Talán szokatlannak tűnik, hogy egy másik lapban (Új Impulzus) megjelent cikkre válaszként saját lapunkban négy írást is megjelentetünk. Szükségesnek tartjuk ezen véleményeknek helyt adni, mert a nevezett cikk az Antropozófiai Társaság lapjában jelent meg, a Társaság vezetője írta, ez pedig súlyt, jelentőséget ad a leírtaknak. A leírtak pedig sajnos nem felelnek meg a tényeknek. Egy idea megközelítése sokféle lehet, egyéni vélemények alakulhatnak ki, a tények azonban (amelyek mint tudjuk, makacsak) csak egyféle módon közelíthetők meg hazugság nélkül.

Kálmán István

Az antropozófia és a hazugság nem viselik el egymást

Dr. Szilágyi Péter problémái az Ita Wegman Alapítvánnyal

Szilágyi Péter az „Új Impulzusban" megjelent „Problémák az Antropozófiai Társaságban és a mozgalomban" című írásában számos nyílt és burkolt kijelentést tett az Ita Wegman Alapítványról, az alapítvány munkatársairól. Íme:

„ Az Ita Wegman Alapítvány szószólói már a Magyar Antropozófiai Társaság megalakulásakor is azt hangoztatták, hogy nem kívánnak egy olyan társaság vezetésében részt venni, amely nem számolt el a saját múltjával, azóta említették azt is, hogy a társaság jelenlegi vezetői a múltat illetően amnéziában szenvednek, továbbá még az is felmerült, hogy milyen jogcímen tartjuk Rudolf Steiner képét a társaság helyiségének falán."

A valóság az, hogy a Magyar Antropozófiai Társaság megalakulásakor az Ita Wegman Alapítvány még nem is létezett. Két évvel később alakult meg (alapítók: WALA Heilmittel GmbH, BIOKÖR Kft és Karl Kossmann német állampolgár). Ezt Szilágyi Péter nagyon jól tudja, mert ő készítette el az alapító okiratot. Az Ita Wegman Alapítványnak nem voltak és nincsenek szószólói. Az alapítványt megalakulásakor háromtagú, jelenleg öttagú kuratórium irányítja (a kuratórium elnöke Frisch Mihály, tagok: Kádas Ágnes, Kálmán István, Karl Kossmann és Stráma Éva). Szilágyi Péter kijelentése tehát nem tévedés, hanem objektív hazugság.

„Thomas Meyer gyűlöli az Antropozófiai Társaságot. Miért? Egyedül ő és néhány társa az, aki képviseli a 'valódi antropozófiai gondolkodást'? A valóság az, hogy ezeknek az uraknak Németországban és Svájcban is igen kevés követőjük van, ezért tágabb körökben, pl. Magyarországon is keresnek híveket. Meg is találják azok között, akiknek a dornachi társasággal semmilyen - különösen személyes -kapcsolatuk nincs, ellenérzéseik azonban vannak."

Szilágyi Péter itt burkoltan utal személyekre, akiket nem nevez meg. Az Ita Wegman

Alapítvány és a Kós Károly Egyesülés által szervezett 2002-2003. évi szeminárium egyik meghívott előadója volt Thomas Meyer, aki hatalmas áttekintést nyújtó előadásokat tartott a Szabad Gondolatok Házában. A „Szabad Gondolat" folyóirat, melynek kiadója az Ita Wegman Alapítvány, és amelyet kilenctagú független szerkesztő bizottság szerkeszt, rendszeresen jelentetett meg írásokat Thomas Meyertől. Miért? Mert a szerkesztő bizottság úgy gondolja, hogy Thomas Meyer írásait érdemes a magyar olvasókkal megismertetni. Hogy az olvasó egyetért-e az írások tartalmával vagy sem, az az olvasókra van bízva.

„Az Ita Wegman Alapítvány szóvivői a Szabad Gondolat című folyóirat 2003. márciusi számában közzétettek egy állásfoglalást, amelyben a dornachi társaság 2002. XII. 29-i rendkívüli közgyűlésének határozatát 'Rudolf Steinerrel szembeni árulásnak' tekintik, mert ezzel megakadályozták, hogy az antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság Steiner elhatározásának megfelelően egyesüljön. (...)"

Az állásfoglalás nem az Ita Wegman Alapítvány szóvivőinek, hanem Kádas Ágnesnek, Frisch Mihálynak és Kálmán Istvánnak a személyes állásfoglalása. Bárkinek joga van a fenti kérdésben állást foglalni, ha a lelkiismerete ezt kívánja, akkor is, ha tagja az Antropozófiai Társaságnak, és ha állásfoglalásával kisebbségben marad is. Hogy Szilágyi Péter az állásfoglalást sommásnak, zavarosnak, félreérthetőnek tartja, az nem biztos, hogy az állásfoglalás szövegéből adódik. De mindenképpen sommás vélemény az, hogy amit a Magyar Antropozófiai Társaság vezetője zavarosnak, félreérthetőnek gondol, azt „magyaros gesztusnak" tekinti.

„Kérdés: az Ita Wegman Alapítvány említett állásfoglalásának egyik aláírója Szabad Főiskolájuk 1999-2001. című könyvében a 'Levél a hallgatókhoz' szóló írásában miért tartja szükségesnek megemlíteni, hogy tagja az Általános Antropozófiai Társaságnak, sőt a Szellemtudományi (Szabad, kiegészítés K.I.) Főiskolának is? A szövegkörnyezetből úgy tűnik, ezzel a hivatkozással hitelesíti saját valódi 'antropozófus' mivoltát. Ezzel szemben a tény az, hogy évtizedek óta nem vesz részt sem a társaság, sem a Klasse munkájában. Ugyanő írja a 'Levél a tanári konferenciához' cím alatt: 'Amikor ma egy antropozófus a szellemi világról beszél, akkor többnyire hazudik.' Vajon miért kellett a Szellemtudományi Főiskolai tagságára hivatkoznia, ahol csak a szellemi világról van szó?"

A Szabad Főiskolát a Kós Károly Egyesülés és az Ita Wegman Alapítvány közösen működtette. A kérdésre - amely önmagáért beszél - a válasz megtalálható a keretben közölt két levél teljes szövegében. Ha egy összefüggésből egy mondatot kiemelünk, akkor annak valóban adhatunk az eredetivel ellentétes értelmet is.

„Magyarországon a hármas tagozódás eszméjét az Ita Wegman Alapítvány képviseli a legerőteljesebben. Ez megjelent programként az Alapítvány 1999-2001 közötti szabad főiskolai tematikájában. Az ezt lezáró és összegző igen színvonalas könyvben található egy memorandum, amelynek végkövetkeztetése: 'Felhívunk ezért minden európait, hogy kezdeményezzenek szerte Európában kerek asztalokat, melyeknél a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósításának lehetőségeit keresve lerakhatjuk az alapjait egy új Európának, mely a világ gyógyulásának esélyét hordozza.'

Ebből azt gondolhatnánk, hogy a legfontosabb a kerekasztal, hármas tagozódás eszméjéről való beszélgetések kezdeményezése, esetleg valamilyen organizációnak a megszervezése stb. Ez lenne tehát a gyógymód? Csak ez?"

Megint egy kiragadott mondat a főiskola hallgatóinak vizsgafeladatként elkészített memorandumából...

„Akik ebben az írásban magukra ismernek, azoktól őszintén kérem elnézésüket, nem akartam megbántani őket, semmilyen indulat nem vezérelt, magatartásuk és gondolkodásuk indítékait még meg is tudom érteni. Igyekezetem kizárólag a dolgok tisztázására irányult, arra, hogy kíséreljük meg látni és megérteni egymást."

Engem most nemes indulat vezérelt. Tudom, hogy akinek ez az írás szól, az meg fog sértődni, de nem kérek elnézést. Én is igyekeztem a dolgok tisztázásához hozzájárulni, mert úgy gondolom, hogy az antropozófia és a nyílt vagy burkolt hazugságok nem viselik el egymást.

Levél a hallgatókhoz

Azok a látens, ki-nem-mondott vagy félig-kimondott gondolatok és érzések késztettek ennek a levélnek a megírására, melyekkel a hallgatók egy - talán legnagyobb - része próbál dűlőre jutni: hogy van az, hogy a főiskola tanárai deklarálták, hogy az egész főiskolai munka forrása az antropozófiailag orientált szellemtudomány, magáról az antropozó-fiáról azonban mégsem hajlandók beszélni? Hogyan juthatok el én magam ehhez a forráshoz, ha az életet meg akarom érteni?

Makovecz Imre mondta nemrég: aki az antropozófiát mint mai életünk forrását megérti, az többé nem az antropozófiáról beszél, hanem az életről. Valaki nagyon sarkítva így fogalmazott: igen, lehet az antropozófiáról „dogmatikusan" is beszélni, de úgy látszik, van egy „élet-doktrína" is.

Ezzel a levéllel nem a kérdés megválaszolásához, hanem csak világos megfogalmazásához szeretnék hozzájárulni.

Akik eddig a szabad főiskolán előadásokat tartottak, valamennyien foglalkoztak antropozófiával, megismerkedtek szellemtudományos művekkel, hallgattak antropozófi-ai témájú előadásokat, sőt, legtöbben éveken keresztül részt vettek antropozófiai csoportmunkákban is. Én magam tagja vagyok az Általános Antropozófiai Társaságnak és a Szellemtudományi Szabad Főiskolának is.

A magam - de talán a többi előadók - nevében is, paradox módon úgy is fogalmazhatnék, hogy az elmúlt év során mindig az antropozófiáról beszéltem, de úgy is, hogy eszem ágában sincs antropozófiáról beszélni.

Ami engem a főiskolai munkában nagyon erősen motivál, az az, hogy tudom: a generációs kontinuitás mellett, ami az emberi faj fennmaradását biztosítja, létezik egy szellemi folytonosság, amely a generációk találkozásában individuálisan tarttatik fenn. Vagy ha nem, akkor a szellem nem talál földi otthonra, és az emberiség barbarizálódik, visszasüllyed az állati létbe. Számomra nagyon fontos az, hogy kikkel találkozom, például itt a főiskolán. Egyáltalán: tudunk-e találkozni? Tudunk-e szellemi tapasztalatainkról beszélgetni, vagy csak locsogunk? Ha tudunk beszélgetni, akkor hamar kiderül, hogy nem intellektuális tudásra és megértésre vágyunk, hanem elementáris megismerésekre, melyeket az emberi élet legmélyebb forrásából akarunk felszínre hozni. Individuumok akarunk lenni, és visszautasítunk mindent, ami személyes gondolkodásunkban, érzéseinkben, akaratunkban korlátoz. Mivel ezt sokszor nem tudjuk megfogalmazni, elégedetlenségünkkel hozzuk kifejezésre.

Szociális kapcsolatokra törekszünk, de a hagyományos kapcsolatokban ezt nem találjuk. Kétségbeesve próbáljuk személyes karakterünket megőrizni, de rá kell jönnünk arra, hogy életünket - kint és bent - alapjaiban kell megváltoztatni. Ehhez azonban új gondolatokra, új eszmékre van szükségünk, mely eszméket a számunkra érzékelhető és intellektuálisan megérthető világban nem találhatjuk meg. Eszméket csak a szellemi világból meríthetünk, melynek kapui a századforduló óta nyitva állnak a kereső lelkek számára. De csak azok számára, akik nem riadnak vissza az élet küzdelmeitől! A szellem nem tűnt el a világból, csak a szellemért való lelkesedés. A szellemet - eszmét - ma csak az individuális akarat képes megragadni és ideállá tenni, hogy a szellemtelenné vált világot a saját képére formálja. Az ideálért való lelkesedésben tudjuk egymást megtalálni, az egymás iránti érdeklődést, szeretetet felgyújtani az egymás elleni küzdelem helyett, amit a pénz vezérel.

Ilyen közös ideálokból született meg a Kós Károly Egyesülés és a Szabad Főiskola is, melyet együtt akarunk megvalósítani.

Hogy munkájuk során a tanárok hogyan törekedtek az antropozófiáról mint forrásról és életről beszélni, az a tanári konferenciához írott levelemben olvasható.

Levél a tanári konferenciához, 2000. július 17.

Számosan beszélnek ma az antropozófiáról; de amit a szellemről mondanak, az sokkal alacsonyabb nívón áll, mint a régi, pogány hagyományokból merített bölcsesség, amit például Hamvas Béla műveiben nagyszerű megfogalmazásban olvashatunk.

Ennek nem az antropozófia az oka, hanem az antropozófia interpretálása. Azok az emberek, akik nem ismerik az antropozófiát, abból ítélnek, ahogyan az antropozó-fusok az antropozófiát interpretálják.

A fontos az, hogy vannak emberek, akiknek kérdéseik vannak, melyekre az antropozófia választ tud adni, és vannak olyan emberek is, akiknek egyáltalán nincsenek kérdéseik.

Az antropozófia ma nagyon sok ember számára létkérdés lenne - ha megfelelően közvetítenék számukra.

A főiskolán törekedtünk olyan előadásokat tartani, olyan gyakorlatokat vezetni, ahol nem a „megtanított" anyag volt a fontos, hanem amelyek arra akartak ösztönzést adni a diákoknak, hogy életüket megújíthassák. Mert az élet csak akkor megy tovább, ha az ember lényének legbensőbb szentélyébe folytonosan megújító impulzusokat tud befogadni, melyek nem pusztán ismeretek, hanem olyan ismeretek, melyekben teremtő akarat van, amely révén az ember maga képes teremtővé, alkotóvá válni.

A pogány bölcsesség, a hagyományok nagyszerű tartalmak, ismeretek lehetnek, művészi formáikat tekintve tökéletesek, de hiányzik belőlük a folyamatosság. Ezekkel az ismeretekkel az ember nem képes szellemi módon megragadni az érzékelhető világot, úgy, ahogyan a goethei világszemlélettel a növényben a szellemet ragadhatjuk meg.

A főiskolán senki semmit nem fog megtanulni az előadásokból, ha maga a saját útját nem keresi.

Mi pedig nem az antropozófiá ról beszélünk, hanem olyan módon beszélünk például a természettudományról, történelemről, gazdaságról, tájról, művészetről, vállalkozásról, hogy a diákok képesek legyenek saját ismereteiket valóságos ismeretekké tenni. Ha ez megtörténik, akkor ez nem más, mint út a forráshoz, az antropozó-fiához, vagy ha úgy tetszik: zarándoklás az élet fájához.

Főiskolai kiadványunkban deklaráltuk, hogy a Rudolf Steiner alapította szellemtudományt forrásnak tekintjük. Az első év végén a tanári kollégiumnak címzett levél szükségessé teszi ebben a kérdésben az önvizsgálatot. Vajon úgy gondoljuk-e, ahogyan egyszer Makovecz Imre ezt megfogalmazta: az antropozófia a szellemi forrás énbennem; Rudolf Steiner a mesterem, akivel szemben az a dolgom, hogy megszabaduljak tőle.

Amikor ma egy antropozófus a szellemi világról beszél, akkor többnyire hazudik. Túlságosan nagy a szakadék az önmagát túlélt intellektuális műveltség és a spirituális világ között. Mi nem vagyunk szellemi látók, nem vagyunk szellemi kutatók. Nekünk az életről kell beszélnünk, az életről szellemi módon, ahogyan Goethe szellemi módon beszélt a növényről. Ha ezt tesszük, akkor az antropozófiai világszemléletet képviseljük. És ha ezt nem tudásnak, hanem törekvésnek tekintjük, akkor becsületesek lehetünk, és egyszer talán megtaláljuk az utat az antropozófiai mozgalomhoz is; mert az antropozófia emberi közösség nélkül, amely hordozza, nem lehet jelen a világban.

Kálmán István

^ugrás az oldal tetejére

Kádas Ágnes

Tájkép csata után - Válasz Dr. Szilágyi Péter cikkére

Nagyon elszomorított Szilágyi Péter cikke az Új Impulzus 14/2. számában. Most csak néhány dolgot szeretnék felsorolni, ami ezt a szomorúságot okozta.

A cikk első fejezetében Szilágyi Péter röviden összefoglalja a társaság történetét, de pontosan nem tér ki az utóbbi évek "ellenzékének" ellenvetéseire. Én elég alaposan tanulmányoztam a "Weihnachtstagung" anyagát, majd az 1924-25-ös társasági iratokat, jegyzőkönyveket, és Karl Buchleitnernek és társainak aggályait teljes mértékben osztom. Az Általános Antropozófiai Társaság jelenlegi vezetősége által javasolt és a 2002. decemberi közgyűlésen elfogadott módosítások teljes mértékben ellentétesek Steiner eredeti intencióival (pl. bárki indoklás nélkül kizárható, mint bármilyen más svájci egyesületből). Szilágyi Péternek az a megjegyzése, hogy a módosítás ellenzői csak kevesen voltak és a többség egyetértett, számomra egyáltalán nem meggyőző, hisz' Hitler és Rákosi is elsöprő győzelemmel jutott hatalomra. 1935-ben a társaság emlékezetes közgyűlésén pedig, ahol a jelenlévők megszavazták Ita Wegman és a többiek kizárását, egyedül Ludwig Graf Polzer-Hoditz emelt ez ellen szót.

Nem tudom, hogy "A belső és külső történet" c. szakasz végén mire gondol Szilágyi Péter, amikor "ország-világ előtti bocsánatkérő vagy helyesbítő állásfoglalásokat" említ, amilyenekhez a szocializmus idején hozzászoktattak bennünket. Nem világos, hogy szerinte ki vár el kitől ilyen nyilatkozatokat, és ezt honnan lehet tudni?

A "Mégis, mi a különbség?" című rész elején Szilágyi Péter teljesen valótlan dolgokat állít az Ita Wegman Alapítványról. Erre a passzusra Kálmán István cikkében tárgyszerű választ találhatunk. Az Ita Wegman Alapítványt említő szakasz után Szilágyi Péter szót kerít egy harminc éve magát antropozófusnak nevező társasági tagra, illetve az ő nyilatkozatára, de nem mondja meg, hogy ki ez az illető, és hol és mikor tette az említett nyilatkozatát. A cikk olvasójában önkéntelenül is felmerül, hogy netán az Ita Wegman Alapítvány tagjáról lenne esetleg szó. Az alapítványnak azonban egyetlen tagja sem tett soha, sehol ilyen nyilatkozatot sem szóban, sem írásban.

Nagyon érdekes, ahogy Szilágyi Péter Thomas Meyerről ír a cikkben. Thomas Meyer az Ita Wegman Alapítványnál is tartott egy hétvégi szemináriumot, ahol előadásaiban semmiféle Szilágyi Péter által emlegetett, az Általános Antropozófiai Társaság elleni gyűlöletnek nyoma sem volt. Hihetetlen mélységű, rendkívüli áttekintésről tanúskodó előadásokat hallhattunk tőle, kijelentései tárgyszerűek és bizonyítékokkal alátámasztottak voltak. Rendkívüli áttekintését és tudását egyébként könyvei (Ludwig Graf Polzer Hoditzról, Dunlopról, H. von Moltkéről) is bizonyítják. Kár, hogy Szilágyi Péter egyetlen előadását sem hallgatta meg; különben nem írna le olyan elképesztő állításokat, mint amilyeneket a cikkében találunk.

A cikk a továbbiakban ismét az Ita Wegman Alapítvány ellen fordul, ezekkel a mondatokkal Kálmán István cikke foglalkozik. De egy további zavaros dolog feltétlenül említésre érdemes. Az alapítványról szóló bekezdések után szó esik egy öt éve megjelent könyvről, a szerző és a könyv címének megnevezése nélkül. Az alapítványunk egyetlen tagja sem jelentetett meg könyvet sem öt éve, sem máskor, de a tájékozatlan olvasó a szerző elleni kirohanást is köny-nyen az alapítvány nyakába varrhatja.

Ha komolyan vesszük, hogy a gondolatok a szellemi világban tettek, és ott minden hazugság úgy hat, mint itt a fizikai világban egy puskalövés, akkor elgondolkozhatunk azon, hogy a cikk írójának vajon mennyi időt kell majd a dornachi Menschheitsrepresentant (Emberiség reprezentáns) előtt üldögélve ¹ magasztos gondolatokkal foglalkoznia, hogy mindazt jóvá tudja tenni, amit ezzel a cikkével okozott.

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A szellemi harc törvényszerűségei

Megjegyezések Szilágyi Péter "Problémák az antropozófiai társaságban és mozgalomban" című cikkéhez.

Szilágyi Péter cikkének érdeme, hogy az antropozófiai világmozgalom problémáinak ismertetése mellett most már írásban is megtámadta az Ita Wegman Alapítványt, amely tevékenysége során - hangozzon bár szerénytelennek - igen sokat tett az antropozófiai mozgalom hazai munkájában.

Azért tartom érdemnek a cikket, mert eddig ugyaninnen csak itt-ott elhangzott sanda megjegyzéseket, támadásokat kaptunk, de leírt gondolatokat nem. Azt már viszont szomorúan kell megállapítanom, hogy a támadások a szellemi harc alapvető követelményeinek nem felelnek meg. Hiszen tudjuk, hogy a tökéletlen emberi gondolatok világában mennyire szükséges a szellemi harc, amelyben lehetőség nyílik arra, hogy kikutatott, felismert tények segítségével rámutassunk valamely gondolat tökéletlenségére, hibájára, avagy valótlanságára. Ebbe a szellemi harcba a dolog lényegéből adódóan nem csúszhat bele személyes, individuális elem a dolog lényegét illetően. A cikkből csak példákat ragadok ki, amelyek jellemzik ezt a problémát. Először talán egykét olyan példa, amelyek látszólag formai, külső, de ha belegondolunk, a legmélyebb belsőt érintik.

A cikk második fele az Ita Wegman Alapítványban dolgozó emberekről szól, de soha nem nevezi őket nevükön Szilágyi Péter. Támadja őket, vitatkozik velük kimondott, leírt név nélkül. Fontos ez? Igen, nagyon fontos. Nemecsek Ernő majd belehalt szégyenébe, hogy csupa kis betűvel írták a nevét, hát mi mit szóljunk? Ugye nem kell bizonyítani, hogy óriási különbség van a között a harc között, ahol nevén nevezem az ellenfelemet, és a között, ahol csak sejtelmesen célozgatok az ellenségemre. Ismeri ezt az okkult módszert a sajtó is, és használja is. Ahogy minden nap találkozhatunk a sajtóban azzal az okkult módszerrel is, hogy ha a támadott gondolat szerzőjének említésekor néhány gúnyos, vagy pejoratív jelzőt alkalmazok, akkor az olvasó öntudatlanul ezen szerző gondolatai ellen fordul. Szilágyi Péter cikkében sajnos hemzsegnek ezek a jelzők, amelyeknek, ha ismét megnézzük a cikket, rájövünk, semmi közük a gondolathoz ("...egyébként az antropozófiában igen jártas urak...", "Az Ita Wegman Alapítvány szószólói ...", "Thomas-Meyer féle eszmék...").

Végül egy tényszerű kérdés. Idézet a cikkből: "...továbbá még az is felmerült, hogy milyen jogcímen tartjuk Rudolf Steiner képét a Társaság helyiségének falán."

Aki ezt a mondatot mondotta volna, az én vagyok. De én nem ezt mondottam. Ugyan minden kimondott gondolatot félre lehet érteni, de Szilágyi Péternek ez a mentsége sem lehet, hiszen ez a képtelen vád már egyszer elhangzott a Társaságban, és akkor nyilvánosan cáfoltam is. Ezek után tényként kell leírnom: ez egy hazugság. Talán nem tanulság nélkül való röviden megemlíteni a valóban elhangzott mondatokat. Egy Zweig alkalmával vita alakult ki, hogy vajon Rudolf Steiner képe a hallgatókkal szembeni falon vagy a hátuk mögött legyen. A vita hiábavalóságát átérezve azt találtam mondani, hogy érdemesebb lenne azon elgondolkoznunk, talán vitatkoznunk, hogy megérdemeljük-e, hogy a falon kint legyen Rudolf Steiner képe. Ugye nem kell bizonygatnom, hogy ez a mondat minden kritikájával együtt más, mint amit Szilágyi Péter leírt.

A cikk végén a szerző leírja, hogy mi az, ami csodálatos lenne. Úgy gondolom, ez a csoda - amely számomra is egy szép vízió -csak akkor következhet be, ha mindenki figyelembe veszi a szellemi élet és benne a szellemi harc törvényszerűségeit.

^ugrás az oldal tetejére

Papp Lajos²

Egy zenei hallással rendelkező olvasó tanulmánya

Szilágyi Péter: "Problémák az Antropozófiai Társaságban és a mozgalomban" című cikkének egyes részleteivel kapcsolatban

Mottó:
"Mintha valami diszharmónia mutatkozna..."

Szilágyi Péter

Mindenekelőtt a következőket tartom fontosnak tudatosítani: ha valaki kritizál, úgy nem szabad elfelejtenie azt, hogy a kritizált személy gondolataival, gondolkodásmódjával való foglalkozás hozzájárul a kritizáló saját tudatának élesítéséhez, ember- és világismeretének bővítéséhez. Ez sokszor szomorú és fájdalmas állapotot hozhat létre - mindkét félben. Az eredmény lehet keserűség, antipátia és helytelen tettek sorozata, vagy az ön- és világismeret tágulása és helyes tettek sorozata - mindkét fél esetében.

Sokkal nehezebb az eset, ha a két személy a szóban forgó ügy kapcsán különböző emberekkel áll emberi és szociális viszonyban - ők igen erősen színezhetik, befolyásolhatják mindkét fél gondolatait, érzéseit, tetteit.

Nos, általánosságban: "egység" vagy "a kiegyenlítődés és a béke" nem célja minden áron egy, a tudati lélek korának megfelelő szellemi mozgalomnak. A közösen átélt munka következtében megszülető igazságnak lehet ez az ajándéka, gyümölcse. A tudati lélek korának jellemző impulzusa a szabadság, mind az egyénre, mind a csoportokra vonatkozólag. Ez sokszor harcot és konfliktust eredményez, sőt megoldhatatlan problémákat. Meg kell tanulnunk velük együtt élni, javasolta Rudolf Steiner. A testvériség a hatodik Atlantisz utáni kornak lesz a jellemző impulzusa.

