Az első világháború, és még inkább a békeszerződések katasztrofális következményeit előre látva Rudolf Steiner 1922-ben a "Nationalökonomischer Kurs" (Nemzetgazdasági kurzus) címmel tartott előadás-sorozatában új gazdasági és pénzrendszer megteremtéséhez adott ösztönzést. A hivatalos közgazdaság-tudomány (közgazdászok) máig figyelmen kívül hagyja Steiner felismeréseit és javaslatait, melyek ma is jövőt mu-tatóan aktuálisak és alkalmasak a totális káosz felé tartó gazdaságunk gyógyítására.
1996-ban "Wirtschaften in der Zukunft - der Weg aus der Sackgasse" (Gazdálkodás a jövőben - a zsákutcából kivezető út) címmel jelent meg Alexander Caspar 1 könyve, melyben Rudolf Steiner 1922-ben kifejtett gondolatait nemcsak teljes aktualitásukban ábrázolja, hanem továbbfejlesztve világossá teszi, hogy a gazdaság alapjául szolgáló törvényszerűségek felismerésével hogyan juthatunk ki a zsákutcából, melybe a múltból származó gondolkodásbeli megszokottságaink, nézeteink, sokak illúziója és a kormányok felelőtlensége juttatott bennünket.
Az emberek csak akkor lesznek képesek a fennállóval szembeni új gazdasági rendszert (organizmust) megvalósítani, ha felismerik a gazdálkodás alaptörvényeit, és tudatosan e törvények szerint hozzák létre intézményeiket. Nem követelményekről és előírásokról kell beszélnünk, hanem látnunk kell, hogy mi fog történni akkor, ha a gazdaságot az államtól elválasztva, a saját valóságos pályájára állítjuk.
A mai állam a kényszeradóztatásból keletkezett bevételek újraelosztásos rendszerével teljesen alkalmatlannak bizonyult a szociális igazságosság elveinek megfelelően egyensúlyt teremteni a teljesítmények és szükségletek (fogyasztás), a testi és szellemi munkával megteremtett gazdasági értékek között. A máig érvényben lévő piacgazdasági szemléletet összgazdasági gondolkodásnak kell felváltania, hogy az egyoldalúan csak profitra törekvő gazdaság a minden szereplőt magában foglaló asszociatív gazdasággá tudjon átalakulni.
A hivatalos közgazdaság-tudomány képviselői (közgazdászok) eddig nem voltak képesek megérteni a poláris értékképzés alaptörvényeit mint inverz polaritást, azt, hogy a valóság az ellentétek áttüremkedés formájában való megjelenése. A jelenségekből csak a materi-álisat vették figyelembe, ezért nem tudtak valóságos érték- és árképzéshez jutni. A mai közgazdaságtudományban az összes gazdasági (materiális és immateriális) teljesítménynek a természetre fordított munka jellege van. A szellemnek a munkát szervező és ezáltal munkát megtakarító "szervezési értékét" nem veszik figyelembe. Ez az oka annak, hogy a mezőgazdaságnak az ipari termeléshez való viszonya, valamint a tisztán fogyasztók szerepe megha-misítódik. Mindez pusztítóan hat a természetre, és az emberi életminőség romlásához vezet.
A Szabad Gondolat mellékletében közöljük Alexander Caspar recenziónak is tekinthető írását, melyben ő maga tömören összefoglalja a könyvében kifejtett égetően aktuális gondolatokat.2
Reméljük, hogy az írás megjelentetésével a magyar olvasók és szakemberek érdeklődését is felkeltjük a könyv iránt. Ha ez megtörténik, lehetőséget keresünk arra, hogy a könyv magyar fordításban is megjelenhessen. Ehhez elsősorban jó fordítóra, ezen túl pedig szponzorokra is szükségünk lesz.
Kálmán István
Az újkori történelem folyamán a társadalmi életben egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a tudomány és a technika. Ezek alkotják a művészettel, a képzéssel és a neveléssel együtt a szellemi életet, melyből a társadalmi szervezet tehetségei és eszméi táplálkoznak. Az elmúlt idők szellemi előrelépései elsősorban olyan területeken mentek végbe, melyek a technikai-gazdasági élettel állnak kapcsolatban. Az ezáltal képződő tőkenövekedés és a pénzgazdálkodás a gazdasági életnek egy olyan sajátos dinamikát biztosít a társadalmi életen belül, mely azzal fenyeget, hogy a jogi-politikai területeket és a mindeddig államilag irányított oktatás- és nevelésügyet egyaránt a gazdaság uralma alá kényszeríti. A szellemi potenciálnak és a politikai hatalomnak egyaránt a gazdasági érdekeket kell szolgálniuk. Ebből ma feszültségek képződnek az emberek szellemi-kulturális, jogi-demokratikus és gazdasági-szociális érdekei között. Ezek az érdekek a francia forradalom kezdetben zavaros követeléseiben, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség ideáljaiban jutottak kifejezésre. Rejtetten az állam struktúrája képezi az alapjukat: szellemi élet, jog és politika, és végül a gazdaság. Történelmileg a szellemi, a jogi és a gazdasági élet különböző társadalmi rendekben manifesztálódott, melyekre Németországban és Svájcban a mai politikai pártok gyökerei is visszavezet-hetőek.1 A jelenlegi fejlődési szinten a két társadalmi terület, a szellemi élet és a gazdaság jelentősége és feladatai az állam olyan irányú strukturálását sürgetik, melyben határozottan elkülönül egymástól a szellemi élet, a jog és politika, valamint a gazdaság. Nem az állam fogja az embereket különböző szempontok alapján társadalmi csoportokra osztani, hanem az emberek fognak a strukturált társadalmi tevékenységi területek összekötő elemeiként működni; hiszen az ember életével mindhárom tagban benne gyökeredzik, érdekeivel minden területhez hozzátartozik. Az egyes tagok implicite egy olyan önálló, egymással harmonizáló igazgatásra fognak törekedni, melynek kritériumait fentebb a társadalom struktúrájában rejtetten jelenlévőként említettük:
- Szellemi területen szabadság, az individuális kibontakozás, az autoritástól, dogmatizmustól mentes tudomány előfeltételezése
- Demokrácia a jogi-politikai területen, jogi kapcsolatok lefektetése, melyről minden felnőtt (nagykorú) ember egyenjogúan szavazhat
- A szükségletek és munkaeredmények értékeinek kiegyenlítése a mun-kamegosztásos gazdaságban.
A prospektíve megcélzott hármas tagozódás mindenesetre előfeltételezi az újonnan kidolgozott, önálló gazdaságirányításba történő betekintést, mert csak ez az irányítás képes a mai államot eddigi gazdaságipénzügyi feladatai területén felváltani. Ugyanakkor azonban éppen a következőkben bemutatott, új alapokon nyugvó gazdasági rend megértése a mostani állam "újradefiniálását" is feltételezi.
Az emberek szükségletei és munkaeredményük értéke között létrehozandó egyensúly jelenti a megcélzott társadalmi evolúció jövőjét.2
Manapság az a vélemény uralkodik, hogy a piac mindennemű szabályozottságtól mentes anarchiájából - mely a kereslet-kínálat elvéből adódóan idéz elő minden gazdálkodást - le lehet vezetni az egymás között gazdálkodó emberi közösségek önszabályozó, folyamatosan megújuló rendjét és hatékonyságot feltételező jómódbeli növekedését. A munkamegosztáson alapuló gazdaság internacionalizálása természetesen tovább folytatódik, és meg fogja rázni a fennálló, a népekből kinövekedett államok határait, hogy a gazdasági élet feltételeihez és igényeihez igazodó nagyobb, terjedelmesebb területhatárokat hozzon létre.
Ennek a globális gondolkodásmódnak azonban mégis az a következménye, hogy jóllehet az anyagi termelést egyre kevesebb ember egyre több ember számára tudja biztosítani, mégis az egyes embernek a biztos megélhetéssel kapcsolatos félelme és aggodalma - a szükségletek és tevékenységek szabad kibontakozása mellett - nő a szociális életben. A gazdaságnak pusztán a tőkenövekedésre orientálódása azt eredményezi, hogy a kvalitatív (minőségi) emberi szükségletek - melyek kielégítése a civilizáció erősödését idézi elő - egyre inkább elkorcsosulnak. A pusztán piacgazdasági irányultsággal szemben ájultan és elkeseredetten hangzanak fel az állam - mint rendező tényező és a pénzügyi kiegyenlítés legfelsőbb fóruma, ill. mint a létminimum garanciája - beavatkozását követelő kiáltások. Még a legjobban iparosodott országokban is egyre inkább kérdésessé válik, hogy az oktatás- és az egészségügy ill. az öregségi ellátás finanszírozásához elő tudnak-e teremteni elegendő eszközt.
