SZABAD GONDOLAT

2003 SZEPTEMBER - MELLÉKLET

ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS HÁRMAS TAGOZÓDÁS

Tartalom

• Zajti Ferenc: Amit a két Schröerrõl Magyarországon megtudhatunk
• A Platon-lélek a történelemben I.
• A Platon-lélek a történelemben II.

^ugrás az oldal tetejére

Zajti Ferenc

Amit a két Schröerről Magyarországon megtudhatunk

Bevezető Eugen Kolisko írásához

A közelmúltban Thomas Meyer és Andreas Bracher a Szabad Gondolatok Házában tartott előadásaikon megemlítették Schröer-Oeser nevét, aki A.Z. álnéven egy magyar témájú drámát írt Thököly élete címmel. Ezt a könyvet keresték itt Budapesten, hátha nyomára akadnak. Többek közt ez késztetett engem is arra, hogy utánanézzek a Schröer-család történetének.

Az antropozófusok között is sokan vannak, akik számára nem sokat mond Schröer neve. "Életutam" című könyvében Steiner ugyan említi Karl Julius Schröert, a bécsi Műszaki Főiskola tanárát, aki "tanítóm és atyai jóbarátom" (90. old.), és aki "teljesen a goethei szemlélet híve volt... s akivel néhány előadás után már közelebbi kapcsolatba kerültem." (37-39. old) "Schröer révén igen sok szép művet ismertem meg. (...) 1883-ban Schröer ajánlására Joseph Kürschner meghívott magához, és megbízott azzal, hogy az általa kiadandó 'Deutsche Nationliteratur' sorozatban Goethe természettudományos írásait bevezetésekkel és magyarázatokkal lássam el."

Mégis ki ez az ember, aki Steiner életében, sorsában meghatározó jelentőséggel bír? Ki ez az ember, akiről Steiner úgy nyilatkozott, hogy neki kellett volna az antropozófiát megalkotnia? Ki ez az ember, akinek sorsához és életéhez a magyar történelem ezer szállal fűződik? Kivel, kikkel állt kapcsolatban a korabeli magyarság képviselői közül?

E sok kérdés kapcsán először egy rövid áttekintést közölnénk a két Schröer - Gottfried Tobias és Karl Julius - életrajzából és magyar kapcsolataiból.

Életrajzuk Szinnyei József: "Magyar írók élete és munkái" c. műve XXII. kötetének 618-21. oldalán található (megjelent Budapesten, 1908-ban). Oeser életéről unokái írtak könyvet, amelyet 1933-ban Stuttgartban adtak ki német nyelven.

Karl Julius Schröerről a hazai könyvtárakban - könnyen lehet, hogy egyben külföldön is - a legteljesebb életrajz Erwin Streitfeld dolgozata "Karl Julius Schröer, Tanulmány életéről és munkásságáról" címmel, melyet a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége adott ki 1986-ban Manherz Károly szerkesztésében 1200 példányban. Ennek ellenére nyugodtan kijelenthetjük, hogy életéről nem tudunk semmi fontosat. Ez a kis írás csupán arra vállalkozik, hogy közzétegye azt a keveset, amit még fellelhetünk idehaza a Schröer családról, hogy majdan valaki, aki kedvet, erőt, elszántságot érez, elkezdhessen egy nagyon fontos és hiánypótló kutatást; hiszen már 1941-ben a fentebb hivatkozott könyvben említik Karl Julius Schröerről, hogy "germanisztikai munkásságának egy része, politikai írásai, pedagógiai és irodalomtörténeti művei (...) feledésbe merültek, pedig az egykorú kritika felfigyelt ezekre is." Apjáról, Oeserről még kevesebbet tudunk. Amit tudunk, az is kritikai elemzés tárgyát képezi, hiszen műveit, életrajzát már kortársai is sokszor meghamisították.

"Gottfried Tobiás Shröer (álnevei: Oeser Keresztély, A.Z. , d.J., Theodoricus Schernberk, Elias Tibiscanus, Pius Desiderius) evangélikus lyceumi tanár, tanfelügyelő majd iskolaügyi tanácsos 1791. június 14-én született, akinek Christian Oeser álnevét sokat emlegették a maga idejében. Oeser Keresztélyt sokan összetévesztik Goethe lipcsei nevelőjével, Oeser Ádám Frigyessel, aki ugyancsak pozsonyi ember volt. Chr. Oeser anagrammatikus név: ha az s-t a Chr. elé tesszük, a Schröer (Schroeer) nevet kapjuk. Munkássága még javarészt ismeretlen. Pedagógiai műveivel, amelyek nem csekély jelentőségűek hazánk nevelésügyének történetében, Kornis Gyula foglalkozott idevágó dolgozataiban. Szépirodalmi és politikai írásai azonban ezideig nem részesültek behatóbb méltatásban."- írta 1941-ben Horányi Károly, aki az egyetlen, magyar nyelven megjelent Schröer-mono-gráfia szerzője.

Gottfried Tobias Schröer

(Pozsony, 1791. június 14.- Pozsony, 1850. május 2.)

Írói- és álnevei: Oeser, A.Z., d.J., Theodoricus Schernberk, Elias Tibiscanus, Pius Desiderius.

Iskoláit Pozsonyban, az evangélikus líceumban kezdte, majd 2 évet Győrött is tanult, hogy elsajátítsa a magyar nyelvet. Kiváló költői tehetségről adott tanúbizonyságot már tanuló korában, és nagy szeretettel foglalkozott kisebb tanulók oktatásával is.

1806-ban meghalt az apja, így a betegeskedő gyermek maga gondoskodott megélhetéséről. Vándorszínészként, nevelőként többször próbált szerencsét.

1816-ban sikerült kijutnia Németországba, Halle-ba az egyetemre, ahol teológiai és filológiai tanulmányokat folytatott, de betegsége miatt egy év után haza kellett jönnie.

1817-ben a pozsonyi líceumnál az első grammatikai osztály tanítója volt.

1818-ban vette át az újonnan alapított pozsonyi evangélikus leányiskola vezetését. A főtanítóság mellett a líceumban a német nyelv és irodalom rendkívüli tanárává választották. Vezetése alatt a "Deutscher Verein"(Német Szövetség) a fiatal német írók középpontja és a német öntudat és szellemi élet iskolája lett.

1820-ban, Pozsonyban jelent meg nyomtatásban a Blumenlese aus den vorzüglichsten Werken deutscher Schriftsteller, majd egy évre rá a Kurzgefasste deutsche Sprachlehre für Schulen című munkája.

1823-ban a líceum szubrektorává választották, és mint ilyen, a syntaxisták (nyelvészek) osztályát tanította. Ebben az évben vette feleségül Langwieser Teréziát (Pozsony 1805. május 9.-Bécs 1885. január 27.). A tönkrement kereskedő leánya nemcsak szépségéről volt híres, hanem érzéke volt a magasabb műveltség iránt is. Főképp a zenéléshez volt tehetsége, szép hangját még a szakemberek is dicsérték. Az ifjúság nevelésére vonatkozó, pedagógiai kérdésekkel foglalkozó levelei, írásai Holtei Károly kiadásában nyomtatásban is megjelentek.

1825. január 11-én ebből a házasságból született Julius Karl Schröer.

Ebben az időben sorra jelentek meg Tobias Schröer pedagógiai és nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti tudományos művei.

1828-ban "Reingefegt" című vígjátékát egy pályázatra küldte be, de lekésett a határidőről. Herceg von Lebrun, a pályázat kiírója biztosította Oesert, hogy ha időben adta volna be, ő nyerte volna el a pályadíjat. Ez volt az oka, hogy a darab mégis megjelent nyomtatásban Hamburgban, von Lebrun kiadásában.

1830-ban barátja és támogatója, Holtei Károly részére megírta a "Bar" című vígjátékát.

Ebben az időben vásárolt házat Schröerék szomszédságában Goethe fiának egykori nevelője, Johann von Blascovics, s ott nevelőintézetet létesített. 7 évesen Karl Julius Schröer is ebbe az intézetbe került. Oeser megegyezett Blascoviccsal, hogy történelmet és görögöt tanít, ennek fejében fia látogathatja az előadásokat. A földrajzot és természetrajzot könyvek nélkül, saját gyűjteménye segítségével maga Blascovics tanította.

1833-ban Oeser a líceumban a retorika és történelem tanára lett, ezt az állást 1849-ig töltötte be.

Ebben az esztendőben publikálta Lipcsében Pius Desiderius álnéven Széchenyivel folytatott levelezését. Ebben kifejti szoros belső kapcsolatát a magyar hazával; németsége sorsát elválaszthatatlannak tartja az államfenntartó magyarságtól: a sorsközösség átérzése hatja át.

Elias Tibiscanus álnéven Lipcsében megjelenik a magyarországi protestánsok helyzetéről szóló munkája. Nyaranta Majorházán és Újlakon Forgách grófnő és Jeszenák báró birtokán nevelősködött, ahol fia is vele volt. Karl Julius 10 éves kora körül itt sajátította el a helyes magyar kiejtést egy kálvinista magyar házitanítótól.

A 30-40-es években irodalmi tevékenységén - esztétikai, pedagógiai munkáin, az ifjúság számára írt verses és prózai elbeszéléseken - kívül a pozsonyi németség megszervezését is folytatta. Maga köré gyűjtve barátait, megalakították a "kerekasztalt", amely igen közel állt ahhoz, hogy politikai gyülekezetté alakuljon.

A szabad kulturális fejlődésért és a protestantizmus szabadságáért szállt síkra.

Ekkor már merész politikai követelései és szókimondása miatt a politikai rendőrség és a cenzúra homlokterébe került. Habár munkáit mindig más és más néven írta, műveit többnyire németországi kiadóknál helyezte el, a család mégis állandó rettegésben élt.

A "Der alte Herr" című Metternichet gúnyoló vígjátéka elveszett, az Aristophanesz hatására írt drámai szatírája a felismerhetetlenségig átgyúrva látott napvilágot. Drámáit nem szánta színpadra, ahogy Pukánszky írja, de a cenzúra ezt soha nem is engedte volna.

1839-ben Lipcsében jelent meg névtelenül a "Die heilige Dorothea" című munkája, majd ugyanitt A.Z. álnéven jelentette meg a legnagyobb visszhangot kiváltó darabját, a "Leben und Thaten Emerich Thököly" című drámát, melyben a "magyar protestánsok elnyomását festi és Thökölyt dicsőíti." Kortársai e legnagyobb sikert elért darabja után a Goethe-dráma főhőséhez hasonlítva "a magyar Götz von Berlichingen"-nek nevezték el.

1838-ban jelent meg - szintén Lipcsében - legsikeresebb munkája, a 22 kiadást megért (magyarul 1853-ban Komáromban Samarjay Károly "szabad átdolgozásában" kiadott) "Az aesthetika főtárgyai" című írása.

Pukánszky Béla azt írta róla: "munkássága nem annyira a magyarságnak a külfölddel való megismertetésére irányult, mint inkább arra, hogy a nagy németség szellemi kultúrértékeit hazájának közvetítse."

1841-42-ben megjelent a "Weltgeschichte" (Világtörténelem) 3 kötetben, amely szintén több módosított, "javított" kiadást élt meg.

A 40-es évek közepétől pedagógiai és tudományos művei - olvasókönyvek, a görög történelemmel, poétikával, esztétikával, Goethe és Schiller költészetén keresztül a német poézissal foglalkozó írásai - jelentek meg.

1849-ben a bécsi kormány a pozsonyi kerületi iskolatanácsba cs. és kir. iskolatanácsosnak nevezte ki, de már csak fél éve maradt ezen a poszton.

A forradalom idejét Pozsonyban élte meg. Saját házában bújtatta el egyik zsidó tanítványát, aki hozzá menekült. A felbőszült tömeg ostrom alá fogta a házat, majd a líceum diákjai jöttek tanáruk házának felmentésére. A "kerekasztal" felbomlott.

Pártok alakultak, a férfiak java része a magyar nemzeti mozgalom mellé állva beállt a hadseregbe.

Oeser testben és lélekben megtörve visszavonult. Halála előtt még találkozott Geringer báróval, Magyarország későbbi polgári főbiztosával és megígértette vele, hogy fiát támogatni fogja.

1850. május 2-án elhunyt.

1853-ban Lipcsében Pröhle Henrik szerkesztésében és kiadásában "Hauschronik eines deutschen Schulmeisters in Ungarn" címmel jelent meg utolsó munkája.

Karl Julius Schröer

(Pozsony, 1825. január 11.- Bécs, 1900. december 16.)

4 éves korától apja maga vette kézbe Schröer nevelését-oktatását. Először a rajzolás alapjaira taníttatta, majd mikor az iskolaköteles kort elérte, maga kezdte a tanítását. Nem írásra, olvasásra tanította, hanem a geometriával ismertette meg.

7 éves korában, 1832-ben került Blascovics intézetébe.

10 évesen, 1835-ben apja a gimnázium helyett otthon taníttatta, egyik tanítványa, Roskoff Gusztáv oktatta latin és görög nyelvre. Homérosz rapszódiáit fordították, memorizálták Oeser egy-egy tehetséges tanítványával. Karl Julius már ekkor játszva írta a hexametereket, apjának születésnapjára görög verseket ajándékozott.

