmibe vész. (...)

Ha az ember ott, ahova született, az anyanyelve és a hely révén megkapja a lehetőséget, hogy például német lehessen, akkor a népszellem segít abban, hogy individuum legyen. Egy amerikainak viszont védenie kell magát a népszellemtől, ha individuum akar lenni. Ha mégis eljut az individuumig, különleges feladata lesz. Emil Bock pap mondta: „A német elemhez tartozóként a németség lényét bensőleg kell megértenem, s eljutok a szellemtudomány területére. Ha franciaként születek, a népszellem hatását félre kell tennem. Ha amerikaiként születek, a népszelemmel szembe kell helyezkedjem. A német elemnek az univerzalitáshoz, a megismeréshez és a kozmopolitizmushoz van köze. Rudolf Steiner antropozófiája a német elem ruhájában jött a világra - nem véletlenül. Tanítványa, George Adams matematikus: „Ma a kereskedelmi életben univerzális nyelv az angol. A német nyelvnek meg van a lehetősége, hogy spirituális dolgokban univerzális nyelv legyen (mint például a szanszkrit, görög, latin)."

Ma a német népszellem feladatát felismerni -ez a legfélreismerhetőbb feladat. Aki arra gondol, hogy „német", az a XX. század katasztrófájára gondol. A holokauszthoz a valódi németségnek nincs köze. Ott történt, azon a helyen, de hatalmi elitek hozták létre, azért, hogy a történelemben a közép-európai impulzust hosszú ideig el lehessen nyomni. Ahhoz is érdek fűződött, hogy ne csak keleten legyen bolsevizmus, hanem a németséggel összefüggésben Közép-Európában is. Az antropozófia feladata főleg annak kiderítése: mi a német népszellem feladata és miért történt a holokauszt?

„Ne vakítson el a pillanat, hogy a szellemi harcot véghez tudjuk vinni, ami régóta vár a világban, ez a küldetésünk, mely az embert hordozza. Férfiasan az őrülettel harcolni, előítéleteket legyőzni, nem hatalommal, karddal, a szellem birodalmába behatolni, a hazugság ellen küzdeni. A legnagyobb győzelmet az érte el, aki az igazság villámával lecsapott, magukat a szellemeket felszabadítja. Az értelem szabadságát kivívni, ez minden nép számára igaz, minden időben érvényes." (Schiller szavai töredékben, K.J. Schröer kiegészítésével: „Nagy ének a német nép küldetéséről")

A német nép feladatát, mint emberiségfelada-tot fogták föl. Ez szellemi harc. Harcolni az illúziók, előítéletek ellen. A németség feladatában a centrális elem az én. És ez elpusztíthatatlan. Ez a Föld minden népe számára gyümölcsöző.

Ezután a német népszellem ismét elemelkedett. Kapcsolata szabadabb az emberekkel, mint más népeknél. Ekkor szem elől is lehet téveszteni.

Fichte és Steiner egyezik a következőben: német nem lesz valaki, hanem németté válhat, ez egy szabad tett lehet. Németnek születni és németül beszélni nem elegendő kritérium a németséghez. A népszellem exkarnálódása alatt lehet olyan ember, aki nem keresi, és nincs neki népszelleme. Egy ilyen vákuumban bejöhet valami, amit össze lehet téveszteni a népszellemmel. Steiner 1888-ban intett: megszakadhat a kapcsolat a népszellemmel. Látta, mennyi külsőséges jelent meg, a XX. századra tekintve ez a szakadás megtörtént. Ez a népszellem létezik, de német nyelvű emberek olyat tehetnek, aminek semmi köze a népszellemhez. A német népszellem hogyan juthat olyan szerephez, ami a világ számára gyümölcsöző? Nyitott kérdés. Németország egy amerikai provincia, ahol nem érezni semmit a népszellemből. Hol élhet tovább? Ennek a népszellemnek a jövőben nem kell a német területhez kapcsolódni. A világon mindenütt, ahol a spiritualitás él, érezhető valami a német népszellem javaiból, ahol az antropozófia él. Mindenütt, ahol univerzális megismerésre törekszenek, ott valami él, aminek a német népszellemhez köze van. Így egy magyar is lehet német. De hogyan lehet egy svájciból magyar? Bármely népiségből ebbe az univerzális elembe át lehet lépni, de fordítva nehezebb. (...) A XX. század történelmének nem minden szakaszát lehet a német népszellemmel összekötni. Aki ide születik, lehetőséget kap, s ha nem törekszik, a gonoszba zuhanhat. Ez nem a népszellem rovására írható. Akik Közép-Európát akarják uralni, ennek az ellenkezőjére törekednek. Azt gondolják, hogy a német népnek két fele van: az egyik a költők és írók, a másik a hóhérok ( ...), és azt hiszik, hogy ez ugyanannak a két oldala. Sebastian Hafner, Angliába emigrált történész ír erről „Germany: Jekyll & Hyde" c. könyvében. Nincs hamisabb, mint ezt a hasonlatot a német népszellemre alkalmazni. Ez csak szembenállás azzal, ami a népszellem feladata a jövőben.

Ma, 1989 után, antropozófusok közt is lehetetlen a népszellemről beszélni. A német népszellem más népbelieket segíthet abban, hogy megszabaduljanak a népszellem kötelékéből, mint az a zsidókkal is történt régebben. Goethe szerint a németek szét fognak szóródni a világban, mert csak így tudnak az emberiség üdvéért működni. Idézet Moltkétól, még életéből: „A német nép sorsa a legszorosabban össze van kötve az emberi világfejlődés legmélyebb és legmagasabb céljaival. A népsors ilyen ösvényei nem egyszerűek. A sors útja megpróbáltatásokon vezet át." Ez a sors az énnel, szabadsággal, szeretettel és a Gonosszal áll összefüggésben. Steiner adott Moltkének egy imaginációt a népszellemről: egy a kezében fáklyát vivő alak, a szellemi fény fáklyájával. Ennek az alaknak karikatúrája a New York-i szabadságszobor.

A két elem meg is termékenyítheti egymást. A német szabadság belső szabadságtettet tart szem előtt. Ha e két szabadság össze tudna kapcsolódni, mást is létrehozhatna, mint pusztítást."

Május 2-án és 3-án a vendég november után ismét Andreas Bracher volt.

Bracher úr pénteki előadásában a geográfiai hármas tagozódásról beszélt.

„Rudolf Steiner az emberiséget egyetlen egésznek, egységnek tekintette. Ebből az egészből szemlélve érthetjük meg a népkarakterek különbözőségét. Létezik azonban egy még nagyobb vonalakban szemlélhető különbözőség: a Nyugat és a Kelet. Ebben az összefüggésben ez Amerika és Ázsia ellentétét jelenti. A geográfiai hatásokat tekintve Amerikában az emberekre erőteljes befolyásoló erő hat a Föld belsejéből. Az ázsiai emberre a kozmoszból jövő erők hatnak intenzíven. Az amerikai embert erősebb hatás éri, akarati ereje több ösztönzést kap, mint másutt. Ázsiában az ellenkezője érvényes. Az embernek a geográfiai hatóerőket ki kell egyensúlyoznia a bensőben. Vannak embercsoportok, akik nem a kiegyenlítést keresik, hanem ezeket az erőket kihasználják, instrumentalizálják, hogy az emberiség többi része felett hatalmat szerezzenek. E csoportokat Rudolf Steiner keleti és nyugati páholyoknak nevezi. (...)

A két pólus közt fekszik Európa. (...)

A nyugati páholyoknak csak földi érdekei vannak. A keletiek semmit sem akarnak, ami a Földdel kapcsolatos. (...)

Az amerikanizmus és az iszlám közti harcban Amerikát uralja az a képzet, hogy abszolút biztonságot kell teremtenie. Az irakiaknál a másik pólust látjuk: az öngyilkos merényletekkel az életüket gondolkodás nélkül feláldozzák, a Földnek nincs jelentősége.

Valamilyen megegyezésnek kell létrejönnie, egy egységes kultúrának, amely a nyugati és a keleti elemeket is tartalmazza. Ez azonban lehet egy perverz, egységesített kultúra is akkor, ha nem egy közbenső, közvetítő elem révén egyeznek meg, hanem az a Közép elvérzett holtteste fölött jön létre.

Nyugaton egy olyan képesség van jelen, amivel a gazdaságot meg tudják szervezni. Középen inkább a jogi élethez, keleten a szellemi élethez való képesség alakul ki. Amihez valamelyiknek kevesebb képessége van, azt el kell tanulja a

másiktól.

(...)

Ha a Közepet kiiktatjuk, fennáll az a veszély, hogy „állatok" vagy „istenek" leszünk, nincs hely az emberi létnek. Európa feladata, hogy ezt az emberit kialakítsa. Ez egy mártírium, melyben européerként benne állunk, különösen KözépEurópában. Hihetetlen erők közt kell kiegyenlítést létrehoznunk."

(...)

Szombat reggeli előadásában Andreas Bracher a világpolitika hátterében működő szövetségről beszélt. Erről Steiner egy az I. Világháború alatti előadásában tett említést.

„A szövetség a nyugati páholyok és a római katolikus egyház - illetve a jezsuiták - közt jött létre. Meghökkentő ezt hallani, mert a két csoport közti ellentét mélyen gyökerezik az emberiség történelmében. Az ellentét két alakra vezethető vissza, ez Káin és Ábel. Az egyik a fejlődést előmozdítva mélyen belehúzza a szellemet a világba, a másik a régi úton szeretne megmaradni. Ez az ellentét jelent meg Európában a jobb és baloldal közt is.

A XVIII. században ez a küzdelem uralkodott az egyház és az szabadkőművesség közt: az előbbi a középkorba akart visszatérni; a másikból született a felvilágosodás, majd a forradalom.

A XX. században rejtett módon jelent meg ez az ellentét, a két világháború közt a kommunisták és a későbbi fasiszták közt. (...)

Steiner említette, hogy bizonyos szinten együtt dolgozik a két erő. Napóleonnal kezdődött, aki egyiküknek sem tetszett. Ez a francia forradalomra, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség ideáira vezethető vissza. Az egyház nem akarta az embereket felnőtté tenni, a pápa vezetése alatt akarták tartani őket. A szabadkőművesek rejtve akartak irányítani, nem akarták, hogy ezoterikus tudás nyilvánosságra kerüljön. Ott dolgoztak együtt, ahol olyasvalami merül föl, ami a szabad, individuális személyiséget hozná elő. Közösen léptek föl például Kaspar Hauser ellen is.

Ilyen közös fellépésre került sor 1870-ben is, a német egyesítéssel szemben. Az egyesített Németországot a poroszok vezették, így keletkezett egy tér, ami fölött egyiküknek sem volt hatalma. Steiner egyik 1924-es előadásában említi, hogy léteznek tervek az antropozófia ellen is, mondván: az antropozófia és a Keresztény Közösség (Christgemeinschaft) a legveszélyesebb mozgalmak, amiket ki kell irtani. A kiirtás egyik lehetséges módja a poroszok szétzúzása és a Szent Német-római Birodalom helyreállítása. Az antropozófia Berlinben született, de nincs köze a poroszsághoz, mégis (Poroszország) egy szellemileg szűz térként létezett, amiben valami megszülethetett. 1945-ben, a potsdami szerződésben a megszállók első lépése Poroszország megszüntetése volt.

1955-ben megkezdődött az EU megalakítása, ezt sokan Nagy Károly újraszülető birodalmának tekintették. Ahogy a kommunizmus kísérletének célja annak bebizonyítása volt, hogy szocializmus nem létezhet, a nemzeti szocializmusban is benne rejlett egy hátsó gondolat, hogy a porosz princípiumot a jövőre vonatkozóan teljesen lejárassák, továbbá azt is, hogy Közép-Európa képes volna önmagát irányítani a római katolikus egyház nélkül. '45 után nyugaton ez a két elem nyíltan és közvetlenül dolgozott együtt. A Nyugatot újrateremtették, létrehozták az EU-t, illetve a Német Szövetségi Köztársaságot, ez a nyugati páholyok és a római katolikus egyház utópisztikus kísérlete.

Délutáni előadásában a tudat-lélek korról beszélt.

„E korszakban egy lelki szervet kell létrehozni, ami az ember számára bizonyos objektivitást kell hozzon. Az angolszász népeknél ez a képesség egyfajta automatizmussal alakul ki, másoknál ezért tudatos erőfeszítést kell tenni. Ez az egyik oka, miért van a mai időkben az angolszász népeknek olyan nagy jelentősége. Akik erről tudnak nyugaton, azt az érzetet akarják kelteni, hogy az angolszász népeknek kell vezetni a világot. Ez a korszak a IV évezred közepéig tart. Az ezt követő, Atlantisz utáni VI. korszak a szláv népeknek ad lehetőséget, hogy vezető szerephez jussanak. Akik azt gondolják, hogy a jelenlegi, V. korszakot az angolszász népeknek kell vezetniük, azt is gondolják, hogy a szláv népek nevelését nekik kell végezniük, s ebből ki kell zárni Közép-Európa befolyását. Úgy akarnak viszonyulni a szlávokhoz, mint a rómaiak viszonyultak a germánokhoz.

Az I. Világháború hátterében komoly szerepet játszott az, hogy a szlávokat - beleértve a monarchia szláv népeit is - kivonják a német befolyás alól. A XIX. sz-ban a német idealizmus és kultúra nagy befolyást gyakorolt Oroszországra.

Steiner az I. Világháborút az orosz kultúr-csíráért folytatott küzdelemként jellemezte egy angol területen működő csoport és Közép-Európa közt. (..) Steiner szerint szemben azzal, amit a Nyugat akar, a VI., Atlantisz utáni kor előkészítése szempontjából fontosabb a Közép kapcsolata a Kelethez, egy olyan kultúrkörnek, ahol tudatosan alakul ki a tudat-lélek. Erre van szüksége a Keletnek. Olyan jött létre itt középen, amivel a szlávok magukból kiindulva akarnak kapcsolatot teremteni.

Mindezt tudnunk kell, hogy 1989 előzményeit lássuk.

Közép-Európában valami kifejlődhetne és hathatna keleten, ez ellen '89 óta küzdelem folyik. Ennek eszköze, hogy szakadékot hozzanak létre Németország és a többi Kelet-Európai ország közt. Ez az a mód, ahogyan az elmúlt 10-15 évben Németországról beszéltek. A politikusok Közép-Európaként csak a Németország és Oroszország közt élő népeket említették, Németországot nem nevezték Közép-Európának.

Ilyen eszköz a Budapesten létrehozott KözépEurópai Egyetem (Central European University) - angol név, angolul oktatnak. Azt sugallják, hogy Németország nem Közép-Európa, s aki Közép-Európáért akar tenni, annak ezt a németség ellenében kell tennie. Az elitet az angol világ felé igyekeztek fordítani, azokat a gondolatokat vették föl. Ez kevésbé a hivatalos politika szintjén, hanem privát szervezetek, alapítványok révén történik, mint például a Soros-Alapítvány.

Oroszországban ez még intenzívebben folyik. Az utóbbi 10 évben az oroszok a nevelési programok kísérleti terepévé váltak. Ennek a nevelésnek a hatása látszik az ún. „nyolcak" levelében is: a Németország és Oroszország közti összes ország Amerika oldalára ált. Ezen országok számára Amerika az egyetlen orientációs irány, Németországgal nem tudnak mit kezdeni.

Néhány részletet említek még az irányításra az elmúlt 10-15 évből. Két olyan filozófus van ma, aki kötelező (korábban 50 évig volt szintén kettő kötelező: Marx és Engels), mindkettő német területről származó, de mint Marx és Engels, ők is kivándoroltak Angliába és Közép-Európából származó gondolkodásukkal olyan eszmék szolgálatába álltak, ami az angolszász érdekeknek felel meg.

Ok Friedrich Hayek és Karl Popper. Soros Nyitott Társadalom Alapítványa népszerűsíti őket - az elnevezés Popper egyik könyvének címére utal: A nyitott társadalom és ellenségei. Ebben azt próbálja bizonyítani, hogy a platonizmus és a német filozófia végsősoron a fasizmushoz és a kommunizmushoz vezettek. Popper egyik alapmaximája: inkább a teóriák haljanak meg, mint az emberek. A teóriák Poppernél szellemi tartalmak, amit valaki megragad. Azt állítja továbbá: a fasizmus és a kommunizmus eredete ott van, hogy az emberek túl erősen ragaszkodnak szellemi tartalmakhoz, és inkább kiirtanak másokat, mintsem lemondjanak a szellemről. Azt mondja: a szellem az, ami a koncentrációs táborokhoz vezetett. Emögött a mondat mögött is egy ideál nyugszik: ne haljon meg senki - azaz: ne ölj! Ez azonban egy a szellemből merített ideál. Egy ellentétet próbál konstruálni, de az nem jogosult. Ez egy gondolkodási csapda. Az emberiség materiális észleleti oldalát a szellemivel szemben privilegizálja. Ezzel olyan eszméket tesz kívánatossá, melyek az embereket eltérítik a szellemtől.

Popper egy ú.n. „három világ" tant említ, ami hasonlít a test-lélek-szellem hármasságához:

- az első: az érzékszervi észlelés világa (ez felel meg a testnek);

- a második: a privát belső állapotok világa (a lélekhez hasonló terület);

- a harmadik: az általános érvényű szellemikulturális tartalmak világa (a szellemnek felel meg). Ez utóbbit az önkényesen létrejött megállapodások világának nevezi; úgy gondolja, hogy valamilyen kulturális instancia ráüti a pecsétjét, így hitelesít egy tartalmat. (Pedig a matematikáról is tudjuk, hogy az több, mint megállapodás.)

Ez azt jelenti, hogy senkinek sincs lehetősége az igazság megkeresésére, igazság akkor létezik, ha azt valamilyen instancia hitelesíti. Ez elbátor-talanítóan hat, mintha csak az intézmények lennének az igazság birtokosai, mi magunk nem lehetnénk kapcsolatban az igazsággal.

Ezt a hangulatot '89 után sokan támogatták, s ez ugyanolyan, mint ami '89 előtt uralkodott. Hayeknél is ezt találjuk, ő a piac emberfeletti bölcsességéről beszél.

Popper attól akarta távoltartani az embereket, hogy az igazságot keressék, mivel csak az lehet igazság, amit egy intézmény elismer. Mivel pedig az intézmények összeomlottak, az új intézményeket máshonnan kell hozni - ezeket tehát nyugatról hozták. Ez egy bizonyos hangulat, ami itt megjelent.

'89 az egyik centrumtól (a Szovjetunió kényszer-rendszere) a másik felé való fordulás (EU, Amerika illetve az angolul beszélő világ) volt, ez volt a fordulat. Ezt az elfordulást sokan kihasználták, hogy az Oroszország és Európa közti választóvonal elmélyüljön. Ez a vonal egyesek számára igen fontos, mert így Közép-Európa hatása az oroszokra csekély lesz, így saját terveiket szabadon tudják keresztülvinni.

Minden olyan törekvés, hogy egy európai identitást teremthessünk meg, ez alatt a befolyás alatt állt - azért, hogy ezt az identitást határok közé szorítsák, hogy tehát Oroszország nem tartozik Európához. Ez a szándék egy a múltból származó kulturális hatást (a Kelet és a Nyugat elválasztását; a szerk.) akar a jövőre vonatkozóan rögzíteni.

A Középnek pedig szorosabb kapcsolatot kellene az oroszokkal kiépítenie. (...)

Popper a '70-es évek óta mint egyfajta „állami filozófus" funkcionál. Németországban mindkét nagy párt vezetői - a szociáldemokratáknál Schmidt, a kereszténydemokratáknál Kohl - egyaránt elismerték és tisztelték Poppert. (.••)"

A nagyívű áttekintést nyújtó előadást követő beszélgetésben többször felmerültek a jelen helyzet lehetőségeit, perspektíváját latolgató kérdések, a „merre tovább?" kérdése. Talán ez az a feladat, ami a szeminárium záró alkalmának, illetve a folytatás, továbblépés témáját, kiindulópontját megadhatja.

A Szeminárium elhangzott előadásainak bővebb, lejegyzett változata hamarosan hozzáférhető lesz az interneten is, a Szabad Gondolat honlapján. (www.szabadgondolat.hu)

^ugrás az oldal tetejére

Politika

Amerikai veteránok hadkötelezettség megtagadására buzdító felhívása a szolgálatot teljesítő alakulatokhoz és a tartalékosokhoz

Mi mindannyian az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek veteránjai vagyunk. Azemberiség többségével és saját honfitársaink millióival együtt ellenezzük az Egyesült Államok gőzerővel készülődő háborúját Irak ellen.

Különböző időkben, más háborúkban vettünk részt; különböző politikai nézeteink vannak, de abban egyetértünk, hogy ez a háború elhibázott. Sokunk azt hitte, hogy kötelessége szolgálni a hadseregben, mert annak az a feladata, hogy megvédje ezt az országot. A seregnél szerzett tapasztalataink azonban sok mindent megkérdőjeleztek abból, amit tanítottak nekünk, ezért most IGAZI feladatunkat abban látjuk, hogy bátorítsunk Titeket, az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek katonáit: gondolkozzatok el, milyen harcba küldenek Benneteket, milyen célokért kell meghalnotok, és milyen következményekkel járnak majd akcióitok az emberiségre nézve. Felhívunk Benneteket, katonai szolgálatot teljesítőket és Titeket, tartalékosok, hogy hallgassatok a lelkiismeretetekre, és cselekedjetek helyesen.

Az utolsó háborúban nekünk, katonáknak azt a parancsot adták, hogy biztos távolságból gyilkoljunk. Sok mindent pusztítottunk el a levegőből Irakban, és ennek során százezreket öltünk meg, köztük civileket is. Jól emlékszünk a Baszra-ba vezető országútra, a halál autópályájára, ahol megparancsolták nekünk, hogy menekülő irakiakat öljünk. Buldózerekkel ástunk sírokat, és élve temettük el bennük az embereket. A gyengített uránt* bevető csapatok radioaktív csatamezőket hagytak maguk után. A peszticidek eltúlzott használata és a kísérleti stádiumban lévő gyógyszerek túladagolása az égő vegyifegyver-raktárak és a lángoló olajkutak füstjével együtt olyan méregkoktél kialakulásához vezetett, amely az iraki népnek és az Öbölháború mai veteránjainak az egészségét egyaránt károsította. Az Öbölháborúból hazatérő minden negyedik katona rokkant, vagy maradandó háborús sérülést szerzett.