A puszta piacgazdaság egyoldalú szempontja alapján a keresleten nyugvó tőkehozam önmagában eldöntheti, hogy egy terméket előállítsanak-e vagy sem. Azt azonban a kereslet és a tőkehozam önmagában nem tudja eldönteni, hogy egy terméket egy bizonyos áron elő lehet-e állítani, és hogy a gyártó munkaeredményének hozamából a saját maga és hozzátartozói - mint tiszta fogyasztók - anyagi és nem anyagi jellegű igényeit mások munkaeredményéből ki tudja-e elégíteni. Ezt a döntést csak olyan intézményen keresztül lehet meghozni, amely az egyes munkaeredményeket egy összgazdasági szemléletmódból kiindulva értékeli, ami által a továbbiakban mindenkinek a gazdaságipénzügyi helyzete láthatóvá válik. Igy az árkérdés - mint minden gazdasági szemlélet sarokpontja - sokkal összetettebb kérdésnek bizonyul, semhogy pusztán a keresletről és a kínálatról szóló sztereotip locsogásra korlátozódna.
Az ár szerepének tisztázása előfeltételezi a gazdasági érték képződésének megértését. Ahogyan a következőkben az "érték" értelmezésre kerül, az nem az eddig használt fogalmak újrakombinálásáról szól. Az olvasónak a szokásos gondolkodás alapján - melynek elfogultsága a mai gazdaságtan alább következő megvitatásában kifejezésre jut - nem szabad azt hinnie, hogy itt csak arról lenne szó, hogy a meglévő gazdasági rendszerrel szemben egy új programot kívánunk felállítani. Ilyen jellegű előítéletek birtokában átsiklana azon, hogy itt a minden gazdálkodás eddig elhanyagolt - mert fel nem ismert - alaptörvényeinek tudatosításáról van szó; és sok ember, ha tudatosan helyezkedik bele ezekbe a törvényszerűségekbe, akkor meg fogja találni az ismereteinek megfelelő berendezkedéseket. Ennyiben a prospektív hármas tagozódá-sú szociális szervezetben (organizmusban) történő gazdálkodásról szóló fejtegetés nem előírás akar lenni valami olyasmiről, aminek meg kell történnie, hanem annak az előrejelzése, ami meg fog történni, ameny-nyiben a szervező gondolkodás a tényeket az általuk megkövetelt pályára téríti.
Eddig "elhanyagolt" alaptörvények az értékképzés alaptörvényei, melyek mindennemű gazdálkodás bázisát képezik: a munka, melyet egyrészt a természetre fordítanak, másrészt az intelligencia révén szerveznek meg. Az elsőre építkezve, (tudomásom szerint) először Johann Gottlieb Fichte német filozófus fejlesztette ki az akkori gazdaság megfigyelése alapján megdöbbentő pontossággal az érték- és árképzést. (A jogtudomány rendszere, "Birtokszerződés", 1812) Nem feltétlenül környezete gondolkodásának erősségéről árulkodik, hogy a kortárs gazdaság-teoretikusoknak, mint például Adam Smith-nek és Karl Marxnak oly sok, míg Fichte-nek oly kevés figyelmet szentelt.
Fichte-nél még nem vetődött fel a pénzrendszer fogalma, mely eszközt szolgáltat ahhoz, hogy a mezőgazdasági termelést és a szellemi termelést éppúgy, mint a tisztán fogyasztót, gazdaságilag törvényszerű kapcsolatba lehessen hozni. Ehhez Fichte-nek szüksége volt - ahogyan az ma is megjelenik - az államra mint transzferügynökre, aki ezt a kapcsolatot az adók eszközén keresztül valósítja meg.
Nemzetgazdasági kurzusa során (1922) Rudolf Steiner, aki egy új, természettudományos metódus alapján kifejlesztett ismeretelmélet megalapítója, az értékképzést - inverz poláris folyamatként - az egyrészt a természetre fordított, másrészt az intelligencia által megszervezett munkából kiindulva magyarázta, mely folyamatból eredményként a két pólus, a "természeti nyereségérték" és a "szervezeti érték" levezethető. Steiner azonban nem talált megértésre és ignorálták felismerésének jelentőségét, mely a modern gazdaság problematikájának feltáráshoz és annak gyakorlati kezeléséhez segíthetett volna hozzá.
Miben rejlik ennek a mai értékfelfogáshoz képest új értékfogalomnak a jelentősége, és tulajdonképpen miben rejlik megértésének nehézsége?
Ezt a kérdést akkor lehet megválaszolni, ha megértjük, hogy egyáltalán hogyan is keletkezik a gazdasági érték fogalma.
A gazdálkodás a materiális és immateriális munkaeredmények (a továbbiakban teljesítmények) cseréjét jelenti. A teljesítmények értékeket jelentenek, mert ezekre az értékekre igényeik kielégítése céljából az embernek szükségük van. A teljesítményeknek azon ember révén van értékük, aki felhasználja őket. Egyelőre minden embert egyaránt egy teljesítmény előállítójának és felhasználójának is tekinthetünk. És ha egy teljesítményt eredendően a népesség számának a szükséges természeti alaphoz való viszonyából származtatunk, akkor a teljesítmények ebben a kiindulási állapotban objektív értékkel rendelkeznek, mely egybeesik az egyes ember részéről történő szubjektív megítélési értékkel. Amint az emberek közötti gazdálkodás eltávolodik attól, hogy az egyes emberek csak magukról és közvetlen hozzátartozóikról gondoskodnak és a gazdálkodás egy általános teljesítménycserébe megy át, abban a pillanatban az az érték, amit maga az igény egy teljesítményhez hozzárendel, közvetlenül már nem egyezik meg azzal az értékkel, amit a teljesítmény előállítója teljesítményének a saját igényei kielégítéséhez szükséges értékek alapján tulajdonít. És ezzel felmerül a probléma: lehetséges-e egy munkamegosztáson alapuló gazdaságon belül a teljesítmény iránti igény és a teljesítmény értéke közötti kiegyenlítés, és - igenlő válasz esetén - ez hogyan valósítható meg?
Abban a pillanatban, amikor az ember a munkaeredményét nem a saját szükségletei kielégítésére használja fel, hanem a teljesítménycsere keretein belül kapcsolatba kerül a többi emberrel, minden, amit az ember csinál, gazdasági értelemben vett munkává válik. A termelési folyamaton belül az értékképzés kiindulási pontját a munka jelenti, mely egyrészt - a természetre alkalmazva - a "természeti nyereségértékhez", másrészt - az intelligencia által megszervezve - a "szervezési értékhez" vezet. Az értékképzés e két pólusa egy egymást feltételező inverz viszonyban áll egymással. Szervezési érték nélkül nem létezne fejlődés, de természeti nyereségérték ("a természetre fordított munka") nélkül a szervezési érték nem tudna megvalósulni. A természeti nyereségértékkel polárisan szemben áll a szervezési érték; mértékét a megtakarított természeti nyereségérték szabja meg.3
Nem az anyagok ill. javak kerülnek összehasonlításra, sem az absztrakt munkaidőmértékek (ledolgozott órák száma), hanem csakis az értékek; a munkának ömagában véve nincsen gazdasági értéke, csak a 6 munkaeredménynek. Érték - melynek kialakulásában az ember is részt vesz - értékkel történő összehasonlítása vezet az árhoz; ebben megmutatkozik, hogy az egyes emberek teljesítményeik alapján milyen mértékben tudják szükségleteiket mások teljesítményeiből kielégíteni. Mint már említettük, a problémát az okozza, hogy milyen módon lehet az egyes emberek teljesítményét a másokéval szemben úgy értékelni, hogy addig a pillanatig, amíg az egyik ember egy hasonló értékű teljesítményt elő nem állít, addig szükségleteit a mások teljesítményeiből ki tudja elégíteni, méghozzá a szükségletek szabad kibontakoztatása mellett.
A probléma ilyen jellegű megfogalmazását a mai ökonómiai szemlélet nem teszi lehetővé, annak ellenére, hogy amint az mindenki számára belátható, egyenesen ez maga a szociális probléma. Hiszen csak akkor jutunk a szükséglet és a teljesítmény értéke közötti kiegyenlítés mércéjéhez, ha az értéket keletkezése pillanatában megragadjuk.