1836-ban került a líceumba. A latin, görög nem jelentett gondot, így több időt szentelhetett a magyar nyelv elsajátítására. Apjával a nyári szünetekben Majorházán és Újlakon Forgách grófnő és Jeszenák báró birtokán tartózkodott, ahol egy kálvinista magyar házitanító segítségével a helyes magyar kiejtést is elsajátította.

1841-ben befejezte a gimnáziumi tanulmányait és az egyetemre előkészítő kétéves filozófiai tanfolyamot, majd

1843-ban apja jó kapcsolatainak segítségével - mert ebben az időben a kormány nagyon megnehezítette a külföldi tanulást -beiratkozott a lipcsei egyetemre. Felvételt nyert a teológiai és bölcsészeti fakultásra is, de a filozófiai tanulmányokkal foglalkozott behatóbban. A görög nyelvészet és a germanisztika már a líceumban is érdekelte, ezeket a tanulmányait itt tovább folytathatta.

1844-ben a hallei egyetemre iratkozott be, hegeliánus filozófusok, történészek előadásait hallgatta, majd

1845-ben a berlini egyetemre ment, ahol szépirodalmi, művészettörténeti tanulmányokat folytatott.

1846 tavaszán hazatért Pozsonyba. Előbb betegeskedő apját helyettesítette, majd ősszel a német irodalom helyettes tanáraként véglegesen a líceumba került. Átvette a Német Egyesület vezetését is.

Költeményei jelentek meg Pröhle és Wolf antológiáiban.

A forradalom Schröert is megérintette. Bécsből Pozsonyba sietett. Épp a "judenkrawall" idejére ért haza. A viharos események kellős közepén már látható volt, hogy nem lesz mód Goethe születésének 100. évfordulóját megünnepelni, ezért Schröer előbbre hozta az ünnepet. A pozsonyi erdőben előadásokat tartottak, verseket mondtak, dalokat énekeltek.

1848 őszén Ruperus-szal (Rudolf von Beyer) együtt kiadták a "Dunauhafen" című évkönyvet, melyben Oeser és K.J. Schröer költeményein, kisebb-nagyobb munkáin kívül barátaik, Prőhle Henrik, Natorp Adalbert, Anastasius Grün, Hebbel, Mörike írásai is megjelentek. Ám a kiadvány a forradalom időszakában figyelmen kívül maradt, második kötete már meg sem jelent. Apja visszavonulása után Karl Julius újult erővel fogott a Német Egyesület vezetéséhez. Líceumi osztálytársát, a szlovák nacionalista forradalmár Hurbant figyelmeztette, hogy az idők viharában csak a magas kultúrájú népek állhatnak helyt. Azt javasolta barátjának, hogy a kis népek olvadjanak be a hatalmasokba. A szlovákok törekvése saját kultúrájuk megteremtésére reménytelen, és jobban használnának önmaguknak, ha a német műveltséghez csatlakoznának. Ez a meggyőződése később sem változott, hanem kiterjesztette tételét Közép-Európa valamennyi kisebb népére, amint azt 1879-ben a bécsi Deutscher Vereinben tartott előadásában is megerősítette.

1848 őszén a forradalom új fordulatot vett. A Pozsonyban is jól ismert Lamberg gróf halálhírét a gróf fiának Schröer vitte.

A forradalom ideje alatt tudósításokat küldött a bécsi, pozsonyi újságoknak. Ferenc József trónra lépését lelkesen ünnepelte, és az uralkodó számára egy himnuszt írt a német szellem dicsőségét, fenségét dicsőítve, melynek néhány versszakát át is adták az uralkodónak 1849 májusában, amikor Pozsonyban járt.

1849 júniusában Karl Julius Schröer Geringer báró segítségével kapcsolatba került Haynau táborszernaggyal. 28-án Magyarország katonai főparancsnoka, a "bresciai hiéna" maga mellett tartotta az ügyes stilisztát, és a báró kérésére magántitkárként alkalmazta. Napiparancsainak, rendeleteinek, kiáltványainak javarészét Schröer fogalmazta.

Ezidőben rendszeresen írt a napilapoknak is tudósításokat, jegyzeteket, "Zsánerképek a háborúból" címmel politikai költeményeket (Pressburger és Pester Zeitung 1849. júliusi számok). A hadsereggel bejárta Magyarországot. 1849. október 10-ig maradt Haynau szolgálatában, majd hazatért Pozsonyba. A líceumban nem fogadta el a helyettes tanári állást, csupán szemináriumi gyakorlatokat tartott. Többször tárgyalt apja is, ő is pártfogójával, Geringer báróval, hogy élete vágyához, katedrához jusson.

1849 december 3-án nevezték ki a pesti egyetem német tanszékére helyettes tanárnak.

1850-ben bevezették a cenzúrát. Schröert is kinevezték a cenzorok közé, ahol feladata az volt, hogy véleményt mondjon az új színdarabokról.

Az újságokban ismét publikálni kezdett, szerkesztője lett a Pester Zeitung heti mellékletének, a Pester Wochenblattnak. Politikai cikkek helyett egyre több oktatással, irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. Ebben az időben ismerkedett meg a pesti egyetemen Toldy Ferenccel, aki ugyanitt az esztétika és egyetemes irodalomtörténet tanára, és aki a későbbiekben is figyelemmel kísérte munkáját.

1851-ben pesti katedrájától megfosztották, majd

1852 januárjában kinevezték a pozsonyi főreáliskola német irodalmi tanárává.

Februárban hazatért, március 3-án letette a hivatali esküt, s megkezdte működését.

1853-ban jelent meg tollából Magyarországon az első nyomtatott német irodalomtörténet, Geschichte der deutschen Literatur. Ugyanebben az évben, prof. Eitelberger szerkesztésében látott napvilágot Messerschmidtről írt életrajzi dolgozata, Biographie des Bildhauers Fr. X. Messerschmidt.

1854-ben J. Grimmel való levelezése germanisztikai, folklorisztikai és nyelvtudományi munkáinak folytatására ösztönözték.

1855-ben megjelent Pozsonyban a mitológiáról írt tanulmánya, amely külföldön is élénk érdeklődést keltett.

Ebben az esztendőben jelentek meg a nép- és gyermekdalokról, Nyugat-Magyarország lakodalmas népszokásairól írott cikkei, mely munkák érdeklődését és figyelmét a népi színjátékok felé fordították.

Tanulmányt írt egy magyarországi tanítónak Goethével kötött ismeretségéről.

1855-ben tette közzé a körmöcbányai karácsonyi misztériumjátékot.

1855-ben megnősült. Felesége a magyar nemesi családból származó Kohányi Hermina lett (Tótmegyer, 1834. május 8. - Bécs, 1911. március 28.). Házasságukból öt gyermek született.

Gyermekeik:

- Róbert, felsőkereskedelmi iskolai tanár Bécsben (1856-1888)

- Dr. Michael Martin Arnold (1857-1936. Köln) a századkörüli évek legnevesebb anglistája. Az angol nyelv és irodalom rendes tanára az egyetemen. A "Grundzüge und Haupttype der englis-chen Literaturgeschichte" című Lipcsében, 1911-14-ben kiadott munkáját az OSZK is őrzi.

- Rudolf 1864-ben született, hadnagyként szolgált a hadseregben, később szobrászművészként tevékenykedett Bécsben.

- Két leányuk Lili és Ida.

1856-ban  "Gedichte" (Költemények) címmel verseskötete jelent meg Bécsben, benne balladák és részletek a "Siegfried halála" című öt felvonásos tragédiájából. Verseskötetének azonban nem volt kedvező a fogadtatása.

1856-ban jegyezte le a főrévi paradicsomjátékot, 1857-ben a pásztor-és királyjátékot, melyek 1858-ban a bécsi Akadémia kiadásában könyvformában is megjelentek.

A felső-magyarországi német nyelvjárások szótárához gyűjtött anyagából a bécsi Akadémián 1857. júniusában tartott előadást, majd ugyanebben az évben erről szóló kutatása nyomtatásban is megjelent.

1858-ban a bécsi Akadémia támogatásával hathetes kutatóútra ment, beutazta Észak-Magyarországot, nyelvjárások kiejtésbeli és nyelvbéli különbségeit kutatta. Hely-, személy- és dűlőneveket kutatott 31 egymástól igen távol eső községben.

E munkái csak később, 1863-64-ben jelentek meg Bécsben. Nagy segítségére volt munkájában egy szepesi költő-barát, Lindner Ernő, aki akkoriban Schröer intézetében tanárkodott Bécsben. Az ötvenes évek vége felé Közép-Európában jelentős változások mentek végbe.

Az Ausztria és Olaszország közti háború idején Schröernek lelkesítő versei, röpiratai jelentek meg Bécsben, névtelenül. Levelet írt a bécsi rendőrhatóságoknál Kempen báróhoz, akivel a 49-es háborúban együtt szolgált. Javaslatot tett a hadsereg és a bécsi vezetés számára a parancsok és a közlemények stílusának megújítására.

Kérését szóvá tették, de a vereségek hatására alkalmazásukra nem került sor.

1859-ben Pozsonyban jelentette meg Schillerről szóló munkáját. Megválasztották a nürnbergi Germán Nemzeti Múzeum Tudós Bizottság tagjává.

Az "Októberi Diploma" kibocsátása után gyökeresen megváltozott az oktatás helyzete. Bevezették, majd nem sokkal később kötelezővé tették a magyar tanítási nyelvet. A líceum tanárainak egy része - köztük Schröer is - kiállt a német tanítási nyelv megtartása mellett, ellentmondott az iskola magyarosításának. A magyar érzelmű diákság egyre gyakrabban fordult szembe vele, így állását nem tarthatta meg. Ekkor elhagyta Magyarországot, szülővárosát, és Bécsbe költözött.

1861 február 14-én tanított utoljára a líceumban, majd november 2-án a bécsi evangélikus iskolák igazgatójának választották. Ezzel lezárult Schröer életének pozsonyi korszaka, mely germanisztikai, német nyelvtudományi és néprajzi vonatkozású kutatásainak legtermékenyebb és legfontosabb időszaka volt. Bécsbe kerülésekor Anastasius Grünnek (gróf Auerssperg) levelet írt és kérte, hogy a magyarországi németség ügyét képviselje a Birodalmi Tanácsban. Válaszul Grün megküldte versét Schröernek, amit ő később megjelentetett a Neue Freie Presseben, melyben rendszeresen publikált.

Ebben az időben többnyire pedagógiai írásai jelentek meg, tankönyveket írt, az írástanítás reformját sürgette. A teoretikus oktatás helyett az életteli, gyakorlati felfogást helyezte előtérbe.

1865-ben megválasztották a Mittelschule (középiskolai) egyesület elnökévé, ebbéli pozíciójából avatkozott bele a század közepén zajló ortográfiai, helyesírási reformküzdelmekbe.

1865 december 6-án elvi okokra hivatkozva (nem bírván az iskolai elöljáróságok akadékoskodásait elviselni) benyújtotta lemondását az evangélikus iskolák igazgatói tisztjéről.

1866 júliusában elhagyta az intézetet, és a bécsi műegyetem újjászervezésekor felállított német irodalmi tanszékre pályázott.

1866 őszén megalakította a "Német Társaságot".

1867-ben elkészült javaslata, mely szerint "Írjunk, amint beszélünk. Csak kétes esetekben vegyük figyelembe azt, amit a nyelvkutatás parancsol". Ennek eredményeként az osztrák kultuszminisztérium felkérte egy könyv megírására, ami az elemi és középiskola helyesírását összhangba hozza.

1867-ben kinevezték rendkívüli tanárrá és vizsgabiztossá.

Toldy Ferenc felkérte, hogy jelentesse meg a meisseni költő és tudós Mügelni Henrik magyar krónikáját Pesten. A bécsi Tudományos Akadémia támogatásával beutazta az Auersperg grófok tulajdonában álló, a szlovénség által övezett német szigetet, hogy megfejtse a gottscheeiek eredetét, nyelvét.

1868-ban megjelentette a gottscheei nyelvjárás szótárát, emellett tudósításai a Neue Freie Presse-ben a táj élettel teli, teljes kultúrképét adták. (O írta az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben" - Bécs 1891. - című könyvben a Gottschéről szóló részeket).

A Germania évfolyamaiban (ezt barátja, Bartsch Károly betegsége alatt javarészt szerkesztette is) rendszeresen publikált a régebbi német nyelv és irodalom, valamint a germán mitológia körében.

1869-ben megjelent Schiller hagyatékáról szóló előadása. A Neue Freie Presse-ben Oeserről írt életrajzot.(Később atyja hátrahagyott emlékiratait is átdolgozta, amire nem talált kiadót, és ami aztán csak 1933-ban jelent meg gyermekei által át- és feldolgozva). Gottscheeről írt munkáiért a krajnai Múzeum Egyesület dísztagjává, majd

1871-ben a rostocki egyetem filozófiai díszdoktorává választották.

1873-ban megjelent első jelentősebb Goethével foglakozó cikke (Goethe und die Frauen)

1875-ben kiadták Lipcsében "népszerű felolvasásai"-t a 19. század német költészetéről. A drámát tárgyaló fejezet ma már szinte teljesen ismeretlen alkotókat is megemlít, foglalkozik többek közt Oeserrel is.

1876-ban a Schiller-emlékmű befejezésekor felvetette egy bécsi Goethe-emlékmű gondolatát.

1878-ban Schröer indítványára megalakult a bécsi Goethe Egyesület, valamennyi Goethe társaság közül a legelső.

1879-ben tartotta előadását a Deutsche Vereinben az Ausztria-Magyarországon élő németség jelentőségéről a monarchia számára.