A Vietnami Háború idején parancsba adták nekünk, hogy a levegőből és a földről pusztítsuk el Vietnamot. My Lai-ban ötszáz nőt, gyermeket és idős férfit mészároltunk le - nem tévedésből, hanem mert így vívtuk a háborút. Az ellenséggel szemben az Agent Orange nevű mérget vetettük be, így alkalmunk volt közvetlenül megtapasztalni annak hatásait és következményeit. Mi tudjuk, milyenek a poszttraumás stressz keltette zavarok, és milyen érzés átélni őket, hiszen álmunkban még ma is több mint kétmillió férfi, nő és gyermek kísértete üldöz bennünket. Hazatérése után több bajtársunk vetett véget életének, mint amennyi a csatamezőn esett el.

Ha úgy döntötök, hogy részt vesztek az Irak elleni invázióban, akkor megszálló hadsereg tagjai lesztek. Tudjátok, milyen az, olyan emberek szemébe nézni, akik mélységesen gyűlölnek Titeket? El kellene gondolkodnotok azon, valójában milyen megbízatást kaptok: azért küldenek oda Benneteket, hogy megtámadjatok, és megszálljatok egy népet, amelynek tagjai - akárcsak Ti vagy mi - semmi mást nem tesznek, mint hogy megpróbálják élni az életüket, és felnevelni gyermekeiket. Ez a nép az Egyesült Államokra nézve nem jelent semmilyen fenyegetést, még akkor sem, ha kegyetlen diktátor áll az élén. Hogy engedheti meg magának Amerika, hogy megmondja az iraki népnek, ki kormányozza az országát, ha még az Egyesült Államokban is számtalan polgár akad, aki nem hiszi, hogy saját elnökét legális úton választották meg?

Szaddamról azt mondják, hogy még saját népe ellen is vetett be harci gázt, és tömegpusztító fegyverek kifejlesztésén fáradozik. Mégis, mikor legborzalmasabb bűneit követte el, az Egyesült Államok még támogatta őt. A Szaddamnak nyújtott amerikai segítség abban állt, hogy felszerelték őt vegyi és biológiai fegyverek gyártásához szükséges eszközökkel.

Ezt állítsátok szembe az Egyesült Államok gazdasági szankcióinak rémisztő következményeivel! Több mint egy millió iraki - főleg gyermek és kisgyermek - halt meg e szankciók miatt. Miután országuk teljes infrastruktúrája tönkrement, beleértve a kórházakat, áramfejlesztőket és vízerőműveket is, az Egyesült Államok leállította az alapvető létfeltételek helyreállításához szükséges áruk, gyógyszerek, alkatrészek és vegyi anyagok importját is.

Mezopotámia elrabolt kincsei A gyilkosságban nincs semmi dicsőség. Márpedig az Öbölháború - más szóval - gyilkosság volt. Ha egy igazságtalan háborúban az egyik ledobott bomba célt téveszt, és megöl egy anyát és annak gyermekét, akkor az nem "járulékos kár", hanem gyilkosság. Ha egy igazságtalan háborúban hasmenésben hal meg egy gyermek, mert az egyik bomba megrongálta a szennyvízhálózatot, akkor az nem az "ellenséges infrastruktúra" lerombolása, hanem gyilkosság. Ha egy igazságtalan háborúban szívinfarktus végez egy apával, mert a bombázások következtében megszakadtak a telefonos összeköttetések, és nem lehet értesíteni a mentőt, akkor az nem a "parancsnoki és ellenőrzési létesítmények semlegesítése", hanem gyilkosság. Ha egy igazságtalan háborúban ezer szegény földművelőből lett katona hal meg a lövészárokban annak a városnak a védelmében, amelyben egész életét leélte, akkor az nem a város fölött aratott győzelem, hanem gyilkosság. Lesznek veteránok, akik tiltakozó demonstrációkat fognak tartani az iraki háború és a háborúban való részvételetek ellen. A Vietnami Háború idején a hadszíntéren és otthon is ezrek tagadták meg, hogy engedelmeskedjenek a kiadott parancsnak.

Sokan ellenszegültek, és fellázadtak. Sokak lelkiismereti okokból lettek parancsmegtagadók, míg mások inkább a börtönbe mentek, semmint hogy fegyvert fogjanak az úgynevezett ellenségre.

Mezopotámia elrabolt kincsei Az utolsó Öbölháborúval szemben annak idején számtalan amerikai katona tanúsított ellenállást -különböző módon és különböző okokból. Sokan közülünk megjárták a háborút, és később csatlakoztak a háborúellenes mozgalomhoz. Ha azt akarjuk, hogy a világ népei egyszer szabadok legyenek, akkor el kell jönnie annak az időnek, amelyben a világpolgárok elsőbbséget élveznek minden nemzet katonájával szemben. És ennek most van itt az ideje. Ha kiadják a behajózásra szólító parancsot, akkor az arra adott válaszotok mérhetetlen befolyással lesz a Közel-Keleten és itthon élő emberek millióinak sorsára. Válaszotok határozza majd meg, milyen irányt vesz életetek. Egész úton a Ti kezetekben lesz még a döntés. Parancsnokaitok engedelmességet várnak Tőletek. Mi mégis kérve kérünk Benneteket, hogy gondolkozzatok el mindezen. Mi azt várjuk Tőletek, hogy lelkiismeretetek szerint döntsetek. Ha úgy határoztok, hogy ellenszegültök a parancsnak, támogatni fogunk Benneteket, mellettetek fogunk állni, mert időközben megértettük, hogy ez az igazi feladatunk és kötelességünk a világ népeivel és közös jövőnkkel szemben.

A veteránok aláírása az alakulatuk megnevezésével és a szolgálat évével: www.calltoconscience.net

Forrás: www.wri-irg.org/de/us-aufruf.htm

A német fordítás alapjául szolgáló eredeti: www.calltoconscience.net

A cikk fordításául szolgáló forrás: Kaspar-Hauser Nachrichten 2003. 1. szám (március/április)

Fordította: Benedicty Gergely

A gyengített urán nehézfém-mérgezés tüneteit válthatja ki, és akut máj- és veseelégtelenséghez vezethet. Ha a beteg túléli is az akut mérgezés stádiumát, később nagy a kockázata annak, hogy leukémia vagy más rákos megbetegedés vagy AIDS-hez hasonló tünetek jelentkeznek nála. A szervezet által befogadott gyengített urán enyhe radioaktív sugárzása kikezdi az immunrendszert. A pete- és ondósejtek radioaktív károsodása a következő generációknál torzszülöttek megjelenéséhez vezet.

^ugrás az oldal tetejére

Izrael: a tartalékosok nyílt levele

Mi, az Izraeli Fegyveres Erők harcoló alakulatainak tartalékos tisztjei és katonái, akiket a cionizmus alapelveinek megfelelően Izrael népe és Izrael állam iránti odaadásra és önfeláldozásra neveltek, akik mindig a legelső vonalban szolgáltak, és elsőként jelentkeztek minden küldetés - akár könnyű, akár nehéz - végrehajtására, hogy védjék és erősítsék Izrael államot; mi, a harcoló alakulatok tisztjei és katonái, akik évről évre hosszú heteket szolgáltunk Izrael államnak magas árat fizetve ezért személyes életünkben, akik tartalékosként szolgálatot teljesítettünk mindenütt a megszállt területeken, és akiknek olyan parancsokat és utasításokat adtak, amelyeknek semmi közük nem volt országunk biztonságához, és amelyek egyetlen célja az volt, hogy véglegesítsék a palesztin nép fölötti izraeli ellenőrzést;

Mi, akik saját szemünkkel láttuk, milyen nagy véráldozatot követel ez a megszállás mindkét oldalon; mi, akik éreztük, hogy a megszállt területeken kiadott parancsok lerombolják mindazokat az értékeket, amelyeket magunkévá tettünk, amikor felnőttünk ebben az országban; mi, akik ma már értjük, hogy a megszállásért az Izraeli Fegyverek Erők emberi vonásainak elvesztésével és az izraeli társadalom egészének korrumpálódásával kell megfizetnünk; mi, akik tudjuk, hogy a megszállt területek nem képezik Izrael részét, és a végén valamennyi telepesnek fel kell adnia ezt a földet.

Ezennel kijelentjük, hogy többé nem fogunk részt venni e telepes háború harcaiban.

Többé nem fogunk harcolni az 1967-es határokon kívül csak azért, hogy uralmunk alá hajtsunk, elüldözzünk, kiéheztessünk, és megalázzunk egy egész népet. Ezennel kijelentjük, hogy továbbra is szolgálni fogunk az Izraeli Fegyveres Erők minden olyan küldetésében, amely Izrael védelmét szolgálja. A megszálló és elnyomó hadműveletek nem ezt a célt szolgálják, és nem fogunk bennük részt venni.

Forrás: http://www.solidaritaet.com/neuesol/2002/7/brief.htm

A cikk fordításául szolgáló forrás: Kaspar-Hauser Nachrichten 2003. 1. szám (március/április)

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

A szolgálatmegtagadók nem akarják Saront követni

A The Guardian brit napilap "Miért nem fogom Saront szolgálni" címmel közli Slomi Segall, izraeli tartalékos tiszthelyettes megsemmisítő kritikáját Ariel Saron izraeli miniszterelnökről. Segall tagja annak a "Bátorság a Szolgálatmegtagadáshoz" névre keresztelt, 467 tartalékos katonát tömörítő szervezetnek, amely megtagadja, hogy a megszállt területeken harcoljon. Cikkében ezt írja: "Saron és cimborái gyarmatosító háborút folytatnak, hogy életben tartsák kedvenc projektjüket, a telepesmozgalmat. [...] Az öngyilkos merényleteket - bármennyire sajnálatosak is - Saron ürügyként használja arra, hogy még több nyomorúságot szabadítson Palesztina 3,5 millió lakosára. Ha pedig az öngyilkos merényletek elmaradnak, akkor bizton számíthatunk rá, hogy Saron az ún. 'célzott likvidálásokkal' kiprovokálja őket."

Segall szembefordul azzal a kijelentéssel, hogy Izrael kritizálása antiszemitizmus. Saron "és tábornokai nem az izraeliek - zsidók és arabok - által képviselt alapértékek megtestesítői. A jelenlegi izraeli kormánnyal szembeni kritika tehát nem az izraeli nép elleni támadás, és végképp nem antiszemitizmus. Nem Saronnak, a Kibiában (1953), Szabrában és Satilában (1982), valamint Dzseninben (2002) látott humanitárius katasztrófák 'hősének' a tiszte, hogy bárkinek is előírja, mi a zsidó, és mi nem." Az antiszemitizmus vádjával "Saron egyfajta szent jelleget kölcsönöz alattomos gyarmatosítási és terjeszkedési céljainak... "

A szolgálatmegtagadók mozgalmának 80 tagját parancsmegtagadásért már fegyelmi büntetésben is részesítették, ami akár 35 nap elzárás is lehet. Egyikük, David Zonsheine hadbírósági eljárás lefolytatását kérte az izraeli Legfelsőbb Bíróságtól, hogy ügyének tárgyalására nyilvános bíróság előtt kerüljön sor, ahol - ellentétben a fegyelmi eljárásokkal - ügyvéd képviselheti őt.

Forrás: http://www.solidaritaet.com/neuesol/2002/29/israel2.htm

A cikk fordításául szolgáló forrás: Kaspar-Hauser Nachrichten 2003. 1. szám (március/április)

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Európa az új világrendben

Beszélgetés Kálmán Istvánnal az iraki háború kapcsán

Sz.G.: Az Irak ellen indított háborúval a washingtoni kormány leplezetlenül megmutatta háborús szándékait. Lehetséges, hogy Európa vezető politikusai csak most ébredtek föl?

K.I.: Az USA-t a világ a XX. században a nemzetközi biztonság és rend megteremtőjének, a szabadság és demokrácia védelmezőjének tekintette. A kommunizmus elleni küzdelem, a hidegháború is a világ nagy részét Amerika mellé állította. A század végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy az amerikai politika az egész Földre kiterjedő permanens háborús állapotot intézményesít, mely a nemzetközi rendet destabilizálja. 2001. szeptember 11. óta ez a politika leplezetlenül érvényesül, és követeli, hogy jogosultságát az egész világ elismerje. A terrortámadással Amerikának sikerült elnyernie az egész világ szolidaritását. A támadást mindenütt elítélték. E nélkül nem lett volna lehetséges az Afganisztán elleni amerikai offenzíva. Az USA legitim szuperhatalomként léphetett fel; legitimitását ellenfelei éppúgy elismerték, mint szövetségesei.

Sz.G.: Önként mentünk bele ebbe a csapdába, az Egyesült Államoktól való függő viszonyba? -pedig már a kilencvenes évek elejétől világossá válhatott, hogy milyen irányba halad a washingtoni politika.

K.I.: Sem az Öbölháború, sem a balkáni háború nem volt elég az ébredéshez. Európa nem ébredt tudatára annak, hogy milyen veszélyt jelent népei számára Amerika világuralomra törekvése.

Sz.G.: Az Egyesült Államok számos nemzetközi szerződést nem írt alá, melyek a környezet védelmét és az alapvető emberi jogok biztosítását akarják előmozdítani - mint például a kyotoi egyezményt, vagy a nemzetközi bíróság felállítását.

K.I.: Ugyanakkor sikerült teljes legitimitást biztosítania a „nemzetközi terrorizmus elleni harc"-nak.

Sz.G.: Az Egyesült Államok biztonságát senki sem fenyegeti. Belső kényszerből törekszik világuralomra?

K.I.: A XIX. század végén Amerika a világ legerősebb gazdaságával rendelkezett. A gazdaságnak nyersanyagokra, energiaforrásra, piacra van szüksége. Kezdetben a saját erőforrások, a belső piac és a bevándorlások biztosították a gazdasági növekedést. Amerikának nem volt szüksége a világ többi részével való kapcsolatra. A gazdaság növekedése azután kikényszerítette az izolációs politika feladását. Ez történt, amikor 1917-ben Amerika belépett az első, majd Pearl Harbor után a második világháborúba. 1950-1990 között az amerikai gazdaság a világ bruttó szociális termelésének felét teljesítette.

Sz.G.: Amerika megerősödése Európában kezdetben nem váltott ki ellenszenvet.

K.I.: Az USA világuralmi törekvése csak 1990 után vált széles körben tudatossá. A kelet-közép-európai országok azonban ezt mind a mai napig átaludták. „Hálásak" Amerikának, hogy megszabadította őket a bolsevik uralomtól.

Bush Ma az Egyesült Államok alapvető stratégiája, hogy az egész Föld erőforrásait politikai kontroll alá vonja. Ezt nevezik globalizációnak; vagyis a globalizáció azt jelenti, hogy az USA-nak kell kontrollálnia a Föld nyersanyag- és energiaforrásait és a piacot, ami megakadályozza a munkamegosztásos világgazdaság egészséges működését.

Sz.G.: Az amerikai gazdaság tehát összeomlana a globalizáció nélkül?

K.I.: A Washingtonból irányított geostratégia, mely 1990-ben a „New Word Order" elnevezést kapta, az Öbölháborúhoz, a balkáni háborúhoz, majd Afganisztánon keresztül most az iraki háborúhoz vezetett, és tovább fog folytatódni mindaddig, míg az USA nem biztosítja magának a világgazdaság teljes ellenőrzését. A washingtoni kormány doktrínája, politikai, katonai stratégiája ma hasonló fenyegetettséget jelent a világ számára, mint amilyet a huszadik században a nemzeti szocializmus és a bolsevizmus jelentett.

Sz.G.: Egyre nyugtalanítóbbá válik Bushék arrogáns fellépése, gátlástalan hazugságaik, a brutális katonai hadműveletek.

K.I.: Amerika a demokrácia és liberalizmus univerzális elterjesztésével maga egyre jobban közeledik egy totalitárius rendszerhez, egyre agresz-szívebben, sőt, brutálisan lép fel más nemzetekkel szemben, hogy hatalmát mint egyetlen „szuperhatalom" demonstrálja. Természetesen nem fog megállni Iraknál, meg fogja támadni Szíriát, Iránt, Szaúd-Arábiát is, amennyiben nem tud olyan kormányváltásokat kikényszeríteni, melyek biztosítanák, hogy ezek az országok Amerika hű vazallusai legyenek.

Sz.G.: Európának sincs más választása, mint hogy az anglo-amerikai világbirodalom provinciája legyen?

K.I.: Azt lehet mondani, hogy az iraki háborúig Európa, az Európai Unió Amerika hű szövetségese volt. Az iraki háborúval elkezdődött az amerikai rendszer hanyatlása. Az inváziót megelőzően az Unió legtöbb országa - Németország és Franciaország összefogásával - szembehelyezkedett Bushék háborús politikájával. Ez az ösz-szefogás az orosz vezetésben is bizalmat ébresztett. Az összefogás természetesen az érdekek, elsősorban gazdasági érdekek mentén történik, de nem zárható ki, hogy egyes vezető politikusokban intuitív felismerések is megszületnek. Európa nem akar az Egyesült Államok vazallusává válni és teljes gazdasági függőségbe kerülni. Az európai államok összefogása az EU struktúráját is átformálhatja - a mai centralisztikus szervezet elmozdulhat az asszociatív együttműködés irányába.

Sz.G.: Úgy tűnik, hogy a kelet-közép-európai országok inkább az amerikai szövetséghez húznak.

K.I.: A szláv népek és a magyarok számára ez valóban súlyos sorskérdés. Fel kellene ismernünk, hogy a német-francia-orosz szövetség segítségével Európa ellenpólust teremthetne Amerikával szemben, ami egyensúlyt tudna tartani Amerika és Ázsia között. Nagy-Britanniától nem várható el, hogy feladja az USA-val való szövetségét, de európai identitását sem fogja feladni.

Sz.G.: Amerika katonailag legyőzhetetlen!

K.I.: Ez igaz, de az amerikanizmus belső hanyatlása, arrogáns fellépése az „öreg kontinenssel" szemben újra lehetőséget nyújt Európának, hogy ráébredjen saját kultúrmissziójára, hogy vissza tudjon térni kiindulópontjához, hogy felismerje, hogy a világgazdasági kultúrában neki spirituális feladata van; a kereszténység forrásából, a golgotai misztériumból kell erőit merítenie, hogy új szociális rendet tudjon a világban megvalósítani.

Sz.G.: Köszönöm a beszélgetést.

^ugrás az oldal tetejére

Gerd Weidenhausen, Esslingen

Az iraki háború: továbblépés az Új Birodalom felé vezető úton

A világ nyilvánosságának elég ideje volt, hogy hozzászokjon az Irak északi és déli részén létrehozott "repülési tilalmi övezeteket" sújtó, ugyanakkor az ENSZ Biztonsági Tanácsának áldása nélkül folytatott, angol-amerikai légi támadásokhoz, sőt, már észre sem veszi azokat. A repülési tilalom alá eső zónákat az első iraki háborút követően az Egyesült Államok és Anglia jelölte ki az ENSZ Biztonsági Tanácsának megkerülésével, állítólag azért, hogy megvédjék az Irak déli részén élő síitákat és az ország északi részén honos kurdokat az iraki légierő támadásaitól. Az elmúlt hónapokban ugyanakkor elkerülte a világ figyelmét, hogy az amerikai légierő 2002 augusztusa óta - az előző évek gyakorlatával ellentétben - nemcsak az iraki légvédelmi állásokat és radarállomásokat, hanem a hadsereg parancsnoki központjait is támadta - most már a repülési tilalmi övezeteken kívül eső országrészekben is. Ennek célja az iraki kommunikációs rendszer "idegszálainak" felmorzsolása, miután az ország a hadsereg regionális parancsnoki központjait földalatti - így nehezebben zavarható -optikai szálas vezetékekkel szerelte fel annak érdekében, hogy az ország védve legyen az amerikaiak információs hadviselés terén tett, szinte kivétel nélkül sikeres lépéseitől. Október közepe óta 65 ezer amerikai katona állomásozik a térségben, és azóta befejeződött a katari Al Udeid légitámaszpont bővítése is, amely most az amerikai haderő központi parancsnokságának hadműveleti központja. Az események láttán érdemes megjegyezni, hogy a szakavatottak már szeptember közepe óta arról beszélnek, hogy az Egyesült Államok előbb említett katonai akcióival a második iraki háború tulajdonképpen már el is kezdődött. Így vélekedett például Peter Scholl-Latour abban az interjúban, amelyet a ZDF készített vele október 2-án, és a Ha'aretz című napilapban megszólaló izraeli katonai szakértő, Amir Oren is, hogy csak két forrást említsünk. Ha hinni lehet a fenti gondolatmenetnek, akkor minden akció, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsa által határozatban elrendelt helyszíni fegyverzetellenőrzéseket is, csak egyfajta kezdeti lépésnek, nyitánynak számít abban a csatában, amelyről az Egyesült Államok már rég döntést hozott.