Az összes teljesítmény értékének mértékét a közvetlenül a természetre fordított munkaeredmények összessége képezi. Ez az "ősérték-mér-ték", melyben egy jószágnak az előállítása és a szükséglete alapján tulajdonított értéke egymással megegyezik. Ez egy pénzügyileg még nem definiált értéket jelent - egy nem pénzben mért értékképzetet. Az ősér-ték-mértéken belül, mely a népesség számának és a szükséges természeti alapnak az arányára épül, minden ember viszonyítási értékként, része-sedésszerűen része a szociális kvótának. Csak egy ilyen konkrét, "tárgyias" értékképzet győzi le a mai, a következőkben bemutatott határozatlanságot, melyet a pusztán pénzbeli árhoz kötött értékképzet okoz. Az ősérték-mérték és a pénzmennyiség egyenértékén nyugvó pénzkibocsátás a pénzt gazdasági értékek könyvelési eszközévé teszi. Az ilyen módon minősített pénz lehetővé teszi, hogy az egyes ember munkaeredményének árbevételét mérlegszerűen összehasonlítsuk annak szo-ciálkvótájával, azaz a szükséglet által meghatározott és a gyártás által megkövetelt árak közötti asszociatív kiegyenlítés előfeltételével. A szo-ciálkvótát bevételi kvótának is nevezhetjük, mely kvótát - ahogy az a későbbi leírásból is kitűnik - nem fix értékként kell elképzelnünk. Ezt a kvótát számítási egységnek neveztük a Gazdálkodás a jövőben című könyv ábráiban, mert az "ősérték osztva a népesség számával" osztás hányadosát akartuk szemléltetni.
Mit mond a mai gazdaságtudomány az érték problémájáról? Egy jószág előállítási értékét és a szükséglet alapján kialakult értékét mint két külön entitást állítja egymással szembe. Az előállítási érték és a szükségleti érték dualitásából kiindulva történetileg két értékelmélet alakult ki. Az egyik az úgynevezett objektív értékelmélet, melynek alapját a költségelv képezi, a másik a szubjektív értékelmélet, mely szerint egy jószág értékét a szükségletek kielégítésében betöltött szerepe határozza meg. Utóbbi - melyet határ-haszonelméletnek is neveznek - alapjában véve az árukereslet és az árukínálat piacorientált nézetéből vezethető le. Hiszen a kereslet a piac résztvevőinek egyéni szükségleteiből épül fel. Mivel azonban minden (áru iránti) szükséglettel rendelkező piaci résztvevő egyben (pénz)kínálattal rendelkező résztvevő is, felmerül a következő kérdés: hogyan juthat valaki olyan bevételhez, hogy abból szükségleteit ki tudja elégíteni, vagyis: megfelelő keresletet tudjon kiváltani?
Azt állítják, hogy minden teljesítmény a következő három termelési tényezőből keletkezik - a mai definíció alapján: természet, munka, tőke. A három termelési tényezőből keletkező értékképzést illetően minden teljesítmény, legyen az materiális és immateriális, magán hordozza a " természetre fordított munka", azaz a természeti nyereségérték jegyeit; ezáltal az összes gazdasági szektort ill. az összes gazdasági cselekedetet egymással egyenértékűvé teszik, más szóval teljesítményüket úgy kezelik, mintha azok mind a "természetre fordított munka" eredményei, vagyis természeti nyereségértékek lennének. A szervezési értékre, vagyis a szellemi termelékenységre mint olyanra az elmélet nem terjed ki.
Az áruk ill. szolgáltatások értéke a fent bemutatott inverz poláris értékképzésbe való betekintés hiánya miatt csak pénz-árak segítségével kvalifikálható és kvantifikálható, függetlenül attól, hogy hogyan is gondolják el ennek a "pénzérték"-nek a keletkezését a kereslet és a kínálat aránya alapján, vagy a bér- és egyéb költségek alapján.
Az adott gazdasági területen végbemenő értékképzést, a társadalmi terméket, ma a következőképpen határozzák meg:
1. Az összes megtermelt végtermék pénzben mért értéke (kínálati oldal)
2. Mindennemű kereseti és vagyoni bevétel összege (keresleti oldal)
A társadalmi terméket tehát a pénz segítségével határozzák meg. Mi adja azonban a pénz tartalmát? A társadalmi termék! Ez annyit jelent, 8 hogy valami olyasmit tesznek, amit a matematikában sohasem tehetnének meg: "a" függvénye "b"-nek és ugyanakkor "b" függvénye "a"-nak! Ezáltal az értékmeghatározás területén bizonytalanságban maradunk, minden olyan mérték és irány-nagyság nélkül, melyek megengednék, hogy a teljesítményhozamokat és a bevételeket velük összehasonlítsuk. Egy puszta pénzösszegben kifejezett értékképzetből éppen az a tárgyszerű értékképzetből levezett irány-nagyság hiányzik, amely lehetővé teszi, hogy azt az értéket, melyet a teljesítmény iránti szükséglet határoz meg, összeegyeztessék azzal az értékkel, melyet az előállító tulajdonít neki annak érdekében, hogy szükségleteit mások teljesítményéből ki tudja elégíteni.
Aki a hagyományos felfogás alapján a természet és a munka termelési tényezőket entitásokként kezeli, az végül - ahogyan a Gazdálkodás a jövőben című könyvben is részletezve van - nem gazdasági értékekhez érkezik.
Aki a "természetre fordított munka" értéket entitásként kezeli, az ezt az értéket pusztán elsődleges termelésként fogja fel (mezőgazdaságként), nem érti meg azonban ennek elsődlegesen mérték-jellegét.
Amit munkamegosztásnak nevezünk, az a kétfajta értékképzésen, a "természetre fordított munkán" és az "intelligencia által megszervezett munkán" alapszik. A történelmi folyamaton belül a társadalmi élet mindkét területén, a javakat előállító gazdaságban és a szellemi életben is, ezek a pólusok két inverzként felfogható elvként jelennek meg. Amennyiben a szellemi élet szervezi a javakat előállító gazdaságot, kialakul az indusztrializmus, a földi (mezőgazdasági) termelés és a szellemi élet integrál szinergiája.
A mezőgazdaság, mint közvetlenül a természeti alapokon dolgozó ágazat, felszabadítja ill. foglalkoztatja a szervező és nem-szervező szellemi életben képződő fölöslegeket. Ez egy olyan, fejtegetéseinkből kitűnő gazdasági alaptény, amit a mai pénz- és tőkerendszer elfed. Hiszen gazdasági értelemben mindenki abból él, amivel gazdasági értelemben munka kapcsolódott össze, mégpedig abból, ami a természeti alapokból származik. A fölöslegek keletkezését viszont a szervező szellemi élet teszi lehetővé.
Az embereknek a megspórolt munka (racionalizálás) révén a közvetlenül a természeti alapokon végzett munkától való emancipálódása és felszabadulása nem más, mint tőkeképződés.
A tőke - vagyis a munkamegtakarítás ellenértéke - képezi a felszabadított emberek létalapját, ami csak a "felszabadítottak" finanszírozásával nyer értelmet; relatíve felszabadítás a további materiális, azaz ipari termelés mint meghosszabbított mezőgazdasági termelés érdekében, vagy abszolút felszabadítás szellemi tevékenység érdekében, a továbbiakban minden tisztán fogyasztóra vonatkoztatva (öregségi ellátás, államháztartás, oktatásügy, egészségügy, egyház). A mai tőkefogalom ezt a szempontot nem foglalja magába.
Az anyagi (ipari) termelés érdekében történő (relatív) felszabadítás finanszírozásának formáját "kölcsönpénznek" nevezzük, mely szekurizá-ció (értékpapírok létesítése) segítségével átruházhatóvá és kereskedhető-vé válik, és amelyből anyagi ellenszolgáltatás szerezhető meg úgy, hogy növekszenek a szociálkvótára eső anyagi teljesítmények; ez a vásárlóerő megnövekedésében mutatkozik meg.
Az immateriális teljesítményhozam finanszírozásának formája ill. a tisztán fogyasztók finanszírozása az általunk "ajándékpénz" fogalmával illetett módon történik, amit ma minden országban kényszeradományok formájában, adóként az állam szed be, majd transzferügynökként szétoszt. Azt a tőkét, amelyet nem kölcsönpénzként határoznak meg, azt ajándékpénz formájában minden esetben a fogyasztás rendelkezésére kell bocsátani annak érdekében, hogy a felszabadítás és a felszabadítás érdekében átvállalt termelés igazolttá váljon. A felhalmozott tőke egyenértékű lesz a tovább nem csökkenthető termeléssel.