Nos, ezek után: Der Teufel steckt im Detail (az ördög a részletekben rejtőzik), mondja a német. Szilágyi Péter közel ötoldalas cikkében retorikus, hatásvadászó, gúnyos és - sajnos, így kell fogalmaznom - övön aluli ütések is sorakoznak erősen az érzésekre apellálva, ítélet, állítás formájában, az olvasó számára tárgyi bizonyítékok nélkül. Ezekben inkább a cikkíró - csoportszellemből is táplálkozó - antipátiája érződik.

Vizsgáljunk meg egy részletet, kritikusan elemezve, a zenész belső hallásával a disszonanciákra, a diszharmóniára ügyelve. Idézetek a cikkből: "Érdekes, hogy akik a társaság múltjával kapcsolatos kérdéseket számonkérésként állandóan napirenden tartják, ezek személy szerint külföldön is azonosak azokkal, akik az 1923-35-ből eredő jogi problémát is változatlanul forszírozzák." Először eddig, aztán majd folyamatosan tovább. Nem értem, hogy kik azonosak kikkel, éspedig "külföldön", sőt: "külföldön is". De ettől most függetlenül: "Érdekes" - ez a szó a "furcsa" színezetét kapva eleve gúnyosan kérdésessé tesz valamit; ha hangosan mondjuk a mondatot, akkor ez a mondatkezdő szó bizonyos elnyújtott é-vel kezdődik és különleges dallamot is kap. "Számonkérésként" - tehát megvetendő módon, és méghozzá "állandóan napirenden tartiák' - vagyis szégyentelen módon; de vajon miért történik ez?, ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörnék a dolgot egyszer s mindenkorra! " ezek személy szerint külföldön is" - ezt a szót, hogy 'külföld', a szocializmusnak mondott rendszerből jól ismerjük már, azonos volt az 'imperialista' fogalommal, így Magyarhonban az idősebbek ezt olvasva megborzonganak - "azonosak azokkal" - itt már fokozódik az energia! - "akik az 1923-25-ből eredő jogi problémát is" - "is", tehát nem csak jogi problémák voltak, vannak?, de hogy még a jogi problémákat is -"változatlanul" - mert így "változatlanul" egészen borzalmas a dolog! És most már kiabálást hallok: "forszírozzák" - ez aztán remekül ható szó! Elég csak a hangzókat a szó kimondása közben a két o-betű kivételével hosszabban és jól préselve kimondani, és rögtön kiderül ennek az eretnek, pártos, elhajló csoportnak a gonosz mesterkedése. "Az ismert, Dornach körüli ellenzéki szellemi háttér - pl. Thomas Meyer, Karl Buchleitner, Andreas Flörsheimer, egyébként az antropozófiában rendkívül járatos urak - megnyilatkozásaiból, írásaiból azt is megtudhatjuk, hogy Rudolf Steiner, közvetlenül a halála előtt elszakadt az általa újraalapított társaságtól. Erre azonban semmilyen bizonyíték nincs." "Az ismert" feltétel nélküli ítélet itt hallhatóan kriminális jelleget kap, gonosztevőkre szokták mondani: 'a jól ismert figura.' "Dornach körüli ellenzéki szellemi háttér" - tehát nem dornach-i, csak körüli, ennyiben is negatív; "ellenzéki" - tehát politikai fogalom kapcsán a hatalom szempontjából veszélyes elem! - "egyébként az antropozófiában rendkívül járatos urak" - egyébként=mellesleg, ami inkább degradáló gesztusként hat; mert úgy is lehetne: 'különben az antropozófiában tájékozott egyének' vagy 'személyek', de nem, hanem "rendkívül járatos urak" - úgy-e, hogy milyen remekül gúnyosra sikerült szóösszetétel? Az "urak" a fénypontja a gúnynak, kis mosollyal, a szó kimondása után a szájat erősen összeszorítva különösen hatásos! Mintha a cikkíró ismerné őket személyesen, vagy - csak megközelítőleg is - munkásságukat, munkáikat! A fenti idézet befejezése egy olyan állítás az "urakról", ami egy ilyen sommás ítélet formájában nem igaz, azon kívül a cikk olvasója maga nem kap lehetőséget, hogy utánajárjon a dolognak.

"Érdekes az is, hogy noha Thomas Meyer elismeri, hogy az 1935-ös kizárási határozatokat 1948-ban visszavonták és azt is, hogy Willem Zeylmans 1960-ban a holland társaságot visz-szavitte Dornachba, e tényekhez mégis olyan hátsó gondolatokból eredő következtetéseket fűz, amelyek nem a kiegyenlítődés és a béke, hanem egyértelműen a hasadás és az ellentét további fennállásának képzetét sugallják." "Érdekes" - megint! - " e tényekhez mégis" - ej-ej - "olyan hátsó" - tehát nem elülső! - "gondolatokból eredő következtetéseket fűz" - nem következtetéseket fűz, hanem leír eseményeket, ezeket összefüggésükben szemlélteti az olvasóval, aki így ítéletet tud maga alkotni, olvasható a Szabad Gondolat 2003. júniusi számában -"amelyek nem a kiegyenlítődés és a béke" -mert ugyanis ez a súlyos probléma nem lett csak úgy a szőnyeg alá söpörve! - "hanem egyértelműen" - egyértelműen? Ezután megint csak egy sommás ítélet jöhet, valami nagyon rossz ízzel; jön is: "a hasadás" - a szakadás már nem elég, a hasadás szó maga fájdalmasabban hat! - "és az ellentét további fennállásának képzetét sugallják." "Sugallják". Ez megint egy remek hatású szó egy ilyen ügy kapcsán, ez különösen furcsa érzést kelt a cikk olvasójában. "Ez különösen jellemző a szerzőnek a Der Europaer 2003. évi 5. számában megjelent írására (itt egy a Szabad Gondolatból átvett sajtóhiba, a cikk a 6. számban jelent meg, EL.), amelynek végén teljesen szubjektív véleményként arról ír, hogy mekkora szakadék van a mai antropozófi-ai társasági frázisok és a valódi antropozófiai gondolkodás, érzés és cselekvés között, s ez a szakadék még nagyobb, mint amekkora 67 évvel ezelőtt (1935?) volt." "teljesen szubjektív" -a szubjektív szó tehát nem elég, hanem "teljesen szubjektív", ami által a másik véleménye teljesen hamisnak minősül, mert így a szubjektív szó, köznapi értelemben használva egy negatív jelentésű szóvá válik. "A cikk (Th. Meyeré) vége azt sugallja, hogy amennyiben az Antropozófiai Társaság világtársaság, úgy ez annyiban igaz, hogy csak a világ nagy hazugságait tükrözi." "Sugallja" - megint sugallás van, tehát valami gonosz dolog jön; de ezúttal Szilágyi Péternek súg valaki, mert egy rendkívül komolyan veendő ferdítés jön: "hogy amennyiben" és "hogy csak - se az amennyiben, se a csak szó nincs sem a német eredetiben, sem a Szabad Gondolatban megjelent magyar fordításban! Az így elferdített mondatot, vagyis a Szilágyi Péter eredeti fogalmazását kérem, hogy még egyszer gondolja át a tisztelt Olvasó, majd ismét a Thomas Meyerét, ami így szól: "Ilyen értelemben az Antropozófiai Társaság valóban világtársasággá vált. A 'nagyvilág' hazugságai, hazug természete hűen tükröződik benne." Tehát a meyeri első mondat kezdete -"ilyen értelemben" - visszautal a megelőző fejtegetésekre. A második mondatában lévő "hűen" viszont nem zárja ki az igazságra vonatkozó megnyilatkozást az Antropozófiai Társaságon belül. A Szilágyi Péter féle változat "csak" szava teljesen más értelmet ad a mondatnak.

Ki ez a Nagy Ferdítő bennünk? Erre vonatkozóan tanulmányom végén idézem majd Rudolf Steiner egy mondatát.

A következő mondat Szilágyi Péter cikkében: "Thomas Meyer gyűlöli az Antropozófiai Társaságot." - így, egyszerűen, kész, pont. Kedves Cikkíró! Ez övön aluli ütés! Már az előző ferdítés is, és még ez a mondat - németül Rufmord - is! Nos, érdekes! Mondom most én. Ebben a mondatban ugyanis sajtóhiba van. Mintha egy kis nyomdai elementáris démon is övön alulinak ítélte volna a mondatot, és ezért egy csellel elhárította az ütést Thomas Meyertől - itt ugyanis a név Mayernek van írva. Ez tehát nem ugyanaz a személy, itt egy Mayer úrról van szó. Különben magamtól is tudtam volna, hogy ez a mondat tartalmilag is abszurd, de azért fölhívtam Meyer urat - e-vel

- Baselben, és egyenesen rákérdeztem, hogy gyűlöli-e az Antropozófiai Társaságot. Először csend volt a vonalban, aztán pedig azt mondta: nem tudja, hogyan is tudná ezt véghezvinni

- ugyanis azt a különleges művészi aktust, hogy hogyan lehet egy társaságot gyűlölni. Neki egyes személyekkel van dolga, ezek megnyilatkozásait, írásait kritizálja - őket se gyűlöli, természetesen. Még szó esett arról, hogy Rudolf Steiner maga is figyelmeztet arra, hogy a Társaság nem egy személy, nem egy individuum, így nem lehet bizonyos személyekre jellemző tulajdonságokat, karaktert adni neki.

"Miért? Egyedül ő (Th. Meyer) és néhány társa az, aki képviseli a 'valódi antropozófiai gondolkodást ? A valóság az, hogy ezeknek az uraknak Németországban és Svájcban is igen kevés követőjük van, és ezért tágabb körökben, pl. Magyarországon is keresnek híveket." "Követőjük", "híveket" - követésen és hívőségen kívül, úgy látszik, a cikkíró nem ismer másfajta magatartást. Ha tehát én - mondjuk érdeklődésből - meghívok valakit magamhoz, akkor szükségképpen "követője" és "híve" leszek, amit a vendégem akart is, hisz azért jött el hozzám, hogy belőlem követőt és hívőt csináljon ? Hogy lehet - kedves Cikkíró - ennyire elferdíteni valamit? Ennek a fajta ferdítésnek - tudatosan? nem tudatosan? - a célja: a másik személy lejáratása! Az " igen kevés" (t.i. hívő) itt értékítélet, vagyis ez is bizonyítaná, hogy ezeknek az uraknak igen kevéssé van igazuk. Különben a cikk elején: "azonban különféle, kis létszámú német és svájci antropozófus csoportok..." (kiemelés EL.) - így érvel a Magyar Antropozófiai Társaság vezetője? A mennyiség tehát minőség is? Egy szellemi irányultságú gondolkodásmód soha ilyen módon nem érvelt, mert abban a pillanatban elveszítette az irányt és a kapcsolatot a pozitív szellemiséggel. De azért még egy példa erre az ismét csak abszurd érvelési módra. A rock-zenének manapság sokkal több követője van, mint a klasszikus zenének, ergo? Melyik zenei irányzat értékesebb? Vagy még egy példa: Neil Postman amerikai író említi egyik könyvében a demokráciával kapcsolatban Szókratész esetét: Athén legbölcsebb emberét, Szókratészt 280 szavazattal 220 ellenében halálra ítélték. Itt is a többségnek volt igaza? Vagy egy utolsó példa: az Antropozófiai Társaság tagjainak létszáma akár országonkénti, akár világviszonylatban a különböző világnézeti vagy vallási csoportosulások tagjainak létszáma mögött - enyhén szólva - igencsak elmarad. Érv lenne ez a létszámprobléma az igazság és valóság helyes megítélése szempontjából?

Még sok példával lehetne foglalkozni, amitől most eltekintek. Utolsónak csupán egy antropozófiailag teljesen téves megállapításra szeretnék rámutatni, idézet: "... s ez a szerv, az agyvelő képes arra, hogy az individuális logikus és tiszta gondolkodás bázisa legyen." A "tiszta gondolkodás" egy steineri fogalom. A tiszta szó arra utal, hogy nincs köze többé az érzékiséghez, a matériához, az agyhoz. Irodalma egy antropozófus számára ismert kell legyen.

Most már csak az ígért Steiner-gondolatra van hely. "Für Ahriman handelt es sich also darum, dass er nie sieht auf die Zusammenstimmung einer Vorstellung mit der Objektivitat, sondern auf die Wirkung, auf das, was erreicht werden kann." Kissé szabad fordításban: Ahrimánt sosem érdekli az, hogy egy képzet összhangban áll-e az objektivitással (valósággal), hanem csak az a hatás, amit elérhet vele." (GA 170, 13. előadás, 1916. augusztus 28.)

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

Egy szabad kezdeményezésből keletkezett intézmény

Natura Budapest Kft - Ita Wegman Alapítvány - Szabad Gondolatok Háza

A Cég

A WALA Heilmittel GmbH-val kötött szerződés alapján Magyarországon a WALA néven előállított élelmiszer-kiegészítők és gyógyszerek, valamint a Dr. Hauschka néven előállított testápoló és kozmetikai készítmények kizárólagos forgalmazója 2004. január 1-től a Natura Budapest Kft. (1992 óta a forgalmazást a BIOKÖR Kft végezte.) A Társaság tulajdonosai 50-50%-ban Frisch Mihály és Kálmán István. Székhelye: 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41.

A társaság tevékenysége:

- kis- és nagykereskedelem saját üzletében, valamint bio- és reformüzleteken keresztül

- oktatás

- újság- és könyvkiadás

A cég éves forgalma cca. 70 millió Ft.

A társaság nem profitérdekeltségű, adózott jövedelmét 100%-ban az Ita Wegman Alapítványnak juttatja.

Az Alapítvány

Az Ita Wegman Alapítványt 1992-ben a WALA Heilmittel GmbH, a BIOKÖR Kft és Karl Kossmann alapították. Az alapítvány kizárólag közhasznú célokat szolgál. Feladata: a Rudolf Steiner alapította antropozófiailag orientált szellemtudomány alapján szociális, pedagógiai és terápiai kezdeményezések támogatása.

Az alapítványt öttagú kuratórium vezeti.

Elnök: Frisch Mihály, kurátorok: Kádas Ágnes, Kálmán István, Karl Kossmann és Stráma Éva.

A Ház

A Szabad Gondolatok Házának kezdeményezése 1998-ban hét autonóm személy találkozásából született meg (Buella Mónika, Döbröntei Zoltán, Frisch Mihály, Kampis Miklós, Kádas Ágnes, Kálmán István és Mesterházy Mária). Az alapítók szükségét érezték annak, hogy legyen egy hely, ahol a szabad szellemi élet jegyében találkozni és beszélgetni lehet, ahol olyan gondolatok és kezdeményezések találnak otthonra, amelyek az antropozófia szellemi forrásából származnak, hogy az emberi érzéseken és akaraton keresztül a széthulló világban a jövőt formálják.

Ezekből a gondolatokból született meg először a "Szabad Gondolat" folyóirat, majd a "Szabad Főiskola", a 2002-2003. évi szeminárium, valamint az alapítvány és a cég munkatársainak közös munkáját segítő hároméves iskola.

A Szabad Gondolatok Háza nincs bejegyezve, gazdasági és jogi hátterét a Natura Budapest cég biztosítja.

A Cég, az Alapítvány és a Ház egymástól elválaszthatatlan hármas egységet képez.

^ugrás az oldal tetejére

Christian Ammon

Álom a Steiner-iskolák tandíjtól független pénzforrásáról

Ezen a címen közölte az alábbi cikket a baseli Rudolf Steiner Schule "Mitteilungen" c. lapja a 2001.évi téli számában (Nr. 159). Az egész anyagot átvette és 2002. húsvéti számában közölte a "Der Schulkreis", a svájci Rudolf Steiner iskolák lapja is.

A nehéz anyagi helyzetben lévő Steiner-iskoláknál újra meg újra felvetődik az a gondolat, hogy az iskolák hagyományos forrásokból, így a szülői hozzájárulásokból, elárusításokból stb. származó pénzeszközei mellett a saját intézménytől független, további pénzforrásokra is szert kellene tenni. A hármas tagozódású társadalomról alkotott elképzelésnek megfelelően, amely szerint a szellemi életet tulajdonképpen adományokból származó pénzeknek kell fenntartaniuk, ezt követően ötleteket gyűjtenek, hogyan lehetne a beérkező adományok nagyságát növelni. Az iskolák különösen a gazdaság szereplőitől várják az égetően szükséges támogatást. A szponzorok toborzására nem kis fáradsággal a legkülönbözőbb akciókat tervelik ki és hajtják végre, és az utóbbi időben rendszeresen felmerül a professzionális tőkefelhalmozás gondolata is. Sajnos ezek a nagy ráfordítással végrehajtott akciók többnyire csak konkrét projektek esetében vezetnek sikerre, az iskolák pénzügyi helyzetére azonban csak a legritkább esetben vannak tartós hatással.

Éppen ezért nem meglepő, hogy az 1996/97-es tőzsdei fellendülés idején nyitott fülekre talált egy hang, amely meggyőző megoldást kínált az iskolák szorult anyagi helyzetére. Különböző antropozófi-ai rendezvényeken találkozhattunk akkoriban Peter Krack-kal, aki azt a nézetet képviselte, hogy hihetetlen bőség vesz körül minket, és nincs más dolgunk, mint hogy kinyújtsuk a kezünket érte. Pusztán le kell vetkőznünk gátlásainkat, amelyek megakadályozzák, hogy pénzügyi ügyletekkel magas profitra tegyünk szert. A habozóknak és kritikusoknak azt vetette a szemére, hogy egész egyszerűen nem ismerik a pénz valóságát, a pénzáramlásokkal kapcsolatban hiányzik belőlük a képzelőerő, és nincs meg bennük a kellő akarat vagy felelősségérzet, hogy a pénzt szociális téren helyes célokra fordítsák.

Peter Krack az iskolamozgalomból érkező és tőkéjüket Krack gondjaira bízó befektetőknek 8% fölötti kamathozamot garantált, és megígérte, hogy az elért extraprofitot eljuttatja az érintett befektetők iskoláihoz.

Hogy végül mi lett az ügyből, azt jól mutatja a Sydney Morning Herald című ausztrál napilap 2001. május 18-i számának alább rövidített formában közölt cikke.

Steiner-iskolák növendékeinek családjai milliókat vesztenek a kétes befektető miatt

Peter Krack, a férfi fehér cipőben hatalmas nyereségről regélt, néhányan pedig hittek neki. Mostanra mindent elvesztettek. Paul Barry beszámolója.

Ausztrál befektetők egy csoportja dollármilliókat vesztett azzal, hogy olyasvalakire bízta a pénzét, aki azt ígérte cserébe, hogy a nyereség akár évi 1200% is lehet. Az önjelölt befektetési guru, Peter Krack megesküdött, hogy megoldást kínál anyagi gondjaikra, gazdaggá teszi őket, és elhozza nekik a szabadságot. Most azonban úgy tűnik, hogy elherdálta a befektetők megtakarításait. A jelek szerint amerikai, német, holland és svájci emberek is dollármilliókat vesztettek egy hatalmas pénzügyi csalás során.

Az ausztrál befektetők szinte valamennyien a Steiner-mozgalom útján ismerték meg Peter Krackot. Sokuk a sydney-i Steiner-Ház vagy a brisbane-i Samford Valley School szemináriumainak hallgatója volt 1995-ben és 1998-ban. A többiek barátaik révén hallottak Krackról. A Steiner-mozgalommal való kapcsolata miatt megbízhatónak ítélték.

Mindezidáig nem tisztázott, hányan bízták nehezen megtakarított pénzüket Krackra, de az egyik Brisbane-i család legalább 450 ezer dollárt fog veszteni, ha nem kapja vissza befektetését. Egy másik családra mintegy 350 ezer dolláros veszteség vár, az egyik német befektetőnek pedig több mint 600 ezer dollárt kell majd leírnia. Három svájci befektető egyenként 50 ezer és több millió svájci frank közötti összeggel lett szegényebb.

(...) Krack útmutatásainak megfelelően Sally Wilson minden pénzét, mintegy 150 ezer dollárt utalt a bukaresti Bank Romania-nál vezetett egyik számlára. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látta a pénzt. Amikor 1998 februárjában megpróbálta visszakérni azt, sűrű bocsánatkéréseket kapott csak helyette. Három évvel később sem látott egy centet sem befektetéséből. Az ausztrál hatóságoknál tett panaszok nem vezettek eredményre.

A megtakarításait Krack gondjaira bízó egyik másik befektető a pénzének egyik részét 1996-ban egy monaco-i bankba, másik részét pedig 1998-ban egy liechtensteini bankba utalta. Neki sem volt semmi esélye, hogy visszaszerezze az összeget. Krack háromszor tett ígéretet neki, hogy fizet, de erre sosem került sor.

Ausztráliába 1995 augusztusában érkezett először Krack egy magyar írónak, a Steiner-mozga-lomban nagy tekintélyt élvező Georg Kühlewindnek a baráti támogatásával. A potenciális befektetőknek előadták, hogy Krack - kivételes befektetői képességeinek kamatoztatásával - megoldotta a magyar Waldorf iskolák anyagi gondjait. Ausztráliában ugyanezt tenné, sőt, a tehetős szülőknek még pénzt is tudna termelni. Elmondták, hogy "Robin Hood módjára a gazdagoktól ellopott pénzt a szegényeknek akarja adni".

(...) Kezdetben néhány befektető részesült is kifizetésben - igaz, csak kisebb összegűben és csak kisebb-nagyobb felhajtás útján. A brisbane-i iskola 29 ezer dollárt kapott osztalék címén. Hosszútávon ugyanakkor a befektetőknek fel kellett ismerniük, hogy lehetetlenség hozzájutniuk pénzükhöz; számos késedelem és nehézség adódott.

1998 tavaszán Sally Wilson szinte naponta telefonált vagy küldött faxot Kracknak Svájcba. Végül áprilisban megtudta, hogy a pénze már nem Romániában pihen, hanem egy J. C. Jeffers nevű kaliforniai pénzügyi tanácsadónak utalták át, aki néhány valószínűtlennek hangzó befektetési alapban helyezte el az összeget. Az ausztrál befektetők az ezt követő időkben mexikói, svájci és kanadai címekről kaptak faxokat különböző magyarázatokkal. "A levelet diktálta: J. C. Jeffers" vagy "Peter Krack irodájától" - hangzott a levelek aláírása. Az üzenetekben különböző elnevezésű - "the $5 bil-lion Malaysian deal", "the New York program", "the UN and Washington transaction", "the Chase invoice", "the World Bank placement" stb. - projektekről esett szó. Jeffers és Krack tájékoztatása szerint valamennyi fenti projekttel kapcsolatban nehézségek adódtak, de minden jel arra mutat, hogy a dolgok jóra fognak fordulni, amint "Washington befolyásos brókerei", az FBI vagy "az USA szövetségi jegybankja" a hozzájárulását adja, illetve amint a Scotland Yard engedélyezi az alapok kibocsátását. Három évvel később is még mindig csak ugyanazok a megfáradt mentegetőzések érkeztek.

(...) Kétségtelenül számos ausztrál befektető próbál még belekapaszkodni abba a hitbe, hogy vissza fogja kapni a pénzét. De ez általános jelenség azoknál az amerikai csalási ügyeknél, amelyeknél rendre hihetetlenül magas nyereséggel kecsegtetik a befektetőket. Az érintettek között sok keresztény közösség akad, hiszek náluk erős a bizonyíthatatlanba vetett hit. Ezek a befektetők még akkor is hittek a pénzüket elvevő emberekben, amikor bebizonyosodott róluk, hogy csaltak, hiszen egy jó keresztény ajánlotta őket. A Steiner-közösség magas ideálokkal rendelkezik, de ugyanennyire sebezhető is.

(...)1998 szeptemberében Peter Krack azt ígérte az ausztrál befektetőknek, hogy jogi lépéseket fog tenni Jeffers ellen, ha Jeffers nem fizeti azonnal vissza a beszedett pénzeket - újabb ígéret, amit Krack megszegett. Ehelyett őt és Jeffers-t most dühös befektetők üldözik. A múlt hónapban egy német befektető 1,2 millió dolláros, csalás miatt indított pert nyert ellenük Kaliforniában az USA Szövetségi Törvényszéke előtt. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában a károsultak bevonásával mindeközben kollektív perbeadvány készül Jeffers ellen (...) A nyolcvanas évek közepe óta különböző kaliforniai bíróságok előtt több mint egy tucat polgári per folyt Jeffers ellen.

(... ) Ezalatt Krack tovább folytatja ügyleteit, jóllehet a Heraldnak azt nyilatkozta, hogy a jövőben nem fog már pénzeket beszedni. A múlt hónapban kapcsolatba lépett vele egy brisbane-i asszony, hogy befektesse a pénzét. Érdeklődésére a következő tájékoztatást kapta e-mailen: "5 ezer amerikai dollár feletti összegek számára két működő befektetési lehetőséget tudunk. Az egyiknél júliusban és januárban, a másiknál háromhavonta kerül sor kifizetésre. Az átadott tőkét rajtam keresztül egy társaság veszi gondjaiba. A hozam 20% és 30% között mozog. 300 ezer amerikai dollár fölött még kedvezőbb hozamú befektetési lehetőségeink vannak." A közlemény nem utalt korábbi veszteségekre, ugyanakkor a jövőbeni befektetőnek kétoldalas nyilatkozatban kellett volna megerősítenie ("az esetleges hamis tanúzás miatti felelősségre vonás terhe mellett"), hogy nem Krack kérte a pénz átadását. (...) Az asszony ezek után elállt attól, hogy Krackra bízza a pénzét.

Az eredeti szöveg megtalálható az interneten a www.smh.com.au/news/0105/18/pageone7.html cím alatt.

Angolról németre fordította : Christian Ammon, németről magyarra fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Tóth Márk

A "Váradi-jelenség", avagy mi is az a szellemtudomány?