A küszöbön álló iraki háború indítékait, forgatókönyvét és lehetséges következményeit illetően a sajtó már hónapok óta szinte nap mint nap megszellőztet valamilyen részletet. Ennek során olykor-olykor megtévesztő látszatviták szemtanúi is lehetünk, amikor is a felek szembeállítják egymással az Egyesült Államok hadba lépésének lehetséges indokait, mintha azok nem játszhatnának együtt, közösen szerepet a háború megindításában. Miközben J. Krönig a Die Zeit 2002. augusztus 22-i számában azzal gyanúsítja meg Amerikát, hogy annak elsőszámú háborús célja, hogy biztosítsa az iraki olajmezőkhöz való akadálytalan hozzáférését,¹ addig Daniel Yergin, amerikai olajszakértő cáfolja ezt a motívumot, és egyben utal az olajtermelésben mutatkozó, kiszélesedő orosz-amerikai együttműködésre, amely szerinte teljesen feleslegessé teszi az iraki olajmezők megszállását.²

Tény, hogy az Egyesült Államok nincs feltétlenül ráutalva a közel-keleti ország olajtartalékaira. Azok okkupálása és birtoklása ugyanakkor már csak azért is előnyös lenne Amerika számára, mert így szabadabban pókerezhetne az Oroszország, Szaúd-Arábia, Irán és Venezuela részvételével folyó olaj-rulettben - azoknak az országoknak a játszmájában, amelyek gazdasága számára az olajexport kivétel nélkül létkérdés. Mint tudjuk, az olaj esetében amúgy sem csak az a kérdés, ki képes biztosítani a saját szükségleteket fedező tartalékokat, hanem az is, ki ellenőrzi a világgazdaság motorját hajtó, legfontosabb nyersanyag elosztását, hiszen a készletek ellenőrzése példátlan hatalmat ad mások zsarolásához. Ez lenne tehát az Irak elleni háború materiális alapja.³

Van azonban még egy lényeges politikai és egyben stratégiai motívum is, amelynek jelentősége felülmúlja az olajjal kapcsolatos érvekét, vagy legalábbis azonos súllyal esik latba: az arab térség újrarendezése, a Közép-Kelet átalakítása - egyfajta új "transz-atlanti projekt", amit Ronald D. Asmus és Kenneth M. Pollack a Policy Review című amerikai folyóirat szeptember-októberi számában ugyanazokkal az érvekkel próbált meg népszerűsíteni,⁴ mint azt az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleezza Rice is tette a Die Zeit 2002. december 12-i számának vele készült interjújában. Az újrarendezésre vonatkozó fogadkozások célja, hogy szentesítsék a háborút a demokrácia oltárán, és a menthetetlenül tönkretett arab államok áldozatkész szanálására tett erőfeszítések benyomását keltsék. Egyfajta szintézist alkotnak a Pentagon részéről Rumsfeld, Wolfowitz és Perle által képviselt egyoldalú, keményvonalas megközelítésmód érvei és annak az álláspontnak az érvei között, amely számol még a transzatlanti együttműködéssel, azaz be akarja vonni Európát a világ - többek közt a Közép-Kelet - birodalmi újrarendezésének folyamatába. Asmus és Pollack ezzel válaszol a jól ismert "európai érvre", mely szerint az amerikai politika a terrorizmus megfékezésére tett, határozott katonai és titkosszolgálati intézkedéseivel csak tüneti kezelést végez ahelyett, hogy "a problémák gyökerét" keresné meg. A "problémák gyökerének megkeresése" a szerzők szerint úgy történhet, hogy a Nyugat magára vállalja a "nemzetépítés", azaz az állami intézmények kiépítésének feladatát ahelyett, hogy a győztes csata után visszavonulna, és az érintett országokat a "sorsukra" hagyná, mint azt például Afganisztánnal tette a nyolcvanas években, a Szovjetunióval szemben vívott ellenállóharcok után. A Nyugatnak tehát a szerzők szerint a jövőben megnyert háborúk után az államépítés dolgában is aktív szerepet kell vállalnia, hogy elkerülje a harcokat követő káoszt és persze az a látszatot, "hogy csak az iszlám társadalmak lerombolásában vagyunk érdekeltek, felépítésükben azonban nem."⁵

Irak esetében Asmus és Pollack számára nem annyira az ország tömegpusztító fegyverek gyártására tett kísérletei szolgálnak casus belli-ként, mint inkább az a körülmény, hogy "a demokratikus átalakulás hosszabb távú stratégiája a tágabb közel-keleti térségben mindaddig kudarcba fog fulladni, amíg korunk Sztálinja fenntartja kegyetlen, totalitárius államát. Éppen ezért nagyszabású invázióra van szükség Irak ellen."⁶

Míg tehát Irak esetében csak háborúval lehet megadni az azt követő politikai átépítéshez szükséges kezdőlöketet, addig Irán talán megspórolhatná a háborút, ha kormányváltásra kerülne sor, és az ország belső ellenzéke külföldi segítséggel gondoskodna az Amerikának tetsző átalakulásról - spekulálnak tovább a szerzők, és dolgozatukat a következő aggodalmas kérdéssel zárják, amely egyben megvilágítja az Európa 1945 utáni újjáépítése és a teljes közel- és közép-keleti térség nyugati orientációjú "átalakítása" között vont párhuzamot is: "Vajon képes a nyugati vezetők mai generációja arra, hogy megteremtse a méltó párját annak, amit Truman és a korabeli európai vezéregyéniségek 1949-ben létrehoztak?"⁷ Más szóval: megvan a jelenlegi amerikai adminisztrációnak az a "képessége", hogy olyan rendszabályokat és intézményeket alkosson, amelyek tartósan lehetővé teszik szándékai megvalósítását? Rendelkezik azzal a képességgel, hogy úgy viselkedjen, hogy megnyerje céljaihoz az európaiak tartós támogatását?

Az amerikai kormány egyelőre a katonai eszközökkel támogatott, egyoldalú hatalomérvényesítésre tett fel mindent: úgy tűnik, hogy Iránt is a politikai átalakítás kemény - nem pedig puha - formája fenyegeti. Így kell értelmeznünk a Süddeutsche Zeitung 2002. decemberi 14-i számában megjelent tudósítást is, amely beszámol arról, hogy az Egyesült Államoknak ismét bizonyítékai vannak arra, "hogy Irán titkos atomreaktorokat épít". Egyidejűleg Amerika verbális provokációval igyekszik célirányosan erősíteni az ország Chamenel körül tömörülő -és egyébként lépten-nyomon kritizált - konzervatív erőit ellenlábasuk, a szabadabb társadalmi rendért küzdő iráni elnök, Khatemi ellen. E sajátos amerikai diplomácia hatásainak folyományaként a jövőben jobban el lehet majd adni, azaz kézenfekvőbben csengő magyarázattal lehet majd ellátni a megelőző katonai csapásokat.

Az összefüggések teljes rendszerét nézve úgy tűnik, hogy az iraki háború az Irán elleni háború nyitánya. Ezt a forgatókönyvet nemcsak Paul-Marie de la Gorce alábbi szavai erősítik meg: "...az Egyesült Államok érdeklődésének középpontjában [...] a délnyugat-ázsiai térség áll, pontosabban Irán és a FÁK (a volt Szovjetunió) közép-ázsiai muzulmán köztársaságai. Bármennyire is Irak áll ma a figyelem középpontjában, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Washington célkeresztje továbbra is Iránra irányul."⁸ Nagyon úgy tűnik, hogy Szaddam Husszein iraki diktátor bukása után Irán válhat a megelőző katonai csapásokról szóló amerikai doktrína első "klasszikus" alkalmazási területévé.⁹

Forrás:

Der Europaer 2003. 7. évfolyam 4. szám

Fordította: Benedicty Gergely

Jegyzetek

1. Ugyanott ezt olvashatjuk: "A bagdadi rezsim esetleges változása ugyanakkor középtávon javíthatja az olajellátást. Több nyugati konszern topmenedzsere is hévbe jön, ha az Irakban rejlő tartalékokról beszél." J. König fenti cikkében azt is állítja, hogy az Irak nyugati részén húzódó sivatagban eleddig alig folytak kutatások, és bizonyos jelek szerint az ott megbúvó olajkészletek "szinte összemérhetők a szaúd-arábiai készletekkel". Ha az Egyesült Államok hozzáférne ehhez az olajhoz, akkor az J. König szerint egyben azt is jelentené, hogy az Egyesült Államok Szaúd-Arábiát, Oroszországot és Irakot kölcsönösen kijátszhatná egymás ellen. Hasonló megállapításra jut M. Wehner is a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2002. október 10-i számában megjelent, "Bagdad, Moskau und das Öl" ["Bagdad, Moszkva és az olaj"] című cikkében, amelyben a szerző Oroszországot tűnteti fel az iraki háború tulajdonképpeni veszteseként. Ha ugyanis az Egyesült Államok megszállná Irakot, akkor az orosz olajtársaságok hoppon maradnának, sőt, ami még rosszabb: "Az olaj ára a jelenlege 30 dollárról 15 vagy akár 13 dollárra csökkenne, ami katasztrofális következményekkel járna az orosz gazdaságra nézve". A témához ld. M. Wehner másik cikkét is a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2002. december 18-i számában: "Russland-Spiel mit dem Öl" ["Orosz rulett az olaj körül"].

Plakát Irakból 2. Yergin szó szerint ezt mondja: "Azóta meg vagyok győződve róla (korábban nem voltam), hogy Oroszország az Egyesült Államok egyik nagy olajbeszállító országává válhat." Yergin szerint a Perzsa Öböl térségében a világ olajtartalékainak mintegy 25%-a található ugyan, "ha azonban az olaj- és földgázkészleteket együtt veszzük, akkor a legnagyobb tartalékokkal Oroszország rendelkezik." Az a lehetőség, hogy az Egyesült Államok esetleg több különböző megoldást is figyelembe vesz, Yerginnek már nem jut eszébe, mint ahogy a teljesen másként érvelő H. Münklernek sem, amikor a Frankfurter Rundschau 2002. november 29-i számában az olajra vonatkozó érv tagadásaképpen a háború egyedüli indítékát abban látja, hogy az Egyesült Államok Irak példáján kívánja demonstrálni a világ rendjét meghatározó hatalmi pozícióját és az újonnan kialakítandó politikai berendezkedést, mint azt a Nyugat-Európára vonatkozó, 1945 utáni újjáépítési tervek esetében is tette.

3. Ld. a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) politikusának, Scheernek a kijelentéseit a Freitag című hetilap 2002. december 20-i számában: "Az olajért folytatott első igazán arcátlan háború az 1980 és 1988 közötti Irak-iráni Háború volt. Akkor még Szaddam Husszein volt a Nyugat hóhérsegédje. Ezért is gondolta később úgy: megengedheti magának, hogy rátegye a kezét Kuvaitra, hiszen elintézte a Nyugat helyett a piszkos munkát. [...] A helyzet mostani újbóli kiéleződésének okai is nyilvánvalóan az olajban keresendők. A világ mintegy 40 hatalmas olaj mezőjéből 26 a Perzsa Öböl térségében fekszik. Ha a világ továbbra sem tesz le a kőolajról, akkor a jövőben az eddiginél is jobban fog függni ezektől a forrásoktól. Nincs más dolgunk, mint hogy szemügyre vegyük a térség országai alatt húzódó olajtartalékok nagysága és az éves kitermelés jelenlegi szintje közötti arányt. Szaúd-Arábiában és Iránban ez az arány kb. 55:1-hez, Kuvaitban 110:1-hez, az Egyesült Arab Emirátusokban pedig 75:1-hez. A földkerekség második legnagyobb olajkészletével rendelkező Irak esetében viszont az arány 525:1-hez, tehát az iraki olaj stratégiai szerepe évről évre felértékelődik."

4. Ld. 2002. évi kiadás, 1457-1466. o. Transz-atlanti orientációja miatt a szerzők írásukat ellentervnek szánták Robert Kagan "Hatalom és Gyengeség" című esszéjével szemben, amely ugyanennek a folyóiratnak az októberi számában jelent meg, és az egyoldalú amerikai hatalomgyakorlás mellett tette le a garast. A szerzők fenti írásából a következőkben többször is idézek.

5. Ld. uo., 1462. o.

6. Ld. uo., 1462. o.

7. Ld. uo., 1463. o.

8. Forrás: "Régi és új szövetségesek". Le Monde Diplomatique, 2002. december.

9. Ehhez ld. Ferhad Ibrahim "Irak und Iran in der Phase 2 des amerikanischen Krieges gegen den Terror" ["Irak és Irán a terror elleni amerikai háború második fázisában"] című írását a Das Parlament. Politik und Zeitgeschichte című hetilap 2002. június 21-i számának mellékletében.

Ld. még a Le Monde Diplomatique idézett írását is, amely az izraeli külügyminiszter, Benjamin Ben Eliezer legutóbbi hivatalos amerikai látogatásakor tett kijelentését idézi: "Irán, nem pedig Irak az igazi ellenségünk." Előbbi ugyanis 2005-re atombomba birtokában lesz.

^ugrás az oldal tetejére

Gerd Weidenhausen

A politika militarizálásának projektje

A Der Spiegel 2002/40. számának beszámolója szerint Berlinben közel-keleti szakértők találkoztak, hogy megpróbálják előre jelezni a küszöbön álló iraki háború lefolyását és következményeit. A cikk többek közt a következőket írja: "A háború új világrendet teremt. A katonai csapás esetében a nemzetközi jog szempontjából igencsak vitatott «megelőző jellegű önvédelemről van szó, amellyel Amerika megmutatja a világnak, hogy csak Amerika barátai lehetnek biztosak a szuverenitásukban." Tekintsünk el most annak a kérdésnek a firtatásától, hogy Amerika "barátai" csak formális, vagy tényleges szuverenitással is rendelkeznek-e. A Der Spiegel által közreadott szakértői latolgatások mögött mindenesetre a világpolitikai viszonyok új dimenziója körvonalazódik, amelyben az Egyesült Államok, mint unilaterális hatalom akadálytalanul beavatkozhat más államok belügyeibe. Az országok közt egyeduralkodó Egyesült Államok képében megjelenő "Új Impériumot" tehát az jellemzi, hogy más nemzetek állami szuverenitását kénye-kedve szerint és a saját belátására bízott eszközökkel megszüntetheti. Ehhez szükség volt a hatályos törvényeknek és az államközi érintkezésre vonatkozó, azon nemzetközi szabályoknak a fokozatos kizsigerelésére, amelyekről a második világháború után az ENSZ-ben született megállapodás és döntés. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az 1989-es év és a Kis-Jugoszlávia elleni háborút elhozó 1999-es év között eltelt évtized - amelyben sokan azt hitték, hogy búcsút vehetnek a Hidegháborútól, és az egész világot átfogó, globalizált civilizáció tagjaként jobb időknek nézhetnek elébe -az egyetlen fennmaradt világhatalom számára csak átmeneti fázist jelentett, amelyben megteremthette az "Új Világrend" feltételeit. Ennek kapcsán ugyanakkor egyre inkább felmerül a kérdés, hogy az Új Impérium saját legitimációjához nem ugyanazt használja-e, és magatartása végső soron nem ugyanazt eredményezi-e, mint ami ellen állítólag fellép: barbárságot. Mint azt a Die Zeit 2002. november 7-i számában megjelent, M. Naumann tollából származó elemzés is megállapítja, a nyugati "civilizációnak", mint a "Jó" birodalmának a megmentésére vonatkozó elképzelés az euroatlanti kapcsolatokban az utóbbi időben olyan - immár nemcsak mondvacsinált - feszültségekhez vezetett, amelyek tárgya elsősorban az Egyesült Államok "nagy stratégiája". Ezt egyrészt a megelőző csapás doktrínája jellemzi, amely Szeptember 11. után arra szolgál, hogy segítsen "megteremteni, és mindörökre biztosítani a globális amerikai hegemóniát", mint azt M. Naumann előbb említett írásában joggal megállapítja. Másrészt e stratégia hatalmas anyagi ráfordítással igyekszik militari-zálni a politikát, ami kiegészül a politikában érvényes jogi szabályok megszüntetésével is. Ez utóbbi abban megmutatkozik meg, hogy Amerika nem ismer el, sőt, egyre gyakrabban meg is sért számos jogi egyezményt, amire itt csak néhány példát említsünk: kilépett a Biológiai Fegyverek Tilalmáról szóló Konvencióból, nem írta alá egyik Kiotói Egyezményt sem, felmondta a ballisztikus rakéták gyártását és telepítését tiltó, ún. ABM-Szerződést, kivonta magát a Nemzetközi Törvényszék felállítását célzó tervekből, és önkényesen felhatalmazta magát támadó háborúk indítására.

A West Pointi Katonai Akadémia kadétjai előtt 2002 nyarán tartott beszédében az amerikai elnök sajnálattal állapította meg, hogy a világméretű terrorizmus általi fenyegetettség következtében az elrettentés és megfékezés jól bevált eszközei már nem elegendőek az Egyesült Államok biztonságának garantálásához. Az elnök szerint immár az a feladat, hogy "csapást mérjünk az ellenségre, mielőtt fenyegetettségünk végzetessé válik". Beszédében Bush utalt az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiájára (NSS), amelyet ezt követően, 2002 szeptemberében terjesztett az amerikai Kongresszus elé, és amely kilenc fejezetben tárgyalja a megelőző önvédelem elméletének Bush-féle doktrínáját. A Szeptember 11. következményének tekinthető és az iraki háborút, valamint más hadjáratokat is megelőlegező, új NSS a feje tetejére állítja az eddig érvényes védelempolitikai premisszákat, amelyeknek az volt a célja, hogy a XXI. században alapjaiban változtassák meg a világot: az eddigi tervek arról szóltak, hogy a támadásokra a NATO kollektív védelmi rendszerének keretében "rugalmasan" és "árnyaltan" kell válaszolni.

Az új NSS értelmében ugyanakkor az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot arra, hogy megelőző katonai csapásokkal önhatalmúlag lépjen fel a potenciális ellenségekkel szemben -legyenek azok államok vagy terroristacsoportok. Ennek során az ún. preventív intézkedések indokául az szolgál, hogy az adott ellenség egyszer majd támadást készíthet elő. Az NSS működésének tehát az az előfeltétele, hogy az egész világ elfogadja: egyedül Amerikának áll hatalmában eldönteni, ki vagy mi jelent veszélyt, és fog egyszer majd "lecsapni". Az NSS másfelől épít arra a hatalmas fegyverkezési hajrára, amely már Szeptember 11. előtt kezdetét vette az Egyesült Államokban, és amelyet a biztonságpolitikai elit koponyáinak geostratégiai elképzeléseiben már a kilencvenes évek közepe óta tartó átalakulás kísér. Amíg az 1998-ra szóló, hivatalos amerikai védelmi költségvetés 287 milliárd dolláros összege a Hidegháború korszakának adataihoz képest még viszonylag szerénynek tekinthető, addig a 2007. évi költségterv például már 448 milliárd dolláros támogatással kalkulál. Ahhoz, hogy e számok nagyságát érzékelni tudjuk, szem előtt kell tartanunk, hogy a jelenlegi amerikai katonai kiadások már így is elérik a világ összes többi állama által hasonló céllal vállalt kiadások felét. E csillagászati összegek azoknak a geopolitikai célkitűzéseknek a szolgálatában állnak, amelyek megfogalmazója a geopolitika szülőatyja, Halford J. Mackinder, és amelyeket Brzezinski legfeljebb csak újra felmelegített: Mackinder alapgondolata szerint a világot csakis az a hatalom hajthatja uralma alá, amely az eurázsiai földrészt is ellenőrzése alatt tartja. Ez a premissza időközben az amerikai biztonságpolitikai elit hittételévé vált, és felváltotta a Hidegháború végéig érvényes doktrínát, mely szerint a világ fölötti hegemónia megőrzéséhez elegendő az óceánok ellenőrzése és néhány szárazföldi támaszpont fenntartása. Az Egyesült Államok tehát a légtérre és a világtengerekre kiterjedő, már meglévő fennhatósága mellett offenzív befolyásra fog törekedni az eurázsiai földrészen. Ezzel összefüggésben L. Unterseher a következőket állapítja meg a Blatter für deutsche und internationale Politik című periodikában az USA "katonai hegemóniájának fejlődéséről" megjelent dolgoza-tában¹: "A változás egyik szembeötlő jele az Egyesült Államok haditengerészeténél mutatkozó doktrínaváltás: a US Navy egyre inkább eltávolodik szellemi nevelőatyjától, Mahantól. A tengeri összeköttetést biztosító útvonalak ellenőrzése helyett [...] ma elsősorban azt tartja feladatának, hogy befolyást gyakoroljon a szárazföldi katonai történésekre - például saját légierejével, nagy hatótávolságú, manőverező fegyverekkel, intervenciós alakulatokkal (tengerészgyalogság) és kommandós egységekkel. Ezért szól így az új jelszó: «From the sea»."

Szeptember 11. óta azt is megfigyelhetjük, hogy Amerikában virágkorukat élik az elektronikus rendszerek kiépítését célzó, futuriszti-kusnak ható fegyverkezési projektek. Az amerikai katonai jelenlét globalizációja minden bizonnyal már régóta tervbe volt véve, csak most indoklásul Szeptember 11. eseményei és a nemzetközi terrorizmus szolgálnak, ami azonban olyan katonai-stratégiai és hadászatitechnológiai fejlesztésekbe torkollott, amelyekkel jól felfegyverzett nemzeteket ugyan le lehet győzni, de primitív felszereléssel küzdő terroristasejteket biztosan nem. Ez még az ismert békekutatót, Ernst-Otto Czempielt is a következő megállapításra késztette: "A világgazdasággal ellentétben [...] katonai területen Amerika hozzálátott, hogy a világon mindenütt minden eshetőségre felkészüljön. A Szeptember 11-i tragédiából tehát teljesen más következtetést vont le, mint ami tulajdonképpen kézenfekvő lett volna: olyan társadalmi csoportok erőszakos akcióira felkészülni, mint amilyenek először New Yorkban és Washingtonban léptek színre. Amelyek nem fékezhe-tők meg a világ katonai potenciáljának semmilyen növelésével. Ezekre a csoportokra a hadsereg nem volt felkészülve - nem is akart felkészülni."²

A terrorizmus elleni harc színfalai mögött ugyanakkor az Egyesült Államok észrevétlenül gondoskodott a világ újbóli katonai felosztásáról, amiről Otfried Nassauer, a Berlini Transzatlanti Biztonsági Tájékoztató Iroda (BITS) vezetője a következőket írja a Frankfurter Rundschau 2002. július 15-i számában megjelent cikke bevezetőjében: "2002. október 1-től a világ fel van osztva. Fel van osztva az Egyesült Államok hadseregének főparancsnokságai között. A történelemben most először nincs egy talpalatnyi földterület - még az Antarktiszon - sem, amely ne tartozna az USA valamelyik regionális parancsnokságának a hatáskörébe. Már csak ebben is jól tükröződik Washingtonnak, a Hidegháború után fennmaradt egyetlen szuperhatalomnak a megváltozott önképe."³ Az amerikai katonai erő világszerte mindenütt tapasztalható jelenléte már önmagában is elégséges bizonyíték arra nézve, hogy itt többről és valami teljesen másról van szó, mint a terrorizmus elleni harc vagy a tömegpusztító fegyverek további terjedésének megakadályozása. Eddig az amerikai imperializmus támogatói sem tudtak kielégítő választ adni arra a kérdésre, mit keresnek az iszlám terroristák Grönlandon vagy éppenséggel a szibériai sztyeppéken.

A világ előbb említett katonai újrafelosztása miatt "a brüsszeli felelősök is gondterhelten ráncolták homlokukat", már csak azért is, mert az európaiak számára világossá vált, hogy ezzel lényegében megszűnne Európa lehetősége arra, hogy a NATO-n keresztül befolyást gyakoroljon az Egyesült Államok "biztonságpolitikájára". Az újrafelosztás ezen túlmenően azt is mutatja, hogy minőségileg új katonai-hatalmi központ alakult ki, amely - a potenciális ellenségekkel szembeni amerikai nukleáris támadás tervezett opcióit is beleértve - a katonai ütőerő hallatlan központosítását jelenti: az információs hadviselésért is felelős Világűr-parancsnokság (SPACECOM) például össze lett vonva - ráadásul a Nebraska állambeli Offutban - a Stratégiai Fegyvernemek Főparancsnokságával (STRATCOM). Az új és hatékonyabb katonai-hatalmi központban "egy fedél alatt összpontosul az Egyesült Államok stratégiai eszköztárát jelentő, új stratégiai triász valamennyi katonai eleme: az USA műholdas rendszereinek felügyelete, a rakétatámadások elhárítását szolgáló előriasztási és védelmi rendszer (tehát az Egyesült Államok rakétavédelmi programja is), valamint a nagy hatótávolságú hagyományos és nukleáris támadófegyverek irányítása."⁴

Látni kell, hogy az egész földkerekségre kiterjedő katonai ütőerő masszív szorgalmazása összefüggésben áll a "szuverenitás korlátjairól" szóló doktrínával, mert csak így látható be, milyen világhelyzet kialakulását szeretné elérni az Egyesült Államok. A nemzetközi jog alapelveinek szemérmetlen aláásása és a kül-, valamint belpolitika ezzel párhuzamosan folyó militarizálása a nemzetközi kapcsolatok terén a szabályok lebontásához és anarchikus állapotok kialakulásához vezet, amelyek mellett csak az erősebb lesz képes érvényesíteni a jogát.