Az érték- és tőkeképzésből következik: a munkamegosztáson alapuló, tőkét létrehozó gazdaság nem más, mint egy hitelgazdaság, mely múltbéli teljesítményeket használ fel annak érdekében, hogy jövőbelieket hozzon létre. A felszabadítás ellenteljesítményei a gazdasági élet számára a jövőből származnak. Ha egy gépgyártó kisiparos elad egy általa gyártott gépet, őt nem az eladott gépért fizetik meg, hanem azért az időtartamért, amire a következő gép legyártásához szüksége van.
Ahogy természet és szellem a munkafolyamaton belül az értékképzést tekintve inverz poláris viszonyban áll egymással, úgy az időben a produktivitás tekintetében ugyanez a helyzet. A múltra vonatkoztatva a tisztán szellemi munka inproduktív; itt csak a materiális javak létrehozását lehet produktívnak elgondolni. A jövőt tekintve azonban a tisztán szellemi tevékenység is produktív munkának számít, mert több vagy új 10 értékeket teremt. Erre jó példa a differenciálszámítás és a bináris számrendszer feltalálása, melyek a technika részévé váltak, vagy amikor egy fontos munkaerő gyógyítását az orvosok felgyorsítják.
Nevezzük a mezőgazdaságban és az iparban - röviden az anyagi termelés oldalán - állókat röviden "munkavégzőknek". Ezek az emberek teljesítményeikkel megtermelik az összes szociálkvóta tartalmát, mind a sajátjukét, mind a "tisztán" fogyasztókét (l. korábbi fejtegetés). Az összes szellemi és kulturális szükséglet kielégítése a "tisztán" fogyasztókra eső szociálkvóta (ajándékpénz) segítségével válik lehetővé. A mai értelmezés itt egyenlőre megakadni látszik: közvetlenül minden szociálkvóta csak anyagi teljesítményeket tartalmaz, még a "tisztán" fogyasztók kezében levők is. Amit a "tisztán" fogyasztók a maguk szociálkvótájaként ajándékpénz formájában kapnak, az mindig anyagi termékekre jogosító "utalvány"-t jelent. Ezt már az is megalapozza, hogy a szervezési értéket (tőke) megtakarított természeti nyereségértékként határoztuk meg.
Képletesen kifejezve: Az összes teljesíthető munka a lakosság létszámától függ. Minden, amivel a munka összekapcsolódik, az a természeti alapból származik. Hiszen ebből élnek az emberek, ez az, amire mindenkinek szüksége van. És akik munkájukat "tisztán" fogyasztóként nem a természeti alapra fordítják, azok részét az anyagi termelésben maradottaknak kell kitermelniük.4
Ismételjük át még egyszer, hogy a termelési folyamaton belül hogyan is keletkeznek értékek: Értékek keletkeznek a természetre fordított munka révén. Értékek keletkeznek a munkára, továbbá az abból keletkezett tőkére fordított intelligencia révén. Az intelligencia alkalmazása révén keletkezett értéket kvantitatív módon annak alapján ragadhatjuk meg, hogy mennyi, a természetre fordított munka révén keletkezett értéket takarít meg.
A munkamegosztás miatt a materiális teljesítmények szervezési értéket is tartalmaznak, és ezeket (a materiális teljesítményeket) számszerűen, de csak a teljesítmények és értékek könyveléseként pénzben kifejezve, egyre alacsonyabbá teszi. Az össz-gazdasági könyvelésben ez jelenti a földi (mezőgazdasági) termelés kompenzációját a szervező szellemi élet által. Így a szociálkvóta értéke a ráeső teljesítmények növekedése mellett is állandó marad.
Ha a föld hozamát, a továbbiakban a természeti alap hozamát a termelékenység figyelembe vétele mellett alapjáradéknak nevezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a járadék tartja el az egész szellemi életet, az öregségi ellátást, az egészségügyet és az állami intézményeket (ajándékpénz formájában, l. korábban). Az alapjáradék létrejöttét a szervező szellemi élet teszi lehetővé. Ennek a finanszírozási formája, a kölcsönpénz (l. korábban), vagyis a vállalkozói tőkévé átalakult alapjáradék, a pénz prospektív öregedése folytán szintén ajándékpénzzé válik. Mert a szervező szellemi élet ugyan a földi (mezőgazdasági) termelés előlegéből él, egyben azonban kompenzálja is a földi (mezőgazdasági) termelést a szociálkvótára eső teljesítménymennyiség növelésével. A vállalkozói tőke visszafizetése helytelen kedvezményezettnek juttatott járadékot jelentene, ahogyan az a Gazdálkodás a jövőben című könyvben (53.old) részletesen ki van fejtve. A következő fejezetben megvizsgáljuk, hogy a mai rendszerben a szervező szellemi élet milyen értelemben jut mégis járadékhoz, és - monetarizálása következtében - a szervezési érték hogyan terheli a földi (mezőgazdasági) termeléssel való kompenzációs kiegyenlítést.
1. a természet gazdagságától,
2. az ezen a gazdagságon osztozó népesség számától,
3. a képzettség szintjétől.
Az emberek egymás között fennálló viszonyára nem csak a puszta teljesítmény-csere jellemző, hanem jogi kötöttségek ill. határok, hatalmi igények is éppúgy, mint szellemi és kulturális kommunikáció. A szellemi életből valami belekerül a hitelgazdaságba, ami az egyes ember értékképző potenciáljára utal.
A társadalom jelenlegi fejlődési szintjén a tőke az az eszköz, amely által az individuális képességek a szociális élet további területei számára hasznossá válhatnak. Az individuális képességek tőke által történő gyümölcsöző foglalkoztatása azonban nem jöhet létre a tőke feletti szabad rendelkezés nélkül. Ezt a szabad rendelkezést a tulajdonon közvetíti. Ezzel a társadalmi életben két dolog összekapcsolódik, melyeknek más és más a társadalom számára a jelentőségük: a tőke feletti szabad 12 rendelkezés és az a jogviszony, melybe a tőketulajdonos a tőke fölötti rendelkezési joga révén kerül a többi emberrel, akik ebből a rendelkezésből ki vannak zárva. Nem az eredeti szabad rendelkezés gyakorol káros hatást a társadalmi életre, hanem az, ha ez a rendelkezési jog továbbra is fennáll annak ellenére, hogy azok a feltételek, melyek mellett a szabad rendelkezés jogát az egyes személyekre vagy csoportokra ráruházták, már nem állnak fenn. Ezért prospektív tulajdonként a tartósan a produktív individuális képességekhez kötött, következésképpen rotációs (forgó) tulajdonra kell törekedni.
Az individuális feltalálói képesség - tehát a szervezési értéket teremtő szellemi élet - a pénzben egy olyan eszközre lelt, mely a mobilitásából adódó értékközvetítő funkciójának köszönhetően új termelési eszközök összeállítását és új értékek teremtését teszi lehetővé. A mezőgazdasági termelést technikai szempontok alapján megszervező szellemi élet megvalósítására a legkifejezőbb példát a kőolaj és az elektromosság energiaforrásként történő felhasználása és a termelési folyamatokat szabályzó számítógépes programok szolgáltatják.
A pénzgazdaságnak, a tőkeképzés kísérő jelenségének az a tulajdonsága, hogy mindennek, amire csak használják, árujelleget kölcsönöz. Egy jószág azáltal válik "áruvá", hogy egy bizonyos pénzösszegre elcserélhető, mely pénzösszegben a jószág sajátossága nem jut kifejezésre. Amennyiben a tulajdon hatalmába keríti a pénzgazdaságot, a pénzgazdaság nem csak a teljesítményeket, hanem a termelési tényezőket is, a földet és a tőkét - és ezen keresztül a munkát is, amit a tőkéből finanszíroznak - áruvá változtatja. A tulajdon ezáltal kialakuló eladhatósága, elzálogosíthatósága és terhelhetősége vezet a tulajdon és a fennálló pénz- és hitelrendszer közötti kapcsolat kialakulásához.
A bankrendszeren belül a tulajdon által biztosított hitelképzés, a vállalkozói iniciatívával párosítva, egy folytonos növekedést eredményezett nemcsak az árumennyiségben, hanem a pénz és a tőke mennyiségében is, ami a termelési tényezők árujellegével együtthatva romboló hatást gyakorol az emberek életminőségére (természet és kultúra).5
Az emberek számára az általuk létrehozott fogyasztási javak értékének közvetlen mércéjét - ahogyan azt az előzőekben bemutattuk, - saját szükségleteik adják. A földbirtok és a mesterséges termelőeszközök értékének mérésére ugyanilyen értelemben vett értékmérő azonban nem áll rendelkezésére; ilyen mérce csak abból a komplex szociális struktúrából adódhat, melyben az ember benne áll. Ezért az előbbiekben a teljesítmények könyveléseként prospektívként meghatározott pénzrendszerben implicite nem keletkezik fölösleges vagy rendelkezésre álló pénz a föld és a mesterséges termelőeszközök számára, mert különben elveszne a szociális kvóta azon mércéje, ami ma - a tulajdon- és hitelviszonyokból kiindulva - a tőkének a földhöz és egyéb termelőeszközökhöz kötése révén érvényesül. Az így felhalmozott tőke a kikényszerített járadékok révén általános drágulást idéz elő.
