W. J. Stein (1891–1957) e cikke a következő címmel jelent meg a The Present Age folyóiratban (1937, március, Vol.2, Nr.4): „Aristotle reviews the present world”. Stein rendkívüli és ebben a formában egyedülálló írása érinti többek között a mai globalizálódás problémáját, illetve egy valódi világgazdaság szükségességét, amely ezt a nevet csak úgy érdemelhetné ki, ha az egész emberiséget akarná szolgálni és nem pusztán a globálisan működő konszernek hatalmának növelését. (Thomas Meyer)

„A Jó a helyes közép a túl sok és a túl kevés között”, mondja Arisztotelész az etikáról írt művében, és megadja ezzel az utat, amelyet minden kutatásnak követnie kellene. Ez az egyszerű megállapítás háromféle erő nagyszabású képét tartalmazza, amelyek közül kettő a lehetséges tévutakat jelöli, míg a harmadik a Jó eszméjét juttatja kifejezésre. A Jót reprezentáló erő, amely pontosan középen helyezkedik el a két kísértőerő között: ez az a kép, amellyel e kereszténység előtti filozófus szembesít bennünket.

A gyávaság nem erény. De a vakmerőség sem. Az erény (a Jó) e két szélsőség között középen található. A fösvénység nem erény. A pazarlásvágy ugyancsak nem az. De ezek helyes egyensúlya, amely a takarékosságban fejeződik ki, az már erény.

Alkalmazzuk az arisztotelészi erkölcstant a mai időkre – ez a kor kitűnően illusztrálni fogja ezt a tant. A bőség jelenlegi korszakában emberek százezrei élnek úgy, hogy az élethez legszükségesebbekkel sem rendelkeznek. Úgy tűnik, hogy a két kísértő, a bőség és a hiány irányítják a mai gazdasági korszakot.

Hol van a középút, a helyes kiegyensúlyozás saját korunk számára? Ha a nagy filozófus hirtelen ott hagyná sírját, hogy közénk lépjen és modern időnk problémáit szemügyre vegye – vajon mit javasolna nekünk megoldásként?

Arisztotelész egy olyan korban élt, amelyben az emberi szellem még nem jutott el a kísérletezésig. Ez a tény magyarázza a roppant különbséget az ő és a mi korunk között. De Arisztotelész kitűnő természetmegfigyelő volt. Átfogó ismeretekkel rendelkezett a növényekről és állatokról, leírta fizikai felépítésüket, tulajdonságaikat és szokásaikat, ami ma eléggé felfoghatatlanak tűnik számunkra, hogy az akkori időkben egyetlen ember miképpen juthatott ennyire átfogó és egyúttal a részletek sokaságára is kiterjedő tudáshoz. E filozófus ugyanolyan könnyedséggel beszél az emberi tudás csaknem minden tárgyáról. Nemcsak a természet különböző területein jártas, hanem az embert is teljes bonyolultságában érzékeli. Rendkívül világos képet ad például az egyes embertípusokról, ahogyan azok a fajokban megmutatkoznak, és éppúgy a különböző szellemi képességekről. Összehasonlítja egymással az embert és az állatot, hogy a különbségeket és a közös ismertetőjegyeket megállapítsa. Tanulmányozza a lelki tulajdonságok kifejeződését az emberi járás módjában, annak alapján, ahogyan a lábakat emeljük vagy a csípőt mozgatjuk; elemzi a karés lábmozgásokat, a testtartást, a száj mozgását, a tekintet és a gesztikulálás összjátékát stb.

Arisztotelészben az emberek és a dolgok egyik csalhatatlan megfigyelőjét látjuk magunk előtt. Úgy érezhetjük, hogy mi magunk bölcsességének csak töredékével rendelkezünk, és hogy írásai vagy szóbeli előadásai számára az információk kimeríthetetlen bőségét birtokolta. Minden új szituációhoz szellemileg behatoló pillantással és inspirált megragadási képességgel közeledett, nemcsak legmélyebb kutatómunkája során, hanem akkor is, amikor tanított.

Számára Zeusz és Hermész nem egyszerűen csak istenek. Abban a módban, ahogyan őket a szobrászok ábrázolják, vagy a kaukázusi, vagy a fehér, vagy a negrid emberek típusának látszanak, ahogyan ezt már első pillantásra mutatja Hermész mellszobra, göndör hajával, sajátságos fül- és szájformájával. Arisztotelész számára Görögország istenei különféle emberfajok prototípusai, ezek összes elágazásaival az alfajokba.

Talán nem járna haszon nélkül az az igyekezet, hogy az ember és a világ tudományaiban ennyire jártas filozófust, aki számára az isteni és az emberi szférák még átfogó egységben összetartoztak, megkérdezzük arról, hogy véleménye szerint a mi sokkal magasabban fejlett modern tudományunkból a leginkább mi hiányzik?

Éppenhogy ezt szeretnénk megtudni tőle. Képzeljük el tehát azt – miként Lessing tette a Faust-töredékében –, hogy Arisztotelész megjelenne előttünk, és kérdéseket tehetnénk fel neki.

Nem esne nehezére világunkban azonnal tájékozódni. Tudásunk szédületesen megnövekedett terjedelme, új felfedezéseink ellenére alig jönne zavarba azt bebizonyítani, hogy mindazon dolgok gyökerei, amelyekre oly mérhetetlenül büszkék vagyunk, régóta ismeretesek számára. Ha azon igyekeznénk például, hogy megismertessük vele modern csillagászati világképünket, akkor arra utalna, hogy már ő is tudott arról a tényről, hogy a Föld gömbölyű és szabadon mozog a világtérben. Idézné tanítóját, Platónt, és könnyedén kifejtené nekünk, hogy Platón és az egész platóni iskola – amelynek legjobb tanítványa kétségkívül ő maga volt – kiterjedt tudással rendelkezett a Föld tengelyének mozgásáról, sőt képes lenne arra, hogy meglehetős pontossággal megadja a tavaszpont precessziójának értékét. Platón dialógusa, a Timaiosz közli, még ha valamennyire leplezett formában is, azt a számot, a 25920 évet, amely alatt a Föld tengelye egy teljes körforgást végez. Arisztotelész azt mondaná: „A ti tudományotok nem ismeretlen előttem. Az egyetlen különbség az, hogy ti már az iskolában tanuljátok mindazt, amit nálunk titokként őrzött a beavatottak kis csoportja, és csak azoknak adták tovább a misztériumigazságok elzárt formájában, akik erre kellőképpen felkészültek. Kifejlesztettetek egy olyan kultúrát, amelyben mindenki mindent tudhat. Ezért könnyű belátni, hogy miért van több konfliktus közöttetek, mint amennyi a régebbi korokat jellemezte. Mert a mértéktelenség és a hiányosság – magukhoz ragadva a hatalmat az emberi lélekben – eléggé megtréfálnak benneteket, és éppen a tudomány útján, amely tulajdonképpen csak azok számára kézben tartható, akik a szembenálló erők konfliktusai fölé tudnak emelkedni, és azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy az egész emberiség fejlődéséért éljenek és dolgozzanak.

Ti mégis olyan erők felhasználásával építitek meg fegyvereiteket, amelyeknek ismeretét az antik kozmológiából merítettétek, még ha ez mindenféle kerülő utakon is történt, amit ti egyáltalán nem tudatosítottatok.”

Kopernikusz és Kepler rendszerét illetően például azt mondaná, hogy azok nem egyebek, mint saját elveinek továbbfejlesztései, mint tiszta alkalmazásai egy számára is jól ismert axiómának: „Ha valami egyszerű formulában kifejezhető, akkor nem kell kutatni egy bonyolultabb formula után.” Számára ennek az elvnek az alkalmazásaként jelenne meg az, hogy az emberek eljutottak oda, hogy a Napot helyezzék a bolygórendszer középpontjába, és maguknak a bolygóknak elliptikus keringési pályát tulajdonítsanak, ahelyett, hogy a Földet tennék a középpontba és a bolygóknak bonyolult, egymást keresztező pályákat jelölnének ki, amelyeket azután ki kellene számítaniuk.

Különösebben nem lepődne meg azon sem, ha hallaná, hogy James Wattnak az az ötlete támadt, hogy ezeket a szabályokat felhasználja, hiszen Watt csak ezt az excentrikus bolygófelfogást vitte át a gőzgépre. Arisztotelész azt mondaná: „A gőzgép a kopernikuszi és kepleri elv alkalmazása a földi lét területére, és valójában a ti mozdonyaitok is már benne voltak a kozmológiában.” Persze talán megkísérelnénk ellentmondani neki, és megpróbálnánk bebizonyítani, hogy ezzel mégis valami valóban újat találtunk fel. De az alaposan gondolkodó Arisztotelész rögtön elindulna a szabadalmi hivatalba, és megmutatná nekünk, hogy az eredeti szabadalmi dokumentum a „Nap-kerék” kifejezést és az excentrikus mozgás számára a „bolygó-kerék” kifejezést használta, tehát neki lenne igaza és nem nekünk. Így szólna: „Túlságosan büszkék lettetek, mert a misztériumokat nyilvánosságra hoztátok, de tudásotok forrásáról megfeledkeztetek; ti visszaéltek a gépekkel a saját önző céljaitok és a fegyverkezés érdekében, mert elfelejtettétek azoknak isteni, kozmikus eredetét.” És ehhez még hozzáfűzné, hogy a haladás nem a tudásban, hanem abban a morális megszilárdulásban rejlik, ami a tudásból meríthető.

Ezen a módon folyhatna talán a beszélgetés a nagy görög filozófussal, és biztosan nem kevés meglepetést tartogatna. Kétségtelen, hogy bizonyos pontokon nehézségeink támadnának követni őt, mert szemléletmódja a miénkkel nem mindig egyezne meg. Például nemcsak az állatoknak, hanem a növényeknek is lelket tulajdonítana, és az élőt egészen általánosan a lélek és a szellem alfajának tekintené. A biológia egész tudománya nem lenne egyéb számára, mint a kozmikus pszichológia egy speciális fejezete.

Ezzel teljes összhangban állna a kutatás legújabb eredményével, amely a növény- és állatvilág között már nem feltételez olyannyira abszolút határokat. Mégis erősen megróna bennünket amiatt, hogy most az adott fogalmainkat olyan módon kíséreljük meg megalkotni, hogy azok túlzottan átfolynak egymásba, ahogyan ez ma a biológia területén megfigyelhető. Határozottan kijelentené, hogy a növények és az állatok nagy mértékben eltérnek egymástól, és fogalmilag szigorúan meg kell különböztetnünk őket „lelkük” más és más karaktere alapján, de másfelől, amit mi fogalmilag elválasztunk, az a valóságban össze is tartozik.

Világossá tenné előttünk, hogy az a fogalom, amit egy dologról megalkotunk magunknak, valójában a „forma”, amely a látható és megfogható világot áthatja és kialakítja, éppen úgy, hogy a „forma” az illető dolgot mint a neki magának alapul szolgáló, tárgyát képező „anyagot” valamilyennek „megformálja”. Olykor azonban rendkívül különböző „formák” egy és ugyanazon anyagiságot is eredményezhetnek, úgyhogy egy adott „anyag” egyszer az egyik, máskor a másik „forma” által meghatározottan jelenik meg. Ha hétköznapi nyelven akarná magát kifejezni, akkor mindezt talán így írhatná körül: „Ha a farkas bárányokat eszik, akkor belekerül a bárány-’anyag’. De ennek ellenére teljesen megtartja a saját farkas-’formáját’ (mivoltát, lényegét – a fordító megjegyzése). Ám ez azt is mutatja, hogy a bárány-’forma’ most visszahúzódik a bárány-’anyagból’ és helyet ad a farkas-’formának’. A ’forma’ cserélődhet, az ’anyag’ ugyanaz marad.” És még sok mindent mondhatna az „anyag” „kisajátításáról” egy új „forma” által.

Legmodernebb kémiánk még mindig nem tudja teljesen megmagyarázni, hogy a rádium néha átalakul ólommá. Ez a tény Arisztotelész számára a legkevésbé sem lenne meglepő. Könnyűszerrel elmagyarázhatná az „anyag” állandóságát éppúgy, mint változását egy „forma”-cserélődés következtében. Az egyetlen, amire nem tudna magyarázatot, az az, hogy mi volt az oka annak, hogy ezt az ennyire hasznos és széleskörű tant, amelynek felhasználásáért ő olyan sokat tett, elveszíthette valamikor az emberiség.

Ennél a pontnál az is megmutatkozik, hogy nem jelentene számára nehézséget a kereszténység megértése sem. Ennek átlényegülés (transzszubsztanciáció) tana Arisztotelész univerzális filozófiájának csak egy speciális esete. Az úrvacsorát felfogni nem okozna számára nehézséget, hanem a helyes módon megmagyarázná. És sajnálkozna a vitákon, amelyek a középkorban a bor és kenyér tárgyában lángra kaptak, melyeket tanai tökéletlen megértésének következményeként tekintene.

Az emberiséget több vonatkozásban is hanyatló fejlődésben kellene leírnia, de e jelenség okait keresné. Eléggé nehéznek bizonyulna tehát a régi görög bölcset valamilyen területen meglepnünk. Még repülőgépeink sem hoznák zavarba. Azt mondaná nekünk, ezzel a kérdéssel már alaposan foglalkozott, amikor az állatok végtagjait vizsgálta, és összehasonlította a madarak karmát, a halak uszonyát és az emberi kezet. Elmesélné nekünk, hogy a tollak, különösen légáteresztő képességük, nem kevésbé a madarak csontjainak levegővel telítettsége a súlymegtakarítás érdekében, rendkívül érdekelték. El sem ismerné, hogy a mai repülőgépek már a legjobb elvek szerint épülnek, és ahhoz ragaszkodna, hogy a rovarok, ha nem minden madár is, konstrukcióinkat még mindig egy nagyságrenddel megelőzik, és még egyszer szívesen visszatérne néhány évszázad múlva, megnézni azt, hogy addigra meddig jutottunk.

Pénzügyi problémáink egyáltalán nem lepnék meg. Azt mondaná, hogy a világméretű eladósodást ő előre megmondta, de az ellene való gyógymódot is megadta, bár talán nem eléggé közérthető módon. Ahogyan sok más tanácsát, úgy ezt sem vették figyelembe. Így fogalmazott: „A pénznek nem szabad új pénzt teremtenie.” Ezt talán a következő módon érthette: „Vannak olyan területek, ahol a megsokszorozás elve korlátozás nélkül alkalmazható. De vannak mások, amelyeken jobb Artemiszt és nem Aphroditét követnünk, más szavakkal: ahol a helyesen értett mértékletességre van szükség. Így könnyű belátni, hogy az uzsorakamat igénye nem tartható fenn meghatározatlan időre, és nem is tervezhető egy bizonyos időszakasz gazdasági termelésének egyensúlyát nem figyelembe véve. A kamat követelése sohasem lehet nagyobb annál, mint amit a javak tényleges termelése megenged.” Ezt hangsúlyozná. Majd pedig hozzáfűzné: „A ti pénzintézeteitek mindenekelőtt egyvalamit nélkülöznek. A pénz, amely az áruk termeléséből keletkezik, e javak elhasználásakor nem lesz ismét eltüntetve. Mivel hiányoznak a megfelelő szabályozók, átengeditek azt a tőzsdekrachoknak, hogy a fölöslegtől megszabaduljatok. Bezárjátok a gyárakat, melyeknek működése szociális szempontból igencsak kívánatos volna, ezzel kilökitek a munkásokat – most már mint munkanélkülieket – az utcára, mivel azt állítjátok, hogy a feleslegről a termelés tehet. Mégis amit ezzel a szóval jelöltök, az nem ott található, ahol keresitek. Túltermelés csak akkor keletkezik, ha a megtermelt árukat semmire sem lehet használni, míg a túltermelés fogalmához ti mindazt hozzászámítjátok, amit nem tudtok értékesíteni. Ebben azonban egy nyilvánvaló tévedés rejlik. A túltermelésért az elosztási rendszeretek a felelős, amely helytelenül működik, mivel a pénzrendszeretek nem követi a termelés, az elosztás és a fogyasztás ritmusát. Szociális struktúráitokban megfeledkeztetek a ’halálról’; nincsenek olyan szabályozóitok, amelyek ismét megszüntetnék azt, ami felgyülemlett, és a gazdasági egyensúly helyreállításáról a háborúknak és a társadalmi katasztrófáknak kell gondoskodniuk. Átengeditek a Káosznak, Kronosznak, vagy az Időnek azt, amit valójában Zeusz, vagy az Ész által kellene kezelnetek. Általában teljesen összezavarjátok az istenek működését. Aphroditétől várjátok olyan dolgok elvégzését, amelyek Artemisz illetékessége alá tartoznak, és Kronoszhoz utaljátok azt, amit Zeusznak kellene elrendeznie. Látszik, hogy a legteljesebb tudatlanságban tapogatóztok. De ezt is előre láttam, és emiatt dolgoztam ki a kategóriák rendszerét.

Úgy tűnik, filozófiám e fejezetének semmilyen különösebb figyelmet nem szenteltetek. Könyveitekben erről semmi értelmeset nem találok. Minden isten számára egy kategóriát alkottam meg, amikor észrevettem, hogy az istenek tisztelete kezd háttérbe szorulni, a templomok egyre inkább kiürülnek és már az orákulum is hallgatásba burkolózik. Kronoszhoz kapcsoltam az idő kategóriáját, Zeuszhoz a térét, Árészhez és titánjaihoz a szubsztanciáét. De úgy látom, hogy ebből mindeddig semmit sem értettetek helyesen. Bár ezek a modern fizikai mértékrendszereitekben a méter, kiló és másodperc formájában megtalálhatók, ugyanakkor engedtétek, hogy ezek a dolgok a szociális viszonyaitok területén összezavarodjanak. Mégpedig éppen annál fogva, hogy a „túl sokra” és a „túl kevésre” oly csekély figyelmet fordítottatok, aminek következtében a helyes „közép” mértékére sem ügyeltetek.”

Talán egy sóhajjal ehhez még hozzátenné: „Nehéz segíteni rajtatok. Mert áthidalni azt, ami a termelésetek „fölöslegei” és azon „hiányosságok” között feszül, ami az egyénhez eljut, annak belátása lenne szükséges, hogy a valóságban a „fölösleg” nem is létezik, hanem csak papíron, a számításaitokban jelenik meg. Hamis a könyvelésetek, de azt hiszitek róla, hogy megegyezik a valósággal. Nem csoda, hogy isteneitek és minden fogalmatok összezavarodott.”

Arisztotelész elszomorodna azon is, amikor tapasztalná, hogy orvosi témájú írásait rossz hírbe hozták, és hogy az a sok gyógymód, amiket azokban megadott, ma már csak nagyon eltorzult formában lelhetők fel az alkímiai könyvekben. Ezt mondaná: „Nagyon rosszul őriztétek meg ezeket a dolgokat, amelyeket nem is én fedeztem fel, hanem csak új formát adtam nekik, mert ez a tudás a misztériumiskolákban évezredeken át ismert volt. A mágusok, akik Zoroaszter idejében éltek (a ti időszámításotok kezdete előtt mintegy 5000 évvel), sok mindent tudtak, amit ti mára elfelejtettetek. A mágusok (vagy perzsák, ahogyan nevezitek őket) már utaltak a világban egymással küzdő nagy princípiumokra: a Fényre és a Sötétségre, a Jóra és a Rosszra. De itt fölöttébb fontos tudni, hogy a Rossznak két formája létezik: a „túl sok” és a „túl kevés”, ezért valójában ez nem egy kettősség kérdése (mondjuk a bolsevizmusé és a fasizmusé, vagy egyebeké), hanem egy hármasság kérdése. Éppen ezt a hármasságot nem ismeritek el. Hiányzik belőletek a Három jelentésének megértése. Valamely egyensúly csak úgy adódhat, ha a két ellentétes elem között egy harmadik elem jelenik meg: erről szól a „túl sokról” és a „túl kevésről” mondott tanításom. Ezt a hármasságot ti nem látjátok, ezért ragadnak magukkal benneteket a pártviszályok és a viták. Tanulhatnátok az egyiptomiaktól, akik a hármasság jelentőségével teljesen tisztában voltak.

E földi világban különböző birodalmak léteznek. Az a terület, ahol a „túl sok” uralkodik és ahol nincs helye a takarékosságnak, ahol az ember legszívesebben mindent, amit létrehozott, elajándékozna: a szellem birodalma. A költő, aki egy verset megalkot, azt nem akarja a maga számára megtartani, hanem az összes többi embernek felolvasná, beleértve azokat is, akiknek nincs kedvük, hogy végighallgassák. A szellem, amely mindent bőségben áraszt magából, a saját produktumait mind el akarja ajándékozni... A szellem az a birodalom, amelyben nem marad vissza semmi „fölöslegben”. Nem áll fenn az a veszély, hogy „túl sok” szellem keletkezne. Ezt mindig is tudtam, most mégis újból meg kell állapítanom. Titeket még nem jellemez a szellem ilyen bősége.

Persze az anyagi birodalomban ez máshogyan működik. Abban mindenki a sajátját magának szeretné megtartani, és mindenki arról panaszkodik, hogy mennyire kevés jut neki.

Ami a ti korszakotokat valóban jellemzi, az az, hogy szellemi részeteket csak a materiális világ felé irányítjátok, ama célból, hogy technikai találmányaitokat és társas érintkezéseiteket létrehozzátok. A Föld ezáltal beszűkült, és az anyagi életet már egy ilyenfajta szellem kezdte áthatni, ahelyett, hogy a szellem a saját törvényei, a szellem törvényei alapján működne. Ezért arra lenne szükségetek, hogy az anyagi javakat, amelyek nem is olyan csekélyek, hanem feleslegben halmozódnak nálatok, úgy osszátok el és osszátok szét, mint ahogyan a szellemi produktumok esetében jár el az ember!

Ha mindezt megértettétek, meg fogjátok oldani a nyersanyagok problémáját is. A ti időtökben a nyersanyagokat ugyanazon a módon kellene ’ajándékba adnotok’, akárcsak a költeményeket. Valamelyik újságotokban olvastam, hogy néhány ember már meg is tette azt, hogy nyersanyagokat küldött valahová, de ennek sokkal nagyobb mértékben kellene elterjednie.

Ki kellene fejlesztenetek azt a megkülönböztető képességet, hogy az anyag mikor tekinthető puszta anyagnak, és mikor szellemiesült át úgy, amikor többé már nem anyagi, hanem szellemi törvényeknek engedelmeskedik. Ezt a különbséget meg kellene értenetek, és ennek alapján újfajta intézményeket kellene megteremtenetek, olyanokat, amelyek az egész világot behálózzák. A materializmus mindent önmaga számára akar megszerezni és birtokolni, a szellem ezzel szemben mindent tovább akar adni mindenkinek. – A gazdaságotok egy materiális stádiumból belépett egy szellemi stádiumba, ezért az egoizmusnak többé már nincs helye a gazdasági élet területén.”

Így tehát Arisztotelész a világgazdaságot mint a „túl sok” és a „túl kevés” helyes összehangolásának eredményét tekintené, hangsúlyozva, hogy szellemi törvényeknek kell lépniük a tisztán materiális törvények helyébe. Azután rámutatna: „Ha azt, amit Népszövetségnek neveztek, egy ellenőrző központi szervvé kiépítenétek, amely gondoskodna arról, hogy a többletet és a hiányt egymással kiegyensúlyozza, ahelyett, hogy ezeket olyan tényezőkké engedné válni, amelyek önző csoportok hatalmi törekvéseit szolgálják, akkor kilátásotok lenne a sikerre. E cél érdekében azonban szükséges az, hogy a tisztán szelleminek, a nevelésnek és a nemzeti kisebbségeknek kérdését elválasszátok az Egyesült Nemzetek ügyétől. Ez csak úgy válhat egy jó és szolgálatkész intézménnyé, ha a nemzetek magukban gyengék, vagyis ha semmilyen hatalommal nincsenek felruházva, hanem csak jogi alapot képeznek, így az azonos jogokkal rendelkező nemzetek között valódi igazságosság uralkodhatna. Ám ennek megvalósításához a gazdaságot egy világméretű bázisra kellene felépítenetek, függetlenítve minden politikai befolyástól. És ezt is olyannak kellene tekintenetek, amelynek át kell szellemiesednie, és amelyben az önzetlen cselekvésnek kell meghonosodnia. Akkor majd egész tudásotok, a vallásotok, egész intellektuális és morális életetek rendbe fog jönni, és érzékelni fogjátok, hogy isteneitek beléptek a Földre, a materiális világba.

Szellemiségeteknek át kell hatnia a Földet, és ha ezt eléritek, akkor a „túl sok” és a „túl kevés” egyensúlyba kerül, és meg fogjátok találni az arany középutat. Megalapítjátok az önzetlen gazdaságot, a mélyen intellektuális és szellemi életet, és egy igazságos törvényt, amely a nemzetek közötti egyensúlyt garantálja. Akkor már nem fogtok panaszkodni az árutöbblet miatt és nem keseregtek, hogy az Olymposz elnéptelenedett. Felelősségteljes emberekként és embercsoportokként éltek majd a Földön.”

Arisztotelész talán egy pillanatra elhallgat, majd elgondolkodva újra folytatja: „Már Platón, a tanítóm megmondta előre mindezt. Az Állam című művét nagyon-nagyon régen megírta. A baj az volt, hogy amit ő egymásra következő fejlődési fokoknak tekintett, azt az utókor egyidejűségben értette. Platón négy erényről beszélt, amelyek valójában négy különböző történelmi stádiumot jelentenek. Ez a négy stádium nem egyidejűleg áll fenn, hanem egymásra következik, négy teljes fejlődési periódust fejez ki. Ezek az erények a következők: bölcsesség, bátorság, mértékletesség és igazságosság. Ezek négy korszaknak felelnek meg.

A bölcsesség már a végéhez közeledett, amikor én mint Arisztotelész a műveimet írtam. A régi bölcsességet én csak új formába öltöztettem. Mindezt a keletiek már régtől fogva tudták. Minden vallás, minden bölcsesség maguknak az isteneknek az őskinyilatkoztatása által keletkezett. Amikor azután a görögök és rómaiak korszaka jött el, akkor a bátorság tulajdonsága lett a cél. A bátorság kifejlődését szolgálta a nevelés és a műveltség is. Most pedig itt vagytok ti a gazdaság korszakában, azaz a mértékletesség kialakításának korában, és mégis, a bőség közepette azt állítjátok, hogy mennyire kevés jut nektek mindenből.

Az igazságosság korszaka azonban csak a következő fejlődési fázisban valósítható meg, ami csak utódaitok számára jön el. De ezzel nem azt mondom nektek, hogy heverhettek nyugodtan a lustaság fekhelyén, mert ha ebben az irányban nem tesztek meg minden lehetséges erőfeszítést, akkor az a korszak sohasem jelenik meg a Földön. A világ-igazságosság az a nagy cél, amelyre az egész emberiségnek törekednie kell. Ez a cél ismert volt már Trophoniosz misztériumában, amiről tanítóm, Platón is írt. Õ mondta, hogy ebben a ’barlang-misztériumban’ a keresztre feszített világlélek jelképe volt látható, aki a Föld belsejében várja megváltását és feltámadását. Amit mi a trophonioszi misztériumban szemléltünk, azt mutatta meg nektek Krisztus, mert Rá gondolt Platón, amikor a legigazságosabb emberről beszélt, akit, ha megjelenik majd, az emberek kinevetnek és keresztre feszítenek. Õt kellett megmutatnunk a barlangban, a Föld belsejében, mert ott, ahol a ti nyersanyagaitok, fémjeitek megbújnak, amiért annyit viaskodtok mióta az istenek az égben már nem léteznek számotokra: oda folyatta bele Krisztus a vérét, hogy titeket megválthasson. A kereszt és a vér emlékeztetők, hogy a szellem a Föld anyagába beleáramlott, és hogy attól fogva a gazdaságot spiritualizálni kell, és az anyag használatában az önzetlenségnek kell uralkodnia. De ti ezt alvásotokban elfelejtettétek! Itt az idő, hogy keresztények legyetek, különben az igazságosság korszaka soha nem fog beköszönteni. Én magam is keresztény lettem, mert ez következik filozófiám alapelveiből.”

Ezt mondva ez a nagy szellem ismét visszahúzódna tőlünk, hogy lássa, vajon észrevette-e valaki a Földön megjelenését.

Azok a nagy szellemek, akik vezetik az emberiséget, elévülhetetlenek. Teljesen helyénvaló, hogy az ő szemükkel tekintsünk jelenünkre. Helyes és méltányos, hogy a történelem igazságait a saját korunkra is alkalmazzuk, még akkor is, ha ez, mint itt, a fikció formájában történik. Ez a fikció azonban valóságot tartalmaz, és egyáltalán nem lenne sajnálatos, ha az emberiség esetleg tanulni akarna belőle.

Forrás: Der Europäer 8/11, 2004. szeptember

Fordította: Szabó Attila

^ugrás az oldal tetejére

Andreas Flörsheimer

Pénzöregítés és pénzfiatalítás

Alexander Caspar esszéje: „Pénzmennyiség, pénzöregítés és pénzkörforgás” – bevezetés és recenzió

Aki eleddig egy jövőbeli, társulásokon alapuló gazdasági élet kérdésével foglalkozott, az az ehhez szükségképpen hozzá tartozó, megfelelő monetáris rendszert illetően nem elhanyagolható problémával találta szemben magát. Felmerül ugyanis a kérdés, hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani egy ilyen monetáris rendszerhez szükséges pénzöregítést. A Der Europäer következő számaiban közöljük A Alexander Caspar „Pénzmennyiség, pénzöregítés és pénzkörforgás” című esszéjét, amely „A pénz jövője"¹ című írásának második részét képezi, és amely megoldást kínál erre a problémára. (A szabad Gonje” dolat egyben közli az írást. a szerk.) Mielőtt azonban közelebbről ismertetnénk a Caspar által felvázolt megoldást, szeretnénk bemutatni, mért kell a pénznek egy ilyen jövőbeli, társulásokon alapuló gazdasági életben, amely egyben egy hármas tagozódású társadalomszervezetnek lenne a része, szükségszerűen öregedésen átesnie.

