Az Általános Antropozófiai Társaság a közelmúltban megkísérelte, hogy egy erőteljes döntéssel lezárja a társaság jogilag vitatott alapjaira vonatkozó, évek óta tartó vitát. Lehet, hogy nem használták ki azokat a lehetőségeket, melyek Steiner szociálfilozófiájának szempontjai megkívánnak?

Dornach, 1923 karácsonya. A levegő fullasztóvá sűrűsödött. A gyülekezőhely egy ideiglenesen berendezett épületbarakk, ami itt „Asztalosműhely" néven ismert. Sokan jöttek mesz-sziről utazva, a résztvevők egy fontos eseményre készülődnek: az Antropozófiai Társaság (újra-) alapítására várnak. Emellett az éppen egy évvel ezelőtt leégett, fából épült (első) Goetheanum alapját is le kell rakni. Alapítógyűlés és várakozásteljes hangulat. A gyűlést vezető Rudolf Steiner alapszabály-tervezetét, ahogy illik, pontról pontra megbeszélik, végül kevés változtatás után egyetlen akarat kinyilvánításával megszavazzák, és megválasztják a vezetőséget.

Egy társaság (egy egyesület) megalapításáról volt szó, a svájci polgári jog értelmében, amely éppen az alapítóaktus által válik jogképessé. Mert - nem úgy miként Németországban -Svájcban akkoriban, mint ahogyan ma is, nem a hatósági pecsét volt a mérvadó, hanem egyedül a legalább három nagykorú állampolgár által történő alapítóaktushoz, vagyis az alapszabályzat elfogadásához és a vezetőség megválasztásához volt kötve a svájci polgári jog szerint a jogi személy „születése". Hogy egyúttal az 1923. december 23-a és 1924. január 1-e között Dornachban lezajlott Karácsonyi Gyűlés során az ott jelenlevő emberek „szívébe" is elhelyeztetett egy szellemi alapkő, azt sem hagyhatjuk említés nélkül, ez azonban jelen fejtegetésünk tárgyán kívül esik.

Ami az ezután következő hetekben történt, sokáig figyelmen kívül maradt, de az utóbbi mintegy húsz évben ez olyannyira szívósan foglalkoztatta az embereket, hogy egyedül az annotált bibliográfia¹ egy több, mint négyszáz oldalas (!) könyvet tesz ki. Mégis a sok ülésről, jogi szakvéleményekről, bíróság előtti peres eljárásokról teljesen hallgatnak. Ez az áldatlan „alapszabályzat-vita", mint ahogyan az Antropozófiai Társaság jogi felépítése körüli nézeteltérések is, azonban időközben kitudódtak, ami 2003 novemberében egy ideiglenes és nézetem szerint balszerencsés tetőponthoz érkezett el két rendkívüli tagsági gyűlés határozatai következtében. Mi történt, és miért semmisítették meg a tagolt társasági struktúra steineri szándékát a legutóbbi határozatokkal?

1925. február 8.

A Karácsonyi Gyűlés Társaság megalapításával Steiner egyúttal a Szellemtudományi Szabad Főiskolát is életre hívta. A Főiskola az addigi Ezoterikus Iskolától abban különbözött, hogy az abban való részvétel követelményei ugyan megszigorodtak, de nyilvánosan megfogalmazódtak. A Főiskola célja az volt (és ma is az), hogy szellemi területeket kutasson, az Antropozófiai Társaság feladata pedig ennek a kutatásnak az elősegítése. A Főiskolával ellentétben az Antropozófiai Társaságba történő belépés, felvétel minden különösebb akadály nélkül megtör-

ténhetett. A tagok helyi vagy bizonyos szakirányú csoportokba tömörülhettek, és azután minden további nélkül jogosultak voltak arra, hogy új tagokat vegyenek fel. Az egyetlen feltétel a pénzbeli hozzájárulás (tagdíj) fizetése mellett az volt, hogy „egy olyan jellegű intézmény, mint amilyen a Goetheanum mint Szellemtudományi Szabad Főiskola" „létjogosultságát elismerjék". A felvételi követelményt ennél szabadabban nem is lehetett volna megfogalmazni! Rudolf Steiner a leghatározottabban arra törekedett, hogy ebben a Társaságban „minden bürokratikus elemet" elkerüljenek. A Társaság keretei között egy olyan platformról, lehetőségről volt szó, hogy az emberek egymással találkozhassanak és spirituális kérdéseket megbeszélhessenek. Nincs felülről való megkötés, nincs hierarchia, a vezetőségnek nincs arra jogosultsága, hogy utasítgasson.

Az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlés több ülésén Steiner részletesen beszél a Főiskola és az Antropozófiai Társaság viszonyáról. Érdekes módon viszont az úgynevezett Bauvereint [Építési Egyesület], amelyhez a dornachi földtelkek és egyéb vagyonok tartoztak - egyebek között a leégett Goetheanum után járó biztosítási milliók -, csak egyetlen mellékmondatban említi meg! Az új Társaság székhelyének a Goetheanumot nevezte meg, amelynek tulajdonosa - a Bauverein - az anyagi bázist biztosítja. Vajon Steiner feltételezte a Bauverein önálló meglétét, vagy pedig abból indult ki, hogy annak az új Antropozófiai Társaságban fel kell oldódnia? Sokan beszélnek az első variációról, jóllehet ezt bizonytalanná teszi az a körülmény, hogy ennek konkrét kijelentések általi megerősítése sehol sem található meg, noha minden szót gyorsírással lejegyeztek. Alig hihető azonban, hogy Steiner, aki pár évvel azelőtt a szociális kérdés megoldását egy tagolt társadalmi struktúra kidolgozásában kereste, a saját szociális szervezetét egy központosított társaság formájában akarta volna megvalósítani. Sokkal inkább egy belsőleg tagolt organizmusra törekedhetett, amely az építési és adminisztratív Egyesületből, a spirituális Főiskolából és egy olyan Társaságból áll, amely az antropozófiát képviseli a világban. Vajon nem kellett az új Antropozófiai Társaságnak minden bürokratizmus fölött állnia? De általában lehetséges-e a szükséges ügyintézést egyéb módon megoldani? Hogyan akarhatták a Goetheanumot mindenféle ügyintézést mellőzve újra felépíteni?

Alighogy befejeződött a gyűlés, Guenther

Wachsmut, vezetőségi tag sietett az éppen megalakuló Antropozófiai Társaságot bejegyeztetni. Mint német jogász a svájci polgári törvénykönyv előnyeit úgy látszik nem ismerte. Mivel azonban Dornach köztudomásúan Svájcban található, ott csakis a svájci polgári törvénykönyv a használatos. Ebben a hivatalos bejegyzés csak akkor van előirányozva, ha egy társaság ipari tevékenységet akar űzni, ezért az üzletpartnerek számára átvilágíthatónak kell lennie. Egyébként valamely társaság már jogképesnek számít az alapítási aktus következtében. Ezen okból egy esetleges bejegyzés nem is az egyesületi jegyzékben, hanem a cégjegyzékben történik. Csakhogy: feltehetően éppen ezt nem akarták. A bejegyzés bonyodalmakba ütközött volna a hivatalokban, hiszen egy kereskedelmi célokra nem alkalmas alapszabályzatról volt szó. Ezenkívül adózási szempontok is szerepet játszhattak: ha az új Társaság a Goetheanumot felépítené, az egy nem jelentéktelen adóra [Handánderungssteuer] is kötelezné.

A hatóságok, amelyek elismerték volna a Karácsonyi Gyűlés Társaság létét az alapításakor megszavazott alapszabályzat alapján is, a felesleges bejegyzést még megakadályozhatták volna, ha egyes urak hevességükben nem ragaszkodnak saját elképzeléseikhez, mivel másban, mint a központosított struktúraformában képtelenek voltak gondolkodni, ami utóbb a társasági forma zűrzavarához vezetett.

Egy 1925. február 8-án hirtelenjében megtartott ülésen ugyanis a már bejegyzett Bauvereint rövid úton átnevezték Általános Antropozófiai Társasággá... Ennek alapszabályzatát megváltoztatták, és ez azontúl átvette a még egy éve sem megalapított Karácsonyi Gyűlés Társaság szerepkörét. Eltekintve néhány vezetőségi tagtól, szinte senkinek sem tűnt fel, hogy az antropozó-fusok egy Steiner által 1924 karácsonyán elmondott meditatív „Alapkő"-spruch alapján egy spi-rituálisan is megalapított Társaság tagjainak tekintik magukat, miközben de jure az (átnevezett) Bauvereinhoz tartoznak, amely eredetileg abból a célból létesült, hogy az ingatlantulajdonokat kezelje. Emellett még a hovatartozás kérdése is tisztázatlan maradt, lévén a tagsági kártyán ősidők óta az áll, hogy annak tulajdonosa „az Antropozófiai Társaság (és nem az Általános Antropozófiai Társaság) tagjának tekintendő". Ez már önmagában is egy különös formulázás!

A jogi káosz így előállt. Maga Steiner ekkor már nem tudott részt venni e helyzet rendezésében. 1925. február 8-án halálos betegsége már ágyhoz kötötte. Egyes szerzők feltevése, többek között J. W. Ernsté, Steiner aláírásának odaha-misításáról az átstrukturálás érdekében, a spekulációk világába csábított.

Efféle kalandos nézetek biztosan nem kaptak volna lábra, ha a Bauverein átnevezését megfelelő előkészületekkel javasolják, és amint egy világtársasághoz illik, demokratikusan döntenek az ügyben, mindent dokumentálnak és érthető németséggel közzé is tesznek. Csakhogy semmi ilyesmi nem történt! Az esemény a tagsági kártyán az érthetetlenségig elrejtve jelent meg, az esetet tehát a tagok elől ténylegesen elhallgatták, majd később az évtizedek során a feledés homálya borult rá. Csak egyetlen árulkodó jele volt a több, mint különös eseménynek, mégpedig az, hogy a tagoknak egy rózsaszínű füzetkét adtak ki, amelyben mind a cégjegyzékileg érvényes „szabályzatot", mind annak „alapelvekké" deklasszált formáját az „eredeti" alapítási alapszabályzatnak állították be. Hogy ezek a lényeges pontokon ellentmondanak egymásnak, például egy ilyen kitétel, hogy valaki tagságát indoklás nélkül felmondhatja a vezetőség, az számunkra nem is igényel további kommentárt. Vagy azt legalábbis: „a világ legmodernebb társasága" (Steiner) az 1925-ben történt átnevezés óta egy hazugságban élt.

Egy jogi személy lélekvándorlása

Ez mindaddig észrevétlen is maradt, amíg Rudolf Saacke a 80-as évek elején bizonyos ellentmondásokba nem ütközött, amelyek arra ösztönözték, hogy a hivatalos iratokat, ameny-nyire azok hozzáférhetőek voltak, alaposan áttanulmányozza. Saacke, Steiner lelkes olvasója és a reálisan létező (Általános) Antropozófiai Társaság között ez után feszült viszony jött létre. Amit ugyanis Saacke napvilágra hozott, az annyira távol állt az elterjedt felfogástól, hogy azt ő maga is a számtalan valószínűtlen részlet miatt először mint zavaros, szinte kalandos krimit olvasta. De az ő érdeme, hogy a helyzetet a nyilvánosság elé tárta. Az először magánkiadásban publikált elemzései érthető módon kevésbé találtak kedvező fogadtatásra a Társaság vezetősége részéről, amelynek történetét ők a maguk módján értelmezték. Az átnevezést egyszerűen tagadták, és csak sokkal később ismerték el, miután a archívumból előkerült a hivatali írnok (a közjegyző) számlája a kérdéses ülés jegyzőkönyvbe foglalásáról.

Azt követően, hogy Saacke kutatási eredményeit az info3 1986-ban közzétette, a

Goetheanum akkori vezetősége megbízott egy számára ismerős jogászt Stuttgartból, bizonyos Dr. Manfred Leist nevezetűt, hogy nézze át az 1925-ben történt események iratait. Ugyan a jogász minden lényeges pontban helybenhagyta a Saacke által kiderített tényeket, mégis teljesen más következtetést vont le azokból. Alapjában véve, így Leist, minden a legnagyobb rendben van, az átnevezés legitim eljárás volt. A jogi értékelés, amely teljesen a megbízó szellemében fogant, mégis ellentmondásosan illeszkedett Saacke interpretációjához. De nem ez volt az utolsó kétes jogi szakvélemény ebben az ügyben.

A tények nem ismerete és jelentőségük elmosása egy csaknem húsz évig tartó vitához vezetett, amelyben gyakran nemcsak konstruktív erők vettek részt. Egy ilyen tematika kétségkívül mint valami mágnes hat a kaotikusan gondolkodókra. Ez sokak előtt a témát népszerűtlenné tette, és az emberek alig tudtak különbséget tenni a jelentős ügy és a notórius zugügyvédek motívumai között. Nem meglepő módon, bár igencsak jogtalanul, a viták gyakran úgy végződtek, hogy az embereket arra intették: fontosabb témáknak is szentelhetnék magukat. Érdekes, hogy az erre felszólító személyek olyan sok értéket tulajdonítanak a valóságot kutató egyéb kérdésfeltevéseknek, itt azonban nyomban készek egy hazugsággal együtt élni. A szociális érintkezésekben még közel sem állunk olyan jól, mint mondjuk az ismeretelmélet területén.

Mivel „február 8-át" többé már nem lehetett tagadni, a 90-es évektől a fő vitapontok közé került az a kérdés, hogy vajon a Karácsonyi Gyűlés Társaság [Weihnachtstagungs-gesellschaft] egyáltalán létezik-e még, vagy pedig annak impulzusai a „ráutaló viselkedés" következtében átszálltak az Általános Antropozófiai Társaságra. Ezzel a kifejezéssel a német jogászzsargonban a jogi személy egyfajta lélekvándorlását illetik, amely fogalom a jogi szakvélemények egyikében merült fel, és ismételten kihangsúlyozta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mintha a jogi személyeknek (antropozófiailag mondva: a „szociális organizmusoknak") nem lenne saját életük, és büntetlenül lehetne őket „elkergetni" és máshol újra implantálni!

Németországban Justus Wittich az Antropozófiai Társaságon belül éveken át azon fáradozott, hogy az alapszabályzat kérdésének sűrű őserdejébe valami világosságot hozzon.

Különösképpen szét kellett választania a történelmi tényeket a vágyálmoktól, és a probléma azon megfogalmazását kereste, amelynek napjainkban értelme lehet.

Egy bizonyos áttörés csak akkor történt, amikor az antropozófiában jártas jogászok, mint Dr. Benediktus Hardorp és Dr. Jürgen Erdmenger, kezükbe vették az ügyet, és miután Dornachban egy új vezetőség vette át az irányítást. Hardorp azt javasolta, hogy két lépésben járjanak el. Először is, az 1923 karácsonyán megalapított Társaságot egy ünnepélyes határozattal újra életre kellene kelteni. Ezzel tisztázódna az a kérdés, hogy vajon még létezik-e az a Társaság. Taktikailag okosan egyúttal azt is felvetette, hogy az Általános Antropozófiai Társaság tisztségben levő vezetőségét perszoná-luniós formában azonnal az új/régi Karácsonyi Gyűlés Társaság vezetőségévé tegyék meg. Második lépésben azután a két testület határozat útján egyesülhetne.

Most ez máról holnapra megtörtént. A Goetheanum még friss vezetősége váratlanul elfogadta az első javaslatot, és ugyancsak lélegzet elállító sebességgel keresztülvitte a másodikat is, még csak meg sem kísérelve azt, hogy a kérdést megvitassa azokkal, akik a témával hosszú évek óta foglalkoznak. Rendkívüli tagsági gyűlést hirdettek húsvétra az újjáélesztés, és 2003 novemberére az egyesítés céljából. Egy óriási erőbedobás eredményeként a roskadásig megtelt nézőtéren húsvétkor a Karácsonyi Gyűlés Társaság elsöprő többséggel, minden formában jogszerűen, újra életre kelt. Eközben ugyan az ellenzéki tagok bírósági pereket kezdeményeztek (ezek legfelső fokon jelen pillanatban még nem zárultak le), amelyekben ismételten kétségbe vonták az eljárás helyességét. Ennek ellenére novemberben (számszerűen csekély, és érthetően kevéssé lelkesülő publikum előtt) a vezetőség nyomására végbement a második lépés: az egyesítés aktusa, miközben a bírósági keresetről ment a vita.

Ismét egy központosított szervezet jött létre

Amennyire okos volt az első lépés, olyan sajnálatos a második. Az elsővel a történelmi tényeket - végre - figyelembe vették, a másodikkal viszont az antropozófia jövője szempontjából fontos tagolt társasági struktúra esélyét semmisítették meg. Mert miután a Karácsonyi Gyűlés Társaság csaknem nyolcvan év után az Általános Antropozófiai Társaság ügyintézői szervezete mellett a maga legitim helyét megkapta, az emberek azon kérdés felé fordulhattak volna, hogy e kettő között vajon milyen viszonyt kell kialakítani. A fúzióval ez a lehetőség végérvényesen lekerült a napirendről, és vele az az esély is, hogy az Antropozófiai Társaságot az antropozófia szociális nézőpontjai szerint formálják meg. Ehelyett most egy hierarchikusan felépülő központosított Társaságunk van, amely minden lényeges pontban egy bejegyzett egyesület szabályainak és formájának felel meg, amilyenbe egyébként a nyúltenyésztők vagy az autóklubok tömörülnek.

A központosított társaság szószólói azt hangoztatják, hogy az emberek egy ilyen társaságon belül is „tagozódhatnak", azaz a különböző feladatkörök számára különböző orgánumokat szervezhetnek. Ez így is van. Csakhogy először is a vita korántsem ekörül forog, másodszor, a legügyesebben megfogalmazott alapszabályzat esetében is mindig lesz egy vezetőség, amely a legfelső fokú felelősséget hordozza. Ez annyit jelent, hogy azok az emberek, akiknek a Karácsonyi Gyűlés Társaság vezetőiként megvan az a feladatuk, hogy érzékeljék, ami a tagságon belül történik, egyúttal ugyanazok lesznek, akik a pénzügyekben döntenek (miféle ini-ciatívát hordoz az anyagi költségvetés?), és arról a kérdésről, hogy mit és hogyan kell kutatni. Ok egyúttal 200 vagy 300 goetheanumbeli munkatárs munkaadói is, és reprezentálják a Társaságot - és vele együtt az antropozófiát - a világ felé. Mindez szükségképpen feltételez egy központi döntéshozó szervet, amelynek akkor is, ha az odatartozó személyek mindenféle hatalmi törekvésekkel szemben fel vannak vértezve, hierarchikus struktúrához kell vezetnie. Már csak azért is, mert a még mindig erősen tekintélytisztelő tagság a tapasztalat szerint „Vezetőségen" egy különleges tulajdonságokkal rendelkező és minden kérdésben illetékes irányítói testületet ért. A francia forradalom óta tudjuk, hogy a hatalom koncentrációja az erők megosztása révén hatékonyan kivédhető. Hogyan lehet egy olyan egyesületnek (társaságnak), amely önmagával szemben ama magas igényeket támasztja, hogy az antropozófiát képviselje a Földön, a legkülönbözőbb feladatokkal megbirkóznia, ha végső soron mindig ugyanaz a kis embercsoport lép fel benne hangadóként?

Az 1925-ös szerencsétlen átnevezést bizonyos emberek naivitására lehet visszavezetni, akik (vélhetően) jóakaratúak voltak, de sem Steiner hármas tagozódásának elvét nem értették meg igazán, sem a svájci polgári jogot nem ismerték kielégítően. A jogi aktus elhamarkodva történt, nem tisztázták körültekintően a helyzetet, mint ahogy mindent a tagsági nyilvánosság teljes mellőzésével tettek. 2003-ban létrejött az egyesítési határozat, nagyszabású beharangozások után, már demokratikusan legitimálva, és egyúttal a széles nyilvánosság elé tárva a professzionális nyomdaipar minden támogatásával. A fúzió most nagyszerűen dokumentálva lett.

Ennek megvan a maga előnye. További nyolcvan év elteltével, ha e Társaság iránt egyáltalán még érdeklődni fog a világ, már senkinek sem kell majd kriminális kutatásokba bocsátkoznia, hogy a fennálló jogi helyzetet rekonstruálja. Jobb híján csak azt kérdezhetik meg, hogy miért adott önmagának az Antropozófiai Társaság egy olyan struktúrát, amely eredeti alapítójának szociális impulzusával nyilvánvaló ellentmondásban áll. Arra az esetre, ha egy akkori történésznek jelen kommentárunk a kezébe akadna, foglaljuk össze itt röviden a választ: Azért, mert a „társasági antropozófusok" 2003/2004-ben sem voltak abban a helyzetben, hogy már másban is tudjanak gondolkodni, mint a megszokott struktúrákban. Ennyiben a fúziós határozattal egyúttal dokumentálódott mind e „világtársaság" jelenlegi vezető funkcionáriusainak, mind tagsága többségének tudati beállítottsága is. Elgondolkodtató ez a helyzet - de hát a tények magukért beszélnek.

Jegyzet:

1. Dokumente und Stimmen zur Konstitutionsfrage der Anthroposophischen Gesellschaft. Eine annotierte Bibliographie. Gesammelt und zusammengefasst von Magdalena Zoeppritz. Dossenheim, 2002

Fordította: Szabó Attila

A cikk az Info3 2004/2. számában jelent meg.

^ugrás az oldal tetejére

Andreas Wilke

A Dorneck-Thierstein Járásbíróság 2004. február 2/3-i ítéletéhez¹

Az elismert svájci egyesületi jogász, Prof. Dr. H. M. Riemer - az Általános Antropozófiai Társaság Egyesület elnökségének megbízásából -már 2000. március 9-ére elkészített egy, az 1923. évi > >Weinachtstagungsgesellschaft<< (Karácsonyi Gyűlés Társaság) / Általános Antropozófiai Társaság viszonyaira vonatkozó „jogi szakvéleményt". Azt a kérdést, hogy az 1923 karácsonyán újraalapított „Antropozófiai Társaság" (akkor Karácsonyi Gyűlés Társaságnak nevezve) jelenleg egyesületi jogi szempontból létezik-e még, a professzor ebben a szakvéleményben úgy válaszolta meg, hogy „egy egyesületet, amelyet az elmúlt 75 év (3/4 évszázad!) során sem a benne résztvevők nem kezeltek önálló, saját egyesületként, sem kifelé ilyenként nem lépett fel, jogilag nem lehet és nem szabad önálló, saját egyesületnek tekinteni". Két jogi magyarázatot adott a „Karácsonyi Gyűlés Társaság" eltűnésére: 1.) konkludensen megszüntették, és az Általános Antropozófiai Társaság tulajdonképpen „helyettesítette", és 2.) „a viszonyok fejlődése alapján kézenfekvőbb és tárgyszerűbb, ha az AAG (Általános Antropozófiai Társaság)-gal történt konkludens fúzióból indulunk ki". A „kon-kludens fúzió" alatt olyan fúziós folyamatot kell értenünk, melyet a résztvevők explicit módon nem határoztak el, hanem utólag, jogilag ilyen módon kell értelmeznünk.

Ez a szakvélemény volt az első olyan hivatalos

dokumentum, melyben jogi szempontból megállapíttatott, hogy az 1923 karácsonyán újjáalapított „Antropozófiai Társaság" és az „Általános Antropozófiai Társaság" Egyesület nem azonos testületek, hanem a kettőt meg kell különböztetnünk egymástól. Az „Általános Antropozófiai Társaság" Egyesület elnökségei mindezideig ezt a megkülönböztetést tagadták. A szakvélemény ugyanakkor világossá tette, hogy az 1923 karácsonyán újraalapított „Antropozófiai Társaság" az egyesületi jog szempontjából már nem létezik.

A jogi szakvélemény pusztán a jogi összefüggéseket tudta világossá tenni, úgy, ahogy azok a svájci egyesületi jog egységes talaján érvényesek. Ez a talaj pedig az Antropozófiai Társaság számára is ugyanaz, mint bármilyen tetszőleges nyúltenyésztő egyesület számára. A szakvélemény azt tette - mégpedig olyan tárgyszerűen, ahogy csak lehetséges -, hogy bemutatta a jogi tényeket egészen „kívülről". Egy „belülről" fölvett nézőpont (mondjuk az antropozófiai üggyel való szoros kapcsolatból kiindulva) azonban nem felelne meg a jogegyenlőség elvének. A szakvélemény szerint jogi lépésre tehát nem volt szükség.

Ez a „külső" megítélés azonban fájdalmas volt a szakértő vígasztaló szavai ellenére, aki a fentiekhez hozzáfűzte, hogy „az AAG... a Karácsonyi Gyűlés Társaságot, különös tekintettel annak immateriális, szellemi javaira, fölvette magába" és „azóta, egy továbbfolytatás értelmében, annak jogi hordozója". Vagyis a lapot úgy lehetett forgatni, ahogy csak akarta valaki, egy dolog maradt: az „Antropozófiai Társaság" abban a formában, ahogy Rudolf Steiner és a jelenlévők 1923 karácsonyán megalapították, megszűnt.

A társaságon belüli fokozódó ellentétek, melyek alapja az egymásnak ellentmondó elméletek megsokszorozódása arra vonatkozóan, hogy Rudolf Steiner intenciói valójában mit is tartalmaztak, mégis egy cselekvési deficitet mutatott, ami az antropozófiai társaság 60-as évek óta firtatott történetét illeti. Egyrészt sürgetően szükségessé vált az Antropozófiai Társaság viszonyainak külső jog szerinti tisztázása, másrészt a fölmerült megismerési kérdéseket - bármiféle megoldási vagy kívánságokat szolgáló előfeltételezett válaszok nélkül - újra föl kellett volna tenni. Így a jogi szakvélemény tulajdonképpen egy felhívás/kihívás volt, elsősorban arra történt felszólítás, hogy egy egészen „kívülről" származó megítélést komolyan vegyenek, és a külső jogot a maga egységes kodifikációjában valóban elismerjenek.

A második szempontnál követelmény lett volna egy olyan megismerő magatartást fölvenni, amely képes lett volna az Antropozófiai Társaság(ok) történetében rejlő rejtélyt észlelni. Egy olyan rejtélyt, ami magában foglalja az ösz-szefüggést egyrészt az Antropozófiai Társaság 1923 karácsonyán történt alapításának formája és eltűnése, másrészt aközött, hogy mit akar tőlünk - azoktól, akik egy antropozófiai társaság tagjainak tekintjük magunkat - az antropozófia. Csakhogy pont az ellenkezője történt.

Egy újabb jogi szakvéleményt - Fuerrer-Erdmenger munkája - rendeltek. Ennek az volt a feladata, hogy az „antropozófiai" nézőpontból

- tehát inkább a „belső" történés nézőpontjából

- a jogi kodifikációt úgy alkalmazza (hozzáidomítsa), hogy az megfeleljen a tagok azon kiván-ságának, hogy ők valóban a Karácsonyi Gyűlés Társasághoz tartozzanak. Nem azt kellett szemügyre venni, ahogy a jogi tények a múltban lezajlottak, hanem a jog kodifikációját kellett segédeszközzé tenni, hogy utólag látszólag megvalósuljanak a tagok és az elnökség kívánságai. Ahelyett, hogy „külső"-ként komolyan vették volna a jogot és annak egyenlőség-princípiumát, megkísérelték, hogy ezt egyoldalúan a „belső" antropozófus kívánságoknak megfelelően manipulálják. (Eközben ezt a „belsőt" egy illúzió hordozza, míg az antropozófiai társaság számára egy igazi „belső" csak a „külső" komolyan vételének segítségével lenne kialakítható.) A „jelenlegi konstitúciós folyamat magyarázatá"-val és mindenek előtt a 2002. december 28-29-i összejövetellel az „Általános Antropozófiai Társaság" Egyesület elnöksége megvalósította a jogi tények manipulációját. Ez azáltal történt meg, hogy elhitette a tagokkal, hogy egy jogi problémáról van szó, amit csak egy jogi konstrukcióval - összekapcsolva a tagok kollektív akarati elhatározásával - lehet megoldani. - Kategorikusan elutasították a megismerési szándék (tartós) szükséges megváltoztatását - nevezetesen egy magát „tudó"-nak gondoló helyett a kérdező álláspontjára helyezkedni - azzal, hogy azt az őrült kísérletet tették, hogy egy megismerési problémát egy kollektív döntés segítségével oldjanak meg: túlnyomó többséggel „állapították meg" az ülésen, hogy jelenleg az antropozófiai társaság valami más, mint amivé a története révén vált. - Ez az őrült tett azonban a svájci jog egységes talaján a tagsági státuszra vonatkozóan jogbizonytalansághoz vezetett. A jogi talajra ráncigált megismerési kérdés ténylegesen jogi problémát hozott létre.

Ez volt az egyedüli alapja annak, hogy az 1923 karácsonyán újraalapított Antropozófiai Társaság jelenlegi létezésére vonatkozóan megállapítási keresetet kértünk. A felpereseknek -legalábbis egy részüknek - nem az volt a fontos, hogy a saját céljaikat keresztülvigyék vagy kívánságaikat megvalósítsák. Sokkal inkább az, hogy a külső jogot a maga egyenlőségi alapelvével komolyan kellene venni, és a fenti folyamatokkal létrehozott jogbizonytalanságokat tisztázni lehessen.

Nos, a dorneck-thiersteini bíróság megállapítása, miszerint az 1923 karácsonyán újraalapított „Antropozófiai Társaság" mint saját, önálló testület megszűnt, azt jelenti, hogy visszajutottunk a 2000 évi Riemer szakvélemény álláspontjára. Ismét előttünk áll az a követelmény, hogy az átélt történéseket ne az antropozófia lényegére vonatkozó kérdéstől függetlenül szemléljük, éspedig sürgetőbben, mint eddig bármikor. Létrejött-e végre annak a lehetősége, hogy komolyan vegyük a jogi tények „külső" mivoltát, a kényelmes „vélekedés" álláspontját elhagyjuk, és változtassunk megismerési tartásunkon, vagyis az antropozófiai társaság(ok) történetéhez valóban mint rejtélyhez tudunk-e közelíteni, amiben maga Rudolf Steiner antropozófiája mondja ki magát?

(A szerző tagja az egyik csoportnak, amelyik a 2002. decemberi közgyűlési határozat ellen jogi úton fellépett.)

Forrás:

Zu den Urteilen des Amtsgerichts Dorneck-Thierstein vom 2./3.

^ugrás az oldal tetejére

Varga Márta

Elisabeth Vreede, az ismeretlen

A csillagok valaha beszéltek az emberekhez, Hallgatásuk a világ sorsa. A hallgatás tudatosulása A Földi ember fájdalmává válhat.

De a néma csendben érik mindaz, Amit majd az ember a csillagoknak mond. Beszédének tudatosulása A Szellem-ember erejévé válhat.

Rudolf Steiner, 1922

„Vreede kisasszony az egyik azon kevesek közül, akik legjobban megértik előadásaimat" mondta róla többször Rudolf Steiner ¹.

Ki volt az, akit Rudolf Steiner ennyire nagyra becsült és mégis oly keveset tudunk róla? 1923-ban a Vorstand (Elnökség) tagjává választották, és rábízták a Szabad Szellemtudományi Főiskola Matematika-csillagászati Szekciójának vezetését is.

