Bizonyos nehézségeket és nyitott kérdéseket rejt magában arról írni, hogy milyen viszonyunk lehet ma - a 21. század elején - Rudolf Steinerhez. Először szeretnék arra utalni, hogy viszony nemcsak Rudolf Steiner történelmi személyéhez lehetséges, hanem felvethető egy viszonyulás Steiner idők feletti individualitásához és jelenkori hatékonyságához is. Rudolf Steiner személyének és individualitásának ilyen megkülönböztetését nagyon lényegesnek tartom az életművével való termékeny kapcsolat szempontjából.

Így az elkövetkezőkben Steiner történelmi személyére vonatkozóan bizonyos megismerési perspektívákat kellene találnunk, illetve azt a kérdést megvizsgálnunk, hogy milyen utak tárhatók fel, hogy a jelenkorban Steiner individualitásához egy megismerő viszonyt kialakítsunk. Tudatosan helyezem a súlypontot a megismerő viszonyulásra és nem elsődlegesen egy pusztán érzelmi tiszteletviszonyra Rudolf Steiner személyét és individualitását illetően, aminek megin-doklását a továbbiakban részletesen kifejtem.

A megismerés eszméje és A szabadság filozófiája

Walter Johannes Stein az ún. „hágai beszélgetésben", amit 1922-ben Rudolf Steinerrel folytatott, feltette a kérdést: „Az ön művéből mi marad meg még évezredek múlva is?" A válasz így hangzott: „Nem más, mint A szabadság filozófiája. De abban minden egyéb benne van. Ha valaki az ott ábrázolt szabadságaktust megvalósítja, akkor megtalálja az antropozófia egész tar-talmát."¹

Ez a figyelemreméltó kijelentés elvezet oda, amelynek alapján a Rudolf Steiner személyéhez és individualitásához történő megismerő viszony kidolgozható: ez A szabadság filozófiája. Ebben a műben rejlik az egész antropozófia fundamentuma és csírája, egyúttal annak legátfogóbb jövődimenziója. Hogyan kell ezt értenünk?

Két alapvető „szellemi vívmányt" fektetett le Rudolf Steiner A szabadság filozófiájá-ban az emberiség számára. Egyfelől a megismerés min-denoldalúan érvényesített eszméjét, amely egyaránt figyelembe veszi az ember észleléspólusát és gondolkodáspólusát, és amely tisztázza az ember és a világ közötti megfelelő viszonyt. Másfelől kidolgozta az emberi szabadság fogalmát mint életlehetőséget és életvalóságot.²

Rudolf Steiner a „hágai beszélgetésben" arra is utal, hogy hogyan jutott el metodikailag e két szellemi vívmányhoz: „Két elemet kapcsoltam össze. Johann Gottlieb Fichtétől megtanultam azt a cselekvést, amely a külvilágból visszahúzódó én-aktivitás. De Arisztotelész a mindent átfogó empíria gazdagságára vezetett rá. Csak aki képes kiegészíteni Fichtét Arisztotelésszel, csak az találja meg a teljes valóságot, és ez volt az én utam."³

E kijelentésből megérthetjük, hogy az antropozófiai szellemtudományt egy széleskörű fejlődéstörténeti és tudománytörténeti kontextusban kell tekintenünk. Ez a kontextus éppúgy átfogja Arisztotelész ókori filozófiáját, mint a német idealizmus impulzusát, ahogyan az Fichtében kifejezésre jutott. Hogy a megismerés Rudolf Steiner filozófiai alapműveiben⁴ kifejtett eszméje ténylegesen elvezetett annak a küzdelemnek a meggyőző és kielégítő lezárásához, amit az emberiség évezredeken át a megismerés folyamatának megértéséért folytatott, azt ezen a helyen bővebben nem fejtegethetem; de hivatkozhatok az erre vonatkozó munkákra.⁵

A szabadság filozófiájá-ban Rudolf Steiner radikálisan kifejezte a megismerésre és a szabadságra törekvő saját személyiségét. Egy Rosa Mayrederhez írt levélben ebben az értelemben szól A szabadság filozófiájá-ról: „Barátaimnak - de csak nekik - bevallhatom, mekkora fájdalommal éreztem át azt, hogy Nietzsche nem olvashatta könyvemet. Annak vehette volna, ami: minden sorában személyes élménynek. ... Abban én nem tanítok, hanem elmesélem azt, amit bensőleg végigéltem. Úgy mesélem el, ahogyan megéltem. A könyvemben minden személyes. A gondolatok formája is. Egy tanult ember a témát kibővíthetné. Én is akár a maga idejében. Mindenekelőtt a szabadsághoz magát felküzdő lélek útját akartam megmutatni."⁶

Paradox módon „a szabadsághoz magát felküzdő léleknek" ez a személyes „útja" egyúttal egy olyan mű, amelynek általános emberi, sőt kozmikus jelentősége van. Schiller Esztétikai levelei, de éppúgy a fichtei és hegeli filozófia tradíciójában A szabadság filozófiája egy olyan utat mutat meg, amely egy tisztán intuitív gondolkodás folyamán vezeti el az embert a szabadságélményhez. Ez az út - amely hasonlítható a tapintásélményhez - felemeli az embert egy szellemi világba; de a morális fantázia által lehetővé teszi még azt is, hogy a gondolati-intuitív eszmeélmény cselekvőleg összekapcsolódjon a hétköznapi élettel. Az egyénileg realizált szabadságaktusból teremtődik meg [erfliefit] az antropozófiai szellemtudomány a „hágai beszélgetés" értelmében. Az antropozófia megismerő útja mint élet- és megismerés-konzekvencia abból adódik, ami A szabadság filozófiájá-ban csí-raszerűen benne foglaltatik a megismerés eszméjéért és az emberi szabadság valóságáért vívott küzdelemben. A szabadság filozófiájá-val Rudolf Steiner életútján azt a pontot érte el, ahol személyiségének teljes megélésében egyre inkább egységbe forrt individualitásának átélésével.

Rudolf Steiner individualitása az idők áramlásában

Életének végén - az 1923/24-es Karácsonyi

Gyűlés után, amely az Általános Antropozófiai Társaság újralapításához vezetett - Rudolf Steiner a tagság számára előadásokat tartott a reinkarnáció és a karma témakörét illető átfogó kutatási eredményeiről. Ezzel összekapcsolta - saját szavai szerint - a maga legsajátabb misz-szióját: a reinkarnáció és a karma megismerését megvalósítani a XX. században, és ezzel egy új, már az emberi individualitásokra alapozott történelem-megismerést létrehozni. Ezekkel az előadásokkal Rudolf Steiner természetesen munkatársait és tanítványait is arra akarta ösztönözni, hogy saját konkrét karma-megismerést folytassanak. Sőt, az a benyomásunk, hogy az individuális karmikus sorsvonatkozások valódi megismerése teremtheti csak meg a talaját egy produktív antropozófiai közösségalakításnak és társasági működésnek.

A következőkben Rudolf Steiner két tanítványának szimptomatikus karmikus evidencia-élményére szeretnék kitérni, amelyek az o individualitására derítenek fényt. Wilhelm Rath és Eugen Kolisko élményéről és véleményéről beszélek.

1924. július 1-én Wilhelm Rath meghallgatott egy Steiner-előadást, amely az antropozófi-ai mozgalom karmikus összefüggéseiről szólt. A különös Rath számára az volt, „hogy a hallgatóság soraiban ülve egy bizonyos pillanatban azt éreztem, hogy Rudolf Steiner egy megelőző földi életére emlékezik vissza. Jóllehet Aquinói Tamás neve csak egy mellékmondatban hangzott el, mintegy mellékesen. Mély lelki átéléssel és a legnagyobb elevenséggel festette le azonban »a legfélelmetesebb belső harcokat«, amelyek a XIII. században a Domonkos-rendben folytak az averroizmus ellen. »Gondoljunk a XIII. század skolasztikus gondolkodójára vagy írójára. Leírta gondolatait. Ma könnyű gondolkodni, mert az emberek már megszokták azt, hogy intellektuálisan gondolkodjanak. De ez csak akkoriban kezdődött, ezért még nehéz volt. Tudatosan egy roppant belső erőfeszítést igényelt. . Így ülhetett az ember az akkori időkben, és az individuális halhatatlanság tanát védte éles és mélyreható gondolatokkal, Averroesszel polemizálva. ... Ült az ember, és azon igyekezett, hogy az individualizmust megalapozza. Az ember vitatkozott Averroesszel - és Averroes megjelent, fenyegetően jelent meg és megzavarta a lelket.«"⁷

Ami akkoriban megosztotta az embereket, az az a szellemi vita volt, amely Arisztotelész helyes értelmezése körül forgott. Ebben Averroes [arab filozófus, 1126-1198] azt a nézetet képviselte, hogy az arisztotelészi szellemfelfogás az összes ember számára csupán egyetlen intelligenciáról beszél, aminél fogva nem lehetséges sem individuális szellem, sem individuális halhatatlanság. Arisztotelész ilyen értelmezése ellen lépett fel Aquinói Tamás [1224-1274], aki az embereknek szellemi individualitást tulajdonított, amely folytatódik a haláluk után is.

„Említés történt a hallgatóság előtt egy beszélgetésről egy idősebb és egy fiatalabb dominikánus között; ez a beszélgetés ^történetileg nincs feljegyezve, de a szellemi kutatás révén a nyomára bukkanhatunk a megtörtént tények között.

... A fiatalabbik azt mondja: A gondolkodás megragadja az embereket, a gondolkodás, a valóság árnyéka megragadja az embereket. A gondolkodás a régi időkben mindig a felülről való élő szellem megnyilatkozása volt. Most a gondolkodás olyan lett, amely elfelejtette ezt a felülről való élő szellemet, most a gondolkodást mint puszta árnyékot éljük át. ... Az idősebbik azt feleli: azáltal, hogy az ember szeretetteljesen odafordítja pillantását a külső természetre, és a kinyilatkoztatást mint kinyilatkoztatást fogadja, és nem a gondolkodással közeledik a kinyilatkoztatáshoz - ezáltal a korábbi égi realitás számára most egy földi realitást kell megtalálnunk éppen a gondolkodásban. Mi fog bekövetkezni? - kérdezi a fiatalabbik. Az európai emberiség lesz annyira erős, hogy a gondolkodásnak ezt a földi realitását megtalálja, vagy pedig csak olyan gyenge lesz, hogy a gondolkodás égi realitását elveszíti?«

Amikor a fiatalabbik dominikánusnak ezt a mintegy az emberiség lelkéből előtörő kérdését Rudolf Steiner kimondta, az a hallgatóság számára mélyen megrendítő volt. Olyan benyomásom támadt, mintha a fiatalabbik dominikánust elevenen magam előtt látnám, és ezt a gondolatot éreztem magamban feltörni: Ez o maga volt! Dr. Steiner most nem egy karmikus emlékét idézi fel?"⁸

Az előadás alatt történt élmény nyomán felmerült Wilhelm Rathban a kérdés, hogy Rudolf Steiner egy korábbi életében vajon nem Aquinói Tamás volt-e? Érdekes az az esemény, ami mindezt követte. Érthető bátortalanságból Rath nem szegezte közvetlenül Rudolf Steinernek a kérdését, hanem írt egy cikket, amely akkor a „Nachrichtenblatt"-ban jelent meg, amelyben Rath tartalmilag a tomizmus problematikáját érinti. A „fiatalabbik dominikánus" által feltett kérdéshez kapcsolódva ezt írja: „Nem elég, ha azt egyvalaki megválaszolja, hanem a kérdés csak akkor lesz megválaszolva, ha olyan emberek találnak egymásra, akiknek van bátorságuk a lélek belső átalakítására, és elindul tőlük az emberiségnek egy olyan áramlata, amely magában hordozza a lélek megváltozásának akaratát, és amely továbbél az elkövetkezendő jövőben is. Csakis a szabad, a továbbfolytatódó [sich fortpflanzende] szellemi tett lehet képes Averroes tanát megcáfolni."⁹

Nem sokkal ezután Rudolf Steiner megbetegedett, és már nem tudott sort keríteni egy beszélgetésre Wilhelm Rathtal. Steiner reakciója, amit Rath Ita Wegmantól tudott meg, mindenesetre még ma is megrázhat: „Ha társaságunkban több ilyet írtak volna, akkor nem kellene betegnek lennem."

Eugen Kolisko 1924. szeptember 8-án a drámai kurzus egyik előadását (GA 282) hallgatta, amelyen Steiner Lessing Faust-töredékébol idézett. Annál a résznél, amikor Faustnak megjelenik Arisztotelész - „Arisztotelésznek hívtak", amikor tehát ezek a szavak Steiner szájából elhangzottak, Kolisko közvetlenül egy karmikus evidencia-élményt élt át, amelyben felmerült benne a Rudolf Steiner és Arisztotelész közötti karmikus összefüggés lehetősége.¹⁰

Rudolf Steiner a Goetheanum modelljével, 1914 Marie és Rudolf Steiner Berlinben, 1915/16

Ez az élmény Kolisko számára szorosan ösz-szefonódott A világtörténelem az antropozófia megvilágításában (GA 233) című előadásciklussal, amelyet Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés folyamán tartott. Megvilágosodott számára, hogy Steiner ezekben az előadásokban miért helyezte a súlypontot Nagy Sándor és Arisztotelész individualitására.

Arisztotelész tanulmányozásakor feltűnhet számunkra, hogy filozofálásában minden arra irányul, hogy a megfelelő, a helyes kérdéseket tegye fel. Így pl. Arisztotelész Metafizikája a legbonyolultabb apóriák sorát tartalmazza, azaz fogalmi kérdésfeltevéseket, amelyek mind először megoldhatatlan ellentmondásokként mutatkoznak. De felfedezzük Arisztotelész megismerés-impulzusát, ha észrevesszük: e kérdéseknek egyáltalán nem a gyors megválaszolásáról van szó, hanem arról, hogy a gondolkodást a feloldatlan ellentmondásokba egzisztenciálisan beleállítsa, és ennek az ellentmondásosságnak a lelki-szellemi elviseléséből a „metafizikát" felépítse. Arisztotelésznél a gondolkodásnak teljességgel spirituális dimenziója van, amely összehasonlítható a születés eseményével: az arisztotelészi gondolkodásban az ősi misztériumbölcsesség elhal a fogalmi-absztrakt kategóriákban, és újjászületését várja az individuális megismerő tevékenységben.

Arisztotelész, Aquinói Tamás és Rudolf Steiner szellemi azonossága puszta információként tekintve természetesen nem vezet messzire bennünket. De Rath és Kolisko leírt karmikus evidencia-élményét, amelyek helyességét más dokumentumok is alátámasztják¹¹, kiindulópontként vehetjük ahhoz, hogy az Arisztotelész-Tamás-Steiner triászt szellemtudományosan és biográfiailag tanulmányozzuk. Egy ilyen munka megkezdése módszertanilag új perspektívát nyit a szóban forgó individualitás megértésében.¹²

A reális szellemi viszony kérdése

Egy olyan individualitás esetében, aki évszázadokon és évezredeken át ennyire az igazság megismerésére irányult, teljesen kézenfekvőnek tűnik, hogy a vele való találkozás lehetősége a saját lénye reális megismerési beállítottságához kapcsolódik/illeszkedik [sich qualifiziert]. Ez tehát elsődlegesen nem az érzékfeletti észlelo-képességen vagy az ezzel az individualitással való karmikus kapcsolat mértékén múlik, amelyek biztosítják a jelenlegi reális szellemi viszonyt, hanem inkább a saját individualitásunk aktuálisan megvalósított szellemtudományos megismerő magatartásán és megismerő tevékenységén. A kifejtettek értelmében jön létre a találkozás, kommunikáció és inspiráció ezen individualitással és rajta keresztül, oly módon, hogy egzisztenciálisan belehelyezkedünk az arisztotelizmus, a tomizmus és az antropozófia szellemi közegébe.¹³

Amikor a XIII. században Aquinói Tamás kiállt az individuális szellem halhatatlansága mellett, ezt csak egészen meghatározott módon vihette véghez: ti. az arisztotelészi fogalomtechnika alkalmazásával. Másfél évezreddel azelőtt Arisztotelész a maga kategóriatanával és logikájával megteremtette a tudományos gondolkodást. Aminek az ókorban még nyitva kellett maradnia éppúgy az interpretáció, mint a reális szellemi fejlődés tekintetében, az az individuális szellemnek és az individuális szellem halál utáni továbbélésének kérdése volt. Tamás nemcsak fogékonyan és interpretálóan viszonyult Arisztotelészhez, hanem a kereszténység és az antik filozófia összekapcsolásával reálisan harcolt az emberi individuális szellem tudatáért. Rápillantva Rudolf Steinerre, következetesnek mutatkozik abban, hogy ugyanaz az individualitás, aki egykor a tudományos gondolkodás, azután az individuális szellem ügyéért tevékenykedett, a XX. században arra törekszik, hogy kutassa az emberi szellem több földi életen áthaladó fejlődését és változásait, és az ezzel összefüggésben álló tisztán szellemi létezés szakaszait.

Az egzisztenciális összekapcsolódás Arisztotelésszel, Tamással és Steinerrel táptalajt nyújt egy érzékelő szerv kiképződése számára, amely képes lehet ennek az individualitásnak a jelenbeli hatékonyságát észlelni. Ez a szubtilis kérdések és kutatások területe. Gondolom sok múlik azon, hogy e kutatásban a legkülönbözőbb antropozófus személyek kölcsönösen érzékeljék, kiegészítsék, helyesbítsék és segítsék egymást. Úgy tűnik nekem, egyfajta „szellemi stílus" figyelhető meg ezen individualitás körül, amely arra vár, hogy ebben a tekintetben eltaláljanak hozzá a valóságos tettek. Ilyen értelemben fejtegetéseimet kezdeményezésnek szántam.

Megjelent: Der Europaer 9/5 szám, 2005. április

Fordította: Szabó Attila

Irodalom:

1. W J. Stein / Rudolf Steiner - Dokumentation eines wegweisenden Zusammenwirkens, kiadta Th. Meyer, Verlag am Goetheanum, 1985, 299.o.

2. Vö. A szabadság filozófiája két „alapkérdésével", amelyeket az 1918-as újrakiadás előszavában fogalmazott meg Steiner.

3. Ld. 1. pont, 297.o.

4. A goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonásai (GA 2), Valóság és tudomány (GA 3) és A szabadság filozófiája (GA 4)

5. Ld. W J. Stein disszertációját: Die moderne naturwis-senschaftliche Vorstellungsart und die Weltanschauung Goethes, wie sie Rudolf Steiner vertritt (ld. 1. pont); Hans Erhard Lauer: Die Wiedergeburt der Erkenntnis; Helmut Keine: Grundlinien einer essentia Wissenschaftstheorie

6. Rudolf Steiner über seine „Philosophie der Freiheit", kiadta Otto Palmer, Verlag Freies Geistesleben, 1984, 23.o.

7. Wilhelm Rath: Rudolf Steiner und Thomas von Aquino, Perseus Verlag Basel, 1991, 66.o.

8. Ld. uo. 67.o.

9. Ld. uo. 69.o.

10. Ld. ehhez Thomas Meyer cikkét: Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung: Aristoteles, Lessing, Rudolf Steiner - Ein symptomatisches Erlebnis Eugen Koliskos im Herbst 1924, dec./jan. 1999/2000.

11. Vö. például Marie Steiner levelét Edouard Schuréhoz (GA 262, Dornach, 2002, 188. oldaltól), valamint Rudolf Steiner levelezését Ita Wegmannal: Wer war Ita Wegman, I. köt., különösen a 206. oldaltól

12. Arisztotelész, Tamás és Steiner szellemtudományos vonatkozásairól különböző munkák említhetők, pl. a pszichológia területén Wolf-Ulrich Klünker: Selbsterkenntnis-Selbstentwicklung; a szívre való vonatkozásban Peter Selg: Mysterium cordis; én magam is kéziratként közreadtam egy tanulmányt Wesen und Erscheinung címmel az angyalismeretről; lásd még a „Die Drei" 2005. februári, márciusi és áprilisi számait.

13. Jellemző módon beszélünk arisztotelizmusról, tomiz-musról, de nem „steinerizmusról". Pedig ebben a kifejezésben megmutatkozik a szellemtörténet haladása általában és ezen individualitásé egyéni szinten: mivel a személyből fakad a mű, amely egyre inkább belenő az emberiség dimenziójába, ezért csak egy lehetséges megjelölésnek számít az antropozófia.

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

Ki volt D. N. Dunlop?

Daniel Nicol Dunlop (1868-1935) - „egy távoli célokra tekintő antropozófus"

A következő portrévázlatot a Bodo von Plato kiadásában 2003-ban megjelenő Életrajzok könyve számára írtam. Valamivel hosszabb lett, mint amiben megegyeztünk, és a gyűjteményes kötethez kissé le kellett rövidítenem. Az Europaerben eredeti terjedelmében jelenik meg. (Az idézetek D.N. Dunlop - Idő- és életkép c. művéből valók, 2. kiadás, Bázel 1996.) A következő számokban további portrévázlatok jelennek meg E.C. Merryről, Astrid Bethusy-Huc-ról, Helmuth és Eliza Moltkéról.

Thomas Meyer

Daniel Nicol Dunlop 1868. december 28-án a skóciai Kilmarnockban született, Catherine és Alexander Dunlop egyetlen gyermekeként. Apja építész volt, meggyőződéses kvéker, aki szenvedélyesen prédikált. Anyja 26 éves volt, amikor meghalt 1873-ban (?). Daniel anyai nagyapja házában nőtt fel, a kelta kőkörökről ismert Arran szigetén. A szintén Daniel Nicol nevű nagypapa gael¹ nyelven beszélő halász volt. A kis Daniel korán megtanult halászni, hálót készíteni és javítani. Nem sokkal anyja halála után apja utasítására megkezdte a napi bibliaolvasást, amit egész életében folytatott. Kilenc éves korában egy 12 barátból álló vasárnapi körben Krisztusról magyarázott, aki minden más embertől különbözött, s akit „kikristályosodott igé"-nek nevezett. 1882. nyarán, 14 éves korában egy éjszaka váratlanul meghalt a nagypapa, akivel az unoka közös ágyban aludt. A félelem nélkül átélt esemény felnyitotta a fiatal emberben a tudatos szellemi élmények első kapuját: látomásában nagyapját és önmagát látta, amint más alakban, egy másik földi életben jelentek meg. A régi Egyiptom és az orfikus Görögország jelenetei vonultak el lelki szemei előtt. „Akkor ébredtem föl" mondta később. „Képet láttam a jövőről, s minden gondolatom ebből származik."

Miután a szigetről visszaköltözött és egy ardrossani gépgyárban tanonckodott, apjának önkényes természete miatt kenyértörésre került sor közöttük. A 17 éves fiú Glasgow-ban egy kerékpárkereskedőnél talált állást, éjjelente pedig a történelmi, filozófiai és okkult irodalomban mélyült el.

1887-ben, egyik írországi látogatása során ismerte meg Dunlop életre szóló barátját, George William Russellt, aki - a gnosztikus Aeon szóból származó „AE" monogram alatt - számos költői és látnoki tartalmú művet írt és festett is. Két évvel később Dunlop átköltözött Dublinba, ahol bor- és teakereskedőként dolgozott. Itt egy baráti kör működött, amelyhez W B. Yeats is tartozott, s amelyben H. P. Blavatsky és Mabel Collin műveit tanulmányozták. Egy Dante előadáson ismerte meg és szerette meg Eleanor Fitzpatrickot. De megházasodhat-e egy független teozófus? Egy éjszakai látomásában ellenhatalmakkal vívott kemény harc után megjelent lelkében egy idős, bölcs ember, aki mint Dunlop írja „tanítani kezdett". Az 1891-ben Eleanorral kötött házasságból két lánya és egy fia született. 1892. és 1897. között Dunlop Russellel együtt kiadta a The Irish Theosophist folyóiratot.

A család áttelepült New Yorkba. Dunlop szóban és tettben is belevetette magát a teozófiába; egy ideig mint a karizmatikus Catherine Tingley magántitkára tevékenykedett. Megismerkedett a számára jelentős okkul-tista H.W Percivallal, aki a régi nyugati kozmológiai ismeretek megszállottja volt. Miután a Pierce & Miller gépgyárban dolgozott, 1899-ben kinevezték a Westinghaus cég európai kereskedelmi vezetőjévé. Nem sokkal ezután a család Londonba költözött.

Itt Yeats közvetítésével 1903-ban megismerte James Joyce-ot. Cikkeket írt a Theosophical Review számára. 1905-ben vagy 1906-ban egy teozófus kongresszuson látta először Rudolf Steinert, aki „felejthetetlen benyomást" tett rá. 1909-ben a Vahan-ban, a Teozófiai Társaság hivatalos közlönyében közzé tette a nyári iskolák gondolatát, amelyekből az első még ugyanabban az évben megvalósult. A következő évben megnyitotta Manchesterben a Blavatsky-Intézetet, amelyet Annie Besant is meglátogatott. Charles Lazenby-vel együtt kiadta a The Path című havi folyóiratot, amelyben jelentős cikkeket publikált a gyakorlati mágiáról, az állatövről, a gondolkodás funkciójáról és krisztológiai témákról. Ugyanabban az időben megalapította a brit gazdasági szövetséget, a British Electrical And Allied Manufacturers' Association-t (BEAMA). 1912-ben felkérte Alfons Baron Walleent, aki éveken át Rudolf Steiner tanítványa volt, hogy az általa elnökölt Light-On-The-Path-Loge-ban tartson előadásokat Steiner Krisztus-felfogásáról - éppen abban az időben, amikor a Dunlop által helytelenített Krishnamurti-szélhá-mosság tetőzött. Dunlop nem volt a hirtelen szellemi irányváltás embere, de ki akarta deríteni Walleen segítségével, hogy készek-e az emberek Angliában „tárt karokkal fogadni" Steiner tanítását. A háború közepén megjelentette a British Destiny című néppszichológiai tanulmányát. Ugyanabban az évben publikált egy könyvet a szellemi fejlődésről The Path of Attainment címmel. E két írás párhuzamos megjelentetése mutatja, hogy Dunlop a nagy korkérdések vizsgálatát és az egyén szellemi fejlődésének kérdését mint ugyanazon érem két oldalát szemlélte. 1919-ben megjelent a The Science of Immortality, amelyben először található utalás Steinerre, mégpedig a Geheimwissenschaft im Umriss c. művére. 1920. decemberében lett tagja az Antropozófiai Társaságnak, egyelőre anélkül, hogy a Teozófiai Társaságból kilépett volna. Ajánlója Harry Collison volt, Steiner hű tanítványa és fordítója. A Dunlop által vezetett antropozófiai Human Freedom Group-ban találkozott 1922. januárjában Eleanor C. Merryvel, akivel haláláig együtt maradt.

Első személyes találkozására Rudolf Steinerrel 1922. tavaszán Londonban került sor. Mialatt Josef van Leer tolmácsot keresett, Steiner megragadta Dunlop kezét, és percekig tartotta az oldalt lelógó terítő oltalmában. Dunlop, aki az okkultizmussal való első tudatos foglalkozása óta táplálta a reményt, hogy fizikai testben is megismerjen egy igazi beavatottat, ezt írta később: „Az első találkozás hozta a kétségtelen felismerést: itt van a tudó, a beavatott, az, aki a szellemet a maga korába beleviszi." Nem sokkal e találkozás után kilépett a Teozófiai Társaságból, mégpedig H.P Blavatsky halálának napján, akit azonban ezután is ugyanúgy tisztelt. Következő ősszel az antropozófiai impulzus megerősítése érdekében ismertette Steinerrel az antropozófiai nyári iskolákkal kapcsolatos elképzelését, valamint egy sor nyilvános, a világ nagyvárosaiban megrendezendő kongresszusra tett javaslatot. Így jött létre kezdeményezésével és Eleanor Merry segítségével először a Penmaenmawr-i (1923) és a Torquay-i (1924) nyári iskola. A Penmaenmawr-i rendezvényről, amelynek az iniciatív megismerés volt a tárgya, Steiner visszatekintve ezt mondta: „Rendkívüli tetterővel és belső belátással, mondhatni ezotérikus módon vette kézbe (... ) Mr. Dunlop ezt a nyári iskolát."

1923. szeptemberében angol tagok javaslatára Harry Collisont választották a brit területi társaság általános titkárává - Ita Wegman szerint Dunlopnak ezt maga Steiner tanácsolta. Dunlop ekkor már megkezdte az előkészületeket az 1924. júliusában a wales-i herceg által megnyitott World Power Conference-re, amely az első nemzetközi konferencia volt a háború után, amin Németország is részt vett. Ezért nem utazott el Dornachba 1923. végén, amikor az Antropozófiai Társaság helyébe az új, „Általános" szervezetet létrehozták (ÁAT), miután Rudolf Steiner - aki a régi társaságnak nem volt tagja -, látva a belső ellentmondásokat, rászánta magát egy új szervezet alapítására, amelyben az elnökséget is elvállalta. Dunlop Steinert Torquay-ban és azután Londonban látta viszont. Steiner az előző évihez hasonló módon nyilatkozott a Torquay-i nyári iskoláról is; mindkét tanfolyamról ezt mondta: „úgy voltak megrendezve, hogy az ember valóban okkult közegben érezhette magát." Azt is mondta róluk, hogy „az eseményt az antropozófiai mozgalom Arany Könyvébe kellene beírni." Dunlopról emellett megjegyezte, hogy „finom érzésű, távoli célokra tekintő antropozófus". A londoni búcsúzásnál 1924. augusztusában így szólt hozzá Steiner: „Testvérek vagyunk".

Steiner halála után Dunlop teljes gőzzel belevetette magát a szellemtudomány elterjesztésébe, elsősorban nyugaton. „Az antropozófia új szervet fejlesztett ki bennem", mondta, és ezzel arra utalt, hogy saját írásos és előadói tevékenységének háttérbe kell kerülnie, és fő feladata ezután az, hogy másokat segítsen a megfelelő helyre. Gondoskodott Rudolf Steiner és Ita Wegman közösen írt orvosi könyvének angol fordításáról. 1927-ben egy további nyári iskolát szervezett Skóciában, 1928-ban pedig az első nagy antropozófus világkonferenciát rendezte Londonban.

Számos embert segített angliai működéshez vagy letelepedéshez: Willem Zeylmans van Emmichovent, Eugen Koliskot, Ludwig Polzer-Hoditzot, Karl Königet, Fried Geutert, Alexander Miert (később Mirbt), George Adams-Kaufmant, Walter Johannes Steint. Utóbbit ő kérte fel (az időközben állandó szervezetté vált) World Power Conference munkatársaként 1933. júniusában, hogy települjön át Angliába.

Miután Collison a Nagy-Britanniai Antropozófiai Társaság vezetéséből 1929-ben visszavonult, 1930-tól

Dunlop vette át az elnökséget Angliában. Ahogyan ő a WPC elnökeként a világgazdasági tevékenységekbe értelmet, testvériséget és harmóniát igyekezett vinni, ugyanúgy törekedett a Nagy-Britanniai Antropozófiai Társaság elnökeként harmonikus viszonyt teremteni a periféria és a központ (Dornach) tevékenysége között. Ez a harmónia Steiner 1925. márciusában bekövetkezett halála után fokozottan romlott. Szimptomatikus példa erre, hogy 1933-ban kiadtak Dornachban egy News Sheet c. újságot az angol tagok számára, jóllehet Nagy-Britanniában évek óta forgalomban voltak többek között a Dunlop által gondozott újságok is: az Antroposophical Movement és az Antroposophy. Egyúttal megtiltották Steiner előadásainak angol fordítását a fenti újságokban. A társaság sok tagja szerint Marie Steinernek, Guenther Wachsmutnak és Albert Steffennek kellett a szervezetet elsősorban képviselnie, míg Ita Wegmannak és Elisabeth Vreedenek, a két igazgatósági tagnak, fokozatosan háttérbe kellett szorulnia.

Látva az efféle, közvetlenül Steiner halála után fellépő ellentéteket, Dunlop már 1932-ben - W J. Steinnel ellentétben - szükségesnek tartotta fontolóra venni egy nemzetközi szervezet, az International Association for the Advancement of Spiritual Science megalakítását. A szétforgácsolódó új társasággal szemben nagyobb egységet tervezett, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a csődöt mondott régi Antropozófiai Társasággal szemben a jelenlegit létrehozták. Hogy a széttartó tendenciákat ellensúlyozza, 1934-ben újból megszervezett egy minden tag számára nyitva álló nagy nyári iskolát Westonbirtben (Kent). Az itt jelenlévők és a munkatársak között szerepeltek: Elisabeth Vreede, W. J. Stein, Karl Schubert, Caroline von Heydebrand, a Moltke-kutató Jürgen von Grone, George Adams-Kaufman, Pieter de Haan, Eugen Kolisko, Eleanor Merry, Rudolf Hauschka, Owen Barfield, David Clement és sokan mások.