A tőke - melyből a munkát mint árut bér formájában megfizetik - a tőke és a munka mai felfogása alapján - mely a tőke gyarapítását célozza meg - azon igyekszik, hogy a munkát mint költségtényezőt eliminál-ja, ami munkanélküliséghez kell, hogy vezessen. A munkanélküliségi segélynek, amit az állam adókon és adósságokon keresztül vonatkoztatás nélkül és átláthatatlanul finanszíroz, legalább részben ki kell egyenlítenie a tőkévé, tőkejövedelemmé átalakult munkajövedelem individuális vásárlóóerő-veszteségét.
Önmagában véve a felszabadítás a szervezési értékképzésnek köszönhetően törekvésre méltó (kívánatos), de más motívumokból kiindulva és más célokkal, és ezért kölcsön- és ajándékpénzek segítségével bevétel-szerűen biztosítani kell.
A munka ugyanakkor bevételi lehetőséget is jelent, ami miatt a gazdálkodás impulzusa ma abban rejlik, hogy az előállított javak mennyisége révén lehetőség szerint magas bevételre tegyen szert. A tőke és a munka napjainkban a felesleges munkán - és az abból adódó "kopásgazdaságon" - keresztül azon igyekszik, hogy annyi bevételre tegyen szert, amennyit csak a társadalmi rendszerből ki tud préselni. 6
Csak az érték új, tágabb fogalmán keresztül - ami a szociális kvóta mint mérce fogalmához vezet - lehet a teljesítményhozamot és a bevételt egymástól elkülönítve kezelni, és a megcélzott prospektív kiegyenlítési viszonyba hozni (lásd a kapcsolódó grafikákat: "Az ősérték", "A szétválasztás" és "Az értékek kiegyenlítése").
Ezáltal a kulturális haladásból szabadon adódó szükséglet szolgálhat minden egyes teljesítményhozam alapjául, és a teljesítményhozamokat nem kell többet bevételi kényszerből összgazdaságilag nem meghatározható mennyiségek alapján kitalálni. Mivel a pénzkibocsátás kialakítását 14 befolyásolja, ezért a szociális kvótának nem kell a költségek jellegét viselnie; nincs mennyiségi egységként, számtanilag rögzítve, hanem dinamikus viszonyítási alapként kell elképzelni. A munka intelligenciával történő megszervezése lehetővé teszi a munkát teljesítők számára, hogy saját szociális kvótájukon kívül másokét is kigazdálkodják, miáltal a tisztán munkavégzők között (akik elméletileg csak annyit keresnek, ameny-nyibe teljesítményük kerül) a kiadások és a bevételek felszabadulnak az egyébként előre rögzített viszonyok alól.
A Gazdálkodás a jövőben című könyv a "dinamikus szociálkvóta" aspektusát a tisztán fogyasztók meglétével (egzisztenciájával) alapozza meg, amennyiben ezek a fogyasztók a bevételi oldalon bizonyos munkát teljesítőkhöz hozzárendelhetők, a kiadás oldalon azonban nem. Így aztán szabadság, egyenlőtlenség és szükségletek diktálta "kavarodás" kerül a rendszerbe. Ez tartalmazza azonban az előrelépést, hiszen azáltal, hogy a mezőgazdasági termelésből a munka megszervezése (a racionalizálás) révén egyre több teljesítmény keletkezik, így következésképpen az alacsony jövedelmek vásárlóerejére eső teljesítmények még jelentősebb bevételkülönbségek mellett is növekszenek.
A tőkeképzés - ahelyett, hogy a kulturális fejlődésen alapuló szükségleteknek felelne meg, - a mai jogi és pénzügyi viszonyokból kiindulva a föld és a termelőeszközök tulajdonosainak olyan parazitaszerű felszabadítása formájában is kikényszeríthető, mintha tisztán fogyasztók lennének, miáltal a tőkeképzés járadékjelleget ölt.
A tulajdon által létrejövő ilyen jellegű jogosulatlan hatalmi kibontakozás ellen hat a tulajdon időbeli korlátozása csakúgy, mint a kölcsönpénz átalakulása ajándékpénzzé az elöregedése révén, és a központi bank (jegybank) részéről az öregedésnek megfelelően új pénz kibocsátása.
Ma ugyan munkamegosztáson alapuló gazdaságról beszélünk, a gazdaságban uralkodó gondolkodásmód és cselekvés azonban nem tud az önellátás álláspontjától elszakadni. Árujellege következtében ma a tőkét - jóllehet kölcsön- vagy ajándékpénz formájában a gazdasági körforgásban a szükségletek-meghatározta felszabadítás ellenértékeként funkcionál, - úgy használják, hogy tulajdonként egyénileg vagy az egyes vállalkozások időbeli korlátok nélkül felhalmozhatják, ugyanúgy, mint ahogy az önellátó gazdák a terményeiket (pl. gabonát) raktározzák.
Milyen feltételek mellett és milyen következményekkel lehetséges mindez?
A felszabadítás pénzbeli ellenértéke (a tőke) tulajdonként, a tulajdon mai fogalmának értelmében, alapvetően ugyanúgy felhalmozható, mint ahogy az anyagi javakat - a földbirtokokat is beleértve - fel lehet halmozni. Kölcsönpénzként vagy ennek értékpapír formájaként a tőkét is meg lehet tartani, ha biztosítva van annak a lehetősége, hogy közvetlenül vagy közvetetten természeti nyereségértékekre lehessen váltani. (Az összgazdasági szemlélet magába foglalja az egyéni, tisztán nominális pénzfelhalmozást számlakövetelés és készpénz formában is.)
A felszabadítás pénztőke formájában megjelenő ellenértékének a növekedése és ennek kamatozása, amit ma a gazdálkodás obszessziójának nevezünk, az anyagi termelés folyamatos növelése érdekében megköveteli a mezőgazdasági és ipari termelés folyamatos racionalizálását. Ezen felül még egy lényeges dolgot követel meg, mégpedig azt, hogy a pénz mennyisége a teljesítmények mennyiségével egyetemben, sőt attól függetlenül is növekedjen, ami a szervezési értékek monetarizáláshoz vezet.7 Amennyiben a felszabadítást ill. a tőkét a mai tulajdonviszonyokból kiindulva kényszerítik ki, és a munkát teljesítők bevételében megtalálható szervezési érték kompenzációs részét kivonják abból a célból, hogy monetáris hígítás segítségével tovább fokozzák az anyagi termelést, nyomás alá helyezik a dolgozók és az "ajándékpénz-függő emberek" jövedelmét. A tőkehozadék és a munkabér konkurenciaharcában, melyben a termelés legszívesebben oda települne, ahol a bérköltségek aszimptotikusan a nulla felé tartanak, már nem a szükséglet, hanem a teljesítményhozam válik a jövedelem és a tőkefelhalmozás segítségével a gazdálkodás kezdeményezőjévé és a növekedési kényszer kiváltójává.
Foglaljuk össze még egyszer:
1. Hogyan lehet azt elérni, hogy teljesítmények (munkaeredmények) szabadon kibontakozó szükségletekből származó keresleten alapuljanak, és nem olyan keresleten, melyet egy öncélú gazdasági folyamatban a teljesítményhozamok létrehozása céljából gerjesztettek?
2. Hogyan lehet a fölösleges - vagyis az ember és a természet számára "kopásgazdaságot" előidéző - munkát a lehető legjobban elkerülni?
3. Hogyan lehet az egyes és a kettes pont figyelembevétele mellett a teljesítmények olyan kölcsönös értékelését létrehozni, melynek hozama lehetővé teszi a gyártó számára, hogy képes legyen a saját és a hozzá közelálló tiszta fogyasztók szükségleteit az alatt az idő alatt fedezni, amíg egy ugyanolyan vagy egy hasonló értékű teljesítményt elő nem állít?
(Aki azt gondolja, hogy a hármas pontban megfogalmazott követelés a kereslet és a kínálat puszta viszonyából levezethető, az figyelmen kívül hagyja azt a feltételt, miszerint a teljesítményhozam és jövedelem egymást nem feltételező, egymástól nem függő mennyiségek lehetnek!)