Igaza volt Helmut Schmidtnek, amikor azt jósolta, hogy "az unilateralizmus Washingtonban hosszú ideig, akár évtizedekig is megőrzi vezető szerepét."⁵ Nemcsak azért, mert egy világméretű iszlám terrorhálózat sötét akciói közvetve legitimálják az amerikai unilateraliz-must, hanem azért is, mert Európa nem képes és nem akar saját maga felelős világpolitikába kezdeni, ehelyett mindig csak az amerikai kezdeményezésre reagál. Ezt pedig a legtöbb esetben úgy teszi, hogy képtelen meggyőzően kialakítani, és érvényre juttatni álláspontját: sem az ABM-szerződés megmentésére tett kísérleteknél, sem a tömegpusztító fegyverek tilalma és az éghajlatvédelem esetében, sem pedig az amerikai rakétavédelmi ernyő körül folytatott vitában vagy a Nemzetközi Törvényszék felállításának kérdésében nem sikerült Európának keresztülvinnie a saját álláspontját, más szóval Amerika egyik ponton sem tett engedményeket Európának. Erre is ugyanaz érvényes, mint az Egyesült Államok december elején nyilvánosságra hozott, új "biztonságpolitikai stratégiájára", mely szerint Amerika a saját maga által megnevezett államokkal, így például Iránnal, Szíriával, Líbiával és Észak-Koreával szemben "minden lehetőséget nyitva hagy". Amíg nem ér véget az a kegyetlen játék, hogy az Egyesült Államok a világ csendőre, vádlója és bírája szerepében a világ többi részét folyamatosan védekező állásba, tehát passzív reagálásra kényszeríti, és amíg csak kevesekben tudatosul, hogy tulajdonképpen a vád képviselőjének kellene a vádlottak padjára kerülnie, addig az Impérium tovább növekszik, és fennmarad, és a hasonló civilizációk barbársága tovább végzi pusztítását.

Forrás:

Der Europaer 2003. 7. évfolyam 5. szám

Fordította: Benedicty Gergely

Jegyzetek

1. Blatter für deutsche und internationale Politik [Tanulmányok a német és nemzetközi politikáról], 2002. október, 1212. o.

2. Ernst-Otto Czempiel in: Weltpolitik im Umbruch [Gyökeres átalakulás a világpolitikában]. München, 2002. 161. o.

3. Frankfurter Rundschau, 2002. július 15.

4. Ld. uo.

5. Helmut Schmidt: "Európának nincs szüksége gyámra". Die Zeit, 32. sz. (2002. augusztus 1.)

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Bevezetés Paul Emberson előadás-sorozatához

2002. karácsonyi ünnepek meghitt hangulatában egy hír borzolta meg a már semmin nem csodálkozó világot:

Valahol (több várost is említettek, köztük Jeruzsálemet) valamikor (több dátumot is említenek, köztük karácsony második napját) megszületett az első emberi klónbébi.

Még ma sem tudjuk, hogy a hír igaz-e vagy sem, de mindannyian érezzük, tudjuk, hogy akár igaz is lehet.

Dolly, az első klónozott bárány esetében is már sejteni lehetett, hogy valami határt léptünk át. Vannak akik hihetetlen lelkesedéssel fogadták a tudományos szenzációt, vannak akik az emberiség történetének a legszörnyűbb epizódjaként említik az eseményt, de mindenki tudja, tudnia kell, hogy egy határkőhöz értünk. A következő logikus lépés az emberi klónozás kellett hogy legyen.

Nem tudjuk, hogy ezen a külön helyen, különös időben megszületett-e az első klónozott ember (beszélnek már másodikról is...) de ha nem, akkor hamarosan meg fog születni.

Úgy gondolom sok emberben felvetődik a kérdés, át tudjuk-e látni mindazt, ami a modern biotechnológiában az utolsó évtizedben lejátszódik, vagy egyáltalában van-e valódi tudásunk a születésről, az élet titkáról.

A Paul Emberson vezette Antro-Tech Intézet munkájáról már több cikkben beszámoltam a " Szabad Gondolat" hasájain. Évek óta résztveszek az intézet évente 3-4 alkalommal rendezett konferencia munkájában, ahol az antropozófia, az élet legfontosabb kérdéseiről hallgatunk előadásokat, illetve résztveszünk ezekkel kapcsolatos munkákban.

2002-ben a klónozás, az élet titka állt a munka középpontjában. A három alkalommal megtartott 4-4 napos konferenciát először francia nyelven tartotta Paul Emberson, majd más időpontokban német nyelven (Minden kommentár nélkül jegyzem meg, hogy a német nyelvű konferencia időpontja 2002. márc.14-17. egybeeshet a karácsonyi klónbébi fogantatásának napjával)

Az első konferencia anyagát dolgozták fel és adták ki könyv formában, angol nyelven 2002-ben.

Paul Emberson hozzájárulásával ezt a könyv alakban megjelent első konferencia négy előadás anyagát közöljük a Szabad Gondolat jelen és következő három számában. Szükségesnek tartom a könyv bevezetőjének egyik gondolatát még előrebocsájtani:

„A szöveg Paul Emberson négy előadásának az átirata, melyeket először franciául majd németül tartott elsőként, a tervezett három konferenciából. A szerző egy informális, mondhatni egészen személyes hangvételt alkalmazott az előadásain, lévén azokat egy általa személyesen is ismert hallgatók számára közvetítette, akik járatosak voltak az antropozófiában és Rudolf Steiner által alapított embertanban."

Frisch Mihály

^ugrás az oldal tetejére

Paul Emberson

A klónozásról és az elvesztett hierarchiáról

I. rész

A genetika és az elementáris világ

Az utóbbi években számos vitás kérdés merült föl az emberi klónozás témájával kapcsolatban. Ez a téma nem csupán különféle etikai és más problémákat állít elénk, hanem egy új korszak kezdetét is jelzi - a biotechnológia korszakáét.

A XX. században az emberiség megtanulta, hogyan lehet az anyagot átalakítani egyik elemből egy másik elemmé atomi részecskékkel történő bombázás révén. A század során így nagymértékben befolyásoltuk az ásványvilágot. A legújabb események azt mutatják, hogy a XXI. században megtörténnek az első lépések az élővilág átalakítására, amivel megkezdődik az életfolyamatok fölötti ellenőrzés megszerzése.

Az élővilág nem csak az emberiség tevékenységének, hanem az elementáris lények működésének is színtere, még ha a legtöbb ember észre sem veszi létezésüket. Felmerül a kérdés: mi fog történni az elementáris világgal és magával az emberrel ha vakon tör előre?

Meg kell értenünk, hogyan inkarnálódik az emberi lélek, és mi történik valójában, amikor a fizikai test kialakul az apa és az anya egyesüléséből származó öröklési folyamatból és hogy milyen változásokat eredményez a megtermékenyítésbe és az embrionális fejlődésbe beavatkozó technológia. Mindezt világosan kell lássuk ahhoz, hogy felmérhessük a klónozás és a génsebészeti eljárások hatását az elementáris világra.

A 2002. év első konferenciáján feladatunknak tekintjük - amennyire az idő rövidsége engedi - a szellemtudomány szempontjai szerint a lehető legmélyebben betekinteni a génsebészet témájába. Ezt követően a második és a harmadik konferencián lehetőségünk nyílhat képet alkotni arról, hogyan hat a biotechnológia az elementáris világ lényeire.

Mit értünk elemi lényeken? Honnan származnak? Hogyan vesznek részt az emberi szaporodás folyamatában, mi történik velük egy emberi embrió klónozásakor? Napjainkban szellemtudományos kutatók feladatuknak érzik megvizsgálni ezeket a kérdéseket.

Rosslyn kápolna A legősibb elementális lények a hőben jelennek meg. Ok a hőlények vagy tűzlények, akiket szala-mandereknek nevezünk. A szalamanderektől származik az elementáris lények másik három birodalma: a tündérek (szilfek) a levegő és a fény lényei, a sellők (undinék) a víz és a megbűvölés lényei, és a gnómok a föld és az intelligencia lényei. A későbbiekben beszélünk majd ezekről az önálló birodalmakról.

Rudolf Steiner leggyakrabban a természeti világ életfolyamataival - főleg a növények biológiai folyamataival - kapcsolatban beszélt az elemi világról. Gyönyörű imaginatív képek formájában írta le, hogyan működnek a gnómok, az undinék, a szilfek és a szalamanderek a növények növekedési illetve szaporodási folyamataiban. Ezek a képek számomra nemcsak költőiek, hanem ez maga az igazi tudomány. Ha leragadunk az "erők" elméleténél, a számolható, definiálható "éteri erőknél", akkor távol maradunk a valóságtól. Bár néha maga Rudolf Steiner is használta ezeket a kifejezéseket az egyszerűség kedvéért, azonban teljesen világosan utal arra, hogy az "éteri erők" önmagukban nem léteznek, csak lények és az ő működésük.

Ha meg akarjuk ismerni ezeket az elementáris lényeket, akik a természet lényeit életre keltik, fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan nyilvánulnak meg az életfolyamatok például a növényekben. Látható módon az életfolyamatok a szaporodásban és a növekedésben kerülnek kifejeződésre. Az ember, az állat, a növény mind növekszik és szaporodik. Ezekben a folyamatokban a kiterjedés és az összehúzódás váltakozása látható. A kis magból hatalmas tölgy növekszik, amely azután minden tulajdonságát kis magokba sűríti össze. Az élővilágban a kiterjedés és összehúzódás sokféle ritmusával és megjelenési formájával találkozunk. Megtaláljuk ezt magában az emberben is, a légzés, az alvás és ébrenlét ritmusában, a halál - a szellemi világba való kiterjedés - és az újraszületés nagy körforgásában. Ugyanakkor észrevehetjük ezt a ritmikus változást a testünket felépítő sejtek mikroszkopikus szintjén is. Minden sejt növekszik, majd kettéosztódik, az így képződött sejtek szintén növekednek és osztódnak. A sejtosztódás az első sejt - a megtermékenyített petesejt - fogantatásakor kezdődik, és néhány osztódás után megkezdődik a növekedés és az osztódás körforgása, ami a halálig folytatódik. A sejtnövekedés és osztódás csodálatos folyamatára úgy tekinthetünk, mint az éteri működés egyik ősképére. Ezen a ponton meg-érezhetjük, hogy az elementáris világ működéséről kapunk képet.

Az emberek napjainkban a sejteket az atomokhoz hasonlóan úgy képzelik el, mint önálló kis világokat, melyek értelmüket és céljukat önmagukba zárva hordozzák. A sejtek esetében úgy gondolják, hogy lényegüket kódolt információ formájában tartalmazzák. Ezen nézet szerint az első sejt - a megtermékenyített petesejt - megfelel az univerzum keletkezéséről szóló „nagy robbanás" teória ősatomjának. Ezen elmélet lényege, hogy egy parányi, végtelen mértékben összesűrűsödött atom egyszer csak felrobbant, és az így keletkezett ős-anyag növekedve, kiterjedve és a legkülönfélébb módon kombinálódva létrehozta a galaxisokat, a naprendszereket, a bolygókat és az összes élőlényt. Bámulatba ejtő gondolat! Mintha a megtermékenyített petesejt úgymond felrobbanna, és sejtosztódással, növekedéssel létrehozná a teljes méretű emberi testet.

Mért él az emberben az a vágy, hogy az emberi lény minden értelmét és tartalmát a sejten belül találja meg? Nem azért van ez, mert az emberi fejlődés olyan szakaszán megyünk keresztül, amikor az öntudat dominál? A mai ember egoista, önmaga középpontjára koncentrál, és úgy hiszi, létezése, működése ide korlátozódik. A régmúlt idők embere a világ egy részének érezte magát, következésképpen az emberi testet sokkal inkább a kozmoszból származónak, mint egy sejtből kinövőnek képzelte.

Az evolúció folyamata, mint tudják, ugrásszerűen, nem pedig egy egyenletes folyamatként halad előre. Vannak sarkalatos pontok, mikor új felfedezések vagy éppen új illúziók speciális lendületet, új irányt hoznak az emberiség történetébe. Ilyen esemény következett be a XX. század közepén. A második világháború elsöpörte az európai szellemiségből származó tudás és kultúra utolsó, halvány nyomait is. Az emberiség belépett a mai, Istentől elhagyatott korszakába. Majd az 1950-es évek elején egy kulcsfontosságú felfedezés történt. 1953-ban Francis Crick, James Watson és Maurice Wilkins felfedezték a génállományt alkotó DNS kettős spirál szerkezetét. Számos biológus és természettudós úgy tartotta, hogy ez egy igen nagy jelentőségű áttörés. Az embereket óriási lelkesedéssel töltötte el, hogy megismerték az élet molekulájának felépítését. Bármit is érzünk - a modern szellemtudomány szemszögéből visszatekintve - e felfedezéssel kapcsolatban, el kell ismernünk, hogy egy korszakalkotó esemény.

Crick és Watson felfedezésével egy időben egy másik jelentős kutatást végzett Alma Howard és S. R. Pelc a londoni Hammersmith kórházban. A kutatás eredménye kevésbé volt látványos, és csak néhány, a sejt életciklusával foglalkozó biológus tudott róla. Utaltunk már a növekedés és osztódás ciklusára, amely a kiterjedés és összehúzódás formájában nyilvánul meg. Természetesen ez nem ilyen egyszerű. A valóságban ez egy csodálatos, számos lépésből álló folyamat, melyben szerepet játszanak az elemi lények. Ezen lépések közül néhány - a sejtosztódás (mitózis) négy fő fázisa - már ismert volt, de a sejtnövekedés lépései még nem. Howard és Pelc felfedezték, hogy a sejt növekedési fázisa két növekedési szakaszból áll, köztük egy olyan eltérő fázissal, amely során a sejt másolatot készít a génállományáról. Kutatásuknak köszönhetően a hét lépésből álló sejtciklus minden szakasza ismertté vált, melyek alapján sokat megtudhatunk az ebben működő éteri folyamatokról. Így tehát azzal egy időben, hogy Crick és Watson felfedezték a DNS térbeli szerkezetét, Howard és Pelc leírta a sejtciklus hét szakaszát.

Különös egybeesést jelent, hogy amikor a mikroszkópikus világban felfedezték a DNS molekula spirál szerkezetét, ezzel egy időben egy híres asztronómus leírta a Tejút spirális alakját. Ez a tudós a holland Jan Hendrick Oort volt, aki 1900-ban Franekerben született. 24 éves korába felvették a Leiden Kutató Intézetbe, majd a Leiden Egyetemen asztronómia professzor lett. 1927-ben leírta, hogy a Tejút saját síkjához képest rotálódik, bizonyítva ezzel a svéd asztronómus Lindbald által először felvetett elméletet. 1951-ben Oort felfedezte a csillagközi térben a hidrogén által generált 21 cm-es rádióhullámokat, és ezáltal lehetővé vált számára a galaxis spirális szerkezetének feltérképezése.

Oort híres még egy másik, ugyanekkor tett jelentős felfedezéséről, az Oort Felhőről, amely az üstökösök születésének helye. Az üstökösök a legérdekesebb égitestek közé tartoznak, amelyekről Rudolf Steiner a szellemtudomány szempontjából sokat beszélt. Az üstökösök új impulzusokkal megzavarják a naprendszer egyensúlyi állapotát. Gyakran a semmiből tűnnek fel egy excentrikus pálya mentén a Nap körül, fejük körül ragyogó aura fénylik, farkuk mindig a nappal ellentétes irányba több százezer, akár több millió kilométerre elnyúlik. Az üstökösök ősidők óta félelemmel töltötték el az emberek szívét, mert bennük az Isten rossz híreket hozó küldöttét látták .

Az asztronómusok közül még ma is sokan aggódnak, hogy egy óriási üstökös összeütközhet a Földdel, megváltoztatva tengelyét vagy pályáját, esetleg akár darabokra zúzva a Földet. Egy nemzetközi üstökösfigyelő szervezet követi figyelemmel az összes naprendszerbe belépő üstököst. Hozzá kell tennem, hogy a szellemtudomány szerint ilyen katasztrófa nagyon valószínűtlen.

Az Oort Felhő egy gömbölyű héj a bolygókat tartalmazó naprendszer síkja körül. A héjat képező születő üstökösök milliárdjai nem láthatók a Földről. Sokuk évmilliókon keresztül egy adott pályán keringenek, mely bármilyen irányú lehet. A felhő messze a naprendszeren kívül fekszik a jeges csillagközi térben, több mint egy fényévnyire a Naptól. Mégis úgy tűnik, mintha Naprendszerünkhöz tartozna, ehhez köti a gravitáció és ezt követi a Tejút mentén haladva.

Szeretnék most irányt váltani és egy kanyargós útra vezetni önöket, amely visszavisz minket oda, ahonnan elindultunk. Ne aggódjanak azon, ha úgy tűnne, eltérünk az eredeti témától! Idővel kiderül majd: az egyes szálak összekötése lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük a tudományos fejlődés - mint pl. a génsebészet - hátterében rejlő mélyebb impulzusokat. Ha tehát gondolják, tartsanak velem a Tejút mentén!

Talán hallottak már arról, hogy a Tejút nem mindig ezen a néven volt ismert. A középkorban a Tejutat Szent Jakab Útnak hívták, az idősebb Szt. Jakab után.

Szt. Jakab, aki Zebedeus fia, az első apostolok közül való, aki Péterrel és Jánossal együtt legközelebb állt Jézus Krisztushoz. O az első hős, akit Heródes király parancsára Kr.u. 44-ben lefejeztek. Nagy Károly idejében - a VIII. sz. végén, IX. sz. elején - sok mende-monda keringett arról, hogy Szt. Jakab testét halála után Spanyolországba vitték, és ott temették el. Abban az időben egy apostol testét a legmagasabb rangú szent ereklyének tekintették, amely kivételes szellemi erővel rendelkezett. Ebből következik, hogy egy ilyen fontos ember, mint idősebb Szt. Jakab sírjának felfedezése heves izgalmat váltott ki az európai keresztények között, és ez még Nagy Károlyt is megérintette. Ebben az időben Spanyolország több területe is a marokkói mórok és muszlimok kezében volt. Nagy Károly meg akarta találni a szent sírt, de egy út Spanyolországba veszélyekkel fenyegetett volna, ráadásul azt sem tudta, merre érdemes keresni. Egy napon azonban látomása volt. Megjelent Szt. Jakab fehér lovon ülve egy dárdával kezében, amelynek hegye fényesen ragyogó szikrákat szórt. Az apostol magasra emelte dárdáját, és ahogy kör-zött vele egyet a mennybolton a ragyogó szikrák csillagokká váltak. Aztán így szólt Nagy Károlyhoz: kövesd a csillagok útját, és elvezetnek téged a síromhoz! Ez a csodálatos látomás azokban az időkben nem csak Nagy Károly, hanem sok más hívő keresztény számára is megnyilatkozott.

Nagy Károly felkerekedett, hogy kövesse Szt. Jakab útját és meglelje a sírt, eközben Spanyolország szaracén tartományának meghódítását is célul tűzte ki. A támadás azonban a csúfos roncesvalles-i csatával fejeződött be, ahol Nagy Károly vereséget szenvedett, és legjobb lovagjai közül is elveszített néhányat, így a hős Rolandot is, Ez az esemény ihlette a legkorábbi nagy középkori francia eposzt - a Roland éneket. Az apostol sírja így ismeretlen maradt, de nem örökre. Az idők során újabb és újabb látomások követték egymást, míg a VIII. sz. végén Pelagius szerzetesnek - aki a Szt Félix templom közelében lakott - megjelent egy angyal.

Az angyal megmutatta neki az apostol sírhelyét. Amint Pelagius szerzetes értesítette püspökét, Szt. Félixet, azon nyomban csapatokat szerveztek a sír keresésére.

Pontosan az angyal által megjelölt helyen egy márvány sírt találtak Szt. Jakab testével. A galiciai Santiago (Szt. Jakab spanyolul) de Compostela Jeruzsálem és Róma után a legfontosabb keresztény zarándokhellyé vált. Galicia, Spanyolország északnyugati régiója, hegyvidékes terület, melyet észak és nyugat felől az Atlanti-óceán határol. A terület eredetileg gallok által lakott, független kelta tartomány volt, Hibernia legdélebbi csücske. Népszokásaik és hagyományaik - pl. a skót szoknya viselése, illetve a duda - más hiberniai országokra emlékeztetnek.

Európa minden tájáról zarándokok vándoroltak Santiago de Compostelába, és sokan beszámoltak a csodáról. Idővel a Santiagoba érkező zarándokok szokásává vált, hogy kalapjukra vagy kabát-jukra egy kagylóhéjat tűztek a zarándoklás jelképeként. Ez a kagylóhéj a zarándokok kagylóhéjaként vált ismertté (Pecten Jacabus). Ezt később az autósok, motorosok körében közismert Shell cég választotta logójának. Az olajtársaság egy kisebb kereskedő cégként indult a XIX. században, különböző termékekkel, többek között keleti kagylóval is foglalkozott. Később kerozint kezdtek importálni, majd néhány évtizeddel később olajat a Távol-Keletről. A Shell különleges kereskedelmi sikere biztosan nem független a régi idők mélyen rejtőzködő emlékektől, amikor még a kagylóhéj sok-sok keresztény számára vallásos szimbólum volt.

Az itt leírt események természetesen jól ismertek napjainkban, olvashatunk róluk a történelemkönyvekben. Azt viszont kevesebben tudják, hogy sok zarándok Santiagoból további útra indult Szt. Jakab áldásáért.

Szt. Jakab útja Franciaországon keresztül vezetett, Bordeaux-, Tours-, Orleans-, Chartres-, Párizson át, majd tovább észak felé. Számos zarándok követte a fizikai és a szellemi utat észak felé Skóciáig a kagylóhéjat viselve. Ott a XV században egy okkult szempontból fontos jelentőségű helyen Edinburgh közelében porrá zúzták a kagylóhéjakat, és egy különleges templom építéséhez használták fel. Ez a templom a Szt. Mátyás templom volt, ismertebb nevén Rosslyn kápolna. Néhányan már kitalálhatták, miért beszéltem a Szt. Jakab útról. A Rosslyn kápolnához közel található ma a világhírű Roslin Intézet, ahol 1996-ban Dollyt, a bárányt klónozták. Nemsokára erről lesz szó. Addig pedig további tényekre szeretnék rávilágítani, melyek segítenek megérteni, milyen szempontból kiemelt jelentőségű a világ-karmában a Roslin Intézetben zajló kutatás. Ha tehát óhajtják, tartsanak velem néhány további fontos információ felderítésében.

