2005 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Antropozófia
Világhelyzet
Pedagógia
Technika
Schillernek a „Hórák"-ban megjelent történelmi elemzésével foglalkozik Franz Jürgens cikke a „Der Europaer"-ben. Schiller itt az ún. „lőpor-összeesküvés" hátterét elemzi, melyet Rudolf Steiner fontos történelmi szimptómaként említett. Ebből ismét láthatjuk, hogy Schiller nemcsak jól ismerte a történelmet, hanem áttekintette a világtörténelem kulisszái mögött a történelmet mozgató hatalmakat, azt, hogy a jezsuita római egyház és az angolszász páholyok politikája hogyan befolyásolta évszázadokon keresztül az eseményeket.
A „Szabad Gondolat" a Schiller-évben, Friedrich Schiller halálának kétszáz éves évfordulóján Schillernek a világban ismeretlenül maradt, de jelenkorunk számára rendkívül jelentős szerepére szeretne emlékeztetni.
Szerkesztőség
1805. május 9-én Friedrich Schillerrel nyelvterületünk egyik nagy személyisége lépett át a szellemi világba. A 200. emlékév általánosságban az ismert drámák előadásával zajlott le. Mégis e megemlékezés alkalmával e közép-európai gondolkodó-titán egy másik alkotói oldalára is rá kell egyszer mutatnunk: a populáris médiákban szörnyen elhanyagolt történelmi elemzésekre. Schiller Hórák című folyóiratában (az Europaer egyik korai előfutárában) az 1796-os évfolyamban az 5. rész: „A lőpor-lázadás".
Ludwig Polzer-Hoditz e témában felhozza a következőket az Emlékezések Rudolf Steinerre című művében (Dornach, 1985, 124. o.): „Rudolf Steiner utal I. Jakab angol király nagy személyiségére, hogy ő volt a tulajdonképpeni külső hordozója annak, ami évszázadokon át nyugatról kiindulva működött mint tudatos, a történelmi hatalmakkal számoló politika. Azután még felhívta a figyelmet a lőpor-összeesküvés eseményére (1605), amely (...) valami egészen más volt, mint ahogyan a történelemben ábrázolják („Guy Fawkes Day"). Fontosságát tekintve ez volt a külső jele, a szimptómája annak, ami ekkor Angliából kiindulva impulzusként áthaladt Európán, mint a nagy, történelmi nézőpontok politikája."
Mielőtt az 1605-ös évvel, az akkori eseménnyel és a cselekvő személyekkel foglalkoznánk, utaljunk még röviden az 1572-es évre, mert itt is megfontolandók a „33 1/3 év" impulzusai a történelem külső folyamatában:
Medici Katalin, aki unokahúga Giovanni di Me-dicinek (ő volt 1513-tól 1521-ig X. Leó pápa, tehát Luther idején élt) és ugyancsak rokona Alessandro Ottaviani di Medicinek (1605-ben XI. Leó néven pápa), felesége II. Henrik francia királynak, anyja II. Ferenc királynak és IX. Károly királynak, 1572-ben parancsot ad a hugenották tömeges legyilkolására. Szent Bertalan éjszakáján (avagy a „párizsi vérfürdőben") háromezer hugenottát mészárolnak le Párizsban, a következő hetekben pedig Franciaország egész területén összesen húszezret. XIII. Gergely pápa (1572-1585, aki többek között arról ismeretes, hogy uralkodása idején bevezette a jezsuiták által megalkotott naptárreformot) a franciaországi öldöklést Te Deummal ünnepelte meg!
Skócia királyaként VI. Jakab, illetve angol királyként I. Jakab (1566-1625) Stuart Mária és Henry Stewart Lord Darnley, az asszony második férjének fia volt, akik mindketten katolikusok, és VII. Henrik angol király dédunokái (mint I. Erzsébet is). Stuart Mária először a későbbi II. Ferenc francia királlyal, Medici Katalin egyik fiával kötött házasságot, a francia udvarban nevelték hatéves korától (ld. ehhez Stefan Zweig jelentős életrajzát Stuart Máriáról és környezetének destruktív alakjairól).
I. Jakabot már csecsemőkorában elhagyta Stuart Mária, és anyjának protestáns ellenfelei nevelték.
Stefan Zweig így jellemzi őt: „...kitűnően tanul, (...) jó emlékezőképessége van, (...) okos és szívós, amíg személyes előnyei érvényesülnek, (...) a szív minden nemeslelkűsége teljesen idegen ettől az örömtelen egoistától, (...) egyedül a hideg, külsődleges becsvágy határozza meg elhatározásait". Amikor angliai I. Erzsébet úgy dönt, hogy a skót királynőt kivégezteti (1587), Jakab minden törekvése arra irányul, hogy elnyerje Erzsébet beleegyezését a skót királyi címre (1567. júl. 24-től); amivel egyúttal világos lesz, hogy Jakab a gyermektelen Erzsébet örökébe lép majd mint király. Itt is idézzük Stefan Zweiget: „amíg az idegen (I. Erzsébet), az ellenség őt (Stuart Máriát) a halálba küldi, a saját fia (I. Jakab) feláldozza őt"!
Jakab házasságot kötött a protestáns dán királyi házból való Anna hercegnővel. Elsőszülött lánya, Erzsébet férjhez ment a kálvinista pfalzi választófejedelemhez, V Frigyeshez, a későbbi ,Winterkönig"-hez Prágában (1619). Lányának és vejének akkori csúfos ignorálása miatt igen hosszasan panaszkodik Friedrich Schiller a harmincéves háborúról szóló Történelmi írások-ban.
Miután 1603-ban Jakab a skót királyi korona mellett már az angolt is megszerezte, visszahívta az udvarba az I. Erzsébet által már mint tanácsadót elbocsátott és Rudolf Steiner karma-előadásaiból (GA 235/236, 238/239: „Harun al-Rasid") jól ismert Francis Bacont („verulami Baco"), és megbízta azzal a feladattal, hogy Anglia és Skócia két királyságának egyesítését megszervezze.
Az 1605-ben élő egyéb mérvadó és eddig nem említett hatalmasságok a következők: II. (Habsburg) Rudolf császár Prágában; II. Habsburg Ferdinánd és I. Miksa Német-Ausztriában, illetve Bajorországban (ifjúkorukban mindkettőjüket ugyanabban az időben nevelték a jezsuiták Ingolstadtban); az egykori hugenotta („Párizs megér egy misét") IV. Henrik Franciaországban, aki 1603-ban visszahívta a jezsuitákat Franciaországba; VII. Habsburg Albrecht főherceg, Toledo egykori bíboros-érseke és Portugália alkirá-lya, 1598-tól a spanyol infánsnő, Izabella férje és azóta Spanyol-Németalföld uralkodója (Brüsszel). És: 1605. április 13-án a mindig Róma-hű lengyelek katonai segítségével bevonul Moszkvába az „ál-
Dimitrij", ahol cárrá választják. Lásd ehhez Friedrich Schiller drámatöredékét, a Demetrius-t.
De térjünk vissza Schiller Hórá-ihoz: az angol parlament őszi ülésszakának megnyitása előtt tíz nappal kézhez kap egy „tekintélyes lord" egy névtelen levelet azzal a figyelmeztetéssel, hogy „a legközelebb esedékes parlamenti ülés elmarad", és hogy „haladéktalanul utazzon vidékre". De ahelyett, hogy elutazna, a lord felkeresi az illetékes államtitkárt, Salisbury grófot, aki a „titkos tanácsban" már hallott „a katolikusok egy cselszövéséről". A minisztereket és legvégül a királyt (I. Jakabot) tájékoztatták; utóbbi a kivizsgálást sürgette, mert igen jelentősnek találta a szóbeszédet „a láthatatlan kéz rettenetes ütéséről", és „mint villám hasított lelkébe egy lőporakna gondolata".
Azután a parlament épülete előtt találnak egy óriási fa- és szénhalmot - és egy „roppant vakmerő tekintetű" embert (Fawkes-t) -, mintha mindkettő a szomszédos főúri házhoz tartozna. Éjfél után az „azt megelőző napon, amikor a parlamentnek össze kellett ülnie", a házban „házkutatást" tartottak, amelyen először is a teljesen beöltözött és utazásra kész Fawkes-be ütköztek, akinek táskája kanócokkal és tűzszerszámmal volt tele. Harminchét nagy és kis puskaporos hordó volt a szén és a fa alá elrejtve; „elegendő nemcsak a királyt és a birodalom szinte minden nagyját, a parlamenti tagok sokaságát, a hozzátartozóikat, röviden, több ezer embert megfojtani, szétzúzni és szétszaggatni. (...) Sok palota, a Westminsterhall rezidenciája, a tiszteletre méltó templom, a királyi kripta és a hercegek, hősök és bölcsek sírjai más értékes régiségekkel együtt megsemmisültek volna." Fawkes-t kihallgatták és azután a Towerbe zárták. Három nappal később bevallotta az összeesküvés egész tervét. „Valamikor 1604. húsvétja körül megállapodott velem Thomas Winter Hollandiában, amely Albrecht főherceg igazgatása alatt áll.; szövetségünkben még hárman voltak: Robert Catesby, Thomas Percy és Johann Wright. ... Catesby letette a titoktartás esküjét, és őt esküre kötelezték a társai is." Az angol felsőházat szemelték ki, mert ott „a katolikus vallást jogtalanul elnyomják". 1604. decemberében egy „árkot" ástak. Nem sokkal ezután, mivel az árok egyre mélyebb és az ásás egyre nehezebb lett, csatlakozott hozzájuk Christoph Wright és Robert Winter is. Mindkettőnek szintén meg kellett esküdnie a titoktartásra „. és mint mi is, esküt tettek a szent szakramentumra."
Ezt követi azután a munkálatok részletes leírása. Az összeesküvők ezen felül azt is tervbe vették, hogy a merénylet napján Erzsébetet, I. Jakab legidősebb lányát Warwick grófságban foglyul ejtik, és kikiáltják királynőnek. Károly trónörökös elfogását elvetették, mert ő Londonhoz túl közel tartózkodott, ahol az összeesküvők semmilyen segítséget nem remélhettek. Miután a fent nevezett összeesküvőket letartóztatták, foglyul ejtettek egyéb bűnrészeseket is, és kihallgatták őket.
Az összeesküvés tényéről a kihallgatottak esetében ugyancsak megbizonyosodtak. Idézzük megint Friedrich Schiller Hórá-it: „Anglia ezen eseményei mellett a korábbiak is a legnagyobb valószínűséggel felkeltik gyanúnkat e fanatizmus sugalmazóiról. Ki lázította többször az angol népet Isten és a római püspök nevében uralkodói ellen? És vajon az összeesküvés kitörése előtt egy évvel nem űzték-e el Angliából a jezsuitákat, azt a rendet, amely oly ritkán mulasztotta el az alkalmat a bosszúra, hanem inkább mindig kereste azt?
A Spanyolországgal való békét is az előző évben (1604) kötötték meg, amely a reménykedők bánatára nem érintette a katolikus vallást, amelynek leple alatt a rend mindig a saját ábrázatát rejtegette és a katolikus vallás sikereihez a saját haszonlesését kötötte hozzá.
Hallottuk, hogy az összeesküvők mindegyikének a szent szakramentumra kellett esküt tennie. Mindnek volt tehát gyóntatópapja, de kik voltak ezek? Ismeretes volt, hogy az összeesküvés kiderített vezetőinek némelyike különösen szoros kapcsolatban állt hivatalban levő jezsuitákkal. Röviden: a különböző kihallgatások a legfeltűnőbb módon felkeltették a gyanút e rend egyes tagjai iránt."
1606. január 15-én kibocsátottak egy királyi proklamációt a résztvevő jezsuiták neveivel: John Gerrad, Henrik Garnet és Oswald Tesmond, mind különféle alias-névvel. A további vizsgálatok folyamán Oldenborn és Greenwel személyében még legalább két további, jelentékeny összeesküvőt találtak a jezsuiták soraiból. E renddel kapcsolatban azután még ezt olvassuk a Hórák-ban: „Különböző rendtársak egyes írásokban állhatatosan tagadták a jezsuiták részvételét az összeesküvésben, a kivégzetteket mártírokként állították be, és nemcsak gyerekes csodákat hoztak fel ártatlanságuk bizonyítására, hanem felfoghatatlan vakmerőséggel az egész összeesküvést egyenesen agyrémnek kiáltották ki. Sőt, a rend egyes szerzőinél nem ritkák az efféle feltűnő és - merészségük mértékétől függően - nevetséges állítások pártjuk védelmében. A rend félelmetes egyeduralma minduntalan arra törekedett, hogy ne csak a világi koronákat, hanem a pápai tiarát is - amely alárendeltjeinek mondták magukat és amelynek udvaroncai voltak - a lába alá vesse. Ez az egyeduralom a maga színjátékait tekintve nem látta mindig jónak, hogy maga jelenjen meg a színpadon. Csak diktálta a drámát, és átalakítva azt a jelen színhelye számára, alkalmazkodva a kor színházához, gondoskodott a szereplőkről. Irányította a gépezetet, meggyújtotta a kulisszák mögött a több mint teátrális lángokat, és súgta a szöveget. Az előadások sértő mivoltáért a színészeknek kellett lakolniuk." Schiller Hórá-i e szavakkal végződnek: „Mégis vannak ilyen kicsinységek, melyek a fanatizmusnak az élő, érző teremtmények miriádjait dobják oda?"
A jezsuiták rendje, amely 1534-ben történő megalapítása óta a spanyol militarista Loyola révén (a rend elöljárójának titulusa még ma is: „generális") egy áldatlan római ellenreformáció lándzsahegye volt, a titkos összeesküvés elárulásának köszönhetően először lepleződött le széles körűen; a vereség teljes volt: VIII. Henrik protestáns anglikán egyháza a mai napig az állami egyház Angliában. A római rend számára lassanként már csak egy alárendelt szerep maradt az angolszász titkos szövetségekkel szemben. Mindazonáltal fellépett (és fellép) gyakorta a legnagyobb erővel és aktivizálódik sajnos a legrosszabb formában is. Történelmi példaként említsük a harmincéves háborút, és abban különösen az 1621. június 21-én az Altstadter Ringen kitört cseh felkelés állítólagos bűnöseinek feketemágiás legyilkolását, amit „prágai vérpadnak" neveztek, amire II. Ferdinánd adott parancsot, M. Becanus, Ferdinánd jezsuita gyóntatópapja tanácsára, amit Prága helytartója, Károly, Liechtenstein fejedelme hajtott végre.
Friedrich Schiller maradandó érdeme, hogy 1805-ben bekövetkezett halála előtt az 1605-ös lőpor-összeesküvés részletes feldolgozását és a jezsuiták felelősségének leleplezését hátrahagyta a történelmi korokat túlélő irodalmi műveiben.
Egy hatalmas titkos szövetség győzött: ezt követően angolszász rendek határozták meg mindinkább a történéseket Európában.
Rudolf Steiner a „lőpor-összeesküvés" ellenére is utal kiváltképpen I. Jakabra, és ezzel első ízben a „háttérben állókra" (a Hórák-ban talán csak finoman céloz ez a mondat: (I. Jakabba) „mint villám hasított bele a gondolat egy lőporaknáról". Az angolszász rendek későbbi működését a XIX. század folyamán és a XX. század elején, akik kezdeményezésére történt az I. és a II. világháború, illetve Közép-Európa politikai térképének megrajzolása 1989-ig - mindezek részletező ábrázolását megtaláljuk Steiner már régen elfogyott Kortörténeti vizsgálódások című előadásaiban (GA 173 és 174).
2005. a megfelelő év lenne egy újrakiadás számára. Vajon feltámasztható az ehhez szükséges bátorság is?
Fordította: Szabó Attila
Forrás: Der Europaer 2005. júniusi, 9/8. száma
„Aligha méltathatjuk eléggé az olyan személyiségeket, mint Dr. med. Eugen Kolisko. Személye legbelsejében összenőtt azokkal a problémákkal, amelyek foglalkoztatták, ezért előtte állva úgy érzem: tudományos téren is meggyőzően munkálkodó személyiséget látok. Ha beszélni hallom, akárcsak ez alkalommal, akkor az az érzés fog el, hogy a szíve legmélyéről szóló igazságot mondja, és ez az igazság maradéktalanul kitölti életét."
E szavakat Rudolf Steiner, a nagy osztrák tudós és filozófus írta Dr. Kolisko-ról 1922. május 7-én, amikor összefoglalóban adta közre benyomásait néhány barátjának és munkatársának tudományos előadásairól.
A jelen sorok szerzője harmincöt éven át ismerte Eugen Kolisko-t. Tanárként dolgoztunk együtt, amikor Rudolf Steiner megalapította az európai kontinens egyik legnagyobb magániskoláját, és a tudomány és neveléstan majd minden ágából tanárokat gyűjtött oda maga köré. Később a sorsunk együtt vezetett el bennünket erre a szigetre, ahol új otthonra találtunk. Ez idő alatt Dr. Kolisko változatlanul ugyanazzal a hiteleséggel folytatta kutatásait és a szigorú igazságkeresést.
Dr. Kolisko sokkal inkább igyekezett beleélni magát az őt körülvevő emberek lelkébe, mint saját személyiségébe. Számomra a tökéletesen ön-feladó ember példáját kínálta. A tőle kapott első levelemet - akkoriban még fiatalember volt -nem a saját nevével, Eugen-ként írta alá, hanem az én nevemmel: Walter. Egy másik levelében ezt írta: „Kérlek, jövő augusztusig ne írj nekem, mert fel kell nőnöm ahhoz, hogy a Te vagy bárki más befolyásától teljesen függetlenül tudjak létezni."
Mindez teljesen jellemző volt rá. Egész életét más emberek javának szentelte.
Az a képessége, hogy saját személyes érdekeit más emberek vagy a tárgyilagos tudomány érdekeinek alávesse, olyan tanárrá tette őt, aki saját kincseit a legszeretetreméltóbb módon, bőkezűen osztotta meg másokkal. Nem egyszerűen csak tanította a tudományt, hanem mindezt a rá jellemző, sajátos módon tette.
Ennek ellenére saját személyes szempontjai sosem tolakodtak az előtérbe. Szoros barátságban voltunk, mégis, mikor megházasodott, egy szót sem szólt nekem erről, és arról sem tett egy szóval sem említést, amikor megszületett első gyermeke. Amikor reggelente megérkezett az iskolába, sokszor elfelejtett „jó reggelt" kívánni, vagy a többieket bármilyen más módon üdvözölni, mert sosem volt az az érzése, hogy éppen akkor érkezett. Már útközben annál az embernél jártak a gondolatai, akit éppen akkor készült meglátogatni. Amikor pedig távozott, sosem mondta, hogy „viszontlátásra", mert sosem volt az az érzése, hogy éppen ott fog hagyni valakit. Barátai felé egyfajta örök jelenlét érzését sugározta, ami feleslegessé tette a formális köszöntéseket és búcsúzkodásokat. Voltak persze olyanok, akik mindezt udvariatlanságnak értékelték. Iskolai éveinkből származó egyik barátunk egyszer azt mondta nekem: „Kolisko elillan mint a gáz - sosem lehet tudni, hová tűnt el éppen." Nos, ez a barátunk nem értette meg Kolisko „örök jelenlétét".
Dr. Kolisko olyan tudást és életstílust személyesített meg, amely csak itt Közép-Európában volt elképzelhető, sőt, csak abban a háború előtti Bécsben, ahol született. A hozzá hasonló emberek számára a tanulás mindig az érdeklődéssel kezdődik; az érdeklődés pedig tulajdonképpen nem jelent mást, mint beleszeretni tanulmányaink tárgyába. A foglalatosságunk tárgyával kapcsolatos, ilyen teljes önfeláldozás pedig határtalan lelkesedést szül. Ez a lelkesedés a maradéktalan hitelességgel vegyülve képezi azt a szellemi „légkört", amelyben Kolisko élt - azt a „légkört", amelyet mindenkivel megosztott, akivel érintkezésbe került.
Talán nem is volt olyan tudományág, amelyet Kolisko ne tanult volna. Ennek ellenére nem volt dilettáns. Széleskörű nyelvismeretei voltak, jó matematikus és kitűnő vegyész, fizikus és orvos volt; ismerte valamennyi kor és nép történelmét; volt zenei érzéke, és nagyon jól zongorázott. Pszichológus volt, aki egyben igen járatos volt az irodalomban és a művészettörténetben. Ugyanakkor tudása e területek egyikén sem volt töredékes, hanem egyetemes és kimerítő. Aki elolvassa a The Present Age-ben megjelent cikkeit a zoológia rendszeres tanulmányozásáról és a növényekről, az látni fogja ezt; egyben megadatott neki az a képesség is, hogy tudását egyedülálló módon ossza meg másokkal.
Hitvesével, a szintén tudós Lili Kolisko-val közösen sikerült megoldást találnia néhány fontos orvosi és mezőgazdasági problémára. Remélem, hogy Lili Kolisko segítségével lehetővé válik, hogy néhány jelentősebb felfedezését és az azok alapját képező anyagokat közreadjuk: például a száj- és körömfájás kezelését érintő (a Rudolf Steiner által felvázolt alapelvek mentén kidolgozott) megoldását vagy mezőgazdasági tárgyú és az általa kitűnően ismert orvostudomány területén írt tanulmányait.
Eugen Kolisko édesapja a Bécsi Egyetem anatómiaprofesszora és orvosa, később patológiaprofesszora volt, akinek barátai között megtalálhatók voltak Bécs leghíresebb orvosai. Ez volt az a környezet, amelyben Kolisko felnőtt. O maga az orvosi kémia professzora lett a Bécsi Egyetemen, itt végezte doktori tanulmányait. Bécset elhagyva Közép-Európa egyik legnagyobb magániskolájának iskolai orvosa lett, később pedig egy németországi klinikai intézet igazgatója. A közegészségügyi hatóság kimutatásai bizonyítják, hogy Kolisko iskolájában a gyermekek egészségi állapota sokkal jobb volt, mint más iskolákban, ez pedig általános elismertséget hozott Kolisko-nak.
Angliában Eugen Kolisko vezette a School of Spiritual Science-t és a Rudolf Steiner Intitute-ot.
November 29-én szívelégtelensége váratlanul szakította el tőlünk. Életét mások szolgálatának áldozta. Barátainak sosem kell majd nélkülözniük „örök jelenlétét", az elkövetkezendő generációk számára pedig feladatot fog adni a jegyzetfüzeteiben rejlő kincsek felfedezése.
Nemcsak országoknak és nemzeteknek, hanem kontinenseknek is megvan a maguk küldetése, sorsa. E cikksorozat célja, hogy ezt Amerika esetében megmutassa.
Amerikát, mióta Kolumbusz „felfedezte", „Újvilágnak" is nevezzük. Ez az úgynevezett felfedezés azonban, ahogy ma már tudjuk, valójában csak újrafelfedezés volt. A normannok utazásaik során jóval Kolumbusz előtt eljutottak Amerikába. Grönland és Labrador felől behatoltak Észak-Amerikába, és kereskedelmi, kulturális kapcsolatba kerültek az indiánokkal. A Szent Patrik követői és utódai közé tartozó ír szerzetesrendek - akik páratlan gyar-matosítási erőfeszítéseik során szinte teljes Közép-és Észak-Európát áttérítették a keresztény hitre még jóval azelőtt, hogy a római egyház ezeket a területeket a befolyása alá vonta volna - a missziós munkájukat Észak-Amerika bennszülötteire is kiterjesztették már sok évvel Kolumbusz megérkezte előtt. Erőfeszítéseik egyik krónikája a „Szent Brendán utazásai és kalandjai" című, középkori epikus költemény. Szent Brendán Szent Patrik egyik korai tanítványa volt, akinek tetteiről és élményeiről szóló legendás krónika szájról szára járt, és a középkori történetek és legendás anekdoták egyik legnépszerűbb gyűjteményévé vált. Szent Brendán emlékezete Írország déli részén mind a mai napig eleven él, és tisztelet övezi. A Dingle-félszigeten, Kerry Grófság területén emelkedő St. Brendans Mount a nevével folyamatosan emlékeztet bennünket e nagy szerzetesnek - a nyugati szigetek kutatójának és tanítójának - a munkájára.
Azok a legendák, amelyek Madoc Walles-i herceg utazásait írják le a Nyugati országok című könyvben, egy újabb bizonyítékát képezik az Újvilág e korai meghódításának, hiszen a „nyugati országok" képében Amerikát kell látnunk. E legendák természetesen sokkal korábbi tradíciókra épülnek, amelyek tárgya az a Saturnus nevű ország, amely a szájhagyomány szerint messze nyugaton, az Atlanti Óceán nyugati partján fekszik. Erre az elfogadott görög és római hagyományra hivatkozik Platón is az elsüllyedt ősi kontinensről, Atlantiszról szóló beszámolójában. Valójában Atlantisz sosem tűnt el teljesen: egy része megmaradt. Amit ma Amerikának hívunk, azt nem más, mint Atlantisz nyugati széle, míg keleti határai egészen Európáig elértek. Grönland, Izland, Írország és az Azori-szigetek egykoron Atlantisz részei voltak. Ennek tudatában egyáltalán nem meglepő, hogy e vidékeken mind a mai napig őrzik Atlantisz emlékét. „A Nyugat keresésének" motívuma e tájakon a középkor óta él.
Az Amerika első felfedezésével kapcsolatos vitáktól függetlenül ugyanakkor nem kétséges, hogy Kolumbusz volt az, akinek a napnyugati civilizáció Újvilággal kapcsolatos első ismereteit és az újkor eljövetelét köszönhetjük. Az újkor a tudományos felfedezések, a haladás kora, ekkor születnek a világegyetemmel kapcsolatos új felfedezések és elképzelések. Kolumbuszban, Vasco de Gama-ban és
Magellánban ugyanaz a szellem munkálkodott, amely Giordano Bruno, Galilei, Kopernikusz, Kepler és Tycho alapvető munkáit inspirálta. Az „Újvilág" az újkor számára mérhetetlen kísérleti terepet kínált. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy Amerika mindent felhasznál, továbbfejleszt és kibővít, amit egykoron Európa fedezett fel.
A középkori Európa igencsak szűk korlátok között élte életét, a napkeleti kultúrákhoz pedig csak gyenge szálak fűzték. A keresztes hadjáratok és Marco Polo egy szinte teljesen ismeretlen világból hoztak híreket. A középkor Európája nem sokkal volt több, mint egy vékony észak-déli folyosó, a korszak problémái pedig megfeleltek e földrajzi helyzetnek. Az északi népek déli nemzetek általi vallási megtérítése, a pápa és a császár hatalma, a népnyelv küzdelme a latin és a görög kultúrával -ezek jellemezték ezt az időszakot.
Amikor Vasco de Gama és Kolumbusz újra felfedezték a keleti és a nyugati Indiát (azt pedig nem véletlen, hogy e két történés időben egybeesett), akkor az események folyásának iránya teljesen megváltozott. Egyszer csak újra létezett a Napkelet és a Napnyugat, és ezek kultúrája hatást gyakorolt Európára. A világ tengelye ekkor kelet-nyugati irányba fordult, ellentétben a középkori tájolásával. A világtörténelemben is ez az új orientáció jelent meg.
Emerson az Erőforrásaink című esszéjében csodálatos képet ad a tudomány korának Amerikájáról:
„Az ember lehetőségek összessége. Mágnesek vagyunk egy vasból készült glóbuszon. Minden ajtó kulcsát a kezünkben tartjuk. Mindannyian feltalálók vagyunk, akik saját felfedezőútjukat róják vitorlás hajójukkal, saját térképük által vezérelve, amelyről senkinek sincs másolata. A világ mindenhol ajtókat, lehetőségeket és megfeszített húrokat tár elénk, amelyek csak arra várnak, hogy megpendítsük őket. A Föld olyan érzékeny, akár a jód a napfényre - a legalakíthatóbb, legbefogadóbb matéria, amely minden érintésre reagál, és minden kísérletre hálás választ ad, akár Ádám ekéje, akár Cézár kardja, akár Kolumbusz csizmája, akár Galilei távcsöve, akár a földalatti távírókészülék faggatja."
És Emerson e képet összekapcsolja Amerika erőforrásainak gazdagságával:
„Itt, Amerikában megtaláljuk a termékeny földek minden gazdagságát, a fát, ásványi kincseket és tengert, mindezt olyan nép gondjaira bízva, amely csudálatos masinái által birtokában van a gőz és az elektromosság minden titkának, és amelynek értelmét a feltalálás ereje és szokása jellemzi. Amerika energiájától elhalványul a politikatudomány minden mégoly tiszteletreméltó maximája is. Amerika a bőségnek az a kertje, az erőnek az a vására, amelyet vizsgálva melléfog a politikai gazdaságtan minden hagyományos számítása. Itt mindenki kenyérhez, gazdagsághoz, hatalomhoz és neveléshez jut, akinek bátorsága van ahhoz, hogy kihasználja saját lehetőségeit."
Ázsia, Európa és Amerika az atlantiszi kontinens elpusztulása utáni kulturális fejlődés három különböző szakaszát képviseli. A maják, inkák és északamerikai indiánok kultúrája az utolsó ivadéka annak az ezt megelőző ősi atlantiszi civilizációnak, amelynek idején a „fény még Nyugatról érkezett". Amit ma ezekről a kultúrákról tudunk, az csak a kezdet. Ha e civilizációk régészeti feltárása egykor majd eléri azt a fokot, ahol ma az egyiptológia tart, akkor erre bizonyítékok hézagmentes láncolata fog rendelkezésükre állni, és világosan, mindannyiunk számára elfogadható módon szemünk elé fog tárulni az atlantiszi korszak és az indiánok civilizációs vívmányai közötti teljes összefüggés és eseménysorozat.