A kiinduló helyzet: a gazdasági érték visszásságai

Az a személyiség, aki rendszeres jelleggel és tudományos módon foglalkozott a modern gazdasági élettel, és ennek során találóan leírta a mai nemzetgazdaságok központi problémáját, a gazdasági érték kérdését – maga Rudolf Steiner volt. Steiner kifejtette², hogy ha ragaszkodunk a ma elterjedt értékfelfogásunkhoz, nevezetesen a pénzben kifejezett árértékhez, akkor nem leszünk képesek képzeletünkben függetleníteni egymástól a jövedelem fogalmát és a munkateljesítmény hozamának fogalmát. Mivel a mai nemzetgazdasági keretekben való gondolkodás nem ismer más értékmérőt, mint a pénzérték (piaci érték), ezért minden esetben a pénzértéket veszi alapul, jóllehet magának a pénznek az értékelésére maga sem rendelkezik egységes értékmérővel. Ez a gondolkodásmód éppen ezért nem képes arra, hogy a jövedelmet és a munkateljesítmény hozamát egymástól független mérőszámokként fogja fel, hiszen nem rendelkezik olyan közgazdasági viszonyítási alappal, amelyre ezt a két mérőszámot önmagában, tehát egymástól függetlenül vonatkoztathatná. Ennek az a következménye, hogy nem vagyunk képesek megoldani a munkamegosztáson alapuló modern gazdaság fő problémáját, azaz választ adni arra a kérdésre, hogy teljesítményük birtokában hogyan részesülhetnek szabadon a különféle munkateljesítményt nyújtó emberek a más emberek által nyújtott különféle munkateljesítményekből; a jövedelem és a munkateljesítmény hozamának közvetlen összekapcsolása folytán ugyanis a jövedelem függővé válik az éppen adott konjunkturális helyzet esetlegességétől, a gazdasági tevékenységet pedig az éppen uralkodó piaci árak fogják meghatározni. A megfelelő közgazdasági viszonyítási alap hiánya, és a valós és monetáris érték ebből fakadó – vMivel a mai nemzetgazdasági keretekben való gondolkodás nem ismer más értékmérőt, mégső soron szakszerűtlen – összemosása az egyre erősebb gazdasági globalizáció korában a modern emberiséget mindinkább kényszerhelyzetbe sodorja. Közgazdasági kurzusának³ 14. előadásában Steiner előző előadásai összegzéseképpen bemutatta, hogy a gazdasági teljesítmény eredményének értékelésekor (az árképzéskor) az adott teljesítmény értékét mindig a gazdasági ősértéknek, mint mérőszámnak az alapulvételével kell meghatározni. Steiner szerint az említett gazdasági ősérték annak az „őstermelésnek”, annak a gazdasági értékteremtésnek a mérőszáma, amely az adott gazdasági területen élő népesség lélekszámának a természeti erőforrások mennyiségéhez (a hasznosítható termőterület nagyságához) viszonyított arányából adódik, mivel – ahogy Steiner fogalmaz – „minden elvégezhető munka forrása csakis a népesség lehet, és mindennek, amihez ez a munka kapcsolódhat”⁴, végső soron a termőföld a forrása. „Gazdálkodás a jövőben”⁵ című írásában Caspar rendkívül részletesen kidolgozta ezt az elgondolást, és ennek során levezette, hogy a gazdasági ősérték, mint mérőszám, amely egy adott gazdasági és monetáris régió⁶ éves termelésének felel meg, az a vonatkoztatási alap, amellyel a jövőben megvalósítandó monetáris rendszer keretében össze kell kapcsolni a pénz mennyiségét. Ez az előre mutató monetáris rendszer lehetővé tenné a reálértéknek és a névértéknek (a gazdasági értéknek és a nominális pénzértéknek) a valóság által már ma is igényelt párhuzamossá tételét.

Rudolf Steiner a pénzről

Két részlet a Nemzetgazdasági kurzus / Közgazdasági szeminárium című előadássorozatból (GA 340-341)

1. A pénz ma: valószerűtlen versenytárs a gazdasági folyamatokban

„Ha a pénzt a tiszta árucserében a javak ekviva lenseként használjuk, akkor a romlandó javak a pénz képében valószerűtlen versenytársra találnak, amely valószerűtlen a javából, hiszen a pénz a megszokott viszonyok között nem tűnik romlandónak – hangsúlyozni szeretném: nem tűnik romlandónak. És már látjuk is, mi az, ami egészségtelen vonásokat visz a közgazdasági folyamatokba, ha hagyjuk, hogy utóbbiakban más tényezők játszanak szerepet, mint amelyek ténylegesen szerepet játszanak.” (174. o.)

2. Pénz a jövőben: a valóságos gazdasági folyamatok könyvviteli névértéke

„Az elhasználódó pénzben megfelelő párhuzamot biztosíthatunk az elhasználódó áruk, javak, értékek, tehát a csökkenő reálérték számára. Mit kapunk tehát, ha – és ezt rögtön kiterjeszthetjük az egész világgazdaságra – átlátjuk a névérték és a reálérték fenti párhuzamát?

A pénz képében tulajdonképpen, alapjában véve azt kapjuk, amit az egész világgazdaságra kiterjedő könyvelésnek, könyvvitelnek nevezhetünk: globális könyvvitelt.” (202. o.)

Az idézet forrása: Rudolf Steiner összegyűjtött írásainak zsebkönyvtári kiadása, Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1996.

„Pénzöregítés” és „pénzfiatalítás” Steinernél

„Közgazdasági kurzus”-ának 12. előadásában és helyenként a 14. előadásában is Steiner beszélt a pénzöregítés kérdéséről, és ennek kapcsán megindokolta, mért szükséges a reál- és a névérték párhuzama egy valósághű monetáris rendszer szempontjából. Ahogy a közgazdasági folyamatokban megtermelt javak⁷ mindegyike időtől függő elhasználódásnak, értékcsökkenésnek, öregedésnek van kitéve, úgy a pénznek is megfelelő öregedési folyamaton kell keresztülmennie, hogy ne válhasson a megtermelt javak „valószerűtlen versenytársává”. Így a pénz kizárólag csereeszköz szerepét szabad, hogy betöltse. Ha ugyanis – amint azt a mai viszonyok között is tapasztalhatjuk – saját értéket szerez, és függetlenítve magát a tulajdonképpeni reálgazdasági folyamatoktól önálló életre kel, akkor körforgása olyasvalamit visz a közgazdasági folyamatokba, ami nem tartozik oda, és ami jelentős zavarokat okoz.

Steiner felhívja a figyelmet arra, hogy a közgazdasági értékek körforgásának tükröződnie kell a pénz körforgásában. A pénznek a saját életciklusa alatt a közgazdasági folyamatokat mintegy leképezve az e folyamatoknak megfelelő változásokon kell szakadatlanul átmennie. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a pénz azok számára az emberek számára, akiknek egy bizonyos ideig a rendelkezésére áll, minőségében más és más funkciót tölt be. Ezzel összefüggésben Steiner három pénzfajtát különböztet meg: a vásárlópénzt, a kölcsönpénzt és az ajándékpénzt. Hogy értsük a pénznek ezt a minőségileg három különböző fajtára való felosztását? A fenti összefüggést mai szemmel például a következőképpen kísérelhetjük meg megérteni: a kultúrák fejlődésével az emberi munka is emancipálódik, és egyre inkább elszakad a mezőgazdasági termeléshez való közvetlen kötődésétől. Az egyre növekvő észszerűsödés (a fizikai munka egyre nagyobb mértékű megtakarítása) következtében egyre több embert mentesíteni lehet a természetben végzett munka alól a mindenkori társadalmi szükségleteknek megfelelő más tevékenységek számára, hiszen az ő jövedelmüket – saját jövedelmükön túl – megtermelik azok, akik továbbra is a közvetlen mezőgazdasági termelésben vannak foglalkoztatva. Ezért – a tőke új fogalmának megfelelően – a vásárlópénz-funkció mellett a pénz felveszi a kölcsönpénz funkcióját is (és beruházási tőke formájában további anyagi termelést tesz lehetővé), valamint az ajándékpénz funkcióját (és lehetővé teszi szellemi teljesítmények létrehozását, valamint a gazdaságban csak fogyasztói szerepet betöltő emberek eltartását). A kölcsön- és ajándékpénz (amelyek együtt a gazdaság által megtermelt tőkét képezik) ezért a termőföldhöz való kötöttségtől elszakadó munka ekvivalense. Tehát nem az adott nemzetgazdaságban a véletlen folytán éppen rendelkezésre álló felesleg, hanem a mezőgazdasági termelés által (megfelelő ésszerűsítés folytán) megtermelt tényleges többlet. A jövőben kialakuló gazdasági életnek éppen az lesz az egyik központi kérdése, hogyan biztosítjuk a nemzetgazdaság által az ésszerűsített mezőgazdasági termelés következtében folyamatosan megtermelt tőkének kölcsön- és ajándékpénz formájában – a társadalmi szükségletekhez igazodva – a megfelelő felhasználókhoz való folyamatos eljutását – olyan formában, hogy ne tudjon felhalmozódni egyes emberek kezében, mint az a mai viszonyok mellett történik, hanem differenciált formában folyamatosan a társadalom, mint közösség, mint egész javát szolgálja. Hiszen e tőke a társadalmat illeti meg, hiszen a társadalom az, amely a maga egészében a munkamegosztáson alapuló gazdaságot egyáltalán lehetővé tette.

A pénz körforgásának és a gazdasági értékek körforgásának, tehát a „névértéknek és a reálértéknek” a párhuzamából következik, hogy a pénz tisztán csereeszköz szerepét tölti be, és egyben egy könyvviteli eszköz jellegével is rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az, ami a pénz szintjén lejátszódik, tehát a „pénzforgalom”, a reálgazdasági folyamatoknak pusztán egyik másik kifejezési formája. A jövőbeli gazdasági élet kialakítására vonatkozóan Steiner ábrázolásaiból a következőket vezethetjük le: A gazdaság működését rendkívüli mértékben összetett, komplex történésként kell felfognunk, amit a jövőben a termelők, fogyasztók és elosztók képviselőiből álló társulásos szervezetek lesznek képesek a legmegfelelőbb formában koordinálni. Ezek a társulások gondoskodnak majd arról, hogy a gazdasági folyamatokban természetszerűleg fellépő zavarokat (például az egyes termékek esetében jelentkező pillanatnyi túltermelést vagy ellátási hiányt, a gazdaságtalanná vált termelési formákat, bizonyos ágazatok munkaerő-feleslegét vagy -hiányát, a többi pénzfajtához képest elégtelen mértékben rendelkezésre álló kölcsön- és ajándékpénz mennyiségét stb.) újra meg újra korrigálni, megfelelő intézkedésekkel kompenzálni lehessen. A pénz könyvviteli eszköz jellege egyben megfelelő segítséget fog nyújtani e társulásoknak abban, hogy megállapítsák a szükségleteket, és felismerjék, majd kompenzálják a gazdasági folyamatokban fellépő zavarokat. Az erre a pénzre jellemző, illetve az erre a pénzre intelligens módon alkalmazott pénzkörforgás, pénzöregítés, majd pedig pénzfiatalítás⁸ által a jövőbeli, társulásokon alapuló gazdasági életben el lehet érni, hogy a nemzetgazdasági folyamatokban megteremtett érték vásárlópénz formájában (alapesetben) és kölcsön- és ajándékpénz formájában (speciális esetekben) lehetőleg optimális módon jusson el a tényleges társadalmi szükségletek szerinti helyekre. Ezzel ellentétben a manapság uralkodó viszonyok között a pénz jelentékeny részét pénzgyűjtögetési, tőkefelhalmozási szándékkal a tényleges szükségletektől idegen célokra használják fel.

Mit értsünk a „pénzöregítés” alatt?

A „pénzöregítés” kifejezés címszóként utal azokra a tulajdonságokra, amelyekkel a valósághoz igazodva megteremtett pénz a jövőben elérni szükséges, asszociatív szempontok alapján kialakítandó gazdasági életben rendelkezne. Ez a pénz azoknak a változásoknak a folytán, amelyeknek életciklusa folyamán ki lenne téve, (a vásárlópénz folyamatos fogyása és megújulása) a közgazdasági folyamatoknak a leképezése lenne. Ezáltal a gazdasági értékek körforgása a pénz körforgásában tükröződne. Mivel a pénznek jellegéből fakadóan nem lenne saját értéke, hanem értéke és felhasználhatósága pusztán a reálgazdasági történések (értékteremtés, szolgáltatásnyújtás és ezekhez igazodó fogyasztás) leképezése (névértéke) lenne, ezért a pénz egy ilyen jövőbeli nemzetgazdaságban a puszta csereeszköz-funkció mellett egyben a teljesítmények és jövedelmek könyvelési eszközének szerepét is betöltené.

Andreas Flörsheimer

Alexander Caspar elgondolása: Steiner közgazdasági gondolatainak tárgyszerű továbbfejlesztése és konkretizálása

Steiner összességében csak érintőlegesen nyilatkozott a pénzteremtés és pénzöregítés módjáról. Utalt rá, hogy a pénzöregítés keretében el kell érni, hogy a pénz ugyanazt az utat járja be, mint az anyagi termelés minden végterméke. Ha utóbbiak a fogyasztás révén megsemmisülnek, akkor az értük kiadott pénzt is ki kell vonni a forgalomból. A „pénzteremtés” fogalmát Steiner még egyáltalán nem használta. Ezt illetően ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy Steiner idejében a jegybanki rendszer még gyermekcipőben járt. Steiner a jövőbeli jegybank által betöltendő szerepről pusztán a társulások által ellátandó feladatok részeként beszél. A pénzmennyiségről „Nemzetgazdasági kurzus” című előadássorozatában csak azt a kijelentést olvashatjuk, hogy a fizetőeszköz mennyiségének azoknak a használható termelőeszközöknek az összértékével kellene megegyeznie, amelyeken fizikai munka folytatható, értve ez alatt elsősorban a termőföldet. A pénz forgalomba hozatalát illetően Steinernél azt az utalást olvashatjuk, hogy a pénzt azon a ponton kell bejuttatni a gazdasági életbe, „ahol a természeti produktum elkezd a munkával összekapcsolódni”. Steiner kevésbé konkrét megnyilatkozásait arról, hogyan lehetne a pénzt kivonni a forgalomból, majd újra forgalomba hozni, úgy kell értelmeznünk, hogy akkori hallgatósága, a közgazdaságtan-hallgatók tudásszintjének megfelelően a dolgokat először elvi síkon próbálta meg bemutatni, és az összefüggéseket először képszerűen kísérelte meg értésükre adni. Azt is feltételezhetjük, hogy bízott abban, hogy a jövőben akad majd valaki, aki pénzügyi ismeretei alapján, bedolgozva magát a „Nemzetgazdasági kurzus” magyarázataiba képes lesz arra, hogy a pénzöregítés módjait a dolog természetének megfelelően kidolgozza. Ebből a szemszögből nézve Caspar munkássága végső soron Steiner közgazdasági elgondolásainak következetes kidolgozása, korunk számára szükséges elmélyítése és konkretizálása⁹.

Hogyan kell elgondolnunk az itt felvázolt jövőbeli gazdasági élet szemszögéből a pénz különböző pénzfajtákra való differenciálódását, azaz a vásárlópénz kölcsön- és ajándékpénzzé való részbeni átalakulását? És hogyan történne e jövőbeli rendszer bevezetése esetén a jegybank által differenciálatlanul teremtett pénzmennyiség forgalomba hozatala, ezt követően pedig a pénzöregítés és pénzfiatalítás értelmében történő folyamatos kivonása a forgalomból, majd pedig újbóli betáplálása a pénzkörforgásba?

A pénz forgalomba hozatalának kérdését Caspar úgy próbálja megoldani, hogy a gazdasági értékek körforgása (a reálérték) és a pénzkörforgás (névérték) közötti és a valóság által is megkövetelt párhuzamot választja következetesen a meggondolásai alapjául. Úgy véli, hogy az összefüggéseket először könyvviteli szempontból kell megpróbálnunk átlátni ahhoz, hogy megfelelő rálátásunk legyen egy ilyen összetett történésre.

Legelőször is különbséget kell tennünk a gazdasági élet szereplőinek különböző kategóriái között, mert ezeknek ugyanazon a rendszeren belül különböző funkciójuk van, és bizonyos fokig különbözőképpen is jutnak hozzá jövedelmükhöz, vagy ahogy Caspar fogalmaz: a nekik járó „társadalmi kvótához”. Ennek megfelelően különbséget kell tennünk munkavégzők és pusztán fogyasztók között. A munkavégzők közé tartoznak mindazok a személyek, akik részt vesznek az anyagi termelésben, azaz javakat állítanak elő vagy olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek materiális szükségleteken alapulnak (pl. idegenforgalom, energiaellátás, szállítás stb.). Õk azok, akik megtermelik a teljes nemzetgazdasági értékteremtés alapját. A – közgazdasági értelemben vett – puszta fogyasztók ezzel szemben azok a személyek, akik a szellemi életben (oktatásban, egészségügyben stb.), valamint az államigazgatásban dolgoznak, és ide tartoznak a különféle rászorulók is (háziasszonyok, gyermekek, nyugdíjasok, munkaképtelenek stb.). Õk abból a forrásból jutnak hozzá jövedelmükhöz, amit ajándékpénznek nevezünk. A jövőben asszociatív szempontok szerint kialakítandó gazdasági életben bennük mindannyiukban – függetlenül attól, hogy puszta fogyasztók vagy munkavégzők – közös lesz, hogy a rendelkezésükre bocsátott jövedelem (az egyes személyeknek juttatott „társadalmi kvóta”) és az általuk elvégzett munka hozama között nem lesz már közvetlen kapcsolat.

Mielőtt ezt a gondolatmenetet tovább folytatnánk, foglaljuk most össze még egyszer, amit korábban¹⁰ a jövőbeli asszociatív gazdasági élet pénzteremtési folyamatával kapcsolatban már levezettünk: a pénzmennyiség monetáris alapját az az „őstermelés”-nek nevezett mérőszám képezi, amely a népesség lélekszámának a hasznosítható termőterület nagyságához viszonyított arányából adódik, azaz a kibocsátott pénzmennyiség a nemzetgazdasági értékteremtés nagyságához kötődik. A körforgásban lévő pénzmennyiséggel (névérték) tehát a nemzetgazdasági értékteremtés (reálérték) áll szemben. A pénzteremtésnek ebben a valósághoz igazodó formájában a dolog természetéből adódóan már a pénzöregítés elve is megtalálható. Ha ugyanis a pénzmennyiség egy bizonyos gazdasági teljesítmény, tehát egy időben korlátozott folyamat nagyságához kötődik, akkor az így megteremtett pénznek is csak időben megfelelően korlátozott érvényességgel szabad rendelkeznie. Ez azt jelenti, hogy az adott pénzmennyiség érvényességi időtartamának lejárta után újra a teljesítményeknek megfelelő mennyiségű új pénzt kell a következő elszámolási időszakra kibocsátani. Írásában Caspar a pénz számára az áttekinthetőség kedvéért egyéves érvényességi időtartamot javasol, ami megfelel az értékteremtés éves ciklusának. Ha az adott nemzetgazdaság egyensúlyban van, akkor a kibocsátott pénzmennyiség megegyezik egyrészt az adott nemzetgazdaság valamennyi résztvevőjének (munkavégzőknek és tisztán fogyasztóknak) járó jövedelmek összegével, másrészről a munkavégzők által megtermelt javak és az általuk (a fentiek értelmében) nyújtott szolgáltatások árainak összegével – természetesen minden esetben az adott gazdasági és monetáris régió időben megfelelően behatárolt elszámolási időszakában. A „társadalmi kvóta” Caspar által használt fogalmát illetően ez azt jelenti, hogy a társadalmi kvóták összege egyenlő a nemzetgazdasági értékteremtés pénzben kifejezett nagyságával. Ha a társadalmi kvótát a jövedelmek mérőszámának tekintjük, akkor nominális értéke egyenlő a pénz mennyiségének és a népesség lélekszámának a hányadosával.

Hogy tápláljuk be a rendszerbe, hogyan hozzuk forgalomba egy ilyen monetáris rendszer bevezetése esetén a fentiek szerint megteremtett pénzt, azaz az adott elszámolási időszak pénzmennyiségét? Caspar ezt illetően a következőket javasolja: a jövőbe mutató monetáris rendszerben az egyes emberek társadalmi kvótáját, éves jövedelmét először is jóváírják, meghitelezik azok számláján. Azaz a pénz hitelként, jövedelmek formájában kerül be a rendszerbe. Ezek a jegybank által kibocsátott pénzteremtő hitelek, amelyek fedezetét az adott elszámolási időszak alatt elvégzendő gazdasági teljesítmények fogják adni, így tulajdonképpen a rendelkezésre álló jövedelmek összességét fogják adni.¹¹ Hogy zajlik a pénz további körforgása? És hogyan biztosított, hogy valamely termék előállítására kiadott pénz a termék felhasználásával párhuzamosan ki legyen vonva a forgalomból? Hogy történik mindez? Mivel minden kibocsátott pénz végül vásárlópénz formájában a munkavégzőkhöz kerül bevételként, ezért a pénzöregítés és pénzfiatalítás az éves ciklus során szervesen és zökkenőmentes formában lebonyolódhat, ha Caspar javaslatának megfelelően – és ez lenne a pénzöregítés problémájára javasolt megoldás lényegi pontja – a munkavégzők külön kiadási és bevételi számlát vezetnek. A munkavégzők az adott elszámolási időszakban áruk és szolgáltatások értékesítésével szerzett bevételt először a bevételi számlájukon könyvelnek el, amely egyfajta zárolt számlaként funkcionál¹². A következő elszámolási időszak kezdetekor a munkavégzők bevételi számláin felhalmozott egyenleget a jegybank központja és egyes kirendeltségei megfelelő formában átvezetik az adott munkavégző kiadási számlájára annak jövedelmeként. Ez azt jelenti, hogy a következő elszámolási időszakokban (években) a nemzetgazdaság éves termelésének megfelelő nagyságú pénzteremtő hitel lényegében mindig a munkát végzők társadalmi kvótájának formájában kerül be újra a rendszerbe. Azaz a jegybank kezdeti pénzteremtő hitele az új elszámolási időszak elején azon a ponton kerül be újra a rendszerbe, ahol – Steiner szavaival élve – „a természeti produktum egyesül a munkával (a természetre munkát fordítunk)”¹³, ahonnan minden nemzetgazdasági értékteremtés kiindul.¹⁴ Hogyan zajlik ugyanakkor ezt követően a pénz kölcsönpénzzé és ajándékpénzzé való differenciálódása? Hogyan jutnak például hozzá az ajándékpénzből élők a jövedelmek további elosztása folyamán a társadalmi kvótájukhoz? Caspar ennek bemutatására leírja, hogy az ajándékpénzből élők jövedelmét („társadalmi kvótáját”) először a munkavégzők termelik ki saját jövedelmi kvótájuk részeként, majd a pénz a szükségletekhez igazodva eljut az ajándékpénzből élőkhöz – egyedi ajándékozás útján vagy a társulások által közvetítve. Végső soron pedig biztosítva kell lennie annak (és a pénz könyvelésieszköz-jellege ezt lehetővé is teszi), hogy az adott nemzetgazdaság valamennyi résztvevője hozzájusson a jövedelméhez, amelynek mértéke a „társadalmi kvóta” (nominális értéken a pénzmennyiség és a népesség lélekszámának hányadosa) körül mozog. A munkavégzők által fel nem használt jövedelmet a következő elszámolási időszakra való áttéréskor ők maguk vagy a társulások közvetítésével átalakítják kölcsön- és ajándékpénzzé. Ez garantálja, hogy a munkavégzőknél ne kerüljön sor jogosulatlan tőkefelhalmozásra. A vállalkozásoknak kölcsönpénz formájában nyújtott hosszútávú hiteleket, amelyek futamideje több évet (több elszámolási időszakot) is felölel, évváltáskor átvezetik a megfelelő jogosultak következő évi kiadási számlájára. Az ajándékpénzszámlákat illetően Caspar azt javasolja, hogy az előző elszámolási időszak végén megmaradt egyenlegeket szintén vezessék át az új évre. Az ajándékpénz felhalmozásának elkerülése végett felső határt lehetne megállapítani a következő évre való átvitel tekintetében. A munkavégzők bevételi számláin található betétek, plusz a kiadási számláik egyenlege, valamint az ajándékpénzből élők betétei és a kölcsönpénz-számlák egyenlegei együttesen kiadják az adott elszámolási időszakban forgalomban lévő pénzmennyiséget. Az egyik elszámolási időszakról a másikra való áttérés során az előző év fel nem használt pénzmennyiségét beszámítják az új év pénzmennyiségébe, hiszen ez az az összeg, amely a bevételi számlákon található pénzmennyiség feltöltéséhez hiányzik.

A téma iránt mélyebben érdeklődő olvasók kedvéért nézzük meg még egyszer közelebbről, milyen érvek szólnak amellett, hogy az elszámolási időszak folyamán a munkavégzők bevételi számláin felhalmozódó pénzhez az érintett időszakban ne nyúljunk: ha a pénzmennyiség megegyezik az összes jövedelmek összegével, illetve a megtermelt áruk és nyújtott szolgáltatások árainak összegével, és ez a pénzmennyiség a következő elszámolási időszakban csak a jövedelemelosztáson keresztül kerülhet be ismét a rendszerbe, akkor nyilvánvalóan biztosított, hogy valamely áru megszerzéséért vagy valamely szolgáltatás igénybevételéért kiadott pénzösszeg abban a pillanatban, amikor megtörténik a fizetés, alapjában véve „felhasználódik”, azaz tovább már semmilyen értékkel nem rendelkezik, mert az a valós ellenérték, amelynek névértékét az adott pénzösszeg jeleníti meg, eladásra került. Az érintett pénzösszeget tehát egyfajta utalványként becserélték, „beváltották” az adott termék megvásárlásakor (ill. az adott szolgáltatás igénybevételekor)¹⁵. Ebből az következik, hogy az adott áru eladója (vagy szolgáltatás nyújtója) számára az értékesítéskor kapott pénznek először semmilyen értéke sincs, hiszen a neki járó jövedelmet (a jövedelem és teljesítményhozam elválasztásának szigorúan betartandó elve szerint) a jegybank által nyújtott pénzteremtő hitelből szerzi. Ha azonban lehetővé válna a számára, hogy az értékesítéskor szerzett pénzt, amely az értékesítési folyamat során tulajdonképpen már elvesztette az értékét, egyazon elszámolási időszakon belül újra kiadja, akkor ezzel további jövedelemre tenne szert. Ezzel jogosulatlan előnyhöz jutna az ajándékpénzből élőkhöz képest, és szertefoszlana a jövedelmek teljesítményhozamoktól való elválasztásának kitűzött célja. A pénz a gazdasági értékekkel szemben csak nominális értéket képvisel. Forgalomba hozatalának módja folytán (egyfajta könyvelés értelmében) értéket rendelünk hozzá (a pénzmennyiség nominális értékét a nemzetgazdasági értékteremtéshez kapcsoljuk). A nemzetgazdasági folyamat ugyanakkor termelésben és fogyasztásban nyilvánul meg, és ennek monetáris síkon is tükröződnie kell, ott ugyanis a forgalomba hozott pénzt a valós értékek elfogyasztásának megfelelően újra ki kell vonni a forgalomból. A pénzöregítés Caspar által felvázolt megoldásában a munkavégzőknél folytatott kettéválasztott számlavezetés biztosítja, hogy az adott termelési ciklusban érvényét (értékét) vesztett pénz, mint olyan egyben így is viselkedjen, azaz a bevételi számlákon való „pihentetés” által az adott időszak végéig ki legyen vonva a forgalomból, és a jövedelemelosztási rendszeren keresztül csak a következő időszakban kerüljön ismét be a gazdasági körforgásba. A fentiek szerint szabályozott monetáris rendszerben a pénzöregítés és pénzfiatalítás időszakonként ismétlődve valósul meg – a jövedelmek szükségletekhez igazodó, folyamatos újraelosztása által, és a pénznek az aktuális „fogyasztáshoz” igazodó elértéktelenedése (áruk és szolgáltatások megvásárlásakor utalványként való beváltása) által.

Kitekintés: A pénz mint könyvelési eszköz jelentősége a jövő közgazdasági gyakorlata számára

A Caspar által javasolt monetáris rendszerből és az annak alapjául szolgáló pénz sajátjának tekinthető könyvviteli funkcióból levezethető néhány alapvető közgazdasági mutatószám, amelyek alkalmasak az itt perspektivikusan bemutatott gazdasági élet állapotának differenciált jellemzésére. Ez a gazdasági folyamatok koordinációjáért felelős szerveknek, a társulásoknak lehetővé fogja tenni, hogy a rendszer e mutatószámok alapján megfelelően megállapított zavarai esetén elvégezzék a megfelelő korrekciókat. Az adott elszámolási időszak végén még meglévő, maradék pénzmennyiségnek az eredetileg szétosztott jövedelmek nagyságához viszonyított arányán például leolvasható lesz, hogy az adott nemzetgazdaságban inkább túltermelés folyik (az elszámolási időszak végén a szétosztott jövedelmek magas százaléka még nem nyert felhasználást, mert a megtermelt áruk / elvégzett szolgáltatások kínálata a szükségesnél sokkal nagyobb) vagy inkább alultermelés a jellemző (a jövedelmek szinte teljesen elfogytak). Az adott gazdasági és monetáris régió különböző népességcsoportjainak eredetileg juttatott jövedelem és a megmaradt pénzmennyiség arányából ennek megfelelően azt is ki lehetne olvasni, hogy a szükségleteknek megfelelő mennyiségű tőke folyt-e például a szellemi életbe, a szociális rászorulók ellátásába és a különböző beruházásokba.

Rendszerek összehasonlítása

Fent bemutattuk, hogy lehet megvalósítani egy olyan jövőbeli monetáris rendszert, amelyben lehetővé válik a pénz saját természetéből is következő öregedése és fiatalodása, és így az alapját képező reálgazdasági folyamatok kifejezőjévé válik.

A hagyományos nemzetgazdasági gondolkodásmódban a megfelelő közgazdasági értékmérő hiánya folytán nem vagyunk képesek arra, hogy a jövedelmet és a munkateljesítmény hozamát egymástól független mérőszámokként fogjuk fel. Ez ahhoz vezet, hogy a jövedelem és a munkateljesítmény hozama közvetlenül összekapcsolódik egymással. Mivel a munkavégzés így jövedelemszerzésre ad alkalmat, ez szükségszerűen felesleges munkavégzéshez és selejtgyártáshoz vezet, ahol már nem a szükségletek, hanem a jövedelemszerzést biztosító teljesítményhozam válik a gazdálkodás motorjává és annak a növekedési kényszernek a kiváltójává, amelynek a mai nemzetgazdaságok ki vannak téve.