Ebben az évben egy rendkívül figyelemreméltó, különleges előadás tanúi lehettek mindazok, akik ellátogattak a Magyar Antropozófiai Társaság húsvéti, ünnepi előadására. Az előadást Váradi Tibor tartotta. Az előadás mély benyomást gyakorolt rám, és arra sarkalt, hogy a bennem keletkezett élmény gyökereit megkíséreljem lehetőségeimhez mérten, minél mélyebben feltárni.

Semmi különösebb indíttatást nem éreznék arra vonatkozóan, hogy beszéljek a nevezett eseményen tapasztalható jelenségről, vagyis az előadó által képviseltekről, ha ennek az előadásnak a helyszíne valami más lett volna. Mert minden megnyilvánuló dolognak helye van a világban, de ha egy jelenség nem a neki megfelelő helyen nyilvánul meg, az nem marad minden következmény nélkül. Ezért tartom érdemesnek, egészen személyes indíttatásból, hogy pár gondolatot közöljek az előadásban általam felfedezni vélt jelenséggel kapcsolatban.

Ha valaki csak felületesen is rátekint Váradi Tibor munkásságára (már amennyi abból a nyilvánosság számára elérhető), egy fantasztikus mérvű és ívű szellemi teljesítmény tárul a tekintete elé. Megszámlálhatatlanul sok előadás, melyek a vallástól a táplálkozásig az emberi élet szinte minden területét felölelik és tárgyalják. Váradi tevékenysége forrásául elsősorban az antropozófiát jelöli meg. Nyilvános előadásait hatalmas érdeklődés követi, azt "minden héten több száz ember látogatja". Előadásai egy része videó kazettákon is kapható, az evangéliumokról tartott előadásai pedig már könyv alakban is megjelentek.

Most elsősorban a legutóbb megjelent, A János evangéliuma a szellemtudomány fényében című könyvéhez kapcsolódnék néhány gondolattal, egyrészt mivel Rudolf Steinernek erről az evangéliumról tartott előadásciklusa is már régóta elérhető könyv alakban, így a két mű bárki számára egybevethető, másrészt pedig egy szóbeli előadáson elhangzottakat objektív vizsgálat tárgyává tenni képtelen feladat, lévén hogy az olvasó számára szinte lehetetlen azt ellenőrizni, hogy egy ilyen megnyilvánulásba mennyire hat bele torzító elemként a vizsgálódást végző szubjektív megítélése. Egy írott mű ilyen vonatkozásban tökéletesen ellenőrizhető.

Fellapozva Váradi Tibor könyvét, azt találjuk, hogy néhány stílusbeli és tartalmi eltérést leszámítva, a könyv szerkezete megtévesztésig hasonló Rudolf Steiner hazánkban megjelent műveihez, akár össze is lehetne téveszteni azokkal. Ha eltekintünk a formai körülményeket érintő ízlésbeli differenciáktól, akkor azt találjuk, hogy az egyik ilyen lényeges különbség, hogy Váradi könyve egy szellemtudományos bedekkerrel kezdődik, mintegy kivonataként annak, amit a szellemtudományból tudni kell ahhoz, hogy műve érthetővé váljon. Ezt akár egy szerzői gesztusnak is tekinthetnénk a laikus olvasó felé, hiszen a szerző hangsúlyozza, előadásait egy olyan közönség előtt tartotta, amely ezekben az alapfogalmakban már elmélyült. Mindenesetre szimptomatikus ténynek tekinthető, hogy a szerző úgy gondolja, egy táblázatos, absztrakt megjelenítése a valóban alapvető szellemtudományos ismereteknek és fogalmaknak, a szellemtudománnyal éppen ismerkedő laikust olyan lelki diszpozícióba képes hozni, hogy az úgymond összetettebb szellemtudományos közléseket ezáltal képes lesz majd megérteni. Ezt annál is inkább kétkedéssel kell fogadnunk, mivel Rudolf Steiner Theosophie című műve előszavában, melyben éppen az ember okkult felépítésének alapvető tényeit tárja az olvasó elé, a következő megjegyzést találjuk:

"Ez a könyv nem olvasható a korunkban szokásos módon. Az olvasónak bizonyos értelemben minden oldalért, sőt minden mondatért meg kell birkóznia. Erre tudatosan törekedtem, mert csak így válhat ez a könyv azzá, amivé válnia kell. Aki csak átolvassa, az egyáltalán nem olvasta. Az igazságait át kell élni. A szellemtudománynak csak így van értelme."¹

És valóban, Steiner műveinek olvasása közben ezt a küzdelmet mindig újra és újra át kell élni. Még ekkor is gyakran kerül a Steiner szellemtudományos közléseit tanulmányozó olyan helyzetbe, hogy később minden igyekezete ellenére képtelen az általa olvasottakat az emlékezetében felidézni. Előbb meg kell találnia lelkének megfelelő állapotát, amelyben egy ilyen szellemtudományos tartalom megjelenhet.

De ez alapján, egyelőre még ne ítéljünk meg semmit Váradi Tibor munkájából, hiszen ettől még mondhatja valaki, hogy egy ilyen "apró" részlet még nem befolyásolhatja véglegesen a műve értékét, az ettől a tévedéstől függetlenül még rendelkezhet igazi szellemtudományos értékekkel.

Váradi, könyve bevezetésében, annak is mindjárt a legelején a következő megállapítást teszi:

"A szellemtudomány célja az érzékfeletti világ lényeinek és tényeinek a megértése, megélése és megvalósítása által az egyéni szellem visszavezetése a világszellembe, azaz Istenbe.

Az idők folyamán a szellemtudománynak három nagy ágazata alakult ki:

1) manicheista szellemtudomány

2) rózsakeresztes szellemtudomány

3) antropozófikus szellemtudomány."

Sommás kijelentés, mégis eddig még, tudomásom szerint, senki sem akadt fenn rajta. Pedig számos dolog kiderülhet a számunkra, ha megvizsgáljuk az ebben foglaltakat. (A dolgot azért hozom fel, mert a szerző a MAT-ban tartott előadásán ezt a gondolatsort is kibontotta.)

Rudolf Steiner erről a kérdésről így nyilatkozik:

"A szellemtudomány a természettudományos kutatási módot és érzületet, amely a maga területén a fizikai tények összefüggéséhez és folyamatához igazodik, el akarja oldani tárgyától, de gondolkodását és egyéb sajátosságait meg akarja tartani. A természettudomány ezzel a kutatás- és gondolkodásmóddal megáll a fizikainál, a szellemtudomány azonban a természet területén folytatott lelki munkát az önnevelés egy bizonyos módjának tekinti és eredményeit nem a fizikai jelenségek területén akarja alkalmazni. Nem beszél a fizikai jelenségekről, mint fizikaiakról, hanem a világ nem-fizikai tartalmáról beszél. A természettudományos kutatási módból éppen azt tartja meg, ami a természeti megismerést tudománnyá emeli: a természettudományos kutatáshoz szükséges érzületet. Ezért nevezheti magát tudománynak." ²

A két idézet ellentmondásos volta egészen nyilvánvaló, mégis, annak érdekében, hogy a hátterükben meghúzódó problémára fény vetülhessen, érdemes azt kissé bővebben taglalni.

Rudolf Steiner több helyütt hivatkozott arra, hogy az általa a világba hozott szellemtudomány nem a természettudomány ellen, vagy helyett akar fellépni, hanem éppen hogy a szellemtudományban kell keresnünk annak az útnak a kiteljesedését, amelynek mentén a természettudomány kialakult. Milyen érzületet hordozott magában a természettudomány, amelyre feltétlenül szükség volt, hogy a szellemtudomány a világban megjelenhessen? Ebben az érzületben az a legfontosabb elem, hogy az ember úgy érzi, hogy a tudatában megjelenő gondolatokat lelkének tevékenységével önmaga alakítja ki.

Például az egyiptomi kultúrkorban, és az azt megelőző korokban még egyáltalán nem beszélhetünk önálló tudományról. A régi Egyiptomban nyomát sem lehet találni semmi olyannak, amit csak hinni vagy csak tudni lehetett, a tudás és a vallás még nem vált el egymástól. A régi egyiptomi ember tudata még feltekintett a szellemi lények világába, (erről a tényről tanúskodik minden olyan emlék, amely ebből a korról reánk maradt) és ott közvetlenül élte át a szellemi igazságokat.

Önálló tudományról, az emberiség fejlődésében először, az antik görög világban lehet beszélni. Itt jelenik meg az, ami a gondolkodás termékeként a szellemi átéléstől függetlenül is vizsgálhatóvá válik. Ám a görögök gondolataikat még nem a saját alkotásaiknak élték meg. Figyeljünk csak meg egy szókrátészi beszélgetést Platón valamelyik művében! Milyen mesteri átéléssel hozza elő Szókrátész a különböző tévedésekben élő vitapartnerei lelkének mélyéről az igazságot, pusztán azáltal, hogy a megfelelő kérdéseket felteszi számukra. Ez csak úgy lehetséges, ha az általános emberi gondolkodásban még benne lüktet az élet, amely az organikus világot is alkotja, és az ember a lelke előtt álló gondolati képek egymásba kapcsolódási törvényszerűségeinek a szemlélete által jut el az igazsághoz.

Ugyanakkor, emellett az irányultság mellett, az antik görög korban mindvégig a különböző misztériumhelyek maradnak a szellemi világok átélésének az intézményei. Vallás és tudomány először ebben a korban válik el egymástól az emberiség szellemi fejlődése során, de a görög gondolkodást még állandóan átszínezi mindaz, ami a külső világ imaginatív átéléséből az emberi lélekben hat.

A két terület igazi szétválása a keresztény középkorban jön létre. A skolasztikában jelenik meg először kristálytisztán az a vélemény, hogy az egyházi tanításokban hinni kell, ezeket nem szabad a puszta emberi értelemmel megközelíteni.

Viszont mindent, ami tudománynak nevezhető, arra kell használni, hogy a hitbéli tartalmak igazságát be lehessen bizonyítani. A skolasztika nominalista irányzata az első, amely a fogalmakban csak a dolgok ember alkotta neveit látta, melyek eloldozódtak a dolgok tartalmától. Ebben a véleményben fejeződik ki először élesen, hogy a gondolatait az ember önmaga alkotja. Ugyanakkor ez még csak érzésbeli tartalomként hatja át a középkori gondolkodást, mintegy tudattalan tartalomként vonul be abba.

Tulajdonképpen a természettudomány ezen a nominalizmus által lefektetett úton haladt egészen a XIX. századig, miközben mindjobban eltávolodik a vallási élettől. Az emberi lélek az anyagi világ jelenségeinek vizsgálata során, tökéletesen elszakadt a szellemtől. A természeti világ vizsgálata létrehozta az emberi lélekben azt a képességet, hogy logikusan, minden szellemi befolyástól mentesen, absztrakt gondolkodással tudja észleleteit megragadni. Ez a képesség nemcsak a materializmust eredményezte a külső kultúrában, hanem a szabadság impulzusát is elhozta az emberi lelkek számára.

Az anyagi világ jelenségeinek a leírásával a természettudomány ezt a forradalmi szerepét be is töltötte. Ami ezután következett, az mindezen a célon túlhaladt. Túlhaladt abban az értelemben, hogy az anyagi jelenségek megismerésénél ugyan teljesen helyénvaló a logikus, absztrakt gondolkodás, ám ez már képtelen megragadni teljes tartalmában az organikus világ és az annál magasabb világok jelenségeit. A természettudományban rejlő romboló erők feloldó hatásukat akkor kezdték destruktívan kifejteni, amikor az élet felé, hovatovább az emberi lélek felé fordultak. A valóság eme területei nem ragadhatók meg absztrakciókkal, a természettudomány ezekre a területekre tévedve szükségszerűen spekulatívvá vált. Ez a kor a biológia, és a pszichológia tudománnyá válásának a kora, valamint az anyag belső szerkezetét kutató, atomisztikus elméletek megalkotásának időszaka, ez a XIX. század vége, a XX. század eleje. Ebben a korban jelenik meg a világban Rudolf Steiner által a szellemtudomány.

"Azt hiszem, a természettudomány szebb formában adhatja vissza nekünk a szabadság tudatát, mint amilyen formában valaha is az emberekben élt. A lelki életünkben ható törvények éppúgy természetiek, mint azok, amelyek az égitesteket a Nap körül mozgatják. De ezek a törvények egy olyan Valamit nyilatkoztatnak meg, ami magasabb rendű minden egyébnél a természetben. Ez a Valami csak az emberben van, sehol másutt. Ami ebből jön, abban szabad az ember. "³

Most már feltehetjük azt a kérdést, hogy a természettudomány virágkora előtt beszélhetünk-e egyáltalán bármiféle szellemtudományról? Mert mit is nevezhetünk a szó valós értelmében szellemtudománynak?

A hangsúly nem a tárgyon, hanem a tevékenységi módon van: milyen magatartást foglal el a lélek a tudományos tevékenysége közben, képes-e objektív, elfogulatlan viszonyt létesíteni a saját erejéből a megismerttel. Ez képesség, amint az eddigiekből kiderült, csak a természettudomány kialakulása során jelent meg az emberi lélekben!

Az emberiség történetében a görög kultúráig egyáltalán nem beszélhetünk tudományról, mint ahogy azt bemutattuk, az után pedig a szellemi élet egyre élesebben elkülönült a tudományos élettől. Tehát a természettudomány virágkorát, vagyis a XIX. századot megelőző korokban, és ezekben a korokban élt és létezett mind a manicheizmus, mind pedig a rózsakeresztes mozgalom, képtelenség arról beszélni, mint ahogy azt Váradi Tibor teszi, hogy kialakulhatott bármi olyan, amit illetni lehetne a szellemtudomány kifejezéssel.

Váradi Tibor itt tipikusan azt a csúsztatást követi el, amit például a tudományos szocializmus megalkotói is elkövettek, akik az osztályharc hangzatos elméletét bizonyítandó, a XVI. század előtti időket is képletesen ugyanazokkal a gazdasági erőkkel ruházták fel, amelyek csak ez után az időpont után alakultak ki.

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Rudolf Steiner egyetlen helyen sem nyilatkozik sem a manicheizmusról, sem a rózsakeresztességről, mint tudományról; a manicheizmusról tanként beszél, a rózsakeresztességet pedig szellemi áramlatként, mozgalomként jelöli. Az emberiség történetének majd két és félezer éves periódusa után a múlt század fordulóján jelent meg annak a lehetősége, hogy Rudolf Steiner tevékenysége nyomán a világban ismét egybekapcsolódhasson a szellemi élet a tudománnyal, antropozófiaként. Ezen kívül nincs ma más szellemtudomány! Váradi Tibor kategorizálásával egy a jövőben aktuális lehetőséget anticipál a jelenbe, történetesen azt a tényt, hogyha az emberiség felveszi magába az antropozófiát, mint szellemtudományos megismerési utat, ez esetben megnyílik a lehetőség a rózsakeresztes és manicheus szellemi áramlatok számára, hogy processziójukat betöltsék a jövőben, a világ és az ember fejlődése érdekében.

Természetesen ezt a kitérőt nem csak annak érdekében tettük meg, hogy fényt vessünk Váradi Tibor könyvében erre az első látásra aprónak tűnő csúsztatásra, hanem az eddig vázolt történetre támaszkodva megvilágíthatjuk a szerző nevezett könyvének tartalmát, bizonyos részleteiben is. Természetesen a számomra itt adott keretek között nem lehet minden részletre kitérni, ezért tudom, hogy írásomban sok minden befejezetlen marad.

Előre kell bocsátanom azt a meglátásomat, hogy Váradi könyve bizonyos értelemben kivételesen zseniális mű. A szó igazi értelmében zseniális! Elképesztő mélységű és mennyiségű ezoterikus ismeretre bukkanhatunk benne, mely szinte árad a szerzőből. Azt lehet mondani, minden okkult titkot megtudhatunk ebből a könyvből, ami a János evangéliumáról elmondható. Ez a mérhetetlen tudás egészen lenyűgözi az embert! Ehhez hozzájárul az a tény, hogy végül is az emberiség történetének a leghatalmasabb eseményéről van szó, és ettől a ténytől nem könnyen tudja függetleníteni magát az ember, állandóan meg kell küzdenie a saját lelkében felemelkedő érzésekkel.

Ám, ha valaki meg tudja találni azt az erőt, amellyel egészen elfogulatlanul képes a leírtakra tekinteni, akkor néhány lényeges dologra feltétlenül fel kell figyelnie.

Annak ellenére, hogy bizonyos helyeken szinte mondatokat lehetne egymással behelyettesíteni abból, amit egyfelől Váradi Tibor, másfelől Rudolf Steiner mond bizonyos előadásaiban, mégis, a közléseik módja egészen más.

Rudolf Steiner előadásai tökéletesen mentesek mindenféle absztrakciótól, a gondolatai eleven, organikus egységként kapcsolódnak egymásba. Az embernek sokszor az az érzése, hogy az adott témáról mérhetetlenül többet is mondhatna, mint amennyit elmond. Valamit mintha mindig visszatartana magában és minden erejét arra fordítja inkább, hogy az általa előadottak eleven, egymásba átalakuló fogalmakkal álljanak a hallgatók előtt. Habár kénytelenségből azokat a merev fogalmakat használja, melyeknek felfogása az utolsó szellemi képessége a mai emberi léleknek, mégis, ahogy a merev fogalmakat egymáshoz fűzi, a halott, absztrakt fogalmak elevenné, mozgékonnyá válnak. Steiner előadásaiban állandó tanúi lehetünk a szellem feltámadásának a halott fogalmak anyagában!

Ezzel szemben Váradi Tibor előadásai teljesen didaktikusak. Közléseinek sorrendje numerikus szisztéma szerint halad. Például mindjárt az előadásai elején meghatározza, pontokba szedve 1-től 7-ig, a véleménye szerinti kulcsfogalmakat, melyek a János evangéliumát meghatározzák (Krisztus, Logosz, szeretet, stb.), majd ugyancsak pontokba szedve 1-től 7-ig, elmondja azt, amit ezekről a fogalmakról tudni kell. Hogy konkrétak legyünk, nézzünk meg egy jellemző példát:

A szerző első (1.) legfontosabb kulcsfogalomként Krisztust jelöli meg. Krisztus megközelítését úgy kísérli meg, hogy mondandója lényegét a Szentháromság kérdésének a taglalására helyezi. Először arra apellál, hogy János milyen kijelentéseket tesz az Atya és Krisztus vonatkozásában ("Én és az Atya egyek vagyunk". Stb.), majd belevág az idézett kijelentések értelmezésébe:

"Az embereknek mindig is nagy fejtörést okozott, hogy három, avagy csak egy személyről van-e szó, hiszen a keresztény szentháromságtan tulajdonképpen egy paradox igazságot fogalmaz meg, miszerint egy egyenlő hárommal [1=3]. Ez a paradoxon ugyanakkor feloldható! Istennek három arca, három vetülete van, azaz háromféleképpen tud megnyilvánulni a teremtett létben: mindenható Atyaként, mindenszerető Fiúként, és mindentudó Szent Szellemként. Istennek tehát három fő tulajdonsága van: a mindenhatóság, a mindenszeretet és a mindentudás; s ezeknek a tulajdonságoknak a tökéletes hordozói a Szentháromság egyes tagjai - az Atya az isteni mindenhatóságnak, a Fiú az isteni szeretetnek, a Szent Szellem pedig az isteni mindentudásnak tökéletes megnyilvánítója.

Isten mindenütt jelenlévő, az isteni szellem mindenhol, mindenben megtalálható: áthatja az érzéki világot ugyanúgy, mint az érzékfelettit."

Aztán az így felállított tételt még három másik módon is variálja, és a Szentháromságot geometriai elemként, mint egyféle háromszöget a gondolati térben mozgatja, forgatja. És ezzel ki is végzi a kérdést!

A mai átlagember filozófiai műveltsége elég sekélyesnek mondható, ezt nem kritikaként említem, pusztán tényként állapítom meg. Ha ez nem így volna, egy a filozófiai megnyilvánulásokra érzékeny, művelt lélek is elegendő lenne ahhoz, hogy itt felkiáltson: De hát ezt már hallottam valahol! És lám, ha valaki utánanéz, mindezt megtalálhatja Szent Ágostonnál, csak kicsit emelkedettebb, kiforrottabb stílusban, még sokkal kevésbé absztrakt módon:

"Az a dolog tehát, amelyet élvezni kell, nem más, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az egyazon Háromság, egyfajta legfőbb dolog, mely közös minden őt élvező számára, ha egyáltalán dolog, és nem inkább minden dolog oka, már amennyiben ok. Hiszen nem könnyű olyan nevet találni, amely illik az ilyen kiválósághoz, hacsak nem helyesebb, azt mondani, hogy e háromság egy Isten, akitől, aki által, és akiben minden van. így tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön-külön is teljes valóság, és valamennyien együttesen is egy lényeg. Az Atya nem Fiú és nem Szentlélek, a Fiú nem Atya és nem Szentlélek, hanem az Atya csak Atya, a Fiú csak Fiú és a Szentlélek csak Szentlélek. Mindháromnak ugyanaz az örökkévalósága, ugyanaz a változhatatlansága, ugyanaz a felsége és ugyanaz az ereje. Az Atyában egység van, a Fiúban egyenlőség, a Szentlélek pedig az egység és az egyenlőség összhangja, s így mindhárom egy az Atya miatt, egyenlő a Fiú miatt, és összekapcsolt a Szentlélek miatt. "⁴

Az a Szent Ágoston mondja ezt, aki a katolikus keresztény filozófia alapjainak a lefektetésével közel másfélezer évre maghatározta a vallás és a tudomány alakulásának irányát a nyugati világban. Jórészt Ágoston filozófiájának a következménye, hogy a katolikus egyház 869-ben dogmában tagadta meg a manicheizmus által képviselt tant, mely szerint az ember testből, lélekből és szellemből áll. Az emberi lényre így a középkorban mindvégig, mint testre és lélekre tekintettek.

Rudolf Steiner így ír Ágostonról: "Ágoston fiatal korában nagyon is híve volt a manicheus tannak, mélységesen megragadta őt. Aztán felcserélte a manicheus tant a római katekizmusra. Mit nem értett a manicheus tanból? Mivel nem birkózott meg? A manicheus tan nem alkotott absztrakt fogalmakat, amelyek mintegy elszakítják a gondolatot az egyéb valóságtól. Ilyen fogalmak alkotása lehetetlen volt a manicheus tanban, egyébként már az eleusisi misztériumok beavatottainál is. Megkíséreltem, hogy rámutassak a pusztán logikus és a megfelelő fogalmak különbségére. Manicheus tan elve mindenekelőtt az, hogy ne pusztán logikus fogalmakat alkosson, hanem mindig a valóságnak megfelelő fogalmakat, képzeteket. Nem mintha a nem valóságos képzetek nem játszanának szerepet az életünkben. Sajnos nagy szerepük van, de olyan is ez a szerep! A manicheus tan értelmében többek között tehát olyan képzeteket kell alkotni, amelyek nem csak gondolatiak, hanem elég hatalmuk van ahhoz, hogy a külső valóságos természetben hassanak, és szerepet játsszanak benne. A manicheus tanban teljesen lehetetlen lett volna az olyan képzet, amilyet Jézus Krisztusról alakítottak ki. Mivé lett hát Jézus Krisztus sok tekintetben? Krisztus eléggé bizonytalan fogalmává, aki Jézusban testesült meg és végbevitt valamit a Föld fejlődésében. "⁵

Váradi Tibor egész könyvében a fentebb vázolt elvet követi! Kategorizál, sematizál, absztrahál, vagyis mindent olyat elkövet gondolatai fűzésével, mondandója szerkesztésével, amit a mondatai tartalmával tagadni igyekszik. Műve egész szerkezete mechanikus és absztrakt.

Kérem, ne higgyék el nekem amit mondok! Nézzenek utána! Vizsgálják meg, hogy Rudolf Steiner hogyan jut el előadásaiban például a Logoszhoz. Majd vessék ezt egybe azzal, ami Váradinál található. Váradi Tibor csak halott csontvázát nyújtja mindannak, ami Steinernél az egész kozmikus létesülést átfogó, eleven, organikus egységként áll az olvasó lelke előtt.

Váradi egész műve olyan, hogy igazi zsenialitással megszerkesztve, pont annak az ellenkezőjét érje el, mint amit látszólag hirdetni kíván. A legmélyebb spirituális tartalmakat rángatja bele az anyag alatti, atomisztikus világ merev fogalmaiba. Az egész nem más, mint a szellemtudományos közlések zseniális absztrahálása, okkult "sztorizással" (értsd: szellemtudományos titkok kifecsegése) ötvözve. Nem az agyhoz kötött, absztrakt gondolkodás feloldozásáért dolgozik, hogy az felemelkedjen a szellembe, hanem éppen ez ellen a folyamat ellen hat. A szellemet rángatja le a sárba! Ahol a gondolkodásnak fel kéne emelkednie a szellemibe, hogy megváltsa az érzést és az akaratot, Váradinál szentimentális jópofáskodássá lesz, melyet többnyire morális direktívák sugalmazása követ.

Engedjenek meg még egy idézetet a nevezett műből, melynek megítélését az Önök ízlésére bízom. A szerző éppen a János keresztelőről beszél, arra hivatkozva, hogy az evangéliumokban nincs minden benne, ami e körül az esemény körül történt, a teljes történet csak az Ákása krónikából olvasható ki, melyet ezen a helyen ő idéz. Így hangzik ebből egy részlet:

"A négy barát megvacsorázik, beszélgetnek, majd lefekszenek, Jézus pedig átvirrasztja az éjszakát. Másnap virradatkor kimennek a Jordánhoz, ahol Keresztelő János már javában prédikál.

Megint csak észreveszi Jézust, aki hófehér ruhában közelít felé, s szokásos prófétai modorában felordít: "Imé az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!" Ez a mondata már a Bibliában is megtalálható (lásd: Jn. 1:29) Ekkor mindenki elhallgat, és az összes szempár Jézusra szegeződik. Szétnyílik a tömeg, Jézus Keresztelő János elé lép, s így szól: "Béke legyen veled! Most pedig Jánosom, végezd el rajtam a keresztelést Isten akarata szerint!" János erre azt feleli: "De hát én nem keresztelhetlek meg téged, mert nekem kell általad megkereszteltetnem." János még ekkor is akadékoskodik - egyszerűen képtelen elhinni, hogy őt, tisztátalan, bűnös lelket választották arra, hogy megkeresztelje az Isten bárányát! Jézus meghallgatja János ellenvetéseit, de még egyszer utoljára megpróbálja meggyőzni őt; a Keresztelő szemébe néz, és így szól hozzá: "Az élő Istenre kérlek, engedj most, mert így illik nekünk betölteni az Ég akaratát!" Erre szerencsére megtörik a jég, János végre beadja a derekát, és megkereszteli Jézust."