1880-ban gróf Kuun Géza felkérte a Codex Cumanikus német részeinek kiadására.

Schröer életének ezt a korszakát mitológiai, nyelvészeti, germanisztikai tevékenysége határozta meg. A németség jelentőségét hangsúlyozta, a műveltség, a kultúra védelmére figyelmeztetett, és Goethe nagyságában nemcsak a német szellem világraszóló diadalát látta, hanem azt a fölényes hatalmat is, amely össze tudja kovácsolni a németség szertehullott szellemi egységét. Goethe-kutatásainak és tanulmányainak kezdete is erre az időre esik.

Életének utolsó időszakát - az 1880-as évektől haláláig, 1900-ig terjedő korszakot - az egyetemi oktatás, Goethe kutatások, Goethe publikációk (Chronik des Wiener Goethe Vereins, melyet egyedül írt, szerkesztett) jellemzik. Szinte csak Goethének és a bécsi Goethe Egyesületnek élt.

1880-ban adta ki Goethe Faustjának első, egy év múlva a második részét.

1883-ban kis könyvet írt a Faustról a megnövekedő színházi érdeklődést kielégítendő.

1884-ben két előadását adja közre könyv formájában Goethe und die Liebe címmel.

Mint a legtekintélyesebb Goethe-kutatók egyike, részt vett Josef Kürschner Deutsche Nationalliteratur-jának munkálataiban és előkészítette Goethe drámáinak történeti-kritikai kiadását.

1886-ban a Goethe Egyesület kibocsátott egy havonta megjelenő folyóiratot (Chronik des Wiener Goethe Vereins), melyet a második évfolyamtól kezdve maga szerkesztett, s nemegyszer maga írta az egész számot. Ennek a folyóiratnak a munkatársa egyik tanítványa, Rudolf Steiner, aki később Schröer serkentésére elvállalja Goethe természettudományos munkáinak (Naturwissenschaftliche Schriften von Goethe) kiadását, melynek előszavát Schröer írta. Steiner Grundlinien einer Erkenntnis-Theorie der goetschen Weltanschauung mit besonderer Rücksicht auf Schiller című munkáját szintén Schröer ismerteti a "Chronik"-ban.

1887-ben Zsófia szász nagyhercegné meghívta Schröert a Goethe-sorozat weimari kiadásának munkatársául. Fő feladata a "Geschwister" és a "Stella" megjelentetése, bevezetésekkel, magyarázatokkal való ellátása volt.

1890-94 között a Goethe emlékmű körüli viszályok kereszttüzébe került, végül leköszönt a Goethe Egyesület alelnöki tisztjéről, amit a "Chronik" utolsó Schröer szerkesztette száma hozott hírként. Ezután teljesen visszavonult.

1895-ben a tanítást is abbahagyta, nyugalomba vonult, lakásából alig mozdult ki.

1900 december 15-én Bécs előkelőségeinek, az uralkodóház képviselőinek jelenlétében leplezték le és avatták fel a Ringen Goethe szobrát. Aznap délután, amikor tudtára adták, hogy a Goethe Egyesület és az emlékmű létrehozásában szerzett érdemeiért császári elismerésben részesítik, már haldoklott.

1900 december 16-án Neuling utcai lakásában hunyt el.

A bécsi matzleinsdorfi evangélikus temetőben, a családi sírban nyugszik. A síremlék ércdomborműve Schröert Goethe munkáival a kezében ábrázolja.

Jegyzetek

Gottfried Tobias Schröer magyarul megjelent munkái

- Az általános világtörténet rövid vezérfonala Pest, 1864. Emrich Gusztáv

- Magyarország története rövid előadásban a hazai ifjúság számára (Briss der Geschichte von Ungarn) Pajor Antal fordítása, Pest 1834.

- Az aestethika fő tárgyai mindkét nembeli érettebb ifjúság számára Samarjay Károly által szabadon átdolgozva, Komárom 1853.

Karl Julius Schröernek nem jelentek meg magyarul munkái.

Életrajzuk Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái Bp.1908. XII. kötetében, a Pallas Nagy Lexikonban található.

Legrészletesebb életrajz, monográfia Karl Julius Schröerről magyarul a Horányi Károly által írt, Budapesten 1941-ben megjelent mű.

Németül íródott (Magyarországon hozzáférhető módon) Erwin Streitfeld: Karl Julius Schröer - Tanulmány életéről és munkásságáról című monográfiája, amely a grazi egyetem filozófiai fakultásán készült és a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének kiadásában jelent meg 1986-ban.

Életrajzukhoz adalékok találhatók dr. Bozóky Endre: A pozsonyi m. kir. Áll. Főreáliskola története, valamint Markusovszky Sámuel: A pozsonyi ágostai hitvallású evangélikus líceum története című munkákban.

Schröer munkáiról, munkásságáról magyarul

dr. Bleyer Jakab: Hazánk és a német philológia a XIX. század elején, Budapest 1910.

Göllner Aladár: K.J. Schröer helye a germanisztika fejlődésében, Budapest 1922. kézirat, elveszett

Gréb Gyula: A szepesi németek nyelve és eredete, Budapest 1922.

Kornis Gyula: Középiskoláink elnémetesítése az abszolutizmus alatt 1933.

Pukánszky Béla: Nagynémet eszmék irodalmi visszhangja, Budapest Szemle 1936.V

Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története, Budapest 1926.

Solymossy Sándor: A főrévi népszínjátékok, Ethnographia XXII. Évfolyam

Steier Lajos: Haynau és Paskievics Bp. év nélkül

Az OSZK-ban számos német nyelven írt munkájukat őrzik.

A K.J. Schröer által lejegyzett, Rudolf Steiner szcenikai utasításaival ellátott Főrévi karácsonyi játékok 1996-ban Eöry Attila fordításában magánkiadásban magyarul is megjelentek.

^ugrás az oldal tetejére

A PLATÓN-LÉLEK A TÖRTÉNELEMBEN I.

Eugen Kolisko 1925. november 8-án tartott előadása

A korábbiakban hallható több előadásban, különösen Dr. Wachsmuth¹ fejtegetéseiben, kiérezhető volt az a magatartás, amely Rudolf Steiner életművét alapvetően jellemezte: hogy tudniillik amikor a szellemi elmélyedésben egy lépést megteszünk, ezt a másik oldalon mindig követnie kell annak, hogy az emberiségért is tegyünk valamit, vagyis hogy a szellemileg kikutatott ismereteket egyúttal átadjuk a materiális síknak, belejuttassuk a földi világba is. A antropozófiai mozgalmat, ahogyan azt Dr. Steiner megalapította, egyenesen úgy is jellemezhetnénk, hogy a szellemiség és az anyagiság között mindig az egyensúlyt, a kiegyensúlyozást keresi. Így tanúi lehettünk annak, hogy Rudolf Steiner az utolsó év folyamán a Karácsonyi Gyűlés² alkalmával egy rendkívüli szellemi élményt adott nekünk, amikor hihetetlen mélységekig feltárta előttünk a szellemi világot, amivel lehetővé tette számunkra azt is, hogy még inkább megértsük a földi létet, illetve megalapította az Antropozófiai Társaságot, ennek olyan formát adva, hogy minél alkalmasabb legyen a társadalom életét jótékonyan befolyásolni. Újra és újra hangsúlyozta ezt a kettős irányt, melyek közül egyik sem nélkülözhető: egyfelől a belső elmélyedést, másfelől a külső hatást a világra. Dr. Steiner egész életműve ezt a csodálatos egyensúlyt mutatja.

Életének utolsó idejében Dr. Steiner nagyszerű előadásokat tartott a karmáról.³ Ebből a nézőpontból tekintett végig az egész világtörténelmen. Lehetővé vált számunkra egyes személyek sorsában elmélyedni, akiknek életét nemcsak részletesen bemutatta, hanem megtestesüléseik mikéntjéből a történelem menetére is fény vetült. Mindaz, amit a történelem külső haladása mutat, idővel szétporlad, elenyészik; de mögötte előtűntek az egyes emberi személyek tetteinek hatásai! A világtörténelmet így ma már olyannak látjuk, amelyben minden egyedi eseményt elhelyezhetünk egy nagy szellemi összefüggésben, amit Rudolf Steiner feltárt nekünk karma-kutatásai által. A világtörténelem annak eredményeként mutatkozik előttünk, mint amit maguk az egyes emberek hoznak át részben a szellemi világbeli tapasztalataikból, részben a saját korábbi földi életükből a mindenkori földi jelenbe. Megértjük ebből, hogy minden, ami lejátszódik a történelemben, szellemi impulzusokból fakad és az emberi lények szándékai állnak mögötte.

A karma-előadásokból azonban arra is rájövünk, hogy a benne tárgyaltakat nem egyszerűen úgy kell tekintenünk, mint ami pusztán a történelem menetéről lebbenti fel a fátylat, hanem valami olyasminek, ami mindenki elé egyúttal egy feladatot is állít, amivel foglalkoznia kell. Ez nem egyéb, mint hogy eljussunk végre a reinkarnáció és a karma törvényeinek helyes megragadásához, és a saját lényünket is a világtörténelem nagy összefüggéseiben helyezzük el.

A Dr. Steiner által ábrázolt személyiségekben gyakran olyan emberekre, ember-Énekre irányult a figyelmünk, akikkel egyikünk vagy másikunk találkozott az élete folyamán és valóban ismerte. E karmaéletrajzokban olyan fogódzókat kaptunk, amelyekre emlékezni tudtunk, és átjárt bennünket az a tudat, hogy mi magunk is együtt voltunk azokkal a személyekkel. Ahogyan egy esemény révén eszünkbe jut valami hasonló esemény, így voltunk ezekkel a karma-vizsgálódásokkal is. Ezek nagyon mélyen behatoltak a lelkünkbe, mert azt éreztük, hogy a saját lényünk élete összefonódik ezekkel a személyekkel. De amióta Dr. Steiner ezeket a karma-vizsgálódásokat átnyújtotta nekünk, lehetővé vált számunkra az is, hogy a világtörténelem haladását is egészen a magunkénak érezzük, vele belső kapcsolatot találjunk. Hiszen mindenestül hozzátartozunk.

Dr. Steiner ezeket a karma-ciklusokat azért tartotta, hogy az egyes emberek a reinkarnáció és a karma témája felé forduljanak. A reinkarnációra és a karmára irányuló kutatás végigvonul antropozófiai mozgalmunkon. Ezzel Rudolf Steiner már kezdettől fogva foglalkozott, a Karácsonyi Gyűlés után pedig lehetővé vált, hogy a karma területén egészen konkrét részletek is lekerüljenek a szellemi világból. Ez azt a feladatot tűzi elénk, hogy mi is intenzív módon foglalkozzunk e témával.

Dr. Steiner gyakran kezdte úgy ezeket az előadásokat, hogy bizonyos személyeket állított elénk a maguk ismétlődő földi életében; de karmájuk tárgyalását azután átvezette az Antropozófiai Társaság karmájának taglalásába, amellyel az egész fejtegetés végződött. Ilyenkor rá kellett ébrednünk: Csak most érzékelhető igazán, hogy egész mozgalmunk mennyire beleágyazódik a világtörténelmi összefüggésekbe!

Az előadó a hallgatókat minduntalan az Antropozófiai Társaság konkrét jövőbeli feladataira összpontosította.

Ugyanilyen mély benyomást keltett bennünk az is, hogy utolsó karma-előadásaiban⁴ Dr. Steiner roppant komolysággal szólt és ismételten utalt olyan személyekre, akiknek éppen a mi korunkban a legnagyobb nehézséget jelentette az, hogy le kellett szállniuk a Földre és inkarnálód-niuk kellett.⁵ Újra és újra elmondta - szeptember azon utolsó nap

jaiban -, hogy átfogóan szeretne beszélni az antropozófiai mozgalom karmájáról. Ehhez mindig közbeiktatta az egyes személyiségek tárgyalását, és éppen olyanokét, akikről megtudhattuk, hogy korábbi földi életükben nagy erővel irányultak a szellemi világra, belülről ösztönözve érezték magukat, hogy bizonyos beavatáshoz jussanak, de éppen az ilyen személyek azok, akiknek jelentős nehézséget okozott az utóbbi évszázadokban történő újraszületés feladata. Amit a reinkarnáció és a karma kérdése a mai időkben magában rejt, annak egész tragikus súlyát átérezhettük ekkor. És az utolsó előtti előadás-ban⁶ Dr. Steiner egy olyan személyiségről beszélt, akinek újabb életét csakis akkor lehet valóban megértenünk, ha ebből a nézőpontból közeledünk hozzá.

Ez a személyiség Platón volt! Szinte - ha mondhatom így - futótűzként terjedt el a hír akkoriban azok között a barátaink között, akik nem tartózkodtak Dornachban, hogy Dr. Steiner Platónról beszél. Abból a tárgyalási módból, ahogyan Platónt jellemezte, felismerhettük, hogy az ő ismételt egyes földi életeit egymással összehasonlítva a világtörténelembe is betekintést nyerünk. Feladatunk tehát az, hogy az ezekben a karma-képekben tett steineri leírásokat jól megértsük, és kísérletet tegyünk egyre inkább behatolni a karmikus összefüggésekbe, éppen annak segítségével, amit az ilyen személyiségek élettörténetének és életművének tanulmányozása nyújthat. Tulajdonképpen csak ilyen úton érthetjük meg az ismételt testetöltések és a karma törvényeit. Ebből kiindulva szeretnék ma a Platón-lélekről beszélni, megkísérelve, hogy a legkülönbözőbb oldalakról közelítsem meg azt a témát, ami oly különösen világos fényben tudott megjelenni, amikor Dr. Steiner beszélt róla.