Ázsia fénye ugyanakkor Keletről világított. A keleti kultúráknak az agg India bölcsességével kezdődő csodálatos sora mennyei fényt árasztott, amely elterjedt, míg végül a görögöknél és rómaiaknál emberi alakot öltött, és már európaivá vált. A középkor a civilizációs fejlődés ezt követő, középső szakasza. Ezután Amerika lép színre, és kezdetét veszi a tudomány új korszaka. E három egymástól elváló szakasz között világos különbséget kell tenni. A földgolyónak is hármas tagolása van, három különböző övezetre lehet osztani: Ázsia (és Ausztrália), Európa (és Afrika), valamint Észak- és DélAmerika - hat kontinens három csoportra osztva, köztük pedig három óceán, az Indiai, a Csendes és az Atlanti.
Amikor Amerikát újra felfedezték, a civilizációs fejlődés újra elérte azt az Atlantiszt, amely egykoron e kultúra bölcsője volt.
Az Ázsiától Európán át Amerikáig lendülő inga ezzel elérte másik szélső helyzetét.
A tudomány felfedezései és az amerikai haladás közötti bensőséges kapcsolatot is ennek megfelelően kell értelmezni. Ez akkor válik a legérthetőbbé, ha szemügyre vesszük az elektromosság és műszaki alkalmazásának történetét. Franklin és Edison munkássága kimagasló e téren. Edison vívmánya abban állt, hogy felfedezte az elektromos erőtér fényforrásként betöltött szerepét. Az elektromosság a napfény ellentéte: földfény. Olyan földi anyagokból származik, amelyeket arra késztetünk, hogy kiadják magukból a bennük rejlő fényt.
A Föld mágneses sarka a nyugati féltekén, Észak-Amerikában található. Ez azt jelenti, hogy a nyugati félteke a Föld elektromágneses féltekéje. Ez a nyugati félteke emberének szellemét képessé teszi arra, hogy felfedezze a mágnesességnek és az elektromosságnak vagy a fizikai, anyagi világ bármely más erejének a titkait. Az elektromosság az az erő, amely az anyagból származik - az atomban a mag ereje sok hasonlóságot mutat a mágnesességgel, míg az elektronburok erős elektromos töltéssel rendelkezik. A napfény ezzel szemben a kozmoszból ható erőket testesíti meg, Ázsiára és a napkeleti emberre van erősebb befolyással. Európa a napkeleti világ kozmikus ereje és Amerikának a föld belsejéből származó ereje közötti egyensúlyt teremti meg.
A Föld organizmusának fent vázolt strukturális polaritása az emberiséget sem hagyja érintetlenül. Az emberi szervezetben az elektromosság azokhoz a fiziológiai folyamatokhoz kapcsolódik, amelyek az akaratlagos cselekvés alapját képezik. Izmaink egyetlen mozdulása sem lehetséges elektromos áram nélkül. Folyamatosan küzdünk, hogy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a bennünk rejlő elektromos erőt, és koordinálni tudjuk mozdulatainkat. Az elektromos sokk pedig zilált mozgást vált ki bennünk. Ha idegesek vagyunk, akkor motorikus rendszerünk elektromos ellátása nincs elégséges mértékben ellenőrzés alatt. Megfelelő egészségi állapotban szabályozni tudjuk a bennünk rejlő elektromosságot, aminek normális mozdulatok az eredményei.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a mágnesességnek az agy működéséhez van köze. Paul de Rochas kísérletei során arra a következtetésre jutott, hogy mágnes segítségével az egyik ember gondolatai közvetíthetők egy másik ember felé. Ebből is látható, hogy az elektromosság és a mágnesesség az a két erő, amelyet ellenőrzésünk alatt kell tartanunk ahhoz, hogy akaratlagos cselekvést hajtsunk végre, legyen szó akár gondolataink mozgásáról, akár motorikus szervrendszerünk fizikai mozdulatairól.
Akaratunk természetesen karunknak és lábunknak, tehát motorikus rendszerünk eszközeinek cselekvésében nyilvánul meg. Mivel a nyugati féltekén az elektromágnesesség aktivitása erősebb, ezért az emberi szervezet ebben az övezetben erősebben ellenőrzése alatt tudja tartani az akaratot és a motorikus szervrendszer működését. Ezt a jellemvonást az amerikai népnél is megfigyelhetjük.
Az amerikaiak az akarat erejének és az energia ellenőrzésének beavatottjai. Semmit sem tartanak lehetetlennek, saját szerencséjük kovácsai. Számukra semmilyen nehézség sem leküzdhetetlen, és nincs olyan probléma, amelyet az intelligencia ne tudna megoldani. Jelszavuk az „action", módszerük a kísérletezés. Munkához látnak, és nem hagyják, hogy kétségek vagy félelmek elriasszák őket. Ez az oka annak, hogy az amerikaiak akkora érdeklődést mutatnak az elektromossággal kapcsolatos felfedezések iránt.
Ennek ellenpólusát Ázsia és a Napkelet képezi. Itt a napfény, amely az egész természetre hatással van, különösen az emberi intelligenciát hozza mozgásba. Ahogy a napfény áttör a felhőkön, úgy gyúl fényre az intuíciónk által felmutatott igazság, és szellemünk ugyanolyan világosan képes befogadni bármely ötletet és gondolatot, mintha érzékszerv lenne. India és Perzsia páratlan vallási filozófiája, a Napkelet teljes bölcsessége úgy gyújt fényt az emberi szellemben, ahogy a nap oszlatja szét a sötétséget.
Láthatjuk tehát, hogy a pólusok úgy fejtik ki hatásukat az európai jellemre, hogy abban a közéjük eső tulajdonságok fejlődjenek ki. Az emberi természet két fele (értelem és érzelem) egyensúlyban van egymással. Az európai nemzetek pszichikai kondíciói annyiban különböznek egymástól, amennyiben minden egyes fajnak megvan a maga saját, specifikus temperamentuma és a rá jellemző ideáljai. Az emberi testben pedig a közvetítő funkciók (különösen a légzés és a vérkeringés) úgy kötik össze egymással a fejet és agyat (az intellektuális képességeket), valamint az emésztő- és mozgásszerveket, ahogy Európa teremt egyensúlyt Napkelet és Napnyugat között. Kelet-Európa (Oroszország) és Nyugat-Európa (Anglia) testesíti meg Európán belül a két extrém pólust, míg a közép-európai nemzetek megőrzik az egyensúlyt.
Vizuális szemléltetésként elképzelhetünk egy óriást, aki a Földgolyón fekszik kelet-nyugati irányban úgy, hogy a feje Napkeleten, a törzse Európán, a végtagjai pedig Amerikán fekszenek: így képet kaphatunk arról, milyen irányba fejlődött az ember hármas tagolású (spirituális, intellektuális és fizikai részből álló) természete a Föld különböző népeiben. Természetes, hogy a Föld erői a Föld különböző régióiban eltérően hatnak. Európában a kozmikus és földi erők gyakorlatilag egyensúlyban vannak. Ez a felismerés kell képezze a világpolitika olyan új, hatásos rendszerének alapját, amely lehetővé teszi majd számunkra, hogy Rudolf Steiner javaslatának megfelelően kezeljük a gazdaság és a nemzetközi kapcsolatok kérdéseit.
|
NAPKELET |
EURÓPA |
NAPNYUGAT (AMERIKA) |
|
Erős napfény |
Egyenletesen eloszló napfény és árnyék |
Elektromágneses erő |
|
Kozmikus befolyás |
Mérsékelt kozmikus befolyás |
A Föld belsejének befolyása |
|
Intellektus |
Kifejezésre jutó érzések |
Kifejlett akaraterő |
|
Intuitív bölcsesség |
Megalapozott értékítélet |
Érzékszerveken keresztül szerzett tudás |
|
Vallási filozófia |
Ortodox filozófia |
Természetfilozófia |
|
Vallás |
Művészi tehetség |
Tudomány |
Egy másik probléma, amelynek figyelmet kell szentelnünk: mért nem volt képes az indián faj megálljt parancsolni a fehér ember rohamának? Az indiánok olyan embertípust testesítenek meg, amelynél elsősorban az emberi vázszerkezet, a csontváz fejlődése kapott hangsúlyt. Az öregedő embert azonban a pusztulás keríti hatalmába! Az, ami a csontváz esetében szabályosnak tekinthető, az az egész testre kiterjedve - ahogy öregkorban történik - már abnormális jelenség, és halálhoz vezet. Az indiánoknál a pusztulás okai a faji jegyek részeként fejlődtek ki. A fehér fajok ugyan most lépnek az érett férfikorba, de az indiánok pszichológiai szempontból idősebbek a fehér embernél. Úgy is mondhatnánk, hogy a különböző emberi fajok ugyanazt a teljes értékű embert jelenítik meg, de spirituális fejlődésének különböző stádiumában. A rézbőrű ember „idős" beállítottsága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felülkerekedtek rajta a fehér fajok, amelyeknek hatalmas előnyt biztosítottak tudományos ismereteik. Van valami tragikus az indiánok sorsában, ami igen világosan megfigyelhető a ma még élő indiánok tartásában.
Atlantisz népének az a része, amely nyugatra vándorolt, a halál vonásait hordozta arcán. A görögök úgy tartották, hogy Kronosz (Saturnus) Atlantisz királya volt nyugaton. A holtak birodalmát mindig is nyugaton sejtették. Saturnus volt az a mondabeli sziget, amelyet a felfedezők kerestek, és amely valójában Amerika volt. Chrónos görögül annyit tesz, mint „idő", az elillanó „idő" pedig magával ragadja életünket, és elhozza a halált. Az indiánok Saturnus, Kronosz bennszülöttei, a halál nemzetsége. Ez az oka annak, hogy meg kellett halniuk. A fehér ember, aki kiterjesztette Nyugatra a saját civilizációját, elhozta a rézbőrű emberhez a halált, akinek íja még Saturnus korának emléke.
Ha a Nyugat a halált jelenti, akkor a Kelet a születést. A születés felett a Hold uralkodik, ahogy a halál felett a Szaturnusz bolygó. A Szaturnusznak 30 évre van szüksége, hogy megkerülje a Napot. Elég egyszer vagy kétszer, ritkán háromszor megkerülnie, és kihuny egy emberi élet.
A tudomány haladása, az egyre újabb találmányok és az új társadalmi rend - mindez elvonja az ember figyelmét a mélyebb spirituális szükségleteitől, és halált hoz az ember belső életére. A fehér ember civilizációja és intellektuális fejlődése egyben fenyegetést is jelent a fehér ember számára, és Amerika kivette a részét abból, hogy elterjedjen a Földön ez a civilizáció. Az ember gépeket talált fel, de még nem hajtotta azokat uralma alá, ugyanígy azt sem tanulta meg, hogyan ellenőrizhetné annak az elektromosságnak a hatalmas erejét, amelyet felfedezett.
De a halál után elérkezik a feltámadás. A felfedező szellem Amerikában, kiváltképp Észak-Amerikában elérte fejlődésének csúcspontját. A tudomány területén azonban még számtalan felderítetlen kérdés van, hiszen az Amerika felfedezése óta eltelt öt évszázad az újkor gyermekéveit jelenti csupán. A tudomány vizsgálódását pedig ki kell terjeszteni az anyagon túl a szellem régióira is.
Az emberiség jövőjébe vetett lankadhatatlan hittel párosuló akaraterő, kitartás és önnevelés az az eszköz, amely segíti az ember fejlődését. Megmutattuk, hogyan befolyásolta Amerika felfedezése a világ gondolkodását, és hogyan gyorsította fel az újkort. Az igazság azonban az, hogy a nyugati (európai-amerikai) civilizációnak spirituális metamorfózison kell átesnie. Ebben a folyamatban szükség lesz az emberi akarat részvételére is, márpedig az amerikai úttörő szellemet áthatja az akaraterő. Szükség lenne arra, hogy kutatásaival utat törjön a spirituális világ irányába, és végül törekvése arra irányuljon, hogy megértse minden esemény kozmikus okát, és így megalkossa a világegyetem, az emberiség és kettőjük egymáshoz fűződő kapcsolatának új koncepcióját.
Amerika múltja a nyugat-atlantiszi kultúrával együtt süllyedt el. Jelene az újkori fejlődésben van. Jövőjének ugyanakkor ismét életre kell majd keltenie az emberi lélekben az ősi bölcsességet, az ősi kozmológiát, de olyan formában, amely összeegyeztethető mai tudásunkkal. A szellem feltámadására és nem valamilyen halott dolog feltámasztására lesz szükség. A nyugati világnak tudományos vizsgálódását ki kell terjesztenie a szellemre, hogy végül a napkeleti szellem is felismerje, hogy Nyugaton mégiscsak fénylik valamilyen világosság, még ha annak a materializmus sötét felhőin kell is áthatolnia.
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Eugen Kolisko: Die Mission des englischsprachi-gen Westens [Az angol nyelvű Nyugat küldetése]. Perseus Verlag, Basel, 2002
Az említett írás a „hármas tagozódás" fogalmát sémaként próbálja ráhúzni a meglévő társadalmi rendre. Az olvasóban az a benyomás támad, hogy a meglévő intézményeket és működési területüket a mai formájukban és mai tartalmukkal összegezni lehet a három pillér egyike - a szellemi élet, a jogi élet vagy a gazdasági élet - alatt, hogy aztán a jogi életből kiinduló törvények és szabályozások - „átfogó" - megoldást adjanak valamennyi problémára. Mintha nem fulladnánk meg már ma is a különböző törvények és szabályok áradatában. Ugyan lehetséges absztrakt módon és teljesen jóhiszeműen arról beszélni, hogy „olyan rendszert teremtünk, amely az embernek megfelelő módon önmagát szabályozza anélkül, hogy ehhez parancsuralmi intézkedésekre lenne szüksége", de az ilyen rendszer is végül utasításos diktatúrához vezetne. Ez gyorsan megmutatkozna például már akkor is, ha elhatároznánk, hogy megvalósítjuk azt, ami mai elképzeléseink szerint megfelel az „alapjövedelemnek" (egyfajta tiszta követelménynek, ami semmiféle belső összefüggést nem mutat azzal, amit a következőkben gazdasági értékteremtésként és az abból levezethető társadalmi kvótaként írunk le): az alapjövedelem egy absztrakt számítási művelet eredménye lenne csupán, amely meghatározásának pillanatában valahol a létminimum környékén lenne, ezt követően pedig törvényben lenne megállapítva és szabályozva (minimálbér - a szerk. megj.)
A hármas tagozódás gondolata ugyanakkor szükségszerű azoknak a kérdéseknek a láttán, amelyekkel a mai társadalmi élet szembesül, és azon tartalmak miatt, amelyekkel az alapvető gazdasági fogalmakat ma újonnan fel kellene ruháznunk. Ehhez azonban először is meg kellene kísérelnünk tisztán fenomenológiai módon megfogalmazni korunk problémáit. A természettudományhoz hasonlóan, amely a jelenségek törvényszerű összefüggéseinek leírásakor ki akarja szűrni a kinyert felismerésből mindazt, ami csak a jelenség keltette lelki élmény, nos, módszertanilag így kellene elérnünk, hogy gazdasági-társadalmi értékítéletünkbe ne építsük be elhamarkodottan azt, amire élethelyzetünkkel kapcsolatos érzelmeink késztetnek. Mert ezek az érzelmek megakadályozzák azoknak a gondolati folyamatoknak az átélését, amelyek fogalmainkat a szükséges új összefüggésekbe helyezik, és gyakran oda vezetnek, hogy gyakorlatias probléma-megoldási javaslatokat a hagyományos gondolati sablonokból kiindulva olyan elnyűtt jelszavakkal címkézünk fel, mint kapitalizmus, kommunizmus, idealizmus vagy materializmus.
A társadalmi viszonyokkal összefüggésben könnyen el szoktak siklani afölött, hogy jelenlegi társadalmi intézményrendszerünket végső soron maga az emberi akarat hozta létre az idők folyamán. Ebbe az intézményrendszerbe annyira beleszoktunk, hogy azt gondoljuk, belőle kiindulva kell képet alkotnunk arról, amit meg kell rajta változtatni. Mindeközben azonban gondolkodásunk nem ismeri fel, hogy már nem ő határozza meg a gazdasági adottságokat: épp ellenkezőleg, gondolataink igazodnak a kész tényekhez, ahelyett, hogy uralkodnának azok fölött. A tényekről megfelelő ítéletet azonban csak úgy alkothatunk, ha Rudolf Steinerhez hasonlóan visszatérünk azokhoz az alapvető gondolatokhoz, amelyek társadalmi intézményeink alapját képezik.
Rudolf Steiner „A szellemtudomány és a szociális kérdés" című tanulmányában már 1905-ben utalt rá, hogy a munkamegosztáson alapuló gazdaságban a munkavégzésnek és a jövedelemszerzésnek két egymástól teljesen független dolognak kellene lennie, azaz - ahogy a jelen cikk szerzője fogalmaz írásaiban - az egyén jövedelmének nem szabad közvetlenül kapcsolódnia az egyén által végzett munkából származó bevételhez, azaz a teljesítmény hozamát és a teljesítményért járó jövedelmet külön kell kezelni.
Miről is van itt szó?
A teljesítmény hozama - azaz a munka eredményének piaci ára - a mai jogi és gazdasági szemléletünkben egy tulajdonszerű tőke. Forrását tekintve a mai jogrendben kétféle lehet: munkajövedelem vagy tőkejövedelem. Egyéni teljesítményünk hozamának nagysága attól függ, hogy az érte kapott jövedelmet milyen mértékben lehet becserélni valaki más teljesítményének a hozamára, amiből ennek a másik embernek származik jövedelme. Teljesítményünk hozama és jövedelmünk ma közvetlen kapcsolatban áll egymással, és függ a piaci ártól, amelynek keresleti és termelési feltételekből való levezetésében van valami véletlenszerű és önkényes. Az ár, amit ma a teljesítmény értékének tekintünk, azonban már önmaga is értékek egymással való cseréjének, azaz az egyik teljesítmény másikért való elcserélésének eredménye. A munkajövedelemnek a piaci ártól való függése miatt a munkajövedelemnek a teljesítmény tényleges értékéhez való viszonya ma bizonytalan. Különösen így van ez az immateriális javak termelői - pl. a tanárok, orvosok - és a „tisztán" fogyasztók - pl. nyugdíjasok és gyerekek - esetében, hiszen az ő megélhetésüket éppen a munkajövedelmekre kivetett elvonásokból (adókból, biztosítási járulékokból) finanszírozzák. Ezért utalt arra Rudolf Steiner, hogy a jövőben máshogy kell kialakítani az adóztatást, mint ma.
A teljesítmény hozamának, azaz a piaci árból származó bevételnek a jövedelemmel való közvetlen összekapcsolása okozza a konjunktúra problémáját, és teszi kérdésessé a nyugdíjak és társadalombiztosítási kiadások finanszírozását. Ezen Silvio Gesell kezdeményezése, a készpénzbetétekre kivetendő negatív kamat sem változtatna, hiszen ennek célja is pontosan ugyanaz: a pénzbetét „piaci árából" származó „bevétel" és a jövedelem egymáshoz kapcsolása.
A teljesítmény hozamának és a munkajövedelemnek a tulajdonjogilag garantált összefüggése egyben két további bosszantó következménnyel is jár manapság: egyrészt a munkajövedelem költségtényezőként jelenik meg, másrészt a felesleges munka jövedelemszerzési lehetőséget kínál. A tőke a maga szempontjából szeretné megtakarítani a munkavégzés költségét, így a munkát ott végezteti el, ahol az a legolcsóbb. Ugyanakkor a munka jövedelemszerzési okokból szükségtelen tevékenységvégzéshez is vezet. Így a munka a tőkétől függő áruként egyrészt munkanélküliséget, másrészt selejttermelést eredményez.
Amíg a szükségletek és a munkavégzés eredménye az önellátó gazdálkodásban még fedték egymást, addig a munkamegosztás kialakulásával már nem ez a helyzet, és ezért minden munkavégzőben - aki egyben szükségletek hordozója is - felvetődik a kérdés, hogyan lehetne összemérni egymással az elvégzett munkák eredményének értékét, azaz mennyiben lesz képes a munkát végző egyén arra, hogy a munkavégzésének eredményéért kapott árból szükségleteinek fedezése érdekében hozzájusson mások munkavégzésének eredményéhez. És ez már elvezet a teljesítmény gazdasági értékének kérdéséhez és ahhoz a dilemmához is, hogy hogyan hozzuk összhangba egymással az adott teljesítmény szükségletek által meghatározott értékét és a teljesítmény előállításához szükséges értéket. Hiszen a piaci ár önmagában még nem képes eldönteni, hogy az adott terméket elő lehet-e állítani olyan áron, hogy értéke összhangban legyen azoknak a más termékeknek az értékével, amelyekre előállítójának az előállítás időtartama alatt szüksége van - azaz teljesüljön az a követelmény, amit Rudolf Steiner gazdasági őssejtnek nevez.
Itt párhuzam adódik a Szabadság filozófiájával: ahogy Rudolf Steiner ott a megismerés kiindulópontjának a gondolkodást, a gondolkodás folyamatát jelöli meg, amelyből a fogalmakat és eszméket nyerjük, úgy a gazdaságban a munkának a természettel és szellemmel kapcsolatos értéket teremtő folyamatát veszi alapul, melyből az egyéni teljesítmények létrejönnek.
A gazdasági értelemben vett értékteremtés kiindulópontja a munka, amely a természetre fordítva egyrészt a természetből nyert értéket (Naturgewinnungswert), az intelligencia biztosította szervezettsége által másrészt a szervezési értéket (Organisationswert) termeli meg. Az értékteremtésnek ez a két pólusa egymással ellentétes, ugyanakkor mégis meghatározza egymást: szervezési érték nélkül nem lenne fejlődés, természetből nyert érték (a természetre fordított munka) nélkül ugyanakkor nem jöhetne létre a szervezési érték. A szervezési érték nagysága - bármekkora legyen is - a természetből nyert érték terén szervezéssel elért megtakarítással egyenlő, így az elvégzett munkák értéke összességében (Wert-Total) mindig ugyanannyi marad, és megegyezik az adott lélekszámú népesség által az annak létéhez szükséges termőterületen végzett „tisztán" fizikai munka értékével.
Az egy fő által elvégzett munkák fentiek szerinti összértékével (Wert-Total, amely egyenlő a „tisztán" természetből nyert értékkel), mint „dologi-anyagi" értékkel névértékként egy szám, a társadalmi kvóta, a „nominális" érték feleltethető meg: a pénz, az egy főnek juttatott pénzmeny-nyiség. Ez a reálérték és nominális érték közötti párhuzam biztosítja, hogy a pénz segítségével, amelynek összmennyisége az adott népesség lélekszámától függ, megőrizzük az eredeti értékteremtéshez, mint irányadó mérőszámhoz, illetve mértékhez való kötődést. A pénz pedig az elvégzett munkák eredményének könyvelési eszközévé válik.
Ha az embereket a közvetlenül a természetre fordított munka alól a munka szervezésével mentesítjük, azaz emancipáljuk, akkor munkát takarítunk meg, és ezzel tőkét teremtünk. A megtakarított munka értékével (a szervezési értékkel) egyenlő tőke képezi a természetre fordított munka alól mentesített minden ember létének alapját: ő szolgál a relatív mentesítés finanszírozására (a további anyagi/ipari termelés megelőlegezésére) és a teljes mentesítés finanszírozására (a szellemi tevékenységet végzők, ill. a „tisztán" fogyasztók „megajándékozására").
A társadalmi kvótához fog az egyén jövedelme igazodni. Így már lehetséges a jövedelem és a munka hozamának egymástól való elválasztása és olyan berendezkedés (társulás) létrehozása, amely biztosítja, hogy a társadalmi kvótákhoz igazodó, de mégis szabad piaci árak révén magasabb szinten - ismét - az egyéni szükségletek, illetve a jövedelmek és teljesítményhozamok egységét, egybeesését érjük el. Ennek azonban előfeltétele, hogy az egyén által nyújtott teljesítmény értékének meghatározására semmilyen más szempont ne legyen hatással, csakis az iránta jelentkező szükséglet nagysága és a társadalmi kvóta teljesítése.
A hármas tagozódás gondolata most már belső szükségszerűségből adódik: a szellemi és jogi élet önállósult igazgatása - alátámasztva a pénzteremtés módjával - a gazdaság számára azzal a következménnyel fog járni, hogy a termőföld, a mesterséges termelőeszközök és a munka elveszti árujellegét, így megszűnik a járadékok kikényszerítésének lehetősége. Az oktatás, mint tőketermelő szektor a gazdaságba delegált képviselői útján átveszi a tőke kezelését, ugyanis képviselői látják el a termelőeszközök tulajdonosainak szerepét, és utódaikat ezen a téren adásvétel nélküli átruházás útján maguk választják ki. A jogi élet demokratikus egyeztetés útján szentesíti a megállapított munkaidőt, és az egyéni üzemek szintjén kölcsönös egyetértésben megállapított jövedelmeket érvényes megállapodásnak ismeri el. A gazdaságnak magának az a dolga, hogy a termeléssel foglalkozzon, valamint a teljesítmények egymáshoz mért értékének megállapításával, ami a vállalattársulások lényegét adja. A gazdaság és a társadalom itt felvázolt szerkezete biztosítja, hogy elérjük a szükségletek és - a szükségletek kielégítésének, valamint a teljesítmény mérésének eszközéül szolgáló -jövedelmek közötti kiegyenlítődést; egyenlősdi nem létezik.
Ahogy a gazdaságban a munka tölti be a természet és a szellem közötti közvetítő szerepét, és így a munkával foglalkozó jogi élet a gazdasági és szellemi élet között áll, úgy kellene a fiziológiában is kezelnünk a légző- és keringési rendszert, mint az érzékszervi és idegrendszer, valamint az anyagcsere-végtagrendszer közötti közvetítőt, ahelyett, hogy e három rendszert absztrakt módon egymás mellé állítanánk.
Fordította: Benedicty Gergely
Dan Brown „Sakrileg" című könyve (az amerikai eredeti címe: The Da Vinci Code, a magyar fordításé: Da Vinci kód) a világszerte eladott 45 millió példánnyal olyan jelenség, amelyen el kell csodálkoznunk. Talán még soha nem kelt el egyetlen könyv sem - kivéve természetesen a Bibliát - ekkora példányszámban. Mi az oka hát, hogy a filmek, videotechnika és computerjátékok korában egy papírra nyomtatott, lapról lapra elolvasandó mű ilyen világsikert ért el?
Első pillantásra a Da Vinci kód egy thriller, egy krimiregény, amely elejétől a végéig megőrzi az akció lélegzetelállító tempóját. Sehol nem áll le, sehol nem sűrűsödik vagy laposodik el a cselekmény; az első oldaltól az utolsóig permanens „adrenalin-adagok" lövellik át meg át a krimit. Ez azonban csak az első pillantás. A cselekmény intenzitása és tempója még nem magyarázza az abszolút világsiker jelenségét; e szempontból Dan Brown nem különbözik más szerzőktől. Második pillantásra világossá válik, hogy itt nemcsak egy egyszerű thrillerről van szó, hanem egy olyanról, amely azzal az igénynyel lép fel, hogy a legrövidebb idő alatt - jól beágyazva a lebilincselő cselekménybe -gyorstalpaló tanfolyamot kínál történelemből, művészettörténetből és vallástudományból. „Tudás fáradság nélkül - olvasó-alvás során elsajátítva", így is nevezhetnénk. És csak a harmadik pillantásra adja hírül magát a könyv sikerének valódi jelensége: mert ez a tudás nem akármilyen tudás, hanem olyan, amely azokat a rétegeket érinti, melyek számára mai korunk alig hagy teret: a hitre vonatkozó tudás ugyanis. Ki volt Jézus Krisztus? Mi az ős-tan, a kereszténység alaptartalma? Milyen szerepet játszik az egyház? Ki is Mária Magdaléna, az ismert vétkező, mit akart Leonardo da Vinci az Utolsó vacsora freskóján megmutatni és így tovább... mindezek a kérdések és sok más, ugyanehhez a mélységhez tartozó további kérdés lép napvilágra ebben a könyvben egy rendkívüli feszültségekkel teli krimitörténet korbácsolta hullámokon.
A Da Vinci kód világsikerének bizonyára köze van a mai embernek a hitben gyökeredző, benne magában is létező magasabb iránti éhségéhez és szomjúságához. De hinni - miben? És ez az a pont, ahol a Da Vinci kód szégyenkezés nélkül használja - és mindenek előtt: pervertálja - az emberek tudatalatt gyökerező vágyakozását.
A könyv alapkijelentése: Jézus Krisztus nem isten volt, hanem egy egyszerű férfi, és Mária Magdaléna volt a felesége. Nem misztikus menyegzőn keltek egybe, hanem egy teljesen földin, és ez a menyegző volt a kiindulópontja egy új generáció megszületésének, e kapcsolat vérségi leszármazottainak. Mária Magdaléna azonban főpapnője és pápája is volt az így keletkezett „igazi vallásnak": az anyák vallásának, amely ellentétben áll a katolikus egyház „férfivallásával".
A perverzió azonban, melyet Dan Brown elkövet, itt még nem fejeződik be. Teremtményének egészségtelensége és aggasztó mivolta abban az állításban rejlik, hogy az intézményesített egyház célja az lenne, hogy mindezeknek az összefüggéseknek a tudását elnyomja. Az egyház minden hatalmát arra használta, hogy Jézus Krisztus vérségi leszármazottait (a Meroving-ház királyi nemzetségét) az ismeretlenségbe, süllyesztőbe kényszerítse. Valami hasonló valóban meg is történt: mindenesetre nem ezzel a kiagyalt, Jézus Krisztus és Mária Magdalána közötti abszurd kapcsolattal, hanem sokkal inkább a valódi, ezoterikus kereszténységgel szemben. Dan Brown azonban a maga konstrukciójával „helyettesíti" ezt a kereszténységet, és ezáltal e konstrukciónak valami magasabb, valóban rejtélyes vonást kölcsönöz.