A központ és a periféria megbillent egyensúlya végül teljesen felborult, amikor az ÁAT Húsvéti Közgyűlése 1935-ben Ita Wegmant és Elisabeth Vreede-t a még Steiner által összehívott dornachi vezetőségből kizárta. Dunlopot, mint az „Egyesült szabad antropozófus csoportok" képviselőjét is kizárták a társaságból egy sor más személyiséggel együtt; továbbbá ezen csoportokat többé nem lehetett az ÁAT részének tekinteni, ami valójában tagok ezreinek a kizárását jelentette. Dunlop barátja, Ludwig Polzer-Hoditz volt az egyetlen, aki megpróbálta megakadályozni a Steiner által összehozott társaság széthullását az ezen a közgyűlésen elmondott, jól felépített beszédével. Azzal köszönték meg ezt neki, hogy megvonták tőle iskolai órák tartására szóló engedélyét, amelyre pedig még maga Rudolf Steiner hatalmazta őt fel. Dunlop 1935. május 30-án halt meg, áldozócsütörtökön, egy vakbélgyulladás következtében, Londonban. Halála nagy részvétet váltott ki. A Times-ban és más gazdasági lapokban búcsúztatók jelentek meg, amelyek méltatták a World Power Conference alapítójaként szerzett érdemeit, valamint kiváló képességeit, amelyeket különböző testületek békéltető elnökeként kamatoztatott. Hamvasztására a világ minden részéről érkeztek emberek, akik Dunlopot apjukként vagy barátjukként tisztelték. Ita Wegman Arlesheimből érkezett, és utolsó beszédét tartotta meg antropozófus barátai előtt Londonban. A halott arcának megpillantásakor szerzett élményéről ezt mondta: „A halott arcában őseredeti lénye jelent meg. A szellem jelei igaz alakjukban mutatkoztak meg, nemzeti hovatartozástól, neveléstől vagy a hétköznapok gondjaitól mentesen." Ludwig Polzer-Hoditz, aki Ita Wegman, Dunlop és az ÁAT-ból kizárt sok más személy bátor védelmezője volt, egy évvel később, Dunlop halálának évfordulóján maga is kilépett a szervezetből.

Daniel Nicol Dunlop, akárcsak „testvére", Rudolf Steiner, fel akarta ébreszteni, és másokban is meg akarta erősíteni a személyfölötti, örök individualitás erőit. Miután 1935. áldozócsütörtökjén meghalt, az ÁAT-n belül újabb lendületre kaptak a viszályt keltő impulzusok.

Megjelent: Der Europaer 7/6 szám, 2003. április

Fordította: Tatai Mária

^ugrás az oldal tetejére

Irene Diet

Antropozófia mint „fénytáplálék"?

Gondolatok a Rudolf Steiner antropozófiájához vezető út kereséséről

Mindenkinek, aki gondolkodva ráeszmél a világeseményekre és saját életére, világossá fog válni: éppen akkor, amikor az ember a velük való belső foglalkozást megerősíti, elhomályosul az értelmük és összefüggésük. Másképp megfogalmazva: olyan mértékben, ahogyan a szemlélő számára saját kérdései tudatossá válnak, ugyanolyan mértékben válhat láthatóvá számára az eddig megtalált válaszok elégtelensége. -így Goethe Fausztja csak tudósélete csúcspontján tapasztalja azt a „semmit", melyben benne áll. Mert csak ekkor ismeri fel, hogy a számára ismert tudományok egyike sem képes megválaszolni azt a kérdést, amely őt hajtja, nevezetesen, „hogy megismerjem, ami a világot legbensőbb bensejében összetartja". Fauszt átéli: csak ez a megismerés, egyedül csak ez tenné lehetővé, hogy „tovább ne savanyú izzadsággal kelljen arról szólnom, amit nem tudok."¹ Hiszen minden, amit el lehet mondani, csakis akkor igazi tudás, ha éppen az erre a kérdésre adott válaszból származik.

Mindenki, aki komolyan foglalkozik Rudolf Steiner antropozófiájával, az előbb vagy utóbb saját magában fogja tapasztalni ezt a Fauszt-élményt. Tapasztalni fogja, hogy az ember - fogalmazza Rudolf Steiner² - félreismeri az antropozófia nézőpontját, „ha azt reméli, hogy általa egy úgynevezett »ismeretre« fog szert tenni, amely képzetek sora révén a lelket minden további kérdés és rejtély fölé fogja emelni, és egy olyan »világszemlélet« birtokosává fogja tenni, hogy ebben a helyzetben minden keresés fáradalmait kipihenheti. A látó tudat (schauender Bewusstsein)³ nézőpontja azonban nem hallgattatja el a megismerési kérdéseket; ellenkezőleg, tovább mozgatja őket, és egy bizonyos értelemben mind számukat, mind elevenségüket tovább növeli."

De valóban így van ez? Nem sokkal inkább az történik, hogy Rudolf Steiner művével is úgy bánnak, mintha „információk" forrásául szolgálhatna, melyeket aztán hasonlóképpen használhatnánk, mint bármely egyéb információt? Nem azt kell-e megállapítanunk, hogy a Rudolf Steiner műveinek internetes elérhetőségéről folytatott vita csak akkor jutna az alapokig, ha tudatosítaná alapvetését, ami abban áll, hogy mindig ugyanazt a kérdést kellene feltenni: milyen viszonyban állok én Rudolf Steinerrel? Úgy „adta át" Rudolf Steiner „nekem" a művét, hogy azt képes lehetek „elsajátítani", éspedig hasonló módon, mint ahogy gyerekkoromtól kezdve tudást sajátítottam el? Hogy ebben a műben éppúgy „utánanézhetek" valaminek, ahogy egy írott - vagy még inkább elektronikus -lexikonban szoktam? És nem kell-e megállapítanom, hogy egy ilyen bánásmód alól Rudolf Steinernek még az úgynevezett „ismeretelmélete" sem kivétel, hogy erről is elméletek jöttek létre, melyek szeretnék ezt az ismeretelméletet „megmagyarázni", hogy így az „használhatóvá", „alkalmazhatóvá" váljon? Hogyan lehetséges ez? És mindenekelőtt: hogyan lehetséges, hogy ez a kérdés, melynek mégiscsak minden „használatot" meg kellene előznie, oly kevéssé él a „használók" tudatában?

Azonban az erre az - eddig csak kevéssé reflektált - állapotra történő reakcióként mégsem ez a kérdés válik láthatóvá, hanem - mintegy ennek a kérdésnek a helyén, e helyett - egy Rudolf Steinerrel és művével szembeni másfajta viselkedés: nevezetesen az, amelyik a saját függetlenségét állítja a középpontba. Míg az antropozófiával való bánásmód első formája abban fejeződik ki, hogy a Rudolf Steiner könyveiből és előadásaiból vett tudás- és gondolattartalmakat kellene a saját gondolkodásunk és mindenekelőtt ítéletalkotásunk alapjává tenni, a második abban áll, hogy az ember hagyja ugyan, hogy Rudolf Steiner „inspirálja", de legfőbb figyelmét mégis a tőle függetlennek hitt útra irányítja. Míg az első csoport képviselői arra koncentrálnak, hogy Rudolf Steinert idézzék, megbeszéljék és „védelmezzék", addig a másik csoport képviselői nemcsak Rudolf Steiner iránt érdeklődnek, hanem ugyanúgy más, magukat „spirituális"-nak nevező utak iránt is, melyeket azután megkísérelnek a maguk útjával összekapcsolni. A két embercsoport teszi ki - egyelőre -azok nagy tömegét, akik ma antropozófiával foglalkoznak. Gyanakvóan - sőt ellenségesen -állnak szemben egymással, és a másik útjában mindkettő egyoldalú tévutat vél felismerni. Míg az első Rudolf Steiner elárulását veti a második szemére, addig ezek az elsőkről azt állítják, hogy ők az antropozófiát élettelen és elavult, halott „könyvtudássá" degradálják.

Az a nézőpont, melyből mindez leírható, nem azonos sem az első, sem a második csoport nézőpontjával; ez egy más nézőpont. Innen nézve a két csoport, melyek Rudolf Steiner antropozófiájához való viszonyukban egymással olyan alapvetően szembenállni látszanak, egy és ugyanazzá olvad össze. És még ha a két csoport válasza a kérdésre - mely az újonnan nyert pozíció számára döntő jelentőségű kell, hogy legyen, - különbözőnek tűnik is, mégis az a mód, ahogyan a kérdést tapasztalják, egy és ugyanaz.

Az „evő és a „nem-evő

Milyen viszony van köztem és Rudolf Steiner között? - Ezt a kérdést az emberek első és második csoportjának képviselői látszólag ellentétesen fogják megválaszolni. Míg az első csoport képviselői a kérdést az egyik oldalról, „Rudolf Steiner" oldaláról élik át, a másik csoport emberei a másik oldalról, az „én"-ből kiindulva reagálnak. És mégis: a magam és Rudolf Steiner művének - amit kezdetben nem birtokolok, de szeretném bírni - a szétválasztása az az alap, a soha el nem hagyott talaj, amelyről kiindulva mindkét csoport gondolkodik és cselekszik. És így ezeknek a csoportoknak a képviselőit nevezhetnénk „evők"-nek és „nem-evők"-nek: míg az egyik csoport Rudolf Steiner művét szeretné „bekebelezni" (azaz „evés" és „emésztés" révén elsajátítani), addig a másik csoport képviselői abban a félelemben élnek, hogy ameny-nyiben így tennének, akkor ezzel együtt saját személyiségüket is „elfogyasztanák". Vagyis vonakodnak a Steiner művével való efféle foglalkozástól. - És nemrégiben ténylegesen egymással szemben ült egy „evő" és egy „nem-evő" a „fénytáplálék"-ról folytatott vita kapcsán.⁴ Itt különösen világossá vált, hogy a Rudolf Steinerhez való viszonyban elsősorban egy jelenségről van szó, amelyre éppoly kevéssé kérdezünk rá, mint az evés naponta többször véghezvitt cselekvésére; egy állapotról, amely azonban lényegesen megváltozik, ha egy megfigyelő szembehelyezkedik a két lehetséges állásponttal. Mert ebben a megfigyelő-pozícióban az egykori „vélekedő", „tudó" „kérdezővé", „nem-tudóvá" válik. Konkrétabban: a megfigyelő-pozícióból láthatóvá fog válni, hogy mindkét féle „vélekedő" egy egészen meghatározott Rudolf Steinerhez fűződő viszonyt előfeltételez, vagyis adtak egy választ, melyet nem előzött meg kérdés.

Nos, számomra, megfigyelő számára pontosan ez a viszony válik kérdéssé. Mégpedig olyan kérdéssé, amelyre a válasz olyan mértékben távolodik/zárkózik el tőlem, amilyen mértékben a kérdés tudatossá válik számomra.

A támaszok elvesztése

Némelyek számára a kérdések felmerülése nem tűnik többnek, mint leküzdhető átmeneti állapotnak. Vélheti úgy valaki, hogy csak tovább kell olvasnia és elmélkednie, hogy a „nemtudást" „tudássá" változtassa. - És először ez valóban így is van: minden tudás, amit min-dezideig elsajátítottam, „lineárisan" épült rá a korábbi tudásra, még akkor is, ha általa a korábbi tudás érvényét veszítette. Ahogy egy tulajdont, amivel rendelkezem, bővíthetek vagy kicserélhetek, sőt „megújíthatok", éppúgy lehetséges ez a „tudással" is.

Az már csak természetes, hogy ugyanez

- először - a Rudolf Steiner összkiadásban olvasottakkal megeshet. Mindenesetre az olvasó, aki megfigyeli önmagát, Rudolf Steiner művének gyarapodó „ismeretével" ennek az ellentétét is átélheti: tanulmányai egy bizonyos pontján azt tapasztalhatja, hogy az addig elsajátított „antropozófiai tudás" ugyanolyan mértékben, ahogy azt elmélyíteni igyekszik, „nem-tudás"-ként lepleződik le. - De az is lehetséges, hogy nem rendelkezem ezzel az élménnyel, hogy az elmélyített stúdium és a Rudolf Steiner antropozófiájáról való egyre gyarapodó tudásom ellenére soha mást nem élek át, mint kon-tinuális, egyre sokasodó és mélyülő „tudást". Hogy vannak ugyan kérdéseim, de sohasem olyanok, melyek e kérdésekhez való viszonyom alapvetően új és másfajta módját tennék szükségessé. Hogy tehát a fenti állítást haszontalan és konstruált spekulációként hárítom el. Minden olyan kérdéssel kapcsolatban, melyek számomra Rudolf Steiner antropozófiájával összefüggésben felmerülhetnek, ez egy bizonyos fokig lehetséges. Mindegyikkel, kivéve egyet: nevezetesen a Rudolf Steinerhez való viszonyomra vonatkozó kérdést. Ha ugyanis elhagyom személyes „véleményemet", mely a két korábban leírt közül az egyik volt, és - gondolkodva - egyide-juleg mindkét véleménnyel szembehelyezkedem, éspedig úgy, hogy a kétféle pozíció szemléléséből, „egybenézéséből" egy új, egy harmadik

- nevezetesen a megfigyelőé - jöjjön létre, akkor a kérdésem lényeges átalakulását élem át. Most világossá válik: a két egymásnak ellentmondó pozíció - melyeket most saját gondolkodásom tartalmává tettem - annak az ideális ösz-szefüggésnek a két oldala, amelyen belül a köztem és Rudolf Steiner műve közötti találkozás végbemegy.

Elsőként azt ismerem fel, hogy újonnan elnyert nézőpontomból szemlélve mindkét pozíció épp annyira igaz, mint hamis. Pontosabban: éppúgy, ahogy Rudolf Steiner műve csak akkor ragadható meg, ha olvasva, azaz „kívülről" vesszük föl (az „evő" pozíciója), éppúgy csakis akkor lehet szó antropozófiáról, ha az „belülről" jön létre (a „nem-evő" pozíciója). Éppúgy, ahogy Rudolf Steiner antropozófiájának fölvétele az én énem (Selbst) tökéletes „kioltását" előfeltételezi (az „evő" átalakított pozíciója), éppúgy előfeltételezi ez a felvétel az én abszolút jelenlétemet (a „nem-evő" átalakított pozíciója). És ahogy az általában szokásos olvasással nem lehet „elsajátítani" Rudolf Steiner művét (a „nem-evő" tovább átalakított pozíciója), éppoly kevéssé lehetséges, hogy lehetetlen legyen ezt a művet olvasva elsajátítani (az „evő" tovább átalakított pozíciója). Sőt: éppúgy, ahogy az antropozófia valami olyan módon új dolog, hogy csak egy neki megfelelő „szerv" által lehet fölvenni - ami a mai emberben még nincs meg -, éppúgy semmi mást nem előfeltételez, mint a mai embert. Éppúgy, ahogy az antropozófia fölvétele előfeltételezi ezt a „szervet", éppúgy csak az antropozófia által lehet ezt a szervet megteremteni. - De hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a megteremtendő azt előfeltételezi, amit először meg kell teremteni?

„Amit egy szerv észlel, abban rejlik az az erő is, amely révén ez a szerv maga képződik."⁵ - így írja körül Rudolf Steiner ezt az összefüggést. És most világossá válik: itt van a vége annak, amit hétköznapi tudatommal még képes vagyok megérteni. Az előtt állok, amit a „megismerés határának" kell neveznem.

A nem-tudás ájultsága

Tapasztalom azt a határt, melybe az a gondolkodás ütközik, amely a lineárisan rendezett képzetekre épül. Ezzel együtt azonban minden olyan támaszt elveszítek, melyek a tudatot normális módon fenntartják. Egy falhoz hasonlóan áll mindazok elé ez az élmény, amit normális módon érzek, gondolok és akarok. Ha nem térek ki ez elől a „fal" elől, hanem kiteszem magam az „érintésnek" és a „fájdalmaknak", melyeket azok a paradoxonok okoznak, melyekbe a gondolkodásom beleütközik, és amelyeken feloldódik, akkor tapasztalok valamit, amit Rudolf Steiner a következő szavakkal ír le:⁶ „(...) Mássá válik a dolog, ha a lélek továbblép ahhoz, hogy föltegye magának a kérdést: mit tapasztalhat önmagán belül, ha olyan képzetekkel töltődik meg, melyekhez a szokásos megismerési határokon vezettetik? Megfelelő öneszmélés-nél (Selbstbesinnung) azt mondhatja magának: a szokásos értelemben megismerni ilyen képzetekkel semmit nem tudok; de abban az esetben, ha a megismerésnek ezt az ájultságát igazán bensőségesen szemléletessé teszem, akkor észre fogom venni, hogy hogyan hatnak bennem ezek a képzetek. Szokásos megismerési képzetekként némák maradnak; de abban a mértékben, ahogyan né-maságuk a tudat számára megnyilatkozik, saját belső életet nyernek, mely a lélek életével egységgé válik. És ekkor a lélek észreveszi, hogy ezzel az átéléssel olyan helyzetbe került, ami egy vak lény helyzetével hasonlítható össze, aki még nem tapasztalta meg tapintóérzékének sajátos kialakulását. Ez a lény fogja érezni a külső valóság ellenállását. És ebből az általános érzésből (érzetből) egy belső élet fejlődhetne ki, melyet primitív tudat tölt be, mely már nem csak azzal az általános érzéssel (érzettel) rendelkezik, hogy beleütközik a dolgokba, hanem ez az érzés (érzet) önmagában megsokszorozódik, és megkülönbözteti a szilárdat a lágytól, simát a durvától és így tovább. -Ilyen módon képes a lélek önmagában tapasztalni és megsokszorozni azt az élményt, melyet a megismerés határán képzett képzetek adnak számára. Megtanulja tapasztalni, hogy ezek a határok semmi mást nem ábrázolnak, mint azt, ami akkor keletkezik, amikor a lelket a szellemi világ megérinti. (.)"

Ez az élmény sorscsapáshoz hasonlíthat; mintha egy olyan esemény, mely éppúgy van „bent" mint „kint", olymódon találna el, hogy lelkem legbensőbb mélyéig megérint. Olyan, mintha az a rejtély, amivé a Rudolf Steinerhez fűződő viszonyom vált, és amelynek sötétsége egyre világosabban lép a tudatomba, visszalökne. Így azonban egyben egy ellentétes folyamat is létrejön: ahelyett, hogy abban a mértékben, ahogy megkísérlem gondolni, megvilágosodna, ahelyett „felhígul", sőt elillan minden válasz -és annál inkább így van ez, minél inkább megerősítem az akaratot és a belső koncentrációt, mellyel mindezt a tudatom középpontjába próbálom állítani. A ráfordított belső erő önmagát tapasztalja - éspedig egy olyan élmény révén, amely úgy tűnik, „kívülről" jön. És most megsejtem: maga a rejtély az, ami maga lényét leleplezni látszik: hogy úgy tudja magát velem szembeállítani, hogy számomra ellen-állássá (Wider-Stand), igen, szemben-állássá, tárggyá (Gegen-Stand) tudjon válni. Olyan tárggyá mindenesetre, amely sem nem objektum, sem nem szubjektum, hanem egyszerre mindkettő.

Most azonban felismerhetem: ameddig a kérdés rejtély-jellegét a maga lénye szerint nem tapasztaltam, addig álmodva tovasiklottam afölött, ami fölébreszthetett volna. Vagy másképp fogalmazva: minden válasz, amit mindennapi tudatomból kiindulva tudtam adni erre a kérdésre, semmi más nem volt, mint annak a lelki alvásnak a jele, mely fogva tartott.

A megismerés határai

Antropozófia azokon a határokon keletkezik, melyek a megismerés számára feltárulnak. Vagy ahogy Rudolf Steiner megfogalmazza: „Az antropozófia a maga megismerésével a határokon kezdődik; tudja, hogy az értelemszerű gondolkodás művészete előtt áthatolhatatlan falként áll a szükségszerűség. Az átélt gondolkodás számára eltűnik a fal áthatolhatatlansága; ez az átélt gondolkodás rátalál egy fényre, hogy a pusztán értelemszerű gondolkodás semmilyen fénysugarával át nem világított sötétséget látón (schauend) átvilágítsa; és a »feneketlen szaka-dék« csak az érzéki lét birodalma számára feneketlen szakadék; aki ennél a szakadéknál nem áll meg, hanem veszi a bátorságot, hogy a gondolkodással akkor is tovább haladjon, amikor ennek a gondolkodásnak mindazt le kell vetnie, amit az érzéki világ adott számára, az a »feneketlen szakadékban« megtalálja a szellemi valóságot."⁷

Antropozófia ott keletkezik, ahol a nem-tudás, a nem-megértés olyan átéléssé válik, hogy magát ezt az átélést gondolkodva meg lehet figyelni. Az a szerv, mellyel a mai ember még nem rendelkezik, mert az csak az antropozófia révén fog képződni, az a szerv, mellyel az antropozó-fia egyedül „megérthető" - ez a szerv azoknak a megismerési határoknak az átélése és megszen-vedése során keletkezik, melyek Rudolf Steiner műveinek becsületes és figyelmes olvasói számára számtalanszor megnyílnak. Csak akkor kereshetjük a Rudolf Steiner szavaival való bánásmód lényegesen új formáját, ha átéljük az antropozó-fia rejtélyszerűségét, az én és Rudolf Steiner, valamint az én és az antropozófia közötti viszony rejtélyszerűségét; éspedig azt a formát, mely a Rudolf Steiner művében feltáruló megismerési határokat sem legyőzhetetlennek nem tekinti, sem azt nem engedi, hogy átaludjuk ezeket - hanem éppen általuk annak tapasztalását teszik lehetővé, ami csak az ilyen határokon tapasztalható.

A cikket Irene Diet lapunknak küldte közlésre. Kissé átdolgozott, rövidebb változata megjelent a Goetheanum c. lapban.

Fordította: Kádas Ágnes

Jegyzetek:

1. I. rész, 380-383. vers

2. Vom Menschenratsel: Ausblicke

3. Rudolf Steiner itt azt nevezi „látó tudatnak", amit más helyen „antropozófiának" nevez. Az antropozó-fia nem más ugyanis, mint a mindennapos tudat leküzdése egy magasabb érdekében - vagyis „látó tudat".

4. Az interjú, melyet Branko Ljubic készített Michael Wernerrel, aki néhány éve „fénytáplálékkal" táplálkozik, „Sei dir darüber im Klaren, dass du einen grossen chirurgischen Eingriff hinter dir hast" címmel (Légy tisztában azzal, hogy egy nagy sebészi beavatkozás történt veled) a Der Europaer 2004/05 december-januári számában jelent meg. Itt most nem mélyülünk el a „fénytáplálék" nehéz jelenségében. Ennek a fejtegetésnek más kérdések képezik az alapját, mint amelyeket a „fénytáplálék" jelensége kapcsán föltehetnénk.

5. R.Steiner: Die Geheimwissenschaft im Umriss, GA 13, Schlaf und Tod (Alvás és halál) c. fejezet

6. Idézet R.Steiner: Von Seelenratseln (GA 21) I. Anthropologie und Anthroposophie. A fájdalmakat, melyek az ilyen megismerési határokon felléphetnek, a 2. függelékben írja le (Das Auftreten der 'Erkenntnisgrenzen'), de számtalan előadásban is, melyekben nagyon pontosan belemegy az antropozó-fia megszületésébe a megismerés határain. Lásd ehhez: GA 72, 1917. Okt. 18-i e.a; GA 73, 1917. Nov. 5; GA 178, 1917. Nov. 15; GA 67, 1918. Febr. 7.

7. Von Seelenratseln, GA 21, Das Auftreten von Erkenntnisgrenzen

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

Irene Diet a „Szabad Gondolat"-ban és a „Szabad Gondolatok Házában"

Irene Diet 1959-ben született Lipcsében, az akkori NDK-ban. A lipcsei és párizsi egyetemen történelmet és filozófiát tanult. Huszonhat évesen hagyta el az NDK-t, Párizsban élt, jelenleg Berlinben dolgozik mint független írónő. Könyveit elsősorban azoknak írja, akik Rudolf Steiner antropozófiájában megismerési utat keresnek.¹ A háború utáni antropozó-fus generációhoz tartozóként legfőbb kérdése: egyáltalán tudom-e, hogy mi Rudolf Steiner antropozó-fiája, és mi a Rudolf Steiner és közöttem lévő viszony? Ennek a kérdésnek a felébresztése nélkül nem juthatok ki abból a káoszból, melybe az emberiség a jelenkorban került. Ennek a kérdésnek a felébresztése indíthat el bennem egy megismerési folyamatot, melyben én a világgal (másokkal) és önmagammal találkozhatok.

Irene Diet most negyedik írását küldte meg folyóiratunknak,² melyet Kádas Ágnes fordításában adunk közre, 2005. március 18-19-én pedig harmadik alkalommal tartott előadást és szemináriumi munkát a Szabad Gondolatok Házában. A közösen végzett gyakorlatok lényegét ő maga így fogalmazta meg:

„A beszélgetéseken nyugvó szeminárium-munka során nem tudás-közvetítésről van szó, sokkal inkább arról, hogy azt megtapasztaljuk, ahogy a gondolkodási sémák és vélemények kialakulnak, melyek az - eredetüket tekintve tudattalanul maradó - világképeket kiteszik. Át kell élni a megismeréshez vezető utat, amelyen a kereső minden gondolati lépéséről számot tud adni magának. A munka menetét éppúgy fogja alakítani az, amit a szeminárium vezetője mond, mint az, amit minden egyes résztvevő képes beleadni. A munka tehát állandóan új és más lesz, mert az egyes résztvevők közötti történés formája maga teszi ki annak tartalmát, amire törekszünk. -Mindez előkészületként szolgálhat ahhoz, ami a legfontosabb kell, hogy legyen számunkra: keresni Rudolf Steiner szavainak megértését."

1894-ben jelent meg Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája című műve. Ezzel a művével Steiner egy hatalmas tettet hajtott végre, egy világtörténelmi áttörést, mely az emberi fejlődést az intellektualizmus korszakából egy spirituális korszakba vezette át.

Irene Diet előadásai ösztönzést adtak arra, hogy a szemináriumon résztvevők ezt az áttörést a saját lelkükben gyakorolják.

Márciusi előadásának középpontjába egy ingamozgás megfigyelését állította, a világmegismerés és önmegismerés, az „én" és a „világ" között lejátszódó ingamozgás megfigyelését.

Ha megfigyelőként megfigyelem ezt az ingalengést - melyben a világ megismerése (észlelés) önismeretté, az önismeret (sors, biográfia) világmegismeréssé válik, mely polaritást a gondolkodás köti össze -, akkor a gondolkodó megfigyelésben, a megfigyelő gondolkodásban a gondolkodás folyamatában mint világfolyamatban állok benne.

Hogy ez megtörténjen, a kifelé irányuló akaratnak, amely a külső tevékenységbe árad bele, irányt kell változtatnia, és befelé kell fordulnia, a gondolkodást kell megragadnia; és a gondolkodásnak a gondolkodás fényétől átvilágított akarattá kell válnia.

Ez a metamorfózis az ember „én" teremtő szellemi tevékenysége.

A megismerési út egy fejlődési út, melyen haladva érzékszerveket fejlesztünk ki az érzékfeletti megismerés számára.

Irene Diet hangsúlyozta, hogy a szemináriumi gyakorlatok alapját Rudolf Steiner művei képezik, ahogyan ő ezekkel a művekkel dolgozik. A szeminárium célját pedig abban látja, hogy megtanuljuk Steiner írásait új módon olvasni.

A természettudósok nem veszik figyelembe, hogy világnézetükben jelen van egy megfigyelő is. Figyelmük megismerésük tárgyára, és nem annak folyamatára irányul. Így két irányban elkerülik azt az élményt, melyet Rudolf Steiner mint a „megismerés határának fellépését" írja le a Von Seelenratseln című könyvében:

- amit ma még nem ismerünk, azt majd a további kutatások felfedik, és a jövőben el fogunk jutni a teljes megismeréshez. Megtudjuk majd azt is, hogy mi a matéria és a tudat lényege. Itt azonban a tudós elhagyja a tudományos megismerés, a gondolkodás területét, és azt érzésekre, kívánságokra, reményekre váltja,

- a másik irányban hipotézisek felállításával kerülik el a küszöböt, amikor a fogalmak elveszítik valóságtartalmukat.

Rudolf Steiner szerint „a gondolkodás szemlélete vezeti a gondolkodót a mindennapi megismerés határához. Az antropozófia ezen a határon lép fel."

A XIX. század megismerési problémája ma is létezik és tovább hat. Irene Diet nagyszerűen írja le, hogy Rudolf Steiner antropozófiájának megismerésénél is lehetséges az előbbi két irányban az eltévelyedés:

- az ember azt hiheti, hogy a szellemtudományból származó ismereteinek puszta gyarapításával eljuthat az ember és a világ lényegi megismeréséhez (az antropozófiával foglalkozók egyik csoportja), anélkül, hogy elhagyná a megszokott képzetalkotási módot,

- a másik csoporthoz tartozik az, aki bár Rudolf Steinerre hivatkozik, de saját utat keres, aki nem akarja elveszíteni önmagát, de elveszíti a világot, amikor a saját szubjektív természetéből megteremtett képek formájában belső élményekhez, fantazmagóriákhoz jut.

A szemináriumi munka során is keletkezhetnek félreértések. Irene Dietet is félreérti az, aki az antropozófiai stúdium-munkát, melyben a gondolkodás elsajátítja a magasabb világokra vonatkozó közléseket, csak absztrakt gondolati tartalmak felvételének, esetleg fölöslegesnek is tekinti, és figyelmen kívül hagyja, hogy aki a szellemi világokba be akar lépni, annak be kell tartania azokat a szabályokat, melyek az okkult fejlődés alapját képezik. Aki egy ilyen félreértésnek áldozatul esik, az a szemináriumi gyakorlatok során nagyon hamar azt képzelheti, hogy neki máris eleven gondolkodása van, miközben a tévesen felfogott szemináriumi gyakorlatokkal csak megerősített fantazmagóriákhoz jut, melyek egy nem átalakított asztralitásból származnak.

Irodalom:

1. I. Diet: Gefangenschaft der Geistesleesre. Vom Ratsel des Zusammenhanges zwischen Welterkenntnis und Selbsterkenntnis im Werk Rudolf Steiners. Ignis Verlag

2. Antropozófia mint „fénytáplálék"? (SZG 8/2, 2005. június) A korábban megjelent cikkek:

Kell-e még nekünk Rudolf Steiner? (SZG 7/1, 2004. március); Lélek helyett „energia"? (SZG 7/1, 2004. március); Az antropozófusok körében kialakult válság magának az antropozófiának a lényegéhez tarztozik? (SZG 7/2, 2004. június)

^ugrás az oldal tetejére

Séva

Előadás vagy beszélgetés

„Kawtaradze kontra Diet"

A 2004/2005-ös idényben a Szabad Gondolatok Háza legutóbbi két előadója volt Irene Diet és Georg Kawtaradze. Mindkét előadó mély benyomást tett rám, és úgy tapasztaltam, hogy hasonló érzéseket vitt magával a hallgatóság nagy része. Azonban a két alkalom között mégis nagyon nagy volt a különbség.

Georg Kawtaradze, hagyományos értelemben véve mondhatjuk, hogy előadó volt. O hozott egy témát, amivel hosszú ideje dolgozott, és amelynek eredményét most előadás formájában elmondta nekünk. A hallgatóság pedig meghallgathatta, jegyzetelhetett. Felismerhetett valamit, ráébredhetett valamire, ösztönzéseket kaphatott, vagy akár el is aludhatott rajta. Ugyanakkor, bár a mód, ahogyan az előadás folyt, hagyományosnak mondható (az előadó előad valamit /„aktív"/; a hallgatóság hallgat, befogad /"passzív"/), mégsem tekinteném hagyományosnak abban az értelemben, hogy a forrás, ahonnan kiindul, az antropozófia. Ami nem olyasvalami, ami a hagyományban megkövesedhet -ha igen, akkor már nem az -, hanem eleven valóság. Kawtaradze úr előadásának címe „A Fekete-tenger és a Fehér-tenger vidéke - a kelet-európai térség két pólusa" volt. S a következőképpen kezdte: „Az antropozófia kiterjesztette megismerésünk határait, egy olyan területet nyitott meg az emberek számára, ami korábban csak a vallás számára volt meg. Megadta a lehetőséget, hogy jobban megismerjük a földi világot. A mai előadás egy példája ennek.

Általában azoknak a dolgoknak, melyeket a tér-idő elválaszt, a tudományban sincs közük egymáshoz. Ez érthető, mert számunkra nem adott, hogy közvetlenül összekapcsoljuk azokat a dolgokat, melyeket a tér-idő elválaszt. A tudomány ezeket a dolgokat akkor köti össze, ha van közöttük egy közvetítő. De ha a hagyományos megismeréssel nem tudunk ilyen közvetítőt találni (a tudomány módszereivel), akkor ezek kívül maradnak a megértés határain. Így a Fekete-tenger és a Fehér-tenger között sincs látszólag kapcsolat. Hacsak ..."