Dr. Steiner olyannak mutatta Platónt, mint aki még össze tudta foglalni a régi misztériumszemléletet. Amikor a maga ideatanát előadta, abban a szellemi világ imaginatív átélése fejeződött ki. (A platóni "ideákkal" egyáltalán nem lehet mit kezdenünk a materialista gondolkodás álláspontján). Platón csak annak köszönhetően tudott beszélni a szellemi világról, hogy még élt benne az imaginatív szemlélet. Olyan időkben alkotott, amikor csodálatos képekben még ösz-sze lehetett foglalnia mindazt, amit a régi misztériumtudásból megőriztek. Úgy érezte, hogy egy egészen sajátos szeretet ébred fel benne a szellemi megismerés iránt. Amikor azt halljuk, hogy Platón "Erószról" beszél, az nem más, mint egy szeretetteljes behatolás a szellemi összefüggésekbe. Ez az úgynevezett "plátói szerelem", amiben az emberi lélekben lehetséges szeretetérzés intenzíven összefonódik a szellemi megismeréssel. Platón, aki lényegében véve csak kifejtette mindazt, ami az akkori görögségben az ősi misztériumokból fennmaradt, olyan korban működött, amikor az emberi gondolkodás maga tulajdonképpen még nem is fejlődött ki, minthogy a gondolkodásban még nem formálódott ki a "logika", vagyis amikor a tudat mai formája még nem jelent meg, és ebben az értelemben még nem létezett "tudomány" és "filozófia". Platón tehát az ősi szellemi megismerés utolsó fázisában alkotott. Éppen ebből fogjuk megérteni azt is, hogy a Platón-lélekre az elkövetkezendő újraszületéseiben milyen sors várhatott.

Dr. Steiner leírta, hogy a Platón-lélek átlépett a halál kapuján, eljutott a szellemi világba, miután pedig a Földön egyre inkább eltűnt az ősi szellemi megismerés, ami később az újabb idők materializmusához vezetett, mekkora nehézséget jelentett neki, hogy ismét visszataláljon a Földre. Így amikor a kereszténység már elterjedt, a Platón-léleknek rendkívül nehéz volt a keresztény világba beleereszkednie, egy olyan világba, amelyet nemcsak a görög szellem impulzusa hatott át, hanem már a római is. És pontosan a középkor e római jellege óriási akadályt jelentett a Platón-lélek számára abban, hogy ismét képes legyen megtestesülni a Földön. Ez csak hosszú idő eltelte után sikerült neki, mégpedig egy női személyben, Hroswitha von

Gandersheimban.⁷ A X. században élt Hroswitha egy apáca volt, aki először írt drámákat Németországban latin nyelven. Ezekről elmondhatjuk, hogy az akkori idők germán-német szellemének igen fontos megnyilatkozásai voltak.

A steineri leírás alapján a Hroswitha-személyiséget úgy láttuk magunk előtt, hogy a Platón-lélek egy olyan testbe tudott beleereszkednie, amely neki még éppen képes volt megadni azt, hogy a saját természete valóban megnyilatkozhasson benne. Ezt a személyiséget a következőképpen jellemezhetnénk. Hroswitha Németország azon területén lépett fel, ahol az akkori császárok⁸ jóvoltából még sok görög elem, sok görög impulzus hatott. Egy olyan légkörbe született bele, ahol lehetséges volt ezzel a görög mivolttal összekapcsolódnia. Ha megnézzük drámáit, tulajdonképpen mindegyikük a kereszténység és a római császárság közötti ellentétet ábrázolja. Így például az egyik drámában⁹ fellép egy személy, egy nagyon bölcs asszony a három lányával, akit a kereszténység térhódításának korában üldözött a római császár, és arra akarta rávenni, hogy mutasson be áldozatot a császár isteneinek. Ez az asszony azonban minden bölcsességével ellenállt a császár óhajának. A drámában van például egy beszélgetés, amikor a császárral szembeforduló bölcs asszony egyfajta platonizmussal, a platonikus-misztikus számok tanával felel. Az asszony bölcsességétől a császár egyenesen megrendül. Másfelől azt látjuk, hogy állhatatosságukban ezek a nők, akiket üldöznek és akikből az egész görög-pogány bölcsesség beszél - jóllehet már bizonyos keresztény színezettel -, kínvallatásuk során, aminek kiteszik őket, szellemileg mégis győztesként kerülnek ki ellenségeikkel szemben. Mindig visszatér "a görög-keresztény szűz győzelme a római cézár fölött".

Érdekes a másik dráma is, amely Theophilus¹⁰ legendájáról szól. Ebben Theophilus, miként Faust, az ördöggel szerződve a bűn útjára tér. De az egész eseménysor végén Szűz Mária közbenjárására feloldozást nyer. A Hroswitha-személyiséget teljesen átjárta a Máriakultusz. Mindenkor olyan valakinek mutatkozik, aki azt hangoztatja, hogy mindent a Mária szűziességével való azonosulásnak köszönhet. Érezzük személyében a tiltakozást a római szellem, a cézárizmus utóhatásaival szemben, amelyek az akkori egész világot áthatották. Látjuk a - mondhatni - görög szellemű szűziességet, amint összeköti magát a kereszténységgel, és érezzük, ahogyan csodálatos módon áthatja azt Hroswitha asszonyi személyiségének minden vonása. Ebben a Theophilus drámában valami olyasmit találunk, ami a német irodalmon belül az első Faust drámával hozza rokonságba, és feltűnő, hogy Hroswitha von Gandersheim a latin nyelvet is a legnagyobb mértékben uralja. Személyét akkoriban egyfajta csodának tekintették. Egyáltalán nem lehetett megérteni, hogy ez a női személyiség egyszeriben fellépett és a legnagyobb latin költők stílusában szólalt meg latin nyelven - Germániában, ahol még semmiféle irodalom nem létezett. Majd éppen a humanizmus korában, miután a sokáig ismeretlenül kallódó műveit megtalálták, rendkívüli elismerést vívott ki alakja. Ezt a személyiséget tehát csak úgy lehet megértenünk, hogy a görög kultúra idején ő volt Platón, aki később a római-keresztény korszakban testesült meg.

Dr. Steiner azzal folytatta tovább, hogy ez a lélek ezután hosszú ideig nem tudott újra inkarnálódni. De végül Karl Julius Schröer [1825-1900] személyében testesült meg, aki Rudolf Steiner tanára volt. Dr. Steiner különösen részletezte Schröer Goethéhez fűződő viszonyát. Schröer tiszteletét Goethével szemben tulajdonképpen csakis akkor érthetjük meg, ha ebben az ismételt földi életek tényét is figyelembe vesszük, ahogyan azt megismerhettük a karma-előadásokban. Ezekből megtudjuk, hogy a Platón-lélek egy korábbi életében kapcsolatban állt egy tanítványával, egy ifjú szobrásszal, és ez a tanítvány -erről korábbi előadásaiban már beszélt Dr. Steiner¹¹ -, akin bizonyos fokig gyönyörködve, egy bizonyos szeretettel nyugodott Platón tekintete, Platón figyelmétől kísérve fejlődött, és ez az egész vonzalom, ami akkoriban Platónt ehhez a szobrászhoz fűzte, ismét feléledt Platón egy későbbi földi életében. A görög időkben élő ifjú szobrász ugyanis Goethe volt! A Karl Julius Schröerként újra megtestesülő Platón-lelket ezért az az érzés járta át, avagy az a vágy vett erőt rajta, hogy olyany-nyira szeretetteljes hangon beszéljen Goethe személyéről, mint ahogyan tette például Goethe Faustjához írt kommentárjában.¹²

Schröer volt az egyetlen, aki a már elterjedő materializmus korában Goethét még teljesen értette. Csak ilyen háttér ismeretében lehet azt a tevékenységet világosan látnunk, amit életében Schröer kifejtett.

Dr. Steiner utalt arra, hogy volt Schröerben valami sajátos vonás: egyfelől egy mély szellemi bensőség létezett benne, másfelől viszont szinte nőies érzékenységgel visszariadt attól, hogy teljesen belépjen a külső társadalmi világba. Azt lehetne róla mondani, hogy idegenként született bele a XIX. század modern civilizációjába! Elismerte ugyan Goethe érdemeit a természettudomány területén, de ő maga csak kevésbé tudott erre a területre behatolni. Dr. Steiner ezt úgy fejezte ki, hogy Schröernek nem volt meg az a képessége, hogy a szellemi impulzusokat korának világába belehelyezze, hanem megtorpant előtte. Majd Dr. Steiner hozzátette: mi vár egy ilyen esetben valakire, akinek éppen az antropozófiát kellett volna elhoznia az embereknek? -Érezzük, hogy ebben a Platón-lélekben tulajdonképpen valami rendkívül tragikus rejlik. Azt látjuk sorsában, hogy mindaz, ami visszanyúlik az ősi szellemi tudásra, mindaz, ami még kapcsolatban áll a kozmikus erőkkel, a szellemi világgal: most valami rendkívüli nehézségekbe ütközik, amikor ismét a földi életbe kell lekerülnie. Szeretném különféle szempontok alapján megmutatni Schröer személyiségén, hogy egész élete csak a Rudolf Steiner által megadott összefüggések tükrében érthető meg.

Schröer még Goethe korában született, de azután már a materializmus korszakában kellett élnie. Foglalkozott Goethével, megírta kommentárját a Fausthoz, végtelen szeretettel követte nyomon az emberiség nagy törekvéseinek e képviselőjét, Goethe egész világának alakulását. Rendkívül érdekes, ha Hroswitha von Gandersheim Theophilus-drámáját összehasonlítjuk azzal, amit Schröer Goethe Faustjáról mon-dott.¹³ Schröernek volt érzéke a Faust-alak megragadásához. Faustról úgy beszél, mint a legyőzhetetlen idealizmus hőséről. Faust személyiségében valami olyasmit fedez fel, ami csak a közép-európai szellemi hatásból születhetett meg. A küzdő embernek egy olyan képéhez emelkedik fel, amely hosszú évszázadok alatt fejlődött ki egy népben. Ezt tovább fejtegeti Schröer A Goethe és a szerelem című könyvében.¹⁴ Itt sajátos módon beszél Goethéről. A legfinomabb és legárnyaltabb irodalmi ábrázolások közé tartozik az, amit Schröer azokról a női személyekről mond, akikkel Goethe kapcsolatba került, nem különben arról a magatartásról, ahogyan Goethe iszonyult hozzájuk.

Ha ebbe beleolvasunk, képet kaphatunk arról is, hogy maga Schröer miképpen érezte magát a saját korában. Az említett könyv bevezetőjében így ír:

"Amikor ezt megfogalmazzuk, persze eleve tartózkodunk azoknak követésétől, akik az erkölcsi világ meglétét kétségbe vonják. Tudjuk, hogy a jelenlegi emberiség nagy részében messzemenően elterjedt az a szemlélet, amely az erkölcsi világot nem akarja elismerni valami magában fennálló egésznek, sőt, ennek tagadását szabadgondolkodásnak tekinti. E szemlélet fényében minden művészeti alkotás, a teremtő emberi szellem minden műve csak valami materiális képződmény, mint ahogy maga a "szellem" is. Hiszen az előbbi az anyagon keresztül szemléli a világot, az utóbbi, amennyiben érzékelhető alakot vesz fel, csakis a földi, a testileg létező emberben mutatkozik meg. A materializmus e merev formájával semmi reményünk nem lehet megértetnünk magunkat. Mert tagad minden eszmét, minden ideált, és ezzel mindattól megfoszt bennünket, amivel Goethe és Schiller megajándékozta az embert. Mi csak azokhoz tudunk szólni, akik úgy gondolják, hogy az erkölcsi világban nem fizikai törvények uralkodnak, még akkor sem, ha érvényesüléséhez fizikai eszközökre is rászorul, és akik valóban elismerik, hogy az erkölcsi világ egy olyan élő rendszer, amelynek szintén vannak törvényei, de ezek nem a fizikai világ törvényeihez hasonlítanak.

Létezett valaha egy nagy korszak, amelyben Platón az idea szónak azt a magasabb jelentést adta, amihez csak egy hozzá hasonló szellem tudott felemelkedni. És tudunk egy olyan nagy korszakról is, amikor a német szellem felküzdötte magát Platónhoz, és az eszmék érzékelésének képességét észnek nevezte."¹⁵

Ez éppen Goethe kora volt. Schröer úgy érezte, hogy e korszakban ismét feléledt valami a platonizmusból, az eszmék világa iránti szeretetből. És tulajdonképpen ezt az egész német korszakot meg sem lehetne értenünk, ha nem tudunk arról, hogy benne egy korábbi korban létező személyek jelentek meg újra, tudniillik azok, akik Platón korában éltek! Így egy olyan valamit, mint a goethei kor, amelyben ama másik, a görög kor oly sok személyisége ismét feltűnt, egyáltalán nem látnánk helyesen, ha csak azokkal az emberekkel akarnánk magyarázni, akik a legutóbbi évszázadokban, avagy a közvetlenül előtte levő évszázadban éltek; hanem azoknak a személyeknek az ismételt megjelenésével kell magyaráznunk, akik a platóni korral állnak kapcsolatban. Látjuk, hogy Schröernek éppen e tény iránt rendkívül finom érzéke volt. De érezzük azt is benne, hogy ugyanakkor visszahőköl a külső materiális világtól. Finoman találó módon képes azonban beszélni a Goethe-lélek és az egyes női személyek kapcsolatáról. Ez csak úgy érthető, ha tudjuk: itt ismét feltámadt a platóni Erósz, amelynek szemléletét alkalmazza Schröer a goethei világra.