Az összgazdasági szemléletmód felismerései, melyek a prospektív koordinációs szerv számára lehetővé teszik a szükségletek által diktált és a gyártás által a hozzá kapcsolódó szociálkvóták megközelítőleges teljesítése érdekében megkövetelt árak közötti kiegyenlítést:
1. Az értékképzés két pólusa mint a testi és szellemi munka gazdasági értelemben vett polaritása;
2. A természeti nyereségértékek összege, amit "őstermelésnek" is nevezhetünk, mint a hipotetikusan tisztán testi munka eredménye és mint mindennemű árképzés "dologi" mércéje.
3. A tőkeképzés mint a teljesítmények létrehozásának a természeti alaptól való emancipációja szellemi képességek révén, és a szellemi munka értéke mint megspórolt testi munka ekvivalense (megfelelője);
4. Egy olyan pénzmennyiség megállapítása, amely a természeti nyereségértékek összegének felel meg (=őstermelés), és ezáltal az "ősbevé-tel" mint a szociálkvóták (bevétel) nominális mértékének lefektetése. Így aztán a teljesítményhozamok és a szociális kvóták egymástól nem függnek, hanem egy ősérték irányába mutatnak, ami megszabadítja a jövedelmet a teljesítményhozamhoz történő közvetlen kapcsolódása miatt fennálló növekedési kényszertől.
5. A tulajdon termelési eszközhöz kötött időbeli korlátozottsága, mint a tőke szabad rendelkezési jogának közvetítője a közösség számára hasznot hozó képességek szolgálatában.
6. A kölcsönpénz ajándékpénzzé történő átváltozása, ami a pénz lejáratával áll összefüggésében.
Megmutattuk, hogy a munka intelligencia által történő megszervezése, a munka természeti alapoktól történő emancipációja során tőke keletkezik. A tőke aztán vagy a járadék útján lép tovább, ahol a közvetlen fogyasztást teszi lehetővé, vagy a vállalkozói tőkefelhalmozás útján halad. Az első lehetőség manapság a gyakorlatban pusztán a tulajdonviszonyokon keresztül meg is valósul, amire már a korábbiakban utaltunk is, és ez drágító hatást fejt ki. Az utóbbi ma szintén a tulajdonosi érdekeknek van alávetve, ugyanakkor képes a gazdasági haladást szolgálni azáltal, hogy csökkenti az árakat a fent bemutatott kompenzációs kiegyenlítés értelmében (amennyiben természetesen a pénz mennyiségét a teljesítmény-mennyiségek növekedésével párhuzamosan nem növelik, ahogyan az manapság történik). A tulajdon mai viszonyaiból, valamint a pénzkibocsátásból és a hitelképzésből kiindulva adódik a szervezési értékek monetarizálása, ami miatt a tőkekamat összekeveredik a földjáradékkal, és ennek részeként összegszerűen túlméretesre nő. Földjáradék nélkül azonban, ahogyan azt már említettük, az emberi társadalom nem tud élni. Az igazi probléma, aminek a kamat ellen folytatott agitációs harchoz kellett vezetnie, az az, hogy miként lehet a gazdaság összefüggésein keresztül a mezőgazdasági termelést és a szellemi termelést -mint az emberi képességek és eszmék területét - egymással a szükséges egészséges kapcsolatba hozni. Erre szolgál majd a második fejezetben taglalt prospektív koordinációs-szerv, amely nem központi irányítással a bizonytalanban adminisztrál, hanem az érték- és az árképzés folyamatának ismeretében és az abból levezetett pénzügy segítségével transzparenssé teszi a kölcsön- és ajándékpénzekből élők jövedelmét.8
Fordította: Simon Diána
1. A papi ("oktató"), a nemesi ("védő") és a paraszti ("tápláló") rendben megtalálható elvek megismétlődtek mindenek előtt abban, ami egyházi, polgári-demokrata és szociális pártként létezik. Az újkori társadalmi fejlődés azt eredményezte, hogy a pártok már nem hivatkozhatnak egykori ideáljaikra. A pártok és követőik a társadalmi jövőt megtestesítő tartalmakért küzdenek, de az ellentéteken nyugvó, pártérdekeken alapuló csoportképződmények nem fognak olyan közösség kialakulásához vezetni, mely a szabad individualitásra támaszkodik.
2. A kor történéseit figyelmesen szemlélő figyelmét nem fogja elkerülni, hogy először az itt alátámasztott hármas tagozódás perverziója mutatkozik meg: nevezetesen a globális szabadság a gazdaságban; egyenlőség a népiségüket és kul-turájukat illetően megsemmisített államokban az állam mechanisztikus irányító funkciójában az oktatási és jóléti területeken az ennek megfelelő törvényözön-nel; és a globális lelkiismeret őrzőjeként úgynevezett nemhivatalos szervezetek (Non Governmental Organisations, NGO) formájában létrejövő testvéri egyesületekkel.
3. A két értékpólus képzésének megismerése a két elv kibontakozó hatékonyságát az inverz polaritás formájában ragadja meg, ugyanis egy szimultán működő, interde-pendens törvényszerűségként, melynek egyik oldala a másik áttüremkedéseként értelmezhető. A két elv mindig együttesen hat (inverz poláris) és univerzálisan érvényes. Nem két entitás dualitásaként ragadhatók meg.
Például a fizika is ugyanazon probléma előtt áll, mint a mai gazdaságtudomány, amikor a valóságot az őt alkotó két elv egyikére redukálja, és megkísérli egyedül ebből megmagyarázni. A fizika abban a képletében, melyben a sebességet a tér és az idő hányadosaként értelmezi, az időt is a tér fogalmából határozza meg. Az időt a térrel határozza meg, és ezáltal nem tud az "idő" fogalmához saját tartalmat hozzárendelni. Ez azt jelenti, hogy például azt az utat, amit egy autó megtesz, azzal az úttal hasonlítja össze, amit a föld a nap körüli pályáján tett meg. Tehát: a v = s : t (sebesség egyenlő: megtett út osztva az idővel /út az időn keresztül/) képletben a t (idő) egyben maga is egy s (út). Nos, ha mi egy konkrét dolgot elosztunk egy számmal, akkor egy konkrét dolgot kapunk; ha azonban két konkrét dolog arányát vesszük, akkor pusztán egy számot kapunk. Például: ha egy almát néggyel elosztunk, akkor egy negyed almát kapunk. Azonban tíz alma osztva két almával az ötös (puszta) számot fogja kiadni.
A gazdaságtan a materiális és az immateriális teljesítményeket (munkaeredményeket) azonos módon kezeli, mégpedig földi termékként, és amikor az immateriális teljesítményeket - hamisan - a materiálisakkal egyenlővé teszi, akkor itt is csak egy számot kap eredményként, nevezetesen a pénzbeli árat, és ennek következtében nem jut (tárgyszerű, dologi) értékképzethez.
4. Ezt a mai gazdaságtanban még fel nem lelhető problémát, miszerint a matematika nyelvére lefordítva a tisztán fogyasztók negatív teljesítményét az anyagi termelés résztvevőinek (munkavégzők) pozitív teljesítménye kompenzálja, Rudolf Steiner 1922-ben Nemzetgatdasági kurzusának keretén belül a vásárlópénz fogalmával jellemezte, tehát azzal a vásárlóerővel, melyet a dolgozók szociálkvótánként előállítanak.
A Gazdálkodás a jövőben című könyvben megpróbáltuk ezt a problémát a 4. és az 5. kép segítségével érthetővé tenni.
5. A bankrendszerek által előidézett hitelképzés ugyan a központi bank pénzkibocsátásán alapszik, mértéke azonban többszörösen meghaladja a monetáris bázist. A tőkét manapság a következőképpen határozzák meg: minden jövedelmező vagyon, tárgyi tőke (reáltőke) vagy pénztőke.
6. A Neue Züricher Zeitung 2000. július 11-i számában "Leállnak az orvosok, hogy felmérjék az egészségügy költségeit" címmel a következő írás jelent meg: "(...) Másrészt az orvosok és más egészségügyi dolgozók számára egy hároméves engedélymegvonással akarják legyőzni az egészségügyben eluralkodó mennyiségi növekedést. Ez azért szükséges, mert az árcsökkenés ellenére, például a gyógyszerek esetében, emelkednek az egészségügyi költségek az orvosi beavatkozások gyakoribbá válása miatt." Az egészségügyi szektor a jövedelemszerzés céljából elvégzett látens, fölösleges munka kiemelkedő példája. Azért került ilyen helyzetbe az egészségügy, mert teljesítményhozamát a megítélés során helytelenül pozícionálták, ugyanis "dolgozói" oldalra helyezték, ahelyett, hogy az "ajándékpénzből élők" oldalára helyezték volna (l. korábban). Tulajdonképpen már a mai rendszer is megmutatja, hogy az utóbbi eset áll fent, mivel az egészségügy finanszírozása számos országban a kötelező biztosítás, mint kényszeradományozás formájában történik. A mai rendszerben egy téves következtetés működik, mivel az orvos jövedelme látszólag az általa kezelt betegek számától függ. Ha azonban a rendszer a valóságot tükrözné, akkor az orvosok jövedelme vagy átlagon felüli vagy átlagon aluli lenne attól függően, hogy hány embert tudnak egészségesen tartani, akik őket ezáltal fel tudják szabadítani.