De még ez sem elég: ez az állítólagos „magasabb" és „rejtélyes" Dan Brown-nál egy olyan formában jelenik meg, amely annak a síknak felel meg, melyen Jézus Krisztusnak és Mária Magdalénának találkozniuk kellett volna. A könyv középpontjában nevezetesen olyan „titkok", „rejtélyek" állnak, melyeket meg kell oldani. És valóban: a rejtély nem egyéb, mint egy számjáték, egy anagramma, egy kód, amit egy kiokoskodott kombinációval fel lehet törni. Az emberiség legnagyobb rejtélyei így computerjátékká degradálva jelennek meg; a rejtély éppoly gyorsan jelenik meg, mint amilyen prompt és abszolút a megoldása. Semmi nem marad rejtve, minden megvilágosodik és magyarázatot nyer, és minden olyan lehetőség, hogy legalábbis érzületben oda fölemelkedjen az ember, ahol ez a világ végződik és egy másik kezdődik - ez a lehetőség csírájában el van fojtva. És bizonyára ebben rejlik a Da Vinci kód könyvsikerének lényege: éppúgy, ahogy az emberek legmélyebb vágyaihoz kapcsolódik, el is veszi ezeknek a vágyaknak minden mélységét és valódi komolyságát. Minthogy azonban az igazán rejtélyeshez vezető út nem-sejtettel és bizonytalansággal van kikövezve, így amit itt át kell élni, az minden más, csak nem kényelmes; ezért a rejtélyhez vezető, Dan Brown kínálta út igencsak vonzó lehet. Ez a vonzás azonban nem lehet hosszabb életű, mint a tiszavirág; néhány évtized múltán már csak az irodalmi ritkaságok közé fog számítani.
Fordította: Kádas Ágnes
Ludwig Polzer-Hoditz és Európa feladata Róma (SJ=Societas Jesu) és az anglo-amerikai körök (FM = szabadkőművesség) szellemi és gazdasági törekvései közepette
Az előadás nyomán bepillantást szerezhettünk Polzer-Hoditz életútján keresztül a történelmi megismerés folyamatába, miközben a világ, és benne Közép-Európa történetére láthattunk rá, s egyben saját életünk történetével szembesülhettünk.
1869-ben, amikor a pápai csalhatatlanság dogmájáról döntöttek, született Prágában gróf Ludwig Polzer-Hoditz. A város neve küszöböt jelent....öböl, amelyen keresztül a szláv elem bejön Európába. Itt született a „legnyugatibb szláv városban", és 1945-ben, a II. világháború végén a „legkeletibb germán városban", Bécsben halt meg.
Polzer 1908-ban apja révén jutott el Steiner előadására, ahol az "Út az önismerethez" címmel hallott előadás hatására élete egyik fordulópontjához jutott.
Ebben az előadásában Steiner elmondta, hogyan juthat az ember az önismereten keresztül világismerethez, és a kifelé, a világ felé való kitekintés hogy vezetheti el az önmegismeréshez, a karma felismeréséhez.
1917-ben Steiner Polzert Berlinbe hívta, ahol a Dreigliederunggal és a Memorandum gondolatával foglalkoztak.
1928-ban két jelentős mű jelent meg szinte egyidőben: Arthur Polzer-Hoditz IV. Károly császárról írt könyve (melyben elsőként jelent meg Steiner Memoranduma, amit az angol fordításokból ki is hagytak), és Ludwig megjelentette „Az európai közép misztériuma" című könyvét, melyet azonban rövidesen Marie Steiner hatására visszavont.
Talán ennek is köszönhető, hogy 1935-ben felszólalhatott az Antropozófiai Társaság ülésén, ahol egy órás beszédében egy új perspektívából tekintett rá az ott lezajló eseményekre.
Megfigyelte és jelezte, hogyan áramlik be a katolicizmus impulzusa a Társaság soraiba. Thomas Meyer rámutatott arra a tendenciára is, hogyha az antropozófusok gyengék Steiner impulzusát befogadni, annak következményeként más impulzusok - sokszor ellenerők - beáramlásának adnak teret.
Polzer az említett könyvében arról beszél, hogy a kultúrkorszakok geográfiai vándorlást mutatnak, keletről jönnek. A hatodik kultúrkorszak előkészítéséhez az 5. kultúr-korszaknak egy metamorfózison kell keresztülmennie, mégpedig az európai középen. Ha ez az átalakulás nem történik meg, ha átalakulás nélkül halad keresztül ezen a középen, pusztítóvá válik. Ez a mottója a könyvnek. Ez az 5. korszakban lejátszódó metamorfózis az, amelyben Közép-Európának központi szerepe van. Mindenki, aki nem rendelkezik ezzel a képpel, az az ellenképen dolgozik.
Mert létezik „ellenprogram" is. Ez a programja a FM és SJ társaságoknak. A XIX. században már készültek erre stratégiák.
Az antropozófia az ember tudati lelkének kifejlesztésére, a gondolkodás önállóságára épít. Az ellenerők, akik ismerik a fejlődést, az európai közép helyett a nyugat vezető szerepére építenek. A SJ, amelyik elismeri az emberi gondolkodást, de azt befolyása alá kívánja venni, inkább a múlt erőire, az ember kedélylelkére, az érzésére épít, a szuggeszciót alkalmazza, míg a FM a gondolkodás megszüntetésére törekszik.
A kérdések és válaszok közt szóba került a magyarság szerepe az európai közép feladatának megvalósításában, az Általános Antropozófiai Társaság újabbkori története Schmidt-Brabant elnök életének és működésének kapcsán, valamint Habsburg Ottónak Steiner Memorandumával és az antropozó-fiával való kapcsolata.
„Egyetlen népet sem szabad arra kényszeríteni, hogy olyan uralom alatt éljen, amelytől idegenkedik. Birtokváltozás, és korábban érvényes fennhatósági viszonyok közé való visszatérés csak azon országokban engedhető meg, ahol szabadsága, megelégedése és jövőbeni boldogulása érdekében maga a nép követeli ezt a változást és visszatérést. Az egész világ felszabadított népeinek őszinte közösségi érzéstől áthatva kell létrehozniuk egy olyan szilárd szövetséget, amely az összes résztvevő egyesített erejével képes megoltalmazni a békét és az igazságot a népek közötti kapcsolatokban. A testvériség nem maradhat tovább puszta szó; általánosan elismert fogalommá kell válnia, amely a valóság sziklaszilárd talaján nyugszik."
Így írja körül Woodrow Wilson úr azt, aminek Amerika e háborúban való részvétele által meg kell valósulnia. Megnyerő szavak ezek; azt mondhatjuk róluk, hogy minden értelmes embernek hitet kell tennie mellettük. Ha egy írogató emberbarát írná ezt olvasótábora kiépítése érdekében, meg is állhatnánk annak elismerésénél, hogy a szavak maguktól értetődőek. Egy moralista gesztusával még arról is biztosíthatnánk mindenkit, hogy nem lehet a haladás és a szabadság barátja, aki e szavak ellen kifogást emel. Ma már olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy ez a háború olyan tanulságokkal szolgált, hogy csak az folytathat manapság magasabb, korszerű politikát, aki ilyen, vagy hasonló eszmét vall, és ennek megfelelően cselekszik.
Ha nézetekről beszélünk, és arról, hogy ezt vagy azt a nézetet kell képviselni, mert hiszünk benne, az sosem vezet a gyakorlati cselekvés megalapozásához. Erre egyedül az alkalmas, ha a valóságot vesszük szigorúan szemügyre. A közép-európai államok polgára számára nem lehet jelentősége egy, az antant céljainak általános emberi jogosultságáról, mintegy szépségéről folytatott vitának, hanem egyedül csak a népek életében meglévő valódi erőviszonyok felismerésének. Ezért a következőkben az antant céljainak Európa számára valóságos megjelenését vesszük szemügyre, tekintet nélkül arra, hogy amit itt kimondunk, az esetleg nem cseng kellemesen az antant vezetőinek fülében. Csak ilyen irányú gondolkodás révén juthatunk gyakorlati impulzusokhoz. A dolgokat élesen fogalmazzuk, mert az ismertetett okok erre kényszerítenek. Nyomatékosan felhívjuk rá a figyelmet, hogy e megfogalmazásokban nem különböző hangulatok, hanem kizárólag az utóbbi évtizedek tényeinek józan megfigyelése játszhat szerepet. A Közép-Európában megtalálandó irányvonalak alapuljanak annak belátásán, hogy mit akar az antant, mert a legszörnyűbb tévutakra vezet, ha hagyjuk elkápráztatni magunkat attól, amit mond.
Mindenesetre hálátlan feladat kényszerűen szembefordulni olyan elképzelésekkel, amelyek - úgy tűnik - nagy mértékben megnyerték az emberek értelmét és szívét, és amelyek ráadásul úgy tűnnek, mint az emberiségnek a legnemesebb demokráciához vezető igaz történelmi fejlődésének eredményei. És mégis: a következőket arra kell alapozni, hogy a wilsoni akarat elismerése nemcsak a közép- és kelet-európai államok polgárainak jelentenek logikai tehertételt, hanem hogy ebben a háborúban és utána minden egyes cselekvésnek és intézkedésnek úgy kell megtörténnie, hogy ez a wilsoni és antant-akarat szükségszerűen törjön meg ezen egészséges és gyümölcsöző intézkedéseken és cselekedeteken.
Abban a kifejezésmódban, amelyet Wilson úr akarata közléséhez választott, kérdéses módon benne rejlenek az antant valódi mivoltuk elködö-sítésére törekvő háborús céljai. Ugyanakkor az utóbbiakkal van dolgunk, ha az előbbiekkel foglalkozunk. Most mégsem kerülhet sor a wilsoni program mégoly szellemes fogalmi cáfolatára. Jelenleg nem olyan vitákkal kell foglalkoznunk, amelyek eldöntik, hogy kinek van és kinek nincs igaza. Azon a területen, amelyről itt szó van, csak annak van értéke, ami magában hordozza a történés csíráját, és azoknak a gondolatoknak, amelyeket Közép-Európában, mint a ma és a holnap cselekvéseinek csíráit, kigondolunk, csakis akkor van értékük, ha ebben az értelemben őrizzük meg őket.
Wilson szavait nem egy írogató emberbarát mondta.1 Ezek a szavak olyan tettek zászlaját jelentik, amelyekhez az amerikaiak fegyverkeznek, és amelyeket az antant három éve visz véghez KözépEurópa ellen. A valóságban Közép-Európának azért kell harcolnia, ami e zászló alatt állítja, hogy az emberiség javára, a népek felszabadítására vonul hadba. Az antant és Wilson azt mondják, amiért állítólag harcolnak. Szavaiknak vonzerejük van. Ez a vonzerő egyre aggasztóbbá válik. Sokan vannak Közép-Európában, akik bizonyára nem akarják beismerni, hogy Wilsont szajkózzák, ám gondolataik Wilson szavaihoz nagyon hasonlóan hangzanak.
Aki ennek a háborúnak az eredetét mélyebb értelemben ismeri, annak hangsúlyoznia kell annak szükségességét, hogy Közép-Európa a legélesebben utasítsa vissza az antant-Wilson-pro-gramot. Hiszen e programot - amellett, hogy morális álcázás - valójában az a remény élteti, hogy a közép és kelet-európai népek ösztöneit kihasználva őket egy morális-politikai lerohanás révén az anglo-amerikanizmustól való gazdasági függőségbe taszítsa. A szellemi függőség akkor aztán már csak szükségszerű, természetes következmény lenne. Aki tudja, hogy beavatott angol körökben a múlt század óta úgy beszéltek a közelgő világháborúról, mint aminek meg kell hoznia az angolszász faj világuralmát, az nem értékelheti túl sokra az antant vezetőinek kijelentéseit, hogy meglepte őket ez a háború, vagy meg akarták akadályozni, még ha ennek bizonygatása azoknál, akik ezt e pillanatban hangoztatják, szubjektív igazság lenne is. Mert azok, akik a közelgő világháborúról, mint elkerülhetetlen eseményről beszéltek, számoltak Európa valós, történelmi-népi erőivel, és az európai, jelesül pedig a szláv népek ösztöneivel. És úgy akarták irányítani és kihasználni a szláv népek eszményeit, hogy azok az angolszász népek egoizmusát szol-gálják.2 Számoltak továbbá a romanizmus hanyatlásával, és a romokon ők maguk akartak terjeszkedni. Nagyszabású, történelmi szempontokkal számolnak tehát, amelyeket saját céljaik szolgálatába akarnak állítani. És e célok - bármilyen élesen is tagadják ezt az antant oldaláról - a közép-európai államformáció szétmorzsolódásá-hoz vezetnek.
Az a helyes, ha teljesen higgadtan hangsúlyozzuk, hogy az antant vezetőinek célja Közép-Európa szétmorzsolása, mert csak az lehet válasz az antant oly hatékony kijelentéseire; ám egy olyan válasznak, amely bizonyos tekintetben negatív, mert azt akarja megcáfolni, amit az antant mond, nincs értéke. Ezért kell az alábbi válasznak pozitívnak lennie, azaz azon tényekre utalnia, amelyek Közép-Európából kiindulva az antanttal szemben állnak.
Csak ennek a ténynek a felismerése hozhatja meg Közép-Európának az impulzusokat, amelyek a jelen káoszából kivezetnek. A közép-európai államformációk csak arra az álláspontra helyezkedhetnek, hogy saját cselekedeteikkel hatástalanítják az antant-programot. Ez az antantprogram - többé-kevésbé kimondva vagy kimondatlanul - három előfeltételen nyugszik:
1. Az antant álláspontja szerint a történelmileg kialakult közép-európai államalakulatokat nem szabad olyan formációkként elismerni, mint amelyekre az európai népek problémáinak megoldása tartozik.
2. Ezeknek a közép-európai államoknak az anglo-amerikanizmussal gazdaságilag nem konkurencia-, hanem függőségi viszonyban kell állniuk.
3. Közép- és Kelet-Európa kulturális (szellemi) viszonyait az anglo-amerikanizmus nép-ego-izmusának szellemében kell rendezni.
Ami Wilsonnak az oroszokhoz intézett írásában található, nem más, mint e három pont Wilson-antant-nyelvre való lefordítása.
Az is megtörténhet, hogy a tények kényszerítő helyzete rövid időn belül békét teremt; talán, ha Anglia látja, hogy pillanatnyilag nem tartható tovább, hogy ne adja beleegyezését a háború befejezéséhez. Mindez azonban az anglo-amerikanizmus oldalán semmit sem változtat a lényegen. Ha az anglo-amerikanizmus lehetségesnek tartja a háború folytatását, akkor a három fenti pontot továbbra is a wilsoni formulába fogja öltöztetni: Mindig erre a célra törekedtünk, és hogyha most fukarkodunk a vérünkkel és a pénzünkkel, talán soha nem jutunk el ahhoz az egységhez és erőhöz, amit az emberiség felszabadításának nagy ügyéért vívott harc megkövetel. Amennyiben Anglia vezetői rákényszerülnek, hogy a közeljövőben hozzájáruljanak a háború befejezéséhez, akkor a jövőbeni politikát, amelynek irányát továbbra is a fenti három pont szabná meg, ebbe a szóvirágba fogják öltöztetni. Az emberiség felszabadítására pénzünket és vérünket akartuk áldozni, és ezt nagy mértékben meg is tettük, míg a közép-európai hatalmak csak ennek ellenkezőjére gondoltak. Az erőszak ellen egyelőre csak részleges sikert tudtunk elérni. Célunkat csorbítatlanul szem előtt tartjuk, mivel ez magának az emberiségnek célja.
Azzal szemben, ami ténylegesen e szándékok mögött rejtőzik, csak akkor tudjuk megállni a helyünket, ha Közép-Európában a következő felismerés válik cselekedeteink alapjává:
Nyugaton az anglo-amerikanizmus uralmát az emberiség felszabadításának és demokráciának nevezik. És mivel ezt teszik, azt a látszatot keltik, mintha valóban az emberek felszabadítói akarnának lenni.
Ennek a felháborító képzeletszüleménynek, ennek a képtelen morális köntösbe bújtatott, magától értetődő faji egoizmusnak a következményeivel szemben csak Közép-Európa saját, a tények teljes igazságára irányuló beállítottsága lehet hatékony. És ez az igazság a következő:
1. Az antantnak a közép-európai államalakulatokra vonatkozó céljai elérésével a valódi európai szabadság elvész. Mivel azt éppen ezek az államalakulatok tudják megvalósítani, mert ez a szabadság ezen államalakulatok saját érdeke, és államok nem cselekedhetnek másként, mint érdekeik szem előtt tartásával. Az anglo-amerikanizmus nem valósíthatja meg a népeknek ezt a szabadságát, mert ez a szabadság, mihelyt már létezik, az anglo-amerikai államalakulatok érdeke ellen van, míg ez az érdek olyan, amilyen most, és ahogyan valódi szükségszerűséggel megadta ennek a háborúnak a jellegét. Az anglo-amerikai államoknak be kell látniuk, hogy tiszteletben kell tartaniuk a közép-európai államok érdekeit, és hogy a közép-európai népek szabadságának rendezését át kell adniuk a közép-európai államoknak, mivel egyedül ők azok, akik e szabadság előmozdításában láthatják valós államérdekeiket.
2. Közép-európai nézőpontból ez a háború Kelet felé a népek háborúja,3 Nyugat - Anglia -Amerika - felé gazdasági háború. A Franciaország elleni revans-háború csak a revans-gondolatnak az angol-amerikai gazdasági érdekekkel és az orosz-szláv népek ideáljaival történt öszszekeverése révén vált lehetővé.4
3. A népek felszabadítása lehetséges. Ez azonban csak eredménye, és nem alapja lehet az emberek felszabadításának. Ha az emberek szabadok, a népek is azzá lesznek.
Közép-Európa e három alapigazság értelmében cselekedhet, ha akar. Cselekvése e tények programja lesz; így fog cselekedni, ha az emberek felszabadításának tárgyszerű programját állítja szembe az antant-Wilson-programmal, amely - anélkül, hogy bármit is tudna a középeurópai népek erőiről - valami olyanról beszél, ami a tények világában nem, csak az anglo-amerikai faji egoizmus törekvéseiben létezik. Az itt Közép-Európa számára helyesnek tartott program nem radikális abban az értelemben, ahogyan a radikalizmustól számos körben visszariadnak. Sokkal inkább csak azon tények kifejezése, amelyek saját erejük révén Közép-Európában meg akarnak valósulni. Ezeket teljes tudatossággal kellene megvalósítani, és nem szabadna rejtve maradniuk, hogy ne az antant-wilsoni célok ködében törekedjenek saját természetük általi megvalósulásukra, és ezáltal korrumpálódva háborús bonyodalmak kiváltóivá és ürügyeivé váljanak.
Az igazi megvalósulás soha nem fog megtörténni, ha az, amit Közép-Európának akarnia kell, a politikai, gazdasági és általános emberi érdekek természetellenes keveredése által elfedve marad.
A politikai viszonyok, ha fejlődni akarnak, megkövetelik az egészséges konzervativizmust a történelmi államformációk megtartása és kiépítése érdekében. Ezen konzervativizmussal, amely Közép-Európa számára életfeltétel, csak addig szegülnek szembe a gazdasági és általánosemberi érdekek, míg a vele való összekeveredéstől szenvedniük kell. És a politikai konzervativizmusnak, ha tudatában van valódi érdekének, a legcsekélyebb indítéka sincs arra, hogy gazdasági és általános-emberi érdekek összekeverésével hagyja folyamatosan zavarni saját jogos köreit. Ha abbamarad ez az összekeveredés, akkor a gazdasági és az általános-emberi viszonyok kibékülnek a politikai konzervativizmussal, amely saját lényegének megfelelően, nyugodtan fejlődhet.
A gazdasági viszonyok saját fejlődésükhöz megkövetelik azt az opportunizmust, amely e viszonyok rendjét saját lényegük szerint teremti meg. Konfliktusokhoz kell, hogy vezessen, ha a gazdasági intézkedések politikai és általános-emberi követelményekkel nem kizárólag olyan ösz-szefüggésben állnak, ami az őket megillető saját törvénykezésnél és közigazgatásnál a magától értetődő életösszefüggés révén adódik. Itt nem pusztán államon belüli konfliktusokra gondolunk, hanem elsősorban olyanokra, melyek kifelé politikai nehézségekben és háborús robbanásokban törnek ki.
Az általános-emberi viszonyok5 és a népek szabadságának ezekkel összefüggő kérdései - a jelen és a múlt vonatkozásában - csak az ember individuális szabadságára alapozhatók. Neki sem kezdhetünk a tárgyhoz illő szemlélet kialakításához, míg azt hisszük, hogy a népek felszabadításáról beszélni lehet anélkül, hogy ezeket az ember individuális szabadságára építenénk, és amíg nem látjuk be, hogy a valódi individuális szabadsággal szükségszerűen adott a népek szabaddá válása is, mert az ez előbbivel természetes összefüggésben, annak következményeként kell, hogy megjelenjen.
Az embernek hitet kell tudnia tenni egy nép, egy vallási közösség, s az ő általános-emberi törekvéseiből adódó összefüggések mellett anélkül, hogy e hitvallásban akadályoznák őt politikai vagy gazdasági körülményei.
Arról van szó, hogy belássuk, hogy az államstruktúra összes formája, mint történelmi forma alkalmas rá, hogy az embereket szabaddá tegye, ha saját érdekei erre ösztönzik, ami a legkiválóbb értelemben éppen a közép-európai államok esetében van így. Ezen államok parlamentáris átalakítása az idők fejlődésének és a népek érzületének okán manapság szükségesnek tekinthető; azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a háborús zűrzavar láttán a világ nyilvánossága elé kell tárni, csak az államstruktúra fent jellemzett hármas tagolódásának van köze. A parlamentarizmus puszta felvetése semmit sem változtat azokon a viszonyokon, amelyek a jelenlegi káoszhoz vezettek. Erről a nyugati népek azért beszélnek olyan sokat, mert semmit sem értenek a középeurópai viszonyokból, és abban a hitben ringatják magukat, hogy amit saját érdekükben helyesnek tartanak, az az egész világ számára sablonként kell, hogy szolgáljon. Közép-Európára, még ha parlamentarizmusnak kell is uralkodnia, egy olyan rend vonatkozik, amelyben a politikai, gazdasági és általános-emberi viszonyok a törvénykezésben és a közigazgatásban egymástól függetlenül bontakoznak ki, és így kölcsönösen támogatják egymást ahelyett, hogy kifelé gyakorolt hatásaikba belebonyolódnának, és konfliktusokra okot adó problémákhoz vezetnének. Közép-Európa akkor szabadítja meg magát és a világot az ilyen konfliktusokra okot adó problémáktól, ha államstruktúrájából kizárja a három emberi életforma említett kölcsönös zavarait. Az antant és Wilson semmilyen célja sem mutathatja fel azt az erőt, amelyet Közép-Európa fog felmutatni akkor, amikor megmutatja a világnak, amire egyedül csak ő képes, és amit senki más nem valósíthat meg. Az ember - és ezzel a népek - felszabadítása úgy jelenik majd meg a világ előtt, mint a közép-európai államok és népek ösztöneinek szükséges része, ha - ahogy itt utaltunk rá - a tényeket hitelesítő impulzusként kerül bele a jelen történéseibe.
Amit itt kifejtettünk, nem jelenthet utópisztikus programot, és nem teremthet a világból történelmi jogokat és jogi szövevényeket. Annak, aki szemléli, valami olyasmit jelenít meg, ami az összes történelmi jogosultság teljes tiszteletben tartásával, a tényleges viszonyok elismerése mellett a jelenlegi államstruktúrákból bármi kétely nélkül kifejlődhet. Ezért magától értetődően tartózkodnunk kell attól, hogy bármiféle részletekbe bocsátkozzunk. Az ilyen részletek a valóban gyakorlatinak gondolt impulzusok esetén csak a megvalósítás során jönnek elő. Csak az utópista gondolkodik részletekben, s ezért nem is valósíthatók meg az absztrakt gondolkodásból eredő elképzelései. Amit itt mondunk, az csak általános irányvonalakban léphet fel. Ezek az irányvonalak viszont éppen hogy nem kigondoltak, hanem a közép-európai életviszonyok megfigyeléséből erednek. Ez szavatolja, hogy pontosan akkor igazolódnak be, amikor a gyakorlat valóban irányvonalként hasznosítja őket. Amiről itt beszélünk, az létszükségletként bizonyos mértékben már jelen van. Csak arról van szó, hogy ezt a létszükségletet szolgáljuk. És azért sem szükséges most a részletekről beszélni, mert az a középeurópai államok belső ügye. E pillanatban csak arra van szükség, hogy a dologból a külvilág számára anynyit érvényesítsünk, amennyi kifelé szóló jelentése van. Arról van szó, hogy magából a közép-európai életből megmutassuk azokat az impulzusokat, amelyeket az élet valóban tartalmaz, és ezeket úgy mutassuk meg, hogy a nyugati ellenfelek lássák, hogy a háború folytatása során ezekkel az elpusztíthatatlan impulzusokkal fogják szembetalálni magukat. Ezáltal az antant vezetőit valami olyasmivel szembesítjük, amivel eddig még nem kerültek szembe, és amit semmilyen háborús programmal sem győzhetnek le. Ilyen, a nyilvánosság előtt elhangzott beszédnek, amely a tények csíráját magában hordozza, következményei kell, hogy legyenek. Szükségtelen e pillanatban az Oroszországgal történő kiegyezés mikéntjét az itt elmondottakhoz hozzáfűzni, mert ez a kiegyezés a dolog folyamatában magától kell, hogy adódjék. És a belátás, hogy ennek az eredménynek be kell következnie, az orosz vezetőknél olyan impulzusokat fog életre hívni, amelyeknek csak kedvező eredményei lehetnek. Minden esetben figyelembe kell venni, hogy mi az, ami az elmondottakból nem az állam belső ügyét jelenti, hanem mit jelent, mint kifelé irányuló manifesztáció a jelenlegi világkonfliktuson belül, ennek befejezése szempontjából, azaz Wilson és az antant vezetők manifesztációival szemben folytatott politikai harcban. A belsőt ebben az esetben hasonló értelemben szemléljük, mint ahogy egy ember gondolkodásának a cselekedetben megnyilvánuló következményei a többi ember számára realitást jelentenek, ennek ellenére a mód, ahogy gondolkodik, csak szervezetének belső ügye. De csak arra van szüksége, hogy másokkal gondolkodásának hatásáról vitázzon, és nem bensőjének állapotáról.
A közép-európai törekvés céljaiként elismerni és elfogadni a politikának, gazdaságnak és az általános-emberinek törvényhozásra, közigazgatásra és szociális struktúrára történő szétválasztását: ez megbénítja a nyugati hatalmak erőit. Ez arra kényszeríti őket, hogy az európai középhatalmakkal és a velük ilyen feltételek mellett együttműködő keleti hatalmakkal való viszonyukban a maguk államalakulataként a saját népeik ösztöneinek megfelelő struktúrát alakítsák ki, és a közép- és kelet-európai népeket hagyják, hogy közösségüket az emberek valódi felszabadításának érdekében az őket természetszerűleg megillető térségben megélhessék anélkül, hogy ezt megzavarnák, ami a mostani háború oka volt, míg jelenleg a nyugati hatalmak azt hiszik, hogy saját akaratukat tekinthetik az egyedül mérvadónak a világkonfliktusban.
Minden azon múlik, hogy belássuk, mennyire másképp alakulnak a kapcsolatok államok, népek és egyes emberek között, ha ezek az élet három tényezőjének szétválasztásából fakadó, kifelé irányuló hatáson alapulnak, mint ha a tényezők öszszekeveréséből következő konfliktusok szövik át őket.
A jövőben ugyanis ennek a háborúnak az előtörténetét úgy fogják megírni, hogy okként rámutatnak a népek egymás közötti kapcsolataiban e három tényező szerencsétlen, egymást kölcsönösen zavaró mivoltára.
Szétválasztásuknál az egyik tényező ereje kifelé, harmonizálóan hat a többire; különösen a gazdasági érdekekből fakadó erők egyenlítenek ki politikai talajon keletkező konfliktusokat6, és az általános-emberi érdekek tudják majd kibontakoztatni népeket összekötő erejüket, mialatt éppen ezt az erőt hatástalanítja teljesen, ha politikai és gazdasági konfliktusokkal megterhelten kell kifelé fellépnie. A legutóbbi időben a legnagyobb csalódást ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban élte át az ember. Nem látták, hogy az általános-emberi viszonyok valódi erejüket csak akkor képesek kifelé kibontakoztatni, ha belső felépítésük alapja a szabad korporáció. Akkor a gazdasági érdekekkel összefüggésben úgy hatnak, hogy e hatások folytán természetszerűleg, elevenen megszületik az, aminek jövendő létét kétségessé akarják tenni utópisztikus, államok fölötti szervezetek létrehozásával: utópisztikus döntőbíróságokkal, egy wilsoni Népszövetséggel, stb., amelyek semmi másra nem vezethetnek, mint Közép-Európának a többi állam általi folyamatos leszavazására. Az ilyen dolgoknak az a hibájuk, mint mindennek, amit óhajok absztrakcióiból kényszerítenek a tényekre, míg az itt elmondottakkal egy olyan fejlődésnek nyitunk szabad utat, ami a tényekből eredően maga is megvalósulásra törekszik, és ezért meg is valósulhat.
1. A 14 pontot eredetileg egy George Creel nevű reklámszakember fogalmazta.
Lásd: G. Bateson előadása, „Two Worlds Symposium" State College, Sacramento, 1966.
2. A pánszláv gondolat - mely Nagy Péter orosz cár meghamisított végrendeletében bukkant föl először - szolgált a közép-európai formáció szétrobbantásának eszközeként. Lásd: Harry Breslau: Das Testament Peters des Grossen, Historische Zeitschrift, München, 1879.