Ma ugyanúgy, mint életében, még mindig szinte ismeretlen. Mi lehet a sorsában, amely így mutatja őt, amely miatt alig fedte fel magát, és még ma is rejtőzködik?² Pedig feladata az antropozófiai mozgalom kezdetekor a középpontba állította, így sok mindent tudhatunk róla.

1879. július 16-án született Hágában, a család második gyermekeként. Édesapja jogász volt, édesanyja jótékonykodásnak szentelte életét. Elisabeth nagyon gyenge gyermek volt, életének első éveiben nem lehetett tudni, hogy sikerül-e életben tartani. A gyermekkori testi gyengeség erős szellemiséggel kapcsolódott. Ez már korán megmutatkozott, mivel szokatlanul fejlett emlékezőképességgel rendelkezett. Mielőtt olvasni tudott volna, már képes volt arra, hogy egyszeri elmondás után egy hosszabb verset azonnal, hibátlanul elismételjen. 16 éves korában elkezdte kívülről megtanulni Goethe Faustjának első két részét. Ez a képessége idős korára is megmaradt, és nagy segítségére volt az idegen nyelvek tanulásában.

Igen fiatal korában egy figyelemreméltó dolog történt vele, amely azután az egész további életét meghatározott irányba terelte. A bátyja ajándékba kapta a francia csillagász, Flammarion franciául írt 4 kötetes művét. Abban a reményben, hogy itt eligazítást kap majd arról a világról, amelyből minden emberi individuum a Földre érkezik - és amely világhoz ezt a testileg gyenge gyermeket különleges, titokzatos kapcsolat fűzte -, saját erejéből elkezdett franciául tanulni, hogy elolvashassa a könyveket.

A magánúton végzett középiskola után a Leiden-i egyetemre iratkozott be, matematikát, fizikát, csillagászatot, szanszkrit nyelvet és filozófiát tanult.⁴ Ez utóbbi területen különösen Hegel filozófiája ragadta meg. Fizikából a híres Lorentz professzor volt a tanára. Aktívan részt vett a diákéletben, egy női evezősklubot alapított és a diákönkormányzat vezetőségi tagja volt. Tanulmányai befejezése után négy évig egy felsőfokú leányiskolában tanított matematikát, utána több évig magántanítóként dolgozott.

Szülei teozófusok voltak, így már fiatal korában megérintette őt a teozófia, és korán a Teozófiai Társaság tagja lett. 1903-ban, a Londonban tartott kongresszuson találkozott először Rudolf Steinerrel, aki igen nagy hatást tett rá. Egy évvel később, a Teozófiai Társaság Európai Szekciójának kongresszusán Amszterdamban hallotta R. Steiner előadását a matematikáról. Valószínűleg ez az előadás adott okot és alkalmat arra, hogy R. Steinerrel beszélgessen. Egy kissé szégyellte, hogy ilyen „banális" területtel foglalkozik, mint a matematika, amire R. Steiner válasza az volt, hogy a matematikai gondolkodás a legjobb előkészület a szellemtudományhoz.

Elisabeth Vreede sorsa úgy alakult, hogy részt vehetett Rudolf Steiner előadásainak nagy részén. Édesanyja gyógyítása miatt sokszor kellett Németországba utaznia, és így az 1906-1909 közötti nagy előadásciklusokat így végighallgathatta. Az 1910-14-es években doktori disszertációján dolgozott Berlinben, többek között abban a házban is élt, ahol R. Steiner lakott. Az élet a Motzstrassen kötöttségek nélkül zajlott. Ha valamilyen kérdése volt, gyorsan felszaladt a lépcsőn, és megbeszélte azt R. Steinerrel. E. Vreede 1910-12 között matematikai és csillagászati tanfolyamokat tartott Berlinben R. Steiner kifejezett kérésére. O igen fontosnak tartotta a matematikai gondolkodást, mint a szellemi fejlődés első lépcsőfokát¹¹. Legnagyobb meglepetésére a hallgatóságnak semmilyen ismerete nem volt a Nap, a bolygók és a csillagok közötti összefüggésekről. R. Steiner ezekben az években tartotta az északi országokban híres előadássorozatait, melynek csúcspontja az oslói „Ötödik Evangélium" volt. Ahogy ez a művelt holland körökben akkor szokásos volt, E. Vreede a fiatalságát vallásoktatás nélkül élte meg. Így mindenféle felekezeti kapcsolódástól és előítélettől mentesen tudta fogadni Steinernek Krisztusról és az Evangéliumokról szóló tanítását. A vallási élet megnyilvánulásai iránt mélységes megértést tanúsított.

1914 áprilisában Dornachba ment, hogy segítsen a Goetheanum építkezésénél. Barátnőjével, Edith Marion szobrászművésszel lakott együtt. Éveken keresztül dolgoztak az oszlopfők faragásánál és a kupolák építésénél. A háborús években, 1916/17-ben Vreede félbeszakította Dornach-i tevékenységét, és Berlinbe utazott, segíteni a sebesültek ápolásában. Itt is teremtett lehetőséget arra, hogy R. Steiner előadásait meghallgassa.

Amint R. Steiner ismertette a hármas tagozódás eszméjét, élénk érdeklődéssel fordult a szociális kérdések felé. 1918-ban megalapította Dornachban a Goetheanum archívumát. Minden eszközzel és erejével ezért a célért dolgozott, tehetősebb barátai támogatásával építette fel ezt a fontos intézményt. A mai világban kevesen tudják, hogy ha E. Vreede nem végez ilyen áldozatos munkát, akkor R. Steiner előadásainak anyaga ilyen nagy számban nem maradt volna fenn. Sok pénzt költött arra, hogy minden fellelhető előadás-jegyzetet megvásároljon, és a gyorsírással lejegyzett előadási anyagokat az archívumnak legépeltesse.

Erős szellemi beállítottsága mellett két lábbal állt a földön, kiváló szervező volt, jó gyakorlati érzékkel rendelkezett. Az első Goetheanum megnyitó rendezvénysorozatának fő szervezője volt, és e szervező munka mellett a fiataloknak előadásokat is tartott a relativitáselméletről. Ezek az előadások nagy hatással voltak a hallgatóságra. Azonnal megtalálta a megfelelő hangot, s rengeteg barátja volt. Ha tehette, háttérbe húzódott, de mindenkinek segített, akinek erre szüksége volt. Segítőkészsége szinte legendás volt. Ezzel csak a szociális igazságérzete volt ösz-szemérhető.

Nem érzelmekkel, hanem tiszta gondolatokkal harcolt céljaiért. Stílusa kristálytiszta volt. Olyan minőségű gondolkodást hozott, mint R. Steiner környezetében senki más. Filozófiailag és matematikailag is iskolázott gondolkodása, rendkívül gyors felfogóképessége, alapossága és egzaktsága nagy segítség volt az Antropozófiai Társaság munkájában.

Mivel R. Steiner legszűkebb munkatársi köréhez tartozott, s anyagi lehetőségei megengedték, E. Vreede a háború után Arlesheim közelében épített házat, melyben szüleivel együtt élt.

Ezt megelőzően barátnője, Edith Marion elkészítette a ház modelljét. Mikor R. Steiner erről tudomást szerzett, kifejezte azt a szándékát, hogy a terveket ő készíthesse el. Ezek alapján épült fel a ház, melynek 1921-es avatására Steiner egy verset írt. Ezt a házat a vendégbarátság házának nevezték. Mindenki, aki napokat-heteket töltött benne, életének legszebb emlékeként beszélt róla.

A Goetheanum leégése, és az ezt követő Karácsonyi Ülés változást hozott E. Vreede életébe. Ezen az Ülésen R. Steiner javaslatára a Vorstand tagjává választották. Ezen kívül a Matematikai-csillagászati szekció vezetésével is megbízták, így Lili Vreede újra azon a területen dolgozhatott, amelyre élete eddig eltelt időszakában készült. Munkája jellegéből adódóan - mint akkor a csillagászok többsége - éjszaka dolgozott. A szekció keretében a tagok számára matematikai és csillagászati kurzusokat tartott. Ahhoz, hogy valaki R. Steiner előadásait mélyebben megérthesse, egy bizonyos ismereti szintet el kellett érni a kozmosz tudományának területén is.³ Ezek az ismeretek néha nagy hiányosságot mutattak, és így az ő szakterületéről igen sok segítségre volt szükség. A kurzusok jegyzetanyagait körlevél formájában tette közzé, s ebből halála után könyv született - Asztronómia és antropozófia címen -, s ez máig is vezérfonala azoknak, akik ezen az úton elindulnak⁸. Előadásokat is tartott, főleg a nagyobb üléseken, ahol az asztronómiától az asztroszófiáig vezető utat alapozta meg. Csak az elmúlt években ismerték fel munkájának jelentőségét annyira, hogy összegyűjtött előadásait könyvekben kiadják¹⁴. Ezt az összefoglaló munkát 4 kötetre tervezik, amely felöleli a csillagászat jelenségeit és történetét; az új csillagbölcsesség és az asztrológia összefüggéseit; az antropozófiai munkáit és a matematikafizika tárgykörét. 1929 óta évente megjelentette a Sternenkalendert. Megalapította a csillagvizsgálót - akkori nevén az „Állatöv háza" - mely 1958-ban új épületet, és elnevezést kapott. Az új épületet Albert Steffen avatta fel, s „Johannes Kepler Warte" néven működik, jelenleg is. Itt találhatók azok az eszközök, amelyeket Vreede használt megfigyelései során.¹⁵

A szekcióbeli munkáin túl általános antropozófiai témákban is tartott előadásokat, pl. 1930-ban „A Boddhiszattva-kérdés az Antropozófiai Társaság történetében". Ez egy olyan téma volt, amely akkoriban nagy hullámokat vetett, és intellektuális területen nem adott kielégítő magyarázatot. Ezért megkísérelte inkább az alapok szubtilis formában való megteremtését annak érdekében, hogy a hallgatóság saját ítéletet tudjon alkotni a kérdésről. Másik témája „Az Antropozófia lénye" volt. Előadása után 1934-ben egy levélben így ír erről: „Az Antropozófia lényére én mindig úgy tekintettem, mint egy Rudolf Steiner által újonnan teremtett szellemi lényt, aki ugyanakkor az első, ember által teremtett hierarchikus lény. Egészen fiatal, és még tökéletlenül fejlett, amilyen egy gyermek - egy lény, akinek a mi megismerő közösségünk együttes munkájával és teremtőjének a szellemi világból való közreműködésével kell majd továbbfejlődnie. Éppen ezért találom olyan fájdalmasnak, amikor a tevékeny tagok egy része ellen folyamatos támadások történnek, olyan támadások, melyek az Antropozófia lényének közös teremtését célzó munkából kizárják őket."³

A Karácsonyi Ülés impulzusát E. Vreede a szíve legmélyéig befogadta, és minden áldozatot meghozott érte. Miután R. Steiner eltávozott, és kimagasló személyisége többé már nem egyenlítette ki az emberek közötti feszültséget, és az addig folyamatosan jelenlévő szellemiség többé már nem áramlott, szomorú események következtek be. Óriási méretű szellemi harc alakult ki, ahol E. Vreede legjobb erőit áldozta fel, s gyakran teljesen egyedül maradt véleményével és szállt síkra azért, amit helyesnek hitt. Rettenthetetlen harcos volt, de amikor harcolt, mindig objektív dolgokért tette, sohasem személyes okokból. Bár gyakran volt más emberekhez éles, érdes, felháborodását mindig igazságérzete vezette.

Miután 1935-ben kizárták a Társaságból és a Vorstandból is, a Matematikai-csillagászati Szekció vezetését is másra bízták. Elvágták eddigi munkájától - a csillagvizsgálótól és az archívumától.

Szakadás következett be élő emlékezete és az általa összegyűjtött legértékesebb adatok között. Az ezt követő években tartott előadásairól az volt a hallgatóság benyomása, hogy az emlékezete egyre inkább valamiféle látássá alakul. Az előadás tartalma, mint egy hatalmas imagináció állt szellemi szemei előtt, amelyet onnan olvasott. Mint ahogy azt maga is ironikusan kifejezte, a korából adódó hanyatló emlékezőképességére kellett hagyatkoznia. Európa több országában, négy nyelven adott elő. Ebben az időben több utazást is tett, melyek kutatásaihoz kapcsolódtak: Palesztína, Egyiptom, Olaszország, Görögország. 1936-ban Törökországba utazott, hogy megnézhesse a teljes napfogyatkozást.

Utolsó éveiben egyre inkább egyedül maradt. A háború elvágta őt külföldi barátaitól.

Ita Wegman 1943. március 4-i halála nagy csapás volt számára. A Klinika belső emlékünnepségén szellemmel áthatott szavakkal beszélt. Ezután a hamvasztásnál már csak nagy belső küzdelem árán tudott erőt venni magán, hogy beszélni tudjon. Ez volt az első alkalom, hogy a korábbi Vorstand-tagokkal ismét együtt voltak. Ezután R. Steiner halálának évfordulóján még egyszer beszélt barátai és a Klinika dolgozói körében. Ezt mondta: „Mozgalmunk súlypontja most áthelyeződött a szellemi világba. Nemcsak Rudolf Steinerre kell emlékeznünk, hanem arra a sok barátra is, akik most köré gyülekeznek a szellemvilágban."

Utolsó előadását Kopernikuszról tartotta, halálának 400. évfordulóján. Az előadást és a témáját is ő kezdeményezte - szellemi kötelességének érezte erről a lényről beszélni. Ezen az előadáson látni lehetett, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudja magát egyenesen tartani.

Néhány nappal később megbetegedett, és feküdnie kellett. O, aki sohasem volt beteg, és sohasem függött senkitől. Így ez a betegség egy újabb tanulási lehetőség volt számára. Áldozatos barátainak köszönhetően otthon tölthette beteg napjait. Valamilyen fertőzés következtében magas láza volt, hidegrázással, vérnyomás- és szívproblémákkal komplikálva. A betegségét óriási türelemmel és objektivitással viselte. Lelke telve volt hálával és életerővel. Augusztus elején jobban lett, és Asconába utazott klímaváltozásra, a gyógyulás reményében. Néhány nap múlva hirtelen romlott az állapota és többé már nem is épült fel. 1943. augusztus 31-én délután átlépett a szellemvilágba. A halotti szertartást Luganoban tartották. A háború miatt csak néhány barát tudott eljönni - de a terem tele volt azokkal a barátokkal, akik a szellemvilágban már várták.

Sorsában két különös elemet találunk. Az egyik az, hogy sohasem volt balesete, és még csak tanúja sem volt ilyesminek. Pedig nagyon sokat utazott autóval és vonattal egyaránt. Így saját magát talizmánnak nevezte el: aki vele utazott, teljes biztonságban érezhette magát. Amikor erről a különös körülményről megkérdezte Rudolf Steinert, ő azt válaszolta, hogy ez mélyen a sorsában gyökerezik, s egy korábbi inkarnációja halálkörülményével függ össze. Egy természeti katasztrófában vesztette életét, s még az embercsoportot is megnevezte, akikkel együtt halt meg.

Másik különlegessége az volt, hogy szinte láthatatlanná tudott válni. Több beszámolóban is találkozhatunk ilyen esetek leírásával. Egy példa: Dr. Vreede, W Zeylmans és még 3-4 holland antropozófus barátjuk Hollandiából Dornachba utazott. A vonaton többszöri útlevél és menetjegy-ellenőrzés volt. A társaság éppen arról beszélgetett, hogy hogyan lehetne láthatatlanná válni, mire Vreede azt mondta, hogy ez nem is olyan nehéz. Ezután az útlevélvizsgálatoknál minden alkalommal átnéztek rajta, s a barátoknak az volt a benyomásuk, hogy a határőrök és kalauzok nem is látták Vreedét. Csak ő maga tartotta ezt teljesen normálisnak.¹⁶

Sorsának említett jellemzőit Rudolf Steiner két figyelemre méltó megjegyzése világíthatja meg.

Az egyik: „Ez az individualitás nem kívánja, hogy észrevegyék."

A másik pedig, hogy őmiatta - vagyis azért, hogy R. Steinerrel együtt dolgozhasson - túl korán inkarnálódott.¹¹

Mindketten jól emlékeztek az első találkozásukra. Vreede leírta, hogy milyen nagy hatással volt rá, amikor először meglátta R. Steinert - ez a benyomás egyáltalán nem volt pozitív. Csak egy év múlva, amikor a matematikáról hallotta beszélni, akkor változott meg a róla alkotott képe. R. Steiner 20 évvel az első találkozásuk után, pontosan le tudta írni az akkori E. Vreedet, még azt is elmondta, milyen ruhát viselt.

Kettőjük szoros szellemi kötése kozmikus jeleken keresztül is megmutatkozik. Születési időpontjuk (1861, 1879) között egy holdcsomó periódus (~18.6 év) van. S ami még érdekesebb, haláluk időpontja (1925, 1943) között is megvan ez a különbség; ez azt jelenti, hogy ugyanannyi időt éltek földi testben. A holdcsomó csillagászati jelentése a Nap-Föld-Hold egy adott konstellációja. A holdcsomó periódusa -helyzetének az ismétlődése - egy ember életében azt jelenti, hogy a születés időpontjához hasonló szellemi erőhatások érik a kozmoszból. Vreede 1879-ben született, abban az évben, amikor Michael a szellemi világban harcolt a sárkánnyal. Aki ismeri R. Steiner életének szellemi körvonalait, az tudja, hogy nála ez az időpont - az első holdcsomó időpontja - mennyire jelentős volt. Érdekes képet látunk ekkor: a Földön R. Steiner találkozik beavatójával, a szellemi világban Michael harcol, és innen érkezik a Földre egy előrehozott inkarnációban E. Vreede, hogy a kozmosz megismertetésében majd segítsen tanítójának. A Nap és a Hold Földre küldött erői ugyanazok, mint Steiner születésekor. 1935 májusában is megjelenik egy holdcsomó, ezt R. Steiner itt a Földön már nem élte meg. E. Vreede számára ez az időpont nagy fordulatot hozott, eltávolították a barátaitól, a munkájától, minden addigi tevékenységének színhelyétől. A sok fájdalom és bánat mellett ez az eltávolítás mégis komoly fejlődési lehetőséget nyújtott számára. Mivel nem támaszkodhatott összegyűjtött anyagaira, kialakult benne az a fajta imaginatív gondolkodás, amely előremutat a jövőbe.

Vállalt feladatát, hogy segítsen az embereket újra összekötni a kozmosszal, ebben a nehéz légkörben is tovább tudta végezni. Látszólag nem sok gyümölcse volt munkájának, de amit itt hagyott, az tovább él. Sok munkatársa közül Willi Sucher (1902-1985) volt az egyik, aki ihletett módon egész életét ennek a kutatásnak szentelte. Az igazi asztroszófia megközelítéséhez az ő munkájuk alapvető. Csak ezek alapos megismerése után folytatódhat a csillagok és az ember kapcsolatának további vizsgálata, vagy inkább átélése.

Igazi michaeli erő dolgozott benne. Legismertebb előadásában - Csillagvilág és emberi sors - összefoglalja a michaeli kor emberének feladatát: az ember saját magán keresztül kösse újra össze a csillagvilágot és a szellemi világot. Amit az ember szellemi szabadságból teremt, abból új csillagos ég lesz. A szellemi impulzusból, az ember szellemi erejéből épül a Jupiter-korszak csillagvilága¹². Ezt az előadást Steiner gyönyörű versével fejezte be:¹⁷

Es leuchten gleich Sternen
Csillagként ragyognak

Am Himmel des ewigen Sein
Az öröklét egén

Die gottgesandten Geister.
Az istenküldötte szellemek.

Gelingen mög' es allen Menschenseelen
Bárcsak sikerülne minden emberléleknek

Im Reich des Erdenwerdens
A földi lét birodalmában

Zu schauen ihrer Flammen Licht.
Lángjuk fényét meglátni.

Életútja és személyisége hasonló: rejtett. Láthatatlan. Most is rejtély, akiről alig tudunk, alig maradt utána valami földi írással. Máshová és máshogyan írt. A tetteivel, a jövőért. Várja, hogy megismerjük és olvassuk. Hogy az ember egyszer majd beszélhessen a csillagokhoz. Nem a saját korában élt, másképp gondolkodott. A jövőt hordozta.

Készítette azt az utat és készíti most is, amelyen az ember elindul a csillagok felé.

Felhasznált irodalom:

1. M. P van Deventer: Elisabeth Vreede. Zur 33 Wiederkehr Ihres Todestag am 31. August. Das Goetheanum Nachrichtenblatt 1976 August.

2. Georg Unger: Elisabeth Vreede: Ein Lebensbild. Das Goetheanum Nachrichtenblatt 31. Oktober, 1976.

3. M. P. van Deventer: Biographische Skizze: Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

4. Ernst Bindel: Über Leben und Werk von Elisabeth Vreede. Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

5. Elisabeth Vreede: Erste Begegnung mit Rudolf Steiner. Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

6. M. J. Krück von Poturzyn: Elisabeth Vreede. Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

7. Georg Adams: Dr. Elisabeth Vreede. Anthroposophical Movement, Oct. 1943.

8. Elisabeth Vreede: Astronomie und Anthroposophie. Dornach 1980.

9. W. Lothar Gartner: Erinnerungen antropozófia der Elisabeth Vreede. Das Goetheanum Nachrichtenblatt 1976/VIII.

10. Dr. Charlotte Fischer: Zu Elisabeth Vreedes 100. Geburtstag. Das Goetheanum Nachrichtenblatt 15. July 1979.

11. E. Knottenbelt: Elisabeth Vreede, PhD. Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

12. Elisabeth Vreede: Sternenwelt und Menschenschicksal. Das Goetheanum Nachrichtenblatt 3. Jahrg. Okt-Nov. 1926.

13. Willi Sucher: In Gedanken an Dr. Vreede. Ein Lebensbild. Natura Verlag, 1976.

14. Elisabeth Vreede: Geschichte und Phanomene der Astronomie. Verlag am Goetheanum 1996.

15. www.sternenwelt.ch/info/kwhistory.html

16. Emanuel Zeylmans magánlevelezés

17. Rudolf Steiner: Licht und Stern. In Wahrspruchworte, Verlag der Rudolf Steiner Nachlassverwaltung, Dornach, 1951.

^ugrás az oldal tetejére

Irene Diet

Az antropozófusok körében kialakult válság magának az antropozófiának a lényegéhez tartozik?

Gondolatok a hanyatlás és az újrakezdés egy lehetséges összefüggéséről

.. Ekkor azonban hamarosan megjelenik annak átérzése is, hogy a halál gondolata nem önmagában jelentős, hanem azért, mert fényt vethet az életre. Ahhoz a meggyőződéshez kell eljutnunk, hogy az élet rejtélyét a halál lényege által lehet megismernünk."

Rudolf Steiner:
Egy út az ember önmegismeréséhez.

Első meditáció.

Az utóbbi években egyre növekvő megosztottság figyelhető meg az antropozófusok körében. Szakadás egyfelől azok között, akik Rudolf Steinertől és életművétől való eltávolodásra szólítanak fel, annak érdekében, hogy jobban a jelenkorban élők reális szükségletei felé fordulhassunk, másfelől azok között, akik nehezményezik ezt a kezdeményezést, és pontosan az ellenkezőjét állítják: azt ugyanis, hogy az emberek igényeinek csak akkor lehetne eleget tennünk, ha a steineri életművet végre komolyan vennénk.¹ A két nézet különbsége abból fakad, hogy az egyikük Rudolf Steiner antropozó-fiájának korszerűségében kételkedik, a másikuk pedig azokban, akik ezt az antropozófiát ma képviselik. Kiindulópontjában mindkét felfogás megegyezik: egyaránt úgy vélik, hogy az antropozófiai mozgalom időközben válságba került, ami úgy tűnik, magát az antropozófiát is kérdésessé teszi. Azt a kérdést azonban, hogy ez a krízis hogy függ össze az antropozófiával, összefügg-e egyáltalán, vagy az antropozófiától teljesen független - ezt a kérdést sem az egyik, sem a másik csoport még nem tette fel. Márpedig pontosan ez az egyszerű megfontolásból származó kérdés rendelkezhet azzal az erővel, amellyel képesek lehetünk meghatározni az antropozófia helyét a világban és ezzel a saját helyünket is benne.

Az alábbiakban megkísérelünk egy olyan gondolati útra lépni, amelyet ez a kérdés hordoz magában.

A válság külső oldala

A mindenki által érzékelt válság sokféleképpen megmutatkozik. Egyre kevesebben vásárolják, és főként egyre kevésbé olvassák Rudolf Steiner könyveit; csökkenőben van azoknak a száma, akik pedagógiai, euritmiai stb. képzésekre beiratkoznak; egyre kevesebben vesznek részt a tanfolyamokon és látogatják az előadásokat. Beszélhetünk a Waldorf-iskolák, az antropozófiai orvosi intézetek, a mezőgazdaság, a művészi színjátszás, sőt általában az antropozófiai intézmények válságáról, amelynek csúcsán magának az Antropozófiai Társaságnak a válságát találjuk, melynek vezető személyiségei tudvalevőleg átszervezésekkel is próbálkoznak, hogy e válságot kivédjék. Aki a kor eseményeit figyelemmel kíséri, az nemigen tagadhatja, hogy abban a formában, amelyben az antropozófia mindeddig megjelent, a közeljövőben már nem fogunk antro-pozófiát találni.

Hogyan juthatott mindez idáig, teszi fel a kérdést az ember. „Nagyon erősek a külső ellenségek", mondhatnánk. „A mai világ az antropozófiát csak elutasíthatja és kitaszíthatja." Vagy pedig: „Azt a feladatot, amit Rudolf Steiner ránk hagyott, nem teljesítettük; azt a munkát, amit elvárt tőlünk, nem végeztük el. Mi magunk tehetünk tehát arról, ami miatt most panaszkodunk." Nyilván e két oldalt - a külső ellenséget (esetleg az okkult páholyok működését) és a belső bajokat (az akaratgyengeséget, a hiányzó szorgalmat, bátorságot, őszinteséget stb.) - össze is köthetjük, így szólva: „Külső ellenfeleink kihasználták a minden emberben ott búvó tehetetlenséget, aminek eredményeképpen előállt az, ahol most állunk."

Ha ezektől a kétségtelenül helyes megállapításoktól egy lépésnyit vissza is húzódunk, ott mégsem állhatunk meg. Mert felmerül a következő kérdés: Hogyhogy semmit sem tudott minderről Rudolf Steiner? O mégiscsak ismert „bennünket", ismerte a „világot", az ellenfeleket, az ellenerőket. Miképpen nem tudott arról, hogy antropozófiájára milyen sors várhat? És tovább kérdezve: Ki számomra Rudolf Steiner, ha elvitatom tőle e tudás képességét, ha tehát úgy vélem, hogy az a válság, amibe jutott születése után száz évvel az antropozófiai mozgalom, olyan valami, amivel alapítója nem számolt? Hiszen nem éppen azt kellett volna Rudolf Steinernek előre látnia, ami most be is következett - tekintettel arra a világszituációra, amibe az emberiség már Steiner életidejében is került?

Hogy közelítsünk ehhez a kérdéshez, először is pontosabban kell látnunk azt, hogy milyen úton alakult ki ez a válság.

A nézetek sokfélesége

Rudolf Steiner már életében újra és újra beszélt az antropozófiai impulzus kudarcáról, és több kijelentése olyannak tűnhet, mintha nekünk mondaná azokat most, a mi időnkben. Jóllehet, a kudarcok ellenére a „siker" sem hiányzott, de inkább csak ott, ahol ő maga személyesen jelen volt. Ez lényének különös varázsából fakadt, egy találkozáskor a saját lénye beragyogta a másik embert. Többen számolnak be erről, így egy sokat utazott újságíró is, aki egy napon találkozott Rudolf Steinerrel: „Ott ültem izgatottan, én a nyugtalan világfi, ezzel a férfivel szemben, aki komolyan-jóságos szemeivel nézett rám, amelynek fénye olyan volt, mintha a kozmosz forrásából áradna. A beszélgetés előtt mindenfélén töprengtem, hogy miről beszéljek vele, mint mondjak neki; lelkem szakadékai számára fényt kerestem. Hirtelen, mint valami nagy lélegzetvétel, megjelent valami a hangulatomban. Többé már egyáltalán nem látszott fontosnak, sőt, teljesen lényegtelennek tűnt mindaz, amit előre elterveztem magamban. Csak azt éreztem, hogy mennyire mélyre süllyedtem le a porba - és mennyire tiszta és fénylő az a szellemi magaslat, amit abban a pillanatban megsejtettem."²

Rudolf Steiner különös hatása nemcsak saját kortársaira terjedt ki - ami érzékelhető a visszaemlékezésekből -, hanem azokra is, akik e kortársakkal később találkoztak, és tőlük tanulhattak. Mindkét generációt egyfajta „tradíciós áramlás" hordozta, amelyekben azokat az értékeket adták tovább és gondozták, melyek érvényessége magától Rudolf Steinertől származott. Ezek az emberek azonban napjainkban már halottak. És itt vagyunk most mi, akik Rudolf Steinert már csak a könyveiből ismerik, akik tapasztalják, hogy a tradíció áramlata elapad, és akiknek olyan kérdéseket kell feltenniük, amelyek elődeik számára fel sem merültek. Rudolf Steiner testi halálának végső pontjaként - ha akarjuk, ha nem - ránk zuhant minden eddiginek a kérdésessé válása. Többé nincsenek készen kapott „vívmányok", hanem minden csak valami ezután „kivívandóvá" változott. Az egykor még szilárdan összetartozó dolgok széjjelestek különböző jövőbeli lehetőségekre, amelyek most előttünk megjelentek.

És valóban, egyre inkább úgy tűnik, hogy éppolyan sok az antropozófiából kiindulva adható „válaszok" száma, mint azoknak a személyeknek (jobban mondva: embercsoportoknak) a száma, akik az antropozófiával foglalkoznak. Egy roppant megsokszorozódás, sőt burjánzás figyelhető meg, amely egyeseket arra késztet, hogy Rudolf Steiner életművéről több száz oldalas könyveket írjanak, amelyekben az antropozófia állítólagos „tartalmát" összefoglalják, kibővítik, újrarendezik.³ (E munkákat tanulmányozva az az érzésünk támadhat, hogy bárki más egészen másképp végezne el egy ilyen jellegű feladatot. Ily módon a jövőben ott állunk majd a roskadozó könyvespolcok előtt, amelyeken egymás hegyén-hátán fognak zsúfolódni az úgynevezett másodlagos, sőt már a harmadlagos irodalom kötetei! Így Rudolf Steiner antropozó-fiájának közvetlen tanulmányozására már alig marad valami időnk.) Az ilyenféle megsokszorozódás éppúgy megnyilatkozik az olyan nézetek hangoztatásában, hogy A szellemtudomány körvonalait - „érthetetlen nyelvezete miatt" - át kell írni⁴ (és persze ezt is mindenki máshogyan csinálná), mint ahogyan abban is, hogy egy olyan antropozófiát kellene megalkotni, amelyben Rudolf Steinert nemcsak újrafogalmaznák és átírnák, hanem már egyenesen mellőznék is. Itt a lehetséges elmondandók parttalanná válnak, mindenfelé szétfutnak.