Mivel a pénz a mai viszonyok között nem esik át öregedési folyamaton, ezért úgy bánnak vele, mintha a reálgazdasági folyamatoktól függetlenül látszólag tetszőleges mértékben gyarapítani lehetne. Ez éppen a tőkeáramlás világméretű liberalizációja folytán ahhoz vezethet, hogy a pénz széles körben látszólagos értéket, spekulatív értéket ölt magára. Ha e látszólagos értéket aztán újra betáplálják a reálgazdasági folyamatokba, akkor ez kényszerhelyzeteket szül, és vagyoni átrendeződésekhez vezet. A pénz, tőke és tulajdon ma is érvényes fogalmai még az önellátó gazdálkodás korszakának mentalitását tükrözik. Ezért az olyan különböző tényezőket, mint a pénz, a tőke, a munka és a termelőeszközök differenciálatlan módon, egységesen áruként kezelik. A pénz ezért szinte korlátlan mértékben alakítható át nyersanyagokra, termőföldre és termelési eszközökre stb. vonatkozó tulajdonná, illetve – ha tőkegyarapítás célját szolgálja – ismét kivonható ezekből. A gazdasági folyamatok ezáltal az egyéni, illetve csoportérdekeket szem előtt tartó, egoista nyereséghajhászássá fajulnak. Ilyen viszonyok között gyakorlatilag korlátlan tőkefelhalmozásra van lehetőség. A mára már meglehetősen avítt, önellátó gondolkodásmódból következő tőkefelhalmozás azonban semmibe veszi a munkamegosztás civilizációs fejlődést segítő hatását, hiszen egyoldalúan magához rántja az anyagi termelés szervezése által megteremtett értékek lehetőleg minél nagyobb részét. Emiatt a társadalom szellemi életének egésze, különösen az oktatás nyomás alá kerül, hiszen a finanszírozásához kellő tőkeerő már nem áll rendelkezésre. Ez az avítt, önellátó gondolkodásmódon alapuló gazdálkodás így tulajdonképpen aláássa a saját alapját, hiszen éppen a saját szervezése, az erősen szakosodott, munkamegosztásos gazdálkodásra való képessége az, amit az oktatásnak köszönhet. Ezzel szemben a jövőbeli, hármas tagolású társadalmi organizmusban (az ehhez kapcsolódó, valósághű monetáris és tulajdoni viszonyok következtében) a tőkefelhalmozás már egyáltalán nem lenne lehetséges. Az ésszerűsített mezőgazdasági termelés által megtermelt tőke pedig kölcsön- és ajándékpénz formájában, a társadalmi szükségleteknek megfelelően a mezőgazdasági termelés alól mentesített rétegek jövedelmeként kerülne bele a körforgásba.

A gazdasági folyamatokat átláthatóvá tevő könyvviteli jelleggel rendelkező, fenti ismertetett, jövőbeli monetáris rendszer esetén a gazdasági életnek az lenne a célja, hogy a gazdasági folyamatokat a társult együttműködés értelmében úgy próbálja meg alakítani, hogy lehetséges legyen az éppen adott társadalmi szükségletek lehető legoptimálisabb kielégítése.¹⁶ Egy ilyen jövőbeli gazdasági rendszer összgazdasági szempontokat szem előtt tartó szemléletmód szerint lenne kialakítva, a közélet felszabdalásához vezető, egyéni vállalatok szempontjait szem előtt tartó, mai hagyományos gazdálkodási forma helyett. Egy ilyen asszociatív szempontok szerint irányított gazdasági életben – a ma uralkodó viszonyokkal ellentétben – nem lenne lehetséges, hogy a megtermelt tőkét a szükségletektől idegen célok érdekében részben elvonják a közösségtől, hanem a megtermelt tőke teljes egészében, folyamatosan visszajutna társadalmi felhasználásra. A konkurenciaelv mai egyeduralma és az anonim „piaci erőknek”, mint a gazdálkodás mértékadó tényezőinek ideológiai megdicsőülése helyett egy ilyen jövőbeli, asszociatív szempontok szerint irányított gazdasági életben az együttműködésre, a folyamatos kiegyensúlyozottságra és a gazdasági folyamatok valamenynyi résztvevője közötti összhangra való törekvés állna előtérben.¹⁷

A gazdálkodás mai módjával szembeni alternatíva kidolgozásának szükségessége

A gazdálkodás mai formája a rá jellemző dinamizmusok folytán (azaz annak következtében, hogy a gazdálkodás meghatározó célja a hozamok optimalizálása, és a munkának a jövedelemmel való összekapcsolása növekedési kényszert okoz) egyre inkább embert és környezetet károsító selejttermeléshez vezet. A XIX. századból származó, de mind a mai napig uralkodó, egyoldalúan materialista emberkép következtében a társadalmi életet – beleértve a gazdaságot is – ma gyakran elavult gondolati berögződések alakítják. Ezzel szemben fontos lenne képessé válnunk arra, hogy a valóságból táplálkozó és a társadalmi életet újra hordozni képes eszméket közvetítsünk. Az, aki a mai rendszerből előremutató módon akar továbblépni, annak nemcsak a jelenlegi mechanizmusokkal kell tisztában lennie, hanem azt is meg kell értenie, milyen szempontok szerint kell egy a jövőben elérni kívánt rendszert kialakítani. Az a terv, amelyet Caspar Steinert alapul véve a jövőbeli gazdasági életre (és a hozzá kapcsolódó monetáris rendszerre), mint egy hármas tagolású társadalmi szervezet egyik részaspektusára vonatkozóan szakszerű módon kidolgozott, jelentős mértékben hozzájárul az ehhez szükséges megértéshez. E terv a gazdálkodás alapját képező törvényszerűségek tanulmányozásának (különösen a gazdasági értékteremtés ellentmondásos jellege tanulmányozásának) a gyümölcse. Ezáltal az, amit Caspar kidolgozott, nem ölt merev és a legapróbb részletekig kigondolt rendszer jelleget, hanem állandó létesülésben lesz, mert a valóságból táplálkozik. A jövőben elérni kívánt, társulásokon alapuló gazdasági élet leglényegesebb alapelveit ábrázolja, és javaslatokat ad egyes részletek kidolgozására. Az alapelvek konkrét alkalmazására pedig a jövő társulásokon alapuló gyakorlatában megfelelően rugalmas formában kerülhet sor.

Fogalomtár

Konjunktúra:

A hagyományos piacgazdaság alapelveinek megfelelően berendezett nemzetgazdaságok a rendszerben önmagában rejlő okok miatt aktivitásukat illetően bizonyos ciklikusan ismétlődő ingadozásoknak (konjunktúraciklusoknak) vannak kitéve. E ciklusok négy fázisra tagolódnak: fellendülés, tetőfok, lassulás (recesszió) és mélypont (depresszió). A gazdaság aktivitásának alábbhagyása általában a munkanélküliségnek a (jövedelem és hozam közvetlen egymáshoz kapcsolása miatti) növekedésével, az állami bevételek csökkenésével és a szociális feszültségek kiéleződésével jár.

Pénzteremtés:

Pénzteremtésnek hagyományos értelemben az új pénzek rendelkezésre bocsátását (a pénzmenynyiség növelését) nevezzük. Ez új bankjegyeknek és pénzérméknek a készpénz kibocsátására egyedül felhatalmazott jegybankok / központi bankok általi forgalomba hozatalával történik (készpénzteremtés). A jegybankok ezen kívül könyvpénzt (zsírópénzt) is forgalomba hoznak. Mindkét pénzfajta kibocsátását az teszi lehetővé számukra, hogy (korábban:) aranyat vagy (ma:) devizát, értékpapírokat (beleértve a váltót is) vásárolnak fel, vagy lombardhiteleket nyújtanak. Könyvpénzt maga a kereskedelmi banki rendszer is teremthet a banki ügyfelek által nyújtott megfelelő biztosítékok fejében (zsírópénz-teremtés). A pénzteremtés hagyományos formájánál a pénz a forgalomba hozatalának módjából kifolyólag saját maga is értéket kap, és áru jellegét ölti magára. A hagyományos rend szerben a pénzpolitika arra szolgál, hogy a politika által előre meghatározott összgazdasági célkitűzéseknek megfelelően kívülről, irányítóan (pl. a „pénzmennyiség szabályozásán” keresztül) próbáljon meg hatni a gazdasági folyamatokra. A kamatokon és kamatos kamatokon alapuló mai monetáris rendszert az adósságok és vagyonok exponenciális növekedése jellemzi. Annak érdekében, hogy ennek az alapjában véve valósan valószerűtlen rendszernek az összeomlását késleltessék, a jegybankok folyamatosan bővítik a forgalomban lévő pénzmennyiséget, ami lehetővé teszi az adósságok további növekedését.

A Caspar által bemutatott jövőbeli monetáris rendszerben a pénzteremtés fogalma egyben azt a módot is leírja, hogy a gazdasági folyamatok függvényében hogyan kell meghatározni a pénzt – szem előtt tartva a névérték és a reálérték közötti elérendő párhuzamot. Ennek keretében a pénz nem adható-vehető termék, áru jellegét öltené magára, hanem könyvelési eszköz szerepét töltené be, mert a pénz számban kifejezett értéke az „őstermelésre”, azaz az adott gazdasági és monetáris régió nemzetgazdasági értékteremtésére vonatkozó, releváns mérőszám lenne. A pénzmennyiség növelése és csökkentése – ellentétben a hagyományos rendszerrel, ahol ez a politika által meghatározott pénzpolitikai célkitűzések függvénye – ebben az esetben pusztán a népesség lélekszámának változásához igazodna, ami lehetővé tenné, hogy az így teremtett pénz könyvelési eszközként betöltött szerepe megmaradjon.

Jegyzetek:

Az írást négy részben közöltük: Der Europäer, 5. évf., 12. sz. (2001. október), 14.-16. o.; 6. évf., 1. sz. (2001. november), 15.-17. o.; 6. évf. 2-3. sz. (2001. december – 2002. január), 31.-35. o.; 6. évf., 4. sz. (2002. február), 12.-15. o. Magyarul egyben megjelent a Szabad Gondolat 7/1. száma mellékleteként.
Lucifer Gnosis. Grundlegende Aufsätze zur Anthroposophie und Berichte aus ’Luzifer’ und ’Lucifer-Gnosis’ 1903-1908 [Lucifer Gnosis. Alapvető tanulmányok az antropozófiáról és a ’Luzifer’-ben, valamint a ’Lucifer-Gnosis’-ban megjelent beszámolók, 1903-1908]. Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1987. 213. o.
Nationalökonomischer Kurs / Nationalökonomisches Seminar (GA 340-341) [Közgazdasági kurzus / Közgazdasági szeminárium (Összegyűjtött írások, 340-341)]. In: Rudolf Steiner Taschenbücher aus dem Gesamtwerk [Rudolf Steiner összegyűjtött írásainak zsebkönyvtári kiadása], TB 731, Dornach, 1996; Steiner e 14 részes kurzust 1922. július-augusztusában Dornachban tartotta közgazdaságtan-hallgatóknak.
Nationalökonomischer Kurs [Közgazdasági kurzus], TB 731, 212f. o.
Alexander Caspar: Wirtschaften in der Zukunft [Gazdálkodás a jövőben]. Klett und Balmer Verlag, Zug, 1996.
A hagyományos közgazdaságtan bruttó hazai összterméknek (GDP) hívja ezt az éves nemzetgazdasági értékteremtést. A GDP az adott országban megtermelt javak és elvégzett szolgáltatások összessége.
A közgazdasági folyamatok során cserére találó szellemi termékeket ebben az értelemben úgyszintén elhasználódó javaknak kell tekinteni, „hiszen a szellemi termékek gazdasági értelemben véve szintén fogyasztási cikkek”. (Rudolf Steiner: Nationalökonomischer Kurs [Közgazdasági kurzus], TB 731, 202 o.)
Steiner a pénz öregítésével együtt járó, és a pénznek a gazdasági folyamatok fenntartásához újra meg újra szükségessé váló megújulását közvetett módon pénzfiatalításnak nevezte (ld. Nationalökonomischer Kurs [Közgazdasági kurzus], TB 731, 182. o.).
Caspar a munkáiban nemcsak a pénzteremtés jelenkori követelményeknek megfelelő módját vezeti le szakszerűen, amikor a pénzmennyiség alapjául az őstermelést, mint valóságos mérőszámot veszi (Wirtschaften in der Zukunft [Gazdálkodás a jövőben]. Klett und Balmer Verlag, Zug, 1996. 47ff. o.), hanem 80 évvel Steiner „Közgazdasági kurzusa” után most a pénzöregítés gyakorlati megvalósításának problémáját is megoldotta.
Wirtschaften in der Zukunft [Gazdálkodás a jövőben]. In: Der Europäer, 3. évf. 8. sz. (1999. június), 15-20. o.
Előbb vagy utóbb minden pénz vásárlópénzzé alakul át. A vásárlópénz azok számára, akik rendelkeznek vele, tulajdonképpen jövedelem szerepét tölti be. Így a jegybank által nyújtott pénzteremtő hitel végső soron a jövedelmek összegét adja ki.
A munkavégzők számláinak elkülönített vezetése tulajdonképpen lehetővé teszi a reálérték és a névérték közötti párhuzam megőrzését. Ennek során a pénz ugyanazt az utat járja be, mint az anyagi termelés minden végterméke. Ahogyan utóbbiak a fogyasztás során megsemmisülnek, úgy az előállításukra kiadott pénznek is el kell tűnnie. Változatlan népesség mellett ugyanakkor a következő termelési ciklus eredményeinek finanszírozásához ismét rendelkezésre kell állnia ugyanannak a pénzmennyiségnek. Fontos ugyanis, hogy a reálértékek és névértékek mindig egyensúlyban legyenek az ősértékkel. Ha a pénznek szabad körforgást engedünk, akkor másik értékre, saját értékre is szert fog tenni, hiszen ugyanannak a termelési ciklusnak a folyamán többször is átalakulhat anyagi termeléssé. Ezért az elszámolási időszakon – az adott éven – belül nem szabad hozzányúlni a munkavégzők bevételi számláihoz.
Nationalökonomischer Kurs [Nemzetgazdasági kurzus], GA 340, 183. o.
Itt bizonyos fokig párhuzamos folyamatot láthatunk a gazdasági értékek termelésben, elosztásban és fogyasztásban megnyilvánuló körforgása és a pénz körforgása között, amely a jegybank által teremtett pénz forgalomba hozatalával veszi kezdetét, és valamely termék megvásárlásakor vagy szolgáltatás igénybevételekor végül a pénznek a körforgásból való ismételt kikerülésével ér véget. E szemléletmód keretében ugyanakkor mindig éles különbséget kell tennünk reálérték és monetáris érték között. A megfelelő gazdasági értékmérő hiánya miatt a hagyományos közgazdaságtan azáltal, hogy a pénzt és tőkét áruként kezeli, fatális módon elegyíti egymással a monetáris és reálgazdasági értékeket.
Ennek megértéséhez teljesen el kell szakadnunk a hagyományos pénzfogalomtól, amelynél megszokhattuk, illetve bízunk benne, hogy a pénz (értéktartalékoló eszközként) többé-kevésbé megőrzi az értékét, és (a hozzá tapadó saját érték következtében) újra és újra elkölthető. Fontos, hogy tisztán lássuk a pénz könyvelésieszközjellegét, és a pénzt puszta csereeszközként (megfelelő módon beváltható utalványként) képzeljük el.
A pénz, tőke és tulajdon ma érvényes fogalmai szerint tőkenyereségre úgy lehet szert tenni, hogy a tőkés a kigazdálkodott tőkenyereséget tetszőleges ideig halmozza, és így visszatartja a közösségtől (társadalomtól). Az itt ismertetett, jövőbe mutató, társulásokon alapuló gazdasági életben az adott nemzetgazdaság termelékenységének folyamatos növekedéséből adódó, fokozottan képződő tőke a megfelelő pénzöregítést biztosító monetáris rendszer következtében a rendszer integráns része maradna, a rendszeren belül „szocializálódna”, és a pénz (és így a jövedelmek) ezáltal megnövekedett vásárlóereje következtében az adott gazdasági régió teljes népességének javát szolgálná.
Érdemes egyszer közelebbről is szemügyre venni, milyen pozitív társadalmi hatásokkal járna már önmagában is egy itt ismertetett gazdasági berendezkedés, amelyben a munka és a jövedelem már nem kapcsolódna közvetlenül egymáshoz. A munkanélküliséggel járó egzisztenciavesztéstől való – széles körben elterjedt és a mai társadalmi életet jelentős mértékben meghatározó – látens félelem egy ilyen társadalomban egyáltalán nem lenne jelen.

^ugrás az oldal tetejére

Alexander Caspar

A szociális alaptörvény

1905. októberében Rudolf Steiner tanulmányt jelentetett meg „A szellemtudomány és a szociális kérdés" címmel, amelyben megfogalmazta - saját szavaival élve - a szellemtudományból nyert „szociális alaptörvényt": „Az egymással együttműködő emberek közösségének java annál nagyobb, minél kevésbé támasztanak igényt az egyes emberek arra, hogy saját teljesítményük hozama is sajátjuk legyen, azaz a személyesen elért hozam egyre nagyobb részét bocsátják munkatársaik rendelkezésére, és saját szükségleteiket egyre kevésbé saját teljesítményükből, hanem helyette társaik teljesítményének hozamából elégítik ki."

Kritikai érzékével és éles eszű humorával Rudolf Steiner természetesen tisztában volt azzal, hogy a szellemtudomány a „zabolátlan fantasztikum megjelenési formájának", a szociális alaptörvény pedig „hajmeresztő idealizmusnak" fog számítani, és legjobb esetben is csak olyan „szép és megnyugtató gondolatnak fog tűnni", amely „értéket csak belső lelki életünkben jelent, az életért folytatott gyakorlati küzdelemben azonban nem".

A fenti törvény megfogalmazása után Steiner ugyan rögtön leszögezi, hogy „nem szabad azt gondolnunk, hogy elegendő, ha e törvényt pusztán általános erkölcsi törvényként kezeljük, vagy például azt a szemléletmódot próbáljuk levezetni belőle, hogy mindenki az embertársai szolgálatában áll", mégis a törvényt eleddig alapvetően mindig úgy értelmezték, hogy akárcsak egy jól nevelt ember, aki a felé nyújtott tálcáról a legkisebb szeletet veszi el, úgy minden munkát végzőnek önmegtartóztatást kell gyakorolnia jövedelmi igényei terén. Az a fajta kikényszerített vagy felvállalt szerénység ugyanis, mely szerint „mindenki az embertársai szolgálatában áll", Steiner szerint még nem zárná ki, hogy az egyik ember a másik kizsákmányolójává váljon, hiszen - ahogy Steiner fogalmaz - „függetlenül attól, hogy szegény vagyok-e vagy gazdag, kizsákmányoló vagyok, ha olyan dolgokra teszek szert, amiért nem járt megfelelő fizetség".

Ehelyett nyilvánvalóan az a fontos, hogy megértsük a munkamegosztáson túlmutató gazdasági elveket, amelyek olyan intézmények kialakulásához vezetnek, amelyek a maiakkal ellentétben nem pusztán az egyén személyes boldogulását hivatottak elősegíteni, hanem lehetővé teszik, hogy az egyéni akarat azonosuljon az átfogó közösségi szellemmel. A szociális alaptörvénynek erre a fajta értelmezésére még képtelen közép-európai ember jellemző módon a jog szférájában keres menedéket, ha gondolatilag már nem képes továbblépni. Azaz azt mondja, hogy a törvényre kell bíznunk a jövedelmi kérdés megoldását. Steiner a következőképpen nyilatkozik erről a gyengeségről: „Rossz illúzió abban hinni, hogy a nép bármely képviselője bármilyen parlamentben képes bármennyire is hozzájárulni az emberiség javához, ha nem a szociális alaptörvény szellemében munkálkodik."

Hogy gondolkodik Rudolf Steiner?

Azt, ami Steiner gondolatait a szociális alaptörvény megfogalmazásakor vezérelte, nevezetesen azt a tág gondolati perspektívát, amely ugyanakkor nem téveszti szem elől vizsgálatának konkrét tárgyát sem, a legjobban „A társadalmi szervezet hármas tagolásáról" szóló későbbi esz- széiből, a „Közgazdasági kurzus" előadásaiból és más írásaiból érthetjük meg a legjobban.

A törvényt magyarázva Steiner így folytatja tanulmányát: „Valójában a törvény csak akkor érvényesül igazán, ha olyannyira képes érvényesülni, hogy emberek közösségének saját intézményein keresztül sikerül biztosítania, hogy soha senkinek ne legyen lehetősége arra, hogy fenntartsa saját magának munkája gyümölcsét, hanem az a közösség javának részévé válik - lehetőleg maradéktalanul. Másrészről pedig az egyén fennmaradását embertársainak munkája kell, hogy biztosítsa. A lényeg tehát az, hogy embertársainkért dolgozni, és egy bizonyos jövedelemre szert tenni: két egymástól független dolog."

Ez utóbbi helyzet manapság gondolatilag már nem tűnik elérhetőnek, mert értékfelfogásunk semmi máson nem alapszik, mint a pénzben kifejezett árértéken. A teljesítménynek, tehát a munkavégzés eredményének értéke ma egyenlő a piacon elérhető árbevétellel, amelyből aztán a jövedelem is származik. Ezáltal pedig a teljesítményből származó árbevétel válik a gazdálkodás motorjává. Az elérhető teljesítményhozam egyoldalú szemszögéből vizsgálva a kereslet dolga eldönteni, mely javakat termelünk, és melyeket nem. Ugyanakkor a kereslet önmagában nem képes eldönteni, hogy a munkamegosztáson alapuló gazdaságban a teljesítmények ára ténylegesen olyan hozamot biztosít-e, amely mellett az egyes emberek által megtermelt javak kölcsönösen olyan értéket kapnak, amely lehetővé teszi, hogy munkájáért minden munkavégző alapvetően azt az értéket kapja, amely képessé teszi őt, hogy szükségleteit más munkavégzők teljesítményéből annyi idő alatt elégítse ki, amennyi időre neki magának szüksége van, hogy azonos vagy azonos értékű munkát végezzen. Pedig az utolsó tagmondatban megfogalmazott cél lenne tulajdonképpen a munkamegosztás valódi értelme, ami ugyanakkor nem kevesebbet követel meg, mint hogy a jövedelemben manifesztálódó szükségletek és a teljesítménynek, tehát a munkavégzés eredményének a piaci árból adódó értéke között egyensúly jöjjön létre.

Az a mód, ahogy Rudolf Steiner a szükségletek és a teljesítmény értéke közötti egyensúlyteremtés problémájához közelít, bepillantást enged szellemtudományi módszerébe. Ezt a módszert mindenki képes belátni (még ha talán nem is olyan gyorsan és könnyen, ahogy azt Steiner tette): a valóságnak van egy „ideális", időtlen és egy fejlődéstől függő, „időbeli" aspektusa:

A jövedelem, mint a szükségletek kielégítésének eszköze és a teljesítmény piaci ár formájában megjelenő értéke a munkamegosztásban két különböző értékként jelenik meg. Ez a két érték abból az „ősértékből" származik, amely az „eredeti" értékteremtés elvéből vezethető le. A gazdasági értelemben vett értékteremtés azzal a munkával kezdődik, amely a természeti erőforrásokra alkalmazva egyrészt a természetből nyert értéket, az intelligencia biztosította szervezettsége által pedig a szervezési értéket termeli meg. Ez az értékteremtés biztosítja az átmenetet a természeti erőforrások kvázi „gazdálkodás előtti" feldolgozása - ahol a termékeknek az állatok világához hasonlóan csak „természeti értékük" van, és megegyeznek a szükségletekkel - és a tényleges gazdasági értéknek a létrejötte között, mely utóbbi esetben az ember a munkájának eredményét nem saját maga szükségleteinek kielégítésére használja, hanem a többi emberrel teljesítménycsere-kapcsolatba lép. Az értékteremtésnek ez a két pólusa egymással ellentétes, ugyanakkor mégis meghatározza egymást: szervezési érték nélkül nem lenne fejlődés, természetből nyert érték („a természeti erőforrásokon végzett munka") nélkül ugyanakkor nem jöhetne létre a szervezési érték. A természetből nyert érték ellenpólusát a szervezési érték képezi, amelynek mértéke a természetből nyert érték terén elért megtakarítástól függ. Az ősérték annak a fizikai munkának az eredménye, amelyet egy bizonyos lélekszámú népesség a létszükségletének megfelelő nagyságú termőterületen végez. Az ősérték ebben az értelemben maradéktalanul természetből nyert érték. A munkamegosztás ugyanakkor ahhoz vezet, hogy erre a természetből nyert értékre szervezési érték kezd el hatni. Ez a munkavégzés eredményének differenciálódásához vezet, mind mennyiségi, mind pedig minőségi szempontból. Ugyanakkor az adott lélekszámú népesség által elért eredeti értékteremtés mértéke állandó marad, mivel a szervezési érték nagysága - bármekkora legyen is - mindig a természetből nyert érték terén elért megtakarítással egyenlő, így az elvégzett munkák értékének összege nem változik.

Mint említettük, az eredeti értékteremtésben egybeesik egymással az az érték, amellyel az adott teljesítményt a rá irányuló szükséglet ruházza fel, és az az érték, amellyel az adott teljesítményt nyújtó személynek ezt a teljesítményt saját szükségleteinek kielégítéséhez fel kell ruháznia. Az ős- értékkel, mint „dologi" értékkel névértékként egy szám, a társadalmi kvóta feleltethető meg: a pénz, az egy főnek juttatott pénzmennyiség. Ehhez a társadalmi kvótához fog a jövedelem igazodni. A reálérték és nominális érték közötti, fenti párhuzam biztosítja, hogy a pénz segítségével, amelynek mennyisége az adott népesség lélekszámától függ, megőrizzük az eredeti értékteremtéshez, mint irányadó mérőszámhoz, illetve mértékhez való kötődést. Így már lehetséges a jövedelem és a teljesítményhozam egymástól való elválasztása és olyan berendezkedés¹ létrehozása, amely biztosítja, hogy a társadalmi kvótákhoz igazodó piaci árak révén magasabb szinten - ismét - az egyéni szükségletek, illetve a jövedelmek és teljesítményhozamok „egységét", egybeesését érjük el.

Az ősérték megértése az első pillanatban nehézséget okozhat, hiszen az ősérték egyszerre tölti be a meghatározó és a meghatározott szerepét: az „ős-" előtag a minden értékteremtést meghatározó princípiumra, nevezetesen „a természeti erőforrásokon végzett munkára" utal, mely munka a maga részéről a szellem szervezőerejének van alávetve. Bizonyos természetes produktumok azonosítása az ősértékkel egy különleges, specifikus eredményhez, egy egyéni ősértékhez vezetne. Az ősértéket nem szabad állandó, változatlan dologként elképzelnünk. Sőt, az ősérték olyan képlékeny dolog, amelyből levezethető az érték valamennyi konkrét megjelenési formája, amelyek a maguk részéről specifikus ősértékeknek tekinthetők. Az ősérték összetétele egy skálán mozoghat, amelynek egyik végpontja a természetből nyert értéknek az a „tiszta" megjelenési formája, amelyet a munka a legnagyobb értékkel ruház fel, és amely a névérték meghatározója, másik végpontja pedig a „tiszta" szervezési érték, amelynek kizárólagos érvényesülése esetén a megtermelt javak mind ajándékká válnának. Az a tény, hogy az ős- érték időben, történelmi szempontból először természet-közeli munkaeredményekben öltött testet, arra vezethető vissza, hogy a gazdasági fejlődés során - a munkamegosztás eredményeképpen - a szervezési érték megjelenése vezetett először olyan értékteremtéshez, amely már eltávolodott a természeti erőforrásokhoz való közvetlen kötődéstől.

Értelemszerű gondolkodással mi is képesek vagyunk arra, hogy az ősértékről, mint a fenti princípium tárgyi eredményéről és egyben nominális eredményről a reálértéknek és a névértéknek, tehát a meghatározottnak és egyben a meghatározónak az azonosítása révén képet alkossunk. Pénz-, illetve névértékként az ősérték képezi azt az iránytűt, amelyhez a jövedelmek igazodnak, és amely meghatározza az egyéni teljesítmények szükségletekhez igazodó piaci árát is.

Először tehát természettudományos módszerrel, organikus módon járunk el, amikor a dolgok világában az egyéni értékből kiindulva felemelkedünk az értékteremtés fenti elvéig, az általános elvig. Az ősérték és a pénzmennyiség közötti egyenlőségtétellel megteremtjük a reálérték és névérték közötti párhuzamot. Ezáltal pedig a meghatározott mennyiségű pénz formájában, illetve a társadalmi kvóták formájában megjelenő névérték, tehát az egyedi válik meghatározóvá, törvényalkotóvá (azaz a fent említett iránytűvé), ahogy az a szellemtudományra jellemző. A fontos az, hogy a munkavégzés eredményét megtanuljuk gazdasági értékként szemlélni és érteni. Az értékteremtési folyamat először is két részre, egy meghatározóra (a természeti erőforrásokon végzett, szellem által szervezett munkára) és egy meghatározottra (természetből nyert érték + / szervezési érték -) tagolódik, és az utóbbi szükségszerűen következik az előbbiből. A gazdasági értéket csak kialakulásának, fejlődésének folyamatában lehet megérteni, azaz abból az átalakulási folyamatból kiindulva, amelyen a munka egyrészt a természeti erőforrásokkal, másrészt a szellem szervező erejével egyesülve megy át. Ezáltal a magyarázat maga - a formális felismerés, az érték fogalma - és a magyarázat tárgya - az anyagi, a munka eredménye - megegyeznek egymással. Az értékfogalom itt nem pusztán összefoglaló jellegű, amely a munka eredményére mint önmagán kívül eső tárgyra vonatkozik, ahogy az a következő bekezdésben ismertetett mai, árközpontú értékszemléletre érvényes. A pénzteremtés különleges módja által az érték fogalmát magát tesszük intenciónkká. Ez azt jelenti, hogy az ősérték - most már mint névérték - vissza tud hatni, és vissza is kell hasson az értékteremtésre azáltal, hogy a szükségletek által megkövetelt munkaeredmények piaci árát a legmesszebbmenőkig össze kell egyeztetni e munkaeredmények ősértékével. A szükségletek és a teljesítmények értéke közötti kiegyenlítődést pedig az egyének társadalmi kvótájának, mint ősértéknek a megközelítőleges teljesítése biztosítja.