Ma mindenkiben, aki csak valamilyen okkult témával is foglalkozik, mérhetetlen tiszteletet és csodálat ébred, ha valakiről az hírlik, hogy bizonyos szellemi látóképességgel rendelkezik. Ez a csodálat még azt a maradék jó ízlést is elaltatja mindenkiben, ami még utolsó belső érzékszervként örökül maradt ránk az elmúlt korokból. Az emberi lélek ma valóban a semmivel áll szemben, ha önmagába tekint.

Ha valakinek még bármi kétsége lenne afelől amit itt állítok, kérem üssék fel a könyv utolsó oldalait! Tesztkérdéseket fognak ott találni. Csak példaként néhányat közülük: "Mit jelent az a kifejezés: Logosz? Milyen értelmezéseket kap János evangéliumában a világosság szó?

Milyen szellemi szabály alapján ismerték fel az apostolok Krisztust? Stb., stb."

Váradi kérdései az ember melyik részének szólnak? Az ember örök szellemi lényének? Vagy az agyhoz kötött földi memóriának, amely a halállal semmivé lesz?

És fel kell tennünk azt a kérdést is, mi történik azokkal a lelkekkel, akik az ilyen "szellemtudományos" közlések alapján hiszik azt, hogy eljutottak a szellemhez? Nincsen az ő sorsukkal szemben semmi felelősségük azoknak, akik arra vállalkoztak, hogy az antropozófiát képviseljék a világban?

"A jövőben nagyon fontos lesz tehát, hogy az ember elegendő erővel felhozza a tudattalanból a tudatba azt, hogy milyen végtelenül elterjedt ma az ellentétes tendencia arról, hogy mi is az, ami a jövő számára szükséges: a határozott felelősséget azzal szemben, amit az ember igazságnak nevez. Mert az igazságot megdöbbentő módon eltűnni látjuk, különösen az utóbbi években. A legfontosabb az, hogy odafigyeljünk! Az ember a maga felső tudatával nem tudja, mennyire erős a hajlama, hogy valótlanságot mondjon.

Az ember valójában csak akkor jut el az igazsághoz, ha azt minden oldalról megforgatja, mindenhová odaállítja, és különböző oldalakról megvilágítja, ha hosszú ideig tartózkodik attól, hogy ítélkezzen. Nem egy hirtelen kimondott vélemény vagy közlés lehet valamely ténynek az igazsága. Épp ellenkezőleg, ezek úgy működhetnek, hogy az emberiség egyre inkább dekadenciába kerül általuk. Ebben a vonatkozásban nagyon egyszerű tapasztalatokat szerezni. Az emberek legtöbbször nem tudnak csak úgy simán hazudni. Bizonyára vannak, akik ezt is tudják, de a legrosszabb az, hogy tudattalanul, öntudattalanul hazudnak, luciferi csábításra úgy, hogy fél-, negyed-, nyolcad- vagy százkilencvennyolcad-igazság, és a maradék dinamikus kétszázad rész útján minden a legrosszabbra fordul."⁶

Ma sok szempontból fontos lenne, hogy az igazság bizonyos esetekben kimondásra kerüljön!

Hivatkozott idézetek

1. Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei. Clusium Kiadó (7. oldal)

2. Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13), Genius Kiadó (28. oldal)

3. Rudolf Steiner: Életutam (GA 28), Genius Kiadó (258. oldal)

4. Szent Ágoston: A keresztény tanításról, Kairosz Kiadó (43-44. oldal)

5. Rudolf Steiner: A golgotai misztérium megismerésének építőelemei (GA 175) Génius Kiadó (105-106. oldal)

6. Rudolf Steiner: Az ember talánya

(GA 170), Új Mani-fest Kiadó (195-196. oldal)

^ugrás az oldal tetejére

Politika

Noam Chomsky

A propaganda látványos sikeréről³

A média szerepe a jelenkori politikában kikényszeríti az emberből azt a kérdést, hogy vajon milyen világban és milyen társadalomban akarunk élni, mindenekelőtt pedig azt, hogy milyen értelemben kell demokratikusan felépülnie egy társadalomnak?

Először is szeretnék szembeállítani egymással két különböző koncepciót a demokráciáról. Az egyik abból indul ki, hogy egy demokratikus társadalomban a lakosságnak megvan az a lehetősége, hogy bölcs módon részt vegyen saját ügyei intézésében és akadálytalanul hozzáférjen a információs eszközökhöz. Ha utánanézünk egy lexikonban a "demokrácia" fogalmának, ilyenfajta definíciót találunk benne.

A másik koncepció viszont úgy szól, hogy a lakosságot ki kell zárni ügyei intézéséből, és az információs eszközökhöz való hozzáférését szigorúan korlátozni és ellenőrizni kell. Ez különösen hangzik ugyan, mégis a demokráciának ez a felfogása lett a mérvadó, ami már régóta működik is, az elméletben éppúgy, mint a gyakorlatban. Mindez egy olyan jelenség, amely a XVII. századi Anglia legkorábbi demokratikus forradalmaiig nyúlik vissza. Az alábbiakban a modern korszakot tárgyalom, a demokrácia fogalmának fejlődését követem nyomon, és azt feszegetem, hogy a média és a félreinformálás problémája hogyan és miért merül fel ebben az összefüggésben.

A propaganda korai története

Kezdjük az egyik kormány első modern propaganda-hadjáratával. Ez Woodrow Wilson hivatali idejére esik, akit 1916-ban a "Béke győzelem nélkül" szlogen kíséretében az USA elnökévé választották. Akkoriban, az első világháború közepén az amerikai lakosság még rendkívül pacifistán gondolkodott, és semmilyen okot nem látott arra, hogy egy európai háborúba engedje magát belerángatni. A Wilson-kormány ennek ellenére a háborúba való belépésre határozta el magát, és be kellett vetnie valamit a békére hajló hangulattal szemben. Felállítottak egy propagandaügynökséget, az úgynevezett Creel-bizottságot, amelynek hat hónapon belül sikerült is az amerikai közvéleményben egy hisztérikus lelkesültséget kiváltania. Most egyszeriben az emberek minden németet meg akartak semmisíteni, darabokra akarták a németeket szedni, a háborúba akartak menni és a világot megmenteni. Ez a propagandasiker további hasonló típusú vállalkozásokhoz vezetett. A háború után ugyanilyen technikákat használtak fel a "vörösöktől való félelem" (Red Scare) szítására, amivel sikerült csapásokat mérni a szakszervezeti mozgalomra is, és félretolni az olyannyira veszélyes kérdéseket, mint a politikai véleményszabadság és a sajtószabadság. Az üzleti világ és a média szekundáltak ehhez a vállalkozáshoz, amely ösz-szességében nagy sikert aratott.

A wilsoni háborús uszításban aktívan és lelkesen részt vettek a John Dewey köréhez tartozó haladó értelmiségiek is, akik - mint írásaikból kitűnik - nagyon büszkék voltak arra, hogy (saját szavaikkal élve) "a társadalom intelligensebb tagjainak", azaz nekik maguknak, sikerült rémképek terjesztése és a lakosság nacionalista fanatizmusának felélesztése által a háborút kívánatossá tenni. Ehhez minden eszköz jó volt számukra, egyfajta "elborzasztás-propagandát" folytattak, amely a becsmérlően "hunoknak" nevezett németekről azt terjesztette, hogy belga gyerekeket daraboltak fel, és egyéb kegyetlenségeket fogtak rájuk, amit némely történelemkönyvben még ma is olvashatunk. Ebből sok minden a brit propagandaminisztérium koholmányain alapult, amely akkoriban, mint a titkos dokumentumokból kitűnik, azt a célt követte, hogy "majdnem az egész világ gondolkodását irányítsa". Mindenekelőtt azonban "a társadalom intelligensebb tagjainak" gondolatait akarták befolyásolni az Egyesült Államokban, hogy ott a britek által kifőzött propaganda elterjedhessen, és a békés lakosságot háborús hisztériába sodorja. Ez nagyon jól sikerült is, amiből egy tantételt lehetett levonni: az állami propaganda hatásfoka annál nagyobb, minél képzettebb rétegek támogatják, miközben semmiféle kritikára nincs lehetőség. Ezt a leckét Hitler és sokan mások is hasznosították, és hasznosítják mind a mai napig.

Demokrácia a passzív szemlélők számára

E sikereket ugyanígy értékelték a média liberális-demokratikus teoretikusai és vezető személyiségei is, mint például Walter Lippmann, az amerikai újságírók doyenje, az USA bel- és külpolitikájának befolyásos kritikusa, a liberális demokrácia egy hangadó teoretikusa. Lippmann tagja volt a propaganda-bizottságoknak, és felfogta eredményeik jelentőségét. Úgy vélte, hogy "egy forradalom a demokrácia művészetében" - ez az ő kifejezése - oda vezethetne, hogy "konszenzus jöjjön létre" (manufacturing consent), azaz, az új propagandatechnika alkalmazásával a nyilvánosság olyan eseményeket helyeseljen, amelyeket tulajdonképpen elutasít. Lippmann ezt jó, sőt szükségszerű eszmének tartotta, mert - mint mondta - "a közügyek érdeke az, hogy teljesen kivonja magát a közvélemény alól" és csak bizonyos "felelősségteljes férfiak ... egy specializált osztálya", amely rendelkezik a szükséges tudással, férhessen hozzá és foglalkozhasson vele. Elmélete szerint valójában csupán egy kisszámú elit - egy értelmiségi kör, amiről Dewey hívei beszéltek - képviselheti megfelelően az összesség érdekeit. Ez egy nagyon régi és egyúttal tipikusan leninista elképzelés, amely a forradalmi élcsapat lenini koncepciójával feltűnően egybeesik. Ez az élcsapat jogosult arra, mint Lenin állította, hogy az általános forradalomra hivatkozva magához ragadja az államhatalmat, és azután a népet egy olyan jövő irányába vezesse, amely az ostoba tömegek látókörét, felfogóképességét meghaladja. Ennyiben a liberálisdemokratikus elmélet és a marxizmus-leninizmus közös ideológiai előfeltevésekből indul ki.

Lippmann ezeket a nézeteket egy meglehetősen kidolgozott demokrácia-elméletbe ágyazta bele. Kijelentette, hogy a jól működő demokrácia a polgárok két különböző osztályából áll. Az egyikhez azok tartoznak, akik aktívan intézik az összesség ügyeit, vagyis akik analizálnak, döntéseket hoznak és azokat kivitelezik, és a politikai, gazdasági és ideológiai rendszerekben a dolgokat mozgásba hozzák. Persze a szakértők [die Spezialisten] ezen osztálya az összlakosságnak csak egy kis százalékát fogja át. A maradék a "többiekhez" tartozik, akik a szakértők cselekvéseinek tárgyai. Lippmann szerint belőlük áll a "zűrzavaros nyáj", akiknek "zajától és zúgásától" nekünk szakembereknek meg kell védenünk magunkat. A működő demokráciában mindkét osztálynak szilárdan körvonalazott funkciója van. A szakértők és irányítók gondoskodnak az összesség érdekeiről, miközben a "zűrzavaros nyáj" a nézők szerepét játssza. Mégis alkalmanként a szakértőosztály egy tagja különös fontosságot kaphat, amikor a nyáj a politikai vezetést a kezébe adja. Mert végül is a pásztorok és a nyáj demokráciában élnek, nem pedig egy totalitárius államban. Ezért vannak a választások, de amik után a nyáj ismét visszaesik a passzív szemlélő szerepébe, és a tervezői és döntési folyamatokban azontúl nem vesz részt.

E teória mögött megbújik egyfajta logika, sőt egy erőltetett morálprincípium is. Eszerint a lakosság tömege túl ostoba ahhoz, hogy a nagyobb összefüggéseket átlássa. Ha megkísérli, hogy saját ügyeinek irányításában részt vegyen, akkor csak megzavarja a zökkenőmentes ügyintézést. Ezért moráltalanság és felelőtlenség lenne effélét elvárni tőle. A nyájat kordában kell tartanunk, hogy ne taposson szét mindent. Ha megengednénk neki a döntési folyamatokban való részvételt, akkor az éppolyan oktalanság lenne, mint ha egy hároméves gyereknek engednénk meg, hogy egyedül átszaladjon az utcán. Ezzel a szabadsággal önmagát is és másokat is veszélybe sodorná.

A nyájat tehát a demokratikus kormányzás művészetében alkalmazott új forradalom segítségével meg kell zabolázni, ahogy mondják: "a konszenzus megteremtésével". A médiát, az iskolákat, a hétköznapi kultúrát e cél érdekében ketté kell osztani. A politikai elit, a szakértők részére a megfelelő valóságképet és a helyes elveket közvetítik. De konszenzus csak akkor teremthető, ha teljesül egy alapvető feltétel, amely azonban nincs nagydobra verve: a szakértők csak abban az esetben juthatnak a hatalom döntő pozícióiba, ha - amit maguk előtt is el kell hallgatniuk - a valódi hatalmasokat szolgálják, a társadalom tulajdonosait, személyek egy egészen kis csoportját. Csak ha a szakértők készek arra, hogy ezeknek az érdekeit kiszolgálják, akkor kerülhetnek a döntéshozók közé. Mindezt titokban kell tartani a világ előtt, miközben a szakértőkbe beleerőltetik azokat az elveket és doktrínákat, amelyekkel a privát hatalom érdekeit szolgálhatják. Létezik ennélfogva egy olyan nevelési rendszer, amelyben a jövő szakembergárdája elsajátítja a magángazdaság és az ezt képviselő állami-gazdasági szektor értékeit és érdekeit, míg a zűrzavaros nyájat egyszerűen ki kell iktatni és a hatalom húsosfazekától távol tartani.

Ezeket a nézeteket számos egyéb személy is hasonló módon kifejtette. Így például a hírneves politológus és teológus, Reinhold Niebuhr - az "establishment teológusa" és George Kennan és a Kennedy-értelmiség guruja - abból indul ki, hogy a racionalitás nem éppen valami széles körben elterjedt emberi tulajdonság. A legtöbb ember az érzéseitől és ösztöneitől hagyja magát vezettetni. A racionalitást magában hordozók feladata az lenne, hogy "szükséges illúziókat" és érzelmileg ható "túlzott leegyszerűsítéseket" teremtsenek, hogy a naiv tökfilkókat befolyásuk alatt tartsák. A 20-as, 30-as években ez vált a politikatudomány egyik standardhipotézisévé. Akkoriban magyarázta Harold Lasswell, a modern kommunikációelmélet megalapítója és a vezető politológusok egyike, hogy nem kellene átadnunk magunkat a "demokratikus dogmatizmus" eszméjének, és abban hinnünk, hogy "a legjobban maguk az emberek képesek a saját érdekeiket megítélni". Erre ugyanis csak mi, a szakemberek vagyunk képesek. Ezért nekünk már a hétköznapi moralitás alapján is arról kell gondoskodnunk, hogy a tömegek ne kapjanak alkalmat arra, hogy téves ítéleteiket tettekbe váltsák át. Ez a diktatúrákban a legegyszerűbb. Zablát helyeznek az emberekre, és aki kilép a sorból, az azonnal érezni fogja szorítását. Ám a szabadabb és demokratikusabb társadalmakban ez így nem vezethető be. Itt ezért fontos annyira a propaganda szerepe. A propaganda az a demokráciában, ami a zabla a diktatúrában. Ennélfogva a "zűrzavaros nyáj" sem az egyik, sem a másik esetben nem kap betekintést a társadalom ügyeinek intézésébe.

Fordította: Szabó Attila

^ugrás az oldal tetejére

Free Lance /Frank Geerk/

Egy hang a világ helyzetéről

Így szól az indián:

Nevem Free Lance. Amerika egyik utolsó őslakosaként a következő kérdéseim vannak az új világrenddel kapcsolatban:

Kinek van a legtöbb tömegpusztító fegyvere és osztja áldását bombákkal? Ki gondoskodik az eljövendő terrorról azáltal, hogy a terrorra egyre vadabb terrorral válaszol?

Ki az, aki gazdasági érdekből szerződéseket szeg meg? Ki szegi meg a demokrácia valamennyi szabályát azzal az ürüggyel, hogy a demokráciát terjeszti?

Ki az, akinek nincsenek már barátai és zsarolással kell kikényszerítenie a szolidaritást?

Ki az, aki a világ bírájának tartja magát, korlátolt de nagyzási hóbortban szenved és az utolsó ítéletről szónokol?

Ez az ember az Amerikai Egyesült Államok elnöke a maga ultimatív vízióival: annak a napnak a látomásával, amelyen már csak Amerika rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel és békeüzenetét félelemmel és rettenettel terjeszti!

Mondjatok nemet, mielőtt az elnök és tanácsadói elérik nyíltan megfogalmazott céljukat: a világuralmat.

Egyébként úgy bánnak majd Veletek, mint velünk, az indiánokkal.

Aki nem áll mellettük, az ellenük van, és kiszolgáltatja magát annak, hogy lelövik.

Kettészakadó félben van a világ. Hamarosan már csak amerikaiak és Amerika-ellenesek lesznek. És azután, az ultimatív bombázás után, már csak amerikaiak lesznek, akik degeszre keresik magukat az újjáépítésen.

Fordította: Kádas Katalin

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

"Korunk alapjában hazug természetű..."

Gondolatok a világ jelenlegi helyzetéről

A hazugság a közélet alapvető jellemvonása

Rudolf Steiner a hazugságot már 1920-ban "korunk egész közéletére jellemző, alapvető vonásnak"¹ nevezte, amely azóta - különösen a politikai életben - még szembeötlőbbé vált. A hitlerizmus hazugságokra épült, és a bolsevizmus is hazugságokra épült. Az amerikanizmus politikájának alapját pedig nemcsak a múltban képezték hazugságok, hanem a jelenben is - sőt, most igazán - azok képezik. Ráadásul az "egyetlen világhatalom" (Zbigniew Brzezinski elnevezése) az első két gigantikus hazugságokra alapozott rendszer összeomlása után lényegében vetélytársak nélkül maradt a hazudozásban.

A célirányos provokáció elve

A következőkben nézzünk meg néhány tényt az amerikai politikára és annak Amerika-ellenes jellegére vonatkozóan - ez a politika ugyanis nem utolsó sorban az Egyesült Államok saját polgárainak is hazudik és kárt okoz.²

A japánok (1941. december 7-én) Pearl Harborra mért csapása, amely - mint ismeretes - az Egyesült Államok Második Világháborúba való belépéséhez vezetett, a hivatalos állásponttal teljesen ellentétben nem váratlan támadás, hanem a Roosevelt-adminisztráció célirányos provokációjának következménye volt: a "Day of Infamy" ("az aljasság napja" -ford. megj.) célja az volt, hogy az amerikai Kongresszusban és a polgárok körében háborúpárti hangulatot keltsen. Gore Vidal amerikai író és publicista "vaskos hazugságnak" nevezi a történteket: "Roosevelt (akinek belpolitikája, a New Deal miatt mindig is csodálattal adóztam) szándékosan provokálta a japánokat, hogy azok megtámadjanak bennünket Pearl Harbornál."³

A "Tonkini öbölbeli incidens" (1964. augusztus 2.) a vietnami háború villámgyors kiterjesztésére szolgáltatott indokot: az amerikai Maddox rombolót állítólag két észak-vietnami torpedónaszád támadta meg. Az "incidens" nyomán született meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának tonkini határozata és indult el Észak-Vietnam szőnyegbombázása. A torpedónaszádos "incidens" ugyanakkor az Egyesült Államok koholmánya volt. A róla szóló hírt érdekes módon az AP amerikai hírügynökség jelentette először Pearl Harborból.⁴Zbigniew Brzezinski egy interjúban azzal büszkélkedett, hogy a CIA volt az, aki Afganisztánban támogatta a Moszkva-ellenes lázadókat, és ezzel becsalogatta az oroszokat a saját "Vietnamjukba".

1990. július 25-én April Glaspie amerikai nagykövet arról biztosította az iraki kormányt, hogy az Egyesült Államok nem fog beleavatkozni az iraki-kuvaiti konfliktusba. Kuvait lerohanása után ugyanakkor az USA erélyesen tiltakozott, és intervenciót helyezett kilátásba.

1990. október 10-én az amerikai Kongresz-szus emberi jogi bizottsága meghallgatta Kuvait amerikai nagykövetének lányát, aki sírástól elfúló hangon számolt be az iraki katonák kuvaiti rémtetteiről. Ezzel megszületett az in-kubátoros történet: a beszámoló szerint iraki katonák csecsemők százait ráncigálták ki az inkubátorból, és okozták ezzel gyötrelmes halálukat. A sztori hátterében ugyanakkor a legnagyobb amerikai PR-cégnek, a Hill & Knowltonnak adott 10 millió dolláros megbízás áll. Az Amnesty International később helyreigazította ugyan a "tévedést", de az Irak-ellenes hangulatkeltés addigra már elérte a kívánt hatást, és két nappal később megszületett az ENSZ Biztonsági Tanácsának Irakkal kapcsolatos határozata, amely zöld utat adott az előző öbölháborúnak.

Pearl Harbortól 2001. szeptember 11-ig

Már a New York-i katasztrófa napján párhuzamot vontak Szeptember 11. és a Pearl Harbor elleni támadás között - először az elnöki repülőgép, az Airforce One utasa, később aztán Brzezinski és mások is megtették ezt. Ez a médiában rögtön világgá kürtölt és heves érzelmeket kiváltó "párhuzam" ugyanakkor gyanakvást válthatott ki mindenkiből, aki a Pearl Harborral kapcsolatos valódi tényeket is ismeri, és nemcsak a "hivatalos változatot" vagy a 2001 nyarán a mozikba került hollywoodi filmet. (Szintén gyanakvást kelthettek a CIA, a pakisztáni titkosszolgálat, az al-Kaida és a Szeptember 11-i gépeltérítők vezetőjének, Mohamed Attának a finanszírozása közötti kézzelfogható összefüggések, valamint a Bush-család és Oszama bin Laden családja közötti konkrét üzleti kapcsolatok.)

Szeptember 11-ét joggal hasonlították Pearl Harborhoz, a párhuzam ugyanis egyetlen szörnyű vonatkozásban megállja a helyét: abban a vonatkozásban, amelyet Kennedy és Johnson tanácsadója, Mc George Bundy kendőzetlenül megfogalmaz abban a kommentárjában, amelyben az Egyesült Államok hatalmának a Pearl Harbort ért katasztrófára visszavezethető növekedését elemzi: "Szörnyű nap volt, de csodálatos hatást váltott ki." ⁵

Már-már mulatságos

Amerika jelenleg tömegpusztító fegyverek fejlett rendszereinek kiépítésével foglalkozik, és felkészült arra, hogy bevesse őket ott, ahol megfelelőnek látja. Több ilyen fegyvere van, mint a világ fennmaradó részének összesen. Felmondta a vegyi és biológiai fegyverekről szóló nemzetközi egyezményeket, és megtagadta saját gyárai ellenőrzésének engedélyezését. A nyilvános nyilatkozatainak és saját akcióinak ellentmondásában megnyilvánuló álszentség már-már mulatságos.

Harold Pinter angol próza- és drámaíró hozzászólása a brit parlament alsóházában 2002. októberében

"Kendőzetlen hatalmi koncepciók szerint"

Aki világos képet szeretne alkotni az amerikai külpolitika fentiekhez hasonló szavakban megnyilvánuló, alapvető jellemvonásáról, annak nincs más dolga, mint hogy elolvassa az amerikai külügyminisztérium tervezési osztályának egykori vezetője, George Kennan által 1948-ban megfogalmazott és évtizedeken át szigorúan titkos dokumentumként kezelt irányelveket. Kennan 23. sz. tervezési tanulmánya többek közt a következőket tartalmazza: "A földkerekség kincseinek mintegy 50%-a, de népességének mindössze 6,3%-a jut ránk. [...] E körülmény arra predesztinál minket, hogy irigység és féltékenység tárgya legyünk. Tulajdonképpeni feladatunk az elkövetkező időkben abban fog állni, hogy olyan vonatkoztatási rendszert vázoljunk fel, amely lehetővé teszi számunkra ennek az egyenlőtlenségnek a fenntartását. [...] Ehhez meg kell szabadulnunk minden szentimentaliz-musunktól és hiú ábrándunktól, figyelmünket pedig továbbra is minden téren legelemibb nemzeti céljainkra kell összpontosítanunk. [...] Fel kell hagynunk azzal, hogy olyan homályos és [...] valószerűtlen célokról szónokoljunk, mint az emberi jogok, az életszínvonal növelése és a demokratizálás. Nincs már messze az a nap, amikor majd kendőzetlen hatalmi koncepciók szerint kell cselekednünk. Minél kevésbé akadályoznak ebben bennünket az idealista szólamok, annál jobb."

A fenti idézetben örvendetes módon végre egyszer kendőzetlenül elénk tárulkozik az amerikai külpolitika fő csapásvonala.

Az Egyesült Államok első ürügy nélküli háborúja

Aki számol a fentiekhez hasonló irányelvek ösztönző hatásával, az bizonyára nem csodálkozik azon, hogyan bánik napjainkban az egyetlen világhatalom az "emberi jogokkal" vagy az ENSZ humanitárius célkitűzéseivel és saját "idealista szólamaival". A jelenlegi háború az amerikai politika elmúlt ötven évben kibontakozó, szomorú fejlődési irányának bizonyítéka. Ez a politika mostanra tényleg elérte az a pontot, ahol már nem hagyja, hogy "idealista szólamok" bármilyen formában is gátolják.