Szokásosnak mondhatunk egy ilyen előadást, ha a szokásos módon hallgatjuk. Úgy gondoljuk, hogy az előadó pusztán ismereteink gyarapítását célozta meg. Ez sem elkárhoztatható (sem az előadó, sem a hallgató ilyen hozzáállása), de itt valami másnak kellett történnie, hiszen az előadó fontosnak tartotta, hogy már az előadás kezdetén felhívja a figyelmünket, hogy az, amire ő a kutatásaival eljutott, az antropozófia révén vált lehetségessé. Hagyományos volt az előadás, mert „ismeretek" hangzottak el. Csakhogy nem olyasféle ismeretek, amelyeket megszoktunk, hanem olyanok, amelyek egy antropozófiára támaszkodó kutatás eredményei. Az előadó ismereteket, tartalmakat használt fel arra, hogy a világ újfajta szemléléséhez ösztönzést adjon a számunkra.

Azóta sokszor elolvastam a jegyzeteimet, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy maguk az ismeretek nem adnak számomra sokat. Mit is kezdhetnék azzal, hogy megtudtam, hol találhatók érdekes labirintusok a címben említett vidéken? Az a mód azonban, ahogyan az előadó rávilágított összefüggésekre, lehetőséget ad a számomra, hogy felnyissam a szemem, és másként nézzek a világra. Olyan összefüggéseket vegyek észre, amelyek a hétköznapi gondolkodásomból, a tér-idő összefüggéséből, a mai természettudományokból nem adódnak.

Sokan sokféleképpen elmondták már, hogy szeretnék, ha végre történne valami változás az előadások módjában. Hogy nem lehet ma már a hagyományos módon előadásokat tartani, ahol a hallgatóságot az előadó a vég nélküli passzivitás állapotában tartja. El kellene érni, hogy a hallgatóság ne aludjon el, hanem aktívan bele legyen vonva az előadás menetébe. Erre ötletek is érkeztek. Például, hogy az előadást rendszeresen szakítsuk meg művészi tevékenységekkel. Legyenek közben euritmia-, bothmer gyakorlatok, festés stb.

(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a fajta hozzáállás egy szeretnivalóan naív, gyermeki lelkületet mutat, ahol a hallgató nem magát akarja aktívvá tenni, nem maga akar felébredni, hanem másoktól, az előadótól várja, hogy ezt tegyék vele.) Azt persze elismerem, hogy az előadásoknak ez a mindannyiunk által ismert módja valóban régóta fennáll. Még azt is bevallhatom, hogy magam is többször elaludtam már előadáson. És nem csak csukott szemmel! Arról már nem is beszélve, hogy ha mégoly szorgosan jegyzeteltem is, s ha igazán nagyszerűnek is találtam az előadást, hamarosan elfelejtettem az egészet, mint azoknak jórészét is, amiket annakidején az iskolában tanultam. A jegyzeteim a fiókban őrizve nem gyújtanak fényt számomra.

Irene Diet-tel azonban eljött azoknak az ideje, akik valami újat, valami mást vártak. Diet asszony már harmadszor tisztelt meg bennünket látogatásával, és a már említett szokásos formában még egyszer sem tartott előadást. Az eseményt nem is hívtuk előadásnak, szemináriumnak neveztük el. A szemináriumok után pedig a jelenlévők szinte maradéktalan lelkesedéssel hagyták el a helységet. Arra azonban, hogy mi okozta ezt a lelkesedést, hogy mi volt a közös munkánk tartalma, már kevesen találtak szavakat.

Akik nem voltak jelen (családtagjaink, ismerőseink), mégis feltehetik a kérdést, hogy mi történt itt, ami olyan nagyszerű volt?

Külsőleg nem olyan nehéz megfogalmazni. Irene Diet a szeminárium elején tartott egy rövid bevezetőt, a végén egy szintén nem hosszú befejezést, a kettő között pedig egyfajta párbeszédet folytatott a hallgatósággal. Azonban ahogy ez zajlott, az már nem volt olyan egyszerű. O - nyugodtan mondhatjuk - állandóan kérdésekkel kínzott bennünket, mi pedig gyötrődtünk a válaszokért, amelyek helyett sokszor „csak" egy újabb kérdésig jutottunk. De ez még semmi! Alig szólaltunk meg páran, már meg is állított bennünket. „Most álljunk meg és tekintsünk vissza! Mi történt most?" „Mit kérdeztem én? Honnan indult ki / miből származott ez a kérdés?" „Mit válaszoltatok erre ti?" . Látszólag, annál tovább, hogy ezt megpróbáltuk újra és újra végiggondolni, felidézni, a lehető legpontosabban elmondani és megfigyelni, jószerivel egy teljes délutánon át nem is történt más. Aztán másnap „természetesen" újra ezzel kezdtük a napot. Ezek után, joggal kérdezheti, aki nem volt ott, hogy mi volt ebben olyan nagyszerű, amiért mindenki lelkesedik. Köztünk is voltak, akik nem adták fel az utolsó percig, és várták, hogy mikor kezdi már el végre, hogy arról beszéljen, ami miatt ide jöttünk. „Miért játszik itt velünk? Mondja el végre, amit tud, és én majd eldöntöm, hogy mit kezdek a hallottakkal!"

Tehát mi is történt? Irene Diet, ellentétben Kawtaradze úrral, nem hozott a hagyományos értelemben vett ismereteket. Beszélt egy ingamozgásról, amelyben mindannyian benne állunk anélkül, hogy megfigyelnénk. Leírta ezt az ingamozgást: Ha az ember kitekint a világba, kérdései támadnak. A kérdésekre nem találja a választ, a világ elsötétül számára. De ezzel egyidőben a kérdező rátalál önmagára, magát mint kérdezőt, mint nem megismerőt ismeri fel, önmaga tudatára ébred. Ha az ember most önmaga felé fordul, meg akarja ismerni önmagát, megint csak kérdésekbe ütközik. Nem önmagát látja, az „önmagam" elsötétül. Ahelyett a világot látja, amely őt alakította. Látja, hogy nem azáltal lett olyan, amilyen, amit akart, hanem épp azok a dolgok alakították ilyenné, amit nem akart, amit a világ hozott felé. A világba nézek, és önmagamhoz jutok - önmagamba nézek, és a világot látom...

Ennek az ingamozgásnak a bemutatásával, a rejtélyekbe való ütközéssel kezdődött a munka. Irene Diet segítségével felismerhettük, hogy bár ennek a megfigyelésére mindannyian képesek vagyunk, mégsem voltunk mindennek tudatában ez ideig. Majd később azt mondta: „Most megmutattam valami nagyon nehezet. Azután beszéltem egy megfigyelőről. Most pedig van egy kérdésem: Fontos erről a megfigyelőről beszélni? Nem lenne elegendő erről az ingamozgásról beszélni? Miért nehezítjük meg a dolgunkat azzal, hogy erről a harmadikról, a megfigyelőről is beszélünk?"

Irene Diet a szeminárium végén fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amit most bennünket vezetve végigcsinált, az Rudolf Steiner munkáin alapszik. Helyesebben szólva azon a munkán, amelyet Irene Diet Rudolf Steiner írásaival végig élt. Azzal engedett utunkra bennünket, hogy ezt kihangsúlyozta.

Diet asszony idén márciusban dolgozott velünk harmadszor. Az első alkalommal a hagyományos módon voltam jelen. O kérdezett, én pedig jó diák módjára igyekeztem válaszolni. Érdekesnek találtam, de egy-két hét múlva már el is felejtettem az egészet, és csak arra emlékeztem, hogy nagyon érdekes volt. A második alkalommal sem változott a jelenlétem, de utólag felmerült bennem a kérdés és megpróbáltam megérteni, hogy mi is okozta ezt a lelkesedést. Azt, amiről szó volt, azonban éppúgy elfelejtettem, mint az első alkalommal. A küzdelem azonban mégsem volt hiábavaló, mert a harmadik alkalommal már a munkában is éberebb tudtam maradni. Nem csak azt figyeltem, hogy mi a kérdés, és hogy arra nekem milyen válaszaim vannak, hanem azt a folyamatot is kezdtem megsejteni, amiben az ő irányításával benne voltunk. S méginkább meg tudtam ragadni valamit azáltal, hogy azóta is folyamatosan foglalkoztat az, amit ott tapasztaltam. Nem hangzottak el ismeretek, amelyekre emlékezhetnék, de jegyzeteim alapján képes vagyok felidézni a történteket, gondolkodásommal követni a folyamatot, megfigyelni, hogy hol keletkeznek azok a szakadékok, ahol a gondolkodásommal elakadok stb. Mióta a szemináriumon történtekkel tovább dolgozom, másképpen figyelek arra, ami elhangzik, és arra, amit olvasok.

Ezek alapján most arra az álláspontra jutottam, hogy nem annyira az a mód fontos, ahogyan az előadó közvetít valamit - persze nem figyelmen kívül hagyható, hiszen a tartalomnak és a formának találkoznia kell -, de főként az számít, hogy a hallgató maga hogyan van jelen. Minden résztvevőn magán múlik, hogyan vesz részt az adott eseményekben, s hogy aztán mit kezd vele. Ebben nincs különbség a két említett eset között. Mindkét forma csak akkor vezet bennünket el valahová, ha mi magunk nem a hagyományos módon vagyunk jelen, ha észrevesszük, hogy aki érkezett, mit hoz felénk, és az honnan származik. Ha nem csak várjuk, hogy a „sült galamb a szánkba repüljön", hanem továbbdolgozunk azzal, amit hallottunk, ami velünk történt. Bármelyik esetről legyen is szó, semmi nem fog történni, ha a szokásos módon fogadjuk, és nem dolgozunk tovább a kapott impulzusokkal. Akkor bármennyire nagyszerűnek is érezzük akár egyiket, akár másikat, éppúgy elfelejtjük, mint amiket eddig hallottunk, tapasztaltunk. (De még ez a felejtés a jobbik eset. Ennél is rosszabb, ha bizonyos mondatokba belekapaszkodunk és azokat aztán életünk végéig szajkózzuk változatlanul, anélkül, hogy továbbdolgoztuk volna őket.)

A két vendég különböző módon, különböző eszközzel, de azonos forrásból kiindulva dolgozott. Kawtaradze úr az előadás elején, Diet asszony a szeminárium végén hívta fel a figyelmünket arra a tényre, hogy ő maga összekötötte magát Rudolf Steiner antropozófiájával. Kawtaradze úr ismereteket használt, Irene Diet pedig gyakorlatokat. Egyik sem több, de nem is kevesebb, mint felszólítás. Bennünket, hallgatókat saját munkájukkal felszólítanak arra, hogy elinduljunk a forrás felé, ahonnan ők elindultak, s ahová folyamatosan törekszenek. Munkájuk azonban nem marad más, csak pusztába kiáltott szó, ha nincs fülünk a hallásra.

Sokféle út van. Mindegyik rejt lehetőségeket és buktatókat is. De mindannyiunknak magunknak kell megtalálnunk a saját utunkat, és akár tetszik, akár nem, senki nem vihet bennünket a hátán, nekünk magunknak kell járnunk rajta. Én magam kell, hogy emelgessem a lábam, izzadjak, küzdjek és fáradjak azért, amit elérhetek.

^ugrás az oldal tetejére

Georg Kawtaradze²

A jövő kulturális térsége

A Fekete- és a Fehér-tenger szimptomatológiája

2005. január 21-22-én a Szabad Gondolatok Házának szervezésében elhangzott előadás és beszélgetés anyagát Georg Kawtaradze vázlata, valamint Stráma Éva jegyzetei alapján Deák József állította össze.

"20 éve jártam itt, s úgy tűnik, akkor az egy másik világ volt, és bizonyos szempontból pedig, mintha nem változott volna semmi. Tolsztoj gondolatait kölcsönvéve: "Minden sokkal rosz-szabb, mint amilyen lehetne, és sokkal jobb, mint gondoljuk." Ezért én is úgy gondolom, mégis sokkal jobb ma; mert szabadon olvashatjuk Steiner munkáit, és foglalkozhatunk vele."

Antropozófia: határtalan megismerés

"Az antropozófia kiterjesztette megismerésünk határait, olyan területre, ami korábban csak a vallás számára volt elérhető. Megadta a lehetőséget, hogy jobban megismerjük a földi világot. A mai előadás erre példa. Általában a térrel és idővel elválasztott dolgokat egymástól függetlenekként érzékeljük, a tudományban sincs közük egymáshoz. A megismerés során a kapcsolat köztük, ha létezik is, rejtve marad. Ez érthető, hiszen nincs képességünk közvetlenül ösz-szekapcsolni a tér-idő elhatárolta dolgokat. A tudomány is ezeket csak akkor köti össze, ha talál köztük közvetítőt. Ha pedig hagyományos megismerési módszereivel nem tud ilyet találni, akkor ezek kívül maradnak megértése határain."

A Kelet-európai síkságot északról, illetve délről határoló Fehér-tenger és Fekete-tenger között sincs kapcsolat. Látszólag. Hacsak nem; hogy a fekete és a fehér éppen ellentétei egymásnak. Ami a véletlen, esetleg egy földi hatalom műve is lehetne; "Ha a "lenti" tengert Feketének hívják, akkor a "fönti" csak Fehér lehet. Pedig még a két vízfelület földrajzi szembenállása sem feltűnő a közük lévő távolság miatt.

Akinek eszébe jut, hogy a tengerek elnevezése a periférián működő erők valamiféle polaritására utalhat, esetleg megpróbálja összekapcsolni Goethe színtanának empirikus bizonyításával arról, miként sorakoznak a színskála alkotói a sötétség és a világosság között. Bennünk is felvetődhet: Vajon a Fekete- és a Fehér-tenger között miként foglalnak helyet a "színek"? De ezt földrajzi jelenségekre vonatkoztatni puszta fantáziaszülemény, ha nem támasztja alá semmi. Mert bármit állítunk, azt be is kell bizonyítani! Kezdjük a Fekete- és a Fehér-tenger vizsgálatát elnevezésükkel! Már ez is rejtélyes.

A névadás rejtélye

A Fehér-tenger esetében az ötletet is titok fedi, mi alapján adta ezt a nevet először Olaus Magnus svéd térképész Velencében, 1539-ben kiadott térképén. Hiszen jól ismerte a Fehér-tenger partvidékének szláv, finn, orosz lakóit, akik sose hívták így. Nem választva le a Barents-ten-gerről, inkább "Jeges"-ként emlegették. Tehát az elnevezés csak úgy, "önmagától" keletkezett. Ez egy fontos szimptóma.

Még bonyolultabb a helyzet az évszázadok homályába vesző, Fekete-tenger "keresztelőjével". Úgy tudni, az elnevezés: az iráni felföld lakóitól ered. Talán a perzsáktól, esetleg más iráni néptől, akár a szkítáktól. Ok láthatták "feketének" ezt a tengert Ahsaina-ként hívva. De napjainkig ez a név jellemző megszakításokkal jutott el. A perzsáktól "Ahsaina"-t halló görögök, e szót a vele összecsengő Akszeino-ként (jelen-tése:"barátságtalan") idomították nyelvükhöz. Így azonban csak addig hívták, amíg a Kr.e. VIII-VII. századra ki nem ismerték; tapasztalva gazdagságát halban, telepek létesítéséhez ideális sok sok öbölben. Gyarmataikkal "meg is hintették" partvidékét, kihasználva a kereskedelmi hajózáshoz hullámai nyújtotta korlátlan lehetőséget. El is felejtették az elődeik által átformált, óvatosságra intő "Barátságtalan" elnevezést, amit utóbb Eukszeinosz-ra, "Barátságos"-"Vendéglátó"-ra váltottak. Így merült el a tenger perzsa nevének első értelme a görög Eukszeinosz-ban. Így hívta Európa is a XVI. századig. Azonban színre léptek az Iránnal határos Közép-Ázsiából a törökök, akik alighanem perzsa szomszédaiktól hozták vissza a Fekete-tenger eredeti nevét törökül "Karadeniz"-ként.

Pedig kinézete alapján a Fekete tenger aligha ad okot erre, hisz a déli tengerekhez hasonlóan, amikor nyugodt, az ég színét tükrözve a szemet selymes kék színével simogatja. Kétségtelen, az ősi perzsák valami másért adták ezt a nevet; ők még rendelkeztek olyan képességekkel, amit az emberiség fejlődése során elveszített.

Elveszejtett képességeink

A régmúltban, sőt még a középkorban is hasonlóan, "Mare-Tenebrariumnak" Sötét-tengernek hívták latinul a, "Herkules oszlopain" túl, messzi nyugaton a Gibraltár szoros mögött elterülő ismeretlen tengeri térséget. A Fekete-tenger perzsa elnevezésével más a helyzet. Még csak nem is a számukra "túlfelén" lenyugvó Nap eltűnésére utal. A lélek által a valóság megismerésére mozgósított erők a régi időkben is feltárták, ha valahol az ember számára ellenséges sötétség uralkodik. A görögök kezdetben a perzsákhoz hasonlóan érezték ezeket az erőket a Fekete-tengeren. De a meghódítása során felcsillanó előnyök káprázata elfeledtette velük mindezt. A tudomány is csak a XIX-XX. században fedezte fel a perzsák évezredek óta ismerte tényeket.

A Fekete-tenger csaknem zárt víztároló medencéje mindössze a Boszporuszon keresztül érintkezik a Földközi-tengerrel, mintha arról vált volna le. De ez nem így van. Bár a legkeskenyebb helyen alig hétszáz méteres, legsekélyeb-ben pedig mindössze huszonhét méteres Boszporuszon át a vízcsere jelentéktelen, mégis rendkívül jellemző két áramlás zajlik: felül a Feketetengerből a Márványba, és alul vissza.

A Duna, a Dnyeper, a Don és sok kisebb folyótól táplált Fekete-tengerből csaknem édes víz áramlik. A Földköziből a Feketébe viszont a sótól nehezebb víz folyik. De a Fekete-tenger több vizet ad sajátjából, mint amennyit szomszédjától befogad. Ily módon "fejezve ki figyelmüket egymás iránt" de nincs szoros kapcsolatuk.

Élet-halál vize

A Fekete-tenger nagyban különbözik a többi tengertől, ugyanis két rétegből áll. A felső, 150-200 méteres egy halak által kedvelt, életben gazdag rész. Alatta viszont a tenger már nem lélegzik, megszűnik benne az anyagcsere, ráadásul a két réteg között nincs kapcsolat. A tenger közepén elterülő alsó rétegben 2200 méteres mélységig hiányzik az oxigén. Ott a minden élőt elpusztító kénhidrogén az úr. Benne nem létezhet sem tengeri állat, sem növényzet. A halál valóságos birodalma. A perzsák ezt megérezve adhatták neki a Fekete-tenger elnevezést.

Az antik időkben a Fekete-tenger felszíne szinte pezsgett a halban szokatlanul gazdag élettől, amit a görögök nagy mennyiségben haza-hordtak, noha Görögország is tengeri ország. Fenn a pezsgő élet, lenn a sötét mélységbe vesző halál birodalma. Óriási kontraszt! A Fekete-tenger víztömegének 90%-a a második, alsó rétegbe esik.

A Fekete-tengernek erről az arcáról eszünkbe juthat az ember asztráltestének két rétege. A felső az éber tudatunké, amelyet elég sekélyen hat át érzékeink fénye. Viszont az asztrális-lényünk túlnyomó részét alkotó tudat alatt rejtőző erők sok veszélyt jelentenek. Szinte le akarják rántani az emberi "Én"-t a mélység fenekére, el akarva pusztítani, ami felül létrejött.

Ráadásul csodálatos kettősséget figyelhetünk meg a Fekete-tenger felső rétegének sajátos tengeri áramlataiban is. A fő áramlás szinte 50 km szélességű folyamként, a parttól 2-5 km távolságban halad a partvonal mentén, az óramutató járásával ellentétesen. Északon, a Dnyeper, a Déli-Bug, a Dnyeszter és a Duna befolyásánál kezdődik. A tudomány úgy gondolja, tengerbe torkolás után vizük azért tart nyugatra, mert picit elmarad a Föld keletre tartó forgásától. A Boszporuszba küldve vizének egy részét halad tovább Anatólia partjai mentén a Kaukázusig, majd észak-nyugatra kanyarodik és a Krím félszigetet megkerülve visszajut indulási helyére. Azonban jobban megfigyelve láthatjuk; ez a nagy köráramlás belül további két kis köráramot alkot. Ezek szintén az óramutató járásával ellentétes irányba folynak, egymástól függetlenül. Egyikük, a nyugati, valamivel a Krímtől délebbre keletkezik, és a fő-áramlásból kiválva rögtön nyugatra tart, majd csatlakozva a főáramhoz az Észak-anatóliai Ince-fokig vele együtt halad. A tenger közepénél ismét felfele ágazva, a Krím irányába visszatér kezdetéhez. A másik a keleti, kevésbé önálló. Szintén a Krím partjainál keletkezik, kiválva a fő áramlatból délre kanyarodik, és Anatólia partjainál ismét visszacsatlakozik a Krími kezdetéig. A kis belső áramok között nincs kapcsolat. Nem érintve egymást mindkettő járja a maga útját, a fő-, a szülőáramlás kedve szerint, annak burkában.

Tengernyi asztrálerők

Ha folytatjuk az összehasonlítást az ember asztráltestével, azt mondhatjuk: mint az ember asztrálburkában is két alapvető erő, a szimpátia és az antipátia, a vonzás és taszítás dolgozik, úgy a Fekete-tengerben is, a sajátos áramlásburok belsejében két belső köráram foglal helyet. Közösen haladva az óramutató járásával ellentétes irányú víztömegekkel keletről nyugatra és vissza, formázzák a Fekete-tenger organizmusát. Ezzel halad a Fekete-tenger éter- és asztrál-testét alkotó természetes szellemiség egész világa. Mindez nem közvetlenül látható, hanem csak elméleti tükröződésében, de ettől még nem kevésbé valóságos. Hisz a külső jeleiben, megnyilvánulásaiban észlelt természeti erők a mélyben szellemi erőkkel kapcsolódnak össze. Így elénk tárul, hogy a Fekete-tengerben a szellemvilág egy sajátos erőkonstellációja mozog. "Nem akarom azt mondani, hogy ezek a szellemi erők mozgatják az áramlatokat, de ha van víz és vannak áramlatok, akkor azokat valami szelleminek mozgatnia kell. S ha a Föld nem egy halott test, hanem egy élőlény, melynek megvan a saját élő teste, asztrálteste, akkor már nem olyan valószerűtlen az a gondolat, hogy a Fekete-tenger saját organizmusa a Föld egy élő szervét alkotja."

Áramainak ábráját pedig nyugodtan felfoghatjuk egy speciális szerv rajzolataként, amelyet a Föld asztráltestében a Fekete-tenger jelent.

Fehér ellenpont fejtörőnek

A Fehér-tenger északon nevében is ellentéte a Fekete-tengernek, attól lényegesen különbözik. Nem olyan nagy. Ráadásul sekély, közepes mélysége mindössze 60 méter, csak a Kandalaksi-öbölben 330 m, ami össze sem hasonlítható a Fekete-tenger 2000 méteres mélységeivel. Amelynek viszont szinte nincsenek szigetei (a Duna torkolatnál lévő néhány sziget nem tipikus). Azonban a Fehér-tenger szintje fölé, csaknem a közepén, a Föld erői a fény felé törve egész szigetcsoportot emeltek. Neve Szoloveckíj, miután e világtól távol eső helyen a XV században alapított kolostor szerzetesei itt, helyben kitermelt sóval kereskedtek. A szigetcsoport három nagy, három közepes és sok apró, a szerzetesek megjelenése előtt is gazdag múlttal rendelkező szigetből áll. Osi lakottságát közel ötezer éves labirintusai bizonyítják. Ezek 30 centiméteresnél kisebb, megmunkálatlan kövekből földre kirakott, spirális alakzatok. Bennük az ember a megadott irányt követve szabadon mozoghat. A tudósok azóta is törik a fejüket, mit jelenthetnek ezek az építmények.

A neolit kori labirintus-emlékek széles ívben szóródnak szét az európai északi országok területén, de a feltárt összes labirintus harmada a Szoloveckíj-szigetcsoporton található. Természetesen ezek a labirintusok nem maradtak meg mindenütt egyformán. A nagyobb szigeteken, ahol gazdálkodás folyt, kevésbé; csak a fő szigettől nyugatra található Nagy Nyúl-szigeten fedeztek fel 1920-ban egy labirintus csoportot. Viszont a kisebb szigeteken a labirintusok hatalmas gazdagságát találjuk. Egyik a másikat éri, csoportokban, mint a fészkek egymás mellett. Viszont így nem nehéz észrevenni bennük az ősidők valamilyen iskoláját, amelynek labirintusai a bennük átadott tanítás gyakorló helyeiül szolgáltak.

Tanító labirintusok

Labirintusnak ezeket a képződményeket a tudomány, az ókori Egyiptom és Kréta területén talált közismert építményekre asszociálva, nevezte el, a lakosok nem így hívják. Azonban az északi labirintusokat a déliekkel összehasonlítva olyan lényeges eltéréseket találunk, hogy úgy tűnik, a nevükön kívül semmi közös nincs bennük. Délen fedett építmények voltak, amelyekben tényleg el lehetett tévedni. Az északi labirintusok viszont tökéletesen nyitottak, áttekinthetőek. Bennük kockázatmentesen lehet haladni, nem beszélve szerény méreteikről (átmérőjük 5-15 m). Mégis, mind a délen, mind az északon építettekben való áthaladást bizonyos szükségszerűség jellemzi. A görög mitológia szerint Thézeusznak kellett áthaladnia a labirintuson. Hogy vissza tudjon térni, Ariadnétől egy fonalat kapott. Északon ilyen veszély nem fenyegetett, bátran bemehetett az ember a labirintusba, mert mindent látott.

A világ egység és az északi labirintusok születését szintén körülbelül az időszámításunk előtti 1800-as évekre, a híres egyiptomi labirintus építési idejére lehet datálni. Ez az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak, amikor az emberi civilizáció a Nílus és Mezopotámia völgyébe koncentrálódott, a világ többi része pedig közelebbi távolabbi perifériát jelentett, ahol a központokban zajló kulturális fejlődés gyengébb és módosult formában érződött.

A labirintusok keletkezése északon és délen jelzi, hogy az atlantisz utáni III. kultúrkorszak-ban befejeződött az ember étertestének a fizikaiba költözése, ráadásul éppen az étertest azon részének, amely az ember fejéhez tartozik. E folyamat, mint Rudolf Steiner megállapította, még a nagy atlantiszi periódus utolsó harmadában vette kezdetét. Ebben az időben veszítette el az ember éteri fejének kapcsolatát a szellemivel.

A fej fölé emelkedő éteri agy korábban a szellemvilág benyomásainak befogadására szolgált. Ezen alapult a régi idők látnoki képessége, amely az ember belső lényét kötötte össze láncszemként a külső, érzékfeletti világgal.

Látnokból gondolkodó

Az éterikus fejnek a fizikaiba szállásával együtt halványodott el az ember eredeti látnoki képessége. Az ember fizikai agyába zárt képesség az érzékfeletti dolgok befogadására a földi gondolkodás képességévé alakult. Nehézzé és nehézkessé, amely magára hagyatva tévelygett a külvilág észlelései között, amik befogadására egyebek közt készen állt a fizikai agy berendezése, a külső érzékelés szerveihez vezető idegekkel. A kor fő feladata volt megtanítani az embert a helyes gondolkodásra. Az emberi agy formáját és felépítését oly kifejezően eszünkbe juttató labirintusok ennek a folyamatnak a befejeződéseként keletkeztek a továbbiak helyes irányba terelésére.

A Nagy Nyúl-sziget labirintusai egy típusra készültek: a bejárattól a labirintus központjába mindig két út vezet egy rövidebb, a bejárattól jobbra és egy lényegesen hosszabb, a labirintus mélyébe bal felé. Napjaink nyugati embere valószínűleg röviden jobbra indulna, azonnal a nagy, vagy kis kövekből rakott kőrakás jelezte középpontba jutva. Azonban a hosszan tekergőző labirintus utakat aligha erre az egyszerű feladatra rakták ki. A második, bal felé vezető út volt nyilvánvalóan az igazi. Ebbe, a középpont elérésének szándékával induló ember, néhány lépés után már egy ellenállhatatlan erő terébe érezte magát, amellyel szemben bizalmatlanságra is képtelenné vált, noha az világosan egyre távolabb vitte őt középen látható céljától.

Érezte, amint az magával ragadva kisodorta őt a labirintus legszélére, hogy onnan szép lassan megkezdhesse közeledését kívánt céljához. Mintha az út tanította volna őt, hogy közelítsen helyesen céljához. A célokat elérő ember megfigyelhetett magán bizonyos változást, mintha útközben valamilyen, nyomasztó tehertől könnyebbült volna meg. Az emberek a lábukkal járták ki a labirintust, és a lábukon keresztül vették fel magukba a tapasztalatot. A labirintusból kijutni ezek után már a lényegesen rövidebb úton lehetett, amire alighanem készült is ez a második.

A legrövidebb, vagy a leghosszabb út az egyenes?

A haladás a labirintusban sok mindenre tanított. Például arra, hogy a két pont közti legrövidebb egyenes nem mindig a helyes út. Ezt a gondolatot Rudolf Steiner egyszer így fejezte ki: "Itt a fizikai világban azt mondjuk: két pont közt legrövidebb az egyenes. A szellemvilágban ez lesz a leghosszabb, amelyiknél minden másik út rövidebb".¹

Az északi labirintusok egy nagy misztériumiskola emlékei voltak, amelynek szellemi hatása alatt élt egész Észak, sőt elérte Görögországot is. A görögök

Hiperborea, „a bölcsek szigetei" nevet adták neki. Hérodotosz pedig, időszámításunk előtt V. században feljegyzett egy legendát arról, hogy az ősidőkben Hiperboreából évente szent követség érkezett Görögföldre.² Rudolf Steiner, saját kutatási tapasztalatai alapján, tanúsítja: "Egy híres beavatási iskola volt a jelenlegi Oroszország északi részén. A beavatottakat trottoknak hívták. Ezektől a beavatottaktól ered minden szociális intézmény, az embertömegek közti rend megteremtésére."³

Az északi beavatás folyamatát Rudolf Steiner az 1904. szeptember 30-i előadásában vázolja fel, amely igaz, csak a hallgatók rövid jegyzeteiben maradt fönn. Azonban ez is elég ahhoz, hogy a labirintusok a trott misztérium beavatási tartalmára utalnak. Az előadáson elhangzottak jegyzeteiből a beavatottak három fokozaton át jutottak az érzékfeletti világokba:

„Ha az ember megtanul átlátni az asztrálison, megtanulja meglátni az éjféli Napot": 1. beavatás, kígyóátadás: 2. beavatás, labirintusjárás: 3. beavatás.⁴A „labirintus" szót Rudolf Steiner itt ugyanolyan közelítő, átvitt értelemben használja, ahogyan labirintusoknak nevezik a kősorokat, amelyek közt egy ember tud haladni, és amelyek olyannyira emlékeztetnek az emberi agytekervény felépítésére. Érdekes, hogy a tudomány is olyanként írja le, ahol elveszíthetjük magunkat.

Azonban az agyat formázó kőlabirintusok lényegében ugyanazok, mint amire Rudolf Steiner gondol, beszélve a hatalmas Makrokozmosz Labirintusáról: „A szellemi labirintus tekervényei ugyanúgy néznek ki, mint az agy tekervényei. Az ember e Labirintuson keresztül kap belépést a Magasabb terv tekervényeinek belsejébe."⁵ Ez nem csak kép. A szellemvilágba emelkedő északi misztériumok tanítványa az emberi agyat építő erők terébe került, és emiatt emlékeztet az any-nyira az északi labirintusokra.

Magabiztosan a Makrokozmoszban

A beavatására készülő tanítvány gyakorolta a labirintusban járást, hogy még magabiztosabban érezze magát a Makrokozmosz szellemi labirintusában, még sikeresebben tájékozódva benne. A Makrokozmikus labirintus Földi analógiái voltak az előkészítő gyakorlatokhoz készített kőla-birintusok, legalábbis a Szoloveckíj-szigetcso-port Nagy Nyúl-szigetén.⁶

A labirintusok egyik legfontosabb gondolati aspektusa és ennek megfelelően a beavatottak tapasztalata a kígyóalakzattal való kapcsolatában rejlik.