Mai elképzelésünk abból indul ki, hogy a teljesítmény eredeti értéke a teljesítmény piaci ára, és a jövedelem is ebből származik. Ez a felfogás a teljesítményhozam kontra jövedelem kettős képzetébe torkollik - a szociális feszültségek kiváltó okába. Ez az elmélet a manapság széles körben elterjedt induktív módszerrel határozza meg azt, amit a teljesítmény értékének tekint: a kívülálló szemlélődő figyelemmel kíséri a piacot, és a kereslet és kínálat hatásait, megfigyelései alapján pedig felállítja a szabályt: Ha a kereslet és a kínálat egymásra talál, megszületik a csere tárgyának ára, azaz értéke. Az az elképzelés, amely a pénzben kifejezett árat tekinti értéknek, nem tesz különbséget materiális és immateriális teljesítmény, plusz és mínusz között, és egyenlőségjelet tesz a termőföldön végzett termelőmunka és a szellemi teljesítmények közé. A gazdasági folyamatok szemléletének ez a módja azonban teljesen felszínesen kezeli a jelenségeket, és nem képes megragadni azt a folyamatot, amely a kereslet és kínálat kialakulása során ténylegesen lezajlik, nevezetesen azt, hogy az árukínálat alapját mindig a pénz iránti kereslet képezi, és az áruk iránti kereslet hátterében a pénzkínálat áll. Így az ár kialakulásához vezető csere tulajdonképpen nem más, mint „értékért cserébe érteket adni". Az ár pedig az értékek egymás közti viszonya.

Ha felismerjük a jövedelem és teljesítményhozam kettéválasztásának mikéntjét, megszabadíthatjuk az embereket a korunkban növekedési kényszer, konjunktúra és munkaerőpiac képében megjelenő zsarnokságtól; ezenkívül lehetővé válik azoknak a szellemi-kulturális szükségleteknek a kielégítése is, amelyek a kereslet és kínálat puszta befolyásától függő jövedelmek mellett elsorvadásra vannak ítélve.

Így a szociális alaptörvény teljesülésének feltételét megadó összehasonlítás („minél kevésbé...", „egyre nagyobb...") a szükségletek, illetve jövedelmek és a teljesítmények értéke közötti aszimptotikus kiegyenlítődés mellett egy további vonatkozással is bővül.

Az ősérték-teremtés fenti elvére támaszkodva foglaljuk össze még egyszer: az elvégezhető munka mennyisége a népesség lélekszámától függ. Mindennek, amihez ez a munka kapcsolódhat, a termőföld a forrása, hiszen a termőföld az, amire mindenkinek szüksége van, amiből mindenki él. Azok helyett pedig, akik szellemi tevékenységük miatt a termőföldön nem végeznek munkát, a továbbra is a termőföldön dolgozóknak kell a megfelelő részt - azaz a fenti definíció szerinti jövedelmi kvótát, amit Steiner ajándékpénznek nevez - megtermelni.

A szellem által szervezett munka a szervezettség fokától függően egyre inkább elszakad a természethez való közvetlen kötődésétől - ez a tőkeképződéshez vezető folyamat. Azaz a tőkeképződés fokozódásával egyre több ember szabadul fel a mezőgazdasági munka alól, és áll az ipari termelés vagy a tisztán szellemi tevékenységek rendelkezésére. Az ipar pedig a maga részéről tovább folytatja ezt a munkaerő-felszabadítási folyamatot.

Tehát a társadalom javát szolgáló jólét a következő feltételek mellett növekszik:

I. Minél több mezőgazdaságon kívüli embert képes egy mezőgazdász eltartani, annál erősebb az ipari termelés és a tisztán szellemi tevékenységek rendelkezésére álló tőkeképződés.
II. A tőke és a munkaszervezés segítségével az ipar növeli saját termelésének sokszínűségét és volumenét.

A jólét mértéke pedig két tényezőben nyilvánul meg:

Abban, hogy saját jövedelmi kvótájukon kívül hány ember jövedelmi kvótáját képesek a mezőgazdaságban és az iparban dolgozók megtermelni, mely jövedelmi kvóták aztán ajándékpénz formájában a tisztán szellemi tevékenységet végzők rendelkezésére állnak. Avagy a szociális alaptörvény megfogalmazásában: „...minél kevésbé támasztanak igényt az egyes emberek arra, hogy saját teljesítményük hozama is sajátjuk legyen, azaz a személyesen elért hozam egyre nagyobb részét bocsátják munkatársaik rendelkezésére...".

Másrészt abban, hogy a mezőgazdasági és ipari összteljesítmény mekkora része jut az egyes jövedelmi kvótákra; ezen belül mekkora részt képvisel az egyes munkát végzők teljesítménye, azaz a saját jövedelmi kvótán belül mekkora részt képvisel a saját teljesítmény értéke. Ez a részarány ugyanis a termelékenység I. és II. pont szerinti növekedésével párhuzamosan csökken, vagy ahogy a szociális alaptörvény szól: „...saját szükségleteiket egyre kevésbé saját teljesítményükből, hanem helyette társaik teljesítményének hozamából elégítik ki".

Ebből látható, hogy a munkamegosztás hatékonysága annál nagyobb, minél kisebb a saját teljesítmény értékének aránya a társadalmi kvótán belül, és az egyes emberek jövedelme minél jobban megközelíti ezt az iránytűként szolgáló társadalmi kvótát. Így ugyanis a társadalmi kvótákon keresztül optimálissá válik az egymás teljesítményéből való részesedés, a teljesítmények értéke pedig biztosítja a szükségletek fedezését. Azok pedig, akik átlátják a munkamegosztás hatékonyságának fenti összefüggését, megismerik a jövedelmek vég nélküli növelésének, mint a munkahajlandóság egyik motivációjának másik oldalát is: a pénzszerzésért folytatott munkában a munkamegosztás közösségre gyakorolt előnyös hatását gátló, önellátó gondolkodásmód ölt testet.

Természetesen továbbra is figyelmen kívül hagyhatjuk a Steiner által szűk száz évvel ezelőtt csak sommásan megfogalmazott gondolatokat, de ha a mögöttük rejlő felismerés nem kerül be a köztudatba, akkor a mai kor égető gazdasági és szociális gondjaira (az öregkori ellátás problémáira, az egészségügy és az oktatás finanszírozására és a munkanélküliségre), amelyek terhét teljesen tehetetlenül az állam vállára helyezzük, aligha fogunk a közjót szolgáló megoldást találni.

Közvetetten e felismerés fontosságára utalva Steiner a tanulmánya vége felé lakonikusan megjegyzi: „a szó legsajátabb értelmében igaz, hogy csak az egyes emberen segítek, ha csak kenyeret adok neki. A közösségnek ezzel szemben csak úgy tudok kenyeret adni, ha világnézetet adok neki. Ugyanis az sem segítene semmit, ha a közösség minden egyes tagjának kenyeret adnék, hiszen idővel valószínűleg ennek ellenére úgy alakulnának a dolgok, hogy sokaknak ismét nem lenne kenyere."

Jegyzet:

1 Közelebbi erről Steiner fent említett írott és szóbeli magyarázataiból tudható meg. Lásd továbbá Alexander Caspar Gazdálkodás a jövőben és A pénz jövője című írásait.

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

A Passióról

Előző számunkban már közöltünk egy kritikát a filmről Thomas Meyertől. Akkor a szoros lapzárta miatt kimaradt az alábbi írás, amely - úgy gondoljuk - karácsonykor is érvényes tartalmat hordoz.

A filmről a vélemények, kritikák tömege jelent meg, oly számban, hogy akár fajuk, nemük szerint osztályozhatóak; ez mint jelenség is figyelemreméltó. Külön kiemelendő az az egyöntetű elutasítás, mely a hazai média balliberális oldalán volt tapasztalható, zsidó származású, illetve a zsidósággal kiemelt rokonszenvet tápláló közéleti szereplők érezték megszólítva magukat, hogy az általuk antiszemitának tekintett filmről változó színvonalú írásokban fejtsék ki véleményüket. Az írások elemzését az Olvasóra bíznám, a Népszabadság internetes oldalán (www.nol.hu) megtalálhatóak. A néhol nevetségesen elfogult és tárgyi tévedésekkel teli írások több megállapításra adnak alkalmat. Először is: a Biblia ismerete ma már nem az általános műveltség része, már ami a magát mainstream-nek, vagy elit-nek nevező réteg körét illeti, de sajnos az ő szavaikat szivacsként felszívó bölcsészdiákság körében sem. Másodszor: a reakciókból kiolvasható közös hang a kereszténységgel kapcsolatos mindennemű megnyilvánulás szenvedélyes elutasítása, meghamisítási kísérlete, vagy legalábbis a kereszténységnek kulturális jelenségként a múltba való utalása. Említhető még a szenvedélyes keresztény- ellenesség is, mely néhol magát kereszténynek álcázva odáig megy, hogy a holokausztot úgymond „a keresztény hagyomány által is formált gonosz indulatok"-kal magyarázza - a kereszténységet, mint gyűlöletvallást definiálva. Mindez a film tárgyilagos megítélését is megnehezíti. Az elutasításra reakcióként a nagyegyházak és a nemzeti sajtótermékek képviselői, a kritikák által igaztalanul megtámadottnak érezvén magukat zömmel elfogultan pozitív írásokat közöltek.

Az elfogultságok és az antiszemita vádak itt is, mint máshol is polarizálják a társadalmat, a kritikátlan elutasítás és elismerés két végletére. Az antiszemitizmus vádja elzárja a lehetőségét annak, hogy a véleményalkotó rájöjjön: az Evangéliumok az antiszemita-filoszemita ellentétpár felett állnak. A bibliai események általános emberi tartalmakat hordoznak, ősképi formában, még akkor is, ha egy-egy interpretáció ezt eltérő színvonalon teszi is. Akár üdítő kivételként is olvashatnánk az elutasító írások özönében Hegyi Gyula MSZP-s képviselő viszonylag szuverén véleményét, még akkor is, ha magát és az elutasítókat is fejedelmi többesben a „progresszív oldal"-ra sorolja: „súlyos hibának érezném, ha ezt a sokakat felkavaró filmet odaajándékoznánk az antiszemitáknak, a szélsőjobboldalnak."

Esztétikai értelemben a kritikusoknak könnyű a dolguk: a film nem közelíti Bergman, vagy Pasolini szintjét, könnyű lesajnálni. Időnként dilettáns dramaturgia, rengeteg hatásvadász eszköz. Mel Gibson nem kívánt több jelentésréteget vinni a filmbe, ezt maga is többször hangsúlyozta: ő a fizikai történés ábrázolására koncentrált. Első megközelítésben ezt teljesítette is: a filmben nem találunk a rendezőnek tulajdonítható mélyebb tartalmakat. Még azt is kijelenthetjük: Mel Gibson materialista, legalább annyira, mint a katolikus egyház maga. Mint ilyen, természetesen tovább élteti azt a materialista félreértést, miszerint Krisztus a Getsemáné kertben fél a haláltól, kéri az Atyát, hogy ha lehet, „múljék el tőlem a pohár". Krisztusból azonban nem a halálfélelem beszél. Érzi a halál közeledtét, pontosan ismeri eljövendő sorsát, azonban fizikai teste gyenge, és kezd széthullani. Az Írás szerint vért izzad, bőrén keresztül vérzik. Ekkor kéri az Atyát, hogy adjon erőt neki a fizikai test egyben tartására, legalább a keresztrefeszítésig. Ne engedje az Atya idő előtt, a Getsemáné-kerti éjszakán, hogy meghaljon. Gibson - hasonlóképpen az Egyházhoz - e példa szerint nem képes a materialista szemlélet fölé emelkedni. Ezzel azonban valamit elért: nem esett az ezotéria, a misztifikáció ma divatos kísértésébe sem, hű maradt szándékához. A filmet tekinthetjük úgy is, mint a péteri kereszténység korszakának egyik utolsó megnyilvánulását: a fizikai síkot képes látni, ezt tisztességgel vallja és teszi. Elítélhetjük ezt, mint jezsuita mesterkedést annak nevében, hogy mi már ezen 1869 óta túl vagyunk, de ez nem túl elegáns. Gibson mégis teljesíti azt, amire az emberiség e korszakában ítéltetett. A halál átélése e korszak feladata. A film nem a feltámadásról szól. A kereszthalál áll a középpontban, nyers, hatásvadász, materialista, érzelmekre ható módon. Mégis, épp földhözragadt mivoltában teljesíti ki azt, amit Rudolf Steiner fogalmaz a Jánosevangéliumról szóló egyik előadásában, ahol a János 19.36. verséről szól: „Az ő csontja meg ne törettessék."

„Ha körülnéznek a világban, be kell látniuk, hogy az embernek, mivel húsba inkarnálódott, nincs hatalma az élet felett, sem afelett, ami az élet felett áll. Csak az élettelen, szervetlen világ gazdája. Az ember nem parancsolhatja a növénynek, hogy nőjön, vagy hogy nőjön gyorsabban. Ehhez okkult erők megszerzésére lenne szüksége. Még kevésbé képes uralni az életerőknél magasabb erőket. Amire képes, az az élettelen külső világ uralása. Ott gyakorolhatja hatalmát a mindennapi munkában a természet által nyújtott anyagok felett. Műalkotásokat készít, a Mindenható ábrázolásait, de nem képes életet lehelni beléjük. Csak utánozni tudja az életet. Nem tudja felébreszteni az élet intimitását még a legkifinomultabb keresztény műalkotásokban sem. Ez azért van így, mert az ember asztrális és éteri erőit a szilárd, sűrű fizikai testbe ágyazta. Így került ebbe a viszonyba a külső világgal - hogy csak az élettelen ura legyen. A magasabb erőket, melyek nincsenek a fizikaihoz láncolva, fel kell ébreszteni, és akkor az ember ismét képes lesz uralni az életet. (...)

Ez azzal a ténnyel függ össze, hogy az emberi test, ami valaha lágy és hajlékony volt, ma egyre szilárdabb. Ha visszamennek az evolúcióban, látni fogják, hogy az ember nagyot változott. A Lemúriai korszakban nem volt csontváza. Ez később formálódott meg. A csontok jelentek meg legutoljára az emberi organizmusban. Addig lesz neki (t.i. csontváza), míg át nem szellemítette magát ismét, amíg fel nem ébresztette belső erőit ismét és meg nem tanulta azt a leckét, amit csak ezzel a kemény csontvázú, sűrű testben tanulhat meg. Jézus Krisztus az a szellem, amelynek kozmikus missziója az volt, hogy éppen egy ilyen testbe inkarnálódjon, hogy kiutat mutathasson az embernek ebből a világból egy magasabb világba. O a vezető és a kalauz a magasabb világba. Aminek meg kell találnia útját a magasabb világba, annak szimbóluma a szilárd emberi csontváz. Míg az ember nem ért el arra a fokra, hogy szilárd csontváza lett, nem volt szüksége messiásra. De a jelenkorban szüksége van a messiásra, a Megváltóra.

Ezért nyilvánvaló, hogy Jézusnak a magasabb világgal összekötött erői nem érintik a jelenkor emberiségét. Úgy fejezhetjük ki ezt, hogy a csontvázat nevezzük a külsőnek; a víz az étertest; a vér az asztráltest; és ezután a szellem.* Ezért folyhat vér és víz Krisztus testéből. Ezeknek nincs jelentősége az emberi fejlődés jelenlegi ciklusára nézve. Másrészt az, ami hordozza az egészet, amely az embert felfelé, az Örökkévaló trónusa felé vezeti, az, amire szüksége van, hogy megtanulja a leckét, annak sértetlennek kell maradnia. Ez a csontváz, a természetben lévő élettelen szimbóluma. E csontváz révén van Krisztus az emberi fejlődés jelenlegi ciklusához kötve. Ez az, aminek érintetlennek kell maradnia azokig az időkig, amikor az ember már elérte a magasabb fokozatokat."

* János 1. levele, 5.8. (szó szerint): „És hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három is egy."

A film materialista, végletekig kiéli, amit a materializmus korszakának az érzékek börtönébe zárt embere átélhet, de egyúttal felsejlik az is, ami túl van. Az érzéki tapasztalást nem lehet már fokozni, ez túl sok, és egyszerre túl kevés. Mindenkinek át kell mennie egy teljes megtestesülésen, mikor semmit nem tud a reinkarnációról, karmáról, s ahol átélheti a születés és halál közti élet létfontosságú mivoltát. Ez a film e korszak végét jelzi; olyan korszak jegyében fogant, melynek érvénye halványul.

Látjuk a tisztaság, bűntelenség nyers, barokk háttér nélküli, magányos halálát, a halálhoz vezető út szereplőinek ősképi karaktereit, az erők összecsapását a fizikai síkon és mégis, minden vélekedés ellenére, a film végén a katarzis élményét érezhetjük, nem a kudarcét. Az élet végének reménytelen tragikuma helyett a szellem feltámadását sejthetjük meg a szétkínzott fizikai test fölött.

A film felróható hiányosságai és hibái mellett ne vitassuk el tisztességességét, ami - akaratlanul is - egy belső élmény átéléséhez segíthet hozzá.

Lehet-e csámcsogni a filmen, szadista vágyakat kiélni? Kelthet-e gyűlöletet a film, a zsidók, vagy akár a rómaiak iránt? E kérdések a kérdezőt minősítik. Igaz lehet a kritika a jezsuita szándékról, mely a fizikai szenvedésre igyekszik irányítani a figyelmet. Igen, a film ezt teszi. Megrendít. Azonban még egy értelmezést engedjünk meg: a naturalista ábrázolás arra is ébreszt, hogy ne szépítsük, esztétizáljuk Krisztus életét és halálát, mert a halál fájdalmas, a kínhalál még inkább fájdalmas. Ugyanúgy abszurd vád volna a Terror Háza tervezőit hatásvadászattal és szadizmussal vádolni, mint Gibsont. A kínzókamrák látványa, a szenvedések átélése megrendítő. Nem gyűlöletkeltő, inkább ébresztő hatású a hazugságok által elkábított hétköznapokban. E film a mai keresztény- és szellemellenes világban ezt mutatja fel: a halál nem tréfadolog, a másért vállalt halál még kevésbé.

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Ertsey Attila

Támadás a Waldorf-pedagógia ellen

II. rész

A Szabad Gondolat 2004. márciusi számában a fenti címen megjelent írás érzékelhető hatást váltott ki az érintettek körében. írásos reakció eleddig nem érkezett, azonban a cikk javított, átdolgozott változatát azóta közölte teljes terjedelemben az Országépítő folyóirat, valamint a Szövetség a Nemzetért Alapítvány lapja. A Waldorf-közélet szereplői nyilvánosan eddig némák maradtak, noha személyes beszélgetésekben többeket megdöbbentettek az olvasottak, s felmerült egy esetleges nyilvános beszélgetés lehetősége is, mégis, minden a régi kerékvágásban megy tovább. Mivel a cikkben név szerint is említettük Christopher Clouder urat, mint az European Council for Steiner Waldorf Education (Brüsszel) és a Steiner Waldorf Schools Fellowship elnökét, aki a Master-program vezető személyisége, érdeklődéssel vártuk Clouder úr előadását, mely a Magyar Waldorf Szövetség Pedagógiai Tagozatának rendezésében zajlott le szeptember 25-én a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában, az alábbi címmel: „A Waldorf-oktatás alapvető sajátosságai; Az antropozófiai szemlélet és a korszerű kommunikáció; A Waldorf-oktatás európai és nemzetközi dimenziói - nemzetközi projektek, törekvések - ; A tantervi kutatómunka". Ugyan szigorúan véve az általunk felvetett kérdéseket csak az előadás egy része érintette, érdemesnek tartjuk a teljes előadást közreadni.

Christopher Clouder előadása

Both Erzsébet rövid bevezetőjében kitért a Waldorf-pedagógia a magyar oktatási rendszerbe történő integrálódási folyamatáról, melynek során a Szövetség háromfajta megközelítést képvisel: vannak kérdések, amelyekben nem engedhetünk, amelyekben kompromisszumokat köthetünk és amelyekben jóval engedékenyebbek lehetünk. Az előadó bemutatását követően Clouder úr vette át a szót.

(Clouder úr a teremben függő Monet-képre mutat)
CC: „A négy téma közül az elsővel kezdem. Ez a kép segítségemre jött mai mondandómhoz. Mo- net-t élete vége felé erősen foglalkoztatta Európa, a háború, a töredezettség, a szenvedések, s prófétikusan előre látta a XX. század katasztrófáit. Ellensúlyt készített mindazzal szemben, amit tapasztalt. A kertjében épített egy tavat, vízililiomokkal, s egy japán hidat. A tavat a híddal újra és újra lefestette. Egy kör alakú teremben helyezte el ezt a sorozatot azzal a szándékkal, hogy aki ebbe a terembe lép, belső békére találhasson. Úgy vélte: a képek kontemplációja révén jön létre a béke lehetősége a lélekben. A híd a belső és a külső egyensúly képe.

Rudolf Steinertől idézek: „Az etikai kérdések ma egyben szociális kérdések." Ebből a felismerésből született a Waldorf-pedagógia. A középkorban az etikai kérdések még nem voltak szociális kérdések, hanem az isteni világhoz tartoztak. Még az első Waldorf-iskola születése előtt, 1912- ben Berlinben beszélt erről, mondván: Ma a szociális-etikai kérdésekre politikai válaszok vannak; az egyik a konzervatív megközelítés, mely a régi értékeket kívánja megőrizni, a másik a forradalmi, mely radikálisan szakítani akar a múlttal és a jövő felé törni, és van egy harmadik, egy liberálisabb, mely a kettő közt kíván egyensúlyozni. Egyik sem vezet el a megoldáshoz, mert nem jutnak el az ember mélységeiig.

A kérdés ugyanis nem politikai, hanem oktatási, pedagógiai jellegű. Nem fogunk programokat és elvárásokat támasztani, hanem a gyermek természetét fogjuk leírni. A növekvő gyermek természetének megismeréséből a megfelelő nevelési nézőpont spontán fog felsarjadni. A gyermeki természet tanulmányozásában találjuk meg a választ a szociális-etikai kérdésekre.

Mi a gyermeki természet lényege? Nyitottság a világra, csodálkozás, kíváncsiság, képzelőerő, állandó alkotóképesség, megújulásra és örömre való képesség.

A Waldorf-pedagógia nem lehet program. Nem lehet belőle valódi tantervet¹ csinálni. Nem mérhetjük magunkat egy listához, de használhatjuk arra, hogy tudjunk rögtönözni. Ezért tartott 70 évig a Waldorf-tanterv leírása (derültség). Amit Stockmar leírt, az nem tanterv volt, hanem a leírása annak, hogyan zajlott a tanítás az első Waldorf-iskolában. Carol von Hildebrand is ezt írta: „a tantervből". Tíz évvel ezelőtt ez volt a fő kérdés: leírjuk-e a tantervet? Egyes vélemények szerint ez bebörtönzi a tanárokat. Mások szerint meg kell mutatni másoknak, mert különben azzal vádolnak, hogy titkos szekta vagyunk. Tobias Richter osztrák pedagógus a kettő közt az egyensúlyt kereste. Könyve elejére a következő Steiner-idézetet írta: „Nincs tanterv, csak gyermekek és tanárok vannak."

A programok nagyon vonzóak számunkra, mert emberek vagyunk. Megnyugszunk bennük. Steiner nem mondta, hogy a negyedik osztályban északi mitológiát kell tanítani. Valaki megtette ezt, belátásból, azóta ezt teszik világszerte.

Most a kutatásról beszélnék. Kutatás.... ez nem kutatás, túl szubjektív ez ahhoz. Ma a tudományos kutatás egyre kevésbé jut céljához. A kutatás célja a gyermeki természet mivoltának összekötése a mai világ fő intellektuális áramlásával.

Emersontól idézek: „Semmilyen felfedezés nem történt máshogy, mint költői meglátásból.²"

Meg kell teremteni a pedagógia költészetét. Ezen az úton kezdhetjük meg a kommunikációt. Nem prédikálni kell, hanem inspirálni magunkat és másokat azáltal, hogy megtaláljuk a gyermeki természetet, amely mindenkiben megvan.

Rudolf Steinertől idézek: „Akármennyire is hihetetlen, a modern ember korában nem lesz lehetséges a szociális élet kifejlesztése, ha az emberek nem találkoznak imaginatív fogalmakkal. Ezzel lehetőséget adunk arra, hogy a világ befogadható legyen képekben."

Képekké kell formálni az antropozófiát.

A második témára térek. A délszláv háborúban lerombolták a mostari hidat. Ez a híd szimbolikus, egész Európa tükre. Egy mostari építész részt vett az újjáépítésben és úgy érezte, semmi sem változik, ha minden úgy marad, mint előtte: a híd egyik oldalán a horvátok, a másik oldalán a muszlimok. Ezért ezt fogalmazta meg: „A híd nem fontos. A nevelés a fontos."

A beszláni tragédia során is leomlott egy híd. Ami történt, az az emberi természet hibája. Látható támadás a gyermeki természet ellen. Jevtusenko verset írt Beszlánról. Ötven évre visszamenően látta a gyűlölet gyökereit, hogyan lesznek a gyermekek saját múltuk áldozatai.

Az agykutatás legújabb eredményei szerint a szeretet összefügg az agyfejlődéssel. Az agynak van egy területe, a „szociális agy", ami nem fejlődik ki megfelelően, ha a gyermek nem kap szeretetet születésétől kétéves koráig. Akik stresszt, feszültséget, szeretethiányt kapnak, azoknál ez később jön felszínre. Hároméves kor után ez a veszély már nem olyan erős, az én már védi a gyerekeket.

Az így megszerzett sérülések gyógyítására később, a tizenéves kor közepén még van lehetőség, legalábbis a Waldorf-iskolákban.

Manapság különböző vélekedések hangoznak el a globalizációról. Az egyik szerint a globalizáció imperializmus, a különbözőséget elveszi - homogenizál, a pénz uralkodik. A másik szerint ez egy lehetőség. Kétségtelen tapasztalat a töredezettség (fragmentáció). A problémára talán az Ószövetségből illik ide egy idézet: Isten kérdezi Káint: Hol van Ábel? Káin válaszol: „Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?" Ez a szociális kérdés a globalizációban. Nem szigetek vagyunk, hanem a világ részei. Hogyan bánjunk egymással? Ez a mai globális kérdés. Ha saját problémáinkba temetkezünk, elveszítjük a világot.

Rudolf Steinertől idézek: „Lehetnek programok, de a legfontosabb az, hogy milyen ember a pedagógus maga."

Két tulajdonságot emel ki: az odaadást és az érdeklődést, e kettő egyensúlyára van szükség.

A világ láthat tantervet, de ez nem lehet program, viszont forrássá válhat.

Most beszélnék harmadik témánkról."

(Kérdés hangzik el a hallgatóság soraiból, miszerint különböző a megítélése a videofilmeknek az oktatásban. Idősebb pedagógus kollégák ellenzik, ugyanakkor mi ellenvetés lehet például a vulkánok működéséről szóló videofilm levetítésével szemben, melyet a kérdező pedagógus saját óráján megtesz?)

CC: „Mi mentor-rendszerben dolgozunk. A görög mitológiában, amikor Mentor beszél Odüsszeusz fiához, Telemakhoszhoz, akkor Pallasz Athéné beszél rajta keresztül; Mentor visszahúzódik, hogy egy nagyobb bölcsességnek teret adjon. Két kolléga dolgozik együtt az órákon, az órarenden belül, de nem külön - mondjuk péntek délután négytől -, hanem mindenkinek van egy partner tanára, akivel találkozik, megbeszélik a kérdéseket, személyes, bizalmi viszonyban. Ha egy problémát meg kell fogalmazni, ez segít. A számonkérhetőség is benne van: a tanítás tartalma szabad, de meg kell osztanom a másikkal.

Amit tanítok, annak változnia kell az idők változásával. Rudolf Steiner például fontosnak találta a könyvelés tanítását. A technika azóta nagyot fejlődött, ma már ez nem olyan fontos. Egyes iskolákban például van film-epocha, ez nagyon fontos. A technika csodáit humanizálni kell, nem szabad technofóbnak lenni. A képek ugyanakkor megkötik a belső képalkotást. Nem biztos, hogy egy természeti jelenség megfigyelésekor a képek elegendőek a történés lényegének megragadásához.

Harmadik témánk egyik kérdése: mik a nemzetközi projektek? A kérdés egyik kiindulópontja az: mi lesz a gyerekekkel, ha elhagyják az iskolát? Norvégiában és Svédországban például a Waldorf-iskolákban nincs érettségi, a tanár dönti el, hogy a gyermek mehet-e egyetemre. Ezt egy minden diákra érvényes EU-joggá akarjuk tenni. A mobilitás elve az EU része. Ha tehát jönne egy norvég diák Cambridge-be, ehhez otthonról van joga. Ehhez kapcsolódóan most folyik egy „Student Profiles & Portfolios" projekt kidolgozása. Ez a tanári értékelés és a diák saját értékelésének együttes módszere, ezt kívánjuk elfogadhatóvá tenni. Hogyan lehet ezt elfogadhatóvá tenni? Jó lenne, ha más véleményeket is hallanánk erről.

Most az EU Master programról beszélnék. Mint hallom, ez némi vitát váltott ki Magyarországon. A programra kaptunk némi pénzt, mert izgatottak voltunk a program lehetőségeitől, mivel ez megváltoztatja az egyetemek és az iskolák viszonyát. Ahelyett, hogy a középiskolák szolgálnák ki az egyetemeket hallgatókkal, ezt megfordítaná. Az alapelv a következő: egy csoport azt mondja: jobb akarok lenni. Hol van a gyengeség? Ehhez segítségre van szükség, hogy kutassanak ebben a tárgyban. Az egyetemi oktatás itt belép az iskolába és szolgálja az oktatási munkát. Például a tanári kollégium megfogalmazza, mi ez a gyengeség, s ehhez kérnek segítséget, a Mesteri képességet ebben megszerezni. Az eredményeket bárki más is használhatja. Ez lehetőséget ad a megújulásra a régóta tanító tanároknak, nem kell elmenniük az egyetemekre, hanem ott, az osztályban tehetik ezt meg. A tanár írhat Master-Thesist³ akár a reinkarnációról, vagy az euritmiáról, és ezt a világ is elismeri. Így lehet a Master-fokozatot elvégezni. A lépcsők tehát a következők: 1. tanárképzés, 2. diploma, 3. Master fokozat. A tanárok számára nincs szükség a Bachelor-fokozatra. Ha a Master-szinten tud dolgozni, nincs szükség az előzőre. Az EU-ban rövidesen mindenkinek kell fokozattal rendelkeznie. Az óvónőknek Bachelor, a tanítóknak Master-fokozat. Az európai gondolkodás ma erre halad. Itt elsőknek kell lennünk. Júliusban engedélyt kaptunk arra, hogy saját nyelven végezzük ezt a programot. Az egyetem adja az igazolást, de a tanulmányt a praktikumban végzik, nem egy szobában olvasva. Steiner elképzelését valósíthatjuk meg, mert a kutatás az együttműködő tanárok közösségét jelenti. Mi a Plymouth- i egyetemmel dolgozunk együtt. Ez a következő nemzetközi projekt. Most tutorokat keresünk ehhez, akik egyetemileg elismert tutorokká válnak. Ez egy kétnapos kurzust jelent az egyetemi emberekkel közösen. Ezek a tutorok segítenek az egyetem és az iskolák közti együttműködésben.