Ezeket az így keletkezett „antropozófiákat" azonban csak azok értékelnék igazán, akik kigondolták őket. Mindez feleslegessé tenné a mások megértésének szándékát, amely csakis vitákhoz vezethetne, mint Wibke Reinstein mondja: „Amit te magad átélsz és kikutatsz és szellemileg igaznak tartasz, az egy másik ember számára soha, valóban sohasem kell, hogy követhető (általa is véghezvihető) legyen, vagyis nem kell, hogy ő is átélje és elismerje", válaszolja a szerzőnő arra a kérdésre, hogy benne hogyan él az antropozófia.⁵„Ne igényeljük, hogy mindenáron megértsenek bennünket, hanem hagyatkozzunk a saját individualitásunkra, és fogadjuk el embertársaink individualitását olyannak, amilyen, akiknek éppúgy megvan a saját megismerési útjuk, mint nekünk -a szellemi kutatásban és cselekvésben egyaránt. Ez sokkal fontosabb, mint a szellemi kutatás és tanulás, amit amúgy is minden egyes ember másképpen végez, hiszen mindenkinek más és más érdeklődési területe van, mindenki különböző terminológiát használ, és eltérő morális intenzitással merül el a dolgokban. Mindez sokkal fontosabb, mint az a görcsös igyekezet, hogy ugyanazt megismerjük, amit mások megismertek és kikutattak (beleértve Rudolf Steinert is). Mindezeknél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy egyszerűen minden átélésből és kutatásból megtaláljuk az erőt individuális kezdeményezéseinkhez, éppenséggel a szellemi működésünkhöz."

Az egyes személyekhez kötött ilyen „antropozófiák", amiről itt Wibke Reinstein beszél, úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy síkként megjelenő felület lényegüket tekintve teljesen azonos elemei. Mindegyik elemnek ugyanazon nagysága van, semmi sem emelkedik ki, és maga Rudolf Steiner is eltűnik e síkfelület egy-formaságában, mint egy abban elhanyagolandó részelem. Az összefüggéstelenül egymás mellett álló egyedi elemek e bőségében - és legyenek ezek az egyedi elemek mégoly különbözőek is -nincs se kezdet, se vég, se kiindulópont, se végpont, mindennek és mindenkinek ugyanolyan értéke vagy értéktelensége van, minden és mindenki eltűnik egy látszólagos egyformaságban, ami csakis közömbösséghez vezethet. Itt megállni, amiként Wibke Reinstein teszi, felér a megismerésről való teljes lemondással, a megvakulás-sal, a szellemi halállal. És mégis találó a Reinstein által tett megfigyelés; mintegy „előrelátóan" megfogalmazta a jelenkori fejlődésben rejlő tendenciát. Vagy még inkább: ha szembenézünk ezzel a kijelentéssel, kiviláglik, hogy magában hordozza a megismerés problémáját, úgyszólván in statu nascendi. A fent leírt egyforma és élettelen sokféleség megfelel a „tökéletesen sík felület" képének, amelynek mindaddig látszik számunkra a világ, amíg bele nem csapódik ebbe a felületbe „a gondolat szikrája".⁶

Hagyjuk hát, hogy a Reinstein által leírt sík felületbe belecsapódjon a „gondolat szikrája", hogy abban így egy árok, egy „barázda" és ezzel együtt az első magaslatok és mélységek, formák és mozgások megjelenjenek. Ez a becsapódás - tekintettel a megfigyelt sokféle irányultságra - a következő kérdéssel történhetne meg: A mindenféle mérték és egybetartozás széthullása ellenére nem létezik mégis valami, ami mindazokat, akik magukat „antropozófusoknak" tekintik, egymással összekapcsolja? De igen, kellene válaszolnunk.

Egyfelől van Rudolf Steiner - mert egyre megy, hogy elismerik-e őt vagy kétségbe vonják személyét: éppúgy megmarad vonatkozási pontnak az egyik, mint a másik ember számára; másfelől van a válság, amelyben az antropozófusok ma találják magukat. Rudolf Steiner és a válság: ez az a két elem, amelyekben minden antropozó-fus összetalálkozhat. Ezzel azonban előáll az a kérdés, amellyel fejtegetéseinket indítottuk: tudniillik, hogy ez a kettő hogyan függ össze egymással? Pontosabban kifejezve: az a válság, amit ma átélünk, Rudolf Steiner antropozófiájától valami idegen jelenség és számára külsőleges, vagy pedig ez a válság magához az antropozófia lényegéhez tartozik?

Csak e kérdés feltevésekor, amely megfelel annak, hogy a nézetek „egysíkú" sokféleségébe „belecsapódjon a gondolat", válik szabaddá a pillantás egy olyan gondolati út számára, amelyre most rá akarunk lépni. Meg kell kísérelnünk ezt a gondolati utat úgy megformálni, hogy az antropozófiáért való fáradozás magában az útban fejeződjön ki, jusson érvényre.

De egy ilyen út csak azok számára lesz megpillantható, akik tudják, hogy ez az út sohasem Rudolf Steiner nélkül, hanem csakis vele együtt válik járhatóvá.

A kérdezés mint út

A válság, amely azok között keletkezett, akik ma az antropozófiát képviselik, többnyire egy spontán reagálást vált ki az emberekből. Vagy egy bizonyos tehetetlenség érzése dominál bennük, ami lebénuláshoz vezet, vagy pedig - abból az érzületből kiindulva, hogy ezzel a bénasággal valamit szembehelyezzenek, - egy tettvágy ébred a saját akaratukban. Ha most visszalépek e két lehetőség közvetlen élményétől (amelyek éppúgy elhatárolódhatnak egymástól, mint ahogy egyetlen emberben össze is találkozhatnak), úgy láthatóvá válik: mindkét reagálás ugyanazon (mindenesetre tudattalan) előfeltevésből indul ki, abból ugyanis, hogy a válság, amely az antropozófusok körében megfigyelhető, és e válság szemlélője (tehát én magam) nem tartoznak össze.

A lebénulás kapcsolatos azzal a tudattal, hogy a válság rajtam kívül játszódik le: „Semmit sem tehetek ellene, mivel a válság tőlem függetlenül létezik" (pesszimizmus). De ez elmondható a megélt tettvágyról is: „Valamit tehetek a válság ellen, mert én magam nem vagyok érintve benne" (optimizmus). Mégis érezhető egy elégedetlenség is, hisz innen nem látható a kivezető út. Amíg ugyanis a szemlélő az eseményekbe nem helyezi bele éppenhogy saját magát is, addig lehetetlen számára, hogy a fenti kérdéshez közelítsen: tudniillik ahhoz, hogy milyen viszonya van az antropozófusok körében fellépő válságnak magához az antropozófiához?

A válság spontán-egyéni átéléséből indultunk ki, ami azonban a tulajdonképpeni kérdéstől még eltéríti az embert. Forduljunk el tehát ettől a szubjektív átéléstől és pillantsunk kifelé, mégpedig ezzel a kérdéssel: Hogyan jelenik meg a válság a világban? - És itt visszanyúlhatunk a korábban mondottakhoz.

Az antropozófus tagságon belüli válság, amely oda vezet, hogy csökken a Rudolf Steiner munkássága iránti figyelem, megmutatkozik a különféle és gyakran szembenálló vélemények sokasodásában, amelyek mindegyike azt állítja, hogy megfelel az antropozófiának. E sokféle nézet mögött kérdések húzódnak meg, amelyeket különböző módon válaszolnak meg: vajon Rudolf Steiner X-nek vagy Y-nak a reinkarnációja-e? Kik azok, akik magukat a holocaust újraszületett áldozatainak tekintik? Mit hoz magával a mai gyermekgeneráció? Vannak-e „csillaggyerekek", vagy csak lelki ápolásra szorulók vannak? Fennáll-e még az 1923-ban alapított Antropozófiai Társaság, vagy „szertefoszlott"? Miért írt Rudolf Steiner egy ennyire nehéz, sőt érthetetlen nyelven? Ezek és efféle újabb és újabb kérdések keletkeznek szinte „természetes módon" olyankor, amikor egy modern tudat Rudolf Steiner életművével szembesül.

Amíg e kérdéseket csupán az antropozófiai mozgalom területén figyelem meg, addig megmaradok „a külvilág megfigyelőjének". Mármost azonban a „kívül" átéltet saját magamnak is szegezhetem. Mit váltanak ki ezek a kérdések bennem? - Egy ilyen megfordítás egy szokatlan folyamat. Először az egyes témák voltak azok, amelyek megragadták érdeklődésemet és lekötötték figyelmemet. Az objektumok - amelyekre ezek a témák vonatkoznak - szemlélésében maradtam elfogódva. Külső tárgyak voltak, amelyek egész érdeklődésemet kitöltötték. Ameddig a megfigyelő csupán a külső objektumok szemlélésére korlátozódik, addig a látókörében az objektumok viszonya a gondolkodáshoz még nem emelkedik ezen objektumok fölé. Mert a megfigyelő maga e külső tárgyakról való elmélkedése közben még elfelejti [nem érzékeli] önmagát, - az elmélkedő eltűnik [önmagára még nem irányul] az elmélkedésben. Ha azonban leállítom ezt a történést, és most magamat mint saját tevékenységem megfigyelőjét állítom szembe saját magammal, vagyis megkezdem azt, hogy most már a kívülről felém közelítő kérdésekhez való saját viszonyulásomat is szemügyre vegyem, akkor rájövök a következőkre. Kidolgozhatok ugyan bizonyos válaszokat, mégis minden új válasz ismét csak olyan újabb kérdéseket fog szülni bennem, amelyekre nem tudok választ adni. Teljesen mindegy, hogy mennyi választ fogok találni: a kérdések, vagyis egy adott válasz „nem-tudása" erősebb marad bennem, mint a válaszok. Főképpen pedig egyre világosabbá válik, hogy Rudolf Steiner kijelentéseinek mintegy „változó" karakterük van, és hogy Rudolf Steiner életműve minden kérdésemre a legkülönbözőbb - gyakran ellentétes - válaszokat látszik adni.⁷

Így a válaszok keresése folyamán a „nem-tudás" egyre nyilvánvalóbb, mind erőteljesebb lesz számomra. És egyre világosabban fogom átélni, ahogyan ez a nem-tudás egzisztenciális jelleget ölt. Mert most egy kérdés kezd kirajzolódni előttem, amely az alapja annak, hogy mindig újabb és újabb kérdések tornyosulnak elém. Ez a kérdés a következő: Tudom én egyáltalán, hogy mi Rudolf Steiner antropozófiája? Kész, végleges, lehívható válaszok gyűjteménye, bármikor szabadon rendelkezésre álló gondolattartalmak köre, egy magában lezárt világszemlélet - mindez nem mondható el Rudolf Steiner antropozó-fiájáról. Mert különben a vele való foglalkozásom eredményeképpen válaszokat is adna a kérdéseimre. Ha viszont nem tudom, hogy mi Rudolf Steiner antropozófiája, akkor vajon azt tudom-e, hogy miért foglalkozom vele? Ki vagyok én magam, ki az, aki újra és újra és nem lanyhuló energiával Rudolf Steiner antropozófiájának szenteli magát, és aki végül „csak" ennyit tud megállapítani: elsősorban nem a válaszok, hanem inkább a kérdések sokasodtak meg, és lettek számomra mind sürgetőbbek. Kérdések, amelyek növekvő mértékben engem magamat is magukba foglalnak.

A „nem-tudásról" való tudomás

Ama válság megfigyelése, ami ma az antropozófiában jelentkezik, kérdéseket ébresztett fel bennem, amelyek mintegy kívülről érkeztek. Kérdések, amelyek azt a tudást, amelyről úgy hittem, hogy birtokolom, most inkább nemtudásnak mutatják. Ezzel azonban azt élem át, hogy a saját nem-tudásom része a válságnak! És ez az első átalakulás, ami tapasztalható bennem: a rajtam kívül átélt válság átfordul az antropozó-fiára irányuló saját megértésem válságába. „Az antropozófia válsága a világban" átalakul azzá, hogy „az antropozófia válsága bennem". A külső, a nem hozzám tartozó belülre húzódik, benyomul belém.

Nem mindenki akarja ezt a gondolatot magáévá tenni. Néhányan, arra hivatkozva, hogy itt terméketlen szójátékról van szó csupán, el fogják utasítani ezt a gondolatot, és megmaradnak a „külső objektum" szemlélésénél, amely független magától a szemlélőtől. Mégis, egy további megfigyelés felébreszthetné az előbbi gondolatmenet iránti érdeklődést. Az ugyanis, hogy az új, a most felfedezett szempont egy új látásmódot is ad. Mert megkérdezhetem: vajon van-e különbség az „ezelőtt" és a „most" között? A válaszolom erre lehet igen és nem. „Nem, nincs különbség": ezelőtt sem tudtam választ adni a kérdésekre, amelyek felmerültek bennem. „Igen, van különbség": ezelőtt úgy hittem, hogy az, amit mindig mondtam, maga a válasz volt a felmerülő kérdésekre; ezt ma már nem hiszem. Korábban a nem-tudásomat tudásnak tartottam; most viszont a nem-tudásomat annak látom, ami: nem-tudásnak.

Mit jelent ez a felismerés? Nézzük meg közelebbről a történteket! Korábban úgy hittem, hogy vannak válaszaim a felmerülő kérdésekre, most azt élem át, hogy a válaszok, amelyek adva vannak, vagy amit én magam adhatnék, egyáltalán nem „válaszok". Ez a „tudomás" a „nem-tudásról" immár meglepő bizonyossággal jelentkezik. Már valamely gondolat fogantatásának pillanatában, számbavéve azt a módot, ahogyan a gondolat keletkezik, fellép bennem egyfajta „belső bizonyosság", mely előtt a szokásosan kialakított gondolatok egyike sem állhat meg. Ilyenkor átélhetünk egy olyan állapotot, amely

- az ember minden belső aktivitása ellenére -semmi másnak, csak valami ürességnek látszik. Ezzel kapcsolatban azonban mindjárt megjelenik bizonyos „ellenkezés" is bennünk, amely ezt a folyamatot igyekszik elnyomni. Mert vajon nem azt tapasztaljuk-e, hogy ebben a történésben szinte „kirántják a lábunk alól a talajt"? Hogy eltűnik a támasz, amely az egykori válaszokban látszólag benne volt? Hogy elvész a legfontosabb, amiről az ember úgy vélte, hogy birtokolja: ti. azok a képzetei, amelyekből világképét felépítheti. És e képzetekkel együtt az is, amit eddig Rudolf Steiner antropozófiájaként tartottunk számon magunkban.

Mert meg kell állapítanom: ahogyan „az antropozófia válsága a világban" a megfigyelés során úgy lepleződött le, mint „az antropozófia válsága bennem", úgy most a Rudolf Steinerhez való viszonyom is megváltozik. A válaszok

- amelyeket eddig az ő életművéből meríthettem

- már nem hordoznak; az életművéből nyert tudásom maga válik kérdésessé.⁸ A tőle való (látszólag) legnagyobb eltávolodás e pontján mégis egy megrendítő tapasztalás vár rám: a gondolattartalmak elszenvedett elvesztését ugyanis maga Rudolf Steiner ábrázolja, mint annak az útnak az elemét, amit az ő antropozófiája jelent!

A lelki tennivalók egyike, amit el kell végeznünk, az, hogy „a gondolkodás folyamatának erőteljesen átadjuk magunkat", olvashatjuk például egy 1916-os feljegyzésében.⁹ „A gondolkodás folyamatának való ilyen önátadását az ember odáig fokozza, hogy megszerzi annak képességét, hogy a figyelmét többé nem a gondolkodásban található gondolatokra irányítja, hanem egyedül a gondolkodás tevékenységére. Ekkor a tudat számára eltűnik minden gondolattartalom, és a lélek tudatosan átéli saját magát a gondolkodás művelésében."

És tovább: „Mindez először olyan belső lelki élményekhez vezet, amelyek az embert nyomasztó lelki levertségbe juttatják. Amit átélünk, az úgy jelenik meg, mintha a hétköznapi létezés területéről kivezetne, de egy új valóságba ténylegesen még nem vezetne bele. Az ember tudja ugyan, hogy benne él egy valóságban, de ezt a valóságot pusztán mint a saját szellemi lényét éli meg. Az ember kijutott az érzékelhető valóságból; de egy tisztán szellemi létformában csupán önmagát ragadta meg. Ekkor egy félelemhez hasonló magányérzés fogja el a lelket. Ezért megjelenik benne egy vágy, hogy ne csak önmagában legyen, hanem önmagát egy világban élje meg. De ilyenkor még egy másik érzés is fellép. Érezzük, hogy az elért ön-átélést ismét el kell veszítenünk, ha nem vagyunk képesek magunkat egy szellemi külvilággal szembehelyezni. Az a szellemi állapot, amelybe most kerülünk, mintegy azzal hasonlítható össze, mintha azt kellene éreznünk, hogy a kezünkkel minden irányban meg akarnánk fogni valamit, de semmit sem tudnánk megragadni."

A „saját szellemi lényem" tehát már megragadja ugyan önmagát, azonban egy „szellemi külvilággal" még nem képes önmagát szembeállítani. Abban a pillanatban, amikor a rajtam kívül megfigyelt válság többé már nem csak külső történésként jelenik meg, hanem magában a megfigyelőben bukkan fel, ebben a pillanatban a megfigyelő saját maga megfigyelésének területére lép - a „saját szellemi lény" megragadja önmagát. Miközben az eddig észlelt gondolattartalmakat (az „érzékelhető valóságot") önmaga lényétől idegennek éli meg, és a „régi valóság" többé már nem érvényes számára, ez az élmény egy „új valóságba" még nem vezet bele. Saját lényének ereje még nem terjed odáig, hogy magát egy „szellemi külvilággal" szembeállítsa; a „válaszok", amelyek csak e szellemi külvilággal való „szembenállás" pozíciójából születhetnének, elmaradnak. Az embert csak egy üresség veszi körül, ami az önelvesztésig is fajulhat.

És mégis úgy tűnik, ebben a „nem-tudásban" már él valami, ami lényszerű. Mert mi az, ami a gondolkodásban a gondolattartalmakat felperzseli és a nem-tudást hagyja maga után? Ha a történésnek erre az oldalára irányítjuk figyelmünket, akkor megsejthetjük, hogy ez a „valami" lényszerű; ez az, ami - éppen mert a „nem-tudás"ban nyilatkozik meg - „tudás"nak tűnik. A „nem-tudás" és a „nem-tudásról" való „tudás" között az a különbség, hogy ez utóbbi a „nemtudásunk" tudatos tapasztalásának pillanatában születik meg bennünk. De ez a „tudás" egyelőre még homályos és elmosódó.

A felébredés szükségességéről

Egyetlen éjszaka történt, hogy a tíz éven át készülő Goetheanum épülete 1922. december 31-én leégett. Ez az esemény, amelynek az építkezésben résztvevő számtalan személyt egészen személyesen kellett érintenie, mint a sors egyfajta jelzése állt mindazok belső szeme előtt, akikhez Rudolf Steiner a következő hetekben és hónapokban beszélt.

1923 elején „Az antropozófiai közösségalko-tás"-ról tartott előadásában Rudolf Steiner, miután részletesen beszélt a tűzvész eseményéről, azt kezdte fejtegetni, hogy „másféle olvasást" igényel „A szabadság filozófiája" című műve, mint ahogyan addig olvasták. „Milyen jellegű olvasást előfeltételezett 'A szabadság filozófiája'?" - kérdezte 1923. február 6-án.¹⁰ „'A szabadság filozófiája' az olvasás egy különleges válfajával számolt. Előfeltételezte, hogy az olvasóban, amikor a könyvet olvassa, a belső élmények egy fajtája játszódik le, amit külsőleg ténylegesen hasonlíthatunk ahhoz a felébredéshez, amit az ember kora reggel él át, amikor az alvásállapotból átmegy az ébrenléti állapotba. Bizonyos fokig az embernek úgy kell éreznie: a világ egy magasabb fokával szemben még pusztán alszom a passzív gondolkodás művelésekor, de most egyszer csak felébredek - hasonlóképpen, mint amikor az ember reggel felébred, és tudja: passzívan feküdtem az ágyban, átadtam magam a testemben lejátszódó természeti folyamatoknak. (...) Az átmenésnek ez a pillanata, amikor átmegyek abból az állapotból, hogy valamit pusztán elszenvedek, abba az állapotba, hogy most már én magam vagyok tevékeny, ez az, aminek egy magasabb fokon hasonló módon meg kell történnie az emberben 'A szabadság filozófiája' olvasásakor." És mit élünk át elsőként, amikor ez a felébredés végbemegy a gondolkodásban?

„Amikor engedjük, hogy a belső ember aktivitása beleáramoljon ebbe a passzív gondolkodásba," folytatja Rudolf Steiner, „akkor mindazt, amivel korábban rendelkeztünk, már összehasonlíthatjuk valami mással. Csak ilyen módon lehetünk képesek arra, hogy e passzív gondolkodás mivoltát most észrevegyük. És ekkor megértjük, hogy ez a passzív gondolkodás a lelki élet területén tulajdonképpen éppen olyan, mint a fizikai világban egy ember holtteste. (...) Így megismeri az ember - abban a pillanatban, amikor lelki életének aktív eleme behatol a gondolkodásába -, hogy korábbi gondolkodása csak valaminek a puszta maradványa. A szokásos gondolkodás halott, egy lelki holttest, és az embernek azáltal kell erre a lelki holttestetre felfigyelnie, hogy engedi, hogy a lélek saját élete mintegy belelövelljen, és e holttestet, az absztrakt gondolkodást most a maga elevenségében ismeri meg".

Az első, amit e felébredésben a gondolkodás belső lélek-aktivitásaként élünk át, tehát nem valami forma- és színgazdag „imagináció-világ", ahogyan ezt manapság különbözőképpen feltételezik. Nem; az első, amit tapasztalunk: egy megváltozott pillantás arra az állapotra, amelyben a lélek mindeddig élt. Ahogyan a felébredésben megállapítjuk, hogy eddig aludtunk, úgy erről a halott, a külső benyomásoknak magát passzívan átadó hétköznapi tudatról csak akkor ismerhető fel ez a természete, amikor éppenhogy elhagyjuk ezt a tudatot. A saját gondolkodásunk tartalmi ürességének megtapasztalásában, amikor a gondolkodás a saját passzivitását elkezdi legyőzni, ekkor tudjuk a korábbi állapotunkat, a már elhagyott gondolkodási formát egyfajta holttestként észlelni. És ez az alapja a fent leírt helyzetnek: annak, amikor képtelenek vagyunk rátalálni a válaszokra! Ez az élmény ugyanakkor nemcsak egy út végét jelzi; mert egyúttal megtörténik az első lépés is a „hétköznapi létezés" elhagyására egy „magasabb" létezés irányában.

Ha tudatosodik ez az összefüggés, akkor a korábban elszenvedett „nem-tudás" is egészen új fényben tűnik fel számunkra. Egy eseménysor részének bizonyul, amely magával Rudolf Steiner antropozófiájával függ össze. Sőt még inkább: egy olyan képességnek mutatkozik, amely egyáltalán csak a Rudolf Steiner szövegeivel való munka során ébred fel az emberben. E szövegek olvasásakor ugyanis az történik, hogy a hétköznapi tudat alapja lerombolódik bennünk, úgy értve ezt, hogy a steineri szövegekkel végzett munkában feloldódik az a dualitás, ti. az öntudat és a világtudat kettőssége, amelyen ez a hétköznapi tudat alapul.¹¹ És ezzel végérvényesen létrejön egy új rápillantás arra, amit magunkban mindeddig Rudolf Steiner antropozófiájának tartottunk; ez most úgy jelenik meg, mint a külső létnek magát passzívan átadó hétköznapi tudat puszta „illusztrálása" bizonyos, Rudolf Steiner műveiből vett szavakkal. Ez az eddigi antropozó-fia egy olyan formaként lepleződik le, amelynek kiszáradt burka csak utal egy hajdani életre, de valójában csak egy holttest.

A másik lelki magatartás

A képzet-képek hátrahagyott romjain, a még fel nem fogott új nézőpont lelki homályosságában most egy „válasz" kezd megformálódni, amely úgyszólván „a másik oldalról" közeledik felénk. Ez a válasz így hangzik: A szokásos gondolkodás azért lép mint valami halott a világba, mert valamit leképez anélkül, hogy ebben a le-képzettben maga a leképzett dolog benne lenne. Ezelőtti gondolkodásommal ugyan az antropozófiá„ról" beszéltem, de nem „belőle magából". Így azonban egykori szavaimból, amelyeket ugyan Rudolf Steiner szövegeiből kölcsönöztem, vajon nem hiányzott-e maga a lényeg, amely ezekben a szövegekben benne rejlik? Mert most megsejtem: az antropozófia olyan valami, ami a szellemet nem leképezi, hanem amiben a szellem maga megjelenik. Rudolf Steiner nem a „szellemi világ"-ról beszél, hanem kimondja (kifejti, megnyilatkoztatja, kiáramoltatja) magát a szellemi világot. És ebben a kimondásban a tartalom megteremti önnön formáját, amelyben tehát a forma a tartalom maga.¹²

Ez a magva Rudolf Steiner úgynevezett „ismeretelméletének". „Hol találunk egy olyan valamit a világképben, ami nem pusztán adott, hanem csak annyiban adott, amennyiben azt egyúttal a megismerésaktus hozta létre?", kérdezi már az 1891-ben írt disszertációjában, a „Valóság és tudomány"-ban, amelynek a követező alcíme volt: „Előtanulmány a filozófiai tudat önmagát illető megértéséhez."¹³ Hisz nem az adottnak és a létrehozottnak ez az egyidejűsége képes a halott képzet-gondolkodás holttestszerűségétől az igazi gondolkodás forrásához elvezetni?

Hogyan vált lehetségessé számunkra ennek felismerése? Nézzünk még egyszer vissza: ama külső szituáció megfigyelése folytán, amelyben az antropozófiai mozgalom ma található, és Rudolf Steiner szövegeivel való munkám hatására először átéltem az eddigi képzeteim és fogalmaim, az eddigi gondolkodás- és beszédképességem halálát. Egy aggasztó üresség keletkezik bennem. Ebben a halálélményben azonban felébred egy válasz, mégpedig egy először negatívnak tűnő válasz arra a kérdésre, amely nekem szegeződött: mi egyáltalán Rudolf Steiner antropozófiája? Abban a pillanatban, amikor az ezelőtti gondolkodásommal már éppen úgy szembeállítom magam, mint ahogyan a felébredt ember az előbbi alvásállapotával, megsejtem: eddigi képzeteim halálának élménye egyúttal ezek fogalma is. A „válasz", amit megtaláltam, magának ennek az élménynek a leírása. Első ízben nemcsak képzetet alkotok arról, ami válaszként adódik számomra, hanem magam véghezviszem azt.

Ezzel az élménnyel egy olyan „sajátos lelki magatartás" keletkezik bennem, amely az antropozófiába való behatolást először teszi számomra lehetővé.

Kitekintés

A fent idézett 1923. február 6-i előadásban Rudolf Steiner kifejti: csak akkor, amikor az ember a gondolkodásba „a lélek saját életét engedi mintegy belelövellni", vagyis amikor ez a gondolkodás önmagát ragadja meg, és aktívvá, elevenné válik, csak akkor találunk rá a lélek azon területére, amely az antropozófiának megfelel. Csak akkor sejtjük meg magunkban azt az alapvetően újat, amit az antropozófia fejez ki. Fellép egy „élmény", amely annyiban „okkult", hogy a róla való beszédet csak az értheti meg, aki ismeri ezt az élményt. Egyedül ez az élmény nyitja meg azonban annak lehetőségét is, hogy Rudolf Steiner szövegeinek megértéséhez utat találjunk.

Amennyiben a gondolkodásban bekövetkezik egy ilyen felébredés - folytatja Rudolf Steiner ugyanabban az előadásban -,létrejön az a belső szilárdság és meggyőződés is, amely lehetővé teszi az itt még „kezdőnek" számító személy számára is, hogy az antropozófiát az antropozófiá-nak megfelelő lelki magatartással képviselje. Minden más esetben az antropozófia képviselőjének szavai szükségszerűen csak mint valami „kihirdetés" vagy „kinyilatkoztatás" hatnak. Az ilyenfajta képviselés - vagy jobban mondva: az, ami „antropozófiának" adja ki magát - a világban hiteltelenül fog megjelenni.

Létezik tehát a Rudolf Steiner szövegein gyakorolt felébredés a gondolkodásban, amely az antropozófiához vezető út „kezdetét" jelenti. Sem a magunk által teremtett „belső lelki képekben" való „felébredésnek", sem a „felébredésnek" azon ismeretek tekintetében, amit állítólag a „születéselőtti létben" már tudtunk¹⁴, nincs semmi köze Rudolf Steiner antropozófiájához. Mindkét esetben nincs másról szó, mint annak a lelki beállítottságnak az (okkult eszközökkel történő) megerősítéséről, amelyben a mai ember egyébként is található. Az efféle meggyőződéseken alapuló beszéd viszont csak ahhoz vezethet, hogy az antropozófiát félreértsék, sőt, hogy az Antropozófiai Társaság vezető képviselői - félve attól, hogy a „kortársakkal" való viszonyukat elveszítik - Rudolf Steinertől elforduljanak, amint például Peter Selg megállapította.¹⁵ Egyvalamit így biztosan nem lehet megtalálni: a kapcsolódást azokhoz a kérdésekhez, amelyek ma minden emberben felmerülnek.

Maga a válság - amelyben azok találják magukat, akik Rudolf Steiner antropozófiáját a szívükön viselik - tanúskodik arról, hogy nem egyszerűen azon múlik a dolog, hogy még több könyvet és monográfiát írjanak vagy előadásokat tartsanak, hanem azon, hogy mindezt másképpen tegyék. De éppen ez a válság járulhatna hozzá ahhoz, hogy megtanuljuk - bár csak akkor, ha a válság a róla gondolkodókban feltámad -, hogy a válság magának az antropozófiának az előremozdító erejévé is válhatna.

Fordította: Szabó Attila
Lektorálta: Kádas Ágnes

A cikket a szerző a Szabad Gondolat számára küldte közlésre.

Jegyzetek:

1. Lásd ehhez Peter Selg cikkét: Muss man verstummen? Vom zweifelhaften Umgang mit Rudolf Steiners Leben und Werk, in: Das Goetheanum, 2003. november 23. -P. Selg a válság jelenségét nagyon jól ábrázolja, de a válság okainak elemzésével és a válságból való kiút leírásával nem érthetünk egyet. Selg szerint a mai aggasztó helyzet azon alapul, hogy túl kevés olyan monográfiát írtak, amelyek Rudolf Steiner életművének tartalmát összefoglalnák és az általános tudományhoz közelebb hoznák. Valóban azt kell mondanunk, hogy az antropozófusok mindeddig oly ritkán fogtak volna tollat? Vajon a kinyomtatott könyvek elenyésző mennyiségéről van itt szó, és nem inkább arról a formáról és módról, ahogyan íródtak ezek a könyvek?