Rosslyn különös hely. A kápolnával számos komoly tanulmány foglalkozott, ugyanakkor a kápolna csaknem ugyanennyi, a legvadabb fajtákból való spekuláció tárgya volt. Az érzékeny látogató, ha belép a Rosslyn kápolnába, gyakran zavarónak, hátborzongatónak érzi azt. Sőt, sokan legszívesebben azonnal kimennének, közvetlenül miután megérkeztek. Néhányan tagadni szeretnék azt az okkult erőt, ami árad a falakból. A kápolna maga egy katolikus templom és egy szabadkőműves páholy formai kombinációja. William Sinclair, Orkney grófja alapította 1464-ben, a modern kor hajnalán. Az épület sosem készült el - a főhajó alapja több mint kilencvenöt lábbal túlnyúlik a ma működő kápolna nyugati végénél. Belépve a kápolnába az embert egészen letaglózza a kövekbe vésett pazar művészi munka. Különös, hogy a növényvilág került a festményeken megjelenítésre, levelek és egyéb formák bőségével ábrázolva ennek a régiónak a legkülönfélébb képviselőit. Még azok a növények is megtalálhatók, mint a kaktusz és az amerikai édes kukorica, melyeket a kápolna alapítójának nagyapja, Henry Sinclair gróf hozott haza Skóciába. O 1398-ban hajózott el Új-Skóciába, majd felfedezte az amerikai kontinens északi partjait, lehajózott déli irányba, egészen a mai New York területéig. Mindezt száz évvel azelőtt történt, hogy Columbus "felfedezte" Amerikát.

A kápolnában, az ábrázolt lombok és egyéb motívumok közül nagy számban kukucskálnak ki "zöld emberkék", növénylények, akik az akkori mondák szerint életre keltik a növényeket. A kápolnában ezen kívül még számtalan szabadkőműves szimbólum található.

Mielőtt többet is mondanék erről a különös helyről, engedjék meg nekem, hogy előbb betoldjak a sorba még egy hiányzó láncszemet. Kik ezek a Sinclairek? Honnan jöttek? Ezen kérdések visz-szavezetnek minket a Nagy Károly utáni időkbe, amikor a viking kalózok rettegett hosszúkás hajóikkal elindultak északról, hogy félelemben tartsák az emberek lelkét Britanniában, Franciahonban és a többi európai országban. Egy viking csapat kikötött Franciaország nyugati partjainál és elfoglalta azt. A francia király, III. Károly azt tette, amire ebben a nem túl rózsás helyzetben lehetősége volt, felajánlotta a viking hadúrnak az általa már korábban elfoglalt területeket, viszonzásul viszont elfogadtatta vele a keresztséget, és hűség esküre kötelezte. A szövetség megkötődött Károly és Hraithulfr (akinek a nevét a francia király képtelen volt kiejteni, és ezért Rollonak nevezte) között Saint-Claire-sur-Epte városában, 911 körül. A nor-mannoknak átadott területeket ettől az időtől kezdve nevezik Normandiának. Rollo a Normandiára vonatkozó birtoklevelet a legkiválóbb harcosai társaságában vette át, akik szintén felvették a keresztény hitet és az annak megfelelő címeket. Arra a családra irányítjuk megkülönbözetett figyelmünket, amely ekkor vette fel a Saint-Claire címet.

Rollo az idők folyamán rendkívül rátermett uralkodónak bizonyult a normandiai hercegségében, és számos leszármazottja vált előkelő vezérré. Kétségtelenül mindnyájuk közül is a legismertebb, William a Fattyú volt, akinek az apja, Robert herceg, a "Fenséges", egy jeruzsálemi zarándoklat közben halt meg. A törvénytelen gyermek hét éves volt, amikor hivatalosan is elismerték Normandia hercegének. Fattyú volt vagy sem, mindenesetre ő lett felnőttkorában az európai történelem egyik legnagyobb harcos királya, Hódító Vilmos. Mikor 1066-ban Britanniába érkezett, számos normann lovag volt a kíséretében, melyek között ott voltak Saint-Claire lovagjai is.

Nos, ezek a viking kalóz leszármazottak, ugyanazzal az eréllyel és meggyőződéssel vették fel a keresztény hitet, mint ahogy számos véres csatában meghódították Európa nagy részét. Sokan közülük buzgó hívővé váltak, jámbor zarándokokká, büszke lovagokká, akikben mély érdeklődés élt mind az exoterikus, mind pedig az ezoterikus kereszténység iránt. Sajnos nem tudunk a továbbiakban belemenni a történetükbe - például a Grál-legendához való kapcsolatukba - mivel ez már túlságos elvezetne a témánktól, de a szükséges mértékben foglalkozni fogunk az ezoterikus kereszténységhez való kapcsolódásuk jelentőségével.

A XII. században a normann lovagok is azok között a lovagok között voltak, akik egy harcos lovagrendbe tömörültek, hogy védelmet biztosítsanak a Szentföldre utazó keresztény zarándokoknak a muszlin martalócokkal szemben.

A lovagrendet úgy nevezték, hogy a Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai, vagy más néven a Templomos Lovagrend. Ez egy jámbor és humanitárius rend volt, melyet rendkívül magas moralitás jellemzett. Saint-Claire lovagjai közül sokan, akik Vilmossal érkeztek Angliába 1066-ban, hogy meghódítsák azt, ott is maradtak Angliában, de egy közülük, William de Saint-Claire (nevének kiejtése fokozatosan megváltozott) III. Malcolm király ¹ meghívására Skóciába ment. Malcolm neki adományozta Rosslyn birtokait, ahol az első Rosslyn kastélyt felépítette.

William de Saint-Claire leszármazottai templomos lovagok lettek. A Rosslyn kápolnában található Sir William Sinclair sírköve 1297-ből. O volt a Templomos Lovagrend Nagymestere. Ez a cím igen magas rangnak számított. Ismerve a Rend néhány elvét és a gyakorlatát, melyekről Rudolf Steiner beszélt néhány alkalommal. Feltételezhetjük, hogy Rosslyn abban az időben egy különleges nemességű és moralitású spirituális életmód kultiválásának a székhelye volt

Habár a Rend legnagyobb részét könyörtelenül kiirtotta Szép Fülöp francia király 1314-ben, amikor a Nagymestert, Jacques de Molay-t megkínozták és máglyán elégették, ám a templomos lovagok Skóciában és néhány másik országban tovább tudtak élni. A Rend első skóciai centruma a Preceptory Templom volt Dalkheith-ben, melyet I. Dávid király alapított 1175-ben. Amikor ez a templom más kézbe került, nemsokára Rosslyn vált a Templomosok fő erődítményévé.

Mint a Salamon-templom lovagjainak, a rend vezetőinek járatosaknak kellett lenniük számos ezoterikus tudományban, melyek a Templom Legendában (Rudolf Steiner: Die Tempellegende und die Goldene Legende GA 93 / szerk. megj./) jelentek meg, és amelyek általános formában Christian Rosenkreutz által kerültek napvilágra a XV. században. Nem egészen véletlen, hogy a Rosslyn kápolnát abban az időben alapították, amikor Christian Rosenkreutz átélte a legnagyobb keresztény beavatást. Visszaemlékezhetnek Steiner előadásaiból, hogy Christian Rosenkreutz 1459-ben az Arany Kő Lovagjává (Eques lapidis aurei) vált. Azóta a működése a földön folyamatos, gyakran a külső életben is megjelenik, mint Saint-Germain gróf. Kérem ne gondolják, hogy kitérőként említem ezeket a különböző tényeket. A szándékom hamarosan teljesen nyilvánvalóvá válik.

A Rosslyn kápolna sok látogatója számára a legérdekesebb látványosság a híres "Inas Oszlopa". Ehhez egy történet kapcsolódik. Amikor az építőmester, aki a kápolnát építette, kifaragta a "Mester Oszlopát", amely az épület észak-keleti sarkában áll, William Sinclaire egy modellt mutatott az építőmesternek egy másik oszlopról, melyet szembe kívánt állítani az elsővel a dél-keleti sarokba. Az építőmester áttanulmányozta a modellt, és úgy érezte, hogy a megértő képessége nem elégséges a mű jelentőségéhez, ezért kérvényt nyújtott be, hogy Rómába utazhasson a megfelelő tanulmányok elvégzésére. William herceg beleegyezett az utazásba. Ám egy éjszaka a mester egyik inasa álmot látott, amelyben feltárult előtte az oszlop megfelelő formája, amelyet ő maga faragott ki.

Számot adott William hercegnek az álmáról, aki megértette annak jelentését. Az inas irányította a munkák befejezését az álmában foglaltak szerint.

Az eredmény az Inas Oszlopa lett, egy furcsa, gazdagon díszített munka, mely az Élet Fáját hivatott megjeleníteni négy spirális levélnyalábjával, melyek lent a lombok alapját képező hét szárnyas kígyóból erednek.

A történet szerint az építőmester Rómából hazatérve látván a tökéletes oszlopot haragra gerjedt, öklével az inasa homlokára csapott, aki meghalt. Az esethez különböző gondolatok kapcsolhatók, így talán utalhat Hiram-Abiff halálára is a Templom

Legendában. Salamon templomában, mely Kr.e. 957-ben épült, állt két hatalmas oszlop, melyeket az építőmester, Hieram-Abiff állított. A Királyok I. Könyvében a következőket olvashatjuk:

Salamon király elhozatta magához a tíruszi Hirámot, aki egy Naftali törzséből való özvegyasszonynak volt a fia. Az apja tíruszi ember volt, bronzműves. Hiramban meg volt a képesség, hozzáértés és ügyesség bármiféle bronzműves munkához. Eljött hát Salamon királyhoz, és mindenféle munkát elvégzett neki. Két bronzoszlopot öntött: az egyik oszlop tizennyolc könyöknyi magasságú volt, s egy tizenkét könyöknyi zsinór érte körül. Ugyanilyen volt a másik oszlop is. Hiram az oszlopok tetejére két oszlopfőt is készített bronzból öntve. Az egyik oszlopfő magassága ötkönyöknyi lett, s ugyanígy ötkö-nyöknyi lett a másik oszlopfő magassága is.

Egy könyöknyi hosszúság kb. 46 cm, vagyis az oszlopok több mint nyolc méter magasak voltak, az átmérőjük pedig meghaladta a másfél métert. Az egyiket Jákinnak, a másikat Boáznak hívták. Rudolf Steiner gyakran beszélt ezekről az oszlopokról és jelentésükről. Többek között, ezek szimbolizálták az isteni világ két princípiumát, utalva a Genezis Könyvében leírt Jó és Rossz Tudása Fájára és az Élet Fájára. Az Édenkertben Ádám és Éva megízlelték a Jó és Rossz Tudása Fájának tiltott gyümölcsét - ebből származik az eredendő bűn, az ember bukása - és ezért kiűzettek a Paradicsomból a földi világba. Így Ádám és Éva kiűzettek a Paradicsomból, mielőtt megízlelhették volna az Élet Fájának gyümölcsét:

Azután így szólt az Úristen: "Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosz-szat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!" Ezért az Úristen eltávolította őket az Éden kertjéből, hogy műveljék azt a földet, amelyből lettek. Amikor az Úristen az embert elűzte, az Éden kertjéből, keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Hét szárnyas kígyó az Inas Oszlop lábazatán A bukásától kezdve az ember állandóan kereste a tudást, és mindig képes is volt megtalálni azt. De a halhatatlanság visszatartatott tőle egészen mostanáig. Ám az emberi lélek mélyen a saját tudattalan létében, vágyódik a halhatatlanság után, mely vágy egészen sokkoló lehet az emberi tudat számára, ha minden előkészítés nélkül jut annak érzékeléséhez. De mi is ez a halhatatlanság? Nem más, mint szabadulás a haláltól. Nem feltétlenül jelenti a fizikai testben való örök életet, bár beszélhetünk róla ebben az értelemben is.

Ian Wilmut, az egyik genetikus, aki Dolly klónozásában részt vett, írta, hogy amikor a munkájuk nyilvánosságra került, ezernyi hívást kaptak a Rosslin Intézetben különböző szülőktől és családoktól, hogy segítsenek elvesztett szeretteiket klónozással ismét életre kelteni. Rengeteg ember hiszi azt, hogy a Rosslyn Intézetben elvégzett sikeres kísérlet egy új korszakot nyitott a biotechnológiában, mely korszakban a fizikai halhatatlanság lehetővé fog válni, avagy az emberiség megízlelheti az Élet Fájának gyümölcsét.

Kőbe faragott templomos jel a kápolnában Az újságokban és más médiumokban megjelent hírt, miszerint egy bárányt klónoztak egy idősebb juh tőgyéből vett sejtből, óriási izgalmat és érdeklődést keltett. A világ számos más genetikai kutatásokkal foglalkozó tudósának lehetetlennek tűnt William Campbell és rosslini munkatársai által végzett kutatás néhány aspektusa. Azóta már valamivel több mint egy hónapja, mindenféle sajtónyilvánosság, állami irányítás vagy engedélyezés nélkül folyik az emberi lény klónozása. Ha megfelelő ítéletet akarunk alkotni arról, hogy az emberiség számára milyen jelentőségű ezen kutatás, teljesen világos kell legyen számunkra, hogy nem elegendő azt vizsgálnunk, amit a technológia magában foglal. Emellett mérlegelnünk kell annak kilátásait is, hogy sikerülhet-e avagy sem legyőznünk ezáltal a halált. Természetesen ennél lényegesen több szempont is létezik. Akad nyilvánvalóan, aki azon etikai kérdés oldaláról közelíti meg a problémát, vajon mit fog okozni egy ilyen beavatkozás a biológiai életfolyamatainkba. Egy másik kérdés vetődik fel a szellemtudományos megközelítésből, amely az egész emberiségre vonatkozóan jelentőséggel bír, nevezetesen: hogyan viszonyul a géntechnológia az új éteri látás egyik fajtájához, az eugenikus okkultizmushoz, amelyről Rudolf Steiner írt, és amelynek Kelet-Európában és Ázsiában kell kifejlődnie? Aztán ismételten fel kell tennünk a kérdést, hogyan kapcsolódnak ezek a technikai fejlesztések azokhoz a Rudolf Steiner által említett változáshoz, melyek törvényszerűen elvezetnek az emberi lény teremtéséhez. A fent említettek az emberre vonatkozó megfontolások. De nyilvánvalóan fel kell tárnunk az új technológiák hatását azokra az elementáris lényekre is, melyek a növények, állatok és az ember szaporodásában játszanak szerepet. Vajon a beavatkozásunk harmóniában, vagy éppen ellenkezőleg, ellentétes irányban hatnak az elemi lényekre? Úgy vélem, egy antropozófus számára ezek szintén nyilvánvaló kérdések kell hogy legyenek. Mindezek mellett van még ezen dolgoknak egy olyan oldala, mely talán nem azonnal nyilvánvaló, de mégis óriási jelentőségű.

Rudolf Steiner bármikor, ha a világtörténelem hatalmas eseményeiről, kulcseseményeiről beszélt, minden esetben azokat karmikus összefüggésbe helyezte, feltárva bennük az individuális és a világkarma együttműködését. Ezt kell tennünk, - mondotta -, fel kell tárnunk, hogy a karma milyen szálai fűződnek össze a fontosabb eseményekben. Hangsúlyozta, hogy a mi időnkben a karma és a reinkarnáció mindenek fölött a legfontosabb kérdés! Így, ha Dolly klónozását vizsgáljuk, fel kell tennünk a kérdést magunknak: Miért éppen Roslin?... Miért 1996?... Miért ezek a tudósok? Nos, kedves barátaim, lehetséges-e egyáltalán ezekre a kérdésekre választ adni Rudolf Steiner nélkül? Úgy hiszem igen. Ez az, amiért ennyi történetet és legendát egybegyűjtöttem Rosslynról. Bízom benne, hogy ezen az úton haladva a részleteket, a témánkat tovább mélyíthetjük.

Folytatás a következő számunkban.

Fordította: Tóth Márk

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Intelligens gépek háborúja

A Szabad Gondolat 5/4-es számában (2002. december) megjelent „Gépember vagy embergép" című cikkemmel kapcsolatban többen is felvetették, hogy vajon reális az a folyamat, amelyet a cikkben leírtam, miszerint a gép és az ember ösz-szenövése nem egy jövőbeli folyamat. Valamint megkérdezték, hogy tényleg lehetséges élő gépeket előállítani, netán teremteni.

Úgy gondolom az iraki háború kellő odafigyeléssel meggyőző választ adhatott a kérdezőknek. Az iraki háború forradalmasította a haditechnikát. Az újkori háború történetben talán először mondhatjuk ki, hogy ezt a háborút már lényegében nem emberek, hanem gépek vívták. Az amerikai háborús ipar 2000-2003. évi csúcstechnológiája ütközött meg az 1980-as évek szovjet csúcstechnológiájával. Persze mondhatjuk, hogy a gépeket, a rakétákat emberek irányítják és így közvetve emberek háborúznak. A kérdés, hogy ez igaz-e és ha most így van, vajon a jövőben is így lesz? Vagy azt is kérdezhetjük, hogy a gép és az ember ilyen kapcsolata hogyan hat az emberre, és hogyan hat a gépre?

Csak nagyon vázlatosan tekintsük át ezt az új, még fejlődése kezdetén tartó haditechnikát.

Hitetetlen sebességgel fejlődik az úgynevezett irányítható fegyverek arzenálja. Ide tartoznak a mindenféle töltettel ellátott rakéták, repülőgépek, helikopterek, amelyeket számítógép vezérel. 1991-ben az Öbölháború idején ez a technika még 9 %-ot képviselt, a Kosovo-i háborúban 35 %-ot, Afganisztánban 69 %-ot, míg a mostani iraki háborúban valószínűsíthetően a 90 %-ot is elérte. (Az adatok a Financial Times Deutschland-ban jelentek meg.)

Halljuk a híradást, hogy a kiválasztott, célra irányított rakéták méter pontossággal célba találnak. Mi is ez az intelligens fegyvernek nevezett technológia? (Már az elnevezés is figyelemre méltó és elgondolkoztató, vajon hasonlat ez vagy utal a jövőben megjelenő gépi intelligenciára?)

A számítógép vezérelt haditechnika „lelke" az úgynevezett GPS rendszer (GPS az angol Global Positioning System név rövidítése) amely egyféle helymeghatározási rendszer. Harminc darab - a Pentagon tulajdonában lévő - Satelit köröz a Föld felett kb. 23.000 km magasságban, és adatokat gyűjt. Az így nyert adatokkal és egy úgynevezett viszonyítási pont felhasználásával bármely álló vagy mozgó tárgy helye meghatározható. (Ma már például több mint egy millió autóban használják ezt a rendszert tájékozódásra, beprogramozott úti cél megtalálására.) A polgári felhasználáson túllépve a hadipar kiterjesztette a GPS technikai felhasználását a rakéták távirányítására. A most lezajlott iraki háborúban már 13 m pontossággal célba találtak ezek az intelligens rakéták. Ahhoz, hogy a rakéta célba érjen, adatok milliárdjait kell rögzíteni, egymással összevetni, elemezni, döntést hozni. Nincs a földön olyan munkacsoport, amely erre magától képes lenne, de nincs olyan csoport sem, amely a teljes folyamatot át tudná tekinteni.

Egy olyan gépi intelligencia alakult ki, amely bizonyos vonatkozásában messze meghaladja az emberi képességeket. Nagy kérdés, hogy meddig mondhatjuk azt, hogy ez csak egy embertől függő gép. Elég csak arra gondolni, amit sok számítógéppel dolgozó már átélt, amikor nem tudta a nyomógombbal kikapcsolni a gépét és csak a konnektorból kihúzva a dugaszt tudta saját emberi akaratát érvényesíteni. És ha majd már nem lesz ilyen fizikai kapcsolat a gép és - életereje -az elektromosság között, akkor mi lesz...?

Sokan megmosolyogják azt a kérdést, hogy „mit éreznek vajon ezek az intelligens rakéták, amikor célra tartanak, vagy a célba érnek?"

Vajon el lehet-e intézni egyszerűen úgy ezt a kérdést, hogy ezek csak gépek, nem gondolkoznak, nem éreznek, nincs akaratuk. A „nem gondolkoznak" állítás nehezen tartható, hiszen bármennyire is úgy tűnik, hogy az emberi gondolkodás testesül meg a gépben, bizonyítható, hogy például a számítógépek világhálója olyant tud, amit az ember nem tud, sőt még teljességében átlátni sem képes. Az érzés és akarat kérdése nehezebben fogható meg, de közelítsük meg ezt a háborúkra való másféle rátekintéssel.

A „ne ölj" morálja az emberiségben mélyen gyökeredzik. Bár a régmúlt történetében is ezt a parancsot sokszor és sokan megszegték, de ez nem volt olyan egyszerű dolog, mint ahogy ma sokan gondolják. Még az I. világháború idején is alkoholt kellett adni az első csatába induló katonáknak, hogy képesek legyenek megölni az „ellenséget".

Ma már ez úgy tűnik, nem okoz problémát. Miért? Talán ennyire elfelejtettük az isteni parancsot: ne ölj! Részben talán igen, de nem ilyen mértékben. Észre kell vennünk egy másik folyamatot. A szuronyos puskával ellensége felé szaladó katona valóságos történetben vett részt. Amikor szúrt, a döntés és a megvalósítás teljes folyamata egy adott szűk térben játszódott le. Amikor lőtt, már a döntés és a döntés következménye térben elhatárolódott. Ez a térbeli szétválás a távcsöves puskánál jelentősen megnőtt. Azt lehet mondani, hogy a döntés és a következményének térbeli távolodásával valahogy az ember felelősségvállalása, lelkiismereti terhe csökkeni látszik. Ebben a folyamatban az emberi tettek színtere áttevődik egyféle - a valóságtól elválasztott - virtuális térbe.

Gyönyörűen jelenik ez meg a hirosimai atombombát ledobó pilóta visszaemlékezésében. A többszázezer ember életét kioltó, és millió ember életét tönkretevő tetténél a pilóta gyönyörködhetett a tiszta kék ég látványában, és közben csak egy gombot kellett megnyomnia a bomba kioldásához. Amit látott ezután, az csak egy furcsa, gomba alakú felhő volt...