Mi történik a diákokkal az iskola után? Több kutatás is foglalkozik ezzel, például a következő kérdések mentén:

milyen hatással van a vallás és a művészet a gyerekekre?
a szociális attitűd volt Waldorf-diákoknál,
milyen munkákat végeznek a diákok?

A magyarországi Waldorf-pedagógiának jó a nemzetközi reputációja. Waldorf-óvónők körében érdeklődés van Pikler Emmi iránt. Szintén ismert a Bothmer-gimnasztika magyarországi népszerűsége. Ezek olyan témák, melyekben például lehetne egy kutatási témát indítani."

(Kérdés a hallgatóság soraiból: újfajta gyerekek jönnek. Milyen megközelítést igényelnek?)

CC:„A svéd Jarna-ban nem kötelező bennmaradni a teremben, ha a gyermeket nem érdekli a tanítás.

Az „indigó", vagy „csillaggyerekek" kérdése ellentmondásos. Egy erre koncentráló konferenciára lenne szükség, mert a nézetek különbözőek, ez kétségtelen. Mi a különbség? Ezt kutatni kell. Nem csak érzések, vagy történetek kellenek hozzá. Sok téma van, melyekre össze kell hozni az embereket.

Befejezésül álljon itt két zárógondolat. Rudolf Steiner az Általános embertan III. előadásában mondja: mint tanárok, a világban a legjobbat kell keresni, akárhol is legyen. Sokat idéztem Steinert, de nemcsak ő volt nagy pedagógus. Sokan mások is voltak, akik a legjobb részei, amit keresünk. Ilyen volt Janusz Korczak, aki lengyel tanító volt és a gyerekeivel együtt ment Auschwitzba, noha neki nem kellett volna. O mondta: Találd meg saját utadat, ismerd meg magadat, mielőtt a gyermekeket akarnád megismerni.

Hiba lenne azt gondolni, hogy a nevelés a gyermekek tudománya és nem az emberek tudománya."

Az előadás után volt alkalmam néhány kérdést feltenni Clouder úrnak.

EA - Lehet eredményként elkönyvelni azt, hogy a Waldorf-pedagógusok a praxis mellett és tartalmi megkötöttség nélkül megszerezhetik a Master-fokozatot, azonban ez két kérdést vet föl:
1. Az EU-ban a felsőoktatás elveszti autonómiáját, és a rektorok helyét átvevő irányító testületekben (IT) menedzserek irányítják az oktatást az ipar és a gazdaság érdekeinek megfelelően. A folyamat a hármas tagozódás törvényeivel ellentétes irányba halad: nő az állam és a gazdaság befolyása a szellemi élet felett. Az Önök tevékenysége egyszerű alkalmazkodás, túlélési kísérlet, vagy a Waldorf-pedagógia eredeti szándékainak megfelelően a beteg rendszerbe gyógyító impulzusokat kíván küldeni? Ha igen, mi erre a válaszuk ?
2. A Master-Bachelor program nem más, mint ahogy oktatási miniszterünk, Magyar Bálint leplezetlenül kijelentette: az angolszász oktatási rendszert kell bevezetni, mely elit- és tömegképzést jelent. Mivel ez homlokegyenest ellenkezik a Waldorf-pedagógiával, a rendszer elfogadása mit jelent?

CC - Az EU valóban gazdaságközpontú. A szellemi élet szabadságát a Master-program nem sérti, mert tartalmi kérdésekbe nem szól bele, lehet bármilyen témát választani, mint említettem, akár a reinkarnációt is. Az EU kíváncsi az eredményekre és mi azt szeretnénk, ha ezeket az eredményeket világszerte lehetne alkalmazni. Szó sincs elitképzésről..

EA - Ha nincs elitképzés, akkor mit szól ahhoz, hogy német egyetemisták tüntetnek az elitképzés bevezetése ellen, mert a továbbjutás létszáma államilag meghatározott kvótával kötött?

CC - Az angol rendszerben nincs ilyen. Németországban valóban ez van, ott szigorúan az elvégzett órák száma szerint engedik tovább a Master-fokozatra a diákokat.

EA - Az EU elsődlegesen gazdasági alapon jött létre, a kultúra ebben mellékszereplő. Ha létrejön az Ön által vázolt együttműködés egy egyetem és egy Waldorf-iskola közt és tételezzük fel, hogy az egyetemet már a korábbi relatíve autonóm rektor illetve egyetemi tanács helyére ültetett irányító testület révén a gazdaság befolyása alá hajtotta, nem gondolja ezt veszélyesnek a Waldorf-iskola autonómiája szempontjából?

CC - Az EU-n belül két fő fejlesztési irány van, az egyik valóban gazdasági, a másik kulturális, és mi az utóbbiba tartozunk. A kiképzett tutorok autonómok, tartalmi kérdésekbe az egyetem nem szól bele. Ez az egész a Lisszaboni Folyamat⁴ következménye.

EA - Ez itt a kérdés, lehet-e mást is elképzelnünk, mint a Lisszaboni Folyamatot? CC - Nos, attól tartok, nem. EA - Köszönöm, hogy válaszolt.

Az elhangzottakhoz érdemes néhány megjegyzést fűzni. Clouder úr kitűnő előadó, kellemes személyiség. Tiszteletreméltó ambícióval járja a világot és tart érdekfeszítő előadásokat, mint itt is történt. Meg kell azonban állapítsuk, hogy a hazai Waldorf-társadalomban teljes a tájékozatlanság a Master-program mibenlétéről. Ezt a tájékozatlanságot Clouder úr előadása nemigen csökkentette, hiszen a hallgatóság részéről erre vonatkozóan egyetlen kérdés sem hangzott el, hasonlóképpen a tavasszal az óbudai iskolában lezajlott konferencián, ahol Sam Betts beszélt röviden a programról. Az akkor elhangzott tréfálkozós, jó hangulatú és rendkívül rövid referátumból nagyjából annyi maradt meg a tájékozatlan közönség emlékezetében, hogy egy munkacsoport valami jó célra pénzt nyert és szorgalmasan dolgozik egy témán, ami majd fontos lesz később, tehát a dolog jó kezekben van. A jó szándékot sosem vitattuk, de ez sajnos kevés. Clouder úr előadása jó néhány súlyos kérdést felvet, melyeket erővel kell felszínre hoznunk, hogy ne merüljön el mulasztásaink óceánjába:
Clouder úr szerint sikerül megfordítani az egyetemeket kiszolgáló középiskolák pozícióját. Az általa vázolt folyamatban a Master-program általában érvényes folyamatos képzési kényszere („élethosszig tartó tanulás") kerülő úton lopódzik be a Waldorf-pedagógiába. A „megújulási lehetőség a régóta tanító tanároknak" ezt jelenti. A „gyengeségek" megfogalmazása ismerős terminológia a minőségbiztosítás technikái közt szereplő minősítő tréningek szótárából. Ha egy iskola megfogalmaz egy valós gyengeséget, akkor a választ miért egy nem autonóm intézmény szakértőjétől várja? A válasz pedig egyszerű: az az intézmény adhat papírt a Master-fokozatról. Ki lehet kompetens annak megítélésében, hogy a tanár tud-e „Master-szinten dolgozni"? Képzeljük csak el a jövőt: megírjuk a disszertációt a reinkarnációról, s ezt a „világ" elismeri, papírt ad róla, és minden rendben van. Valóban rendben van?
Mi lesz az iskolákból kilépő gyermekekkel? Ez valódi kérdés. Milyen felsőoktatást képzelünk el, mely a Waldorf-iskolák szellemiségének megfelel? Ez is valódi kérdés. E valódi kérdéseket azonban eddig nem tettük fel. A most elhangzó kérdés valójában így szól: hogyan integrálódjunk egy, a mi pedagógiánktól idegen rendszerbe?
- Mi szükségünk a Master-programra? Ha nincs rá szükségünk, de bizonyos kényszerek miatt alkalmazkodnunk kell az EU követelményeihez, vajon tisztán látjuk-e, hogy ez az alkalmazkodás nem vezet-e végső soron a Waldorf-pedagógia feloldódásához és eltűnéséhez? Van-e valós rálátásunk az EU-n belül zajló folyamatokra és saját helyzetünkre? E kérdés fokozott felelősséggel érint mindannyiunkat egy olyan korban, amikor az európai ember és az európai népek szellemi autonómiája egy gazdaság-orientált szemlélet áldozatává esik. E mulasztások előbb-utóbb katasztrófához vezetnek. A Waldorf-pedagógiának gyógyító impulzusokat kellene küldenie a világ felé, nem túlélési technikákat kísérletezni. Komolyan véve Clouder úr felhívását, e kérdésekről kellene egy konferenciát rendezni a hazai és külföldi Waldorf-pedagógusok körében.

„Az európai gondolkodás ma erre halad. Itt elsőknek kell lennünk." Ez a kijelentés az alkalmazkodás nonpluszultrája. Ha e kijelentést helyre kívánnánk tenni, valahogy így szólna:

Az európai nemgondolkodás ma erre halad. Nekünk kell a gondolkodásban elsőknek lennünk. Ez lehet az egyetlen reményünk.

Jegyzetek:

1. curriculum
2. poetic perception
3. dolgozat, disszertáció
4. a „lisszaboni stratégia" szerint az uniónak 2010-re a világ legversenyképesebb gazdaságává kellene válnia

^ugrás az oldal tetejére

Petíció a felsőoktatási törvénytervezet ellen

Október 28-án a Képzőművészeti Egyetemen a hallgatók diákfórumot hívtak össze. A megbeszélésen budapesti és vidéki intézmények - ELTE, Iparművészeti Egyetem, pécsi és debreceni egyetemek - hallgatói, a Képző rektora és több oktatója, valamint a Védegylet nevében Lányi András, Karátson Gábor és jómagam voltak jelen. A pártpolitikától mentes, bátor hangú, konstruktív megbeszélésen országos aláírásgyűjtést és egy novemberi demonstrációt határoztak el. Farkas Ádám rektor emlékeztetett az 1956-os forradalomra, melynek kevéssé ismert ténye, hogy a Képzőben - a Műegyetemmel egy időben, talán korábban - kezdődött el a diákok megmozdulása, s az oroszok az épületben több hallgatót szitává lőttek (a rektor szavaihoz érdemes hozzátenni, hogy a Képzőn 1990-ben szinte egyedüli intézményként valóban megtörtént a rendszer megváltoztatása: a diákok három hónapig tartó tiltakozó akciója eredményeképpen a hallgatók által felállított húszfős listán szereplő művészeket hívták meg oktatni, akik közül 16-an vállalták, köztük a mai rektor is). A petíció - melynek megfogalmazásában volt szerencsém közreműködni - másnap már e-mailen az ország minden részébe megérkezett. A hallgatók tárgyilagos és világos követelései mellett kiállt a Képző teljes tanári kara, s a hírek szerint az ELTE vezetése már korábban elutasította a törvénytervezetet. A törvénytervezet kötelező jelleggel írja elő az átalakulást a bolognai folyamat szerint, míg ez az EU-ban választható. Egyúttal az 5 fős irányító testületekben az intézményt csak 1 fő - a rektor - képviseli, két fő "független", két fő a miniszter által delegált manager, akik teljhatalmat kapnak az intézmények ingatlanainak, valamint az intézmények egészének privatizációjában, valamint az oktatás tartalmi kérdéseiben. Emellett az elvonások már ma is hihetetlen mértékű tandíjakat eredményeztek: egy magyar hallgató, aki pl. már más intézményben elvégzett 1-2 évet és később váltott a Képzőre, már csak fizetős oktatást kaphat, havi (!!!!) 100.000,- Ft-ért, hasonlóképpen a határon túli magyar hallgatók.

Érdekes, hogy mikor az egész felsőoktatás kezd felébredni, és saját kútfőből követelik a szellemi élet szabadságát és a gazdasági-állami befolyás elleni védelmet, akkor a Waldorf-mozgalom még csak sereghajtóként sincs jelen, egyszerűen hallgat. Vekerdy Tamás, aki a Tanszabadság Társaság oszlopos tagja, miért hallgat? Mi kell még ahhoz, hogy a politikai elfogultságokon túllépjünk, s a tabuvá minősített témákról is szó essen? Mi van veled, Waldorf-mozgalom?

Ertsey Attila

A petíció rövidesen egy nyilvános honlapon is hozzáférhető lesz. A honlap címét - mivel lapzártáig nem állt rendelkezésre - a kor.architect@axelero.hu e-mail címre küldött kérésre megadjuk.

Petíció

Tiltakozásunkat fejezzük ki a felsőoktatás jelenlegi kaotikus helyzete ellen.

Elutasítjuk a felsőoktatási törvénytervezet jelenlegi formáját.

Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar felsőoktatásban gazdasági okokból minőségi romlás következzen be!

Kiállunk az oktatás és a kultúra szabadsága mellett. Elutasítjuk a felsőoktatás piacosítását.

Követeljük, hogy a normatív finanszírozás helyett olyan finanszírozási rendszer valósuljon meg, mely nem a mennyiségi, hanem a minőségi képzést helyezi előtérbe!

Követeljük, hogy adóreform révén lehetővé váljon az érdek nélküli mecenatúra, s a profitelv maradjon távol az iskoláktól!

Tiltakozunk az oktatás további centralizálása ellen!

Követeljük a valódi érdekegyeztetést, a diákfórumok közvetlen és nyilvánosság előtti részvételével! Az érdekegyeztetés jelenlegi formái erre alkalmatlannak bizonyultak.

Tiltakozunk az Irányító Testület, mint az egyetem autonómiáját sértő szervezet létrehozása ellen! Megengedhetetlen nagy múltú iskoláink és ingatlanvagyonuk privatizációja.

Tiltakozunk minden olyan törekvés ellen, amely a felsőoktatási intézmények autonómiáját sérti és veszélyezteti!

Követeljük a művészeti és kutatási tevékenységek létének biztosítását!

Tiltakozunk a megfizethetetlen tandíjak ellen, különös tekintettel a határon túlról érkezett magyar diákokra!

Tiltakozunk a kis létszámú szakok megszüntetése és összevonása ellen, melyek a magyar kultúra és felsőoktatás sokszínűségét biztosítják!

Követeljük a Bolognai folyamat magyar viszonyoknak megfelelő, rugalmas és ésszerű alkalmazását! Ez csak az autonóm intézmények által önkéntesen választott, és nem kötelezően előírt módon történhet.

Magyar Képzőművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzata (MKE-HÖK)

^ugrás az oldal tetejére

Werner Kuhfuss

Gyermekeinken keresztül szeretnénk Európa bolsevizálását?

Ha bolsevizáláson az egyéniségek kollektív eltörlését értjük eufemisztikus nemzetmegváltó szólamokkal, és ezekből következő kényszerintézkedésekkel, nos, akkor a bolsevizálás a kisgyermekeken keresztül Európa-szerte teljes gőzzel folyik: az ún. korai nevelés formájában. Amikor egy svájci állami óvodában dolgozó óvónő nemrég egy luzerni hétvégén részletesen beszámolt nekem azokról az előre megadott tantervek szerinti és már kisgyermekkorban bizonyos tulajdonságok berögződéséhez vezető feleletválasztós kérdőívekről, amelyek alkalmazását mostanság bizonyos svájci kantonokban előírják, rögtön eszembe ötlöttek azok a szinte egybehangzó beszámolók, amelyeket az egykori Szovjetunióban tett látogatásaim alkalmával korai neveléssel foglalkozó ottani szakemberektől halottam (ld. még: Baselländische Schulnachrichten, 2004/2. szám, Stufenkonferenz Kindergarten c. melléklet). A svájci korai nevelés az anyanyelvet nemkívánatosnak minősítette. A kisgyermekek a számukra idegen nyelvnek minősülő és akaratlanul is ridegnek és érzéketlennek megélt irodalmi németet kell, hogy beszéljék. Ennek az intézkedésnek a célja a gyermekek kíméletlen elszakítása gyökereiktől. Svájc második államnyelvének, a franciának az oktatását pedig angolnyelv-oktatás kell felváltsa, no persze nem kedves dalokkal és versikékkel, hanem célirányos és informatív tanulással. Mindezt hangzatosan az „egyéni képességek kibontakoztatásának" hívják. De ugyan ki ismerheti azokat a képességeket, amelyek - teljes rejtettségbe és felismerhetetlenségbe burkolódzva - épp csak kialakulóban vannak, és csak az élet derekán mutatkoznak meg, és kezdenek el érvényesülni? Az a felvilágosító buzgalom, amelynek fenyegetése a VII. századi Gondishapur-mozgalom óta hullámokban, a janicsárok fanatizmusával csap le az emberiségre, most a végső csapásra készül. Tudálékos, elsöprő érveinek egyike sem állja meg a helyét, és beláthatatlan (vagy éppenséggel nagyon is jól kitervelt) következményekkel jár. A gyermeki fejlődés pontosan leírható annak a lepkének a kifejlődésével, amelynek végig kell járnia a pete, lárva, báb és lepke stádiumokat ahhoz, hogy rátaláljon önmagára. Ha a lepkét lárva vagy bábállapotban korai készségfejlesztésnek vetnénk alá, maga a lepke sosem alakulna ki, hanem elhalna. Hogy miért? Mert a lepke mint olyan az őt megelőző fejlődési szakaszokban még nincs is jelen. Ha felnyitjuk a bábot, pépszerű anyagot találunk benne, amely csak fejlődésének végén ölti magára a lepke nedves és még életképtelen alakját. Ez utóbbi csak akkor válik életképessé és egyben önmagává, ha önnön erejéből kibújik a bábból. Ha ez így van, akkor mégis mért nem emelik fel szavukat azok a közszereplők, pszichológusok, orvosok és pedagógusok, akiknél még él a korai nevelésben kiiktatni szándékozott kulturális kötődés? Hogy lehet merszük az európai országok 60%-ában már gyakorlatilag ténynek tekinthető „túl korai nevelés" agitátorainak ahhoz, hogy a demokráciát kíméletlenül és pimaszul aláaknázzák, amikor ennek végzetes következményei a kor éber szemlélői számára kézenfekvőek kell, hogy legyenek?

A túl korai nevelés Baden-Württemberg tartományban most induló kampánya alkalmából nyílt levelet intéztem a kampányért felelős, körutazáson lévő szakemberekhez (ld.: Der Europäer, 8. évf. 7. sz. [2004. május]).

Felmerül a kérdés, hogy a Waldorf óvodai pedagógia korszerű alternatíva-e. Semmiképp, hiszen e pedagógia a maga klasszikus formájában, a sztereotípiaszerű, évtizedek óta változatlan, „ritmust és rituálét" mindenütt hűen érvényesítő forgatókönyvével tulajdonképpen nem más, mint a „bábállapot" konzerválása. Azért, mert Rudolf Steiner számtalan intelmével ellentétben nem arra törekszik, hogy megszüntesse az egyéniség fejlődése elé gördülő akadályokat, hanem sematikus, esztétizáló, moralizáló módon viselkedésmintákat sulykol kívülről, és ezzel megbénítja a misztériumok és születés előtti impulzusok táplálta, szabad, egyéni játékot. A megfelelő - azaz hasznos munkát végző és példásan törekvő - környezet ösztönző hatására kialakuló, schilleri és deinhardti értelemben vett játék a kifürkészendő életlehetőségek fortyogó anyagaként a lényegét tekintve megfelel a lepke lárva- és bábállapotban jelentkező differenciálatlan alakjának. Nem szabad intellektuálisan kizsákmányolva siettetni, és nem szabad az éteri testet (a báb burkát) megszilárdítva szokásokkal „besűríteni", és ezáltal akadályozni. Erről szól a Die Kooperative Dürnau kiadó gondozásában éppen megjelenő könyvem, a Kultúrateremtő óvoda alapjai (Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens, ISBN 3-88861-047-8) és A Waldorf óvodai nevelés - vizsgáljuk meg egyszer a szellemtörténet szemszögéből is című írásom (Möllmann Verlag, megjelenés időpontja előreláthatólag: 2004 ősze).

Forrás: Der Europäer 8/11, 2004. szeptember

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Deák József

Waldorf mozgalom Oroszországban

A Waldorf mozgalom csaknem évszázados tapasztalata megmutatta, hogy alapelvei a legkülönfélébb népek kultúrájában is ugyanolyan eredményesen hatnak, működnek. Az Interneten fellelhető anyagok alapján az oroszországi Waldorf iskolák születését, helyzetét mutatjuk be.

Szentek oltalmában

E térségben az első Waldorf iniciatívák még a szovjet peresztrojka hajnalán jelentek meg. A mozgalom hírnökei a gyermekeknek magánlakásokban megrendezett adventi megemlékezések voltak. Moszkva első Waldorf óvodája egy sokgyermekes család három szobás lakásában indult. Reggelente az óvodai foglalkozásokhoz, az egyik szoba bútorait bezsúfolták a másik kettőbe. A nap végén pedig minden visszakerült a helyére. Hamarosan külföldről előadókat hívtak. Az előadások után nem sokkal megkezdődött a Waldorf tanárképzés, ahol 1991-ben végzett az első évfolyam. Napjainkra már egész sor Waldorf iskola, óvoda, pedagógiai iniciatíva működik sok orosz városban.

Az első "Családi harmónia" elnevezésű Waldorf iskola pravoszláv pedagógusok kezdeményezésére született. Alapítója, Irina Nyikityina akkoriban ismerkedve a Waldorf pedagógiával, rögtön elfogadta azt. De nem ő az egyetlen pravoszláv Waldorf tanár. Ez azért érdekes, mert manapság a Waldorf iskolákat gyakran a pravoszláv egyház képviselői kritizálják. Az első moszkvai iskolát 1990 októberében Szergíj Radonyezsszkíjnek szentelő Atya kiemelte: "Mostantól iskolájuk Szent Szergíj oltalma alatt áll."

Épületek, városok, iskolák

Moszkvában az első iskolák valamelyike például a városi közgyűléstől kapott tatarozásra szoruló, öreg épületet a Szerpuhovszkaja metróállomás közelében, amelyet német adományból hoztak rendbe. Egy gyermekklub helyiségeiben problémás gyermekekkel foglalkozó Szent György Waldorf iskola gyakorlatilag ingyen megkapta az elhelyezését. Bár az iskola anyagi helyzete katasztrofális, de van fedél a fejük fölött. A kisebbek többnyire nem rendelkeznek saját helyiségekkel, így a szülők állják a magas bérleti díjakat is, ami nem szolgálja a Waldorf iskolák gyors elterjedését. Ezek az iskolák állandóan jelentős deficittel küszködnek. A hét iskolán kívül öt Waldorf óvoda kezdte el működését a fővárosban. De máshol is születtek Waldorf iskolák, illetve óvodák, például Szentpéterváron négy iskola, öt óvoda, Rjazanyban három gyermekintézmény és további kettő Jaroszlavlban Kazányban, Vlagyimirben, Voronyezsben, Szmolenszkben, Tomszkban. Rajtuk kívül működik még óvoda, vagy iskola Balasihában, Szamarában, Jekatyerinburgban, Kalinyingrádban, Kalugában, Krasznojarszkban, Kirovban, Miasszban, Nahodkán, Novoszibirszkben, Don melleti Rosztovban, Zsukovszkban, Zelenog- rádban, Zelenovodszkban, Tyumenyben, Ir-kut- szkban, Dnyepropet-rovszkban, Ufában, Cse- bokszariban, Uhtában. De rajtuk kívül is vannak folyamatban óvoda és iskola alapítások.

A tanárok képzésére, a tantervek kidolgozására, egyeztetésére és a Waldorf mozgalom képviseletére hamarosan megszületett az Oroszországi Waldorf iskolák Egyesülete.

Konkrétan néhány szó az iskolákról. A már említett Szent Szergej nevét viselő, hivatalosan elismert általános iskola, az állami iskolák szabályai szerint a helyi önkormányzat felügyelte alatt működik. A magukat több neves moszkvai középiskola felvételijén kipróbáló tanulóit kivétel nélkül felvették volna másik iskolákba is. Az egyik Waldorf iskolából a közelebbi államiba gyermekét átvivő anyuka végtelenül hálás volt a sok mindenért, amit fia tanult, kapott, a másik helyen hamarosan hallhatta is fia tanáraitól, milyen nagy öröm számukra együttdolgozni az új tanulóval, aki egyedül törekszik tudásra az egész osztályban.

Szentpéterváron négy iskola az állami rendszerben működik, egy pedig nem államiként. Sikeresen akkreditálták a zsukovszki és a jaroszlavli alsó tagozatos iskolát is. A jaroszlávli iskola oktatási színvonalának ellenőrzésekor bebizonyosodott, hogy a felsőbe lépő tanulók ismeretszintje orosz nyelvből, matematikából és olvasásból semmiben nem marad el az állami iskolába járó kortársaikétól. Az ellenőrzést végző bizottság megállapította: "Az iskola komoly figyelmet fordít tanulói alkotóképességének fejlesztésére, ami teljesen hiányzik a hagyományos állami iskolákból. Itt az együttgondolkodók kollektívája dolgozik. A pedagógusok olyan munkamódszer és emberi kapcsolatok kialakítására törekszenek, amelyek légkörében a tanárok, szülők és tanulók igazán közel kerülhetnek egymáshoz. Ebben az iskolában minden gyermek személyiség. A gyermekek szinte otthon érzik magukat az órákon. Nem félnek kimondani saját véleményüket, álláspontjukat. Tanítójuk számukra elsősorban barát, amivel gyakran nem találkozhatunk a hagyományos tömegiskolákban." A bizottság egyöntetűen arra a véleményre jutott, hogy van létjogosultsága a városban Waldorf iskolának. Ráadásul a modern tradicionális iskola alternatíváját jelenti, amely csak most teszi meg az első lépéseket a gyermekhez közelítés eddigi módszereinek megváltoztatásában.

Az orosz Waldorf iskolák születésének nehéz körülményeit is jól jellemzi, hogy Zsukovszkban a tanári kar egy éven át fizetés nélkül dolgozott.

Súrlódások a helyi hatalommal

Súrlódások a közoktatás állami képviselőivel inkább kivételesek. Többnyire attól függ, milyen kapcsolatot sikerült kiépíteni a hatalom helyi képviselőivel. Konfliktusok többnyire a Waldorf iskolák akkreditálásakor keletkeznek, ha tantervüket nem hangolják össze az állami iskolákéval. Vagy amikor a Waldorf iskolával szemben - amely elveinek megfelelően, felvesz olyan problémás gyermekeket is, akik nem tudtak megbirkózni az állami iskolák követelményeivel - olyan absztrakt elvárásokat támasztanak, amelyeket az állami iskolák gyermekei sem képesek teljesíteni. Az állami iskolák eredményességének vizsgálata azonban gyakran fel sem merül, miközben az alternatív iskoláknak igen magas és speciális követelmények is meg kell felelnie.

Az oroszországi Waldorf iskolák esetében is fontos probléma az iskolák szellemisége. Az első időkben főként a helyi pedagógusok hatalmas lelkesedése dominált, akik külföldi gyakorló tanárok segítő felügyelete mellett, "kézből kézbe" közvetítették a nevelés művészetét. Az évek múltán azonban olyan segítők is érkeztek, akik megfellebbezhetetlen, "Eredeti"-nek nevezett "Waldorf" nézőpontjukat megfellebbezhetetlen dogmaként hangsúlyozva gyakran keltettek indokolatlanul zavart, az évek óta jól bevált helyi módszerek megkérdőjelezésével.

Forrás: http:/www.valdorf.ru.htm.: Zagvozdkin VK.:Beszeda o valdorfszkoj pedagogike és http://www.webcenter.ru/tsw/Mary/Mother.htm felhasználásával.

^ugrás az oldal tetejére

Ekler Ágnes

Hej, tulipán, tulipán... – Magyar õstörténet a Waldorf iskola 4. osztályában

Könnyen bajba kerülhet az ember, ha tíz év körüli gyerekeknek a magyar őstörténetről szeretne mesélni, mivel ebben a témában hamar béklyóba szorul a gondolkodás. Az időben és térben helyüket kereső gyerekeknek szeretnénk ilyenkor egy biztos, megnyugtató képet formálni arról, hogy hová és milyen mélyre nyúlnak vissza a gyökereink; hogy biztosan álljanak itt és most azon a helyen, ahová vettettek. Ehhez egy erőt adó és megnyugtatóan tágas tér kell kerekedjék mögéjük az időben és a térben. Hogy ezzel összekötve magukat magabiztosan nézhessenek előre és messzire: legalább olyan messzire, amennyire távolinak tűnnek a ködbevesző múlt lélekemelő képei.

Veszélyesnek mondom én e kalandozást, és ezért jó odafigyelni: nehogy rossz lóra üljünk!

Mert az egyik lovat nem mi neveltük. Csatában maradt ránk, zsákmányként. Jól megszokott már nálunk, ám ráülvén képes rossz felé menni. S a múltat keresve egy széles, sekély kiöntéshez érünk, hol sokan tülekednek már. Harsány handabandázás közepette lovakat itatnának az emberek. Kiabálás, nógatás, ostorcsattogtatás. Horkannak a lovak, nyerítve ágálnak. Sár fröcsög, zavaros a víz. Csúsznak a paták és hiába minden: szomjasak maradnak a lovak, mert a víz nem tiszta. Az emberek pedig zavarodott mozdulatokkal küzdenek a jószágokkal: nem tudnak másik, ihatóbb vizet a környéken. Csak ezt az áporodott, sáros, langyos vizet. S a mi lovunk is ebből kénytelen inni.

Ám ha a jó lóra ülünk, alig kell egy-egy finom és ismerős mozdulattal elindítanunk, és máris szép, komótos ügetéssel messzi útra indul velünk. A magunk nevelte jószág pontosan érzi, mit is akarunk. És segít. Napokig vándorol, míg egy nagy folyóhoz nem ér. Ott beleszimatol a levegőbe, elfordul, és indul a folyó mentén vissza. A folyó hegyről zúg alá, s a ló felkapaszkodik. A folyó pusztákon kanyarog, s a ló követi. Már csak keskeny folyócska, köveken bukdácsol. A ló itt - ott iszik belőle. De nem kell leszállnunk a hátáról. Aztán már csak patak, s jó füvű rónán csörgedez keresztül. A ló ekkor megáll. Felveti a fejét, füleit előrefordítja, s beleszagol a szélbe. Farka, sörénye lobog. Aztán a hosszú úton először vágtatni kezd. Végigszáguld a patak mentén. A távolban lovak nyerítenek, sátrak között vannak kipányvázva. Lovunk megáll előttük. Mozdulatlan. Jelzi: nincs tovább. Leszállhatunk. Csend. Hajnali csend. Csak a patak csörgedez. Egy sátorból zubog kifelé! S ha van merszünk fellebbenteni a sátorlapot, egy asszonyt látunk odabent. Mélyen alszik. Haja mint napkorona terül szét szépséges arca körül.