2. Herbert Hahn: Begegnungen mit Rudolf Steiner. Eindrücke - Rat - Lebenshilfen, Stuttgart 1991. 9.o.

3. Lásd ehhez Irene Diet: Gefangenschaft der Geistesleere. Vom Ratsel des Zusammenhangs zwischen Welterkenntnis und Selbsterkenntnis, Dübendorf 2003.

4. Lásd Edith Attinger olvasói levelét a Das Goetheanum 2003. nov. 16-i számában

5. Wibke Reinstein: Geistige Forschung, geistiges Wirken. Welche Schritte auf dem Wege kann ich machen?, in: Lazarus, 3. füzet, 2003. 26. o.

6. A tiszta tapasztalatot Rudolf Steiner a következőképpen írja le: „A világ a szemléletnek ezen a fokán gondolatilag egy tökéletesen sík felületként jelenik meg számunkra. A felület semelyik része nem emelkedik a többi fölé; egyik sem mutat fel valamilyen gondolati különbséget a másikkal szemben. Csak ha a gondolat szikrája becsapódik ebbe a felületbe, lépnek fel magaslatok és bemélyedések, emelkedik az egyik rész többé vagy kevésbé a másik fölé; minden bizonyos módon formálódik, az egyik alakzat szálai a másikhoz fonódnak; minden egy magában tökéletes harmóniává áll össze." - R. Steiner: Grudlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung, 5. fejezet, Hinweis auf den Inhalt der Erfahrung.

7. Rudolf Steiner antropozófiájának ez a sajátossága oda vezetett, hogy életműve mindinkább olyanná vált, mint egy „kőbánya", amelyből mindenki a neki leginkább tetsző köveket keresgéli ki.

8. Hogy a Rudolf Steiner írásai és előadásai tartalmainak felvétele a hétköznapi tudatba nem értéktelen, azt itt nem vitatjuk. De hogy miben áll ez az érték, az igazából csak akkor jelenik meg a maga valóságában, amikor elhagyjuk ezt a tudatot.

9. Rudolf Steiner: Die Erkenntnis vom Zustand zwischen dem Tode und einer neuen Geburt, megjelent in: Das Reich; újra megjelent a GA 35. kötetben, 276. o.

10. In: GA 257

11. Lásd ehhez Irene Diet: Gefangenschaft ...

12. Pontosabbat erről az összefüggésről egy azonos című hosszabb munkában, amely az IGNIS-Verlagnál, Berlin, fog megjelenni.

13. IV. fejezet, Die Ausgangspunkte der Erkenntnistheorie

14. Így magyaráz S. Prokofieff: „Bizonyára minden antropozófus különösebb nehézség nélkül vissza tud emlékezni életének arra a döntő pillanatára, amikor először került a kezébe egy könyv (vagy egy ciklus vagy előadás) Rudolf Steinertől, és azt olvasni kezdte. És kétségkívül abban a helyzetben van, hogy visszaemlékszik arra a különös belső élményére, amikor először találkozott egy gondolattal, egy képpel vagy egy leírással Rudolf Steinernél, és hirtelen tudatossá vált számára, hogy ezekkel a gondolatokkal vagy képekkel nem most találkozik először, hogy azok ismerősek számára, és hogy azokat csak ideiglenesen felejtette el, és a szellemtudomány segítségével azokra ismét rábukkant. Ez az élmény, amely a lelket első alkalommal erősen megrázza, a stúdium fokozódó intenzitásával azután egyre gyakrabban megismétlődik." Majd Prokofieff felsorolja azokat az „ismereteket" (tartalmakat), amelyeknél ilyen élmény történhet velünk: „Az ember és a világ felépítése, az élet a halál után, újratestesülés és karma, a világevolúció, a hierarchiák működése és sok egyéb. (...) Ez azt jelenti, hogy az antropozófia alapvető ismereteit már régóta ismerjük, csak azokat a születéskor részben vagy egészen elfelejtettük." - S. Prokofieff: Menschen mögen es hören, Stuttgart 2002. 520.o.

15. Peter Selg: Muss man verstummen?, ugyanott. (A cikk magyar fordítása megjelent az Új impulzus 2004/1. számában.)

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Thomas Meyer a Szabad Gondolatok Házában

1. előadás, április 16., 16.25

Ludwig von Polzer-Hoditz életéről és műveiről

Polzer-Hoditz Steiner egyik legsokoldalúbb, legérdekesebb tanítványa volt. Közeli barátságban volt Dunloppal, Marie Steinerrel, Ita Wegmannal, valamint barátain keresztül az osztrák császári házzal és mély betekintése volt a politikai folyamatokba. A két nap témái:

- Polzer-Hoditz, mint szellemi tanítvány

- az Európa-kérdés: a hármas tagozódás kérdése

- a nyugati politika okkult háttere

- a történelmi szimptomatológia módszere

- kapcsolat a holtakkal

- az inspiráció

- önmegismerés

Polzer-Hoditz mindegyik téma kulcsfigurája. Vázlatos életútja: 1869. április 23-án, Prágában született (ez Shakespeare születésnapja és valószínűleg halálának napja is). Sok drámai fordulatot megélt és saját megítélése szerint születési helye és ideje is jelentőséggel bír. A helyet és időpontot egy szellemi aura veszi körül, mely világtörténelmi jelentőségű. Az 1869-es Vatikáni zsinat rögzítette a szeplőtelen fogantatás és a pápa tévedhetetlenségének dogmáját. Steiner ezt hallatlan blaszfémiának nevezte. A határozat annak jele, hogy az etikai individualizmust milyen rendkívüli erővel támadják; ez anakronizmus, a leg-korszerűtlenebb dogma az individualizmus korszakában.

Polzer-Hoditz családfájáról

Nagyapja, Ludwig novellákat írt. Egy írásában a főhős Itáliába utazik, és útközben egy német városban rendkívüli harangzúgást hall. Éppen az egyházfők vonulnak át a városon, útban a fent említett zsinatra. Ezt megpillantva kikerüli őket és a Riviéra felé veszi az útirányt. O is szabad szellem volt, érzékelte, mennyire nem európai mindez az etikai individualizmus idejében.

Prágát küszöbnek tekintette Nyugat és Kelet, a németség és a szlávság, múlt és jövő határán. A küszöbmotívum gyakran visszatér életében. 1945-ben, Bécsben hal meg, magányosan. A háború minden kapcsolatát elvágja. Utolsó óráit Steiner Alapkő-meditációjával töltötte. Steiner életében ő kapta meg tőle elsőként a Klasse-medi-tációkat.

Az 1869-es évnek, és a 33 1/3 éves ritmusnak jelentőséget tulajdonított; korán megtanulta a ritmusokat történelemszemléletében alkalmazni.

1902-1935-1968-2002

1902-ben lett Steiner a Teozófiai Társaság német szekciójának titkára. 33 évvel később, 1935-ben következett be a dornachi katasztrófa. Az 1902-es év a tükröző tengely.

1869 (33) 1902 (33) 1935

E ritmust úgy szemlélte, hogy melyik impulzus erősebb, az 1869-es vagy az 1902-es. O volt az egyetlen, aki az Antropozófiai Társaság történetét ilyen szempontból áttekintette. 1935-ben kezdődött a nácizmus, ekkor tiltották be a német Antropozófiai Társaságot.

Polzer-Hoditznak sok kapcsolata volt Magyarországgal. Barátai közt volt egy Széchenyi (Emánuel), akivel Szombathelyen a huszároknál szolgált együtt. Széchenyi nővéréhez szerelmi kapcsolat fűzte. A lány fiatalon meghalt, anyjával azonban Polzer-Hoditz később is tartotta a kapcsolatot.

Kutatásai során sokszor kapott inspirációt. Van „jó" és „rossz" inspiráció. Nietzsche utolsó művei inspiráció alatt készültek. Herzl, aki 100 éve született, fő műveit inspiráltan írta.

Barátja, Stein kérésére megírta visszaemlékezéseit, mely 1937-ben jelent meg. 1985-ben újra kiadták Dornachban. Akkoriban a kiadóval kapcsolatban álltam. A könyvbe bele kellett volna kerülnie egy beszédnek, amit Polzer-Hoditz 1935-ben mondott, de az antropozófiai polit-büro „nyet"-et mondott. Majdnem húsz évig tartott, míg ez a részlet végre megjelenhetett Zeylsmans Ita Wegman-könyvének III. kötetében. Ha képet akarunk kapni Polzer-Hoditz helyzetéről az antropozófiai mozgalomban, ez a beszéd kulcsfontosságú.

Apjáról

„Életem legnagyobb élménye a Rudolf Steinerrel való találkozás. Apám hívta fel rá a figyelmem." Apja Julius Ritter von Polzer-Hoditz hadmérnök és matematikus volt. Maga nevelte fiait és leányait. 1912-ben halt meg. A halottakkal való kapcsolat apja vonatkozásában jelentős. Steiner sokszor beszélt Polzer-Hoditz apjáról. Előadásait követően gyakran mondta: „Az Ön apja most is jelen volt." Steiner halála előtt leírta, mit végez Julius von Polzer-Hoditz a szellemi világban. Ezzel impulzust adott Ludwignak, hogy a holtakkal foglalkozzon. Életében sokszor jelen volt apja inspiráló ereje. O vitte el fiát 1908-ban egy Steiner-előadásra. Ez kulcsfontosságú volt Polzer-Hoditz életében. Az 1908. november 23-án és 24-én elhangzott két előadás közül az első címe: „Mi az önmegismerés?" volt. Polzer-Hoditz másnapra egy gyorsírót vitt magával, hogy az előadás megmaradjon (a GA 108. kötetben található meg). Ez az előadás nyitotta meg számára a szellemi tanuló útját.

Az önmegismerésnek négy formája van. Az énnek az étertesthez, az asztráltesthez és a szellemiséghez is van kapcsolata. Mit tesz az ember, ha az önmegismerést nem szellemtudományos iskolázással kezdi? Hová tekint először? Befelé. Ma rengeteg ilyen ember van, de e módszerrel nem sokra jutnak. Már Goethe beszélt erről, szép szavakkal. Steiner „magában kotlás"-nak jellemzi ezt és irányt, egy egészségesítő utat mutat.

Az önmegismerés 1. fokozata: Mivé váltam azáltal, hogy itt és ekkor születtem? Ez a Mikor és Hol kérdése. E kérdést kell először a tudatba emelni. Megtanulom ezáltal, mennyiben hatottak rám e körülmények. Hogyan ismerem meg őket? A környezet iránti objektív érdeklődéssel kell körülnéznem. Polzer-Hoditz ezt egész életében gyakorolta. Steiner ezt a fizikai test megismerésének nevezi.

A 2. fokozat: Milyen képességeim, tehetségeim vannak? Itt már veszélyek is felléphetnek, mert ha valaki csak befelé tekint, érdekes ítéleteket hozhat. Nagy objektivitással kell eljárni, nem befelé fordulással. Az ősöket kell áttekinteni. Ez a Tehetség és Öröklés kérdése. Honnan jövök, képességeim elemei honnan származnak? Ez még nem a legmélyebb tulajdonságokról szól.

„Apámtól örököltem alakomat és a komoly életvitelt, anyámtól vidám természetem és költészetre való hajlamom." - írja Goethe. Ezt szerinte az örökléssel kapta, s ebből a két áramlásból egy újat hoz létre. Ez az élettest szintjén való önmegismerés, amelyhez az örökléssel szerzett tulajdonságok kötődnek.

A 3. fokozat: Hogyan állok a sorsban? Ha valaki bánt és azt fel akarom dolgozni, akkor el kell szakadnom ettől és eljutni addig a kérdésig: nem én vagyok-e ott, aki a pofont adja? Ez a karmikus megismerés. Meg kell kísérelni, hogy azonosítsuk magunkat azzal, ami látszólag kívülről jön. Ez a karma-gyakorlat. Az ember magasabb énje révén össze van kötve azzal, ami látszólag kívülről jön. Ez az asztráltesttel van összefüggésben. Nyitottnak kell lennünk a reinkarnáció gondolatával szemben is.

A 4. fokozat: ezt csak akkor gyakorolhatja bárki, ha a szellemtudományt teljes komolysággal műveli. Honnan jön a fizikai test, az étertest, stb.? Ehhez tanulmányoznom kell a szellemtudományos kozmológiát, és sok mást is. Látszólag mesz-sze kerül magától az ember, kerülő úton jut az önmegismeréshez. Mindezen elemek genezisének megismerése, ez a spirituális világismeret, egy út, mely nagy kerülővel visszavezet magunkhoz. Ezzel a négyfokozatú, önmagából kifelé induló, de visszatérő úttal találkozott Polzer-Hoditz először. A projektív geometriában - melyre Steiner nagy súlyt fektetett - van egy szép ábrázolás: a polaritás törvénye a körre vonatkoztatva.

Van-e ennek a pontnak kapcsolata a körön belüli ponttal?

Két érintőt húzunk, majd az érintési pontokon át húzunk egy egyenest, ez felel meg a pontnak. Mi történik, ha a külső pontot távolítjuk a körtől? Ha el akarunk jutni az egyenessel a kör középpontjához, végtelen távolra kell kerülni tőle.

Az önmegismerés szokásos kérdése: hogyan juthatok leggyorsabban a középponthoz? Ebben az előadásban Polzer-Hoditz éppen ennek az ellenkezőjét hallotta Steinertől. Ez az objektív önmegismerés módszere. A legobjektívebben kell ezt szemlélni. (...)

Bárhol volt, mindig ez a négy szempont érdekelte. Másnap volt még egy előadás: „Az ember, mint a világjelenségek kulcsa" címmel. Ezen

gyakorolhatta az előző napi négy módszert. A 2. előadás az Europaer-ben jelent meg. A mai napig nincsen minden előadás kiadva. Vannak, akiknek fontosabb, hogy Steiner valamennyi táblarajza megjelenjen.

Mit élt át 39 évesen Polzer-Hoditz?

Részlet emlékezéseiből: egy bátyjával folytatott 1917-es beszélgetésből. Fontos, hogy mi történt az I. Világháborúban 1917-ig, mert a mai történésekkel párhuzamot és hasonlóságot mutat. Az I. Világháború mögött ugyanazok az erők álltak, mint 2001.09.11. mögött. Polzer-Hoditz segítségével láthatjuk, hogyan lehet illúziók nélkül tekinteni az eseményekre. Arról ír, milyen környezetből jött, hol élt fiatal korában.

„Szerencsés sorsom következtében olyan környezetbe születtem, melyben az előző évszázad német szellemi élete még elevenen lüktetett, az ezért való lelkesedés tüze fűtött. Goethe, Schiller, Anastasius Grün, Hamerling és Grillparzer, Beethoven, Mozart, Schumann és Schubert ragyogta be ifjúságomat. Ez a lelket érzékennyé tette az idő és a tér szellemi szövedéke iránt. Ez adta az impulzust arra, hogy a világ szellemi hátterére rákérdezzek, és egyre hangosabban követelte a lélektől, hogy az élet értelmét keresse. Egy mára lecsengett szellemi korszak utolsó hősei a szellemi kötelességekre ébresztő kiáltásokként élték bele magukat a lélekbe egy új, most kezdődő kor számára; útra hívtak, melyek szellemi célok, kozmikus rendeltetések felé vezettek. Ez a hívó hang kezdetben egészen halkan, alig észrevehetően jött. A német szellemiségnek ebbe a vezető hangulatába más népindividualitások saját népi tulajdonságaikat és erényeiket keverték, egy kölcsönös, az emberiség egésze felé való növekedést keresve. Sehol másutt nem lehetett a népiségeknek ezt a különbözőségét a maga finom, szellemi formájában átélni; az ember nem volt egy zárt, egységes nemzetiség nyárspolgári ketrecébe zárva, mindenki mindenkivel közlekedett és szabadságban alkalmazkodott egymáshoz. Mint a Közép világgyermeke helyes módon tudta önmagát megélni, és hazáját egy olyan állapotként tudta átérezni, amellyel mindenki elégedett volt. Az ember angolul és franciául tanult és ugyanúgy tudott Shakespeare drámáiért, mint Alexander Dumas, George Sand, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeiért lelkesedni, a nyugati és a keleti embereket is rokonának érezhette."¹

Prágában kozmopolita atmoszférát élt át, a Nyugat - Kelet és egy Közép is megvolt, mely közvetít. Ebből a miliőből érthető, hogy miért

volt fontos a Közép. (...)

Stájerországban is élt, de hazája Csehország volt. „Németek, magyarok és szlávok közt egyaránt otthon érezte magát". Így tudta felvenni Steiner hármas tagozódásának impulzusát.

A „Kortörténeti szemlélődések"² ébresztő hatással voltak rá. Az előadások a világtörténés szellemi-okkult hátteréről, a nyugati páholyokról, Nagy Péter végrendeletéről, illetve a katolikus egyház politikai befolyásáról szólnak. Az Antropozófiai Társaságban voltak és vannak olyanok, akiknek nagy problémái vannak ezekkel az előadásokkal.

Polzer-Hoditz akkoriban nem lehetett jelen az előadásokon, de olyan szoros viszonyban állt Steinerrel, hogy Steiner a jegyzeteket elküldte neki. Azt akarta, hogy ezen iskolázza magát.

Egyes tagok elutaztak az előadásokról, mondván: Steiner ne politizáljon. O a népek ismeretéről beszélt, s ezt nem tudta mindenki fölvenni. Ha egy jó angol antropozófus olyat hall, hogy Angliában okkult körök hatást akarnak gyakorolni a világpolitikára, ez problémát jelenhet neki. Tíz éve így nyilatkozott erről egy antropozófus: „Steiner itt emocionálisan viselkedik; ez nem bűn, ez emberi dolog." „Steiner egy ilyen soviniszta közegben élt, hamis nemzeti érzületek közt, hát csoda, ha őt is befolyásolták ezek az érzületek?" Van, aki azt hangoztatja, hogy amit Steiner az angol politikáról mond, azt a németosztrák sovinizmus mondatja vele. Steiner soha nem mondott ítéletet individualitásokról, bármely néphez is tartozzanak; nagyon objektíven kell viseltetni velük szemben, erre Steiner ügyelt. Az átfogó szempontokat ábrázolta. Bizonyos körök okkult ismeretekkel rendelkeznek a népek fejlődéséről. Ezt fejtette ki tömören Steiner, melyel hihetetlenül exponálta magát. Életében két ellenséget szerzett emiatt. Az egyik a jezsuita mag. A Karlsruhéban tartott „Jézustól Krisztusig" c. előadása miatt kezdték támadni. Leírta a komoly jezsuiták okkult iskolázását. 6-7 évvel később a nyugati hatalmi politika hátterét is ábrázolta. A „Kortörténeti szemlélődések"-et követően lettek a szabadkőművesek is Steiner ellenségei. Nekik nem állt érdekükben ennek a nyilvánosságra kerülése. A dornachi tűz hátterében egy, az SJ³és az FM⁴ közti „joint venture"⁵ áll. Ezt Steiner jelentette ki a tűz után. „Az ellenségeket nem érzelmileg, hanem mint jelenségeket, objektíven kell tanulmányozni." Ahrimán-nal és Luciferrel szemben nem emocionális, hanem megismerési viszonyba kerüljünk. Vannak, akik azt mondják, még Steiner is az összeesküvés-elmélet felé hajlik.

Ez a kijelentés értelmetlen, de hatásos. Ma nem jó szélsőjobboldalinak, kapitalistának, kommunistának, vagy összeesküvés-elméleteket vallónak számítani. Akik legjobban félnek attól, hogy összeesküvés-elmélettel vádolják őket, ugyanazok, akik az USA által gyártott elméleteket elhiszik.

Miről beszélt Steiner? Mit jelent ma a roma-nizmus hanyatlása?

A romanizmus a hatalomgyakorlás megvalósítása kommersz eszközökkel, minél nagyobb területen. A nyugati körök véleménye szerint a romanizmus hanyatlásban van. Nincs mit félni tőlük; Franciaország nem lesz többé világhatalom. A népek fejlődésében van egy csúcspont, s e körök tudják, hogy a csúcspontot e népek már meghaladták. Szerintük azonban a germán-angolszász népek még e csúcs előtt állnak. Azt gondolják, hogy a világuralom az angol-amerikai népek jussa, ezért a német elemet kikapcsolták. A jövő pedig a szlávokhoz tartozik, ezért az angol-amerikai elem befolyást akar gyakorolni a szlávságra. A mai napig e körök állnak a háttérben. A „szocialista kísérlet" nyugati találmány, nem keleti, és a fenti elgondolások jegyében zajlott. Steiner térképeket mutatott, az egyik 1890-ből, egy angol vicclapból való, címe: hogyan fog kinézni Európa a jövőben? Keleten az „orosz sivatag", Közép-Európában a monarchiák helyett köztársaságok láthatóak. Steiner megemlíti, hogy egyes, ebből az időből való angol könyvek egy közelgő háborúról szólnak, mely mindent át fog rendezni; és szólnak egy kísérletről az oroszoknál, melyet nyugaton nem lehetne végrehajtani. Arról is beszél, hogy a Nyugat olyan távlatokban tervez, ami Közép-Európára sosem volt jellemző. „Amennyiben a világhatalom az amerikaiaké, és a jövő a szlávságé, akkor a szlávság vezetőivé kell válnunk"- mondta a Nyugat. A szocialista kísérletet nyugaton indították el, és befejezéséről is ott döntöttek.

Mi történt 1982 óta, milyen tárgyalások zajlottak le a pápa és az USA vezetése közt, melyek alapján Lengyelországon keresztül elindították a kelet-európai átalakulást?

A pápa tanácsadója és barátja, Zbigniew Brzezinski 1988-ban megjelent könyvében így ír: „keleten egy posztszocialista korszakban élünk". '88-ban írja ezt, mintha már vége lenne. A nagyvonalú tervezés a mai napig így történik.

Steiner leírja, hogy bizonyos nyugati körökben, amelyek gazdasági hatalmat akarnak gyakorolni, olyan rituálékat folytatnak, melyek révén bizonyos halottak befolyást gyakorolhatnak az eseményekre. E tekintetben különbséget kell tenni aközött, amikor valaki beszédet mond a parlamentben, vagy újságcikket ír. Az egyiknek ugyanis van hatása, a másiknak nincs. Steiner azt mondja: nem azon múlik a hatás, hogy okos-e vagy rossz-e a cikk, hanem hogy ezek a körök a halál utáni realitással számolnak. Tehát, ha valaki beszédet tart, akármilyen blődségeket mond (mint például Bush), hatni fog, amennyiben olyan körökkel áll kapcsolatban, akik e rituálékat végzik.

Polzer-Hoditz nagyon fontosnak tartotta a holtakkal való kapcsolatot. Aki a szellemtudomány talaján áll, az ezt a kapcsolatot bensőséges és szabad módon hozza létre. A nyugati köröknél ez nem szempont; a lényeges inkább az, hogy elegendő számú halott legyen jelen, aki impulzálni tudja azt, aki beszél. Ezek a társaságok, mint egyfajta „ahrimáni biztosítótársaságok" működnek.

Míg a teozófiai magyarázatok szerint a halál után emelkedünk, a Devachánba stb., addig itt másról van szó. Ezek a halottak máshova jutnak. Ha ilyen körökbe kerül valaki, a lelke a halál után is a földi viszonyokkal összekötve marad. Steiner erről az 1917. január 20-i előadásában beszél. Ennek az az ára, hogy ezek a lelkek nem tudnak följebb jutni, magasabb szellemi szférákba emelkedni. Ma sokan vannak ilyenek. E rituálékban nemcsak a materialista halottak vesznek részt, hanem anti-Mihály démonok is, akik az egyiptomi kultúrkorszakból maradtak itt. E társaságok gyakran Egyiptomig vezetik vissza eredetüket. A nyugati politika mögött egy csoportegoista okkult erő áll. Azért tudtak eddig hatékonyak lenni, mert eddig Közép-Európában kevesen érdeklődtek e kérdések iránt. E tények megismerése akadályozhatja meg egyedül e hosszútávú tervek megvalósulását.

A nyugati törekvés tehát: közvetlenül hatni a Keletre. Míg a fejlődés számára az lenne a fontos, hogy ezek az impulzusok kelet felé Közép-Európából induljanak ki, eközben ezek ki vannak kapcsolva.

A Nyugat mindent csak dualizmusban lát.

A gazdasági világuralom elve ebből a poláris gondolkodásból ered. Hogy a hatalmat megtarthassa, a polaritást erősíti. Ez azt is megmutatja, hogy a Közép-Európai erő milyen kevéssé van jelen a világban. Steiner nem az angolok, vagy mások ellen beszélt, hanem a Középért.

Ha tudjuk, hogy Ahrimán nyugaton

inkarnálódik, nem kell csodálkozni, hogy a nyugati népekben megvan a világuralomra való képesség. Polzer-Hoditz foglakozott a perspektívákkal, például Nagy Péter végrendeletével. Mit mond a mai ember erről?

A végrendelet Oroszország számlájára egy olyan politikát vázol fel, mely Közép-Európa ellen irányul. Mások szerint hamisítványról van szó. Nem ez a lényeg, hanem az: hogyan hat a világra.

Polzer-Hoditz 1917-ben táviratot kapott Steinertől: Jöjjön gyorsan Berlinbe! Ekkor kérdezte Otto Graf Lerchenfeld Steinertől: Mit tehetünk még Európáért, hogy ebből a háborús helyzetből kikerüljünk? Steiner válasza erre a hármas tagozódás eszméje volt. Ehhez azonban tudni kell azt is, hogyan jött létre az I. Világháború. A látszat az, mintha a háború kirobbantása a németeket - osztrákokat terhelné, azonban dokumentumok igazolják a franciák és angolok szerepét a szarajevói merénylet utáni helyzetben.

Steiner a hármas tagozódás mellett fontosnak tartotta az európai történelem mélyebb áttekintését, is és azt is, hogy a katolikus egyház milyen okkult eszközökkel dolgozik. Naivitás lenne azt hinni, hogy Bush után Kerryvel jobb idők jönnek. Nyugaton nem az a kérdés, ki áll elöl, hanem hogy milyen körökben mozog. Bush és Kerry „egy klubban van". Miért akarta Steiner az osztrák császár tudomására hozni a hármas tagozódást? A Habsburgok törzsi szelleméhez⁶ tartozik a császár. Ez a szellem arkangyali szinten áll és akkoriban lehetőség volt rá, hogy a hármas tagozódás a Habsburgok révén kerüljön a világ elé. Steiner Polzer-Hoditz bátyján, Arthur von Polzer-Hoditz-on keresztül próbálta eljuttatni a Memorandumot a császárhoz, 1917. július 17-én. Ebben az időben azonban Arthur Polzer-Hoditzot intrikák érték, s a császár elbocsátotta. Később rájött hibájára. A császárhoz már Arthur elbocsátását követően jutott el a Memorandum, érdeklődést is mutatott iránta, de cselekedni már nem tudott.

Arthur Polzer-Hoditz tíz évvel később megírta Károly életrajzát, a Memorandum itt jelent meg először a nyilvánosság előtt. A könyv Steinert is szerepelteti. 1930-ban fordították le angolra, címe: „Az utolsó osztrák császárról". Két fordító fordította le, gondos munkával. A könyvből a Memorandum hiányzik és minden Steinerre vonatkozó utalás is ki van hagyva. Ezt az emberek nem veszik észre. Károlyt ma a katolikus egyház boldoggá akarja avatni. Most az illetékes bizottság vizsgálja az ügyet.

A nyugati és keleti (római katolikus) oldalról egyaránt pontosan tudják, miről beszélt Steiner és ezt el akarják tüntetni. Sok éber ember van köztük, aki megértette, mit hozott Steiner Közép-Európának. A joint venture célja, hogy amit az eszme hozott volna Európának, elhallgattassák.

Az EU nem más, mint egy túldimenzionált egységállam.

Tragikus, hogy a világ minden konfliktusában területi alapon akarnak megoldást adni.

Akik emögött állnak, pontosan tudják, hogy ilyen úton nincs megoldás. Ki az, aki tényleg a megoldásra törekszik és ki az, aki álmegoldásokat hoz? Polzer-Hoditz az előbbiekhez tartozott, mégsem volt a pesszimizmus embere. Minden egyes emberre számított, akivel kapcsolatban állt. Miután a hármas tagozódás megvalósítása meghiúsult, sokakkal beszélt arról, hogy a hármas tagozódás egy csíra, ami belekerült a világba és a jövőben hatni fog.

Meglátogatta Masarykot is, aki nagy érdeklődést mutatott javaslatai iránt. Tanácsadói azonban úgy találták, hogy Polzer-Hoditz látogatása után Masaryk nagyon izgatott lett, teli ötletekkel, ezért a továbbiakban nem engedték a közelébe. Benessel is így járt.

1930-ban Polzer-Hoditz is írt egy memorandumot, melyet több száz politikushoz elküldött, sokan komolyan is vették. Masaryk halálát követően Polzer-Hoditz a memorandum tartalmát szellemi úton közölte vele. Azt mondta: nem azok száma számít, akik értik (a hármas tagozódást). Polzer-Hoditz egy Steiner-maxima szerint élt: „Sose a sikerért dolgozzunk; sose tegyük függővé a külső sikertől azt, hogy egy ügyet továbbviszünk-e, vagy sem."

2. előadás, április 17., 10.45

A Nyugatnak a Kelet vezetésére irányuló tevékenysége inkább kontroll alatt tartásként, idomítás-ként, uralomként jellemezhető. Nem „szabadságra nevelés"-ről van szó. Akik Keleten az ú.n. szocialista kísérletet elindították, azok szemében nem létezik európai Közép. Ami létezik, az Euro-amerika és Euro-ázsia. Ma a kettéosztottság újraegyesítésére van szükség. A mai határvonal Euro-amerika és Euro-ázsia közt egybeesik az 1054-es szkizma (egyházszakadás) során létrejött határvonallal. A nyugati körök visszanyúlnak a „New and Accurate Map of the World"⁷-höz. E körök tudják, hogy ma az ötödik kultúrkorszakot éljük, s ezt a hatodik fogja követni. Azt gondolják, hogy a hatodik kultúrkorszakot annak kell előkészítenie, aki az ötödikben a világuralmat gyakorolja, s ez az angol-amerikai elem.

Az ú.n. iszlám probléma a hatalmi politika által kreált probléma. Az 1990-es térkép és a rajta ábrázolt „Iszlamisztán" egy kicsit mulatságos fantáziaképnek tűnhet, azonban a világháborúk által átrendezett Európa térképe is először egy angol vicclapban jelent meg, 1890-ben. Huntington 1990-es könyve nem megismerési eredmény, hanem program. A szocialista kísérlet után a következő cél egy globális gazdasági hatalom, nyugati dominanciával. 1989 után újabb konfliktusokra volt szükség: „Az iszlám világot a Nyugat ellenpólusaként kell feltüntetni."

Brzezinski egy 1995-ben megjelent könyvében így nyilatkozik: „Ha Amerika tényleg meg akarja ragadni a világhatalmat, akkor még Amerikában is lesznek konszenzus-problémák. Kivéve, ha nem történik egy mindenkit sokkoló támadás Amerika ellen, amely mindenkit meg fog győzni erről."

Helyezkedjünk bele a nyugati politikai gondolkodásba.

2001. szeptember 11.: 24 órán belül meg kellett győzni a világot, hogy a támadás iszlám területről jött, ez a Gonosz: Iszlamisztán. Olyan szervezeteket állítottak oda, amelyeket Amerika hozott létre. Mára Bushnak nehézségei támadtak, mert túl sokan gondolkodnak e témáról.