A „kígyó" minden titkos tanításban az asztrális test szimbóluma volt, és érthető, ha a trott misztériumokban előkészítő céllal épített labirintusok egyik feladata az asztráltest erőinek egyensúlyba hozása, de a fizikai szervezetben ez egy sajátos kígyóban, a gerincben koncentrálódik. A „kígyóátadás" beavatása feltételezte a jelöltnek eme erők fölötti teljes hatalom átadását: „ A szellemiekben szintén létezik gerincoszlop, ahol eldől, kap-e az ember szellemi agyat. Ezen a folyamaton halad át az ember, fejlődésének adott lépcsőfokán. A kőből nyeri és a szellemi gerincből táplálja, hogy felemelkedhessék a szellemi agy örvényeibe."⁷

A szolovecki labirintusok vonalában két kígyóalakot rajzolnak ki a kősorok. E kígyók jól kivehetők, ha megfigyeljük az egymást burkoló vonalak rajzolatának végeit a labirintus belsejében. Ezek a vonalak tényleg két, egymás nyomában igyekvő kígyót ábrázolnak. A farkuk a bejárattól jobbra és balra láthatók két egymással szembenálló erőpólusként alkotva a labirintus belső feszültségét. A labirintus közepében más a helyzet: ott láthatóan találkozik és békésen nyugszik egymás mellett a két kígyófej. Mondhatjuk, hogy ez asztráltestünknek egy sajátos képe. Az asztrálisban küzdő két kígyó hozza létre mindennapjaink problémáit. Figyelemre méltó, hogy a labirintus struktúráját adó kígyók nem egyből szembeötlőek.

Az ősi egyensúly átalakul

Egymás kanyarulatait precízen követő, összefonódó egységet alkotnak.

E megállapítás segítségével visszatérünk a Fekete-tenger alapvető áramlásait bemutató rajzhoz. Mondhatjuk, hogy ezek egészen más dolgok; az áramlatok az anyatermészet, míg a labirintusok az ősi szellem szüleményei. De ha előítéletmentesen közeledünk hozzájuk, párhuzamot láthatunk. Egy-egy erőrendszert, mely a burok mögött rejtőzik, különbözőképpen szerveződve. A Fekete-tenger áramlatrajza is egyensúlyt mutat, olyan jól van „kitalálva" a rendszer, hogy folyamatosan működik. A labirintus-terek elrendezése és a Feketetenger áramlási rendszere közötti hasonlóság lényegi összevetése kifejezett kontrasztot tár elénk. A Fekete-tenger vízáram-rajzolatában a külső nagyban haladó két kis köráram saját útját külön teszi meg, nem ütközve, érintkezve egymással. Egy közös, kiegyensúlyozott rendszert alkotnak. Viszont a labirintus belső felépítését létrehozó két erő ellenkezőleg; kölcsönhatásba lépve mondhatni versenyre kelnek, de végeredményben szintén kiegyensúlyozva egymást. Két egyensúlyi erőrendszer; egyik a Természettől délen, a másik az ősidők kultúrájának jeléül északon; tulajdonképpen ugyanazzal az eredménnyel, mégis másként.

A Fekete-tenger áramlásainak szellemi jelenségét megvilágíthatja a partjainál fekvő Kolkhiszben az egyiptomi misztérium sajátos kihelyezett iskolájának alapítása (megközelítőleg az időszámításunk előtti XIX. században). A kolkhiszi misztériumot a görög mitológia az eredeti tisztaságú asztráltest létrehozásának titkát jelentő „aranygyapjú" őrzőjeként ábrázolja. Az akkori kor ideálja még lehetett a bűnbeesés előtti, aranylón borító szellemiség visszaidézése az asztráltestbe. E tudásért hajóztak Kolkhiszbe „Argó" hajójukon a görög válogatott hősök.

Rudolf Steiner Argonautákról szóló írásai szerint Lucifer kísértése előtt az ember tiszta asztráltesttel rendelkezett. Miután belekerült a földi ember az asztrál-testébe, a Földön elbukott. A kolkhiszi misztérium segítségével, a természeti erőket felhasználva akkor még vissza lehetett térni az eredeti tisztasághoz.

A Fekete-tenger áramlási útvonalai megmutatják, hogyan érhető ez el: a folyamat belső tartamát adó erők nem érintkezve, külön haladnak. A hasonlóképpen szerveződő Fekete-tenger elemi világának szomszédsága támogathatta az aszt-ráltestet „én" nélküli állapotba visszavivő kolkhiszi papok működését.

Északon ennek az ellentétét látjuk, lefixált középponttal.

Az északi labirintusok által leképezett, aszt-ráltestet is alkotó erők nem válnak szét, ellenkezőleg, kölcsönösen áthatva, alakítva egymást, közösen hozzák létre a zárt forma belső egyensúlyát. Különösen figyelemre méltó, hogy a labirintusok pontosan rögzített nyugalmi pontja hiányzik a Fekete-tengeren; ott a belső köráramok közti rész egyszerűen szabad térség!

A labirintusok által jelzett, rendezett asztráltest nyitott a leereszkedő szellem-énnel való találkozásra. Ami természetesen valamiféle előretekintést jelentett a misztérium kiválasztottai szűk körének a visszafelé vágyódó déli misztériumhoz képest. Előretekintettek abba a korba, ahol az ember asztrális erői majd egyensúlyba kerülnek. Ebbe a harmonizált struktúrába fog - mondta Rudolf Steiner - megjelenni a Szellem-Én.

A harmóniáé a jövő!

„Talán ez az előadás is egyfajta labirintus volt. Mielőtt a középpontra rátértünk volna, sokat kellett kerengenünk a periférián."

Ebben az értelemben a két periféria kulturális térsége - a Fekete-tenger melléki, illetve a Fehértenger menti - az emberi asztráltest és erői fejlődésének két különböző a kezdő és az utolsó lépcsőfok grandiózus képét adja. Egyben kijelöli a két végpont közti térség átalakulásának történelmi színhelyét az egyik múltba tűnt, az asztráltest első egyensúlyi állapotából a távoli jövőbe, a Szellem-Én befogadására alkalmas, magas szintű harmóniával átitatotthoz.

Miután e térség jellemzője a már nem ott, és a még nem itt állapot, ebből talán érződik az a dramatikus helyzet, amelyben az emberek élnek ebben a térségben.

Képek:

I. A Szoloveckíj-sziget Nagy-labirintusa
(Nyikolaj Vinogradov: Szoloveckíji labirintusok. Eredetük és helyük az ősidők emlékei közt. Szolovki, 1927. I. számú képmelléklet)

II. A Fekete-tenger fő áramlatai
(M.B. Agbunov. A Fekete-tenger antik hajózási kézikönyve. Moszkva, 1987. 21.o.

A címlapon látható kép a Szoloveckíj-sziget egyik labirintusa

Jegyzetek:

1. Rudolf Steiner. Apokalypse und Priesterwirken. GA 346. Vortang vom 15.09.1924. Dornach, 1995. S. 156.

2. Hérodotosz. Történelem, IV 33 (oroszul)

3. Rudolf Steiner. Das christliche Mysterium. GA 97. Vortag vom 29.07.1906. Dornach, 1981. S.261.

4. Rudolf Steiner. Die Tempellegende und die Goldene Legende. GA 93. Vortrag vom 30.09.1904. Dornach, 1982. S. 46

5. Ebenda, S. 45

6. Hasonló tapasztalat szükséges volt a misztérium kapuin kívül maradt embereknek is. Nélkülözhetetlen volt számukra, hogy jobban megbirkózzanak a hétköznapok kihívásaival, és ne essenek ki a misztérium papok irányította kulturális közösségéből. Északon, az ősi megállók, egyben letelepedésre alkalmas helyein; a folyók, tavak, és a tenger partjainál szétszórt labirintusokkal találkozhatunk, amelyek felhasználásával a papok a lakosság életét hozták a misztériumi tartalommal összhangba.

7. Vgl. Anm. 4. S. 44-45

8. Lásd: Gsanger Hans. Der Schwarzmeer-Raum und seine Mysterienimpulse in Vergangenheit und Gegenwart. Freiburg i. Br. 2 Aufl. 1978. S. 45-47. Az „aranygyapjú" legendáját a szerző Egyiptomból vette, Rudolf Steiner 1908. szeptember 12-én elhangzott előadása alapján; GA 106. Rudolf Steiner ezenkívül rámutat a legenda mélyebb, iráni származására (lásd az 1904. október 14-i előadást, GA 92. Dornach, 1999. S. 75).

^ugrás az oldal tetejére

Andrej Belyj

Verwandeln des Lebens³

A szobák, melyekben Steiner lakott, számomra mind hasonlóak voltak; ezeknek a mindig kicsi, néha egyenesen szűk szobáknak a hasonlósága végletes egyszerűségükben rejlett; senkinek nem jutott volna eszébe magától, hogy Steiner ezekben a szobákban lakhatna; akár egy olyan lakásban fogadott, melyet Kalkreuth grófnő bocsájtott rendelkezésére Münchenben, egy rózsavörös házban, az Adalbert utcában, akár Bottmingenben, Bázel elővárosában, akár a kölni zweig vezetőnőjének lakásában - mind ugyanolyan egyszerű és kicsi szobák voltak.

Egyetlen egyszer fogadott egy viszonylag nagy térben, melyből ottlakásának nyomai legfeljebb egyhatodnyit töltöttek be; a többi öthatod részt hidegen, személytelenül felállított bútorok töltötték ki; ez Helsingforsban, a Fennia hotelben volt; és Steiner - ha szemben ült vele az ember, egész törékenynek hatott - láthatóan nem érezte jól magát ekkora tágasságban.

Tereinek további sajátossága: véletlenszerűen felütött sátrak voltak; az állandóság nyomai nélkül; a komfort legcsekélyebb jelei nélkül; semmi felesleges; ami azonban nem jelenti, hogy ezek a szobák barátságtalanok lettek volna; ez csak azt jelenti, hogy nem volt szüksége másra, mint egy asztalra, egy székre, könyvekre és egy kofferre; és ha vendég volt valahol, akkor egy ágyra; ez minden! Mindenesetre még egy függöny az ajtó előtt.

A legnagyobb egyszerűség, a legnagyobb mértékletesség!

Berlini lakása, ahol sok évet töltött, és ahol a portás állandónak (konstansnak) tekintette, azt a benyomást keltette, mint egy sor sátor (mind kicsik), melyek mindegyike valamilyen szükséges funkciót töltött be, a munkára vagy fogadásra volt alkalmas; némelyek táborparancsnokságra emlékeztettek, például egy kicsi szoba az örökké kopogó Remingtonnal és az „irodahölgyekkel"; ebből a szobából jött ki Fraulein Lehmann vagy Fraulein Hanna Mücke (egykori szociáldemokrata), a könyvtár és a Philosophisch-Anthroposophisch Verlag nélkülözhetetlen munkaereje (a kiadó és a könyvtár is ugyanabban a lépcsőházban, különböző emeleteken volt, mindig telis tele látogatókkal), mindig lélegzetelállító sietség benyomását keltve: az irodából a folyosón, a keskeny előszobán keresztül a lakás bejáratához, a lépcsőházban, ott lépcsőn le, lépcsőn föl, az egyik lakásból ki, a másikba be. A lépcsőház több emeletét antropozófusok lakták; itt Selling lakása, aki már korábban is itt lakott, és éppúgy, mint Fraulein Mücke, egész lényével összekapcsolódott a berlini zweiggel, mindenek előtt azonban a Motz utcával, és jó szellemként mindenütt jelen volt és segítőkésznek mutatkozott vagy egy felvilágosítással, vagy éppen egy könyvvel a könyvtárból; itt volt Kurt Walther - és kedves felesége - lakása is, aki mesés, okos és mindig eredeti ember volt, és ha nem tévedek, itt lakott Fraulein Hanna Mücke is; Steinerék lakásában élt a két Lehmann kisasszony, akiket Steiner és Marija Jakovlevna kislány korukban vettek magukhoz; Marija von Sivers, évek óta titkárnője, bizalmasa, minden előadókörútján kísérője, sok találkozónál ceremóniamestere, a kéziratok, levelezések és írógépek igazgatója; és a nemes, extravaganciáig temperamentumos holland hölgy, Waller repkedő rövid fürtjeivel, tele tűzzel, mindig készen arra, hogy meglepetésszerűen kardot rántson vagy teljes odaadással közeledjen; néha Marija Jakovlevna helyett ő kísérte Steinert; néha, nagyritkán, ha Marija Jakovlevna elutazott, ő volt Steiner támasza, aki a hétköznapokban nagyon szétszórt tudott lenni - egyszer az egyik papucsát tette vissza a könyvszekrénybe egy könyv helyett, és igencsak panaszkodott, hogy új papucsot kellett vennie. Waller, amint nyitja a Steiner-lakás ajtaját, Waller egy rózsacsokorral, Waller fehér tunikában ugyancsak fehér stólával; Waller, amint áthajol a lépcsőkorláton és hangosan beszél valakivel egy alsóbb emeleten, mögötte a Doktor nyitott lakásajtaja - mind jól ismert képek, melyek oly drágák az emlékezésnek.

A háznak mindezek a lakói Steiner alatt és fölött állandó sietséggel rohantak egyik emeletről a másikra, papírokkal és másolatokkal, kopogtak az írógépeken és telefonáltak. A benyomásom: Steinerék lakása mindig nyitva; olyan, mint egy kommuna sejtje, ahol senki nem fektet súlyt a komfortra; minden perc be van tervezve; és feladatok - feladatok - feladatok - feladatok. Itt korrektúrát olvasnak, ott egy előadás belépőit osztják, amott könyveket adnak ki, itt készül a levelezés és közbe-közbe valamit helyreigazítanak, vagy éppen segítenek valakinek. Az egész lépcsőház a Doktor lakásához tartozik; és fordítva: a Doktor lakásában több lakás van.

És ezek mellett az összeszövődött, nyüzsgő lakások mellett, feltartva munkájukban a lélegzetvételnyi szünet nélkül dolgozó fiatal hölgyeket, áramolnak, áramolnak mindazok, akik bejelentkeztek Steinerhez egy beszélgetésre, emberek, akiknek ez a forrongó élet tulajdonképpen idegen. De mindegyikük kérdéssel jön, amely fontosabb számára, mint bármi; van, aki először jön; kalapáló szívvel kopognak - de az ajtó nyitva van; nem szobalány fogadja őket, egyáltalán nincs is szobalány, hanem az, aki véletlenül épp ott van: Waller, Lehmann, néha személyesen maga Marija Jakovlevna. Bevezetik őket egy kicsi várószobába, ahol egy sor párnás széket már elfoglaltak a várakozók. A szoba kicsi: egy asztalka, egy kicsi szekrény, székek, két ajtó a kávébarna függönyök mögött, egész egyszerű és minden más, csak nem új; az egyik ajtó az előszobába és a folyosóra vezet, ahonnan egy kicsi ebédlőbe és egy még kisebb, körülbelül három lépésnyi, négyzetes mellékszobába jutunk, egy nagy szófával, ahol Marija Jakovlevna szívesen beszélget velem négyszemközt; állítólag ez a „szalon"; a másik ajtó itt, közvetlenül az orrom előtt, mögötte néha-néha felhangzik egy mély hang; a látogató, aki először jön „gyónni", akaratlanul összerezzen: hogyan, a Doktor itt van, közvetlenül a fal mögött? Az ember bizonyos ünnepélyes keretek között képzeli el a „tanítónál" a személyes fogadást; itt pedig egyszerűség uralkodik, és egy, ehhez a tanítóhoz és a „gyónó" tanítványhoz szinte méltatlan, az intenzív munka mindennapi atmoszférája, ahol nincs tere az ünnepélyességnek; valamelyik hátsó szobában valószínű ott sorakoznak a még ki nem pakolt bőröndök - tegnap érkezett vissza Svájcból, és holnap utazik Hannoverbe - és valaki előkészíti a csomagjait az újabb utazáshoz.

És hirtelen, közvetlenül az ember orra előtt villámgyorsan kinyílik a „titokzatos", egyszerű szoba ajtaja, teljességgel titoktalanul; és megjelenik a Doktor, egy kicsit ziláltan, fáradt és sápadt arccal, és tökéletes lovagiassággal, sárm-mal, világfi módján kísér ki egy dámát - „nos hát", „fog ez menni", vagy „viszontlátásra" -, felemelt karral üdvözli a szoba küszöbén állva, ha éppen nem kíséri ki személyesen a folyosóra, ahol felkapcsolja a világítást, felsegíti a dáma kabátját, és saját kezével csukja be mögötte az ajtót; aztán gyorsan végigmegy a folyosón, el a várószoba mellett, fejét bedugja a függöny mellett, „egy pillanat", mondja mosolyogva, és megy, a látogatók helyett tovább az ebédlőbe: talán hogy egy csésze kávét igyon - fogadóórái órák hosszat tartanak, sem enni, sem inni nem jön ki. A lakás látogatója tanácstalan: itt minden több mint egyszerű, több mint józan, több mint szerény. Különösen elcsodálkozik a Doktor gyors tempóján, a természetességen, mely-lyel fejét bedugja a szobába, „világfihoz" illő szeretetreméltó hanghordozásán. Néha nincs kedve mosolyogni, gyorsan keresztülmegy a várószobán, anélkül, hogy feltekintene, komoly, szigorú, szomorú szemekkel, hogy aztán rögtön visszajöjjön: „Ki a következő? "; hogy a következővel visszavonuljon; néha nagyon hosszú időre, néha csak öt percre.

Néha külföldi a látogató, egy szót sem beszél németül; akkor Steiner hívja Marija Jakovlevnát; ő azonnal ott terem; ő, aki sok nyelvet beszél, ő a Doktor állandó tolmácsa; a Doktor csak nagyon nehezen, erős akcentussal tudja magát franciául megértetni. Nem volt tehetsége a nyelvekhez; ez a vonása nagyon mélyen érintett, csaknem örültem neki; kifejezetten nehezen tanult idegen nyelveket, és ebből a képtelenségéből bizonyos biztonságot merítettem: rettenetes lenne egy olyan emberrel kapcsolatban állni, aki semmiféle nehézséget nem ismer.

Szűk, rövid zakót visel; egy már nem új zakót; olykor-olykor házicipőben van; a csipte-tője repked és táncol a zsinórján, és néha beleakad a függönyökbe, amikor keresztülsiet közöttük.

És aztán bent van az ember a fogadószobában; kicsi szoba, fekete bútorok, könyvek, asztal, egy kanapé; minden nagyon szerény; a tárgyak felsorolásába itt belezavarodnék; ha ide beléptem, pillanatnyilag elveszítettem azt a képességet, hogy rajta kívül bármi mást észrevegyek, ahogy mellém ült, és felém tartotta a fülét (az egyik fülére rosszul hallott): látogatásom témájáért.

És megrendített közeli profilja a számtalan ránccal - nem mélyek, hanem mintha egy finom gravírozó tű rajzolta volna őket; a ráncok ilyen sűrűségét, ilyen mozgékonyságát és önkéntelen játékát sohasem láttam; azt a benyomást keltették, hogy az arca folytonosan változik, és hogy lehetetlen ezt az arcot megragadni (rögzíteni, megtartani); de tizenöt lépésnyi távolságból a ráncok már nem voltak láthatóak, az egész arc simának hatott.

Mellette ülve - miközben az arcát, vagy inkább a fülét odatartotta - az ember csodálkozik a ráncokon; úgy tűnik, hogy nem ötvenöt, de legalább ötszáz éves; különösen erőteljesen, élesen ugrik előre az orra; hirtelen „ragadozóorrának látszik; de ez egy jó „fogás". De voltak villámgyors átmenetek is, vagy inkább minden átmenet nélkül követte az elbűvölő mosolyt a dörmögő mellhangon, hangosan, világosan megszólaló „ez baj; ez nagy baj"; emiatt a „nagy baj" miatt, amit gyakran lélegzetvételnyi szünet nélkül azonnal enyhített is, sokan éjszakákat átsírtak, és bánatuk sokszor nem hónapokig, hanem évekig is eltartott.

Az egyszerűség egyszerűség marad, a jóság jóság, de ebben az egyszerű interieurben olyan drámák játszódtak le - mindenféle zsánerű, szörnyű vagy örömteli -, hogy... De nem érdemes erről beszélni, ő „Rudolf Steiner" volt, és rendelkezett azzal az adottsággal, hogy minden helyzetet felejthetetlen pillanattá változtasson.

A pompa ellensége volt.

Nemegyszer voltam látogató fogadószobájában; gyakran át kellett lépnem „egy csésze kávéra" Marija Jakovlevnához. Ült az ember a kicsi ebédlőben, ami éppolyan egyszerűen volt berendezve, mint minden más is, a csészét az ajkához emelte, és tudta: mindjárt jön Steiner, az íróasztalától vagy a fogadószobájából. Emlékszem, ahogy egyszer bejött a dolgozószobájából, látta a kávét, Marija Jakovlevnát és engem, és azonnal mellénk ült; szürcsölte a kávét a csészéből, rámbizonyított egy könnyelműséget, kitépett néhány pávatollamat; mindezt mintegy menet közben, anélkül, hogy a saját gondolatmenetét ezzel teljesen megszakította volna, és anélkül, hogy a kávéját teljesen kiitta volna, felállt. Nyilvánvalóan sietett, hogy visz-szatérjen íróasztalához.

Sok emlékképemben él tovább a berlini Motz utcai lakás, ahol oly gyakran látogattam meg őt és Marija Jakovlevnát.

Fordította: Kádas Ágnes

Marie Steiner Máriaként és szerzetesként Rudolf Steiner: A lélekgyakorlat című misztérium drámájából, München 1911.

Ertsey Attila

Stigmata

Érdemes Hollywoodra figyelni. A filmek témája mindig a legfontosabb dolgok körül kering, ezért

joggal tartanak e filmek számot a köz figyelmére. Valami zavart érzünk mégis mögötte, ami óvatossá tesz és távol tart minket a naiv átéléstől. A zavar egy határozott szándékot körvonalaz, mely elterel, torzítva, egyoldalúan láttat.

A Stigmata c. film címe vallásos-misztikus témával kecsegtet. Egy egyszerű, hétköznapi, sőt némiképp közönséges, de mindenesetre ateista pitts-burghi fodrászlány váratlan átváltozását mutatja. A lányt időnként váratlan roham éri, az utcán, a metrón; egy ismeretlen erő a keresztrefeszített Krisztus pózába merevíti, majd testén seb keletkezik, és a stigma - Krisztus sebeihez hasonlatosan - hirtelen erőteljes vérzésbe kezd. A roham idővel alábbhagy, a félájult lányt a vértócsa közepén hagyva. Más alkalommal extázisa során arámi nyelven írja fel Tamás apokrif evangéliumát a falra.

A cselekmény másik szálán a Vatikán titkos ügyosztályát látjuk, ahonnan egy ügynök-papot küldenek az eset kivizsgálására.

A történet taglalásának sok értelme nincs, mivel a neves színészek ellenére a film maradandó értéket nem képvisel, néhány momentumot mégis érdemes kiemelni.

A mai keresztény- és szellemellenes időkben a papokat - különösen a katolikus egyházat - előszeretettel emlegetik pedofil, rejtetten perverz, homoszexuális, náci vagy nácikkal kollaboráló, antiszemita figurákként, a kereszténységet magát pedig erőszakos, gyűlöletkeltő és kirekesztő vallásként.

Ez a film kivétel, ennek oka azonban nem az alkotók mélyről fakadó és alázatos hite. A rombolás szándéka itt ugyanúgy megvan, csak rejtve, mert mélyebbre akar hatolni.

Mint tudjuk, legveszedelmesebbek a féligazságok, mert van valami igazságmagvuk, s ezzel lopóznak a gyanútlan elmébe.

Mert stigmák vannak. Mik ezek, kik viselik és miért vannak?

A film a magyarázatot misztikus homályban hagyja, amellett a legnaturálisabb módon ábrázolja a patakokban folyó vért. Homályos üzenete valahogy így fordítható le: nem tudni, Isten kit választ ki arra, hogy stigmata legyen; bárki lehet közülünk, nem kell különleges, önmegtartóztató életet élnie, sőt. A szent extázis hirtelen elragadja, s mi borzalommal vegyes csodálattal szemléljük az eseményt, gondolván: igen, a nagy kaporszakállú, ha akarja, bármikor tevőlegesen belenyúlhat sorsunkba. Hmm.

Másik, kiolvasható üzenete: az igazság ebben, a Vatikán által el nem ismert, „ötödik" evangéliumban van, ezért is igyekeznek azt a fondor lelkületű egyházfiak eltüntetni a szemek elől. Hogy ezt a szándékot a film mire alapozza, arról nincs szó, arra elég a szent megszállott inspirációja, ami már inkább inkorporációnak tűnik. S hogy hogyan döntsük el azt a nehéz kérdést, hogy mi választja el a jó inspirációt a gonosztól, ehhez sem találunk mankót, legalábbis a filmben.

Mik tehát a stigmák?

A súlyos csúsztatás akkor tettenérhető, amikor nyílt sebeket, spriccelő vért látunk. A stigmákat, mint a fizikai síkon tapinthatóan megjelent, kizárólagos valóságokat kapjuk. Fájdalmasak, rémisztőek, értelmetlennek tűnnek. Később ködös magyarázatokat is fűznek hozzájuk. Titokban működő, szentéletű papokról hallunk, akik gonosz erők állandó támadásának vannak kitéve - saját egyházuk egyes köreiből is. Innentől fogva egyszerű akció-horrorról beszélhetünk, a lényegtől egyre távolabb kerülve. A jelenetek rémisztő jellege inkább az Ördögűző c. film részleteire emlékeztet, ahol a Gonosz az általa megszállt alanyt rángatja, levegőbe emeli, arcát, hangját eltorzítja, epét okádó szörnyeteggé változtatja.

A Biblia történetei, mint tudjuk, több síkon bírnak jelentéssel. A fizikai események mögött szimbolikus tartalmak húzódnak, a szöveg szellemi történéseket kísérel meg képek útján közölni. Ez a fizikai síkon felfogó agy számára nyilvánvaló ellentmondásokat, paradoxonokat produkál, amit „felvilágosult" magyarázóik sommásan a „csoda", vagy a „hit" birodalmába utalnak, vagy az ellentmondásokra rámutatva mindenestől elvetnek. Ezen a síkon valóban nem lehet eljutni az Evangéliumok megértéséhez. Fel kell emelkedni az érzékfeletti síkra, meg kell tapasztalni belül, mi történt kívül, azaz a Biblia képeinek belső tapasztalatáig kell eljutni.

Az Újszövetség által ábrázolt történet nem pusztán egy Jézus nevű történelmi alak biográfiája. Krisztus sorsa őskép, ő az emberi sorstörténet ősalakja, sorsa az emberi lélek története. Biográfiája egyúttal beavatási út is, melyen mindannyian végighaladhatunk, többszöri nekiiramodással.

A képek és a képek által közölt belső tartalom megközelítését egy példán át kísérelhetjük meg, melyet Rudolf Steiner említ a János-evangéliumról szóló egyik előadásában. Ezt az evangéliumot Steiner beavatási ösvénynek tekinti, amin bárki elindulhat.

„A keresztény beavatás tanítványának hét próbán kell átesnie. Ezek nemcsak szellemi, hanem testi gyakorlatok is voltak. Aki alávetette magát ezeknek, tudta, hogy lehetséges testen kívüli tapasztalatokat szerezni. Az első fokozatnál a tanítvány megtapasztalja, hogyan válik az ember azzá, ami. Ehhez a következő gondolatmeneten keresztül jut el: A növénynek ásványi talajra van szüksége. Az ásványok a növényeknél alsóbbrendűek. A növénynek azonban le kell hajolnia és azt kell mondania: „Ó, te kő, bár lejjebb vagy nálam, mégis egész létemet, életemet neked köszönhetem." Az állat magasabbrendű a növénynél. Oxigént lélegez be és széndioxidot lélegez ki. A növény lélegzi ki az oxigént. Az állatnak így kell szólnia a növényhez: „Ó, te növény, alázatosan hajlok meg előtted, mert nélküled nem élhetnék." Ugyanez a viszony áll fenn a magasabbrendű ember és az alacsonyabb birodalmak közt. Neki is így kell szólnia hozzájuk: „Ha ti nem lennétek, én sem lennék." Az embert teljesen el kell töltse ez az érzés, és meg kell hajtania magát a legteljesebb alázattal. A hála mélyen átélt tapasztalatából fakadóan képesnek kell lennünk arra, hogy meghajoljunk az előtt, ami alacsonyabb nálunk. Ez a lábmosás, a keresztény beavatás első lépcsőfoka. Krisztus meghajol tanítványai előtt és megmossa lábaikat. Amit itt tapasztalunk, az a magasabb világok egyik szimbólumát jeleníti meg. Az, aki képes szellemileg élni a magasabb világban, aki átélte ezt a mély érzést, amit Lázár élt át, az megtapasztalja a lábmosást a magasabb világban. Aki az alázatosságot megtapasztalja a fizikai világban, az áthalad a lábmosáson egy magasabb világban. Ez a jele, hogy ő elérte a beavatáshoz vezető út első fokozatát. A testében ez azzal az érzéssel fejeződik ki, hogy valamennyi izma újra megerősödik. Ha az alázatosság átérzését követően az izmok megacélozódnak, ez jelöli a beavatás első lépcsőfokát.

A keresztény beavatás második fokozata a kor-bácsolás és ütlegelés. Itt meg kell tanulni nyugodtan elviselni azt, ami azelőtt fájt - magunkra venni a világ szenvedését. Ez is kifejezést nyer a magasabb világban. Az erőt, melyet a lélek megszerez, korbácso-lás és valódi ütések jelképezik. Aztán egy nap egyfajta szúrást, csípést érez az egész testén - ez a jele, hogy kiállta a próbát. Ez egy valóságos tapasztalat, amit az a személy átél, ha követi ezt az utat. A nagy misztikusok megtapasztalták ezt. Egy ilyen személy elérte a második fokozatot.

A harmadik fokozat a töviskoronázás. Ennél a fokozatnál nemcsak a fájdalmat, hanem embertársainak megvetését is el kell viselnie. El kell nyernie azt a lelkierőt, hogy elviselje a megsemmisítettség érzését, amikor sehol sincs senki, aki bátorságot és erőt adna, csak saját maga - amikor teljesen értéktelennek tekintik és mégis, belül egyenes marad. Ezt így kell megtapasztalni. Ez érződik úgy a szellemi világban, mint a tövissel való koronázás. A fizikai testben fejfájdalmak lesznek érezhetőek. Az agyban változások zajlanak, valami, ami később, az ébrenlét állapotában is észrevehető lesz.

A negyedik fokozat a keresztrefeszítés. Ezáltal a személy megtanulja a testét idegen tárgyként érezni, mondjuk mint egy darab fát. O már nem köti össze énjét a testével. A szellemi világban saját magát kereszttel a hátán látja. Ezzel a negyedik fokozatot elérte. Fizikailag a stigmák megjelennek. Egyes szentek esetén ez nem mítosz. Ezek a szentek a kereszt hordozói.

Ha valaki egészen eddig eljutott, az ötödik fokozathoz érkezik. Ez a misztikus halál. Az egész világ úgy jelenik meg, mintha el lenne fátyolozva. Köröskörül minden elvesztette régi értékét. Miközben a személy ily módon elveszettnek érzi magát a sötétségben, hirtelen a fátyol felhasad, és ő kezdi meglátni a végső szellemi és eredendő célt. O egy egészen új világba tekint. Egyidejűleg megtanulja felismerni, mi fekszik az emberi lélek mélyén. O egy második személlyé válik önmaga mellett, aki letekint saját alacsonyabb önmagára, mely el lett választva tőle. Teste az anya, akit maga alatt állni lát, és az átalakult alacsonyabb énje a tanítvány, aki tanúságot tesz arról, hogy Krisztus él. Ekkor tudja a magasabb én megszólítani az alacsonyabb ént: „Ímhol a te anyád!" (János 19.27.)

Mikor a személy áthaladt ezen az ötödik állomáson, továbbhaladhat a hatodik fokozat, a sírbatétel és a feltámadás felé. Mindaz, ami ehhez a bolygóhoz tartozik, a keresztény misztikus testévé lesz. Úgy érzi, mintha az egész Föld az ő része lenne. Az ő elkülönült lényként való létezése megszűnt. O egy a Föld egész életével. A sírbatétel által bensőleg ösz-szekötődött vele. A sír tapasztalatának forrásává válik - ember és állat, növény és szikla átlátszóvá válik körülötte. Saját elkülönült életét elvesztette (...).

A hetedik fokozatot mennybemenetel néven ismerjük. Azt jelöli, hogy őt teljesen felvették a szellemi világba.

A János-evangélium ennek a keresztény beavatási ösvénynek a leírása. Aki egy külső történésről szóló beszámolónak tekinti, nem érti meg. Csak úgy lehet felfogni, ha valaki bensőleg átélte. Erre utal

Angelus Silesius, amikor így szól:

„Ha fölülhaladod magad s az Úr terelhet,

A mennybemenetel meg fog történni benned."¹

Amint nincs teremtmény, aki látná a napfényt, míg nem nyílnak meg szemei, úgy nincs olyan, aki megértené a Golgotai Misztériumot, ha nem tapasztalta bensőleg. Ha valaki eljut már egy ilyen belső tapasztalásig, akkor tudja méltányolni, miért lett az időszámítás felosztva Krisztus előttre és utánra.