3. „Népek háborúja": Kelet-Európában a nép és a nemzet fogalma elkülönül, míg nyugaton egységet képez. Keleten a népek felszabadítása a tét, ez azonban nem jár szükségszerűen együtt őrálló nemzetállamok létrejöttével. A pánszláv eszme szembefordította a szlávokat és a németeket.
„Gazdasági Háború": Németország XIX. századi óriási gazdasági fejődése nyomán az angolszász világ konkurensévé vált.
4. „Revans-háború": Elzász-Lotharingia a VI. sz.-tól Európa kultúrforrása volt. Birtoklásában gazdasági vagy politikai érdekek nem játszottak szerepet. Kulturális jelentőségét azonban ki lehetett használni bizonyos politikai célok érdekében.
5. Más szavakkal: a szellemi élet
6. Aktuális példával élve: a magyar-román illetve a magyarszlovák viszony súlyos feszültségekkel terhes; a helyzet politikai rendezése a sorozatos kudarcok nyomán reménytelennek látszik. A gazdasági területen, kereskedelemben, vállalkozásokban létrejövő konkrét, tárgyilagos kapcsolatok egészséges együttműködést tesznek lehetővé, ami gyógyítóan hat vissza a politikai területre is.
Fordította: Kádas Katalin
Forrás: Országépítő 1996/2
A Memorandumban ábrázoltak megvalósíthatóságában senki nem fog kételkedni, aki gondolataiban Közép-Európa valóságos viszonyaiból indul ki. (A szerző Közép-Európán az akkori Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát érti - a ford.) Mert egyáltalán semmi olyat nem szorgalmaztam, amit keresztül kellene vinni, hanem csupán rámutattam arra, ami végbe akar menni, és ami abban a pillanatban sikerül, amint szabad utat engedünk neki.
Ha ezt felismerjük, akkor mindenekelőtt az válik világossá, hogy miért is zajlik ez a háború, és hogyan irányul - a népek felszabadításának hamis zászlaja alatt - a német nép, s tágabb értelemben minden közép-európai népélet felszámolására. Ha leleplezzük a wilsoni programot, ami az Antant programjának köpönyege alól legújabban délibábként tűnt elő, akkor rájövünk, hogy megvalósítása semmi mást nem jelentene, mint a közép-európai szabadság elvesztését. Ezen semmit nem változtat az, hogy Wilson a népek szabadságáról beszél. Mert a világ nem a szavakhoz igazodik, hanem azon tényekhez, amelyek a szavak megvalósításából következnek. Közép-Európának valóságos szabadságra van szüksége, Wilson azonban egyáltalán nem valóságos szabadságról beszél. Erről a Közép-Európa számára szükséges szabadságról az egész nyugati világnak egyáltalán semmiféle fogalma nincs. A népek szabadságáról beszélnek, és eközben nem az emberek valóságos szabadságára gondolnak, hanem egy agyrémre: az emberi összefüggések kollektív szabadságára, ahogyan ez a nyugati államokban kialakult. Közép-Európa sajátos viszonyai szerint azonban ez a kollektív szabadság nem adódhat a nemzetközi viszonyokból, vagyis sohasem lenne szabad nemzetközi szerződések tárgyát képeznie, ami azután békekötések alapjául szolgálhat. Közép-Európában a népek kollektív szabadságának az általános emberi szabadságból kell következnie, és fog is következni, ha minden, a politikai, katonai és gazdasági élethez tartozó életkör szétválasztásával ennek szabad utat teremtünk. Teljesen magától értetődő, hogy egy ilyen megoldás ellen kifogásokat emelnek, ahogy egy éppen most megjelent könyvben, nevezetesen Krieck Die deutsche Staatsidee (A német állameszme) című könyvében találjuk:
Alkalmanként korábban, többek között már E. von Hartmann-nál megjelent a népképviselet mellett, azzal párhuzamosan működő gazdasági parlament követelése. A gondolat teljesen a gazdasági és társadalmi fejlődés irányába esik. Eltekintve azonban attól, hogy egy új, nagy kerék a gépezet amúgy is jelentős tehetetlenségét és súrlódását csak fokozná, lehetetlen volna a két parlament kompetenciáit szétválasztani.
Ennél a gondolatnál mégiscsak el kellene ismerni, hogy a fejlődés valóságos viszonyaiból adódik, s ezért keresztül kell vinni, nem pedig a fejlődés ellenében elutasítani, mivel nehéznek találjuk a megvalósítást. Ha ugyanis a valóságban megállunk az ilyen nehézségek előtt, akkor olyan bonyodalmakat teremtünk, amelyek később erőszakosan vezetnek el a robbanáshoz. És végül is ez a háború abban a sajátos formában, amelyben kiéli magát, azoknak a nehézségeknek a kisülése, amelyeket elmulasztottak a helyes, másik úton felszámolni, amikor itt lett volna az ideje.
A wilsoni program abból indul ki, hogy szétzúzza a közép-európai államok életfeltételeit, és ezzel lehetetlenné teszi jogosult feladataik megvalósítását a világban. Ezzel szembe kell állítani azt, ami Közép-Európában meg fog történni, ha ezt a történést a közép-európai élet erőszakos szétzúzása nem zavarja meg. Föl kell mutatni azt, amit a történelmileg itt létrejöttek alapján csak Közép-Európa tud megtenni, ha nem csatlakozik az antanthoz, amelynek semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy Közép-Európát a maga természetes fejlődésének irányába vezesse.
A dolgok mai állása szerint Németország és Ausztria csak a következő három lehetőség közül választhat:
1. Minden körülmények között fegyvereinek győzelmére vár, és tőlük reméli azt a lehetőséget, hogy közép-európai feladatát véghezvi-hesse;
2. Az antanttal annak mostani programja alapján békét köt, és ezzel a maga biztos pusztulása felé halad;
3. Kimondja, hogy a valóságos viszonyok között mit tekintene egy békekötés eredményének, s ezzel megadja a világnak azt a lehetőséget, hogy a Közép-Európa valóságos viszonyaiba való betekintés alapján a népekre bízzák a választást; egy olyan tényprogramot választanak-e, amely az európai embereknek a valóságos szabadságot, és ezzel együtt a népek szabadságát hozza - vagy a Nyugat és Amerika látszatprogramját választják-e, amely ugyan szabadságról beszél, valójában azonban egész Európa számára az élet lehetetlenségét hozza.
Mi itt, Közép-Európában átmenetileg azt a benyomást keltjük, mintha félnénk a Nyugattól, hogy kimondjuk azt, amit akarnunk kell, míg ez a Nyugat csak úgy árasztja ránk akarata híradásait. Ezáltal ez a Nyugat azt a benyomást kelti, mintha csak ő akarna tenni valamit az emberiség Üdvéért, és mi csak arra törekednénk, hogy eme dicséretes igyekezetet mindenfélével, például militarizmussal zavarjuk, miközben a valóságban ezt a militarizmust a Nyugat teremtette meg azzal, hogy már régóta arra rendezkedett be, és a továbbiakban még inkább arra akar berendezkedni, hogy minket árnyék-emberekké tegyen. Ilyen és hasonló dolgokat bizonyára sokan elmondtak már. Mégis: nem az a fontos, hogy ezt valaki elmondja, hanem az, hogy mindez valóságosan a közép-európai cselekvés vezérmotívumává váljon, és a világ felismerje: Közép-Európa nem tehet mást, mint hogy kardot ragad, ha mások ezt a kardot a kezébe kényszerítik. Amit a nyugati népek most német mili-tarizmusnak neveznek, azt évszázados fejlődés során ők kovácsolták, és csakis rajtuk, nem pedig Németországon múlik, hogy Közép-Európa számára ez az értelmét veszítse. Az azonban Közép-Európán múlik, hogy a szabadság iránti akaratát világosan kinyilvánítsa; egy olyan akaratot, amely nem építhető wilsoni módon programokra, hanem csakis az emberi lét valóságára.
Ezért Közép-Európa számára egyetlen békeprogram létezik, mégpedig ez: tudatni a világgal, hogy a béke abban a pillanatban lehetséges, amint az antant a mostani hazug békeprogramja helyébe egy olyat helyez, amelyik igaz, mert megvalósítása nem Közép-Európa pusztulását, hanem életlehetőségét biztosítja. Minden más kérdés, ami még a békekötések tárgyát képezhetné, megoldódik, ha ezen feltételek alapjára helyezik őket.
Azokon az alapokon, amelyeket most kínál számunkra az antant, és amelyeket Wilson elfogadott, lehetetlen a béke. Ha nem lép más a helyébe, a német népet csak erőszakkal lehet ennek a programnak az elfogadására kényszeríteni, és az európai történelem további menete bizonyítani fogja az itt elmondottak helyességét, mert a wilsoni program megvalósítása esetén az európai népek elpusztulnak. Éppen KözépEurópában kell illúziók nélkül szembenézni azzal, amit ama személyek évek óta hisznek, és amely hitet a maguk nézőpontjából a világfejlődés törvényének tekintenek, azaz hogy a világfejlődés jövője az anglo-amerikai fajhoz tartozik, és hogy ők vették át a latinromán faj örökségét és az oroszság nevelését. Amikor egy magát beavatottnak gondoló amerikai vagy angol fejtegeti ezt a világpolitikai formulát, állandóan felhívja a figyelmet arra, hogy a világ rendezésébe a német elem - világpolitikai dolgokban való jelentéktelensége folytán - nem szólhat bele; hogy a román elemet nem kell figyelembe venni, mert amúgy is kihalófélben van, továbbá, hogy az orosz elem ahhoz tartozik, aki világtörténelmi nevelőjévé válik.
Nem kellene sokat foglalkoznunk az ilyen hitvallással, ha csak néhány, politikai fantáziálásra és utópiára fogékony ember fejében élne, csakhogy az angol politika számtalan csatornát felhasznál, hogy ezt a programot a gyakorlatban valóságos politikájának tartalmává tegye. Anglia szempontjából az a koalíció, amelyhez jelenleg tartozik, nem is lehetne kedvezőbb ennek a programnak a megvalósításához. Közép-Európa ezzel semmi mást nem helyezhet szembe, mint egy valóban ember-felszabadító programot, amely minden pillanatban tetté válhat, ha emberi akarat meg akarja valósítani. Talán azt is gondolhatná valaki, hogy a béke akkor is sokáig fog váratni magára, ha a Memorandumban ábrázolt programot az európai népek elé állítják, hiszen a háború alatt nem lehet azt megvalósítani, és az antant-népek amúgy is csak olyan színben tüntetnék föl, mintha Közép-Európa vezetői az egészet csak a népek megtévesztésére állították volna föl, és a háború után ismét bekövetkezne az, amit az antant vezetői olyan szörnyűségként ábrázoltak (ti. a német militarizmus - a ford.), amit morális okokból „a népek jogaiért és szabadságáért folytatott harcban a világból ki kell irtanunk." De aki a világot helyesen, a tények és nem a saját kedvenc véleménye alapján ítéli meg, az tudhatja, hogy mindannak, ami megfelel a valóságnak, más meggyőző értéke van, mint annak, ami puszta önkényből származik. A tények igazolni fogják azokat, akik belátják, hogy Közép-Európa programjával az antant népei csupán azt a lehetőséget veszítik el, hogy Közép-Európát szétrombolják, de semmi sem következik belőle, ami az antant-népek valóságos életimpulzusával összeegyeztethetetlen volna.
Amíg a maszkírozott törekvések területén maradunk, a megértés lehetetlen. Amint azonban a maszkok mögötti valóságot nemcsak katonailag, hanem politikailag is felmutatjuk, a jelenlegi események egészen más alakot öltenek. Közép-Európa fegyvereit a világ úgy ismerte meg, mint amelyek Közép-Európa üdvét szolgálják, a politikai akarat, ami KözépEurópát illeti, hétpecsétes titok a világ számára. Ezzel szemben minden nap a világ elé állítanak egy fantomképet, a félelmetes, elpusztítandó Közép-Európáról. És a látszat, hogy Közép-Európa csak hallgatni tud, a világ számára természetesen azt jelenti, hogy igent mondunk minderre.
Fordította: Kádas Ágnes
Forrás: Országépítő 1996/4
Európában sokat beszélnek a nyugati kultúra hanyatlásáról. Az élet nehézségei - elsősorban Közép-Európában - mérhetetlenné fokozódnak. A könnyítésük érdekében alkalmazott eszközök csak még tovább növelik őket. A kölcsönök fölvételével (Young-terv) keresett kiút halált hozó kábítószerként hat a szociális organizmusban. Az életproblémákat pusztán gazdasági és jogi problémáknak tekintik. Semmit nem változtak az uralkodó gondolkodási szokások, melyek a népek kárára, és csak némely sematikus állammechanizmus hasznára kirobbantották a világháborút. Az emberek semmit nem tanultak.
Ugyanaz a gondolkodás, mely korábban államokkal operált, ma kontinensekkel teszi ugyanezt. Ezért sürgetik mindenütt egy államok fölötti mechanizmus létrehozását, amely azonban az államerőket csak még pusztítóbbá tenné.
Európa ma úgy áll Amerika és Ázsia között, ahogy 1914 előtt Közép-Európa állt a nyugati államok és Oroszország között. Anglia ingadozik Amerika és Európa között, nem dönt, pozíciója egészen bizonytalanná vált.
Páneurópa, ahogy koncipiálják, a legjobb esetben is csak egy államok fölötti képződmény, egy szervezett háborús színtér lehet az Amerika és Ázsia közötti erőszakos hatalmi küzdelemben, amely Amerika adósa marad, és ezáltal az amerikai akarati irány szervévé válik. A hivatalt nem viselő közép-európai népesség életlehetőségei ezáltal kényszerűen tovább csökkennek, az európai népeket eladják és föláldozzák.
Az európai népek Amerikához fűzött reményei éppolyan illúziók, mint azok, melyeket a világháború alatt Közép-Európában hallhattunk. Amerika kegyeinek hajhászása teljességgel haszontalan, ha nem akarunk rabszolgaszerepet vállalni.
A többségekkel szemben a kisebbségek külsőséges, mechanikus, pusztán kvantitatív gondolkodással nem kerülhetnek a felszínre. A mainál erőteljesebb, másfajta gondolkodásból kell erőt merítenünk, s ez a másfajta gondolkodás nemcsak önmaguk ^ megtartásához szükséges, hanem az egész emberiség gyógyításához és felemeléséhez is.
Szellemi tanácstalanságból mindenütt diktátor után kiáltanak. Gyógyulást kizárólag hatalomtól és külső rendtől várnak. De a rendező hatalom önmagában soha nem produktív. Így új, hatalmas katasztrófák készülnek elő. Ritka, hogy szellemileg hatékony eszmék után kiáltanának. Az emberek olyan mélyen süllyedtek a materializmusba, hogy eszmeszerűen csak külső, kvantitatív sikerekből tudnak kiindulni és a sikertelenségből nem hajlandók tanulni.
És mégis, az európai kultúra, és ezzel egyáltalán a kultúra megmentésének útját 1917-ben már megmutatták, a megmentő szó már elhangzott. Csak az emberek nem akarták meghallani. Közép-Európa szellemileg is kapitulált.
Ezzel a memorandummal azt a szándékot követem, hogy Európa szükséghelyzetében még egyszer emlékeztessek erre a szóra.
Dr. Rudolf Steiner, aki 1925. márc. 30-án a Basel melletti Dornachban, a Goetheanumban halt meg, a szociális organizmus hármas tagozódásához egy olyan korban adott impulzust, amikor még sokkal több lett volna menthető, mint ami ma még menthető.
Mégis, soha sincs túl késő, hogy ezeket a gondolatokat tettekre váltsuk. Minden elmulasztott nap növeli azt a katasztrófát, mely az emberiség felé közelít. Ha a vezető emberek nem lépnek ki régi gondolkodási szokásaikból, újból és újból pusztító hatalmak eszközeivé fognak válni. Oroszországban, ahol nem féltek ezeknek a régi gondolkodási szokásoknak legvégső konzekvenciáitól, ott pusztító hatalmuk elég világosan megmutatkozik; erről az oldaláról azonban nyugaton nem akarják szemügyre venni a bolsevizmust.
Az európai kultúra és ezzel az emberiség legfontosabb részének megmentése lehetetlen, ha egyrészt a szabad, államilag nem privilegizált szellemi élet, másrészt a politikai-állami élettől független gazdaság akarása nem válik tetté.
Az ehhez való átmenet iniciatívájának Európa legfenyegetettebb részéből, vagyis KözépEurópából kell kiindulnia. Egy ilyen iniciatíva megragadásával Közép-Európa reálisabb szolgálatot tehetne Európa többi részének, mint a Young-terv megvalósításával, és az európai népek elvesztett szimpátiáját is visszahódíthatná.
A műveltség és jólét virágzását biztosító emberi kultúra kiindulópontja mindig a szellemi életben rejlik. A szellemi élet megköveteli a szabadságot, aminek feltétel nélküliségét az emberek kényelmességből és félelemből még kevéssé értik meg. A szellemi életben szükség van konkurenciára, minden demokrácia pusztító.
A szellemi élet hierarchikus tagozódása, ha szabadság uralkodik benne, kényszer nélkül fog megvalósulni.
Egy nép nemzeti képességei és előnyei a szellemi életben mutatkoznak meg. Egy nép individuális teremtő erejének egyre inkább el kell vesznie, ha valóságos szabadság helyett csak politikai csoportok kollektív szabadsága áll fönn. A szellemi életben az állami privilegizálás az emberiség minden szükséges fejlődését akadályozza. Állami privilegizálás mellett csak torz szellemi élet fejlődhet, melyet az önzés és politikai csoportellentétek szolgálatába lehet állítani. Így azonban a szellemi élet visszamarad, és a lelki kultúra nem tud lépést tartani a technikai haladással. Az emberek mechanikus erők szolgáivá süllyednek, brutalitásuk fokozódik, míg lelki erőik gyengülnek. Mindez olyan betegségeket idéz elő, melyek fokozódó, ma még nagyon rejtett tébolyultságban mutatkoznak meg. A gazdasági életben mindenütt megnyilvánuló rablógazdálkodás az emberek öröklött és megszerzett szellemi képességeire és derekasságára is kiterjed. A gyermekek nevelése, a betegek gyógyítása, a joggyakorlat a szellemi erők és állami hatalom összefonódása következtében ijesztő mélypontra süllyed. Az ifjúság elementáris erővel kezd rákérdezni az élet értelmére és a vezető körök nem tudnak kielégítő választ adni. A tanácstalanság egyetlen, még nyitott menekülési lehetősége az agnoszticizmus.
Európa gazdasága soha nem lesz képes újra fölemelkedni, ha Közép-Európa egyes államai gazdaságilag is a politikai határok szerint rendezkednek be. Minél inkább ezt teszik, annál reménytelenebbé kell válnia a gazdasági helyzetnek. A gazdaságot ki kell vonni az egyes politikai államok szuverenitásából - az államok tekintélyének (hitelességének) érdekében is -, és egy olyan gazdasági tanács kezébe adni, melyben gazdasági tapasztalatokkal rendelkező embereknek asszociatív tanácsadással, szabad elhatározással kell megállapodásra jutniuk.
Aki ma figyelmesen szemléli a gazdaságot, az föl fogja ismerni, hogyan próbálja a gazdaság - saját szükségszerűségeit követve - állandóan leküzdeni azokat az akadályokat, melyeket az államok - csupán presztízskérdésből - útjába állítanak. Emberi kötelesség fölébreszteni azt a tudatot, hogy az értelmet követve ne akadályozzuk, hanem a hatalom leépítésével támogassuk ezt a folyamatot.
A gazdasági tanács első alapelve az kell legyen, hogy a gazdasági szükségszerűségeket semmilyen politikai gondolatnak nem szabad megzavarnia. A meghozott gazdasági döntéseket semmilyen politikai testületnek nem kell jóváhagynia; de nem is szabad azokat törvényként, vagyis hatalommal végrehajthatónak elgondolni.
Így bebizonyosodna, hogy a gazdasági élet a maga három tényezőjével - termelés, kereskedelem, fogyasztás - csakis akkor virágozhat a közösség javára, ha tisztán gazdaságilag alkalmazkodó, politikától mentes vezetés alatt áll.
A gazdasági életet sohasem szabad hierarchikusan tagolni.
A különböző gazdasági ágak szabad megegyezésén és egyetértésén alapuló asszociatív szerveződések a finanszírozást nem arany-alapon, hanem az elidegeníthetetlen, de nem állami tulajdonú termelőeszközök alapján, saját hatáskörükben fogják megoldani. A fizetési eszközöknek a különböző asszociatív csoportokon belül kell áramolniuk.
A politikai-állami és a gazdasági erők leghatalmasabb összefonódását jelenleg a gazdasági kamararendszer jelenti. Ugyanez érvényes a szellemi életben is, pl. az orvosi kamara esetében.
Lehetetlen elérni a politikától mentes, virágzó gazdaságot, ha a politikai határok itt is érvényesek.
Az idegen uralom alatt álló gazdasághoz való kötöttsége következtében Közép-Európa gyenge politikai ereje saját népességének korbácsává fog válni. A Közép-Európában uralkodó ilyen viszonyok révén a politikai-állami szervek, s szükségszerűen az idegen politikai uralom puszta végrehajtó szerveivé válnak.
A politikai-állami kötelezettségek közül ma egyedül a rendőri és katonai kötelezettségek jogosultak. A közép-európai államok szuverenitásának csupán ezekre kellene korlátozódnia, akkor az állami élet természetszerűen konzervatí-van alakulna. Az elmúlt évek ezt bizonyították. Ezen az állami területen jogosult a demokrácia.
Mindenekelőtt arra van szükség, hogy Közép-Európa - melynek az a feladata, hogy a nemzeti vonásokat közösen, kölcsönös kiegészítésben ápolja - ösztönzést adjon új, praktikus és szellemi eszmék megvalósításához. Az emberek az egész Földön - anélkül, hogy ezt tudatosították volna - ténylegesen erre vártak. Azonban Közép-Európa is csak hatalmi és birtoklási igényeit hangoztatta. Kisebbségből akarták külsődlegesen, kvantitatíve a többséget kényszeríteni. Ez volt a gyűlölet valódi oka.
A kommunizmus, a legszellemtelenebb államfelfogás - és nem is új, hanem a legrégibb -sohasem hozhat az emberiség számára mást, mint pusztulást.
A mai viszonyok mellett nem lehet elvárni, hogy a szellemi és gazdasági területen fönnálló állami jogkörök likvidálásának szükséges impulzusát maga az állam ragadja meg. Ezért a Népszövetség, ami a valóságban államszövetség, semmit nem érhet el.
Az új eszmék megvalósításának előkészületeit azonban soha nem lenne szabad azonnal nyilvános vitára bocsátani.
A viszonyok újrarendezésének kezdete, vagyis az utolsó lehetőség, hogy Európa - és ezzel az emberiség - kultúráját a legszörnyűbb katasztrófák nélkül meg lehessen menteni, csak úgy történhetne meg, hogy az összes közép-európai állam néhány vezető személyisége nemhi-vatalosan, a kényszerítő szükségszerűségek magasabb áttekintésétől vezetve összejönne, és minden állami, diplomáciai és bürokratikus formalitás mellőzésével szabadon, egy közös akarati impulzusban összekapcsolódva megbeszéléseket folytatna, és azután a saját államán belül ezen céloknak megfelelően működne.
Ha ilyen államférfiak nem találhatók, akkor az ebben a memorandumban lefektetett gondolatok csak egy későbbi korban, az európai népesség nagy részét áldozatul követelő legfélelmetesebb katasztrófák után valósulhatnak meg.
Hogy ezen a valóban új szociális rendhez vezető úton hogyan kell járni, azt minden középeurópai állam maga, szabadon határozhatja meg. A különböző közép-európai lehetőségek és képességek közötti differenciálódás éppen ezáltal juthat érvényre.
Ezt az átmenetet értelemszerűen minden állam a maga népességének sajátos adottságai szerint különbözőképpen vinné véghez, és ezzel mégis az egészet szolgálhatná, ha a megadott átfogó nézőpontok szerinti irányhoz hű maradna.
Nincs kártékonyabb téveszme, mint az, amely az egész, rendkívül differenciált emberiségre egyetlen szociális sablont akar intellektuálisan és csupán külsődlegesen, szervezetileg rákényszeríteni.
Ha azonban morális és praktikus eszmék állnának adott esetben az értük vívott fegyveres harc mögött, akkor ez a harc ezáltal szellemi, emberhez méltó hátteret kapna, ami az egész emberiség érdekében reálisan segítené a győzelmes kimenetelt.
Fordította: Kádas Ágnes
Forrás: Országépítő 1997/1
„Béke a földön" - már nem válik valóra a karácsonyi köszöntés csupán azzal, ha beszüntetjük a háborús cselekményeket. Feltételekhez kapcsolódik. Nemcsak az alábbi sorokat foglalja magába: „emberek, akik jóakaratúak". Mindenekelőtt feltételezi a békét, amelyről az angyal beszélt a pásztoroknak azelőtt, hogy az isteni a magasban megnyilatkozott: „Gloria in Excelsis". Igazi béke csak úgy jelenhet meg, hogy az emberlénybe aláereszkedik valami, ami a világ magasságaiból származik. A béke a lélek állapota, amely befogadta magába a megnyilatkozó istenit. Gondoljunk azokra a képekre, amelyek gyermekkorunk karácsonyakor eltöltötte lelkünket: a gyermek Betlehem jászolában. Varázslatos fény áradt ebből a gyermekből, mintha egy Nap ragyogna benne. A világ nem veszi észre, hogy ennek a gyönyörű, titokkal teli fényforrásnak a hatására egy csodálatosan elrendezett alakzat jön létre. Az emberiség csoportosul a jászol körül. Ott vannak a királyok, de ott vannak a pásztorok is. Ott van József és Mária. És felbukkannak a környezetben mások is, ahogyan a karácsonyi játékban láthatjuk: a keményszívű fogadósok, akik nem akarnak szállást adni a gyermeknek, a jó fogadós, aki lámpásával az istállóba kíséri Máriát és Józsefet. De nem hiányzik a fény árnyéka sem: a kísértetiesen sötét alak, Heródes, aki megrendezi a gyermekhalált. A fény körül a jászolban egy-egy alak jelenik meg a gazdagból és szegényből, férfiból és nőből; öreg és fiatal, rossz és jó. Hasonló szabály nyilvánul meg később is, amikor a felnőtt Jézus köré gyűlik a 12 apostol, és egy olyan alakzatot képeznek, amely megmutatja, hogy itt átfogóan az egész emberiséget képviselik, az egész világra kiterjedő teljességben. Hogyan magyarázható az elrendelt erő, amely a betlehemi istálló fényforrásából indul ki? A földi-emberi események fölött megtörténik, ami itt minden jelentéktelen dologban végbemegy, és a világ magasabb szintjein még valami más is. A távoli országokban a királyok feltekintettek a csillagokra, és felfigyeltek arra, hogy be fog következni valami. És a pásztorokat felhatalmazták, hogy a sötét éjszakában álommal átölelt lélekkel betekintsenek a földfölötti területen lejátszódó eseménybe. Látják a Glóriát, a felkelő Szellem-Nap világosság megnyilvánulását fejük fölött. Kialakul a fény körül minden égi seregek köre. Harmonikus rendjük és alakzatuk beletükröződik lent a Földön az egyszerű emberi csoportosulásba. Az égi rend belesugároz az emberi létbe, amikor a Krisztuslény, a szellemi Nap megnyilvánulóan közeledik, hogy beköltözzön a földi világba. Ezért lakozik béke az emberek között, akik jóakaratúak: mert a kinyilatkoztatás elrendelt napja felragyog felette.
Hol van napjainkban a jászol csöndje, a karácsony fényessége, amely feltárta a lelkeket régebben a szent éjszaka varázsának? Régen is úgy volt, hogy a karácsony előtti időszakban az embereket nyugtalanság fogta el, és csak nehezen érvényesült az adventi nyugalom, amely fogékonnyá teszi a lelkek mélyét a magasból jövő fény számára. - Ez volt az adventi türelmetlenség, amely arra késztette az embereket, hogy tevékenyen karácsonyi előkészületeket tegyenek. Ezt még mindig áthatotta egy szent nyugtalanság, a gyermeki remény varázslatra váró előzetes öröme, a boldog karácsonyi ünnep öröme. Létezik szent nyugtalanság: a várakozás nyugtalansága. Hiszen az emberi tevékenység profán nyugtalanságában benne volt, még átszűrődött valami az adventi-karácsonyi időszak békét teremtő fényéből. A várakozás nyugtalanságát áthatotta, átlelkesítette a beteljesülés nyugalma. És nemcsak a gyerekek éltek ebben, hanem a felnőttek is.
Mára csak a profán nyugtalanság maradt.