09.11. ugyanúgy provokált esemény volt, mint az első világháború. Egy nagy terv megvalósítását szolgálta Afganisztán, Irak, Izrael, stb., hogy elhitessék az emberekkel: szeptember 11-e így és így történt. Nem minden szereplő rendelkezik áttekintéssel az egész ügy felett, de akármilyen eseményeket provokálnak, a nagy cél az, hogy Közép-Európa akár nyugatra, akár keletre tolódjon, csak ki legyen iktatva. Ha egy térkép megjelenik, a kérdés az: valóságos dolgokról szól, vagy programot ábrázol.

Ha Polzer-Hoditz eljárására gondolunk, ezek szimptómák. Steiner a Zeitgeschichtliche Betrachtungen-ben utalt e térképekre, melyek hírül adták e kísérleteket. Ne karikatúráknak tekintsük őket, hanem komolyan, szimptóma-ként. A térképen a következő konfliktus is megjelenik: ez Kína (Konfuciania). Kína a XXI. században világhatalom lesz. Ezt az USA nem akarja megengedni. A következő a Nyugat és Kína közti konfliktus lesz. Ez is a Közép leszorítását szolgálja. A németeket a holokauszt révén szorították le. Az európaiak felelősek a mai helyzetért. Nem lehet mindent a Nyugatra kenni. E provokációk részei a hatodik korszak előkészítésére vonatkozó hosszútávú terveknek.

Steiner 1917 végén beszél a „nagy gondo-lat"-ról, az ötödik korszakból a hatodikba való átmenetről, s a többi „algondolat"-ról, mely a nagynak alá van rendelve. Ennek sűrítménye az Europaer-ben 1999-ben közölt idézet:

„Ma egy olyan embercsoport a hangadó, akik a Földet gazdasági impulzusok révén akarja uralni. A lényeg: ez az embercsoport tudja, hogy az orosz területen van egy nem organizált embertömeg, akik egy szociális szerveződés csíráját hordozzák. A jól körülhatárolt cél: ezt a csírát az antiszociális csoport terébe be kell vonni."

A háború addig fog tartani, amíg a németség és a szlávság össze nem fog a Nyugat igája alól való felszabadulásért. Ha a németségnek az én-impulzushoz van köze, akkor így is mondhatjuk: amíg a közép-európaiak és a szlávság megértésre nem talál. Itt van valami közös - a nyelvi különbözőség ellenére - s ez az individualizálódásra való törekvés. Ez a Nyugat és a római katolikus egyház számára egyaránt kényelmetlen. Az európaiak lehetőségei: vagy leleplezik a hazugságot, amivel a Nyugat dolgozik, az anglo-amerikai történés mozgatói egy áramlás hordozói, mely a francia forradalom előtti időkből származik, ahol a jelszavakat csak dekorációként használják, valójában egy, a forradalom előtti, arisztokratikus impulzust hordoznak, vagyis hogy egy kisszámú ember dolga, hogy a világ irányítását a kezében tartsa. Ezért nem azt mondják, hogy az olajért megyünk Irakba és nem azért megyünk Afganisztánba, hogy a drogtermelés a mi kontrollunk alatt maradjon, hanem azért, hogy demokráciát, szabadságot, civilizációt vigyünk oda. Steiner felhívta a figyelmet arra, hogy át kell tekinteni, mi a frázis és mi a politikai szándék. Az antropozófusok nem a szavakban gondolkodnak. A szavak nem a dolgok. Ha az interneten szót keresünk, például azt, hogy Michael, lesz sok találat, de a Szabadság filozófiájában például egyszer sem szerepel. Az antropozófia tanulmányozása rávezet, hogy nem a szó a lényeg. Milyen valóságra gondolják a szót, az az igazi kérdés; különben csalódni fogunk, ha valaki a Michael szót használja, és azt gondoljuk róla, hogy az antropozófia talaján áll. Ha erre törekszünk, ezzel egy erőt képzünk, amely véd ezektől az impulzusoktól. Vagy áttekintjük ezeket az impulzusokat, vagy átengedjük a világuralmat az anglo-amerikai okkult csoportoknak. Ez pedig fennáll, amíg a szolgaságba kényszerített német-szláv területekről a jövő felé irányuló véráldozat meg nem menti.

Steiner, Polzer-Hoditz, Moltke és mások az I. szándékot támogatták, ezzel ellentmondásba kerültek a II. érdekeivel, s ez utóbbi a mai realitás.

Polzer-Hoditz: „Annak a kultúrkorszaknak az útja, melyben élünk, nyugatról keletre vezet. Ennek a népnek metamorfózis kell, minden régi erő elvész. Anélkül, hogy a szellemből kiindulva ne újulnának meg, nem haladhatnak tovább. Ha ezt nem teszik, pusztítóvá válnak, katasztrófák keletkeznek belőlük."

Nyugatról jött az egységállam. Ennek lejárt az ideje. Moltke imaginációja szerint: „Európának le kell vetnie régi ruháját, egy ideig meztelenül kell vándorolnia a fejlődésben." Európa régi ruhája az egységállam.

A II. program szerint a ruhát exportálják keletre, a Közép átalakító hatása nélkül. Ez az átalakulás megértés kell legyen aziránt, hogy a szociális struktúrának tagozódnia kell, a szabadság, egyenlőség, testvériség számára teret biztosítva. A mai viszonyok mellett ez nem megy konfliktusok nélkül. A Közép hiányának következménye az a katasztrófa, amiben élünk.

1989 óta a Kelet ugyan megnyílt, de nyugatról csak gazdasági gondolatokat exportáltak. Hogyan tud ez a metamorfózis létrejönni? Semmi régi nem alkalmas az átalakulásra - erre rá kell jönni. Amit ma az EU-ban csinálnak, az Andersen meséhez, a császár új ruhájához hasonló. Ha valóban új ruha készül egyszer, ez csak a hármas tagozódás révén jöhet létre.

(szünet)

Aki mint antropozófus, a világpolitikával foglalkozik, olyan területtel van dolga, ahol Ahrimán egyre erősebb működése tapasztalható. Ezért megfontoltságra, eltökéltségre, megismerési bátorságra van szükség, hogy egy ilyen lényt felismerjünk. Steiner Ahrimánnak egy harmadik, világtörténelmi inkarnációjáról először 1919-ben beszélt, akkor, amikor a hármas tagozódásról kiderült, hogy egyelőre nem tud megvalósulni Európában. Ekkor beszélt a mélyebb okokról.

II. Mindennek a nyugati befolyás szerint kell történnie. Ez csoportegoista érdekeket szolgál.

I. A Nyugat és a Kelet közt megértés keletkezik a Közép által. Ez az egész emberiség érdekeit szolgálja.

Vajon miért?

Az első világtörténelmi inkarnáció Luciferé volt, a Krisztus előtti harmadik évezredben, Kínában. Erről az eseményről az emberiségnek nem volt világos tudata. Átaludtuk.

A második esemény a Golgotai Misztérium, Krisztus inkarnációja volt. Ezt még a legközvetlenebb tanítványok is álmodó tudattal élték át.

A harmadik esemény alig néhány évvel a harmadik évezred kezdetét követően következik be nyugaton. Ezt nem kellene átaludni, hanem a modern tudat teljes éberségével átélni. Nem egy szörnyű eseményt kell elképzelni, mert az emberiség nemcsak Lucifertől kapott ajándékokat, hogy a magasabb szellemiségtől elszakadjon, szabaddá váljon, de Lucifertől is meg kell szabadulnunk. Az összes régi kultúra Lucifer által lett inspirálva. Ahrimánnak köszönhetjük a realitásérzéket, a józanságot, az intellektust. Ahrimán azt szeretné, ha mindent a földi viszonyok szerint képzelnénk el. Úgy akar hatni, hogy ne ismerjük fel. Lucifer nem ellensége a megismerésnek, illetve Lucifer megismerésének. Az események szereplői Ahrimán és Lucifer. Hogy Lucifert felismerjük és szabadon éljünk az adományaival, ehhez moralitásra van szükségünk. Az Ahrimántól való szabaduláshoz világos gondolkodásra van szükség. Steiner első feltételnek szabja az érzékletmentes, tiszta gondolkodás megvalósítását.

Ahrimán szereti a régi egységállamot konzerválni, ő a hármas tagozódás okkult ellensége. Az emberek gondolkodását meg akarja zavarni. Ma az antropozófusok közt is monumentális zűrzavar uralkodik Steiner ilyen közlései körül.

Ahrimán Észak-Amerika Nyugat(angol, amerikai) éberség, intellektus, gondolkodás

Krisztus Közép álmodva

Lucifer Kr. e. 3000 átaludták Moralitás Akarat

Nemrég a Goetheanum c. folyóiratban egy médium közlései jelentek meg a következő címmel: „Egy antropozófus és egy természeti szellem⁸ közt egy médium által lezajlott beszélgetés".

Az antropozófus ismerte Steinernek Ahrimánról szóló közléseit és első kérdését így tette fel: „Ez (t.i. Ahrimán földi alakban várható megjelenése; a szerk.) inkarnáció lesz?" A válasz így hangzott: „Ez egy közbülső fok lesz inkarnáció és inkorporáció közt, mert nincs az az emberi lény, aki el tudná viselni, hogy Ahrimán testben megjelenjen."

Az inspiráció a lelkiségre hat, rövid ideig tart és aztán véget ér.

Az inkorporáció évekig is eltarthat, az inkarnáció pedig élethosszig tart. Ez a közlés tehát egy kevésbé radikális megjelenésre utal.

Egy lény inkorporálódása esetén nem beszélhetünk - nem lehet szó halálról. Ha Krisztus csak inkorporálódott volna, nem lett volna Golgotai Misztérium.

A második kérdés így hangzott: „Mikor fog ez az inkorporáció bekövetkezni?"

(Steiner erről annyit mondott, hogy amikor a III. évezred egy része eltelik - tehát relatíve az elején. Egy az Europáer-ben megjelent olvasói levél szerint ez ma történik. Írója szerint 2001. óta nincs olyan nap, mely ne viselné magán e szellem jelét.) A természeti szellem válasza: „Ezt nem mondhatom meg."

Az első kérdésre adott válasz így szól: inkor-poráció.

A második válasz lényege: az időpont elhallgatva.

A harmadik kérdés: „Hol fog lejátszódni?" A válasz: „Európában." Ez a válasz ellentmondásban áll Steiner közlésével. Erre a Goetheanumtól senki sem reflektált. Wolfgang Weichrauch azt nyilatkozta: ez nem áll ellentétben Steiner kijelentésével. Az egész történet zűrzavarra utal. Nem tartják fontosnak, hogy egy világtörténelmi jelentőségű ügyben ellentmondás van. Ez a jelenség ideális lehet azok számára, akik a páholyokban ülnek, mert van egy olyan csoport, mint az antropozófusok, akik e kérdésben téves irányba tekintenek. És ha valaki rákérdez erre, mondhatják: hagyjátok már ezt az állandó kritikus hangot a Nyugattal szemben, mert a természeti szellem megmondta, hogy Európában lesz. Vajon érdekük-e, hogy a hely és időpont tekintetében sokak fontosabbnak tartsák azt, mit mondott egy természeti szellem, mint Steiner? Ez nem vall éber gondolkodásra. Ha az lenne, legalább konstatálná, hogy itt ellentmondás van, és azt meg kell vizsgálni. Ennek a lénynek az is célja, hogy az emberek fontosabbnak tartsák a szellemi tisztánlátásból származó dolgokat, mint az egészséges, tiszta gondolkodásból származó megismerést. Most csak azt konstatálhatjuk, hogy egy ellenőrizetlen és kommentálatlan közlésnek hitelt adtak. Ez a Nyugatnak jó, de Közép-Európának nem az.

Mit mondhatunk egy közvetlen inspirációról? Steiner utalt rá, hogy vannak olyan elementáris lények, akik „asztrális hulladékok". Ki is nyilatkozik meg egy inspirációban?

„A világtervben minden jó. És a gonosz csak egy bizonyos korszakban marad fenn (létezik). Ezért csak az hisz a gonosz örökkévalóságában, aki az időbelit és az örökkévalót összecseréli; ezért a gonoszt nem értheti meg, aki az időbelitől nem képes felemelkedni az örökkévalóhoz." (Steiner)

Mit mond itt Steiner?

A világtervben nincs örökkévaló gonosz. A világtervben minden jó. Van egy abszolút jó és egy relatív, időben élő gonosz. Ez a lelki hygiéné szempontjából fontos.

A 869-es konstantinápolyi zsinaton a lélek és szellem össze lett mismásolva.

Ahrimánnak túl nagy hitelt adunk, abszolút létet tulajdonítunk neki. A Gonosznak csak előre látott és megengedett szerepe van. Goethe hasonlóképpen ábrázolja ezt a Faust prológusában: Mefisztó fellép, ha engedélyt kap. Steiner szerint a Gonoszt ma relatívként, magasabb nézőpontból kell szemlélnünk. Az angol okkultista Mabel Collins így fogalmaz: „Nem szabad a pillanatban élned, sem a jövőben, csak az örökkévalóban. Ott ez a hatalmas gyom nem tud növekedni. Az örökkévalóság egyetlen gondolata is kitörli ezt a foltot a létedből."

Vannak lények, akik az Idő mögött állnak, de hozzátartoznak a világtervhez, az örökkévalóhoz (az Archék). A szemlélet révén a Gonosszal kapcsolatban sem gyűlölet, sem félelem nem jelenik meg. Ma a Harmadik Birodalmat, mint az abszolút Gonoszt tekintik, s ha valaki azt mondja: mindez jó, azt mondják: ez a holokauszt rela-tivizálása. De azt a kérdést, hogy mi volt ennek a szörnyűségnek a magasabb értelme, a relatív Gonosz számára veszélyes föltenni.

(Kérdés a hallgatóság soraiból:)

Steiner azt mondta, a Michael-iskolában emberek, angyalok és elementárok is részt vettek.

(TM:) Sokféle szellem van, vannak segítők is. Valóban természeti szellemek voltak ezek? Ha inspiráltak vagyunk és nincs hozzá intuíciónk, illúzióknak adhatjuk át magunkat, nem tudhatjuk, milyen lények inspirálnak. Az inspirációban van egy relatív bizonytalanság. Nietzschéről írja Steiner, hogy utolsó műveit Ahrimán inspirálta.

Az intuíció, amire szükségünk van, hogy egy lényt felismerjünk, azzal már az érzékletmentes gondolkodásban is rendelkezünk. Ha egy gondolatot így megragadunk, nincs semmi „maradék" mögötte. Ezért a magasabb intuíció kialakítására legjobb iskola az érzékletmentes gondolkodás. Amit a médium átélt, az tény. A kérdés: hogyan magyarázzuk? Ha továbblépünk, azt intuíciónak nevezzük.

Steiner halála után Polzer-Hoditznak tulajdonítottak egy inspirációs élményt, amit ő Johanna von Keyserlingk grófnőtől származónak tekintett. (lásd keretes szöveg)

„Misszióm befejeződött."

„Amit az emberek érettségének megfelelően adhattam, azt adtam nekik."

„Elmegyek, mert nem találtam füleket, melyek képesek lettek volna a szavak mögött a szellem szavát meghallani."

„Elmegyek, mert nem találtam szemeket, melyek a földi képek mögött képesek lettek volna a szellemi képeket meglátni."

„Elmegyek, mert nem találtam embereket, akik akaratomat képesek lettek volna megvalósítani."

„A misztériumok rejtve maradnak, amíg visz-szajövök."

„Vissza fogok jönni és leleplezem/felfedem a misztériumokat, ha sikerülni fog, hogy a szellemi világokban egy oltárt, egy kultuszhelyet alapítsak az emberi lelkek számára. Akkor majd visszajövök. Akkor folytatni fogom a misztériumok leleplezését/felfedését."

„Azok vétkesek a halálomban, akik megakadályozták a szív kultúráját."

„Ha az emberek a mélységekbe hatoltak volna a szívük révén, akkor rátaláltak volna arra az erőre is, mellyel megfelelhettek volna a kor feladatainak."

A kérdés: ez a közlés valóban attól a lénytől jön-e? Valóban Steiner lépett itt fel? Ha nem, miről van szó?

(Kérdés a hallgatóság soraiból:) Az időben megjelenő Jó-Gonosz polaritás mögött milyen individualitások állnak?

(TM:) Lucifer és Ahrimán örökkévalóságban lévő lénye sem nevezhető jónak-rossznak. Az antropozófia célja a dualitásból való kiemelkedés. Steiner szerint a dualizmus Nyugaton mélyen gyökerezik. A Jót Istennel, a Gonoszt az Ördöggel azonosítják. Steiner a „Michael küldetésé"-ben pontos utalásokat tesz erre. Amit Istennek neveznek, azt Lucifernek, amit a Gonosznak, azt

Ahrimánnak. Ezek a lények az individualitások csoportjába tartoznak, egy küldetéssel lettek le-küldve. A Gonoszt nem helyezhetjük a tiszta individualitások szintjére. Egyik feladatunk a Gonosz megismerése, a másik a Gonosz által nem érintett bensőnk megismerése.

Steiner 1909-ben beszélt arról, hogy az olyan emberiség, amelytől elvitatják a szellemet, nem tud a Gonosszal szembehelyezkedni. A misztériumdrámák előképek arról, hogyan lehet Ahrimánnal szembehelyezkedni. A második drámában sokan visszatekintenek középkori megtestesülésükre (Mária, Tomasius, stb.) Ahrimán megpróbálja az átélést illúzióvá alakítani, inspiráció útján.

„Ki vagy te, milyen lény? Te vagy a tévedés atyja, de az ítélőerőé is." Megmutatja, hogyan lehet valaki Ahrimánnal szemben szabad. Ha valaki intellektusát szellemire irányítja, Ahrimántól szabad tud lenni, egy Michael-erő által.

A drámában egy személy inspirációt kap. Mária először nem foglalkozik a tartalmakkal, hanem megkérdezi: ki ez?

Ha ezt megfogalmazta, lett egy szabad tere, akkor kezdi el az inspiráció tartalmát megvizsgálni. Ezt a médium nem tette meg a természeti szellemmel szemben.

(Kérdés a hallgatóság soraiból:) A Gonosz megváltása mit jelent? Az időtől megváltani?

(TM:) E lények iránt tisztelettel kell lennünk, mégis egy ilyen lény az intelligenciájában bornírt (elmaradott). Benedictusnak sok látóélménye van Ahrimánról. Amíg nem tudja, ki rejtőzik mögötte, Ahrimán jelen marad. Amint meghatározta a lényt, Ahrimán azt mondja: most már nemcsak látni képes engem, hanem gondolni is, tehát el kell tűnnöm (gondolkodásában olyan erőt hordoz, ami őt megsemmisíti). Ha egy ilyen lény örök individualitás, nem lehet megsemmisíteni. Ahrimán itt úgy beszél, hogy saját magáról való tudata is elhomályosult. Ha az ember gondolkodik, Ahrimán nem tud megjelenni. Steiner ezekkel a lényekkel egy szakadékszerű élményt láttat.

Saját individualitásuk tudata nincs jelen bennük. (...)

Tragikus tévedése ez Ahrimánnak, hogy az emberi gondolkodás Ahrimán megsemmisítését hozná. A gondolkodás segítené Ahrimán önfelis-merését. (...)

Johanna von Keyserlingk grófnőről Steiner azt mondta, hogy a harmadik évezred tudatával rendelkezik. Sok tapasztalata volt, így például tudta, mi kapcsolódik november 9-hez. (... ) Steiner halála után volt ez az élménye, a hamvasztáskor.

Beszámol róla, hogy átéli Rudolf Steiner szellemtestének látogatását.

Mi a benyomásunk a szövegről? Ahrimán törekvése az, hogy a szellemi és fizikai világ közti kapcsolatot elvágja. Mintha e szövegben Steiner minden kapcsolatot elvágna a szellemi világtól. Mintha senki semmit nem értett volna meg (se Marie Steiner, se Ita Wegman, se más).

„...akik az akaratomat képesek lettek volna megvalósítani..." Akarta-e Steiner a saját akaratát megvalósítani? Az etikai individualizmus megalapítója ezt tette volna? Steinertől ilyen formában nem hangozhatott el, hogy: „Elmegyek.", mivel halála után is kapcsolatban maradt egyes emberekkel. Nem lehet, hogy aki az inspirációt kapta, átalakította a valódi inspirációt a saját formájára. Ebben a formában a közlés nem tulajdonítható Steinernek. Milyen állapotban volt a médium? A grófnő sok jelentőset mondott, de egy alkalommal alaposan tévedett. Leírta egyszer, hogy a fia meghalt, s ő a távolból érzi ezt. Ez azonban nem történt meg. Akihez erősen kötődik érzelmileg, azonnal föllép a tévedés lehetősége. Steiner meghalt, nincs többé kivel beszélgetnie. Ajtót nyit, de más is bejön rajta, amit nem vesz észre. „Nincs senki, senki, senki, csak Te." Ez gőg.

Steiner szerint a tévedésnek két forrása van:

- az átéltekbe szubjektív elemet viszek és nem veszem észre;

- az élményt nem a valóságnak megfelelően értékelem.

Lessing: „Többet ér egy egyénileg elkövetett hiba, mint egy tekintélytől elfogadott igazság." Polzer-Hoditz így ír Steiner haláláról: „Egy földi szervezettel a szellemi világban nem maradhat kapcsolatban, ezért a mozgalmat az egyes tanítványoknak kellett a katasztrófán átvezetni." Itt arra utal, ami a Társaságban 1935-ben lejátszódott. „Ezek az egyes lelkek, akiket el tud érni, akiket segíteni tud, ha jóakaratúak."

Sok évvel halála után és életrajzának kiadása után jelent meg egy könyvecske, a „Sorsképek szellemi tanuló koromból⁹, 1942-43"; melyben szerepel egy 1931-es budapesti epizód. A tanulókorszak 1908-ban kezdődött. Polzer-Hoditz az emlékezőképesség mestere. Ugyanazokat az élményeit többször is följegyezte. Mit tartott jelentősnek, hogy 1908 óta újra leírja?

- egy beszélgetését Steinerrel 1917-ből;

- egy másik beszélgetését 1924-ből, melyben Steiner arról tudósítja, hogy apja a szellemi világban tevékeny;

- 1928-as álomélményéről: egy képben ébred fel a régi Rómában, egy császári trónon ül, előtte hódoló emberek. A kép eltűnik, s egy mennydörgő hang szól: „Hadrian". A beszélgetésben Steiner utalt rá, hogy ő (Polzer-Hoditz) élt a római időben. Polzer-Hoditz foglalkozott Hadrianussal, aki római békecsászár volt. Mellékneve Graeculus (Görög) volt, lelke szerint görög volt, az Eleusis-i misztériumokban lett beavatva, járt Egyiptomban is. Nem csak római volt, hanem szerette és ismerte a görögséget. A Római Birodalom fénykorában nem akart több területet hódítani. Aki Polzer-Hoditzot mélyebben meg akarja ismerni, annak Hadrianussal kell foglalkoznia. Részlet a könyvből:

„1931. április; Budapest, Mátyás templom a Halászbástya fölött. Apával és lányával¹⁰ lépek ki a templomból. A legszebb tavaszi idő, Húsvéthétfő. (...)

Hunyadi Mátyás nagy lélek volt. Hosszan időzött Bécsben, és Frigyes¹¹ nem tudott bejönni saját városába. A titkos hagyomány szerint a Rózsakereszt mestere ott volt Mátyás halálos ágyánál. Rengeteg könyvet gyűjtött össze, könyvtára világhírű volt. Sok közülük eltűnt. Ezek veszélyesek voltak Róma hatalma számára. Első felesége Pogyebrád lánya¹² volt. A népnyelv szerint második felesége¹³ mérgezte meg Mátyást. A nápolyi nő Róma szolgálatában állt. (...)

Emlékek rohannak meg ifjúkoromból, mikor most, idősödve újra e földre lépek. A beszédet részben elfelejtettem, akkoriban is gyengén beszéltem, amikor a huszároknál szolgáltam. De a dallama és a cigányosság csodálatosan ragadja meg a lelkem. Valami ősi nekem mindkettő.

(barátja:) Eddig azt gondoltam, inkább a szláv-sággal vagy összekötve, de most látom, milyen közel áll hozzád Magyarország.

(PH:) Számomra mindkettő a Kelet. Ausztria feladata az volt, hogy mindkettőt helyesen értse. Ezt ugyan az egyház nem akarta, mert ez veszélyes a római birodalomra nézve. Ezért úgy irányította az oktatást és a gondolkodást, hogy a szellemi megismerés megbénuljon. Túl kevés volt a szellemi erő, hogy megoldja a feladatot, ami rá lett róva. Egy sorsáramlás halad át a magyar földön, mely a szlávokkal együtt sokáig török iga alatt állt. És ez a sorsáram Stephanus nevével fonódott össze; ez németül azt jelenti: a megkoronázott. Az első mártíroktól ered ez az áramlat. E néven bölcs királyok uralkodtak a szláv szerbek népén. Magyarország nagy királya is e sorba tartozik, noha az előbbiektől különbözik kereszténység-felfogásában. Ok (a szlávok) hordozói voltak ennek a szellemi áramlatnak, mely egy jövőáramlás. Szent Vitus, Zarathustra bölcsességével papkirályságot ígért. Prágáig vezetett ez az áramlat: Wenzeslaw - Premislaw: a megkoronázott - a jövőgondoló - lénye szerint ugyanaz, mint Stephanos - Prométeusz. O (Vencel) a Szent Vit székesegyházban van eltemetve. Az ősi szláv misztériumok szemlélete öltöztette Libussa legendájába az eljövendőt. Ilyen szorosan kötődnek a magyarok ehhez a jövő-király-áramlathoz, melynek szükséges volt észak felé haladtában a magyar földeken át venni útját. A török csapást próbatételnek tekinthetjük."

Mindkét nép - a szláv szerbek és a magyarok

- ellenállást fejtett ki Rómával szemben, és mindketten török uralom alá kerültek.

Két hónappal később Polzer-Hoditz ugyanezekkel a barátaival nyaral Lussingrande-ban (Velí Losinj), egy magányos panzióban. Antropozófiai ciklusokat és a cseh történelmet

- Palacky - viszi magával olvasni, 6-7 kötetet. Visszavonul szobájába, s húsvéti élményéhez kapcsolódva Mathias Corvinus Pogyebrád György elleni harcáról olvas. Az 1458-as háborút Róma inspirálta. Ekkor lett Mátyás magyar király, Pogyebrád György cseh király, II. Pius (Piccolomini bíboros) pápa. Ez Polzer-Hoditz számára jelentős konstellációt mutat. Christian Rosenkreutz 1459-es beavatásához van köze, aki Mátyás halálos ágyánál megjelent. Éppen erről olvas Palackytól, amikor elszunnyad, s egy hangot hall: „nézz a falon lévő képre, valamit mondani fog neked.". Mi az? Már napok óta itt lakik, és még nem vette észre a képet. Megrendülten olvassa a falon lévő reprodukció alatt a magyar feliratot:

„Hunyadi Mátyásnak Prágában 1458-ban hírül adják, hogy magyar királlyá megválasztották."

„A sors világosan szólt, hogyan is értsem?" kérdezi. „Olyan sok szoba áll üresen ebben a házban. Csak ez nem az. (...) Ez nem volt véletlen. Kérdezem magamtól, hogyan állunk együtt ebben a hosszan eltelt időben? Most fel lettem szólítva, hogy élesebben figyeljek arra, mi fog történni."

Sok ilyen élménye volt. Komolyan vette Steiner intencióit, aki azt mondta, bízni kell, hogy az érdeklődése előbb-utóbb elvezeti a célhoz.

Egy mai történész kiválaszt egy korszakot, és azt absztrakt módon tanulmányozza.

Steiner azt mondta: a világ, a sorsáramlás az ember elé hozza azt, amit vizsgálnia kell. Ehhez persze bizonyos aktivitásra van szükség. Itt a kettő találkozik. Polzer-Hoditz aktivitást fejtett ki: „amit csinálok, az harmóniában van azzal, ahol vagyok." Konkordancia a belső munka és az objektív körülmények közt. Ha szándékunktól függetlenül szembejön valami, és egybeesik azzal, amit keresünk, ott harmónia van. Ez gyakran előfordul, de nem vesszük észre. Mi az első feltétele? A belső csend. Ebben jelenik meg a hang. Lehet, hogy sok ilyen hang beszél hozzánk, de nem halljuk meg, mert saját belső világunk lármája elnyomja. Az inspirációhoz üres tudat és teljes csend kell. Mai világunkban ez nehéz. Nagy a zaj. Polzer-Hoditz arra figyelt, hogy ami belül van, mennyire felel meg annak, ami kívül van. Aki őt inspirálta, segíteni akarta törekvéseit, Polzer-Hoditz szerint az maga Steiner volt. Előadásait, írásait is így készítette; figyelt arra, mi jön felé a világból.

1935-ben, Dunlop halálának napján kilépett az Antropozófiai Társaságból.

1934-ben álmot látott egy Alexander szerb király elleni merényletről. A király egyik segédjével, aki ismerte Steiner Geheimwissenschaftját, közölte álmát és figyelmeztette, hogy mondja le tervezett franciaországi utazását. Nem sikerült, a király elutazott és Marseille-ben meggyilkolták.

Jean Monnet, akit ma az Egyesült Európa egyik atyjának neveznek, Polzer-Hoditz tökéletes ellentéte: „Az egyes ember nem számít - az egyes emberek jönnek-mennek. Az egyetlen, ami állandó: az intézmények."

A XX. században ez a szemlélet az Antropozófiai Társaságban is megjelent. Így könnyen lehet olyan kijelentéseket tenni, hogy az előadó „gyűlöli az Antropozófiai Társaságot".

Lejegyezte és az idézeteket fordította: Ertsey Attila

Jegyzetek:

1. L. Polzer-Hoditz: Erinnerungen an Rudolf Steiner, Verlag am Goetheanum, 1985

2. Zeitgeschichtliche Betrachtungen, GA 174

3. Societas Jesu - Jézus társasága: a jezsuiták

4. Freimaurer: szabadkőműves

5. vegyesvállalat

6. Stammgeist

7. Samuel W Huntington: Civilizációk összecsapása c., 1990-es könyvében szereplő térkép

8. Naturgeist

9. Schicksalsbilder aus der Zeit meiner Geistesschülerschaft; Perseus Verlag, Basel, 2000

10. bécsi barátai, a Zeifiig család

11. német császár

12. Katalin

13. Beatrix

^ugrás az oldal tetejére

Ludwig Polzer-Hoditz

Das Mysterium der europáischen Mitte

(Az európai Közép misztériuma)*

II. fejezet

Két feladat előtt

Rudolf Steiner és K.J. Schröer

1915 őszén Rudolf Steiner a dornachi Goetheanumban¹ a 19. század okkult megmozdulásairól beszélt. Mikor 12 évvel később előadásainak lejegyzett szövegét ismét elővettem, egyik hely különösen szemembe ötlött. Akkoriban leginkább épp készülő könyvem témája foglalkoztatott. Az osztrák nép problémája, Közép-Európa misztériumának kérdései tornyosultak előttem, és Rudolf Steiner műve és sorsának tanúságtétele azt mutatták, hogy az általa mutatott út lehet az egyedüli, amely a rejtély megoldásához vezethet. Sok mindent, amit az emberek a kor viszonyai miatt érthető módon - de akár szándékosan is - félreérthettek, sőt magán az antropozófiai mozgalmon belül is félremagyaráztak, át kellett írni, vagy úgy kellett elmondani, hogy ezt csak a növekvő fejlődés teheti majd érthetővé.