A Bagdadba induló intelligens rakéták elindítói ennyit sem látnak. A számítógépen elindított parancs kiadásához nem kell már alkohol, hiszen az emberi elhatározás, a tett és a következményei olyan mértékben elszakadtak egymástól, hogy ez már semmiféle lelkiismereti hangot nem szólaltat meg.

És most egy szokatlan, furcsa kérdés következik: Ki vállalta át az ember felelősségét? A furcsa kérdésre furcsa válasz: a gép!

A gép vállalta át az elveszett emberi felelősséget a maga módján. Azt, hogy mit jelent ez a „maga módján", nem könnyű megfelelni, de érdemes rajta elgondolkozni. Azt láttuk, hogy a számítógép gondolkodása merőben eltér az emberi gondolkodástól. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a gépben más szellemiség testesül meg. Ez a másfajta szellemiség tettenérhető ha az érzés vagy az akarat síkján kísérelünk meg a gépekre rátekinteni. Lenne egy gépnek saját érzése, saját akarata? Erre a kérdésre ma még nem adhatunk egyértelmű, úgymond bizonyítható választ, de a folyamatra már ma is rátekinthetünk, és úgy gondolom, hogy a háború gondolkodó, intelligens gépei rá kell hogy ébresszenek a nagyon közeli jövő valóságára.

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Eugen Kolisko

Orvosi gondolkodás jelentősége a tanárképzésben és a nevelésben

A Rudolf Steiner által alapított nevelésművészet alapja abban rejlik, hogy az emberi szervezetre úgy tekint, mint működését illetően testből, lélekből és szellemből kialakított szervezetre. Ha megnézzük az emberi szervezetet, akkor nem zárkózhatunk el annak belátásától, hogy ebben az emberi szervezetben az erők hármas működése zajlik. És éppen az Rudolf Steiner nagy érdeme, hogy ezt felfedezte és hogy erre rámutatott. Mert látjuk, hogy ebben az emberi szervezetben, ebben az emberi testben, amit így megfigyelünk, ami érzékelhető valóságként áll előttünk, hogyan működnek folytonosan képzőerők; mintha arra lennénk felszólítva, hogy úgy tekintsünk erre a testre, hogy létesülésében figyeljük meg. És ezek a képzőerők, ezek a létesülésben tevékenyek. Ezek az erők különösen fontosak a nevelő számára. Mert éppen a gyermek fejlődése az, amikor az emberi test különböző részeiben különösen tevékenyek ezek az erők. Éppen tanárként tehát ha betekintést akarunk nyerni a gyermeki természetben a létesülőbe, akkor fel kell emelkednünk ezekhez a képzőerőkhöz, az emberi testben működő képzőerők szemléletéhez; ahhoz, ami az emberi testet alakítja, amit Rudolf Steiner után képzőerőtestnek, ezen erők összességének vagy étertestnek is nevezhetünk. Látjuk tehát azokat az erőket, melyek itt jelen vannak, melyek megformálják az embert. Mert az ember kialakulása, ahogyan elkezdődik a magzati korban, és aztán tovább folytatódik, tulajdonképpen egy megformálási (plaszticizálási) folyamat, melyben plasztikus erők működnek.

De ezáltal nem ébredne tudatra az ember. Valami más is belehat, valami, ami túlmutat ezeken a plasztikus felépítő erőkön. Nem ébredne tudatra az ember, ha nem működne benne még valami más is, más erők, mint amelyek felépítik; amelyek szorosan összefüggnek azzal, hogy az emberben még valami más is működik, hogy egy lelki, egy lélekkel átható erő működik benne. Másrészt viszont az emberben nem úgy működik ez a lelki, mint mondjuk az állati szervezetben, ahol teljesen átadja magát a testi szervezetnek, a testi szükségleteknek. Itt még valami más is jelen van, ami kiszakítja ezt a lelkit a csupán testi szervezetből, és a szellemibe állítja bele. De ez a szellemi, amit az emberben lévő szellemnek nevezünk, ez is ugyanúgy megmutatkozik a testi szervezetben, mint a lelki. És ennek az emberi szervezet tagoltságáról szóló tannak a jelentőségét, ami nagy jelentőséggel bír a nevelő számára is, ennek a tannak a horderejét pont akkor értjük meg, ha rátekintünk arra, hogy hogyan tagolódik az emberi szervezet.

Látnunk kell, hogy hogyan hat a képzőerőknek ez a testisége, ez a lelki, ez a szellemi az ember testi szubsztanciájában, és hogyan alakítja különböző módokon ezt a szubsztanciát.

Ha megnézzük az emberi szervezetet, akkor láthatjuk, hogy az emberi test a vérből épül fel. Azt gondolhatnánk, hogy amikor az emberi test a vérből fölépíti magát, akkor még nem működnek benne a szellem erői. Azt gondolhatnánk, hogy ez csupán egy életfolyamat, ami nem késztet arra, hogy a szellemi erőkre tekintsünk. És így könnyen megeshet, hogy a gyermekkel, aki mindenekelőtt oly erősen mutatja ezeket a felépítő erőket, melyek a testét megformálják, hogy éppen ezzel a felépítő tevékenységgel nem úgy állunk szemben, hogy a szellem működését látnánk benne. Mert a gyermek, amikor elsősorban a testét építi fel, még nem mutat szellemi-lelki megnyilvánulásokat. Még egy egészen alvó lény. De - és pont ebben rejlik ezeknek a szempontoknak a jelentősége, melyeket Rudolf Steiner adott nekünk - pont ebben a felépítő tevékenységben mégis már a szellemnek egy rejtett, egy rejtetten megnyilvánuló működését kell látnunk. Mint láthatják, az emberi szervezet tagolódásának ez a tana - az előző előadásokon már hallottak erről valamennyit¹ - arról szól, hogy az ember teljes lelki életét nem csupán olyan szervekhez kötöttnek gondolja el, mint pl. az agy, hanem az egész emberhez; hogy az akarati erők pl. az anyagcsere-végtagrendszerből erednek, az öszszes olyan folyamatból, ami a táplálkozásunkkal függ össze, ami által a testünket felépítjük; de azokból az erőkből is, melyek által mozgunk. Másrészt pedig, hogy az, amit érzésünkként ismerünk, szorosan összefügg azzal, ami a vérben és az emberi légzésben ritmikusan végbemegy. És hogy az, ami a lelki életünkben a legéberebb, ami a leginkább nyugalomban van, a képzet-élet, az kiemelkedik az idegek és érzékek szervezetéből, ami különösen az emberi fejben fejlődött ki erősen.

Nos, most tulajdonképpen azt gondolhatnánk, hogy itt egyfajta materializmussal van dolgunk, amikor éppen azt mutatjuk meg, hogy a lelki-szellemi mindenhol az anyaghoz, a szervezethez kötött, mégpedig különböző módokon. Ám ez csak az egyik oldal. A másik oldal az, hogy alkotó-alakító tevékenységével először maga a szellem építette fel ezt a szervezetet. És épp a pedagógusnak van meg minden alapja ahhoz, hogy erre rátekintsen, amikor a gyermeket megfigyeli ezeknél a folyamatoknál, ahogy a maga szellemiségét egészen a testi képzőerőkig engedi beáramlani, és fokozatosan felépíti a maga testét. Tehát, ha ezen élettest alakító erőinek a tevékenységéből, a vérből alakul ki az emberi szervezet, akkor abban tulajdonképpen a szellem működik, ami felépíti a maga szerveit. Itt a szellem csupán alvó állapotban tevékeny, de épp a gyermeki szervezetnél egy olyan lénnyel van dolgunk, aki egy szellemi állapotból érkezvén beledolgozza magát a testibe, és a testit fokozatosan plasztikusan építi fel. És amennyiben a vérünkben mindig újra képződnek a szervek, tulajdonképpen még ebben az alvó állapotban vagyunk, a képzőerők működésének abban az állapotában, mely a testet felépíti. Itt a szellem egészen belemerül az élettevékenységbe, az élettestben működik, és ebből építi fel az emberi alakot.

Egészen másképp működnek az erők az embernél a fej kialakításában, mindenekelőtt az agy kialakításában. A vér olyan szervezettségű, hogy bármivé tud válni az emberi szervezetben. Figyeljék csak meg azt a sajátosságot, hogy hogyan áramlik keresztül a vér az emberi szervezeten, és szervről szervre áramolva mindig valami mássá válik. A vér valóban egy olyan szubsztancia, melyet nem lehet minden további nélkül fizikai-kémiai fogalmakkal megfejteni - ezek tulajdonképpen abszurditáshoz vezetnek. Ha kitágítjuk a szemléleti módot, és nem ragadunk le a csupán fizikai-kémiainál, akkor láthatjuk, hogy hogyan áramlik át ez az emberi vér az egész emberi szervezeten, és hogyan tud bármivé átalakulni. A vér egy olyan szubsztancia, melyben a szellem teljesen átadta magát a testi működésnek. És a vér ereje még olyan erősen hat a gyermekben, hogy először felépíti a testét.

Ha megnézzük egy ilyen szerv, mint az emberi agy és egyáltalán az emberi fej működésének a módját, akkor azt láthatjuk, hogy pont ezekből a szervekből lép elő éberen a szellem. Látjuk, hogyan alakul ki a tudat, és hogyan fejlődhet ki az emberi érzékszervi észlelés, az emberi megismerési folyamat. Ebben a szellem nyilvánvaló, szembetűnő, itt a szellem jelenség. De épp az emberi szervezetnek ebben a részében találjuk úgy, hogy nem felépítő erők működnek benne, hanem azt mondhatjuk: az agy és hozzákapcsolódva az ideg-érzékrendszer, ez tulajdonképpen a halálerők felhalmozódását jelenti az emberi szervezetben. És éppen ez az a szerv - ahogyan az ember szervezete fölé boltozódik, mint egy csodálatos korona -, amivel az ember az egész szervezetet összefogja. És az ember pont azáltal, hogy rendelkezik ezzel a szervvel, vonta magába a halálerőket. Mert innen indul ki a csontképződés is, ami tulajdonképpen az idegrendszer köré rendeződött. Itt az emberben már a halál működik. De ennek a halálnak köszönheti, hogy szellemileg a teljes tudatosságig emelkedhet. Hogy az agyban az emberi Én-erők a szellemre tudnak ébredni, azt az ember a szervezetében lévő halálerőknek köszönheti. És így a szellem az emberi vérben alkotó módon, testileg, formálón tevékenyen működik. Az emberi idegrendszerben, különösen az agyban a szellem mint olyan működik. Ott jelenséggé válik. De ez a halálerők fellépéséhez kötődik. És így az emberi szervezetben ezeknek az ellentéteknek folyamatosan ki kell egyenlítődniük azáltal, hogy van egy bizonyos ritmusuk - és ritmus csak ott léphet fel, ahol az ellentétek kiegyenlítik egymást, melyek sohasem állnak szemben nyugodt elégedettséggel, hanem újra és újra versenybe szállnak. Ezek a kiegyenlítő erők az ember ritmikus rendszerében működnek, azaz mindabban, ami a vérkeringéssel, a légzéssel függ össze. Itt az ember olyan lény, aki nem olyan tudatos, mint egészen fönt az ideg-érzékrendszerrel összefüggésben, ami viszont szintén áthatja az egész szervezetet, és mint lent, ahol egy egyensúly következik be ezek között a nagy ellentétek között.

De tulajdonképpen milyen ellentétekről van itt szó? Azokról, amelyek a lelki-szellemi és a fizikaitesti között fennállnak.

Amikor az ember elalszik, akkor tulajdonképpen az történik, hogy ezek az ellentétek megnyilvánulnak, és azt kell, hogy mondjam: különösen a nevelő számára rendkívüli jelentőséggel bír, ha abban a helyzetben van, hogy egyre elmélyültebb módon megértsen egy ilyen nagy ellentétet, mint az alvás és ébrenlét. Mert tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy minden, amit az ember pedagógiai intézkedésként hoz, az arra irányul, hogy az emberi szervezet és az emberi élet minden pillanatában helyesen tudjuk értékelni az ébrenlétnek és az alvásnak ezt az ellentétét. Hogy az ember egy ilyen módon ébren lévő és alvó lény, ezt tulajdonképpen már az is mutatja, ahogy együttműködik benne a szellemi-lelki és a fizikai-testi. Mert amikor az ember elalszik, akkor legyőzi őt a nehézség, akkor tulajdonképpen egy olyan lény, aki csupán vegetatív-növényi módon él. Amikor fölébred, akkor a nyilvánvalóan éber szellem megnyilvánulásai jelentkeznek, ahogyan a szellem közvetlenül működik, ahogyan az ember érzékelve és mozogva benne áll a világban, benne áll gondolkodva, érezve és akarva.

Itt tulajdonképpen azzal a nagy ellentéttel van dolgunk, ami - ha szabad így kifejeznem magam -fennáll az emberben lévő égi, azaz lelki-szellemi, és csupán földi között. Mert csak úgy érthetjük meg az embert, ha olyan lénynek tekintjük, akiben egymást áthatva, egymással a legszorosabban összekötve van jelen ég és föld. Az ember valóban egy olyan lény, aki magában hordozza, aki felvette magába az égi erőket, és uralja velük a földieket.

És ha egy olyan szervre tekintünk, mint mondjuk az emberi szív, akkor abban tulajdonképpen az égnek és a földnek az emberben lévő leggyönyörűbb kiegyenlítését kell látnunk.

Ha úgy szemléljük az embert, hogy az alvás és ébrenlét hogyan egyenlítik ki egymást, ez arra fog vezetni minket, hogy az ember elsősorban tulajdonképpen az egész szervezetével egy alvó lény, amikor belép a gyermeki fejlődésbe. Akkor még minden alvó bennünk, olyan, ahogy később csak az anyagcserében és a vérünkben működnek az erők, ahol még felépítő folyamatok zajlanak - ez gyermekkorban kiterjed az egész emberre. És amikor az ember idősebbé válik, akkor az történik, hogy a szellemi-lelki működés, ez a képző-tevékenység lezárul, és egyre több szerv válik éberré az emberben. Úgyhogy azt mondhatjuk: tulajdonképpen az ember minden szervében bizonyos egyensúly van alvás és ébrenlét között. Az ember alsó szerveiben, az emésztőszervekben tulajdonképpen mindig az alvás van túlsúlyban, az az állapot marad fenn, ami gyermekkorban az egész emberre vonatkozón kialakult. Egy olyan szervben, mint az agy, vagy akár a tüdő, sokkal erősebb ébrenlét uralkodik, így aztán itt a szellemi-lelki tulajdonképpen sokkal erősebben hat, tulajdonképpen túlsúlyban van a fizikai-testivel szemben. És meg kell tanulnunk annak a meglátását, hogy hogyan oszlik el az ébrenlét és az alvás az egész szervezetben. És a gyermeki fejlődés során az történik, hogy a gyermek átmegy egy ilyen váltáson, amely során az egész szervezetét át kell hangolnia, úgyhogy ezzel egyidőben a szerveit is kialakítja. De amint egy-egy szerv kialakult, a lelki-szellemi erők felszabadulnak belőle, és a tanárra lesznek bízva. És a tanárnak tulajdonképpen az a dolga, hogy kifejlesszen egy szemléletet, hogy hogyan hasznosítsa a megfelelő pillanatban azokat az erőket, amelyek a szervekből felszabadulnak, és amelyek most belépnek az ember szellemi-lelki életébe, és ott tovább képezve, taníthatóvá válnak.

Nos, már utaltam arra, hogy milyen hatalmas jelentőséggel bír az emberi szervezet tagolódásának az a tana, amit Rudolf Steiner adott nekünk. Ezt már a sokféle alkalmazásból is láthatták, de még egy további szempontból is különösen fontos és ez az ember betegségének és egészségének a szempontja. Mert miről szól tulajdonképpen a betegség és az egészség? Itt, tisztelt jelenlévők, valami rendkívül fontos dologról van szó.

Amikor én ma itt Önöknek arról beszélek, hogy az orvosi gondolkodás a tanítás és a tanárképzés számára milyen jelentőséggel bír, akkor tisztában vagyok azzal, hogy ez a jelentőség éppenséggel attól függ, hogy hogyan tekintünk a betegség és az egészség lényegére. És azt mondhatjuk, hogy ha nagyjában és egészében mindazzal foglalkozunk, amit épp ezeknek a fogalmaknak a definíciójáról mondtak vagy írtak, akkor tulajdonképpen mindig újra oda jutunk, hogy a betegségről mindenütt úgy beszélnek, mint a normálistól, mint a normál szervezettől való eltérésről.

Ha a betegség és az egészség ilyen fogalmát vesszük alapul, akkor innen sohasem fog híd vezetni ahhoz, ami tulajdonképpen az emberi megismerés és különösen a nevelő tevékenység számára jelentőséggel bír. Mert csak a következőt kell, hogy megnézzük: beszéltünk az ébrenlétről és az alvásról. De figyelembe kell vennünk, hogy az, amit az ember alvás közben tesz, amire szüksége van akkor, amikor ezeket a felépítő erőket, melyek alvás közben működnek, magába kell engednie, amikor az alvásban úgymond vissza kell térnie gyermekkora korábbi alakítóerő-állapotához, akkor ha ezek az alvóerők tovább kiterjednek, akkor az emberben betegséget is előidéznek. Mert ha az, ami az alvásban van jelen, túl erősen kiterjeszkedik az emberben, ha túl erősen működik, akkor abból tulajdonképpen egy betegség keletkezik. Mert a túl hosszú alvás azt eredményezné az emberben, hogy ezek a vegetatív erők, ezek a felépítő erők túl erőssé válnának, erősebbé, mint normál esetben; és ez oda vezetne, hogy az emberben mindenféle burjánzás, mindenféle új képződmény stb. keletkezne; hogy az ember a normál állapotból egészen belesüllyedne a vegetatív-növényibe; akkor pedig betegséggel lenne dolgunk.

Másrészről pedig ha az éberség folytatódik, akkor láthatjuk, hogy szintén betegség lép fel az emberben. Nézzük meg ezt a két állapotot: ha az ember túl hosszan éber lenne, akkor az következne be, hogy a szellemi-lelki felemésztené, ami ebben az esetben túl erőssé válna. A fizikai-testi egyre inkább visszaszorulna, valami felemésztő, elsorvasztó működne benne. Mert a szellemi-lelkinek megvan az a tulajdonsága, hogy felemészti a fizikai-testit. Míg ha az alvó erők válnának túl erőssé, az úgy hatna, hogy burjánzások képződnének, hogy a test sűrűbbé válna, hogy az emberben a formáló erők nem lennének képesek a felesleges anyagot megfékezni. Túlsúlyba kerülne és burjánzásnak indulna az anyag az emberben. Mindennek az ábrázolását megtalálják Rudolf Steiner és Ita Wegman fontos könyvében, aminek a címe "Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen"². A szerzők épp ezeket a szempontokat írták le, azt ugyanis, hogy hogyan mutatja tulajdonképpen már az ébrenlét és az alvás azokat az alapvető jelenségeket, melyek betegséghez vezetnek. De ha a kettő egyensúlyban van, akkor az ember egészséges. Így aztán az emberi szervezetre tulajdonképpen úgy kell tekintenünk, mint ami benne áll egy folyamatos harcban; harcban aközött, amit a szellemi-lelki akar tenni és aközött, amit a fizikai-testi akar tenni. És ez a szemlélet tulajdonképpen minden egyes betegségre érvényes. És csak így jutunk el oda, hogy a betegséget és az egészséget élő módon megragadjuk; látjuk ugyanis, hogy hogyan függ össze a betegség azzal, hogy az emberben egyáltalán működik egy szellemi-lelki.

Ezért is van az, hogy pl. a növények abban az értelemben tulajdonképpen nem tudnak megbetegedni, mint az állat és az ember. Inkább kívülről betegszenek meg; tulajdonképpen felesleges egészséggel, azaz többlet vegetatív erővel rendelkeznek. Ebben az értelemben nem lehetséges, hogy megbetegedjenek. Az állat azáltal, hogy lélek hatja át, azáltal, hogy szerveket képez, azáltal, hogy a meglévő plasztikus erőket befelé fordítja, elveszíti a vegetatív erőknek ezt a feleslegét, és ezáltal betegszik meg. Meg tud betegedni.

És az emberről azt mondhatjuk: ha a betegségei összességét vesszük, az kb. annyit tesz ki, mint a különböző állatcsoportok betegségei együttvéve. Az ember a legbetegebb lény, de ugyanakkor az a lény is, aki a legmagasabb szellemi fejlődést érte el, és ezáltal megvan az a lehetősége is, hogy megtalálja a természetben a gyógyító erőket, melyek révén ismét ki tudja egyenlíteni azt, amit a betegségre való hajlama által magában hordoz. Az emberben lévő szellemi-lelkire tehát úgy kell tekintenünk, hogy abban ugyan benne rejlik az, ami az embert az egész természetből kiemeli, ugyanakkor ez a nem megfelelő helyen meg is be-tegíti. És ezek a betegségek tulajdonképpen két irányba mutatnak. Egyrészt olyan irányba, ami körülbelül úgy hat, mint az alvás, másrészt ami úgy hat, mint az ébrenlét. Az embernél az a normális, hogy rendelkezik egy bizonyos szellemi-lelki tevékenységgel, ezért a vegetatív erők többlete, ahogy az például a növényben jelentkezik, az embernél betegséget jelent. Mert a növényibe való visszaesés az embernél betegséget jelent, pontosan úgy, mint a túl erős szellemi-lelki működés. Ezt tulajdonképpen minden betegségfolyamatról elmondhatjuk.

Most engedjék meg nekem, hogy egyes példákra utaljak, hogy ezáltal megmutassam Önöknek, miért bír épp a nevelő számára ilyen nagy jelentőséggel ez az orvosi gondolkodás.