És a félrehúzott sátorlap mögül egy hatalmas madár röppen ki a hajnali légbe.

Minden a keresésen múlik. Hol találhatni biztos támpontokat, valódi tényeket és képeket, melyekre felfűzhető egy epocha? Ha találunk a magunk számára ilyeneket, kikerülhető a számtalan zavarba ejtő elmélet a magyar őstörténettel, őshazával, honfoglalással kapcsolatban. Ha ezekbe bele is merülünk (nem kikerülni akarván a lápos vidéket, hanem átkelni rajta), két dologra kell vigyázni.

Az egyik, hogy ne higgyük el: döntetnünk kell valamelyik mellett! Ha ennek a hamis késztetésnek megadjuk magunkat, az epocha során szorongva, félelemteli bizonytalansággal (Tényleg ez az igazság? ), avagy harsány öntudatossággal (Így volt, és kész, a többi mind szamárság!) állunk a gyerekek elé, márpedig akkor nem leszünk képesek egy belső és mély átélést nyújtani nekik. Ennél a témánál a tényszerűség kényszere vakvágány, és megnyugvás helyett a szemléletünk nyugtalan felszínességet okoz a gyermekekben: Idegenségérzet, idegenkedés, idegenszívűség lehet később a viszonyuk (mint sokunknak lett is remek iskolázottságunk következményekén) múltunkkal és honunkkal kapcsolatban.

A másik, a mire jó vigyázni, hogy tudományos elméletek özönén átevickélve ne higgyük, hogy nem szabad közben a szívünkre hallgatnunk; ne higgyük, hogy meg kell őriznünk a tökéletes tárgyilagosságot! Bárkinek: lelkes tudósnak és lelkes "amatőr" magyarnak a könyveit böngészve megállapítható, hogy szívbéli vonzalom késztette őket a témával való foglalkozásra, csak magukra kényszerítvén a szakmaiság és akadémikusság fegyvertárát, a szívbéli lelkesültség keserű makacskodásba és felszínes bizonyításkényszerbe fordult. Számunkra nem lehet cél az a fajta tárgyilagosság - kényszer, ami egy történelmi szakmunka fűrészporszáraz ehetetlenségéhez vezet. Neveltetésünk okán azonban komoly a veszély, hogy belesodródunk a szemléletbe, miszerint a személyesség, a lelkesültség a történelemhez való viszonyban elfogadhatatlan.

Rendkívüli fontosságú, hogy mindnyájan külön- külön személyes viszonyt alakítsunk ki a történelemmel, különösen a saját történelmünkkel!

Mindenkinek külön-külön meg kell találni visszafelé azokat a zsombékokat, amelyekre biztonsággal ráléphet, átkelni akarván a mérföldes lápon! Enélkül soha nem keveredünk semmilyen viszonyba a történelmünkkel /következésképp a jelenünkkel sem! /; enélkül hontalan bolyongókként jelenünk meg a gyerekek előtt, akinek nincs a háta mögött semmi; enélkül biztosnak vélt tényekbe, szent kijelentésekbe és holt hitekbe kapaszkodunk, melyek velünk együtt süllyednek el.

Tessék nyugodtan szeretni a magyar őstörténetnek bármely részét; tessék szívvel lelkesedni egy-egy mondai történetért; tessék bátran és színesen elképzelni, hogy hogyan is történt kedvenc fejezetünk a magyar múltból! A veszély abban áll csak, ha bárki a maga képét akademizálni akarja - ott a dolog nevetségessé válik és meghal.

Ám mi olyan területen dolgozunk, ahol nem vagyunk erre kényszerítve; arra viszont igen, hogy elevenen és színesen tanítsunk. Élő képek és szívbéli lelkesedés! - E két dolog meg fogja hozni a munka révén a bizonyságérzetet arról: amit találtam, s amit kitaláltam, az úgy van. Megvan! Valóban! És ezt egy háromkötetes történelmi monográfia sem képes elérni senkiben.

Abból érdemes kiindulni, ami nyilvánvaló, és a szinte unos-untig emlegetett motívumként rendelkezésünkre áll. Ha bármit, ami közönséges és közismert, képesek vagyunk a dolog lényegéig átgondolva életre kelteni, akkor biztos, hogy jó lovon ülünk, és jó felé ügetünk.

Példának okáért a magam megjárt útjából idéznék állomásokat. Az egyik alapmotívum számomra az íj, a másik a tulipán lett. A kiválasztás folyamata esetleges, mondhatnám inkább rejtett, tehát szóra sem érdemes; inkább a továbbiak.

A gyerekekkel minden reggel 20-25 percet íjászkodtunk. Dobszóra, ritmusra, szertartásos folyamattal kezdve és végezve, összetett mozgásformák közben mindenki 25-3O lövést adott le ez idő alatt. Nem kimondottan célra, hanem a szép lövésre figyelve. Tanítanom 2-3 napig, egy-egy szóval kellett csak a bizonytalankodókat; maga az eszköz tökéletesen megtanít mindenkit a vele való bánásra. Az íjászat mozdulatsora rendkívül szép légzőritmus a figyelemösszpontosítás és a lazítás közt. Az együtt lövés élményszerű, szívdobogtató. A mozdulat maga, a tartás, amit megkövetel, nemesen egyszerű. Az eszköz archetipikus és szép. Kivétel nélkül szerette mindenki; a fegyelem, ami közben szükséges, rendkívüli szociális hatású, és a gyerekek fizikumára, szívverésére, légzésére és lelkesültségére egyformán jótékonyan hat. 8 hétig csináltuk reggelente, és utána egyetlen egyszer, a nyárünnepen kaptak egy célt: egy szarvast. A közelítőleg 3OO lövés szinte mindegyike célba talált! Úgy, hogy közben nem várhattak, nem célozhattak hosszú másodpercekig, hanem akkor kellett lőniük, mikor a dob hangja és a közös ritmus kérlelhetetlenül megadta a megfelelő pillanatot; és onnan kellett lőni, ahová a közös mozgásforma /fekvő nyolcas két pontja, közös álló és guggoló sorok, félkörív páronként, futva sorban előre, hátra/ irányította őket.

Az íjnak a formája önmagában is hosszú hetekig tanulmányozható - formarajzokban akár. Sokat játszottak a felajzott íjak különböző formában való egymásra - egymáshoz fektetésével, és szemet gyönyörködtetően egyéni és változatos rajzok keletkeztek ebből.

Ám nem esett még szó a szükséges másik eszközről, a vesszőről. A nyílegyenes nyílvesszőről. A lövések után az egyik legszigorúbb szabály a vesszők összeszedésének mikéntjére vonatkozott; abból is a leglényegibb: egy vessző sem veszhet el! Ha nagyon ellőtted, figyeld és jegyezd, hová ment! Tartsd észben, tartsd szem előtt! S addig nem mehettünk be, míg elő nem került mind. Először nehezükre esett összeszedni - lőni élvezetesebb. Türelem és akarat kell hozzá. Sokan ellógták. Ám ilyenkor elment a következő lövéssor ideje, hát hamar rávették magukat: gyorsan keresni, és akkor van még idő lőni! Szokássá vált, bármilyen nehéz is uralni a türelmetlenséget, és bármilyen utálatos dolog is némelyek számára a keresés.

Itt jött az első pont a múltkereső úton visszafelé, ahol biztos lehettem: jó helyen járok. Mert van még a vesszőnek és a vessző keresésének egy másik megjelenése / többek közt a tanárok nemszeretem munkájában /, és ez az írás, a betűk. A magyar nyelvvel való szeretetteljes és nem nyelvtanian szikár foglalkozásra sehol sem nyílik jobb lehetőség, mint ebben az epo- chában! Hiszen a nyelv a legegyértelműbb tárháza a múltnak, és szeretetteli érdeklődés ébredhet a gyerekekben, ha a rajongott íjászkodás vesszőit felfedezhetik a mindennapi írásukban! A magyar betűk! Amilyen lényeges, alapvető, sajátságos, jellemző a vessző a magánhangzóinkon, olyan lényegi a nyílvessző az íjászkodásban! És keresni kezdtük, milyen más, általuk is ismert vagy nem ismert nyelv írásában létezik ilyesmi. Elámultak: a magyar nyelvben kincses fontosságú, és szinte egyedüli. Vigyázni kell ám rá! S jelölni kezdtük apró, pici nyílvesszőkként az írásainkban - s ügyeltünk rá: egy se vesszen el! Tele lettek a füzetek a magyarok nyilaival - szinte elfedték az eget, oly sűrűn záporoztak!

S mi ennek a vesszőnek az igazi szép neve? Ékezet! Vessző az létezik a mondatközi írásjelként is, ám ékezet csak a magánhangzókon - ez a magyar nyelv ékessége! Nem sallang, hanem ékesség! S meséltem nekik hontalanságban rekedt magyarokról, kiknek legnagyobb fájdalma, hogy új hazájukban nem írhatják le a nevüket ékezettel - elveszett a vessző, oda az ékesség, s már senki se tudja, hogy magyarok!

„a csákány koppan és lehull nevedről az ékezet'

Márai Sándor

Sok gyerek küzd írásában ezzel a hibával. Sok gyerek nem érzékeli és nem ejti a hosszú hangokat. A hosszú sem olyan hosszú, mint korábban. Nincsenek hosszú utak előttük, nincsenek hosszú szárú gabonák, mert kínosan ügyelünk: sikerüljön minél rövidebb szárút kitermeszteni; nincsenek hosszú szálú füvek, mert fűnyírózzuk, semmi sem tart hosszú ideig, mert gyors és pergő az élet és gyorsak az autók; és sehol sem időzünk hosszan. Ezzel számolni kell. Nehéz jó helyesírást tanítani, sokak számára értelmetlen macera ez a megkülönböztetés a betűknél /Tényleg, minek? Úgy is érteni, ha mind rövid, nem? /, mint nekünk volt a j-ly.

Egy dolog azonban szíven ütötte őket: elhagytuk a neveinkről, illetve szeretteink neveiről az ékezeteket. Ott megéreztek valamit.

Tavasszal tanultuk mindezt. Épp nyíltak a tulipánok. A nyílvesszők egy nagy pekedliben álltak - 100 darab tollukkal felfelé. A színes tollak akár egy hatalmas csokor virág voltak szem előtt nap mint nap.

Az asztalomon pedig nagy csokor tulipán állt; a gyerekek hozták, csak hozták a kertjeikből. Ez a virág nem őshonos a mai Magyarországon. Azt mondják: keletről jött. Török. Nem baj. Mi is onnan-felől valamerről jöttünk, úgy mesélik. És szeretünk itt. Mégis, ez a virág különösképp kedvelt motívum a népművészetben - hát rajzolgatni kezdtem. Archetipikus forma szintén, akár az íj, egyszerű és sokbeszédű. Hogy mennyire, azt egy nagy "hazatalálás" leplezte le előttem.

Nézzünk meg két formasort: az egyik a nyugvó állapotú íj felajzása, majd megfeszítése a lövés pillanatáig mint formaváltozás; majd nézzük meg egy tulipán lassú kinyílási és hervadási folyamatát ugyanígy a szirmok lehullásáig. A nyugvó íj a megfeszítésig tulipánná alakul, középütt a termővel - vesszővel; a tulipán a végső pillanatban egy lehervadt / pardon! / megnyugodott íj!

Innentől kezdve varázslattá és varázslatossá válik az egész. Összerakhatunk egy csokor tulipánt, és egy sugárzó napvirággá válik; megfordíthatjuk a sort, és a célba tartó nyílvesszők röppenő madárként tűnnek fel a távolban; mondhatni azt is, hogy aki nekifog fel- ajzani egy íjat, a megfeszítésekor egy égig érő fa csúcsára érve oldhatja ki a vesszőt; avagy az íj kivirágzik az ember kezében; avagy az álomszárnyon égből érkező madár nálunk leszállván virágzásba borítja, ahová leszállt... Beszédesebbnél beszédesebb képek és szóképek, szinte végtelen sorban, mindenki ott érti, ahol megérinti.

Átélve, átálmélkodva és sokféleképp lerajzolva kimondva - kimondatlanul átélhető egy gyerek / és egy felnőtt / számára a legszebb szerelmi történet minden impulzusa: a nekikészülődés, a felajzottság, a várakozás, a kinyílás, a célba találás, az egymásra találás, az azonosságélmény, a befogadás, a lassú ébredés és hervadás, a megpihenés.

Egy fiúgyereknek ezért /is / rendkívül jó íjászkodni; egy leánygyermeknek pedig virágokat rajzolni. /Ötödikben ez kiteljesíthető a növénytanban. / A részletekbe menő, pontos megfigyelés utáni rajzok a tapasztalat után a legtárgyilagosabb felvilágosítást nyújtják. És ráadásul az igazat mondjuk, nem a valódit.

Ajándékot kaptam az epocha végén. Miután befejeztük hadászati és botanikai tanulmányainkat, egyik utolsó napon reggel a csokor tulipán az asztalomon hirtelen minden szirmát lehullatta. Ott állt a földön a száz nyílvessző egy csokorban, felfelé állva a hármas irányú tollazatukkal, s mellette közvetlenül az asztalomon egy csokor négylevelű, nyílegyenes kopasz tulipánszár a termővel a végükön. Szigorúan pontos hármas irányú osztatával. Szót se kellett szólnom, a gyerekek rábámultak, rögtön láttak mindent, és nyugodt szívvel mentek a helyükre: rendben van minden a világban.

Bércek ormán
óriás madár.
Némán lendül,
messzire száll.
Széllel szárnyal.
Tollait a Nap
fénnyel festi.
Bearanyozza.

Árny lebben
az estében.
Sátor mélyén
asszony pihen.
Álom hull
a szemére,
madár száll
a keblére.

Szárnyak puha
ölében
folyó fakad
a testében.
Útnak indul
a távolba:
nagy népnek
lesz ott otthona.

^ugrás az oldal tetejére

Interjú

Kõhalmi Ákos gödöllõi Waldorf-tanárral

Magyarországon a Waldorf iskolák 15 éves múltra tekintenek vissza. A ma már húsz iskola tanárai között több mint tíz tanító vezette végig első osztálytól nyolcadikig tanítványait. Ez egyedülálló ismeretekhez, tapasztalatokhoz, felismerésekhez juttathatta őket. Zajti Ferenc Stráma Éva osztálytanítóval készült beszélgetése után úgy érezte, hogy a többi"sorstársat", tanárkollégát is érdemes lenne kifaggatni erről a nem mindennapi eseményről, arról a 8 éves történetről, amit egy iskolában, egy osztállyal végigélt. Az alábbiakban Kőhalmi Ákos osztálytanító beszámolóját közöljük.

Hogy kerültél a Waldorf-pedagógiával kapcsolatba, hogy lettél Waldorf-tanár?

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola elvégzése után 1985-ben friss diplomásként egy akkor induló lakótelepi iskolába kerültem. Nagyon rövid idő kellett hozzá, hogy a gyakorlatban is megtapasztaljam, amit addig csak sejtettem: az állami iskolarendszerben tanítani egy szörnyű rémálom, cinkosság egy gyermekek ellen kitervelt merényletben. Fiatalos lendülettel kezdtem kutatni más irányokba, remélve, hogy létezik Magyarországon valami más lehetőség is. Egy ideig az akkor már létező Freinet-típusú iskola jelentette a nagy újdonságot, míg aztán 1990-ben a Kisalföld újság egy szerény hirdetésére jelentkezve kerültem kapcsolatba Vekerdy Tamással, s rajta keresztül a Waldorf-pedagógiával. Egy rövid beszélgetés után döntöttem, s egy éves fizetés nélküli szabadságra mentem Witten-Annenbe, hogy végre megtudjam, mi is az a Waldorf-pedagógia. Ez a döntésem aztán életem egyik legmeghatározóbb döntése lett.

Mik voltak a legnagyobb nehézségeid a tanári munkádban?

A witteni álomvilágból Gödöllőre kerültem, ahol az iskola akkor három osztállyal működött egy négyemeletes bérház földszintjén. Ami Németországban alapvető és egyértelmű volt, az itthon elérhetetlennek tűnt. A nagy hagyományokkal rendelkező nyugat nemcsak anyagilag, előzött meg minket, hanem gondolkodásmódjában is. Mind az anyagi lehetőségek hiánya, mind a pedagógiával, iskolaszervezeti kérdésekkel kapcsolatos viták számomra komoly nehézségeket jelentettek.

Mivel, kivel voltak meghatározó találkozásaid?

Meghatározó volt számomra az egész witten-anneni tartózkodás. Ezek az élmények nagyon mélyen vésődtek a lelkembe. Azok a személyek, akikkel ott találkoztam, komoly hatással voltak rám. Ha ki kellene emelnem a legjelentősebbeket, talán Hans-Georg Jandscus (beszédművelés), Stephan Riepe (ének-zene), Michael Eisemann(festés) voltak számomra a legemlékezetesebbek. Magyarországon is nagyon sok meghatározó személyiséggel találkoztam, az egyik legzseniálisabb Christoph Wiechert volt.

Mennyiben változott meg az életed? (A régi családi kötelékek, viszonyok, baráti társaságok fennmaradtak vagy átalakultak?) Ha nem változott, akkor annak, ha megváltozott, akkor annak, mi lehet az oka?

Kezdetben sokan furcsán fogadták, hogy egy akkoriban szokatlan pedagógiával kezdtem foglalkozni. Természetesen emberi kapcsolataim átalakultak, a régiek közül megmaradtak azok, kikkel sikerült közös hangot megtartani, az új barátságok valóban főleg „waldorfosok" (ill. szimpatizánsok) közül kerültek ki.(Mindezek mellett fontos, hogy legyenek nem waldorfos barátaim is).

Sokszor lehet hallani, hogy a Waldorf-pedagógia egy módszer, nem kell antropozófusnak lenni a tanárnak. Szerinted hogy van ez?

Van, aki fejest ugrik az elméletbe, tudósa lesz az antropozófiának, de képtelen közel kerülni a gyerekekhez vagy csak nehezen. Mások fantasztikus szülőnek, pedagógusnak születnek, és soha nem hallották Steiner nevét. Mindenki, akinek hosszabb ideig van módja a Waldorf-pedagógiával foglalkozni, rá fog jönni, hogy mekkora bölcsesség húzódik meg a háttérben. Meg kell próbálni tudatosan nevelni, és meg kell próbálni humorral, fantáziával és szerénységgel nevelni.

Te hogyan készültél egy napra, egy ünnepre? (Szerinted mi az ünnep, és milyen kellene, hogy legyen az iskolában, a konferenciákon?)

Szeretek jó messzire előretekinteni, mindig végigtekintek az egész éven. Sokat olvasok, naptárt készítek, gondolkodom. Feljegyzem gondolataimat, felkeresem a bölcseket, rajzolgatok. A nagyon fontos kérdések felébresztenek éjszaka. Igyekszem úgy bemenni az órákra, hogy több órára előre lássak, többféle osztályhangulatra is felkészülök. Minden tanóra hordoz improvizatív elemeket, s ezek minél szabadabbak, annál gazdagabbak az órák. Az ünnepekre is előre készülök. Ünnepelni csak őszintén lehet, s zavartalan körülmények között. Ha sikerül lelkileg feltöltődni az ünnep fényével, s ha az ünnep színhelye tökéletesen elő van készítve, szép lesz az ünnepély. Az enyémek tíz éve szépek.

Mi hiányzik ma az iskolákból, és hogyan lehetne orvosolni ezeket a hiányokat? (Gonoszabban a kérdés így hangzana: Miért beteg ma a waldorf iskola és mozgalom /valóban beteg-e?/ és ennek mi lehetne a terápiája?)

Nem hiszem, hogy baj lenne a magyar Waldorf-mozgalommal. A baj kívül van, a nagybeteg világban. Nagyon nehéz normálisan élni, normális iskolát csinálni, ott, ahol a fogyasztói társadalom sarkaiból fordítja ki a világot. Borzalmas a butulás már Európában is. Bármi(!) ami ennek a folyamatnak ellenáll, alapvető fontosságú. Az iskolákat értetlenség és rosszindulat veszi körül. Rengeteg a tennivaló. Nagyon kevés a pénz. Nagy a kapkodás, sok a kényszermegoldás. Egyre több, egyre problémásabb gyermek kopogtat az ajtón, miközben a próféták gyengülnek. Nem könnyű az ellenállók élete.

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Rudolf Hauschka: Szubsztancia tan – Gondolatok egy most megjelenõ könyvhöz

Gondolatok egy most megjelenő könyvhöz

Közel 10 éve készülünk arra, hogy végre magyar nyelven is megjelenjen ez a rendkívül fontos alapmű. Kezdettől fogva észleljük, hogy - a német nyelv ismeretének hiányában - azok sem olvassák, tanulmányozzák-e művet, akiknek elengedhetetlen lenne a munkájukhoz / itt a Waldorf-iskolákban tevékenykedő osztálytanítókra, illetve ezekben az iskolákban természettudományt oktatókra gondolok./ De emellett - meggyőződésem szerint - a könyvben megjelenő szemlélet, a világra, a természetre, természettudományra való újfajta rátekintés minden ember számára fontos lehet. Dr. Rudolf Hauschka munkájának alapja a goethei természetszemlélet, és ezt a természetszemléletet továbbfejlesztő antropozófia. A Rudolf Steiner munkásságán alapuló antropozófia a mai természettudományra nem úgy tekint, mint ami hibás vagy helytelen, hanem úgy, hogy megállapításait csak a világ egy síkján - a halott, élettelen, ásványi világ síkján - tudja elfogadni.

Hauschka könyvében olyan alapvető kérdésekkel foglalkozik, amely minden egészséges gyermekben, de még a rideg természettudományos oktatásban megfáradt felnőttekben is időnként felmerül. Pl. hogyan keletkezik, keletkezett az anyag, igaz-e a természettudomány teóriája az egyszer keletkező örök anyagról, az örök atomról?

Hauschka a XIX. században élt, és a méltatlanul elfelejtett Herzeele báró, hannoveri magántudós kísérleteit figyelembe véve, azokat továbbfejlesztve jelenti ki: „Az anyagmegmaradás törvényét maga az élet függeszti fel. Kifejtettük, hogy az anyag csak a makrokozmikus folyamatoknak a földi formában megszilárdult létfoka. Lehet-e annál csodálatosabb, ahogyan az élő organizmusnál „az égi erők arany vödrüket merítve" felvezetik az anyagiságot - minden létfokon keresztül - a nem materiális égi erőkig, és megfordítva lefelé haladva a makrokozmikus folyamatokból sűrű, mérhető, analizálható anyagot teremtenek....Nem a talaj hozza létre a növényeket egyféle fizikai-kémiai folyamatban, hanem ahogyan a növények az univerzumból megsűrűsödnek, eképpen teremtik meg a talajt (Herzeele)".

A könyvben feltárul az anyagok keletkezésének titka, a földi szubsztanciák és a Kozmosz, a csillagrendszer összefüggései. Hauschka mindenről nem általánosságban beszél, hanem az egyes elemek tárgyalásánál mindennapi tapasztalatainkra építve. Így megismerkedünk a hidrogén - amelyet tűzanyagnak nevez - fizikai és kémiai tulajdonságai, és az emberben lévő lelkesedés, „szellemi tűz" összefüggéseivel. Új összefüggéseket ismerünk fel a nyárközép nagy természeti eseményeiben - a virágba borulás, az illat és illóanyag képződés - ahol a tűzfolyamatok működnek, és meglátjuk hogy mindez hogyan illeszkedik be a kozmikus világritmusba, hogyan függ össze a Nap állásával, amely augusztusban az Oroszlán csillagképen halad keresztül.

Megismerkedünk a növényben lejátszódó csodálatos anyagképződési, átalakulási folyamatokkal, ahogy a növényben a keményítő keletkezik, („...egy elvarázsolt szivárvány, vagyis a növény élettevékenysége szivárványt vitt az anyagiságba"), és ahogy ebből a tűzfolyamat cukrot, virágszín- glükozidot és illatanyagokat varázsol elő, illetve ellenkező irányban az oxigén, az életanyag megkeményítő karakterének megfelelően cellulóz képződik. Rácsodálkozunk a cukor három előfordulási formájának - a virág mézének, a szár nádcukrának és a gyökér cukorrépájának - és a gondolkozás fejlődésének történelmi összefüggéseire. Elgondolkozhatunk azon a viszonyon, amely a keményítő mag különböző struktúrája és az egyes táj, illetve a tájra jellemző növényzet között felismerünk. Választ kapunk olyan kérdésekre, hogy mitől vannak mérgező anyagok. Izgalmas fejezete a könyvnek, ahogy megismerkedünk a növényi kémia tükörképével, a kátránykémiával, benne a mai festék, kozmetikai és gyógyszeriparunkkal.

Az ásványok fejezetben a leírás alapján szinte résztvevői vagyunk az Alpokon keresztül vezető utazásnak. Az Arlberg-szoros felől érkezünk és haladunk a Rosanna és Inn völgyében, és eközben külső, és magunkra vonatkozó belső megfigyeléseket teszünk a jobboldali kovát tartalmazó hegységről és a baloldali mészkőhegységről.

Így akár megláthatjuk a kova legtisztább formáját, a hegyi kristályt a maga tiszta, finom áttetsző formájával, amely egyféle ősi nemességet hirdet, „úgy tűnik, mintha a hegyi kristály az Univerzum némaságáig érne". A baloldali mészhegységet - a növényzetével együtt - a szerzővel együtt kiszáradt, nyugtalan, csontváz-szerű képződménynek látjuk. A mész száraz, szomjas jellegét ismerjük a mészoltásból, de mélyen elgondolkozunk, amikor a szerző a mészkőhegység impulzitását, mint egy feltornyosuló akaratot jellemzi. Ebben a fejezetben válik lassan érthetővé az a gondolat, amellyel már az előző fejezetekben is találkozhattunk, nevezetesen, hogy mi különbség a földi anyag és a neki megfelelő kozmikus folyamat között, (így a kova illetve kovafolyamat között) és egyúttal érthetővé válik - legalábbis alapjaiban - az emberben lejátszódó kova és mészfolyamatok mibenléte és az, hogy ennek a felismerésnek mi a szerepe az antropozófiai gyógyászatban.

A fémek fejezetben megismerkedhetünk a hét ún. planetáris fémmel és tulajdonságaival, összefüggésben a hét bolygóval, de a ma tanított kémiához képest nagyobb megértéshez juthatunk a periódusos rendszerbe nemigen illeszthető egyéb fémek esetében.

Külön érdekessége a könyvnek, hogy függelékként megjelenteti Herzeele négy írását, benne a bizonyító erejű kísérletekkel az örök anyag teória tarthatatlanságáról. Ezen írások az első publikációtól eltekintve még soha és sehol máshol nem jelentek meg.

Egy ilyen cikk keretében természetesen lehetetlen bemutatni ezt a művet. De szeretném az újság olvasóiban felkelteni az érdeklődést, mert meggyőződésem, hogy a könyv megjelenése óta eltelt 55 év még inkább aktuálissá tette a könyvben leírtakat. Úgy hiszem, hogy ennek a szemléletnek a megismerése, és későbbiekben életpraxisként való alkalmazása adhat eszközt számunkra a világ megállíthatatlannak tűnő pusztulásának megállításához, lassításához, de legalább a helyzet áttekintéséhez.

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Moishe Ayre Friedmann

Zsidó hangok

A 2004. júl. 1-én Bécsben megtartott Nemzetközi Rabbikonferencia alkalmat nyújtott Moishe Ayre Friedmann1 amerikai ortodox zsidónak és főrabbinak, hogy Theodor Herzl halálának 100. évfordulóján néhány dolgot a mai zsidósággal és „szószólóival" kapcsolatban helyesbítsen. Beszéde néhány részletét a Preusbische Allgemeine Zeitung vitára bocsátotta:

„A tórához hű, hívő zsidóság helyzete évtizedek óta rendkívül nehéz, szinte elviselhetetlen. A világpolitikának elsősorban a Közel-Keleten való alakulása miatt jövőnket és gyermekeink jövőjét nagyon súlyos veszélyektől kell féltenünk. Mindez azokkal a tévedésekkel és hazugságokkal függ össze, amelyeket a zsidóság valódi karakteréről világszerte terjesztenek és hisznek. Különösen Németországban és Ausztriában sok tényt tabuvá tettek, és aki ezekről szólni merészel, az nagy veszélyeknek teszi ki magát.

A legfontosabb pont, amelyben minden hithű zsidó és így az összes itt egybegyűlt főrabbi és rabbi megegyezik, az az, hogy az Isten által ránk rótt diaszpóra sorsot viselnünk kell. Ezt a fontos hitbéli meggyőződést sok nem-zsidó gyakran nem érti meg, ezért hangsúlyozom itt: amióta mi, zsidók az Isten által ránk kiszabott diaszpóra sorsot hívőn viseljük, azóta próbálunk konfliktusok és problémák nélkül a mindenkori állam lojális polgáraiként élni, bárhol is legyünk. És ha ennek a sok évszázadnak a során bármikor is nehézségek és konfliktusok adódtak, főrabbijaink mindig megpróbáltak a felsőbbséggel megoldást találni - a magunk alárendelése révén, meggyőzéssel és szívből jövőn irgalmasságot kérve. És a legtöbb esetben sikerült is egy ilyen békés megoldást elérni - provokációk vagy hatalmi-politikai játékok nélkül. A problémák csak az úgynevezett „emancipáció" kezdetétől fogva szaporodtak meg és váltak súlyosabbá, amióta a felvilágosodás és a liberalizmus elképzelései megjelentek a zsidóság körében, amitől bizonyos zsidó körök politikai előnyöket reméltek maguknak. Hívő közösségünk évszázadokon keresztül, nagyfokú vallásszabadság mellett élvezte Németországban, a német néppel békés egymás mellett élésben annak vendégszeretetét. Sőt, amikor a cionista reformált közösség elkezdte üldözni a hithű zsidóságot, akkor a német nép mellénk állt, ezért a német hatóságok megadták az engedélyt elődömnek, Samsan Raffael Hirsch főrabbinak, hogy saját ortodox hitközséget alapítson....