A következő helyeket szó szerint idézem²:

„. Ma olyan dolgokról szeretnék beszélni, melyeket gondolkodásukban és érzelmeikben következetesen követhetnek, és belső életükben képesek is követni. Ha továbbgondolják ezeket a dolgokat, úgy minden bizonnyal messzire juthatnak. Mivel elérkezett az idő, hogy megnyilatkozzunk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, megpróbálok róluk úgy beszélni, ahogy csak lehet. Kezdjünk talán egy példával: Mint látják, a nagy angol író, Carlyle egyik beszédében tett egy - köztünk legyen szólva - nem igazán jelentős kijelentést Dantéról. Azt mondom tehát: Carlyle ezen a helyen nem valami jelentős dolgot mondott Dantéről - a beszéd Dantéról és Shakespeare-ről szólt. De mondott valamit, ami mégis figyelemre méltó. Egy közönséges olvasónak, hiszen a legtöbb mai olvasó egyáltalán nem olvas másként egy Carlyle beszédet, mint újságcikkeket, tehát annak a közönséges olvasónak, aki Carlyle beszédét olvassa, semmi sem fog különösen a szemébe tűnni. Az azonban, aki a szellemtudományból nemcsak a maga elméletébe, hanem a lelkületébe is fölvett valamit, az éppen ezen a helyen Carlyle révén valamire fölfigyelhet; Carlyle ezen a helyen arra utal, hogy milyen érdekes is, hogy azok a dolgok, amelyek külsőre véletlennek vagy az emberek kívánságával ellenkezőnek tűnnek, mégis hatalmas hatással bírnak.

Arra hívja fel a figyelmünket, hogy hogyan is történt ez Danténál. Dantét politikai irányultsága miatt elüldözte hazája, ezért hát vándorbotot fogott és száműzetésbe vonult, de épp ezáltal vált azzá, akinek ma ismerjük. Szám-űzöttként arra kényszerült, hogy megírja az Isteni Színjátékot. Erre azt mondja Carlyle: Dante nem kívánta, hogy hazájából elüldözzék! Azt nem kívánta. De ha ott maradt volna, úgy valamiféle lord majorrá nevezték volna ki, és mint Firenze város egyik városatyjának rengeteg tennivalója lett volna, és minden bizonnyal nem írta volna meg a Színjátékot! Danténak tehát szenvednie kellett, hogy az emberiség megkapja az Isteni Színjátékot. Dantéval valami olyasminek kellett történnie, amit semmiképp nem kívánt magának. Az emberiség tehát az Isteni színjátékot egy olyan történésnek köszönheti, amelyet Dante semmiképp nem kívánt magának, és ezzel Carlyle-nak minden bizonnyal igaza van. Ez egy szellemdús megjegyzés, de semmiképp nem jelentős olyasvalakinek, aki a beszédet a szokásos értelmében olvassa. Annak azonban, ki figyelmesen böngészi a sorokat, talán feltűnhet valami. Talán nem érzi egyértelműnek, hogy érzelmei miért parancsolnak álljt a sorok olvasásánál, s talán azt sem, miért van oly különös érzése Carlyle sorainak olvasásakor épp ezen a helyen. Maga Carlyle sem érezte megjegyzése súlyát; egyszerűen tette ezt a megjegyzést, mert elmés ember volt. De Carlyle semmit sem érzett abból, amit gondolok; s hogy mire is gondolok, azt kerülő úton szeretném tisztázni.

Tegyük fel, hogy Dantét nem üldözik el, hanem tanácsosként vagy Firenze város vezetőjeként otthon marad, s mindent elér, amihez hajlamai s adottságai képessé teszik. Példának okáért lehetett volna elöljáró. Ha az lett volna, jelentékeny elöljáró lett volna és így tovább. Röviden tehát sok minden történt volna Dante révén, de nem jött volna létre az Isteni Színjáték. Ennyire azonban nem egyszerű a helyzet; ha feltételezzük, hogy Dante célját elérte, Firenzében gyökereitől nem fosztották meg, a város vagy az egyház - ami a nyilvános szereplés szempontjából gyakorlatilag egy és ugyanaz -, egyik vezető embere lett. Minthogy Dante - ezt az Isteni Színjáték olvasásakor Önök is tapasztalhatták -, jelentékeny képességekkel rendelkezett, minden bizonnyal jelentékeny lett volna Lord Majorként is, és bizonyos, hogy valami hatalmas jelentőségű dologgal állt volna elő. Tehát a történet egész másként nézett volna ki: Firenze nyert volna egy jelentős államférfit és városvezetőt. Igen, de nem csak ezt; képzeljék csak magukat ebbe a Firenzébe, melyet olyan tanácsokkal vezetnek, melyek olyan szellemi képességekből születtek, melyek aztán az Isteni Színjátékba áradtak bele. Nos, egy ilyen zseniális vezetés azonban azt is jelentette volna, hogy megakadályozta volna sok-sok jelenlévő erő rejtélyes működését.

A legbutább kijelentés, mit ember csak tehet, hogy zseniális emberek nincsenek a világon. Rengeteg zseni van, de elpusztulnak, mert nem ébreszti őket senki. Ha Dante városvezető lett volna, akkor minden bizonnyal utódja is legalább annyira jelentékeny lett volna, és ilyen utódból lett volna vagy hét. Hét ember jött volna egymás után, hét jelentős ember követte volna egymást Firenze város vezetésében, valami hatalmas jött volna létre, de nem az Isteni Színjáték. 1265-ben megszületett Dante. Most olyan időben élünk, amikor, ha az a hét ember tett volna valamit a városért, még ma is érezhetnénk annak hatását, mert hét évszázadig tartott volna az. Hét évszázad egészen másként telt volna el, mint így, de nem ez történt".

Rudolf Steiner ezzel szerette volna demonstrálni, hogy a világtörténelem nagy rendjében mi módon változnak meg az erők. Meg akarta mutatni, hogy az emberiség fejlődéstörténetében időnként szükségszerű, hogy bizonyos erők más áramlatba kapcsolódjanak bele, mint amelybe a közvetlen külső látszat szerint bele akarnak áradni.

Most pedig, hogy a két feladattal kapcsolatban érthetővé váljak, át kell térnem K. J. Schröerre. Hatalmas szerepe volt Rudolf Steiner életében. A mai emberiség nem is emlékszik rá, ki is volt ő, de ennek ellenére igen jelentős lelket hordozott. K. J. Schröer a bécsi Műegyetem professzoraként működött, és Rudolf Steinert is tanította. K. J. Schröer orientá-lis-görög lelkével összekapcsolódott a félreismertség különössége. Ebben a megtestesülésében csaknem észrevétlenül vándorolt végig életútján, anélkül, hogy igazán ki tudott volna bontakozni, mert nem illett bele korának intellektualizmusába. Személyiségét az a fajta legtisztább platonizmus jellemezte, amely számára az újplatonista eszmék csak szívfájdalmat okoztak, mert előlük a tisztán plátói eszméket az intellektualizmus elzárja. Ebben a megtestesülésében rajongó Goethe-tisztelet volt Schröer lelkének legbelsőbb tartalma. Kortársai lelkülete azt a módot, ahogy Schröer Goethe-tisztelete megnyilvánult, szükségszerűen félreértette.

Rudolf Steiner mesélte, hogy egyszer a weimari Erich Schmidt, ki akkoriban a Goethe Archívumban dolgozott, hiú módon nyilatkozott K. J. Schröerről. Arról vitatkoztak, hogy melyik weimari hercegnő értelmes, és melyik nem. Így szólt ekkor Schmidt: Reufi hercegnő - a nagyhercegnő egyik leánya - nem okos nő, mert K. J. Schröert nagy embernek tartja! Példa ez arra, hogy Schröer szellemileg mennyire idegen volt átlagos intelligenciájú kortársai számára. Eme félreismert léleknek lelki-szellemi

támasza volt Goethe, akiről, mint azt maga Rudolf Steiner is mondta, érezni lehetett, hogy nem tudott belekapcsolódni fizikai testébe. Valódi platonizmusról tanúskodik Schröernek „A 19. század német költészete" című, minden kioktató, bölcselkedő, öntetszelgő intellektualiz-mustól mentes műve is. Korának mérvadó személyiségei megvetően kritizálták a művet, ignorálták és a végén feledésbe is merült. Ugyanezt az alaphangulatot mutatja Schröernek a „Goethe és a szerelem" című műve, ami nem egyéb, mint a legtisztább plátói szerelem kifejezése.

Meg kell mondanunk, K. J. Schröer a régi, plátói szellemiséget közelíti Goethéhez, de csak odáig jut, ahol az intellektualizmus elkezdődik; mindenben eleven ideákat lát, ezért is taszítja el magától az intellektualizmus, amibe nem képes belevinni a spiritualitást, lelke ettől visszaretten.

Fiatalkorát Pozsonyban töltötte és arról álmodott, hogy Közép-Európának nem lenne szabad rómainak lennie, és hogy Közép-Európának az új Görögországot, Macedóniának pedig az európai Keletet kellene képeznie. Álmaiban emlék-képekként megismétli korábbi görög életét. Orientális-görög lelke nem volt képes elfogadni testi valóját, mely az öröklésből származóan alkalmazkodott a kor intellektua-lizmusához.

Rudolf Steiner szó szerint ezt mondta róla szóló előadásában:

„Így láthatjuk, miként is ragadt le a teljesen elfeledett Schröerben a goetheanizmus a spiritualizmussá átalakított intellektualizmus kapujában.

Mi mást is tehetnénk, ha - mint mondani szokták - Schröertől kaptunk ösztönzést, minthogy a goetheanizmust továbbvezetjük az antropozófiába. Úgymond, nincs egyéb lehetőségünk. Gyakran állt az a megindító kép lelki szemeim előtt, miként Schröer a régi spiritualizmussal Goethe elé járul, és abban eljut az in-tellektualizmusig, és ahogy Goethét a spiritua-litásba emelt modern intellektualizmussal újra és újra megragadja, hogy lényét tökéletesen megértse.

De mint mondtam, mi mást is lehet tenni, mint a bekövetkezett megtorpanást feloldani, és a goetheanizmust valóban átvezetni az antropozófiába."

Rudolf Steiner mindig éber volt a nagy, az emberiség fejlődése által megkövetelt feladatok iránt. Közvetlenül K. J. Schröeren keresztül jutott el ezekhez a feladatokhoz. Az antropozó-fiára szüksége volt az emberiségnek; Rudolf Steinernek sorsszerűen jutott ez a feladat. Ott kellett hozzáfognia, ahol az intellektualizmus a legerősebb gyökerekkel rendelkezett, és ez a természettudomány volt. Azzal kezdett hát, hogy Weimarba ment, és átvette Goethe természettudományi írásainak feldolgozását és kiadását. Schröer volt az az ember, kinek ajánlására Steiner megkapta ezt az állást.

Rudolf Steiner tehát elhagyta szűkebb pátriáját és külföldre ment, ahol utána élni kezd, és ahonnan csak időnként tér haza Ausztriába. Akkoriban minden bizonnyal nem volt ez köny-nyű számára: olyan időket éltünk, mikor egyértelműen látszott, hogy Ausztria szakadék előtt áll, melyet képtelen átlépni. Lejátszódtak a mayerlingi események, és ez az egész európai emberiséget mélyen megrázta. Olyan hangulat vonult végig Európán, mely a legborzasztóbba-kat sejtette.

Ami azután 1914-ig lejátszódott, az nem volt egyéb, mint egy olyan rothadási folyamat, mely már nem hordozott szellemi erőket, hanem csak automatikusan tovább működött anélkül, hogy a feltörő új erőket támogatta volna, vagy tevékenységükhöz lehetőséget tudott vagy akart volna adni. A hagyományos folytonosságból nem következett már semmi, a feladatok megoldhatatlannak bizonyultak.

Először életképes szellemi alapokat kellett létrehozni, és az intellektualizmust elsősorban a természettudományok terén legyőzni.

A megelőző nyolcvanas években Rudolf Steiner fiatalemberként ott állt az osztrák képviselőház galériáján, s hallotta, miként beszélnek a különböző népek képviselői. Számára megnyilatkoztak ezeknek a beszédeknek mély, a szónokok számára öntudatlan szellemi alapjai; meghallotta belőlük az intellektuális tartalmon keresztül azt, ami a Kelet és Nyugat közti kiegyenlítődésre törekedett. Ez abban az időben volt, amikor egyre jobban összebarátkozott K. J. Schröerrel, aki azzal küzdött, hogy plátói lelkével megpróbáljon hatni a számára annyira idegen rómaiság lényére. Közép-Európa római lett és intellektuális, a valóságban a népek is kínlódtak a lényüktől oly idegen római formák igája alatt. Steiner azt élte át a parlamentben és az osztrák-magyar szekció ülésein is, amivel K. J. Schröernél is találkozott, mégpedig azt, hogy a Kelet, a Nyugat, az Észak és a Dél össze-visz-sza beszélnek, és nem találják az elveszett szavakat.

Nem tudott közvetlenül belekapcsolódni az Ausztriában égetően fontossá vált feladat megoldásába, beleszólni a különböző népek képviselőinek terméketlen vitáiba. Sok minden megtörténhetett volna, ha képességei és erői belenyúltak volna Ausztria összezavarodott viszonyaiba. Ami azonban megtörténhetett volna, az mégsem tudott volna olyan világot átfogó jelentőségű lenni, mint amit a világhelyzet ténylegesen megkövetelt. A feladatot elsősorban szellemi síkon kellett megragadni; ezért először azzal a feladattal kellett kezdeni, melyet a világ fejlődése megkövetelt, és amelyet csak akkor lehetett megoldani, ha az ember belelátott a szellem világába. Ebben a tudatban hagyta el Rudolf Steiner 1890-ben hazáját, és ment Weimarba.

Rudolf Steiner személyes sorsa az 1880-as évek végén, ha az emberiség fejlődésének szempontjából sokkal döntőbb és átfogóbb módon is, de hasonló volt, mint annak idején Dantéé Firenzében, mikor száműzték és menekülnie kellett, s mely száműzetésből az Isteni Színjáték keletkezett. Természetesen nem volt véletlen, hogy száműzetésbe kellett vonulnia; hisz szinte ösztönösen maga idézte elő azokat az eseményeket, amelyek az Isteni Színjáték keletkezésének szükséges előfeltételei voltak. Rudolf Steiner tudatosan ragadta meg feladatát, a weimari utat szabad elhatározásból, és nem kényszerből választotta feladata megvalósításához, így tudta az emberiségnek az antropozó-fiát adni. Ha azok az erők és képességek, melyeket az antropozófia szellemvilágból való le-hozatalára fordított, beleáradtak volna az Osztrák Birodalom népei zűrzavarának rendezésébe, ma másként nézne ki Európa térképe. Szükséges lett volna szellemi síkon megragadni azt, amit ma absztrakt módon népszellemnek nevezünk, hogy megoldhassuk a Közép népeinek problémáját. Ezzel enyhíteni lehetett volna a katasztrófát. Hogy úrrá legyünk a helyzeten, nem lehetett közvetlenül beavatkozni; a világ karmája másként akarta. A világtörténelem az antropozófiát követelte. Az, aminek jönnie kellett, nem jöhetett oly kényelmesen az emberiség számára, nem érkezhetett egyetlen ember isteni sugallatából, és nem avatkozhatott be közvetlenül a földi valóságba, mert a létesülő kereszténység mélyebb értelmének ez nem felelt volna meg. Rudolf Steiner nem avatkozhatott be közvetlenül az eseményekbe. Az emberiségfejlődés az emberiség részéről olyan önálló fejlődést és szellemi felismerést követelt meg, amelyből kiindulva a földi viszonyok ésszerű új szociális rendjét alakíthattuk volna ki. Dantét a sors kényszerítette, Rudolf Steiner önként ment a sorsa elé.

Mikor sokkal később az antropozófia ténylegesen, bensőleg elérhetővé vált az emberek számára, és az események lehetővé, sőt szükségessé tették a beavatkozást, Rudolf Steiner megtette első kísérletét, hogy az antropozófia alapján beavatkozzék az immáron végképp zavarossá vált földi viszonyok rendjébe. Ez volt az a többféle módon kivitelezett kísérlet, mely külsőleg a szociális organizmus hármas tagozódásaként jelentkezett, és amellyel kapcsolatban megfelelő mennyiségű irodalom áll ren-delkezésünkre³. Az antropozófia alapjai azonban még nem szilárdultak meg kellő mértékben az emberekben; mégis kísérletet kellett tenni, mert az akció részleges sikere is enyhíthette azon katasztrófát, melyben az emberiség akkoriban volt.

Rudolf Steiner a következőt mondotta: „Ha mindaz, amit a világ akarata mindenütt követel, és amire én csak felhívom a figyelmet, nem az emberek ésszerű döntéseként valósul meg, úgy a következő évtizedekben katasztrófák sora következik be."

Az antropozófia a kísérlet sikertelensége és az emberek fogyatékosságai ellenére is tovább fejlődik. Külső kényszerítő hatalmak gátolhatják, de többé már nem kapcsolható ki az emberiség fejlődéséből; az emberiség és a világ tudatának fejlődésében, túl emberi születésen és halálon, a szellemiségében egyszer s mindenkorra biztos talajra lelt a halhatatlan emberi lélekben.

Fordította: Kónya Dezső

Jegyzetek:

1. A dornachi Goetheanum attól a pillanattól létezik, midőn 1913. szeptember 20-án letették az alapkövét. A szellemi Goetheanum már az építés egész idején létezett. Az előadások helyszíneként ezalatt egy barakkszerű ácsolt terem (Schreinerei) szolgált.

2. Az előadás Dornachban, 1915. október 23-án hangzott el.

3. Rudolf Steiner: Die Kernpunkte der sozialen Frage... Dornach, Wien, Stuttgart, 1919 - 41-80. Tausend, Stuttgart 1920 (Magyarul megjelent: A szociális kérdés lényege, Mandátum Kiadó) - In Ausführung der Dreigliederung des sozialen Organismus, Stuttgart 1920 - Mindkettő: Philos.-Anthroposoph. Verlag am Goetheanum, Dornach, Svájc)

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia - Gyógyászat

Kádas Ágnes

Hidroterápiai képzés Bad Bollban, a Margarethe Hauschka Ritmikus Masszázs és Művészeti Terápiai Iskolában

2003 nyarán Asconában jártam, ahol felkerestem az Ita Wegman alapította szanatóriumot és gyógypedagógiai intézetet. Asconában a levegő olyan különösen eleven volt, olyan korábban soha nem tapasztalt játékát lehetett érezni, hogy ez eszembe juttatta azt a terápiai képzést, melyről a Margarethe Hauschka Iskola prospektusában olvastam: Mozgás-fürdők. Ita Wegman fejlesztette ki ezt a terápiát is. Korábban már hallottam róla; azt például, hogy a kád vízben fekvő páciens mellett a vízben a kezükkel keltett hullámok-örvények irányításával egy, a masszírozásnál sokkal finomabb hatást lehet a betegre, egy adott testrészére vagy szervére gyakorolni. Kíváncsi lettem, vajon mit is jelent ez a terápia, és elhatároztam, hogy - amennyiben Frau Marbach, az iskola vezetője megengedi, akkor - elvégzem ezt a képzést. Frau Marbach hozzájárult a részvételemhez, annak ellenére, hogy elárultam neki: én nem fogom gyakorolni ezt a terápiát, csupán nagyon érdekel minden, ami Ita Wegmantól származik.

Rajtam kívül valóban csak olyanok vettek részt a kurzuson, akik betegekkel foglalkoznak: ápolónők, terapeu-ták, gyógytornászok vagy masszőrök - nagyon sokféle helyről jöttek a résztvevők, Németországon kívül Svédországból, Norvégiából, Chiléből és ketten Magyarországról.

A képzés egy részében a terápia elméleti alapjaival foglalkoztunk - természetesen egy hét alatt ez a foglalkozás csak villanásszerűen tudott egy-egy képet elénk állítani ezen alapokra vonatkozóan; inkább csak ösztönzésül szolgált, hogy a hallottakat, tapasztaltakat milyen irányban lehet majd a későbbiek során - a gyakorlat mellett - elmélyíteni. A kurzus nagyobb részét maga a gyakorlati oktatás tette ki. Egy-egy fajta fürdőterápia bemutatása után pontosan leírtuk és lerajzoltuk az egyes lépéseket, mozdulatokat - már amennyire ez szavakkal vagy rajzokkal megragadható -, majd elkezdtük a gyakorlást, ami - bevallom, rendkívül kemény munka volt.

Az egész kurzust Frau Marbach előadása alapozta meg a vízről - hol találkozunk vele a környező világban, az emberi organizmusban, a világfejlődés során mikor és milyen fejlődési fázisban keletkezett, mit képvisel, és miért alkalmas médium, ha gyógyító impulzusokat akarok az emberi organizmusba eljuttatni. Hogy a víz jelentőségéről az emberi organizmus - és általában minden életjelenség - közelítő képünk legyen, következzen itt most Margarethe Hauschka: Ritmikus masszázs című könyvének (Margarethe Hauschka -Schule, 1972, Bad Boll) néhány részlete.

„.A fizikai test szorosabb értelemben véve az anyagi test, melyet a tudomány messzemenően kikutatott. Tartalmazza egyrészről mindazt, amit az anatómiai atlaszok rajzain láthatunk. Ezen túl azonban a négy halmazállapotot is megtaláljuk benne a négy elem - föld, víz, levegő, hő - értelmében, ahogy Arisztotelész tanította az elemeket. A fizikai test szilárd, földszerű része lerajzolható, a folyékony test már nem, a levegő-gáz állapotú már kevésbé, a hőtest pedig már egyáltalán nem. A fizikai test tehát négyszeres testiség.

Ha azonban a magasabb lénytagok (élet, lélek, szellem) nem nyúlnának bele a maguk médiumain keresztül (víz, levegő és tűz - jobban mondva: folyékony, légállapotú és hőszerű) ebbe a fizikai testbe, akkor az csupán egy holttest lenne, melyet a Föld azonnal felold, amint a magasabb lénytagok elhagyják. Már azt, hogy élünk, az első érzékfeletti lénytagnak, az élettestnek vagy képzőerő- vagy étertestnek köszönhetjük, ami a maga erőivel áthatja, megeleveníti az ember vízorganizmusát, mintegy azon keresztül kapcsolódik a testhez. (...) (Az ember lénytagjai, 22.old.)

A vízorganizmus (33-37. old.)

Mindig nehézséget okoz, ha a víz-, levegővagy hőorganizmust önmagában akarjuk leírni, hiszen mindegyik mindegyikkel kapcsolatban áll és egymást kölcsönösen áthatják. Ahogy a természetben az elemek összekeverednek, úgy a rajtuk keresztül működő magasabb entitások -élet, lélek és szellem - is sokrétűen egymásba hatnak. Mégis mindegyik egy organizmus.

A folyékony elem, a víz, mint ami az ég erőit közvetíti a Földnek, minden régi kultúrának szent eleme volt. Az ember mindig a vizekhez fordult, ha a földi szférával való túlságosan mély összeszövődöttségből gyógyulást keresett. Az ember a föld porát lemosta lábáról. A forrásnál az ég közelében érezte magát, kozmikus bölcsesség élt a források körül. Odin Mimir forrásából merített. Úgy gondolták, hogy az életet ajándékozó folyékony elemig hatolnak le az isteni erők. Minden szent helynek volt forrása. Az áramló víz mellett ülve az ember lelkét megérinti minden földi múlandóságának megsejtése, önzetlen lemondás ragadja meg a lelket és földereng benne az égi haza utáni honvágy. A vízi lények minden mesében és mondában a vágyakozást, a könnyebb levegőelem felé törekvést jelenítik meg.

A föld vizei, ahogy levegője is, összefüggő organizmust alkotnak, amely a földgolyó életéért felelős. Ma kezdjük sejteni, hogy ez mennyire igaz, amikor a technika ilyen mértékben halált terjeszt. A víz, a folyékony elem tulajdonságait az éterikus világ törvényszerűségei határozzák meg. Ezért a három folyamat, a Sal, Sulphur és Merkur, azaz a sóképzés és alakítás, a feloldó átváltoztatás és a ritmikus kiegyenlítés folyamata a víz lényében benne van. A víznek nincs saját formája, minden formához hozzáidomul, a Földön ismétli a kozmikus gömböt. Ha a földfelszín egyenetlenségeit kisimítanánk, akkor a Földet egy 1,5 km mélységű vízköpeny burkolná. A hő, fény, kémiai erők és élet kozmikus erővilága mindenütt áthatja a földgolyó vízorganizmusát. Ez a vízorganizmus kozmikus ritmus szerint lüktet az árapályban, hideg és meleg áramlások járják át. A víz mint elem képes a föld sóit feloldani és a felsőbb erőket, a fényt és hőt, magába fölvenni, a levegővel ritmikusan keveredni. A folyékony elem így közvetít a sóképző, összehúzó földi erők és a feloldó fény- és hőerők között. Az alakító princípium megnyilvánul a felszín „bőrképzésében" is, ami felületi feszültséget mutat úgy, hogy kisebb rovarok szaladgálni tudnak a vízen; másrészt megnyilvánul a feloldó princípium is, ami a világtengerek és folyók hihetetlen mértékű emésztési erőiben jelenik meg, végül a ritmikus princípium a víz emelkedésében - (vissza)lehul-lásában, az elpárolgásban, majd újra megsűrű-södésében, az ár-apály jelenségében. A folyók meander- és örvényképzése is ritmikus karaktert mutat. Mélyen bevezet a víz lényének megismerésébe Theodor Schwenk: Das sensibile Chaos című könyve (VFG, Stuttgart).

Mindezek a tulajdonságok a víz-elemet ideális környezetté teszik minden életfolyamat számára. Korábban ezért az egész medicinát a folyadékemberre vonatkoztatták; a folyadékember minősége - hogy benne a nedvek jól vagy rosszul keveredtek - döntött egészség vagy betegség kérdésében.

Természettudományos irányultságú korunk kezdetéig a gyógyítás alapját a folyékony ember szemlélése képezte.

Az ember vízorganizmusa egy eleven egység, melyben számtalan részkörforgás együtt hullámzik. Olyan tagozódást mutat, amely megfelel az emberi organizmus funkcionális hármas tagozódásának. Az anyagcsere-folyadékok elevenek, szulfurikusak, zavarosak, bennük és az anyagcsere-szervek sejtjeinek folyékony részében megy végbe a szervek életéhez tartozó végtelen sok anyagkapcsolódás és általakulás. Ezeknek a folyamatoknak a végpontján találjuk a vérképzést. A vér és vérkörei képezik a vízorganizmus középső részét. A légzés bekapcsolódásával ez a folyadékorganizmus egy egészen meghatározott ritmust kap. A keringés tulajdonképpen nem csupán egy körforgás, ahogy általában rajzoljuk, hanem a vér a szívben lévő központjából kisugárzódik, mintegy kilökődik a perifériára egészében véve és minden egyes szervbe külön-külön is, és megint visszahúzódik a szívhez. Ez egy olyan mozgás, amit egy pumpa soha nem lenne képes létrehozni. A szívnek sokkal nagyobb a jelentősége. Láttuk, hogy az asztrális test a csillagerőkkel való rokonságával a légzésen keresztül bevonul a keringésbe, és belülről impulzálja az étertestet. Ez egy erő bennünk, a csillagok forgásával azonos, amit az asztráltest az étertestbe beleír, és ami a vért magával viszi, ahogy kívül a csillagok ritmusa behatolva a Föld étertestébe ár-apályt hoz létre és a növényi nedvek emelkedését és aláhullását. Az étertest folytonos mozgásban van. Csak a fizikai testben vannak a dolgok a térben nyugalomba rögzítve. Az éter- vagy élettestben, mely a vízorganizmust átfogja, minden folytonos mozgásban van. Állandóan alakuló, egymásba ható ritmusok hatják át, melyeket az asztráltest kelt benne. Ahol mozdulatlanul áll, ott haldoklik.

A fej halálfolyamataihoz tartozik ezért a vízorganizmusnak az a része, amelyik csak alig áramlik, amely minimális mennyiségű són kívül semmit sem tartalmazhat, hogy túl sok élettel ne zavarja a tudati folyamatokat, melyeknek „Sal"-állapotú folyadékra van szükségük. A liquor és az érzékszervi folyadékok olyan helyek, melyekből az élet már csaknem teljesen visszahúzódott. Vagyis az étertest részben kiemelkedett, hogy a tudati folyamatokat szolgálja. Étertestünk kiemelkedett része az alapja képzet- és észlelés-életünknek, fantázia-erőinknek, „folyékony" gondolkodási folyamatainknak.

Ugyanazon törvények szerint gondolkodunk, melyek a növekedésben is működnek. A gyermek iskolaérettsége abban áll, hogy szervei kifejlődtek és egyre több étererő tud kioldódni a korábbi növekedési folyamatból, és tudatos lelki életük alapjává válni. Ha túl korán vesszük igénybe a gyereket intellektuális területen, akkor hiányosan kifejlett szervekkel és későbbi, gyakran súlyos károsodásokkal kell számolnunk. Ha tehát az étertest kioldódik a vízorganizmusból, akkor a vitalitás csökkenése lép fel; ha szorosabban összekapcsolódik a folyadéktesttel, akkor ez intenzívebb életet ösztönöz. Így a folyadéktestben az elevenség különböző fokaival találkozunk. Három terület keletkezik. Kezdve a reprodukciós és anyagcsere-folyadékokkal, melyek zavarosak és sejtekben gazdagok, de nagyon elevenek, a véren keresztül, mely a megele-venedés és gyenge elhalás ritmikusan változó állapotain megy keresztül a vörös és kék vérben, egészen az érzékszervi-idegrendszer liquorsz-erűen tiszta folyadékaiig, melyek már csaknem ásványiak, amit a következő kis vázlat mutat.