Az adventi várakozás, az eljövendő előzetes öröme - mindezek szent nyugtalansága, ebből szinte már semmi sem létezik. Az embereknek már nincsenek reményeik. És amit reménynek tartanak, azok csak illúziók. A számíthatóságba kapaszkodnak, ahol minden hamisnak bizonyul. És így belekeveredik napjaink nyugtalanságába valami a profán nyugalomból, addig, amíg az emberek már nem esnek kétségbe. Ezt a nyugalmat érezték az emberek a második világháború után a városok romjai fölött járva. Ez nemcsak a temető csendje volt, hanem a döbbeneté, amelyet a haláldémonok hoztak a Földre. Hogyan jutunk el ismét a szent nyugtalansághoz és a szent nyugalomhoz, amely a béke titkának előfeltétele? Az adventi hetekben az oltár előtt gyakorolhatjuk ezt a hangulatot, amely felnyitja lelkünket a békének. „A világ nyugalma körülöttünk" életünk elemévé válik, amelyből hallhatóvá lesz a harmóniát és rendet adományozó isteni beszéd. De az adventi hetek alatt, amelyben a világnyugalom varázsa lélegzik, a szent cselekedetek nem adnak-e fel egyúttal egy rejtvényt is? Nincs feltűnő ellentmondás a beteljesült csend hangulatával szemben, amikor éppen ebben az időben csendülnek fel Lukács evangéliumának kemény mondatai a 21. fejezetből, amely arról szól, hogy hatalmas szélvésznek és rengésnek kell a világon áthaladnia, az ég erői szétzilálódnak, a háború és a háborús moraj átzúg a világmindenségen. Az adventi oltár kékjébe - amelyben látható formában jelenik meg a „világnyugalom körülöttünk" titka -, a világégés vöröse keveredik az apokaliptikus pusztítással, amelyről az evangélium beszél, és amelyet napjainkban valóságosan is megélünk. A függöny felhasad, megmutatkozik, hogy valami meg akar nyilvánulni, hogy az ég felhőiből, a lét rejtett rétegeiben közeledik valaki, akinek második eljövetele egy új tartalmat, új jelentést fog adni a karácsonyi ünnepnek. Ki kell sajátítanunk korunkban az elpusztulónak az érzékelését, hogy felismerjük, és az eljövő érzékelését, hogy gondozzuk. A világ külső viszonyai pusztulóban. A múlandó, az evilági gyorsan elenyészik. De korunkban hozzákeveredik a felnövekvő is. És az örökkévalóság halvány fénysugara átcsillanóan láthatóvá válik a szétfoszló érzéki világ hasadékain és repedésein, ez ad erőt, hogy a pusztulót nyugodtan engedjük a szakadékba hullani, és azzal foglalkozzunk, ami keletkezik, ami alakulóban van. Novembert még a pusztulás nyugtalansága hatja át. A novemberi viharok feloldják a régi dolgokat. A sárguló lombban az év utolsó tartalékát forgatja a földön a didergést hozó szél futózápora. Amikor aztán elkezdődik az adventi időszak, azok, akik mélyebben tekintenek be a természetbe, már érzékelik a Feljövő csendesen vibráló nyugtalanságát. Benne mozgolódik, ami a következő év-körben az összes élet mozdulatlan gyökere és csírája lesz. Időnként egy napsugár hatol át a ködön, és olyan illatot varázsol elénk, mintha a világon túli szférák egyikéből áramlana felénk. Megsejtünk valamit abból, amelynek érzékelésére egyre nyilvánvalóbban szerveik keletkeznek az embereknek a következő évtizedekben: az éterikus világ, amely az érzéki világ függönye mögött rejtőzik. Áthatol, átszivárog. Egyébként miért ásná föl az ember a kertet, szántaná fel a szántót, mielőtt megjön a tél? Természetesen azért is, hogy később a földön növekvő jól tudjon lentről fölfelé nőni. De az ember ezt elsősorban azért teszi, hogy a magasból jövő mélyen behatolhasson a földbe: a Föld életét termékennyé tegye. Az emberek kimennek a szántóra és elvetik a magvakat. Láthatatlanul együtt vet velük az ég. Ez kezdődik el az adventi időszakban. Az ég vet akkor is, amikor havat szállingóztat, és hideget küld. A földműves tudja, hogy a talaj a következő évben annál termékenyebb lesz, minél jobban átfagyott.
Ennél a pontnál az ember azt az átfordulást szeretné végrehajtani, amely megtörténik a régi karácsonyi játékokban, amikor a Csillagénekes azt mondja:
„Kedves dalosok, most másként hangozzék dalunk, Mert köszönteni őt, a csillag felé fordulunk."
Az adventi időszakban meg kell tanulnia az embernek a csillagok köszöntését. Amikor eltűnik az Óév utolsó párafoszlánya is, a tér szabaddá válik, a légkör kitisztul, elkezdenek beáramolni földi jelenünkbe a csillagok. Az ég csillagerőkkel ültet új életet a Föld méhébe. Nem csillag formájúak a hópelyhek is? Az adventi hetek az anyaföld megterméke-nyülési ideje. A Föld karácsonykor Máriává és megszületett gyermekévé válik. Mélyen a Föld belsejében a csillagok egy fénycsírát teremtettek. A Föld legmélye jászollá vált, amelyben felragyogott egy kisded. Felemelkedik, hogy fel tudjon szállni. A Föld méhében is a jászolt rend és egy alakzat veszi körül, mint ahogy rámutattunk egyszerűen a pásztorokban, a királyokban, Máriában és Józsefben, és végül a barmokban és a szamárban is, akik ott álltak, hogy befogadjanak valamit az új fényből. Körben a felszálló bolygópályákon laknak, miként a 12 házban a csillagok, amelyek az év ezen időszakában látogatóba érkeznek a Földre. Ezért szól úgy a monda, hogy a Föld méhében karácsony éjszakáin minden virág, amely tavasszal kihajt, már megmozdítja fejét, és csengettyűivel csilingel. Miért van olyan sok virágnak csillagformája? Mert a csillagok a téli éjszakákon hatással vannak a földre. Ott lent érzékfelettien már ott vannak a növény- és viráglények formái. Érzékszerveink számára is észlelhetők lesznek tavasszal. Fontos az a pillanat, amikor ott lent megszületik egy új élet gyermeke. Ez egy olyanfajta igazság, mint a 12 éjszaka, amelyet a szent éjjel követ, és egy titkot rejt magában. Úgy tűnik, mintha a gyermek kiemelkedne a jászolból, és mintha elkezdene felszállni, úgy megy körbe felfelé, mint egy csigalépcsőn egy toronyban, és elhalad közben a 12 ház mellett, ahol a csillagok erői laknak. Így készül elő a szent éjszakákon a karácsony és a három királyok napja között, ami az új év 12 hónapjában fog kibontakozni. A csillagok megnyilvánulnak a magasból, és a Föld mélyében egy szent rend jön létre. A növényvilág paradicsomi csillogásából áramlik felénk a béke, amelyet megteremtenek, amely újra és újra felfrissít minket.
Mit kell ebből megtanulnunk? Amikor egy belső utat akarunk járni, egészen mélyen lent kell kezdeni, miként a Földben is mélyen kezdődik egy új élet megteremtése. Ha nem a mélyben kezdjük, egész életünkben a levegőben fogunk lógni. Ehhez a legmélyebb szellemi koncentrálás, nyugalom és áhítat szükséges. Csak a legmélyebb belső jászolában képes az ember Máriává válni, és a valódi karácsonyi ajándékot befogadni. Az emberek szokásos karácsonyi ajándékai nagyon könnyen eltérítheti a figyelmet a tényleges karácsonyéji ajándékról, amely a csillagok bőségszarujából és az éterikus világból áramlik felénk a téli természet különlegességén keresztül.
Minden éjjel kinyilatkoztatás tölti be a levegőt, amikor a csillagok világosan csillognak, de akkor is, ha felhők takarják. Az éjszakák éjszakáján tudjuk lelkünket megnyitni számára, mint máskor sohasem. Ekkor költözik belénk a béke, amelyet a karácsonyi Spruch ígér.
Krisztus 2000 éve a legszorosabban összekapcsolódott a Föld légzésével, amely a téli napfordulókor csodálatosan éli át az újrakezdést. A fénycsírával, amely ott a Föld mélyén született meg, ő maga száll fel a karácsonyi időszak 12 éjszakájába. Ez régóta feledésbe merült. De ma a kereszténység ismét észlelhető kozmikus értelemben. Tudhatjuk: főleg ott, ahol a lét ősforrása mélyéből újonnan megszületik az évkör, az évkezdés helyes megítélésével a jelenlévő Krisztus szférájához közeledünk, mivel O az éterikus világban lakik, amely megmutatkozik érzékeinknek az adventi időszakban. Hogy a szobánkban karácsonyfát állítunk és fényeket gyújtunk rajta, minden ilyen jelentéssel teli szokás az északi népáramlatok pogány-kozmikus fogalmaiból származik, amely észlelni és kísérni tudta a szellemet a természetben. Ott anélkül, hogy az ember bevallotta volna, máris házasságot kötött a kereszténység és a pogányság. Az egyház nem állíthatott akadályokat a karácsonyi ünnep kozmikus erejével szemben, amelyet a pogánysággal szemben viszont megtett. Ha elfelejtettük is a karácsony varázslatos hangulatát, helyes, ha olyan tudattal haladunk végig az adventi- és karácsonyi időszakon, hogy ott az év folyamán valami különleges megy végbe. Életünk által megújult kultusszal ismét érezni kezdjük, mi a szentség. Mit jelent, ha az emberek vagy a dolgok megszentelőd-nek? Azt jelenti, hogy szellemi eredetéhez, ősképi állapotához emelkedik fel, amelyben akkor volt, mielőtt a szellemiből az anyagiba sűrűsödött be. Minden lét szellemi ősállapota, a forrásszerű, az üdeség, az egészen fiatal, a karácsonyi gyermek jellegű mindenben, ezek kerülnek felszínre az ünnepkor és a felszenteléskor. Az a mondat, hogy az ember ezt vagy azt „ismét rendbe hozza", azt feltételezi, hogy minden lény eredetileg egy rendet hordozott magában. Ez még a csillagokból származik. A Földre érkezve elvész a csillagok rendje. Maga alá temeti vagy megsemmisül, hacsak nem megy át káoszba. Ez a tulajdonképpeni értelme a szenteléssel való foglalatosságnak: úgy hozzuk rendbe a dolgokat, hogy feltárjuk benne az ősképet, az embert, miként azt az Isten elgondolta. A magasabb, az ember szellemiből származó lénye aláereszkedik lelkünkbe. Végeredményben ez a béke, amely akkor keletkezik, amikor áhítatosan egybegyűlünk az oltár előtt, és erre a békére gondolunk, amikor az áldozáson résztvevők befogadják a békeüdvözlést. És ahogyan az ember a szentségekkel átéli az ünnepet, a szente-lést, ugyanúgy fogadja be az egész év, az egész Föld a szent éjszakán a megszentelést, az ünnepet, melyet a mindig érvényben lévő, el nem múló természet papsága celebrál. Ismét élővé válik a rend a Föld méhében, amelyet a csillagok hordoznak magukban, és amely elveszett a földi létben. Bárcsak meg tudná ragadni az ember a szent éjszakán felragyogott rendet, majd beépítené kultúrájába a képtelenségig vitt puszta célszerűség helyett. Karácsonykor jelen kellene lennie legalább a vágynak, hogy megteremtsük a csillagrend földi leképezését, hogy hagyjuk beleragyogni a kozmikust a földibe. A karácsony-ünnep három eseménye egy ősünnep. A föld-szentelés megteremti az emberszentelést. Éjfélkor a csillagmagasságokból újra feltöltődnek a szent edények. Minden baj és pusztulás ellenére idővel ismét feléled valami abból, ami az embert korábban összekötötte december 24-vel, amelyet Ádám és Éva napjának neveztünk: ismét ott van a Paradicsom. Ott ragadható meg földi létünk szellemi eredete, ősálla-pota, és mint szent forrásból merítünk belőle.
Ezen az úton ismét megérthetjük az új karácsonyi tartalmat. Már nemcsak abból tudunk meríteni, hogy csupán visszatekintünk a 2000 évvel ezelőtti karácsonyi eseményekre. Akkor Krisztus emberi formában jelent meg. Krisztus születése fizikailag meghatározott volt. Csak ott, ahol a názáreti Jézus járkált, ott lehetett az ember-Krisztust közvetlenül észlelni. Az ellenhatalmak is fizikailag lokalizáltak voltak: Tiberius cezaromániájában Caprin vált a démoni hatalmak eszközévé. Ma Krisztus újra eljön a Földre, de nem úgy, hogy azt lehetne mondani: itt vagy ott van. Az Antikrisztusról, antikereszténységről sem lehet azt mondani, hogy ő az vagy a másik az, hogy ő volt az vagy másik volt az. Ma a fény mindig jelen van, miként az árnyék is, mivel az egészbe beleáramlik egy érzékfeletti világ új hatása. Meg kell találnunk a szellemi világ érzéki világunkkal legközelebb határos szféráját, az éteri erők világát. Mert azután itt történik meg egy új karácsonyi esemény. Ott már jelen van Krisztus. Csak az ember még nem látja, mert szemei még nem nyíltak meg erre a látásra.
Krisztus szavakban beszél újbóli eljöveteléről, és arra utal, hogy második eljövetelénél is jelen van és hat az égi hatalmak rendje. „Amikor az Ember Fia eljön az ég felhőiből, Glóriájában és vele az összes szent angyal, akkor a földi népek világa gyülekezik körülötte." Ez az, ami alapjában véve megtörtént az érzéki világ függönye mögött. A kapuink előtt van az egész érzékfölötti világ. A központi fény, benne
Krisztuslény. És körben körülötte a vezető szellemi hatalmak csillagai. És amikor a lét ezen lénysíkja beletükröződik földi életünkbe, élővé válik a rend és a béke az emberek között. Nem kell azonosnak lennie a külső politikai renddel és külső békével. A jövő békéjét önmagában kell megtalálni még a háborús zajok közepette is.
A Földön káosz uralkodik, nem rend. Miért? A világ külső vonatkozásban elsietett tempóban fejlődött, elsősorban a technikát illetően, és az ember belsőleg nem tartott lépést vele. Következményként minden összeomlik. A káosz annak a következménye, hogy külsőleg ugyan tevékenyek voltunk, de nem birtokoltuk a belső fedezetet. Csak akkor ragyog fel az új rend és alakzat, amikor napjainkban a felhőlét függönye mögött a Krisztus-szférában megtörténnek az események, és beletükröződnek emberi életünkbe. Valóra válik a számtitok, amelyre János jelenésében utalt, ahol a 144 000-ről beszélt. Amikor az emberek a tátongó szakadékok fölött megérnek arra, hogy a csillaglét és a hierarchikus Krisztuskör rendjét beengedjék, akkor a népek egy közösséget fognak alkotni, amely nem a vérből származik. Az egyes népek fölött áll a rendet hordozó ősképben a közösség számára kitágított 12-es szám: 12000. A népek az őskép szférájában is egy 12-es körhöz rendeződnek, amely az egész emberiséget reprezentálja, miként a 12 apostol. Így keletkezik szellemileg egy szám: 12 x 12 000 = 144 000. De ez a szám még sokáig az emberiség titkaként szunnyad. Ez a béke, az ellentétek közötti harmónia száma. Számszerűségét tekintve talán egészen kis körök lesznek csupán, amelyekben valóra válik valami ebből az ősképből és ígéretből. De így kezd el csírázni a „Béke a Földön" mint annak a tükröződése, amely a magasban megnyilvánul.
Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela
A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999. Urachhaus GmbH, Stuttgart
Tisztelt hallgatóság!
Miért fontos - számunkra, európaiak számára is - olyan nagyon, hogy tisztán lássuk a 2001. szeptember 11-i rémtettek valódi természetét? Gondoljunk csak az EU-ra: az Unió ügyét nemcsak tisztán európai érdekek határozzák meg -az EU olyan intézmény, amely mögött masszív amerikai érdekek húzódnak meg (élénk taps). Ez már csak abban is megmutatkozik, hogy az EU - Franciaországban egyébként a közelmúltban elutasított - alkotmányos szerződése értelmében a közös biztonságpolitikát úgy kell kialakítani, hogy az mindig kompatibilis legyen a NATO-val és annak célkitűzéseivel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Európa az EU ilyen irányú kialakításával éppen azon van, hogy Amerika geopolitikai és más érdekeit kiszolgáló, hatalmas hűbérúrrá váljon. Ezért úgy gondolom, hogy nagy szerencse, hogy erre a rendezvényre éppen olyan pillanatban kerül sor, amikor Európa néhány lakója - előbb a franciák, az elkövetkezendő napokban pedig a hollandok, majd a svájciak is - olyan pontra érkeztek, amikor számot vetnek saját helyzetükkel.
Az amerikai érdekek EU-n belüli erős jelenléte miatt tartom fontosnak, hogy illúziók nélkül tényleg világos képet alkossunk az USA politikájának valós természetéről - ahogy az 2001. szeptember tizenegyedikén elérte negatív csúcspontját.
Szeptember tizenegyedikének megvan a maga előtörténete. Ami ezt az előtörténetet illeti, szeretném megmutatni Önöknek szeptember 11. hazugságainak úgymond vezérfonalát, méghozzá egy rövid visszapillantás segítségével a szeptember 11. előzményét képező, precedens jellegű történelmi eseményre, a pearl harbori katasztrófára.
A pearl harbori tragédia mintegy 2800 amerikai polgár életét követelte. Kimmel admirális, a Ha-waii-on állomásozó hadiflotta főparancsnoka elől Washington minden olyan információt eltitkolt, amely a japánok közelgő támadására vonatkozott. Roosevelt elnöknek sziklaszilárd ürügyre volt szük-
sége ahhoz, hogy a háború elől húzódozó lakosságot és a kongresszust meggyőzze: az USA-nak részt kell vennie a II. világháborúban. Rooseveltnek éppen ez volt a gondja.
Ezért hadügyminiszterének, Stimsonnak azt az utasítást adta, hogy „ki kell provokálnunk, hogy a japánok lőjenek először". Nos, ezt - például a támadást megelőző embargóval - végül sikerült is elérni. Ez a Pearl Harbort ért „váratlan támadás" mögött rejlő igazság. Ezt ugyanúgy eltitkolták az amerikai nép elől, mint Kennedy elnök meggyilkolásának hátterét, és mindenekelőtt szeptember 11. rémtetteinek okait.
Pearl Harbor után nem sokkal ugyanakkor kitűnő amerikai munkák jelentek meg az események hátteréről, csak hogy egy példát említsek: George Morgenstern 1947-ben megjelent műve. Aztán ott voltak Charles Tansill, Harry Elmer Barnes és mások kiváló elemzései. E munkákat azonban a sajtó fő áramlata és a hivatalos történelemírás ignorálta, ahogy azt a szeptember 11-ével összefüggő, jelenleg folyó, hasonló kutatások esetében is megkísérlik.
Van egy Pearl Harborról szóló könyv, amelyet különösen szeretnék a figyelmükbe ajánlani, mert megállapításaival még az akkori hivata-
los vizsgálóbizottság munkájában is fontos szerepet játszott: Roberta Wohlstetter Pearl Harbor, Warning and Decision című munkájáról van szó. Roberta Wohlstetter Albert Wohlstetter matematikusnak, az amerikai csillagháborús program értelmi szerzőjének a hitvese volt. Albert Wohlstetter pedig annak a Richard Perlenek és Paul Wolfowitz-nak volt a nevelőapja, akik meghatározó szerepet játszanak a „Projekt egy Új Amerikai Évszázadért" (Project for a New American Century, PNAC) elnevezésű mozgalomban. Roberta Wohlstetter hatvanas években megjelenő könyvével - az 1941-es Roberts-bizottság kutyakomédiába torkolló vizsgálatának folytatásaként - Pearl Harbor történetének valótlan verziója lát napvilágot, amelynek fő tézise, hogy Amerikát a titkosszolgálatok páratlan erőfeszítései ellenére váratlanul érte a japán támadás. A Pearl Harborral kapcsolatos utolsó - a szeptember 11-i terrortámadás előtt viszonylag rövid idővel, 2000-ben megjelent - mű Robert P. Stinnet könyve, amely a következő árulkodó alcímet viseli: „Így provokálta ki az amerikai kormány a támadást és áldozta fel 2476 polgárának életét".
Pearl Harbor történetének hamis változatát éveken át használták hangulatkeltésre. Csak hogy néhány példát említsek:
Zbigniew Brzezinski az 1997-ben megjelent, Az egyetlen világhatalom című könyvében kijelentette, hogy a Pearl Harbort ért „váratlan támadás" után Roosevelt által megfogalmazott célkitűzésekkel ellentétben a jelenlegi amerikai politika globális célkitűzéseit illetően nem lesz egyszerű konszenzust teremteni, „hacsak nem masszív és közvetlen külső fenyegetéssel találjuk szemben magunkat".
2000. szeptemberében az elitista PNAC-cso-port (és benne olyan emberek, mint Perle és Wolfowitz) egy Pearl Harbor-típusú új, katalizáló hatású esemény bekövetkeztét épphogy elengedhetetlennek tartották ahhoz, hogy Amerika stratégiai és geopolitikai célkitűzéseit a XXI. században meg lehessen valósítani. Ezek az emberek tudták, hogyan „működött" a Pearl Harborral kapcsolatos hivatalos verzió, amit nagyrészt sikerült lenyomni a polgárok és a kongresszus torkán és a világ közvéleményének torkán is. Most pedig e kör az akkori hatás megismétlődésére spekulált.
2001. júniusában a mozik műsorra tűzték a Hollywoodból származó Pearl Harbor-filmet, amelynek az volt a feladata, hogy hozzászoktassa az amerikai tömegeket és a világ közvéleményét Pearl Harbor mítoszához, és ezzel előkészítse a megfelelő közhangulatot egy „új Pearl Harborhoz"...
Végül egy utolsó példa: Bob Woodward, a Watergate-botrány kirobbantója szerint nem más, mint Donald Rumsfeld volt az, aki nem sokkal védelmi miniszterré való kinevezése után, már 2001. január-februárjában elkezdte mindenkinek, aki az útjába került, a kezébe nyomni pont Roberta Wohlstetter előbb említett könyvét.
Ha mindez nem egy kiügyeskedett külső háborút megelőző pszichológiai hadviselés a saját polgárokkal és a föld lakosságával szemben, akkor szívesen várom ötleteiket, hogy Önök szerint mi más értelme lehet a hamis Pearl Harbor-kártya folyamatos kijátszásának.
Mindez tehát szeptember 11. előzménye.
Ezt követően pedig tényleg bekövetkezik a 2001. szeptember tizenegyedikei katasztrófa. És mit jegyez fel George Bush ezen az estén - ismét Bob Woodward szerint - a naplójába? Ezt jegyzi fel: „Ma bekövetkezett a XXI. század Pearl Harborja".
Ha a XX. század Pearl Harborjának következménye az USA világhatalommá válása volt, akkor „a XXI. század Pearl Harborjának" az a szerepe, hogy e világuralmat végérvényesen bebetonozza.
Kérem, hogy Bush hasonlatát ebben a dimenzióban próbálják meg értelmezni, mert ebben a hasonlatban egyszersmind kifejezésre jut a szeptember 11-i események hazug ábrázolásának gyökere: az USA világhatalmi törekvése. Ez a hasonlat a szülőanyja a szeptember tizenegyedikével kapcsolatos minden további hazugságnak, amelyekből ma este már kaptunk némi íze-
lítőt.
Közvetlenül 2001. szeptember 11. után sikerült a hazug Pearl Harbor-mítoszt hihetetlen mértékben újjáéleszteni a tömegekben, ami nem csoda, ha a hazugsággal kapcsolatban éveken keresztül, a legkülönbözőbb szinte-
ken folytatott propagandamunkára gondolunk.
A TIME magazin a szeptember 11-éről szóló első különkiadásának utolsó előtti oldalán vastagon szedve valóságos uszítást tesz közzé: „Amire most szükségünk van, az nem más, mint az egységes, mindenkit egyesítő, Pearl Harborhoz hasonló izzó amerikai düh." Mint Önök is láthatják, az újság biztosan számol azzal, hogy a Pearl Harborral kapcsolatos hazugság mindörökre bevéste magát az emberek fejébe és szívébe. És valóban: a Pearl Harborral kapcsolatos hamis emlékek a szeptember 11-i események felett érzett gyászt és kétségbeesést ugyanolyan hamis - mert illúziókon alapuló -felháborodássá változtatták át.
A hamis gondolatmenetet pedig helytelen érzelmek követik, és az amerikai kormánnyal vállalt szolidaritás megannyi ostoba megnyilvánulásához vezetnek, még mielőtt bármi is tisztázódott volna. A szolidaritás különböző megnyilvánulásai - Németországból még a „korlátlan szolidaritás" ígérete is elhangzik - az amerikai adminisztrációnak megadják a már régóta fiókban őrizgetett iraki és afganisztáni tervek megvalósításához szükséges, várva várt zöld utat. A hamis gondolatmenetet és érzelmeket pedig akadálytalanul és a világ közvéleménye által szentesítve követhetik a hamis tettek.
Valószínűleg nem fognak meglepődni azon sem, hogy a szeptember 11 után felállított úgynevezett vizsgálóbizottság teljes munkája is természetesen a Pearl Harbor-mesén alapult. A bizottság egyik tagja, Roemer kifejezetten kiemeli Roberta Wohlstetter könyvét, mint a bizottság munkája számára irányadó könyvet, és az abban megfogalmazott, váratlan támadásról szóló elméletet egyszerűen ráhúzza az al-Kaidára is. Más szóval: e vizsgálóbizottság feladata ugyanaz volt, mint az 1941-es Roberts-bizottság feladata: meggyőzni a világot a japánok, ill. az al-Kaida által intézett támadások váratlan jellegéről.
Most már láthatjuk, hogyan köti tényleg ösz-sze a Pearl Harbor-hazugság vezérfonala az 1941-es tragédiát a 2001-es és az azt követő eseményekkel. Aki átlátja, mekkora hazugságból fonták ezt a vezérfonalat, azt nem fogják összezavarni a hivatalos szónoklatok és részhazugságok.
Karikaturisták néha jobban meg tudják közelíteni az igazságot, mint az egyszerű halandók. Itt látható egy Pearl Harborral kapcsolatos karikatúra a 40-es évekből és egy másik karikatúra a Der Europáerből [lásd a rajzot a 32. oldalon]; utóbbit már 2001. novemberében leközöltük, amikor számtalan hivatalos nyilatkozat hazug mivoltáról csak sejtésünk volt, de kézzel fogható bizonyítékunk még nem. Az első karikatúrán egy japánt látunk, aki a Capitolium lépcsői előtt haladva szó szerint beharangozza: „December elején meg fogjuk támadni Pearl Harbort. Kérjük, ne szóljanak Shortnak és Kimmelnek [a Ha-waii-on állomásozó amerikai erők parancsnokainak]." A karikatúra aláírása pedig: „Nem szóltak." És valóban: Short és Kimmel semmiről sem értesült, ezért őket - Roosevelttel és klikkjével ellentétben - tényleg meglepetésként érte a támadás. A hivatalos amerikai propaganda által Pearl Harbor és Szeptember 11. között húzott, hihetetlenül hazug - vagy ha úgy tetszik: a legcinikusabb módon igaz - hasonlat késztetett minket arra, hogy a Der Europaerben hasonló rajznak adjunk helyt. Karikaturistánk abból indult ki, hogy Bush nem feltétlen tudott részleteket a küszöbön álló eseményekről, de mindenképpen az eszébe kellett, hogy véssék, hogy valami fontos dolog fog történni, és a meglepettet kell tettetnie, ha kabinetfőnöke, Andrew Card az erről szóló információt suttogja a fülébe. [Ford. megj.: a karikatúra szövege: Andrew Card: „Elnök úr, épp az imént történt meg AZ ESEMÉNY. Most a meglepődöttet játssza! Sok sikert!" George Bush: „Jaj, mit is kötöttek a lelkemre a tanácsadók AZ ESEMÉNNYEL kapcsolatban? Bámulj szótlanul magad elé, ahogy szoktad, meglátod, csodás eredménye lesz! A lényeg: kerüld az árulkodó vigyorgást. Ha az első pillanat jól sül el, a többi már magától jön."] Akkoriban még nem tudtuk, hogy ezzel egy időben Ari Fleischer, az elnök szóvivője a terem hátsó végében egy magasba tartott táblával adta meg a szükséges kezdeti iránymutatást az elnöknek. A táblán ez állt: „Egyelőre még ne szóljon semmit!" Az elnök akkor épp egy iskolásokból vagy műkedvelő színjátszókból álló társulat próbáján vett részt. De amit a felvételeken láthattunk, az egy gyalázatos színjáték egyik jelenete volt, egy olyan véres és galád színjátéké, amelynek elszenvedője az egész emberiség.
Zárásképpen engedjék meg, hogy felvázoljak még néhány alapvető szempontot:
Az angol-amerikai politika hosszú távra tervez. Ezt az európaiaknak már rég észbe kellett volna vésniük. Hogy egy példát említsek: az I. világháború előtt kiadtak Angliában egy humoros térképet [lásd képet jobbra], amely ugyanakkor meglepően pontosan megjósolja Európa XX. századi képét: a régi monarchiák helyett mindenhol köztársaságokat találunk, Németország helyén ráadásul egynél többet - tehát egy felosztott Németországot.
Oroszország fölött érdekes feliratot találunk: „orosz sivatag". A térkép nem valamiféle oroszországi aszályra utal, a „sivatag" szó sokkal inkább azt hivatott sugallni, hogy Európával ellentétben itt nem egy már ismert államforma fogja felváltani az eddigit (azaz a köztársaság a monarchiát), hanem itt a társadalmi együttélésnek egy teljesen új formáját fogják kifejleszteni. Ezt takarja a „szocialista kísérlet" kifejezés, amit Oroszországgal kapcsolatban a XIX. század 90-es éveiben bizonyíthatóan használtak bizonyos angol körök. Ugyanezek a körök beszéltek annak a következő nagy európai háborúnak a szükségességéről, amely szerintük az Európában és Oroszországban megvalósítani kívánt átalakulás előfeltétele lenne.
Száz évvel később - egy évvel azután, hogy a Róma és Washington által létrehozott, egyfajta „vegyes vállalat" Brzezinski és a pápa döntő szerepvállalásával végett vetett a Szocialista Kísérletnek - ismét megjelenik egy érdekes térkép [lásd az ábrát a 30. oldalon], méghozzá egy komoly folyóirat, a The Economist egyik cikkébe ágyazva. A térkép egy apró megjegyzéssel van ellátva, jóllehet latinul, így nem mindenki érti meg azonnal: Haec tabula mundi vix seria est. Magyarán: „Ezt a világtérképet aligha lehet komolyan venni". E megjegyzés okán talán érdemes a térképet közelebbről is tanulmányozni. A térkép ugyanis felfed bizonyos terveket, amelyek a XXI. század alakítására vonatkoznak, és amelyek időközben részben meg is valósultak már - nem utolsósorban a szeptember 11. események jóvoltából. Mit is látunk a térképen? Európa már nem létezik. A régi Európa egyes részei vagy Euro-Amerikához vagy Euro-Ázsiához tartoznak. A térkép szerint mostani konferenciánk színhelye, Bécs tehát Euro-Amerikához tartozik. Aztán itt van Iszlamisztán. Milyen érdekes kifejezés! Három évvel azelőtt, hogy Huntington megjelenteti a The Clash of Civilisations [A civilizációk összecsapása] című propagandaírását, ezen a térképen egy „Iszlamisztán" névre keresztelt fantáziaföldrészt látunk. A mindenféle komolyabb magyarázat nélkül az iszlám-fundamentalista al-Kaida nyakába varrt szeptember 11 -i események jóvoltából „Iszlamisztán" gyakorlatilag létre is jött: a világ meg van győződve a világot fenyegető iszlám-fundamentalista hatalmi tömb létezéséről.
A térkép arról is felvilágosítást ad, ami ezután fog következni: a konfliktus Kínával („Konfuciánia"). Az amerikai politikának mindig arra van szüksége, hogy ellentétek legyenek a világban. Az Oroszországgal szembeni ellentét 1989-ben a süllyesztőbe került. A jelent az Iszlamisztánnal szembeni ellentét uralja. A Kínával kialakuló konfliktus pedig mind a kettőt fel fogja váltani. Ma pontosan errefelé tart a világ.
Az angol-amerikai politika ezeknek az ellentéteknek a szításával saját geopolitikai és gazdasági-háborús céljait követi. Ahogy a gazdaságnak olajra van szüksége, úgy van szüksége ennek a politikának a hazugságra. A hazugság tulajdonképpen lételeme, mint az a Pearl Harbor-hazugság és annak szeptember 11. előtt, alatt és után betöltött szerepe kapcsán kiváltképp világossá vált.
Előadásomat egy olyan személyiség szavaival szeretném zárni, aki mindezeket a történéseket nagy vonalakban már majd száz évvel ezelőtt megjósolta, és aki életének meghatározó egyetemista éveit éppen ebben a városban töltötte. Arról a férfiről van szó, akinek munkássága később a kutatás és az élet számos területére termékeny hatással volt, és aki mindig arra törekedett, hogy az embereket a világ történéseivel kapcsolatban világos és önálló ítéletalkotásra ösztönözze. Már 1916. áprilisában, a XX. század első háborújának kellős közepén így fogalmaz egyik berlini előadásában: „Már nem kell sok időnek eltelnie addig -talán a 2000. évet fogjuk akkor írni -, hogy Amerikából indulva elterjedjen egyfajta - ha nem is közvetlen - tiltás minden gondolat ellen; egy olyan törvény, amelynek célja minden egyéni gondolat elnyomása."
És valóban: minden, amit ezen a konferencián hallottunk, mutatja, milyen vehemenciával próbálják - többek közt a hivatalos média csatornáin át - elnyomni a XXI. század első háborújának kitörésével kapcsolatos önálló gondolkodás és vizsgálódás minden formáját (mert nem kétséges, hogy 2001. szeptember 11-én e háború kitört).
A profetikus mondat, amit az imént felolvastam Önöknek, egy osztrák filozófus-természettudóstól, a korszerű szellemtudomány atyjától, Rudolf Steinertől származik. Helyénvalónak tartottam, hogy pont itt Bécsben felhívjam a figyelmet Steiner jóslatára, amely jelenleg sajnos beteljesülni látszik. Annál is fontosabb, hogy egy ilyen konferenciára, mint a mai, sor kerülhetett itt. Remélem, hogy ilyen rendezvényekre még gyakran sor fog kerülni, nem utolsó sorban itt Európában is annak érdekében, hogy az európaiak ne ringassák magukat illúziókba az Atlanti óceán túloldalán élő „barátaikhoz" fűződő szövetséget illetően, és kialakuljon bennük a világos öntudat kialakítására vonatkozó akarat.
Köszönöm a figyelmüket.
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Der Europaer, 9. évf. 11. sz., 6-9. o.
Ösztönzés arra, hogy azt egyszer a szellemtudomány alapján vizsgáljuk meg
Werner Kuhfuss fenti címen megjelent könyvéből az előzetes megjegyzést adjuk közre és ajánljuk minden óvoda- és iskolapedagógus figyelmébe. A bevezetőt (Előzetes megjegyzés..) megelőzi a könyvben az alábbi három kijelentés is, melyek a kisgyermek nevelésének egészen új dimenzióit jelenítik meg.
"Később egyszer majd rejtélynek fogják tekinteni, hogy mindenki szeme láttára évtizedeken keresztül gyermekek ezrein a szellemtudomány nevében egy olyan nevelést vittek végbe, amelyet sohasem vetettek alá szellemtudományos megismerési vizsgálatnak.
Semmi nincs az antropozófián belül, aminek ne lenne valamilyen köze a gyermek első hét évéhez - és ezzel a gyermek játékához. így megvizsgálandó az egész antropozófia a szellemtudományos óvodai neveléshez való viszonyában.
A játékban, amilyen ez a játék lenni akar, a szabad ember, és ezzel csírájában az egész antropozófia nyilatkozik meg. A gyermek játéka a Szabadság filozófiájának „természetadta" alakja, és minden igazi kisgyermek-nevelésnek alapfeladata, hogy ennek útjából elhárítsa az akadályokat."
E gondolatok szerzője az 50-es évek eleje óta foglalkozik antropozófiával. Rövid ideig Waldorf-tanár volt, majd hosszú éveken keresztül gyógypedagógus. Különösen az autista gyerekekkel való munka során ébredt rá az egészséges és szabad játék jelentőségére, e gyerekek ugyanis mintegy az egészséges, a játékban önmagukat fejlesztő gyerekek negatív megjelenései. A Waldorf-óvodapedagógia, amellyel saját gyermekei révén természetesen korán találkozott, kezdettől fogva esztétikailag-formálisan megmerevedettnek és nem-individuálisnak tűnt számára. Meggondolás nélkül elfogadta, mint a legtöbben, hogy Rudolf Steiner ezt így adta meg. Csak amikor a 80-as évek elején felkérték arra, hogy egy nem a Waldorf-pedagógiához kötődő óvoda kiépítésében közreműködjön, merült fel benne az, hogy Rudolf Steiner ösztönzéseiből fakadóan egészen másféle - magukat egyre inkább megnyitó - utak nemcsak lehetségesek, hanem szükségesek is. A több mint húsz év alatt, gyakran napi munkában az egészséges gyermekekkel, a szellemtudományból adódó alapvonalak - egy egyre tágabbra nyíló szög alakjában - világossá váltak számára. A gyermekekkel végzett és a szellemtudomány által állandóan igazolt munka alapján különösnek látszik a végérvényességre és változtathatatlanságra igényt tartó Waldorf-óvo-dapedagógia. Az etikai individualizmusnak megfelelően érthető gondolatokban és szavakban kell kifejeznünk magunkat. Talán bekövetkezik majd egy nyugodt vizsgálódás, amire az itt következő gondolatok és a velük összetartozó egyéb írások akarnak ösztönözni. A szerző könyve, „Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens" [Egy kultúrateremtő óvoda alapvonásai] (Verlag Die Kooperative, Dürnau, 2004) az érdeklődők számára azután áttekintést adna azokról a nézőpontokról, melyekre a szerző az óvodáskori nevelést illetően rátalált.
Helmut von Kügelgen szerepét, akit a szerző még mint szeminarista az 50-es évek elején a stuttgarti Uhlandshöhén ismert meg, személyiségének és egyéb pedagógiai munkásságának minden megbecsülése és tisztelete mellett, fenntartás nélkül kellene megvizsgálnunk.
A szerzőnek úgy tűnik, hogy annak a felelősségnek a súlya és terhe, hogy a szellemtudomány számára egy tartós és az időket túlélő óvodapedagógiát kell teremteni, egy lelki mechanizmust hozott mozgásba, amelyből Kügelgen nem volt képes kiszabadulni, és ennek következményeként élete vége felé, mint mondják, boldogtalanná vált (Uwe Lichtenknecker: „In Memoriam Helmut von Kügelgen"). A „jezsuitizmus" kifejezésével nem Kügelgen személyéről van szó, hanem inkább egy felelősség-mechanizmus karakteréről, amely azután - nemcsak nála - belopózhatott és belopózik, ha az ember az „igazat, a jót és a szépet" mint módszert és tervet az individuális fejlődés rovására akarja használhatóvá, biztossá, rendíthetetlenné és maradandóvá tenni.
A modern szellemtudomány megkülönböztet két magatartást az emberi akarattal szemben: a szabadot és a nem szabadot. A szabad magatartást „rózsakeresztességnek" nevezi, a nem szabadot „jezsuitizmusnak" (Rudolf Steiner: „Jézustól Krisztushoz", GA 131). A szabadság már a legkorábbi gyerekkorban érvényesül, sőt különösen ekkor. „Ha ilyen előfeltevésekből indulunk ki, éppen az fogja a tekintetünket igazán arra irányítani, hogy az ember az egészen kis gyermekkel tulajdonképpen úgy áll szemben, hogy a szabadság kérdését már fel kell vetnie, másik oldalról pedig a sors kérdését. Hogyan kell viselkednie az embernek, hogy az egészen kis gyermek később egyszer szabadságtudatának teljes birtokára szert tehessen?" (Rudolf Steiner, GA 303, 1921. 12. 29.). Ha egy kiformált nevelési rendszer a nevelők és a gyerekek szabad individuális fejlődéserejének megkerülésével mindenekelőtt az étertest szokásainak alakítására irányul, akkor meg kell engednünk, hogy azt a nevelést a fenti értelemben „jezsuitának" nevezzük.
Ez megkötött, behatárolt gondolkodássémákkal dolgozik. Ezáltal mit sem sejtő munkatársai számára gyakorlatilag egy gondolkodási tilalmat tartalmaz. Így az előírt gondolkodás szilárd és szűk keretképzeteken belül zajlik. Következésképpen az óvónők nem együttgondolko-dók és továbbgondolók, sőt kutatók, hanem ők a központilag előre-elgondoltat hajtják végre. A gondolkodássémában a látszólag kedves, ártalmatlan és „gyermekbarát" vonás elleplezi a kérlelhetetlen hatásmechanizmust:
a) A szabályozott időbeosztás által, ami az egész világon a „ritmus" és a „rituálé" jegyében az állítólagos szükségszerűségeket célozza meg a kisgyermek életében, a szokástesteket sztereotipikusan és nem individuálisan alakítják, teljesen a jezsuitáknak tulajdonított mondat értelmében: „Befolyásolj egy gyereket hetedik életévéig, és uralod az embert egész életén át."
b) Ezáltal minden születéselőtti individuális elem, és ami az új éterképességek értelmében a gyermekekben előkészült, az ki van iktatva.
c) Így hiányzik a tulajdonképpeni spirituális nevelési cél, amely Rudolf Steiner szerint az élet közepén a saját életimpulzusra vonatkozó döntésképességet érinti, az óvodapedagógia feltalálójának képzetvilágához történő szűkre szabott morális alkalmazkodás javára.
d) Hiányzik egy szellemtudományos időfogalom, amely az időt mint kettős, sőt hármas tagolásút fogja fel, és ezzel minden tervnek ellentmond.
e) Hiányzik a születéselőtti misztériumtanítás bevonása, amelyről Rudolf Steiner beszél. A születéselőtti misztériumnevelés felvételefolytatása egyebek között a matematika, a geometria, a természettudományok csíraszerű készségét jelentené a játékból fakadóan. Ehelyett a gyermek egy infantilizáló babácska-, törpécske- és fátylacskavilágban él, amiben egy múltbeli polgári kultúra szentimentális maradványát kell látnunk.
f) Az euritmiát nem a gyereknek a játék egy magával hozott, éterikus képességére hangolt kozmikus őstulajdonságának tekintik, amely a gyerek minden mozgásában megfigyelhető, és amely - egészen az agy strukturálódásáig -a motorikus mozgásfejlődést okozza. Hanem azt szándékoltan-tervszerűen és szakszerűen, órarend szerint kívülről közelítik a gyerekhez, mert „jó az a gyereknek". Az élet- és játékfolyamot, amely ma általában elég nehezen jön áramlásba, egy gyakran kifinomult kényszerrel keresztülvitt szándék javára megszakítják.
g) Az alapvető és döntő 1915. február 2-án tartott előadást (GA 161) a maga egészében nem vették figyelembe. Ellenkezőleg: a létező Waldorf-óvodapedagógia minden részletében ellentmond ennek az alapvető előadásnak.
Azaz:
1. Nincsenek az elő-koncepcionális bolygóvo-nulási fázisoknak megfelelő tükröződések, azaz igazolások - ahogyan mindig is egy ilyennek történnie kellene.
2. A gyermeket nem engedik szabadon a steineri értelemben, nem távolítják el számára az akadályokat az útból, hogy ezzel a születéselőtti akadálytalanul az életbe juthasson - ahogyan ennek mindig is történnie kellene. 3. Hanem az előírt Waldorf-óvodapedagógiá-nak tartalma éppen az, aminek Rudolf Steiner szerint nem lenne szabad lennie: pedagógiai szándékokkal és jóakaratú előre el-gondoltakkal a gyermeket a maga akaratában befolyásolni. A gyermekkel való foglalkozás más módja az úgynevezett klasszikus nevelés képviselője számára elgondolhatatlan, ami a bensővé tett gondolkodástilalmat bizonyítja.
Elismerem, hogy azokra a teljesen más perspektívákra, amelyeket e gondolatok szerzője az „Egy kultúrateremtő óvoda alapvonásai" című könyvében leír, ebben a formában és korábban talán aligha lehetett volna rátalálni. Erre azonban Rudolf Steiner akkori szavai is utalnak egy óvoda megalapozására vonatkozóan: „Még nem jutottunk olyan messzire." Olyan messzire csak az új évezred kezdete körül juthatunk az új lelki-és étererők bevonásával. Ezért a szerző az általa leírt perspektívákat nem a saját felfedezéseiként tárgyalja, hanem mint az individuális gyermekekről leolvasott tényeket, amelyeket Rudolf Steiner utalásai részletekig menően igazolnak.
Egy fontos megszorítást kell tennünk: Itt egy sematizáló pedagógia meglévő árnyoldalai fogalmazódnak meg, amelybe senki nem avatkozik bele, amikor azt pontosan olyan módon viszi keresztül, ahogyan „azt tanulta az ember", éppen ellenkezőleg: a jelenségképnek az egész világra kiterjedő egyformaságát minőségi jegynek tekintik. Ilyenkor félreismerik azt, hogy a szabványosítás előnyös az ipari termékek esetében, a szellemieknél azonban pusztító, mert kizárja az individuális oldalt. De újból és újból vannak olyan óvónők, akik ezt a tervet áttörik. Irmgard Kutsch és Brigitte Walden négy, az évszakokról szóló könyvét az új időfelfogásból származó példáknak tekintem. Ok a rejtetten dolgozó azon néhány óvónő közé tartoznak, akik individuális érzéseikből fakadóan más utat járnak. Ami mégis mindeddig hiányzik, az egy szellemtudományosan megalapozott kritika és vita, amely nem ismer tabukat, és az egész antropozófiából valóban felkutatja Rudolf Steiner kijelentéseit és vonatkozásba hozza azokat a kisgyermek nevelésével.
2004. Mihály-nap
Fordította: Szabó Attila
Mottó:
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém."
Ami voltam,
már nincs,
elveszett.
Ami leszek,
még nincs
csak lehet.
35 éves lettem,
s az életem
megváltozott.
A titkos erõ,
mi eddig ûzött,
sodort,
most elhagyott.
Nekem kell
vinnem tovább
mi voltam,
leszek,
s vagyok.
Angyalok kara,
ki tenyerén
hordozott,
most
kitárt karokkal
várja
mit én adhatok.
Az õrzõ
Angyalom,
ki a földre
elkísért,
még õ is
eltávolodott.
Tõlem várja
az égi
magzatot,
kit vajúdva
kihordhatok.
Sötét, sûrû erdõ
mi körül vesz,
Világ-rengeteg.
Sötét-néma-vak,
de az istenek
már értem is
remegnek.
Nem szólnak
hozzám
õk sem,
de aggódva
nézik
minden léptemet:
megtalálom-e
utam,
mi hozzájuk
vezet.
Ha az út
csak földi,
göröngyös
és nehéz.
Se itt maradni,
se elmenni
nem tud,
ki csak erre
néz.
De az út
égi is,
hisz elbukik
mind
a dicsõ sereg,
a szellemek
hada,
ha én,
mint ember
elveszek.
2005.02.16.
Séva
Volt idő, amikor emberek felvillanyozódtak a technológia diadalától és felfedezéseitől. Az emberiség növekvő hatalma a külső természet ásványi világa felett látszólag gyönyörű dolgokat ígért. Néhányuk egy gyönyörű világot képzelt, melyből az éhínséget, a betegséget és a viszályt örökre száműzték. Egy világról álmodtak, melyet egy igazabb, nemesebb emberiség népesít be. A XX. században ezek a látomások elhomályosultak és elhaltak. Sok esetben ezek az álmok rémálommá váltak. Növekvő hatalmunk az élettelen természet energiái és anyagai fölött egyre inkább szélesítette a szakadékot a gazdagok és szegények között. Ez rettenetes tömegpusztító fegyverek létrehozásához vezetett egy olyan világban, amely soha nem mentes a háborútól. A túl gyors iparosodás jóvátehetetlenül tönkretette a természetet, és egy olyan moralitás nélküli szörnyű kort hozott, amelyben a kettős mérce a jellemző, amelyben a hazugság, a bűnözés, a gonoszság egy ezidáig ismeretlen mértéket ért el. Vajon a morális hanyatlás és a környezeti összeomlás kezdettől fogva elkerülhetetlen volt? Vajon az ipar és a technológia természetétől fogva összeegyeztethetetlen az igazsággal, a szépséggel és a jósággal?
No nem! Nem ez a helyzet. Volt, és van is egy jobb út, amelyen járhatunk. Nem kellett volna kifosztanunk a bolygónk készleteit azzal, hogy kitermeljük fosszilis energiaforrásainkat a gépek hajtására, mert ezzel nagy pusztítást végeztünk a Föld ökoszisztémájában. Nem volt szükség arra, hogy ily nagymértékben az elektromosságra építsünk - származzon az nukleáris reakcióból, olajüzemű hőerőműből, szélturbinából, vagy napelemből - mert mint kiderült, mindent egybevetve ez az ismert szennyezések legártalmasabb formája. A XIX. század végétől kezdve a szellemtudomány rámutatott egy másfajta, természeténél fogva morális energiára, amely anélkül szolgálhatja szükségleteinket, hogy ártana világunknak.
Ebben a cikkben megkísérelem bemutatni azt az utat, amelyet a szellemtudomány kínál számunkra, egy utat az energiához, mely morális. Különösen fontosnak tartom megmutatni, hogy a titokzatos „Strader gép" - összefüggésben Rudolf Steinerrel - egy fontos lépést képviselt ebbe az irányba. Írásom ennél fogva ismeretlen műszaki területtel foglalkozik, és érinti a létezés mély szellemi aspektusait is. Egy ilyen széles olvasóközönségnek írott egyetlen cikkben nem tehetek mást, mint vázolom a körvonalakat, és eltekintek a technikai részletektől, amelyek nagyon összetettek mind technikai, mind szellemi területen.1 Ha az olvasók közül bárki néhány szakaszt nehéznek talál, kérem, hogy nézze el nekem.
Induljunk ki néhány alapvető tényből. A „Strader gép" kifejezés néhány színpadi kellékre vonatkozik, melyeket Dr. Oskar Schmiedel vázlatai alapján készítettek 1912-ben, aki ezeket a Rudolf Steinerrel való beszélgetések alatt rajzolta. A modellek a Küszöb őre című Steiner dráma IV felvonásában jelentek meg. Ez a dráma a misztériumjátékok befejezetlen sorában a harmadik. A modellek olyan készülékek prototípusait ábrázolják, amelyeket az egyik főszereplő, a gépészmérnök dr. Strader által felfedezett újfajta erő működtet.
A kérdéses felvonásban a hallgatóság egy rózsaszínűre festett dolgozószobát lát, melyen Strader és felesége Theodora osztoznak, s ez az otthonukban található. A szoba berendezése és képe rávilágít a munka természetére, amelynek ők az életüket szentelik.
A nézőtérről nézve a színpad baloldalán egy asztalon a miszticizmussal kapcsolatos tárgyak vannak - Theodora egy látó, igazi tisztánlátással megáldva. Jobb oldalon két asztal van, amelyeket a férje használ. Az egyiken áll a fő készülék, amelyet általában Strader gépnek neveznek. A másik asztalon a szerkezetnek három kisebb darabja áll, mintegy reprezentálva az új erő gyakorlati alkalmazásának területét. Magasan a falra rögzítve egy félgömb alakú réz tál található a fő készülék felé irányítva, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy ez is a készülék része. A dekoráció minden kis részletének mély jelentése van, mint ahogy annak a körülménynek is, hogy a jelenet Theodora és Strader hetedik házassági évfordulójának napján játszódik.
Strader találmányáról már a harmadik szín nyitó felvonásában is említés történik, melyben Maria Treufels, hivatkozva a modellekre, amelyeket a dolgozószobában már látott működés közben, csodálatát fejezi ki Stradernek, illetve az eredményeinek. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy Strader találmánya - bármilyen probléma is lehet ezzel kapcsolatban - működik. Ez megfelel a valóságnak; a Strader gép a darabban egy valódi gépet vesz alapul, amelyet néhány évtizeddel azelőtt Philadelphiában egy amerikai feltaláló, John Worrel Keely épített meg. Strader személye - ahogyan a harmadik drámától kezdve megjelenik -valóban hordoz valamit magában Keelyből.
Rudolf Steinernek a színpadi modell konstrukciójára vonatkozó részletezését Dr. Schmiedel jegyzetelte le, és azután érthetően letisztázta a jegyzetfüzetébe. (75 évvel később, amikor az Antro-Tech Kutató Intézet Svájcban elvégezte az első teljes körű vizsgálatot a Strader gépen, Dr. Schmiedel lánya rendelkezésemre bocsátotta ezt a jegyzetfüzetet). A modelleket 1912. telén egy gépészeti műhelyben építették meg Stuttgartban. Sajnos az a fémhuzal, amelyet a fő készüléknél használtak, nem volt elég erős ahhoz, hogy elbírja a súlyt, amelyre azt tervezték, és a modell nem sokkal a befejezés után összeomlott. Ez komoly csapás volt, mivel nem maradt elég idő újraépíteni a darab előadása előtt. Rudolf Steiner javaslatára egy tartó-szerkezetet helyeztek bele, ideiglenes jelleggel. Ezt soha nem távolították el. A későbbi években ez a támasztó szerkezet okozott a készülék valódi konstrukcióját illetően nagy-nagy zűrzavart. Az eredeti konstrukció az ezerki-lencszáz-húszas évek elején elveszett, valószínűleg tévedésből kidobták. Ez nem egy igazán tragikus veszteség, mert a modell nem felelt meg Steiner leírásának, és nem arra a célra készült, hogy működjön.
Hogyan tervezték, hogy néztek ki a modellek? A legelső modell - az ún. Strader gép - négy különálló részből állt. A középső elem egy gyönyörű csillag alakzatú fémhuzalból álló szerkezet volt a háromdimenziós asztroid geometriai alakjában (ld. 1. ábra)2.
Az asztroid egy fa alapon állt, s a tetejére egy antimonból készült kicsi, lefelé nyitott félgömböt erősítettek, és ennek a tetején szintén antimonból egy felfelé mutató lapos háromszögletű nyílhegy állt. A asztroid négy horizontális pontja a következő: az egyik pontban szintén egy antimonból készült félgömb helyezkedett el, melynek nyílása az asztroid tengelye mentén a szembelévő horizontális pont felé nézett. Az utóbbihoz hozzá lett illesztve egy felfelé irányuló „szarv" vagy „karom", mely radioaktív urániumból, vagy olyan fémből készült, amely rádiumot tartalmazott. Az 1912-ben épített színpadi modellnek a „szarva" uránszurokércből készült és radioaktív volt. A másik két horizontális pontot az asztroidon belül egy kvarcüvegből készült spirális vákuumcső kötötte össze. A spirálcső 28 fordulatú volt, jelezve az éteri erőkkel való kapcsolatát.
Még két különálló részt találhattunk a spirálcső két végénél, az asztroidhoz közel elhelyezve. Az első egy nagyobb félgömb tiszta nikkelből, mely egy fém és fa állványon állt, s nyitott részével a spirálcső mentén a másik szabadon álló rész felé nézett. A másik a nikkel félgömbhöz hasonló méretű volt, csak lefelé nyitott, és ez is állványon állt. Ez a félgömb összetettebb volt. Az egyik fele rézből , a másik pedig, ahogy akkor Rudolf Steiner utalt rá, „egy még ismeretlen fémből" állt. (1991-ben, az Antro-Tech intézetben azonosítottuk, ez egy félfém, kristályos szilícium.3) A félgömb pereméről négy rendkívül vékony, finom arany fólia-csík lógott le. Végül a negyedik különálló rész egy nagy félgömb alakú réztál, melyet a falra függesztettek, és az asztroid felé irányították.
Hogyan tervezték ennek az érdekes készüléknek a működését? Azt az elvet testesíti meg, amelyre 1918-ban Rudolf Steiner úgy hivatkozott, mint csengő, egymásba hangzó „rezgések". Ahogy egymásba hangzanak, mindegyik erősíti a másik rezgésének az amplitudóját. Dióhéjban elmondva a készülék úgy működik, hogy egy kontrollált, kölcsönösen gerjesztett rezgés erősítését addig a szintig fokozzák fel, hogy előáll a radioaktív anyag extrém kis mennyiségének dezintegrációja (szétesése), és ezáltal nagyon összesűrített éteri erők szabadulnak fel.4 Ennek a célnak az eléréséhez kezdetben a földi és éteri áramlatoknak rezonancia közeli állapotba kell kerülniük a vákuumcsőben. Ez a rezonancia-egyensúly azután az emberi működtető - aki a rendszer hajtóereje -egy különleges impulzusára ez egyfajta morális lé-lekimpulzus destabilizálódik. Ha ezt a folyamatban helyesen hajtják végre, akkor beindul a már említett kölcsönös erősítés, és az antimon és rádium között feszülő ellenállás egészen addig a pontig fokozódik, amíg a „szarv"-ból fel nem szabadul az éteri erő, miközben egy korona-kisülés, egy elektromos „láng" megjelenik az antimon nyílhegy csúcsán. (Kétségtelen, hogy a morális impulzusokra válaszoló gép ideája idegenül, sőt fantasztikusan hangzik egy hagyományosan képzett mérnök számára, de hát a mai gépi intelligencia is ugyanilyen fantasztikusnak tűnhetett volna kétszáz évvel ezelőtt.)
A fenti leírás a fő modell felépítésének és működésének a sűrített, miniatűr vázlata. Az elgondolás és a szokatlan, de igen fontos anyagok kiválasztása is azt mutatja, hogy ez több mint egy színpadi kellék. Ha összehasonlítjuk John Worrel Keely találmányával, akkor azt mondhatjuk, hogy ez elvében és nem végrehajtásában durván megfelel egy olyan készüléknek, amit Keely „liberator-nak" (felszabadító) nevezett. A Strader modell viszont prototípusa egy, a Keely gépnél sokkal fejlettebb konstrukciónak.
A másik színpadi asztalon három kisebb készülék állt (2. ábra), melyek különféle anyagokból, fából, üvegből, platinából, rézből, urániumból és szénből készültek. Az ábra egy motort, egy lámpát és egy fűtőelemet mutat, melyeket a fő készülékhez hangoltak, és így a liberátorban felszabadított éteri erő hajtotta ezeket az eszközöket.
A színpadi modellt tekintve természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek Strader találmányát szándékozták ábrázolni, nem pedig Rudolf Steinerét. Bár Steiner volt az, aki mint a darab írója és mint színpadi rendező részletezte, hogy hogyan kell kinéznie a modellnek, és miként építsék meg, mégis hiba volna feltételezni, hogy a misztériumdrámát arra használta volna fel, hogy az új technológia fejlesztéséről a saját ideáját bemutassa. Ügyelt arra, hogy a színpadra Strader mérnök munkája kerüljön, aki ebben az értelemben kapcsolódik Keelyhez. Következésképpen nem tekinthetjük a modellt valami olyannak, amit Rudolf Steiner - ha megtehetné - hasznosítana az új természeti erők technológiájában, hanem csak Strader találmányaként értékelhetjük.
Annak ellenére, hogy a misztériumdrámában Strader találmánya működik, nem képes arra a lépésre, hogy a kicsi működő prototípustól továbblépjen a normál méretű géphez. Ráadásul a negyedik drámában Benedictus, aki annak a csoportnak a szellemi vezetője, ahová Strader is tartozik, azt mondja neki, hogy az idő még nem érett meg arra a technológiára, amit használ. Ahriman (a Gonosz egyik hatalma) nagyon szeretné megrendíteni Strader saját magába vetett hitét, s erre egy nagyon okos embert használ fel, Ferdinand Reinecket, aki meggyőzi Stradert arról, hogy egy súlyos hiányosság van a rendszerében, amely miatt nem lehet majd eladni. Strader, meggyőződve arról, hogy tévedett, meghal. Ezért úgy tűnik, hogy az új erő, amelyet Strader felfedezett, nem alkalmazható helyesen annak a technológiának a segítségével, amelyet a színpadi modell mutat be.
Ha néhány évtizeddel visszamegyünk John Worrel Keely munkájához, hasonló helyzettel találkozunk. Több gyönyörű gépet épített, amelyet új természeti erő hajt, de nem jutott el a prototípustól az ipari méretű rendszerekig. Helena Petrovna Blavatsky, a Teozófiai Társaság megalapítója azt állította, hogy Keely, munkásságának későbbi fázisában olyan technológia felé haladt, amely túl korai lett volna, és a Szellemi Hatalmak így visszatartották őt. Továbbá volt valami, ami úgy tűnt, hogy súlyos hiányosság minden rendszerében: Keelyn kívül senki más nem tudta működtetni a gépeit, és ez így nem volt eladható. Végül Keely - a történelem talán legnagyobb feltalálója -keserű, csalódott emberként halt meg.
Következtethetünk-e arra, hogy Rudolf Steiner a harmadik és negyedik misztérium-drámájában szándékosan formázott Strader életében bizonyos eseményeket, hogy tükrözzék John Worrel Keely sorsát: a kezdeti sikerét és a végső kudarcot? Hogyha ez a helyzet - ami természetesnek látszik, hogy így lehetett - akkor ez mit jelent?
Alig valamivel több, mint öt év telt el Keely halála óta, mikor Steiner elkezdte a teozófusoknak szóló előadásait. Még megvolt az eleven érdeklődés a feltaláló csodás gépei iránt - Blavatsky nagyon nagyra tartotta a tevékenységét - és heves viták folytak a szélhámosságról szóló állításokról. A felfedezések és találmányok virágkorában vagyunk; amikor még nem volt az az általános kiábrándultság, amely a Nagy Háború után kezdődött el, és amely annyira általános manapság. Rudolf Steinertől, akit nemcsak vezető okkultistának tekintettek, hanem mint a tudomány és a technológia terén elismert tekintélytől, természetesen tanácsot kértek, és bevonták a vitákba. Ezért aligha meglepő, hogy olyan gyakran és mélyrehatóan beszélt a technológiáról ezekben a korai években.
Rudolf Steinerről majdnem elképzelhetetlen az, hogy egy modern misztériumdrámát írjon anélkül, hogy a középpontjába ne azt a kérdést helyezné, amelyet ő a nyugati emberiség számára a legfontosabbnak tartott, nevezetesen, hogy a Földfejlődés hátralevő részében az ember és a gép megfelelő módon kapcsolódjon össze. Ez a súlyos kérdés nemcsak a külső életet érinti hanem ez az okkultizmus kulcskérdése is, és ez lesz évezredekig. Ahogy Rudolf Steiner hangsúlyozta, a világ sorsa attól függ, hogy nyugaton az emberiség hogyan foglalkozik majd a mechanikai okkultizmusnak nevezett új emberi képességgel, amely kezdeti formában mára már sok emberben felébredt. Ezzel a képességgel az emberi étertest finom rezgései egy megfelelően tervezett érzékeny szerkezetbe vihetők, oly módon, hogy bizonyos földi és kozmikus áramlatok rezonanciája történhessen meg a gépezetben. Stradernek a misztériumdrámában megvolt ez a képessége, a gépei a mechanikai okkultizmus felhasználásával működtek.5
A halálerők csak halálhoz vezethetnek. Az élettelen ásványi világ energiái, amelyet az ezen alapuló technológiákkal szétszórunk a világban, nem tehetnek mást, mint megsemmisítik bolygónkon az életet. Radioaktív hasítás, szélfarmok, fáradt gőz felhasználása, napelemek, mikrohullámok, az Internet átviteli rendszere, ebből a szempontból ezek mind egyformák, mindegyik halált hoz a Föld számára. Több, mint fél évszázaddal azelőtt, hogy Rachel Carson profetikus könyve, a Csendes tavasz ráébresztette az emberiséget a környezeti szennyezés és a természet károsításának tudatára, Rudolf Steiner leírta a küszöbönálló fenyegető veszélyt:
Engedjék meg, hogy azokat az észrevételeimet, amelyeket az elmúlt év folyamán javasoltam, egy hivatkozással fejezzem be, amelyet egyszer korábban tettem. Súlyos pusztítás folyik mindenütt körülöttünk, amelyből minden intelligens ember láthatja, még szellemi látás nélkül is, hogy a külső anyagi világban egy olyan általános pusztítás indult meg - és ez száz év múltán felgyorsul - melynek során bizonyos ponton túl az anyagi fejlődés nem folytatható tovább.6
A külső anyagi világnak valóban el kell egyszer pusztulnia, amikor erre megérett az idő. De az emberiség ezt most sokkal hamarabb pusztítja el, és vele együtt maga is elvész, hacsak magunkhoz nem térünk, és mielőtt még nem késő, az életadó, harmonikus erők használata felé fordulunk. Én hiszem, hogy képesek vagyunk rá, bár fel kell hagynunk azzal a leegyszerűsített állásfoglalással, amely ma a legtöbb tudományban uralkodó, miszerint szellemi erők nem hoznak létre fizikai hatást.
Igen, mi emberi lények uralkodunk az élettelen ásványi világ felett, és céljaink szerint alakítjuk azt. Bár a XX. század nem hozott alapvető felfedezéseket ahhoz képest, amit a XIX. században tettek (elektromágnesesség, radioaktivitás, röntgen-sugárzás), viszont magas szintre fejlesztettek néhány olyan elgondolást, amelyek a XIX. században kezdetleges formában voltak meg, így a telekommunikáció, információs technológia, rakétatechnika (űrkutatás, ballisztikus rakéták), nukleáris energia, stb. Ez a fejlődés rövidesen el fogja érni azt a fokot, amelyre Rudolf Steiner Berlinben 1906. januárjában ezt mondta:
„Engedtessék meg, hogy kapcsolódjak ahhoz a megjegyzéshez, mellyel az utolsó találkozásukat zártam, nevezetesen, hogy az élettelen természet ma tapasztalható hallatlan mértékű dicsőítése hová vezet. Különös fantázia nélkül is hozható erre példa: a drótnélküli távíró egy küldő és egy fogadó állomás között működik. Ha úgy akarjuk, a szerkezetet működésbe hozhatjuk nagy távolságokat áthidalva, és ezáltal megértethetjük magunkat. A jövőben egy - a drótnélküli távíróban működőhöz hasonló - erő fog az emberiség rendelkezésére állni, és lehetővé válik, hogy az ember óriási távolságokban hatalmas pusztítást végezhessen anélkül, hogy a pusztítás kiindulópontját bárki is felfedezhetné. Amikor azután ennek a fejlődésnek a csúcspontjára ér az emberiség, akkor elbukik."7
Kíváncsi vagyok, hogy Steiner hallgatósága tudta-e, mi az a drótnélküli távírás? Néhány technikai érdeklődésű hallgató talán olvasta az újságokban, hogy Marconi nyomdokain járva a berlini Kereskedelmi Akadémiáról Adolf Slaby sikeresen küldött Morse-jeleket az atmoszférán keresztül Schönebergből a tőle 13 mérföldre lévő Rangsdorfba. De Marconi csodálatos találmányát Európában még nem lehetett felhasználni, mint belföldi szolgáltatást. 1906-ban Berlinben nem volt olyan távíróhivatal, amelynek lett volna olyan készüléke, amelyről Rudolf Steiner beszélt. Azok a hétköznapi dolgok, amelyeket ma elfogadunk, mint a hordozható telefon, televízió, hitelkártya, légi utazás és antibiotikum, Steiner hallgatósága számára science fictionként hangzottak volna. Ugyanígy a holdraszállás, űrállomás, na-notechnológia, szívátültetés, klónozás, virtuális valóság, e-mail: az akkori időkben még egy jól képzett ember is valószínűleg elutasította volna ezeket az elnevezéseket, mint a vad fantázia szüleményét. Rudolf Steiner képes volt beletekinteni a jövő akkor még elképzelhetetlen világába. Ez az elképzelhetetlen világ, amiről beszélt, ez a mi mai világunk.
Annak a technológiának, amit Rudolf Steiner leírt - melynek segítségével valaki hatalmas pusztítást okozhat nagy távolságokra hatva, minden apparátus nélkül is - ma minden eleme létezik. Szerencsére (a kegyelemnek köszönhetően) azok az elemek - a mentális technikák, az elektronikus ember-gép rendszerek -, amelyek képessé teszik az emberi lényt, hogy kifejlessze és végrehajtsa ezt a pusztító technológiát, csak szétszórva találhatók az ipar és a kutatás különböző területein. Mintha bölcs óvatosságként fátyol lenne terítve arra, hogy hogyan kombináljuk össze ezt az ideát, noha az erőforrások nyilvánvalóan elegendőek. Reméljük, hogy a fátyol még csak sokára emelkedik fel.
Egy még távolabbi jövőben ennek a technológiának egy morális formája fog megjelenni, mivel az emberek több csoportja legyőzi az egoizmust és az önzést, és magukat teljesen morálissá teszik.
Strader találmánya ennek az előfutára, de még túl korai. Maga Strader a darabban úgy jelenik meg, mint egy olyan ember, akinek a morális tisztessége, finomsága, és nagylelkűsége inspiráló példaként szolgál. Steiner egyszer a „szeretet géniuszának" nevezte. Strader saját kezében találmánya nem volt veszélyes, de a világ általánosságban még nem kész ennek a befogadására mintaddig, míg az emberek meg nem változtatják jelenlegi törekvéseit. Akkor és csak akkor fogják megkapni Strader találmányát, mint jogos tulajdonukat. De mi van azokkal az emberekkel, akiknek mégis szükségük van a helyes technológiára?
A Strader-gépben ábrázoltakhoz képest van egy alternatíva, egy másfajta éteri technológia, amit mi „morális technikának" nevezünk. A fent idézett előadásban Rudolf Steiner ezt erősen szembeállítja a rádiótávírás-szerű erők használatával, amelyet az élettelen természet feletti uralommal szerzünk meg. A morális technika valamilyen vonatkozásban ennek épp az ellentettje. A morális technika az élő világ fennhatósága felé tett első lépés. Ez szintén az együttrezgés univerzális elvén alapul, de egy másfajta éteri erőt foglal magában, amely a molekuláris disszociáció (bomlás) során szabadul fel, nem pedig az atombomlás során. Ennek a működési módját megérteni viszont nem olyan könnyű az intellektuális gondolkozás számára, mint a Strader találmány esetében. Rudolf Steiner erre úgy hivatkozott, mint a „Grál" technológiára. Kísérletet tennék, hogy legalább futó képet adjak arról, amit ez magában foglal. Ebből a célból olyan dolgot kell érintenem, amely általában nem a műszaki technikával kapcsolatos.
Van az életben egy dolog, amely ismerős azoknak, akik szerencsés módon egy olyan csoporthoz tartoznak, melynek tagjai önzetlen munkában kapcsolódnak össze egy közös ideál érdekében. Ok tapasztalták, hogy amikor mindenki félreteszi személyes érdekeit, akkor a munkában az erők mennyire harmonikusan kapcsolódnak össze, s a csoport hirtelen sokkal több kezd lenni, mint pusztán a tagok összessége. Egy ilyen összekapcsolódás lehetővé teszi, hogy valami magasabb dolog kifejeződhessen a csoporton keresztül, ami nagyobb, mint az egyének egyesített képessége. A csoport tagjai által egy új, magasabb entitás él, még akkor is, ha csak ketten, vagy hárman vannak. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük."8 Ami ebből a magasabb valóságból, mint szellemi erő származik, azt a legalaposabban akkor lehet megtapasztalni, amikor emberek testvéri szeretetben egyesülve élnek és dolgoznak együtt a közösségben.
Ok képesek arra, hogy megindítsanak egy morális erőt, mely sokkal nagyobb, mint a saját moralitásuk, és hogy ez a világban „mágikusan" működjön. 9
Azok, akik együtt dolgoznak egy testvéri közösségben, azok varázslók, mert a magasabb lényeket bevonják a körükbe. Ha valaki egy közösségben, testvéri szeretetben dolgozik együtt másokkal, akkor nem szükséges már spiritiszta mahinációkhoz fordulni. A magasabb lények megjelennek abban a tevékenységben. Ha feladjuk magunkat ebben a testvéri közösségben, akkor ez a feladás a közösség egészében megacélozza, megerősíti az egész organizációnkat.
Ha egy ilyen közösség tagjaként cselekedünk, vagy beszélünk, akkor nem az egyes lelkek cselekedete, vagy mondatai, hanem az egész közösség szelleme jelenik meg. A közösségből hatni, ez a jövő emberiség előrehaladásának a titka.10
Senki ne képzelje, hogy amit itt leírunk, az azt jelenti, hogy valaki saját identitását adja fel, vagy ez az emberi „Én" szuverén működésének bármilyen megsértését jelentené. Ellenkezőleg, az „Én" számára lehetővé teszi, hogy az egoizmus szűk keretein túl is kiterjessze a lényét. Ezt a saját szabad választására teszi - a testvéri szeretetben nincs kényszer, vagy korlátozás. Az emberi lény nincs megrövidítve, hanem mérhetetlenül mélyebb és gazdagabb lesz, amikor az „Én" széttöri a bilincseit, és egy ilyen közösség lényének ereje által működik. Ez a morális erő igazi elve. (A szellemi testvériség nem az érzések területéhez tartozik, hanem az akarat szférájához). Az ilyen közösségek a szükséges csírái a jövendő korok - az Atlantisz utáni hatodik korszak - alapját képező Krisztusközösségeknek.
Amit leírtam, az természetesen még egy ideál, amely felé baráti közösségek törekedhetnek, ezt a harmóniát néha rövid időre megvalósítva, néha pedig majdnem elérve azt, de úgy - és legtöbbször ez így történik -, hogy rövidesen visszaesnek az önző kicsinyességbe. Ez az ideál a Grál elve, és a Grál technológia alapja is. Ez az, amire Rudolf Steiner gondolt, amikor az új természeti erő által hajtott gépekről beszélt (amely a Golgota Misztériuma óta létezik), s amelyet csak az önzetlen szeretet ereje által tudunk elindítani.11
A misztériumdrámákban Strader a nagy felfedezését akkor teszi, amikor szeretetben egyesül Theodorával. Az inspiráció számára akkor jelent meg, amikor nem az egymás iránti szeretetben, hanem Krisztus nevében dolgoztak együtt az emberiségért. (Ez a drámában tisztán megmutatkozik, ahol a férj és a feleség egymás iránti személyes vonzalma és szerelmi érzései egy másik tartományhoz tartoznak.) Bár Theodora halála után a kettejük emberiség iránti szeretete erős marad, Strader a fizikai síkon mégis egyedül találja magát. Barátainak, Benedictus által vezetett csoportja nem kapcsolódott össze. Strader így csak önmagából tevékenykedhetett, gépei csak neki működtek. Ezért nem tudja megtenni a lépést a Grál technológia felé.
Mi már hozzászoktunk az elektromotorokhoz, a belsőégésű motorokhoz és hasonlókhoz. Ezek az ásványvilág romboló, élettelen erőinek segítségével működnek. Ezért a legnemesebb és a leggonoszabb emberek is ugyanúgy, tetszés szerint használhatják. Ezek a gépek egyaránt felhasználhatók az emberiség jólétére és bántalmazásra, öldöklésre is, a gép számára ez édes mindegy. Nem így az éteri erőkkel hajtott gépeknél. Ezeknek a működési módja egészen más. Rudolf Steiner erről így ír:
Manapság a legkülönbözőbb gépezetekkel egyre lejjebb szállunk a fizikai síkra. Hacsak a morális kultúra felül nem emelkedik ezen a fizikai síkon lévő kultúrán, akkor ezek a fizikai teljesítmények rombolóan fognak hatni. A moralitást kifejlesztve az emberi lény képes lesz olyan erőket előállítani, amelyek teljesen különböznek attól, amelyek a fizikai síkon léteznek. Keely a motorját a saját szervezetéből előhívott rezgések segítségével indította be. Az ilyen fajta rezgések az ember morális természetétől függenek. Ez az első híradása volt annak, ami a jövő technológiáját adja. Az eljövendő időkben lesznek gépeink, amelyek úgy működnek, hogy csak az olyan emberi lényből jövő erőkre válaszolnak, aki morális. Moralitás nélküli személy nem lesz képes működtetni a gépeket. A tisztán mechanikai szerkezeteket át kell változtatni morális szerkezetekké.12
A műszaki terület számára ez egy új, ismeretlen gondolkodási mód. Itt ugyanis a legfontosabb kérdés nem az, hogy: „hogyan működik a gép?", inkább azt kell kérdeznünk: „az emberi impulzusnak mi az a morális minősége, amely rezonanciába hozza ezeket az erőket?" Az impulzus morális minősége meghatározza, hogy milyen erők lépnek működésbe, és hogyan fognak működni. Természetesen szükséges egy megfelelő szerkezet, amely válaszolni tud az emberi impulzus lélek-mi-nőségére. Ki lehet-e fejleszteni egy ilyen érzékeny szerkezetet? Természetesen, lehet. Egy kitűnő hegedű különösen érzékeny rezonáló szerkezet, amely bensőségesen visszahat arra a hegedűsre, aki általában ezen a hangszeren játszik. A hangszíne és a fizikai jellemzői finoman megváltoznak, formálódva mesterük személyes technikájához és érzelmi kifejezéseihez. Ez oly mértékig megy, hogy az illető meg tudja mondani, a hangszert „érezve", hogyha távollétében valaki más játszott rajta.
A Morális Technológia gépeinek - bár energiát termelnek, nem hangot - szintén kell, hogy érzékenyek legyenek „zeneileg" arra az emberi lé-lek-impulzusra, amely a gépeket beindítja. John Worrel Keely zenei húrokat használt azoknak az impulzusoknak a továbbítására, amelyek a gépeit beindították. A Strader gépben a rezonancia rendszer fémei egy „zenei húr"-t formáznak.
Ha az emberi impulzust olyasvalaki adja, aki közösségben dolgozik, melynek tagjai testvéri szeretetben kapcsolódnak össze - és ha az impulzus nem személyes érdekből származik, hanem ennek a közösségnek a magasabb lényéből - akkor a gépekben a Grál erők működésbe lépnek. Ilyen gépek akkor fognak megjelenni, ha az emberek törődnek annyira a jövővel, hogy megtanulják ezek építését. Ezek a gépek formájukban és mozgásukban is ki fogják fejezni az önzetlen szeretet erejét. Ez valójában az energia-probléma megoldása, melyet csakis a szellemtudomány tesz majd lehetővé. Világunk kiált ezért a technológiáért.
1. A teljes leírást a készülő könyvemben találhatják majd, mely régóta esedékes, de remélhetőleg ebben az évben meg tudjuk jelentetni. A könyv címe: Machines and the Human Spirit (Gépek és az emberi szellem.) Egy ilyen témájú könyv alapos, gondos kutatást kíván. Ehhez nemcsak dokumentáció és elméleti munka tartozik, hanem mindenekfelett gyakorlati kísérletek is.
2. Először Johann Bernoulli írta le 1691 körül az asztroidot, amely egy négy csúcsú hipociklois. Ilyen görbét ír le egy kör kerületén lévő pont, ahol ennek a körnek a sugara negyede, vagy háromnegyede egy nagyobb kör sugarának, ha a kisebb kör belülről érintve azt, végiggördül a nagyobb kör kerülete mentén.
3. Az Antro-Tech Alapítvány egy svájci non-profit cég, melyet az 1980-as évek végén hoztak létre a Morális Technológia kifejlesztésére, egy hosszú távú, nagy kutatási munka megvalósítására. Az adományok olyan egyének és szervezetek nagylelkűségének köszönhetők, akik felismerték ennek a kutatásnak a szükségességét. Ezzel lehetővé vált az Intézet számára, hogy felépítsük az e célra tervezett laboratóriumokat és műhelyeket, és felszereljük őket szerszámokkal és gépekkel a nagypontosságú műszaki feladatok elvégzéséhez. Ezek a helyiségek 1989/90-ben épültek, a La Paternelle at Les Scierne-d'Albeuve antropozófiai gyógyotthon területén, amely a svájci Elő-Alpokban, 1000 m magaságban fekvő hegyi falucskában található. A kutatások legfőbb célja, hogy kifejlesszük a műszaki technológiát és kidolgozzuk a megfelelő elméleti útmutatókat, támpontokat az éteri erők által működtetett gépek konstrukciójára. A munka Rudolf Steiner szellemtudományán alapul.
A néhai Lawrence Edwards-szal, egy vezető és nagyrabecsült antropozófus tudóssal való beszélgetés után az Alapítvány 1995-ben kiterjesztette a kutatási tevékenységét a Skócia nyugati partjainál levő szigetre, Isle of Mull-ra. Lawrence, aki Strontian-ban élt - légvonalban egészen közel Mull-hoz - Nagybritánniában az első tagja lett az Antro-Tech-nek. 2001/2002-ben az Alapítvány Mull szigetén egy leányvállalatot alapított.
4. Ez egy atomi, de nem nukleáris reakció, így nem maghasadás, nem magfúzió, egy pericentrikus reakció, melyet a domináns erőre való közvetlen hatás idéz elő, egyensúlyt tartva az atom magja és perifériája között.
5. Rudolf Steiner: The Challange of the Times. (Az idők kihívása.) III. előadás. The Anthroposophical Press, New York, 1941.
6. Rudolf Steiner: Publikálatlan előadás. 1905. december 28.
7. Rudolf Steiner: The Temple Legend. Freemasonry and related Occult Movements (A templomlegenda. Szabadkőművesség aés sz ezzel kapcsolatos okkult mozgalmak). 20. előadás. Rudolf Steiner Press, London, 1985.
8. Újtestamentum. Máté Evangéliuma (18:20)
9. A szellemtudomány egy megismerési út. A Spirituális technológia (Grál technológia ) egy fehér mágia. Krisztus nemcsak tanításokat, hanem új életerőket is hozott a haldokló földi létbe. Ha egy emberi lény mágikusan szeretne dolgozni ezzel az erővel, akkor a munkapadjának oltárrá kell válnia.
10. Rudolf Steiner: Die Weltratsel und die Anthroposophie. 8. előadás. Rudolf Steiner Verlag, Dornach. 1983. GA 54.
11. ld.7.
12. Rudolf Steiner: Das Christliche Mysterium. Rudolf Steiner Verlag, Dornach. 1988. GA 97.
Az eredeti cikk, amelyet a szerző a Szabad Gondolat részére átadott, a „New View" 2005. nyári számában is megjelent.
Fordította: Varga Márta
A Waldorf óvoda pedagógiája egyszerűen bánik a mechanika, az elektromosság, az elektronika világával: egyszerűen kikapcsolja azt. A pedagógiában semmiféle nyomot nem hagyott a technikának az a hallatlan fejlődése, amely az óvodai alapelvek kialakítása óta végbement. Valahogy úgy hitték, ha a kisgyermektől távol tartják ezen negatív jelenségeket, ha egy védett környezetet alakítanak ki számára, akkor a szükségest megtették. Mit is tett ezzel a Waldorf pedagógia? Minden gondolat és a legcsekélyebb szellemi belátás nélkül cselekedett. Mi is mutatkozik itt meg? Ezen gyermekek mindegyike rendelkezik egy magával hozott, a testiségén és a tudatán túl terjedő szellemi látás képességével. Ezzel a szellemi látással tekintik át az élethelyzeteket és vonják le következtetéseket. Átélik, hogy a világot lerohanták az Azurák és az ahrimáni lények erői, hogy ezen erők mindent áthatnak. Azt, hogy a felnőttek ajánlják a gyermekeknek, hogy védjék meg magukat ezen erőkkel szemben, de azt, hogy mire lenne szükségük, azt nem ismerik fel, és azt sem tudják, hogy mi a teendő. A felnőttek csupán jó szándékokkal rendelkeznek, amelyek azonban nélkülözik a realitást. Így már eleve rezignált a kisgyermek, és egy lényrésze visszahúzódik, elrejtőzik. A gyermek külső megjelenési képe olyan lesz, amelyben ez a lényrész nem mutatkozik meg. Ha ekkor az individualitást nem tekintő, sztereotip pedagógia foglalkozik vele - akár kedvesen és jól - oly módon rögzíti ennek a visszahúzódott lényrésznek a hiányát, hogy ezen lényrész csak távolról, absztrakt módon, és vágy formájában lép fel a gyermek életének középső szakaszában, ha egyáltalában fellép. Mert mit is él át a gyermek? Azt éli át, hogy mi felnőttek teljesen ennek az ahrimáni világnak a hatásai alatt állunk, és magától értetődően, gondolkodás nélkül szolgáljuk ezt a világot. Ennek felel meg az elektromos világítás indokolatlan bekapcsolása olyankor is, amikor kint süt a Nap , és fénye a szobát elengedő mértékben tudná megvilágítani. Ezer és ezer látszólag jelentéktelen dolog, amely a szellemi látó kisgyermek számára bizonyítja, hogy mi, felnőttek függő viszonyban, sőt alávetettségben élünk az elektromos világgal.
Nem az elektromosság ahrimáni világa, amely a gyermekeket rezignálttá teszi, hanem az a hazugság, ahogy ebben a világban benne állunk.
Nem az a megoldás, ha kijelentjük, hogy tartsuk magunkat távol minden elektronikus eszköztől, mindentől, ami ahrimáni jellegű. Ezzel csak megalkotnánk egy semmitmondó, papírízű gondolati képződményt, amely a szellemileg helyes válasz helyett elfedné az igazságot. De mi lenne a helyes válasz? Világunkban nem létezik semmi, ami végső soron nem a misztériumokból eredne. Ez mondható el példaképpen az elektromosság, az elektronika lényegéről is. Vissza kell mennünk azokhoz a gyökerekhez, ahonnan a gyermek születése előtt jött, akkor szellemileg reálisan tudunk bánni azokkal az erőkkel, amelyeket az esztétizáló, morális takarásban csak visszaszorítunk, de nem kapcsoljuk ki őket.
Amilyen ma a világ, ez egy szükségszerűség. A gyermek, ez az individualitás, születése előtt igazodik ehhez a szükségszerűséghez, felkészül erre. Ahhoz, hogy húsz év múlva ebben a gyermekben egyféle „életmeghatározás" képessége kifejlődjön, ahhoz a kisgyermek képzésében ennek a születése előtti felkészüléshez hasonló munkára lenne szükség. Ebben a vonatkozásban a jelenlegi óvodai pedagógia gyenge lábakon áll. Hogyan lehetne ezt megerősíteni, hogyan áramolhatna be azonnal ez a „szellemi előkészület" a pedagógiába?
A jelenlegi rendszer eleinte, részben megtartható lenne, de például az úgynevezett szabad játék idejét bővíteni lehetne. Ezt a bővítést kellene felhasználni egyféle valódi - nem a munkavégzés hétköznapi szándékából kiinduló - felnőtt munkavégzés gyakorlására. Ennek a játéknak a szabadsága, a sokszínűsége annál jobban átélhető, minél inkább valódi anyagokkal, valódi termékekkel, a munka valódi ritmusában dolgozunk. Kezdetben egy kis időt fordítva erre a gyakorlásra, egészen odáig merészkedhetünk, hogy a tantervet elhagyva, alkalmanként egész délelőttöt, majd akár az egész hetet ennek a munkának szenteljük, az egyedi helyzet szüneteit és időbeosztását követve. A továbbiakban viszont marad még elegendő idő olyan jellegű foglalkozásokra is, amely mind a gyerek, mind a felnőtt számára biztonságot közvetítenek. De szükséges lenne a bátorság és a bizalom gyakorlására, hogy létezik a gyerek számára az adott pedagógia istállóján kívül is egy fejlődő, termékeny, szabad élet.
Részlet a szerző „Die Waldorfkindergartenpadagogik" (A Waldorf óvoda pedagógiája) című könyvéből
Itt van ez a gyermeki világ, amelyet mindenekelőtt az elektronika fenyeget, ahogy a számítógépeivel, a videojátékokkal, mindenféle elektronikus zenei kütyükkel ebbe a világba, az óvodákba behatol. Micsoda misztérium ez - az óvodával való összefüggésének kutatását legalább el kellene kezdeni - amelyekből kiindulva az ellenkultúra látszólag legyőzhetetlennek tűnő kényszere most a világot akarja uralni? Ehhez a 666-os év Gondhishapurból kiinduló, a világ megsemmisülésének veszélyét hordozó impulzusát kellene tanulmányozni, ahogy erre Rudolf Steiner rámutatott. Meg kellene találni, hogyan célozza meg most a gyermek lelkét, az étertestét az egykori első ütközetét vívó erő. Mi a lényege
- a Gondhishapuri impulzus értelmében - az elektronikus világ hatásának? A tökéletes áttekinthetetlensége.
Teljesen valótlan lenne azt állítani, hogy bárki is valóban megértené a chip, a számítógép, a videojáték, a mobiltelefon vagy az internet működését. Aki ezt hiszi, az nem érti, hogy amit magyarázatnak tart, az csak egy teória, egy absztrakt gondolkodási mechanizmus. Megértés csak ott születik, ahol az egyes jelenségek hatásainak lejátszódását úgy figyeljük meg, hogy a megfigyelés az észleléstől egészen a fogalomképzésig megy el. Valami más lép fel azonban, és erre első gyakorlati példa 1945-ben az első atombomba felhasználása, amikor egy teóriát
- amelynek a fizikai világban nincs megfelelője - működtetni kezdenek. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben nem volt Goethe illetve Steiner értelmében olyan észlelés, amely egy fogalomhoz vezethetett volna. Itt a teória vált valósággá - mégpedig pusztító értelemben -, és hátrahagy valamit, ami megfigyelhető.
A technikai, természettudományos gondolkodás behatolása a gyakorlatba, így az elektronikába is, valamit létrehozott, ami többé már nem fizikai, hanem tisztán szellemi, kétséget kizáróan érzékalatti természetű.
Amit itt megkíséreltünk ábrázolni, ahogy ez az érzékalatti természetű dolog hat a kisgyermekre. A kisgyermek lényszerűségében éli át az érzékek alatti világot, átéli ezeket a hatalmas lényeket. És átéli a felnőttek, a mi gyanútlanságunkat, aléltságunkat.