7. Elsősorban az elmúlt kilencvenes évek második felében növelték meg erősen a vezető ipari államok központi bankjai a forgalomban levő pénz mennyiségét annak érdekében, hogy nemzetközileg érdekelt bankrendszereik számára elegendő likviditást biztosítsanak krízishelyzetek megelőzése vagy már fennálló krízishelyzetek kezelése céljából. Az árupiac, a pénzpiac és az értékpapírpiac működése lehetővé tette, hogy a pótlólagosan kibocsátott pénzmennyiséget az utóbbiba tereljék; legalábbis erre utal az a tény, hogy az infláció elsődlegesen az értékpapíroknál, és nem az áruk, sem közvetetten a föld árának inflálódásán keresztül ütötte fel a fejét.
8. Silvio Gesell Természetes gazdasági rend című könyvében a szociálkvóta kérdését "Az alapbér" című fejezetben a következőképpen közelíti meg: ha valaki kivándorol Amerikába, és ott szabad területet vesz birtokba, akkor az abból befolyó jövedelem minden más jövedelem irányvonalát képezi. Azt, hogy ez az irányvonal a földjáradék és a népesség számának hányadosát jelenti, csak akkor értjük meg, ha az értékképzés mindkét pólusával, a "természetre fordított munka" és a "szellem által szervezett munka" fogalmaival tisztában vagyunk, ameddig Silvio Gesell nem tudott eljutni.
Aki ma gazdasági - vagy egész általánosan társadalmi - jövőperspektívákkal foglalkozik, az azonnal olyan ítéletekbe ütközik, melyek a mindenkori élethelyzet emócióiból származnak. Aki a szociális életben a szerencse oldalán áll, az így érvel: nem kell fölösleges gondolatokat alkotni a jövőről; az emberek - legalábbis az öreg kontinensen - materiá-lisan soha nem éltek olyan jól, mint korunkban. Nem éheznek; hála az egészségügynek, hosszabb életűek, mint valaha, a gyermekhalandóság minimális, olyan sok pénzük és szabadidejük van, hogy bárhová elutazhatnak szabadságra, az éttermek, szórakozó- és mulatóhelyek, a kiállítótermek, színházak, operák és koncerttermek tele vannak; röviden: kenyér és cirkusz van bőséggel. Ezen felül rendelkezünk egy szociális hálóval, ami megakadályozza, hogy bárki az ún. létminimum alá csússzon.
Aki nem éppen a szerencsések oldalán áll, az nem látja ennyire egyértelműen pozitívan a jelent és a jövőt. Az figyelmeztet a tőketulajdonosoktól kiinduló, a termelékenység szakadatlan fokozását követelő állandó nyomásra, a munkanélküliség kockázatára, a "kopásgazdaság" ökológiai következményeire, az élelmiszerek romló minőségére, az ennek következtében sokasodó egészség-károsodásokra és az egészségügy emelkedő költségeire, az oktatásügy egyre szűkösebb anyagi kereteire, egyik oldalon a biztosítók egyre fokozódó deficitjére, másik oldalon a polgárok egyre élesebb ellenőrzésére, a rendszerből adódó fokozódó korrupcióra, a foglalkozásként végzett tevékenységek iránti érdeklődés csökkenésére (kivéve az azzal járó haszon iránti érdeklődést), a szegények és gazdagok között egyre mélyülő szakadékra és az ezzel együtt járó világméretű migrációra; röviden: az életminőség romlására és az ember szabad szellemi-kulturális továbbfejlődésének kilátásaira.
Az ábrázolt növekedési kényszer a termelékenység és az árukibo-csájtás valóban hihetetlen fokozásához vezetett. De a munka szervezése és mechanizálása, azaz a tőke öncélú képzése és gyarapítása a társadalmi élet mechanisztikus ösztönzéséhez (impulzálásához) vezet, aminek jellegzetessége, hogy a piacgazdaság elvét mint egy szabályozott rendszer sémáját egy fizikakönyvben ábrázolták9. A mechanisztikus ösztönzés idővel a lakosság egyre nagyobb részénél a szükségletek szabad kibontakoztatásának korlátozásához vezet - először minőségi, majd mennyiségi értelemben is.
Fejtegetésünk első részében utaltunk az oktatásügy szabad ítéletalkotáson nyugvó tudományból és az erre épülő szellemi életből - mint a szervezési értékek ösztönzőjéből - fakadó saját dinamikájára. A modern tudatból kiindulva mindazt kényszerként kell átélni, ami a szellemi életet a közvetlen gazdasági haszonérték és a politikai-jogi dok-trinalizmus (valóságtól idegen ragaszkodás egy dogmához) igájába kényszeríti. A jogi és gazdasági élet tartalma számára ezért az impulzusoknak egy mindenféle gyámkodás alól felszabadított, független képzésből kell származniuk, hogy azokat egy szabad kultúrfejlődés számára mértékadónak lehessen érezni. A szellemi és a gazdasági élet önállósodása korunk legjelentősebb társadalmi követelménye.
A "szociális organizmus hármas tagozódását" Rudolf Steiner először az első világháború Közép-Európa számára kritikus időszakában hozta nyilvánosságra, és a kor által megkövetelt impulzusnak nevezte; a kortársak azonban tehetetlenül és tanácstalanul álltak vele szemben. Ez az ellenállás - bármely okból keletkezett is - az azóta bekövetkezett társadalmi fejlődésben sem gondolatilag, sem a külső életben semmi olyanhoz nem vezetett, ami a kényszert és a pusztítást megakadályozta volna. Mindenesetre csakis a fentebb kifejtett hat pontba (Az összgazdasá-gi szemlélet felismerései) történő betekintés megszerzése után lehetséges a mai állam közvetítő ügynöki tevékenységéről lemondani, és az államban ma egységesen igazgatott területek tagozódását lehetővé tenni. Ugyanakkor természetesen az ilyen betekintés alapján önigazgató gazdaság azt is feltételezi, hogy az eddigi állam újrafogalmazza önmagát mint a maga lény(eg)ének megfelelő területet: a jog és politika területét, ami ma a közbiztonságért, a közhigiéniáért és a büntetési végrehajtásért felelős.
A munkamegosztás halad tovább, a foglalkozások egyre inkább specializálódnak. A munkamegosztásnak és specializálódásnak fontos szerepe van a Föld mint gazdasági terület strukturálásában, éspedig olyan módon, hogy a szervezési értékek megteremtése "Euramerika" (vagyis az
Amerikai Egyesült Államok és a legközvetlenebbül hozzá kapcsolódó államok) osztályrésze, míg a természeti nyereségértékek előteremtése "Eurázsia" és a Föld további területeinek a feladata.
A globális emberi érdekek rendszerű területi széttagolásával szemben csakis a szabad szellemi életben, egy összgazdasági szemlélet formájában jöhet létre ellenpólus. Mert a munkamegosztáson és specializálódáson túlnyúló gazdasági elvek megértése és egy olyan társadalmi bizalom nélkül, melyben az egyes ember akarata képes az áttekintő közösségi belátással azonosulni, minden gazdálkodás a konkurencia viszonyaiba, a saját előnyök keresésébe torkollana, aminek végül totális társadalmi csődhöz kellene vezetnie.
A társadalmi élet három területe önálló, de koordinált igazgatásának gondolata azért olyan jelentős, mert a mai társadalmi problémák különféle aspektusait fogja össze:
- A kulturális élet számára a nevelésügy önállósított igazgatása azt jelenti, hogy egy politikailag vagy gazdaságilag egységesített területen élő különböző népek az iskoláikat és tanáraikat, szabadon választható egyházaikat egymástól függetlenül, választás útján határozhatják meg.10
- A gazdaság számára a szellemi és jogi élet önállósított igazgatásából az következik, hogy a föld, a mesterséges termelőeszközök és a munka megszabadul árujellegétől. Mert a képzés - mint a tőke megteremtője - küldöttei révén a gazdaság irányítását is birtokolja, mert ezek a küldöttek gyakorolhatják a termelőeszközök tulajdonlásának funkcióját, és ezirányú utódjukat a tulajdon vásárlás nélküli átruházása formájában maguk határozzák meg. És a jogi élet határozza meg demokratikus szavazással a munkaidőt, és az egyes üzemekben kialkudott jövedelmeket mint érvényes megállapodásokat.