Idegrendszer Liquor cerebro-spinalis

Ritmikus rendszer Vörös és kék vér

Anyagcsere rendszer Chylus és nyirok

Az egész vízorganizmusban felhajtó erő működik. Ennek különös jelentősége van a fejben, még ha ez az elv az összes szilárd lerakódásra is érvényes. Az úszó agy kiemelkedik a nehézség hatása alól, hogy gondolkodhassunk, hisz ösz-szesen mintegy 20 g-nyi súllyal nehezedik csak az erekkel sűrűn átszőtt alapjára. A gondolkodó funkciónak nyugodt tükörre van szüksége. Ezzel szemben a szív-tüdő organizmusban a vízorganizmus a légzés és pulzusfrekvencia révén a Napritmustól kap impulzust, ahogy azt a Keringés és szív című fejezetben majd közelebbről megvilágítjuk. Itt sosincs nyugalom, ami a halált jelentené, hanem a ritmikus mozgás áll az előtérben. Az anyagcsere - azaz az életfunkciók - területén a folyadékorganizmust a máj irányítja. A máj anyag-átváltoztatásaink rejtélyes alkimista laboratóriuma. Az össze tápfolyadékot a máj a kapuéren keresztül kapja a bélterületről, és itt a legsokrétűbb életfolyamatok ragadják meg ezt a szubsztanciát. A kozmikus ritmus helyet ad individuális, akaratlagos mozgásimpulzusoknak, és a fő hangsúly a folytonos kémiai-akimisztikus anyag-átalakításon van. A ritmikus masszázsnál alapvető, hogy a fogásokkal ezt a folyadékembert figyelembe vegyük. Minden pulzáló, áramló fogás a szövetek megelevenítését, a szívó hatásúak a felhajtó- és felszívó erők a tápanyag-felszívás ösztönzését, a plasztikus fogások pedig az étertest fizikai testben zajló alakító tevékenységét és stabilizálását szolgálják."

Mindaz, ami a ritmikus masszázsra érvényes, fokozott mértékben érvényes a mozgás fürdőkre. Itt ugyanis a pácienst körülveszi az a médium, amely az organizmuson belül az életfolyamatok hordozója. Sok esetben a mozgásfürdővel sokkal mélyebbre nyúló hatást tudunk elérni, mint a masszírozással, mert a bőrön kívül létrehozott áramlásoknak a bőr mintegy tükrözési síkot képez, így ezek (esetleg a terepeuta kezének érintése nélkül) közvetlen hatást tudnak gyakorolni a folyadékemberre, a páciens kiegyenlítő, egészségesí-tő erőire.

^ugrás az oldal tetejére

Tasnády Krisztina

Beszámoló M. Roggatz a Szabad Gondolatok Házában tartott előadásáról

Egy hóeséses péntek délután érkezett közénk Marcus Roggatz, hogy a feltűnő, nehezen kezelhető gyermekekről előadást tartson.

Mitől válik egy gyermek feltűnővé? Ha a gyermekeket egy spektrum mentén képzeljük el, akkor a spektrum egyik végpontján helyezkednek el a feltűnően nehezen kezelhető, nyugtalan, figyelemzavaros gyerekek, - akik szinte a patológia határát súrolják; míg a spektrum másik végén a feltűnő képességekkel rendelkező, szinte zseniális gyerekeket találjuk. Érdekes, hogy korunkban a különös, feltűnő gyerekek száma egyre nő. A spektrum patológiás felén találjuk a figyelemzavaros (nem képesek figyelmüket hosszan egy dologra irányítani), és a hiperaktív (kontrollálatlan mozgású és zavart koncentrációjú) gyerekek csoportját.

A természettudományos medicina megközelítése szerint ennek, és minden egyéb lelki zavarnak, pusztán fizikai, materiális oka van: részint genetikai, részint agyi (szervi és biokémiai). A feltűnő gyerekek megközelítésének másik pólusa a tisztán „spirituális" magyarázat. Ezen elképzelés szerint a nehezen kezelhető gyerekek valójában képességekkel, és nem pedig hiányokkal rendelkeznek, sokkal átfogóbb az érdeklődésük, panorámaszerű az észlelésük, nem is akarnak pusztán egy pontra fókuszálni. Kvalitásaikkal a mi eltorzult és beszűkült életünkre reagálnak, hiányosságainkra figyelmeztetnek. Ezek szerint különleges képességekkel, kreativitással, nagy flexibilitással rendelkező, sokoldalú és erős lelkek, akik nem is akarnak a mi rendünkbe beilleszkedni. A nyugtalan gyermekek megközelítésének harmadik lehetősége egy pedagógiai, nevelői megközelítés. Eszerint az emberi fejlődés egyik lényegi mozzanata az impulzusok gátlás alá helyezése, hogy egy célzott funkció kivitelezhetővé váljon. Amennyiben a gátlás, akár a mozgás, akár az észlelés területén hiányos, úgy a túl sok impulzus elboríthatja a gyermeket, - túlmozgást vagy figyelemzavart eredményezve. Ezért a nevelő fontos feladata a gátlást megjeleníteni a pedagógiában, a határokat időnként szűkebbre venni, formát adni az impulzusoknak, és meghatározott módon korlátozni a szabad teret.

A szülőnek, mint nevelőnek, a fentieken túlmenően is alapvető szerepe van a gyermeki nyugtalanság létrejöttében. Például az anya érzelmi impuzuskontroll hiánya, egy metamorfózison keresztül a gyermek mozgási impulzus-kontroll hiányává alakul. Az apa és az anya princípiuma alapvetően különbözik a családban. Az anyai princípium a középpel, a ritmikus erőkkel áll kapcsolatban, az apai princípium pedig az akarati, anyagcsere-végtag pólussal és a fejterülettel fonódik össze. A hiperak-tivitás a végtag-mozgás pólus zavara, míg a figyelemzavar a fejterülethez kapcsolódik, tehát az ember két pólusán történik, nem pedig középen. Ezért nagyon fontos az anya ritmusa, mert a középből tudja a két megzavart pólust összekapcsolni, és kiegyenlíteni. Az apa példaképe formálja a gyermek saját mozgásait. Az apa a végtag-tevékenység közvetítője. A gyereknek át kell élnie az apa tevékenységét, fizikai aktivitását. A mozgásfejlődés zavara esetén különösen fontos az apával együtt, közösen végzett végtag-tevékenység (barkácsolás, szerelés, kertészkedés).

Az egészséges, éber tudat fenntartásához a szimpátia és antipátia erők kiegyenlített találkozása szükséges. A figyelemzavart ebből az aspektusból vizsgálva, két alapvető oka lehet a koncentrációs problémának:

1. Az egyik lehetőség, hogy az antipátia erők nem kellően erősek, így a gyermek csak beleálmodja magát a világba, mindennel eggyé válik, a dolgok nem tudatosulnak benne, és bár sokáig figyel valamit, mégsem észleli azt.

2. A másik lehetőség, hogy a szimpátia erők gyengék, így a gyermek nem tud, és nem is akar a világgal összekapcsolódni, mintegy beleragad önmagába, flegmatikus, apatikus karaktert hordoz, hiányzik a kitartó figyelme. Hiperaktivitás esetén a gyenge antipátia erők mellett erős szimpátia erőket találunk, tehát az alsó mozgás, vágy pólus kerül túlsúlyba. Ez a konstelláció a mozgáskép kao-tizálódásához, karikatúraszerűvé válásához, hirtelen, lökésszerű mozgásrohamokhoz vezet.

A mozgás, a figyelem zavara szinte minden esetben együtt jár az érzékelés, az észlelés zavarával is. Elsősorban a tapintásérzék zavarát figyelhetjük meg: vagy túlérzékennyé válik a határ-problémás gyerekeknél, vagy érzéketlenné válik a vastagbőrű, önmagukba beleragadt gyerekeknél, akiknél célszerű érintéssel összekötni a megszólítást.

A nyugtalan gyerekek számának növekedése a jelenkor viszonyaiból is adódik, kapkodó, hektikus gondolkodásunkkal, szellemi környezetszennyezésünkkel hozzuk létre azt a miliőt, amely az ideges gyerekek növekvő arányát eredményezi.

A gyógyítás, mint mindig, a középső, ritmikus részből tud kiindulni - a gyerekeket elsősorban lélegezni, és aludni kell megtanítani. Az iskolában a ritmus, a kiegyenlítés a legfontosabb. A terápiás foglalkozás intenzív, kötött ritmusú legyen, fontos, hogy több különböző feladatot végezzenek. Hasznos a ritmikus masz-százs, gyógyeuritmia, cirkuszjátékok, zsonglőrterápia. A hiperaktív gyerekekre az erős vizuális túlsúly a jellemző: mindent lát, de semmit sem hall, - ezért a bekötött szemmel végzett fülelő, érzékelő gyakorlatok fontosak lehetnek. Mivel minden vizuális élmény kifelé szívó hatású, ezért a TVV mozi, videó és számítógép teljes tiltása szükséges. Hasznosak a megfigyelési gyakorlatok, illetve a nagyon nyugtalan gyerekeknél a szaglási gyakorlatok, mivel az erős szagélmény segíti őket abban, hogy önmagukhoz kapcsolódjanak. A mozgási gyakorlatoknak a hiányzó gátlás kialakítását kell megcéloznia. A hiperaktivitás sikeres kezeléséhez többféle párhuzamos terápia szükséges.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Bú Ella

„Mert azt álmodják, többé sose fák..."

Rég úgy képzeltem a faiskolát, hogy fatanárhoz jár sok fadiák.

Fapadsorokban ülnek valahányan, akár egy közönséges faiskolában,

de fatízpercben igazi helyett esznek fakolbászt, isznak fatejet.

Fafiúk robognak fafolyosókon, s fakislányok tárgyalnak kuncogón

és el nem árulnák fatitkukat, bármíly kíváncsi a fafiúhad.

De ha faestén fölkel a fahold, a favant fölcseréli a favolt,

mert azt álmodják, többé sose fák, csupa valódi hús vér kisdiák.

(Weöres Sándor: Faiskola)

Ma a világban sok új áramlat vesz körül bennünket, amelyek a természethez való viszonyunk megváltoztatására törekszenek. A kiindulási pont mindegyikben közös, vagyis megjelenik mindegyikben az a felismerés, hogy az utóbbi évtizedekben már elkendőzhetetlenül megjelenő és látható környezetrombolás, a föld ásványkincseinek gátlástalan kihasználása rövid időn belül az emberiség katasztrófájához fog vezetni. A felismerés tehát megszületett, azonban a Föld megmentését kitűző cselekvési formák igen eltérő szálakon futnak. Évek óta foglalkoztat az a kérdés, vajon összesodorhatók-e ezek a szálak.

Az ember hiú. Szeretné önmagát azon kevés önfeláldozó és tisztánlátók között tudnia, akik végül megmentik a Földet a sok tudatlan, a fogyasztás csapdájában vergődő tömeggel szemben, ill. szeretne a szent és nemes eszközöket igénybe vevő kiválasztottak közt lenni, szeretné kivonni magát a pusztító világfolyamatból.

A Greenpeace aktivistáinak hősies fellépéseit mindenki jól ismeri. A fához láncolják magukat, hogy megakadályozzák a fa kivágását, a buldózerek elé feküdnek, ha kell, hogy egy környezetre veszélyesnek tartott beruházást fizikailag lehetetlenít-senek el. Azonban pontosan tudjuk, hogy tetteiknek semmi eredménye nem lenne, ha nem lenne a médiák szenzációra szakosodott hada, akik élő adásban szeretik közvetíteni a legidegborzon-gatóbb eseményeket - mindezt a gyors tájékoztatásért, mindezt értünk. A médiát, mint a manipuláció leghatásosabb eszközét használják tehát, hirdetve , hogy az ember egy felelőtlen lény, aki elől ilyen drasztikus, sokszor törvénybe ütköző eszközökkel kell megvédeni a magát megvédeni képtelen természetet. A természet egy rajtunk kívül álló dolog, abba az ember tevékenységével folyamatosan csak belerondított, itt az ideje tehát kizárni belőle. Ezért alakítunk ki természetvédelmi területeket, védjük saját magunktól.

A harcias lendületre épülő akciók mellett megjelent a Föld gyógyítására irányuló gondolat is. Nyoma sincs benne semmi harcnak vagy szembenállásnak. A Föld egy élőlény, aki beteg. Beteg, mert az ember megfeledkezett a föld élő voltáról, a természetben élő lényekről, a csak anyagban való gondolkodása megakadályozza a földlény érzékelését, a föld energiaáramait elvágja építkezéseivel haldoklásra kényszeríti a bolygót. Fel kell fognunk, hogy az anyagi világ katasztrófái azt tükrözik, ami a Föld belsejében zajlik. Pedig a Föld a XXI. században gyógyulni akar, ebbe a gyógyító folyamatba az ember a földenergiák kiszabadításával, a szent helyek ápolásával, imádkozással kapcsolódhat be. Az embernek rá kell hangolódnia a Föld változásaira, bensőséges kapcsolatot kell kialakítani a tájakkal, folyókkal. A Föld tönkretett szakrális központjait, erőit „harmonizálni" kell, meg kell teremteni a lehetőséget a földenergiák szabad áramlására. Az ember feladata tehát egyfajta jóvátétel, megkeresni vagy megkerestetni a földsebeket, és nem a fizikaiság síkján, hanem az éterenergiák síkján bizonyos gyógymódokkal (ima, szent ének, szakrális föld-akupunktúra) segíteni. Saját belső rezgéseinkre és belső energiánkra figyelve tudunk a földenergiákhoz kapcsolódni, jelenlétét érzékelni. Az eredmény: az elmenekült lények visszatérnek, a föld szent helyei ismét „működnek", a Föld új minőséget kap.

Az ember keresi a világban a kapaszkodókat, ami irányt ad gondolatainak és cselekedeteinek. Arra már rájöhetett, hogy ha hiányzik az áttekintés, belső biztonság helyett mindig a külső hatások irányítják.

Induljunk el ha nem is „Ádámtól-Évától", de Káintól és Ábeltől. Ábel pásztorként él az természetben, amelynek része, amelyet nem kíván megváltoztatni, elfogadja a természet adományait. Káin a földet műveli, át akarja formálni azt, olyasminek odaadására készteti a földet, amelyet a föld magától nem lenne képes adni. Mindez elindít egy olyan kultúrfejlődést, amely az ember saját belső, önálló világának kifejlesztését eredményezi. A mai ökológia alapvetése szerint az ember folyamatosan csak rombolta beavatkozásával a természetet, noha manapság már elismert, értékteli fogalom a kultúrtáj fogalma, amely azért ezen szemlélet kissé finomított változatát mutatja, vagyis elismeri az emberi kéz által formált természet értékeit.

Andreas Suchantke ökológus-biológus A partnerség a természettel című könyvében természettudományos alapossággal mutatja be, hogyan kell legyőzni a természet és kultúra, az ökológia és gazdaság dualista, vagylagos, egymást kizáró megközelítését. (Ez ma, az egyre inkább csak polaritásokra épülő világunkban nagyon nehéz feladat.) Megismerjük a különböző korszakok földművelési módjait, a létrehozott növénytársulásokat, láthatjuk azt a folyamatot, amely során az ember egy olyan fajokban gazdag, eddig sohasem létezett nö-vény-és állattársulásokat hozott létre, amely egyensúlyát, harmóniáját az emberi kéz teremtő erejének köszönheti. A természet rombolása mindemellett nem tagadott tény. A pusztítás egykor előkészülete és előhírnöke volt az ökológiailag egészséges újrafelépítésnek. Teljesen más, mint egy önmagáért való pusztítás, a gyors profitért, teljes közömbösséggel a következményekkel szemben. (Suchantke ökológiájában az adott kor emberi tudatállapotába helyezve láttatja az összefüggéseket.) A korábbi korok „pusztításának" valós értelme az volt, hogy létrehozza a kultúrtájat. Ez a szemlélet azért nagyon fontos, mert az ember teremteni képes voltát mutatja meg, azt a képességét, amely a Föld megne-mesítésére képes. A mát tekintve azonban látjuk, a természet ember által történő továbbteremtése megtorpant, az ember kultúrtevékenysége a technikában lassan a természet alá csúszott. Mintha elfelejtettünk volna mindent, amit az előző korszakokban megteremteni képesek voltunk.

Ma valóban olyan cselekedetekre van szükség, amelyek gyógyítják a természetet. Saját magunkban ismét föl kell építeni „Ábelt". Csakhogy nem véletlenül kellett az emberiségnek az eddig megtett utat végigjárnia. A minden egyes embernek megadatott szabadság, - vagyis hogy eldönthe-tem, mit teszek, nem határozzák meg dogmák vagy korábbi isteneink parancsai - hozta meg a felelősség terhét. Cselekedeteim következményeiért felelős vagyok. Nem mondhatom, hogy én, egy kicsi pont, nem tudom a világ fejlődését megváltoztatni, mert az egyéni felelősség súlya minden egyes embert terhel.

Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, milyen módon kapcsolódik környezetéhez. A ráte-kintés meghatározza, mit vesz észre, mit fogad be a körülötte lévő világból. Úgy gondolom, soha nem adhatjuk föl a gyarló ember örök kétkedő voltát, amely az igazság keresésére irányul, s mindenről saját maga is meg akar győződni. A keresés során persze nagy megkönnyebbülés, ha úgy érezzük, végre rátaláltunk valamire, s a továbbiakban könnyen gördülő megismerésben azt látjuk igazolni, hogy tényleg jó úton járunk. Elvégre, ha az út továbbra is göröngyös és kátyús lenne, az biztosan a rossz irányt jelezné. Csakhogy nem lehetséges-e, hogy démonjaink éppen ezzel a lágy gördüléssel kívánnak bennünket más irányba terelni? Akkor most hogyan is tovább? Nincsenek biztos receptek, az ember csak saját magán átgyúrva haladhat előre, legfeljebb néhány útjelző lehet segítségére.

Bensőnk teljes szabadságával és világos tudattal kell megtalálni az utat, amely „visszavezet" a természetbe; hogy a fizikai világ élményeiben fölismerjük a szellem megnyilatkozását.

Képességeink ilyen irányú fejlesztésére irányul Jochen Bockemühl természettudományos tevékenysége. Az ember ma kívülről megismerőként áll a környezetével szemben, absztrakt módon elképzelt tér és a térképen meghatározott pont lépett egy olyan tájélmény helyébe, amelyben egykor az ember teljesen belemerült és ami gondolkodását, átélését és cselekvését meghatározta. Ma szükség van egy egységes megismerési módra: például a tájban és az azt alkotó elemekben lévő összefüggésekre a fa és a táj kapcsolatán keresztül eljutni. (Jelenségösszefüggés: egyetlen magányosan álló fa a maga kiterjedésében, térbeliségében a fényviszonyok kifejezője. Változásösszefüggés: az ágak növekedésében megláthatjuk az időt, a merev, egyenes ágak rendszerint fiatal hajtások, míg a szabálytalan, rövid ízközű, szögletes ágrendszer pedig egy elöregedett állapotot jelez. Életösszefüggés: egy fa alakjából kiindulva megismerhetjük egy hely képileg átélhető, megformált élettörténetét.) Bockemühl az egyes növénytől a táji összefüggésekig végzett kutatásokat és megfigyeléseket, ugyanis fontos, hogy a valóságban megfigyelhető dolgokról van szó! A természettel, mint élőlénnyel való kapcsolatunkhoz szükség van a külső, a rajtunk kívül álló valóság, ill. a belső átélés, saját gondolatvilágunk összekapcsolására. A látszólag elméletinek tűnő fejtegetés mögött kőkemény realitás áll: a megismerési folyamat során az emberben olyan összefüggések fogalmazódnak meg, amelyek meghatározzák cselekvését. Ha cselekedetünket egy rajtunk kívül álló törvényszerűség ereje „hajtja végre", akkor cselekedetünk nem szabad.

Bockemühl mellett egy másik meghatározó kutató egyéniség Ernst Michael Kranich, aki a kozmológiai botanika alapjait fektette le. Növénymorfológiai vizsgálatai során megfogalmazta, hogy egy növényt nem lehet összefüggéséből kiragadva vizsgálni, hiszen mindig találkozunk a környező térrel való harmonikus kapcsolattal és a térbe való beletagozódással. A formákat úgy kell szemlélnünk, hogy nem pusztán regisztrálunk, hanem végigjárjuk alakulásukat. Így tudunk behatolni tudatosan alakító mozdulataikba. A bolygók mozgásviszonyainak és a növényképződés közötti összefüggést a „képek egybehangzásának" módszerével alkotta meg. A bolygómozgások tanulmányozása során felismert mozdulatokat, törvényszerűségeket megfeleltette a növényvilágban nyert képekkel. Kranich azzal a természettudományos meggyőződéssel végezte tanulmányait, hogy a megismerésnek az a feladata, hogy a tárgyat azáltal tegye megérthetővé, hogy a gondolkodás által visszahelyezze abba az összefüggésbe melyből az észlelés térbeliidőbeli korlátozottsága kiszakította. Ezzel a gondolkodással figyelte meg a Föld éves körforgását: a Nap folytonosan életre kelti a Föld lelki életét, amely a növényvilágban válik szemmel láthatóvá.

Suchantke, Bockemühl és Kranich: mindhárman természettudományos alaposságú kutatómunkával olyan megismerési módon alkalmaztak, amelynek eredményeként a fizikai világ jelenségeiben megjelenő szellemi tartalmat ragadták meg, minden ember által utánkövethető módon.

Meg kell ismernünk, hogy milyen erők működnek és hatnak bennünk.

Mit jelent, ha valami a felső emberhez, és mit, ha valami az alsó emberhez kapcsolódik? Minden olyan módszer, amely kizárólag az ember belső érzékelésére épít, könnyen hamis eredményre vezet és önzővé tesz. Vágyaink és érzelmeink képesek a valóságtól elszakadt területekre vezetni bennünket, ezek a vágyak bennünk élnek, s csak a tényszerűvel való ütköztetésben ismerhetjük föl. S a tudattalat-tira ható erők ezen vágyainkon és érzelmeinken keresztül tudnak mozgatni bennünket. Soha nem adhatjuk föl, hogy egy belső igazság felismerésekor mindig megkeressük a külvilággal való egyezést.

Környezetünkben egyértelműen látható, emberkéz okozta pusztítás külső képe megkérdőjelezte a társadalomban az emberi cselekvés értelmét. A külső lerombolt világ belső világunk tükörképe - íme megjelent a destruktív emberkép, hasonlóra példát a történelemben visszamenőleg nemigen találunk. A ma természet- és környezetvédelme egy olyan, csak pusztítani képes emberképre épül, amely alapjaiban elbizonytalanította emberi voltunkat. Az „ember méltóságának fénye" elhomályosult, s az ember lelke mélyén az őszinte kétségbeeséssel valami kiutat keresett. És a nemesre és magasztosra vágyakozó lélek megteremtette a maga számára a gyógyírt, a földgyógyítást. Maga mellé állította a szellemi világ egyes lényeit, szabad akarattal ruházta föl és segíti őket, hogy az ember okozta rabságból kiszabadulhassanak, és elvégezzék azt a feladatot, ami az embernek nem sikerült. A „csak halált hozó" ember megjelenése törvényszerűen létrehozta a felelősséget az isteni lényekkel megosztani akaró embert.

A körülöttünk lévő lények azonban „csak" a szellemi világ törvényszerűségei szerint képesek működni, a szabad akarat elnyeréséért az embernek kell megküzdenie. Isteni ajándékként kaptunk egy „első természetet", amely mellett, ill. amelyből kultúrfejlődésünk során megteremtettünk egy „második természetet". Szabadságunk elnyerése adta meg azt, hogy felelősek vagyunk a világért; megjelent a morál fogalma. Gondolkodásomat, érzéseimet, és akaratomat ezzel az egyéni felelősséget viselő szabadsággal irányítom - és minden, ami ezt az univerzumban egyedülálló egyéni felelősséget kiiktatja, ill. el akarja altatni, elfogadhatatlan.

És honnan tudja az ember, hogy amit csinál, a helyes-e? Természetesen benne van a tévedés lehetősége, hiszen ez a szabadság ára. De ha tévedünk, tévedéseink következményeit is hordoznunk kell - s egy napon szembesülnünk kell az igazsággal. „Ég és Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak." (Mt. 24,35)

^ugrás az oldal tetejére

Élő építmények

A fűznek van egy - a többi növénytől némileg különböző -hajlandósága, nevezetesen az, hogy bármely levágott ágát földbe dugjuk, képes gyökeret ereszteni és kihajtani. Ha egyetlen ágat ültetünk el, az legfeljebb egy kis fácskává nő, kitéve a törékeny magánynak. Tudjuk, egyetlen vesszőt még egy kisgyerek is el tud törni. Fogjunk hát össze jó szorosan néhány fűzvesszőnyalábot és ültessük napos, de vizes helyre. És ha a fűzkötegek nem véletlenszerűen, hanem „valamilyen" térbeli rendben kapcsolódnak egymáshoz, akkor megszületik egy fűzépítmény, amelynek gyökéralapozása van és lomblevél tető fedi.

Az alábbi képek Magyarpolányban, Kapolcson, Szombathelyen és Csíkkozmáson készültek, a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda és az Ars Topia Alapítvány tervezésében, szervezésében. (Az egész újságot átfogó illusztrációk szintén ezen fűzépítményekről készültek.)

1. kép 2. kép

^ugrás az oldal tetejére

Szociális élet

Udo Herrmannstorfer*

Egyén és állam

A társadalom hármas tagozódása, mint korunk követelménye

„A kultúra kezdetén az ember társadalmi szövetségek kialakítására törekszik. Az egyén feláldozza érdekeit ezen szövetségek érdekeiért. A további fejlődés elvezet az egyén e szövetségek érdekeiből való felszabadulásához, szükségleteinek és képességeinek szabad kibontakozásához."

Szociológiai alaptörvény
Rudolf Steiner

A jelenlegi helyzetről

Európa egykori szocialista országaiban jelenleg gyökeresen átalakulnak a társadalmak és intézményrendszerük. Az új megoldások után kutatva - a növekvő gazdasági nehézségek közepette - fönnáll a hajlandóság, sőt, látszólag a kényszer, hogy idomuljanak a nyugati demokratikus, piacgazdaság-orientált államok meglévő társadalmi formáihoz. A nemzeti és nemzetközi gazdasági segítség összekapcsolása a szerkezeti kiegyenlítődés követelményeivel erősíti ezt a folyamatot.

A szocialista társadalmi rendszer összeomlása azonban hallatlan esélyt kínál arra, hogy az emberiség társadalmi fejlődésében továbblépjünk. A Nyugat nyomában loholás sok ország számára a tartós elmaradást jelentené, s az emberek számára azt az érzést, hogy csalódtak életükben. Ha azonban a létrejövő lehetőségeket alkotó módon kihasználnánk, akkor a múlt szenvedése is magasabb értelmet kapna. Ebben az írásban a figyelmet egy ilyen társadalmi újjáalakulás néhány alapvonására szeretném irányítani, anélkül, hogy elébe vágnék a tényleges fejlődésnek. Az áttörést végrehajtó országokban növekvő gyorsasággal történő átalakulási folyamatok és saját jólétünk egyidejű érzékelése eltereli figyelmünket arról, hogy ugyanazok a kérdések Nyugaton is válaszra várnak, ha más okból is. Gorbacsov kijelentése, hogy a Nyugatnak is „szüksége van peresztrojkára", nagyon találó. A nyugati országok jelenlegi néző-szerepe nem jogosítja föl őket arra, hogy tétlenek maradjanak. Ha a következőkben tárgyalt kérdésekre Nyugat-Európa tényleg választ adott volna, akkor az itt leírtak jó részére nem volna már szükség: a társadalmi valóság önmagáért beszélne.

A nagykorú ember és a társadalom

A jelenlegi társadalmak középpontjában a nagykorú ember áll. Ezt a nagykorúságot az Általános Emberi Jogok garantálják, ezek ma szinte a világ minden államában az alkotmány alapját képezik, és az ENSZ-be való fölvételkor kifejezetten el kell ismerni őket. Egy adott társadalomban minden ember számára megkülönböztetés nélkül érvényesek ezek a jogok, mert a jogállam biztosítja a törvény előtti egyenlőséget. A jogi alá- és fölérendelések megkívánják az önkéntességet, pl. demokratikus választások révén.

Az ember akkor válik nagykorúvá, amikor szabadon képes önálló véleményt alkotni. A gondolatszabadság, a világnézeti- és véleményszabadság, a vallás és tudomány szabadságának joga, de pl. információhoz és nyilvánossághoz való jog is biztosítja a nagykorúságnak ezen előföltételeit. Aki a jogegyenlőség alapján szabadságot igényel magának, egyidejűleg mégis - ha ez a szabadság mindenkire érvényes - magára kell vállalja az általános társadalmi feladatokat. Csupán a szolidaritás, az embertársainkkal való testvériség hoz létre emberhez méltó társadalmat az egyének halmazából.

Szabadság, egyenlőség, testvériség: ez az a három eszménye a francia forradalomnak, (melynek 200. évfordulójáról 1989-ben világszerte megemlékeztek), melyek a társadalmi fejlődés feltételeit biztosítják, s egyben a nagykorúvá vált ember viselkedésmódját is leírják. Korunkban a társadalmi viszonyok és struktúrák kialakításánál mindenekelőtt az egyes ember életének valóságáról van szó, s többé már nem társadalmi rendszerek vagy elméletek, vagy dogmák megvalósításáról. Bármily szépen is hangzanak alkotmányaink szavai, az élet valóságába történő átültetésükhöz még fontos lépések állnak előttünk. A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányában pl. ez áll: az emberi méltóság sérthetetlen. Ennek az emberi méltóságnak, melyet csak nagykorú emberek ragyogtathatnak föl, nem szabad üres szónak maradnia. A társadalom szervezete legfontosabb tájékozódási pontjának és az intézkedések próbakövének kell lennie. Mindenesetre itt látható, hogy ez csupán akkor történhet meg, ha fogalmunk van a teljes, fizikai, lelki és szellemi emberről s ezzel realitás gyanánt számolunk. Emberképünknek méltónak kell lenni az emberhez. A nyugaton és a szocialista Keleten egyaránt elterjedt materializmus itt tragikus ellentmondást teremtett: egyrészt lelkünk mélyéről, szívünk tüzével nagykorúságra, szabadságra és valóban szociális viszonyokra törekszenek az emberek, másrészt fejükben olyan materialistatudományos elméletek hatnak, melyek elrabolják tőlük magasabbrendű embervoltukat s a természet egy determinált darabjává teszik őket. Hogy az embert egy darab anyagnak, állati lénynek vagy felelősségre alkotott szellemi lénynek tekintjük, meghatározza a társadalom szervezetének berendezkedését is. Mert ez a berendezkedés, mint az ember által teremtett kultúra, közvetlenül alkotója szemléletéből születik.

A demokratikus állam

A francia forradalom után a régi „Isten kegyelméből való" uralkodási rendszereket elvetették. Helyükre lép korunkban a „nép kegyelméből" alkotott, demokratikusan felfogott állam. A szocialista országokban az egypártrendszerek diktatúrája a Gorbacsov által adott peresztrojkajelszó óta hatalmas átalakulási nehézségek közepette demokratikus viszonyokká alakul át. (Gorbacsov: A szocializmus eszméje mai értelmezésünk szerint mindenekelőtt a szabadság eszménye.) Vajon a nyugati jellegű többpártrendszer, mely jelenleg szociális előnyeivel dicsekszik s amit az egész világ - mindenekelőtt az egykori szocialista országok számára - minden bajra orvosságként ajánl képes-e már a szükséges alapokat megadni ahhoz, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség ideálja megvalósulhasson?

A demokrácia bevezetésével a régi állam uralmi szervezeteit csupán átvették, de nem rombolták le. Sőt! Az államok demokratizálódása óta minden visszatartó erő megszűnt, hogy az államra ne ruházzanak egyre több feladatot, ill. az állam oldaláról ne vegyenek át mindig többet. Időközben az állam illetékessége az egész életre kiterjedt, szinte a bölcsőtől a koporsóig, ahogyan ezt láthatjuk a törvények és rendeletek növekvő, bürokráciát teremtő áradatából. Az állam átfogó értelemben gyámunk lett.