A háború után a cionistáknak még azt is sikerült elérniük, hogy a zsidóság kizárólagos legitim képviselőiként tüntessék fel magukat. Ezt elsősorban Németország és Ausztria megszállása tette lehetővé. Ennek kihatásai borzalmasak! A zsidóság nevében - és nekünk, hithű zsidóknak ehhez tényleg nincs semmi közünk - évtizedek óta erőteljes nyomást gyakorolnak Németország teljes politikai és gazdasági fejlődésére, Németország változatlanul egy megszállt ország, Németországra változatlanul érvényes az ENSZ ellenséges állam záradéka, azaz Németország nem egyenjogú tagja az ENSZ-nek! Németország felfoghatatlan megaláztatásának példája, hogy egy Michel Friedman úrnak - aki sajnos, ugyanazt a nevet viseli, mint én - lehetősége van arra, hogy morális szemrehányásokat tegyen a német népnek és morális feltételeket szabjon - és mindezt a zsidóság nevében!...

Hogy a cionista körök Németországban kollaboráltak a nemzetiszocialistákkal, az nem titok, ám ezt a tényt különböző okokból agyonhallgatják. Erről nyújt némi felvilágosítást Yehuda Bauer jeruzsálemi professzor könyve is: Zsidók kiváltása? A nemzetiszocialista Németország és zsidó képviselők tárgyalásai 19331945 között /Jüdischer Verlag, Frankfurt am Main, 1996/. A Frankfurter Allgemeine Zeitung recenziójában többek között ez állt: A nácik szempontjából a kivándorlás ... a háború kitörése után is kívánatos volt. Különböző utakon, melyeket a szerző ismertet, próbálták meg ezt a kivándorlást elősegíteni. Ám mind Palesztina kapui, mind más országok zárva voltak a zsidók előtt. Végül is a szövetségeseket nem a zsidók érdekelték, még ha a háború egyik céljaként az ő felszabadításukat ígérték is. A szövetségesek saját hadi célkitűzéseik ellen cselekedtek, és ezzel egyszer s mindenkorra szereztek egy fekete pontot a történelmükbe. Nem éltek a mentés lehetőségével, hanem inkább a felkínálkozó lehetőségeket is meghiúsították.../1996.szept.4./

Mi, tórához hű zsidók a jövőben is békében akarunk a népek között élni, a németek között ugyanúgy, mint az arabok között, egyetlen népet sem akarunk zsarolni, politikai nyomás alá helyezni, hanem csak azt akarjuk, hogy bárhol is éljünk, legyen lehetőségünk békében Istenhez imádkozni. Ezért állunk élesen szemben a cionista hatalmi politikával. Ezért állunk élesen szemben a nemzetközi, úgynevezett zsidó szervezetek részéről történő minden kísérlettel, amelyet egyes országok, mint Németország és Ausztria politikai vagy pénzügyi zsarolására tesznek. És tudatosan ezért is nem avatkozunk be azon országok belügyeibe, amelyekben élünk. Amikor Martin Hohmann, a CDU parlamenti képviselője az összes, a hittől elpártolt emberben - függetlenül attól, hogy bolsevik vagy nemzeti szocialista - a XX. század tulajdonképpeni tettesét látta, akkor mi ezt az elemzést csak támogatni tudtuk. Amikor különböző államok Ausztria ellen annak fekete-kék kormánya miatt bojkott intézkedésekre határozták el magukat, akkor mi nyilvánosan kijelentettük, hogy nem tartunk megengedhetőnek egy ilyen jellegű beavatkozást egy ország belügyeibe, és hogy a mi felfogásunk szerint az osztrák népnek jogában áll olyan kormányt választani, amilyet akar. Sőt, saját pénzen egy nagy hirdetést is megjelentettünk a New York Times-ban, amelyben az egész világ hithű zsidó főrabbijai támogatták ezt a felfogást.

Hohmann és Friedmann csupán azt ismétlik meg kijelentéseikben, amit az „összeesküvés-teoretikus Winston S. Churchill már 1920. febr.8-án állított az Illustrated Sunday Herald-ban: ...A zsidóságon belüli törekvésekkel... éles ellentétben állnak a nemzetközi zsidók ármánykodásai. A „Spartakus", Adam Weishaupt napjai óta, Karl Marxon keresztül Oroszországban Trockijig, Magyarországon Kun Béláig, Németországban Rosa Luxemburgig és az Egyesült Államokban Emma Goldmanig folyamatosan nőtt ez a világméretű összeesküvés, amely a civilizáció megsemmisítésére, egy maradiságon, gonoszságon, irigységen és egyenlőségről szóló illúziókon alapuló társadalom létrehozására irányul. Ahogy a kortárs írónő, Webster meggyőzően bemutatta, nem jelentéktelen része volt ennek az összeesküvésnek a francia forradalom tragédiájában. Ez állt a XIX. század minden felforgató mozgalmának a kezdetén. .. Aligha lehet ezeknek az internacionalista és szinte kivétel nélkül ateista zsidóknak a szerepét a bolsevizmus létrehozásában és az orosz forradalom megvalósításában túlbecsülni...

Azzal a kéréssel fordulunk a németországi Szövetségi Köztársasághoz és különösen a CDU/CSU frakcióhoz, hogy tegyék jóvá azt a szörnyű jogtalanságot, amelyet Martin Hohmann elszenvedett, állítsák helyre az ő nagyszerű nevét, és rehabilitálják mint politikust és hazája köreinek képviselőjét. Nem tudjuk szó nélkül eltűrni, hogy vallásunk minden parancsának ellentmondón, jogtalan zsarolási kísérletek történnek. Az olyan embereket, akiknek van hozzá bátorságuk, hogy a történelmi valóságról beszéljenek, azzal rágalmazzák meg, hogy antiszemiták, és téves módon zsidóellenes gondolkodást tulajdonítanak nekik. Elviselhetetlen, amikor ma bizonyos politikai célok elérése érdekében fegyvert kovácsolnak a zsidó nép történelméből és a zsidóság Hitler alatti sorsából."

Jegyzet:

1. Moishe Ayre Friedmann az Ausztriai Izraelita Hitközség /Israelitische Kultusgemeinde Österreichs, IKG/ egyik kedvenc ellensége, akit a hitközség sarlatánnak, csalónak és hasonlónak nevez. Moshe Ayre Friedmann ortodox zsidó és a Bécsi Cégbíróság határozata értelmében saját hitközséget vezethet. Mivel így konkurenciát jelent a Muzicant közösség /IKG/ számára, magára vonta Izrael 5. csoportjának /5. Kolonne/ gyűlöletét.

Forrás: Symptomatologische Illustrationen Nr. 41, 2004. október

Fordította: Kádas Katalin

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Martin Straube

Mi tartja meg és mi gyengíti életerõinket?

Megfigyelések az életerők csökkenésével kapcsolatban

Életerőink, melyeket életünk kezdetén hátizsákunkba pakolva magunkkal hoztunk, nem végtelen mennyiségűek. Nem is fogyasztjuk el őket, míg teljesen el nem tűnnek - és aztán meghalunk. Életerőinket stabilan tarthatjuk, erősíthetjük vagy gyengíthetjük. Két kapu létezik erősítésükhöz. Ezek a kapuk ugyanakkor lékek is, melyeken életerőink el is illanhatnak, ha nem bánunk velük királyhoz illően.

A ritmus

Életerőink hordozója életorganizációnk, „étertestünk", ami folytonosan keletkezik és folytonosan elhasználódik. Rudolf Steiner szerint a következőképpen táplálja magát: körülvesz mindannyiunkat egy éterikus környezet, amely - ahogyan a fizikai környezetünk négyféle halmazállapotból, úgy - négy éterfajtából tevődik össze. A fizikaiban a négy elem a szilárd, a folyékony, a gázszerű és a termikus.

Az éterikusat tekintve Steiner „életéterről, kémiai éterről, fényéterről és hőéterről" beszél. Organizációnk ebbe a környezetbe úgy helyezkedik bele, hogy az érzékek a fény- és a hőéternek, az anyagcsere pedig az élet- és a kémiai éternek nyílik meg. Mindenütt, ahol az organizmusban ezek az áramlások (fentről a hő- és fényéter, lentről a kémiai és életéter) találkoznak, ritmus keletkezik. Ahol ez a ritmus létrejön, ott az éterikus örvényből az életorganizáció vagy étertest képződik, vagy felfrissül. Az életerők ritmusokból keletkeznek, az életerők elvesztése ritmusvesztés. Ritmusgyengeség gyengíti az életerőket.

A gyermek a ritmikus rendszer tekintetében még nem autonóm. Szüksége van arra, hogy a ritmust kívülről adjuk számára - ami a nevelés alapvető feladata, és amit a rituálék erősítenek. Csak a 9-10. életév körül, az úgynevezett rubikontól válik autonómmá a ritmikus rendszer, úgy, hogy egyfajta rend keletkezik, és az organizmus különféle ritmusai - 24 órás periódussal - egymással egész számú viszonyba kerülnek (pulzus és légzés 4:1-es viszonya). Mostantól terhelhető a ritmus, mert a ritmikus organizáció ettől kezdve van abban a helyzetben, hogy terhelés esetén is - legkésőbb az éjszaka során - helyreállítsa ezt a viszonyt. A pubertástól kezdve az ifjú a saját ritmusát keresi. A ritmikus rendszer érése tehát az alábbi utat járja be:

- kívülről megadott ritmusok (rituálék)
- a ritmus autonómmá válása és terhelhetősége, erősítése terheléssel
- a saját ritmus és saját rituálé megtalálása. A ritmus erőt ad, és egy bizonyos fokig pótolja az elvesztett erőt.

Erők eltűnése következik be ritmuszavar hatására:

- a gyermekkorban túl kevés vagy túl sok kívülről adott ritmus és rituálé
- a rubikontól kezdve túl kevés vagy túl sok terhelés
- a pubertástól a saját ritmus nem-találása.

A ritmus első pillantásra rendező princípium káosz és törvény, szabálytalanság és egyenletesség, irányítatlan dinamika és szilárd struktúra között. Minden ritmus, ami változhatatlanul tér vissza, és semmilyen variációt vagy modulációt nem mutat, taktussá válik, és már nem eleven. Ha az előre nem látható modulációk sokasodnak, kaotikussá válik. Így a ritmust egyrészt olyasvalaminek éljük meg, ami a káoszt rendezi, ahogy a teremtéstörténet is leírja: Kezdetben volt a „tohubavohu" (= káosz). A fény megjelenésével született meg a nappal és az éjszaka; ezzel adva volt egy ritmus, és a káosz egycsapásra rendeződött. A teremtési napokon végigvándorolva létrejött a heti ritmus, és a rend csak ezzel vált teljessé. A továbbiakban az a tulajdonság tünteti ki a ritmust, hogy a szilárdat és merevet képes feloldani, ahogy Lao-ce mondja: „folytonos csöpögés kivájja a követ".

A ritmus erőket szabadít fel. Képzeljük el, hogy egy súlyos ember ül egy hintán. Nem bírnánk felemelni, de a helyes pillanatokban ismételt apró lökésekkel lendületbe tudjuk hozni, és csekély erővel magasabbra fog lendülni, mint amennyire fel tudnánk emelni. A lendület, amellyel ingamozgásban száguld, olyan erőteljes, ami látszólag nem áll arányban a finom lökésekkel, amivel ezt a lendületet kiváltottuk. A ritmus mobilizál, megerősít és fókuszál olyan erőket, amelyek a káoszban irányítatlanul kisülnének vagy torlódnának, egy szilárd struktúrában pedig csak szunnyadnának. Így ritmikus munkavégzéssel magunk is többet tudunk teljesíteni, mintha folyamatosan tennénk a dolgunkat. Sőt, ha erőtlenek vagyunk, „nincs kondíciónk", akkor ritmikus, adagolt erőfelhasználással kondicionálhatjuk és erősíthetjük magunkat - míg ha ugyanezt az erőt egyszerre használnánk fel, csak még erőtlenebbé, kimerültebbé válnánk.

A ritmus mint káoszrendező, struktúrát feloldó, erőkoncentráló potencia önmagában véve sajátos kvalitás, és az élet nagy rejtélyei közé tartozik. Az emberi organizmusban is rendelkezünk egy rendező pólussal, egy strukturáló funkcióval a központi idegrendszerben, és egy káoszpólussal az anyagcserénkben. Az anyagcserében elégetünk, fel- és leépítünk, az akaratlagos testi teljesítményeknek, a táplálékfelvételnek vagy stressznek megfelelően. Ezáltal hő válik szabaddá - mikor lebontunk, akkor több, mikor felépítünk, kevesebb, nappal több, éjjel kevesebb. Az 1. rajzon látható szép hőmérsékleti görbénk azonban ebből még nem adódik; az első fény, amelyet reggel észlelnek az érzékek, egy másik görbét okoz, melynek azonban nem 24-órás periodikája van, hanem hatórás ritmusa (2. rajz), ami a 24 órás hullámzást 1:4 arányban megosztja. Ez a hullámzás mintegy rárakódik a 24 órás periodikára és átformálja azt (3. rajz).

Ha nem esik fény a szemünkbe, akkor - ahogy ezt saját kísérletekkel kimutattam - megváltozik a 24 órás ritmus. A következő napon 25, az ezt követőn 26, majd 27 órássá válik a ritmus, mígnem fokozatosan feloldódik. A szembe beeső fény „állítja" a biológiai órát, ami fény nélkül naponta egy-egy órával elállítódna. A ritmus soha nem egyforma. Az érzékek alakítják. És az „anyag", amit alakítunk, jelen esetben a hő, anyagcserénk akaratlagos tevékenysége során keletkezik, amit legerőteljesebben lelki szükségleteink (táplálkozás, tevékenykedés, stressz) irányítanak. A ritmus az idegrendszer és az anyagcsere-rendszer között jön létre, ahogy a ritmus legfontosabb szervei, a szív és a tüdő is a fej és has között középen, a mellkasban helyezkednek el.

Az érzékelés és anyagcsere találkozásában keletkezik tehát a ritmus, és ahol ritmus keletkezik, ott az életorganizáció „táplálkozik". Ha nem jönnek létre ritmusok, akkor gyengül az életorganizáció, az életerők elillannak. Amit a hőorganizmust illetően a szembe beeső fény, illetve az anyagcseretevékenység révén felszabaduló hő kapcsán leírtunk, az egymásnak megfeleltethető. A ritmikusan áramló vérhez kötött emberi immunrendszer hibásan reagál, ha mondjuk a fejmunka és izommunka nincs összhangban. Vidéken több virágpor van, mint a városban. A vidéken izommunkát végző paraszt azonban ritkábban allergiás a virágporra, mint a zárt ajtók és ablakok mögött dolgozó akadémikus. Egy öröklött allergia-hajlam kifejlődésére a testi tevékenység tompítóan hat. Meglévő allergiás asztmára is enyhítő hatása van a sportolásnak. A ritmikus rendszernek és a vele összekötött immunrendszernek a labilitás egy meghatározott fokán túl szükségük van az ideg-érzékszervi rendszer és az anyagcsere-végtagrendszer kiegyenlített tevékenységére.

A brémai muzsikusok

„Mindaz, amit teljes emberként tesz az ember, erősíti az életerőket, és amit nem teljes emberként teszünk, az gyengíti az életerőket." Walther Bühler ezt „fiziohygiéniai alaptörvénynek" nevezte. Erről most a „Brémai muzsikusok" című Grimm mese példáján fogunk beszélni. A mesében négy állatról van szó, akik az antropozófiai embertanból ismerősnek tűnhetnek számunkra. Elsőként nézzük a szamarat: mindig ő viszi a terhet a malomhoz; aztán a hűséges kutya, aki soha nem tágít gazdájától, mindig segít neki. A macska, aki a meleg kályha mögött érzi magát a legjobban, de meg tudja fogni és megöli az egeret. Végül a kakas, aki megjósolja az időjárást, és minden reggel kukorékolásával ébreszti a többieket.

- Fizikai testünk azzal az adottsággal rendelkezik, hogy a fizikális, statikus törvények világában kijelentse magát („terhet" hord)
- Életorganizációnk (étertest) sosem hagy el minket - kivéve a halált -, kíséri urát, mint pl. a vakvezető kutya, vagy pásztor- vagy vadászkutyaként asszisztál, ahogy életerőink is regenerálnak minket és a mi értelmünkben dolgoznak tovább, amikor alszunk. Ahogy a kutya ezerszer visszahozza a botot, ha ezerszer elhajítjuk, úgy életerőink éjjelente ezerszer visszahozzák erőinket, ha nap közben ezerszer kiadtuk őket.
- Szimpátiára és antipátiára képes érzőorganizmusunk (asztráltest) úgy jelenik meg, mint a kályha mögött lustálkodó, de az egeret megölni képes macska. A szimpátia és az antipátia az agresszív gyilkolási ösztön (Tanatos) és a heves vágyakozás (Libido) nemesebb kifejeződései, melyek lelki életünket konstituálják, de a testben - az érzék(elés)i pólussal összeköttetésben leépítőleg hatnak, illetve azokat a szerveket építik fel a testben, melyek a vágyakozó (kívánó, sóvárgó) lelket szolgálják.
- Mindezekhez csatlakozik az én mint egyetlen lénytag, amelyik abban a helyzetben van, hogy képes tervezve kitekinteni az adott napon túlra (a kakas jó időt jósol), és ő az a lénytag, aki reggel, amikor bevonul a testünkbe, ébreszt minket.

Ez a négy alak a mesében siralmas állapotban van. Megöregedtek és elgyengültek, etetni kell őket - már nem képesek maguk táplálkozni. Ezen kívül négy különböző tájra vannak szétszórva, anélkül, hogy egymásról tudnának, nincs kapcsolatuk egymással. Ez így a betegség képe. A lénytagok nincsenek összhangban, nem dolgoznak értelmesen együtt, ami gyengíti őket, és elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy képesek legyenek táplálkozni; feladatukat többé nem képesek betölteni. Amikor ez így van, akkor az ember beteg, mert az egészség állapotában a lénytagok működőképességük teljében állnak rendelkezésére. Ha a lénytagok koordinálatlan viszonyba kerülnek, akkor egymást gyengítik, és csorbát szenved funkcióképességük.

A mese végén ismét erőre kapnak, ismét képesek táplálkozni és az idegeneket távol tartani. Az a lényeges, hogy megtalálták egymáshoz viszonyított rendjüket és közösen kreatívan tevékenyek. A korábbi erővesztés (öreg, gyenge, fáradt és beteg, nem képes táplálkozni) az életerők elvesztésének kifejezése. A közös művészet, a közös kreatív tevékenykedés maga az élet forrása. Az erők képesek újra táplálkozni, erősek, bátrak, vidámak és telve vannak eszmékkel.

Ez megfelel annak a tapasztalatnak, hogy olyan helyzetekben, melyekben sokféle össze nem függő dolgot egyidejűleg kell tennünk, le- gyengültnek érezzük magunkat, de erősít, amikor összes erőnket egy célra összpontosíthatjuk. Különösen akkor keletkeznek fölös erőink, amikor organizmusunk minden rostjával (idegszálával) egy célra irányulunk, és olyan erőket használunk, melyekkel tulajdonképpen ez előtt az erőfeszítés előtt nem rendelkeztünk. Ebben rablók akadályoztak, és most meg kell világítanunk, hogy kik is ezek a rablók.

A fizikai test (szamár) anyagokkal bánik, melyek a fizikai test érzéki és fizikális jelenlétét, megjelenését biztosítják. Erre a természetnek nem minden anyaga alkalmas. Egy krónikus mérgezés azt jelenti, hogy szervezetünket számára nem elviselhető anyagokkal terheltük meg, melyek ott rakódnak le, ahová a fizikai test más szubsztanciákat helyezne. Elrabolják a fizikai testtől azt a lehetőséget, hogy anyagi vonatkozásban autonóm és koherens maradjon, így azután le fog gyengülni.

Az életorganizációt (kutya) is fenyegetik rablók. Egy krónikus fertőzés során idegen élet terjed el a szervezetben ott, ahol saját életnek kellene lenni. Hogy ez milyen tartósan legyengít, azt bizonyára tapasztalták azok az emberek, akik krónikus fertőzéseket már átéltek. A „nagy" krónikus fertőzések - mint a tuberkulózis, a szifilisz, a borreliozus, a Pfeiffer-féle mirigyláz, az AIDS - egyebek mellett tartós életerő-vesztéssel sújtják a szervezetet.

Az érzőorganizációnak (macska) is vannak rablói. Krónikus konfliktusok, melyek vagy olyan csekélyek, hogy heves vitára nem érdemesek, vagy megoldhatatlanok, erőt rabolnak a lélektől. Az állandó bosszúság vagy a krónikus stressz, melynél nincs remény szerencsés megoldásra, tartósan, a testiségig menően felőrlik az érzőorganizáció erejét és energiáját.

Az „én" (kakas) sincs biztonságban a rablóktól. A lét, az élet értelmét illető krónikus krízisek, az ideálok és célok elvesztése éppúgy megrabolják az ént, mint a korábbi rablók a megfelelő más-más lénytagot. A saját sorshoz, a biográfiai motívumhoz való belső kapcsolódás elvesztése akár az életet megrövidítően is hathat, és nem ritkán ez áll a rák és hasonló megbetegedések mögött. Mindezek együtt erőket rabolnak az embertől.

Életerők és immunrendszer

Az összefüggéstelen egymás mellettiség a brémai muzsikusoktól minden életerejüket elrabolta. És mégis a kutya az, aki itt az életerőket képviseli. Az életerők valóban áthatják mind a négy területet. Ezt az immunrendszer példáján mutatjuk meg. Az immunrendszer az idegen életet távol tartja, hogy saját élete lehessen. Nem csupán egy „elhárító rendszer", hanem tisztító rendszer is, olyan rendszer, mely az egyes szervek, szövetek, sejtek testazonos jegyeit kidomborítja - ezen ismertetőjegyek nélkül a sajátot soha nem lehetne megkülönböztetni az idegentől -, és ténylegesen és funkcionálisan is, folytonosan elhatárolja a belsőt a külsőtől.

Így a bőrnek, mint az ember legnagyobb szervének, ugyanígy a nyálkahártyának is a maga hatalmas felületével, az a feladata, hogy természetes határt hozzon létre a kint és bent között. Ezek fizikai szervek, melyek pusztán anatómiailag-fizikailag az immunrendszer feladatát teljesítik. Az immunsejtek (ritmikus) áramlása a testen keresztül - röviden a vérben, hosszasan a szöveteken keresztül, végül még hosszabb időn át a nyirok révén, hogy aztán ismét a vérbe torkolljon - az immunrendszer tulajdonsága, amely során ez az áramlás „munkát keresve" az egész organizmuson keresztüláramlik pulzálva, saját aktivitással, eközben tisztít, öreg sejteket semmisít meg, fenntartja az organizmust. Ez a fenntartó funkció az életorganizáció elementáris tulajdonsága. Az idegent megragadni, elpusztítani, leépíteni, eközben megsemmisülni - ez a nemspecifikus immunrendszer munkamódja. Idegen baktériumokat felfalni, és eközben gennyként elpusztulni (a gennyet elpusztult immunsejtek képezik), ez a közvetlenül láthatóvá váló érző-organizáció; leépíteni, elhalni, eközben tudatot létrehozni: fájdalmat, betegségérzést, lázat, funkcióvesztést. A specifikus immunrendszer a lymphocita-rendszerre épül. Ez észlelni fogja az idegen organizmust, leolvassa annak felületi struktúráját, majd a lymphociták saját öröklött tulajdonságait addig fogja alakítani, változtatni, összevágni, amíg el nem készül az a kód, mely szerint a behatoló csíra elleni, magasan specifikált fokon álló megfelelő antitest ki nem alakítható. Ezeket az antitesteket aztán a lymphociták leadják a vérbe, ahol az idegen csírákat meg tudják semmisíteni anélkül, hogy maguk a lymphociták károsodnának. A lymphociták élethossziglan megőrzik az antitestek létrehozásának képességét, ami a szerzett immunitás alapja. Az öröklött tulajdonságok megváltozása az immunsejtekre korlátozódik és tovább nem örökíthető. Ha az élet végén el tudnánk olvasni a lymphociták örökségét, tökéletes memoár állna előttünk. A megszerzett képességek individuálisak. Az idegen felismerése, megkülönböztetése a sajáttól, a saját felépítése és régi emlékek reaktiválása olyan biológiai képességek, melyek szellemileg csakis az én által lehetségesek. A specifikus immunrendszer éppúgy behatol az én-organizáció területére, ahogy a nemspecifikus immunrendszer az érzőorganizáció területére, a bőr és nyálkahártya immunológiai működésmódja pedig a fizikai test területére hatol be.

Bár össztermészete szerint az immunrendszer az életorganizáció része, önmagában véve azonban „teljes ember". Ennek a „teljes embernek" a munkája azonban azon múlik, hogy a lénytagokat a maguk rablói ne fosszák meg erőiktől. Mindaz, ami a lénytagokat gyengíti, gyengíti az immunrendszert is: amit nem egész emberként teszünk, gyengíti életerőinket, amit egész emberként teszünk, erősíti életerőinket. Mindez immunrendszerünk működőképességében nyilvánul meg. Ritmuszavarok és az ember széttagoltsága gyengítő hatásúak.

A kimerültség önmagát táplálja

Az egyházak befolyásának gyengülése és a kulturális életnormák visszavonulása következtében elvesztettük a hagyományozott ritmusokat és rituálékat; ez az életritmust szabadabbá tette, és az egyes ember, az egyes családok, iskolák, szociális közösségek szabadságába helyezte azt. A szabadság annak szabadsága is, hogy ne éljünk vele, így az életpályákban fellelhető ritmusok csökkentek. Az új szabadság gyakran az átvett rituáléktól való megszabaduláshoz is vezetett, sokszor anélkül, hogy azokat újakkal helyettesítettük volna. Egy gyorsan változó kor életkörülményei, olyan munkafeltételekkel, melyek nem követelik minden erő teljes koncentrálását a munka menetére, a szellemet részben felszabadították valami más számára, ami gyakran az ember szétszóródásához, koherenciája elvesztéséhez vezetett. A kiegyenlítést olyan tevékenységekben keressük, melyeket nem egész emberként teszünk. A munka világa, a családi stressz és a szabadidő között gyakran még ziláltabban érezzük magunkat.

A stressz nemcsak mindennapjaink sokat szidott zavaró faktorává, hanem kívánt életérzéssé is vált. Mert a stressz fokozott érzék(szerv)i megterhelés, aminek következtében az agyfüggelékmirigyek hormonjai a szervezetet fokozott teljesítőképességre sarkallják; a cukorszint emelkedik, kevesebb cukorcsökkentő inzulin képződik. Ez a látens diabetes két szervet helyez fokozott készültségbe: a központi idegrendszert és az izomzatot. Mindkét szervrendszer képes inzulin nélkül felhasználni a vérből annyi cukrot, amennyire szükségük van ahhoz, hogy fokozottan teljesítsenek. A keringés is fokozottan működik, hogy ezeket a rendszereket ellássa. A küzdelemben és menekülés során is nélkülözhetetlenek - és nagyobb mértékben lehetségesek is, mint bármikor máskor - a gyorsan változó érzékszervi benyomások és a fokozott izommunka. Csak az olyan stressz során, amikor magunk nem mozgunk (szociális vagy gazdasági stressz, a hírek okozta stressz, vagy az autóvezetés, az izgalmas filmek vagy játékok), nem használódik fel cukor, és a keringés fokozott teljesítménye hiábavalóvá válik. Ez gyengíti a ritmikus rendszer szerveit. És emiatt nemcsak a szív-keringési megbetegedések száma növekszik (a 20. század elején az orvosi szakirodalom nem említette a szívinfarktust; ma a halálokok között az első helyen áll), hanem a ritmikus rendszerhez tartozó immunrendszer is károsodik, szaporodnak a krónikus fertőzések; az összkép: krónikus kimerültség.

A túlterheltség, kevés alvás, értelmetlen táplálkozás és a szabadidő kevéssé regeneráló hatású eltöltése miatti krónikus kimerültséget mindenki ismeri. De az „ok nélküli", súlyos kimerültség: a „krónikus fáradtság szindróma" (CFS) is egyre gyakoribb. Hosszan tartó, megnevezhetetlen kimerültség jellemzi ezt a betegségképet, anélkül, hogy az ok felismerhető lenne. A CFS mögött sem valamilyen meghatározott kórokozó, sem beteg psziché nem rejtőzik. Ami a pácienst valóban beteggé teszi, az az immunrendszerében bekövetkezett kommunikációs hiba. A testazonos elhárítás kibillent az egyensúlyi helyzetéből. Az immunrendszer egyrészt túlzottan aktív, olyannyira, hogy a saját testet is megtámadja. Másrészt viszont a kórokozóknak egy ilyen módon aktivizált immunrendszer esetében könnyű dolguk van. Ennek az az alapja, hogy az immunrendszer túlságosan is saját magával foglalkozik, és legfontosabb feladatát, a kórokozók elhárítását súlyosan elhanyagolja. Vírusos, bakteriális vagy gombás fertőzések a CFS-betegeknél állandóan napirenden vannak. Ezek a fertőzések tovább gyengítik a pacienst. A kimerült életerők képe tehát: a diszkoordináció miatti támadhatóság, a fertőzéseknek vagy tumorsejteknek nem tudnak ellenállni; ehelyett a saját organizmust támadják meg.

Bár a krónikus fáradtság szindróma ma még meglehetősen ritka betegségkép cca. egymillió megbetegedéssel Németországban, az átmenetek azonban rendkívül sokrétűek, a betegek száma nő. A CFS tipikus megbetegedés az életerők elégtelensége esetén: minden meggyengül, a „rablók" sokasodnak. Egy CFS-paciens gyakrabban szenved „chemical sensivity syndrome"-ban (CSS) és élelmiszer-allergiában. Ilyenkor a fizikai test számára egyre több anyag - közöttük tápanyagok is - válik krónikus méreggé: a fizikai test rablói sokasodnak. A fertőzések is gyakoribbak és krónikussá válnak: az életorganizációt is egyre több rabló támadja.

A krónikus konfliktusok is sokasodnak, mert a kimerült ember egyre kevesebb problémát tud megoldani, szociális elszigeteltsége nő, depresszió keletkezik, így olyan okok, melyek egyébként semmilyen problémát nem jelentenének, krónikus konfliktusokká növekszenek. A stressz is fokozódik: az érzőorganizáció rablói egyre többen vannak.

Egyre több, az élet, a dolgok értelmét kutató kérdés merül fel, mert a beteg egyre kevesebb lehetőséget lát arra, hogy az életét alakítsa, így életcéljait fokozatosan fel kell adnia. Ez ahhoz vezet, hogy az „én" rablói nyomasztó hatalomhoz jutnak.