A kereszténység akkor éri el valódi jelentését, ha benső ösvényként követik. János evangéliuma olyan dokumentum, melyet mondatról mondatra élhetünk át. Ha valaki átélte, tudja, hogy a külsődleges kritika itt nem alkalmazható. Valamennyi kritika elillan és minden kétely eltűnik, ha valaki tudja, hogy ami le van írva, azt újra és újra át kell élni. Minden sor átélhető bensőleg. A keresztény szellemet kell megtapasztalni a lélek mélységeiben. „Az, aki maga látta, hogyan történt minden, tudja, hogy igazat mond és így beszél. Mert ő a föltámadott Lázár."

A stigmák a beavatási folyamat, a belső fejlődési út egyik lépcsőfokának külső kísérőjelenségei. A film - miközben a külsőben megjelenő stigmákat hatásvadász módon és hamisan ábrázolja - gondosan elkerüli azt, hogy a belső fejlődésre bármilyen utalást tegyen, hacsak nem azt, hogy nincs ilyen, hiszen a címszereplő a jelenséget úgy éli át, mint egy epilepsziás rohamot. A folyamat egészéről pedig egyáltalán nem beszél, még költői jelzésként sem, mivel ez nem célja. Valódi célja az elfedés. Gibson Passiójához hasonlóan képtelen átlépni az érzékfeletti tapasztalás irányába, s míg Gibsont menti tisztességes szándéka, itt semmi hasonló motívumot nem találunk.

De van egy további kérdés: mi ez az „ötödik evangélium"?

A film pontosabban nem definiálja, csupán titokzatoskodik.

A kérdés érdekesebbé válik, ha kiderül, Rudolf Steiner ír egy ötödik evangéliumról. Mi ez az evangélium, nem ez az elfedési kísérlet valódi célpontja?

Tarkovszkij már küzd halálos betegségével, amikor az antropozófiával találkozik. Az antropozófus orvosok azonban már későn kapcsolódnak a terápiába, nem tudják megmenteni. Tarkovszkij utolsó, le nem forgatott filmjének címet adott: Steiner evangéliuma.

Az ötödik evangélium, melyről Steiner beszél, nem azonos Tamás apokrif evangéliumával. Ez az evangélium még nincsen leírva. A történet a Pünkösddel vesz fordulatot. Az az átalakulás áll a középpontban, amit az apostolok tapasztalnak magukban és Jézus Krisztusban. Pünkösdkor átélik visszamenően azt a folyamatot, ahogy Krisztus kozmikus lénye közelít a földi szférához és Húsvétkor megszületik, beleszületik a Földbe. Ez az erő az, amelyik Pünkösdkor az apostolokban megjelenik, az ötödik evangélium eleven erejeként. A Földet átható Krisztus erejéről van szó, ennek az erőnek a megismeréséről. Rudolf Steiner az ötödik evangéliumot, mint megismerési feladatot állította elénk, melyet a magasan fejlett, de terméketlen intellektu-alizmus képtelen megérteni. Ez korunk feladata, ami belső változást követel tőlünk.

Hollywood nem hazudtolta meg magát. Az elfedési kísérlet valamit jelez. Minél erősebb a belső hang, annál hangosabbnak kell lennie a zajnak, mely elfedni igyekszik. S míg Hollywood az elfedésen mesterkedik, Lars von Trier, a Dogma '95 atyja, az új európai film stílusteremtője képes ennek ellenkezőjére. Zentropa c. filmjében először beszél a második világháború utáni Németországnak, s ezzel Közép-Európának a háborús győztes Amerika általi megalázásáról. A Hullámtörés, a Táncos a sötétben és a Dogville egyaránt az álszentség mögött lapuló, az evilágban korlátlannak tűnő hatalommal rendelkező Gonosz pusztító erejét és a vele szemben álló, néma áldozat győzelmét mutatja. A Birodalom c. tévésorozatában képes arra, hogy a fizikai történések mögött az érzékfeletti szférában működő motívumokat, démonok és őrangyalok harcát megmutassa. A „túlérzékeny", spiritiszta öregasszony fedi föl az álarcok alatt zajló okkult küzdelmet. A segítségül hívott papon megjelennek a stigmák, majd az ötödik fokozat, a halál is bekövetkezik. Itt világos azonban az előzmény és a történésben rejlő áldozat jelentősége.

„.Pontosan definiálták az élet fogalmát, úgy tűnt, a tudatlanság és a babona többé nem kezdheti ki a tudományt. De talán túl sok volt a gőgből, a szellem következetes tagadásából: mintha a hideg és a nedvesség visszatérőben volna. A kifáradás apró jeleit látni a tudomány egyébként oly masszív és modern építményén. Még nincs élő, aki tudná, de a Birodalom kapuja lassan ismét kitárul." - szól a filmsorozat mottója.

A „Stigmata" és „A Birodalom" ugyanarról szól. Mindketten - Hollywood és Lars von Trier - tudják, hogy a változás elkerülhetetlen. Amerika igyekszik elfedni azt, ami közelít, s amit Európának kell felmutatnia.

Az ötödik evangélium az, mely nincsen leírva. Az ötödik evangélium filmje az, melyet Tarkovszkij nem forgatott le. Ez a le nem forgatott film mégis él.

Jegyzet:

1. Angelus Silesius: Kerúbi Vándor; Tatár Sándor fordítása

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Walter Johannes Stein

„EMBEREK AKARUNK MARADNI..."

Az új Törökország és megalapítója: Kemál Atatürk

A Nyugat figyelme a közelmúltban ismét Törökországra irányult. Az időközben megcélzott EU-csatlakozási tárgyalások következtében a kerek 70 millió lakosú országot különösen az EU-tag európaiak újból szemügyre vették. Milyen impulzusok álltak az Oszmán Birodalom bukása után a Kemál Pasa Atatürk alapította Török Köztársaság kiindulópontjában? Milyen hatása lenne az EU tagállamai, de Törökország számára is a jövőbeli EU-csatlakozásnak?

70 évvel ezelőtt Walter Johannes Stein a zseniális államalapítót személyesen akarta megismerni, és ebből a célból Ankarába utazott. Napokon keresztül tartó várakozás és török titkárokkal és különböző országok követeivel folytatott tárgyalások után végül bebocsájtást nyert. A várakozás óráiban két jegyzetet is írt Stein, és ezeket eljuttatta Atatürkhöz. (Az egyiket alább közreadjuk.) Johannes Tautz Stein-biográfiájából tudjuk, hogy Stein egy több órás, kimerítő (sokmindenre kiterjedő) beszélgetést folytatott Atatürkkel, melyben többek között Atlantiszról, mint minden régi kultúra kiindulópontjáról is beszéltek. Atatürk kétszer 33,3 évvel ezelőtt, 1938-ban halt meg, ami további indíték arra, hogy a jelenlegi időpontban vessünk egy pillantást az államalapítóra. (...)

Thomas Meyer

Az új Törökország nem a régi birodalom folytatása, hanem Gazi Musztafa Kemál pasa műve, egy igen régi és értékes kulturális áramlat újjászületésének politikai következménye. Kemál jól látta, hogy a régi török birodalom menthetetlenül elpusztul. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy a török népnek lelkéhez illő új köntöst, új testet kell adni. Az általa vezetett és alapított „Köztársasági Néppárt" képviselői előtt 1927 októberében tartott beszédében, miután a régi Törökország reménytelen helyzetét ismertette, így szólt: „Uraim! Körülményeink között csak egyféleképpen dönthetünk, mégpedig úgy, hogy új török államot hozunk létre, amely a nemzeti szuverenitáson alapul, és amelynek függetlensége fenntartás és korlátozás nélküli."

Azért kellett így beszélnie, nehogy Törökország saját igényeit feladva idegen hatalmak érdekeinek martalékává váljon. Így lett népe megmentője, aki nemcsak jelent és jövőt de -ahogy mindjárt megmutatjuk - új múltat is adott népének.

Talán lehetetlennek látszik, hogy egy nép új múltat kapjon, de Kemál Atatürk műve bizonyítja, hogy ez mégis lehetséges. Mert nagyszerű művével népének korábban nem létező, új öntudatot adott, a valódi haladásnak és az igazi szellemi hagyománynak megfelelő öntudatot.

Így szólt a török nemzethez: „A ti igazi őseitek, akiknek a hagyományát folytatni érdemes, nem az ázsiai sztyeppékről előrontó vad hordák, a ti történelmetek nem ennek a múltnak a folytatása. Többé nem téveszhet össze titeket velük a világ. A ti történelmetek Kisázsiában található, abban, ami az emberiség kezdetétől fogva mind a mai napig a kultúrát hordozta." Kemál olyasmit akar kimunkálni, ami mélyen érinti népét. Minden tudománynak és ismeretnek ezt kell megerősítenie. Nem az Európára viharzó mongolok vadságát, vagy Európának a gátlástalan Kelet által történő lerohanását akarja a nyugati világ elé tárni, hanem egy megszelídített, a nyugati civilizáció köntösébe bújt, de mégis erőteljes keleti csodavilágot. Az bizonyos, hogy a telegráfot, a vasutat és a repülőt át kell venni a Nyugattól, hiszen egyébként nem lehet lépést tartani a korral. Kemál pasa és népe saját korának polgáraivá válnak, de úgy, hogy szívük legmélyén hűek maradnak önmagukhoz. A nyugati technikával és tudománnyal csínján kell bánni, hogy a nyugati lét árnyai kívül rekedjenek. A gép könyörtelen világa nem irthatja ki az emberséget. „Emberek akarunk maradni és lelkünket meg akarjuk menteni a modern világ háborgása közepette", de behozzuk mindazt, ami az új Törökország berendezéséhez kell. És a nyugatiak számára is nagyon jelentős, ahogyan civilizációs vívmányaikat átvesszük.

A török nyelv egyedülálló a világon. Igaz, hogy idegenül cseng az európai fülnek, de más nyelveknél egyszerűbb. Nincs benne sok kivétel, ami más nyelvek megtanulását olyan nehézzé teszi. Miért van ez így? Azért, mert az emberiség ősnyelvéhez még közelebb áll, mint más nyelvek. Osi emberi természet él a török lélekben. Akárcsak a babilonit megalapozó sumér kultúra, a babiloniból származó török kultúra is közel áll az ősi emberihez. Ezért tekintenek úgy a törökök Gilgames király vándorlására

- Erechtől¹ az osztrák Burgenlandig, Kisázsián át keletről nyugat felé - úgy, mint ami rájuk tartozik. Ebben kulturális haladást látnak. Akkoriban a babiloni keleti hatást, a réz-kultúrában hordozott Istár-Vénusz-kultuszt össze kellett kapcsolni az angol sziget ón-kultúrájában hordozott nyugati hatással. A görögök Xuthoszában és a sumér hagyomány Utnapistimében előttünk állnak az akkori kultúra tiszteletreméltó képviselői. A nyugati világ ónja és a keleti világ reze a magyar alföld és a szomszédos osztrák Burgenland földjén egyesül. Magyarországon a szombathelyi múzeumban² találjuk meg ennek az egész Európára kisugárzó bronzkultúrának a dokumentumait. A bronztárgyak kereskedelmi útvonala többek között a svájci Bázelig követhető, amelynek történetében feljegyezték, hogy a város babiloni alapítású lehet. Akkoriban terjedt a Vénusz- vagy rézkultúra nyugatra, ahol az ón-kultúrával és Jupiter-kultusszal találkozott. A kettő egyesüléséből keletkezett a bronzkori kultúra egy jelentos ága. Ami a fémek ötvözésében külsoleg végbemegy, az szellemi szempontból is ábrázolható. Elmondhatjuk, hogy a keleti rézkultúra érzésteli világa a nyugati ón-kultúra intellektuális világával keveredett. Ez az, amit a törökök ostörténetüknek tekintenek.

Ma fordított a világhelyzet: a nyugati civilizáció keresi a keletit. Ám ahogyan a réz és az ón ötvözésével új anyag keletkezik, mégpedig a bronz, s ahogyan a bronz használatához szükségszerűen új kulturális impulzus tartozik, ez itt és most is ugyanúgy lehetséges. Ami Kemál pasa szeme előtt lebeg, az valódi újdonság: a nyugati civilizációnak a keleti lélekkel való összekapcsolása. Ez a törekvése a kelet és nyugat közötti kapu őrének. A kapu kifejezés itt új értelmet nyer. Kemál értelmezésében a boldogsághoz vezető hajdani kapu a Nyugat számára a keleti kultúra kapuja, a Kelet számára pedig a nyugatié.

Aki Angorában [ma Ankara] jár, és a keleti jellegű régi város mellett a nyugatias új várost látja, úgy vélheti, hogy az új Törökország lényege a Kelet és Nyugat puszta egymás mellett létében van. Aki így vélekedik, annak figyelmét éppen az kerülte el, ami a legjobb és a legértékesebb. Hiszen itt olyan kulturális akarat él, amely nem pusztán a jelent és a jövőt teremti meg, de visszafelé is tekint, és a valódi múlt érzékelésére támaszkodik.

Efféle kulturális esemény történt az itáliai reneszánszban is, amikor a reneszánsz pápák feléledni hagyták az ókort. Hiszen a vérségi leszármazás mellett a kulturális haladás is figyelemreméltó. Kemál Atatürk is hasonlóan kívánja feléleszteni az antikvitást az új és virágzó török államban.

Kemál Nagy Sándor szellemi örökösének érzi magát. Számára Sándor olyan hős volt, aki a görög hazát új ázsiai hazával cserélte fel. Sándor tudta, hogy neki Ázsiába kell vinni a görög kultúrát, amelyet nevelője, Arisztotelész egybefoglalt. Sikerült is neki ez, s maga is ázsiaivá vált.

Hiszen amit szeretünk, az megváltoztat minket. Görögként ázsiaivá kellett válni, Ázsiának pedig hellenisztikus kultúrát kellett hordoznia. Kemál számára is ezt jelenti töröknek lenni. Lelkében nyugati képzést hordoz, de mégis valódi török, s segítségével honfitársai befogadhatják a nyugati kultúrát. Népmozgalmat teremt, amelyben a törökök átveszik a Nyugat kultúráját, s viszonzásul az emberiességet sugározzák Nyugatra. Nagyszabású terv ez, s ha megértésre talál, beláthatatlan következménye lehet: Kelet és Nyugat igazi házassága. Sokminden történhet még másképp, sokminden csak a kezdeténél tart, de az akarat, amelyet nagy eszme éltet, céltudatosan dolgozik.

Ezeket az érzéseket élem meg, amikor európaiként Angora utcáin járok, vagy amikor pillantásom a város előtti sztyeppe végtelen távolságában kóborol, vagy a hegyláncok kifejező vonalát kíséri. Beszédes föld ez. A nyugati föld-höz-kötöttség a keleti emberiesség égi adományával egyesül itt. Nagy a feladat, távoli a cél.

Forrás: Der Europaer 9/4 szám, 2005. február. Ugyanitt olvasható Thomas Meyer bevezetője teljes terjedelmében.

A cikket Tatai Mária, a bevezetőt Kádas Ágnes forította

Jegyzetek:

1. Erech = ókori város Babilóniában (ford. megj.)

2. Savaria Múzeum, de nemcsak itt, hanem főleg a Magyar Nemzeti Múzeumban is (ford. megj.)

^ugrás az oldal tetejére

Kemal Atatürk

Kemal Atatürk (1934-ig Musztafa Kemal, 1881-1938) a modern Törökország megalapítója, katonatiszt és politikus, a török történelem legjelentősebb reformere. 1918 után a török nemzeti mozgalom vezetője, 1923-tól a Török Köztársaság elnöke volt.¹

Musztafa Kemal levonta a konzekvenciákat az Oszmán Birodalom hanyatlásából és széthullásából. „(...) a civilizáció az európai civilizációt jelenti, ezt kell bevezetni - rózsáival és töviseivel."

A reformokat európai mintára hajtotta végre:

- az egyház hatáskörét vallási kérdésekre korlátozta (az iszlám háttérbe szorítása²). Megszüntette a kalifátust és a vallásos bíróságokat, feloszlatta a dervisrendeket, az alkotmányból minden vallásos formulát eltávolíttatott.

- a török identitás megteremtése erős patriotizmus propagálásával. A török kultúrpolitika lényeges elemét képezte a „török kultúra felfedezése" és a török nyelv megtisztítása. („Napnyelv" elmélete: a nyelvet egy Közép-Ázsiában beszélt ősnyelvből lehet levezetni. Ehhez az ősnyelvhez a török nyelv áll a legközelebb, és a többi nyelv a törökön keresztül alakult ki.) Atatürk Törökországnak saját fejlődési utat mutat, amely mintaképül szolgált a Közel- és Közép-Kelet országainak. „A török állam republikánus, nemzeti, etatista, laicisztikus, a néppel egybeforrt, forradalmi."

Jegyzetek:

1. Az 1923-as lausanne-i békeszerződés határozta meg Törökország máig érvényes határait.

2. Többségében szunita mohamedánok

^ugrás az oldal tetejére

Zajti Ferenc

Magyarok az új Törökországért

A XVIII. században, a „két pogány közt" vergődő magyarság hol az egyik, hol a másik nagyhatalom segítségével próbálta kiküzdeni önállóságát.

A magyar-török kapcsolatok az oszmán birodalom bukásával megélénkültek.

A Thököly szabadságharc kurucai a bukás után fejedelmükkel Törökország felé menekültek.

Rákóczi is, szűk környezetével a rodostói száműzetést választja.

A török könyvnyomtatás megteremtője, a kolozsvári születésű Ibrahim Müteferrika is, kinek magyar nevét nem ismerjük, a fejedelemmel érkezett az országba.

A 48-as forradalom leverése után a hanyatló Oszmán Birodalom kiállt Ausztria ellen, a menekülő emigránsokat nagy számban befogadta, és magas állást adományozott nekik. Kmetty György tábornok Izmail pasaként, Karsz város védője, Bem apó Murád pasa, Guyon Richárd, a bra-nyiszkói hős, Kursid pasa néven erősítette a török hadsereget. Aleppó kormányzója is magyar ember volt. Kossuth Kjutahiában talált menekvést.

Ozmán pasa, Farkas Adolf, az egykori 48-as honvédtiszt, a konstantinápolyi katonatiszti akadémia parancsnoka.

Magyar ember az első többnyelvű török hivatalos napilap szerkesztője is.

Gróf Széchenyi Ödön pasa, a legnagyobb magyar fia, a török tűzoltóság megszervezője.

Kunos Ignác a neves turkológus, a török népmesék világhírű gyűjtője, a Keleti Akadémia igazgatója tanította a „reformpasákat", valamint török nyelvre oktatta a Törökország katonaságát újjászervező, von der Goltz pasát is.

Az újjászülető török irodalom egyik nagy alakja Nigár Hanim költőnő, a 48-as katonatiszt Fényes Ödön lánya.

A török császári ház tagjai magyar művészektől vettek különórákat, mint Abdul Aziz, a szultán fia, aki Liszt Ferenc tanítványától, Hegyi Emanueltől tanult zongorázni.

Közvetlen az első világháborút megelőző időszakban Asbóth Oszkár, a később nemzetközi hírű repülőgéptervező törökországi munkássága jelenti a török repülésügy kezdetét.

Az orosz-török háború után érezhető tehát a magyar-török kapcsolatok megerősödése, kölcsönös gesztusok is mutatják a közeledést.

„Mi nem azért vesszük át a nyugati civilizációt, hogy utánozzuk őket. Amit benne jónak találunk, azért, mert megfelel a mi sajátosságainknak, azt világszínvonalon fogjuk a magunkévá tenni. Az országok eltérnek egymástól, de civilizáció csak egy van, és a nemzeti felemelkedés érdekében elkerülhetetlenül csatlakoznunk kell hozzá. Az Oszmán Birodalom megtorpanása is akkor kezdődött, amikor az Európa fölött aratott győzelmeiből fakadó elbizakodottságában elvágta az őt az európai népekhez kötő szálakat. Ez hiba volt, és mi nem esünk még egyszer ebbe a hibába... A török nép minden művelt nemzet barátja."

Kemál Musztafa

Ugyanakkor nagyon sok török fiatal tanult a magyar egyetem turkológiai tanszékén, akik később a kemáli forradalom meghatározó alakjai lettek: a Gombocz Zoltán és Németh Gyula professzornál doktoráló Mehmet Fuat Köprülü, R.H. Özdem, N. K. Orkun, H. Eren és Hamid Zübeyk Kosay, a krími tatár származású Eötvös kollégista, aki tanítóként végzett , összehasonlító nyelvészettel, a sumer-török rokonság kérdésével foglalkozott és hazája első régészeként tartják számon. A 30-as évek elején Győrffy Istvánnal való szoros kapcsolatának eredményeként magyar mintára szervezte meg a török néprajzkutatás intézményrendszerét.

Az első világháború idején az Enver pasával és V. Mohamed szultánnal is kapcsolatban álló Germanus Gyula intézte a hadfelszerelési szállítmányok ügyeit, Pallavicini János őrgróf pedig az osztrák-magyar monarchia közös nagykövete volt.

„A francia forradalom nyomán a szabadságeszme bejárta az egész világot. Azóta azonban az emberiség sokat fejlődött. A török demokrácia a francia forradalom által nyitott úton indult el, de a maga sajátos módján haladt előre. Mert minden nép a maga helyzete és a kora körülményei szerint valósítja meg forradalmát. Bármennyire is lehetséges és szükséges a népek és demokráciák összefogása, az együttműködés csak egyetlen cél, a béke irányában valósulhat meg és válhat hasznossá."

Kemál Musztafa

Ebből is kitűnik, hogy a törökök a „testvérnek" érzett magyarokkal szívesebben tartották a kapcsolatot, mint a német vagy osztrák politikusokkal.

A görög-török háború után a Kemál által hozott új törvények szerint az idegenek alkalmazásakor „numerus clausus-t" vezettek be, azonban a magyarokkal majdnem mindig kivételt tett.

A Gázi szűk környezetében ott volt Mészáros Gyula, a híres magyar orientalista, aki a török nyelv megtisztítását volt hivatva kidolgozni a 12 tagú Török Nyelvtudományi Társaságban. A török nyelv megalkotása, a nyelvújítás és a helyesírás bevezetése, a latin írásra való áttérés során sokszor a magyar mintát, módszert vették alapul.

Fekete Lajost a nemzetközi tudomány a török levéltár megalapítójaként ismeri.

Bartha Albert, aki 1918-ban, majd 1946-47. között magyar honvédelmi miniszter volt, 192225 között a török hadsereg megszervezésében és a rendszer konszolidálásában szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Atatürk Ankarában új egyetemet alapított, itt egy külön Magyar Intézet is létesült, ahol többek közt Halasi-Kun Tibor is oktatott. Ennek a tanszéknek a vezetője Rásonyi László professzor lett, aki Bartók Béla útját egyengette. A magyar zeneszerző egyben a török népzenekutatás megteremtője is. Bartók segítője, Adnan Saygun a törökök legnagyobb zeneszerzője.

A török meteorológiai szolgálat megszervezője Ráthly Antal.

A mezőgazdaság és állattenyésztés korszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Csíky Ferenc, aki a magyar lovak törökországi elhelyezésében jeleskedett, valamint Nyárády és Karácsonyi Géza professzorok, akik Törökország mezőgazdasági újjászervezői lettek.

A Történelmi Társaság 12 fős testületének a tagja Zajti Ferenc.

A testületet közvetlenül Kemál irányította, aki elnöke volt ennek a társaságnak, mely az új török történelem megalkotását és kidolgozását tűzte ki céljául.

A magyar művészek is segítették az új Törökország kulturális önazonosságának megteremtését.

Rápolthy Lajos szobrász és éremművész, aki Kemál szobrát is megformálta, néhány évig az ankarai művészeti akadémia tanára volt.

A tudományos és művészeti élet képviselői mellett a magyar iparosok, asztalosok, technikusok, gépészek sora dolgozott az új köztársaság

A Neue Presse tudósítójának egyik kérdésére Atatürk így fogalmazta meg Európára vonatkozó álláspontját:

„Európa másodrendű szerepet szánt nekünk; sőt, ennyi sem volt elég, mindent megtett azért, hogy összeomlásunkat siettesse. Amikor két olyan ellentétes gondolkodásmódról van szó, mint a keleti és nyugati, ennek forrását Európában kereshetjük... Európában létezik egy olyan mentalitás, amely ellen mindig küzdöttünk. Mi szeretjük a népet, és nyitott szemmel járunk a világban. És egyre jobban figyelünk, hogy lássuk mindazt, ami az országon belül és kívül történik. Érdekünk, hogy megkönnyítsük a kapcsolatokat népünk és a művelt népek között."

építésében. Több ezerre tehető honfitársaink száma, akik Kemál országában dolgoztak, akiknek munkáját a török hatóságok is elősegítették. A törökországi vasútépítések kivitelezési munkáiban a Bátaszék környéki magyarországi svábok jelentős szerepet kaptak, kálváriájuk Kemál halálával, a második világháború kitörésével kezdődött.

Kemál és a magyarok kapcsolata mélyebb kutatást érdemelne, mert a mai hivatalos történetírás egyáltalán nem foglakozik ezzel a fontos és egész Közép-Európát meghatározó kérdéssel.

Irodalom:

Katus László: Musztafa Kemál Atatürk. Akadémiai Kiadó, 1970.

Kerekesházy József: Az igazi Kemál. Bp., 1943.

Flesch István: Atatürk és kora. Corvina, 2004.

T. Nyíri Mária: „Törökországi" őshaza kutatóink. Miskolc,

2000. V Magyar Oskutatás Fórum Zajti Ferenc hagyaték

„Atatürk soha nem utazott külföldre, a kor neves államférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök azonban előszobájában egymásnak adták a kilincset."

„A nyugatnak nem kellett Atatürk, mert keresztezte az ő érdekeiket. De végül is fejet kellett hajtani előtte. Az akkori brit miniszterelnök saját parlamentjében volt kénytelen elismerni: »Ilyen lángész csak egyszer születik egy évszázadban, és azzal az eggyel is épp nekünk kellett szembe-kerülni...«"

Az idézetek Prof. Ahmet Taner Kislali: Atatürk és a Nyugat c. írásából származnak
(Tasnádi Edit fordítása)

^ugrás az oldal tetejére

ROVATON KÍVÜL

Boris Bernstein⁴

Placebók, PISA és a vaj Bush füle mögött

Vajon helyesen tájékoztatnak bennünket? Csak akkor, ha mi is teszünk ezért valamit - ahogy azt az elmúlt egy évben már számtalan alkalommal bebizonyítottuk ebben a rovatban. Ellenkező esetben annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy a média és a hatóságok (néha szándékosan) félrevezetnek bennünket.

Hatás hatóanyag nélkül

Az időszerűség okán eddig főként arra mutattak rá e rovat szerzői, miként (milyen álnok módon) vezette és vezeti Bush és Blair az orránál fogva a világ közvéleményét. Van azonban sok más izgalmas téma is, ahogy azt az ún. placebóhatással kapcsolatos hibás tudományos gondolkozás kapcsán a legutóbbi Apropó [A Der Europaer folyóirat egyik rovata. Szerk. megj.] is megmutatta. Ezzel a témával kapcsolatban akadna még bőven mondanivaló, hiszen „a legújabb tudományos kutatások arra engednek következtetni, hogy a hatóanyag nélküli gyógyszerek egyre szélesebb körben nyernek alkalmazást - méghozzá kitűnő eredménnyel".¹ Egy Izraelben készített és a British Medical Journal legutóbbi számában közzétett tudományos cikk arra a meglepő következtetésre jut, hogy „öt megkérdezett közül legalább három nyíltan elismerte, hogy használ placebót". A placebót alkalmazók egyharmadának az volt a véleménye, hogy az „ál-gyógyszerek" mindig hatnak, 61%-uk pedig alkalmi hatást vélt megfigyelni. A sikerrel kezelt betegségtünetek között megtaláljuk a legkülönbözőbb szimptómákat, úgymint fájdalmat, szorongásos állapotot, szédülést, alvászavart, az asztmát, ill. a drogfüggők elvonási tüneteit. David Spiegel, az amerikai Stanford Egyetem munkatársa a tanulmányhoz írt kommentárjában visszautasítja a placebók betiltására vonatkozó követelést. Szerinte „egész egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk bizonyos terápiás módszerekről, csak mert nem ismerjük a hatásukat". Főleg, hogy „az orvostudomány hagyományos terápiás eljárásainak a felénél éppúgy nincs meggyőző tudományos bizonyíték a megfelelő hatásra". Egy másik, 7600 szívelégtelenségben szenvedő betegen végzett klinikai kísérlet megmutatta, milyen hatásos is lehet a placebók alkalmazása: a betegek egyik fele vérnyomáscsökkentő hatóanyagot, a másik fele pedig álgyógyszert kapott. „A kórházi kezelések és a halálesetek gyakorisága mindkét csoportban ugyanakkora mértékben csökkent."

Bornírtak és ostobák magas pontszámmal?

Érdekes lenne megmutatni azt is, miben rejlik az iskolai teljesítmény világszintű mérését és összehasonlíthatóságát állítólag lehetővé tevő PISA-vizsgálatok értelmetlensége. Hans Riedwyl, a berni egyetem nyugalmazott matematikai statisztika professzora például azt az álláspontot képviseli, hogy a vizsgálatok eredményei „megkérdőjelezhetők". Különösen igaz „az IQ-tesztekkel való hasonlatosság: utóbbiakat 150 évvel ezelőtt arra fejlesztették ki, hogy megkülönböztessék a jó tanulókat a rosszaktól. Ma azonban már trenírozni lehet a diákokat arra, hogyan érjenek el lehetőleg jó eredményt az IQ-teszten."²

Még elemibb ellenérvekkel szolgál Wolfram Meyerhöfer, a Potsdami Egyetem matematikai didaktikával foglalkozó munkatársa: A PISA-vizsgálat eredményeit „nem lehet értelmezni", mert túl sok az ismeretlen tényező. Ráadásul a vizsgálat alapjául szolgáló „kompetenciaszint-modell" létjogosultsága a didaktikában „legalábbis vitatott", és valószínűleg „sem elméleti, sem empirikus szempontból nem tartható". Meyerhöfer szerint ugyanis a PISA-vizsgálat keretében elvégeztetett feladatok alig térnek ki arra, „amit Németországban matematikai képzésen értünk", sőt, „még csak használható tesztfeladatoknak sem tekinthetők, hiszen tisztázatlan marad, hogy tulajdonképpen mit mérnek"³. Egy másik oktatási szakértő hozzáteszi, hogy „az képes a vizsgán kiváló teljesítményt nyújtani, aki rendelkezik az ehhez szükséges speciális képességekkel. [...] Természetesen lehetséges a gyerekeket kifejezetten arra edzeni, hogy a jövőben jó eredményt érjenek el". A kérdés csak az, mi köze ennek a műveltséghez. Továbbá: „van úgy, hogy valaki magas pontszámot ér el egy teszten, és mégis bornírt és ostoba. Az azonban, aki egyszer megtapasztalta a tanulás felszabadító erejét, az akár meg is bukhat valamelyik vizsgán, de tudni fogja, hogyan képes javítani az eredményén. Persze az oktatás bürokratái számára ez a kulcsképesség nyilván gyanús, hiszen nem ellenőrizhető."⁴

Harc az olajvezetékekért

Bizonyára megérné több figyelmet szentelni az ukrajnai eseményeknek is. Az eddigi országvezetés által manipulált, első elnökválasztás után százezrek tüntettek a demokráciáért. Ennek a „narancsszínű forradalomnak" sikerült kikényszerítenie egy nem -vagy legalábbis alig - manipulált második választást, amelyen az eddigi ellenzéknek Viktor Juscsenkoval az élen sikerült felülkerekednie. Eddig rendben is volnánk! Ukrajna lakossága igazán megérdemli, hogy megszabadult a maffiaszerű (orosz kapcsolatokkal rendelkező) eddigi kormánytól. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk afölött, hogy az ellenzék oldalán is megjelentek olyan erők a játszmában, amelyeknek semmit keresnivalójuk nem volt ott: megfigyelők szerint az amerikaiaknak legalább 14 millió dollárt ért meg az az erőkoncentráció, amivel az ellenzéket segítették. Először is gondoskodtak róla, hogy az ellenzéken belül egyetértés alakuljon ki a legnépszerűbb politikus személyét illetően. Aztán egy kiválasztott egyetemista csapatnak (Ukrajnában ez a „Pora" volt) megmutatták, hogy kell megszervezni az ellenállást - tüntetésekkel, kitűzőkkel, falfirkákkal, az Interneten. Végül már nem volt nehéz, hogy a választások utáni közvélemény-kutatásokkal leleplezzék a választási csalást. Ez a módszer már ki van próbálva, hiszen az Egyesült Államok Európában már 2000-ben megkezdte a diktátorok megdöntését, amikor Szerbiában rákényszerítette Milosevicset a távozásra. Akkor az „Otpor" nevű szerb diákszervezetet tanították meg, hogy kell demonstrációkat szervezni, és mintegy 41 millió dollárt öltek a hatalomváltás kieszközlésébe. Hasonlóan jártak el 2003-ban Grúziában is, amikor Eduard Sevarnadzénak kellett meghátrálnia. Ezek után az előzmények után senkit sem szabad meglepetésként érnie annak a hírnek, hogy az új ukrán elnök, Juscsenko és az új grúz elnök, Mihail Sakasvili az ortodox karácsonyt együtt töltötték a Kárpátokban.⁴

E magatartás hátterében kézzelfogható gazdasági okok húzódnak meg. Ukrajnán ugyanis olyan kőolaj- és földgázvezetékek mennek át, amelyek Oroszország és a nyugat számára kiemelt geopolitikai jelentőséggel bírnak. Az orosz kőolaj- és földgázexport 90%-a Ukrajnán halad keresztül. Az EU ugyanakkor azt szeretné, ha a jelenleg Nyugat-Ukrajnában végződő vezetéket 450 km-rel meghosz-szabbítanák Lengyelország irányába, így teremtve meg a Németországba továbbmenő csatlakozás lehetőségét. Így lehetséges lenne, hogy Kazahsztánból komfortosan szállítsák az olajat Nyugat-Európába, és csökkenjen a nyugat függősége az orosz kőolajtól. Oroszország a csővezetéket ugyanakkor részben ellentétes irányba is használná, a kettő viszont együtt nem megy. A kazahsztáni olajnak rendkívül nagy jövőt jósolnak: az amerikai Oil & Gas Journal óvatos becslése szerint a kazah készletek 9 milliárd barrelre, a Kaszpi-tenger környékének tartalékai pedig több mint 16 milliárd barrelre rúgnak. Az optimista becslések akár 250 milliárd barrelnyi tartalékot is elképzelhetőnek tartanak - azaz majdnem annyit, mint Szaúd-Arábia készletei. Itt lépnek be a képbe az amerikai érdekek. Az amerikai cégek ugyanis már rég rátették a kezüket a Kaszpi-tengeri kőolajra: „A kazahsztáni kőolaj-kitermelés közel háromnegyedét a Chevron Texaco és az Exxon Mobil ellenőrzi."⁴

Alattomosan és bosszúvágyból

De hagyjuk magunk mögött az Egyesült Államokat - legalábbis tematikai szempontból. De hopp: ismét felbukkan a szemünk előtt! Ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen - ahogy Rudolf Steiner is megállapította - olyan korban élünk, amelyben az angolszász befolyás domináns. Ezért fontos, hogy pontosan megfigyeljük a történéseket. Ennek fontosságát még jobban kiemeli George W Bush - egyáltalán nem váratlan - újraválasztása (amely ezúttal sem makulátlanul tiszta, demokratikus választások eredménye). Persze más országok vezetőivel is előfordul, hogy nagyvonalúan bánnak az igazsággal és hatalmukkal: például az orosz elnök, Putyin a szemfényvesztés és csirkefogóság terén semmiben sem marad el amerikai kollégája mögött - legfeljebb ravaszság terén. Csak éppen Bush többet nyom a latban, hiszen ő áll az Egyesült Államok élén, és olyan dinasztiának a tagja, amely - ahogy a későbbiekben még látni fogjuk - jelenleg nagy befolyással bír a világpolitikára.