Vegyünk valamely betegséget. Kezdjük valami olyannal, amit még alig nevezhetünk betegségnek, ami még közel áll a normálishoz, mint az alvás és az ébrenlét. Rendelkezünk, mondjuk, az emberi szem szervezetével. Ez a szervezet tulajdonképpen mindig két szélsőség között áll, melyek között egyensúlyt kell tartania. Az egész emberi szem úgy épül fel, hogy ezen szélsőségek által létezik. Itt van például az, amit távollátásnak, és amit rövidlátásnak nevezünk. Miről van itt szó? Ha megnézzük a távollátó szemet, ha tanulmányozzuk az összes anatómiai és fiziológiai tulajdonságát, akkor azt kell mondanunk, hogy itt tulajdonképpen sokkal nagyobb szellemi-lelki tevékenység áll fenn. Ebben az esetben az egész szem, pl. az izomtevékenység sokkal erősebb; ott feszül meg, ahol a normális szem ezt nem teszi. Itt az, ami szellemi-lelki, sokkal erősebben hat bele a fizikai-testibe és nagy aktivitást fejt ki. Ez olyan erős, hogy a szem túlfeszíti magát és úgyszólván túlnéz az érzéki világon, keresztülnéz rajta, és tulajdonképpen aktivitás útján kell visszatartania magát. Ebben az esetben a szellemi-lelki túl erősen hat bele a fizikai-testibe. Tulajdonképpen túl éber ez a távollátó szem. Majdhogynem görcsöt kap. A rövidlátó szem pedig arra hajlamos, hogy a szellemi-lelki egészen visszahúzódjék és a szem terjedelme megnőjön. Túl terjedelmes lesz, úgyszólván egy burjánzási folyamatba megy át. Az történik, hogy ez a szem, mivel a lelki-szellemi éppen hogy nem ragadja meg, túlburjánzik, és azáltal, hogy a szem így fejlődik, az emberi tekintet nem képes teljes aktivitással kitörni, hanem a közelihez kötődve, a közelben marad. Mert tulajdonképpen a szellemi-lelki az, ami az emberi tekintetet a távolba viszi, a testin túlra. Itt tulajdonképpen két ellentéttel van dolgunk, melyek szemben állnak egymással, és azon alapszanak, hogy egy szervben a szellemi-lelki és fizikai-testi egymást áthatják. Ébrenlét és alvás van bennük, ami lehet egy szervben túl erős vagy túl gyenge. Fiziológiailag is úgy van, hogy az ember csak azáltal rendelkezhet jó látással, ha egyensúlyt tart e között a két szélsőség között. Az emberi szemet tulajdonképpen csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük ezt az ellentétet.

És most vegyünk egy másik példát. Mondjuk hasonló tendenciákat mutat az emberben a láb szervezete. Az emberi láb úgy épül föl, hogy egyfajta harmonikus egyensúlyban tulajdonképpen nem nyugszik teljesen a földön. Itt van ugyanis a láb boltozata. Az ember nem úgy érinti a földet, hogy egészen belezuhan a nehézségbe, hanem bizonyos értelemben felegyenesedve tartja magát ezzel a nehézségi erővel szemben. Ez a láb egész felépítésében kifejezésre jut, amiben szintén a teljes ember kifejeződik. Figyeljék meg a lábfej hátsó részét, a sarkat. Itt sokkal több akarati erő működik. Ezért van az, hogy a kolerikusok a sarkukra lépnek. Erről fel lehet őket ismerni. Azok az erők azonban, melyek az emberi lábfej elülső részében működnek - ahol egy finom tapintás lakozik, ami tulajdonképpen valami olyasmi, ami a láb számára egyfajta megismerési folyamatot jelent, ahol minden folyamat érzékelési folyamat - nos, azok tulajdonképpen ha tompán is, de hozzájárulnak az emberben a megismerési formához. Középen pedig, ahol a lábboltozat található, ahol az izomzat dominál, ott az emberben a ritmikus lakozik.

Nos, az ember ettől az egyensúlytól két irányba tud eltérni. Megtörténhet, hogy túl erősen megfeszíti a lábát, de az is, hogy túlzottan alul marad a nehézséggel szemben. Akkor olyan anomáliával van dolgunk, ahogy az egy olyan lábban jelentkezik, ami összerándul, amit dongalábnak nevezünk. Akkor pedig, ha túl erősen lesüllyed és a nehézség hatása alá kerül, lúdtalp alakul ki. A láb szervezetében tulajdonképpen mindig benne rejlik az a hajlam, hogy az egyik vagy másik irányba eltérjen. Az embriónak rendes körülmények között dongalába van. Nincs oka rá, hogy a földre jöjjön. Görcsösen magába húzódik. Ez majd csak később változik meg.

Láthatják, hogy az ellentétek a láb szervezetében is közvetlenül működnek. Ez tulajdonképpen minden betegségre érvényes. Ezek olyan dolgok, melyek még majdnem a normális határán állnak. De ez a helyzet a valódi betegségekkel is!

Most vegyük szemügyre a csontrendszert. Tulajdonképpen mindig kettős veszélyben van: egyrészt, hogy a vér belülről feloldja; másrészt hogy az idegrendszer megkeményíti, elmeszesíti. A csontban benne rejlik egyrészt az élő fehérjeműködés, ami plasztikussá teszi a csontot; másrészt pedig az, ami elmeszesíti. Az egyik erő időskorban kerül túlsúlyba, a másik gyerekkorban. Ezért fordul elő a gyermeki csontrendszer megbetegedése angolkórban, ami a csont meglágyulása, amíg jelen vannak a képzőerők. Idős korban viszont az a tendencia jelentkezik, hogy a csontrendszer túl erősen megkeményedik, mert már belehat a halál, beleképzi magát a halál³, aminek ifjúkorban tulajdonképpen még ellenállnak azok az erők, melyek ezt a formálást meg akarják akadályozni, melyek valami növekvőt akarnak belevinni a csontrendszerbe. A csontrendszert folyamatosan a csontlágyulás és a meszesedés (a rachi-tis és a sklerosis) erői határozzák meg. Ezen láthatjuk, hogy a normális állapotot csak az úgynevezett abnormális teszi érthetővé. Nem úgy van, hogy ha megvan a normális, akkor megértjük az abnormálist is; hanem valójában úgy van, hogy csak az abnormális teszi érthetővé a normálist; hogy a normális csak akkor válik érthetővé, ha úgy fogjuk föl, mint harcot két egyoldalú tendencia között, melyeknek egymást egyensúlyban kell tartaniuk. Úgyhogy az egészséges ember nem egyfajta nyugvó minta, hanem olyan valaki, aki minden egyes pontjában, minden egyes szervében hatalmas erők harcában áll benne.

A tüdő folyamatosan abban az ellentétben áll benne, hogy megbetegedhetne tüdőgyulladásban - ekkor a vér a tüdőbe áramlana és egészen átalakítaná, folyadékkal hatná át a tüdőt -, vagy pedig hajlamos lehet megkeményedésre. Ekkor tulajdonképpen olyanná válna, mint amilyennek csak a felső szervezet szerveinek kell lenniük. Ekkor megkeményítő erők hatnak benne. Ilyenkor az történik, hogy - például a tuberkulózisnál - tulajdonképpen a fej megkeményedése folytatódik egész a tüdőig. A normál tüdő épp ezeknek az erőknek az egyensúlya által normális. És egy ilyen szervet, mint a tüdőt, úgy kell tekintenünk, mint ami benne áll egy eleven harcban, mint amit folyamatosan a szellemi-lelki és a fizikai-testi együttműködése alakít. Mint ahogy egyáltalán az emberi szervezet a maga nyugalmában tulajdonképpen nem más, mint látszat. Az emberi szervezet tulajdonképpen mozgásban lévő nyugalom. Minden egyes pontban másképpen mozgó nyugalom. Mert minden egyes pontban más az ébrenlét és az alvás, azaz a szellemi-lelki és a fizikai-testi közötti egyensúly. Csupán el kell sajátítani ennek a szemléletét. Az emberi természet érzékfeletti lényének megértése nem jelent mást, mint elsajátítani az emberi szervezet ébrenlétének és alvásának ezt a differenciált megértését. Ha bármilyen szervet veszünk az emberben, akkor az mindig két egymással ellentétes tendencia között áll. Lehet, hogy a szerv magában hordozza azt a tendenciát, hogy önállósítsa magát az emberi szervezettől, hogy kioldódjon és burjánzásba kezdjen. Ez a helyzet minden új képződmény létrejötténél, a rákos daganatok kialakulásánál. Itt az történik, hogy szervek hirtelen egészen vegetatívvá válnak. Így az új képződmény már nem rendelkezik egy szerv alakjával. Itt tulajdonképpen eltűnt az emberi alak. Itt burjánzó erőkkel van dolgunk, amelyek csak azért nem vezetnek növényi képződményekhez, mert hiszen állati, emberi szubsztanciával van dolguk. Ezek a burjánzások azért tűnnek olyan különösen fenyegetőnek, parazitaszerűnek, mert egy önálló vegetáció, ami a külső természetben nem jelent parazitizmust, az az emberi szervezetben éppenséggel parazitizmust jelent.

A másik oldalon minden szervezetet fenyegeti az a veszély, hogy úgy betegszik meg, hogy a fennmaradó szervezet minden egyes gyulladási jelenségnél túl erősen működik közre, erősebben, mint normál esetben. A vér odaáramlik a megbetegedett helyre, a felület pirossá, meleggé válik. Az egész szervezet közreműködik, lázas lesz, akcióba lép. Az ujj egy kis sérülése miatt az egész szervezet tevékennyé válik. Ilyenkor minden együttműködik.

Vegyünk ezzel szemben egy olyan új képződményt, ami alattomos módon növekszik az emberben, anélkül, hogy ő tudna erről: a szellemi-lelki visszahúzódott a képződményből, az ember nem veszi észre a folyamatot, nem érez fájdalmat, különösen nem a kezdeti stádiumokban. Láthatjuk, hogy milyen alvón növekszik az új képződmény, és hogy mennyire túl éberen jön létre a gyulladás. Az emberi szervezet ebben az ellentétben folyamatosan benne áll.

A szem, ahogy azt Rudolf Steiner egyszer kifejtette, megintcsak egy olyan szerv, amelyben a szellemi-lelki roppant erősen koncentrálódott. A szem tulajdonképpen olyan, mint egyfajta gyulla-dáshólyag. Tulajdonképpen egy égési hólyag, egy átlátszó égési hólyag, amit a fény hoz létre. A fénynek a bőrre olyan hatása is lehet, hogy hólya-gokat okoz. Ennél a normálissá vált égési hólyagnál, a szemnél ezt jól lehet érzékelni. Más a helyzet az emberi fül szervezetével. Aki először lát egy fület, vagy a tanítás során tanulmányozza a fület vagy annak egy nagy modelljét, az azt veszi észre, hogy a fül úgy néz ki, mint egy gigantikus szem. A szem tulajdonképpen csodálatosan harmonikus. Minden gömbbé alakult benne. Az összes erő mégegyszer harmonikusan megismétlődik az emberi szemben. A fül rémisztőn néz ki, mint egy daganat, amit tulajdonképpen nem értünk. Az embert belső-lelki megrázkódtatás éri, amikor először látja, hogy ilyen valamivel rendelkezik. Ez azért van, mert a fülben nem olyan erős ez az együttműködés. Itt inkább az a helyzet, hogy a hangban található szellemi-lelki tulajdonképpen lebeg a fizikai-testi fölött. A hang úgymond csupán meglovagolja a levegőt; míg a szemben egy sokkal bensőségesebb áthatottság van jelen. Goethe ezt egyszer így fejezte ki: a szem párbeszédet folytat önmagával. Fény hatol bele. A tekintet fénye tör ki belőle. A kettő áthatja egymást. Hallottak már róla, hogy az egész optikát nem lehet anélkül megérteni, hogy ne vennénk hozzá a szem aktivitását. A fülnél így van: itt van a hallószerv [kézmozdulat], és itt van az, ami aktív. A kettő szét van választva - összetartoznak, csak szét vannak húzva, mert a szellemi-lelki ebben az esetben nem fogja össze olyan áthatóan a dolgokat, hanem lazábban hagyja, így ki tudnak terjedni, jobban tudnak burjánozni. A normális érzékszervek kialakulásánál olyasmi áll előttünk, ami egy feltartóztatott betegségfolyamat. De pont ez szolgálja a normálist.

A betegséget csak akkor fogja megismerni, megérteni az ember, ha képes lesz szeretni; ha látja, hogy az emberben minden visszafogott, normálissá alakított betegség-jelenségeken nyugszik, melyekből csak akkor lesz rosszindulatú betegség, ha egyoldalúvá válnak. Ezzel tulajdonképpen eljutunk oda, ami az egész antropozófiának is az alapja. Nevezetesen: hogy a gonosz, a rossz tulajdonképpen egy a nem megfelelő helyen lévő jó. És hogy ezt csak úgy érthetjük meg, ha az emberi organizmust olymódon szemléljük, hogy felismerjük ezeket a betegítő erőket - melyek harmonikus állapotban az egészséget képezik -, hogy ezeket már az egészséges emberben is látjuk, és ezáltal tudjuk megérteni az abnormálisat.

Nézzék, ennek a fajta orvosi szemléletmódnak óriási jelentősége van a pedagógusok számára. Mert ha a pedagógus a képzése során, a tanárképzés alatt fel tudja azt venni, hogy ilyen gondolatokba elmélyedjen, hogy ezt megértse, hogy természetessé váljon a számára, hogy ilyen gondolatokkal bánjon, hogy ne kontárkodjon ugyan az orvos mesterségébe, de operáljon ezekkel a gondolatokkal, akkor lelki erőket nyer a pedagógiai tevékenységéhez. Miért van ez így?

Figyeljenek meg egyszer egy pedagógiai intézkedést, amit a tanítás során ebből a szempontból hozunk. Vegyük mondjuk a következőt: a tanításban igazi egyensúly van az inkább figyelő tevékenység és a között, amit inkább a délutáni órákban végzünk, ami inkább tevékenységre ösztönöz, a végtagtevékenység között. Súlyt fektetünk arra, hogy ezek valódi egyensúlyban legyenek. Miért? Mert tulajdonképpen mindig tekintetbe vesszük a hármas tagolódású embert; mert tisztában vagyunk azzal, hogy az egyik tevékenység, a megfigyelő, túl könnyen átmegy egyfajta alvó állapotba. Amikor az ember figyel és csöndben ül, akkor már közelebb van a fekvő-alvó állapothoz, mint ahhoz, amikor egyenesen áll. Ilyenkor inkább az alvás irányába mozdul el az ember. A végtagtevékenységnél pedig inkább a fizikai-testinek a szellemi-lelkivel való áthatása történik. Itt egy ilyen egyensúly is létezik; ezt állandóan figyelembe kell vennünk, minden egyes tanórán. Mert ezeket a tanórákat is meg kell próbálni úgy tagolni, hogy egyensúly legyen aközött, amit az ember inkább megfigyelőn tesz és aközött, ami aktivitásra készteti. Igen, és itt van még a következő is, hogy pl. megpróbálunk egyensúlyt tartani a tanításban aközött, ami inkább fantáziával telített és aközött, ami az emlékezetre hat. Mert ha a gyermek túl sok ismeretanyagot kap, akkor szellemileg-lelkileg tulajdonképpen annyira leterheltté válik, hogy ennek a szellemi-lelkinek túl erősen koncentrálódnia kell, mintegy bele kell ebbe ragadnia, ennek következtében a fizikai-testit „magára hagyja", és a még fejlődőképes gyermeki szervezetet a magasságba hajtja. A gyermek tehát túl erősen kezd nőni, ha túl sok ismeretanyaggal terheljük. Mert ha kiemeljük a szellemi-lelkit, és inkább elaltatjuk az embert, akkor inkább előtérbe kerülnek a növekedési erők, a vegetatív erők, és ezek a magasságba hajtják az embert abban a korban, amikor még növekedésre képes.

És ha túl sok fantáziadús tanításban részesül a gyermek? A gyermek nem lehet részese a fantáziával telt tanításnak anélkül, hogy az összes vére ne örülne ennek annyira, hogy mindenhova eljusson, hogy mindent át akarjon hatni, mindent erővel akarjon áthatni! Ez egy olyan hatás, ami a gyermeket a gyermeki állapotban akarja visszatartani, ami inkább az egyoldalú növekedéssel ellentétes irányba vezet, ami a gyermeket nyugvó állapotban szeretné visszatartani. Úgyhogy a nevelőnek alapjában véve állandóan ezekkel az ellentétes jelenségekkel van dolga, és mindig ügyelnie kell arra, hogy megtalálja a helyes egyensúlyt aközött, ami derűs és ami komoly a tanításban, az ezzel összefüggő fiziológiai hatások miatt, melyek ösztönzik vagy gátolják a gyermek anyagcsere-tevékenységét. Mindig meg kell, hogy legyen az egyensúly aközött, ami szakismeretet közvetít és aközött, ami hőként pulzál.

Tegnap már hallottak ezekről az ellentétekről. Az ember valódi életútja ezek között van; aközött, ami tárgyi ismeretként és aközött, ami belső hőként jelen van. És a pedagógus dolga abban áll, hogy ezeket egyensúlyba hozza. Mert a fejlődő emberben az ébrenlétnek és alvásnak, a szellemilelkinek és fizikai-testinek ez a határa állandóan változó, mert az ember még az inkarnációban, a szellemi-lelkinek a fizikai-testibe való beletestesülésében áll benne. És a pedagógusnak tulajdonképpen az a dolga, hogy finoman előkészítse mindazt, ami azután egy durvább formában majd orvosi szempontból is szóba jön.

Gondolják meg például a következőt: itt van a fogváltás és a nemi érés közti nagy ellentét. A fogváltásnál az történik, hogy az a tevékenység, ami itt zajlik, a formáló tevékenység, különösen a fejben működik; itt alakítja ki a fogakat. Először a fej felső része alakult ki. A 4. és 5. életév között erősebben kialakulnak az arcvonások is. Aztán ez a tevékenység megragadja és megformálja az állkapocs kialakítását is. Majd szabaddá válnak az alakító erők. És akkor az a kérdés: mi a dolga a pedagógusnak? Az a dolga, hogy egyensúlyt tartson a szellemi-lelki túl erős kivonása és a szellemi-lelkibe való túl erős beleragadás között. Mert arról van szó, hogy tulajdonképpen csupán az összefüggéseket kell belátni.

Ha megnézik például a fogváltást, akkor rájönnek majd - Rudolf Steiner utalt erre -, hogy milyen fontos, hogy a gyermekeket épp a fogváltás idejének első éveiben - és már előtte is - a megfelelő módon vezessük el a végtagtevékenységekhez, az ujjaik ügyességéhez, hogy ez része legyen a játéktevékenységnek; később aztán a kézműves oktatásnak is.

Miért? Mert az emberben tulajdonképpen állandóan egy hatalmas veszély áll fönn. Ha megnézik az állati szervezetet, akkor láthatják, hogy egyes állatok születésüktől fogva ügyesen használják a végtagjaikat. Ez azért van így, mert az éteri képzőerők tevékenysége kezdetektől fogva jelen van. Az állatok így jönnek világra és rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyekre szükségük van. Az embernél úgy van, hogy ezeket az alakító erőket először tanítás révén a végtagokba kell terelni. Az ember ügyetlenül jön a világra, és ügyessé kell tennünk. Neki ezt először meg kell tanulnia. Szüksége van erre, és rá van utalva a tanárra, akinek az étertestet először a végtagokba kell terelnie. Különben feltorlódik a képzőerő-működés. És hova áramlik? A fejben marad, és nem hatol be a szervekbe, amik tulajdonképpen a végtagoknak felelnek meg; tovább halad egészen a fogakba. Ez a képzőerő-tevékenység megsemmisíti a fogakat, mert a fogakban ilyen képzőerő-tevékenység nincs. Mert a fog egy olyan szerv, amelyben csaknem teljes halál következett be. Ráadásul a fog egészsége a halál. Betegség akkor keletkezik, ha az, amit az előbb leírtam, belehatol. Ha tehát nem teremtjük meg a lehetőséget, hogy a képzőerők a végtagokba jussanak, a kéz- és lábujjhegyekbe, akkor a fogakban gyülemlenek fel és betegséget idéznek elő, nevezetesen rossz fogképzést. Ezt be kell, hogy lássuk. Az ujjak ügyességének fejlesztése egy inkább pedagógiai intézkedés. Ha ez egy orvosi intézkedés lenne, akkor egy olyan szert kéne vennünk, ami megakadályozza, hogy ezek a képzőerők, ezek az életerők, melyek a kémizmussal függnek össze, ide bejussanak; olyan valamit kéne alkalmazni, ami összefügg azzal, amit a vadgesztenye tartalmaz. A vadgesztenyének van egy héja, és ez a héj azzal a különös tulajdonsággal rendelkezik, hogy ha fény felé tartjuk, akkor kiszűri a fény kémiailag hatékony sugarait. Ha ezt az anyagot az emberbe juttatjuk, akkor orvosi módon tartjuk vissza az éterit attól, hogy a fogakba hatoljon, mert esetleg már nem elegendő más módon próbálkozni azzal, hogy máshová tereljük - úgy, ahogy azt a pedagógus teszi. Ha átlépünk az orvosi területre, akkor az a dolgunk, hogy az emberbe egy szubsztancia segítségével vezessünk be egy olyan folyamatot, ami ugyanazt fogja eredményezni. A pedagógus ugyanezt teszi, csak finomabban. Ennek az összes fokozatát megfigyelhetik. Szeretném ezt egy rövid példával illusztrálni.

Van mondjuk egy gyermek, aki rendkívül erősen hajlamos az intellektuális tevékenységre. Ezek a gyerekek gyakran idegesek, túl izgő-mozgók, izgatottak; túl korán rajzolnak autókat és repülőket; szögletes a mozgásuk, nem tudnak bánni a színekkel; többnyire egy kissé soványak, majdnem mindig izegnek-mozognak és idegesek. Ha egy ilyen gyermeket kapunk, akkor pedagógiailag tennünk kell valamit. A pedagógus az első iskolai években megpróbálja ezeket a gyerekeket lehetőleg a mesék világában tartani, a képszerűségben, a fantáziával teli világban, hogy a gyermek fej-szervezetébe - amit az a veszély fenyeget, hogy túl öreggé válik, előresiet a fejlődésben - a vérerők újra bejussanak; így valami művészi jön létre. A pedagógus így finom módon vezeti a vért a fejbe, és ezzel előidéz valamit, valamit egy bizonyos irányba terel. Ha ezt durvábban kívánják tenni, akkor adhatnak nagyon sok gyümölcsöt enni a gyermeknek, amiben sok cukor van; ez dietetiku-san ösztönzi a vért. Ugyanezt - sőt még többet -érhetnek el gyógyeuritmiai gyakorlatokkal, gyó-gyeuritmiai mozgásokkal. Egy ilyen gyermekkel olyan mozgásokat végeztessenek, melyek inkább a magánhangzókkal foglalkoznak, mert a magánhangzók jobban összefüggnek a ritmikus rendszerrel, a kedéllyel, azzal, ami az érzelmi élettel függ össze. Ezek a mozdulatok erre a területre ösztönzően fognak hatni. Ha ezt teszik, akkor Önök gyógypedagógusok. De talán ez sem segít; esetleg a didaktika sem segít. Valami máshoz kell nyúlniuk, amihez arra van szükség, hogy a természeti folyamatokat és a gyógyító anyagokat, melyek a természetben megtalálhatók, az antropozófiai-orvosi szemlélet segítségével összefüggésbe tudjuk hozni az emberrel. Akkor világossá válhat számunkra az, hogy egy olyan gyermeknél, aki intellektuálisan előrébb tart, akinek nincs fantáziája, egy bizonyos feldolgozású fémezüst erejét kell alkalmazni, mert az ezüst materiálisan tulajdonképpen ugyanaz, mint egy fantáziával telt tanítás. A fantáziadús tanítás ugyanezt adja egész finom adagolásban, pedagógiailag. Ugyanazt az erőt egyszer gyógypedagógiailag, aztán egy bizonyos ponton orvosilag alkalmaztuk. Láthatják, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy a pedagógus finomabb módon teszi azt, amit aztán az orvostudomány a szervekbe inkább beavatkozva művel.