A további fejtegetés elsősorban a gazdaság önigazgatásának szempontjait taglalja, és a másik két területet csak annyiban érinti, amennyiben a gazdasággal kölcsönös kapcsolatban állnak. Így például a mezőgazdaság vagy a tisztán fogyasztó értelmében történő felszabadítás kiterjedésének (mértékének) kérdése rendelkezik egy kulturális (tudományos), egy jogi és egy gazdasági aspektussal, azaz
- milyen mennyiségű és minőségű, a saját természeti alapból származó táplálékra van meg a szükséglet,
- mennyi földnek kell a mezőgazdaság rendelkezésére állnia,
- mennyi képzésre és kulturális életre van igény, mennyi (újonnan definiált) állam szükségeltetik,
- mit jelent ezek ellátása a munkaidő vonatkozásában?
- A tisztán gazdasági nézőpont a teljesítmények létrehozásának és kölcsönös értékmérésüknek a nézőpontja. Az árképzés természetesen ugyancsak összefüggésben áll a szellemi élettel (többek között a szervezési érték révén) és a jogélettel (a munkaidő révén, mert a tisztán fogyasztók szükségleteken nyugvó, asszociatíve megállapított szo-ciálkvótája nem a munkavégzők véletlenszerű teljesítmény-fölöslegétől függ).
Nos, a bevezetőben már utaltunk arra, hogy ez a fejtegetés nem egy program, vagyis nem egy új rendszer utasításairól szól. Ahogy az olvasó is megérthette, nem arról van szó, hogy a meglévőt úgy, ahogy van, elvessük, hanem arról, hogy egy természetesen kialakult gazdasági terület felelősei az itt ábrázolt összgazdasági elvi összefüggések megértéséből és szempontjai alapján előbb egymás között, majd más gazdasági területek vállalkozásaival is kapcsolatokat alakítsanak ki, melyekben azután a részleteket a speciális tárgyi és szakismeretek alapján rögzítik. Az ilyen kapcsolatok vezetnek asszociációhoz.
Valutaterület. Ennek létrehozása által válik egységessé egy gazdasági terület. Az "Osérték" c. grafika és a "Gazdálkodás a jövőben" c. könyv 30. oldalán található mérleg világossá teszik, hogy a prospektív valuta
- könyvelésileg az itt feltételezett pénztermelésre alapozva - a termelőeszközök összege, amelyek mellett testi munkát végeznek; az elsődleges termelőeszköz a termőföld.
A valutát a testi és a szellemi munka viszonya strukturálja (amely viszonynak a szükségletek szabad kibontakoztatásán kellene nyugodnia, és ezért állandóan változóként kell elgondolnunk), és szociálkvótákra oszlik, melyek tartalmuk szerint vásárlópénzt (nevezetesen a munkavégzők által kigazdálkodott vásárlóerőt), formájuk szerint azonban kölcsön- és ajándékpénzt is reprezentálnak.
Egy valutaterület civilizációs jóléte annál nagyobb,
1. minél több szociálkvótát tudnak létrehozni a munkavégzők a sajátjukén felül (nem gazdasági kényszerből, hanem a kulturális fejlődés alapján);
2. minél több anyagi teljesítmény esik egy szociálkvótára.
Megfigyelő szerv, mely a gazdaság (társaságainak) képviselőiből áll.
Koordinációs szerv, mely a három társadalmi terület delegáltjaiból áll; egyesíti magában és az új ismeretek alapján gyakorolja:
- a mai vállalkozói egyesületek funkcióját az árképzést illetően;
- a mai szakszervezetek funkcióját a bevételeket illetően;
- a mai kincstár funkcióját az oktatás- és nevelésügy, az egészségügy és az újradefiniált állam finanszírozását illetően (a mai értelemben vett kincstári pénzbehajtókra többé nincs szükség);
- a mai állami költségvetés szavazással történő meghatározását a múlt eredményeinek és a jövő szükségleteinek összehangolásával.
Megállapítja
- a népesség létszámát
- a mezőgazdaságban tevékenykedők számát
- az összes munkavégzők számát
- az állam szolgálatában tevékenykedők számát (a szociálkvóták kigaz-dálkodása tekintetében az állami szolgálatot végzők és a tisztán fogyasztók egyenlő elbírálás alá esnek, míg a kvóták felosztása tekintetében nem, mert utóbbi (a felosztás) az állami szolgálatot végzők
25
tekintetében az adókivetés eszközével - a kötelező ajándékpénz értelmében - történik)
- az egyéb tisztán fogyasztókat
Meghatározza
- a pénzmennyiséget (a népesség száma alapján; a pénzt hitel formájában, lejárati határidővel a központi bank hozza forgalomba).
Megfigyeli
- az árakat, ebből következően
- a szükségleteket, ebből következően
- a szociálkvóták teljesítését, ebből következően
- a túl- vagy alultermelést.
- a munkavégzők között a munka áthelyezése révén,
- a munkavégzők és tisztán fogyasztók között személyi transzfer révén
- és a munkaidő (rövidítése vagy hosszabbítása) révén történik, amivel olyan piaci árbevételt lehet megcélozni, ami teljesíti a kvótásított bevételt (értékazonosság), ami által mindenki ki tudja elégíteni a szükségleteit a mások teljesítményeiből, mert a saját bevétele tartalmazza a mások teljesítményeiből való részesedését (lásd alábbi grafika).
Fordította: Kádas Ágnes
9. Lásd: Friedrich Dorn/Franz Bader, Physik, Schroedel Schulbuchverlag 1996, 370. old.
10. Ezt az aktuális problémát illetően ma nagy zavarodottság uralkodik. Aki az egy adott területen történelmileg növekedett kultútát "vezető kultúrának" propagálja, az annak a szemrehányásnak teszi ki magát, hogy "rasszista"; aki multikultúráról beszél, az "gettósít". Ezen túl ma egyes olyan országokat "bevándorlási országoknak" deklarálnak, melyek száz évvel ezelőtt még a termőföld elégtelensége miatt tipikus "kivándorlási országok" voltak. A közvetlen mezőgazdasági termékek szűkösségét az azóta eltelt időben az iparosítás és annak exporttermékei révén kompenzálni lehetett. Ma az ipari termelés költségokozta konkurencia miatti kivándorlásának problémája előtt állunk. Ha ezzel a kompenzálandó teljesítmény egyre inkább szellemi teljesítmények létrehozásába megy át, amit a 4. megjegyzésben mínusz-teljesítménynek definiáltunk, akkor felmerül az a kérdés, hogy a bevándorlók egy gazdaságban, függően a nem racionalizálható szellemi teljesítménytől, hogyan és mennyiben jutnak a testi munka teljesítményeihez (plusz teljesítmény) az ottlakók kizsákmányolása (Auspowerung) nélkül.
Csak a hármas tagozódás teremt olyan feltételeket, hogy az egyes társadalmi területeken az embereket olyan konkrét kapcsolatokba hozza egymással, amelyek az absztrakt, anonim állami szabályozások helyébe lépnek.
11. Az alább visszaadott "Mérleg" (Bilanz) táblázatban a "b"-t a'-vel helyettesítettük, hogy még világosabbá tegyük, hogy az a' az a-ból keletkezik, része az a-nak.
| AKTÍVÁK | PASSZÍVÁK | ||
| I. stádium MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS |
|||
| Aktivált munkaráfordítás | a | (jegybanki) HITEL | a |
| II. stádium MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS |
|||
| Aktivált munkaráfordítás | a-a' | (jegybanki) HITEL | a |
| TŐKEKÉPZÉS: PÉNZTÁR (=megspórolt munka) |
a' | ||
| III. stádium MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS |
|||
| Aktivált munkaráfordítás | a-a' | (jegybanki) HITEL | a |
| Debitor (az ipar és a szolgáltatások hitelfelvétele) | |||
| a' | |||
| IPARI TERMELÉS ÉS SZOLGÁLTATÁSOK | |||
| Ipari termelőeszközök és szolg. vállalkozások |
a' | HITEL a mezőgazd. termelés oldaláról |
a' |
1 A. Caspar, sz.: 1934. Hosszú éveken keresztül egy zürichi magánbank igazgatósági tagja
2 Megjelent a "Der Europaer" 5. évf. 12, 6. évf. 1, 2/3 és 4. számaiban. Az első részt Simon Diána, a második részt Kádas Ágnes fordította