A Bush kíséretéhez tartozó kisebb lángelmék egyébként ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, csak néha kevésbé ügyesen. Itt van például a volt spanyol miniszterelnök, José Maria Aznar. Mindenki előtt ismert és jól dokumentált tény, hogy az ingázókat szállító, négy spanyolországi vonatot ért és 191 halálos áldozatot követelő 2004. március 11-i terrortámadás után Aznar és kormánya még akkor is görcsösen ragaszkodott az ETA baszk szeparatista szervezet felelősségét megállapító verzióhoz, amikor már minden jel iszlám terroristákra utalt. A spanyol választók többsége ugyanakkor átlátta a csalást, és ezért leváltotta Aznart. Aznar ugyanakkor még 2004. november végén, a parlamenti vizsgálóbizottság előtt is vitatta, hogy hazudott volna, és arcátlan módon azt állította, hogy az akkori ellenzék „hazudott és manipulálta az eseményeket".⁵ Ugyanez előtt a parlamenti vizsgálóbizottság előtt később kiderült, hogy az Aznar-kormány töröltette a merényletre vonatkozó összes elektronikus adatot: „a kormányzati hivatalokban nem állt rendelkezésre semmilyen írott vagy számítógépen tárolt információ a végrehajtott masszív adatmegsemmisítési akciót követően". A számítógépes adatok eltüntetésének 12 ezer eurós számláját pedig az Aznar-kormány hátrahagyta az államkincstárnak.⁶ Ráadásul kiderült, hogy - akárcsak 2001-ben az USA-ban - a rendőrség már hónapok óta megfigyelt több feltételezett merénylőt anélkül, hogy bármit is tett volna.⁷ Az El Pais című madridi lap kommentárjához tulajdonképpen már nincs mit hozzáfűzni: „Aznar a cselszövés igazi mesterének bizonyult. Semmilyen felelősséget nem vállalt a március 11-i eseményekért. Még csak nem is kért bocsánatot azokért a hibákért, amelyeket kormánya annak idején elkövetett. Ehelyett másokat kevert gyanúba, méghozzá oly módon, ahogy azt eddig még senkinek sem volt mersze megtenni. A volt kormányfő elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy méltóságteljes, igazi államférfinek mutatkozzon. A dolog egyetlen pozitívuma, hogy a másokat ilyen erősen megosztani képes, ennyire alattomos és bosz-szúvágytól fűtött ember végül önként távozott a politika színpadáról."⁸

Az eltitkolt hazugság

Figyelemre méltó az is, ahogy Dánia kormánya és bírái viselkedtek. „Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak. Ezt nemcsak hisszük. Tudjuk is." A dán miniszterelnök, Anders Fogh Rasmussen 2003. tavaszán ezekkel a szavakkal kezdeményezte a dán parlamentben, hogy országa az USA oldalán vegyen részt a háborúban. A három mondat egy merő hazugság. Saját külföldi hírszerzése jóvoltából ugyanis a kormányfő tudatában volt annak, hogy Szaddam Husszeinnek egészen biztosan nincsenek tömegpusztító fegyverei. Ugyanakkor ez sem Rasmussent, sem külügyminiszterét nem akadályozta meg abban, hogy heteken át ezzel érveljen. Az egyik dán titkosszolgálati tisztnek, Frank Saholm Grevilnek ez már sok volt: „A kormány visszaélt a titkosszolgálattól kapott információkkal, és hozzáigazította őket saját politikai céljaihoz." Grevil ezért 2004. februárjában átjátszotta a Berlingske Tidende című újságnak azokat a dokumentumokat, amelyekből a miniszterelnök és a külügyminiszter egyoldalúan mindig csak azt idézték, amit fel tudtak használni az iraki háborúban való részvétel érdekében. Grevilt elbocsátották, és az ügyre ráállították az ügyészséget. November végén a tisztet első fokon „államtitok megsértése" vádjával hat hónap szabadságvesztésre ítélték.⁹Ennek során a bírók nyilván nem tisztázták magukban, milyen titkot is sértett meg Grevil: a miniszterelnök és a külügyminiszter hazugsága körüli titkot. Nyilván nem voltak tisztában ezzel, különben a föld alá kellett volna süllyedniük szégyenükben. Grevil bejelentette, hogy fellebbez az ítélet ellen.

A szenvedő alanyok a gyermekek

Az ilyen politika elszenvedői Irakban is a gyermekek: az ország megszállása óta az akut alultápláltságban szenvedő gyermekek száma majdnem megduplázódott. Ez abból a tanulmányból derül ki, amelyet az iraki egészségügyi minisztérium az ENSZ fejlesztési programjával és egy norvég intézettel együttműködésben készített. A tanulmány szerint az akut alultápláltság előfordulása az öt évnél fiatalabb gyermekeknél a háború előtti 4%-os szintről 7,7%-ra emelkedett, ami azt jelenti, hogy jelenleg mintegy 400 ezer gyermek szenved az éhínség és annak kísérőjelenségei, például a krónikus hasmenés és a fehérjehiány miatt. Irak a fenti adatokkal hasonló helyet foglal el a statisztikákban, mint a polgárháború sújtotta afrikai ország, Burundi, és rosszabb helyzetben van, mint az Ugandához és Haitihez hasonló országok.¹⁰

Kecskére a káposztát

Az amerikai kormány az utóbbi időben megtévedt emberek szórványos ballépéseinek beállítva próbálja meg szőnyeg alá söpörni az amerikai fogolytáborokban tapasztalt emberkínzást és bántalmazásokat, hogy a botrányról szóló aktákat a lehető leghamarabb le lehessen zárni. De a „császár új ruhája" mintha nem állna tökéletesen: az év elején arra derült fény, hogy az embertelen kihallgatási módszerek a feltételezettnél jóval elterjedtebbek voltak. AZ FBI-ügynökök már két évvel ezelőtt felháborítónak találták a Guantanamo-i amerikai támaszponton létrehozott fogolytáborban uralkodó nyers bánásmódot. „Nem fogjátok elhinni!" - írta az egyik ügynök a munkatársainak, és olyan rabokról számolt be, akiknek egész nap összebilincselt kézzel és lábbal kellett heverniük a földön. A belső e-mailek az egyik emberi jogi szervezet kezére és onnan a nyilvánosság elé jutottak. Abu Graib hírhedt börtönében még nyáron is - hónapokkal a fogolykínzási botrány kipattanása után - folytatódott a rabok bántal-mazása.¹¹ Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy George W. Bush jó szokása szerint ismét a kecskére bízta a káposztát: új igazságügyminiszterének korábbi jogi tanácsadóját, azt az Alberto Gonzales-t nevezte ki, aki több olyan emlékeztetőnek is a szerzője, amely szabad utat nyit a kínzás és bántalmazás előtt. A Genfi Konvenciók „idejétmúltak, túlhaladottak" - nyilatkozta annak idején Gonzales. Még ha most elhatárolódik is akkori kijelentéseitől, kérdéses, mennyi hitelt lehet ennek adni.¹¹

Bush nélkül Hitler sincs...

Aki a két Bush-kormányzat és az amerikai politika magatartását figyelemmel kíséri, annak meghökkentő felismerésben lesz része, ha kézbe veszi Eva Schweitzernek az USA és a Harmadik Birodalom kapcsolatait tárgyaló könyvét.¹² A könyv minden hiányossága ellenére [vö. Katja Kreis-Schadel és Gerald Brei recenzióit - szerk. megj.] megtudhatja például, hogy George W. Bush nagyapja, Prescott Bush is a Hitlert pénzelő amerikaiak között volt. Ne feledjük: a Bush családot kitűnő üzleti és baráti szálak fűzik a bin Láden klánhoz. Bush-ék pénzelik és felfegyverzik az Afganisztánban tartózkodó Oszama bin Ládent. Idővel azonban ugyanő egyszer csak halálos ellenséggé válik, akit minden eszközzel meg kell semmisíteni. Irakban pénzelik és felfegyverzik Szaddam Husszeint (naná, hogy Donald Rumsfeld). Hirtelen azonban őbelőle is halálos ellenség válik, akit minden eszközzel meg kell semmisíteni. Eva Schweitzer beszámol róla, hogy Henry Ford, Prescott Bush, Herb Walker, W Averell Harriman, a Rockefeller család stb. részt vett Hitler pénzelésében és felfegyverzésében, mielőtt utóbbi halálos ellenséggé vált, és meg kellett semmisíteni. Schweitzer idézi a korábbi államügyészt, John Loftus-t, aki jelenleg a floridai Holokauszt-múzeum vezetője: „»A nácik törpe kisebbség, Németország pedig szegény, fegyvertelen és hatalom nélküli ország maradt volna, ha annak idején nem áramlott volna a külföldi befektetői tőke olyan masszívan az országba.« [...] És nem mondhatni, hogy mindenki kizárólag a pénzért csinálta. »Ezek közül az amerikaiak közül néhányan fanatikusok voltak, és Allen Dulles cégén, a Sullivan & Cromwellen keresztül kötődtek Németországhoz, mert támogatták a fasiz-must.«"¹³ Gondoljuk csak el: Prescott Bush nélkül nem lett volna Hitler, és amerikai támogatás nélkül nem lett volna Oszama bin Láden és Szaddam Husz-szein! Vajon milyen lenne a világtörténelem, ha nem lenne vaj Bush füle mögött?

Forrás: Der Europaer 9/4 szám, 2005. február Fordította: Szabó Attila

Jegyzetek:

1. Spiegel Online, 2004.12.03.

2. Sonntags Zeitung, Zürich, 2004.12.12.

3. Süddeutsche Zeitung, 2004.12.07.

4. Die Wochenzeitung, Zürich, 2005.01.06.

5. Ld. az AFP 2004.11.29-i híradását.

6. Ld. az AFP 2004.12.13-i híradását.

7. Ld. a DPA 2004.12.14-i híradását.

8. Ld. a DPA 2004.11.30-i híradását.

9. Die Wochenzeitung, Zürich, 2004.12.02.

10. Ld. a DPA 2004.11.21-i híradását.

11. Ld. a DPA 2005.01.06-i híradását.

12. Eva Schweitzer: Amerika und der Holocaust. Die ver-schwiegene Geschichte [Amerika és a Holokauszt. Az elhallgatott történelem]. Knaur Taschenbücher 77784, München, 2004.

13. uo. 87. o.

Ki kinek (kiért) dolgozik?

Egy öreg arab több mint negyven éve él Chicagoban. Szívesen ültetne krumplit a kertjébe, de egyedül van és gyenge. Fia Párizsban tanul. Küld neki az öreg egy e-mailt, melyben elmondja a problémáját.

"Kedves Ahmed, nagyon szomorú vagyok, mert nem tudok krumplit ültetni a kertbe. Biztos vagyok benne, ha te itt lennél, segítenél, felásnád nekem a kertet. Szeretlek. Apád." Másnap válasz e-mailt kap az öreg: "Kedves Papa, kérlek ne nyúlj a kerthez! Ott rejtettem el a »dolgot«. Én is szeretlek. Ahmed."

Másnap hajnalban 4 órakor megjelenik az öreg házánál az USA hadsereg, a tengerészet, az FBI, a CIA és a RANGERS. Mindent átkutatnak, az egész kertet szétszedik, egyetlen millimétert sem hagynak ki, de semmit sem találnak. Csalódottan elvonulnak. Másnap ismét e-mailt kap az öreg:

"Kedves Papa, a kert bizonyáre rendesen fel van ásva, és el tudod ültetni a krumplit. Többet nem tudtam tenni érted. Szeretlek. Ahmed."

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Johannes Kiersch

Megismétli-e a gyermek fejlődése az emberiség tudatfejlődését?

Rudolf Steiner nézetei a „pszichogenetikai alaptörvényről"

Miért annyira vonzó számunkra az a gondolat, hogy a gyermek fejlődése bizonyos értelemben megismétli az emberiség tudatfejlődését? Nem másért, mint azért a megnyugtató feltevésért, hogy mindkét fejlődés alapjául jelentős törekvés szolgál: következetes haladás a szabad, erkölcsileg független, felvilágosult ember - már nem is annyira a távoli jövőben várható - kialakulása felé, ahogyan azt a művelt európai világ Lessing és Kant idejében olyan bátran elgondolhatta. Jelenleg azonban ezzel a kiváló gondolattal - amelyet Ernst Haeckel „biogenetikai alaptörvénye" nyomán „pszichogenetikai alaptörvénynek" szeretnek nevezni - nem csak a materialista-pozitivista természettudomány szélesen elterjedt világképe áll szemben (amely a véletlent ülteti az isteni teremtőelv helyébe a világtörténés törvényszerű fejlődésében), hanem az a gyanakvó érzés is, miszerint csak egy kissé elavult hagyomány titkos elképzeléséről lenne szó. Aki ma a pedagógiai csatározásokban Rudolf Steiner eszméiért száll síkra, jól ismeri ezt a gyanakvást, az elfogulatlan gondolatcserének általánosan elterjedt, nehezen kezelhető és szerfölött hatékony akadályát, a kellemetlen érzést, ami abból fakad, hogy az efféle gondolatokat egy tekintélyelvű, dogmatikus világnézeti rendszer részeinek tartják.

Ebből a szemszögből azután a „szellemi ismétlés" eszméje egyre kevésbé szimpatikus. A giesseni pedagógus, Ehrenhard Skiera, az európai reformpedagógia egyik legjobb ismerője támasztja alá ezt nemrég megjelent terjedelmes kézikönyvében¹, amely a Heydebrand-oktatási tervből és Rudolf Grosse figyelmeztetéseiből vett idézetekkel évekre mértékadóan befolyásolhatja egyetemeinken az ezzel kapcsolatos véleményalkotást. Igaz ugyan, hogy szimpátiával és figyelemre méltó előítéletmentességgel mutatja be a Waldorf-pedagógia szellemi elemeit, sőt jóakaratúan hangsúlyoz is sokmindent abból, amit ez a pedagógia nyújthat, mégis szigorúan úgy ítéli meg, hogy annak alapját egy életidegen, totalitárius ideológia képezi: „világnézeti totalitarizmus a legtisztább formában".

Az analógia és megismerési értéke

Ezek után különösen érdekes utánanézni, hogyan állnak ehhez a kérdéshez a Waldorf-pedagógia alapítói. Csak röviden emlékeztetnék arra, hogy egyébként még hol bukkan fel a „szellemi ismétlés" gondolata a nyugati szellemtörténetben.² Első képviselőjének az olasz humanistát, Giambattista Vicót (16681744) nevezik meg. Csatlakozik hozzá néhány a nagy felvilágosítók közül: Rousseau, Kant, Lessing. Azután a Rudolf Steiner által a középeurópai szellemi élet központi képviselőinek nevezett személyek: Herder, Goethe, Schiller, Fichte, Schelling, Hegel, C. G. Carus; néhány pedagógus: Jean Paul, Pestalozzi és Fröbel; angol nyelvterületről pedig Emerson, de a pozitivista Herbert Spencer is. Steiner még nem említette, de mai nézőpontból ide sorolhatnánk a gyermekpszichológia 1900 körüli úttörőit: G. Stanley Hallt (1846-1924, aki a befolyásos-mozgalom atyja az USA-ban), William Sternt (1871-1938), Erich Jaenscht (1883-1940), Oswald Kroht (1887-1955), és végül Jean Piaget-t is korai munkájával, „A gyermek világképé"-vel (1926), a német reformpedagógusok közül pedig különösen Berthold Ottót és a művészeti nevelő Gustav Hartlaubot. Ok mindannyian a „pszichogenetikai alaptörvény" eszméjének elkötelezett képviselői, akik egyértelműen ki is fejezték ezt. Steiner tehát elkötelezettségével egy jelentős hagyomány részese. De lássuk mit tett ő még ehhez hozzá.

Magától értetődően Steiner már jóval a Waldorf-iskola megalapítása előtt jól ismerte Ernst Haeckel „biogenetikai alaptörvényét"³, valamint H. P. Blawatsky teozófiájának evolúciós elképzeléseit. Ezért kézenfekvő, hogy már 1906/07 telén, első pedagógiai előadásaiban beszélt a témáról. Röviden így hangzik ez az első erre vonatkozó kijelentésében: „Az emberiség korábbi fejlődésállapotai az egyes emberéletekben hét éves ritmusokban még egyszer megis-métlődnek."⁴ Néhány hónappal később egy újabb bevezető előadásában Steiner egy Goethekorabeli filológus, Friedrich August Wolf naív spekulációira hivatkozik, aki az emberi individuum fejlődési fokozatait a nyugati kultúrtörténet megismétlésének tekintette. „Ez a séma" - teszi hozzá Steiner - „jó és szellemileg értékes alap lehet számunkra, de nem vehetjük teljesen szó szerint."⁵ Azután egy sokkal szélesebb perspektívát vázol fel, amelyben a régi atlantiszi „képtudatra" tér rá, amely „egy alvó ember élénk álmaihoz lehetett hasonló". Jelenleg a gyermekek játékában találhatjuk meg ennek „visszfényét". „Az atlantisziak számára minden dologból élet fakadt, akárcsak ma a gyermekek számára a játékból." Az előadás nyilvánvalóan rövidített jegyzete még arra is utal, hogy az ember fizikai testben történő megtestesülését a „lemúriai" időszakban a gyermek fizikai születésével lehet összehasonlítani. „A lemúriai és az at-lantiszi korszakot ismétli meg a gyermek a hetedik évéig." Második hét éve alatt azután a Waldorf-osztálytanító tekintélyében ókori nagy egyéniségek: „Buddha, Platon, Püthagorász, Hermész(!), Mózes, Zarathusztra, stb." működése elevenedhet fel." „A 12. századig, a városalapítások koráig tart a gyermek 7-14 éves korának megfelelő korszak.⁵

„A gyermek nevelése a szellemtudomány szempontjából" c. ismert tanulmánya első megjelenéséhez (1907)⁶ csatolt egyik „jegyzetében" is részletesen idézte Friedrich August Wolf gondolatait Steiner, mint „tapogatózó kísérletet", amelyet azonban - ahogy ezt ma valamivel óvatosabban látjuk - nem lehetne „valódi alapnak" tekinteni.

A bemutatott analógiák érezhető relativizálása már a fent említett 1907. januári előadásban is megtalálható: „Nem azt kell tudnunk, hogy hogyan kellene fejlődnie a léleknek, hanem azt kell látnunk, ahogy valóban fejlődik az ember. Minden korszak más követelményeket állít az ember elé, ezért a forgalomban lévő sémák értékte-lenek."⁵ Még ha feltesszük is, hogy a lejegyzés csak erősen rövidítve és félreérthetően adja visz-sza, amit Steiner valóban mondott, hitelesnek kell tekintenünk, hogy ő már itt egyértelműen a konkrét pedagógiai helyzet megfigyelésének ad elsőbbséget minden antropológiai szabállyal szemben. Az is teljesen világos, hogy a korábbi tudatállapotok „megismétlése" csak az első három hétéves fejlődési időszakban történik valamennyire „szabályosan". A következő fejlődési szakaszok időben is csak kevéssé határolhatók be pontosan. Kétségtelenül létezik azonban analógia: a mintegy a 35. életévig tartó „felszálló" és az élet második felében történő „leszálló" időszak (amelyben az előzőekben befogadottak feldolgozódnak és előkészülnek a következő inkarnáció szellemi fejlődéséhez) az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszakig tartó, majd az azt követő emberiségfejlődésnek felel meg.⁷

Ismét újabb szempont jelenik meg 1911-ben, amikor Steiner különösen intenzíven foglalkozik a kereszténység szellemi hátterével. Ekkor analógiát talál a gyermekélet első három évében történő járás, beszéd és gondolkodás képességeinek megszerzése, illetve az emberiség vallási fejlődésének három fokozata - a mózesi törvényvallás, az evangéliumoknak a kereszténység korai időszakában képekben és érzésekben történő átélése, valamint e hagyomány szellemi tartalmának az antropozófia által történő gondolkodó megragadása - között.⁸

A szociális következmények

Eddig Rudolf Steiner erre vonatkozó elmélkedései bizonyos mértékben a nyugodt, inkább befelé forduló munkába ágyazódtak bele: az antropozófia gondolati, majd művészi-formáló megalapításába. Ez a munka azután az első világháború kitörésekor kifelé fordul, különösen pedig az 1917-es „korszakfordító évben", amely az USA háborúba való belépése és az orosz forradalom következtében minden létező viszony visz-szafordíthatatlan megváltozását jelezte. Steiner átdolgozza „A szabadság filozófiája" c. művét, benne „a szabad ember alapelveit" elsősorban a tudatos szociális tevékenység irányában fejleszti tovább.⁹ Megfogalmazza az emberi lét- és a szociális organizmus hármas tagozódását „A lélek rejtelmeiről" c. művében¹⁰ és sok más beszédében. Felkészül mindazokra a tevékenységekre, amelyekkel a háború után az antropozófia beavatkozik az emberiség szociális életébe.

Ezen előkészületek közben megjelenik a „történelmi szimptomatológia" új eszméje.¹¹ A „pszi-chogenetikai alaptörvény" is egészen új értelmet kap. Steiner felfedezi hozzá - mintegy kiegészítő párként - „az emberiség tanítvánnyá válásának törvényét". Felismeri, hogy a tudatfejlődés az Atlantisz utáni kultúrkorszakokban bizonyos tekintetben az egyes ember testi- illetve lelki-szellemi állapotával mintegy ellenkező irányban változik. Az atlanti özönvíz után, az „ősindiai" kultúrkorszak kezdetén a lelki-szellemi fejlődés az 56. életévig mintegy természetes, a fizikai test által hordozott folyamat volt. Minden ezt követő periódusban azután ez az időpont hét évvel hátrább került.¹² Az 1413-mal kezdődő ötödik korszakban lépett az általános emberiségfejlődés abba a szakaszba, amelyben az ember szellemilelki fejlődése már csak a 28. életévig irányított. Ezután a léleknek önállóvá kell válnia. Láthatják tehát, hogy korunkban teljes tudatossággal arra kell törekedni, hogy belső szellemi fejlődéssel adjuk meg a léleknek mindazt, ami a testi-fizikai függőségből többé magától már nem adódhat."¹³Jelenleg a kritikus időpont már a 27. év, az Atlantisz utáni 6. korszak kezdetével pedig eléri a 21. évet. Steiner itt nyomatékosan hangsúlyozza az ebből a felismerésből származó következményeket a jelen és a jövő nevelésügye számára. Ez az előretekintő perspektíva olyan fontossá válik számára, hogy egészen háttérbe kerülnek a pszi-chogenetikai alaptörvény analógiás vonatkozásai. Sőt „erős történelmi illúzió forrásai"-ként jellemzi őket Steiner.¹⁴

A két szempont⁵ szintézise mutatkozik meg azután egy előadásban, amelyet a Waldorf-iskola alapító tanárainak szóló tanfolyamon a stuttgarti ágazat tagjainak tartott Steiner. Ebben a 3., 10. és 12. életévben lejátszódó kisebb fejlődési lépések jelentőségét emelte ki.¹⁵ A Waldorf-iskola ünnepi megnyitó beszédében azután ismét a „pszichogenetikai alaptörvény" került előtérbe, mégpedig a 12 éves gyermek példájával illusztrálva, aki ugyanúgy különbözik a hét év alatti gyermektől, mint ahogyan a 15. század utáni civilizált emberiség is különbözik a 10. és 8. évszázadétól.¹⁶

A két legutóbbi előadást kísérő megjegyzésekből felismerhető, hogy Steiner éppenséggel ismerhette a herbarti tantervek körüli, a kultúr-fokozatokkal kapcsolatos korabeli vitákat. Az állami iskolák tanárai számára tartott bázeli előadásában¹⁷ arra a kérdésre, hogy Ernst Haeckel biogenetikai alaptörvénye Friedrich August Wolf pszichogenetikai elmélete értelmében átvihető-e a pedagógiára, azt válaszolta, hogy az „fantáziálás" és „képtelenség". Nem az élet kezdetére, hanem a végére kellene tekinteni, és akkor megfigyelhetővé válna, hogy a 35. életév utáni „aktív kedély- és akarati élet" a lélek bizonyos „korszakélményeire" vezethető vissza, s ezekben bizonyos mértékig régebbi kultúr-fokozatok szellemi-lelki tapasztalatainak „maradványai" érezhetők. Olyan „korszakélmények, amelyek az embereket roppant mélységekbe vezethetik". A befejező mondat azt mutatja meg, hogyan egyesül a pszichogenetikai törvény jövőperspektívája a múlt perspektívájával: „Ahogy a biogenetikai alaptörvény értelmében a fizikai létben az élet kezdetén megismétlődik mindaz, ami már a törzsfejlődésen keresztülment, úgy ma éppen abba növünk bele, amin az ősemberiség ment keresztül, mialatt a korszak maradványait szemléljük."¹⁸

Pedagógia egy nyitott jövő számára

Amit itt összegyűjtöttem, az elsősorban azt mutatja meg, hogy mennyire jogosulatlan Rudolf Steinert dogmatikus sematizálással vádolni a „pszichogenetikai alaptörvény" valóságára irányuló kutatásaival kapcsolatban. Eltekintve attól, hogy már ezzel a témával való foglalkozásának kezdetén nyomatékosan visszautasított minden sematizálást, szórványos megjegyzései, s azok változó perspektívái egyáltalán nem igazolják azt a kényszerű determinizmust, amelyet felületes kritikusok állítanak. Steiner csupán megfigyelési szempontokat akar javasolni, amikor arra tanít bennünket, hogy a gyermekek szabad játékában a régi Atlantisz eleven képtudatát lássuk meg, a 7-12 éves kor természetes önállóságigényében pedig a pithagoraszi vagy platóni szociális kultúrát, a 12. életév után a saját vélemény felnövekedésében - a Piaget szerinti konkréttól a formális műveletekhez való átmenetben - az itáliai reneszánsz tudatváltását. Óvakodnunk kell attól, hogy ezeket a dolgokat olyan iskolamesterek, mint Friedrich August Wolf vagy Tuiskon Ziller nemtörődöm, súlyos naivitásával a részletekbe menően megmerevítsük, vagy átültessük a kötelező oktatási tervekbe. Sokkal inkább meg kellene próbálnunk mozgósítani magunkban egy nyitott jövőre vonatkozó pedagógiai felelősségérzetet. Ezt ajánlják nekünk Steiner 1917-es elmélkedései.

Azonban Steiner pszichogenetikai törvényre vontakozó gondolatainak nemcsak pedagógiaigyakorlati, hanem elméleti-tudományos következményei is vannak. Elgondolkodtató, hogy a megfigyelések türelmes kiszélesítése - amelybe a gyermekpszichológia fogott bele a 19. század végén és a 20. század elején az új etnológia módszertárának, az archaikus kultúrállapotok kutatásának, valamint a beszéd- és gondolkodástörténetnek a bevonásával - olyan tapasztalati adatokhoz vezethet, amelyek a témát egészen új megvilágításba helyezhetik. A jelentős nyelvfilozófus, Owen Barfield, Rudolf Steiner elkötelezett tanítványa útmutató előmunkálatokat végzett e téren: Jean Piaget fejlődéspszichológiai fokozatokról szóló tanának és Ernst Cassirer szimbólumelméletének szintéziséről van szó.¹⁹ További lehetőségek is elképzelhetőek. A kozmikus és individuális emberi fejlődés mélyértelmű kapcsolatának nagy gondolata semmiképp sem túlhaladott. Éppen csak a tapasztalati igazolása tart a kezdeteknél. A Steiner által remélt csodálatos példa valósulhatna meg, ha egy korszerű „emberfilozófia" érdekében az antropológia és az antropozófia között létrejönne egy ilyen nagyszabású és előítélet nélküli együttműködés.²⁰

A Goetheanumban, a „szép tudományok" szekciójának történész-ülésén 2004. március 6-án elhangzott előadás rövidített változata.

Megjelent: Das Goetheanum 2004/15-16. számában Fordította: Tatai Mária

Irodalom

1. Ehrenhard Skiera: Reformpadagogik in Geschichte und Gegenwart. Eine kritische Einführung [Reformpedagógia a történelemben és a jelenben. Kritikai bevezetés], München, Bécs 2003. 252.o.

2. Források ehhez Heiner Ullrich: Das Kind als schöpferischer Ursprung [A gyermek, mint alkotó eredet], Bad Heilbrunn 1999. és Frank Müller, Martina Müller: Padagogik und „Biogenetisches Grundgesetz" [Pedagógia és „biogenetikai alaptörvény"], in:5/2001, 767-785.o.

3. Lásd Rudolf Steiner: „Haeckel und seine Gegner" [Haeckel és ellenzői] (1899), in: Methodische Grundlagen der Antroposophie [Az antropozófia metodikai alapjai] (GA 30). A Haeckel „biogenetikai alaptörvényére" vonatkozó kritika jelenlegi állásáról lásd Müller, i.m.

4. Rudolf Steiner: Das christliche Mysterium [A keresztény misztérium] (GA 97), 1906. április 4-i előadás.

5. Rudolf Steiner: Die Erkenntniss des Übersinnlichen in unserer Zeit [A természetfölötti megismeréséről napjainkban] (GA 55), 1907. január 24-i előadás.

6. In: Rudolf Steiner: Lucifer-Gnosis (GA 34).

7. Lásd Rudolf Steiner: Exkurse in das Gebiet des Markus-Evangeliums [Exkurzusok a Márk-evangélium területére] (GA 124), 1910. november 7-i előadás.

8. Lásd Rudolf Steiner: Das esoterische Christentum und die geistige Führung der Menschheit [Az ezotérikus kereszténység és az emberiség szellemi vezetése] (GA 130), 1911. december 2-i előadás.

9. „Élni és élni hagyni - a szabad ember alapelvei" helyett azt írja most, hogy „A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik akaratát megértve élni hagyni ..." in: Die Philosophie der Freiheit [A szabadság filozófiája] (GA 4), 9. fejezet.

10. Lásd Rudolf Steiner: Von Seelenratseln [A lélek rejtelmeiről] (1917, GA21), IV fejezet 6.

11. Lásd Rudolf Steiner: Geschichtliche Symptomatologie [Történelmi szimptomatológia] (GA 185), előadássorozat 1918. október 18-tól november 3-ig.

12. Steiner számára különösen jelentős volt, hogy az emberiség „tanítványként való megszületése" éppen az idők fordulóján érte el a 33. évet, Jézus Krisztus életidejét: „Mondhatom, hogy a szellemtudományi kutatásaim alatt kevés tényező okozott olyan meghatottságot, mint amikor - engedtessék meg, hogy ezt a szót használjam -a homályos szellemi mélységekből ez az összefüggés [...] eredményként felszállt" (1917. május 29-i előadás, in: GA 176).

13. Rudolf Steiner: Menschliche und menschheitliche Entwicklungswarheiten [Az ember és az emberiség fejlődéstörvényei] (GA 176), 1917. május 29-i előadás.

14. Rudolf Steiner: Die Erganzung heutiger Wissenschaft durch Antroposophie [A mai tudomány kiegészítése az antropozófia segítségével] (GA 73), 1917. május 29-i előadás.

15. Rudolf Steiner: Idee und Praxis der Waldorfschule [A Waldorf-iskola elmélete és gyakorlata] (GA 297), 1919. augusztus 31-i előadás.

16. Rudolf Steiner: Rudolf Steiner in der Waldorfschule [Rudolf Steiner a Waldorf-iskolában] (GA 298), beszéd 1919. szeptember 7-én.

17. Rudolf Steiner: Die Erneuerung der padagogisch-didaktischen Kunst durch Geisteswissenschaft [A pedagógiai módszertani művészet megújítása a szellemtudomány által] (GA 301), 1920. április 23-i előadás.

18.I.m. Hasonlóan ebben: Damit der Mensch ganz Mensch werde [Amivel az ember egészen ember lenne] (GA 82), 1922. április 11-i előadás.

19. Lásd Johannes Kiersch: Brücken bauen. Steiners pada-gogische Menschenkunde und die Kulturantropologie Ernst Cassirers [Hidakat építeni. Steiner pedagógiai embertana és Ernst Cassirer kultúrantropológiája], in: „Erziehungskurst" 2004/1.

20. Lásd Rudolf Steiner: Von Seelenratseln [A lélek rejtelmeiről] (1917, GA 21), I. fejezet, „Antropologie und Antroposophie".

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Varga Márta

A csillagok bölcsessége

Az egyiptomi misztériumokra visszatekintve olyan csillagászati megfigyelésekkel találkozhatunk, amelyek az akkori időknek feleltek meg. Ezek a megfigyelések nem pusztán a napfogyatkozások és holdfogyatkozások előrejelzésére szolgáltak, hanem inkább arra, aminek létre kellett jönnie a szociális fejlődésben. Az elöljárók az embereket aszerint vezették, amit a csillagokban láttak, olyan instrukciókat adtak, amelyek szerint a társadalmi élet egésze a megfelelő módon alakult. A csillagászat és a szociális tudomány egy volt.¹

Ezekre az időkre visszatekintve látjuk, hogy a kultúrának voltak alapjai, melyek beleszövődtek a mindennapi életbe. Az emberek tudatában voltak annak, hogy a lelkükben él valami a világmindenségből, a kozmosz tagjának érezték magukat. Tudták, hogy nem csupán elveszett lények, akik a Föld zöld füvén járkálnak, mint a báránykák, hanem az egész távoli világmindenséggel kapcsolatban állnak, és ez határozza meg egész létüket. A régi időkben az embereknek volt kozmogóniájuk.⁴ Az emberek közvetlenül, megnyilatkozásként élték át az Univerzum erőit, a Föld titkai azonban rejtve maradtak számukra. Ma pontosan fordítva van. Ahogyan egyre többet tudtunk meg a Földről, az anyagról, úgy tűnt el szemünk elől a szellemi világ. Ismerjük a matériát, de a szellem rejtőzködik. Az isteni világrend tudományát ma titkos tudománynak mondjuk, mert e tudományterület tényei és felvetései számunkra nem nyilvánvalóak.² A kozmoszt és az embert különálló létezőként tekintjük, nem vagyunk tudatában a kozmosszal való valódi kapcsolatunknak. Nem látunk összefüggést a kozmosz evolúciója, a Föld kialakulása és az ember fejlődése között; nincs képünk arról, hogy az égitestek miként hatnak a Föld különböző birodalmainak - ásvány, növény, állat, ember - életére. Más tudomány foglalkozik a kozmosszal, és más az élőlényekkel, semmilyen híd nem épült közöttük.

A káldeai-egyiptomi korszakban az emberek megelégedtek az égnek olyan matematikai ábrázolásával, ahol a Földet többé-kevésbé lapos korongnak írták le, amely fölé a félgömb alakú mennybolt feszült, ahol fixen rögzített állócsillagok voltak, s a bolygók a Föld körül mozogtak. A későbbiekben változott a világkép: középpontban maradt a Föld, de míg a Mars, Jupiter és Szaturnusz továbbra is a Föld körül keringett, a Vénusz és a Merkur a Nap körül mozgott. A harmadik állomás a fejlődésben az volt, amikor a Föld körül csak a Nap és a Hold keringett, a többi bolygó pedig a Nap körül. Ez volt Tycho Brahe világképe. A negyedik, a jelenleg is érvényes tudományos nézőpont szerint minden bolygó a Nap körül kering - kivéve természetesen a Holdat, de manapság ezt nem sorolják a bolygók közé. Ez Kopernikusz világképe.¹

A mai csillagászat alapvetően egy modern kreáció. Kopernikusz és Galilei ideje előtt az emberek egészen másképp tekintettek a csillagászati jelenségekre, mint ahogyan azt manapság tesszük. Nagyon nehéz felidézni azt a módot, ahogyan az emberek mondjuk a XIII. vagy a XIV században gondolkoztak. Ez a mai ember számára teljesen idegennek tűnne. Mi olyan ideákban élünk, amelyek Kopernikusz, Galilei és Kepler óta jöttek létre, s amelyek bizonyos szempontból helyesnek is tekinthetők. Ma távolságokat, mozgásokat és erőket számítgatunk. De az a kvalitatív szemlélet, amely a XII. században még élő volt, s amely meg tudta különböztetni a csillagokban élő individualitásokat - pl. a Jupiter vagy a Szaturnusz lényét - az a mai ember számára már teljesen elveszett.¹

Ma a kozmosszal a csillagászat, az űrkutatás és a fizika tudománya foglalkozik. A csillagászat az

évezred végére több tucat ágra szakadt, s az egyes területek specialistái szinte nem is értik egymást. A csillagászati elméleteket uralja a kvantummechanika legújabb eredményeit alkalmazó modellalkotás. Ezernyi modell jött létre, hogy megmagyarázzuk a csillagok születését, halálát, fejlődését, a látható kozmosz szerkezetét és evolúcióját. E modellekhez egyre nagyobb teljesítményű számítógépeket kellett tervezni. Ezzel párhuzamosan haladt az egyre jobb felbontású távcsövek építése, a légkörön túlra küldése, és sok megoldás arra, hogy minél több, különlegesebb égitestet fedezhessünk fel. Létrehoztunk egy spirált, amelyben - kis túlzással úgy tűnik - azért akarunk újabb égitesteket megismerni, hogy legyen mire elméleteket gyártani. Ez a nagyságrend és tempó már régen nem a megismerést szolgálja, hanem valami egészen mást.

Az űrkutatás, a csillagászat „gyakorlati alkalmazása" hasonló utat jár be. Az űrkutatásban használt műholdrendszerek, műszerek, energiák, s a hozzájuk kapcsolódó műszaki fejlesztések hihete-len összegeket emésztenek fel, a további fenntartásukról nem is beszélve. Az űrkutatás kifejezett célja volt a kozmosz erőinek az ember szolgálatába állítása. Azokat a - mezőgazdasági, természetvédelmi, ásványi erőforráskutatási - feladatokat, amelyeket ilyen globális módszerekkel kívántak megoldani, ezekkel a forrásokkal egyszerűbben is elvégezhették volna. Ma már mindenki tudja, hogy nem csak ilyen altruista célok vezették e rendszerek tervezőit. A gazdasági és katonai hatalmi célok ennél sokkal erősebben motiválták őket. Tekinthetnénk ezt egy félresikerült kísérletnek, de a helyzet ennél rosszabb.

A kozmosz és az ember egységének torzképét mutatja a fizika. Ez az egység kizárólag az anyag szintjén nyert „bizonyítást", azáltal, hogy minden létező dolog ugyanazokból az elemi részecskékből tevődik össze. A csillagokban lejátszódó folyamatokra ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak, mint a földi kísérletek eredményeire. Sőt a csillagászat jelenlegi álláspontja szerint pl. a világegyetem minden szénatomja csak csillagok belsejében keletkezhetett, szigorúan meghatározott kvantumfolyamatok során. Mivel a földi élet alapvető építőeleme a szén, így a csillagoktól való egyenes leszármazásunk sem lehet kétséges. Milyen szegényes, lecsupaszított kép ez ahhoz képest, amit az antropozófia mutat az ember, a Föld és a kozmoszban élő hierarchikus lények kapcsolatáról.

A különböző természettudományok, sőt az egyes tudományokon belüli tudományágak mára olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy egy képzett tudós ritkán képes megérteni azt, amit egy másik tudományterület szakértője mond. Rudolf Steiner 80 évvel ezelőtt látta ennek a veszélyes helyzetnek a lehetőségét, s a kiutat is felvázolta - amelyen sajnos nem sikerült végigmenni:

„Ha egy matematikust úgy képeznének ki, hogy érdekelje az, ami a világban valóságos, azaz, hogy a matematikát a mindennapi életben is használni tudja, akkor tudna dolgozni a valóság birodalmaiban. Ekkor nem fordulhatna elő, hogy egy matematikust nem érdekel az, amit mondjuk egy orvos tanul, vagy az, hogy az orvos semmit nem ért abból, amit egy matematikus mond. Ezt a helyzetet meg kell változtatni. Ha nem sikerül, akkor a tudományunk elsorvad. A tudományterületek elidegenednek egymástól, s az emberek nem fogják érteni egymás nyelvét.

Tehát hogyan is kell egy tudományt szociális tudománnyá átalakítani, olyanná, amelyben minden benne foglaltatik, amit ezekben az előadásokban elmondok? Egy tudományt, amely olyan szociális tudományhoz vezet, ami most még nem létezik.

Egyrészről van csillagászatunk, amely egyre inkább matematikai formulák köntösébe öltözködik. Jelenleg leginkább tisztán matematikai és mechanikai tudomány lett. De van egy másik tudomány is, amely a szembenlévő pólust képviseli, s amelynek igazi természetét nem lehet tanulmányozni a csillagászat ismerete nélkül. A tudomány jelenlegi állása szerint viszont lehetetlen a csillagászat és a másik pólus, az embriológia között hidat építeni.

E kettő egymáshoz tartozik, egymásnak a képei. Aki semmit nem ért a csillagászatból, soha nem fogja megérteni azokat az erőket, amelyek az embriológiában működnek; és ha valaki nem ért semmit az embriológiához, akkor soha nem fogja tudni megérteni azoknak a tevékenységeknek a jelentését, amelyekkel a csillagászat foglalkozik".¹

A mai ember a világról való elképzelését, a világképét alapvetően a modern csillagászat eredményeinek a segítségével építi fel. Az, hogy mai világképünk ennyire materiális, törékeny és frag-mentált, alapvetően annak az eredménye, hogy a Rudolf Steiner által mutatott utat nem sikerült megtalálni, nem kapcsolódott össze a két pólus, amely hordozóként szolgálhatott volna a jövő helyes fejlődéséhez. Civilizációnkban nincs olyan késztetés, hogy egy valódi kozmológiát fejlesszünk ki. „Vannak megfigyeléseink, feljegyzéseink a természeti tényekről, és van egy elképzelt fogalmi sémánk. De nincs igazi tudományunk, amely összekapcsolna minket a szellemi világgal".⁴

A mai civilizációnkra tekintve látjuk, hogy három olyan erőt tartalmaz, amely időről-időre egyre lejjebb taszítja. Ez a három elem: a kozmogónia hiánya, a valóságosan megalapozott szabadság hiánya és az altruizmus (igazi vallásos érzület és akarat) hiánya. Ahol nincs kozmogónia, ott nincs igazi tudomány, azaz nincs igazi tudás, és így a tudás végső soron a világgal vagy a civilizációval való egyfajta játszadozássá válik, mint ahogy ez a mai időkben így is nyilvánul meg. A kérdés az, hogy van-e lehetőségünk arra, hogy ismételten szert tegyünk egy helyes kozmogóniai szemléletmódra, és ezt mi módon érhetjük el?

Rudolf Steiner idézett előadásciklusában⁴ érdekes választ ad a kérdésre:

„Arrafelé kell fordulnunk, ahonnan szükséges erőket tudunk nyerni a felemelkedéshez ... Az életben valamit elkezdeni csak erőkkel lehet, olyanokkal, amelyek valóságosan jelen vannak itt a Földön, s amelyeket nekünk mozgósítanunk kell. Jelenleg a Földön nem minden embertípusnak van meg a képessége ahhoz, hogy átfogó, az egész világra érvényes igazságokra jöjjön rá, hanem arról van szó, hogy a különböző emberfajták a Földön ma arra képesek, hogy a helyes működésnek csak részterületeit ismerjék fel. A kérdés az, hogy a Föld jelenlegi életében hol van meg az a lehetőség, hogy kifejlődjön egy helyes kozmogó-nia, hol fejlődhet ki a szabadság átfogó impulzusa, és hol jöhet létre szociális értelemben is az emberek vallási és testvéri együttélése? Ez utóbbi az ázsiai népeknél található, Európában leginkább a szabadság impulzusának megalapításához szükséges készségek és tehetségek vannak jelen. Az anglo-amerikai szellemi életnek - mindamellett, hogy formalista és materialista - megvan az útja és módja ahhoz, hogy eljusson egy helyes kozmogó-niához. Még akkor is, ha ezt a kozmogóniát teljesen hamis utakon keresik, mégis ez az a kultúra, amely keresi azt."

A kozmogóniát, vagyis a világról és annak fejlődéséről alkotott képünket, mint fent említettük, a modern csillagászat eredményei segítségével építjük fel. A csillagászat jövőjéről Elisabeth Vreede -aki Rudolf Steiner tanításának a matematikai és csillagászati vonatkozásaival foglalkozott, és továbbvitte ezt a tudást - az Asztronómia és antropozófia c. könyvének bevezetőjében így ír:³

„A kozmosz megismerésének három, az asztronómiától az asztrológiáig, és onnan az asztroszó-fiához emelkedő fokozata van. Ma a megismerésnek mindhárom fajtája többé-kevésbé el van varázsolva. Az asztronómia tudományából hiányzik a szellemiség, az asztrológia viszont azt a régi szellemiséget konzerválja, ami a korunkban már nem érvényes, igazi asztroszófiát pedig Rudolf Steiner szellemtudományán kívül nem is találhatunk sehol."

Láttuk, hogy az asztronómia, azaz a csillagászat fejlődésének kulcsa a többi természettudománnyal - elsősorban az embriológiával - való szoros kapcsolat kialakítása azért, hogy az elért eredményeket kölcsönösen fel lehessen használni.

A második lépcsőfok az asztrológia. Aki ismeri R. Steiner szellemtudományos munkásságát, az pontosan tudja, hogy mi volt a véleménye a mai asztrológiáról és milyen perspektívát vázolt fel számára. Tőle szokatlan stílusban bírálta ezt a „bulvár" asztrológiát, és bizonyította hiteltelenségét és jogosulatlanságát a mai korban. Az azóta eltelt idő sajnos nem cáfolt rá arra a képre, amely akkor meglehetősen sötéten festette le a jövőt. Sőt, a számítógép megjelenése óriási lendületet adott a horoszkópok tömeges számításának. Ma már erőfeszítésbe sem kerül, hogy valaki bármilyen időpontra, bármely helyre kiszámítsa a csillagok állását. Mindezt néhány másodperc alatt. Az egész folyamatba belekerül egy idegen elem, az elektromosság erői által működtetett eszköz, mechanikus programjaival és működésével. Ráadásul az eredmény ellenőrizhetetlen lesz, hiszen aki a programot használja, fogalma sincs arról, mit csinál. Az egész tevékenység még jobban elidegenedik az embertől, a gondolkodástól, a munkától. Kapunk egy mechanikusan előállított képet. Az értelmezéssel sem kell „vesződnünk", az interneten száz és ezer oldal kínál magyarázatot, jellemzést, tippeket és jóslatokat. Nem kell hozzá kipróbálni, hogy tudjuk, ezek mennyit érnek. Igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a csillagászok, természettudósok elítélik az asztrológiát, ha ilyen forrásokból merítenek.

Milyen messze kerültünk attól, amit az emberek néhány évezreddel ezelőtt éreztek, amikor felnéztek a csillagokra! Ebben az időben igazi asztrológiáról beszélhettünk. Az érző-lélek korában az emberek szoros kapcsolatban lévőnek érezték magukat a csillagok világával. Számukra rejtett írás betűi voltak a csillagállások, melyek a szellemi lények tevékenységéről adtak hírt. Később ez a képesség egyre inkább gyengült, és kialakult a számításokon alapuló csillagászat. A régi szellemi látással nyert ismereteket azonban még továbbra is használni tudták. A Golgota Misztériuma itt is fordulópontot jelentett; az embernek lehetősége nyílt arra, hogy egyre szabadabbá váljon a kozmosztól, ez lett a szellemi fejlődésének feltétele. Ez azonban a szellemi világról való ismereteknek az elhalványulását, elvesztését vonta maga után.

Az idő múltával az asztrológiából egyre inkább hagyomány és számtanfeladat lett.

Az elmúlt néhány évszázad végül egyre többet számoló lényt csinált az emberből, belsőleg elidegenítve a kozmosztól. A csillagászatból matematika, mechanika lett. Égi mechanika. Ma már alig van ember a Földön, aki nézi a csillagokat. A csillagászati távcsöveket nem a vizuális élményért fejlesztik tovább, a kutatási célú teleszkópokba nem emberi szem néz. Az okulár (szemlencse) helyén fotoelektronsokszorozó, vagy más mérőműszer van. A legjobb felbontású teleszkópok a Föld körül keringenek, hogy a légkör ne torzítson. Sőt, a távcsövek nagyobb része nem is a látható fény tartományában mér, hanem rádió, röntgen, infravörös stb. frekvenciákon. A nagyvárosokban élő embernek lehetősége sincs arra, hogy csillagot lásson. A csillagok nézése ma már jószerével egy érdekes, ritka programként szerepel kultúránkban. Pedig Rudolf Steiner utolsó előadásaiban felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a csillagképek iránti érdeklődés a következő földi élet szempontjából: „Vannak emberek, akik egész életük folyamán nem néznek fel a csillagokra - és a Föld korábbi korszakaiban is volt már ilyen helyzet - nem tudják, hol az Oroszlán, a Kos, a Bika csillagképe, egyáltalán nem érdeklődnek irántuk. Az ilyen emberek valamiféle ernyedt testtel születnek majd meg egyik elkövetkezendő életükben, illetve amennyiben szüleik ereje következtében jó is a tőlük kapott modell, később, a maguk erejéből felépített test petyhüdt, erőtlen lesz".⁵

Természetesen van az asztrológiának olyan szférája, amelynek jogosságát nem kérdőjelezi meg a szellemtudományos megközelítés. Amikor Rudolf Steiner az emberi megismerés három tudományáról, az asztronómiáról, az asztrológiáról és az asztroszófiáról beszélt, maga utalt arra, hogy az asztronómián kívül létezik asztrológia is, ahol nemcsak az égitestek létével foglalkozunk, hanem tényleges hatásaikkal is. A hagyományos asztrológia elvetése mellett elismerte az igazi asztrológia létjogosultságát, amiről, mint a jövőben elérendő képességről beszélt: „Az igazi asztrológia azonban teljesen intuitív tudomány, és attól, aki foglalkozni kíván vele, a megismerés olyan magasabb érzékfeletti erőinek a kifejlesztését kívánja meg, amelyek ma csak nagyon kevés embernél találhatók meg. Idáig csak az intuíció legmagasabb, az ember számára még éppen elérhető foka ér fel, nem pedig a ma oly gyakran intuíciónak nevezett elmosódott sejtelem és a félig-meddig vizionáló álom, hanem a leghatározottabb, csak a matematikai gondolkodásmóddal összevethető belső érzékelő képesség".⁶

A tudati lélek korában nem a régi hagyományok átalakításával, hanem modern szellemi kutatások eredményeivel kell dolgoznunk. A szellemtudomány nem csillagállásokból kutat ki emberi törvényeket, hanem mind az emberi, mind a természeti törvényeket a szellemiből kutatja ki. A szellemi értelemben fejlődő ember nincs alávetve a csillagállások kényszerítő erejének.

Az asztrológia kifejezetten jó üzletté vált. Sok ember hiszi azt, hogy ilyen egyszerűen hozzájuthat saját maga megismeréséhez. Az önismeret nehéz és kényelmetlen útját - és felelősségét is - másra bízza. Majd valaki elmondja neki, hogy milyen ő, mit kell tennie, hiszen az a valaki ezt a csillagokból olvassa ki. Vagy jobb esetben egy tanfolyamon megtanítják, s ettől olyan érzése támadhat, mintha tudna olvasni a csillagokban. Az asztrológia eladhatóságát nem csak a tájékozatlan, e téren kezdő emberek reakciói mutatják. A szellemtudományban képzettebbeket is meg lehet téveszteni. Elisabeth Vreede alapkönyvét, melynek eredeti német címe: Astronomie und Anthroposophie az USA-ban pl. Astrology and Anthroposophy címmel adták ki. A szomorú az, hogy amerikai antropozó-fusoknak fel sem tűnt, hogy a könyv alapvetően a csillagászatról szól, nem pedig az asztrológiáról. Ha már a könyv belső oldalán feltüntetett eredeti címet nem nézik meg. Ehhez még németül sem kell tudni. Nem hinném, hogy a kiadó sem tudta, mi a különbség csillagászat és asztrológia között; ezzel a címmel viszont sokkal több vevőre számíthattak. Már csak az a kérdés, hogy a Goetheanum kiadó, illetve a copyright tulajdonosa ehhez mit szólt.

H. H. Schöffler könyvében behatóan elemzi R. Steiner életművében megjelenő asztrológiával kapcsolatos ismereteket, álláspontokat és kijelentéseket. Átfogó munka, s aki az antropozófia nézőpontjából szeretne az asztrológiával ismerkedni, itt megfelelő forrásra talál.⁷ A szerző megpróbál objektív lenni, de asztrológus indíttatása itt-ott kiütközik, különösen, amikor az asztrológiában alapvetően használatos házak fogalomrendszeréről beszél. Meg is jegyzi, hogy R. Steinernél ez a fogalom soha fel sem merült. Ezzel szemben saját évtizedes tapasztalatára hivatkozik, azok jogosságát illetően. A megoldás talán ott kereshető, hogy nem ugyanazt értik asztrológia alatt.

Az asztrológia további fejlődése nagymértékben attól függ, hogy sikerül-e majd az embereknek a szellemi világ konkrét megismeréséhez emelkednie.

Az asztrológiából nem csupán ismeret, hanem közvetlen emberi képesség, a korának megfelelő dolog majd csak az Atlantisz utáni 6. kultúrában lesz, amikor az emberek egy részénél az ún. eugenikus erők teljesen maguktól fejlődnek majd ki az emberi természetből.

A harmadik lépcsőfok az asztroszófia, melynek jelentése szó szerint: csillag-bölcsesség.

Mit értsünk ez alatt? A régi korok ősi csillagtudásától a mai kor modern csillagászatáig sok minden idetartozhat. Rudolf Steiner szellemtudományi előadásai során e fogalmat új tartalommal töltötte meg, s mi ennek értelmében beszélünk asztroszófiáról. Ezen a területen két alappillér jött létre: Elisabeth Vreede és tanítványa, Willi Sucher művei. Sucher 1902-ben született Karlsruheban és 1985-ben halt meg Meadow Vistában, egy kis kaliforniai városkában. O hívta életre azt az alapítványt, amely ma, ezen a helyen az Astrosophy Research Center-t (Asztroszófiai Kutatóközpontot) működteti. Első könyvében így adja meg az asztroszófia körvonalait:⁸

„.a Föld és a csillagos ég kapcsolatát tekintjük át. Elsősorban az emberi lény, mint a Föld fő képviselője lesz a vizsgálódásunk tárgya, de a többi természeti birodalommal is foglalkozunk. Meg kell találnunk a csillagképek, különösen a Zodiá-kus csillagképeinek szellemi természetét és azt, hogy miként kapcsolódnak a Föld és az emberiség fejlődéséhez. Meg kell vizsgálnunk a bolygók és a természetben lévő élőlények kapcsolatát is, képet kell kapnunk a csillagok és az emberiség egészének kapcsolatáról, végül bolygónk jövőbeli fejlődéséről."⁹

Willi Sucher az asztroszófia úttörője volt. 17 évesen hallotta először R. Steinert előadni, és még 18 éves kora előtt belépett az Antropozófiai Társaságba. 1938-ban elhagyta Németországot és Angliában telepedett le, egy fogyatékos gyermekeket ápoló antropozófus otthonban. A háború alatt Man szigetén egy internáló táborban ismerkedett meg Karl Königgel, aki szabadonbocsátásuk után Suchert magához hívta Camphillbe. Kettejük kutatási területe látszólag messze volt egymástól: Karl König akkor már szaktekintély volt az embri-ológia területén, Sucher pedig képzett volt a csillagászatban és az asztrológiában. Mindkettőjük munkáján érződik a másik hatása. Sajnos ennek az alapvetően fontos szellemi vonalnak - ahol a csillagászat és az embriológia összekapcsolódik - nem látszik a folytatása. Sucher többször járt Amerikában és 1968-ban, nyugdíjba vonulásakor végleg itt telepedik le. Kalifornia fővárosa, Sacramento mellett, a Sierra Nevada hegység egy szelíd vidékén találta meg azt a csendes, nyugodt és rejtett helyet, ahol élete utolsó harmadát leélte. Még ekkor is rengeteget utazott és még többet tanított, előadásokat és tanfolyamokat tartott. Halála előtt 2 hónappal, 82 éves korában beszélt utoljára hallgatói előtt, a Rudolf Steiner College-ban.

Felmerülhet a kérdés, hogy Willi Sucher német létére miért választotta Amerikát ennek az impulzusnak a továbbvitelére. Ezt tőle is sokszor megkérdezték, s ilyenkor mindig R. Steinernek a már többször idézett 1919. októberi előadásciklusában elhangzott kijelentéseire hivatkozott.⁴ Mint fentebb vázoltuk, ebben szó volt arról, hogy a Föld különböző területein más-más feladatok jelennek majd meg, nevezetesen a kozmogónia-szabadság-altruizmus eszméi. Felhívta a figyelmet arra, hogy Amerikában kell megjelennie az új kozmogóniá-nak. Sucher felismerte, hogy milyen nagy jelentősége van egy ilyen előkészítő munkának az amerikaiak jövőbeli gondolkodását illetően és valószínűleg ezért érezte feladatának az impulzus odavitelét és elültetését.

Az USA-ban eltöltött közel két évtized alatt rengeteg tanítványa volt, közülük néhányan ma is intenzíven foglalkoznak asztroszófiával - különböző szinteken. Az a ház, amelyben Sucher 17 évig dolgozott, egy csöndes, védett, rejtett hely, ahol az asztroszófia csírája nagyon jó helyen várja a jövőbeli kibontakozást. Könyvei részben előadásainak anyagát tartalmazzák, részben önálló témákat dolgoznak fel: Az Univerzum drámája; Isis-Sophia: bevezetés az asztroszófiába; Az ember és a csillagok; Élő Univerzum; Kozmikus Kereszténység; A kozmológia változó arcai.

2004. szeptemberében hét napot tölthettem Meadow Vistában, Kaliforniában. A központ vezetője minden anyagot rendelkezésemre bocsátott. Megismertem az Astrosophy Research Center megalakulásának, kapcsolatrendszerének történetét, s így egy kisé közelebb juthattam az asztroszó-fia megértéséhez. A Kutatóközpontot, illetve az alapítványt Willi Sucher hozta létre 2 hónappal halála előtt. 1985. februárjától egy 5 főből álló igazgatótanács látja el a munkát és a kapcsolódó feladatokat. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az 5 fő évente találkozik Meadow Vistában, és dönt a további teendőkről. Az eredetileg választott öt vezetőből ketten vannak még, egyikük Hazel Straker, akinek több asztroszófiai könyve is megjelent. Másikuk Darlys Turner, aki abban a házban él, amelyikben Willi Sucher hagyatéka, személyes feljegyzései és könyvtára található. Ez maga a Kutatóközpont, melyben időpont egyeztetés után egy vendégszoba várja azokat, akik itt kívánnak dolgozni. Egyetlen szigorú kikötés van: maximálisan 7 napig lehet ott tartózkodni. Mivel az Alapítványnak semmilyen bevétele nincs, az ott-tartózkodás költségeit mindenki maga viseli. Tevékenységük fókusza Willi Sucher jegyzeteinek, előadásainak, könyveinek kiadása, terjesztése és népszerűsítése. Most szerkesztik a 10. könyvet. Leghíresebb könyvét - mely az asztroszófia területén alapkönyv: „Isis Sophia. Bevezetés az asztroszófiába" - több nyelven is kiadták: németül, hollandul, oroszul, lengyelül, japánul. Korábban, a 90-es években néhány évig megjelentettek egy folyóiratot is, Sirius néven. Negyedévente jelent meg, és kiváló fóruma volt az asztroszófiával foglalkozó szellemi kereső embereknek, szerte a világon. Sok érdekes cikket, hozzászólást, véleményt közölt, a planéták aktuális helyzetét, mozgását, a csillagászati eseményeket és magyarázatukat, stb. Sajnos pénzügyi okokból nem sokáig élt a lap. Emellett előadásokat tartanak a közeli Rudolf Steiner College-ban, amely az USA legnagyobb antropozófus rendezvényközpontja.

Sucher életében végig hordozni tudta azt a célt, amelyet 19 évesen megfogalmazott: a régi asztrológiát átvilágítani, átmelegíteni az antropozófia fényével. Ehhez az alapokat három helyről kapta: az antropozófiától, a Christengemeinschaft lelkiségétől és a Camphill-otthonokban töltött napi gyakorlatból. Fő kérdése az volt, hogy mi a szellemi fontossága az asztrológiának a mai világban és hogyan kell továbbfejleszteni a jövőben? Próbálta elhatárolni munkáját a mindennapi asztrológiától, amely drasztikusan, hogy ne mondjuk, materialista módon ügyködik azon, hogy az emberek sorsát előre megjósolja a születés időpontjában látható csillagos égbolt jelenségei alapján. Mostantól már ne az legyen a kérdés, hogy meg tudjuk-e fejteni egyéni sorsunkat a csillagírásból, hogy mi a hatása a Holdunknak, vagy Szaturnuszunknak a születési horoszkópban. Ehelyett azt kell kérdeznünk, hogy a Nap, a Szaturnusz, vagy Hold helyzete a születésünk időpontjában - és az előtte lévő időszakban -mit követel tőlünk, mint független, saját földi tettet, érzést és gondolatot. Egyedül ez fogja kozmikus szintre emelni a gondolkodásunkat, felelősségünket.

Ha valaki Steiner tanításai alapján és Sucher útmutatásai mentén foglalkozik az asztroszófiával, eljuthat odáig, hogy egy ember születési és pre-natális (a magzat időszakának) horoszkópjából nagyon sokat tudjon arról a lényről. Sokkal többet, mint bármilyen földi tudománnyal, vagy módszerrel megtudhat. Ez annyira intim dolog, amely óriási felelősséget ró arra, aki ezt megismerte.

Morálisan csak az arra felkészült embernek szabadna idáig jutni, olyannak, aki együtt tud élni ezzel a tudással.

2002. novemberében a kaliforniai Rudolf Steiner College és a Sophia Foundation of North America közös szervezésében Boulderben (USA, Colorado állam) meghirdettek egy kéthetes tanfolyamot „Az asztroszófia alapjai" címmel. A tervezett kurzus témája az „Új csillagbölcsesség" - New Star Wisdom - melyet a StarFire Three elnevezésű kutatócsoport munkássága alapján fejlesztettek ki. A programban Rudolf Steiner művein alapuló szellemtudományi előadások, asztrológiai tanfolyam kezdő és haladó fokon, szellemi geometria, euritmia, csillagászati alapok szerepelnek, végül a saját horoszkóp elkészítése hogy a „Nap és a Szaturnusz konstellációjából megtaláljuk az előző életünk üzenetét". Ma tehát egy antropozófiai alapokon működő iskola ezt tekinti asztroszófiának.

Sucher munkássága volt az, amely a fenti csoport kutatásait inspirálta. 2002. decemberében korábbi munkáik¹⁰ folytatásaként egy további asztroszófiai kutatási felhívást tettek közzé, deklarálva, hogy a leendő munka az antropozófiából kiinduló Krisztus-központú új csillagbölcsesség megalapozását szolgálja. A vezetők közül négyen - közöttük Robert Powell, aki matematikus és képzett euritmista - Willi Sucher személyes tanítványainak mondták magukat. (Ottani látogatásom során kiderült, hogy ez a kijelentés egyszerűen nem igaz - viszont jó reklám volt.) A felhívásra válaszolva megpróbáltam rámutatni a tanulmányukban talált hibákra - tisztán fizikai és csillagászati vonatkozású tévedésekre - és így levelezésbe kezdtünk.

2003. karácsonyán meghívást kaptam a StarFire Research Group (Csillagtűz Kutatócsoport-tól) a 2004. júniusában Boulderben rendezendő II. asztroszófiai konferenciára. A téma és a program felépítése hasonló volt az első rendezvényéhez. Előadás tartására is felkértek a konferencia előtti workshop keretén belül, ahová a világ több részéről hívtak meg ezen témával foglalkozó kutatókat. Az asztroszófiát nagyon alapfokon tárgyaló, vegyes hallgatóságú, széleskörű konferencia mellett ez a lehetőség igen vonzónak tűnt, különösen azzal az ígérettel, hogy fedezik a költségeimet. Az utazás tervezése kapcsán merült fel az a lehetőség, hogy meglátogassam az Astrosophy Research Center-t, Sucher alapítványát. Úgy alakult, hogy csak az utóbbi látogatás jöhetett létre. Boulderból viszont meghívtak az idei, 2005-ös konferenciasorozatra is. Ez a program láthatóan azt célozza, hogy a résztvevők száma sokszoros legyen. A központi konferencia címe: A Szent Grál keresése korunkban - Csillagbölcsesség Sophia fényében. A konferenciára jelentkezés felhívásában fő hangsúllyal szerepel a nagysikerű „Da Vinci kód" c. könyv, mint kiindulópont.¹¹

Több kisebb konferencia, workshop csatlakozik e fő konferenciához, mindegyik külön-külön részvételi díjjal, de azonos előadókkal, és kapcsolódó tartalommal. Néhány konferenciacím:

- A csillagbölcsesség - az asztroszófia hatalmának megtapasztalása: Mond-e valamit az asztrológia az életedről?

- Astrofire számítógépes program ismertetése, 6 órás tanfolyam

- Modern kozmológia és a Szent Grál

- A Nap ajándéka - születésnapi Solar Cross Readine, stb.

Labirintus Pagosa Icosa Retreat kabin Dodecahedron meditációs kabin

A konferencia foglalkozásain csak úgy lehet részt venni, ha az illető elkészítette a saját, nagyon részletes sziderikus horoszkópját. Mivel speciális adatokra is szükség van - mert itt az egyik „eredmény" életünkben a saját Grál-képünk megtalálása lesz - az asztrológus előadó felkínálja a lehetőséget arra, hogy ezt emailen előre elkészíti a résztvevőknek. Természetesen térítés ellenében, 60 dollárért. Az új oktatási lehetőséget is kihasználják, interneten a tanfolyamokat távoktatási formában is el lehet végezni.

Visszatérve a címekre: az elsőnél feltűnhet, hogy az asztroszófia és asztrológia meghatározás egymással behelyettesíthető. Nagyon sok weboldalon is fellelhető ez a tendencia. Az asztroszófia talán jobban hangzik, nincsenek olyan felhangjai, mint manapság az asztrológiának. Tehát asztroszófia címen hirdetik, de a továbbiakban kizárólag asztrológiáról van szó. (Tessék interneten rákeresni erre a szóra, németül, angolul és még magyarul is számos példát találunk erre.)

Az Astrofre elnevezésű számítógépes program (elizapeter.eresmas.net) témája és célja igen közel áll az asztroszófia tartalmához. Sucher munkáiból kiindulva elkészíti a „fogantatási időpont horoszkópját, a méhen belüli élet teljes asztrológiai biográfiáját" ahogy ígérik. Nem is lenne ezzel nagyobb baj, ha ezt a fantasztikusan érdekes témát, megalapozását, a program működését, kipróbálását, nem 6 óra alatt akarna elintézni. Mi marad meg a nézőben? Szándékosan írtam nézőt, mert itt nem résztvevők lesznek, csak nézők. W Sucher erről a témáról három könyvet írt, amely komoly antropozófiai előképzettséget feltételez.^8,9,12 A könyvek feldolgozása, embriológi-ai vonatkozásainak és összefüggéseinek megértése hosszú időt venne igénybe azoknál, akik erre rászánják magukat, még akkor is, ha képzettek az antropozófia, asztronómia és asztrológia területén. Másik problémának azt látom, hogy egy ilyen jelentőségű feladatot megoldani számítógépen a legnagyobb hiba. Akkor is, ha ezzel rengeteg időt takarítunk meg. Pontosan az emberi beleérzés, a kapcsolat megteremtése, és más lelki folyamatok iktatódnak ki. Mély életbetekintést ezekkel az ahrimani módszerekkel végezni a szó szoros értelmében lelketlenség.

A kozmológia és a kozmogónia összetévesztése a Csillagtűz csoport tagjainál képzettebb embereknél is előfordul. Itt csak röviden térünk ki a különbségre. A kozmogónia a csillagászat jelenlegi meghatározása szerint az égitestek kialakulásának, fejlődésének, valamint a bennük végbemenő folyamatok, változások vizsgálatának tudománya. Ma már nemcsak a Naprendszer, hanem a csillagok fejlődésének elméleteit is magában foglalja. A kozmológia a galaxisok és az intergalaktikus anyag térbeli eloszlásának, mozgásának vizsgálatával, az eddig megismert világegyetem egészének szerkezetével, legátfogóbb törvényszerűségeivel foglalkozik. Ha a fentieket nem materialista nézőpontból, hanem a szellemtudomány oldaláról nézzük, akkor a következőket mondhatjuk. A kozmogónia a Naprendszerünk, és a körülvevő csillagok fejlődését vizsgálja, tehát a Föld és a lények evolúcióját. Itt az idő játszik főszerepet, az egymásutániság, a részletek. A kozmológia az univerzumunk szerkezetét, azaz a teret, az anyagot, az egészet nézi. Úgy gondolom, hogy nem sok értelme van a Szent Grált a kozmológiával összefüggésbe hozni, inkább a kozmogóniával, a Földdel, a Napunkkal, a Naprendszer lényeivel és Krisztussal.

A konferenciák előtt ún. Teleclasses időpontokat tartanak. Erre talán legjobban a telefonos konferenciabeszélgetés megnevezés illik. Egy előre meghatározott időpontban telefonon be lehet kapcsolódni a beszélgetésbe, a leendő konferencia előadói válaszolnak a kérdésekre. A felhívás szövege: A csillagok beszélnek - meg tudjuk hallani? Sajnos itt is egy alapvető tévedéssel találkozunk. A csillagok az isteni terv szerint már régen nem beszélnek hozzánk - szabadságunk érdekében. Beszélni majd nekünk kell a csillagok lényeihez, ha megtanuljuk végre ezt a beszédet, és ha majd tudatosul, hogy mit kell mondanunk. R. Steiner ezt egy csodálatos versben fogalmazta meg 1922. Karácsonyán.¹³

Ennek ellenpólusaként tényleg hallhatunk valamit a csillagok felől, de az nem beszéd, hanem füty-työgéssel és morgással tarkított zaj. Idáig jutottunk, ennyit tudunk megérteni a hajdani csillagbeszédből. A tudomány a jelenlegi szinten megszólaltatja a csillagokat. Egy emberalkotta jármű, a Cassini-szonda ezekben az időkben épp a Szaturnusz és holdjai körül jár. Kétféle hangot is közvetített, egyik a Szaturnusz körüli mágneses tér hangja - a rádiósugárzás átalakított jelei -, a másik a Titán nevű Szaturnusz-hold légköri tevékenységének rádiózaja. A technikának köszönhetően ma bárki, akit érdekel, meghallgathatja interneten az űr hangját.

Az öttagú Csillagtűz csoport „több mint 140 éves asztroszófiai kutatásra" hivatkozik. Ezt úgy értik, hogy ők öten összesen ennyi időt töltöttek az asztroszófia tanulmányozásával. Ez a számok bűvölete, bűvölése. Szomorú, hogy antropozófiával foglalkozó embereknek ez is mond valamit. A Star Wisdom elnevezés alatt hol asztroszófiát, hol asztrológiát, hol pedig egy egészen más dolgot értenek. Az asztroszófia az ő megfogalmazásuk szerint egy új asztrológia, újra bevezetik Zarathustra eredeti rendszerét, melyet a modern tudományos kutatás eredményeinek segítségével transzformáltak, hogy az asztrológiának új és mélyebb formát adjanak.

A terjedelmes és részletes ismertetésüket olvasva kialakul a kép: formális a név, bizonytalan és kaotikus a tartalom. Önkényes fogalomalkotás, össze nem illő dolgok párosítása, a népszerűség érdekében a tények tudatos és nem tudatos ferdítése, és az antropozófiában szükséges szigorú gondolkodás hiánya voltak azok a momentumok, amelyek miatt számomra nyilvánvaló lett, hogy nem ez az út az igazi asztroszófia felé.

Magyarországon a helyzet sokban hasonló; itt is széles skálája van az asztrológia irányzatainak, és itt is ugyanúgy keveredik az asztrológia -asztroszófia elnevezés. Hogy ez mennyire tudatos, vagy mennyiben írható a szellemi tudatlanság rovására, az kívülről nem megítélhető. Van olyan hazai tanfolyam, előadássorozat, amely a fent említett asztroszófiai konferenciák szinkronizált változatának tekinthető, még látogatottságában sem marad el attól.

Váradi Tibor „Asztrológia és asztroszófia" c. előadásaiban sokszori meghallgatás után sem lehet kibogozni azt, hogy mit is ért tulajdonképpen asztroszófián. Újabb és újabb, egymással össze nem függő meghatározásokat hallunk. A fogalmak nem tisztázottak, a mondatoknak nincs logikus kapcsolódása egymáshoz. Az embernek az az érzése, mintha egy vizsgázót hallgatna, aki bizonyítani akarván, hogy mennyit tud, ennek érdekében sok, a tárgyhoz nem tartozó dolgot is elmesél. Nyilván sokat tud, ez nem vitatható. Többször nyomatékosítja is, hogy az információ a fontos. De az antropozófiai gondolkodás nyomai nem lelhetők fel. Kétségtelen, hogy elhangzanak olyan mondatok is, amelyek önmagukban antropozófiai szempontból helytállóak. A szövegkörnyezetükben azonban idegenek. A gond ezzel az, hogy akik az antropozófiáról már valamennyit hallottak, ezeket a kijelentéseket örömmel felismerve, minden mást is antropozófiai közlésnek vélnek. Az, hogy nem tesz különbséget Naprendszer és csillagrendszer, csillagkép és csillag, bolygó és csillag, csillagkép és zodiákus, stb. között, azt nevezhetjük egyszerű fogalmi tudatlanságnak. Ha valakinek az alapismeretei hiányoznak, annak nem feltétlenül kell erről előadni. Az, hogy a Sirius egy csillagkép, vagy az Algol egy bolygó, talán csak a csillagász számára nevetséges. De a záporozó információkból és a szenzációként tálalt adatokból igen nehéz a hallgatóságnak kiválogatni azt, ami helyes, és azt, ami ezen túl még fontos is. Igaz, ma már nagyon is hozzászoktunk ahhoz, hogy zúdítják ránk az információt. Ennél nagyobb baj az, hogy komoly tárgyi tévedések is elhangzanak, s ez már veszélyesebb. Az általam hallott néhány előadásban talált tévedésekből álljon itt csak kettő:

- a halálhoroszkóp egészen a kozmikus éjfélig bennemarad az éteri burokban.

- a kérdéseket a szellemi lények felé újhold előtt lehet feltenni, s a válasz újholdkor egérkezik...

Mivel az ember éteri burka a halál után 3 nap múlva feloszlik, az első kijelentés értelmét veszti. A másodikhoz annyit, hogy nem újholdkor, hanem teleholdkor érkezett a válasz, a régi misztériumok idején, amikor ez még érvényes volt. Ma már nem így működnek a dolgok, ld. Rudolf Steiner: Emberi kérdések, kozmikus válaszok c. előadását.¹⁴

Úgy gondolom, minimális antropozófiai ismeretek mellett is megítélhető az a szint, ahová ezeket elhelyezhetjük. Amit asztroszófia címen hallunk, az itt is asztrológia, a szellemtudomány néhány elemével kiegészítve, beágyazva egy vegyes, látványos ezoterikus környezetbe.

A mai kor tudományát nem sokra tartjuk, de ott mégis van egy belső logika, amivel mérni lehet azt, hogy mi a helyes és mi nem. Vannak objektív értékelési lehetőségek. Mit tehetünk a szellemtudományban? Hogyan dönthetjük el, hogy amit hallunk, abból mit és mennyit fogadjunk el? (Ha egyáltalán valaki el akarja dönteni, nemcsak hallgatni szereti, mert csak az információ érdekli). Melyik érzékünket kell fejlesztenünk, hogy a „majdnem igaz"-at helyesen ítéljük meg? Miért van az, hogy az ún. akadémiai tudományban olyan magas színvonalat követelünk meg, de az antropozófiának a területein szinte minden elhangozhat óriási érdeklődés mellett? Ezek azok a kérdések, amelyekre választ nem az égiektől kell várnunk újholdkor.

Annak a jelei, hogy mára a természettudományunk annyira elidegenedett a természettől, és teljes mértékben kettéválasztotta a kozmoszt és az embert, már 80-100 évvel ezelőtt mutatkoztak. Rudolf Steiner felhívta a figyelmet erre a perspektívára, és több oldalról is megmutatta az utat, módot, amelyekkel a mostani állapot elkerülhető lett volna. Kevesen hallgattak rá, az akkor csírájában meglévő és meginduló kutatások lendülete csak néhány évtizedig tartott. Mi történhetett, aminek a fizikai manifesztációja lett ez a hanyatlás? Aminek következtében megjelent a Földön az atombomba, a kettes számrendszeren alapuló számítógép, az elektronika, az űrkutatás, a génmanipuláció, a környezetnek ez az ész nélküli rombolása, és még lehetne sorolni. El tudunk-e képzelni egy olyan Földet, ahol nem léteznek ezek a dolgok? Milyennek kellene lenni ma a természettudománynak, ha a megfelelő úton halad? Az antropozófiai kutatásoknak ebben az irányban is el kellene indulni. Ezek a kérdések összefüggenek a társadalmi, szociális kérdésekkel, sokkal, de sokkal szorosabban, mint gondolnánk.

Ha a teljesség megismerésére törekszünk, akkor e két terület, a földi tudomány és az égi tudomány egyesítését kell megkísérelnünk. A régi korok emberétől eltérő módon, de újra meg kell tanulnunk, hogy hogyan kapcsoljuk össze azt, ami a szociális életben történik, azokkal a jelenségekkel, amelyek a kozmoszban történnek.

Irodalom:

1. Rudolf Steiner: A csillagászat és a természettudomány különböző ágainak kapcsolata. Előadássorozat, Stuttgart, 1921. GA 323

2. Rudolf Hauschka: Szubsztanciatan. Budapest, 2005. Ita Wegman Alapítvány

3. Elisabeth Vreede: Asztronómia és antropozófia. Bp, 2003.

4. Rudolf Steiner: Szellemtudományi felismerésből eredő szociális felfogás. Dornach, 1919. október 10. GA 191

5. Rudolf Steiner: Karmikus kapcsolatok ezoterikus vizsgálata. Dornach, 1924. III. 1. GA 235

6. Rudolf Steiner: Hogyan viszonyul a teozófia az asztrológiához? GA 34

7. H. H. Schöffler: Rudolf Steiner und Astrologie.

8. Willi Sucher: Isis Sophia. Introducing Astrosophy. 1999. Astrosophy Res.Cent.

9. Willi Sucher: Isis Sophia II. Outline of a new star wisdom. 1985. Astr. Res.Cent.

10. D. Tresemer - R. Schiappacasse: Nuclear Power, the Royal Stars and the Destiny of Humanity. 2002. www.thestarhouse.org

11. www.starwisdom.org

12. Willi Sucher: Living Universe. Studies in Astrosophy. Sacramento, 2000.

13. Rudolf Steiner: Wahrspruhworte. GA 40

14. Rudolf Steiner: Emberi kérdések, kozmikus válaszok. Dornach, 1922. GA 213

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Ernst-Michael Kranich

A napraforgó

Vegetációnk virágos növényei tavasztól őszig három fejlődési fázison futnak át. A hajtásnál elsősorban a Föld ereje törekszik fölfelé a szárban, és az egymás után kibontakozó levelekben egyesíti az életet az atmoszférával és a fény erejével. A virágzásban teljesen feloldódik az élet és odaadja magát a Napnak olyan hatások segítségével, amelyek a Földből hatnak a növényképződésre. Végül az élet megszabadul minden külső befolyástól, az érésben önállóvá válik a gyümölcs- és magképzésben történő koncentrálódással. Ez a három fázis egy nagy ritmus a Föld életében, az elernyedés és az összehúzódás váltakozása, amelyet azután télen - mint a légzésnél - egy szünet követ, mielőtt az új elernyedés kezdetét venné.

Az egyes családok, nemzetségek és fajok nagyon eltérő módon szövődtek bele ebbe a ritmusba. Egyeseknél a hajtás annyira előtérbe kerül, hogy a virágzás felé való átváltozás csak hiányosan megy végbe. Ez elsősorban a füveknél, a kese-rűfűféléknél és a libatopféléknél van, de a keresz-tesvirágúaknál is erősen behatol a hajtás a virágzás régiójába és karakteresen lecsillapítja a virágképződést. Másoknál a virágzásban és a Napnak való odaadásban éri el a növényképződés a csúcspontját, mint az ernyősvirágúaknál, a harangvirágnál és az orbáncfűnél. Az érés, speciálisan a magképzés koncentráló ereje hatja át az egész növényt (a hajtást, a virágzatot és a virágot) pl. az ajakosvirágúaknál .

Ebben a ritmusban sajátos helyzete van a fészkesvirágzatúaknak, amely vegetációnk legfaj-gazdagabb családja. A pongyola pitypangnál, árnikánál vagy a máriatövisnél a virágzás különös intenzitását vesszük észre. De a virágzás sajátos módon módosult. A növények a virágzatban általában a Napnak és a kozmosznak való nyitott odaadás felé tágulnak. A sok kis, képződésében erősen összevont virág áll szorosan egymás mellett a fészekvirágzatban - a virágkorona egy keskeny ke-hellyé nőtt össze, a portok pedig egy csővé.

Gyakran sugárformájú virágok koszorúja veszi körül, az ún. nyelves virágzat, mint egy virágkorona. Egy nagy margarétánál egy fészekvirágzatban 425 sárga csöves virág és 33 fehér nyelves virág gyűlik egybe. Ez egy hatalmas virágzat, amelyet erőteljesen gátoltak kibontakozásában. Sőt, a torlódás megragadja a zöld hajtás egy részét is, a fészekörv, amely a fészekvirágzatot a virágzás előtt mint egy kehely körülzárja az egyes virágokat, levelek sokaságából keletkezik, margarétánknál 48 levél volt.

Ennél fogva egy fészekvirágzat létrejöttében két folyamat hat együtt: egy hatalmas, felfokozott virágzás és egy intenzív koncentráció. A koncentrálódó erők, amelyek segítségével gyümölcs és mag keletkezik az elvirágzás után, beleavatkoznak a fészekvirágzatnál a növényképződés virágzási stádiumába. A fészkeseknél már a virágzásban elkezdődik az érés. A legtöbb fészkesvirágzatú növényünk július és szeptember között nyílik, amikor a természetben a virágzás lecseng és az érés a legfontosabb folyamat. Egyébként vannak olyan fészkesvirágzatúak, amelyek már korábban, inkább a nyár közepén nyílnak. Közülük sokaknál erőtlen a koncentráció. A fészekvirágzat minden virága sugárszerű, mint a pongyola pitypangnál, a különböző hölgymáloknál és a zörgőfű fajoknál. A késő nyári és kora őszi fészkesvirágzatúaknál, mint a kúpvirágnál, az őszirózsáknál, a dáliáknál és a rézvirágoknál az érés koncentráló erejét észre lehet venni a színeknél is: a fénylő színek helyére a tompább, „sűrűbb", pasztellszerű tónus lép.

De a virágzásban történő érés legkifejezőbben a napraforgó (Helianthemum annuum) hatalmas virágkoronájánál fejeződik ki. A teltsárga nyelves virágzat sugárkoszorúként veszi körül a kögvirágok teljességét, amelyek meleg, barnás színe az érésben ható kiszáradás és sűrűsödés képe. Az ember átéli, hogyan koncentrálódik a nap melege egy szubsztancia-folyamatban.

A napraforgónak kiemelkedő megjelenési formája van a fészkesek között. A magból három hónap alatt fejlődik ki egy másfél-két méter magas növény, sőt, olykor eléri a négy méteres magasságot is. Az erőteljes, karvastagságú szárban és a nagy, tagolatlan levelekben azok az erők nyilvánulnak meg, amelyek nagy lendülettel hatnak térbeli kibontakozására. Egy vitalitás ösztönzi a növekedést és a képződési folyamatot, amely mennyire felülkerekedik már az egyéves növényekben is. Ez az életerő torkollik bele a fészekvirágzat képződésébe. A szár egy koronggá tágul, amely gyakran a 30 cm-es átmérőt is eléri. A fészekörvben a pereménél 2-3 sorban nagyszámú, zöld pikkelyszerű levelet képez. A vacoknál, több mint minden más fészkesvirágzatúnál, a kögvirágok sűrű spirálformába rendeződnek. Egy 14 cm átmérőjű napraforgó esetében ennek száma 1116 volt, körülvéve 48 nyelves virággal, a fészekörv 64 levélből állt. A fejlődést röviden fel akarjuk vázolni.

A csírázás után, áprilisban vagy május elején a növekedés néhány hétig a talajban erősebb, mint fönt a szabad térben. A napraforgónak intenzív kapcsolata van a Föld gravitációs erejével. Így egy karógyökér keletkezik, amely kedvező talajviszonyok között 12 nap alatt 80 cm mélységbe is elérhet. A többi felszínközeli gyökérzet 60 cm-es átmérőig terjed szét. De összekapcsolódása a Földdel még tovább fokozódik, a karógyökér több mint két és fél méter mélyen tud a talajba hatolni.

Amikor kb. 10 levél teljesen kibontakozott a hajtásból, és a csúcsnál megjelenik a virágrügy, teljes intenzitással kezdődik meg a vertikális kifejlődés. A Föld ereje, amellyel oly intenzíven egyesült a napraforgó, erőteljesen nyomja a magasba. A növény jelentős mennyiségben vonja ki a talajból a vizet és a sót, elsősorban a kálisót, amely erős növekedéséhez szükséges. A szár vékony törzsként a hajtás erőteljes központjává válik. A levelek elérik teljes kiterjedésüket. Szétterülő levélfelületükkel a Nap felé fordulnak és követik járását keletről nyugatra. A szárat és a leveleket száraznak érezzük, ha megfogjuk., ez olyan, mint amikor a meleg kiszárító erejével már a későbbi érést készítené elő a sarjadzó életben. Végül a hatalmas duzzadó virágrügy a levelek fölé emelkedik, oldalra fordul és a periféria felé nyílik. És észrevehetjük a virágzás szokatlanságát.

A vitális életenergia metamorfózison keresztül megjelenik a virágzás egészében. A hajtásban, elsősorban a szár képződésében a Föld megsűrűsödött erői hatottak. Ez folytatódik, miután a vacok nem egyéb, mint egy egyszerűen kiszélesedett szár. Ehhez kapcsolódtak a virágok. A Napnak való odaadást karakterizáló virágzás a napraforgónál az ellentétébe fordul át. A virágok nem oszlanak el laza virágzatban a központi tengely kerülete felé, hanem éppenséggel köré koncentrálódnak. Meg kell fejteni a virágzás ezen mozdulatát, ha meg akarjuk érteni a napraforgó fiziognómiáját.

Mielőtt nekifognánk ennek a feladatnak, kövessük végig a fejlődésmenetet. Ahol a virágzásban olyan radikálisan elnyomták a Nap iránti odaadást, magától értetődőnek tűnik, hogy a fészekvirágzat nem a kozmosz felé, fölfelé, hanem környezete irányába fordul. Eleinte még élő kapcsolata van a Nappal, hiszen a fészekvirágzat követi a Nap menetét. Ezért is hívják a franciák a napraforgót tournesolnak, az olaszok girasolnak. (A német név szószerinti fordítása: napvirág. Magyarul is szépen kifejeződnek a fentiek: napra-for-gó. A ford. megjegyzése) A virágzás csúcspontjánál megszűnik ez a mozgékonyság. Egy napraforgó-mező fészekvirágzatai mind délkelet felé fordulnak, abba az irányba, ahol délelőtt a nap folyamán legmagasabban áll a felfelé haladó Nap. A fejlődés utolsó fázisa, az érés, a fészekvirágzat periférikus részén kezdődik, az élet befelé központosul. A magok, amelyekben olaj képződik, nem magszemek, hanem gyümölcsök, amelyek a már említett központosuló erők befolyása alatt maghoz válnak hasonlóvá. Amikor néhány hét múlva megértek és megtöltötték a súlyosan csüngő kosarat, az a benyomásunk, hogy a kosár egy érett gyümölcs, amelyben a „magszemek" nem egy zárt, belső térben rejlenek, hanem szabadon, nyitva terülnek el.

Az előző fejezetekben megfigyeltünk néhány növényt, amelyeknél a szárnak a képződés egészében uralkodó helyzete van, a szegfű, a gyűszűvirág és a királygyertya. Fizio-gnómiailag a szár a lélek azon erejének képe, amely segítségével megtapasztaljuk önmagunk átélése során a központosítást. Ez a princípium különösen erőteljesen jelenik meg a napraforgónál, főleg a szárában, majd a fészekvirágzat vacokjában. A gyűszűvirágnál és a királygyertyánál a virágok a keskeny, felfelé törekvő virágzatban szorosan a szárhoz csatlakoznak hozzá. De a napraforgónál nemcsak szorosan a szár köré csoportosulnak, hanem egészen összekapcsolódnak vele, vagyis a központosító erő a legerőteljesebben megragadja. A napraforgó vitalitása a pompás fészekvirágzatban koncentrálódik. Így egy páratlan intenzitású virágzás jön létre. Azonban teljesen önmagára vonatkoztatva fordul környezete felé.

Mit fejez ki a fiziognómia ebben a képződési folyamatban? A törekvés (becsvágy) erős ereje hat abban, ahogyan a lélek a magasabb felé odaadja magát, és ahogyan azon fáradozik, hogy tevékenyen egyesüljön vele. Mi lesz belőle, ha nem önzetlenül tevékenykedik, ha nem a cél áll előtérben, hanem saját maga? Ekkor a becsvágy teljesítmény-törekvésévé válik. A becsvágy, az ambíció a legjelentősebb indulatok egyike az önző lelki erők között. Ha az embert a becsvágy élteti, akkor személyiségének teljes erejéből igyekszik. A legmagasabbra fokozza energiáit, hogy tevékenységét ragyogóan végezze el, fontos jelenséggé kell váljon és magas tökélyt kell elérjen. A becsvágy egy hatalmas hajtóerő. Mindent felhasznál, hogy fölülmúlja az átlagot. De ezt csak úgy éri el, hogy a belső erőt tevékenységre ösztönzi.

Amikor az ember ugyanezen erőket önzetlenül alkalmazza, feloldódik a munka iránti odaadásban. A becsvágyban azonban nem az ügy iránti szeretet hat, hanem az ember saját magára vonatkoztatott szeretete. A művet nem magáért az alkotásért teremti meg, hanem mert tekintélyt és elismerést akar. Az önátélés felerősítését szolgálja az a fáradozás, amellyel az ember kinőhetne saját személyiségének zárt kereteiből. A becsvágy által nő a lélek ereje. Ami belső gazdagságként keletkezik, de nem vezet valódi elmélyülésbe, kifelé nyomul. Semmi értelme nem lenne a becsvágynak, ha gazdagságát nem tudná a világnak megmutatni, és ha nem tenne mély benyomást környezetére. A becsvágy „nem a cselekvésre, hanem a hatásra figyel".

A becsvágyat tehát jellemzi:

- a belső erők legmagasabbra emelkedése egy kiemelkedő teljesítményért,

- a vágy, hogy másokon túltegyen,

- hangsúlyos belehelyezkedés a környezetbe, a saját teljesítmény és a saját maga jelentőségének önző bemutatása.

Amikor ez a dinamika mozdulatával áthatja a növény élet- és képzőfolyamatait, erőteljesen hat. Egy magasra törő, erősen önmagára központosító hajtás és fokozott virágzás jelenik meg. A törekvés önző karaktere a virágzás koncentrációjaként egy fészekvirágzatba manifesztálódik, és az ösztön, amely megmutatja a fészekvirágzat pompájában saját jelentőségét, a környezetben messzire látható. A folyamat megfigyelésével megérthetjük, ahogy a növényvilágban a becsvágy fiziognómiává válik, és a napraforgóban az önállóság és a becsvágy megragadja az erőteli élet képét.

A napraforgó ezen karaktere nyilvánul meg a virágzás és az érés sajátos egymásba hatásában. Egyébként a növény a virágzásba való átváltozásánál, miként erről beszéltünk, messzemenően eloldódik a földi behatástól. A virágzás Napnak való odaadása során azután a gyümölcs- és magképzés következik. De a napraforgóba behatnak az érés életfolyamatai, mielőtt a növény a virágzásban oda tudná adni magát a Napnak. Így a gyümölcs egy olyan folyamatban jön létre, amelyből hiányzik az önzetlenség. Ez is a fiziog-nómia: a becsvágy a gyümölcsöt csak saját magának akarja megszerezni.

Forrás: Ernst-Michael Kranich - Pflanzen els Bilder der Seelenwelt, Verlag Freies Geistesleben, 1996

Fordította: Buella Mónika

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Steffen Hartmann

Rudolf Steiner halálának 80. évfordulójához

Milyen viszonyunk lehet ma Rudolf Steinerhez?

A megismerés eszméje és A szabadság filozófiája

Rudolf Steiner individualitása az idők áramlásában

A reális szellemi viszony kérdése

Irodalom:

Thomas Meyer

Ki volt D. N. Dunlop?

Daniel Nicol Dunlop (1868-1935) - „egy távoli célokra tekintő antropozófus"

Irene Diet

Antropozófia mint „fénytáplálék"?

Gondolatok a Rudolf Steiner antropozófiájához vezető út kereséséről

Az „evő és a „nem-evő

A támaszok elvesztése

A nem-tudás ájultsága

A megismerés határai

Jegyzetek:

Kálmán István

Irene Diet a „Szabad Gondolat"-ban és a „Szabad Gondolatok Házában"

Irodalom:

Séva

Előadás vagy beszélgetés

„Kawtaradze kontra Diet"

Georg Kawtaradze2

A jövő kulturális térsége

A Fekete- és a Fehér-tenger szimptomatológiája

Antropozófia: határtalan megismerés

A névadás rejtélye

Elveszejtett képességeink

Élet-halál vize

Tengernyi asztrálerők

Fehér ellenpont fejtörőnek

Tanító labirintusok

Látnokból gondolkodó

A legrövidebb, vagy a leghosszabb út az egyenes?

Magabiztosan a Makrokozmoszban

Az ősi egyensúly átalakul

A harmóniáé a jövő!

Képek:

Jegyzetek:

Andrej Belyj

Verwandeln des Lebens3

Ertsey Attila

Stigmata

Jegyzet:

Világhelyzet

Walter Johannes Stein

„EMBEREK AKARUNK MARADNI..."

Az új Törökország és megalapítója: Kemál Atatürk

Jegyzetek:

Kemal Atatürk

Jegyzetek:

Zajti Ferenc

Magyarok az új Törökországért

Irodalom:

ROVATON KÍVÜL

Boris Bernstein4

Placebók, PISA és a vaj Bush füle mögött

Hatás hatóanyag nélkül

Bornírtak és ostobák magas pontszámmal?

Harc az olajvezetékekért

Alattomosan és bosszúvágyból

Az eltitkolt hazugság

A szenvedő alanyok a gyermekek

Kecskére a káposztát

Bush nélkül Hitler sincs...

Jegyzetek:

Ki kinek (kiért) dolgozik?

Pedagógia

Johannes Kiersch

Megismétli-e a gyermek fejlődése az emberiség tudatfejlődését?

Rudolf Steiner nézetei a „pszichogenetikai alaptörvényről"

Az analógia és megismerési értéke

A szociális következmények

Pedagógia egy nyitott jövő számára

Irodalom

Georg Kawtaradze²

Verwandeln des Lebens³

Boris Bernstein⁴