Szaddam Husszein kétségkívül haramia. Ennek a CIA is tudatában volt, amikor a hatvanas évek végén elkezdte támogatni és használni őt. Husszein ugyanis kezdetben hasznos haramia volt, és az amerikai politika a hasznos haramiákat a világon mindenütt felhasználja saját céljaira. Ez a technikájának része. Husszein alávaló gazember - vélekedtek akkoriban - de a mi gazemberünk. A nyolcvanas évek vége óta azonban már nem a "mi" gazemberünk. Mindössze ennyi a különbség. Ezért kell távoznia. Még ha civilek százezreinek életébe kerül is. Ezt kell tehát a "kendőzetlen hatalmi koncepciók szerinti", gátlástalan cselekvésen érteni.

Most először fordult elő, hogy az egyetlen világhatalom háborút robbantott ki anélkül, hogy előtte hiteles morális köntösbe bújtatta volna azt, és aktuális ellenségével szemben sikerrel mobilizálta volna a közvélemény erkölcsi felháborodását. Ez az, ami új és ijesztő a világ jelenlegi helyzetében. A bolygó legszörnyűbb tömegpusztító fegyvereivel felszerelt rezsim az egész világ biztonságát fenyegeti. Hazug voltát pedig csak tetézi, ha az elvadult és fékevesztett amerikai junta világmegváltó pózban egyfajta apokaliptikus dühszaru igazságos kiáradásának kísérli meg beállítani kegyetlen világhódító háborúit.

Szabad tájékoztatás Svájcból?

A fenti fejlemények ellen csak akkor tehetünk valamit, ha azokat pontosan figyelemmel kísérjük. És ha nem hagyjuk, hogy "idealista" vagy ál-vallásos "szólamokkal" elkápráztassanak bennünket. Ehhez olyan szellemi életet kell kibontakoztatnunk, amely mindig az igazságot keresi. A köztájékoztatás esetében ez azt jelentené, hogy meg kell teremtenünk a független tájékoztatást. (Rudolf Steiner az első világháború alatt létre akart hozni Zürichben egy semleges tájékoztatási központot, amit akkor a német legfelsőbb hadvezetés meghiúsított.) Erre éppen egy olyan viszonylag még semleges országban, mint Svájc lenne esély. Ennek lehetősége ugyanakkor szerte fog foszlani, ha Svájcban még mélyebben gyökeret ver az "elszigetelődés rémképében" való hit, és végül teret enged annak az őrületnek, amely szerint az ország javát mindenekelőtt a végső soron amerikai befolyás alatt álló politikai és katonai szövetségi struktúrákba (például az EU-ba vagy a NATO-ba) való betagozódásban kell keresni.

Forrás:

Der Europaer, 2003. 7. évf. 7. sz., 3-4. o. Fordította: Benedicty Gergely

Jegyzetek

1. 1920. augusztus 21.

2. Achmed, Nafeez M.: Geheimsache 09/11 -Hintergründe über den 11. September und die Logik amerikanischer Machtpolitik [A 09/11-es ügyirat - háttér-információk Szeptember 11-éről és az amerikai hatalmi politika logikájáról]. Riemann, 2003

3. Vidal, Gore: Bocksgesang - Antworten auf die Fragen vor und nach dem 11. September [Kecskeének - válasz a Szeptember 11. előtti és utáni kérdésekre]. Hamburg, 2003. 103. o.

4. Zwicker, Barry in: September 2001, Coverup or com-plicity [2001. szeptember - leplezés vagy bűnrészesség?], www.globalresearch.ca

5. GEO, 2001. májusi szám, 89. o.

6. Az idézet forrása: Chomsky, Noam: Was Onkel Sam wirklich will [Amit Sam bácsi tényleg szeretne]. Zürich, 1993

^ugrás az oldal tetejére

Gerd Weidenhausen

A Bush család háborúi

Könyvrecenzió¹

Az Európa számára létrehozott Marshall-terv óta valószínűleg nem volt még egy olyan óriási "újjáépítési projekt", mint amilyen most köszönt majd a háború utáni Irakra. A háború nyertesein a rájuk váró üzletek láttán eufória és cselekvési láz lett úrrá. A hadi-, olaj- és építőipar, valamint a professzionális bagdadi fosztogatások mögött álló műkincs-kereskedelem kezdi annak a szabad vállalkozó szellemnek a körtáncát, amely az Egyesült Államokban olyan szorosan összefonódik a politikai és katonai vezetéssel, mint semmilyen más országban. Ennek megfelelően már nem is meglepő, és nem is felháborító, hogy a birodalmi ambíciókat támogató amerikai piac-, illetve háborús gazdaságban a háborút az ipar reklámfilmjének nevezik (így tette a Charles Schwab befektetési cég egyik elemzője a Boston Globe című újságban), és a beinduló üzletek esetében jól ismert nevek bukkannak fel: így például R. Perle-é és Rumsfeld korábbi titkáráé, a Boeing és Lockheed Martin cégekért lobbizó Ch. Williams-é vagy az iraki megbízásokkal elhalmozott Bechtel építőipari vállalatot képviselő J. Sheehans tábornoké. Kit lep meg, hogy a volt amerikai külügyminiszter, George Schultz, aki jelenleg mértékadó funkciót tölt be a háború motorjaként működő, "Bizottság Irak felszabadításáért" elnevezésű grémiumban, egyidejűleg ott ül a Bechtel felügyelő bizottságában is? Kit lep meg, hogy az 1995 és 2000 között a jelenlegi amerikai alelnök, Dick Cheney által vezetett Halliburton kőolajipari szolgáltató cég az iraki kőolajtermelés korszerűsítése terén hatalmas megbízásokkal számol? A Freitag című hetilap 2003. április 18.-i számában Konrad Ege újságíró idézi J. Pault, a New Yorki Global Policy Forum munkatársát, aki szerint az iraki kőolaj "az elkövetkező évtizedekben több milliárd dollár nyereséget fog hozni", amit elsősorban az Exxon és Chevron amerikai konszernek fognak majd lefölözni.

A világ vezető hatalmaként fellépő USA első -illetve az 1999-es jugoszláviai és 2001-es afganisztáni eseményeket is figyelembe véve harmadik -nagyobb "felszabadító háborúját" követő "demokratikus" ínyencségeken még kevésbé csodálkozik az, aki elmélyedt a francia Közelkelet-szakértő, Eric Laurent informatív és ismeretekben gazdag könyvében. Laurent nemcsak a Bush klán és annak szaúdi pandanja, a bin Laden család közötti páratlanul bensőséges és a szerző bizonyítékai szerint mind a mai napig fennálló üzleti kapcsolatok kusza és eseménydús történetét meséli el. A hírhedt Bank of Credit and Commerce International (BCCI) bankon keresztül a legkülönbözőbb titkosszolgálatokhoz és kétes alakokhoz fűződő kapcsolatokon túl további tanulságos részleteket is megtudhatunk a könyvből, így például azt, hogy bin Laden és bin Mafusz egykori strómanja, egy bizonyos J. Bath, kisegítette George W Busht, amikor az 1978-ban éppen egyik pénzügyi csődjét élte át. Vagy azt, milyen segítséget nyújtott a CIA az 1986-ban elsőként Bob Woodwaard amerikai oknyomozó újságíró által felfedett "Iraq gate" ügyben az irakiaknak, hogy azok "jobban tudják kalibrálni" az iráni katonák ellen indított mustárgáztámadásaikat. Azt is megtudhatjuk, "hogyan kapott az iraki hatóságoktól a republikánusok vezető köreihez igen közel álló, amerikai építőipari óriás, a Bechtel megbízást arra, hogy hatalmas vegyi gyárat építsen" (56. o.), aminek anyagi feltételeit mellesleg az amerikai mezőgazdasági minisztérium kezességvállalása mellett lebonyolított hitelezési program keretében átirányított amerikai hitelek biztosították. Érdekes, hogyan bukkannak fel ma, húsz évvel később a háború utáni Irakban újra azok a nevek és cégek, akik a hetvenes-nyolcvanas években Szaddam Husszein rezsimjével kereskedtek és üzleteltek, és akik nélkül ez a rezsim talán már rég összeomlott volna. Annak idején sok minden az idősebbik George Bush révén vált lehetővé, aki 1988. november 4-én lett az Egyesült Államok elnöke. O tette lehetővé például azt is, hogy Iraknak szánt élelmiszersegélynek álcázva 600 millió dollár értékű hadifelszerelést csempésszenek Bagdadba. 1990 júliusában Scowcroft és az akkori amerikai külügyminiszter, Baker már a Kuvait elleni, közelgő iraki invázió tudatában engedélyezte egy egymilliárd dolláros hitel kifizetését Iraknak. Eric Laurent ugyanakkor nyomába ered könyvében azoknak a fegyvereknek is, amelyek 2003-ban az Egyesült Államoknak állítólag okot adtak az Irak elleni háborúra: 1992 októberében az amerikai szenátus egyik meghallgatásán megállapították, hogy 1986 és 1989 között 61 alkalommal indult "biológiai kultúrát", többek közt lépfene-kórokozót tartalmazó szállítmány az USA-ból Irakba.

A később leküzdendő szörnyetegeket módszeresen önmaga felnevelő politikai gyakorlat sötét sajátságai mellett az olvasó ugyanakkor tanulságos betekintést nyer azoknak a "sólymoknak" a mentalitásába is, akik ezt a politikát nagyobb stratégiai összefüggésekbe helyezve tervezik, és ennek megfelelően végrehajtják. Ismét Perle és Wolfowitz, Cheney és Rumsfeld urak tűnnek fel a láthatáron - olyan figurák, akik "a Nixon-kormány 1969-es fellépése" óta (131. o.) ismerik egymást, és akiknek a köréről, a "sólymokról" N. Lemann újságíró a következő jellemzést adja a New Yorker hasábjain: "A sólymok azért olyan érdekesek, mert úgy tűnik, képesek gátlástalanul megszegni bármilyen szabályt. A külpolitika kölcsönös egyetértésen alapul, de a sólymok e fölött immár harminc éve elsiklanak" (130. o.). A 130-132. oldalon Laurent olyan érzékletesen jellemzi a sólymok kapcsolatrendszerét, hogy az olvasó is megsejthet valamit ennek az állandósult csoportosulásnak a szuggesztív erejéből. A csoport fejének - R. Perle mellett -leginkább P Wolfowitz számít. Kivonatképpen álljon itt egy idézet, amelyből kitűnik, hogyan alakulnak ki a csoporton belüli kapcsolatok és engedelmességi viszonyok: "Lewis Libby, az alelnök mindenható jobb keze, akit "Scooter" becenévvel is illetnek, "lelkes" politológia-hallgatóként a Yale egyetemen ismerte meg Paul Wolfowitzot. A Reagan-kormány idején közvetlen munkatársak voltak a külügyminisztériumban. Libby később elfoglalta Wolfowitz posztját, utóbbi pedig az idősebb George Bush elnöksége idején Dick Cheney vezetése alatt helyettes védelmi miniszter és a politikai tervezés felelőse volt. Az 1990-es Öbölháborúban Wolfowitz elsőként sürgette szárazföldi csapatok bevetését. Ezek a férfiak és a "pálya szélén várakozó Perle" egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy a hidegháború óta bizonytalanná és veszélyessé vált világ rövid időn belül akár ki is csúszhat az ellenőrzés alól, ha az Egyesült Államok nem cselekszik gyorsan" (131-132. o.). Hogy e cselekvésen mit kell érteni, annak bemutatására a szerző R. Perle-t idézi: "Ha eltapossuk Szaddamot, mint egy hangyát, akkor a világ tudatára fog ébredni, milyen erősek és elszántak vagyunk" (144. o.).

Eric Laurent könyve, a Bush család háborúi a címben sugalmazottakkal ellentétben szerencsére nem elégszik meg az amerikai politika pusztán személyekre összpontosító értelmezésével. A szerző az említett szaúdi és amerikai családi dinasztiákon túl az amerikai politika lényegi vonatkozásait is bemutató, részletes információkat belehelyezi az impérium átfogó stratégiai összefüggéseibe, amelyeket azonban túl kevéssé dolgoz ki. A német kiadás alcímének ígérete, "az iraki konfliktus igazi háttere" azonban csak akkor válik világossá, ha az olvasó előtt kibontakozik a teljes kép arról a szerepről, amit Európa, Oroszország és Kína játszik az Egyesült Államok birodalmi terveiben. Ennek az elvárásnak a könyv azonban alig tesz eleget, bármennyire tanulságos és hasznos is amúgy, ha kezünkbe vesszük.

Forrás:

Der Europaer, 2003. 7. évf. 8. sz., 10-11. o. Fordította: Benedicty Gergely

Jegyzet

1. Laurent, Eric: Die Kriege der Familie Bush. Die wahren Hintergründe des Irak-Konflikts [A Bush család háborúi. Az iraki konfliktus igazi háttere]. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2003

^ugrás az oldal tetejére

Laurence Oliphant

Egy angol utazó kalandja Athénban

Részlet Laurence Oliphant könyvéből (Episodes in a Life of Adventure or Moos from a Rolling Stone, New York, 1887). Oliphant leírja egy élményét Athénban, ami az Akropolisz tövében Szókratész sírjánál esett meg vele.

(...) Hogy olvasóimnak életem kalandosságát bemutassam, személyes élményeim ismertetésébe bocsátkozom, amivel egyúttal annak az országnak, ahol akkoriban éppen tartózkodtam, a politikai és társadalmi állapotára jellemző korabeli feszültségeit is a legjobban illusztrálhatom.

1848-ban Görögországban valamiféle elva-dultságot találtam, ami Athénban különösképpen szemet szúrt. A nemrég önállósodó kis ország, amelyben végre egy független görög királyságot teremtettek, átélte a forradalmi érzület terjedésének áradatát, ami ebben az eseményekben gazdag évben Európában végigsöpört. Hogy erre válaszul a főváros lakosságát megfélemlítsék, Ottó király egy regiment zsoldost helyezett el a városban, egy csapat kíméletlen, vakmerő férfit, akiket az ország azon provinciájából toboroztak, amelyben a törvényességet a legkevésbé ismerték, akiket ezért alig lehetett fegyelmezni és a lehető legmesz-szebb álltak bármiféle morál befogadásától.

Egy reggel rajzfüzetemmel felkerekedtem Szókratész sírjához, azzal a szándékkal, hogy még reggeli előtt erről az elhagyott helyről feltekintve elkészítsem az Akropolisz rajzát. Még nem telt el negyedóra sem, hogy a munkának nekiültem, amikor hozzám lépett egy tagbaszakadt alak, és görögül megszólított. Iskolai görögtudásom még elég frissen élt bennem, ezért megértettem kérdését, ami az volt, hogy mennyi az idő. Rápillantottam az órámra, majd közöltem a férfival. Ekkor felém nyúlt a kezével, mintha az órát akarná megragadni. Ösztönösen hátrahőköltem, mire felnevetett, majd hosszú kabátját szétlibbentette és látni engedte a zsoldos katonák uniformisát, egyúttal ott csüngő bajonettjét. Mindezt némileg barátságos arckifejezéssel tette, mint aki nem kíván erőszakhoz folyamodni, amíg nem feltétlenül szükséges. Azután lehajolt, megragadta az oly értékes sokpengéjű késemet, amivel a ceruzámat hegyeztem, és elsüllyesztette a táskájában. Eközben már összecsuktam a festők számára oly nélkülözhetetlen kis székemet, úgyhogy az egyfajta sétapálcává alakult át, amit jelen esetben nagyon hasznosnak tekintettem, minthogy az önvédelemhez egyéb fegyver nem állt rendelkezésemre. Minden pillanatban arra készültem, hogy az órámért, amire nézve a katona felszólított, hogy adjam át neki, igen elszántan harcolni fogok, ha támadás érne. Miközben úgy tettem, mintha nem érteném szavait, a katona ott ált előttem és figyelte, ahogyan a rajzszereimet összecsomagolom - mégpedig a lehető legteljesebb hidegvérű nyugalommal, mégis számolva azzal, hogy végül alulmaradok. Amikor útnak indultam, a férfi a hátam mögött aggasztó közelségben maradva követni kezdett. Nem akartam csúfosan futásnak eredni, mert attól tartottam, hogy azzal a dolog csak rosszabbra fordulna, mivel nem voltam biztos benne, hogy kereket oldhatok. Másfelől annyira szorosan a nyomomban maradt, hogy egy kiadós borzongás lepett el bajonett-pengéjétől, amely bármikor elérhetett, hogy a hátamat keresztüldöfje. Kétségkívül ez volt életem legkellemetlenebb sétaútja!

Mindamellett nem tudtam igazán kiismerni a viselkedésén. Megkapta már a késemet, és nyilvánvalóan még az órámra is fájt a foga. Miért nem rántotta hát elő a kardját, hogy azt is magához vegye? Miközben ilyenféle aggódó töprengéseknek adtam át magam, megpillantottam a távolban egy tisztáson a király kocsisát, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy őfelsége két lovát betanítsa. Már messziről megismertem, mert ilyenfajta hintó Athénban csak ez az egy volt. Nem haboztam sokáig, és toronyiránt arra vettem lépteimet a legnagyobb hajrát diktálva. Ezt a sietséget időközben már semmi sem tette indokolttá, mivel a katona hátra maradt mögöttem és nyugodtan folytatta útját a város irányában. A tisztásra érve előadtam a kocsisnak, aki német volt, a velem történteket. Azonmód felszólított, hogy ugorjak fel mellé. Mivel a táj itt történetesen eléggé laposan terült el, a lovakat galoppban hajtotta árkon-bokron keresztül, hogy a katona útját elvágjuk. Mihelyt ez észrevette, hogy üldözőbe vettük, egyszeriben nekiiramodott. Mégis sikerült a nyomába érnünk, még mielőtt a városig jutott volna. Meg sem kísérelte, hogy a lopást tagadja, hanem ott helyben, megfélemlítve a királyi fogattól, a zsákmányt visszaszolgáltatta.

"Most pedig", fordultam pártfogó kocsisom felé "arra akarjuk kötelezni, hogy kísérjen el bennünket a hatósághoz. A férfi büntetést érdemel."

"Elégedjen meg azzal, hogy a tulajdonát visszakapta", intett a kocsisom. "Először is, nem egyezne bele abba, hogy velünk jöjjön, és kétlem, hogy mi erre kényszeríteni tudnánk; másodszor nem feladatom, hogy egy ilyen ügybe beleártsam magam."

Legnagyobb bosszúságomra tehát hagytuk odébbállni.

Erre megkérdeztem a kocsist, mit vél afelől, hogy a katona megelégedett azzal, hogy csak a késemet vegye el. Tudta, hogy van nálam egy óra, ha pedig átkutatott volna, bizonyára nem kerüli el a figyelmét a pénztárcám sem. Sehogy sem tudtam viselkedését megmagyarázni.

"Meg akarom önnek mutatni, hogy mi erre a magyarázat", szól a kocsis, és pillanatnyilag ezzel a titokzatoskodó válasszal kellet beérnem.

Nem sokkal ezután egy beomlott fal mellett haladtunk el, amely mögött három vagy négy katonát lehetett észrevennünk.

"Látja ezeket az embereket?", kérdezte tőlem a kocsis. "Ezek a társai. Látták, hogy ön egyedül egy elhagyatott hely felé igyekszik -ami olyasvalami, amit soha többé ne tegyen, amíg csak Athénban időzik -, és egyet maguk közül ön után küldtek, megakadályozni azt, hogy ön elkerülje a csoportjukat, ha netán egy másik úton akarna visszatérni a városba. Visz-szajövetelekor itt, ezen a helyen szándékozták volna önt kirabolni, majd a zsákmányból egyenlően megosztozni. A tolvaj nem tudott ellenállni annak, hogy a kést a saját számlájára el ne tulajdonítsa. De nem érzett semmi ösztönzést arra nézve, hogy egy gyilkosság minden rizikóját felvállalja, ha azután mégsem tudná az egész zsákmányt magának megkaparintani."

Mivel biztos voltam abban, hogy a férfit újra fel tudnám ismerni, felkerestem az angol konzult, hogy megtanácskozzam vele az ügy további kivizsgálásának legcélszerűbb módját. Lényegében azonban ugyanazt az álláspontot képviselte, mint amit a királyi kocsis.

"Amennyiben ön a férfi megbüntetését kieszközölné", mondta, "ami, minthogy ön külföldi, igen valószínű, másnap Athént sürgősen el kellene hagynia, mert az élete már cseppet sem lenne biztonságban. Ugyanakkor az csak valami könnyű fenyítés lenne, mert ezt az osztagot azzal a kifejezett céllal állomásoztatják Athénban, hogy a lakosságot félelemben tartsa, és amint ön eltávozna, a tettest azonnal szabadon engednék. Ha tehát megvan önben a késztetés, hogy félreeső helyeket magányosan keressen fel, akkor vigyen magával mindig pisztolyt is; a férfit lelőhette volna, senkinek nem lett volna ez ellen egy szava sem."

A mára már Sir Aubrey Paul, aki akkoriban velünk utazgatott, és aki körülbelül annyi idős lehetett, mint jómagam, fellelkesült, amikor ezt a tanácsot meghallotta.

"Engedjünk meg magunknak egy izgalmas mulatságot", kiáltott fel, "hagyjuk magunkat kirabolni és a zsoldos katonákat azután lepuffantjuk. Jótettet hajtunk végre a lakosságnak és egyúttal szórakozásunkról is gondoskodunk." Felfegyvereztük magunkat tehát revolvereinkkel, és ott lézengtünk minden áldott nap és éjszakánként a legelhagyatottabb helyeken, abban a reményben , hogy mulatságunk biztosítva lesz. Akkoriban még nagyon fiatalok és együgyűek voltunk. És jóllehet számos zsoldos katonával találkoztunk, mind egymagában, mind csoportosan, a kegyes gondviselés nem szolgáltatott számunkra semmilyen nyomósabb okot, hogy akár csak egyet is közülük agyonlőjünk.

Ha Athénban az akkori időkben anarchikus állapotok is uralkodtak, mégis az ország egyéb vidékeire kerülve szerencsére már egészen más természetű élmények vártak ránk.

Fordította: Szabó Attila

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Lothar Vogel

Embertan a Waldorf iskola tantervében*

1-8. osztály

Az embertan oktatása központi helyet foglal el Rudolf Steiner pedagógiájában. Mivel az oktatás minden területe a legalsóbb osztályoktól a 12. iskolaév befejeztéig embertani alapokon nyugszik, így érthető, hogy az embertannak mint önálló oktatási területnek igen nagy a jelentősége, hiszen az összes területen ez határozza meg a módszertani kiindulópontot és a célt is. Az embertan, amiből kiindulva a tanár az anyagát rendszerezi és tagolja, alkotja azt a közeget, amelynek segítségével a gyermek az összes többi terület belső összhangját átélheti, és ráadásul éppen az embertanban kapja meg azt a kulcsot, amelynek segítségével az embert körülvevő összes területet feltárhatja magának.

Az első két iskolaévben természetesen még nem válik külön a gyermek tanulásában az embertan. Még az összes munkaterület egy olyan egységet alkot, amelyet a kisgyermek kozmikus átélő képessége át tud hatni. És ami az egyes jelenségeket belső egységgé tudja összeolvasztani, az a mese, a legenda. És pont a mesék kozmikus kapcsolatokkal rendelkező világát (csillagvándorlás, születés- és életmítosz) tekinthetjük mitikus embertannak, a fabulát meseszerű pszichológiának és a legendát egy szellemi emberkép ábrázolásának.

A negyedik iskolaévben, tehát a kilencedikből a tizedik évbe történő átmenet idején kezdődik a tulajdonképpeni természetrajz oktatás, éspedig az embertan jegyében. Az embertan szolgáltatja a természetrajz minden egyes területéhez a helyes előkészítést. A gyermeknek a kezdet kezdetén át kell élnie: "A természet birodalmainak csúcsa és egysége maga az ember", mindezen birodalmak benne találják meg fokozásukat és kiteljesülésüket.

Rudolf Steinernek itt az az elvárása, hogy a tanár a lehető legnyomatékosabban szemléltesse "az ember fontosságát az egész világrenden belül." Ennél a szemléltetésnél Rudolf Steiner rögtön rátér az ember alakjára, a hármas tagozódásra. Rámutat, hogy a gyermek figyelmét fel kell hívni arra, hogy az ember alapvetően a következőképp tagozódik:

fej

törzs

végtagok.

Itt inkább a külső megjelenésre, a külső formára kell tekintettel lenni. A korábban gyakorolt formarajzra építve az emberi forma leglényegesebb mozzanatát illetően előhívhatjuk azt a képzetet, hogy a fej gömb alakú. Ez ugyanakkor érzelmi és akarati elemeket ébreszt. Ezáltal a gyermek a fejet a művészi érzékelés szempontjából gömbként éli meg. - Ezután azt a képzetet kell felébreszteni a gyermekben, hogy a törzs bizonyos tekintetben a fejnek egy töredéke. - A végtagokkal kapcsolatban aztán olyan képzetet kell kialakítani, hogy kívülről a törzsbe beillesztve jelenjenek meg.

A hármas tagozódású ember (Rudolf Steiner után) Az persze magától értetődik, hogy az embernek ezt a fejre, törzsre és végtagokra történő hármas tagozódását ebben a szinte szimbolikusan ható leegyszerűsítésben csak akkor szabad ábrázolni, ha a háttérben ott áll az ember hármas tagozódású szervezetének alapos tanulmányozása. Mert ezt a tagolást soha nem lenne szabad egy puszta három részre tagolásként félreérteni, hanem be kell töltsék az érzékelés- és idegrendszer, a ritmikus rendszer és az anyagcsere- és végtagrendszer funkcióiról szerzett tapasztalatok, ahogyan azokat Rudolf Steiner újra és újra leírta. De a gyermek számára az ember ezen egyszerű képe a legjelentősebb módon nyitja meg a természetrajzba történő bevezetést.

A gyermek élményvilága aztán az emberképből kiindulva vezet majd keresztül a természet birodalmain, az állat- és növényvilágtól le egészen az ásványok birodalmáig.

A természet ily módon összefogott átélése innen aztán ismét fölvezet az emberhez, mindenekelőtt a hetedik iskolaév általános, átfogó egészség- és táplálkozástanának keretében. Ez az egészségtan elsősorban egy funkciótant jelent (aminél a görögség higiénikus orvostudományára gondolhatunk), a fiziológiát még éppen érinti, de megáll az anatómia előtt.