Az életerő-hiány önmagát táplálja. Ez új tendenciának tűnik. Ahogy egy tumor esetében megfigyelhető, hogy az önmagát táplálja az összorganizmus kárára, úgy táplálja magát a kimerültség is. Az életerő-háztartásban fekete lyukak keletkeznek. Ezek a kimerültség-képek (és az egyre magasabb méreganyag terhelések), a krónikus fertőzések, krónikus konfliktusok és krónikus krízisek már régóta nem pusztán orvosi, hanem egyre inkább kulturális feladatok, az individuális élet-alakításra vonatkozó kérdések. Amire kulturális (szellemi) vonatkozásban szükség lenne, abból sok mindent megtalálhatunk azokban az adalékokban, melyek antropozófiai alapokból születtek meg. Mégis megrendítő, hogy egyre több olyan emberrel találkozunk, akiknek a hivatása az antropozófiához kapcsolódik, vagy olyanokkal, akik családi életüket ebből az impulzusból akarják megformálni, akik mégis ebbe a csapdába estek: túlhajtják magukat, túlzott követelményeket támasztanak magukkal szemben, kiégnek, céljaikat és ideáljaikat formalizálják, és a formákat életükhöz nem illőnek (életükkel össze nem egyeztethetőnek) érzik. Az ideálok valóságából az élet realitásába vetve az ideálok gyakran háttérbe szorulnak, visszalépnek, szociális stressz keletkezik, egyik konferencia követi a másikat, egyre nő a tennivalók mennyisége, az ingalengés alváshoz és pihenéshez vezető szakaszai áldozatul esnek, örömtelenség keletkezik, majd kimerültség, sőt teljes kapituláció. Az ideálok igája alatt eltűnik az öröm. És a megelevenítők az öröm, az eros, a ritmus.

Úgy tűnik, hogy a lénytagok összevisszasága része az emberi konstitúció átformálásának. Változás? A kártyalapok összekeverése, hogy új lapot kapjunk a kezünkbe? Közbülső fázisként „félrefejlődés", mint annak kifejeződése, hogy valami az individuális szabadságunkba helyeztetett, amit korábban a hagyományok kordában tartottak és vezettek? A szabadságnak ez a bizonyítéka annak a jele, hogy valami új akar jönni? Életerő-vesztés, mint annak kifejeződése, hogy a régi már, az új még nem működik? Ha ez nem így lenne, katasztrófa előtt állnánk. Egy közelgő katasztrófa tudata azonban még inkább gyengítene. Az újba vetett bizalom az egyetlen valóság, ami a realitást nem ignorálja, de azt sem hagyja, hogy kételkedjünk benne.

Megjelent: Die Drei, 8-9/2004

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Bú Ella

A rózsa és a liliom - A növényvilág karácsonyi szimbólumai

A növényvilág szimbolikája - különösen a rózsáé - az emberi lelket mélyen megérintő jelképrendszerhez tartozik. A szimbólumok sajátos világában azonban a ma embere könnyen eltévedhet, honnan tudná, hogyan kell „olvasni" azokat a képi ábrázolásokat, amelyek korábbi korokban születtek. Segíthetnek a régi szimbólum-lexikonok, amelyek pontosan rögzítették az egyes képi elemek jelentését, valamint megjelenítési környezetüket is. A kérdésre - de miért éppen az a jelentéstartalma -, természetesen nem adtak választ ezek a könyvek. Ugyanakkor tudjuk, a jelképek pontosan meghatározott nem összecserélhető tartalmat hordoznak. De hogyan lehet megtalálni egy növényben, mi minden rejlik benne?

A szimbólumok nem önkényesen megválasztott tartalmúak, a szubjektív érzések területén nagyon könnyen eltévedünk. Egy szimbólum esetében el kell mozdulnunk az objektív irányába, a szimbólumoknak pontosan meg kell felelniük a természettudományos tényeknek is.

A liliom (Lilium candidum) a liliomfélék családjába tartozik, egyszikű, lágyszárú növény. Mellékgyökérzete van, föld alatti áttelelő szerve a hagyma, amely húsos pikkelylevelekből áll. Növekedési típusát tekintve felálló szárú, egy hajtású, levele lándzsa alakú, szárölelő levél párhuzamos erezettel. Virága fehér, tölcsér alakú, erős illatú, amelyet a hármas szám jellemez. A virágot takaró csészelevele nincs, sziromlevele 2 x 3 egyszerű virágtakaró levelek, 6 porzó és három termője van, tehát virágát a háromtagúság jellemzi. Ritkán, vagy soha nem képez magot. Régi kultúrnövényünk. Származási helye a Földközi-tenger vidéke, Nyugat-Ázsia.

Forduljunk hát elsőként növénytani ismereteinkhez. A növényrendszertan szerinti osztályozás módszerei a morfológia, genetika, biokémia, növénykémia, geobotanika szerinti megközelítésre épülnek. Fejlődéstörténeti csoportosítás folytatódik a növény testének és szerveinek felépítése szerinti osztályokkal, a gyökér, szár, levél, virág, termés alakzata szerinti meghatározással. A növényvilág törzsekre osztható, amelyek aztán osztályokra tagolódnak, az osztályok rendekre, a rendek családokra, a családok nemzetségekre, a nemzetségeken belül pedig rálelhetünk a fajra, a keresett növényre. Mindennek megvan a maga helye ebben a rendszerben, az egyes növényt az utolsó sejtjéig megfigyelhetjük és a megfelelő besorolásba helyezhetjük. Ez a fajta megfigyelés az emberi értelemre épít, a természet legkülső képét ragadja meg. Tények összegzéseként mutatja meg a természetet, amely egy mozdulatlan és részekre tagolt világ képét adja. A külső formát figyeli meg, majd szigorú rend szerint a megfelelő osztályba sorolja a növényeket. Ezen növénytani ismeretek nem érintik a szimbolika kérdését, amelyet egyfajta kultúrtörténeti sajátosságként kezelnek, azaz más tudományterület hatáskörébe sorolják.

A gyepűrózsa, vagy közismertebb nevén a csipkebogyó (Rosa canina) a rózsafélék családjába tartozik. (Ebbe a családba tartozik a körte, az alma, a szilva, a meggy, a cseresznye és a barack is.) A gyepűrózsa 1-3 m magasra növő, ívesen meghajló, zöld, de fásodó szárú, tüskés cserje. Kétszikű növény, főgyökérzetet fejleszt, elágazó hajtásrendszerű. Levele összetett, főerezetes, hálós. Virága rózsaszínű, virágtakaró levelei kettősek, csésze és sziromlevele egyaránt van, amelyet az öttagúság jellemez (5 csésze és 5 sziromlevele van.) Termése a piros csipkebogyó. A nemesített rózsa rendkívül fajta-gazdag, a nemesítés célja esősorban a megsokszorozott sziromlevél adta virágdísz fokozása. A nemesített rózsák évezredek óta gyakorlatilag a világ minden táján előfordulnak.

Mit tudunk kezdeni azokkal a természetélményeinkkel, amelyek egyfajta hangulatot, érzést idéznek fel bennünk? Egy finoman hullámzó vadvirágos rét lángoló pipacsokkal, vagy tél végi szürkeségben, netán a hóból kibukkanva a bokrok alatt halvány, lehajtott fejű szirmaikkal megjelenő hóvirágok - mindenkiben megmozdítanak valamit ezek a képek. Egy hangulat kerít hatalmába, amelyet átélünk vagy elszenvedünk, irányultságától függően, de a legritkább esetben figyeljük meg saját magunkat ekkor. Ha a lelkünkben keletkező érzéseket is képesek vagyunk megfigyelni, a természet egy másik területe nyílik meg számunkra. Megtapasztalhatjuk, hogyan hat a természet a lelkiségben. A növény minden tulajdonságát, a belsőt is, képszerűen, külső formájában tudja megjeleníteni. Az ember érzéseit arckifejezése, mozdulatai árulják el, a belső így néhány gyorsan tovatűnő külső fizikai képben érhető utol. A növényt vizsgálva szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen az embernél tapasztalható kép illékonysága a növénynél egy lassan változó külső fizikai formában rögzül. A földi anyag felépítéséből létrejött formákon, színeken, ízeken keresztül át tudjuk élni a növény szellemi minőségét, ha engedjük, hogy lelkünkben megjelenjen. A növény lelki tulajdonságok külső képe, így a lelkiséget megtapasztalhatjuk külsőleg, a növény formájából kiindulva, és belsőleg egy adott élményből, a bennünk keletkezett hangulatból.

Fra Filippo Lippi, Angyali üdvözlet, részlet, 15. század

Müncheni festő táblaképe, Üdvözlés, 15. század

Martin Schongauer, Mária a rózsalugasban, 1473

Nézzük meg ismét rá, miként egy rózsa, kelyhedet."

(Angelus Silesiu a liliomot és a rózsát, bontsuk ki a botanikába zárt képből.

"Ezért mondom nektek, ne aggódjatok éltetekről, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetekről, hogy mibe öltöztök. Az élet nem több-e a tápláléknál és a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait. Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek és mennyei Atyátok táplálja őket; nem értek-e többet náluk? ugyan ki adhat közületek életéhez aggódásával egy könyöknyit is? És a ruha miatt miért aggódtok? Figyeljétek meg a mezők liliomait, hogyan nőnek. Nem fáradoznak, sem nem fonnak. Mondom pedig nektek, hogy Salamon dicsősége teljében sem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha tehát a mező füvét, mely ma van és holnap a tűzre dobják, az Isten így ruházza, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? Tehát ne aggódjatok és ne mondjátok: Mit eszünk? vagy: Mit iszunk? vagy: Mit veszünk fel? Mert ezeket a pogányok keresik. Hisz tudja mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van. Keressétek tehát először az Isten Országát és Igazságát, s a többit ráadásul megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnapról, mert a holnap gondoskodik magáról. Elég a napnak a maga baja."
(A gondviselés, Máté 6.25-34.)

A liliom lágyszárú növény, nincs maradandó része, csak a hagymája. A hagyma a földben van, de nem tartozik szorosan a földhöz, hiszen kis bojtos gyökérzetén keresztül lép csak kapcsolatba a termőfölddel, nem mélyül el nagyon a talajban, kissé kívülállóként él benne. (Ezért is lehet a hagymás növényeket elvirágzás után kiszedni a talajból. Ha elfelejtjük elültetni, akkor is kihajt, esetleg még virágzik is anélkül, hogy elültettük volna.) A liliom hagymája zárt formát alkotó húsos pikkelylevelekből áll, amely él, a fénytől megvonva a föld alatt is asszimilál, pikkelyleveleit évről évre megújítja. Szára egyértelmű irányt ad, központi tengelyű, a növény fölfelé törekszik. Tavasszal virágzik, virágának nincs külön csészelevele, hatalmas hófehér virágbimbója kecsesen hajlítja meg egy irányba a szárat. Virága hófehér, tölcsér alakú, a hármasság jellemzi, kétszer három sziromlevele mintegy hatágú csillag. A liliom igen sajátos módon készül elő a virágzására: ugyan nincs külön csészelevele, azonban gyakran megfigyelhető, hogy a virághoz közeli fölső leveli elszínesednek, ill. a sziromlevelek néha zöldek maradnak. A leveleket a száron alulról fölfelé, a virág felé nézve megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy szinte a teljes levélsor egyfajta előkészülete a virágnak. A liliomnak nincs szüksége külön csészelevelekre a virágzásra való előkészülethez. Ha csak a növénytan hagyma-szár-virág-levél tagolását vizsgáljuk, nem válik számunkra nyilvánvalóvá ez a nézőpont.

"Az Istent, s mindenét fogadhatná szíved,

csak nyitnáds: A kerubi vándor, 111.87. - H.58.)

Hogo van der Goes Jézus születése, 1476-1478

Robert Camplin, Üdvözlés, 15. század eleje

A rózsa fásszárú növény, föld feletti része nem pusztul el ősszel, mint a lágyszárúaké, amelyek a nap hatásával szorosan összekapcsolódva nőnek ill. halnak el. Ágrendszere maradandóan, a tér minden irányába kibontakozik. Föld alatti gyökérrendszere majdnem ugyanakkora, mint a föld feletti része, szoros és tartós kapcsolatban áll a földdel. Nincs olyan centruma, mint a fáknak a törzse, vagy a lágyszárúak központi tengelye. Hajtásai eleinte finom, hajlékony, puha szövetből állnak, amelyek egyre szárazabbá és tömörebbé válva lassan elhalnak, megfásodnak.

Ezt a folyamatot a kristályosodáshoz hasonlíthatjuk, ahol a kristály keletkezésekor sűrűsödési és merevedési folyamat játszódik le, fokozatosan szűnik meg a kapcsolat a mozgó vízelemmel. A fásodáskor is ugyanaz az erő hat, mint a kristályosodáskor; a gravitáció. (A Föld középpontja felé egyre sűrűbbek az anyagok, miként a kristály közepe felé is.) A hajtások, amelyek kifelé, a periféria felé törekszenek, fokozatosan a mindenütt ható gravitáció hatására egyre sűrűbb szerkezetűvé válnak. A növény tüskéi ennek a folyamatnak a csúcspontját jelentik. A megfásodott szárból minden évben új hajtások nőnek, amelyek mindegyike virágot fejleszt, majd júniusban, amikor a Nap a legmagasabban áll, a rózsabokor teljes virágzásba borul. A virágzásra azonban gondosan előkészül a növény. A rózsa - mielőtt kibontaná virágát-, a bimbóban meg kell ismételje egy magasabb szinten a zöld levéltömeget. Zöld leveleinek az egyszerűsödés legmagasabb fokaként fejleszti ki a zöld csészeleveleit. A bimbóállapot is nagyon szép, a zöld csészelevelek a zárt formából felhasadnak, a lassú kinyílás folyamata pedig szinte semmilyen más növényéhez nem hasonlítható. Nincs a virágban centralitás, minden irányba egyenlően és odaadóan kiterjed. 5 csészelevele, ill. 5 sziromlevele van, amely sziromlevelek a nemesítés során megsokszorozódtak. Gyümölcsképződése is igen sajátos, hiszen nincs a virágban magkezdemény. Ha közvetlenül a virág alatt elvágjuk a szárat, ott találjuk meg a magkezdeményt, amely lényegében tehát a szárban jelenik meg. A szárban, ahol egyébként a föld sűrűsödést előidéző ereje hat, a virágzás idején teljes átváltozás történik. Az érési folyamat során kiszabadul a külsõ természeti összefonódásból. A meleg segíti hozzá, hogy elérje legmagasabb szellemi fokát.

Stephan Lochner, Madonna a rózsalugasban, 1450

Csontváry Kosztka Tivadar, Mária kútja Názáretben, 1908

Lassan feltérképeztük a rózsa és a liliom külső jellegzetességeit, karakterüket meghatározó alapvető formai jegyeiket.

Az arkangyal üdvözlő mozdulata a liliommal (Carlo Crivelli, 1457-93, festménye nyomán) Hol találkozunk a képi ábrázolásokon a rózsával és a liliommal? „Mária üdvözlése" témakörbe tartozó képeken az angyal kezét köszöntést kifejező mozdulattal érkezik Szűz Máriához. Gyakran egy szál liliomot hoz a másik kezében, vagy a képen vázában néhány szál liliom látható. Az angyali üdvözlet mellett a kisdedet a kezében tartó Mária ábrázolásokon is gyakran megjelenik a liliom, általában más virágok társaságában, mint a rózsa, nőszirom vagy a földieper. Míg a fehér liliom a szüzesség kifejezése, a fiatal anyát a vörös rózsa veszi körül. „Mária a rózsalugasban" témakör számos festményen megjelenik. A rózsa ezekben az esetekben mindig a kisdedet a kezében tartó Mária mögött, csoportosan, virágzása teljében jelenik meg, többségében vörös színben, elvétve egy-egy fehér rózsával keverve.

A rózsa egy olyan lelki erő kifejeződésének képe, amely a legmélyebben képes az isteni erőben elmélyülni, s ez az erő a szeretet. Mi a szeretet? Szerelemben vagyunk kedvesünkkel, a mellettünk jóban-rosszban kitartó párunkkal. Szeretjük szüleinket, akiktől annyi jót és gyermeki botlásaink feletti megbocsátást kaptunk. Szeretjük gyermekeinket, bármi rosszat követnek is el az életben. Együtt érzünk minden éhező és szükséget szenvedő lénnyel, legyen az ember vagy állat, és fájdalmas szomorúsággal tekintünk a kiszáradó növényekre. A szeretetben tudunk összekapcsolódnunk a másik lénnyel. Egészen mélyre, a lélek közepébe hatolva azonban nemcsak együttérzés keletkezik a másik iránt. Megláthatjuk, amivé a másik ember, a másik lény a jövőben válhat. Megtapasztaljuk a másik lényben azt, ami a benne rejtetten, mint legmagasabb rendű jövő él. Így a szeretet nemcsak felénk áradó lelki melegség átélését jelenti. Ismerjük azt az érzést, amikor a szeretett kedvesünk láttán légzésünk felgyorsul, „szívünk érte dobog". Ez a lélek életfolyamatokban is ható területe, egyfajta hangulat, amelynél a szeretet többet jelent. Az igazi szeretetben az ember képes saját érdekeit és igényeit feláldozni, teljesen átadva magát a másik lénynek. A szeretet tehát egy erő, amely képes átváltoztatni és megváltoztatni a lelket, megszüli a türelmet és a hűséget, egészen addig eljuttatja az embert, hogy az odaadás belső szükségletévé válik. Azonban egy ilyen erő megteremtésére csak akkor válunk képessé, ha megtaláljuk, ha kiküzdjük a közepet saját magunkban. Szembe kell helyezkedjünk a gravitáció lehúzó erejével, így tudunk eljutni az önállóság, „saját magam" élményéhez. Szükségünk van a rózsa töviseire. (A rózsa nemesítése az egyre pompásabb virág megteremtésére irányul, azonban nem ismerünk tövis nélküli rózsát. Pedig milyen sok ember szeretné a tövisek okozta kellemetlenség nélkül élvezni a szívet gyönyörködtető virágokat.) Csak ha már tudom, „ki vagyok", akkor tudok ebből a középből kiindulva szeretettel foglalkozni a másik lénnyel. Ezt a szeretetet átélve tudjuk csak igazán megérteni a rózsát.

Leonardo da Vinci, Angyali üdvözlet

A virágzó rózsa a titokzatos centrumból, a lélek legmélyéből kiinduló odaadás. A virágát jellemző ötösség a Mikrokozmosz, ahol a világerők egyesülve egy kis, önmagában zárt világot hoznak létre, az embert. A rózsa tüskéivel és mélyen a földbe ható gyökereivel jellemzi az emberré válás útját, aki a Földre érkezve fájdalmaknak és ütközeteknek van kitéve. Az út nem könnyű, a küzdelemhez erő kell. A Nap és Kozmosz gyermeke a Föld polgárává válik az első csepp tejjel, amit magához vesz, miként Jézus is földi lénnyé vált. A rózsa az emberi lélek szimbóluma, amely felvette a véren keresztül az én impulzusát, hogy az individualitáson keresztül hasson az isteni szellem. A vérben él a fölfelé törekvő ember, a bennünk lévő belső hős, aki megküzd a földi természettel.

A szüzesség lilioma a földbe szinte alig gyökerezik, hagymája magába zárkózva alig változtatja meg a földet. Liliomszerű növekedésével nem teremt teret, gyümölcsöt nem hoz. Virágát jellemző hármasság a Makrokozmossal, a földtől távoli csillagos ég formaerőivel van kapcsolatban. A liliom a lélek szimbóluma, amely lelkiségét csak azáltal tudja megőrizni, hogy az én kívül marad, csak a határáig jut el.

Hans Memling, Mária a rózsalugasban, részlet, 15. század

"A szellemi világ fény-levegőjében nyílnak a lélek rózsái, A föld nehézségi erejében vörösségük felragyog; Az emberi lényben szívalakká sűrűsödve: a vér erejében felragyogva a föld rózsapiros színeként sugárzik vissza a szellemi terekre."

(Rudolf Steiner: Az igazmondás szavai
(Wahrspruchworte), GA 40, Dornach 1978)

Kifejezi a világszellem keresését, a emberi lélek világ-énjét, a magasabb rendű ént.

A liliom szép, mert a tisztaság szimbóluma tud lenni, hiszen még nem érintkezett a földivel.

A rózsa szép, mert összekapcsolja a földit az éggel.

De eljön a pillanat, amikor a liliomlélek lehajlik a rózsaúton, és egyesül vele.

„.Láthatjuk tehát, hogy az ember sűrűsödése a kozmoszban kapcsolatban van az anyagi világba való leszállásával. Ugyanakkor egy másik erő is kapcsolatos ezzel, amely e nélkül a leszállás nélkül sohasem fejlődhetett volna ki: az egoizmus, aminek van jó és rossz oldala is. Egyrészt ez az emberi függetlenség és szabadság alapja, de egyben a rossznak és gonosznak is. Az embernek át kell haladnia az egoizmus erőin ahhoz, hogy megtanulja szabad akaratából tenni a jót!

Azok az erők, amelyek az embert korábban irányították, arra kényszerítették volna őt, hogy mindig jót tegyen, de azt is lehetségessé kellett tennie, hogy saját útját kövesse. Ahogy leszállt, ugyanúgy ismét fel kell emelkednie a szellemiségbe, és miután a leszállás az egoizmussal állt kapcsolatban, a felemelkedés azon fog múlni, hogy az önzetlenség, a másokkal való együttérzés megfelelő mértékben felerősödik-e az emberekben.

Az emberiség különböző korokon át fejlődött: először az indiai, majd a perzsa, az egyiptomi-káldeus-babiloni és a görög-római korokon át a jelenlegi, ötödik korszakig. Ezt a hatodik fogja felváltani. És miközben az emberi fejlődés a hatodik kultúrkorszak felé halad, az emberiség azon dolgozik, hogy legyőzze az egoizmust, azt a princípiumot, amely a legerősebb volt benne azóta, hogy az étertest egy bizonyos pontja egyesült az agynak azzal a pontjával, amelyről az előző előadásban szó volt. Ez volt a legmélyebb egoizmusba való süllyedés időpontja.

Az ember egoista volt már korábbi fejlődése alatt is, de más módon. A jelenlegi kor elválaszthatatlan a most uralkodó materializmustól. A szellemi kor az egoizmus legyőzését fogja jelenteni. A kereszténység és minden más vallási mozgalom tudatosan dolgozott a régi vérségi kötelékek áttörésén. A kereszténység radikális állítása szerint: „Aki nem hagyja el apját, anyját, feleségét, gyermekeit és testvéreit, nem lehet az én tanítványom." Ez pedig nem mást jelent, mint azt, hogy az ember és ember közti vérségi köteléket a lelkek közti szellemi köteléknek kell. A kérdés az, hogy hogyan, milyen úton érheti el az ember a szellemiséget, vagyis a materializmus legyőzését és ugyanakkor a testvériség, az egyetemes emberszeretet megvalósítását. Azt vélhetnénk, hogy elég ezt kellően hangsúlyozni, és akkor be is fog következni, vagy egyesületeket kellene alakítani az általános emberszeretet megvalósítására. De az okkultizmus más véleményen van. Minél többet beszél az ember az egyetemes emberszeretetről úgy, hogy attól egészen megrészegül, annál egoistább lesz. Mert ahogy van fizikai érzékiség, éppúgy van lelki érzékiség is, s ha azt mondogatjuk, hogy „egyre magasabb erkölcsi fokot akarok elérni", ez tulajdonképpen nem más, mint kifinomult érzékiség, még ha ez nem is közönséges, hagyományos egoizmus, hanem annak rafináltabb formája.

Nem a szeretet és együttérzés hangsúlyozása az, ami által ezek az erények kialakulnak az emberiség fejlődése folyamán. Ezt a testvériséget sokkal inkább a szellemi megismerés által érheti el az ember. Nincs más mód az egyetemes emberi testvériség megvalósítására, mint az okkult tudás elterjesztése. Beszélhetünk bármennyit a szeretetről és a testvériségről, alapíthatunk akár ezer egyesületet, ezek nem vezetnek célhoz, bármilyen jó szándékúak is. Célhoz csak az vezet, ha azt tesszük, amit kell, ha tudjuk, hogyan alakítható ki ez a testvéri kötelék. Csak azok fogják megtalálni a közös igazságot, akiknek élete a minden emberre érvényes közös okkult igazságokon alapul. Ahogy a Nap egyesíti a növényeket, amelyek mind felé törekednek, s amelyek egyedileg mégis különböznek, ugyanúgy egyetemesnek kell lennie annak az igazságnak is, amely felé mindenki törekszik, s amelyben az emberek egymásra találnak. Az embereknek energikusan kell dolgoznia azon, hogy eljussanak az igazsághoz, mert csak akkor fognak tudni harmonikusan együtt élni egymással."

(Rudolf Steiner: A rózsakeresztesek teozófiája, Új Mani-Fest Kiadó, Budapest, 2000)

^ugrás az oldal tetejére

Olvasói levelek

Gondolatok a "konfliktuskezelés" kapcsán

Meglepve vettem észre, hogy a Waldorf-szövetség az intézményekben konfliktusokat érzékel. Eddig tudniillik erről nem vettünk tudomást. Jó, jó, tudtuk, hogy sok helyen nincs minden rendben, de a konfliktusok okát mindig személyes szinten kerestük és abban bíztunk, hogy majd a „szeretet", a „kibeszélés", a „közös élmények" megoldják a gondokat.

Meglepve vettem észre, hogy ismét bakot lőtt a magyar Waldorf Szövetség.

Ott keresi a konfliktus megoldását, ahol soha nem fogja megtalálni.

Jöhet ide bárhonnan bárki - sokszor jó pénzért, mert ez a „válságmenedzserség", "konfliktusmegoldó-program" is egy jó megélhetési forrás, hisz manapság más nincs is csak konfliktus - a lényeg mégiscsak az, amit itt sandán, Waldorf-közegben mindig megkerülünk, hogy milyen a viszonya a tanároknak az antropozófiához. Ha ezzel a nem könnyű kérdéssel dűlőre jutnánk, talán még a konfliktusokra is másképpen tekintenénk. Nem ideológiákra, programokra, konfliktusmegoldó kurzusokra lenne itt szükség, hanem mély és komoly beszélgetésekre, hogy kinek milyen az antropozófiához, az antropozófiai mozgalom reprezentánsaihoz, az antropozófiai mozgalommal való személyes viszonya.

Mi az, amit befogadott magába, az „eszmét", az „ideát" vagy az „ideológiát"?

Súlyos egzisztenciális kérdések ezek.

A társaság karmájával kapcsolatos előadások feldolgozásának elmélyítésével közelebb lehetne kerülni a valóságos, spirituális konfliktusok megértéséhez, ezáltal a terápia, a megoldás is érthetőbbé válna, hogy tudniillik a megoldása, kulcsa mi magunk vagyunk, a viszonyunk az antropozófiához, a szellemi világhoz.

Mi, akiknek a szociális élet kérdéseit, a közösségalkotás nehézségét és magasztosságát meg kell értenünk, ami, mint a tapogatózásokból, bizonytalanságokból látható, nem könnyű.

De könnyen nem adnak semmit.

Az értésért meg kell küzdeni.

Nem előadások, játékos gyakorlatok segítségével, hanem Rudolf Steiner munkáin iskolázva.

A közösség tudniillik spirituális közösség, ahogy ezt Steiner írja: azok az emberek ( itt a régi korok embereire vonatkozik a történet, de ma is érvényes), akik ezt bensőségesen megélték ( azt, ti., hogy a gondolatok léteznek és én befogadom őket) közös gondolati atmoszférában érezték magukat mindazokkal, akik ezt hasonlóan élték meg.
(Rudolf Steiner:Az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggései GA 237. 1924.07.01. I. ea.)

Ma az a nagy kérdés, hogy a gondolatokat, eszméket, melyek a szellemi világból származnak, képesek vagyunk-e befogadni, vagy csak az ahhoz hasonló földi gondolatokra tudunk rátekinteni? Az ideák megvalósítása helyett az ideológiák megvalósulásához teremtünk teret.

A nagy kérdés, hogy felismerjük-e a gondolatokat, hogy honnan származnak, hogy milyen gondolatot fogadtunk be? Kinek a gondolatát tettem magamévá, kinek a gondolatát hordozom magamban, kinek a gondolatát közvetítem?

De ez már messze vezet, valódi spirituális kérdések felvetéséhez, többek közt oda, hogy milyen viszonyban vagyunk a halottakkal...

Dunakeszi, 2004. augusztus 30.
Zajti Ferenc

^ugrás az oldal tetejére

Olvasói levél

Évek óta szívesen olvasom a Szabad Gondolatot. Először a "Politika" rovat cikkeinek "rendhagyó" nézőpontja keltette fel érdeklődésem. Az itt olvasott gondolatok lendülete, és gyermekeim Waldorf iskolássága mind gyakrabban átsodort a pedagógiai írásokra is. Utóbb újraolvastam az "Antropozófia" rovat csak átfutott anyagait. A Szabad Gondolatnak köszönhető új szemszögből, nagyon sok érdekeset megtudhattam a világpolitikai folyamatokról, Magyarországon a Waldorf-pedagógia helyzetéről, a nemzetközi, hazai antropozófiai mozgalom belső konfliktusairól.

De többször csak a kedvező tapasztalatokból erőt merítve veselkedtem neki a szinte számonként előforduló nyolc-tizenegy oldalas monoton, alcím nélküli betűrengetegeknek. (2004. június: Thomas Meyer a Szabad Gondolatok Házában 21-31. oldal. Márciusi szám: Az emberi szabadság fiziológiai alapjai és ezek jelentősége a nevelésben és a gyógyítás művészetében 25-32. oldal, illetve A klónozásról és az elveszett hierarchiákról szóló írás 45. oldalon kezdődő tíz oldala.) Általában nem is csalódtam; érdemes volt átvergődni rajtuk. Megértem a fordítók, szerzők nem könnyű helyzetét, de oldalanként egy-két találó alcím még a rövidebb anyagoknál is jobban felkelti az olvasók érdeklődését. Amire vannak is példák minden számban.

Gyakran felmerült bennem; talán másokat is érdekelne hogyan, milyen örömökkel, nehézségekkel működnek más országok Waldorf iskolái, pedagógiai és egyéb pl. euritmiai képzései, antropozófiai társaságai. Az utóbbi, az antropozófiai társaságokról, irányzatokról, kiadványokról szóló, Szabad Gondolatban közölt írások olvastán többször eszembe jutott; léteznek-e egyáltalán közös értékek, összekötő, együttműködést szolgáló, harmonizáló erők, momentumok is?.

Deák József /Szülő; Kispesti Waldorf iskola/

^ugrás az oldal tetejére