És az ezzel ellentétes természetű gyerekeket, akik még egészen az álomszerűben élnek, akik fantáziadúsak, művészi hajlamúak, őket a pedagógus pont ahhoz kell, hogy hozzásegítse, hogy jobban felébredjenek; őket jobban be kell vezetni az intellektus világába. Őket más erőkkel ösztönözzük. Nekik mondjuk az euritmiában inkább a plasztikus-formaszerűre, a formaerőkre van szükségük. De akkor is megkaphatják ezeket a formaerőket, ha nem nagyon adnak nekik olyan ételeket, ami a cukrossal függ össze, ha inkább savanyú vagy sós ételeket adnak nekik, amelyek ébresztik az embert, kihozzák őket álmodó állapotukból. Vagy ha még erősebb hatást akarnak elérni, akkor át kell térniük arra, hogy olyan erőket alkalmazzanak, mint amilyenek a fém ólomban vannak, a megfelelő feldolgozásban, hogy ne árthassanak. Akkor valami olyat juttatnak az emberbe, ami a természeti folyamatban valami olyasmi, mint egy megkeményedés. Ott vannak a külvilágban az anyagok, és az anyag nem más, mint kifinomult emberi folyamat. Az ezüst megtalálható a Hold ragyogásában - ez a világmindenség fantáziaereje az anyagban. A hamuszürke ólom esetében valami olyannal van dolgom, ami tulajdonképpen megkeményít, ha csak ránézek is. Minden szürkévé, absztrakttá süllyed. Itt az absztrakció, az intellektualitás van fogvatart-va az anyagban. Az orvos ezt bevezetheti az emberbe; a megfelelő időben gyógyszerként adhatja. Ezt az orvosi szemlélet lehetővé teszi. De a nevelőnél arról van szó, hogy a saját képzése során felvehet ilyen fogalmakat; nem azért, hogy ő maga gyakorolja az orvoslást, hanem azért, hogy igazi segítő lehessen a fejlődési folyamatban. Mert mindig az a lényeg, hogy lássuk ezen egymás ellen ható erők harcának a kiegyenlítődését. És a nevelő csak akkor képes a saját nevelői tevékenységét a helyes módon figyelemmel kísérni, követni, ha képes erre. Mert a pedagógiai tevékenység alapjában véve szellemileg-lelkileg finoman készíti elő azt, amit tulajdonképpen a betegítő és az egészségessé tévő erők jelentenek az emberi természetben. És óriási a jelentősége a tanárképzés számára, ha a nevelőnek megmutatják, hogy tulajdonképpen felelős a gyerekek betegségéért és egészségéért, mert a fiziológiai folyamatok - a gyermeki fejlődés folyamataira gondolok - és a pedagógiai folyamatok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a betegség és az egészség. Mert a gyermeki fejlődés olyan folyamat, ami folyamatosan hajlamos a megbetegedésre. Mert az áthangolódás minden pontján megvan a betegség veszélye, azaz hogy a szellemi-lelki és a fizikai-testi nem a megfelelő módon kapcsolódik egymásba. És a nevelő úgy áll e mellett a normális folyamat mellett segítőként, mint az orvos a tulajdonképpeni betegségfolyamatokban gyógyítóként. És éppen ebből a szoros rokonságból kell látni annak a szükségességét, hogy az ilyen értelemben vett orvosi gondolkodást bevezessük a tanárképzésbe, mert ez az orvosi gondolkodás arról szól, hogy ilyen módon értsük meg a betegséget és az egészséget: hogy itt tulajdonképpen egy hármasság működik, hogy az egészség tulajdonképpen a betegségek kiegyenlítő harca. Ha így tekintünk az egészségre és így tekintünk a betegségre, akkor tulajdonképpen előkészülünk arra, hogy felébredjenek bensőnkben azok a szellemi képességek, melyekre nevelőként szükségünk van. És szükségünk van erre a gondolkodásmódra mint belső tűzre, mint valami olyasmire, ami erőket hív életre bennünk, hogy a gyermeki szervezetnek nevelői értelemben is valódi gyógyítói lehessünk.

Fordította: Wyborny Hanna

Jegyzetek

1. Eugen Kolisko előadása előtti napokon Caroline von Heydebrandt ("Világtörténelem, a lélek rejtélye és nevelés"), Ernst Bindel ("Régi és új utak a számolásban és az aritmetikában"), Karl Schubert ("Az antropozófia gyógypedagógiája"), E. A. Karl Stockmeyer ("A fizikatanítás feladatai"), Herbert Hahn ("Az életrajz mint művészi probléma az irodalomtanításban"), Hermann von Baravalle ("Nevelési problémák a Waldorf-iskola felső osztályaiból"), Alexander Strakosch ("Technika és nevelés"), Walter Johannes Stein ("Micsoda és mit akar korunk szelleme") és ismét E. A. Karl Stockmeyer ("Az iskolamozgalom feladatairól") Waldorf-tanár beszélt.

2. Az orvoslásművészet kitágításának alapjai szellemtudományos megismerésből (ford.megj.)

3. Németül (költ., régies): Knochenmann; szó szerint: csontember (ford. megj.)

^ugrás az oldal tetejére

Ekler Ágnes:

A patak szava

A völgy mélyén tisztavizű patak folyt. Útját végig szélestörzsű, sötét lombsátrat adó fák kísérték. Itt-ott kétoldalt nagy sziklák sötétlettek a völgymeredekjén. Némelyekből apró erecskék születtek, s a nagy fákat csöndben megkerülve belesimultak a patakba. Onnantól fogva sohasem váltak el egymástól.

A patak barátságosan kanyargott végig a völgyön. Néha egészen eltűnt szem elől, s bebújt egy-egy erős gyökér alá. Nemsokára azonban vidám locsogással ugrált alá a mohos köveken. Huncut kedvében hol innen, hol onnan kerülte meg az öregesen mozdulatlan fákat, akik hiába csavargatták körbe az ágaikat, keresve a patakot, mindig szem elől tévesztették, oly hirtelen állt odébb.

Egy helyen egy időtlen idők óta a mederben álló, hatalmas sziklához ért a víz. Nagy kerülőt kellett tegyen, egészen a parti bokrok lábát is megcsiklandozva, hogy ki tudja kerülni a rettenetesen komoly, mozdíthatatlan és szórabírhatatlan követ a víz. Néha megmérgelődött ezen a patak, s neki-nekiugraszkodott:

- Menj már egykicsit odébb, hé! Vagygyere velem, bukfencezz bele e vízbe, hadd fröcskölöm le mindenedet!

A kő azonban meg se hallotta a csábító csicsergést. Állt némán, és csak néha mállott le róla egy-egy apró szilánk. Azok aztán elindultak a patakkal. Boldogan kapcsolódtak bele a fecse-gésbe: kocogtak, csengtek, zörögtek egymás szavába vágva:

- Te mióta utazol a vízzel? - kérdezte egy lapos, lukacsos, fehér kő a szomszédjától.

- Még tavaly télen ébresztett fel az éles fagy egy napsütéses reggelen. Éles pengésre ébredtem, és már melegített is a víz, amibe estem. Azóta jövök a vízzel. Hát te honnan való vagy?

- Nemrég indultam csak el. A patakot azonban jól ismerem. Eddig is benne laktam ott fenn, a nagy zubogónál, ahol beér a völgybe a víz. Arról a szikláról hívott magával a patak, amiről alázuhog. Régtől fogva mosta már a hátamat, szép fényes is, nézd. Alul azonban éles vagyok, ott hasadtam le, hogy útrakelhessek.

- A patak nem ebben a völgyben született?

- De nem ám! - fecsegett bele kérdezés nélkül a patak. Hohó! Én az egész világot bejártam már! A völgy fölött egy széles rét van. Ott is jártam már! Akkora, hogy te soha sem jutnál végig rajta! Én bezzeg hamar megjártam azt az utat, mert fürge vagyok, gyors, és sokfelé jártam, minden fát ismerek. Jó barátaim az állatok, nemcsak az erdő-lakó őzek és hasonlók, hanem a mezőlakó nyulak is. Minden állatot ismerek! Belőlem isznak a madarak is az egész világon! A fák az én vizemben nézegetik magukat, csinosra sikerült-e az új koronájuk tavasszal. Én viszem a hírt végig a völgyön, akármi történik. Ha sok az eső a hegyen fönn, lenn tőlem tudják meg. Ha korán tavaszodik lenn a völgyben, a halaim s a békáim viszik fel a hírt. Úgy ám! Én, én...

- Sokat beszélsz, locsi patak. - szólt rá csöndesen a völgy legvénebb fája. 0 már egészen a völgy végén, a laposon állott. Ott a patak már szélesedni kezdett.

- Énnekem akkor is igazam van, és te is csak itt állsz, én meg megyek tovább, itthagylak, és még azt a picit, amit nem ismerek, hamarosan bejárom. Egy kis idő múlva mindent tudni fogok a világról. Te meg úgy maradsz, ahogy vagy, csak hízol, s mindig ugyanazt mondod, dohogós fa!

- Lent vagy a földön. Alig ér nap. Kövekkel tartod a barátságot. A szél csak a felszínedet borzolja. Ez kevés. A világ innen föntről jobban látszik.

- Morogj csak, vén fa, én megyek! - rikkantott vissza már messziről a patak, aztán ki-ért a síkságra. Fecsegett minden parti fűznek, kósza rókákkal társalgott, elmesélte fűnek-fának, honnan jött. Hamarosan összetalálkozott egy másik, hozzá hasonló patakkal. Vidáman üdvözölte, viháncolva, csobogva ölel-kezetek össze, kavargó patak-táncot járva. Bolondos örvények kígyóztak találkozásuk helyén. Együtt indultak tovább.

De valahogy egyre kevesebbet beszéltek. Néha, ha megkerülni való szikla akadt, rátaláltak régi magukra, és fecsegve spriccelték teli az oldalát, de aztán ez is elmúlt. Szélesek lettek együtt, s egyre mélyült a medrük. Sok vizet kellett kordában tartaniuk. Ha új patak simult beléjük, szótlanul ölelték magukhoz, mosolyogtak fecsegésén, izgága örvényein, s vitték tovább magukkal.

Egyre gyakrabban kellett új patakokat és kisebb folyókat dédelgetniük. Nehézkesek lettek, komolyak. Szélesen hömpölygő folyók voltak immár ők ketten, ők sokan együtt. Ha új patak csiklandozta oldalukat, már szóra se méltatták, és azonnal bosszúsan lecsitították. Némán kellett annak beléjük olvadni. Fenségesen, méltóságosan vonultak végig a vidéken. Az állatok, akik a partjára jártak le inni, úgy emlegették: a néma, nagy folyó.

Egyhelyütt fiatal fák állottak a partján. Ahogy bólogattak a parti vizek felett, a folyó hallotta beszédüket:

- Ilyen fa, mint én, sehol sincs a világon! - mondta egyikük, egy szép egyenes törzsű. - Ti mind kócosak, görbék, hitványle-velűek vagytok. De nézzétek körbe a környéket! Láttok-e még egy hozzám hasonlót?

- Sokat beszélsz, te fa! - szólalt meg halk csobbanással a folyó.

- Te szólsz rám? Mit tudsz te? Egykedvűen csak folysz egész nap. Unalmas vagy! Nem táncolsz a szélben, nincs sok színed ősszel, nincs termésed. Semmit se tudsz te a világról, hisz be vagy zárva a medredbe. Én átlátok a túlsó partodra, sőt még messzebb!

- Egyhelyben állsz. Alig éltél még. Semmit se tudsz a világról.

- Morogj csak -, vén folyó. Nem törődöm veled.

Azzal kihúzta a derekát a kis fa, és nagyot nőtt. Még mesz-szebbre látott így, s ekkor a távolban, a hegyek alján eddig ismeretlen fákat pillantott meg. Jobban megnézte őket. Felismerte: mind olyan fák, mint ő. Szépek, sudárak, egyenes derekúak, formáslevelűek. Erősek. Valaha onnan jött szél hátán az ő magja is. Nem szólt többet.

A folyó pedig csendesen mosolyogva folytatta útját.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Bú Ella

A nagyranőtt Krisztusok

„Betlehem híres csillagának Híre maradt csak, se hamva, se üszke,"

Háborúk mindig dúltak a Földön.

De minden kint vívott fizikai háború előbb-utóbb beköltözik az emberi lelkekbe is. Nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Észrevétlenül belopózik hétköznapjaink történéseibe, emberi kapcsolatainkba, megindul a lelkek háborúja is. A teremtettből teremtővé válás egyik legjobb hátráltatójává lesz. A ma háborúja pedig nagyon sajátos háború.

Kezdetben a csatákat kézi fegyverekkel vívták az emberek, szemtől szemben. A nyilak, bár mesz-szire szálltak, az ellenséget azért legalább látni kellett. A gépfegyverek már javítottak a helyzeten ugyan, de a golyónak akkor is valahogy az ellenség mellkasába kellett fúródnia. De az elpusztítandó célszemély lassan egyre távolabb került, egyre homályosabban látszottak a körvonalai, egyre személytelenebbé vált. A repülőről ledobott bombák már igazán hatásosak. A pilóta már egyáltalán nem látja az elpusztítandó célt. Az egyetlen gombnyomásra ledobott urániumbomba Hirosima lakóházainak 80 %-át pusztította el és szénné égett 70.000 ember, további 180.000 ember később leukémiában halt meg. A robbanás 6000 Celsius fokos hőmérsékletet idézett elő, háromszor akkorát, mint a vas olvadáspontja. A Hirosimára ledobott atombomba hordozó-repülőgépét a pilóta édesanyjáról nevezte el. De ma már egyébként sem az ellenséget kell megsemmisíteni, hanem pusztán a katonai stratégiai objektumokat kell működésképtelenné tenni. (Ami ugyan néha okoz némi emberáldozatot a civil lakosság körében is, de hát a háború az mégiscsak háború.) A modern hadviselés legfontosabb kérdésévé a célmeghatározó eszközök váltak, vagyis a ledobott bomba hogyan találja meg az elpusztítandó célt. 2000-ben egy amerikai űrsikló küldetése az volt, hogy az Amerikai Katonai Térképészeti Hivatal számára a Föld felszínének 80%-ának topográfiai adatait gyűjtsék össze egy speciális űrradar segítségével. Az adatok szerepe az, hogy a lézervezérlésű fegyverek esetében az időjárás okozta pontatlanságot korrigálják úgy, hogy a fegyverek vezérlőegységei műholdon keresztül megkapják a célterületre vonatkozó földrajzi információkat. Besegít tehát a világűr is. Ezeket a fegyvereket intelligens fegyvereknek hívják. Legeslegújabb sláger azonban az ún. E-bomba. Háromszáz méteres sugarú körben megbénít minden elektromos berendezést. Elektromágneses impulzusokat ad le, amelynek energiatartalma kétmilliárd watt is lehet. (Ennyit termel egy nap alatt a világ legnagyobb vízi erőműve.) A nagy energiájú hullám vízvezetéken, antennakábelen keresztül a föld alatti bunkerekbe is behatol. Az épületekben nem okoz kárt, az emberéletet sem igazán veszélyezteti állítólag, pusztán működésképtelenné teszi a számítógéprendszereket, az összes elektromos rendszert. (Van jó hír is: egy finn cég 50 éve fejleszti folyamatosan a nukleáris port és harci vegyi gázokat megkötő szűrőt. Egy ilyen szűrővel ellátott óvóhely légcseréjét pedig kézi üzemeltetésű légszivattyúval is lehet biztosítani, amely tehát nincs elektromos áramigényhez kötve.) Az emberi elme megteremtette az egész Földet behálózni képes, hihetetlen hatékonyságú és beláthatatlan következményekkel járó technikát, amelyet a háború szolgálatába állított.

Mi történik itt? A Föld egy nagy stratégiai tereppé változott. Csak az utóbbi 10-12 évet áttekintve: 1991 - Öböl-háború, 1995 - Bosznia, 1999 - Jugoszlávia, Koszovó, 2001 - Afganisztán, 2003 - Irak. Boszniában immáron 8 éve állomásoznak Sfor katonák, az országot egy EU diplomata irányítja jelenleg. Koszovóban amerikai vezetésű Kfor erők „békefenntartanak" a mai napig, Afganisztánban pedig a mintegy ötezer fős, győztes amerikai Isaf-erők a főváros ellenőrzését végzik, az országban egyébként folyamatos harcok folynak a helyi hadurak között egy évvel a tálib rezsim megbuktatása után. Ismertek a háborúk kirobbanásának okai. (A Szabad Gondolat számos cikkben foglalkozott az elhangzott magyarázatok és a mögöttük rejlő tényleges tartalom feltárásával.) A békét ez idáig egyik országban sem sikerült megteremteni. Sikerült azonban kipróbálni a legújabb fegyvereket, sikerült tesztelni a világ közvéleményének reagálási hajlandóságát. Világméretű kísérletnek vagyunk alanyai. A kísérlet sikeresnek tekinthető. Szótlanul tűrjük. Elérkezett az idő, vagyis a kísérletek eredményeképpen felszámolható ma már az emberi kultúra bölcsőjének tekintett Mezopotámiai legnagyobb emléktára is. Eltüntethető a kultúra, eltüntethetőek emberi múltunkra emlékeztető tárgyak is.

Tudjuk, a körülöttünk lévő szellemi lények eredetileg ugyan csak az isteni parancs szerint tudtak cselekedni, de szükség volt „eltévedt" lényekre is, akik az égi viszály lényei, akik a tévedés és a gonoszság lehetőségét jelentik. Ha háború van, ezen lények ereje növekszik. A fizikailag, itt a Földön vívott háború az ember testét pusztította el. A ma háborúja azonban különös háború. Az ember lelke és szelleme is veszélybe kerül. A ma háborúját a hazugság és a manipuláció eszközével vívják. A mában kirobbant háborúk indokai nem igazak. Hazugságok. A hazugság az „eltévedt" lények eszköze, ellene tenni csak az igazság kimondásával lehet. Mint ahogy minden növény csak az egyetlen Nap felé tud nőni, egyetlen igazság létezik csupán. Úgy tűnik azonban, a jegesre dermedt szívekhez ma nem jut el az igazság.

Mi történik itt? Bölcseink hibáztak, mert tanítottak ugyan az Istenről, a személyes Istenről, de nem mutatták meg az embereknek működését? Némi útmutatást ugyan kaptunk, - Ismerd meg önmagad! (Válj teremtővé a szellemi világ által!) -de mindehhez a megismeréshez csak nagyon szűkre szabott idő rendeltetett. Úgy tűnik, nincs elég időnk a megismeréshez, a halál hamarabb utolér bennünket.

Minden új vérből és szenvedésből születik. Ezek a háborúk azonban csak pusztítani képesek, amelyek csak hamut hagynak maguk után, amelyből nem képes kisarjadni semmi. A felvonuló modern haditechnika szó szerint gúzsba köti, behálózza a földgolyót. A Föld és hozzá tartozó összes lényei várakoznak. Vajon hiábavaló volt Krisztus kereszthalála? A földön kívüli erők összeköttettek az emberiség fejlődésének erőivel, amikor a Kozmoszból közénk leszállt Naplény összekötötte magát a földi emberrel. Az emberiségre lett bízva a világegyetem sorsa, az emberiség sorsa összekapcsolódott a Föld sorsával. Ezzel együtt megkaptuk a felelősséget is a Földért, nemcsak azért a kis darabkáért, amelyen éppen élünk, hanem az egész földgömbért. Szerencsések vagyunk. Megadatott nekünk a tévedés és a gonoszság lehetősége, de annak a lehetősége is, hogy saját erőnkből ezek fölé emelkedjünk, megadatott a lehetőségünk a szabadságra.

Ahogyan a materializmust történelmi szükségszerűségnek tekintjük, könnyen a személytelenséget sugárzó globalizációt is hajlandóak vagyunk így fölfogni. A személytelen intelligencia jelenik meg mindenütt, amely érzelemmentesen szemléli erőfeszítéseinket, amikor önmagunk megismerésével küszködünk. Küszködünk, hiszen szeretnénk felidézni eredetünket, egykori erőnket és szépségünket. Szeretnénk elnyerni a szellemi megismerést, amellyel le tudnánk győzni a halál urait. Vergődésünk szárnyaszegett. Vallásunk és művészetünk hangtalanul beletagozódott a szórakoztatóiparba, tudományunk szellemi szolgáltatóipari tevékenységgé vált. Az emberek számára elfogadott, hogy a nagy információ-özönben, az „eszmék szabad áramlása" idején az igazat a csöndből, az elhallgatottból kell kiolvasni, a hazugság hálójából kell kiemelni. Elfogadtuk, hogy az Ige csupán mások által előre kiszámított sorsunk elkendőzésére szolgál, a Szó pedig épp aktuális értéke szerint jelenthet fehéret vagy feketét - a Szó már nem a kezdet, az eredet forráshelye. És a nem igaz ma ugyanúgy képes hatni, mintha igaz lenne.

Hinnünk kell, hogy a kimondott Igének mindig igaznak kell lennie. Hinnünk kell, hogy a szellemi világ lényei itt vannak körülöttünk, csak a megszólításra várnak. A felelősség súlyát azért kaptuk, hogy szabadok lehessünk. Éljünk hát szabadságunkkal, s higgyük, ha helyes felismerésből és szabadságból hozzákezdünk valamihez, hogy megszülessen valami új, mellénk állnak az istenek. A szabadság szárnya hatalmas. Fölrepíthet bennünket a magasba, a szellemhez, s ebből a magasságból tekinthetünk vissza a Földre. A Föld arra az egy pici pontjára, amelyet szeretettel ismerünk föl, amelyet otthonnak hívunk. Az otthon nem térképdarab. Az otthon bennünk él. És a háború mindenütt valakiknek az otthonát pusztítja el.

El kellene hinnünk végre, hogy megváltott emberek vagyunk. A körülöttünk lévő természetben, a madarakban, a lepkékben, a fák lombjaiban és a virágok szirmaiban az isteni erő visszatükröződése látszik, de a mi emberlelkünk közvetlenül magában hordozza ezt az erőt. Csak az marad megváltatlan, aki nem veszi magára az emberlét hivatását.

^ugrás az oldal tetejére