Az embertan tantervét aztán a nyolcadik osztályban zárjuk le először, úgy, hogy a diákok most már az emberről mint harmonikusan együttműködő szervrendszerek egészéről kapjanak egy előzetes (ideiglenes) képet.

9-12. osztály

A Waldorf iskola felépítésében a 9. iskolaévvel egy olyan önmagában zárt, embertanilag megalapozott négyéves ciklus kezdődik el, amely a fiatalok földi érettségének beálltával együtt járó organikus és lelki-szellemi fejlődésnek felel meg.

Mialatt a fiatalok felnőtté válása során a szervek növekedési folyamatában, a csontozat sűrűsödésében és ásványosodásában, a légzésnek a hangszalagok áthangolódásáig tartó elmélyülésében, valamint a belső és külső mozgásszervek feszültségi viszonyaiban (anyagcsere és táplálkozási rendszer, végtag-izomrendszer) végbemegy az érés, amivel egyidejűleg egy lelkileg tudatosabb érzékszervi élet is megkezdődik, most az oktatás is e fizikai-lelki szervi folyamatok számára nyújt rendszerezőleg harmonizáló gyakorlóterepet.

Az euritmia művészeti elemeinek hármasságából (karakter, érzelem és mozgás) ebben az életkorban az ember én-szervezetébe beavatkozó "karaktert" hangsúlyozza, míg az érzelem és a mozgás átmenetileg a háttérbe kerülhetnek.

A gimnasztikai gyakorlatokban főként ennek a korosztálynak a "nehézség (tehetetlenség) súlyélménye" (Schwereerlebnis) és a nehézség leküzdése kerül a középpontba.

A művészetoktatás ugyancsak elsősorban a képzőművészetben ábrázolt test- és térélménnyel foglalkozik, kezdve az egyiptomi és görög szobrászattal, majd tovább folytatja a vizsgálódást a reneszánsz szobrászaton és festészeten keresztül az északi művészetnek a sötétség-világosság ábrázolásában történt kifejlődéséig.

A földrajz a hegyalakulatok tárgyalásánál a "Föld csontozatát" ábrázolja.

Ily módon a kilencedik iskolaévben folyó oktatás szinte végig a tér és a test megélésének elemeiből alakul ki. Ez az élmény az embertanban éri el a tetőpontját, amikor magával a csontvázzal, annak statikai és mechanikai-anyagi törvényszerűségeivel (csuklómechanika, emelő, súly, mozgásmechanika) és az érzékszervekkel mint fizikai, fizikai törvényszerűségeket mutató szervekkel (fénytörés, hang) foglalkozunk.

Összességében tehát a tanterv a fizikai világ és a fizikai ember élményét nyújtja, ami megfelel a szervezetben lezajló kamaszkori folyamatok belső lényegének.

Mint ahogy a 14-15 évesek művészeti oktatásában a világos-sötét, a fekete-fehér technika egy hosszabb, egyoldalú gyakorlása felébreszti a szín újrameghódításának és a "folyékony" festésmódnak egy határozott lelki, sőt a testiségre is kiható igényét, úgy a fizikai-mechanikai összefüggések döntően egyoldalú tárgyalása is megteremti az alapját annak az új igénynek, hogy miként lehetne a világ dolgait a maguk átfogó élet-összefüggéseiben megismerni. A különböző, reprezentatív oktatási területeknek ezt az "elszegényítő, okozati-fogalmi, világos-sötét módszerét", amely az érési folyamatot terapeu-tikusan kíséri, most már egy eleven, színesen mozgalmas világszemlélet követheti.

Ebben az értelemben a korosztály teljes tantervének példaképéül szolgál a tizedik osztály embertan oktatása, amely az embert a maga dinamikusan folyékony testiségének teljességében tárgyalja. Az éteri szervezet embere a leginkább a "folyadék-ember".

A belső szervek áramló, folyékony életében az élettest (Lebensleib) a legközvetlenebbül az olyan jelenségekben mutatkozik meg, amelyek érzékenyen magukba fogadják a lelki impulzusokat mindazoknál a ritmikus folyamatoknál, amelyeknél feszültség és feloldás, szisztole és diasztole, formálás és feloldás követik egymást, mint a nappal és éjszaka, nyár és tél, alvás és ébrenlét, belégzés és kilégzés stb. váltakozásában. A természet és a szervek életében lezajló minden ilyen ritmikus esemény alapja az áramló matrix, amelybe a lélek dinamikája képes beleformálódni majd újra kioldódni. Ezeknek a váltakozó funkcióknak mint lelki erők hatásainak a legvilágosabban az örömben és bánatban, bátorságban és félelemben, kedvben és kedvetlenségben ébredhetünk a tudatára; ezek az erők képesek mélyen - alakítólag és ösztönzőleg, ám gátlón, sőt rombolóan is - a testiségbe avatkozni.

A szív, a vérkeringés és a légzés tematikája felel meg a legtökéletesebben azoknak a tantervi feladatoknak, amelyek ennél a korosztálynál Caroline von Heydebrand megfogalmazásában így hangzanak: "Az antropológia a szerveket és a szervek működését a lelki-szellemivel összefüggésben tárgyalja."

A szív környezetében az összes többi szerv (tüdő, máj, lép, vese) a vérkeringés metamorfózisa, ha mindenkor jellemző vérellátásuk, belső érszerkezetük (angio-architektonikájuk) szempontjából nézzük őket. Minden szervhez és minden keringési metamorfózishoz, amit abban találunk, ki kell dolgoznunk a lelki-szellemi szervi vonatkozást; csak így válik érthetővé a szerv mint sajátos erőknek egy központja a szervezetben.

A tizedik iskolaév többi fő epochájában is túlnyomórészt az éteri folyamatok szemszögéből ragadjuk meg a világot. Itt megint különösen a földrajz az, ami most a "a Föld mint egység" témával főleg olyan áramló, mozgalmas folyamatokat tárgyal, amelyek a Földet mint egy eleven testet jelenítik meg. A kontinensek jégtakarójának mozgása, a tengeráramlatok, vízkörforgások és folyókanyarulatok, az időjárás, felhők és légmozgások, mindez a fiatal emberben a legsokré-tűbben segíti elő az eleven-éteri és lelki erők élményét.

A tizenegyedik iskolaév tanterve egy további, magasabb élményszintre vezet. Az oktatás minden területén végigvonul annak az önálló szellemi-lelki világnak az élménye, amelynek az ifjú ember képes bensőleg megnyilatkozni.

Ezt a belső lelki világot elsősorban a Parzival eposz részletes tárgyalása ápolja és táplálja. Az ember (Menschenwesen) itt a lelki élmények legkülönbözőbb szintjein át eléri a legmagasabb és legszellemibb szeretetet (Jeschute, Sigune, Kondviramur), és végül Parzival a legmagasabb szinten Grál-királyként jelenik meg, a lelki világok győzedelmes uraként.

Mit a bolygók pályája körbefog,
Hová csak fényük elér,
Annak, elérted, ura lettél;
Célod ily távol tűzetett eléd.
A Grál megad mindent Neked.

Wolfram von Eschenbach

Ugyanebben az értelemben fejleszti ki a tanterv a biológia területén ennél a korosztálynál az emberismeret egy magasabb szintjét azáltal, hogy a szellemi-lelki élmények széles körét abban a polaritásban közvetíti, amely a csillagászat és a mikroszkópia oktatásában jelenik meg. Mindkét terület olyan kozmikus alakító erők világába vezeti az embert, amelyek mind a legnagyobb, mind a legkisebb léptékben hatnak, és mint a törvény és a forma szellemisége közvetlenül elvezethetik a fiatalt egy lelki kultúrához.

Ha az embertant az alsóbbrendű növény- és állattanon keresztül az emberi szervezet organikus mikrostruktúráinak különösen figyelmes szemléletén keresztül tárgyaljuk, akkor ennek az eleinte speciális területnek úgy juthatunk el a teljes jelentőségéhez, ha felismerjük, hogy mind az ember, mind az egysejtűek (házas gyökérlábúak, sugárállatkák, algák stb.) formájában és alakképzésében (Gestaltbildung) kozmikus-asztrális erők válnak közvetlenül szemmel látható élménnyé.

A lelki-szellemi erőknek a 11. osztályban történő lelki megtapasztalásán és fejlődésén túl még tovább vezet a 12. iskolaév tanterve, amikor az összes terület révén egy első én-élmény válik közvetíthetővé. Ebben a történelemoktatás, a szociális ismeretek oktatása és a művészetoktatás hordozzák a legsúlyosabb feladatokat, amelyeket általánosságban támogat a matematika és a természettan is.

Különösen nagy jelentősége van annak, hogy hogyan vezethet most el az embertan az én-természet ábrázolásához. A tizenkettedik osztály tanterve ezen a téren poláris viszonyban áll a kilencedik osztály embertanával, amely a testi élet fizikai törvényeit vizsgálta. A testi valóság (Leibesnatur) és az én-alak (Ichgestalt) állnak egymással szemben. A tizenkettedik osztály embertan epocháját mottóként ebben az értelemben Oken szavaival jellemezhetjük: "Az állatvilág tulajdonképpen nem más, mint a részeire szedett egész ember."

A Waldorf tanterv "kupolás épülete" akkor zárul össze az embertanban, ha sikerül az állatok körét az összes formán és képződményen át morfológiailag úgy nyomon követni, hogy a "kör középpontjában" az ember alakja mint eszme- és szabadság-lény, mint én-alak szellemileg átélhető legyen. Ez annál világosabban megtörténik, minél inkább sikerül az embert az "állatövből" időközönként mintegy kihagyni, és mint a kapcsolatokban leggazdagabb erőt a lét középpontjában átélni. Az ember szellemalakja akkor - még ha ennek a korosztálynak megfelelően inkább megérzés jelleggel is - mint a természet igazi Pantokrátora jelenik meg, aki az "én" 21. életév körüli születésének közeledtével egyre tudatosabban élhető át.

A kilencedik és tizenkettedik iskolaév polaritásán belül áll a tizedik és tizenegyedik iskolaév tanterve, amely, mint bemutattuk, főleg az éteri és asztrális szervi történések funkcióit tartalmazza. Tehát ez a két osztály egy valódi közepet alkot a fizikai történések tanterv szerinti átélése és az "én" megérzés jellegű észlelése között.

Az éteri életerő és az asztrális-lelki formálóerő között az egészen belüli fokozásként jelenik meg a ritmus. A munka középpontjában a szervek ritmikus életfunkciói állnak a maguk áramló, lüktető és lélegző váltóáramában. A szerves világban végbemenő minden fejlődéshez a ritmus teremti meg a maga váltakozó életében azt a szabad teret, amely a magasabb létezési szintekre jutáshoz szükséges, a ritmus teremti meg azokat az átalakulási folyamatokat, amelyekben a metamorfózisok megvalósulnak.

Tehát a négy felső osztály tantervében már teljes metodikai következetességgel jelenik meg a hármas tagozódású ember.

Ennek az ábrázolásnak az a célja, hogy a testi és lelki-szellemi váltakozású életet - amennyire erőnkből telik - megszabadítsuk azoktól a materialista-mechanikus elképzelésektől, amelyek hamis észleléseket és következtetéseket szülnek ott, ahol a szellemi hatás élményét kellene a szervi élet alakjában és funkciójában észrevenni, mint az ember szabadságra képes mivoltának alapját. Ha a tantervvel kapcsolatban szerzett oktatási tapasztalatainkat ennél a munkánál is közvetlenül követjük, akkor - reményeim szerint - olyan eredményhez jutunk, amely az embertanból kiindulva a jövőben az embertan területén végzendő tanulmányoknál és az oktatás előkészítésénél is gyümölcsöző lesz.

Forrás:

LOTHAR Vogel: Der dreigliedrige Mensch, I. fejezet

Fordította: Kádas Katalin

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Terminátor

Két hír a közelmúltból:

1. az IBM hatvan számítógépet ajándékoz magyar óvodáknak. Az óvodákban számítógép-sarkokat alakítanak ki. A gépek beszélnek, s így kérdés-felelet formában oktatják a gyerekeket. Az óvónők örülnek az újdonságnak. Új lehetőség nyílt meg a nemrégiben bekövetkezett létszámleépítések után: az elbocsátott óvónők tanfolyamon számítógépes ismereteket szereznek, s így visszakerülhetnek az óvodába, már mint számítógép-oktató.

2. a kormányzati ciklus végéig minden óvodát felszerelnek az "okos kölyök" (smart kid - az angolul nem tudók kedvéért, a szerk.) elnevezésű számítógépes kuckóval - ígérte Kovács Kálmán informatikai miniszter a Művészetek Völgyében.

Nem, kedves olvasó, nem a Terminátor harmadik részéről írott recenziót olvassa. Ez Magyarország, az Úr 2003-ik évében.

De mielőtt felélednének spontán gépromboló ösztöneink, hadd folytassam: a Heti Válasz vezércikkében Osztovits Ágnes méltán háborodik föl a miniszter bejelentésén, és hivatkozik az óvodapedagógia és pszichológia hagyományos és vadonatúj eredményeire, miszerint a gyermek egészséges testi és lelki fejlődéséhez óvodáskorban, de még az iskoláskor egy részében is egészen másra van szükség, sőt, a gép károkozásai miatt egyes távol-keleti gazdag alapiskolákból kitiltották a számítógépet. Cikke végén ironikusan felteszi a kérdést: mi lesz a bölcsődékkel? Mikor telepítenek minden bili elé gépet?

Nos, kedves olvasó, Amerikában már ennél is tovább mentek. Készen van a gépdada. A csecsemőt egy képernyő elé teszik, előtte két-három gomb. Ezek nyomogatásával tud a kisded reagálni a gép jeleire. A gép beszélni tanítja a gyermeket, aki így megtanulja az anyanyelvét. A gépanya nyelvét. Emberszerű gép - gépszerű ember. Ha megfigyeljük ebben a média által idilli képként közölt jelenetet, rögtön egy csúsztatásra lehetünk figyelmesek: a jelenet azt sugallja, hogy a gyermek buta, nem érti a gépet, ezért a gépet le kell butítani - t.i. a gyerek szintjére, ergo egy komplett klaviatúra helyett néhány gombra. A helyzet valójában fordított: a gyermek, a kozmikus bölcsesség kvintesszenciája, hihetetlen kreativitással érkezik egy olyan világba, amelynek nyelvét sem ismeri. Először lényének totalitásával reagál a környezetre, majd e totalitás redukálódik egy metakommunikáció rendkívül komplex közlésmódjára, s ezt követi egy még szegényebb kommunikáció, a beszéd, s ezt lehet még tovább butítani, absztrahálni, míg az írott betűig jutunk, de nincs vége, mert ezt lehet három gomb megnyomására redukálni (igen, nem, mégse). A gyermek ezen a magányos végponton találkozik a beszéddel. A világba születés folyamatában az anyával való kezdetben meglévő testi-lelki-szellemi egységből kiszakadva, először a testi kapocs lazul, majd fokozatosan a többi is. Ha megfosztjuk az anya jelenlététől, megfosztjuk ettől az intenzív, több síkon zajló kommunikációtól, kapcsolattól, magányba taszítjuk, s a kapcsolatot egyetlen síkra redukáljuk, a Gomb megnyomása és a Gépanya reakciójának síkjára. Ez egyfelől a több szinten zengő beszédet egyetlen síkra, a fizikai dimenzióra, a hangrezgésre redukálja, mindenfajta aurikus, lelki-metakommunikatív stb. kapcsolat nélkül. Holott -valójában itt is működik kommunikáció, de ki és mi közt? Az anyát - az anyanyelvet - a gép, a gépnyelv helyettesíti. Hogy mi sérül itt, azt - ha nem is látjuk át teljesen - nagyjából azért érezzük.

Tehát ennek a történetnek vagyunk tanúi.

A világba születő gyermek, már érkezése első pillanatától kezdve magányba lesz taszítva, a Gép karjába, ott nő föl és ott is hal meg, ha meghal egyáltalán, s a géntechnológia nem generálozza elaggott sejtjeit az esedékes szervízciklusban.

Magány és örök élet. Ez a Mátrix-kor.

Vajon végiggondolta-e valaki, milyen sérüléseket kell egy ilyen gyermek-lénynek elszenvednie, ha végigmegy ezen a golgotai úton? Milyen szervei nem fejlődnek ki, vagy torzulnak, s milyen mérhetetlen szenvedés vár rá, ha a Rendszer nem hagyja meghalni sem? Ez egy kísérlet. Egy hasonló kísérlet már lezajlott korábban, egy bizonyos Caspar Hauser nevű gyermeken hajtották végre. A kísérlet során a tömlöc magányába zárt gyermeket megfosztották a fénytől és a felegyene-sedés képességétől. A titáni erőkkel rendelkező gyermek-csoda mindezt elszenvedte, túlélte és kiheverte. E földre rendelt sorsát mégsem tölthette be, megfosztották tőle. A kísérlet lezárultát követően röviddel meggyilkolták, kiiktatták a földi színtérről.

Most hasonló, egy második kísérlet tanúi vagyunk, melynek alanyai saját gyermekeink. Globális és végső kísérlet, melynek célja az embernek a földi világból való kiiktatása. A kísérlet során először egy virtuális környezetbe helyezik a gyermeket, ahol megfosztják mindentől, ami emberi. Majd megnézik, hogyan fejlődik, és a gép igájába hajtják. Megfosztják sorsától, földi feladatától és a gép eszközévé teszik. A Gép pedig életben fogja tartani, az örökkévalóságig. Nem engedi meghalni, nem engedi újjászületni. A vegetatív, mátrix-csíra léthez láncolja.

Caspar Hauser még meghalhatott, visszajárhatott kísérteni gyilkosaihoz, és újjászülethet. Ez reális veszély, hiba. Vajon az ő újjászületésére készülnek e technikusok oly sietve?

^ugrás az oldal tetejére

Szilágyi Márta

Emlék-képek 2003. júniusából

Délután van. Nemsokára 5 óra. A Vécsey utcában az óvodakapu előtt egyre több ember álldogál. Felnőttek és gyermekek. Egyre izgatottab-ban várakoznak, mikor nyílik már ki a kiskapu. Minden évben jönnek vendégek is, ők, ha lehet, még csodálkozóbb tekintettel várják a következő pillanatot. Eközben a kapun belül az utolsó simításokat végzik a lelkes szülők. Kezdődhet a NYÁRÜNNEP? Minden a helyén van? Megérkezett Dani is, elengedve szülei kezét örömmel szalad oda barátjához, akit már pár napja nem látott. (Egy hete, hogy a nyári szünet elkezdődött.) Üdvözlik egymást, s közösen kezdik felidézni halvánnyá fakult emlékeiket a tavalyi Nyárünnepről. Ok már nagyok, a kisebbek közül van, aki visszahúzódva fogja édesanyja kezét, nem tudja még, mire kell várni. S már nyílik is a kiskapu, a két óvó néni mosolyogva mutatja az utat. Miközben átbújnak a Rózsakapun, időnként megszólal egy kis finom réz csengettyű, s máris mintha egy varázslatos világba csöppentünk volna. A csengőszó mellé énekszó is felhangzik: - Kezdődik a mese már, kezdődik a mese már, gyertek, gyertek, gyertek, gyertek, kezdődik a mese már!

Hihetetlen, hogy a sok felnőtt és a sok pici és nagy gyermek, miután elhelyezkedtek a teremben, milyen csendben tudják várni a mesét. A szülők közül idén hárman vállalták a Bábszínház megszervezését, s most életre kelnek az általuk készített marionett bábok, mi pedig együtt izgulunk, mi lesz a legkisebb királyfival. S a végén együtt lélegzünk fel, s örülünk, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Már nyolc éve, minden évben Nyárünneppel búcsúzunk egymástól. Hagyományai vannak az ünnepnek, mégis minden évben más és más is adódik, ami által viszont emlékezetes is egy-egy ünnepünk. Volt olyan év, amikor a tóban élő kiskacsák úszkáltak, s egyre bátrabban nyújtogatták a kis pelyhes szárnyaikat, volt, amikor a Kincses hegy tetején egy hosszú piros sapkás törpe üldögélt (egyesek szerint maga Mörmicske volt az), és csak akkor engedte a kincseket kiásni, ha valaki talál és neki ad egy nagy tábla csokit.

Idén egy igazi Mézeskalács házikó ejtette ámulatba a gyermekeket, felnőtteket egyaránt.

S milyen érdekes a "véletlenek" egybeesése, hogy a Mézeskalácsház kitalálója és elkészítője éppen az óvodából az első osztályba készülő gyermekek osztálytanítójának, Vincze Erzsébetnek a legnagyobb lánya.

Síklaky Virág a Pesthidegkúti Waldorf iskola 12. osztályos tanulójaként vizsgamunkájául a mézeskalács-mesterség bemutatását választotta, gyakorlati munkáját pedig egy kb. 1 méter x 1.20-as, másfél méter magas mézeskalácsház elkészítése képezte.

A gyermekek nevében is nagyon köszönjük, hogy a Kispesti Waldorf Óvodának ajándékozta művét.

Egyedül gyermekek képesek arra, hogy felhőtlenül tudják élvezni egy ilyen sok munkával járó alkotás pillanatok alatt történő elfogyasztását. Hát igen, a sok belefektetett energia igazán így kelhetett életre, amikor a sok pici kéz elkezdte tördelni a darabokat, és a finom mézeskalács íze a szájukban olvadt szét.

A felnőttek pedig - a kezdeti sajnálkozás után - azért mégiscsak elengedték kissé egoisztikus ragaszkodásukat a gyönyörű, míves díszítésű alkotáshoz, és egymás után láttak hozzá a falatozáshoz. Azok számára pedig, akik nem részesülhettek ebben a feledhetetlen élményben, fényképen őriztük meg az emlékét.

A Nyárünnep elmúltával - búcsúzáskor - még útravalóul is jutott annak, aki nem bírt betelni a finom mézeskaláccsal.

Kispest, 2003. augusztus 21.

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Dr. Olaf Koob

A fájdalomról

A fájdalom kialakulása és megszüntetése fontos szerepet játszik ősidőktől napjainkig a medicinában

Mivel a fájdalom az emberi fejlődés szempontjából alapvető fontosságú, ezért természetes, hogy a szellemtudományosan kitágított orvoslást is intenzíven foglalkoztatja a kérdés gyakorlati és ismeretelméleti vonatkozása is. Rudolf Steiner orvosi előadásain kívül is utalt a fájdalomnak a világ egészében betöltött mélyebb feladatára és keletkezésére. Leegyszerűsítve így fogalmazhatunk: a fájdalom és a mindennapi érzés között bizonyos hasonlóság van. Ha az asztráltest lazán hatol bele a testi szervezetbe, akkor egy tisztán lelki érzéstartalom jön létre, mely önmagában létező és a szervitől függetlenül érzékeljük. Ha ez a folyamat túl intenzívvé válik, akkor az asztráltest bizonyos mértékig beleakad a fizikaiba, és az érzéséletben egy olyan tartalom keletkezik, ami korábban nem volt: szorongás, kedvetlenség különböző formái lépnek fel. A fájdalom tehát egy megsűrűsödött tudatállapot, amely teljes mértékben a fizikaira vonatkozik, és képes a lelkit teljesen megszállni. Ha volt már, pl. egy nagyon fájdalmas foggyökérgyulladásunk, akkor megtapasztalhattuk, hogy lelki értelemben az egész ember egy foggá válik. Ez a megsűrűsödött érzés pedig egyfajta érzékszervvé is válhat, és némi felvilágosítással is szolgálhat önmagunkról és a világhoz fűződő kapcsolatunkról. Többek között ez is az oka annak, hogy miért nem jó a fájdalmakat egyszerűen elnyomni. Ezek a nem megfelelő helyen megsűrűsödött és felerősödött érzések - helyesen értelmezve és elviselve -, egy testi kiindulású iskolázássá, a megismerési út egy lehetséges formájává válhatnak. A fájdalom által tehát az érintett ember többet tud meg önmagáról; és ez az életbölcsesség vagy tudás új formájához vezet. "Gondoljunk el egy embert, akinek még sosem fájt a feje. Azt mondhatja: semmit sem tudok arról, hogy agyam lenne, hiszen még sosem éreztem."¹

Hasonló módon tapasztalta meg a fájdalom és a szenvedés mélyebb értelmét a híres francia regényíró Marcel Proust is, aki gyermekkora óta súlyos asztmában szenvedett, és egész élete egy hosszú szenvedéstörténet volt. A fájdalmaknak, írta egyszer, közük van a tudás elsajátításához. Egy kificamodott boka a test egyensúlyeloszlásáról tanít valamit, egy csuk-lás arra kényszerít minket, hogy a légzés ez idáig ismeretlen aspektusaival szembesüljünk, és ha a kedvesünk elhagy bennünket, akkor ez az élmény tökéletes bevezetés az érzelmi függőség mechanizmusának megismerésébe. "Az a helyzet, hogy csak egy valamivel kapcsolatos szenvedés teszi lehetővé, hogy annak mechanizmusait - amiről egyébként tudomásunk sem lenne - észrevegyük, felfogjuk és elemezzük. Tenne-e egy olyan ember akár csak egy apró megfigyelést is az alvásról, szó nincs nagy felfedezésről, aki minden este lefekvés után azonnal súlyos álomba merül, és a felébredés pillanatáig élettelenül fekszik. Nem is tud arról, hogy alszik. Már egy kismértékű alvászavar is hasznos lehet abban, hogy megtanuljuk az alvást értékelni, és sötétségébe egy kis fényt csempészni. Egy tökéletes memória sem ösztönöz az emlékezés jelenségének tanulmányozására. ²

Proust ebben az értelemben különbséget tesz a "fájdalommentes és a fájdalmas gondolatok" között. Az előbbiek, pl. könyvek vagy egy tanító által jönnek létre, míg az utóbbiakat maga az élet eredményezi. R. Steinerhez hasonlóan jut el a következtetéshez: a boldogság a testet erősíti, míg a szellem erőit csak a bánat segíti.