Mit is kezdjünk ezzel? A gondolkodásunkkal kell először valamit kezdeni. Először is fel kell adnunk azt az illúziót, hogy az elektronika például technikai-természettudományos módon elmagyarázható, megérthető. Olyan berendezésekkel dolgozunk a világunkban, amelyek csak látszólag fizikaiak, fő részük és fő hatásuk szellemi, szellem alatti jellegű. Így szükségünk van ezen lényszerűségre vonatkozó szellemi észlelésre - imagináció, inspiráció, intuíció -, amelynél az észlelet éppen nem a fizikai érzékelésből, hanem közvetlenül az étertestből származik. Minden elektronikus készülékben egy „démon" azaz egy vagy több elemi lény rejtőzik, akiket egy „hasznos szolgálatra" kényszerítettek. A gyermek észleli az ilyen lényeket, és átéli, hogy mi nem észleljük azokat.
Hogyan óvjuk meg magunkat és a gyermekeket az érzékalatti világ belénk hatoló erőitől, amelyek az áttekinthetetlenségből és a meg-nemértésből származnak? Gondhishapur impulzusa a különböző fajtájú misztériumtartalmak egyféle összegzése, sűrítménye volt. Jellemzője ennek az emberi intellektus és akarat olyanféle felgyorsítása, amely nélkülözi a lélek és az érés időelemét. Vegyük komolyan, amit Rudolf Steiner a misztériumok mai gyerekek részére történő oktatásáról mondott, miszerint: ahogy a régi misztériumokat tanulmányozzuk (például 1924. október 22-én a húsvéti előadásában az ephesosi misztériumról beszél), akkor utalásokat kaphatunk arról, mi az, amit tudtak abban a korban a misztérium iskolák résztvevői, és amit a mai gyerekek születésük előtt tudnak. Itt a jó és a haladást segítő misztériumokról beszélünk. Meg kell hogy értsük, hogy mindazt, amibe egykor néhány kiválasztottat titokban beavattak, az ma a gyermekek játékában akar megnyilvánulni. Irányítsuk figyelmünket erre a játékra, hogy felismerhessük ismét azokat a misztériumtartalmakat, amelyekről egykor a beavatott beszélt. Az egykori titok ma játékképességként, és mint „kereső" játék jelentkezik. Ez csak akkor tud megnyilvánulni, ha a ritmikus - muzikális munkánkba valami olyat tudunk belevinni, ami ennek a játékképességnek, „kereső játéknak" megfelel.
Egy új művészet születhetik, melynek először az alapjait kell megtanulnunk. Nevezetesen a gyermek számára az érzékileg tapasztalható elemeket egyféle kereső, teremtő módon közvetítjük, és ezáltal a gyermek képes azokat ismét felismerni, és ezt „leolvashatjuk" róla. Ha az előzőekben említett előadást olvassuk, amelyben Steiner a barlangélmény megtapasztalásáról beszél, akkor például különböző jellegű barlangokat építhetünk a gyerekeknek. Mindenki, aki játszott gyerekekkel, és tudja, hogyan játszanak ők, az tudja azt is, hogyan teszik ezt a barlanggal. Ha a barlang elemeit különböző anyagokból, különböző építésmóddal és különböző méretben építjük meg, akkor ez a felnőttek számára egy munkaeszköz a gyermekek környezetében. Ez ugyanakkor játék, ahogy ezt a gyerekek próbálják, és ez a játék - és ekkor már a misztérium közepében vagyunk - számunkra és a gyermekek számára tanító módon megnyilvánul. Ha ezt az említett Steiner előadást elmélyítjük a lelkünkben, akkor tudni fogjuk, hogy milyen végtelenül fontos lenne, hogy a barlangélményen keresztül segítsük a gyermekeket helyesen beleállni testi inkarnációjukba.
Ezzel egyidőben - az Arisztotelészi tíz kategória tanulmányozásával, melyet Steiner mindezekkel összefüggőnek nevezett meg - felismerjük és megérezzük, hogy ilyen és ehhez hasonló elemek érzékelési és erkölcsi értelemben a tapasztalatok, az élmények, a megfigyelések és a kézzel fogható fogalmak - használatával, beépítésével a játékon keresztül a gyermek egy iskolázást végez. Ez az iskolázás az egészen naiv formától kezdve egészen a legmagasabb tudományos fokig terjed.
Mindaz, amit Gondhishapur az áttekinthetetlenségbe, az érzékalattiságba varázsolt - hogy az ember szabadsága ellen hasson - azt a gyermek egy igazi játék tapasztalatában, példamutató módon áttekinthetővé teszi. Aki gyermekként ezeket a tapasztalatokat szabadon, a felnőttek tevékenységével kísért játékban megszerzi, az később az elektronikát megfelelő fenntartásokkal fogja befogadni, anélkül hogy annak bűvöletébe esne. Így ugyanis az igazságkategóriák - melyeket már „otthonról" ismert - étertestében, lelkében és én lényében megerősítést nyertek.
Fordította: Frisch Mihály
Ahogy az ilyen történetek kezdődni szoktak, sok-sok látszólagos véletlen esemény után 1999. telén meghívót kaptam Paul Embersontól, az Antro-Tech Intézetből, hogy vegyek részt egy három részből álló előadássorozatán. Ettől kezdve minden évben ott voltam, és amikor utoljára, 2005. augusztusában befejeztük a konferenciát, felvillant bennem, hogy vissza kell tekintenem erre a hét évre.
Az 1999-es év, úgy gondolom - akkor ezt természetesen még nem tudhattam - nemcsak számomra volt valaminek a kezdete, hanem az Intézetnek is. Az Intézet munkájában, így a konferenciákon is megjelent egy új elem, amelyet úgy fejezhetnénk ki, hogy harc az ellen, amit az 1998-as év egyféle sűrített módon megjelenített.
Mi is ez az 1998-as év? Most Paul Emberson egyik előadását idézem. Ebben az előadásban - ahogy az összes többiben is - a technika fejlődésének irányával, lehetőségeivel foglalkozott. Hozzá kell ehhez tennem, hogy előadásaiban számomra ritkán látható hűséggel és hitelességgel támaszkodik Rudolf Steinerre. Ezért amikor a következőkben az Emberson által elmondottakat idézem, ez mindig azt jelenti, hogy az előadásban Steiner munkájára hivatkozva, azt egyértelműen idézve mondotta el saját gondolatait.
Ebben az előadásában említi Steiner alapján a Föld kilenc szellemi rétegét, és beszél Krisztus útjáról, amely a Föld összes rétegén keresztül vezet. Ez megjelenik ősképileg Krisztus sírbatétele után, amikor nagy földrengések közepette megnyílt a Föld, és Krisztus leszállt a Föld mélyére, és onnan vezetett az útja egészen a föltámadásig. Az ezt követő évszázadok során is megtörténik ez a leszállás, amely korunkig tart. Krisztus a Föld mélyére hatolva kiűzi a gonoszt, aki - mintegy polaritását képezve ennek az útnak, egyre feljebb hatol a Föld felszíne felé. Ahogy Emberson leírja, a Gonosz, Sorat felfelé haladása három fázisban történt.
666-ban Gondhishapurban kezdődik a folyamat, legalábbis az érzékelhető része, mert a rejtett folyamat már 333-ban elkezdődött. Ekkor Sorat, a Napdémon nem a Napból, hanem az ellen Napból, a Föld alatti Napból jelenik meg. Kísérletet tesz - részben sikerrel -, hogy elrabolja az ember gondolati tevékenységét.
666 évvel később 1332-ben, illetve kissé korábban jelenik meg újra Sorat, útjának második lépcsőjeként. Ekkor Szép Fülöpön keresztül hatva kiirtja a templomos lovagokat, megrabolja az ember érzelmi életét. A harmadik fázis 1998 környékére tehető, amikor Sorat célja az ember akarati tevékenységének megrablása. A Krisztus leszállásának tükörképét megvalósító Sorat útja során a XX. század végére egészen a Föld felszínéig ért, miközben Krisztus eléri a Föld képpontját és átitatja lényével a Föld szerveit. Így a Föld agya, a Föld szíve és szívverése átitatódik Krisztus lényével. De a Föld felszínén a Napdémon, az Antikrisztus hat. Mindaz, ami a Föld mélyének nyolcadik rétegében volt megtalálható, tehát azok az erők, amelyek a természeti formákat végtelen számú tükörképben, másolatban jelenítették meg, ahonnan a világ és az emberek kettőssége, megosztottsága származik, az kiárad a Föld felszínére.
Így a nyolcadik réteg közvetlen hatásaként jelenik meg világunkban a fotó, a film, a könyvek, újságok, a végtelen számú másolatok.
Ez a nyolcadik réteg fokozatosan áramlik ki, és eközben a legújabb korban Sorat útjának hatásaként már érezhetővé válik a kilencedik réteg hatása is. Ez volt korábban a Föld leggonoszabb rétege, és ez a hatás érződik egyfajta kulmináci-ós ponttal 1998 körül a Föld felszínén, de a gonosz hatása túlmegy a felszínen, és szatellitek formájában az égi szféra felé halad.
Hát ezt az 1998-as évet követően kezdődött számomra és mások számára ez a hétéves munka.
Az első kérdés, amely bennem akkor - de gondolom most az olvasóban is - felmerült, hogy mi is ez az intézet, kik dolgoznak benne. A választ a sokszori találkozások, beszélgetések ellenére sem könnyű megadni.
Az Antro-Tech Intézet - amelyet alapítványi működési formában az 1980-as évek végén hoztak létre - megfogalmazása szerint fő feladatának a morális technológia kifejlesztését tekinti, két székhellyel rendelkezik. Az egyik a svájci Les Sciernes-d' Albeuve, amely Montreux felett egy kis hegyi falucskában található. A másik a skót Tobermory, amely a külső Hebridák egy kis szigetén fekszik, nem messze Ionától. Paul Emberson egy cikkében utal a helykiválasztásra, és Steiner nyomán mondja, hogy nem az a fontos, hogy valaki a születésnél kitől származik, hanem hogy hol születik, tehát az étergeográfra. Az étergeográfia tudásának az élet minden területén helyt kell kapnia. Ebben az esetben is a helykiválasztásnak ez volt a fő szempontja, azaz olyan helyet kellett keresni, amely kedvez a technikai fejlesztéseknek. Mint írja, Skócia, és ezen belül ez a szigetcsoport mindig is kedvezett a technika fejlődésének. Innen származnak olyan találmányok, mint a Watt-féle első motor, Murdock első gépkocsija, a Stirling motor, a gőzhajó, Mc Adam aszfaltterítéses útjai, Dunlop levegős gépkocsi abroncsai, Bell telefonja, Murdock gázvilágítása avagy Baird TV-je. Azokra az erőkre van szükség és ez itt megtalálható -, amely segítségével a jövő, az emberiséget szolgáló technológia megvalósulhat. Mint írja Emberson, ezekre az új erőkre van szükség, ezért nem lehetett az intézetet a közelben lévő, kelta misztérium-központba, Ionába telepíteni, mert itt a régmúlt erői még nagyon erősek. Ugyanakkor szükség volt egy olyan helyre is, amely az elmélyült szellemi munkának kedvez, így választották ki a svájci Elő-Alpok kis falucskáját. A két helyről összehasonlításul Paul Emberson azt mondotta, hogy a 900 m-en, egy gránit platóra épült faluban, Les Sciernes d' Albeuve-ben a gondolkodás egyféle módja jelenik meg, míg a Mull-sziget éteraurájában egy másik, amelyet mély intuitív, akarati jelleghez hasonlónak nevezhetnék. Úgy vélem, írja Emberson, hogy a hegyi gondolat egy hűvös, inkább kristályos jellegű zenei karakterrel rendelkezik, szemben az óceán mennydörgő, bugyborékoló hangjával. A két helyen folyó munka alapvetően eltér egymástól. Mivel csak a svájci részt ismerem, ezt próbálom meg jellemezni.
Térbelileg a munka az öregek otthonában, az otthon alagsorában lévő műhelyben, és egy pár lépéssel az otthon mellett megépített kutató laboratóriumban folyik. A három hely különböző jellegű munkatereket képez. Az öregek otthona, amely egyféle szociális elem, teljes mértékben, minden korlátozás nélkül nyitott. Itt fogadják azokat az idősebb embereket, akikről valamely oknál fogva a családjuk nem tud gondoskodni. A kutató laboratórium, illetve a hozzákapcsolódó előadóterem a konferenciákon kívüli időben a külvilágtól teljesen elzárt. A műhely pedig amely főleg a gépi megmunkálás eszközeinek ad helyet, teljesen zárt világ.
Ha az intézetben folyó munkát akarom leírni, akkor inkább csak utalásokat tudok tenni ezen munka jellegére, egy-egy megnyilvánulására, mert egyrészt erről közvetlenül nem beszélt Emberson úr, másrészt láthatólag egy kialakulás fázisában lévő közösség végzi a mindig változó, alakuló munkát.
A kutatómunka egésze az éteri erők megismerésére, felhasználására vonatkozik. Ezen munka felosztható - csak az áttekintés kedvéért - egy gyakorlati, és egy szellemi megismerési munkára. A gyakorlati munka sok eleme laboratóriumi munkával kötődik össze, és részben a műhelyben történik.
A műhelymunkáról lehet a legkevesebbet tudni. Az ott lévő gépek még a számítógép vezérelte finommegmunkáló esztergapadok előtti utolsó szériák, amelyek nagy precizitással, az emberi kéz irányításával dolgoznak. Csak néhány utalásból tudható, hogy itt folyik egy olyan munka, amely talán úgy fogalmazhatnám, hogy a jövő ezoterikus munkáját készíti elő. Ahogy Emberson úr egyik előadásában említette, a jövőben, ahol a morális erőkkel dolgoznak, a munkavégzésnek új jelleget kell felvennie. Olyan munkahelyek lesznek, ahol megfelelő módon beöltözött emberek egyféle rítus szerint végzik a munkájukat.
A szellemi megismerési munka kifejezés egy nagyon sokoldalú tevékenységet takar. Az intézet munkatársainak részvételével folyik egy belső szellemi munka, amelynek középpontjában a Szabadság filozófiája áll, amelyet három nyelv felhasználásával, a nyelv szellemiségének tanulmányozásával végeznek. Folyik egy - a szokásos szavainkkal művészeti munkának nevezhető -folyamat, amely azonban egészen más. Ennek a munkának a belső része a munkatársak rendszeres együttzenélése. Ebben a folyamatban a zene mint az éteri erő közvetítője játszik egészen különleges szerepet.
Külső és belső munkaként jelenik meg a színpadi munka. Amit most külsőnek nevezek, az a konferenciák színpadi munkája, melynek során a résztvevők és az intézeti munkatársak nem nézőközönségnek, csak felolvasással eljátszanak egy darabot. A belső színpadi munka során - amelyben csak az intézet munkatársai vesznek részt -egy darabot sok-sok együttjátszással megtanulnak, majd - és itt már bizonyos értelemben véget ér a belső munka - egy vagy maximum két előadásban bemutatják a darabot, a faluból mindenkit meghívva. A külső és belső színpadi munka misztériumdrámáinak a szövege és a zenéje Paul Emberson műve, a ruhákat, a díszleteket pedig együtt készítik. A színpadi munkát Emberson úr úgy jellemezte, hogy lehetőséget ad találkozásra az elementáris világgal, a szellemi világ lényeivel, és mindezen lényeknek olyan képeket lehet ajándékozni, amelyen keresztül megismerhetik világunkat, a számukra áttekinthetetlen démoni világot.
Látszólag elkülönül, de szellemileg az eddig említett munkákhoz szorosan kapcsolódik az öregek otthonában folyó tevékenység, amelyben minden munkatárs részt vesz. Ez egyrészről egy szokásos betegápolási munka, amely az ételkészítéstől, a gyógyszerek, injekciók beadásán át minden elképzelhető mozzanatig tart, másrészről egy olyan szellemi munka, amely úgy jellemezhető, hogy a halálhoz közeli emberek felkészítése, és egészen a halálig való elkísérésük, támogatásuk.
Az itt felsoroltak egyféle rétegét képezik az intézetben folyó munkának, de beszélni kell egy mélyebb rétegről, mégpedig a közösségépítő munkáról. Kik is ennek a munkaközösségnek a tagjai? Paul Emberson a 2004. évi Antor-Tech újságban erről így ír: „A morális technikához szerény és önzetlen emberekre van szükség, akik nem akarnak karriert építeni, nem akarnak földi értelemben valamit »elérni«". Az intézetben nincs fizetés, így aki hozzánk jön, idealista. De másrészről ezek az ember ügyesek, és ezt nem a szokásos értelemben mondom, mert itt más képességekre van szükség, mint a mindennapi technikában. Olyan emberekre van szükségünk, akik teljes szívükkel az antropozófiának élnek. Hűségesek Rudolf Steinerhez, akire nem mintegy 100 évvel ezelőtt élt és működött történelmi személyre tekintenek. Ezek az emberek vágyódnak az igazi értelemben vett ezotéria iránt. Készek arra, hogy sok mindenről lemondjanak, amit az iskolában vagy a szakképzésben tanultak, mert naiv elképzelés lenne azt hinni, hogy egy gépészmérnök, aki az antropozófiát jól ismeri, az alkalmas a morális technika kifejlesztésében résztvenni. Ha ez ilyen egyszerű lenne, már rég működne ez a technológia. Saját tapasztalatom támasztja alá, amit Rudolf Steiner egyszer az új technika kifejlesztéséről mondott:
„Ehhez a jelenlegi szakismeretek akadályt képeznek. A szakember tudja, hogy mi lehetséges és mi nem. Az álmodozó idealista ezt nem tudja. Tudatlanul igyekszik elérni a lehetetlent, ...és el is en
Ilyen bátor emberekre van szükség az Antro-Tech Intézetnek, akik feltétel nélkül jönnek hozzánk, és készek egy új gépépítési művészetet az alapoktól elsajátítani.
Úgy tűnik, hogy jöttek ilyen emberek. Évről évre több munkatársa van a svájci intézetnek. A csoport munkájában kívülről is látható módon Embersonnal együtt öten vesznek részt, ezenkívül kevésbé látható módon még 2-3 ember. A közösség megalkotása ugyanolyan fontosnak tűnik, mint a morális technológia kifejlesztése, illetve a kettő csak összefüggésében szemlélhető. Emberson úr több előadásában jellemezte a most még legfeljebb csíraállapotban található jövőbeli közösségeket. Egy ilyen jellemzés szerint:
„...ez egy olyan közösség lesz, amelyben szabadon működik az önzetlen szeretet. És ha ez így lesz, akkor - ez a fehér mágia - meg fog jelenni egy magasabb lény, aki egy újfajta csoportlelket fog megtestesíteni".
Más megfogalmazásban: „ha egy olyan csoport alakul ki, akik teljes mértékben Én emberek, akkor a csoport egyféle világ Én-t fog átélni".
Más alkalommal arról beszélt, hogy krisztusi közösségeket kell létrehozni, ahol Mihály igaz szolgálóiként kell hogy legyen bátorságunk és nem utolsósorban képességünk ahhoz, hogy ismereteket adjunk át a szellemi világ részére a démonok világáról. Ezek az ismeretek pedig hozzásegíthetik a szellemi világot, hogy a démonok titkait az ember számára megfejtsék.
Megint más alkalommal azt mondotta: „igazi Grál-lovagokra van szükség".
Az itt dolgozó emberekről annyit lehet tudni, hogy minden magánéleti, így a családi kapcsolatokat is lényegében megszakították, és teljes életüket az Antro-Tech Intézet munkájának szentelik. Ez azt jelenti, hogy szabad választásuk alapján a közösségen kívüli életük nincs, nem mennek például szabadságra, és egy szigorú napi munkarend szerint élnek.
Az, hogy a kutató-fejlesztő munka hol tart, nem tudni biztosan, de az hogy a hét év alatt a munkaközösség egy még kívülről is érzékelhető módon változott, nem túl jó kifejezéssel fejlődött, az biztosan állítható.
Mi volt a hét év konferenciamunkája? Ezt is nagyon nehéz röviden jellemezni. Címszavakban, jelzésként álljon itt a „program":
1999. április 23-25.
Az új szellemi látás megmentése
(előadások és együttes éneklés)
1999. július 9-11.
Szabad együttes munka a halottakkal (előadások és együttes éneklés)
1999. október 22-24.
Az emberi szellem győzelme a számítógép fölött (előadások, elektromos kísérletek és együttes éneklés)
2000. június 23-25.
Az elementáris erő használata és visszaélés ezen erőkkel (előadás, színpadi munka)
2000. szeptember 29-október 1. A varázsművészet és a mágikus technika (előadás, színpadi munka)
2000. december 15-17.
A kultusz és a mantra hatása (előadás, színpadi munka)
2001. március 23-25. Az ember feltámadása (előadás, színpadi munka)
2002. március 14-17. Elemi lények I. (Klónozásról)
(előadások, színpadi munka)
2002. június 20-23. Elemi lények II. (A halál misztériuma) (előadások, színpadi munka)
2002. november 7-10. Elemi lények III.
(Elemi lények a jelen világban) (előadások, színpadi munka)
2003. március 13-16. Elemi lények IV.
(Elemi lények múltja, jelene, jövője) (előadások, színpadi munka)
2004. június 24-26. Strader I.
(előadások, színpadi munka)
2004. szeptember 24-26. Strader II.
(előadások, színpadi munka)
2005. augusztus 27. - szeptember 2. Internet I.
(előadások, elektromos kísérletek, színpadi munka)
Ha a tartalomra vonatkozó összefoglalást kellene tennem, azt mondhatnám, hogy számomra a hét év alatt elhangzottak egy egységes építményt adnak. Egy ház, amely azért épült, hogy legyen egy fizikai és szellemi tér a periférián, ahol Mihály követői, feltétlen hívei harcot tudnak vívni az ellen a lény ellen, amely látható módon az embernél lévő kozmikus intelligenciát akarja elrabolni egy, a világot behálózó, a Kozmoszig elérő pókszerű lény formájában. És ez a ház kisugárzásánál fogva másokat is odavonzhat, akik külső munkatársként segíthetik ezt a munkát. A szellemi ház „építőkockáiból" most csak néhány jellemzőt említenék.
Az előadások mindig visszatérő gondolata volt az éteri látás képessége.
Steiner sok előadásában beszél erről a XX. sz. közepétől megjelenő, és a közeljövőben egyre több embert érintő eseményről, amikor megjelenik egyféle természetes, tehát nem iskolázással elért szellemi látóképesség.
Ezzel összefüggésben beszél Steiner a Keleten megjelenő eugnetizmusról, a Nyugaton megjelenő okkult mechanizmusról és a Közép-Európában megjelenő higiéniai okkultizmusról. Erre a három irányra rátekintve beszél Steiner - és ennek alapján sok előadásában Emberson - arról, ahogy Nyugaton az erőnek, Keleten a bölcsességnek, középen pedig a szépségnek, a „Schein"-nek, a mozgékony áttűnésnek kell megjelennie. Beszél arról, ahogy ennek a három természetes képességnek, illetve ennek a három erőnek együtt kell működnie, ahogy egyenletes fejlődésben először meg kell jelennie a K-Ny polaritásának, amelyet azután a középnek, Közép-Európának nem kioltani, hanem kiegyenlítenie kell.
Az előadásokban megismertük ezzel kapcsolatban Merlin, Jézus mester, St.Geman illetve Artus és a Grál lovagok feladatait. Közülük is talán Merlin személyével foglalkozott Emberson a legtöbbet. Álljon itt egy előadás-idézet ennek illusztrálására.
„Mi Merlin mára is kiható feladata? A Kozmosz rezgéseit akarja kifejezni, megjeleníteni. Tudja, hogy az egész emberiség fejlődésének egyik kulcskérdése, hogy a technika zenévé vagy éppen az ellenkezőjére fog megváltozni. Ez a merlini gondolat jelenik meg egyrészről ahogy a tudomány beszél a világról, miszerint 'az egész anyagi világ rezgés', másrészről ahogy Steiner megfogalmazta: 'a legnagyobb zenévé válhat világunk a jövőben'. És Steiner nem csak mondja ezt, hanem tettként is megjeleníti, mint az első Goetheanum tervezője."
Az előadások - talán mondhatom úgy -, egyik alappillérét képezte a számítógép. Saját kutató munkáján keresztül mutatta be, hogy hogyan kell foglalkozni ezzel a lénnyel. Amellett, hogy hihetetlen mélységben feltárta ennek a jelenségnek a szellemi hátterét, nagyon fontosnak tartotta a jelenség természettudományi megközelítését. De ezt nem a ma szokásos, úgymond tudományos módon tette, hanem úgy, hogy azt minden egészséges gondolkozással bíró ember megérthesse. Az alapjelenségek kísérleti bemutatásán túl, visszatért a legfontosabb fizikai jelenségek, mint például az elektromosság, mágnesesség már évszázadokkal előbb tapasztalt, de részben elfelejtett alapjelenségeihez.
A számítógép lényének megismerését segítette az a történelmi-szimptológiai rátekintés, ahogy kutatómunkája révén feltárta a számítógép keletkezésének, kifejlődésének, a normál technikatörténetben nem, vagy alig ismert igaz történetét. Külön meg kell említenem, hogy szinte minden előadásban megjelent egy rendkívüli alapossággal kikutatott történet, életrajz, amely az étergeográfia, vagy éppen a fekete mágia működésére mutatott rá.
A hét évre eddig a múlt, a megtörtént események aspektusából tekintettem rá, de megkerülhetetlen, hogy erre a történetre a jövő aspektusából is ránézzek! Mi dolga van az embernek ezzel az intézettel, az ott folyó munkával, ezzel a harccal?
Az intézetet megismerve, sok-sok személyes beszélgetésen keresztül egyvalami világossá vált számomra, hogy mit nem lehet csinálni. Nem lehet például Magyarországon egy fiók kutató intézetet létrehozni, nem lehet a kutatásokban ilyen módon résztvenni.
De adódik egy feladat, amely ennek a nagy feladatnak csak egy részét képzi, de hallatlanul fontos. Nevezetesen minél több embert el kell juttatni annak felismeréséhez, hogy mi ez a harc, miért folyik a háború. De hogyan lehetséges ez, hiszen ehhez az antropozófiára, a szellemtudományra van szükség, és nem is csak annak elismerésére, hanem egy intenzíven végzett munkára. Ha az antropozófia, és az ezzel összefüggő közösségek jelenlegi helyzetét tekintem, szinte reménytelennek tűnik, hogy legyenek itt Magyarországon emberek, akik célul tűzik ki, hogy az antropozófia forrásából kiindulva megkíséreljék ennek az új világnak, a gép-ember világának, ezen belül például a számítógép valódi lényének az áttekintését. Másrészről viszont azt mondom, hogy ha a most felnövő generációban nem lesznek olyanok, akik felismerik ezt a lényt, és bátran szembeszállnak vele, akkor valóban elveszhet az emberiség. Ha ezt végiggondolom, akkor azt fogalmazhatom meg, hogy kezdetben arra volna szükség, hogy legyen néhány Waldorf-pe-dagógus az óvodákból, az iskolákból, akik felvállalják, hogy hosszú munka során felkészülnek arra, hogy képesek legyenek egy olyan nevelőmunkára, amely erőben megfelel ennek a kihívásnak. Olyan pedagógusokra lenne szükség, akik bizonyos szellemi összefüggések átlátásával tudnák vezetni a gyermekeket a közeljövő ember-gép korszakában, ahol sokszor már nemcsak az óvodás gyermek fog rendelkezni egyféle szellemi látóképességgel, hanem - és ez egy új jelenség - egyre több tizenéves is.
De ahhoz, hogy ez a nem iskolázással szerzett szellemi látóképesség ne egyféle vizionálássá váljon, sokféle betegség formában jelentkezve - beilleszkedési zavarok, autisztikus jellegű viselkedés, szorongások stb. -, arra van szükség, hogy a pedagógus képes legyen felismerni a gyermek ezen képességét és hozzásegíteni a tisztánlátáshoz. Természetesen ez a pedagógus részéről nem egyféle ismeret közvetítését jelenti, hanem egy olyan képesség kifejlesztését, amely alkalmassá teszi őt, hogy a belső kisugárzásból adódóan, az élet, a gépek, a gépkorszak egyre nagyobb kihívásai közepette képes legyen vezetni a gyermeket. Ha maguk a pedagógusok nem veszik észre, hogy a legtágabb értelemben véve egy új korszak jött el, új képességekkel, akkor a gyermek ezt egyedül nem lesz képes helyes módon felvenni, feldolgozni, ez pedig megbetegíti, a világ előrehaladásához oly szükséges erőit gyengíti, kioltja. Nem tudom, hogy van-e a Waldorf pedagógusképzésben olyan bátor kezdeményező, aki felismeri, hogy nemcsak ezt a „témát" kellene bevinni a képzésbe, hanem alapvetően át kellene gondolni a képzést, a képzés és az antropozófia kapcsolatát. De ha mindez nem történik meg, akkor is lehetséges, hogy néhány bátor Waldorf-peda-gógus elhatározza: „én a munkámat ennek szolgálatába állítom".
Magam és a Szabad Gondolat Házának hármas intézményrendszere nevében mondom, hogy minden ilyen kezdeményezésnek segítséget adunk.
Nagyon fontos első lépésnek szánjuk, hogy 2006. tavaszán megjelentetjük Paul Emberson: Gondhishapurtól a Szilícium-völgyig című művét, amely hihetetlen világossággal beszél erről az új gép-ember korszakról. Lapunk is egyre több ezzel foglalkozó írást szándékozik a jövőben megjelentetni. De minden további kezdeményezésnek a pedagógusoktól, a képzések vezetőitől kell kiindulnia.
Múlt és a jövő, a rátekintés két aspektusa, vajon létrejön-e találkozásuk a jelenben?