Amennyire Schröer benne élt egy olyan közegben, amely képessé tette, hogy a görögség elvét ismét megújítsa német-osztrák talajon, ezt az elvet mégsem tudta teljes mértékben áthelyezni, belevinni a földi kultúrába. Ezt jól láthatjuk egy előadásából, amelynek a következő címe van: Ausztria-Magyarország németsége és jelentősége a Monarchia számára. Ezt 1879. január 16-án tartotta Bécsben a Németek Egyesületében. Ez egy olyan történelmi korszakban történt, amikor az osztrák területek Németországtól való elszakítása az Ausztriában élő németeket bizonyos ellentétbe állította más népekkel, akikkel németségük révén kapcsolatban álltak. Schröer meg volt arról győződve, hogy a németeknek egy magasrendű, eszmei feladata van a világban, és hogy éppen német talajon kellett keletkeznie annak a szellemi csúcsteljesítménynek, amit úgy hívunk, hogy német idealizmus. Az ebből kifejlődő német kultúra az egész világ számára sokat jelent, amelyet továbbra is életben kell tartanunk.

Feladatának érezte, hogy Ausztriában is e téren lépések történjenek. Olyan elemzésbe fogott, amelyben Ausztria nemzetiségi problémáit is megkísérelte tárgyalni. Szerinte az egyes nemzetiségek jogos igénye az, hogy saját iskoláik legyenek, sőt a kor viszonyai egyenesen szükségessé teszik, hogy az iskolák a szabad szellemi élet hordozóivá váljanak, és bennük szabad szellemi módon tanítsák a gyerekeket. Megmutatkozna, mondja Schröer, hogy csak azok az iskolák az igazán életképesek, amelyek ápolni tudják a német nyelvet, amely a német szellemiség csodálatos művészi alkotásainak és irodalmi remekműveinek hordozója, miáltal az iskolák egészen új módon hatnának a közéletre is. Schröer itt voltaképpen a szabad szellemi élet leírását nyújtja, ahogyan annak már meg kellett volna jelennie Ausztriában, ahol az ott élő népek is feladatukul kapták, hogy ezt a sürgető problémát megoldják - de mégsem voltak képesek rá. Schröer sajátos módon beszél az akkori Ausztriáról:

"A németektől semmilyen nemzet nem kívánja, hogy feladják nemzetiségüket. A nemzetiség oly mértékben tartozik hozzá az ember lényéhez, hogy arról semmikor sem képes lemondani. A legkevésbé akkor, ha általa - miként a németek - olyan szellemi javakban részesülhet, amelyek drágák az egész világ számára is."¹⁶

Majd hangsúlyozza, hogy a német szellemi élet közössége, amely Goethe korában kifejlődött, olyan értékes kincs, amelyet gondozni kell, és hogy Ausztriában életre kell kelteni egy erkölcsi eszmét, amely nevelően hatna. A németek kulturális feladata Ausztriában éppen ezen eszme ápolása lenne. De azután kimondja azt, hogy Ausztria valójában egyáltalán nem adja meg a lehetőséget arra, hogy efféle célok megvalósuljanak benne. Ehhez egy tanmesét ad elő, amely a következőképpen szól. - Egyszer egy építőmesternek egy gótikus templomot kellett volna építenie. De mielőtt hozzáfoghatott volna, meghalt. Éppen csak a tabernákulumot, a szentségtartót tudta még elkészíteni. - Egy ilyen tabernákulumnak látja Schröer Ausztriát. Az érdekes előadás végül ezzel a mondattal zárul: "De talán ez nem marad így mindörökké."

Érezzük ebben, hogy Schröer félelmetes módon tudott beszélni arról a feladatról, hogy éppen Ausztriában a goethei korszak szellemi életének mélyen át kellene járnia a társadalmi valóságot, formálva az egész kultúrát, lehatva egészen a nemzetiségi kérdésig is. De írása végén hirtelen ezeket mondja: Ausztria mégis csak egy ilyen félbemaradt templom; nem marad egyéb, mint pusztán egy tabernáku-lumot megalkotni, de azért hitet tesz amellett, hogy egyszer mégis lehetségessé válik egy ilyen eszme megvalósulása. Itt is érezhetünk valamit abból a "megtorpanásból", amit Dr. Steiner említett, de ugyanakkor mindenkor felfedezhető a Schröer-személyiségben, hogy valóban e szentségtartó építésén dolgozott.

Schröer a legkülönbözőbb oldalakról tanulmányozta Goethét, különösképpen költői műveit. Goethe természettudományos írásaival kapcsolatban azonban érezte azokat a nehézségeket, amit a mai természettudomány kifejtése jelent. Ezért nagy örömmel fogadta az akkoriban még ifjú ember, Rudolf Steiner megjelenését, akit megbízhatott Goethe természettudományos írásainak feldolgozásával.¹⁷ Érdekes, hogy maga Schröer ezen írások bevezetésében milyen hangot üt meg - írt ugyanis egy előszót hozzájuk - az akkor még csak 23 éves fiatalember vállalkozásával kapcsolatban, amit melegen üdvözöl, és feltűnik az embernek közben, hogy mennyire atyaian egyengeti Steiner útját e feladatban. Sajátos szavakra fakad:

"Minden kétség felett állónak látszik számomra, hogy a zseni isteni szikráját Goethe tudományos írásaiban éppúgy fel lehet fedeznünk, mint költői műveiben. A lángelme adományai minden területen értékesek. A tudományban sokan tevékenykednek, de csak kevesekben találjuk meg az igazi teremtő szellem impulzusát. Ha Goethe mint professzor működött volna és tanítványokat nevel fel, akik szemléletmódjába mélyebben behatolnak, a goethei iskola nagy jelentőségre emelkedhetett volna. Csakhogy a tudományok és a szellemi élet egész fejlődése Németországban eltávolodott a goethei törekvéstől. Mára már odáig fajultak a dolgok, hogy annak, aki kiáll mellette, teljesen az árral szemben kell úsznia.

Goethe költeményeinek az ő egyénisége egészéből és írásai összességéből történő megértése és magyarázása korunkban már előrehaladt.

Természettudományos munkásságának egy efféle taglalása azonban még igencsak az elején tart. Ezért nagy örömmel üdvözlöm a jelen természettudományos írások kiadójának vállalkozását. Természettudományos tanulmányaira tekintve olyannak látom őt, akit megragadott Goethe személyisége. Odaadó lelkesedéssel szentelte magát a goethei írások tanulmányozásának. Eljutott annak felismeréséhez, hogy azok csak Goethe lényének egészével összefüggésbe hozva ítélhetők meg. Megértette azt is, hogy a kulcsot, amely Goethe gondolkodásmódjához elvezet, korának szellemi életében kell keresnünk. Jóllehet Goethe nem tekinthető filozófusnak, ösztönözték mégis a kor filozófiai áramlatai és maga is visszahatott azokra. A kiadó nem mulasztotta el, hogy ebben az irányban is a közvetlen forrásokból merítve a történeti anyag világos elemzését adja.

Ha a természettudományok területére való behatolást nem is engedhetem meg magamnak," - figyeljük ezeket a szavakat! - "mégsem zárkózhatom el annak kijelentésétől, hogy a megkívánt következetesség, amit minden ilyen törekvésnél megfigyelhetünk, kezességnek látszik számomra abban a tekintetben, hogy a Goethe tudományos írásait itt kísérő fejtegetések azoknak megértését képesek lesznek elősegíteni, olyan mértékben, ahogyan mindeddig még nem lehetett részünk benne. Ezen igény teljesítését a komoly olvasó a kiadónak köszönheti, még ha talán nem is fogja azokat minden tekintetben követni tudni."¹⁸

Kiérezhető a Schröerben megbújó tragédia, hogy nem tud teljesen belépni a természettudomány területére, de rendkívül szívélyesen tekint arra a személyre, aki nála tanul, és aki merészen felvállalta Goethe természettudományos írásainak bemutatását. Látjuk ebből, hogy Schröer számára nem állt fenn annak lehetősége, hogy a természettudományok munkájába bekapcsolódjon, és számára az sem volt lehetséges, hogy platonizmusa megküzdjön a modern természettudomány roppant ellenállásával, amin az egész mai kultúra alapul. Amiként a társadalmi problémák terén csak egy tabernákulum megépítésére érezte magát képesnek Ausztriában, majd rezignált arccal visszafordult, így volt ez nála Goethe természettudományos műveivel is: itt is csak a szentségtartót tudta felállítani, az épület megépítését másokra kellett hagynia.

Érdekes nyomon követnünk életét Ausztriában. Életének nagy részében mindenfelé utazott, ahol "német nyelvi szigeteket" talált.

Különös vonzalom alakult ki benne a német dialektusok iránt, megható odaadással tanulmányozta őket, az ilyen vidékeken minden falut felkeresett, ismerkedett a parasztok szokásaival, hagyományával, megfigyelte azokban a német nyelv állapotát. Hogy mi ösztönözte mindeközben, azt ilyenféle eszmefuttatásokkal magyarázta: Ahogyan Görögországban szétszóródva fekszenek a szigetek, az egyes szigetcsoportok, a Kikládok és a Szporádok, ugyanígy vannak Ausztriában szétszórva olyan területek, már Magyarországon és Csehországban, Szlovákiában, ahol kis német nyelvi szigetekre bukkanhatunk. Ezért fel kell keresnünk és kapcsolatot kell tartanunk ezekkel a vidékekkel. - Mindig fontosnak tartotta ezt hangsúlyozni. A német irodalom tör-ténete¹⁹ bevezetőjében valami egészen különöset mond erről. Így kezdi azt:

"Ahogyan a régi görögök illír-makedón szomszédjait irigyelnünk lehet, amiért naponta hallhatták a görög lantot és tanulmányozhatták egy olyan népnek a nyelvét, amely az emberiséget felemelte az istenekig, ugyanúgy a jövő generációk a németek szomszédjait fogják irigyelni, ha majd a német nép, amely oly sok hasonlóságot mutat a régi görögökkel, évszázadok múlva egyszer eltűnik a föld színéről. Irigyelni fogják e szomszédokat nemcsak azért, mert még hallhatták a német nyelvet, hanem azért is, hogy kis fáradsággal még meg is tanulhatták, és általa a német irodalom nagy műveit megismerhették. Ha Németországot az antik Görögországgal vetjük egybe, és a német kis államokat a görög poliszokkal, akkor nagy hasonlóságot fogunk találni Ausztria és Makedónia között is! Ausztria szép feladatát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: a nyugati kultúra magvait szétszórni kelet felé."

Gyakori Schröernél a görögség és a németség ilyen párhuzamba állítása. A németségről nem mint pusztán nemzetről beszél, hanem mint egy olyan szellemi kultúra hordozójáról, amely a német idealizmusból sarjadt ki.

Ezt pedig rokonítja a hellenizmussal. És amikor felkutatja a német nyelvi szigeteket, azt olyan módon teszi, mintha a "barbárok" között az után nyomozna, hogy a német szellemi életből mi tudta magát körükben megtartani.

Ebből az indíttatásból kifolyólag azt is fejébe vette, hogy a karácsonyi játék után nyomozzon. Minden régi karácsonyi játék a tulajdonképpeni Németországban már kihalt vagy triviálisba fordult. Csak ott őrződött meg, ahol a németség az általános német nyelvterülettől elszakadva élt, és ápolta régi hagyományait. Schröer felkereste Oberufert, Pozsonyt, kiment az ott élő parasztokhoz, és az utolsókat, akik még tudtak valamit a karácsonyi játékokról, kikérdezte a hagyományok felől. Minden részletről be kellett nekik számolniuk. Ezt azután Schröer személyes beszélgetésekben továbbadta Rudolf Steinernek. Úgyhogy ezek az ónémet karácsonyi játékok megőrződtek egyetlen személy jóvoltából. Schröer felkereste ezeket a vidékeket, mert űzte őt az ideálokra éhes szelleme, amely mindenütt a német-germán szellem nyomait kutatta, ahogyan kifejlődött az a történelem során.

Feltűnő, hogy irodalomtörténetében végig a görög és német kultúra hasonlóságát hangsúlyozza. Először ezt egyáltalán nem is vesszük észre. De azután egyszer csak megkérdezzük: vajon miért tesz mindig összehasonlításokat a görögséggel? Azt sulykolja, hogy a goethei kor német szellemiségét, amit manapság már kezd elfelejteni a világ, párhuzamba kell állítanunk az antik hellenizmussal. Ekkor valójában Platón szellemére utal, összefüggésbe hozva azt Goethe korával.

Schröer különös módon egy sajátos miliőben nőtt fel. Pozsonyban született, ott éltek a szülei. Érdekes sorsa volt, de lényegében véve ismeretlen maradt a világ számára. Vajon ki tud ma még Karl Julius Schröerről? 1900-ig élt, mint az utolsó goetheánus 1900-ban Bécsben halt meg. Életének végső szakaszán szellemi erőit is fokozatosan elveszítette. Dr. Steiner erről azt mondja: Mivel a Platón-lélek nem tudott tökéletesen inkarnálódni, lassan kihúzta magát a testből, amikor Schröer életkora előbbre haladt. Az az érzésünk, hogy mindazt a finom árnyalatot, ami a Platón-lélekben megvolt, Schröerben csak kevésbé tudta kifejezésre juttatni. Végtelenül sok szépség és csodálatosság maradt itt visszatartva. Újra és újra felvillan ugyan, de a nagy impulzus mintegy csak egy pillanatra csendül fel. Így tehát van valami tragikus vonás Schröer egész sorsában.

Amikor pályafutása elején állt, akkor olyan emberek sokaságával volt körülvéve, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ő, akik összefonódtak Goethe szellemi világszemléletével. Schröer úgyszólván mindegyikük halálát túlélte, ő volt az utolsó goetheánus. Egy olyan korhoz tartozott, amikor még emberek ezrei hordoztak magukban egy olyanfajta szellemi életet, amit Goethe Wilhelm Meister-ének alakjaiban látunk megelevenedni, és akikkel kapcsolatban meg lehet állapítanunk: a belső élet finomságának, az érzelmek gyengédségének ilyen szintjét a mai világban már hiába keresnénk! Schröer körül ezek az emberek eltűnnek, ő volt az utolsó közülük. Van abban valami végzetszerű, ha a Schröer által alapított bécsi Goethe Egyesületre tekintünk, amelynek folyóiratát Schröer szerkesztette, és amiben még olyan cikkek jelentek meg, amelyek méltóak voltak Goethe szellemiségéhez. Úgy érezhette az ember, hogy bennük az antropozófia szellemében merítkezik meg. Ez a szellem azonban a Goethe Egyesületből később kiveszett, és 1900-tól már felhagytak azzal is, hogy Goethéről mint tudósról beszéljenek. Így tehát azt látjuk, hogy a goetheánizmus utolsó személyisége is eltűnik a színről. Akkoriban történt ez, amikor a szellemi világgal való kapcsolat fenntartása csak egyetlen emberre hárult: Rudolf Steinerre.

Schröer a goetheánizmus egész hanyatlását megélte. Dr. Steiner úgy fogalmazott, hogy Hegel, Schelling és a többiek korszaka a szellemi kultúra bizonyos erőtlensége is volt, mert nem bizonyult olyannak, amely a materialista szemléletet képes lett volna áthatni és befolyásolni. Olyan személyiségek megjelenését látjuk e korban, akik - mint Platón - saját korábbi életük szellemiségéből fakadóan a materialista világ megnyilatkozásaitól visz-szariadtak, előtte megtorpantak, tehetetlenül álltak. Egyenesen úgy érezzük, hogy Hegel kora valaminek az "alkonya" is, ha azt nézzük, hogy milyen sors várt a Platón-lélekre, amikor inkarnálódott benne.

^ugrás az oldal tetejére

A Platón-lélek a történelemben II.

Eugen Kolisko Schröer-tanulmányának második, befejező része bemutatja Schröer szüleit is, akik szintén jelentős személyiségek voltak. Anyja, Therese (szül. Langwieser), apja, Tobias Gottfried Schröer, aki "Chr. Oeser" álnéven számos történelmi és pedagógiai könyvet írt. A Schröerről szóló előadásban (1924. szeptember 23, GA238), ami alapul szolgált Kolisko fejtegetéseihez, Rudolf Steiner kitért még Schröer apjára is, akivel kapcsolatban egy rendkívül fontos karmikus összefüggést tárt fel. Ez nem található meg ugyan az előadásról készült gyorsírásos feljegyzésben, több hallgatói jegyzet alapján azonban a későbbi kiadásban már szerepelt. Ebben szó szerint a következőket olvashatjuk: "Az előadáson résztvevők állítása szerint Rudolf Steiner Szókratész újratestesülésének nevezte Christian Oesert, Karl Julius Schröer apját."

Az Oeser által írt Világtörténetben grandiózus ábrázolását találjuk Szókratész alakjának, nem kevésbé tanítványa, Platón filozófiájának. Ezzel szemben Arisztotelészt - ellentétben Kolisko téves állításával - csupán Nagy Sándor tanáraként mellesleg említi.

Az 1850-ben meghalt Oeserre tett steineri utalások sajnos a mai napig nem vezettek arra, hogy jelentősebb írásait - amelyekben Kolisko nem kevesebbet lát, mint "a világtörténet szellemi nézőpontból történő alapvetését" - változatlan formában, de kommentárokkal kísérve újra kiadják. Itt áldozatkész szponzorokra lenne szükség, mert a komoly szellemtu-dományos-karmikus fejtegetéseket illető általános érdektelenség miatt, nem különben az ál-okkult élmények divatja jóvoltából, mi több, a jelenlegi antropozófiai mozgalom szélesebb körét tekintve is, egy ilyen kiadói vállalkozás tisztán gazdasági szempontból aligha lenne rentábilisnek mondható. Hogy azonban e kiadás szellemileg szükséges lenne, és hiánya egyenesen arra vall, hogy nem teljesítjük Rudolf Steiner karma-kutatásaival szembeni kötelezettségeinket - ezzel kapcsolatban a belátásra képes embereknek semmi kétségük nem lehet. Thomas Meyer

Schröer sajátos környezetben nőtt fel. Apja és anyja is Pozsonyban élt. Schröer sorsa az volt, hogy személye teljesen ismeretlen maradjon. Hasonlóságot mutat Hroswitha von Gandersheimmal, akinek még létezését is később tagadni kezdték. Amikor Schröer Bécsben lakott, fellépett egy Aschbach nevű kutató, aki a könyvében vitatta, hogy Hroswitha egyáltalán élt volna, és azt állította, hogy az ilyen névvel kiadott írások mögött egy humanista, Conrad Celtes²⁰ áll, aki Maximilian császár udvarában élt, és ő alkotta meg és állította össze a műveket. Érdekes egybeesés, hogy e nézet éppen akkor látott napvilágot, amikor maga Schröer élt, sőt ugyanabban a városban lakott. Valahol meg is említi műveiben az esetet, és derültséggel fogadja. Az el-nem-ismertség tragikus sorsa gyakran kísérte a Platón-lelket. Sőt, ez kiterjedt magára a Schröer-családra is.

Schröer apja, Tobias Schröer Pozsonyban tanár volt egy nevelőintézetben.²¹ Számtalan pedagógiai tárgyú írás szerzője, de írt egy Világtörténetet is ²², amely rendkívül érdekfeszítő, és azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a világtörténet szellemi nézőpontból történő alapvetését tartalmazza. Ehhez a műhöz - ha szabad most valami személyes dolgot említenem - egészen különös élményem fűződik. Nem sokkal ezelőtt a kezembe jutott, beleolvastam, és ámulatba estem, hogy az egész könyvet szinte kívülről tudom. Ez a könyv volt ugyanis az, amiből én magam is egykor a világtörténelmet tanultam, de magát e tényt már teljesen elfelejtettem. Ebben a történelemkönyvben csodálatos módon vannak érzékeltetve az események. A Platónról, Arisztotelészről²³, a kereszténységről szóló fejezetek a legszebbek közül valók. Különösen ez volt a helyzet az első kiadásban. A későbbi kiadások azután egyre rosszabbak lettek, és igen furcsa jelenség, hogy ez történt mindig Tobias Schröer írásaival! Több műve jelent meg az ifjúság művelése céljából, így például a Karácsonyi ajándék hajadonok számára, amiben egyfajta esztétikát találunk, mert a schilleri-goethei esztétika alapjait fejti ki benne, már ahogy ezt a tanítás keretei lehetővé teszik. Később egyéb írások is napvilágot láttak tőle, melyeket Világtörténetéhez hasonlóan "Chr. Oeser" álnéven kellett kiadnia.

Vajon miért? Az oka az volt, hogy az osztrák hatóságok Schröert nem nézték jó szemmel. Írt ugyanis egy vígjátékot, amelyben felléptette magát Metternich kancellárt is. Ez azonban az osztrák kormányzat rosszallását vonta maga után. Úgyhogy Tobias Schröer azontúl már csak álnéven írhatott. Tőle származik egy nagyon érdekes dráma is Thökölyről, a magyar szabadsághősről. Erről a drámáról maga Schröer mondta, és Dr. Steiner megismételte a Vom Menschenratsel című könyvében²⁴, hogy német nyelven a magyar történelem egyik legjobb műve, mégis alig ismeri valaki.

Schröer apja tehát különböző nevek alatt nem kevés nagy jelentőségű művet jelentetett meg, őt magát azonban teljesen elfelejtették. Részben azért, mert nem tudják róla, hogy milyen álnéven írt. Az ifjúságnak szóló írásaira általában az a sors várt, hogy itt-ott még ma is fellelhetők ugyan, de már erősen megváltozott alakban. Megírta Tobias Schröer például azt a nagyon szép könyvet, a neveléstant fiatal lányok számára. Kezdetben még tartalmazta az esztétikára való kitekintést, és ehhez kapcsolódott azután a háztartást fejtegető rész. Így volt ez az elején. Később azonban ebből egyfajta szakácskönyv lett, míg végül az esztétikai bevezetés teljesen elmaradt, és már csak egyszerű szakácskönyvként szolgált.

Tobias Schröer alakját is tulajdonképpen csak a platonizmus szférájából lehet megértenünk. Ha követjük ezt a személyiséget, láthatjuk, hogy csodálatos műveket alkotott, amelyeket azonban a későbbi kiadók átvettek és teljesen ellaposítottak. Karl Julius Schröer egyszer megjegyezte apjáról, hogy idővel már nem volt képes beleolvasni a műveibe, mert elszorult a szíve, amikor látnia kellett, hogy mások mit csináltak belőlük.

Érdekes Schröer édesanyjának személye is²⁵, aki ugyancsak írogatott. Picht tagtársunk újra felfedezte ezeket az írásokat.²⁶ Amikor az ő személyiségével ismerkedünk, könnyen kialakul az a meggyőződés bennünk, hogy Schröer anyja az akkori korszak egyik legszimpatikusabb személye volt. O is Pozsonyban élt, és ha a Schröer-házat tekintjük, azt kell mondanunk róla, hogy bizonyos fokig a goetheánista szellemi élet egyfajta szigete volt akkoriban. Mélyen meleg, benső barátság fűzte a német íróhoz, Karl von Holtei-hoz, aki hosszabb ideig szintén ott lakott Schröeréknél, és nagyon összebarátkozott Schröer apjával és az akkoriban még nagyon fiatal Karl Julius-szal. Holtei sokat levelezett Schröernével. E levelek közül kiadott néhányat Therese asszony levelei címmel, anélkül, hogy a családnevét nyilvánosságra hozta volna. E levelek annyi finom érzéssel vannak átszőve, amikor az élet sokféle problémáját tárgyalják, hogy Holtei mindenhonnan leveleket kapott, amelyekben azt tudakolták, hogy ki is ez a "Therese asszony"? Később, Therese asszony halála után Holtei e levelezés egy részét (a nagyobbik felét Schröerné elégette) Karl Julius Schröerrel közösen kiadta, és valami végtelenül lebilincselő olvasmány került így az olvasók kezébe. Különösen szépek a nevelési kérdésekre vonatkozó gondolatmenetek. E helyeken leírja a legelső kezdetektől fogva fia, Karl Julius Schröer nevelésének történetét. Napról napra követi az eseményeket. A pedagógia gyöngyszemei ezek a fejtegetések. Csodálatos, ahogyan végigkíséri a kis Karl Julius gyermekéveit és a közben folytatott lelki vezetését. Kirajzolódik előttünk eközben egy sajátos légkör, amelyről meg kell állapítanunk: semmilyen más légkörben nem lett volna képes élni a Platón-lélek, mint éppen ebben! Mindannyian érezni fogjuk ennek igazát, ha beleolvasunk ezekbe a levelekbe. Therese asszony így ír²⁷:

"Amikor egyszer megkérdeztek arról, hogy helyesnek tartom-e, ha a gyermekeknek kimutatjuk egész szeretetünket, felkiáltottam: 'Te jóságos Ég! Hát hová jutottunk, ha már ilyen kérdések is az eszünkbe jutnak?' Persze hogy minden, a teljes szeretetünket ki kell mutatnunk a gyermekeknek - ahogyan megmutatjuk nekik a napfelkeltét, a naplementét, a csillagokat, a Holdat, és mindent, ami nem a Földről való. Mivel akarod, te apa, az ellened szegülő fiad indulatát leszerelni, ha sohasem tapasztalta meg a szeretetedet, a semmivel sem összehasonlítható szeretetedet iránta? Ha azonban már ismeri ezt, akkor a haragodat a szereteted oldaláról nézi, és bűnbánóan lábaid elé veti magát. Eltekintve a szülői hatalomtól, amire csak a szeretet jogosít fel, kérdezlek titeket szülők: mire való nektek a szeretet, ha ti azt nem akarjátok kimutatni, vajon miért kaptátok volna Istentől? Csak nem azért, hogy jól elrejtsétek? Azt hiszitek, hogy ha gyermeketekről gondoskodtok, ápoljátok, taníttatjátok, nevelitek, azzal már szeretitek is őt? Azt mondom erre: ekkor csak a kötelesség mozgat benneteket, semmi egyéb, és az effélék teljesítéséért gyermeketek a legkevésbé sem tartozik nektek köszönettel. Meg kell tanulnotok játszani vele, de hálára még ez sem kötelezheti őket. Mert hallja szegény, hogy mindig a szülői szeretetről beszélnek neki, és várja, várja, hogy az szemtől szembe végre megjelenjen előtte, egészen addig a pillanatig, amikor a szeretet már minden melegével körülöleli. Ó, az első hét év neki folyvást tartó karácsonyeste. Hagyjátok a szeretetforrást kiáradni rá, hogy az széles mederben ömöljön felé, amit mindenkor lelkesítsen a frissen lüktető gyermeköröm tarkán fellobogózott hajócskája. Szívetek egész szeretetéből sohasem jut egyébként a férfinak sem, ha nem adtok belőle mindig a kedves csöppségeknek is, és ezért azt a sírba viszitek magatokkal. Ne hallgassatok azokra, akik azt mondják, hogy a gyermekek nem viselik el a szeretetet. Mennyire abszurdan cseng ez! Éppenhogy semmi mást nem tudnak elviselni, csak egyedül a szeretetet! És mi nagyok is semmit sem tudunk szívesebben fogadni, mint azt, és semmi sem hat inkább a nemesedésünk-re, mint éppen a szeretet. (...)

Ha én, szegény asszony, a munkától meggörnyedve, a gyermekeiteket ölelgetve és csókolgatva láttam, sírnom kellett az örömtől, és a jólelkeknek mindig adtam rögtön valamit. Bárcsak tudnék mindenkinek, minden egyes kisgyereknek szeretetet venni! Ok el sem tudják mondani, hogy mennyire rászorulnak."

Azután arról beszél, hogy mennyire felzaklatta a fenyítés, amikor a kis Karl Julius egyszer valami csínyt követett el, és neki saját pedagógiai módszerrel nevelnie kellett. Tulajdonképpen nagyon érdekes, amiről itt beszámol. Csak egy részletet szeretnék ebből megmutatni. A kis Karl valami rosszat tett. Ilyenre ez volt az első alkalom. És Therese asszony nem tudta, mit kellene tennie. Mindenesetre bezárta a bűnöst a szobába.

". Még kiabált, de egyre gyengébben, majd csendben maradt. Nagyon fájóan hatott rám az egész, és sokkal könnyebb lett volna nekem, ha beszélhetek vele. De felismertem az esetben ismét egy fontos fejlődési fázist, ezért kitartottam. 'Mit csinálsz itt?', kérdezte a férjem, amikor belépett és ott talált az ajtó előtt fülelve. 'Jaj, Istenem!, azt hiszem - nevelek!', feleltem neki könnyes szemmel. Belestem a kulcslyukon, és láttam, hogy játszik valami madzaggal. Szívesebben öleltem volna a keblemre, de nem engedhettem meg magamnak. Az az egy óra egy egész napnak tűnt nekem, az én kicsikémnek pedig egy örökkévalóságnak. Majd a sírástól elbágyadva, a haragtól felőrlődve feküdt a földön, de már mélyen aludt. Senkinek sem volt szabad megzavarni őt!"

Azután Therese asszony elmondja, hogy bement a fiúhoz, aki e semmibevételből tanulva többé már semmi ilyet nem tett. Máshol leír ilyenféle kis nevelői epizódokat:

"Mi a szülőtől való félelem következménye a gyerekben? - A hazugság már valami félrelépés, ravaszkodás, amely egészen a csalásig fajulhat. 'Ki törte össze a szép tálat?', kérdeztem egyszer. - 'Rám esett', felelte a kis Lujza. - 'Ó, de kár, egy kedves emlékem veszett el vele; máskor ügyesebb legyél.' - Ott állt Lujza nedves szemekkel, fülig piros arccal. - 'Ki vette el a szobámból a sárgadinnyedarabot a tányérról, te voltál, Julius?' - 'Igen, mama.' - 'Úgy!' - Egy pillanatnyi csend. - 'Azt hittem senkinek sem kell.' - 'Meg kellett volna kérdezned.' (Enyhébb hangon:) 'Nem szabad semmit sem elvennünk kérdezés nélkül. Hogyan történhetett ez meg veled?' - Ennyi büntetés elég egy ilyen vétség számára, és amellett az egyedül hatékony. Gyermekeimet még teljes ártatlanságban hagyta, mert annak tudata, hogy egy kifejezett bűnt követtek el, megzavarta volna bennük az ártatlanságot. Az effélét meg kell akadályoznunk, hogy az ártatlanságérzésük éppúgy, mint az önérzetük, mint valami növényke, jótékonyan megerősödjön, és egyszer majd igazi és gazdagon termő hajlammá terebélyesedjen bennük."

Egy másik helyen Therese Schröer arról az időszakról beszél, amikor a fiatalok a nemi érésen mennek keresztül. Itt fontosnak tartja a különösen kíméletes és elnéző irányítást. Ezt mondja:

"A fiatalkorban átmeneti periódusok is találhatók. Ekkor szükségük van a gyerekeknek a tapintatos és szelíd vezetésre. A fiatalok gyakran mennek úgy, mint az alvajárók a keskeny, veszélyes csapáson. Milyen haszonnal járhat ilyenkor a heves mérgelődés? Elégedjünk meg pusztán a figyelmeztetéssel. Amikor az egyik életszakaszból áthaladnak egy másikba, akkor ne is sürgessük, de ne is törjük össze őket. Nyugalmunk, szeretetünk és önmérsékletünk az, amit szülői őrködésünkben oltalomként nyújthatunk számukra. Amikor úgy érezzük, hogy kifáradtunk, teljes lelki kimerültségünkben összerogyunk, olyankor mondjuk azt magunknak: 'Holnap Isten segítségével minden jóra fordul!'

És gyakran így is lesz! Eljön az óra, a nap, amikor a kislányunk, a kisfiúnk eldobja babáját, és a lélek kitárja előttünk fiatal szárnyait.

Számtalan letérítő, félrevezető jelenség leselkedik az ember fejlődése során. De ezek éppen csak jelenségek, amelyek továbbvonulnak, ha erőszakkal, makacssággal és hidegséggel nem kövesítjük meg őket a gyermekben. A belül érett, szeretetre méltó gyermeket hagyjuk magától eljutni Istenhez és az emberi boldogsághoz. Ahol azonban ennek adománya még kétséges, vagy akár visszatartott, ott a szülőkre az a tennivaló vár, amit rajtuk kívül senki sem lenne képes megtenni, és amiben szeretetük ereje túltesz minden hősön, vagy bármi hőstetten: szülői szeretetüknek, buzgó gondoskodásuknak, jóságos elnézésüknek kell formálnia éppen az ilyen gyermeket. Nincs olyan züllött teremtmény, akinél az ilyen áldozat áldás nélkül maradna, és a szülők megvigasztalódhatnak ezzel a szép dallal: 'Ha mindenki hűtlenné is válik, maradjunk mi mégis hűségesek.'"

A legérdekesebb ebben a személyiségben az, ahogyan Goethéről írt. Ez általában a legsajátosabb dolgok közé tartozik, amit a német irodalomban fellelhetünk. Csak ha ismerjük ezt, érthetjük meg igazán, hogy Schröerben honnan származott a Goethe iránti tisztelet, és hogy éppen ez a pozsonyi ház - "az osztrák Makedóniában" - lehetett az a hely, ahol a Schröer-személyiség, ez az újra inkarnálódott Platón-lélek, felnőhetett, szárnyra kaphatott, mint egy olyan tanító személyiség, akinek figyelembe vétele nélkül el sem lehetne képzelnünk az antropozófia kialakulását. És ekkor írt ez az asszony, Therese Schröer, akinek minden megjegyzése egyszerre tiszta platonizmus és goetheánizmus, amikor Goethe hatásáról szól a világban.

"Megint Goethét olvastam, és teljesen érzem, hogy mindig megerősödöm és megbékélek, ha az élet e kenyerét élvezem.

Mi mindent mondtak és írtak le már Goethéről! Mennyire sokat! Túlságosan is. Mégis azt hiszem: a legfőbbet még mindig nem mondták el róla. Bárcsak lennének méltó szavaim arra, hogy csodálatomat iránta kifejezzem! Nem mindent összezavaró, vitát provokáló szavak lennének azok.

Hiányzik belőlem az erő, a képesség, hallgatnom kell, és nehéz szívvel belenyugodnom adottságaim korlátaiba. De biztosra veszek valamit, egy igazságot, és ezért látom szükségét, hogy megszólaljak. Ez az igazság az, hogy Goethe alkotómunkájának egész területén nincs semmi oly nemes anyag költészete számára, mint ő maga.

A rendkívüli személy körül minden rendkívüli. Eljön majd még az ő évszázada, és csak akkor fogják őt, egy messiást, megérteni és fog hatni a világra. Emberi nagysága a jelenben még túl közelről vakít, és akik hozzá legközelebb álltak, túlságosan is elfogódottan tekintettek erre a nagyságra. A minap kézbe vettem az 1797-es svájci útjáról és az 1814-15-ben tett rajnai és majnai utazásáról szóló feljegyzéseit. Már harmadszor olvasom őket. Az első alkalommal teljesen lebilincselőek, a másodiknál tanulságosak voltak. Most azonban már nem többet, mint egyetlen benyomást váltottak ki bennem, ragyogásuk külön fényereje által. Az úgynevezett nyelvi szépség iránt is hiányzik belőlem az érzék, mert a tartalom rögtön a lelkem mélyét érinti meg, amely igaz áhítattal fogadja magába ezeket a magas szellemi élményeket. Persze kezünkre játszik e méltánylásban korunk szelleme is, amikor már olyannyira meggyötörtek a mindenféle szerzők, szónokok, a könnyen élők, a mindenre kíváncsiak, a mindentudók; és amikor az ilyen éretlen bölcsességtől már a sírba menekülnénk, hogy még tanúi se legyünk ennek a zsibvásárnak, amelynek jelszava csak ennyi: semmit se tiszteljetek! Minden mélyenszántó felett érzik magukat, így semmibe sem kell belemélyedniük. A mesterben való kételkedés egyszeriben felment attól a fáradozástól is, hogy műveit tanulmányozzuk.

Ha valamikor ennyire megtelünk a csömörrel, a bánattal, akkor Goethe valamelyik prózai írását vegyük a kezünkbe, - és a világot, az embereket és az életet, amelyektől az imént megvetően el akartunk fordulni, bevilágítja a nappalnak ez a Napja, az éjjelnek ez a Holdja, hogy kedvéért mindenkinek megbocsássunk, mert benne még reménykednünk lehet. Goethe magatartásának tanítássá kellene emelkednie; ha ez majd követőkre talál, közel kerül hozzánk az aranykor. Utánozni valakit persze más esetekben inkább szégyennek számít. Goethe utánzójának lenni azonban mindenkinek becsületére válik és csak nyerhet vele. Főleg az, akinek még ereje kevés, hogy hozzá valóban felemelkedjen. Mutatja mindenkinek az egyetlen igaz ösvényt, minden kedélynek ad ösztönzést és előbbre juttatja, ezért szüntelenül épít és megtermékenyít. - O egy egoista volt, mondják sokan. Szégyen és gyalázat mindazokra, akik ezt mondják. Korunk bűne az is, hogy a vélekedésekkel és az ítéletekkel hamarjában készen van, mielőtt még a dolog alapos megértéséig eljutott volna. Fedezzétek fel az ő igazi isteni önmegtagadását, amikor valami emberivel állt szemben!

Helyezzétek a saját életeteket, amely őt egoistának kiáltja ki, mint egy nyitott könyvet elénk, ahogyan Goethe is tette a magáéval, akkor a ti magasztalt humanitásotokat és emberszereteteteket a maga hatásában és érvényességében leszűkítve látnátok, talán szégyenkezve, néhány kis városi utcára. Amíg azonban pártoskodások és életidegen nézetek keverednek a dolgaitokba, addig ez az emberszeretet mindig dühöngve kitör magából, hogy mértéktelen hevességében a másként gondolkodókat, ahol csak lehetséges, a saját véleményeitek medrébe kényszerítse.

Nem úgy mondom, hogy Goethe szerette az embereket; ez túl kevés lenne. Hanem azt mondom: Goethe tisztelte az embereket! És e tisztelet irántuk többet foglal magában, mint ha csak szerette volna őket.

A szeretetben mindenki a jót adja tovább; de az, aki képes a tiszteletre, az mindig nagytehetségű is. A goetheinél igazibb tiszteletet minden iránt, ami az embertől származik és rá visszahat, senki sem tudna, aki valaha is élt, magában felmutatni. És fájó az elpuhult nemzedékre nézve, amely mindig csak a szeretetért aggódik, hogy a felemelőbb boldogságot nem a mások tiszteletében, a goethei értelemben vett tiszteletben találja meg. Lelke és szíve mindenki számára hozzáférhető volt és kitárva állt. Csak az idejével és az erejével kellett takarékoskodnia, ami neki az alkotáshoz kellett; de nagy kör volt az, amit eköré húzott. (...)

Friederikét és Lillit meg kellett volna házasítania? - Ti, jó emberek, akik magatokat oly annyira kötelezve érzitek a megházasodásra, és amivel úgy hiszitek, mindent a magatok részéről megtettetek, - ezt a dolgot nem inkább Friederikére és Lillire kell bíznunk, akik később mindketten szíves örömest férjhez is mentek? Nekik kellett eldönteniük, hogy az ilyen ifjúkori álomnak, amely őket felemeli és fájdalmaival együtt életük legédesebb boldogságát hozza el nekik, vajon hálásan átadják-e magukat, vagy pedig kívánatosabb volna az úrfiak virágoskertjét elrejteni és mint téli szénát még őrizgetni?

Amikor az első szerelmünk a legmagasabbra repít, amikor az oly szépséges halhatatlanságba emel fel bennünket, akkor abban megleljük boldogságunkat, jutalmunkat. Az egykor szeretett lény nagy pályáját tovább és tovább követni - micsoda büszke öröm ez számunkra! A túl korán bezáródó házasság fásult és megfáradt közömbösségét ne tartsuk többre ennél!

Goethe alakja mint egy tiszteletre méltó isten állt a világgal szemben, aki mindenért rögtön készpénzzel fizetett. Semmilyen örömöt, még a legkisebbet sem tartotta meg magának. Ha elnyerte, azonnal letette azoknak, akik utána jönnek.

A politikától, a korérdekektől nem kellett volna elfordulnia? Ezt nem is tudta volna megtenni. De nem fordult a számára kicsinyes nézőpontú pártok felé; semmi efféle nem állítható róla. O a miénk, mindenkié. És ez bosszantotta a többieket. Aki a világot hordja a szívében, gyakran hidegnek látszik azok szemében, akik "a földön járnak". Goethe nem fogadott mindenkit a szívébe azok közül, akik erre vágytak. Ez ismét a mély tisztelete volt önmaga és az emberek iránt. - Csak a kiválasztottaknak tudja az ember magát odaadni. Annak, aki a saját gazdagságából ilyen hagyatékot tud odanyújtani a világnak, mint amilyenek Goethe művei!

Rahel²⁸, az egyik legjelentősebb asszony, aki akkor élt, Goethe első elismerője és igazi tisztelője, szent félénkséggel mellőzött minden személyes közeledést. 'Miért zavarjam? O nekünk alkot!' Távolról csodálta mindenestül. Aki valamibe bele akar fogni, legyen az akár hétköznapi, vagy valami magasabb dolog, és e buzgalma számára még talál is egy ösztönző mondást Goethe valamelyik személyes kijelentésében, az forduljon bátran műve felé, és sikere lesz! (...)

'O szerette a magasságokat, a nagyot!' - O azt szerette, amit lehetett szeretni. De nem sokan mondták ki a 'polgár' vagy a 'paraszt' szót sem azzal a megbecsüléssel, ahogyan Goethe azt értette. Mindenütt kutatott a polgári jólét megteremtése után, és azt a tiszta örömöt nem kell félreismernünk, amikor arra rátalált. Mennyire elszomorította a polgári tulajdon és jog rossz igazgatása! Mennyire dicsért ott, ahol mindkettőt gondozták. Semmiféle leereszkedésnek nem tűnt előtte, ha egy és ugyanazon órában a legmagasabb művészeti tárgyakról átváltott a jól vezetett országról szóló fejtegetésekbe. Nem, nem, ő egy valódi és teljes ember volt. (...)

Az egyik műben hallom őt a művészet dolgairól beszélni: mennyire visszafogott, ha valamit nehezményez, mennyire becsüli, ami szorgalom eredménye, mennyire örül az elért sikereknek. Sehol a műkri-tikusok hazug frázisai: igazi megható érzékenységet mutat a lehetséges méltatás vagy éppen az elmarasztalás esetén. Mintegy megáld és nagyra tart minden művet, mert tisztelettel közeledik hozzájuk. Ebben igazi emberszeretet nyilatkozik meg a részéről, a meghajlás az emberi alkotás előtt. (...)

Szavait többnyire barátjához, Meyerhez²⁹ intézi. Milyen szép ez a kapcsolat, mennyi melegséggel fejezi ki és gondozza Goethe. - Útinaplóiban szellemdús megjegyzések találhatók, mintegy mellékesen odavetve az egyéb fejtegetések és leírások között, és csodálkoznunk kell azon, hogy ezek némelyikét egyik művében sem dolgozza ki kimerítőbben. Így például ezt: 'Elmélkedések a csuhások tisztaságáról a maguk mindenféle ügyeiben és az ostobaságról, amit terjesztenek; a filozófiáról mindennek szinte épp az ellenkezőjét állíthatjuk.'

Nem ismerek semmi olyan helyet, ahol ezt a módfelett termékeny témát tovább fejtegette volna, és ez újracsak abból származik, hogy számára nem sok 'szellemdús' rejlett az olyan témákban, amelyeknek kimenetelét, jövőjét nem lehetett előrelátni.

A minden hajlam és igyekezet felé megnyíló lelkiismeretes gondoskodása és támogatása a legszebb példa a törekvő ifjú számára. Nyugalmát és mértéktartását pedig a férfi mint magasrendű célt tűzheti maga elé. Mindannyiunkra vár azonban az a feladat, hogy Goethe többnyire csak kevéssé megértett humanitását és emberszeretetét, amit mindig és mindenütt - mint az igazságot magát - félreismertek, mind jobban és jobban megismerjük, hogy ebben a megismerésben szeretetünket és gyümölcsöző tiszteletadásunkat meggyökereztethessük.

Goethe teljes elismerése kibékítőleg hatna korunkra. Mégis hozzánk képest túlságosan előresietett. Az ő ideje még nem jött el. De mindenkinek, aki hajlik a jóra, tudnia kell róla. Mindenkinek, aki Goethét megismerte, az ő apostolaként kell hatnia!"

Éppen Schröer anyja esetében érezhető, aki szintén ismeretlen maradt a világ számára, hogy ebben a házban, ahol Schröer felnőtt, kicsírázhatott Schröerben a Goethe-élmény. Az a benyomásunk, hogy talán ez volt az egyetlen hely, ahol egy ilyen személyiség élhetett, és a számára szükséges feltételeket megkaphatta ahhoz, hogy a Platón-lélek a szellemi létből képes legyen "lehatni" Ausztria világába. Minden, ami Schröerrel összefügg, át van hatva a platonizmussal. A tragikus az, hogy ennek a Schröer-személyiségnek, akinek olyan sokat köszönhetünk, mert lelkisége Rudolf Steiner közvetítésével átkerült az antropozófiai mozgalomba, hogy tehát éppen neki meg kellett hátrálnia akkor, amikor a modern civilizáció körülményeivel találkozott. Tragikus benne, hogy nem tudott megfelelően inkarnálódni, képtelen volt teljes egészében beleereszkedni a földi világba. Ez az, amit tudnunk kell vele kapcsolatban. Rátalált ugyan egy családra, ahol a Platón-lélek bensőségessége a szükséges gondoskodást megkaphatta, ahol a német idealizmus szelleme valóban hozzáférhetett. De meg volt fosztva annak lehetőségétől, hogy az emberiségnek átadja azt, aminek tulajdonképpen tovább kellett volna vezetnie a világot. Ez csak egy olyan valaki által jelenhetett meg, aki teljesen bele tudta magát helyezni a modern szellemi életbe és a modern természettudományba, és aki így képes volt arra is, hogy a szellemit elvezesse egészen a materiális szféráig és belejuttassa abba. E személynek azonban annyiban legalábbis tanára lehetett a Schröer-lélek, hogy megismertette vele Goethe világát, bevezette Goethe személyiségének árnyalt megértésébe.

A Platón-lelket, amelynek a görögségben még biztosítva volt a szellemi alapokhoz való kapcsolódás és e szellemiséget még összefoglalta, a középkorban áthatotta egy finom asszonyi természet, amelyet teljesen átjárt a keresztény impulzus. Mindez a XIX. században egybeolvad egyetlen személyben. Ilyenként lép fel előttünk Schröer. Alakja csak akkor lesz érthető, ha figyelembe vesszük az ismételt földi életeket. És Schröer e tragikus sorsa, amelynek számára tehát nem álltak fenn a megfelelő inkarnációs feltételek, éppen arra utal, amivel kapcsolatban Rudolf Steiner kijelentette: az antropozófiai mozgalom egyik feladata abban áll, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy az olyan személyiségek, mint a nagy platonikusok és maga Platón, képesek legyenek valóban belehatni a földi világba.

Amikor Schröer személyét és a körülötte levőket tekintjük, amikor a szellemnek azt a bensőségét látjuk, ami megjelenik Therese asz-szony leveleiben, és amikor a másik oldalt nézzük, hogy valami mégsem volt képes itt megszületni az emberiség előrehaladása érdekében, akkor belénk hatol annak felismerése is, hogy mennyire szükség volt az antropozófia kialakulására, megküzdve a külső világ ellenállásával, és hogy éppen ez a harc, amit az antropozófiának kell megvívnia, hozza csak el annak lehetőségét, hogy az ilyen inkarnációs nehézségek a jövőben elháríthatók legyenek. Egyedül az antropozófia elterjedése teremtheti meg annak lehetőségét, hogy az ilyen formátumú szellemi személyiségek újra megtalálhassák az utat lefelé, a fizikai világba.

Schröer példáján egész komolyságában érzékelhető a karma problémája. Mert amikor úgy érezzük, hogy ő csak egy "tabernákulumot" volt képes építeni, de nem egy teljes templomot, amikor azt látjuk, hogy a korábban a szellemi világban átélteket nem tudta teljesen bevezetni a mai kultúrába, mert ez mindenkor együtt jár a földi viszonyokkal való ütközéssel, konfrontációval is, mindez a következőképpen állítja elénk az antropozófiai mozgalom feladatát: utat kell törnünk a nagy szellemi személyiségek számára, akik olyanok, mint Platón és tanítványai; elő kell készítenünk a talajt a szellemi szemlélet számára a földi viszonyok adta feltételek között.

Éppen a Platón-lélek sorsának tanulmányozásakor érezhetjük, hogy a karma-vizsgálódások képesek lesznek elvezetni bennünket oda, hogy az antropozófiai tevékenység feladatait egyre inkább és egyre mélyebb szintjein tudatosítsuk magunkban.

Fordította: Szabó Attila

Jegyzetek

1. Guenther Wachsmuth (1893. 10. 04. - 1963. 03. 02.) Az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlés idejében Rudolf Steiner kinevezte az Általános Antropozófiai Társaság vezetőségében titkárnak és egyesületi pénztárosnak. Ezenkívül a Goetheanum természettudományos szekciójának vezetésével is megbízta.

2. Karácsonyi Gyűlés (1923. december - 1924. január)

3. Rudolf Steiner: Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhange, GA 235-240. Lásd még a Karácsonyi Gyűlés során Dornachban tartott előadást: Die Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung und als Grundlage der Erkenntnis des Menschengeistes, GA 233

4. GA 238

5. Lásd különösen Otto Weininger életének karmikus hátterét az 1924. szeptember 21-én tartott előadásban, GA 238

6. GA 238, 1924. szeptember 23-i előadás

7. Hroswitha von Gandersheim, született 935 körül Niedersachsenben, meghalt 975 után 40 évesen Gandersheimban

8. például Nagy Ottó (912-973)

9. "Sapientia". Hroswitha utolsó drámája.

10. Lásd: Hroswitha von Gandersheim, Művei, Paderborn, 1939

11. például in: Mysterien des Morgenlandes und des Christentums, GA 144, 1913. február 6-i előadás

12. K.J. Schröer: Goethes Faust, I-II. kötet, Leipzig, 1907

13. Ebben az összefüggésben maga Schröer utal Hroswitha von Gandersheimra is.

14. K.J. Schröer: Goethe und die Liebe, Stuttgart, 1922; ma: Goetheanum Verlag, Dornach, 1989

15. K.J. Schröer: Goethe und die Liebe, Stuttgart, 1922, 12. oldal; Dornach, 1989, 9. oldal

16. K.J. Schröer: Die Deutschen in Oesterreich-Ungarn und ihre Bedeutung für die Monarchie, Wien, 1879, 22. oldal

17. GA 1

18. Goethes naturwissenschaftliche Schriften, kiadta Rudolf Steiner, 1. kötet; 3. kiadás, Bern, 1949, XIII. oldal

19. Geschichte der deutschen Literatur, Pest, 1853, 9. oldal

20. Conrad Celtes (1459-1508)

21. Tobias Gottfried Schröer (Chr. Oeser) 1791. 06. 14. - 1850. 05. 02.

22. Weltgeschichte für Töchterschulen und zum Privatunterricht, 3 kötetben, 2. kiadás, Leipzig, 1843. Ez a Tobias Schröer által kiadott utolsó, változatlan kiadás. Továbbá: Kurzer Leitfaden der allgemeinen Weltgeschichte für Töchterschulen und zum Privatunterricht, 2. kiadás, Leipzig, 1844

23. Feltehetően itt tévesen emlékszik Eugen Kolisko. Oeser kitér ugyan Arisztotelészre, de sokat inkább Szókratészről ír.

24. Rudolf Steiner, GA 20

25. Therese Schröer (szül. Langwieser) 1804. 05. 09. - 1885. 01. 27.

26. Carlo Septimo Picht (kiadó), Therese Schröer: Aus Briefen und Blattern, Stuttgart, 1928

27. Therese Schröer: Über praktische Kindererziehung, Stuttgart, 1958. Az idézetek ezt a kiadást követik.

28. Rahel Varnhagen van Ense (1771-1833)

29. Heinrich Meyer (1760-1832), művészeti tárgyú írások szerzője, Goethe barátja, akivel 1788-ban Rómában ismerkedett meg.

^ugrás az oldal tetejére