Mindezek az élet folyamán egyfajta életművészetet eredményeznek: mivel a fájdalommal való elkerülhetetlen szembesülés az első lépés a fejlődés, a jobbá válás útján, ezért ez az élmény megismerési és érzésbeli gazdagodássá válhat. Az eszmék Proust alapján helyettesíthetik a szenvedést, mivel abban a pillanatban, amikor a szenvedés a gondolatvilágban átalakul, elveszíti károsító hatásának egy részét. Azokat az embereket, akik fájdalmukból semmilyen megismeréshez nem jutnak, Proust fogalmával "szenvedésdilettánsoknak" nevezhetjük. Ezt az embertípust mesterien ábrázolja "Az eltűnt idő nyomában" című regényében, aki szenvedései mérséklése végett romboló, elhárító mechanizmusok sorát hívja elő, ami arroganciát, önbecsapást és gonoszságot eredményez.

A mai orvostudomány bizonyos körei is egy új, tágabb értelmű egészségfogalommal küzdenek és erőteljesen foglalkoznak a fájdalom és szenvedés értelmével.³

Mivel a fájdalom és a szenvedés már nem integráns része az életnek, ilyen módon "az egészség kisajátítása" által a páciens elveszti az autonómiát önmaga és saját élete felett. A különböző fájdalomterápiás eljárásoknak köszönhetően a fájdalombetegek száma nem csökken, hanem folyamatosan növekszik. Egyre fokozódik a terápiával szembeni elvárás és jogi követelés, mihamarabbi fájdalom és szenvedésmentességet kell elérni. Csekély intenzitású fájdalmakat is elviselhetetlennek élnek meg, nem pedig egyszerű közérzeti zavarként. Ebből kifolyólag a fájdalmakat már nem "vészjelzőként" értelmezik, hanem eredendően betegségnek tekintik, aminek manapság önálló intézetek szentelik magukat.

Mindebből következik, hogy a fájdalom és a szenvedés, amelyet ezen a helyen semmiképpen sem szeretnék veszélyességétől megfosztani, már nem tekintendő kreatív teljesítmények lehetséges forrásának. Ezzel szemben az önös, végtelenségig fokozható egészség, valamint ezzel párhuzamosan a végtelenségig fokozható fájdalom- és szenvedésmentesség elérése a cél.

"Baudelaire és Dosztojevszkij 30 év alatt, epilepsziás és egyéb rohamok között mindazt megalkotta, amiből egy bekezdésnyit sem voltak képesek a legjobb egészségnek örvendő művészek tucatjai létrehozni. Szinte azt mondhatjuk a műalkotásokkal is ugyanaz a helyzet, mint az artézi kutakkal, nevezetesen: annál magasabbra emelkednek, minél mélyebb a gödör, amit a szenvedés a szívünkben kivájt."⁴

Forrás: Der Europaer 2003. 7. évf. 7. szám. Fordította: Tasnádi Kriszta

Jegyzetek

1. Rudolf Steiner: 1908. október 27. előadás, GA 107

2. Alain de Botton: Wie Proust Ihr Leben verandern kann. Eine Anleitung, Frankfurt a. Main 1998.

3. Prof. Dr. med. Dr. phil. Klaus Dörner: "In der Fortschrittsfalle", Deutsches Arzteblatt, Jg. 99, Heft 38, 2002. 9. 20.

4. Alain de Botton, ugyanott.

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Paul Emberson

A klónozásról és az elvesztett hierarchiáról

II. rész

A nemzés

Kedves Barátaim!

Azért tudtunk ma találkozni itt egymással, mert mindannyian ezt a különös időszakot választottuk a földi inkarnációnk számára. A földi tartózkodásunk után pedig vissza kell térnünk otthonunkba: a szellemi világba. Hetven év méltányos idő egy életúthoz, ámbár ha az ennél idősebbekre gondolunk, ez az idő rövidnek tűnhet. Ám a létünk nagyobb részét az univerzumban töltjük, mint szellemi lények, a földi halál és egy új inkarnáció között élve. Annak érdekében, hogy megfelelően kapcsolódhassunk a humán géntechnológia eleven kérdéséhez, annak potenciális befolyásával az emberiségre, a természetre és az elemi világra, emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy honnét jöttünk és mi is valójában a földi élet.

Kezdetben mindannyian tűzlények voltunk, mint a szalamanderek, még ha sokkal primitívebbek is azoknál. Amint azt tudják, egy hosszú és bonyolult fejlődés után értük el a jelenlegi emberi állapotunkat. A Naprendszer maga is egy az ember, halál és újraszületési ciklusához hasonló fejlődésen haladt át. A ciklus legkorábbi fejlődési fokozatát, melyet Rudolf Steiner írt le szellemtudományos közléseiben, Régi Szaturnusznak nevezzük. Viszont, ha magunk elé idézzük ezt a fejlődési fokozatot, akkor nem beszélhetünk arról úgy, mint egy kezdetleges naprendszerről, mivel akkor még egyáltalán nem volt Nap. A Régi Szaturnusz egy egyedüli, hatalmas égitest volt, mely akkora méretet öltött, mint a mostani Naprendszerünk. Önmagába foglalta mindannak a legkezdetlegesebb csíráit, ami ma az élet fizikai alapját képezi. Ennek a hatalmas égitestnek, mely tűzből és hőből állt, a fejlődése hét fázison haladt keresztül. A hő, melyből a Régi Szaturnusz állt, nem mérhető hőmérővel. A modern fizika értelmében az nem nevezhető hőnek. A leginkább ahhoz a lelki hőhöz tudjuk hasonlítani ma, amely mondjuk egy gyengéd mosolyban él, vagy amely a lángoló dühben, parázsló indulatban lobog, és ilyen a szívben a szeretet által gyulladó sugárzó melegség is.

A Régi Szaturnusz végezetül elérkezett oda, hogy beszüntesse a külső működését. A teremtett világ visszatért a szellemibe. Amikor újra megszületett, egy egészen új kozmikus rendszerré vált, melyet a Régi Napnak nevezünk. Bizonyos értelemben, ebben a kozmoszban mi is jelen voltunk - nem mint emberek, hanem olyasféle lényekként, mint amilyenek a szilfek, a levegő és a fény lényei, de még sokkal primitívebbek voltunk, mint amilyenek ma a szilfek. Fejlődése alatt a Régi Nap tovább sűrűsödött, mint annak idején a Régi Szaturnusz, elérte a gázállapotot, mint önmaga legsűrűbb állapotát. Ez alatt a fejlődési fázis alatt első őseink belsőleg váltak elevenné. Az élet folyamatai belsőleg kezdtek aktívvá válni bennük - ezek a növekedés és a metamorfózis folyamatai voltak. A Régi Nap hét hatalmas fejlődési fokozaton haladt át, majd végéhez ért. Ekkor szintén befejezte a külső működését. A teremtett világ ismét visszatért az isteni meg nem teremtettség állapotába.

A harmadik kozmikus rendszert, amely kiemelkedett a szellemből, Régi Holdnak hívjuk. Ez a korábbi rendszer újratestesülésének is tekinthető. Hatalmas hőtestként jelent meg, mint a Régi Szaturnusz, majd a fénnyel telt légnemű állapotig sűrűsödött, mint a Régi Nap. De most a sűrűsödés tovább fokozódott. A rendszer gyorsan összehúzódott és egy hatalmas kozmikus esemény során egy kisebb, sűrűbb test különült el a fő szférától, mely olyan volt, mint a mai Nap egy bolygóval. Őseink úgy életek abban az időben, mint az undinék - az álmok és vágyak mágikus lényei, akik a víz elemben élnek. Még meg voltak áldva a lélek belső életével, melyben olyan színes álmokat éltek át, melyek valósak voltak.

A Régi Hold hét hatalmas, minden addiginál bonyolultabb fejlődési fázison keresztül érte el tökéletesedésének lehető legmagasabb fokát, majd hanyatlani, apadni kezdett, és végéhez ért. Egy ideig minden az időtlen szellemiségbe merült. Ezután ismét egy kozmikus rendszer jelent meg - ezúttal már a mi jelenlegi kozmikus rendszerünk. Úgy vélem, Önök mindezeket jól tudják, ám mégis fontos, hogy ezeket a hatalmas kozmikus képeket a lelkünk elé idézzük, amint az ki fog majd derülni a megfelelő pillanatban. Képzeljük el a jelenlegi kozmikus rendszerünket, amint kiemelkedik egy létesületlen, időn és téren kívüli szellemi esszenciából. Ez a születés semmilyen hasonlóságot sem mutat a "big bang"-gel (nagy robbanással, utalás a világ keletkezésének egyik természettudományos teóriájára- a fordító). Éppen ellenkezőleg - nem egy végtelenül összesűrűsödött anyaghalmaz robbant fel és tágult ki, hanem egy végtelenül finom, éteri anyag csapódott ki és húzódott össze fokozatosan.

Engedjék meg, hogy itt beillesszek egy magyarázatot a "big bang" teóriával kapcsolatosan. Amint azt tudják, az univerzumunk valóban tágul - ez a helyzet, legalábbis a mi Naprendszerünk esetében. Így a belga papnak, Georges Lemaítre püspöknek igaza volt, amikor 1925-ben megállapította, hogy az univerzum tágul. Ám, ha ez mindig így volt, mondta a püspök magának, és a továbbiakban visszafelé haladunk az időben, a világegyetemet mindig egyre kisebbnek fogjuk találni. Ennek az érvrendszernek a logikai következményeit alapul véve jutott a parányi méretű, ősi világegyetem lenyűgöző gondolatához, mely egy mérhetetlenül sűrű szuperatom, amely tartalmazza az egész világot. Akkoriban ez merész teória volt a derék püspöktől, aki egyben a Louvaini Egyetemen asztrofizika professzora is volt. Ám, amint az említettem, csak részben volt igaza, és teóriájának ezt a részét csak később igazolta méréseivel a híres asztronómus, Hubble, akiről a nem kevésbé híres, de hibásnak bizonyult teleszkópot nevezték el, melyet az amerikai asztronauták helyeztek az űrbe. Azonban Georges Lemaítre püspök is részben beleesett egy tévedésbe, mivel a probléma nem extrapolálható olyan egyszerűen, ahogy azt ő tette. A szellemtudomány nézőpontjából azt mondhatjuk, hogy a világegyetem minket körülvevő területe csak nagyon rövid ideje tágul. A kezdettől fogva folyamatosan sűrűsödött és ösz-szehúzódott, egészen a Golgotai Misztérium időpontjáig. Amikor Rudolf Steiner a Golgotai Misztériumot "az idők fordulópontjának" nevezte, ezt szó szerint értette. Ezt sokkal konkrétabban gondolta, mint ahogyan ezt a legtöbben értelmezik. Amikor Krisztus belépett a földi világba, mely ettől a pillanattól már nem bolygó volt - egy kezdetleges nappá vált - az anyagban zajló folyamatok megfordultak, egészen a szu-batomikus tartományokig. Steiner kifejtette Polzer-Hoditz grófnak, hogy a rádióaktivitás a Golgotai misztériummal kezdődött. Habár ez a gondolat még néhány antropozófus kutató számára is nehéz lehet, Steiner egészen egyértelműen tisztázta, hogy nem volt rádióaktivitás a Golgotai Misztérium előtt a Földön. Ez a gondolat bizonyára felborít néhány elfogadott elméletet, de valami megérezhető belőle, ha igazán belegondolnak ebbe. A világunk materializálódása korunkban a végéhez érkezett, és elkezdődött egyféle spiritualizálódása. Az anyag maga elkezdett kiterjedni, kisugározódni. Ebből következik, ha valóban nyomon akarjuk követni a világegyetem kitágulását egészen a "big bang"-ig, akkor - már ami a mi Naprendszerünket illeti - a "big bang"-nek a Golgotai Misztériumnak kellett lennie, ha értik, amit mondani akarok. Természetesen nem egy robbanás, hanem a Föld - a jövőbeli Nap - és az egész Naprendszer spirituali-zálódásának a kezdete volt ez az esemény.

A csillagászat és az asztrofizika területén csak a mi Naprendszerünkre vonatkozóan alkothatunk logikai feltevéseket. A távoli csillagokról és galaxisokról való spekulációk alaptalanok. A komolyan gondolkodók számára egészen világos, hogy a tér és idő viszonyok, anyagi és nem-anyagi kategóriák, melyek számunkra megszokottak a Földön, valószínűleg nem érvényesek a távoli csillagrendszerekben. Azonban, az összes asztrofizikai mérésünket a Naprendszeren belül végezzük, ahová ha bármely behatás érkezik a saját létszféránkon kívülről, szükségszerűen a mi környezetünknek megfelelő részecskeformájúnak, vagy elektromágneses hullámtermészetűnek, stb., kell feltételeznünk azokat. Ez nem jelenti azt, hogy részecskék és elektromágneses hullámok léteznek a távoli csillagképekben. Minden valószínűség szerint, a legtávolabbiak már egyáltalán nem anyagiak, és nem úgy helyezkednek el a térben, ahogy azt mi tudni véljük. Ez a gondolat ismert számos asztrofizikus számára, de mégis visszaesnek abba, hogy a világegyetemet a földi körülmények feltételei és a földi matematika szerint interpretálják, mivel nem tudnak másként tenni. Csak a szellem igaz tudománya lát az anyagon és energián túlra, időn és téren túlra, és tudja feltárni a világegyetem természetét. Ezt a magyarázatot akartam ide illeszteni.

A mi Naprendszerünk tehát, a szellemiből emelkedett egy finom fizikai létezésbe, a lélek melegének hatalmas bolygójaként. Isteni lények hozták létre, teremtő tetteik révén. Ennek a hőbolygónak a kerülete nagyjából a mai Szaturnusz bolygó keringési pályájáig terjedt ki. Majd elkezdett fokozatosan összehúzódni, hőjének egy része először gáz állapotúvá, majd páraszerű, folyékony állapotúvá kondenzálódott, mely magába foglalta a levegőt és a hőt: tulajdonképpen egy tüzes köd volt. Nos, ahogy ez az első hőbolygó összehúzódott, hátrahagyta a saját anyagának egy részét. Ebből az összehúzódás során hátrahagyott anyagból keletkezett a mai Szaturnusz, melynek keringési pályája jelzi a hőbolygó eredeti kerületét. A második fázisban a Jupiter választódott ki, majd később a Mars. Merre voltunk mi mindezen közben? Mi - illetve az őseink - a központi bolygón, a Napon éltünk. Abban az időben még nem voltunk fizikai formában; az éteriben éltünk, mely mozgatta, és élettel hatotta át a tüzes ködöt.

Ekkor történt az a kozmikus esemény, melyet az első lépésnek tekinthetünk a földi, emberi egzisztencia megvalósulása felé. Az egykori ember, a Nap-lény, kiűzetett lakhelyéről. A Nap sűrűbb része, mely őseinket hordozta, lehasadt, és megkezdte külön fejlődését addig az állapotig, melyet ma ismerünk. Ez a kozmikus esemény kimondhatatlan jelentőséggel bírt számunkra, az ember, a Nap-lény, földi lénnyé vált.

Mielőtt a Föld szubsztanciái kilökődtek a Napból, őseink éteri lények voltak, akik a lélek melegben, a lélek fényében és mindabban éltek, ami teremtő Szóként visszhangzott a tűzködön belül. Ám a kiválás pillanatától kezdve fizikaivá kellett válniuk, bele kellett húzódniuk az anyagba. Alapvetően még mindig a lélek melegében éltek, de a lélek fénye és a teremtő Szó a Napon maradt. Ember őseink elveszítették természetük legnemesebb, legszellemibb elemét, és sokkal anyagibbá, durvább állapotúvá sűrűsödtek. A

Föld-bolygó, melyen most élniük kellett, egy tüzes mag volt, folyékony és gőzszerű rétegekkel övezve. Az akkori atmoszféra még nem volt a mai levegőhöz hasonló. Abban az időben, amikor a Föld elvált a Naptól, a Nap egy másik része is kipréselődött a Napból, és úgymond elindult a Föld felé. Ez a kipréselt Nap szubsztancia sűrűsödött és formálódott a belső bolygókká, a Vénusszá és a Merkúrrá. Imaginatívan szemlélve ezt úgy tekinthetjük, mintha a Nap Istenei szerető kezüket nyújtották volna az ember, a kitaszított lény felé. Az embereknek el kellett hagyniuk mennyei lakhelyüket, a Napot; de a Napistenek elküldték feléjük a szeretet hordozóját, a Vénuszt és a bölcsesség hordozóját, a Merkúrt. Naprendszerünk fejlődésének ezen imaginatív szemlélete ugyanolyan reális és jelentőségteljes lehet, mint a modern asztronómia mechanisztikus szemlélete. Sőt, sokkal jobban segíthet minket abban, hogy megközelítsük, megértsük mi is valójában az emberi géntechnológia. Mindjárt látni fogják, hogy mire gondolok.

A Föld őseinkkel együtt való kiválása a Napból, a fejlődés egy olyan fázisába jutott, melyről Rudolf Steiner nagyon gyakran beszélt, a legváltozatosabb nézőpontokból. Ez az a fázis, amely bizonyos módon a modern tudomány ideáinak az alapját képezi, még akkor is, ha ez a tudomány időközben hézagossá és absztrakttá vált. Az élettel foglalkozó tudományok - biológia, biokémia, embriológia, genetika, stb. - sajátos módon tükröznek vissza mindent, ami életként jelenik meg az organikus világban, mint egyfajta visszhangját ennek a döntő eseménynek, amely ebben a fejlődési fázisban jelent meg. Arról a korról beszélek, természetesen, amelyet a szellemtudomány lemúriai kornak nevez. Úgy vélem, nem szükséges most itt részletesen leírnom ezt a fejlődési fázist. Az antropozófia bővelkedik az erre való hivatkozásokban, és biztos vagyok benne, hogy legalább néhánynak ismertnek kell lennie az Önök számára. Hogy rövidre fogjam, ezért a lemúriai kor egy meghatározott időpontjában bekövetkezett eseményekre utalok csak. Ezek az események szorosan egymáshoz kapcsolódnak. Az egyik ilyen esemény a Föld szubsztancia egy részének a kiválása volt, mely kilökődött az atmoszférán kívülre, és a bolygónk körül keringve maradt. Ebből képződött a mai Hold. A második esemény szorosan kapcsolódik az elsőhöz, ez volt az emberiség szétválása a két nemé: férfivá és nővé. Az eredeti, teljes ember ettől az időtől csak természetének az egyik oldalával tudott inkarnálódni; egyszer férfiként, mászszor nőként. A harmadik kapcsolódó esemény során a természetet, és különösen az emberi lényt áthatották a vonzás és taszítás kozmikus erői, melyeket mi elektromosságnak és bizonyos mérések esetén, mágnesességnek nevezünk. Régen ezek kozmikus erők voltak, és más természettel rendelkeztek, mint miután belekerültek a földi természetbe. Ez a három esemény - a Föld és a Hold szétválása, a nemek elkülönülése és a kozmikus elektromosság és mágnesesség behú-zódása a földi természetbe - eredményezte a leghatalmasabb változást az emberi létezésben. Ettől a pillanattól kezdve alakultak ki az evolúció során azok a formák, melyek ma megszokottak a számunkra. Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy ez után az esemény után, amely a lemúriai kor közepén jött létre, kezdett kialakulni a földi emberiség úgy, ahogy azt a biológiában ismerjük.

Ember őseink kétneművé való szétválása alapozta meg az emberi életet abban a formájában, ahogy ma azt ismerjük. Tekintsünk rá erre a két nemre: mik ezek?, miért vannak? Egy pillanatra tegyük félre azt az eléggé sántító választ, hogy a szexualitás célja a gének keveredése, és tegyük fel azt a kérdést: mi a szexualitás valójában?

Bizonyára tudják, hogy a normális sejteken kívül, amelyek az emberi testet építik fel, mindkét nem állít elő speciális sejteket, melyeket ivarsejteknek nevezünk, és amelyek szükségesek a szaporodáshoz. Ezek a speciális sejtek rendkívül jelentősek, mivel bizonyos módon nekik köszönhető az emberiség fizikai áramlásának a továbbhaladása. Megkísérlem egészen világosan elmondani, hogy mire gondolok.

Amint azt feltehetően tanulták az iskolában, az emberi szaporodás elsődlegesen a női petefészekből kibocsátott petesejt, és annak a hímivarsejt általi megtermékenyítésén alapul. A megtermékenyült petesejt a méhbe kerül, ahol beágyazódik a méhfalba, amelyből a táplálékát nyeri. Itt, a méh sötét öblében, csodálatos növekedésbe kezd, majd az embrionális fejlődés különböző fázisainak a végén, a születéskor, a magzatvíz elfolyik, és az újszülött kiemelkedik a földi lét fényére. Nos, ha a csecsemő, mely az anyaméhben fejlődik leány, akkor még a méhben, szexuálisan - fizikailag értve - működővé válik. Petefészkei egészen korán kifejlődnek, és ezek a magzati petefészkek elkezdenek petesejteket termelni. Sőt mi több, a csecsemő petefészkében lévő petesejtek már a születés előtt aktívvá válnak. Érni kezdenek, és áthaladnak egészen a fejlődésük első ciklusába. Belépnek a sejtosztódás első fázisába (profázis I-nek nevezik az embriológiában), és ekkor megállnak, várva a megtermékenyülés-re. Amikor a leánygyermek megszületik, már magában hordja az összes petesejtet, amelyeket élete során meg fog érlelni, a pubertástól egészen a menopauzáig. Az összes petesejt kialakul a születés előtt; egyetlen petesejt sem termelődik ezután. Mire az anya a terhessége harmadik fázisába jut, magzata már magában hordozza a saját ováriumában az összes petesejtet, amelyek arra várnak, hogy megtermékenyülve a gyermekek új generációját hozzák létre. Vajon nem ez a leginkább említésre méltó kép a nőnemű lényekről? Minden petesejt kialakul a méh születés előtti világában. Nem termelődik petesejt a születés után, amikor a gyermek a Föld polgárává válik.

Ha most a fiúgyermekre tekintünk, ennek a teljes ellentétét találjuk. A férfiakban a női petefészekkel ekvivalens szervek a herék. Ezek teszik lehetővé a férfiak hozzájárulását a szaporodáshoz: bennük termelődik a spermium. Ellentétben a leányokkal, a fiúk heréi nem válnak produktívvá a születés előtt. Sőt, egyáltalán nem termelnek spermiumot egészen a nemi érésig. Ekkor robbanásszerű aktivitásba kezdenek a herék, milliónyi, sokszor milliárdnyi hímivarsejtet termelve mindennap, a férfi életének hátralevő részében, képletesen egészen a halálig - ez a termékenység valóságos áradata! A hímivarsejtek tehát nem a méhen belül, vagy a gyermekkor alatt képződnek. Keletkezésük összefügg a földi polgárságot jelentő nemi érettség elérésével.

A nő magában hordja, testének puha, meleg védelmében a petefészekben lévő petesejteket, melyek a születés előtti élet során alakulnak ki. Ám a férfi kitolja ivarsejt képző szerveit, a heréket, testén kívülre. Azok lefelé tolódnak a testen kívül, egy vékony külső zsákban függve, melyet herezacskónak neveznek. Egyébként a herék egyáltalán nem szeretnének a testen belül elhelyezkedni. Hidegebb környezetre van szükségük mint amit a test biztosít, 1-2 °C-al alacsonyabbra, mint a testhőmérséklet. Ha a heréket nem tartják alacsonyabb hőmérsékleten, időszakosan sterillé válnak. Álljon itt egy utalás Rudolf Steiner nyomán, és. mindjárt érthetővé válik, mire gondolok.

Sok ember jár kirándulni itt Svájcban a hegyekbe. Tegyük fel, hogy valaki korán felkel és elindul egy hátizsákkal vagy táskával, amelybe az ebédjét teszi: például egy műanyag üvegben vizet, néhány szendvicset, gyümölcsöt, stb. És aztán elindul szépen felfelé a hegyen. Ahogy a reggel múlik, a hátizsák egyre nehezebbé válik. Végül az illető leül és elfogyasztja az ebédjét.

Megissza a vizet, megeszi a szendvicseket, a gyümölcsöt és az egyéb finomságokat. Mígnem a hátizsák teljesen könnyűvé válik. A táplálék az emberbe került, ám az mégsem érzékeli a súlyát - kivéve, ha problémája van az emésztésével. Hová tűnt a súly? A súly legyőzetett! A táplálékot felvették az ember belső erői, melyek közül a legerősebb a felegyenesedési erő, az erő, mely által fel tudunk emelkedni a függőleges helyzetbe. Ámbár az ember a Földön hétköznapi értelemben alá van vetve a nehézkedési erőnek, de a saját organizmusán belül mégis le tudja küzdeni azt és fel tud emelkedni. A nő a petefészkét, ebben a belső súlytalansági erőben hordozza. Ám a férfi heréi kint függenek a földi gravitáció területén.

Bizonyos, hogy ez a legjelentősebb kontraszt? A nő petesejtjeit magában hordozza a Föld előtti egzisztenciájától kezdve, azokat testének puha, meleg, belső fényességében viseli, és havonta csak egyetlen petesejtet bocsát ki magából. A férfi kilöki magából a generatív szerveit a hidegebb, szigorúbb földi gravitáció világába. Ott naponta milliárdnyi hímivarsejtet bocsát ki magából, egész élete alatt. Talán érzékelhetjük, hogy ezek a képek a nőről és férfiról valamilyen mélyebb realitásra utalnak.

A nők menstruációs ciklusuk alatt egyetlen petesejtet bocsátanak ki a petefészekből. Próbáljuk meg magunk elé idézni ezt az eseményt - egy eseményt, amely alapvető fontosságú az emberi faj túlélése szempontjából - imaginatív úton. A petefészek kb. 4 cm hosszú mandula alakú szerv. Ahogy ezt már említettem, tartalmazza az összes petesejtet, amelyeket a nők magukkal hoznak a születésük előtti fejlődésükből. Minden menstruációs ciklus alatt egy mikroszkópikus méretű petesejt nő, és érik meg a petefészkekben. Ez a petefészken belüli növekedés és érés, különböző fázisokon halad át, mintegy maradványaként a Naprendszerünk kezdeti fejlődési fázisainak. Nagyjából a ciklus közepén a petesejt kilökődik a petefészekből. Ez döntő esemény a petesejt számára, amely ekkor hagyja el a petefészek földelőtti világát és kezdi meg fejlődését a földi lénnyé válás felé. Magunk elé képzelhetjük ezt a parányi petesejtet sőt, elég nagy ahhoz is, hogy szabad szemmel is láthassuk - ha elég jó a szemünk - ahogy elkülönül a petefészektől, akár az aprócska Föld különült el egykor a Naptól. Amint ez megtörtént, egy további test vált el a Naptól - az úgynevezett első poláris test - amely szétvált két "bolygóvá": a Merkúrrá és a Vénusszá. A parányi Föld bolygó, a petesejt, vagy ahogy ma nevezik oocyta, hasonlít kozmikus megfelelőjére. Van egy magja, a nukleusz, melyet egy folyékony réteg vesz körbe: egy folyékony réteg, melyet egykor protoplazmának, ma pedig citoplazmának neveznek. Kísérő "bolygói" által követve, ezután a petesejt belép a petevezetőbe, amely a méhbe vezet. Ez a fázis tulajdonképpen a Föld lemúriai fejlődési fázisával analóg. Ekkor érkezik el a meghatározó pillanat: a petesejt vagy megtermékenyül, vagy elsorvad. Ha a meg-termékenyülés létrejön, azt a nemek elkülönülése fogja követni, és a Hold ki fog lökődni az apró, élő Föld-bolygóból. Tételezzük fel, hogy a megtermékenyülés létrejön - hamarosan erre is kitérek. A megtermékenyülés következtében az oocyta egy apró testet bocsát ki, egy Holdat, egy "második poláris testet", amely orbiton belül marad, az úgynevezett peteszik-tér csapdájába esik. A sejtosztódás megtörténik, és csak ekkor, az első sejtosztódás után határozódik meg a jövendő gyermek neme, és nem a sejtosztódás előtt, ahogy az széles körben hiszik.

Mit is láthatunk itt tulajdonképpen? Imaginatív úton szemlélve, a Naprendszer- és azon belül a Földfejlődés miniatűr ismétlődésének lehetünk szemtanúi. Egy élő, kozmikus memóriát szemlélhetünk - egy csodálatos kozmikus emlékezet visszajátssza az emberiség fejlődését, Naprendszerünk genezisétől a földi élet kialakulásáig.

Lényegesen több rejlik ennek a kozmikus memóriának a hátterében, mint ami most megemlíthető. Az oocyta fejlődéséről- az ováriumon belül és kívül, a termékenyülés előtt és után- még számtalan részlet elmondható lenne. Nagyon könnyű elveszni a részletek között, és felfedni számos olyan, a kozmikus fejlődéssel összefüggő szempontot, amely ismeretlen a számunkra. Ám most nem ez a célunk. A célunk az, hogy ezeket a tényezőket imaginatív úton figyeljük meg, mivel egyedül ez tesz képessé minket annak megértésére, hogy az emberi lélek alámerülve a halál és az új születés közötti kozmikus létéből, hogyan képes önmagát egyesíteni az anyai méhben fejlődő apró magzattal. Ezek szerint akkor kozmikus lények vagyunk, vagy sem?

A halál és a kamaloka utáni időben ismét kozmikus, univerzális lényekké válunk. A tudatunk kiterjed és átöleli az egész szellemi Naprendszert. A Napot és a bolygókat önmagunkban tapasztaljuk - nem mint fizikai égitesteket, hanem mint szellemi realitásokat. Ekkor elkezdünk ösz-szehúzódni, a Föld felé kezdünk húzódni, hogy újra megtestesüljünk. És ahogy összehúzódunk, elhagyva a külső bolygók szféráját, majd a Napét, összesűrítve önmagunkat, ugyanúgy nyilvánítja ki fejlődését az a csodálatos, élő, kozmikus emlékezet annak a nőnek a testében, aki az anyánk lesz, miután a régi lélek és az embrió egyesülni tudott. Íme a teremtés csodája, mely a petesejt fejlődésében válik láthatóvá.

De még fel kell tennünk magunknak a kérdést: milyen szerepet játszik a hímivarsejt, ha ugyanezen az imaginatív úton szemléljük? Itt ismét Rudolf Steiner szolgál számunkra lényeges jelzésekkel. Szellemileg szemlélve, a hímivarsejt tulajdonképpen egy üstökös! Emlékezzenek még mit mondtam tegnap az üstökösökről! A jeges csillagközi térben, az Oort-felhőben fejlődnek ki, amely a Nap által beragyogott Naprendszertest függelékének tűnik, ahogyan a herék is a férfi testének a függelékei. Úgy becsülhető, hogy milliárdnyi keletkezésben lévő üstökös található az Oort-felhőben, ugyanúgy mint a herékben a milliónyi keletkezésben lévő hímivarsejt. Az asztrofizikusok is realizálták, hogy ez valami rendkívül sajátos tulajdonsága az üstökösöknek, melyek az Oort-felhőben lévő jégből és csillagközi párából kiáradva alakítják ki önmagukat. A Naprendszer legősibb objektumainak tűnnek, amelyek szenet, hidrogént, oxigént, nitrogént és ként - a földi élőlények alapvető kémiai komponenseit - tartalmaznak. Számos atomfizikus látja az üstökösökben a kapcsolódási pontot az inter-stelláris kémia - a távoli űr ritka anyagainak kémiája - és az élet között. Sőt a Naprendszer tudományos modellje azt feltételezi, hogy a Földet korai korszakában üstökösök "bombázták" és ez vezetett az óceánok és az atmoszféra kialakulásához, és ez biztosította azokat a molekulákat, melyek a földi élet fejlődéséhez szükségesek voltak. Az üstökösök kozmikus hímivarsejtek!

Minél tovább vizsgáljuk a reprodukciós folyamatokat a szellemtudomány szemszögéből, annál inkább feltárul, hogy a kozmikus folyamatok tükröződnek az emberi nemzés folyamatában. Lehetséges, hogy valaki miközben végighalad az előadottak szerint a nemzés nagyszerű folyamatán mindazt, amit eddig elmondottam úgy fogja fel, hogy, eközben megtart magában egyféle atomisztikus szemléletet. Például egy ilyen személy így szólhat: "Milyen csodálatos, hogy a Föld fejlődésének kozmikus emlékezete egy nő által születik meg, és az üstökösök impulzust adó aktivitása a férfiak által jelenik meg. És láthatom ezt a kozmikus emlékezetet beleírva a kromoszómákba - a génekbe kódolva. Hasonlóan, a hímivarsejt üstökös potenciálja azok genetikai struktúrájában került tárolásra." Ez a megközelítés sem más, mint amit ma a genetika evilági, absztrakt és földhözragadt módon mond. Nevezetesen hogy: Minden, legyen az akár mennyei eredetű, pusztán a vakvégzet eredménye, mely a génekben kódolódik. A gének jelentik a meghatározó faktort. Hogy megtaláljuk emberi voltunk eredetét, a DNS-mole-kulákba kell tekintenünk, melyeket minden egyes sejtünk magja magában hordoz. Mi is az emberi genom ha nem az őseink fejlődésének összegzése, visszamenőleg egészen az első emberi lényig, függetlenül attól, hogy ő az Istenek teremtménye volt, vagy az elemek véletlenszerű keveredésének az eredménye? Nincs tehát minden benne a sejtmagban?

Nos, kedves barátaim, egyáltalán nem ez a helyzet! Az elképzelés, hogy amikor a petesejt megtermékenyül, a hímivarsejt magjában lévő kromoszómák kombinálódnak a petesejt magjában lévőkkel, és ez irányítja a sejtosztódás első, meghatározó lépését, amely eldönti az embrió természetét, - ezt a feltételezést nem támasztja alá sem a szellemtudomány, sem a konvencionális genetika. Nézzük először mit állapított meg a genetika.

A sejt, ahogy azt láttuk, tartalmaz egy sejtmagot, mely magában hordja a gének DNS-mole-kuláit, melyek a test genetikai azonosságát alkotják: az emberi lény genomját. A DNS-t, mely kromoszómákká tekeredik, tartják annak meghatározó faktorának, amik mi vagyunk. Nos, a sejtmag a kromoszóma állományával együtt, egy membránnal van körülhatárolva, melyet sejtmagmembránnak, vagy sejtmaghártyának neveznek. Ezen a membránon kívül található a sejt atmoszférája, vagy inkább hidroszférája, amely egy híg, zselészerű folyadékból áll, mely hasonlít a tojásfehérjére, és amelyet ma citoplazma néven ismerünk. Ez a citoplazma nem egy formátlan zselépaca, amelyben a sejtmag úszik, hanem meghatározott struktúrával rendelkezik, melyet egy sokrétegű membránszerkezet hoz létre, amelyet citoszkeletonnak nevezünk. Ez a citoszkele-ton ad formát a sejtmag környezetének, és ad teret számos kismennyiségű, aktív, szerves szubsztanciának a sejtorganellumok számára, melyek a legkülönbözőbb funkciókat látják el a citoplazmában. Ám ezek működési részleteire már nem szükséges kitérnünk.

Általánosan úgy tudják, hogy a kromoszómák, mondjuk úgy, a gének specifikus sorozatai a sejtmagon belül, tartalmazzák a programot, a genetikai kódot, amely az emberi lényt felépíti. Ám a genetika megállapította, hogy az embrionális fejlődés kezdeti fázisa nem a sejtmagban lévő gének által, hanem kívülről, a citoplazmából irányított folyamat. Tehát a megtermékenyült petesejt fejlődésének első, meghatározó fázisa alatt - vagyis a sejt fejlődésének első három napja alatt, miután az elhagyta az ováriumot - a sejtosztódás irányítása a sejtmagon kívülről történik. Csak ez után a kezdeti, külsőleg irányított alakulási fázis után kerülnek a sejtmagban lévő gének "bekapcsolásra", ha szabad így mondani. A géneknek ezt a felébredését a sejtmagban nevezik genom aktiválódásnak. A genom aktiválódását megelőző eseményekről Ian Wilmut és Keith Campbell "A második teremtés" című könyvükben, melyben Dolly klónozásáról beszélnek, a következőket mondják: "... a legtöbb vagy akár az összes utasítást amely a sejtosztódást irányítja, a zigóta, majd később ezt a frissen osztódott embrió sejtjeinek citoplazmája biztosítja." A zi-góta kifejezéssel a termékenyült petesejtet jelölik a sejtosztódás előtt.

Ez valóban egy nagyon jelentős tény. A szellemtudomány szemszögéből ez rendkívüli jelentősséggel bír, kedves barátaim, mert az inkarnálódó emberi lény szellemi magja a megtermékenyülés pillanatában egyesül a petesejttel. Ez a szellemi mag nem azonos az individuális lélekkel, vagy egóval - annál sokkal hatalmasabb. Ez a bennünk lévő kozmikus, univerzális emberi princípium. Ez a szellemi mag akkor egyesül a termékenyülés során a petesejttel, amikor a sejt még a sejtmagon kívülről meghatározott.

De akkor hogyan kell elképzelnünk ezt a tényt, hogy az embrió kezdeti fejlődése a sejtmagon kívülről, a citoplazmából határozódik meg? Erre a kérdésre a választ Rudolf Steiner harmadik természettudományi kurzusának első előadásából kaphatjuk meg:

"Amint azt tudják, körülbelül a XIX. század közepétől kezdve, a biológia legnagyobbrészt a sejtteórián alapult. A sejteket mint kisebb-nagyobb gömböket írták le, melyek albumin- vagy fehérjeszerű anyagot tartalmaznak. A sejtnek van egy sejtmagja, amelyben valamifajta eltérő struktúra található, és az egész sejtet egy burkoló membrán határolja. Ily módon, a sejt képezi mindennek az építőkövét, ami élő organizmusként jelenik meg. Az ivarsejteknek hasonló a természetük, de eltérően alakulnak aszerint, hogy hím- vagy női ivarsejtekről van szó, és ezek a sejtek építik fel az összetettebb organizmusokat.

... A sejt egy építőkő, így vizsgálva az organizmust, minden a sejtre vezethető vissza. Ha elkezdjük vizsgálni a sejt főbb részeit, kihagyva a sejtmagot és a membránt, két területet különíthetünk el: egy átlátszó részt, melyet egy híg folyadék képez, és egy másikat, mely egyfajta vázrendszert alkot. Sematikusan vázolva, azt mondhatjuk, hogy van egy vázrendszerünk a sejtben, és ez mondhatni beékelődött, a másik szubsztanciába, amely ellentétben a vázrendszerrel, teljesen formátlan. (2. ábra) Ezáltal úgy kell tekintenünk a sejtre, mint ami áll egy olyan tömegből, mely folyékony és formátlan marad, valamint egy csontvázból, vagy vázrendszerből, mely a formák sokféleségét jeleníti meg. Ez már vizsgált tény. A sejt ezen alkotóinak a vizsgálati módszere meglehetősen tökéletessé vált; a sejt egy bizonyos része színezékkel megfesthető, míg a másik rész nem veszi fel a festéket. így kárminnal vagy sáfránynyal, vagy valamely más festőanyag felhasználásával el tudjuk különíteni a sejt formáit, és ezáltal benyomást tudunk szerezni annak belső struktúráiról. Feljegyezzük például, hogyan változik ez a belső struktúra, amikor a női csírasejt megtermékenyül. Követjük a különböző fázisokat, melyeken keresztül a sejt belső szerkezete változik; és megfigyeljük, ahogyan az adott részek egy komplikáltabb struktúrává válnak.

Ezek mind vizsgált tények, de még sosem fordult elő, hogy valaki megkérdezte volna: Mi az összefüggése az egész életnek itt a sejtben? Mi történik valójában? Sosem történt meg, hogy bárki megkérdezte volna ezt.

Hogy mi történik a sejtben, kedves Barátaim, azt a következőképpen lehet elképzelni - jól jegyezzék meg, ez csak egy absztrakt megközelítés! Itt van a sejt. Pillanatnyilag engedjék meg, hogy a leggyakoribb formájában vegyem tekintetbe, nevezetesen a gömb formában. Ezt a gömbformát a folyékony anyag alakítja ki és kapcsolódik hozzá a finom vázrendszer. De mi is ez a gömbforma? A híg, folyékony tömeg egészen elhagyja magát, és ezáltal a környezetéből fogadott impulzusok szerint viselkedik. Mit jelent ez? Nos, kedves barátaim, ez azt jelenti, hogy a körülötte lévő kozmoszt tükrözi! Gömb formát vesz fel, mert kicsiben az egész kozmoszt tükrözi, melyet ideálisan szintén mint egy gömböt képzelhetünk el. így a sejt kicsiben az egész kozmoszt leképezi, azaz minden sejt a maga gömbformájával nem más, mint a teljes kozmosz formájának a mása. Ami a belső vázszerkezetet illeti, a vázformák minden vonala a kozmosz szerkezetéhez való viszonya szerint határozódik meg. Hogy először is absztrakt módon fejezzem ki magam: gondolják el az univerzum gömbjét annak elképzelhető határaival (7. ábra). Abban van egy bolygó (a), és van egy másik (a1). Ezek oly módon működnek, hogy hatást gyakorolnak egymásra, kapcsolódásuk vonala mentén. Tegyük fel, hogy itt (m) egy sejt alakult ki, (természetesen csak sémaszerűen elképzelve) ennek külseje tükrözi az őt körülvevő teret. Itt, a vázon belül (8. ábra) van egy szilárd rész, mely kifejezi az egyik bolygó (a) hatását a másikra (a1). Most tegyük fel, hogy itt van egy másik planéták közötti konstelláció, melyek hatnak egymásra a kapcsolódási vonaluk mentén (b és b1). És itt ismét lehet egy bolygó (c), amelynek nincsen párja, így ez eltéríthetné azt a hatást, amely egyébként derékszög irányú lenne, és ekkor valami egészen más forma képződne. A sejt vázában így visszatükröződésben megkapjuk a bolygók és egyáltalában az egész csillagrendszer ösz-szefüggését. Ezek tényszerűen hatnak a sejt alakulására. Ez a képződési folyamat csak akkor válik világossá, ha a sejtet az egész kozmosz tükörképeként tekintik majd az emberek.

És most vegyük a női petesejtet és képzeljék el, hogy ez a petesejt a kozmikus erőket bizonyos belső egyensúlyba hozta. így ezek a kozmikus erők belekerültek a sejt vázának formáiba, majd bizonyos módon ezen erők az egész női organizmus segítségével nyugalomba kerülnek. Ez után jön a hímivarsejt behatása. Ez nem juttatja nyugalomba a makrokozmikus erőket, hanem egy nagyon különleges erőhatás szerint működik. A hímivarsejt ezen különleges erővel hat a nyugalmi állapotú petesejtre. Ez a különleges erő megszakítja a nyugalmi állapotot. A sejtnek - amely az egész kozmosz, a makrokoz-mosz képe -ezáltal el kell hagynia mikrokozmikus formáját és bekerül másfajta erők kölcsönhatásának játékába. A női petesejt megjeleníti az egész nyugalomba kerülő kozmosz képét. Azután a hímivarsejt hatására a petesejt kiszakad ebből a nyugalmi állapotból és egy speciális aktív állapotba kényszerül; mozgásba jön. Előzőleg a kozmosz nyugalmi formáját vette magára, de ez a forma ismét mozgásba jön a hímivarsejt erői által, melyek a mozgás képéhez hasonlók. Ezen hímivarsejt erők hatására a női erők, amelyek kozmosz formáinak a képei és nyugalomban vannak, kikerülnek ebből a nyugalmi, egyensúlyi állapotból.

így elindulva az asztronómiától eljuthatunk a legkisebb részecskék, a sejtek formájának, képződésének az áttekintéséhez. Az embriológia egyáltalán nem vizsgálható az asztronómia nélkül, mivel az embriológia csak a másik pólusát mutatja mindannak, ami az asztronómiában látható. Egyfelől, bizonyos módon, a csillagos eget kell követnünk, megfigyelve az egymást követő stádiumok képét és ez után követnünk kell a megtermékenyült sejt fejlődési folyamatát. A kettő összefügg egymással, mivel az egyik a másiknak a képe. Ha nem értenek meg semmit az asztronómiából, soha nem fognak semmit megérteni az erőkből, amelyek az embriológiában hatnak. Ha nem értenek semmit az embriológi-ából, sohasem fogják megérteni azoknak a hatásoknak az értelmét, ami az asztronómia mélyén található, mivel ezek a hatások kicsiben, az embriológiai folyamatokban jelennek meg." (Dr.Rudolf Steiner: Das Verhaltnis der verschiedenen naturwissenschaftlichen Gebiete zur Astronomie GA 323)

Bocsássák meg nekem, hogy ilyen hosszan idéztem Rudolf Steinertől, de úgy gondolom egyetértenek velem abban, hogy amit itt mond a kozmosz befolyásáról a citoplazmára, meghatározó jelentőségű. Talán helyénvaló is a számomra, hogy hozzáfűzzem ennél a pontnál, hogy a géntechnológia szellemtudományos megközelítése, amelyet megkísérlek tovább követni ezekben az előadásokban, nem nagyon lenne lehetséges Rudolf Steiner antropozófiája nélkül. Szintén meg szeretném említeni, hogy hálával tartozom egy kiváló antropozófus orvosnak, akinek a munkái révén először jutottam el az oocyta fejlődése és a kozmikus evolúció közötti összefüggésekhez. Dr. Karl Königre utalok, a világon mindenhol ismert Camphill Mozgalom alapítójára, aki számtalan gyermeknek és felnőttnek, és azok szüleinek és családjának nyújtott segítséget. Habár az én leírásom az embrionális fejlődés korai fázisáról eltér az övétől, mégis Tőle vettem az alapvető megközelítést és számos más részletet.

Láthattuk, hogy az emberi nemzéshez nélkülözhetetlen egy a környezetnek megfelelő kozmikus folyamat, melynek révén a lélek az inkar-nációba ereszkedik. Mivel a nemzés ezen az úton jön létre, a férfi és nő egyesülésének meg kell történnie. Ez a gondolat vezet el bennünket ahhoz a végső szemponthoz, amelyet szeretnék még ma megemlíteni - egy szempont, mellyel a legjobb tudomásom szerint, elég kevésszer foglalkozik az antropozófiai irodalom, számunkra azonban elengedhetetlen, hogy érintsük ezt itt. Ez a férfi és nő közötti vonzerő kérdése. Amint azt tudják, kísérletekkel igazolták, hogy az erő, amelyet szexuális vonzódásnak nevezünk, talán az emberi természetet irányító legerősebb ösztön.

Amikor a két nem szétválása megtörtént, néhány szempontból biztosítani kellett, hogy a nemzés megtörténhessen. Önmagában a női lény egy rendkívül erős antipátiát érezne a férfi lény felé, és viszont. Ez az antipátia, amit a nő táplál a férfi iránt, és amelyet a férfi a nő iránt, folyamatosan működik, egészen a mai napig. Ez sokkal erősebb, mint azt az ember gondolná. Ám valami még ennél is erősebb lett beültetve az emberi természetbe - egy vonzerő - amely sokkal erősebb a természetes antipátiánál. Ez azonban nem a fajok túléléséért kialakult ösztön, ahogy azt néha megállapítják, habár az eredménye ugyanaz. Nem, kedves barátaim, lényegét tekintve ez nem egy túlélési ösztön.

Három párhuzamos kulcseseményre utaltam, melyek a Lemúria-i korban történtek: a Föld és a Hold szétválása, az emberi lény szétválása a két nemre, és a földi természet áthatása a kozmikus elektromossággal és mágnesességgel. Ezek a poláris kozmikus erők - elektromosság és mágnesesség - mélyen behatoltak az emberi lénybe. Közülük a mágnesesség a hatalmas fokú vonzódás és taszítás ereje. Az iparban tonnás súlyú fémobjektumokat emelnek fel elektromágnes segítségével. A felhasznált erő itt is a mágnesesség és nem az elektromosság. A mágnesesség az elektromos motor ereje!

A mágnesesség nem más, mint végtelenül ösz-szesűrűsödött hang. A kozmikus mágnesesség összefügg a Szó hatalmával, csak a mágnesesség bele lett préselve és szorítva egy fizikai erőbe, ahol egy köztes állapotban, az ember fizikai természetén belül, a szexuális vonzás erejeként működik.

Azt mondhatjuk, egy imaginatív megközelítés szerint, hogy amikor Jehova szétválasztotta Ádámot férfivá és nővé, fel kellett szólítania a mágnesesség elemi lényeit, hogy gondoskodjanak a szaporodásról - mint ahogy segítségül meg kellett idéznie a tűzlényeket, a szalamandereket, amelyek bevezetik a férfi ondót a herék hideg külső területéről a nőbe. Okkult értelemben, a tűz a férfi ondóban működő aktív elem. Ezért nevezték a Jehova által alkotott emberi lényt az okkult tudományban a "Tűz Gyermekének".

Amikor megpillantjuk a szaporodás emelkedett, kozmikus aspektusát, amelyet megkíséreltem vázolni Önöknek a mai napon, és gondolatainkat a géntechnológia felé fordítjuk, meg kell állapítanunk, hogy az ember mily vakon babrál valamivel, amelynek a megértését csak az igaz szellemtudomány útján lehet megkezdeni.

Folytatás a következő számunkban. Fordította: Tóth Márk

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Politika

Pedagógia

Gyógyászat

Technika

Antropozófia

Szerkesztőségi megjegyzés

Kálmán István

Az antropozófia és a hazugság nem viselik el egymást

Dr. Szilágyi Péter problémái az Ita Wegman Alapítvánnyal

Levél a hallgatókhoz

Levél a tanári konferenciához, 2000. július 17.

Kádas Ágnes

Tájkép csata után - Válasz Dr. Szilágyi Péter cikkére

Frisch Mihály

A szellemi harc törvényszerűségei

Papp Lajos2

Egy zenei hallással rendelkező olvasó tanulmánya

Szilágyi Péter: "Problémák az Antropozófiai Társaságban és a mozgalomban" című cikkének egyes részleteivel kapcsolatban

Kálmán István

Egy szabad kezdeményezésből keletkezett intézmény

Natura Budapest Kft - Ita Wegman Alapítvány - Szabad Gondolatok Háza

A Cég

Az Alapítvány

A Ház

Christian Ammon

Álom a Steiner-iskolák tandíjtól független pénzforrásáról

Steiner-iskolák növendékeinek családjai milliókat vesztenek a kétes befektető miatt

Tóth Márk

A "Váradi-jelenség", avagy mi is az a szellemtudomány?

Hivatkozott idézetek

Politika

Noam Chomsky

A propaganda látványos sikeréről3

A propaganda korai története

Demokrácia a passzív szemlélők számára

Free Lance /Frank Geerk/

Egy hang a világ helyzetéről

Thomas Meyer

"Korunk alapjában hazug természetű..."

Gondolatok a világ jelenlegi helyzetéről

A hazugság a közélet alapvető jellemvonása

A célirányos provokáció elve

Pearl Harbortól 2001. szeptember 11-ig

Már-már mulatságos

"Kendőzetlen hatalmi koncepciók szerint"

Az Egyesült Államok első ürügy nélküli háborúja

Szabad tájékoztatás Svájcból?

Jegyzetek

Gerd Weidenhausen

A Bush család háborúi

Könyvrecenzió1

Jegyzet

Laurence Oliphant

Egy angol utazó kalandja Athénban

Pedagógia

Lothar Vogel

Embertan a Waldorf iskola tantervében*

1-8. osztály

9-12. osztály

Ertsey Attila

Terminátor

Szilágyi Márta

Emlék-képek 2003. júniusából

Gyógyászat

Dr. Olaf Koob

A fájdalomról

A fájdalom kialakulása és megszüntetése fontos szerepet játszik ősidőktől napjainkig a medicinában

Jegyzetek

Technika

Paul Emberson

A klónozásról és az elvesztett hierarchiáról

II. rész

A nemzés

Papp Lajos²

A propaganda látványos sikeréről³

Könyvrecenzió¹