Ezt az állami-társadalmi gyámkodást, melynek növekvő kiterjedésében sokan - nem mindig tudatosan - működnek közre („Itt mégis az államnak kell valamit vállalni"), azzal igazolják, hogy a gyámkodó törvényalkotás szerveit általános választásokkal hozzák létre, melyekre ugye minden polgár a maga érdekeinek megfelelő befolyást gyakorol azáltal, hogy szavaz. A közvetlen avagy közvetett együtt irányítás a gyámkodó állammal azonban a gyámkodás tényén nem változtat. Mert miután az állami-politikai cselekvésekről többségi döntés születik, az egyes vélemények vagy egyes érdekek „győzelme" fölötti ujjongásba mindig belevegyül az eltérő véleményű, ezért elnyomott kisebbség panasza is. Az elnyomott kisebbségnek a többség által hozott döntések kivitelezésében saját meggyőződése ellen kell cselekednie. A nagykorú emberek társadalmában az igazi kisebbség azonban az egyén, minden egyes ember a maga önálló véleményével. Az így elnyomottnak azonban mindegy, hogy az elnyomás egy diktátortól vagy embertársainak többségétől ered. Emiatt nem a hatalomban való részvétel kellene, hogy célunk legyen, hanem a hatalmi struktúrák feloldása. Ezek akkor keletkeznek, amikor valaki úgy véli, hogy a maga irányvonalát másnak is át kell adnia. A demokratikus pluralizmus, amit úgy kell értenünk, mint demokratikus eszközökkel folytatott harcot a hatalom elnyeréséért, nem szabadítja meg az egyént a társadalmi kényszerektől, hanem a tirannusok jogát emberi joggá akarja tenni.

Ezért a demokratikus eljárás önmagában nem tudja a nagykorú ember életföltételeit megteremteni. Ezzel gyakran azt vetik szembe, hogy ez nem is szükséges, mivel nem rendelkezik mindenki azzal az éleslátással és ítélőerővel, amellyel a társadalmi-állami élet részkérdéseiben helyesen tudna dönteni. Ezért arról lenne szó, hogy a legjobbakat válasszuk meg, hogy a legjobb döntések születhessenek. Ez meggyőzően hangzik, de ebben az általános érvelésben de facto az egyén nagykorúságától való megfosztását jelenti. A nagykorúság csupán a választás pillanatában érvényesülne, s azután helyet adna nagykorúságtól való megfosztásnak. S ha ebben az államban mindent a legjobban szabályoznak is - nem ragyogja be az emberi méltóság fénye, ami csak ott jöhet létre, ahol valaki a belső belátásából cselekszik. Kívülről csak állami kitüntetést lehet adni, emberi méltóságát az ember csak maga küzdheti ki.

Az elnyomás elleni harc

Az állami szabályozás növekedésének szükségességét logikus és tárgyilagos érvek indokolhatják, az ezzel járó nagykorúságtól való megfosztást viszont semmivel sem lehet igazolni. Az egyén szabadságvágya, s az állam alárendelő követelései egyre kevésbé illenek össze. Aki fönn akarja tartani a régi társadalmi formák előnyeit, mindig nagyobb hatalmi erőt kell kifejtsen, mint ami esetleges személyes érzületének megfelel, így hosszútávon az általános nagykorúságot rombolja le, ami a demokrácia eredendő alapja. (Hányan vannak ma az egykori szocialista országokban az államhatalom embert elnyomó képviselői között olyanok, akik kezdetben idealisták voltak, akiknek az ideológia fenntartása mégis fontosabb volt, mint az emberek államukban. Emberelle-nesség támadt az ideológiailag kijelölt emberiséghaladás nevében!) Másfelől pedig aki csupán a saját szabadságáról beszél, elszigeteli magát és a közösséget rombolja, melyhez születésétől kezdve mégis kétségtelenül sok szállal kötődik. Egyoldalú jellege miatt mindkét alapállás alkalmatlan arra, hogy a társadalmi feszültség kényszerítően szükséges megoldásához alapot adjon.

A nyugati államokban a demokratikus alkotmányok a polgári szabadságot a pártokban, választásokban, parlamentekben stb. való, sok erőt fölemésztő tevékenységekkel terhelték meg. Emellett messzemenően a gazdasági kérdések állnak a középpontban, úgyhogy nem egészen jogosulatlan arról beszélni, hogy az állami szervek legfőbb célja a gazdasági érdekek szolgálata. A politikai gyakorlat ma széles spektrumot fed le. Míg pl. az Egyesült Államokban az egyéni késztetést : „dollárt csinálni" és gazdaggá válni, az ország teljesítőképességének egészséges egoista alapjaként fogják fel, addig vannak olyan országok, mint pl. Svédország, ahol a gazdaság egészének teljesítőképességére állami szociális rendszert állítottak föl, amely szinte minden életkérdésre kollektív választ tud adni. Ez mégsem vezetett oda, hogy az egyént tegyék meg az emberi jogokat képviselő társadalmi alakulatok középpontjává. A politikai rendszerrel szemben érzett tehetetlenség és a szociális jólét passzív fogyasztása, melynek következménye a rezignáció, „államundor" és munka-megtakarítás az egyik oldalon, agresszió és társadalmi munkakényszer ellen egészen a rombolás dühéig a másik oldalon: ezek a szimptómák mind arra utalnak, hogy a régi gondolkodású állam nem képes arra, hogy polgárainak a teljes nagykorúsághoz vezető lépést megengedje. Hasonló ez ahhoz, ami a felnövekvő ifjúsággal történik. Biztosan jócskán lennének érvek, melyekkel a szülők az önállósághoz vezető lépést halogatnák, vagy akár megtagadhatnák. Ám ha ezt megteszik, az a fiatalembert -ha engedelmeskedik - továbbfejlődésében károsítja, vagy pedig föllázad és megkísérli kierőszakolni, hogy a maga útját járhassa. Bizonyos élettapasztalatokat az ember csak önállóságban szerezhet meg. Az állam, amely polgárait nem engedi önállóvá válni, elöli bennük az életideget, még ha alkotmánya szerint ellentétes álláspontot hangoztat és mégoly nagy „szociális jólétet" nyújt is.

A szocializmus országaiban az elmúlt évtizedekben tapasztaltuk, hogy az állam és az őt képviselő párt az egyén polgári szabadságjogait totálisan visszavonta. Az állam és a dolgozók érdekeinek azonosságát hirdető dialektikus érvelés egységes kollektívát formált és az egyént ezáltal megfosztotta a történés egészén belül egyéniségétől és egyben észlelhetetlenné tette. Míg nyugaton az állam a gazdasági érdekek kötelékébe fűződött, itt az államstratégiát alkotó ideológia gyámsága alá került a gazdaság.

A gyámsággal szemben végül az emberek föllázadtak és az elnyomók uralmát megszüntették. Eközben nyilvánvalóvá vált, hogy a szociális organizmusban három életterületet lehet megkülönböztetni. Az elviselhetetlen gyámkodás egyik életterülete az oktatásügy és a kultúra: a hűséges állampolgárrá idomító nevelés, a politikai jóvise-let alapján adagolt továbbtanulási lehetőségek, a kiuzsorázó sportteljesítmények a szocialista haza hírnevének öregbítésére, a rendszert dicsőítő művészet, a vallásgyakorlás vagy az önálló gondolatnyilvánítás miatti diszkrimináció, stb. Ha alapjában akarjuk ezt a viselkedést megváltoztatni, csupán úgy tehetjük, ha ezeket a területeket kivonjuk az állam gyámsága alól s ezzel szabaddá tesz-szük őket. Az egyedüli tartós oltalom az ellen, hogy az állam saját céljaira használja ezeket a területeket, az oktatásügy és a kultúra önigazgatásban megtestesülő szabadsága. A gyámkodás másik területe a gazdaság volt: az üzemgazdaság áthatása pártstruktúrákkal, a tartós politikai és központi tervezési befolyás a gazdasági folyamatokra az árak, bérek, beruházások, termelési és kereskedelmi mennyiség-meghatározások révén végül kibogozhatatlan érdek-összefonódásokhoz vezetett, melyeknél nemritkán a kívánságokat a megvalósíthatóság fölé helyezték. Eközben széles népességcsoportok egyértelműen követelik az állam kivonulását a gazdaság területéről. Ezáltal a tulajdonképpeni állami szféra az általános jogok területére korlátozódna, ahol jogosultsága teljes.

Szabadság a szellemi életben, a gazdasági élet önállósága a népesség gazdasági javakkal való ellátásának feladatában, demokratikus jogállamiság: a szociális organizmus hármas tagozódása magától értetődő módon adódik az elfajzott totalitárius állam elleni harc szenvedéseinek gyümölcseként a volt szocialista államokban. Ami itt még formátlanul jelenik meg, azt Rudolf Steiner az első világháború utáni szociális szükségidőkben a modern emberiség társadalmi akarásába való mélyebb belátással fejtette ki és hozta nyilvánosságra. A társadalom hármas tagozódásának ezt az alakító eszméjét, mely az államot megfosztja hatalmától és a magát szabadságban és szociális felelősségben nagykorúként átélő embert helyezi a társadalmi formálódás forgás- és tengelypontjába, akkoriban a demokratikus-polgári tábor elvetette, mert bár készek voltak az államhatalmat demokratikusan megosztani, ám véglegesen lemondani róla már nem kívántak: 14 évvel később a teljesen megőrzött államhatalmat átadták a nemzetiszocialistáknak. Az eszmét azonban a szocialisták és kommunisták is támadták, mert nekik is szükségük volt a hatalomra, hogy ideológiájukat keresztülvihessék. 70 évvel később nyilvánvalóvá lettek a következmények, és a népek kicsikarták a hatalom feladását!

Századunk tanulsága nyomán itt volna az ideje annak, hogy ne próbáljuk újra fölosztani az államhatalmat, hanem tekintetbe vegyük hatalmi struktúráinak tárgyilagos feloldását.

A szellemi élet a demokratikus állam gondoskodásában

A sors iróniája, hogy csak néhány évvel a francia forradalom szabadságra hívó kiáltványa után, Franciaországban Napóleon az oktatásügyet és a kulturális területet teljes egészében az államérdekek szolgálatába állította, melynek szorításából a legtöbb államban máig is csak kevéssé tudott kiszabadulni. Ezáltal ugyan lehetséges rendszerhez hű, tehetséges és hasznos polgárokat nevelni (vagy netán félrenevelni), kik végül a rendszer érdekeit szem előtt tartva gondolkodnak s cselekszenek majd, kevésbé lehet viszont szabad és felelősségtudattal bíró embereket nevelni, akiknek saját viselkedése és életimpulzusai már részben szükségszerű rendszerváltozást jelentenének. Ennek ellenére az állam szinte minden képviselője még ma is törvényesnek tartja azt, hogy az oktatás tartalmát részben meghatározhassa. Hogy azután azok, akik a demokratikus többség által alkotott törvényekre hivatkoznak, egyben épp ezeknek a törvényeknek az alkotói voltak, ez az így létrejött rendszerfönntartó ellentmondásmentesség miatt alig vehető észre. Az olvasókönyvek és a médiaadások tartalmáért folyó harc egyben a holnapi hívek felől is dönt. Szabad oktatási intézményeket a legtöbb államban csupán „pótlék" gyanánt engedélyeznek, ha a megfelelő állami intézményekkel összehasonlíthatók, aholis az összehasonlíthatóság céljából épp a képzés tartalma kell hasonló legyen az állami képzés tartalmához. A záródiploma állami elismerésének szükségessége, ami számos felsőfokú oktatási intézményben, egyetemekre és hivatalokba való fölvételre jogosít, az oktatási tartalom közvetett előírásának csöndes eszköze.

Az állam legsúlyosabb befolyása az anyagi támogatás területén jelentkezik. Az oktatás és a kultúra számára szükséges eszközök legnagyobb része az állami adókból, és alárendelt részeinek, mint országrészek, városok vagy községek adóiból származik, s így legitimnek tűnik, ha az állam az ilyen „nyilvános" eszközök átadásába beleszól. Így van ez a pedagógiától a művészetig, az egyetemtől az egészségügyig, a fogyatékgondozástól a sportig mindenütt. Mivel a demokratikus állam alárendeli magát az egyenlőség elvének, egy magánkezdeményezés támogatását tiltott előnyként értelmezi. „Nyilvános" pénzek újraelosztásához az állami szerveknek törvények alapokra van szükségük. A gyakorlatban ez oda vezet, hogy csak olyan intézményeket támogatnak, melyek parlamentális vagy népességi többséget élveznek. Az illetékes állami szervek ezután megadják a normatívákat, előírásokat melyek teljesítésével az anyagi támogatás létrejön. Az állam számára lényegesen egyszerűbb, ha maga építi föl és működteti ezeket az intézményeket, mint pl. az iskolák esetében, mivel ebben az esetben a hatóság és a finanszírozó ellentmondásmentesen egybeesik.

Szabad szellemi élet

Az állami gondoskodás bölcsőjében kétségkívül számos fontos impulzus született. A demokratikus alkományú állam jelentős érdeme mindenekelőtt az egyén személyi jogainak biztosítása, amit még maguk a rendszer kritikusai is élveznek ma. A hit- és lelkiismereti szabadság, világnézeti és vallásszabadság, véleményszabadság, szólásszabadság, szabad hozzáférés az információkhoz, de a gyülekezési szabadság, egyesülési és szerződésszabadság is általában véve hozzátartoznak a mai társadalmak magától értetődő jogaihoz. A szellemi élet e szabadságjogainak védelmezése a jövőben is az állam lényeges feladata marad.

Úgy tűnhet, mintha ezzel a szellemi-kulturális élet minden szükségeset megkapna, amellett persze mindig van még lehetőség valamin javítani. Nem az emberi fejlődés tetőpontjának látszik-e az a hatalmas ráfordítás, ami oktatási és kulturális célokra megy, s amelyekhez még a szociális ráfordítások legnagyobb része is hozzátartozik? A múlt vonatkozásában ez sok szempontból igaz. Mert a múltban egy kultúr-területen vagy egy népen belül az emberek sokkal hasonlóbban gondolkodtak és éreztek, mint ma. Ez mégis egycsapásra megváltozik a növekvő önálló véleményalkotási képességgel. A nagykorúvá váló ember a maga álláspontját keresi az életben, ami egyben elszigeteli őt attól, amit mindenki más gondol. Maga akarja megmondani, mire van szüksége, és azt akarja tenni, ami számára szükségesnek mutatkozik. A következetes individualizmusnak ezen álláspontjáról kiindulva ezért a szellemi életnek egészen mássá kell válnia.

Az alkotmányosan garantált vagy más szabadságjogok közös nevezője az önálló ítéletalkotás szabadsága, melyhez jogilag hozzátartozik - ha nem is ugyanolyan világossággal és bizonyossággal - a világnézeti szabadság, a vallásszabadság, a vélemény és meggyőződés szabadsága, valamint a lelkiismereti szabadság is. Saját ítéletével tesz tanúságot az ember arról, hogy önálló, s ezzel lesz nagykorúvá. „Itt állok, egyebet nem tehetek" - Luther e kijelentése a nagykorúvá vált ember tudati helyzetét jellemzi. Az ítélet a megismerő és az ítélet tárgya közötti világos viszonyon alapul, s ezért nem igényel megerősítést kívülről. A nagykorú ember ezért mások ítéletét is csak akkor tudja elfogadni, ha belőle magából is származhatna. Az, hogy egy államban az emberek többségének ítélete megegyezik, számára nem jelent többet; sem kevesebbet, mint egyetlen ember ítélete, vagy a sajátja. Egy ítélet helyessége nem függ a többségtől. Ezért nem is lehet többé nevelési eszmény az, hogy az emberrel meghatározott tudástartalmakat s ezzel ítéleteket közöljünk, hanem a szabad, egyéni ítéletalkotás lehetőségének kell a nevelés középpontjává válnia.

A szellemi és kulturális élet szabadsága azt jelenti, hogy mindenhol, ahol elsősorban az önálló ítélet a fontos, a társadalom és egyben az állami-társadalmi intézmények befolyásának meg kell szűnnie. Hogy ezzel az eddigi kultúrélet egységes jellege egy előre meg nem határozható sokféleséggé oldódik, aggodalommal tölti el az egységes társadalom eddigi képviselőit, a nagykorú ember azonban ezt keresi, mint önállóságának kifejezőjét. A többség véleményéhez való ragaszkodás az elnyomás élményévé kell váljon számára. Az általános emberi jogok személyi jogok, s nem többségi jogok.

Az egyén szempontjából nézve az állam kényszerközösség; azaz automatikusan magába zár minden embert, aki egy meghatározott területen él. Az a szándék; hogy ezt a jogi egyenlőséget az egyes ember érzésére és gondolkodására is átvigyék, ez vezet az eléggé ismert kisebbségi problémákhoz. Az államon belül megfogalmazott népi kulturális érdekek csupán e problémák meghatározott lecsapódásai és elfedik azt a tényt - mivel rendszerint nagyobb embercsoportról van szó ilyenkor-, hogy a kulturális önállóság eme érvényesítése már minden egyes polgár számára adva van. Ebből az is kiviláglik, hogy a nacionalista feszültség egyetlen gyógyszere a szellemi-kulturális élet szabadsága a legtöbb államban. (Ennek egyik alternatívája az a követelés lenne, hogy az állam folytasson párbeszédet minden kisebbséggel, a másik lehetőség a szeparatizmus.) A szabad szellemi életben nincs többség és nincs kisebbség, hanem csupán impulzusok vannak, melyek megvalósulni vágynak, s melyeknek nem más impulzusokkal szembeni jogosultságukat, hanem saját életképességüket kell bizonyítaniuk. Mert ahogyan gyámkodásnak nem szabad lennie, éppúgy külön kedvezmények sem lehetnek. Ezáltal minden kezdeményezés annyira fog elterjedni, amennyire tud. Az államban egybefoglalt társadalom ezzel mit sem veszít, csupán az veszíthet, aki még mindig abban a hitben él, hogy másokra rákényszerítheti a maga meggyőződését. Ez azonban az elgondolható legnagyobb vétség volna az alkotmányos emberi jogok ellen, s egyúttal igazságügyi esetté válna.

A véleményszabadságtól a kezdeményezés szabadságáig

Akinek véleménye eltér az eddigi gyakorlatban lévő gondolkodás- és viselkedésmódtól, abban fölmerül az a kérdés, hogy miként járjon el. Észreveszi, hogy másként történnek bizonyos dolgok, mint ahogyan ő helyesnek tartaná. Ebben egy felelősség rejlik, ami idővel erősödik, míg önálló cselekvésre nem szólít. A nagykorúvá lett embernek lehetősége kell legyen arra, hogy ítéletét másokkal közölhesse. Ennek lehetőségét a szólás- és sajtószabadság garantálja számára. Ha azonban cselekvéshez akar látni, nem fogja másokra rákényszeríteni, amit helyesnek tart. Az egyén szabadsága nem válhat kiindulóponttá mások szabadságának akadályozásához. A szabad ember válasza inkább a kezdeményezés. Aki pl. gyermekei nevelésére jogosult személyként elégedetlen az oktatásüggyel, az, ha másokat informatív úton - s így szabadon - nem tud meggyőzni, maga kell kezdeményezze és akarja egy másfajta oktatási rendszer létrejöttét. A még nem nagykorú ember követel, a szabad ember kezdeményez. A kezdeményezés szabadsága az önálló véleményalkotás szabadságának szükségszerű kiegészítése.

Míg a belső szabadságot a jogállam viszonylag jól védelmezi, az egyén kezdeményezési szabadságával rendszerint nem számol, hanem a demokratikus többségi eljárás részévé teszi. Ezáltal viszont mások, akik egészen más véleménnyel rendelkeznek, a tőlük idegen kezdeményezés bíráivá válnak. Ezzel a ténnyel kapcsolatban nem lehet más fogalmat használni, mint a már sokszor, sokféle módon használt „elnyomás" fogalmát. Ez esetben a demokratikus társadalmi szerkezetben gyökerező és a demokratikus folyamatban kifejtett elnyomásról van szó, s nem annyira a döntést hozók személyes elnyomó akaratáról. Ez a megkülönböztetés lényeges, hogy ne keletkezhessenek jogosulatlan szemrehányások. Mert az ilyesfajta döntéshozatalnál minden választott képviselő jogos fölháborodással utasítaná el a vádat, hogy személyében ő elnyomó. Ám aki a szociális viszonyokat pontosabban szemügyre veszi, hamar észreveheti, hogy minél több feladatot ruháznak át az államra, annál kevesebb önálló kezdeményezést fejt ki a nagykorúságától megfosztott állampolgár, s egyre több igényt támaszt a társadalommal szemben, ahelyett, hogy önmagával szemben támasztana több igényt. A szociális állapotok visszásságaira a legjobb módszer a kezdeményezés, ha alapját az önálló ítéletalkotás képessége szolgáltatja.

Az önálló ítéletalkotás semmi esetre sem zárja ki a társadalmi csoportképződést, ami sok kezdeményezés szükséges föltétele. Ilymódon az egyén ugyan szükségképpen egyedi oktatásban részesítheti gyermekeit, ám nem tud iskolát alapítani, ha nem talál ehhez másokat, akik hozzá hasonló szükségletekkel és ítélettel bírnak. De mi az új egy ilyen iskolaalapító közösségben pl. a helyi igazgatás alatt működő iskolákhoz képest? Éppen az előző példából derül ki ez. A helyi igazgatás alatt működő iskoláknál a fölérendelt szerv az egész közösség (kerületi v. községi önkormányzatok), s ebből kiindulva kell közös ítéletet alkotni az iskola működésére vonatkozóan. Ezt általában demokratikus módon többségi döntéssel intézik. A kisebbség figyelmen kívül marad. Az önálló kezdeményezésből létrejött iskolai közösség ezzel szemben kizárólag az egyéni vélemények összhangján alapszik, miközben az ilyen közösségek tagjai esetleg különböző lakóhelyi közösségekben élnek. Itt is megmutatkozik a gyakorlatban, hogy a szülők kötelezettségvállalása egy nyilvános „közszolgálati" iskolában jóval kisebb, mint a szabad vállalkozással alapított iskolában.

Kezdeményezés és önigazgatás

Itt jelentkezik a kezdeményezés elvének egy további következménye. Aki a világba akar vinni egy kezdeményezést, annak egyrészt irányítani is kell azt, másrészt gondoskodnia kell arról is, hogy gazdaságilag életképes legyen. Csupán az önigazgatás kapcsol be egy intézményt megfelelő módon az életbe és óvja meg a benne tevékenykedőket attól, hogy az intézményen belül a szellemi tartalmat magasabbra értékeljék annál a szociális összefüggésnél, melyben az intézmény benne áll. A kettő elválaszthatatlan egységet alkot. Hogy eközben némelyek bánatosan emlékeznek vissza az állami gyámságra, mely korábban számos önigazgatási feladatra fejedelmi módon ügyelt, nem vitatható. Mégsincs semmilyen más út az önállósághoz, mint a korábbi gyámság feladatait magunkra vállalni. Önállóság és kényelem nem fér össze. Csak a még nagykorúvá nem lett, kényelmes embereknek vannak itt problémáik, mert még nem rendelkeznek az önállóságból adódó belső megelégedettség tapasztalatával.

Az önigazgatáshoz azonban nem csak az önálló kezdeményezésért vállalt felelősség tartozik hozzá, pl. az önálló iskola alapításánál, hanem az együttműködés más oktatási intézményekkel, a felelősség az iskolák ügyéért, vagy az oktatásügyért vagy a kultúra ügyéért egy adott városban, egy adott régióban vagy akár az egész országban (hogy pontosan milyen szervezetekre van ehhez szükség, azt nem kell előre elvont módon kifundálni, hanem ez kiderül majd a gyakorlati igényekből). Ám mindenkor olyan önigazgatási intézményekről van szó, melyek szabad együttműködésre törekszenek, s nem fölérendelt, s ezáltal rendelkezésre jogosult szervek létrehozására. Azáltal, hogy mindenki, a tanárokkal együtt teljes felelősséggel vesz részt a szociális életben, biztosítva van, hogy az élet követelményei a pedagógiával szemben meghallgatásra találjanak.

Teljességgel lehetséges mármost, hogy vannak olyan intézmények, melyeket szükségesnek fogunk tekinteni, s melyek mégsem lelnek egyben elegendő kezdeményezésre. Így fönnáll a gyermekek nevelésének igénye a társadalom felé, anélkül, hogy ezt az igényt a kezdeményezési ajánlatok teljességgel fednék. A mondottakkal egészében összhangban van, ha az állam gondoskodási kötelezettségéből kiindulva kezdeményezőként lép föl. Ekkor azonban kötelessége volna az adott, általa létrehozott intézményben is létrehozni a szabad önigazgatás föltételeit.

A szabad szellemi élet támogatása

Ezzel még mindig nyitva van az a súlyos kérdés, hogy az így szervezett szellemi élet honnan szerzi létfönntartásának biztosításához az anyagi eszközöket. Amit korábban az állam nyújtott, most más módon kell előteremteni. A szabad szellemi és kulturális életben van egy messzire világító alapelv: annak kell fizetnie, azaz a szellemi életet fönntartania, aki szolgáltatásait igénybe veszi ill. szükségesnek tartja. Az egyes ember igényei így a szellemi-kulturális szolgáltatások irányító erejévé válnak. Amit senki sem akar, annak nincsen társadalmi létjogosultsága és legföljebb magánúton létezhet tovább. Ha valaki egy bizonyos szolgáltatást - mivel saját maga számára annyira fontosnak tartja - mégis azok pénzéből akarná finanszírozni, akik azt egyáltalán nem akarják, akkor bensőleg már belecsúszna a gyámság régi szerepébe.

Ahhoz, hogy a fönti alapelv érvényessé váljon, természetesen gondoskodni kell arról, hogy ezzel a lehetőséggel már az általános bevételi szabályozásnál számoljanak. A mai költségstatisztikáknak - melyek egyúttal a bevételi tarifák alapjául szolgálnak - az oktatásra és kultúrára szánt kiadások szilárd részét képzik. De hogy azok, akiknek bevételeik vannak, a pénzt valóban oktatási és kulturális célokra fordítják-e, azt nem lehet és nem is szabad törvényben kikényszeríteni. Groteszk jelenség lenne a szabad szellemi élet, amit kényszerrel kellene igénybe venni. Inkább az ezen a területen hivatásszerűen tevékeny embereknek kellene gondoskodniuk arról, hogy szolgáltatásaikra igény keletkezzen. Mert szükségletek híján a szellemi teljesítményeknek sincs szociális értéke. Itt most csak néhány fontos kérdéssel van lehetőségünk foglalkozni, melyek az „igénybevevő általi fönntartás" alapelvéhez kapcsolódnak.

Vannak pl. olyan fontos népességcsoportok, melyek a fönti alapelvet nem tudják teljesíteni, mint a gyerekek; fiatalok, fogyatékosok, öregek. Itt nem az igénybevevőnek, hanem másoknak kell a szolgáltatásért fizetniük. Pontosabban itt azokról az emberekről van szó, akiknek a részesedését a szociális össztermékben rögzíteni kell. A kérdés tehát az, hogy hogyan képződnek azok a bevételek, amelyekből a szolgáltatásokat fizetni lehet. Ezt minden ilyen csoportnál másképp kell szabályozni. A választott példánál, az iskola példájánál maradva, itt egy általánosan kötelező nevelési járulékot kellene megállapítani. Ezt a szellemi élet önigazgatási szervei és a gazdasági szakemberek által kidolgozott járulékot az állam révén demokratikusan érvényesülő jogszabály határozná meg. Ezt azután közvetlenül a szülőknek lehet fizetni, célhoz kötött utalvány formájában vagy pedig egy állami számlán lehívható módon összegyűjteni az iskolaügy céljaira. Megfelelően sokfélék lehetnek a bevételi módok is a bérkiegészítésként történő kifizetéstől az adóemelésig. Mármost döntő az, hogy ez a pénz ne az állam közös kasszájába kerüljön. Ha a lebonyolításba az államot is bevonják, meg kell őriznie semlegességét és a nevelésre jogosultak irányító akaratának hatékonyságát kell biztosítania. Azzal, hogy a szülő kiválaszt egy iskolát, az általános nevelési járulék az iskolához folyik be. Mindenesetre a kiegészítő önkéntes adománynak felső határt nem szabnak. Általában azoknak körét, akik egy kezdeményezést akarnak és megvalósításához hozzá akarnak járulni, nem szabad túl kicsire szabni, pl. egy színház esti látogatóira korlátozni. A színházat kedvelők köre sokkal nagyobb is lehet. Az ilyen támogatói körnek csak maga az ember szabhat határt. A szabad szellemi életben a különféle impulzusok szabad konkurenciája uralkodik.

De ki fog gondoskodni pl. a színészképzésről, a tanárképzésről vagy mondjuk az egyetemeken folyó alapkutatásról? Ez egyrészt azon összegek meghatározásának a kérdése, amit a képzésben résztvevők fizetnek (tandíjak). Másrészt itt is lehetséges azon intézmények részéről anyagi támogatás, melyek majd a képzésből profitálnak, pl. az iskolák. Biztosítani kell, hogy az előtér és a háttér között ne legyen szakadék (így pl. a gyógyászat szociális előterében folyó homeopa-tikus terápiának a háttérben kell, hogy tanszéke legyen az egyetemeken).

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a szellemi és kulturális élet csupán akkor lesz szabad, ha megszabadul az állam eddigi gyámságától, miközben egyre több ember szívében válik szükségletté. Akkor már ők fognak arról gondoskodni, hogy amire szükségük van, az létrejöhessen. Ez elvi lemondást jelent a mecenatúra régi módozatairól is, amikor pl. egy vállalkozó nyereségéből bizonyos kulturális intézmények számára adományokat ad, melyek személyes hajlamainak megfelelnek; ez végül újra oda vezetne, hogy a kulturális létesítmények és a kultúrára vonatkozó szükségletek nem fedik egymást. Ez akkor is így van, ha ennek a mecénási tevékenységnek számos jelentős kultúrteljesítményt köszönhetünk, s amíg létezik, remélhetőleg még köszönhetünk is. A szellemi élet szabadsága mindenki számára érvényes jog. Mégis, csak úgy lehet megvalósítani, ha mindenkinek lehetősége van a szellemi élet támogatására, akinek igénye van rá. Az, hogy egy ilyen fordulat a társadalom szervezetében azt eredményezheti, hogy financiális okok miatt el kell tűnjön a közéletből számos olyan kulturális szolgáltatás, ami a szívünkhöz nőtt, sajnálatos volna, mégis e kulturális szolgáltatás reális szociális helyzetét tükrözné. A szellemi életből ezáltal eltűnne minden korhadó alkatrész, az ezzel kapcsolatos csalódások nyilvánvalóvá tennék a még egészséges részeket, melyekkel azután annál nagyobb intenzitással lehetne továbbdolgozni. Aki szabad viszonyokat akar, mert ez felel meg emberi méltóságunknak, abból nem hiányozhat a bátorság, hogy komolyan bánjon a szabadsággal.

(a tanulmány második részét következő számunkban közöljük)

fordította: Hegedűs Miklós

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia