A nagyhét az élet és a halál találkozásában nyeri el tartalmát. Mit akar mondani számunkra a golgotai kereszt és az ágakból előtörő élet közötti ellentét? Hol áll ma a kereszt, amely 2000 évvel ezelőtt a Golgotán állt? Akkoriban az emberek keresztre feszítettek egy istent, mert nem ismerték fel. Ma az emberiség még kevésbé ismeri fel az istenit, mint akkor, ezért még inkább igaz a keresztre feszítés. De a mai emberiség nemcsak az istenit nem ismeri föl: már az élet titkát sem ismeri. Pál a korinthusiakhoz írt 2. levelében azt mondja az isteni glóriáról: „Ha ezen világ Legfelsőbbike felismerte volna ezt a Dicsőséget, akkor a Dicsőség Urát nem feszítette volna keresztre." Manapság azt kell mondani: mivel az ember már az élet titkát sem ismeri, legfeljebb a halál keresztjére szegezi fel az életet és az élet urát.

Tulajdonképpen mi az élet? Amikor a tél lassan megadja magát a tavasz melegítő fényének, az elhalt világot elárasztó leheletfinom zöld fuvallatban már az élet varázslata nyilvánul meg. Az egyre magasabban járó nap és a tavaszi eső alatt azután már gyorsan nőnek a rügyek, szárba szökken minden, és teremtően létrehozzák a zöld lombok, virágzó növények és ajándékot adó gyümölcsök mérhetetlen sokaságát. Senki sem tudja megmagyarázni ezt a csodát a mai tudományosan mérvadó gondolattal. Legfeljebb körülírni tudjuk. Annyira régen megszoktuk, hogy meg nem értésünket már észre sem vesszük. Az emberiség kialakított egy olyan gondolkodásformát, amely csak a halált tudja megragadni, mert csak az anyagban tapogatózik. Sőt, az ember azt is gondolja, hogy le tudná vezetni az élet titkát az anyagból. A valóságban az anyag világába itt egy másik világ nyúlik bele. Az érzékfölötti világ legközelebbi szférája az élet, amely kiesett az emberek tudatából egészen a legfelsőbb isteni területig hatóan. Így nem csoda, hogy az ember nem tudja igazán értékelni az életet. Mivel nem ismeri, elpazarolja és elveszíti. A világ és saját életét is az anyag keresztjére feszíti fel. Így a Golgota mindig jelenlévően köztünk van, és hozzátartozik a modern ember valódi nagypénteki gondolatához, egy egyenleget készít az életről. Ha látjuk az élet egyenlegét, amellyel a földbolygónkon rendelkezünk, arra a rémisztő megállapításra jutunk, hogy jelentős mértékben csökkenő mértéket mutat. Egy olyan élet-hiány előtt állunk, amire senkinek nincs ismét fedezete. A bolygó jelentős mértékben pusztul, és ez az emberi tett következménye. Alapjában véve az emberi szellem minden diadala egy nagy tömegpusztulást eredményez. A közelmúltban végbement tömegmegsemmisítés azonban nem egyedüli. Nem kevésbé nyugtalanító mértékben az állatvilágban és a növények birodalmában is tömeghalál megy végbe. A gépek meghódították a teret, amelyet eddig élő lények töltöttek be. A holt apparátus kiszorította az élőt. Számtalan állatfaj halt ki. A kontinenseken óriási mértékben terjed a sivatagosodás, mert az ember úgy gondolja, hogy mechanikai módszerei, a talaj lecsapolása, a kémiailag előállított trágyák és a halál más eszközei megfelelőek az élet számára. Ezekkel a módszerekkel még inkább csökkentjük a földön az élet összegét.

Az emberi-élő értékelése elképesztő szintre jutott. A háború éveiben időnként felszínre bukkant a valós helyzet. Emlékezzünk vissza azokra az borzalmas pillanatokra, amikor az iszonyat lágereiben megölt holttesteket halomba dobálták, és már csak azt figyelték, kinek van aranyfog a szájában vagy aranygyűrű az ujján. És még sokkal brutálisabb volt az a minősítés, amely az élőt már csak otromba materiális értéknek megfelelő léptékkel mérte. Mindenféle leplek és álcák alatt sok helyen folytatódik ez a gondolkodásforma.

A látható halálhoz, amely megjelenik a modern háború tömeggyilkosságaiban, a modern tömegközlekedés számtalan áldozatában, hozzákapcsolódik az álcázott halál, amely megkezdi hódító hadjáratát az élő emberben és az egyik lélekvidéket a másik után ragadja magához. Az embert már élete alatt holttestté akarja tenni, a világtörténés pusztuló, érzelemmentes, szeretet nélküli statisztájává, a célszerűség gépezetének egyik kerekévé. Ha ma fontossá válik, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a szellemet, akkor nem szabad egyedül a jó és rossz szellem, tehát az angyalok és démonok megkülönböztetésére vonatkoztatni. Ennek művészete már az élő és a holt megkülönböztetésénél elkezdődik. Mindenki úgy véli, ezt magától értetődően meg tudná tenni. De ez veszélyes tévedés. Ha megvizsgáljuk, mi hat az emberben a szellemiségnél, akkor fel tudjuk állítani a mércét, vajon ez egy olyan szellemiség, amely az életet gyarapítja, vagy egy olyan, amely a halált. Ma egyenesen egy olyan szellem az uralkodó, amely a halál szolgálatában áll, mert sehol sem tud valami élőt létrehozni. Vajon a gondolkodás valami halott dolog? Nem az emberi szellem legcsodálatosabb diadalát mutattuk föl? - Bizonyosan, de nem arra szolgál-e a legtöbb új találmány, hogy még jobban lehessen ölni és megsemmisíteni? Ezek az „új ötletek" alapjában véve mind egy irányba mutatnak. Így volt a nagy háborús katasztrófák pillanatainak utolsó stádiumában, amelyben az ember úgy vélte: a hadvezetés most egészen új eszközöket, egészen új stratégiai ötleteket fog felhasználni. A valóságban nem voltak új ötletek, csak a már korábban is meglévő géplogika gondolkodott tovább következetesen. Az ember ledöntötte az utolsó korlátot is, amely még létezett isten és ember felé. Már nem játszott szerepet, hogy az emberről volt szó. Megszületett a „totális háború", amelyben a hadvezetést akadálytalanul gépesítették. A háborút egy nagy gépezetként akarták lefuttatni. Az emberi szellem vívmányai alapjában véve mind így néznek ki. A mai emberiség nem hoz létre életet adó, produktív, teremtő ideát. Tud szellemes lenni és hallatlan találmányokat alkot, de nem teremtő gondolatból teszi. Azért teszi meg, mert hagyja gondolkodni a gépet, a rendszert. Az is, amit ma az ember szervezetnek nevez, nagyrészt a rendszer törvényszerűsége, és az egész élet bürokratizálásához vezet. Az ember szeretné csökkenteni a hivatalnokok számát, de a rendszer nem hagyja, és az apparátus mértéktelenül növekszik. Ha beengedjük az élet kertjébe a mechanikai elvet, akkor nem olyan könnyen válunk ismét urává.

Természetesen nem lehet értéktelenné nyilvánítani a számoló gondolkodást. amelyhez ma az élet és a munka igazodik. De be kellene látni, hogy ilyen gondolatokkal a szellem csak látszólag terem-tően nyúl bele az anyag világába. A ma szokásos gondolkodáshoz nem tartozik hozzá az ember valódi belső teljesítménye: ehhez sokkal inkább a túlzásba vitt külső aktivitás sorolandó. Csak látszólag élő a gondolkodás, amely csupán az ember halott agykérgében játszódik le. A valóságban ott a halál gondolkodik. Életidegen halálszellemiség származik belőle. Hasznos tárgyakat, anyagokat és apparátust hozunk létre azáltal, hogy az anyagot szétszedjük és felbontjuk, majd másképp ismét összerakjuk. De ez mind a múlandóság és a halál nagy látványos mutatványa. És amikor manapság az anyag elemzése annyira előre tör, hogy az atomenergia területéig jutunk el, akkor találunk ugyan egy szellemiséget, de ez az utolsó kibontakozásában lévő halálszellemiség. Az igazi gonosz szellem félelmetes kísértet-nagyságban emelkedik ki a mélyből. Ha azután egy újságban olvasunk egy feliratot: „Atomenergia - életet adó vagy halálhullám?", itt rájött talán valaki, miről van szó? Csak akkor keletkezik ebben egy következetes belátás, amikor felismerjük, mi valójában az „élet". Amíg az ember a materializmusban marad, és letagadja az érzékfölötti világot, amelynek a legalsó szférája az élő, nem tudhatja, mi az élet.

Mint emberiség kellett megközelítenünk a kozmikus nagypénteki stációt. Ma elérkeztünk oda. Megérkeztünk Golgotánkra, az emberi szellem koponya-helyére. itt végződik minden természetes élet: a keresztet a halál jeleként állítjuk föl. És miként 2000 évvel ezelőtt a nagypénteket nagyszombat követte, amelynek titka Krisztus pokolba kerülése volt, úgy ma egyidejűleg az emberi szellem pokolba kerüléséig jutottunk el. A mélységből már szivárog fel a hideg démoni hatalom félelmetes hadserege, amelyet megszabadítunk bilincseitől lélektelen gondolatainkkal. János jelenésének (kinyilatkoztatásának?) negyedik pecsétje megmutatja számunkra a mai nagypénteki képet: fakó lovon vágtat a halál, és követi őt az alvilág, Hádész, a pokol. A bibliai mondat: „A halál a bűn fizetsége", ez a legidőszerűbb mondat, amely meg tudja világítani korunk apokaliptikus életdeficitjét. Ebben a mondatban nemcsak a bűnről van szó, amelyet az egyes ember elkövet, hanem a bűnről, mint az istentől távolba került emberiség állapotáról. Ehhez tartozik mindenekelőtt a megismerés bűnbeesése, amely az embert egy halott gondolkodásba vezeti .A bűnnek a fizetsége csak az általános halál-kényszer lehet, amely rátelepszik a földre és az emberiségre.

Amikor elmúlt a nagypénteki sötétség és földrengés, Jeruzsálemben kísérteties halott-jelenések voltak, amelyek megrémisztették az embereket. Történnie kellett valaminek a holtak birodalmában, csak nem tudták, mi az. Azután húsvét reggelén néhányan legalább utólag megtalálták a kulcsot. Felismerték, hogy valóban történt valami a halottak világában. Valaki belépett oda, aki fölött a halálnak nem volt hatalma, aki inkább mint győztes állt szembe a halállal. Maga az élet ura hozott be egy mozgást az elhunytak világába; hagyta, hogy a Golgota óráit a pokolba kerülés órája kövesse. - Miért van az, hogy korunkban oly sok átláthatatlan érzékfölötti sejtés és élmény lidércfény-lik és villámlik át a világon? Talán most is közel van egy húsvét, amelyen keresztül világossá válik, hogy ismét maga az élet ura az, aki mozgásba hozza a halottak világát? Egykor a húsvét reggel volt az utólagos kulcs minden rejtélyes felindulásra, úgy a damaszkuszi nézés, amely felviláglik itt és ott az emberiségben, és a feltámadás közelségét mutatja, utólagosan meg fog világítani minden hatást és korunk rejtélyét.

Hogyan találjuk meg a Golgota és az emberi szellem pokolba kerüléséből, amelyben benne állunk, az átmenetet az emberi szellem feltámadásához és mennybemeneteléhez? - Krisztus feltámadása nem egyszerűen csak egy pillanatnyi esemény, amely húsvét reggelén megtörtént. A „halál feletti győzelem" egy harc befejezése volt, amely Krisztus egész életén végigvonult. Milyen fegyverrel és milyen erővel vezette ezt a harcot? Élt benne a belső élénkség és aktivitás parázzsal teli tűzhatalma. A Jordán folyónál történt keresztelés pillanatában éledt fel benne ily módon, és három éven át harcolt a halál hatalmaival. Maga az élet jelent meg egyedülállóan erőteljesen ebben a belső aktivitásban, és végül leküzdötte a halál hatalmát. A tűzzel rokon belső aktivitás az anyag fölötti szellem hatalmaként nyilatkozott meg. Akkor csak egy szót kellett mondania vagy kezét rátennie a betegre, és elárasztotta az életáramlat. Egy folyamatos papi szolgálat zajlott külső oltár nélkül is. Egy szakramentális esemény volt Krisztus egész emberélete. Lénye egy folyamatos ima és áldozati láng volt. Megértjük ezt a nagycsütörtöki esti órák történéseiből is, amikor kenyeret és bor adott tanítványainak, és azt mondta: „Ez az én testem, és ez az én vérem". Az anyag fölötti szellem átváltoztatás-hatalma nyilatkozott meg. Itt nem a halálszellem uralkodott, amely felszabadítja az anyagban az alvilág szellemeit; nem, a túlvilági élet-szellemiség szűrődik át, és változtatja át az anyagot. Életre tudunk kelteni magunkban valamit ebből a belső aktivitásból, amely kivívja a holt és a halál fölötti győzelmet? Becsületesen be kell vallani magunknak, mily gyenge a lelkünk. Korunkban oly mértékben túlsúlyba került a külső aktivitás, hogy ezzel szemben már alig keletkezik belső aktivitás. A modern ember számára az élet egy filmként pereg le. Minél több igyekezetet és buzgóságot bontakoztat ki külső értelemben, annál kevésbé tesz igazi erőfeszítéseket, hogy hatást gyakoroljon életére. Magához sem tér, mert nem jut el a belső nyugalomhoz, amely minden belső aktivitás előfeltétele. A belső legfeljebb egy súlyos sorscsapás hatására mozdul meg egyszer, és talán egy különösen boldog átéléskor is. Néha-néha megmozdul talán még a költőkben is, festőkben, szobrászokban és zenészekben: az élettartalék utolsó maradéka a halál nyomása alatt. Tulajdonképpen korunk Krisztustól való eltávolodását mutatja a belső aktivitás minimálszintje, amelyre az emberiség ma eljutott. Magunkat kereszténynek nevezzük; de ha nincs bennünk ez a belső aktivitás, akkor nem vagyunk keresztények. Aki csak a külső buzgóság átláthatatlan halálmágiáival dolgozik, és nem állít vele szembe valamit a belső élénkség tüzéből, csak nevében tud keresztény lenni.

Hogyan jutunk el oda, hogy ismét kifejlesszünk egy belső ösztönzést, amely az életszellemhez vezet el és nem a halálszellemhez? Ez elsősorban arra vonatkozik, hogy a koponya-helyre megérkezett gondolkodásunk kiszabaduljon a keresztrefeszítés hatalmából. Ha gondolkodásunk ismét megtanul alázattal párosulni, kiszabadítja magát az agyhoz kötöttség zsarnokságából és megszünteti, hogy csupán hűvös értelem legyen. A gondolkodás ismét rokonságba kerül a hálával és áhítattal.

A szívnek meg kell tanulnia együtt gondolkodni a fejjel. Akkor a gondolkodás felemelkedik a horizont fölé, - Rudolf Steiner ezt ábrázolta „A szabadság filozófiája"-ban és sok más könyvében -, amelyben ismét belső aktivitás van benne. A teremtő princípium ismét fellángol az emberi szellemben; az élő szellem fölélendül a csupán látszólagos szellemnek. Az első lépés abban áll, hogy megfelelő módon vegyük észre az élőt. Minden egyes növény nemcsak tavasszal, hanem minden időszakban áttöri a materializmust. Az ágakból kitörő élet titka megtanít minket másként gondolkodni. Egyedül már az a belátás, hogy a mai fejgondolkodással nem értjük meg az életet, a belső ember számára éltető levegőt teremt. És ezután válik lehetővé a távolabbra tekintés. A világ legalsó szintje előtt állunk, amely a Cherubimig és Seraphimig megy fel. Itt be kell kerüljön az alázat a gondolkodásunkba. Az érzékfölötti világ létezésével számoló gondolkodás már feltámadóban van. A feltámadó gondolkodás felismeri az érzékfölötti világot.

Nem könnyű a gondolkodásnál kezdeni. Ugyanakkor el kell kezdenie az embernek, mint a kor emberének az istenhívés hű gyakorlatát. Kiszabadítjuk magunkat a külső buzgóság halálmalmából, ha legalább a nap egy bizonyos szakában tudatosan beleállítjuk magunkat a szellemi világba, hogy egy érzékfölötti világ tagjaként érezzük magunkat. A legbelső aktivitás élővé válásában az lenne a kezdetek kezdete, amit „hit"-nek nevezünk. Elkezdünk hívővé válni, mivel nem úgy gondoljuk, hogy „csak valamiben" hiszünk. A hit a bátorság ereje a lélekben. A belső aktivitás elhalásával az ember ma minden szempontból hagyja, hogy az élet visszaszoruljon. Nemcsak a szegénységtől, betegségtől és haláltól fél. Félelem és aggódás uralja életét, és az élet egy folytonos meneküléssé válik saját maga elől. Itt egy igazi bátorság szükséges. A lélek egészen elerőtlenedik, mert nincs hite. Elkerül minden egyedüllétet. De az egyedüllét pillanatai nélkül soha nem találjuk meg a belső út kezdetét. Csak azáltal tanulok meg a belső tevékenységben bejutni a magasabb világokba, hogy azt tudom mondani: felemelem lelkemet istenhez, szeretem istent. A hit imává válik, és a lélek megszabadul félelmétől, gyengeségétől és gyávaságától. De ez ne legyen egoista istenhívőség. Minden egoizmus gyengévé teszi az embert. A leggyengébb lelkek a legdurvább egoisták. A csendes, önzetlen embereknek ezerszer több erejük van.

Az igazi keresztény ima kezdete az odaadó-ima, a hit-ima. Belenő a „Krisztus nevében való imába". Krisztus alakja mint egy tűzoszlop áll előttünk, amikor belső aktivitással áthevítve érezzük magunkat, amely által végül is Krisztus kivívta a halál feletti győzelmet. A magunkban kifejleszthető belső aktivitás csak egy vágy, hogy Krisztus tűz-lélek-akarata lehessünk, egy ima, hogy részt vehessünk ebben. De minél többet megtanulunk a hit erejével kimondani: „ Nem én, hanem Krisztus énbennem", annál jobban belefolyik isten aktivitása bensőnkbe. Kegyelemmel teli részt kapunk az istenhívőség eleméből, amelyben nemcsak mint ember imádkozunk és áldozunk. Krisztus győztes-hatalma és feltámadás-hatalma megsegíti gyengeségünket és megszabadít a haláligézet sokféle bilincsétől. Megtapasztaljuk Krisztus szavainak igazságát: „Én élek, és ti is éljetek". Ez a közösségben ünnepelt szentségek oltár előtti misztériuma is. A feltámadott hat a lelkekben és maga fölé emeli azokat. A közös imádat Krisztus nevében beleépíti az élet birodalmát az elhaló földi létbe.

A Golgota és az emberi szellem pokolba jutása között rátekintés nyílik az emberi szellem feltámadására és mennybe menetelére; nem egy túlvilági mennybe, hanem a szellemi kiemelkedés mennyébe, az igazi felemelkedés mennyébe, amely bennünk az anyag keresztjére szegezett valódi saját magunk felemelkedése is.

A Pál által többször idézett ótestamentumi mondat: „Az igazságos a hitének adja oda magát", azt akarja mondani: az embernek, aki belsőleg rendbe hozta magát, a hit erejétől van hatalma, hogy életét, élőségét kiszakítsa a halál kezéből és felemelje. Nem gondolja, hogy külső életét meg tudná hosszabbítani: életerejének foka és értéke emelkedik, kiegyenlíti az élethiányt. És ezután válnak tapasztalattá Krisztus szavai: „Aki hisz bennem, annak belsejéből élő vizek folyói ömlenek." (János 7,38)

A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999 Urachhaus GmbH, Stuttgart

Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

^ugrás az oldal tetejére

D. N. Dunlop

Individualitás és személyiség

D. N. Dunlop alábbi írása egy spirituális állatöv-kozmológiára épül, amely minden lét és keletkezés 12 princípiumát foglalja magában. A tanulmány a szerző Science of Immortality című könyvének (London, 1918) részlete.

A légzés végigkíséri az életet és átjárja a formát, és a formán keresztül behúzódik a nemiségbe (involúció). A nemiségen, a vágyon és a gondolaton keresztül elvezet az individualitáshoz (evolúció). Ez a körforgás a jelenségek megjelenő világán át vissza a láthatatlan szellemi világba. Ez a körforgás mutatja a lélek útját az ismeretlenből az ismerten át vissza a bensőnek és a túlviláginak végtelenjébe.

A személyiség kialakulása a légzéssel kezdődik. Ha nem sikerül az embernek a halála előtt az Énjét avagy az individualitását megismernie, akkor még további személyiségeket kell kiformálnia mindaddig, amíg végbe nem viszi a földi lét nagy feladatát, hogy azután a sok inkarnáció tapasztalatainak köszönhetően többé már ne kelljen részt vennie a születés és halál körforgásában.

A légzéssel veszi kezdetét az involúció. Minden szent írás utal arra, hogy a fejlődésnek ezen a fokán az ember egy „légzés-lény" (Atem-Wesen).

Ez a „légzés-lény" a légzése révén ösztönzi az élet csíráját. A nagy asztrális tengerek a légzés révén jönnek mozgásba, és később láthatóan megmutatkoznak a férfi és a női testekben. Ez az az időpont, amikortól az emberi alakban a vágy a szellemi légzésre reagál (anspricht), és összekapcsolódik az emberi gondolkodással. Ezzel kezdődik az emberi felelősség, mert „a gondolat -sors". A gondolkodás által a légzés átváltoztatja az életet, formát, nemet és vágyat a magasabb Én, az igazi individualitás köntösévé.

Az individualitás maga nem élet. Bár impulzust ad a légzéshez, amely azután az életet felébreszti, és meghatározza az élet irányát annak különféle feladataival.

Az individualitás nem is forma. Mégis megalkotja minden inkarnáció számára az alakot. A tervvázlat előírása szerint formálódik meg minden személyiség az életerők segítségével, és nemének megfelelően beleszületik a fizikai világba.

De az individualitásnak nincs neme sem.

Mégis ő maga a fejlődés kiváltója a hajdani két-neműségből az egyik vagy másik nembe, és ezzel a szexualitás tüzén keresztül a Föld-erők számára válik hasznossá (gestahlt wird). Az individualitás a be- és kilélegzés váltakozása révén a nemek különféle hajlamainak megtapasztalásával megtalálhatja a kiegyenlítődést: a nemiségben a család és a világ iránti kötelességek maradéktalan teljesítésével megtanulhatja egyensúlyba hozni és harmonizálni azt, ami különállóként jelenik meg, de a valóságban egy tökéletes egységet képez.

Az individualitás mégsem vágy, jóllehet a vágyat felébreszti alvó állapotából. Felhasználja a vágyat és legyőzi annak ellenállását, amit az vele szemben tanúsít. Ezáltal megerősödik a szellem, és a vágy átalakul akarattá.

Az individualitás nem is gondolat. Mégis a légzésben való jelenlétével a vágyon keresztül létrehozza a gondolatot. Ez egy olyan folyamat, amely által az individualitás végül felemelkedik a fájdalom és az öröm, a szegénység és a gazdagság fölé, és a kísértések tűzpróbájából tisztán és halhatatlanul előlép.

Az individualitást a magasabb szellemnek nevezik, amely az „Én vagyok" elv mindannyiunkban, amelyet a személyiség beárnyékol, és amely csak részben inkarnálódik életről életre. Az alacsonyabb szellemben a személyiségen keresztül a magasabb szellem azon része tükröződik, amely minden emberrel együtt inkarnálódik. A szellemnek ez a része az, amelyet a legtöbb ember szellemként ismer. A fejlődés jelenlegi pontján a szellem öt feladatot végez a szagláson, ízlelésen, halláson, látáson és tapintáson keresztül, vagyis általában az öt érzékszerv segítségével.

A magasan fejlett embernél vannak még bizonyos szervek az agyban, amelyek lényegesen összefüggnek a gondolkodás folyamatával, nevezetesen az agyalapi mirigy (hipofízis) és a tobozmirigy (epifízis). A szellemnek e két szerv fejlődésével lehetséges két további feladatot teljesítenie, amelyek végül a saját lényünk megismeréséhez vezetnek bennünket. E két szerv mégis csak nagyon keveseknél, valószínűleg csak a legmagasabb fokú bölcseknél működik. Mi mindannyian még olyannyira a vágyaink uralma alatt cselekszünk, hogy ezek a szervek elsatnyultak a nem-használásuk miatt. A magasabb szellem csak akkor képes teljesen jelen lenni, ha az individualitás képessé válik ezen szervek használatára és azokat feléleszti.

Az alacsonyabb szellem vagy a magasabb szellemmel köti össze magát, vagy az érzékekkel és vágyakkal, ahogyan ez a legtöbbünkre jellemző. A szeretetnek például két fajtája létezik: az egyik, amit rendszerint szeretetnek nevezünk, tulajdonképpen csak vágy; a másik a magasabb szellemhez kapcsolódik, és lényege az áldozat, a saját önösségünk feladása valami érdekében, ami rendszerint csak mint absztrakt princípium jelenik meg.

Az individualitásnak az a része, amelyet alacsonyabb szellemnek nevezünk, a születéskor a légzéssel beleárad a személyiségbe. Az ember a szokott módon a fizikai légzésen keresztül inkarnálódik a fizikai testbe. Az alacsonyabb szellem a légzéssel húzódik be a testbe, de nem a fizikai légzés útján, mert ez csak a szellemi légzés egy reflexe, amelyet mi alacsonyabb szellemnek nevezünk. Ez csak a magasabb szellem avagy az individualitás visszatükröződése, amelyet a Bibliában „Szent Pneumának", vagy spirituális légzésnek mondanak. Ez a spirituális légzés mindaddig nem képes teljesen megvalósulni az emberben, amíg az ember meg nem újul. A megújult embernek azt nevezik, akibe a spirituális légzés egészen behúzódott. Jézus megkeresztelé-sének története a leereszkedő galambbal szimbolikusan ezt az eseményt ábrázolja.

Saját világát az ember a saját gondolatvilágával határolja le. Az individualitás világa gondolatok olyan szövevényéből áll, amelyben ő maga mint valami takács dolgozik és sző. A pók odaerősíti selymes szálát egy tárgyhoz, majd egy másikhoz stb., és ide szövi bele a világát. Hasonló módon feszíti ki az Én a gondolatait, odarögzíti személyekhez, helyekhez, ideálokhoz, mindenféléhez, és így építi ki a világát. Minden ember világa szubjektív, univerzuma saját maga által határolt. Vonzalmai, idegenkedései, tudatlansága és tudása benne magában rejlenek; behatárolva él a saját világában, gondolatképei képezik valóságát. A pókháló megsemmisülhet, a pók azonban megmarad, hogy új hálót szőjön. Így ösztönöz az individualitás, hogy minden életben saját maga számára egy új világ teremtődjön meg a személyiség által, aminek utóbb nem kell tudatosnak lennie, amiként a póknak is a korábbi hálói többé már nem tudatosulnak.

A legtöbb ember a „személyiség" és az „individualitás" kifejezést szinonimaként használja, ezek azonban teljesen ellentétes jelentésűek. A személyiség (Persönlichkeit) fogalma a personus-ból ered, ami annyit jelent: „át-hangzik", „keresztülzeng" (Durch-Tönen). Az individualitás szó az individuus-ból vezethető le, ami nem megosztható. Ez egészen világosan megmutatja különbségüket. Az individualitás egy egészre vonatkozik, egy világra vagy egy lényre, amely az öntudat princípiumát hordozza magában. A személyiség adja a ruhát, amit az individualitás magára ölt.

Az individualitás - és tulajdonképpen ez vagyunk mi - mindannyiunkban az oszthatatlan örök Én, amely a personán, a maszkon, a személyiségen keresztül gondolkodik, beszél és cselekszik, és amely valamely szereppel azonosítja magát az élet drámájában. A személyiség az életből, formából, nemiségből és vágyból képződik ki; ezek egymással megfelelően összehangolódva alakítják ki az agy milyenségét, amelyben az individualitás lélegzik, és ami által gondolkodik. A személyiséget tekinthetjük egy fának, ami által az individualitás, ha azt helyes módon táplálja és gondozza, annak 12 gyümölcse összegyűjtésével és megízlelésével a tudatos és halhatatlan élethez juthat. A személyiség egy forma, amely által az individualitás láthatóvá válik, és eljátssza szerepét az idők drámájában. A személyiség olyanféle, mint egy állat, amelyet az individualitás teremtett meg céljai számára; és ami, irányítva és tanítva, lovasát a dzsungelen át és a veszélyek közepette egy biztosabb és békésebb helyre viszi el.

A személyiséget hasonlíthatjuk egy királysághoz, amelyben az individualitás a király, körülvéve minisztereivel, az érzékekkel. A szív királyi kamrájában tartja a király udvarát. Alattvaló -inak, az érzékeknek a csakis jogos és használható kérelmei engedélyezése útján válik a király a káosz urává, és teremt meg egy jól vezetett királyságot, amelyben minden egyes érzék az egész test jóléte érdekében működik.

Egy új személyiség felépítésekor és annak kidolgozásakor - az öröklési áramlat egész gazdagságával együtt, amely a születést követően válik hatékonnyá - minden ember még megszületése előtt törvényszerűen átéli az univerzum kialakulását és fejlődését a kezdetektől fogva az összes történelmi korszakon át. Az egész eddigi evolúción rövidített formában és sebesen mindannyian végighaladunk a fizikai világba való belépés előtt. Az individualitás univerzumunk teremtője, őrzője és újrateremtője, miközben a test alkímiai műhelyében időzünk; ez az a csodálatos műhely, amely egy titokzatos könyvtárat tartalmaz, amelyben az emberiség történelme olvasható. Ez hordozza magában az elmúlt korszakok nyomait és a jövő végzetét; ebben a műhelyben találjuk a lepárlólombikot és az olvasztótégelyt, amelyekben az individualitás a test táplálékai révén kivonhatja az élet elixírjét, az istenek nektárját. Az individualitás az alkimista, amely a mágia művészetével megváltoztathatja a kívánságokat, vágyódásokat és vágyakat, és amely az ilyen alacsonyabb rendű fémeket - a tűz által próbára téve a test olvasztótégelyében - képes tiszta arany-nyá átváltoztatni. Itt fog azután minden idők legrejtélyesebb műve beteljesedni: az állat átalakulása emberré, majd végül az ember átváltozása istenné.

A személyiség lényeges szerepet tölt be. Ha ez nem így lenne, akkor miért jelent volna meg egyáltalán a világban? Ha most eltörölnénk, akkor egy sötét éjszakába zuhannánk vissza, vagy foglyok maradnánk, rendelkezve egy tudással, de tehetetlenül arra, hogy azt hasznosítsuk, mint egy munkás szerszám nélkül, egy fazekas korong nélkül, egy isten az univerzuma nélkül. Ahol nincs gyümölcsfa, ott a kertész nem szedheti le a termést; megfelelő ruházat nélkül a színész nem tudja jól eljátszani a szerepét; mint ahogy királyság nélkül nincs király sem, vagy a mágus semmilyen mágiát nem végezhetne eszközei híján.

A másik oldalról nézve: ha nem lenne individualitás, takács, fazekas, isten, kertész, színész, utazó vagy király, akkor mi értelmük lenne a dolgoknak? Mi értelme lenne a kosztümnek színész nélkül? Élet a fa, alak a kosztüm, vágy az állat, ezek alkotnak meg egy nemiséget hordozó fizikai testet. A test a laboratórium, az individualitás a mágus, a gondolkodás az átalakulás folyamata; az élet az építőmunkás, a forma a tervezés, a nemiség az egyensúly, az individualitás az építész, a gondolkodás a folyamat, a vágy az erő.

A vágy sokféle hangon csendül fel, többnyire a leghangosabb a meghatározó. Az individualitásnak csak egyféle hangja van, amely a szív csendjében és nyugalmában fogható fel, és minden viszályt és hevességet megbékít. Az individualitás Isten hangjának, a bensővé tett Krisztus, a magasabb Én hangjának nevezhető. Ha követjük ezt az individualitást, akkor erőt és hatalmat ad nekünk, és azt a bizonyosságot, hogy a helyeset kell tennünk. Általa békében vészeljük át az élet minden viharát, mígnem elérjük a magasabb nézőpont öntudatát, az „Én vagyok" tudatát. Ez végül eljuttat bennünket a kozmikus tudatba, amelyben az egész emberiséggel egynek érezzük magunkat és mindennel azonosulunk.

Fordította: Szabó Attila

^ugrás az oldal tetejére

Gereben Ágnes

Georg Kawtaradze a Szabad Gondolatok Házában

Január 21-én és 22-én Georg Kawtaradze-t látta vendégül a Szabad Gondolatok Háza. A szemináriumi sorozat keretében most először találkozhattunk Kelet-Európából érkezett előadóval. Kawtaradze úr elsősorban az orosz történelemmel, valamint kultúrtörténet kutatással foglalkozik. Ezeket a területeket azonban több évtizedes antropozófiai tanulmányok adta nézőpontból közelíti meg.

Témájának „A Fekete- és a Fehér-tenger vidéke - a kelet-európai térség két pólusa" - címet adta, új nézőpontot kínálva ezzel az eddig jobbára kelet-közép-nyugat irányú tanulmányokat folytató hallgatóságnak. Előadását, valamint a hozzá kapcsolódó beszélgetéseket Deák József fordította.

A bevezetés az előzményeket ismertette: a mai tudomány az említett két tengert semmilyen módon nem hozza kapcsolatba egymással. A tér és idő által elválasztott különálló egységeket csak úgy kötheti össze, ha valamiféle közvetítőt talál közöttük. Ennek hiányában azonban az esetleges összefüggések észrevétlenül maradnak. Ez antropozófia azonban kitágítja megismerésünk határait. Túllép a ma-teriálisan megtapasztalható valóság körén, és megnyitja számunkra azokat a területeket is, amelyek korábban csak a vallás számára voltak hozzáférhetőek.

Kawtaradze úr évekkel ezelőtt jutott arra a gondolatra, hogy a két tenger neve valamiféle valóságos polaritásra utalhat. Ismerte Goethe színtanát, nézeteit a sötétség és a világosság folytonos küzdelméről, melynek eredményeként a szemünk láttára bontakozik ki a színek gazdag világa. Ezzel a látásmóddal járta a Fekete és a Fehér-tenger vidékét, valamint a közöttük elterülő hatalmas térséget: Oroszországot. Ahhoz, hogy ezt a feltevését tényszerűen alátámassza, évek munkájára volt szükség.

Ezen az általa végigjárt megismerési úton kalauzolta végig a hallgatóságát. Megmutatta, hogyan haladt lépésről lépésre kutatásai során. Ismeretei a tudomány számos részterületének anyagát fogták össze, kihasználva a különböző nézőpontok kínálta lehetőségeket, és minden részlettel tovább mélyítette, gazdagította a megsejtett polaritás tartalmát. A Fekete-tenger áramlásait megismerve, a természeti erőknek ilyen sajátos elrendeződése mögött a szellemvilág egy sajátos konstellációját feltételezte: egyfajta szervet a Föld asztráltestéből, a szimpátia- és antipátia-erők megnyilvánulásának területét. Másfelől a Szolovetszkij-szigetek a Fehér-tengerben neolit kori építmények sorával jelzik a hely különös adottságait. A 30-40 cm magasságban rakott kőfalak keskeny, kígyózó ösvényt jelölnek ki. Ezek az útvonalak szemmagasságból jól beláthatóak, és nem futnak zsákutcába, ennyiben különböznek a labirintusoktól. Feltehetően az individuális gondolkodás kifejlesztését szolgáló misztériumiskola részeiként szolgáltak. Olyan asztrális erők hatására utalnak, melyek az emberi agyban hatnak. Rögzített középpont köré tekeredett, egymással együttműködő, kiegyensúlyozott kígyót mintáznak ezek a rajzolatok.

A szellemi világokkal való kapcsolat lehetőségét két különböző, egymással ellentétes irányban keresték ezeken a beavatási helyeken. A földi erőterek a Fekete-tenger térségében a múltbéli tudatállapotba való újbóli visz-szajutáshoz nyújtottak segítséget. Ennek az eljárásnak az ismeretét a káldens misztériumok őrizték meg, tőlük igyekeztek egyszerezni a görögök. A messzi északon, a Fehér-tenger körzetében a misztériumok a távoli jövőre nézve készítették fel a beavatással embereiket, amikor majd egy harmonizált kultúrában fog megjelenni a szellemi. A térképen a Fehér- és Fekete-tenger vidéke két perifériát jelöl, s a közöttük fekvő hatalmas terület átmenet a fejlődés múltbeli lépcsőfokáról a jövőbelire. Az itt élők se ide, se oda nem tartoznak már és még, ez a drámai helyzet hatja át életüket.

Végezetül magáról az előadás közben bejárt gondolati útról is kitűnt, hogy az ismertetett labirintushoz hasonlóan a periférián tekeregve jutottunk el a középhez: oroszországnak és népeinek helyzetéhez.

Az előadást követően a hallgatók kérdésein indulva jártuk körül a mindannyiunkat érdeklő témát. Többek között megkérdeztük:

- Hogyan látható ez a dramatika a két pólus között élő népeken?

- Mi hívta fel az előadó figyelmét erre a témára, és miért éppen ezt a témát hozta Magyarországra?

- Hogyan alakult a szlávok története, és miért nem tudhatunk még úgyszólván semmit a szláv kultúráról?

- Hogyan jellemezték az európai követek Szentpéterváron egy fogadáson beszélgetve az orosz nép mentalitását három szóval (HeGoc, kéik he öyfl, aöoc)?

- Milyen az állam szerepe oroszországban?

- Van-e, volt-e orosz értelmiség? Mi jellemezte, volt-e kapcsolata a nép más rétegeivel?

- Milyen az antropozófia helyzete oroszországban, a Balti-államokban, illetve a Kaukázus térségében?

- Miért nincs orosz történelem, miért a türelemnek van ott csak történelme?

- Miért százszorosan nehezebb megélni az amerikai civilizációs hullámot az oroszoknak?

- Milyen Szibéria helyzete, hogyan gazdálkodnak földdel, természeti kincsekkel?

- Milyen erői segítik az orosz népet a túlélésben? Ugyanakkor milyen veszélyek leselkednek fejlődésére?

- A Szovjetunió felbomlása milyen következményekkel járt, hogyan éli át az orosz nép a birodalom széthullását?

- A keletre tolt szociális kísérletnek mi áll a hátterében?

- Jelent-e veszélyt Kína Oroszországnak?

- Milyen elnök Vlagyimir putyin? Miért kapott bizalmat éppen ő a kormányzásra?

- Milyen pusztítást okozott a lelkekben a bolsevizmus?

- Milyennek látta Kawtaradze úr Gorbacsov pályáját?

G. Kawtaradze Fekete- és Fehér-tengerről szóló előadását a következő számban közöljük.

A képek Szolovetszkij-szigetét mutatják.

^ugrás az oldal tetejére

"Minden csoda, vagy semmi sem az." (Török Sándor)

Egy "renitens" gondolkodó Pétervárról

Kawtaradze Georgij Alekszejevics antropozófus, történész, a Szentpétervári Gazdasági és Pénzügyi Állami Egyetem gazdaságtörténelem tanára. Grúzia nyugati részén, a sok nemzetiség alkotta, Fekete-tenger parti Gagra városában született, 1942-ben. Vele beszélgetett életéről, találkozásáról az antropozófiával, az orosz antropozófiai mozgalomról Deák József.

Fontos lett felkutatni másokat, akik szintén ezen az úton járnak. Egyszer csak a házban, ahol a könyvet kaptam, bemutattak egy professzornak. Az egyetememen tanított építészettörténetet, de itt találkoztam vele először: mint antropozófussal. Éltek még köztünk öreg, Steiner írásokat őrző antropozó-fusok, de rájuk kellett bukkanni. Ez nem volt köny-nyű, hisz a sztálini megtorlás időszaka őket is szétszórta.

- Kawtaradze Úr! Miként jelenik meg a Fekete-és a Fehér-tenger az életében?

- Nagymamám a Fehér tenger közeléből Szentpétervárról költözött Grúziába. Egy méhészhez ment férjhez. Négy gyermekük született, szép családot teremtettek, ahol hagyománnyá vált legalább egyszer felkeresni Szentpétervárt. A déli, éltető, meleg Fekete-tenger gyermekéletem részévé vált. Ezt tizennyolc évesen északra, Leningrádba utazva el kellett veszítenem. Az ember feladata, hogy gyökereit átültesse az új helyre, ahová sorsa vetette. itt az egyetemet elvégezve lettem történész, de a hideg Fehér-tengerrel egészen másfajta viszonyom alakult ki.

- Mikor, hogyan találkozott az antropozófiá-val?

- A lényeg végleges változatát akartam. De nagy kiábrándulások vártak. Neves professzoraink voltak, engem azonban nevük nem elégített ki, többet akartam tudni. Kételyeimre, gondolataimra a dialektikus materializmus tanárom hatvanas évek-beni intelme máig a fülembe cseng: "Gondolkodtak idáig eleget, sok emberöltőn át! Magának már nem kell. Csak elsajátítani, és minden a helyére kerül!"

Többé nem látott előadáson. Elkezdtem olvasni a XX. század elejének meghatározó művei közül sokat Nietzchsétől. Ekkoriban találkoztam először a reinkarnáció fogalmával. Én is úgy gondoltam: az életnek csak akkor van értelme, ha létezik a reinkarnáció.

Különös, de mihelyt áttértem erre a gondolkodásmódra, kezembe került az első orosz nyelvű Steiner könyv: "Hogyan juthatunk a magasabb világok megismeréséhez?". Egy magánházban bukkantam rá, ahová a sorsom vitt.

Miközben olvastam, igazi csoda történt: nyugodt, meleg, fehér fény áramlott körém. Elég volt kinyitnom a könyvet, és máris megjelent e fényburok. Barátaim persze semmit nem észleltek, noha én azt hittem, ők is látják. De nem én voltam egyedül oroszországban, aki ezt az érzést átélte. Huszonegy évesen világossá vált: megtaláltam, amit kerestem.

- Mennyire volt veszélyes antropozófiával foglalkozni akkor a Szovjetunióban?

- Az államrendet nem fenyegettük, nem bántottak minket. De azért óvatosak, körültekintőek maradtunk. Hruscsov alatt, illetve a brezsnyevi korszakban már nem féltünk annyira. Színre léptek új, hozzám hasonló érdeklődésű fiatalok, akikből hamarosan szerveződött egy kis kör. Eljártak a nagy "öregekhez", a nemritkán Steinert személyesen is ismerő antropozófusokhoz, akiktől Steiner írásokat kaptak. Ezeket írógépeken sokszorosították. Az antropozófia e második generációjának tagjai is hamarosan elkezdtek találkozni Leningrádban, majd Moszkvában.

Ma már tudjuk, hogy e brezsnyevi kor volt számunkra a legkedvezőbb. Nagyon intenzív időszakával más világ, gondolkodásmód köszöntött ránk a társadalmi életben, a művészetekben is. Az akkoriban születő irodalmi alkotásokat, filmeket a korábbi rezsimmel szembeni tiltakozás ihlette. Napjainkra mindez megváltozott. Beköszöntött a szabadság, minden sekélyessé vált.

- Mit lehet tudni Szentpétervár antropozó-fiai életéről?

- Oroszországban, Moszkvában működik az Orosz Antropozófiai Társaság, elnöke Szergej O. Prokofjev, a dornachi Goetheanumban működő Általános Antropozófiai Társaság Svájcban élő vezetőségi tagja. Az ő inspirálására létrejött a moszkvai, egy szentpétervári és ogyesszai, sőt kijevi (!) tagozat. A kijevi antropozófusok válaszul saját ukrán társaságot hívtak életre.

Az antropozófiát Oroszországban manapság legjobban a pravoszláv egyház támadja; pontosabban torz mását, amit kigondolt és terjeszt róla...

A mi, Szófia nevű águnk független a szentpétervári tagozattól. Közvetlenül Dornachhal tartjuk a kapcsolatot. Tizenhat tagunk között van műszaki és humán értelmiségi egyaránt, például építészmérnök, zenész, gazdasági szakember, Waldorf óvónő. Kéthetente összejövünk, és Steiner előadásokkal, írásokkal dolgozunk. Megbeszéljük mit mond számunkra a korábban kiválasztott, elolvasott előadás. Ezután mindenki kijelöl belőle egy számára különösen fontos részt, amelyet a második alkalommal mutat be. Szociális szempontból is jelentősek ezek a beszélgetések, hisz a felmerült kérdéseket közösen beszéljük át. ilyen beszélgetések adták az ötletet előadásaim témáihoz is. Antropozófiai megközelítéssel kutattam egyebek közt az orosz népmesék üzenetét: azt, ki volt valójában az orosz történelem Ál-Dimitríj cárja, mire jöttem rá Gorbacsovval kapcsolatban. Az utóbbi téma a maga idejében rendkívül népszerű volt nyugaton. Előadásokat tartani meghívtak Németország huszonöt városába, a skandináv és a balti államokba. Budapesten most járok először, " A Fekete-tenger és a Fehér-tenger vidéke - a kelet-európai térség két pólusa" témájú kutatásom felfedezéseiről fogok előadást tartani.

^ugrás az oldal tetejére

Hans Möller

Vlagyimir Szolovjov és Oroszország jövője

Vlagyimir Szolovjov és Friedrich Nietzsche ugyanabban az évben haltak meg, 1900-ban, a századfordulón. Rudolf Steiner szempontjából mindkét gondolkodó jelentős szerepet játszott. Mindketten közel kerültek az Én és a Lét rejtélyéhez. Ma, az új századfordulón e két ember gondolatai egyre aktuálisabbak. Szolovjov a Krisztus-impulzusba való betekintésével korábban ismeretlen magasságba emelkedett. Nietzschét ma mindenütt idézik, ám Szolovjov még nem szerepel teljes nagyságában és jövőbeli jelentőségében.

Vlagyimir Szolovjov önemésztő életet élt, mindig úton volt, nem volt állandó lakóhelye, és rendszertelenül táplálkozott. Már 47 éves korában meghalt. Andrej Belij a következő benyomásaival ad számot arról, hogy Szolovjov életének utolsó évében hogyan olvasta fel "Rövid elbeszélés az Antikrisztusról" című utolsó írását: "Szolovjov szomorúnak és fáradtnak látszott, mivel már megjelölte a halál, és attól a szédítő belső nagyságtól is, amely különösen az utolsó hónapokban megfigyelhető volt rajta. Mintha látott volna valamit, amit senki más nem látott, és mintha nem találta volna a szavakat tapasztalatainak megosztásához.

Olvasni kezdett. Amint a következő szavakhoz ért: »János viaszfehéren felállt«, maga is olyan mozdulatot tett, mintha fel akart volna állni. Elnyúlt a támlásszékében. Az ablakon át cikázó villámokat lehetett látni. Szolovjov arca remegett a villámok fényében, mintha inspiráció érné. Rendkívül nagy, igéző szürke szemei, hajlott háta, a hosszú, vékony karok, nagy szája előreálló ajkaival, barázdált arca (...) Egy erőtlen karú óriás: hosszú lábak, sovány test, inspirált szemek (...) gyönge gyermek oroszlán-sörénnyel."

Szolovjov meglepő módon ábrázolta az Antikrisztust: nagy gondolkodónak, írónak és szociális munkásnak, meggyőződéses szellemiségnek, akinek tiszta felfogóképessége mindig megmutatja az igazságot - a Jót, amire az embernek gondolnia kell, Istent, a Messiást. Hitt bennük, jóllehet csak önmagát szerette. Jézusban a saját kiemelkedő előfutárát látta. Miután beavatást nyert a sötét szellem szolgálatába, természetfeletti gyorsasággal írta meg az "Egyenes út az egyetemes békéhez és az egyetemes fejlődéshez" című nagyszerű művét.

Szolovjov legjelentősebb filozófiai teljesítményeihez tartozott felolvasó-sorozata "Az Is-tenemberség"-ről (1875). Az emberfeletti ember gondolata, mint az evolúció célja, akárcsak Nietzsche-nél, nála is világosan megmutatkozott, de a hatalom- és uralkodás-princípium minden formája nélkül. Az Istenember az eljövendő Ember, aki újra eggyé válik a kozmikus valósággal, az isteni lényeggel, és benne az ember kettős természete, az állati és a szellemi, a magasabb és az alacsonyabb lépésről lépésre egyetlen teljességbe olvad össze.

A vallást, művészetet és filozófiát újra egyesíteni kell. A mi időnkben, amikor egyre kétségessebbé válik egy jobb élet lehetősége, Szolovjov gondolatai a megoldáshoz vezető utat jelentik. A saját erőfeszítésünktől függ, hogy ismét feltámad-e Krisztus emberként a halálból. Így mondja Szolovjov.

Manapság általános az érdeklődés Szo-lovjov iránt. Csak most, a rendszerváltás után nyílt lehetőségük az oroszoknak legnagyobb filozófusaikat megismerni. Ez utóbbiak gondolatai ennek ellenére rányomták a bélyegüket az orosz kulturális életre a 20. század első évtizedeitől a második világháborúig. Magnus Ljunggrennek az "Antropos"-ban (Stockholm) megjelent cikke szerint az eltelt évtized Oroszországban az antropozófia évtizede volt. Általánosan kapcsolatba hozták Szolovjov gondolatait Steineréivel, és összehasonlították őket egymással.

Csak most értjük meg, hogy Szolovjov milyen nagymértékben hatott a világirodalom egyik legismertebb művére, a Karamazov testvérekre. Dosztojevszkij 1878-ban zarándokútra ment a nála 32 évvel fiatalabb Szolovjovval a híres kolostorba, Optina Pisztinbe. Dosztojevszkij éppen akkoriban veszítette el második gyermekét, Aljosát, és vigasztalhatatlan volt. Felesége tanácsolta, hogy kérje meg az akkoriban istenes ember hírében álló filozófus Szolovjovot, hogy tegye meg vele ezt az utat. Szolovjov szívesen elkísérte őt.

Dosztojevszkij regényében Amvroszi sztarec lett Zoszima előképe, Szolovjov pedig Aljosa Karamazové. Aljosa volt a neve az elvesztett fiúnak is. Három évvel később meghalt Dosztojevszkij. Szolovjov három különböző beszédet tartott emlékére, amelyekben rámutatott felfogásuk azonosságára a jövőre vonatkozó szellemi feladatban - eszerint keletre és nyugatra, és a különböző egyházakra az igaz Krisztus-impulzus révén kiegyensúlyozó és békítő módon kell hatni, hogy az emberiség igazi egysége megvalósulhasson.

Tudjuk, hogy Dosztojevszkij tervezte a Karamazov testvérek folytatását. A mű egy trilógia lett volna Aljosa főszereplésével. Ekképp egyesült volna a filozófus Szolovjov és az író Dosztojevszkij elképzelése egy eljövendő kereszténységgel áthatott társadalomról, amelyben az életenergia a társadalom minden területén áramolhat.

Rudolf Steiner ezeket a gondolatokat a hármas tagozódású társadalom koncepciójában fejtette ki, a társadalom olyan formálásában, amelyben lehetővé válik a testvériség és a szabadság. A jelenlegi monolitikus állam antikrisztusi alapon áll, az egyházi ünnepnapokon pedig a magánvallást ápolják.

De nem csak a társadalmi életet, hanem anyag-anyánkhoz való viszonyunkat is meg kellene változtatni. Ha a természetet csak élettelen gépként kezeljük, fellázad.

Hogyan lehetséges ez az egyetemes változás? Szolovjov behatóan beszél a Szófiáról, az isteni bölcsességről, nem mint elvont elvről, hanem mint konkrét létezőről. Életében háromszor találkozott Szófiával. Először kilencéves gyermekként, 1862-ben Nagyboldogasszony napján, a moszkvai egyetem kápolnájában: a jelenés fényözönben, égi virággal a kezében mutatkozott meg, s teljesen betöltötte a gyermek lelkét. Gyengéden, végtelen szelídséggel mosolygott rá. Azután lassan és csendesen elenyészett. Másodszor a British Múzeumban találkoztak. Meglepő módon itt ezt mondta a szent Szófia: "Gyere Egyiptomba". A harmadik látomásban Szófia egy csendes sivatagi éjszakán Ízisz istennő kendőzetlen arcát mutatta meg neki.

Rudolf Steiner karácsonyi előadásában, Az új Izisz, az isteni Szófia keresésé-ben (GA 148) ugyanazokról a dolgokról beszél, mint Szolovjov: hogyan találhatna ismét rá az ember, illetve az emberiség az Ízisz-misztéri-um új formájára? Fel lehet-e emelni a fátylat az istennő képéről, amelyre az van írva, hogy "vagyok, aki voltam, aki vagyok, és aki leszek"? "Halandó eddig még nem lebentette föl a fátylamat." Most jött el a lehetőség felfedni a fátylat a Szófia-bölcsesség, az isteni bölcsesség révén, amely Szűz Máriával, az ég királynőjével áll kapcsolatban.

Szolovjov "a világ őrangyalaként" ábrázolja Szófiát, aki minden létezőt befed szárnyaival, akár egy anyamadár a kicsinyeit, "hogy óvatosan vezesse őket az igazi léthez". - "Szófia közvetítő az isteni szellem és az embervilág között aktív és alkotó erő."

Végül meg kell említenünk Szolovjovnak II. Sándor cár 1881. március 13-án történt meggyilkolása utáni kezdeményezését, amely egy hónappal követte Dosztojevszkij halálát. Előadásában Szolovjov kinyilvánította, hogy az új cárnak meg kellene bocsátania apja gyilkosának, hogy ezzel megmutassa a keresztény princípium realitását Oroszországban. Ez a nyilatkozat Szolovjov állami szolgálatainak teljes ellehetetlenülését vonta maga után. Szolovjov írt egy levelet is a cárnak, amelyben ugyanezt kérte. Szolovjovtól függetlenül Lev Tolsztoj is küldött egy levelet ugyanezzel a tartalommal. De a cár elhárította ezeket a javaslatokat. "Az apjára való tekintettel" nem bocsáthatott meg. Ezzel szemben egyre keményebb lett az elnyomás, és az általa kiváltott terrorizmus is, egészen a cárizmus bukásáig. Szergej Prokofjev hangsúlyozza A megbocsátás okkult jelentősége című könyvében, hogy a világtörténelem megváltozhatott volna, ha Oroszország vezetői hallgattak volna akkori legnagyobb szellemiségeik tanácsaira. Ez esetben a 20. század katasztrófáinak nem kellett volna talán apokaliptikus méreteket ölteniük. Lenin nem volt természeti szükségszerűség.

Marianne af Schultén német szövegéből fordította: Tatai Mária

^ugrás az oldal tetejére

Rovaton kívül

Andrej Belij

Megváltoztatni az életet

Visszaemlékezések Rudolf Steinerre (Részletek)

„Steiner külső élete példa volt, felrázó példa; a megrázkódtatás két szélsőségben élte ki magát: lelkesedésben és gyűlöletben; mérsékelt érzelmeinkben alszunk; ő - ébresztett minket. Ha az alvókat ébresztik, hallják ugyan az ébresztő hangját, de nem értik szavait, némelykor dühösen és szitkozódva másik oldalukra fordulnak.

A gyűlölet, amit Steiner kiváltott - ez egy ilyen másik oldalra fordulás volt; ismerem ennek a másik-oldalra-fordulásnak a módját: a Doktornak a gyűlölködők pont a saját hibáikat vetik a szemére. Oldalakat lehetne megtölteni a témával: „Doktor Steiner és támadói". Ismerősök (jó ismerősök), sőt barátok (közeli barátok), és az ő személyes szemrehányásaik; fölöttébb érdekes téma: ki és milyen módon vet Steiner szemére valamit, ki milyen lelki defektussal rendelkezik; gondolatban gyakran foglalkoztam ezzel a témával, és a legmeghökken-tőbb eredményekre jutottam: a Steiner ellen felhozott vádak a vádlók öntudatlan lelki gesztusainak karikatúráiként lepleződtek le.

„Gyűlölet" -ezek voltak a Steiner léte által leleplezett lelki defektusok.

A lelkesedés érthetőnek tűnik, de a Steinerhez való viszonyban a lelkesedés nem a helyes stílus, a lelkesedés azt a másik lehetőséget mutatta meg, hogy kész ugyan valaki a felébredésre, de a jóakarat ellenére csak a másik oldalára fordul, és azt álmodja: „felébredek".

Doktor Steiner számára a lelkesedés túl kevés volt.

A gyűlölet keserűséget okozott neki: az emberek nem voltak közömbösek számára, a hieratikus yoga, ami a tulajdonképpeni oda-hallgatást kizárja, idegen volt számára; itt bizonyos gyengeségek is megmutatkoztak védekezett, polemizált -, mert az emberek nem voltak közömbösek számára, mert ő konkrétan szerette az embereket. Nem akarta a puszta egyik oldalról a másikra fordulást, „gyűlöletet" vagy „lelkesedést", hanem az ébredést: előrehaladást, vele együtt; szenvedett a lelkesedéstől, amivel mint forró vízzel leöntötték, és szenvedett a gyűlölettől. Az „egyensúlyt" nem az alvás nyugalmaként értette; felszólított a nyugalomra és a küzdelemre; a küzdelemben a nyugalomra, a tevékenységre a nyugalomból kiindulva; az egyensúlyt mint a küzdelem nyugalmát, „belátás"nak nevezte, és a konkrét belátás problémáját teljes jelentőségében állította elénk.

O volt a „gyűlölőkkel", „lelkesedőkkel" és „közömbösekkel" folytatott harc tüze, de a társasággal is, amit ő hívott életre, és a köröskörül tülekedő ellenségekkel is, és barátoknak és ellenségeknek a legcsekélyebb nyugalmat sem ajándékozta.

Semmi nem volt benne egy „A beavatott" címet viselő olajnyomatból. És utalt is arra, hogy mai kultúránk feltételei mellett ez a kép romantikus kísértést és rafinált sarlatánságot jelent; az ő értelmezése szerint a tradicionális tanítók nem a „belátás", hanem a titkos működés tanítói voltak, de a titkos működés korábbi tudatállapotoknak felelt meg. A tudatfejlődés előtt más út nyílt meg: a belátásé; ezen út mellett állt ki Steiner, szemben a lelkesedéssel és gyűlöletérzéssel.

Az új tudás többé nem titkos közlések ballasztja, hanem egy bennünk szunnyadó szerv, a modern beavatási út problémája; egy út, ami a bennünk rejlő, számunkra immanens megismerés/ismeretek uralásához vezet, és nemtudásunk ebben a vonatkozásban - álomittasság: a múlt felé fordulás mint lelkesedés (vallásos, misztikus, teozófikus) vagy mint gyűlölet és közömbösség." (29-31. oldal) (...)

„Ezen a ponton nagyon gyakran félreismerték, mindenek előtt olyan emberek, akik Steiner előadásainak „hipnotikus hatása" ellenére szívesen hangsúlyozták függetlenségüket. Steiner időnként valóságos „műalkotást" hozott létre: a hallgatók között ott volt egy vendég, aki normálisan a galériák madonnáinak és Beethoven zenéjének szeretett örülni. A doktorral szembeni teljes belső ellenállásában egy ilyen hallgató az előadás hallgatása során tuskóvá változott, és csak arra volt képes, hogy „ideológiai sémákat" állapítson meg és utasítson el, anélkül, hogy észrevette volna, hogy ilyen sémák egyáltalán nem léteztek, hogy minden egy zenei ritmusban „áradt", hogy a Doktor a szemére vetett „sémával" a legkevésbé értene egyet, hogy mindaz, amit ő látott és hallott, leginkább mint művészet lenne megérthető; egyáltalán nem jutott eszébe egy ilyen gondolat, és csak csodálkozott volna: Hogyan? Művészet? De hisz én azért jöttem, hogy egy előadást hallgassak meg! Itt antropozófiának, nem művészetnek kell lennie! - Emberek, akik az ilyen pillanatokban saját előítéleteik következtében fatus-kóvá változtak, csak valaki olyannal hasonlíthatóak össze, akinek felhívják a figyelmét a lenyugvó nap fényében rózsaszínben világító földre, és erre így válaszol: nincs rózsaszínű Föld.

Az ilyen bunkók láttán minden művész keresztet vet; az „antropozófiai ideológia" kritikusainak szerepében komoly képpel ülték végig Steiner előadásait.

Nem mondhattuk nekik: Atyuska, felejtsd el az ideológiát, örülj egy kicsit a leskelődés közben! - hanem hallgatnunk kellett az antropozó-fiával szembeni kritikátlanságunkról szóló mesét. Még a legokosabb emberek is áldozatul estek ennek az idiotizmusnak.

Sosem fogom elfelejteni azt a komikus jelenetet, ami Bergyajevvel esett meg, aki részt vehetett Helsingforsban Steiner kurzusán; a tíz előadás mindegyikén kevésbé figyelt, sokkal inkább azzal foglalkozott, hogy a Steiner „mágikus kisugárzása" általi lehetséges befolyásolás ellen védekezzen, és így az egész ciklusból semmit sem fogott fel - a saját sémáján kívül, ami értelmetlen, csaknem ostoba volt; az egész teremben folyton csak az ő fújtatását, sóhajtozását és széke nyikorgását lehetett hallani, és amikor hátrafordultam efelé a fújtatás, sóhajtozás, nyi-korgás felé, csak egy kilógó nyelvet láttam.

Bergyajev „küzdött".

Később kiderült, hogy tulajdonképpen mi is volt az, amivel küzdött: az eloadások egy bérelt teremben zajlot tak, míg egy szomszédos teremben, aminek a Steiner rendezvényéhez semmi köze nem volt, valaki ugyancsak minden respekt nélkül a „Bol-hakeringot" gyakorolta zongorán. Bergyajev megszólította a barátomat: Mondja, Steiner előadásai mindig zenei aláfestéssel zajlanak? - Ennek a kérdésnek az a vélemény volt az alapja, hogy a zenének a misztikus felvevokészség fokozásához kell hozájárulnia. - De hát ez a Bolhakeringő! - válaszolt a barátom. Azt gondolta: Talán csak nem azt hiszi, hogy Steinernek a Bolhake-ringőre van szüksége kísérőzeneként?

Bergyajev zavarba jött.

A „befolyásolás" elleni küzdelem megbénította Bergyajev elementáris zenei felvevőképességét (jó ismerője volt Szkrjabinnak)." (173-175. old.)

(...)

„Nem szenvedhette a megőrzött erények miatti önelégültséget.

Gyakorta mondta: „Jobb hamisan gondolkodni, mint egyáltalán nem gondolkodni." Ez alatt az etikára, nem a logikára gondolt: a gondolatnélküliséget minden bűnök legszörnyűbbi-kének tartotta: az „állvamaradt" gondolat: szokás, az állvamaradt szokás: ösztön, a meggyöke-redzett ösztön maga a halál. Steiner legalább a gondolatainkat fel akarta szabadítani, hogy feltartóztassa bennünk a halált; minden állvama-radtat úgy tekintett, mint valami visszafejlődést, egy lesüllyedést, és ez a lesüllyedés a megőrzött erények önelégült érzésével kezdődik.

Véleménye szerint néhány antropozófus „nem gondolkodik", amikor azt hiszi, hogy az antropozófia révén minden világossá és áttekinthetővé válik; az ilyen széplelkűség ellen Dornach-ban mindig mennydörgött: „Ez mégsem megy, állandóan ilyen megvilágosodott mosollyal járkálni, és folyton csak meditálni és meditálni és meditálni! Igazán szervezhetnének egy kört a maguk továbbképzésére! Vagy egyszerűen csak összejönnének és egy kicsit nevetgélnének és egymást kölcsönösen parodizálnák!"

O, a szellemi vezető, aki meditációkat adott az embereknek, arra szólított fel, hogy ezeket a meditációkat parodizálják, nem csak úgy körülbelül; néhány hölgynél túlságosan szépen sikerültek akkoriban a meditációk, amelyekben az egyik hölgy azt tapasztalta, hogy ő lenne az újratestesült Pál apostol, egy másik maga az ősanya Éva. Az ilyen „szép" meditációk árnya egyre sűrűbbé vált: pletykákká vált, melyek mérgezték a dornachi atmoszférát.

A paródiára való felszólítást az egyik „tanti" nem bírta ki - nevezetesen épp az ősanya Éva; és átéltük, ahogy egyik napról a másikra átváltozott: a nyakában viselt kereszt ellenére boszorkányként lepleződött le, akit ki kellett zárni a társaságból; „Pál apostol" okosabban viselkedett: csöndben visszahúzódott egy sarokba, és egy egész évre visszavonult Dornachból. (Vajon megírta a paródiát saját magáról?)" (114-115. old.)

Verwandeln des Lebens, Zbinden Verlag, Dornach 2004

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Kismagyar hamis

Gondolatok a Metamorfózis című újságban megjelent cikksorozat (Rudolf Hauschka: Táplálkozás) kapcsán

Korunk jellemző tünete a könyvhamisítás, amikor a szerző művét kiegészítik, lerövidítik, néhány gondolatát ellenkezőjére váltják stb. Miért is kerülné el ez az antropozófiai irodalmat, sőt úgy tűnik, itt még erőteljesebben jelentkezik ez a tendencia. Nem célom most, hogy a kérdés fenomenológiai elemzését adjam, csak megemlítek néhány példát.

A leggyakrabban előforduló hamisítás - mert ez is hamisítás - a rossz fordítás. Sajnos magyar nyelven is megjelent néhány Steiner könyv, amelyeknél nem menthetjük a fordítót és főleg a kiadót azzal, hogy hát nehéz Steinert fordítani, mert olyan gondolatok kerültek be - nem szándékosan, de megbocsáthatatlan módon - amelyek zavarosak, érthetetlenek, vagy ami még rosszabb, félreérthetők.

A hamisítás egy egészen más műfaja, amikor a szerző idéz egy műből, majd hozzáteszi a saját gondolatát, de „elfelejti" kitenni az idézőjelet, sőt gyakran azt sem említi meg, hogy ez idézet. Nem kell különösen elemezni, hogy a hamisításnak ez a módja milyen alattomos és veszélyes. Az író egy tekintély gondolatait a saját gondolataival összemossa, így esetenként az olvasó az általa elfogadott és tisztelt tekintély „címkéjével" az író ettől a forrástól sokszor teljesen eltérő gondolatait kapja meg. Máskor pedig úgy csapódik be az olvasó, hogy mondjuk Steiner gondolatait az idézőjelet elhagyó író gondolatainak véli.

Súlyos hamisításnak számít, amikor az író - sokszor bevallottan - megírja egy könyv rövidített, illetve egyszerűsített, könnyebben érthető változatát. Megjelent például Németországban egy waldorf szülő tollából Steiner egyik műve átírt formában, mondván így sokmindenki megértheti.

Talán a hamisításnak ezen formájához tartozik a Metamorfózis című lap III. évfolyam 1011-12. számában folytatásokban megjelent Rudolf Hauschka: „Táplálkozás" című műve. Már a címmel is baj van, hiszen az eredeti mű címe magyarul úgy hangzik: „Táplálkozástan", és erről tudni kell, hogy ez a szerző háromkötetes művének („Szubsztanciatan", „Táplálkozástan", „Gyógyítóanyagtan") középső könyve. Dehát a címadás a legkisebb probléma. Ez a folytatásos cikksorozat azt a látszatot kelti, hogy az eredeti mű fordítása, bár a cikksorozatot az újság minden bevezető, magyarázó szöveg nélkül közölte. Kisebb nyomozás után kiderült számomra, hogy az újság a Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárában is megtalálható, ismeretlen szerző ún. (a könyvtári katalógus szerint) „részletes kivonatát" közölték le. Az újság még azt is elfelejtette közölni, hogy ez a kivonat. De még ez sem a legnagyobb baj! A legnagyobb baj, hogy a közel 1/8-ra lerövidített szövegben minden valódi összefüggés elveszik, és megkapjuk - hasonlattal élve - az emberlény helyett a puszta csontvázát, de ezt is torzan.

Az ismeretlen szerző talán könyvélményét akarta rögzíteni, így lenyomatát adta annak, amit a könyvből megértett, mégpedig úgy, hogy a kihagyott vagy lerövidített gondolatokat esetenként saját szövegével egészítette ki.

Ha az újság legalább azt megtette volna, hogy utal arra, hogy ez egy ismeretlen szerző kivonata a könyvből, akkor csak azt mondanám, hogy nem szabadna ilyent megjelentetni, mert a kivonat nem pótolja az eredeti művet (Diákok kedvenc könyve a kötelező olvasmányok zanzásított változata, ahol a Hamlet két oldalban „megismerhető". De itt legalább mindenki tudja, miről is van szó.)

De az újság súlyos hamisítást követett el azzal, hogy még a kivonatolás tényét sem közölte.

A cikk terjedelme nem engedi meg, hogy részletes elemzéssel bemutassam, hogy ez a cikksorozat az eredeti könyvhöz képest milyen tévedéseket, hamisításokat tartalmaz, itt csak két példát említenék meg.

A cikk 8. fejezetében (A zsír mint táplálék) találjuk a következőket:

„Ahogy a tüdő a fehérjénél, úgy a máj játssza a legfontosabb szerepet az ember zsírháztartásában. O termeli az epét, ami a bélben lévő tripsinnel együtt lebontja a zsírokat. O hozza létre az új emberi szubsztanciát, mikor az éterizált zsiradék átkerül a bélfal másik oldalára". (kiemelés tőlem. F.M.)

A kivastagított mondat az eredeti könyvben így hangzik „ .... (a máj az) a szerv is, amely a szubsztanciát ismét az ember életébe betagolja, miután ezen tápanyag a bélben már teljesen halottá vált".

Nem tudom mit gondol a kivonat írója „éte-rizált zsír "-ként, de ezt nem írja Hauschka, és ebben az értelemben ez hamisítás, hiszen Hauschka itt Steiner nyomán arról ír, ahogy a halott anyagból varázslatos módon emberi szubsztancia keletkezik.

A következő példa igazi kismagyar hamis, több hamisítási típus is található benne.

A 12. „Tej és méz" című fejezetben a cikk kivonat így ír: „Ha nem innánk tejet idegenek maradnánk a Földtől, nem éreznénk át földi feladatainkat".

A hamisítás ott kezdődik, hogy a cikk-kivonat írója elfelejtette megemlíteni, hogy a könyv ezt mint Rudolf Steiner idézetet említi. A hamisítás azonban folytatódik, mert a kivonat írója az idézetet megcsonkítja és átalakítja. Az eredeti Hauschka könyvben lévő Steiner idézet így hangzik „...A tej mint táplálék hozzásegíti az embert, hogy tetteiben a Földön teremtővé váljék, összehozza őt a földi viszonyokkal, de úgy hogy közben nem akadályozza azt, hogy az ember az egész Naprendszer polgára legyen."

Nem kell talán túl hosszú elemzés ahhoz - ha csak arra a különbségre utalok, hogy mit jelent „átérezni" a földi feladatokat, vagy „a tettekben teremtővé válni" - hogy megállapítsuk: ez színtiszta hamisítás.

Nem folytatva a példák sorát, ki kell mondanom, hogy súlyos felelősség terheli a Metamorfózis újság szerkesztőségét, amikor ezt a cikksorozatot megjelentette, megtévesztve az olvasókat.

A jelenség, amelyről írtam, általánosságban is nagy fájdalmat okoz nekem, de ebben a konkrét esetben még valamit megemlítenék. Alapítványunk tervezi Hauschka három könyvének a megjelentetését, mert a Steinert követő generáció egyik alapművének gondoljuk ezeket. A megjelentetésnél még arra is vigyázunk, hogy az egymásra épülő művek sorrendben jelenjenek meg. (Az első kötet, a Szubsztanciatan 2005. márciusában jelenik meg.)

Az újság által a nyilvánosság elé került ál „Táplálkozástan", az egész Hauschka-i művet hamisítja meg, diszkreditálja.

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

A népszavazásról

Arról, ami történt, a hazugságözönről, a szívszorító jelenetekről nincs kedvem írni. Makovecz Imre tömören és pontosan jellemezte, mi volt mindez, s mik a következményei:

„.Sikerült a népszavazással az utódállamokkal tudatni, hogy bármit tehetnek, nem vagyunk már magyarok. Zsidósors a pogromok idejéből.Életem szégyene 2004. december 5.."

A jelenség azonban rátekintést követel, mivel mindaz a pokoli történés, ami ma Magyarországon zajlik, egy tudatküszöb átlépésére való képtelenség tünete - melyet természetesen sötét hatalmi ambíciók a végletekig ki is használnak -, s ennek félreértése csak a helyzet éleződését fokozhatja, akár tragédiáig menően.

Magyarország helyzete és sorsa centrális a világ jövője szempontjából. Ami itt helyi drámának tűnik, az a Föld sorsát is befolyásoló esemény, melynek minden egyes ember tevőleges alakítója.

A Magyar Narancs c. hetilap 2004. decemberi száma interjút közöl az ú.n. kulturális elit egy ismert személyiségével, Nádas Péter íróval. Az interjú néhány szimptomatikus kijelentését vettem szemügyre, melyek újra és újra visszhangoznak a magukat kulturális és politikai elitként definiáló körökben, s a média által lefedett területen. Mik ezek a jellegzetes kijelentések, milyen akarat kifejeződései, mit olvashatunk ki belőlük, s vajon érdemes-e velük foglalkoznunk?

(M.N.: „.miért lehet a nemzetfogalommal még mindig embereket manipulálni, és mitől függ, hogy a nemzeti szólam meddig lesz ennyire hatékony?")

N.P: „.A második világháború utáni európai történelem ezt a vitát nem tartja aktuálisnak. Trianon egy kastély.(...)

Nem foglalkoznak vele."

„A szerbeket tíz éven át hagyták, szétdúlták az egykori Jugoszlávia országait. De hát maguk az európai választópolgárok nem járulhattak hozzá ahhoz, ami történt, mivel szemben állt a demokrácia alapelveivel. Etnikai alapon demokráciát csinálni nem lehet. Kénytelenek voltak bombázni."

„A népszavazás kérdései nálunk olyan ügyetlenül voltak feltéve (...)"

„.Magyarország nem jelentős hely.(...) Nincs magyar primátus, nincs extra szerepvállalás, a magyarságnak nincs a térségben küldetése."

„A nagy népeknek más a súlya, más a helyzete."

„...egy globalizált világban tilos olyasmit csinálni, ami a határon kívül nem értelmezhető."

„. a kötelezettségek meghatározása nem állhat etnikai alapon, mert abban a pillanatban más etnikumokat kezd sérteni."

„A magyar miniszterelnöknek, Gyurcsány Ferencnek köszönhetjük, hogy végre mondott egy világos nemet. És a kimondás kényszerétől vezetve a népesség egy része szintén döntött az igen vagy a nem között."

„Orbán Viktor nagyon tehetséges fiatalember volt. (. ) A számítása sem volt rossz. Ha liberálisként nem lehet sikere (. ), akkor a jobboldalon keres magának támogatókat. (. ) nagyon nagy számítási hibákat követett el. (. ) Nem tudta meghatározni, (...) hol a határ a jobboldal és a fasiszták között. Miután a mai napig lebegteti, a csőcselék beáramlott abba a politikai rendszerbe, amit fölépített (...)"

„.a másik irreális elképzelés, hogy Európa valami nagyszerű és főleg finom idea lenne. Nem az. Európa egy szörnyű realitás, amelynek vannak óriási művészeti, tudományos, kulturális értékei. Ezek bármelyik nap szörnyet szülhetnek."

Az egyik megállapítás, amit a szöveg alapján megtehetünk, hogy Nádasnak nincs nemzetfogalma. A nemzet és a nép minőségét elavultnak tekinti, a „tárgyalás" és a „választás" elvét helyezi az „etnikai" elv helyére, a korszerűség, a modernizáció jegyében. Ahol az „etnikai elv" megjelenik, ott rögtön veszélyt sejt, a nemzetfogalom kérdését kerüli.

A magyarságnak szerinte nincs küldetése, de ugyanígy vélekedik Európáról is. Küldetést csupán a nagy népeknek tulajdonít, s néhány helyi demokratának, köztük vélhetően önmagának.

Egyfelől jól csengő frázisokat mond szolidaritásról és demokráciáról, másfelől előkelő idegenként fogalmaz az itt élőkről („a magyarok", „a népesség"), akiket szerinte irányítani, felügyelni kell, mert különben lépten-nyomon „szörnyet szülnek", fasizálódnak, s akkor majd a felvilágosultak a demokrácia nevében kénytelenek lesznek bombázni. A nép mély lenézése olvasható ki mondataiból, s nézete szerint a rendszerváltáskor is „néhány emberre korlátozódott azoknak a száma, akiknek fogalmaik voltak arról, hogy mi a demokrácia." Utoljára Gerő Ernő szájából hallhattuk a „csőcselék" jelzőt, melyet N.P könnyedén ráakaszt azokra, akiknek nézeteivel nem ért egyet, s akiknek belső motívumaira nem is kíváncsi.

Mi rajzolódik ki e világképből?

Tartózkodnék N.P megítélésétől - aki egyébként egyike volt azon aláíróknak, akik Szerbia NATO-bombázása alatt nyílt levélben sürgették még több bomba ledobását -, mert személye egy jellegzetes gondolkodásmódot jelenít meg, inkább patológiás leírásra törekszem, a lehető legnagyobb tárgyilagossággal. A szöveg a XX. század történelmének mély meg nem értéséről tanúskodik, amit azonban hiba lenne morálisan megítélnünk, mert ez a - később definiálandó - tudatküszöb átlépésére való képtelenséggel magyarázható. Legyengült énje emellett olyan inspirációkat enged be tudatába, melyek nem tőle származnak.

Nem nehéz a mozaikokat összerakni, mert azok koherensen az anglo-amerikai világpolitika fő szándékait mutatják. Nádas Péter akar-va-akaratlan ennek szócsövévé válik. Ehhez természetesen joga van, ahogy nekünk is jogunk van véleményt alkotni a jelenségről.

Az amerikai évszázad

Ma Amerika gazdasági és katonai eszközökkel világbirodalmat épít. Ez a folyamat a XIX. század végén kezdődött. Európa akkor változások előtt állt. A szociális kérdés megoldásra várt. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyfajta unióként alkalmas volt a népek együttélésére, azonban belső reformokra várt. Régóta érlelődő igény jelentkezett az itt élő népek kulturális autonómiájának kiteljesítésére, az új társadalmi rétegek jog előtti egyenlőségére és egy együttműködésen alapuló gazdaságba való békés átalakulásra. Közép-Európa prosperált, hatalmas gazdasági fejlődést valósított meg, közben görgette magával a szociális kérdés megoldatlanságát. Németország - a mai USA-hoz hasonlatosan - gazdasági expanziót hajtott végre, Oroszországba történő hatalmas tőkekihelyezésekkel. Németország gazdasági ereje ekkor azonos volt az USA-val, ezért gazdasági konkurensévé vált. Eközben Anglia vezető köreiben egy eljövendő háborúról beszéltek, mely átrajzolja a térképet és a közép-európai birodalmi rendszerek szétrombolása után köztársaságokat hoz létre. Közép-Európa vezető hatalmai - Németország és a Monarchia - elmulasztották, hogy a kor követelte változásokat végrehajtsák, ehelyett inkább a külső hatalom megszilárdítására törekedtek. Az első világháború kitörése e mulasztások következménye, mely azonban lehetőséget adott az angolszász hatalmi szándékok megvalósulásának. Amerika beavatkozása következtében a szépen csengő wilsoni elvek - a népek önrendelkezése - alapján a szétzúzott birodalmi rendszerek helyére mesterségesen létrehozott nemzetállamok kerültek - etnikai alapon meghúzott határvonalak mentén. Ezzel szemben állt az a Közép-Európai népekben élő törekvés a hármas tagozódású szociális szervezet megformálása iránt, melyet elsőként Rudolf Steiner ismert fel és nevezett meg. A szociális organizmus belső követelményei szerint az egyén felszabadításának feladata elsődleges, s a népek szabadsága csak ebből következhet. Wilson hatékony demagógiája valósult meg, mely az európai népek életének mély meg nem értéséből született, s véres lakosságcseréket, mai kifejezéssel „etnikai tisztogatásokat", kisebbségi létet teremtett egyfelől, harcos nacionalizmust az újonnan létrejött nemzetállamokon belül másfelől, elültetvén egy újabb háború csíráit.

Ez volt Trianon. A trianoni határokat mesz-szemenően az „etnikai elv" alapján húzták meg, méghozzá azok a hatalmak, akik ma is a világpolitikát alakítják. Ekkor Közép-Európa - ha darabokban is -, de még megvolt. Németország szellemileg és gazdaságilag összeomlott, átmenetileg megszűnt konkurens lenni. A két háború közt azonban megismételte és tetézte mulasztásait, óriási gazdasági fejlődést produkált, ezzel ismét konkurenssé vált, szellemi feladatát pedig ismételten elmulasztotta, sőt annak démoni ellenképét valósította meg.

Az első háború semmit nem oldott meg azokból a kérdésekből, melyek kitöréséhez hozzájárultak; a második csak elmélyítette a problémákat, egyúttal kettéosztotta Európát. Ez Közép-Európa eltűnését eredményezte, ami az anglo-amerikai céloknak tökéletesen megfelelt. Amerika mindkét háború révén óriási gazdasági potenciálra tett szert, míg Németország és a Monarchia helyén apró utódállamok romhalmaza hevert.

Churchill 1946-ban az angolszász politikának a század hátralévő részére szóló feladatát egy angolszász dominanciával rendelkező európai unió megvalósításában látta, mely számára egyedüli útként tűnt fel a világhatalom eléréséhez. Az 1989-es fordulat és egyesülés nem hozta el Európa önmagára eszmélését. Az Unió Churchill terveinek megfelelően a század végére megvalósult, anglo-amerikai hegemóniával. Az új amerikai doktrína 1990 után a „Civilizációk összecsapása" lett. Huntington térképe, az „új Trianon" a világot absztrakt kulturális tömbökre tagolja, Európát pedig az „Euroamerika" nevű blokkba olvasztja. A tömbök közt permanens konfliktusokat feltételez. Természetesen Amerika szerepe „világcsendőrként" a „Divide et impera" elve alapján a peremterületeken a konfliktusok kezelése lenne. Hogy ezt betölthesse, ehhez a térképet kell hozzáigazítani, s ha nincs konfliktus, „casus belli"-t kell kreálni. A szerb háború ennek a sakkjátszmának az eredménye, és a következő lépések főpróbája. Bebizonyosodott, hogy a korábban évszázadokig békében együtt élni képes népeket fizetett provokátorokkal és szabadcsapatokkal - a néplélek mozgatóerőit manipulálva - össze lehet ugrasztani, s az együttéléshez való visszatérés helyett generációkra kiható tragédiákkal beléjük vésni az etnikai alapú önrendelkezés elvének elsőbbségét. A nemzetközi jogot lehet lábbal tiporni, mesterségesen gerjesztett konfliktusok ürügyén katonai agressziót végrehajtani „béketeremtés", és hadiállapotot állandósítani „békefenntartás" címén.

Ma a játéktér a glóbusz egésze. A konflik-tusgerjesztés+beavatkozás régi módszerének (v.ö. Greene: A csendes amerikai c. könyvével ill. annak filmes feldolgozásával) legfrissebb példái Afganisztán és Irak.

Az amerikai világpolitika szemszögéből tehát így néz ki a helyzet.

Konzekvenciák

Hol a helyünk, milyen sorsra számíthat a magyarság jelen események után?

A népszavazás során több dolog vált nyilvánvalóvá:

- Magyarország gyarmattá vált. A kormány helytartóként működik, demagógiával és médiamanipulációval uralja az emberek tudatát.

- Amerikának nem érdeke Közép-Európa megerősödése, netán feltámadása. Érdeke azonban az etnikai feszültségek fenntartása és gerjesztése, mint állandó ürügy a felügyeletre és a beavatkozásra. A helytartók feladata ennek menedzselése és a gazdaság feletti uralom átjátszása a gyarmattartóknak. Amerikának nem érdeke a népek együttélése, a megértés Kelet és Nyugat, Észak és Dél közt.

- Közép-Európa veszélyes, mert Amerika világhatalmi szándékaival szemben áll. Ezért minden, a gyógyulás felé tett kezdeményezést démonizálni kell: az érdekérvényesítést, magunk és a határon túli magyarok jogaiért való kiállást „hatalmi ambícióként" feltüntetni, a gazdasági talpraállás felé tett lépéseket klientúraépítésnek kell aposztrofálni. A békés nemzetegyesítés, a nyelvi-kulturális autonómia tilos.

Trianon sem az egyén, sem a népek szabadságát nem hozta el. Megakadályozta viszont, hogy a Kárpát-medence népei együttélésük megfelelő formáját maguk találják meg. Ez a feladat máig megoldatlan, s amíg így marad, addig csak fájdalom és szenvedés lesz részünk.

Nádasnak egy kijelentésében igaza van: a népszavazás kérdése valóban rosszkor és rosz-szul lett feltéve.

Mi a nép? A nép etnikai-nyelvi közösség. A Kárpát-medencében több nép élt-él, németek-szászok, tótok és más szláv népcsoportok, zsidók, és sokan mások. Vérségi értelemben vett „színmagyarok" leginkább a székelyek, de lényegében már csak a zárványokban találhatóak (pl. csángók). A népi karakter a vérségben él, az örökléssel adódik tovább. A nyelv helyhez kötődik. A nyelv a néplelket inspiráló népszellemtől, az arkangyaltól ered.

A nemzet az önmagát megnevező közösség, mely kulturális karakterű, és ezért több népet is magába foglalhat. A magyarság minősége vérségtől független. A Kárpát-medencében élő géniusz, a népszellem köti össze mindazokat, akik ebből az inspirációból valamit érzékelnek. A népszellem nem soviniszta, az arkangyal nem lehet náci. Az etnikai konfliktusok okai a szellemtől való elfordulásban és/vagy külső manipulációban keresendők. A manipuláció célja éppen a népszellem sugalmazásának elfedése, visszájára fordítása.

Hogyan lehetett volna a népszavazás kérdéseit helyesen föltenni? A kérdés a magyarság minőségét a vérséghez, a származáshoz kötötte. Ez egy átmeneti, adott politikai helyzetben jogos lehet, de helyes nem. A helyes kérdésnek a nyelvhez, kultúrához való viszonyra kellett volna kérdeznie, a magyarságot szabadon vállalt közösségként megragadva. Hogy ennek jogi formája mi lehet, arról további gondolkodásra van szükség.

A magyarság vállalása nem mások ellenében valósul meg, de nem járhat konfliktusok nélkül. A Trianon óta eltelt idő változásai a határrevíziót mára lehetetlenné és értelmetlenné tették. Mire lenne szükség és mi lehet a megoldás? A vámhatárok lassú feloldódása az egységes gazdaság megteremtéséhez segít hozzá. Ez alkalmat teremt az itt élő népek közti békés gazdasági kapcsolatok kiépülésére, mely harmonizál. A jogi egyenlőség eszköze lehet a kettős állampolgárság megadása, ha az adott politikai hatalom egyébként nem biztosítja az egyenlő elbánást a kisebbségeknek. A kulturális autonómia (szabad nyelvhasználat a kultúra, az oktatás területein, valamint az állami intézményekben) megadása lehetővé teszi a szabad kapcsolódást a nyelvhez és a kultúrához. Amennyiben a jogegyenlőség és a kulturális autonómia megvalósul, úgy a kultúra területén a természetes vonzódás, a szabad konkurencia megindulhat. Konfliktusok nélkül, békésen felszínre kerülhet az államalkotó, a kultúrahordozó képesség, állami kényszerektől és gazdasági befolyástól mentesen. A helyzetet nehezíti, hogy a külső hatalmak manipulációja nacionalista hatalmi ambíciókat és rossz lelkiismeretet ültetett a szomszédos népek vezetőibe. Ez csak hosszú, bizalomépítő folyamat révén oldható. Az elrontott helyzet miatt nem megkerül-hetőek a jogok érvényesítése kapcsán adódó egészséges konfliktusok, ezek azonban nem haladhatják meg a diplomáciai vita szintjét.

Hogy a népszavazás katasztrofális eredménnyel járt, ez csupán azt jelenti, hogy a problémák nem oldódtak meg, tehát más úton, de továbbra is törekedni kell erre. Ha nem tesszük, még nagyobb katasztrófát elővételezünk.

A tudatküszöb

Mi teszi lehetővé azt, hogy az Európától idegen szándékok befogadásra találjanak? Leegyszerűsítés lenne csupán a kiszolgálók műveletlenségével, immoralitásával magyarázni. Az amerikai szándék ismeri az „etnikai elv" hajtóerőit, azonban visszaél vele a konfliktusok gerjesztése során. A néplélek mozgató erői mélyek és erősek. Megismerésük hozzásegít a népek közti megértéshez és együttműködéshez, de a visszaélést - nacionalizmust, rasszizmust - is lehetővé teszi. Hogy manipulálni lehessen velük, működésüket homályban kell tartani. Ezért a népre-nemzetre való hivatkozást rögtön nacionalizmusnak, a népakarat keresését populizmusnak kell aposztrofálni. Németországban, ahol a nácizmus idején a legsúlyosabb manipuláció és visszaélés történt a nemzettudattal, ma már a népszellem kifejezés említése is „kódolt" nácizmusnak számít. Márpedig a néplélek, a népszellem működésének áttekintése nélkül nincs megoldás, s a manipulációnak nem lehet gátat szabni.

A népszellemek megismerése a jelenkor tovább nem halasztható feladata. Ehhez azonban át kell törni a szellemi tapasztalás felé, mert az intellektuális tudat e megismerésre képtelen. Képtelenségét tudat alatt érzékelvén szorong és irracionális félelmeket táplál. A megismerés azonban feloldhatja e félelmeket, s a manipulációt kizárja.

A néplélek, a népszellem működésének megértéséhez Rudolf Steinernek a János-evangéliumról szóló előadását hívom segítségül. Az evangéliumot beavatási ösvényként írja le, s ezt bevezetve, a kereszténység előtti egyik beavatási útról, a perzsa Mithrász-kultuszról beszél. Ebben a tanítvány hét fokozaton át emelkedhetett fel. Az első a „Holló" fokozat. A tanítvány ekkor válik képessé a fizikai világban szerzett tapasztalatait átvinni a szellemi életbe. Megkísérel felülemelkedni azon, ami csak ő maga. A második fokozat az „Okkult". A tanítvány itt már néhány fontos okkult titok birtokába jut. Az Okkult már annyira megnemesíti énjét, hogy az eggyé válik saját közössége énjével, az ő érdekeiket magáévá teszi. A harmadik fokozat a „Harcos". Ezek a beavatottak már képesek voltak saját magasabb énjüket átélni egy bizonyos mértékig. A Harcos a tágabb közösségért harcol. A negyedik fokozatot akkor érte el a tanítvány, amikor megszerezte a teljes belső harmóniát és nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és erőt. Ezt a fokot nevezték az „Oroszlán"-nak. A beavatott olyan fejlettségre jutott, hogy az okkult tudást már nemcsak szavakban, hanem tettekkel is tudta képviselni. Az Oroszlán felemelkedett az egész törzs tudatáig, azt hordozta magában. A zsidóknál „Júda oroszlánja" az egész törzs énjét birtokolta.

Az ötödik fokú beavatott olymértékben saját személyisége fölé emelkedett, hogy fel tudta venni magába a néplelket. A népszellem így őbenne élt. A perzsák az ilyen beavatottat úgy hívták: „a Perzsa". Minden individuális eltűnt belőle, tudata eggyé vált az egésszel. Ma ez már másképp van, de a kereszténység születésekor még megvolt a jelentése.

A János-evangélium 1. fejezet 46. verse írja le Jézus találkozását Nátánáellel.

„Találkozék Filep Nátánáellel, és monda néki: A ki felől írt Mózes a törvényben és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát. És monda néki Nátánáel: Názáretből támadhat-é valami jó? Monda néki Filep: Jer és lásd meg! Látá Jézus Nátánáelt ő hozzá menni, és monda ő felőle: Ímé egy igazán Izráelita, a kiben hamisság nincsen."

Nátánáelt itt mint az ötödik fokozatú beavatottat köszönti. Ez azt jelenti, hogy ő megismerte, mit jelent nekünk, embereknek az élet lényege, az Élet Fája. Életünkben előbb a Tudás Fájának gyümölcsét kóstoljuk meg. Akkor részesül valaki a Tudás Fájának

gyümölcséből, amikor ki tudja jelenteni magáról, hogy „én".

Amikor a magasabb, a szellemi felébred az emberben, előfordulhat, hogy Istennek meg kell védenie az embert. Jehova aggódott, hogy az ember, miután evett a Tudás Fájáról, enne az Élet Fájáról is, mielőtt még érett lenne rá. Az ötödik fokozatú beavatott megismeri, mi oldja fel ezt az aggodalmat, és mi emeli fel az embert minden halál és minden mulandó fölé. Ez a szellemi elem.

Hogyan jöhet létre a szellemi elem az emberben? Aki mélyebbre hatolt már a Teo-zófiába, annak ez olyasvalami, ami az egész világon keresztül áramlik. Akinek a tekintete képes magasabb világokba pillantani, mindez, hogy kezdjük ezzel, az akár magasabb síkokra történő belső fejlődés egy állapota, mely kezdetben az asztrális síkon képként fejeződik ki. Mikor egy személy elérte a beavatás ötödik fokozatát, ő mindig egy képet lát az asztrális síkon, olyat, amilyet azelőtt nem látott - egy fa képét, egy finom ágakkal dús, fehér fát. Ezt az asztrális síkon lévő képet, melyet az ötödik fokozatú beavatott szimbólumaként kell tekintenünk, ezt hívják az Élet Fájának. Aki elérte ezt a pontot, arra mondják, hogy ült az Élet Fája alatt. Így Buddha ült a Bodhi-fa alatt és Nátánáel a fügefa alatt. Ezek kifejezések az asztrális síkon lévő képre. Ami látható, az benső - akár testi értelemben belső-dolgok reflexiója. A Bodhi-fa nem más, mint az emberi idegrendszer asztrális tükörképe. Az, aki beavatás révén képes tekintetét befelé fordítani, látja saját belső életét, még testi értelemben vett belső életét is kivetítve, tükrözve a külső asztrális világba.(...)

Nátánáelt úgy említik, mint aki tud. Ebbe benne rejlik, hogy „értjük egymást." „Felele Jézus és monda néki: Mielőtt hítt téged Filep, láttalak téged, a mint a fügefa alatt voltál." Ez azt jelenti: mi az ötödik fokozatú beavatás testvérei vagyunk. Ez az, amikor a beavatottak felismerik egymást. „Felele Nátánáel és monda néki: Rabbi, te vagy az Isten fia, te vagy az Izráel Királya!" Amint látják, a felismerés teljes. Jézus válaszolt neki és azt mondta, nem lesz kétséges, hogy ő több, mint egy ötödik fokozatú beavatott. Azt mondja: „Hogy azt mondám néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél."

A beavatás fokozatai tehát egyre nagyobb közösséget ölelnek fel - a saját maga feletti uralomtól kezdve a szűkebb, majd a tágabb közösségen át a törzs és a nép hordozásáig, s még tovább, míg az egész bolygó sorsával eggyéolvad. Az az emberi individualitás, aki a néplélek felvételére alkalmas, annak megnyilatkozik a népszellem, aki azonos a nyelvet uraló arkangyali individualitással.

A néplélek élő, emberi minőség, a népszellem pedig emberfeletti, arkangyali minőség. Mindkettő univerzális. Amint az egyes ember is úgy tud a tágabb közösség szolgálatába állni, hogy individuális képességeit szabadon kifejleszti, majd egoizmusát átalakítva a közösség szolgálatába állítja, úgy egy nép is akkor tud az emberiség szellemi közösségébe lépni, ha sajátos karakterét szabadon kifejlesztheti. Ez pedig nem az uniformitás, hanem a szellemi szabadság, a kulturális autonómia területe.

Amikor Nátánáel Krisztust Izráel királyának nevezi, nem világi uralkodót ért alatta. Mégis, Jézust hatalmi ambíciókkal vádolják.

„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt."

N.P személye jól reprezentálja a tudatküszöb átlépésére képtelenek jelentős számú rétegét. Mivel így maguk is a manipuláció eszközévé, de áldozatává is válnak, a helyzet észrevétlen megfordul. Az üldözöttekből üldözők, a korábbi elnyomottakból elnyomók lesznek.

Rudolf Steiner előrevetíti a németség egy lehetséges jövőbeli sorsát, mely a zsidókéhoz lesz hasonlatos. Szétszóratás, hontalanság lesz osztályrészük, miközben hordozniuk kell azt, amit népszellemük rajtuk keresztül mondani akar.

Ez egy lehetőség, mely, mint minden jóslat, bekövetkezhet. Oka a mulasztás.

A világ ma megfordult. Gyakran tapasztaljuk, hogy annak, ami egyesek szájából elhangzik, az ellenkezője igaz.

Mi lesz Veled, Népek Krisztusa, Magyarország?

^ugrás az oldal tetejére

Franz Kafka

A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy bemehessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kéréseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagy urak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még mindig nem engedheti be. Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. -Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsátta-tásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hajolnia, mert a kettejük magasságkülönbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. -Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? -Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Fordította: Gáli József

^ugrás az oldal tetejére

Szabad Gondolatok Háza

Avató ünnepség

2005. január 7.

2005. január 7-én avató ünnepséget tartottunk, a Szabad Gondolatok Háza avatását. Az ünnepségen az eredeti alapítókon kívül a Natura-Budapest Kft, az Ita Wegman Alapítvány és a Szabad Gondolatok Háza munkatársai és meghívott vendégek vettek részt. Az avatást követő banketten hangzott el Kálmán István rövid beszéde, melyet most bevezetésként adunk közre.

„Hét éve, 1998. január 3-án, szombaton volt a Szabad Gondolatok Háza avató ünnepsége. Az avatáson a hét alapító személyen kívül harmincnyolc meghívott vendég vett részt.

Ma nemcsak a hétéves évfordulóra akartunk emlékezni, hanem a Ház megújított konstitúció-ját akartuk felavatni.

Az elmúlt évben a Szabad Gondolatok Háza folyamatos átalakulás után egy hármas intézménybe integrálódott, melyben a Natura-Budapest Kft, az Ita Wegman Alapítvány és a Szabad Gondolatok Háza elválaszthatatlan egységet képez. Az intézménynek ma tizenegy munkatársa van, akik közül csak hárman eredeti alapítók.

Felvetődik a kérdés, hogy miért kell a Házat újra felavatni? Mi változott meg? Mennyiben változott a világ körülöttünk, és mennyire tudatosodott számunkra az a feladat, melyet az alapítás idején megpróbáltunk megfogalmazni?

Ami az elmúlt hét évben a világban és az Antropozófiai Társaságban történt, az a felnövekvő generáció számára egyre jobban megnehezíti az antropozófia megértését, befogadását. 2001. szeptember tizenegyedikével radikális támadás indult a szabad szellemi élet ellen. Az antropozófiai mozgalmat ért külső támadásokat a belső felbomlás váltotta fel. A New age betörése a társaságba és az antropozófiai intézményekbe, a Rudolf Steinertől való eltávolodás, műveinek elszakítása személyétől, mindez olyannak tűnik, mintha az antropozófiai mozgalmat sikerülne pályájáról eltéríteni és egy másik világ felé orientálni. Kérdések fogalmazódnak meg:

- Hogyan találja meg ma egy fiatal ember az antropozófiához vezető utat a tévutakon, ke-rülőutakon, zsákutcákon keresztül?

- Hogyan tartható fenn a szellemi kontinuitás?

- Hogyan végezhető egy praktikus (gazdasági) tevékenység úgy, hogy ne szakadjon el attól a forrástól, amelyből származik?

A feladat azért nagy, mert teljesen kimerültek azok az erők, amelyek korábban támasz adtak feladataink elvégzésében.

Ha egy feladat antropozófiai forrásból származik, akkor azt nem elég megérteni, hanem egész emberként kell magunkat átadni neki. Ez a feladat nem lehet csak egy része az életünknek.

Olyan feladfatról van szó, amelyet az antropozófia szolgálatában kell elvégezni.

A Szabad Gondolatok Házában szellemi megismerésre törekszünk, mely egyben kozmológia és krisztológia is.

Az ég és a Föld találkozása fogalmazódik meg abban a Mihály-levélben, melyet az avató ünnepségünk szimbólikus formában megjelenített."

Kálmán István

^ugrás az oldal tetejére

Rudolf Steiner

A szellem-megértésről és sors-átélésről

Azokba a közlésekbe és szemlélődésekbe, melyeket ezen a helyen nyújtunk a tagoknak, ez alkalommal bele kell áramolnia valaminek, ami alkalmas lehet arra, hogy a vezérelvekre vonatkozó gondolatoknak további irányt adjon.

Az antropozófiai megismerés megértését segítheti, ha az emberi lelket újra és újra az ember és világ viszonyára irányítjuk.

Ha az ember a figyelmét a világra irányítja, amelybe beleszületett és amelyből kihal, akkor előszöris az érzéki benyomások sokasága veszi körül. Gondolatokat alkot ezekről az érzéki benyomásokról.

Amennyiben tudatossá teszi: „Gondolatokat alkotok arról, amit számomra az érzékek világként nyilatkoztatnak meg", akkor már megkezdheti az önszemlélést

(Selbstbetrachtung). Azt mondhatja magának: gondolataimban élek „én" (Ich). A világ ösztönzést ad számomra, hogy gondolatokban átéljem magamat. Megtalálom magamat a gondolataimban, amennyiben a világot szemlélem.

Az utángondolásban (Nachsinnen) ily módon továbbhaladva az ember elveszíti tudatából a világot; és az Én (Ich) belép ebbe a tudatba. Az ember abbahagyja a világról való képzetalkotást; elkezdi az „én"t (Selbst) átélni.

Ha megfordítva, a figyelmet a belsőre irányítja, melyben a világ tükröződik, akkor a tudatban életsors-események merülnek föl, melyekben az emberi én (Selbst) attól az időponttól kezdve, ameddig az ember visszaemlékszik, tovaáramlott. Az ember a saját létét ezeknek a sors-élményeknek a sorozatában éli át.

Ha az ember ezt a tudatába emeli: „Az énemmel (Selbst) átéltem egy sorsot", akkor elkezdheti a világ szemlélését (Weltbetrachtung). Azt mondhatja magának: A sorsomban nem voltam egyedül; ott a világ belenyúlt (eingegriffen) az átélésembe. Ezt vagy azt akartam; akaratomba a világ beleáradt (hereingeflutet). Akaratomban megtalálom a világot, ha ezt az akaratot önszemlélés-sel (selbstbetrachtend) élem át.

Így továbbhaladva, magát a saját énjébe (Selbst) beleélve, az ember elveszíti tudatából az ént (Selbst); a világ lép be a tudatba. Az ember megszűnik a saját énjét átélni; elkezdi a világot az átérzésben észlelni/észrevenni (gewahr werden).

Kifelé gondolok a világba; ott magamat találom; elmélyedek önmagamba, ott a világot találom. Ha ezt elég erősen érzi az ember, akkor benne áll a világ- és ember-rejtélyben.

Mert érezni (fühlen): az ember fáradozik a gondolkodásban, hogy a világot ragadja meg, de ebben a gondolkodásban mégiscsak benne rejlik maga is; ez adja fel az első világrejtélyt.

Érezni (fühlen), hogy énemben (Selbst) a sors formál, és ebben a formálásban a világtörténések áramát érezni/érzékelni (empfind-en): ez második világrejtéllyé tolul.

Ennek a világ- és ember-rejtélynek az átélésében csírázik ki az a lelki tartás/ állapot, melyben az ember az antropozófiával úgy találkozhat, hogy bensőjében olyan benyomást kap róla, amely felkelti az érdeklődését.

Mert az antropozófia a következőt érvényesíti: van egy szellemi átélés, amely a gondolkodásban nem veszíti el a világot. Az ember a gondolkodásban is tud még élni. Az antropozófia a meditálásban olyan belső élményt ad, melyben az ember gondolkodva nem veszíti el az érzéki világot, hanem megnyeri a szellemvilágot. Ahelyett, hogy az énbe (Ich) hatolna be, amikor az érzéki világot elsüllyedni érzi, az ember behatol a szellemvilágba, amelyben énjét (Ich) megszilárdítva ér-

zi.

Az antropozófia a továbbiakban megmutatja: van a sorsnak egy olyan átélése, melyben az ember nem veszíti el az énjét (Selbst). Az ember önmagát még a sorsban is hatékonynak (wirksam) élheti át. Az antropozófia az emberi sors egoizmustól mentes (unegois-tisch) szemlélésében olyan átélést ad, melyben az ember nemcsak a saját létét, hanem a világot is megtanulja szeretni. Ahelyett, hogy belemerevedne/ fásulna a világba, amely szerencsében és szerencsétlenségben az ént (Ich) a hullámain hordozza, az ember rátalál az énre (Ich), amely akarva alakítja saját sorsát. Ahelyett, hogy ütközne a világon, amelyen az én (Ich) szétzúzódna, az ember behatol az énbe (Selbst), amely én a világtörténéssel összekötve érzi magát.

Az ember sorsát a világ készíti számára; érzékei megnyilatkoztatják ezt a világot. Ha a sors működésében (walten) saját hatékonyságára/ tevékenységére (wirk-samkeit) is rátalál, akkor az énje (Selbst) lény-szerűen nemcsak a saját bensejéből fog előlépni/kiemelkedni, hanem az érzéki világból is.

Amennyiben az ember akár csak finoman is érzékeli (empfinden), ahogy az énben (Selbst) a világ mint szellemi jelenik meg, és ahogy az érzéki világban az én (Selbst) hatékonynak/működőnek bizonyul, úgy az ember már benne van az antropozófia biztos megértésében.

Mert akkor ki fog fejleszteni egy érzéket (Sinn, ezen kívül még: lelkület, érzület is, de értelem, jelentés stb. is) az iránt, hogy az antropozófiában le lehet (szabad) írni a szellem-világot, amelyet az én (Selbst) megragadott. És ez az érzék/lelkület (Sinn) az iránt is ki fog fejleszteni egy megértést, hogy az érzéki világban az én (Selbst) más módon is megtalálható, mint a belsőbe való elmélyülés révén. Az antropozófia az ént (Selbst) megtalálja, amenynyiben rámutat, hogy az érzéki világból az ember számára nemcsak érzéki észleletek nyilatkoznak meg, hanem a földi élete előtti létéből és az előző földi életből származó utóhatások is.

Az ember tehát kitekinthet az érzékek világába, és azt mondhatja: itt nemcsak szín, hang, hő van; itt a lelkeknek azok az élményei is hatnak, amelyeken ezek a lelkek a jelenlegi földi létük előtt keresztülmentek. És beletekinthet magába, és azt mondhatja: itt nemcsak az én énem (Ich), hanem egy szellemi világ is megnyilatkozik.

Egy ilyen megértésben összetalálkozhat a világ- és ember-rejtély által megérintett ember a beavatottal, aki a maga belátásai alapján a külső érzéki világról úgy kell, hogy beszéljen, mintha abból nemcsak az érzéki észleletek adnák hírül magukat, hanem annak a lenyomatai is, amit az emberlelkek a földi előtti létben és az elmúlt földi életben okoztak; és a belső én-világról (Selbst-Welt) ki kell jelentenie, hogy az szellemi összefüggéseket nyilatkoztat meg, olyan benyomásteljesen és hatékonyan, mint amilyenek az érzéki világ észleletei.

A tevékenynek lenni akaró tagoknak tudatosan annak közvetítőivé kellene tenniük magukat, amit a kérdő emberlélek világ- és ember-rejtélynek érez, mindazzal, amit a beavatott-megismerés mond, amikor egy elmúlt világból felhoz emberi sorsokat, és amikor lelki megerősítésből egy szellem-világ észlelését feltárja.

Így a tevékenynek lenni akaró tagok munkájában az antropozófiai társaság a beavatási iskola valódi előfokává válhat. A karácsonyi Gyűlés erőteljesen akart erre utalni; és aki ezt a gyűlést valóban/helyesen megérti, az ezt az utalást tovább fogja hordozni, amíg ennek elegendő megértése a társaság számára új feladatokat hozhat.

Ezekből az utalásokból áradnak a következőkben megfogalmazott vezérmondatok.

További vezérmondatok, melyeket az Antropozófiai Társaságnak adunk a Goetheanumból

62. Az érzéki világ az érzékszervi észleletekben annak a lény(eg)nek csak egy részét juttatja a felszínre, melyet hullámai mélyén magában rejt. Beható, szellemhez méltó (szellemnek megfelelő) megfigyelésnél megmutatkozik, hogy ezekben a mélységekben annak utóhatásai vannak, amit az emberlelkek régmúlt időkben okoztak.

63. Az emberi belső világ a szokásos ön-szemlélés számára csak egy részét nyilatkoztatja meg annak, amiben maga benne áll. Megerősített áltélésnél megmutatja, hogy egy szellem-eleven valóságban áll benne.

64. Az ember sorsában nem pusztán egy külvilág hatékonysága mutatkozik meg, hanem a saját éné (Selbst) is.

65. Az emberi lelki élményekben nem pusztán az én (Selbst) nyilatkozik meg, hanem egy szellemi világ is, melyet az én (Selbst) a szellemnek megfelelő megismerésben a saját lényével összekapcsoltnak (összekötöttnek, összetartozónak) tudhat.

További vezérmondatok, melyeket az Antropozófiai Társaságnak adunk a Goetheanumból gondolkodásban szellemi háttérként kibontakozáshoz jut. Ez az élet rejtőzik az emberi gondolkodó tevékenységben. Ha sajátlétként (Eigensein) hatna bele (micsoda?) ebbe a tevékenységbe, akkor az ember nem juthatna el a szabadsághoz. Ahol a kozmikus gondolkodási tevékenység megszűnik, ott kezdődik az emberi gondolkodó tevékenység.

66. A harmadik hierarchia lényei megnyilatkoznak abban az életben, amely az emberi

67. A második hierarchia lényei egy emberen kívüli lelkiben nyilatkoznak meg, ami az emberi érzés számára kozmikus-lelki történésként rejtve van. Ez a kozmikus-lelki teremt az emberi érzés hátterében. Ez alakítja az emberi-lényszerűt érzés-organizmussá, mielőtt ebben magában az érzés élhetne.

68. Az első hierarchia lényei egy emberen kívüli szellemi teremtésben nyilatkoznak meg, amely mint kozmikus-szellemi lényvilág benne lakik az emberi akaratban. Ez a kozmikusszellemi teremtőnek éli át önmagát, amikor az ember akar. Ez alakítja az emberi-lényszerű és az emberen kívüli világ kapcsolatát/összefüggését, mielőtt az ember saját akarati organizmusa révén szabadon akaró lénnyé válik.

Rudolf Steiner: Anthroposophische Leitsatze Bibl. Nr.: 26,

1982 Rudolf Steiner Verlag Dor-nach/Schweiz, 42-47. old.

Fordította: Kádas Ágnes

kép1

kép2

^ugrás az oldal tetejére

Irene Diet

A szellemi üresség fogságában

(Gefangenschaft der Geistesleere Ignis Verlag 2003 Dübendorf/Schweiz) Részlet a könyv 90-92. oldaláról

A világmegismerés és önmegismerés közötti összefüggés Rudolf Steiner egész művét átszövi (durchzieht). Másképp fogalmazva: az „én" és „világ" összefüggésének gondolása teszi ki Rudolf Steiner antropozófiáját. És mégis - ahogy ezt megkíséreltük kimutatni - maga a gondolkodási aktus a kettő egysége. A külső (a „világ") a gondolkodásban belsővé válik (az „én"), egy belsővé, ami képes ismét egy új világgá válni. Ez azonban akkor történik meg, ha az ember megfigyelően szembelép a gondolkodással, és a gondolkodó megfigyelésben és a megfigyelő gondolkodásban éppenúgy benne van a dolgokban, ahogyan szemben is áll velük. Az ide vezető út azonban Rudolf Steiner szavain keresztül vezet, amelyeknek mindennapi tudatunk nevelőiként kell érvényesülniük: éppúgy öntudatunk, mint világtudatunk nevelőiként.

Élete vége felé fejlesztett ki Rudolf Steiner - a már említett „Antropozófiai vezérelvedben - egy gondopolatképet, melyben a világmegismerés és önmegismerés közötti összefüggés különös módon jelenik meg. Itt világossá válik, hogy először egyszerűen gondolható elemek is lehetnek azok, amik a megmerevedettet ismét mozgékonnyá tudják tenni. Rudolf Steiner rámutat: a világról, a rajtam kívüli dolgokról alkotott képzetekben ismét megtalálom önmagamat, mégpedig akkor, ha tudatossá teszem, hogy „én", amint gondolkodom, a világról alkotott gondolataimban jelenlévő vagyok. Ez az egyik. És ha utánagondolok annak, hogy hogyan élem át önmagamat, akkor átérzem (erfühle), ahogy a „világ" az átélésemet formálja: a találkozásokat az emberekkel, akik azzá tettek, akivé váltam. - Az önmagával becsületesen szembelépő mindennapi tudat először tehát elveszíti a „világot" a világszemlélésben (az „én" „világ"-ról való gondolkodásának átélése közben/útján), és az „én"-t az önszemlélésben (a „világ"-nak az akaratban való átérzése közben/útján, amely akarat külső történésként a biográfiámat alkotja).

Mert ha érzem, ahogy az akaratban, ami a „világ"-ból lép szembe velem, a saját sors-akaratom lakik, akkor újra megtalálom magamat (összetalálkozom magammal) a „világ"-ban; és ha átélem,ahogy a világ a gondolkozásban újra keletkezik, akkor újra megtalálom a „világ"-ot az „én"-emben: mindenesetre egy olyan világot, amely a szellem világa. Ez a világ mentes a már megformált képzetektől; ez a világ tiszta gondolat-erő és gondolkodási akarat, tiszta szellemi teremtés és alkotás. És így elkezdhetem átélni, ahogy az általam elképzelt belső világ (az én állítólagos „én"-em) valódi külvilággá válik, és az általam elképzelt külvilág (az állítólagos „világ") valódi belső világgá - a szellem belső világává válik, ami a maga legmélyebb bensőségességében a mindent-átfogó külső. Ha elkezdem magamat ebbe az „én" és „világ" közötti ingalengésbe beleélni, feltámad a „másik én", az, amelyik azután a saját lényét éppúgy, mint a világ lényét, képes megismerni és átélni: az ÉN, ami a világ.

Ez azonban Rudolf Steiner megjelenésének szignatúrája.

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Hans Möller*

A politikai cionizmus tragédiája

A kezdetektől máig

2004-ben volt száz éve, hogy meghalt a pesti születésű Theodor Herzl, aki „A zsidó állam" című művével a politikai cionizmus elindítója volt, és aki az első cionista kongresszust is megszervezte.

Herzl 1891 és 1895 között a „Neue Freie Presse" c. bécsi lap párizsi tudósítója volt. 1895-ben Párizsban, 35 éves korában volt a döntő inspirációja, ami könyve megírásához vezetett. „A zsidó állam" 1896. februárjában jelent meg. 1897. augusztus 29-én nyitották meg a bázeli városi kaszinóban az első nemzetközi cionista kongresszust. „Bázelben megalapítottam a zsidó államot" - írta a kongresszus után naplójába Herzl. Akkoriban Herzl-t sok zsidó az új Mózesnek tekintette. A kongresszus után elkezdődött a zsidók szervezett bevándorlása Palesztinába, ami az ott élő arab lakosság és a zsidók közötti konfliktushoz vezetett. 1947-ben az ENSZ közgyűlése Palesztinát megosztotta egy zsidó és egy arab államra. 1948. május 14-én Ben Gurion kikiáltotta Izrael államot.

Hogy a politikai cionizmus a zsidóság és az emberiség számára milyen tragédiát jelentett, azt a XIX. század végén egyedül Rudolf Steiner látta világosan. Ennek bizonyítékaként most Tatai Mária fordításában közreadjuk Rudolf Steiner 1897-ben a „Magazin für Literatur" c. folyóiratban megjelent cikkét¹, valamint a svéd Hans Möller tanulmányát, melyben azt vizsgálja, hogy az USA által támogatott izraeli cionista politika mennyiben felelős a mai terrorhelyzetért².

Kálmán István

Theodor Herzl és a politikai cionizmus kezdetei

A Közel-Kelet tragikus és bonyolult helyzete sok kérdést vet fel. Hogyan juthatott a dolog idáig? Meg kell kísérelnünk megérteni, mi van a fejlemények hátterében. Ha a konfliktust csak két népcsoport közötti viszálynak tekintjük, és azt kérdezzük, ki a vétkes közöttük, a valódi elemzés helyett csak moralizálunk. De ha a jelenlegi konfliktus valósághű megítéléséhez akarunk eljutni, akkor annak eredetét kell kutatnunk, és azt a cionizmusban találjuk meg. Ez pedig a megrögzött, és szégyenletes antiszemitizmusból keletkezett Európában és Oroszországban. Az úgynevezett keresztény Európa hozta létre a cionizmust.

Theodor Herzl, ismert zsidó származású író, tanúja volt 1894-ben Párizsban a Dreyfus-pernek, amelyben a teljesen ártatlan zsidó kapitányt deportálásra ítélték az Ördögszigetre. Azt állították, hogy Dreyfus fontos katonai dokumentumokat adott át a német kormánynak. Herzl jelen volt a lefokozási ceremóniánál is 1895-ben. Dreyfus kardját elvették és kettétörték. Ezután leszakították egyenruhájáról a pitykéket, a vállroj-tokát és a paszományokat. Egy tábornok fennhangon megfosztotta tisztségétől, miközben a csőcselék ordítozott: „Halál a zsidókra!" - Dreyfus pedig azt kiáltotta: „esküszöm feleségem és gyerekeim életére, hogy ártatlan vagyok." Ahogy később Emile Zola a „J'accuse"-ben (Vádolom) írta: a vád hamisságáról árulkodik az a tény, hogy fogházra és pénzbírságra ítélték. Európa álmélkodva látta, ahogy Franciaország hadserege, egyháza és kormánya az ítéletet antiszemita szólamokkal támasztotta alá. A hadsereg becsületében lehetetlen volt kételkedni. A hadsereg volt a nemzet gerince. Az orosz kormány által is támogatott orosz zsidók elleni szörnyű pogromok, s az antiszemitizmus, amelyet Herzl már korábban Ausztriában tapasztalt, meggyőzték őt arról, hogy az európai antiszemitizmus kiirthatatlan. Egyetlen lehetőség látszott: a zsidóknak saját nemzetállamot, saját hazát kell kapniuk, hogy biztonságban élhessenek.

Dr. phil. Hans Möller társalapítója volt az Ellen Key-Waldorf iskolának Stockholmban. Harminc évig tanított mint felsős- és osztálytanító történelmet és irodalmat.

Herzl A zsidó állam c. könyve már 1896-ban megjelent. A művet sok zsidó kinyilatkoztatásnak, Herzlt pedig új Mózesnek tekintette. 1987-ben ült össze Bázelben az első cionista kongresz-szus. Az itt elfogadott program deklarálta, hogy más népekhez hasonlóan a zsidóknak is joguk van nemzetállamra. Végül megegyeztek, hogy az államot Palesztinában, az „Ígéret földjén" kell létrehozni. Sokan álmodtak Dávid király birodalmának újbóli felállításáról (Erec Izrael). Kitalálták a jelszót: „Ország nélküli népet a nép nélküli országnak", és a bevándorlás hamarosan megindult. De az ország nem volt lakatlan: civilizált arab lakosság élt benne, akiknek ezer éve itt volt a hazájuk.

Rudolf Steiner intelme a cionizmusról

Rudolf Steiner az elsők között ismerte fel a cionizmus programjában rejlő végzetet. „A zsidók vágya Palesztinára" című, 1897 szeptemberében keletkezett cikkében nagyon élesen kritizálta Herzl és Nordaus eszméit. Írását a következő szavakkal zárta: „A cionista mozgalom a zsidóság ellensége." Mint az antiszemitizmus meggyőződéses ellenzője, Steiner 1901 őszén cikksorozatot is írt Egyesületi Közlemények az antiszemitizmus elhárítására címmel. Többek között azt írta: "Az antiszemitizmusnak egyáltalán nincsenek sem nagy eszméi, sem pedig szellemes kifejezései és jelszavai. Mindegyre ugyanazokat az elcsépelt ízetlenségeket kell hallanunk, amikor ezen »életfelfogások« hitvallói kifejezik keblük nyomasztó érzelmeit (...), azokat a sötét érzelmeket, amelyekből sok minden más mellett az antiszemitizmus is fakad. Ezeknek megvan az a sajátsága, hogy megrontják a vélemények egyenességét és egyszerűségét (. ) Az antiszemitizmus nemcsak a zsidók számára veszélyes, hanem a nemzsidók számára is." (Minden fent idézett cikk megtalálható a GA 31. 1989-es kiadásában).

Steiner nemcsak az antiszemitizmus minden formáját ítélte el, hanem óva intette is a zsidókat a cionizmustól, amelyet szerencsétlenségnek tartott. Szerinte a zsidóknak a modern individualista fejlődéssel kellene tartaniuk, amely szerint mindenki maga választja meg vallását és identitását. Egy másik nép költségére időszerűtlen is lenne nemzetállamot alapítani, különösen, ha az vallási és faji alapon áll. "Minden népnek joga van saját nemzetállamra": ez veszélyes szólam, amelyet Wilson, az USA elnöke, később, az 1919-es versailles-i konferencián dobott be a köztudatba, a balkáni államok és a Közel-Kelet szerencsétlenségére. Ma is ez destabilizálja a harmadik világot, mivel az ott élő népek nagyon különbözőek. A monolit nemzetállam, amelyik régi faji ösztönökre épít, szétrobbantja a népeket, ezért túl kell haladni rajta. Ez volt Rudolf Steiner alapelve. Később Steiner kifejlesztette a "hármas tagozódású társadalomra" vonatkozó elgondolásait, amelyek értelmében az állam lemond a szellemi élet és a gazdasági élet fölötti hatalomról (az előbbibe a vallást és az oktatást is beleértve), és kizárólag mint jogállam szerepel. Ezáltal szabad emberek működhetnének együtt nemzeti határoktól függetlenül, és multikulturális társadalmak létezhetnének. Több mint száz évnyi felfokozott erőszak után nekünk ma könnyebb ezt a gondolatmenetet megérteni. - Létezik-e Izrael, mint zsidó állam harminc vagy ötven év múltán? Sok izraeli kételkedik ma ebben.

George Marshall intelmei...

Az USA békedíjas külügyminisztere, George Marshall (az Európát a második világháború után megmentő Marshall-segély alapítója) egyike volt azoknak, akik Steinerhez hasonlóan nyilatkoztak. Truman elnök a legnagyobb amerikainak nevezte őt. Az érzékeny Közel-Keleten sosem lesz béke, ha ott egy zsidó államot létesítenek: ez volt Marshall nézete. Azt mondta az elnöknek, hogy a legközelebbi választáson nem akar szavazni, ha Truman valami effélét támogatna.

Az, hogy azután 1948. május 14-én, néhány órával a brit mandátum lejárta előtt Ben Gurion egyoldalúan kihirdette a zsidó államot, fájdalmas meglepetés, végzetes fait accompli volt Marshall számára. Izrael kikiáltása azonnal öt arab állam támadását vonta maga után, amely az USA és a Szovjetunió hathatós segítségének köszönhetően arab vereséggel végződött. Az oroszok hirtelen irányt váltottak, mivel lehetőséget láttak a közel-keleti befolyásra. A munkáscionizmus és a kibu-cok kommunista ideálja bizonyos reményt is keltett. Ezután még négy (de akár hatnak is tekinthe-tő)háború mindegyikét elveszítették az arabok. Palesztina csaknem egész területe Izrael ellenőrzése alá került.

... és Tikva Honig

Thomas Hammarberg, ismert svéd emberjogi harcos, felfigyelt egy interjúra a Palestina Nu folyóiratban, amely Tikva Honiggal készült, aki női elitkatona volt az államalapítás idején. Vennünk kell a bátorságot a pontos történet hamisítatlan feltárásához, és tudnunk kell becsületesen bocsánatot kérni, mondja ő. „Ha Izrael nem ismeri fel vétkességét, és nem kér bocsánatot az 1948-as eseményekért, s nem mondja el a palesztin katasztrófa valódi történetét, 418 palesztin falu földig rombolását és mintegy 800 000 ember földönfutóvá tételét, sohasem lehetünk mi izraeliként valóban szabadok."

A valódi történetet még nem írták meg. Elfojtották, nagy része ismeretlen a széles nyilvánosság előtt. Hogyan ment végbe Izrael állam megalapítása? Ahhoz, hogy a mai helyzetet megértsük, a továbbiakban meg kell vizsgálnunk a cionizmus fejlődését.

A cionizmus mint a kolonializmus eszköze, és az ótestamentumi szentesítés

A cionizmus a 19. század végén, az imperializmus dagályán született. A nyugati fehér ember meg volt győződve fölényéről és jogáról, sőt kötelességéről, hogy más földrészeket gyarmatosítson és ezeket az ő állítólagos kultúrájával boldogítsa - vö. „the white man's burden"³. Palesztína gyarmatosítása ebben az értelemben nem volt rendkívüli.

Kereken 1800 év számkivetés után a zsidók reményekkel telve kezdték meg újbóli bevándorlásukat. De már eleinte is konfliktusok adódtak. Nem fordítottak kellő figyelmet az arabok jelenlétére, nem mutattak valódi érdeklődést irántuk, mint emberek iránt, kultúrájuk és gondolkodásmódjuk iránt, sőt, még ma is ez a helyzet. Hiszen az országnak programjuk értelmében „nép nélkülinek" kellene lennie! Ezenkívül már a Biblia is világosan kimondta, hogy az „Ígéret földje" a kiválasztott népnek adatott. A Palesztínában élő hét népet el kellett onnan űzni. Sőt, Jehova népirtást parancsolt az amálekiták ellen. Sámuel első könyvében a következőt olvashatjuk: „pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind a tevét, mind a szamarat." (Sámuel I. könyve, 15/3.)⁴

Magától értetődik, hogy a Krisztus előtti időket nem ítélhetjük meg mai mércével. A veszély akkor keletkezik, ha a fundamentalizmus mai világunkba hozza a múltat.

Persze a cionista tervezet eredetileg nemzeti volt, nem pedig vallási. A zsidó hit azonban az Ótestamentum bensőséges ismeretére épül, mindenütt ennek a visszhangját hallhatjuk. A vallásos ortodoxia először a hatnapos háborúban aratott győzelem után, 1967-ben vált hatalmi tényezővé. Theodor Herzl még liberális volt: A zsidó állam az egyéneknek szabad vallásgyakorlást akart biztosítani. Csak akkor kezdődik a tragédia, amikor ma, háromezer évvel Mózes és Józsué után, Jehova parancsa aktualizálódni akar, sőt a mai politikát irányítaná. Aki az Ószövetség világába belefeledkezik, az csakhamar valamiféle közömbösséget fog érezni az „Ígéret földjének" más népeivel szemben. Egyre gyakrabban bukkan fel a „transzfer" szó, ami etnikai tisztogatást jelent.

A Balfour-deklaráció és Nagy-Britannia szerepe

Az első lépés egy saját nemzetállam megalapításához az úgynevezett Balfour-deklaráció volt 1917-ben, amelyet a brit külügyminiszter, Arthur Balfour fogalmazott meg, részben köszönetképpen a zsidó segítségért, de azért is, hogy barátokat próbáljon szerezni a Németország elleni döntő harchoz, amely Angliát a legrosszabbal fenyegette a korlátlan tengeralattjáró háború idején. A deklaráció ismertette, hogy őfelsége kormánya jóakarattal tekintené a zsidó nép nemzeti otthonteremtését Palesztinában, és a legnagyobb erőfeszítéseket igyekszik tenni, hogy közbenjárjon e cél elérésében. Emellett határozottan kijelentette, hogy semmi olyat nem lehet tenni, ami sértené más, Palesztinában élő nem-zsidó népek polgári vagy vallási jogait, vagy a zsidók jogait és politikai helyzetét egy másik országban. Egyidejűleg a palesztinoknak is ígértek a britek egy saját államot. Ezt az ígéretet a versailles-i békében nem tartották be, ami keserűséget és haragot keltett. Akadt még más tisztázatlanság is. A „zsidó nép" fogalmát vajon vallási, vérrokonsági vagy etnikai összetartozásra kellene alapozni? Izraelnek papi teokráciának vagy demokráciának, multikulturális nemzetnek vagy egységes zsidó államnak kellene lennie? Ez a tisztázatlanság belső feszültségeket okoz Izraelben.

Begin és Samir betelepítési konfliktusai és terrorszövetségei

A húszas és a harmincas években a Palesztinába irányuló zsidó bevándorlás erőteljessé vált, és konfliktusokat okozott a zsidók, az arabok és a britek között. Látva, hogy az arabok nem hajlandók elfogadni saját országukból való kiűzésüket, a harmincas években a britek korlátozni akarták a zsidó bevándorlást, s ez két zsidó terrorszövetség, az Irgun- és a Sternbund megalakulásához vezetett.

A Fehéroroszországban született Menachem Begin 1942-ben érkezett Palesztinába, és átvette a Sternbund vezetését. Ez az a szervezet, amely erőszakkal akarta a zsidó államot létrehozni. 1945-ben Begin megalapította a Herut pártot, azt a szélsőséges, vallásos törekvésű nacionalista pártot, amely igényt tartott „a Jordán folyó mindkét oldalára".

Begin 1977-től 1983-ig miniszterelnök volt. 1978-ban Szadat egyiptomi elnökkel együtt aláírta az elfoglalt területek jövőjére vonatkozó Camp David-i egyezményt, amiért mindkét államférfi megkapta a Nobel békedíjat. Később Begin, majd Netanyahu megakadályozta az egyezmény megvalósítását, mivel egyoldalúan értelmezték. Eszerint a nyugati partnak és Gázának Izraelhez kellene tartoznia. 1982-ben Begin kormánya végzetes inváziót kezdett Libanonban Ariel Saron hadügyminiszterrel, aki egyike volt a Likud alapítóinak, s az 50-es években a 101. kommandóegységgel számos megtorlóakciót vezetett arab területre.

Saron volt a felelős a pontosan ezer áldozatot követelő mészárlásért 1982-ben a Szabra-Satila menekülttáborban, ezért most a háborús bűnösök padjára került. Hagyta, hogy az úgynevezett keresztény SLA-milícia két nap alatt véghezvigye a vérengzést. Mint mezőgazdasági (1977-81), majd lakásügyi miniszter (1990-92), Saron siettette azt a célzott településpolitikát, amely a nyugati parton és Gázában is zsidó többséget akart létrehozni, és ezáltal akarta bekebelezni ezeket a területeket. Amikor Saron 2000. októberében egy fél rendőrhadsereggel megszállta a templomhegyet, ezzel a béke elleni tudatos provokációval a küzdőtérre szólította az al-Aksza intifádát⁵. De ez nem akadályozta meg Saron nagy választási győzelmét, amely szabad teret nyitott a katonai erőszak és a további megszállás számára. Ha egy nép fenyegetve érzi magát kívülről, és a félelem uralja, akkor mindig erős politikai vezetést akar magának, ám a saját vesztére „héjákat" szerez.

A Lengyelországban született Yitzhak Samir, Beginhez hasonlóan, Kelet-Európában élte át az antiszemitizmust. 1935-ben emigrált Palesztinába, és mindkét terrorszervezetnek tagja lett. A Sternbund központi bizottságának tagjaként letartóztatták a britek, később pedig mint terrorista nemzetközi körözés alatt állt. 1948-ban, amikor Izrael államot kihirdették, és megszűnt a brit mandátum, Samir visszatérhetett. 1983-ban a Herut párt és a Likud szövetség vezetője lett, majd 1980-tól 86-ig külügyminiszter, 1983-tól 84-ig, 1986-ban és 1992-ben pedig miniszterelnök volt.

A terrorszervezetek legfeltűnőbb tette Lord Moyne, brit közel-keleti miniszter meggyilkolása volt 1944-ben, illetve a jeruzsálemi brit katonai főhadiszállás 91 halálos áldozatot követelő felrobbantása, ami Churchillt is felbőszítette. Nagy Britannia vétkes államnak találtatott. 1947-ben meggyilkolták Folke Bernadotte ENSZ-közvetí-tőt, mivel felosztási terve Jeruzsálemet nem a zsidóknak juttatta. Ezt a gyilkosságot hivatalosan sohasem derítették fel. Elhallgatták, mivel az kínos volt az USA-nak. A svédek passzívan viselkedtek. A zsidó irányítók csodálkozva látták a svédek és az ENSZ passzivitását. Felismerték az ENSZ gyengeségét, és megértették, hogy a világszervezettől nem nagyon kell tartania annak, aki a saját szakállára tevékenykedik. Ma is éppen ez történik, azóta is élvezik az USA támogatását.

Az 1948. április 9-i vérengzés

Még nagyobb szabású vérengzés történt 1948. április 9-én Deir Yasinban, a Jeruzsálem zsidó részétől nyugatra fekvő, stratégiai helyzetű faluban, mintegy 250 halálos áldozattal. Ahogy ez az esemény minden részletében ismertté vált, a szörnyű tett tömeges menekülést váltott ki. Kereken 800 000 arab, a népesség 2/3 része menekült el mindjárt a háború kezdetén, Izrael állam kihirdetése után, amelyet az arabok al Naqba-nak, a katasztrófának neveznek. Sokáig azt állították Izraelben, hogy ez a menekülés szabad akaratból történt, és csak az arab vezető erők hazug elrettentő propagandája okozta. Az elhagyott tulajdonokra vonatkozó 1950-es törvény azt is biztosította, hogy a zsidók birtokba vegyék a távollévő palesztínok tulajdonát. A „visszatérés" törvénye 1950-ben, és az állampolgárságról szóló törvény 1952-ben minden zsidónak megadta a jogot a bevándorláshoz és az állampolgárság azonnali megszerzéséhez, azt a jogot, amelyet semmilyen más csoportnak nem adtak meg, még a palesztínoknak se, akik generációk óta ezen a területen éltek, aztán pedig elűzték őket.

A zsidó szövetségek terrorja, valamint a hitleri birodalom összeroppanása utáni nagy menekültáram okozta a brit protektorátus kapitulációját, amely ekkor az ENSZ-nek adta át a mandátumát. Az ENSZ közgyűlése szavazta meg, hogy Palesztina egy része Jeruzsálemmel együtt az ENSZ fennhatósága alá kerüljön, mivel világos lett, hogy lehetetlen a békés együttélés a zsidók és az arabok között. Amint általánosan ismertté vált az ún. „végső megoldás" irtózatos tette, a zsidók felé szimpátiahullám áramlott. Őket is megilletné már végre, hogy saját hazájuk legyen. De ki fizesse ennek a költségét? A nyugati világ érdekei nem voltak fenyegetve, mivel ez az arabok költségére történt. A cionizmus ügyét az ENSZ kimagasló szóvivői pártolták, mint pl. Chaim Weizmann, a Balfour-deklaráció egyik aktivistája, valamint David Ben Gurion. A palesztinoknak nem voltak ilyen lobbystáik.

Ben Gurion igaz szava...

Az arabok vonakodtak elfogadni a nekik juttatott országrészt, azt hangsúlyozták: ez a mi országunk. Amint már említettük, Ben Gurion egyoldalúan hirdette ki Izrael államot 1948. május 14-én, csak néhány órával a brit mandátum lejárta előtt, népszavazás nélkül. Öt arab állam támadta meg azonnal Izraelt. A svéd Dagens Nyheter (2001.5.31.) egyik cikkében egy Auschwitz-túlélő, Cordelia Edvardsson szerint Ben Gurion 1949-ben egészen őszintén ezt mondta: „Miért kellene az araboknak a békét elfogadniuk? Ha én arab vezető lennék, sosem értenék egyet Izraellel. Ez természetes. Elvettük az országukat (... ) Bizonnyal, Isten nekünk ígérte, de milyen szerepet játszanak ők ebben? A mi istenünk nem az ő istenük."

Ezt a vallomást azonban elpalástolták. Ami a konfliktust olyan megoldhatatlanná teszi, az az, hogy itt a vallást politikával, egy kiválasztott nép messianisztikus reményeivel keverték össze. Az arabokat, a szemita testvérnépet leigázták. Pedig ők is úgy tekintenek Ábrahámra, mint ősapjukra, akitől Ismael, Magd Hagar fia révén származnak.

Ha az élet értékét elveszítette, az öngyilkos bombák tűnnek megoldásnak. Az általánosan tisztelt admirális, Ami Ayalon, a Szabak biztonsági szolgálat korábbi főnöke egy 2000. novemberében tartott beszédben kijelentette: „Izraelnek nagyon hamar elhatározásra kell jutnia: akarunk-e a továbbiakban olyanfajta demokráciát, amely az apartheiddel határos, és ellentétben áll a zsidóság legalapvetőbb alapelveivel? Egy palesztin életének átlagos napja nekünk hosszú, borzalmas, lidérces álomnak tűnne, a megaláztatások végtelen sorának."

...terror által teremtve

Ha az ember a cionizmus történetét áttekinti, ahogy itt vázlatosan tettük, arra a következtetésre jut, hogy a mai Izraelt nacionalista ideológiai harc és valóságos terror teremtette. Most a legvégsőkig kiélezett palesztin terror gyakorol nyomást. Az emberek meg vannak félemlítve, a turisták távol maradnak, a gazdasági helyzet leromlott. A nyolc méter magas és csaknem 150 km hosszú „berlini fal" félelmetes jelkép. De Bush elnök zöld utat adott: Izraelnek az USA-val megegyező joga van megsemmisíteni a terrorizmust, amely továbbterjedhetne az USA-ba. Ám Palesztinában ezt egy elnyomott nép szabadságharcának tekintik. A terror fegyvere térdre kényszerítheti Izraelt, ha elég fiatal ember áll készen az áldozatra, és nem riad visz-sza attól, hogy magával együtt halálba ragadjon minden izraelit, sőt külföldieket is, hiszen mindegyiküket elnyomónak tekinti.

Megvalósulni látszanak Rudolf Steiner szavai, miszerint a cionizmus „a zsidóság ellensége". Az antiszemitizmus, amit 1945 után még sikerült legyőzni, mintha sokszor új lángra kapna. A terrorizmus növekszik, és az USA közel-keleti politikája, azzal, hogy teljes mértékben támogatja Izraelt, gyűlöletet táplál, ez kulminált a szeptember 11-i támadásban. A félelmetes, fanatikus és ideologikus világterrorizmus összekeveredik az arab szabadságharccal, és mindannyiunkat fenyeget.

Sami Michael, egy arab anyanyelvű zsidó

Ahelyett, hogy szimpátiákat és antipá-tiákat ápolnánk és két táborra hasadnánk, az lenne a fontos, hogy valódi megértéssel mindent egészben lássunk. Példaszerűen így tett Sami Michael, aki Bagdadban született 1926-ban, s akinek az anyanyelve arab. Ma már egyike a legismertebb íróknak Izraelben, ahol 1949 óta lakik, és időközben már héberül ír. Egy 2002. április 30-án keltezett cikkben sok gyenge pontra tapint rá: „Ami miatt az izraeli baloldal a múlt ősszel, a békeprogram zátonyra futásakor olyan csalódást keltett, nem más, mint az, hogy még nem érti a közel-keleti embereket. A baloldal nagyon is naiv volt, veszélyesen naiv. Amikor hirtelen fölfedezte, hogy Arafat nem olyan békeszerető és demokratikus, ahogy elképzelte magának, kiszállt a levegő a léggömbjéből. Pedig ezt tudnia kellett volna, amíg még volt remény. Ehelyett ma csak kétségbeesést kelt az izraeliek között.

A legtöbb izraeli problémája, hogy ők még mindig európai perspektívában élnek. Pedig nem lehet nyugati, demokratikus és modern paramétereket alkalmazni a Közel-Keleten. Itt más játékszabályok érvényesek. A nemzetállam valami egészen mást jelent ezen a területen. Itt a törzsi társadalom az alapszerkezet.

- A Közel-Keleten a büszkeség fontosabb az életnél. Európában pedig az élet a sokkal értékesebb. A konfliktus mérges, a fájdalom nagy. Mindkét oldalon. És a politikai vezetés gyenge. Mindkét oldalon.

- Ma a népek erősebbek a vezetőiknél. Mindkét oldalon a tömegek diktatúrája uralkodik. És a tömegek szélsőségesek, tele vannak gyűlölettel, gyanakvással és bosszúszomjjal. Izrael hihetetlenül bűnös a palesztinok szemében. Izraelnek segítenie kellene, mégpedig egy demokratikus, egészséges és fejlődő palesztin állam létrehozásában kellene közreműködnie.

Ma a palesztinok nagyon szegények. És a szomszédsági viszony sose lehet jó, ha a szomszéd túl szegény. A formális béke ezért nem igazi béke."

Feltétel nélkül belehelyezkedni a legkülönbözőbb nézőpontokba: ez az igaz emberré válás iskolázásának szociális gyakorlata.

Európa felelőssége

A legfőbb ideje, hogy Európa felvállalja a felelősségét ebben az ügyben. Évtizedekig néztük, hogyan nőnek a települések, és alig reagáltunk közben. Ma mintegy 400 000 államilag támogatott telepes van. Ok a legjobb területeken, gazdagságban élnek, folyóvíz-hálózattal rendelkeznek, mialatt a palesztinoknak gyakran messziről kell hozniuk a vizüket. Passzivitásunkkal az arabokat és a zsidókat is cserbenhagytuk.

Jeruzsálemben, három világvallás szent városában, úgy tűnik, elszabadulnak a démonok: ez Krisztus éteri kinyilatkoztatásának az ellenképe. Apokaliptikus látomások támadnak fel. A Közel-Keleten most négy terrorszervezet működik: a Hamász, az Iszlám Dzsihád, az al-Aksza-mártírjainak brigádja és a Hizbollah. Ha a kisebb csoportokkal is számolunk, Iránt is beleértve, ez a szám megkétszereződhet. És a háttérben lesben áll az al-Kaida hálózata. Európában két terrorszervezet terrorizálta évtizedeken át országaikat: Írországban az IRA, Spanyolországban az ETA. Mennyire szélesedhet ki ehhez képest a terror Izraelben és mennyire terjedhet el az egész világon?

De amit mi terrornak nevezünk, azt sok arab szabadságharcnak hívja. Európa és az USA a háborúban ártatlan civileket bombázott a nagyvárosokban, anélkül, hogy ezt terrornak nevezte volna. Háborúban voltunk, mondják. De most is háborúban vagyunk, ezt nem akarjuk felismerni, képmutatóak vagyunk nyugaton. Az iszlám mindig toleránsabb volt a zsidók iránt, mint a keresztény országok. A mai konfliktus Izrael megszálló politikájából származik.

A konfliktus megoldhatatlannak látszik. A terrorizmus az USA-t belülről fenyegeti. Félelem és felforrósodott nacionalizmus terjed. Az emberi jogokat korlátozzák. A „gonosz tengelyhatalmai" ellen vívott harcban fundamentalizmus és agresszív külpolitika keletkezik, ahogy Irakban láthattuk. A háború egyik érve az Izraellel szembeni fenyegetés kiküszöbölése volt. Az USA-ban egy elnök sem működhet az erős izrael-párti jobb-keresztény és zsidó csoportok ellenében. Mit tehetünk ezek után?

Elmozdulás az elhamarkodott két-állam-elgondolástól

A cionista tervet felül kell vizsgálni. A késő 19. századi eszme, a tiszta, vérre és hitre épített nemzetállam ma teljes lehetetlenség. A két-állam-elgondolást nem lehet tovább becsülettel fenntartani. Izraelnek modern multikulturális demokráciává kell átváltoznia, egyenlőségben mindkét nép számára. Csak ez a hosszú és fájdalmas út vezethet egy közös békés Palesztina felé. Ebben az irányban kell tevékenykednünk.

Reményteli kezdeményezések

Vannak reményteli és bíztató jelek Izraelben, mint pl. a „merni-visszahúzódni-mozgalom", és kis csoportok, amelyek iskolákat és intézményeket alapítanak a két nép gyermekeinek. Hakan Blomberg, a „Munkáscsoport a vidékfejlesztésért" alapítója, az antropozófiai társaság korábbi svédországi pénztárosa, arról tudósít a Forum för Antroposofi-ban (Jarna 2002. november), hogy Izraelben Jesaiah Ben Aharon és kollégája, a Harduf kibuc-beli Eyal Ziegelmann megalapította az „Izraeli Civil Társadalom" szervezetet a Nicanor Perlas-féle Hálózati szervezeten, a Globalnet 3-on belül. Antropozófiai alapon együtt akarnak működni a nem-antropozófus civil társadalommal egy hatékonyan működő szabad szellemi élet kifejlesztése érdekében. Az ICT megpróbálja az izraeli szabad szellemi élet képviselőit összehozni egymással, hogy összehangolják a különböző - zsidó, moszlim, keresztény - táborokban meglévő számos egyéni béketörekvést. 2002. márciusában Green Village-ben, Tel Aviv külvárosában kereken 250 résztvevővel konferenciát rendeztek. Az előadók között volt Jesaiah ben Aharon apja is, a 96 éves Yizhak ben Aharon, az izraeli szakszervezeti szövetség korábbi vezetője. Hangsúlyozta, hogy a teljes izraeli szellemi életnek ezt az első összejövetelét egy olyan, még vékony fonálnak kellene tekinteni, amely képes lehet kihúzni az országot a félelmetes krízisből. Ezen kívül Yizhak ben Aharon és Ariel Eliav a The National Citizens Council működését is irányítani fogják, amelyben olyan jelentős személyiségeket akarnak összegyűjteni, akik az intellektuális, vallási és kulturális életben tevékenykednek. Ez lehet az első hivatalos lépés a szabad szellemi élethez és a hármas tagozódású társadalomhoz vezető úton. Nicanor Perlas szerint „ez hatalmas lehetőségeket nyit meg Izrael jövője számára, különösen, ha szervesen kapcsolódhatna a korábbi, hasonló kezdeményezésekhez.

Jesaiah ben Aharon írja: „Foglaljatok minket, izraeli zsidókat és arabokat és a többi közel-keleti népet is imáitokba, így erősebben és bátrabban viselhetjük el a várható katasztrófákat." A Green Village-i konferencia után Harduf kibucban néhány vendégnek, közöttük Hakan Blombergnek is kijelentette, hogy itt Izraelben, ahol Krisztus élt, keresztre feszíttetett, meghalt és feltámadt, ámbár az ő erői uralkodnak, mégis minden lehetséges ellenhatalom is összegyűlik itt.

Csak elkötelezett egyének által képviselt, és egyre erősebbé váló szabad szellemi élet hozhat dinamikus változást, és törheti meg a tehetetlenség és a megbénítottság érzését.

Megjelent: Der Europaer, 8. évf. Nr. 9/10

Marianne af Schultén német szövegéből fordította: Tatai Mária.

Jegyzetek:

1. Rudolf Steiner: Gesammelte Aufsatze zur Kultur- und Zeitgeschichte. GA 31, 1966. évi kiadás 196. oldal

2. Hans Möller: A politikai cionizmus tragédiája a kezdetektől máig.

3. A fehér ember kötelessége (az elmaradt népekkel szemben)

4. Károli Gáspár fordítása

5. felkelést

^ugrás az oldal tetejére

Rudolf Steiner

A zsidók vágya Palesztínára

Sok okos ember haszontalannak tarthat egyetlen szót is vesztegetni arra a különös ösz-szejövetelre, amelyet néhány nappal ezelőtt „Cionista kongresszus" néven Bázelben tartottak. Az, hogy európaunt zsidók azért találkozzanak, hogy egy új palesztiniai birodalom létrehozásának eszméjét népszerűsítsék, és azt akarják elérni, hogy a zsidók erre az új „ígéret földjére" kivándoroljanak, mindez egy kórosan izgatott fantázia őrült elképzelésének tűnhet az okosok számára. Ebbe a véleménybe azután bele is nyugodnak. Nem beszélnek tovább a dologról. Én azonban azt hiszem, hogy az efféle ítéletek 10 évvel el vannak maradva korunktól. És a mi időnkben, amelyben az események annyira gyorsan követik egymást, 10 év egy kis örökkévalóság. 10 évvel ezelőtt bizonyos értelemben joggal tarthatták volna félig őrültnek azt a zsidót, aki honfitársait Palesztinába akarta volna áttelepíteni. Ma csak túlérzékenynek és hiúnak vélhetjük az ilyet; de az elkövetkező 10 év alatt még egészen megváltozhatnak a dolgok. Én Herzl és Nordau urakban, a cionista mozgalom jelenlegi vezetőiben, mindenestre inkább becsvágyat, mint az antiszemita áramlattal szembeni fokozott érzékenységet vélek felfedezni. A banális frázisok, amelyeket Herzl a „Zsidó állam" című röpiratában (M. Breitensteins Könyvkiadó, Lipcse és Bécs 1896) hangoztatott, és a handabandázás, amivel a szenzációéhes Nordau Bázelban a hallgatóit boldogította, biztosan nem a lelkek feldúlt mélységeiből származik, hanem inkább a kiagyalók okos fejéből, akik tudják, hogy mi hat a legjobban az érzékeny szívű és az önbecsülésükben erősen fejlett zsidókra.

A zsidó nép e tagjai lesznek, feltevésem szerint, Herzl és Nordau urak követői. És ezeknek a száma bizony nem csekély.

De mire jó mindez, ha gyakran azt hallani, hogy az így érző zsidók súlyosan tévednek? Hiszen eltekintenek a zsidó-emancipációnak az utóbbi évtizedekben bekövetkezett jelentős előrehaladásától, és csak azt látják, hogy még ennyi meg ennyi helyről ki vannak zárva, és ilyen és ilyen jogaikban meg vannak rövidítve. Ezen kívül azt is hallják, hogy az antiszemiták a legféktele-nebb módon gyalázzák őket. Mindez abból fakad, hogy beteg lelkületük elhomályosítja az elméjüket. Nem veszik észre az antiszemitizmus tehetetlenségét, inkább a veszélyét és a felháborító kicsapongásait látják. Kételkedve tekintenek arra, aki azt mondja nekik: nézzétek, milyen kilátástalanok a zsidógyűlölők mesterkedései, hiszen minden vállalkozásuk baklövéssel végződik. Csak azt hallják meg, aki, mint Theodor Herzl, azt mondja nekik, hogy: „Napról napra és óráról órára nő az antiszemitizmus, és tovább is fog nőni, mivel az okok fennmaradnak és nem szüntethetők meg. (...) A mi boldogulásunk szálka az emberek szemében, mivel a világ sok évszázada megszokta, hogy bennünk a legmegvetendőb-bet lássa a szegények között. Tudatlanságból vagy szűkkeblűségből ugyanakkor nem veszik észre, hogy nekünk, zsidóknak már nem megy olyan jól, másságunk pedig eltűnőben van. Éppen ez a nyomás szorít minket ismét régi fajunkhoz, csak környezetünk gyűlölködése tesz minket újra idegenekké. Így akár akarjuk, akár nem, szembetűnően felismerhetően összetartozó történelmi csoport vagyunk és maradunk. Egy nép vagyunk - az ellenség tesz minket akaratunk nélkül azzá, ahogy az mindig is volt a történelemben." És azok, akik között az ilyen mondatok ma a legnagyobb visszhangra találnak, nemrég még szenvedélyesen készek voltak a nyugati néptörzsekbe való beolvadásra. Nem a valóságos antiszemitizmus az oka ennek a zsidó túlérzékenységnek, hanem a hamis kép, amelyet a zsidóellenes mozgalomról a túlfeszített fantázia alkot. Akinek zsidókkal volt dolga, az tudja, milyen erős hajlama van éppen e nép legjobbjainak az efféle hamis képek gyártására. A nemzsidókkal szembeni bizalmatlanság alaposan hatalmába kerítette a lelküket. Ok még azoknál az embereknél is, akiknél pedig nyomát sem lehet észlelni a tudatos antiszemitizmusnak, a lélek mélyén tudattalan, ösztönös, titkos zsidógyűlöletet gyanítanak. A legszebbnek tartom, amire az emberi hajlam törekedhet, amikor egy zsidó és egy nemzsidó között a bizalmatlanság minden fent jelzett nyoma kialszik. Az emberi természet feletti győzelemnek szeretném nevezni az efféle hajlandóságot.

Nem zárható ki, hogy rövid időn belül a fenti hajlamok teljesen lehetetlenné válnak. Eljöhet az idő, amikor a zsidóságban a közhangulat annyira túlizgatott lesz, hogy a nemzsidókkal minden megértés lehetetlenné válik. És ahelyett, hogy inkább intim szálak húzódnának zsidók és nemzsidók között, hogy vonzalmak támadnának és ezer egyéb dolog, ehelyett kiagyalt viták és programok jutnak érvényre az úgynevezett zsidókérdésben. Legjobb lenne, ha minderről a lehető legkevesebb szó esne, és csakis az egyének közötti kapcsolatoknak tulajdonítanának fontosságot. Hiszen közömbös, hogy valaki zsidó vagy német: ha kedvesnek találom, akkor szeretem őt; ha pedig utálatosnak, akkor tartózkodom tőle. Ez annyira egyszerű, hogy szinte ostobaság ilyesmit mondani is. De még mekkora ostobaság az ellenkezője!

Az antiszemitákat ártalmatlan embereknek tartom. A legjobbak közöttük olyanok, mint a gyerekek.

Szeretnék, ha lenne valamijük, aminek a számlájára írhatnák a bajt, amiben szenvednek. Ha egy gyerek leejt egy tányért, akkor valakit vagy valamit okozni kezd a balesetért. Nem magában keresi az okot, a vétket. Így tesznek az antiszemiták is. Sok embernek rosszul megy a dolga, keresnek hát valamit, amit okolhatnak. A körülmények hozták magukkal, hogy sokan jelenleg ezt a valamit a zsidóságban látják.

Sokkal rosszabbak az antiszemitáknál az európaunt zsidók szívtelen vezetői, Herzl és Nordau urak. Ők egy kellemetlen gyerekség-ből világtörténelmi áramlatot csinálnak; egy ártalmatlan csetepatét szörnyűséges ágyútűznek tüntetnek fel. Ők népük csábítói, kísértői. Feláldozzák a megegyezést - amelyet minden értelmes embernek akarnia kellene - a becsvágyuknak, amely programokra szomjazik; hiszen ahol a tettek hiányoznak, ott azonnal egy program keletkezik.

Ilyen veszélyes tehát az antiszemitizmus önmagában, és ilyen veszélyes lesz, ha azt a zsidók abban a megvilágításban nézik, amelybe őket Herzl és Nordau taszítja.

És mindez magától értetődik a kísértők -ezen urak - beszédében: „Könyörögni fogunk az imahelyeken a mű sikeréért. De a keresztény templomokban is! Ez lesz a megoldása a régi elnyomásnak, amelytől mindannyian szenvedünk. De mindenekelőtt a fejekben kell világosságnak lennie. Az eszmének el kell jutnia a legutolsó nyomorúságos otthonig, ahol a mieink laknak. Fel fognak ébredni fásult tépelődé-sükből. Aztán mindannyiunk élete új tartalommal telítődik. Elég, ha mindenki csak magára gondol, és az összhatás óriási lesz. És milyen dicsőség vár az ügy önzetlen harcosaira! Ezért hiszem azt, hogy a zsidók csodálatos nemzedéke fog megszületni. A makkabeusok újra föltámadnak." Így ír Theodor Herzl úr „a Zsidó állam" című munkájában.

Tartok tőle: eljön az az idő, amikor a zsidók nekünk, nemzsidóknak többé nem hiszik el, amit az antiszemitizmusról mondunk, és csak zsidó csábítóikat fogják szajkózni. És mint olyan sok rászedett ember, az érző zsidók e csábítók üres frázisait a saját szívük szavaivá teszik. A rászedettek szenvedni fognak; a csábítók pedig a becsvágyukkal kivívott sikereikkel diadalmaskodnak.

Bázelben alapvetően döntöttek a dologról: a zsidókérdés megoldását olyan lehetetlenné tették, amennyire csak lehetséges. Hogy Herzl és Nordau urak vajon valóban hisznek-e vagy sem a palesztín birodalom felállíthatóságában, ezt nem vagyok képes eldönteni. Az intelligenciájukban bízva feltételezem, hogy nem hisznek ebben. Ha pedig a feltevésem igaz, akkor ezeknek a vezetőknek szemrehányást kell tenni, hogy ők a zsidók és nemzsidók közötti vita útjába több akadályt gördítenek, mint az antiszemita dühöngők.

A cionista mozgalom a zsidóság ellensége. A zsidók a legjobban tennék, ha azokat az embereket, akik rémképeket festenek elébük, alaposan megnéznék maguknak.

Az írás megjelent: GA 31 (1966) 196. oldal: „Die Sehnsucht der Juden nach Palestina"

Fordította: Tatai Mária

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Werner Kuhfuss

A gyermeki játék kultúrateremtő alaptörvénye

Szellemtudományi kutatási feladat

Ha ugyanis kiderül, hogy a megismétlődés törvényszerűsége az „emberi történelemre" is érvényes, akkor meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a korai gyermekkorban az emberiség fejlődésének hihetetlenül hosszú szakasza jelenik meg összesűrítve, míg a megismétlődés sebessége a személyiség későbbi fejlődése során egyre jobban lelassul, míg a személyiség el nem éri azt az érettségi fokot, amikor már képes megtalálni a kapcsolatot a kortárs történelemhez, és képes felvenni saját kora ritmusát.

Frederik Adama van Scheltema¹

Időközben bizonyíthatóvá is vált, hogy a gyermeki játékban - különösen az 1-7 éves korban - olyan törvényszerűség rejlik, amelyet leginkább kulturgenetikai vagy kultúrateremtő alaptörvénynek nevezhetünk. Öt évtizeden át foglalkoztam elméleti, művészi, gyógypedagógiai és pedagógiai oktatással és kutatással a schilleri (és így Goethe-i) értelemben vett játék területén, így e cikk szerzőjeként nincs más választásom, mint hogy a következőképpen fejezzem ki a gyermeki játékban megnyilvánuló keresést: a gyermek testi, lelki és szellemi fejlődésének kezdetétől fogva olyan tartalmakat, folyamatokat és példaképeket keres környezetében, amelyek megerősítik benne annak képességét, hogy alapjaiban felfogja a múltban lezajlott kulturális fejlődést, és ezáltal megtalálja a kapcsolódási pontot a jelenkor kultúrájához. Ebben az elvont megfogalmazásban olyan szemlélet rejlik, amelynek szükségszerűen ilyen irányú továbbgondolkodáshoz és továbbkutatáshoz kell vezetnie.

Annak érdekében, hogy e gondolkodás és kutatás megfeleljen saját tárgyának, nevezetesen a gyermeki játéknak, kézzelfoghatónak kell lennie, és bele kell élnie magát a gyermeki játékba. A játékot ugyanis csakis magából a játékból kiindulva lehet megérteni. Csak így érthetjük meg, hogyan lehet a játék minden kultúra forrása, csírája, gyökere. Mindaddig, amíg a játékot pszichológiai, pedagógiai vagy filozófiai szemmel, azaz kívülről szemléljük, addig csak a hasznát fogjuk figyelni. Maga a játék pedig egyre inkább el fog törpülni a szemünkben, míg el nem tűnik teljesen. Ahogy a gyermeki játék mai elszegényedésének ténye és a mai kor mechanikus, pedagógiai szemléletű, a játékot nem ismerő és szóra sem méltató pszichológiája is jól megmutatja. A játékot a játékból magából kiindulva megérteni ugyanakkor annyit tesz, mint felnőttből újra gyermekké válni, és saját élettapasztalatainkat azzal a mércével megmérni, amit gyermekként sejtések és remények formájában saját játékunkban kifejeztünk.

A gyermek játéka ugyanis mindig egyfajta életterv, mindig egy pillantás előre, amely keresi az élet, az előrejutás, a kutatás lehetőségeit. Ha őszintén és alaposan emlékünkbe idézzük saját játékélményeinket, akkor megértjük, hogy a gyermeki játék minden pillanata kultúrát tervez, kultúrát teremt: csak ilyenként is kell látnunk és vizsgálnunk. Ha azonban ragaszkodunk az eddigi szemlélethez, amely a játékot egyfajta megindító, aranyos, hasznos vagy akár haszontalan gyermekkori különcségnek tekinti, amelyet pedagógiai és pszichológiai eszközökkel irányítani és hasznosítani lehet, vagy amely még épphogy megengedhető, akkor a játék el fog tűnni a világból, és vele együtt el fog tűnni az ember szabad és teremteni tudó kulturális képessége. Ha azonban megváltoztatjuk szemléletünket, és a kisgyermek játékában annak jellegétől függetlenül megpillantjuk azt, amit a kultúra fejlődésének korábbi, dicső korszakai hosszú idő alatt kibontakoztattak, akkor olyan gyermeki kultúra kialakulásának adjuk meg a lehetőségét, amelynek segítségével felfrissíthetjük, megújíthatjuk teljes kultúrafelfogásunkat, és képesek leszünk annak jövőbeli kilátásait megvizsgálni.

Kultúrateremtő viselkedésében a gyermek ugyanis nem tesz mást, mint hogy hivatkozik arra, amit a személyisége korábbi inkarnációi során átélt, és aminek a megteremtésében ő is részt vett.

Ennek a felfogásnak a gyökerei a schilleri és Goethe-i kultúraszemléletben vannak. Ha Rudolf Steinert is komolyan akarjuk venni ezen a téren, akkor meg kell szabadítanunk többek közt azoknak a pedagógusoknak a buzgó látszatkomolyságától, akik Steinert, a szellem kutatóját megfosztják a kereszténységbe beavatottak lényéhez tartozó ős-gyermeki jellegtől. Beavatottnak lenni ugyanis nem tesz mást, mint visszatérni az emberi szellem azon ősára-maihoz, amelyekben először nyilvánult meg a jövőbe vetett virágzó, gyermeki reménység. Azaz nem más, mint megfiatalodni, óráról órára fiatalabbá válni annak érdekében, hogy eljussunk a Mihály szigorának is megfelelő gyermekies-séghez, amely önmagában is képes legyőzni Ahrimánnak azt a halálos komolyságát, amely ma mindent megpróbál hatalmába keríteni - gyakran az antropozófiai, illetve magát abból levezető pedagógiai gondolkodást és cselekvést is.

A gyermeki játék kulturgenetikai, kultúrateremtő alaptörvénye a következőket mondja ki: minden játékban a kultúra kezdetét kell látni. Ezáltal a gyermek játékos cselekvése nem más, mint a gyermekből magából kiinduló teremtés. És mint olyan, sokkal hatalmasabb, átfogóbb és eredetibb, mint bármely rá vonatkozni akaró értékítélet. Rudolf Steiner szabadságfilozófiája a maga szigorával és egzakt jellegével együtt is a gyermeki-esség és a játék autonómiájának bizonyítása, és ennyiben annak a szemléletnek a kiteljesedése és továbbvitele, amit egy évszázaddal előtte Schiller harangozott be a Levelek az ember esztétikai neveléséről című művében.² Mi pedig Steiner után száz évvel arra vagyunk hivatottak és képesek, hogy a gyermeki játékot (és a művészi alkotás folyamatát) az emberi létben rejlő eredendő szabadságvágyként fogjuk fel. Ha meg akarjuk érteni a szabadság filozófiájának³ gondolkodásra vonatkozó szabadelvűségét, akkor áttörésre kell elszánnunk magunkat az emlékezés terén is, és fel kell idéznünk azt a szabadságot, amit gyermeki játékunkban éreztünk, és gyakoroltunk is.⁴

Ezzel ugyanakkor az alapelvet is megfogalmaztuk: a szabadság filozófiájában gyökerező neveléselméletben a gyermek nem a nevelés tárgya, hanem annak alanya. Így azonban a nevelés csak akkor lehet szakszerű és sikeres, ha már a legkisebb gyermekeknek is megadatik a lehetőség, hogy nevelendő helyett önmagukat nevelő személyiségek legyenek, mi pedig csak a megfelelő környezetet és körülményeket teremtjük meg ehhez az önneveléshez. Az iskolai tantervek, különösen az 1-7 éves korra vonatkozó tantervek tehát a gyermek fő ereje, a játék tekintetében olyan „fosztogatási programok", amelyek avítt tervszerűségükkel pontosan azt fojtják el, ami a játékban megnyilvánuló, bőséges önnevelési akaratként és így mindig új és eredendő kulturális kezdeményként önmagát vizsgálva a világra akar jönni.

Egy kis kitérő: A játék kulturgenetikai alaptörvényére vonatkozó elképzelés vizsgálata során csak későn találkozott a szerző a néhány kulturtörténész és pedagógus által megfogalmazott „pszichogenetikai alaptörvénnyel". Lásd ehhez a Das Goetheanumban Johannes Kiersch tájékoztató jellegű írását⁵, amelyet a szerző éppen azon a napon kapott kézhez, amelyen megküldték neki A kultúrateremtő óvoda alapjai című új könyvét⁶. A könyv megjelenésének időpontjáig elkerülte a szerző figyelmét, hogy a fent említett alaptörvényen már addig is sokan gondolkodtak - szerencse, hogy elkerülte a figyelmét, mert csak megfosztotta volna elfogulatlanságától a gyermeki játék megfigyelésében. Ugyan Steiner is említést tesz erről az alaptörvényről (lásd Kiersch írását), de függőben hagyja a kérdést. Az itt leírtak arra szolgálnak, hogy a szerző által a könyvében (és a Die Waldorf-kinderpadagogikban⁷) kifejtett alapelvet elhatárolja egyrészt a szakirodalomban megfogalmazott „pszichogenetikai alaptörvénytől", másrészt Hackel embrionális fejlődésre vonatkozó, pusztán biológiai folyamatokat takaró „biogenetikai alaptörvényétől". Éppen Scheltema az, aki a „pszichogenetikai alaptörvényt" a gyermek fejlődése és a kultúra fejlődése közötti, szó szerint értelmezendő párhuzamként írja le. A Waldorf tantervek kulturális korszakai is ilyen megfelelésre utalnak. A „játék kulturgenetikai alaptörvényének" gondolata ugyanakkor más alapokon nyugszik.

A gyermek játékában - ha az tényleg fejlődést mutat - mindig szabadság uralkodik, és sosem valamilyen törvényszerűség. Még csak olyan törvényszerűség sem, amely a gyermeket belülről arra kényszerítené, hogy az egyes kulturális fokokat egymás után lineárisan hozza elő magából. Ennek a gyermeki játékban rejlő szabadságnak tehát egy „a kultúra fejlődését leképező játékfejlődésre építő Waldorf-óvodai program" sem lenne képes sosem megfelelni. Épp ellenkezőleg: egy ilyen program csak elsorvasztaná a játékot. Fel kell hagynunk a nevelés ideológiai megközelítésével, és át kell térnünk egyfajta fenomenológiai neveléselméletre és -tudományra. A „fenomenológiai" itt azonban azt jelenti, hogy az adott pillanatban kell felismerni azokat a szükségszerűségeket, amelyekkel a gyermek kereső játékát kívülről konfrontálni kell.

Milyen szükségről van itt ugyanakkor szó? Milyen igényeket igyekszik a gyermek a játékban kielégíteni? És mi fordítja ezeket az igényeket a helyes irányba? A helyes irányt nem lehet pedagógiailag előre megadni.

Csak az adott pillanatban, megfelelő lélekjelenléttel lehet leolvasni a konkrét, létező gyermek egyéni, születés előtti vonásaiból. Ha tehát szabad, rózsakeresztes szellemiségű nevelést akarunk folytatni, akkor olyasvalaminek kell történnie, mint ami egy szonárnak, azaz annak a hajóműszernek a működésekor történik, amely hangokat bocsát ki, hogy a visszhang alapján megtalálja azt, amit a víz mélyén keres. A gyermeket olyan tartalmakkal és cselekvéssorokkal kell konfrontálni, amelyek kifejlesztik benne a tapogatózás (és elsősorban a saját folytonosan alakuló és fejlődő igényeire irányuló vizsgálódás), és ezáltal a tapasztalás során való fejlődés tulajdonságát. Meg kell tisztítanunk magunkat az előre megfontolt pedagógiai szándékoktól azáltal, hogy követjük a ritmikus-zenés munka elvét, ahogy azt Rudolf Steiner is bemutatja az első, tanároknak szóló konferenciáiban (1920. június 23.)⁸.

Ez kiváltképp igaz a kisgyermekekkel szemben tanúsított viselkedésre. Csak az képes meghagyni a gyermek szabad akaratát, aki maga is ritmikus-zenés munkafolyamat, azaz kulturális folyamat része. Az előzetes szabad akarat által életre hívott játék, mint a múltat csírájában megismétlő, jövőbeli kulturális cselekvés csak önmagából képes - mintegy belépve az éteri ellentérbe - kibontakozni.

Ezen a ponton nem szabad elmulasztanom, hogy megmutassam azokat a tartalmakat és minőségeket, amelyek megfelelnek a kulturgenetikai alapelvnek és a gyermek vágyódásainak. Az embrionális fejlődés bioge-netikai alaptörvényében a testi adottságokból következő, örök érvényű szabályszerűségek öltenek testet. A kulturgenetikai alaptörvényben viszont már a kezdetektől fogva a szabadság fejeződik ki. Tehát az, ami az egyéni szabadság növényeként törvényszerűen testet akar ölteni a törekvő kulturális munka éteri szabadterében, csakis saját magunk teremtő figyelmétől függ. Az utánzás pedig - a játék eszköze, hordozója az élet első hét évében - nem válogat. Azt is mondhatnánk: mindenevő. Magáévá tesz mindent, amit kínálnak neki - a szovjet bölcsődék által kínált tartalmaktól a keresztény óvodákon és a Montessori-módszeren át a tekintélyelvet elutasító reformóvodákig, a jelenlegi Waldorf óvodai pedagógiáig. Különbség van azonban aközött, hogy értelmünk gondolati konstrukcióit vetítjük-e bele a gyermek életébe, vagy a gyermekekhez és művészekhez hasonlóan tapogatózva-keresve kiolvassuk a játékból azt, amire annak magának szüksége van.

Az előbbi, ideológiainak nevezhető eljárásmód éppúgy eredménnyel fog járni, mint a második, fenomenológiai megközelítés. A bőséges gyermeki utánzóképesség mindkét felfogás képviselőit meg fogja erősíteni hitében: jó szolgálatot fog tenni. A kérdés csak az, hogy kinek. A gyermek születés előtti, kereső énjének vagy a buzgó, előre megfontolt felnőttnek?

A dolog igen egyszerű: ha a gyermek környezetében kulturális munka folyik, akkor belső indíttatásból utánozni fogja ezt a kulturális munkát. Ha azonban peda-gogizáló környezet veszi körül, akkor később az élettel szemben is pedagógusként fog fellépni - azaz olyasvalakiként, aki azt akarja, amit másoknak kellene akarniuk. Vagy olyan ember lesz, aki egész életén át azt teszi, amit mások elvárnak tőle, mert a játék során nem fejlődött ki benne az önnevelés csírája.

Az utánzás önmagában ugyanakkor még nem mutatja meg az igazságot. Ebben a szabadság bizony passzív marad: az utánzást (szinte) mindenre fel lehet használni. Annál nagyobb azonban a felelősségünk, hogy felhagyjunk minden olyan ideológiával, amely a gyermek javát szolgáló dolgokat kínál az utánzás táplálékául, és megtanuljunk goet-heánus módon cselekedni. Ezzel elértük a hagyományos óvodai pedagógia - és egyben a Waldorf óvodai pedagógia - végét. Innen már olyan kutatómunkára van szükség, amellyel kapcsolatban az óvodáskor esetében alig van tapasztalat. Vannak azonban tapasztalatok teljesen távolinak tűnő területeken, így a kiforgatott alakzatokkal foglalkozó, új projektív geometria területén, az áramláskutatásban és a goetheánus organikus építészetben is. Ezen a téren igencsak megszívlelendő és tanulságos az a megközelítésmód, ahogy például Martin Wagenschein tanította a fizikát⁹: a szakavatott tudós még az egykori legédesebb gyermekkori tapasztalatokat és emlékeket is a fizikai kutatás történelmi, mintegy átélt előzményének tekinti, és akként méltatja.

Rudolf Steiner világosan kifejezésre juttatja, hogy a mai kor gyermeke születése előtt beavatott volt a mis-ztériumokba.¹⁰ Ha tehát a gyermeki játék számára, amelynek körülményeit nekünk kell megteremtenünk, megfelelő tartalmakat és irányokat akarunk találni, akkor tanulmányoznunk kell, mit tudnak az ősi misztériumok a tanításról. Ha elmélyedünk a részletekben (például abban, amit Rudolf Steiner az 1924-es húsvéti előadásaiban mondott¹¹), akkor közvetlenül is rábukkanunk olyan tartalmakra és minőségekre, amelyeket bárki ismerhet a saját játékélményeiből, így például a barlangmotívumra vagy a korlátozva lenni akarás és a testet szorosan körülzáró környezetből kiszületni akarás motívumára. Bárhol is kezdünk, nem tévedhetünk: a misztériumok olyan ősképeket mutatnak meg, amelyek felbukkannak a játékban. A játékokban pedig a misztériumokra utaló elemek jelennek meg - épp csak akarnunk kell meglátni őket. Máshogy is hozzáfoghatunk: Ha a kisgyermekeket szembesítjük a kiforgatott geometria alakzataival (pl. Paul Schatz kockájával vagy Klaus Ernhofer pentagondodekaéderével¹²) vagy az áramlástan jelenségeivel vagy éppen a goetheánus építészet elemeivel (például egy látogatás alkalmával a Malsch-i Modellházban), akkor - pusztán a tárgyak mozgatása és átélése, mint cselekvő tapasztalás folytán - olyan belülről, a mélyből jövő ujjongás fogja el a gyermekeket, amely azt mondja: végre rábukkantunk arra, amit már ismerünk!

A kultúrateremtő alaptörvény nem a történelmi múlt újbóli lineáris átélését mondja ki, hanem az időtlen szellem koncentrikus, csíraszerű utánzását, újrateremtését, mert az hozzátartozik a világ belső szerkezetéhez, felépítéséhez - a Föld fejlődéséhez.

A gyermeki játékot csak az látja helyesen, aki a játék legkisebb, legszokványosabb pillanataiban is megsejti, lehetségesnek tartja, felismeri a művészi, matematikai, zenei, építészeti, fizikai, kémiai és mentális ősele-mek jelenlétét, és a külső megsejtés, felismerés folytán azok segítségére siet. Az utánzás nem válogat. Őt használja a bennünket körülvevő világból származó, angyal vezérelte egyéniség, hogy mohón megragadja azt, ami a világ őselemeinek megfelel. Megismerésében semmilyen rendező elv nem segít. Bizonyos motívumokat azonban eltanulhatunk, bizonyos minőségek palettáját - más művészekhez hasonlóan - magunkévá tehetjük, ehhez azonban teljesen el kell szakadnunk az eddigi óvodai gondolkodásmódtól. Mi fog mégis vezetni bennünket, ha nincs semmilyen minta? Mi képezi az alkotói lélekjelenlét szenzóriumát? Nos, a gyakorlatszerzésre bizonyosan van tér: Arisztotelész tíz kategóriája, a Világábécé (Rudolf Steiner, 1924. április 22.).¹¹

Ezen a ponton világossá kell tennünk, hogy a játékkal kapcsolatos fenti gondolatok nem pusztán olvasmá-nyi élmények, amelyeket spekulatív módon alkalmazunk az életre. Esetükben a valós tények életen át tartó belső és külső megfigyeléséről van szó, ami ugyanakkor párosul azzal is, amit az irodalomban találunk. Csak így lehetséges fogalmi megértésük, és csak így lehet őket kulturális összefüggésbe helyezni. Schiller, Goethe és Steiner az élet felé irányítanak. A gyermekek (és a bennünk lakozó örök gyermek, a személyiség is) az élet megjelenési formáit mutatják meg. Azok a perspektívák és dimenziók azonban, amelyekbe az élettapasztalatokat bele kell ágyazni, csak úgy képesek megnyílni, ha nagy elődeinkből és példaképeinkből fogalmi téren is merítünk. A gyermek játszó korát ennek megfelelően el kell szakítani a pusztán pszichológiai-óvónős kötöttségtől. Túlságosan értékes ugyanis ahhoz, hogy az óvodai pedagógus hivatásáról alkotott egyoldalú, provinciális elképzelés tárgya legyen. A játék, mint az ember átfogó értelemben vett, és lehetőségeik szabadságával felruházott képességeinek és erejének megnyilvánulása merkuriális, higanyszerű jelleggel bír, ugyanakkor van benne valami a tűz lényegéből is. Ha meg akarjuk ragadni, úgy az a veszély fenyeget, hogy végtelen számú apró, lepergő darabra esik szét. Vagy ellobban, szertefoszlik, mielőtt teljesen megértenénk. Így az irodalomban a játékról alkotott nézetek többnyire csak leereszkedő gondolatok különböző gondolkodóktól és pedagógusoktól arról a játékról, amelyet kívülről figyeltek meg. Schiller, Goethe és Steiner azonban magából a játékból, az élet minden irányba szertefoszlani, ellobbanni akaró megjelenési formáiból kiindulva ír. Tekintettel a kihalástól fenyegetett gyermeki játék világméretű jelentőségére, ma senkinek sincs erkölcsi alapja a játékról írni, ha nem annak köszönheti mindennapi létét.

Ez azonban legelőször is azt jelenti, hogy a játékról írónak hinnie kell abban, amit tapasztaló megérzései mutatnak.

Ha a játékot megérzéseinkre alapozva tapasztaljuk meg, akkor eljutunk a minőségekhez. A gyermek ugyanis a játékban elsősorban nem tartalmakat keres, hanem minőségi kompozíciókat. Hogy talán otrombának ható kifejezést használjak: a gyermek fürdik, mondhatni fetreng a minőségekben, mintegy szégyentelenül tobzódva az azok közötti nüánszokban. Ha a látszólag puszta érzékelésnek hiszünk, akkor a játék gátlástalanul ösztönszerűnek is tűnhet. Ha azonban részt veszünk benne, és önmagunkat átélve a játék pillanatainak részévé válunk, akkor idővel felismerhetjük: a gyermek (és az igazi művész) anyagot és habitust, minőséget és mennyiséget, tettet és tűrést, teret és időt, állapotot és viszonyt szűr le belőle magának. A játék minden igazi pillanatában ott találjuk magunkat, ahol a misztériumokat ismerő Arisztotelész hozzálát, hogy az őt körülvevő jelenségekben a Világábécé nyomára bukkanjon.

Mégiscsak furcsa, hogy a Waldorf óvodai pedagógia ezeket a tulajdonképpen világmegrázó eseményeket annak a központi szerepet játszó, ettől-eddig tartó „szabad játékidőnek" a szintjére redukálva akarja látni, amely gyakran csak azért megengedett, hogy aztán a helyébe lépjen valami „fontos", valami megtervezett. Oszinte leszek: a mai Waldorf óvodák vagy nem ismerik az igazi játékot, vagy félnek tőle. Ha megértenénk, és megragadnánk a játékot, akkor e gazdag hagyományú pedagógia akkurátus keretének egésze darabokra törne szét.¹³

A „ritmus és rituálé", mint az ember által pedagógiai célzattal kitalált külső időmértékek, az ember egyre előrehaladottabb háziasításához vezetnek (H. Schulze¹⁴), mert az éteri test anyagát - a kozmosz rendjétől elszakadva -úgy használják fel, hogy közben alakítják is. A gyermeket külső szándék nélkül körülvevő, kulturális munkával eltelő igazi életből adódó ritmusok ugyanakkor erősítik az egyének akaraterejét, ami aztán az életük derekán jól jön majd nekik (Rudolf Steiner¹⁵).

Amit Arisztotelész kategóriákként mutat be, amit Rudolf Steiner Világábécének nevez, vagyis ami látszólag teljesen elvont formában, mély filozófiai tartalommal bíró (és ezért érthetetlen) leírásként jelenik meg előttünk, az megtelik élettel, és ismerősként köszön viszsza, ha érzéseinkre hallgatunk. Figyeljük meg a játékot: a gyermek (és a fazekas és a szobrász) szereti az agyagot, a földet és ezzel a vizet. Mindenki vissza tud emlékezni ezekre az érzésekre: arra a hidegségre, néha pedig - nyáron - melegségre, ami a formátlan anyagból árad - a szilárd, szemcsés, feloldódó, elkenődő, saras anyagból, amely engedelmesen felveszi azt a formát, amit a mohó kezek adnak neki, vagy egyre több vízzel keverve feloldódik, folyékonnyá válik, zavarossá teszi a vizet, és számtalan örvény- és áramlási formát mutat. Néhány gyermek még mélyebben bele akar mászni, „összepiszkolja" magát, és még élvezi is. Itt alkalmunk nyílik mélyen átélni a felszíni jelenség alatti szubsztanciát, lényeget.

Az, amit a gyermeki kezek tesznek és éreznek agyagozás közben - maga a tiszta filozófia: átérzik az alakítható anyag, az alumíniumoxid és a mész legfinomabb részecskéinek rejtett lényege és viselkedése, megjelenése közötti ellentétet és összefüggést: azt, ahogy egyesülni akar a vízzel, száradás közben megkeményedik, tűzben pedig feloldhatatlanná válik. A belső lényeget és a külső megjelenést egyaránt megragadó érzékelésben és játékban a gyermek ugyanakkor keresi az agyag minőségét is. Kezei megízlelik ennek az anyagnak a minőségét, ebből pedig kialakul a tömeg és sokaság, a mennyiség utáni vágy. Formálás közben az anyag térbeli dimenziót ölt, az időbeli dimenzióban pedig szétfolyik, alakul: tér és idő egyben. Alázatosan engedelmeskedik, tehát tűr, de ráragad kezünkre és lábunkra, elnehezíti cipőnket és nadrágunkat. Tűr és tesz. Ha sárröggel dobják meg fejünket, akkor az súlyával és nedvességével fájdalmassá is teszi ezt. Ami pedig az állapotot és viszonyt illeti: az anyag nyugvó állapotot keres, a földben pihen. Azáltal azonban, hogy kiássuk a földből, valamilyen viszonyrendszer részévé tesszük, kapcsolatba hozzunk mással, és mi magunk is sokféleképpen viszonyulunk hozzá. És éppen ez a lényeg: Az állapotok és viszonyok a játékban válnak láthatóvá. A játék a viszonyok művészete.

A viszonyok átélését és megteremtését Rudolf Steiner a „semmiből való teremtésnek"¹⁶ nevezte, amit fontos, sőt a tulajdonképpeni emberi képességnek tart. Azáltal, hogy a gyermek agyaggal, homokkal, építőkockákkal, hordóeszközökkel, súlyokkal, orsókkal, mérleghintával és hintával, mászókák, tornyok és fák megmászásával, fonással és csomózással, falak, mezők és felhők mellett elhaladva, egyszóval mindig mindennel játszik, még a szavakkal, külső és belső képekkel is -igen, még a morált is játék tárgyává teszi: nem tesz mást, minthogy viszonyokat teremt, megszünteti a dolgok állapotát, szabad viszonyokat hoz létre velük, a semmiből teremtményeket alkot.

A gyermek játszó korát évtizedeken keresztül használt keretprogramba szorítani olyan, mint oroszlánokat és sasokat a szabad természet helyett művi ketrecbe dugni, sőt, sokszor még ennél is rosszabb! Ebben az életkorban a gyermeknek nem pedagógiailag erősen motivált óvónőkre van szüksége, hanem tapasztalt munkatársakra és előmunkásokra, gyakorlatias filozófusokra, művészekre, kézművesekre, matematikusokra, építészekre, csillagászokra, kertészekre és szakácsokra -olyan emberekre, akik a maguk megszokott módján bánnak a Világábécével. A pedagógiát pedig ennek során egyszerűen el lehet felejteni!

A játék kulturgenetikai, kultúrateremtő alaptörvénye a szabadságé is egyben. Olyannyira szabad, hogy el is illan, ha nem látjuk meg. És befelé - akár a minőségi fraktálművészet - végtelenül sok finom részlettel gazdagodik, mint ahogy kifelé is teret nyer, ha azt teszszük, amit az a modern felnőtt tesz, aki ismeri a tudat lelkét, és az éteri lénynek teret és időt ad, nevezetesen tevékenyen visszavonulunk. Ha nézzük, ahogy a gyermekek játszanak, akkor lelkileg-szellemileg visszavonulunk, és akaratunk új tartományait nyitjuk meg, mikor a játék által lázba hozva még intenzívebben kezdünk el foglalatoskodni saját, szabadon választott munkatémánkon.

Arisztotelész kategóriáihoz hasonlóan a Hét Szabad Művészetet is tekinthetjük kultúrábécének, és akként gyakorolhatjuk is őket. A kategóriák a maguk látszólagos elvontságával akkor kerülnek közel hozzánk, és akkor válnak érthetővé, ha arra a tapasztalásra vonatkoztatjuk őket, amely a játékban kutatva teremt, és teremtve kutat. Az ilyen tapasztalásban gondolkozás lakozik, és világeszmék nyomára bukkan. A gyermek (akárcsak a művész) cselekvés közben nincs tudatában ezeknek az eszméknek és azok fogalmi tartalmának. Kísérő felnőttként a mi feladatunk, hogy ezeket az eszméket fogalmilag is megalkossuk. Azáltal, hogy felismerjük őket, világosabbá válik a gyermek játéka, mert személyiségünk érzékfeletti módon megtapasztalja a gondolkodó dimenziót, és ezáltal annak kapcsolódását is a kultúra folyamatosan alakuló összefüggésrendszerébe. Ahogy a felnőtt ember gondolkodási folyamatában érzékelésből és fogalmi megértésből kialakul a teljesség, úgy a gyermek játéka is csak a dimenziókat felismerő felnőtt segítségével válik azzá, amivé válni akar. A kulturgenetikai alaptörvény csak a cselekvő gyermek és a felismerést birtokló felnőtt közötti együttműködésben születik meg.

Itt is a szabadság nyilvánul meg, aminek egyik ismérve, hogy a fenti törvényt - joggal - akár tagadhatjuk is, hiszen nélkülünk amúgy sem létezik. És ez egyre inkább így lesz, amikor igazi munkáról és így igazi kultúráról szilárd elhatározás és a gyermekekkel való szociális foglalatosság híján már nem beszélhetünk. Így a gyermek játszó kora eddigi marginalizálódása után ismét a középpontba kerül: a gyermek játékában mutatkozik meg először az éteriből kialakuló, jövőbeli kultúra.

Történelmi realitásként a Hét Szabad Művészet - látszólagos ellentétben a tíz kategóriával - ismertebb, átláthatóbb, és ezért gyakorolható. A grammatika, dialektika és retorika tríviumának és a muzika, aritmetika, geometria és asztronómia kvadríviumának szemszögéből nézni a játékot ugyanakkor még szokatlan.¹⁷

Egy köztes gondolatjáték: a jövő óvodája, amelyben az elapadó játék ismét szabadon áradhat, tulajdonképpen a Chartres-i Iskola kiforgatása. Míg egykoron a templomépítő mesterek munkafolyamata olyan teret teremtett, amelyben a Hét Szabad Művészet útja elvezetett a Szűzzel és a kisdeddel kapcsolatos belső szemlélődéshez, addig a ritmikus-zenés munkafolyamat, mint időteremtés és a kultúra szülőanyja életre hívja a gyermeki és művészi játékot, amelyben a Hét Szabad Művészet finom eloszlásban kialakulhat, és megnyilvánulhat.

A mai Waldorf óvoda olyan életérzések óvodája, amelyeket a felnőttek vetítenek bele a gyermekekbe. A jövő óvodája azonban olyan lesz, amelynek a gyermek akaratában, érzéseiben és gondolkozásában rejlő kozmikus intelligenciát a földre boruló világméretű sötétség elhatározásából kell bizonyítania. Mert a gyermeki személyiségek szent mihályi küldetésének csakis a kozmikus intelligencia képessége felel meg, amit a Hét Szabad Művészetben és Arisztotelész kategóriáiban kipróbálva kell meglátni.

Ezen a ponton ismét a tapasztalás, mint az intuíció eredendő képessége segít tovább bennünket. Ha medi-tatív, tapasztalatokra nyitott módon elmélyedünk például a geometria folyamataiban (amiben az új projektív geometria különösen a segítségünkre lehet), méghozzá úgy, hogy többet érzékelünk a csillagszerűen tagolódó tevékenységből, mint a tárgyát képező tartalmakból, akkor olyan mozgásképeket láthatunk, amelyek megfelelőit a játékfolyamatokban is felfedezhetjük. Ehhez mindazonáltal a játéknak a tánc, a festészet, a zene és más művészetek stúdiumához fogható tanulmányozása szükséges. A játékot magából a játékból kiindulva megérteni ugyanakkor annyit is tesz, mint új fogalmakat találni, amelyek a játékot a festészet, a zene és az építészet fogalmaihoz hasonlóan átláthatóvá teszik annak számára, aki rábízza magát.

Aki óvodai pedagógusként nekilát ennek, nem adja fel, és a gyermekeket saját tanárává teszi, az el fog jutni a kultúra forrásáig, ahol a kultúra - munka, azaz a megmunkálandó földanyag ellenállásával szemben kifejtett teljesítmény. És egyben azoknak az őselveknek és ősképeknek a folytonos újrateremtése, amelyek a gyermekeken keresztül meg akarják fiatalítani a világot.

2001. szeptember 11-ének fordulópontja óta a világ belső rendjének eddig inkább burkoltan működő romboló kísérletei egyre kendőzetlenebbül tárulnak elénk. Tekintettel a bennük megnyilvánuló, győzelemre készülő Gondishapur-i impulzusra, a Waldorf óvodák programjában megjelenő, a gyermek éteri testét alakító, művi esztétikai-erkölcsi konstrukció semmiféle védelmet nem nyújt - nem is nyújtott soha. Az abban színlelt belátható, egészséges világ a fiktív jellege miatt kegyetlen pusztulásra lesz ítélve, vagy az általa formált embereket a valós életben arra fogja kényszeríteni, hogy magukba meneküljenek. Csak a misztériumokra vonatkozó, születés előtti tudás személyiségben megmutatkozó igazsága, amely a játékban tapogatózva megerősítést nyer a maga körül látott, igazi kulturális tevékenységtől, lesz képes arra, hogy a manapság egyre növekvő zűrzavarban megtalálja a vele született igazsághoz vezető utat.

A gyermekek, akárcsak a növények, nyomelemekből merítenek életerőt. A fenti irányba tett legkisebb lépés nyomai is kitörölhetetlen orientációkat ébresztenek a gyermeki lélekben.

Ha antropozófusként gondoskodnánk a gyermekek játékos neveléséről, amely felismeri és megerősíti bennük a logoszt, a kozmikus individualizált intelligencia kiáradását, akkor tényleg pozitív alternatívát állíthatnánk a világot most fenyegető, felvilágosult torzszülöttel, a „korai neveléssel"¹⁸ szemben.

Irodalom

1 Frederik Adama van Scheltema: Die geistige Wiederholung [A szellemi ismétlődésről]. Francke Verlag, Bern, 1954

2 Friedrich Schiller: Briefe über die asthetische Erziehung des Menschen. Verlag Die Kooperative Dürnau (magyar kiadás: Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről. In: Friedrich Schiller válogatott esztétikai írásai, Magyar Helikon 1960)

3 Rudolf Steiner: Die Philosophie der Freiheit. GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 4. Rudolf Steiner Verlag, Dornach. (magyar kiadás: Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája. Édesvíz Kiadó, 2004)

4 Erről lásd még: Wolf-Ulrich Klünker: Geburt und Kindheit - Entwicklungsbedingungen des Kindes heute [Születés és gyermekkor - a gyermeki fejlődés feltételei ma]. Eichwalde, 2002

5 Johannes Kiersch: Wiederholt die Entwicklung des Kindes die Bewusstseinsentwicklung der Menschheit? Ansichten Rudolf Steiners zum „psychogenetischen Grundgesetz" [Megismétlődik-e az emberiség tudati fejlődése a gyermek fejlődésében? Rudolf Steiner nézetei a „pszichogenetikai alaptörvényről"]. Megjelent a Das Goetheanum c. hetilap 2004/15-16. számában.

6 Werner Kuhfuss: Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens [A kultúrateremtő óvoda alapjai]. Verlag Die Kooperative Dürnau, 2004

7 Werner Kuhfuss: Die Waldorfkindergartenpadagogik -Eine Ermunterung, diese einmal von der

Geisteswissenschaft her zu prüfen [A Waldorf óvodai nevelés - vizsgáljuk meg egyszer a szellemtörténet szemszögéből is]. Verlag Möllmann, előreláthatólag 2004. ősze. Lásd még: Werner Kuhfuss: Was ist Bildung des Kindes? Das Spiel als aktives Kraftfeld [Mi is értsünk a gyermek képzésén? A játék, mint aktív erőmező]. Körlevél az orvosi-pedagógiai konferencián részt vevő, Waldorf-pedagógiával foglalkozó orvosok, nevelők, tanárok és terapeuták részére, Stuttgart, 2004. május

8 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 300, a-e

9 Martin Wagenschein pl. in: Kinder auf dem Wege zur Physik [Gyermekek úton a fizika felé]. Beltz Verlag, Weinheim und Basel, 1990

10 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 203, 6. előadás

11 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 233 a

12 További információ: Kulturata e. V. / Peter Schottler: Umstülp-Zeit [Kiforgatott idő]. edition lionardo, Wuppertal, 2004

13 Ebben az összefüggésben lásd Maria Luisa Nüesch gyermeki játékról szóló tanulmányát is. In: Medizinisch-Padagogische Konferenz [Orvosi-pedagógiai konferencia], 2004. május 29.

14 Helmut Schulze: Der progressiv domestizierte Mensch und seine Neurosen [Az előrehaladottan háziasított ember és neurózisai]. J. F. Lehmanns Verlag, München, 1964

15 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 289, 1921. február 28.

16 Rudolf Steiner: GA (Gesamtausgabe / Összegyűjtött írások) 107, 19. előadás

17 René Querido: Vision und Morgenruf in Chartres [Látomás és pirkadati kürtszó Chartres-ban]. Novalis Verlag, 1989. Frank Teichmann: Der Mensch und sein Tempel - Chartres, Schule und Kathedrale [Az ember és temploma - a Chartres-i iskola és katedrális]. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1991

18 Werner Kuhfuss: Früherziehung contra Spiel des Kindes. Nyílt levél. Der Europaer, 8. évf. 7. sz. (2004. május) (magyarul: Korai nevelés kontra játék a gyermeknél. Szabad Gondolat 7/3, 2004. szeptember)

Forrás: Der Europaer, 9. évf. 2/3. sz. (2004. dec./2005. jan.)

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Tóth Márk

Óvópedagógia és számítógép

2004. nyarán pattant ki az a politikai botrány, melyet a „kakaóbiztos számítógépek" elnevezés fémjelzett, és amely a közvélemény figyelmét egy különös eseményre hívta fel, történetesen arra, hogy a kormány komoly pénzösszegekkel támogatta a honi óvodák számítógépekkel való felszerelését. Természetesen, amint az várható, a politikai viták szinte kizárólag a számítógépek áráról szóltak, az a kérdés fel sem merült, hogy mit is keresnek ezek az instrumentumok az óvodákban. Az már kicsit elgondolkodtató, hogy az eset miért nem váltott ki nagyobb szakmai vitát pedagógus körökben, mint amekkorát kiváltott, ám talán erre a kérdésre a válasz a továbbiakból kiderül.

A botrány rövid idő múlva elcsitult, a számítógépek pedig maradtak az óvodákban. Jelen cikkünkben arra keressük a választ, hogy mit keresnek ott.

„A technika fejlődése sokfajta környezetszennyezést eredményezett. A legrosszabb környezetszennyezés a számítógép."

Paul Emberson

A közös platform

Bármennyire is szeretnénk elkerülni azt, hogy belemerüljünk a téma politikai vonatkozásaiba, ám az oly mértékben megkerülhetetlen, hogy amennyire csak lehetséges rövidre fogni az ilyen irányú vonatkozások taglalását, olymértékben mégis meg kell említenünk néhány ide vágó tényt. Ugyanakkor, már csak azért is érdemes néhány szót szólnunk a téma közéleti vonatkozásairól, mert annak történetéből világosan kiderül, hogy a mai politikai életünket jellemző szűkebb pártérdekek, és az azokból táplálkozó ellentétek sok esetben csak és kizárólagosan a gazdasági síkon mozognak, ám a szellemi síkon az egymással látszólag kiengesztelhetetlen ellentétben álló pártok is abszolút közös platformon vannak bizonyos kérdéseket illetően. Egy ilyen tény megvilágítása jól jellemzi a modern politika igaz arculatát.

2001. folyamán (!) az Oktatási Minisztérium megbízásából országos vizsgálatot folytattak, melynek végzését az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont az Országos Közoktatási Intézettel, valamint az Oktatáskutató Intézettel közösen látta el. A vizsgálati csoport a gyermeküket óvodáztató szülők voltak, akinek egy kérdőívet adtak át. A kérdőíven szereplő kérdések a gyermekek számítógép használatára vonatkoztak, illetve arra, hogy a szülők miként vélekednek gyermekük és a számítógép viszonyáról. A kérdőív kitért a válaszadók társadalmi hovatartozására is, így a különböző társadalmi rétegekbe tartozó szülők álláspontját elkülönítve lehetett jellemezni. A hazai óvodák 10,2 %-át vonták be a vizsgálatba, és a megkérdezettek 88%-a kitöltötte a kérdőívet, így a vizsgálat eredménye reprezentatívnak számít.

A vizsgálat eredményéből kiderült, hogy az óvodába éppen bekerülő gyermekek (3-4 éves gyermekekről van szó) több mint 1/3-a már használt számítógépet, valamint a válaszoló szülők 55,2%-a helyesli a gyermekük óvodai számítógép-használatát.

Tehát, ez a piackutatásnak is beillő felmérés, a szülői igények szondázása után megnyitotta a politikai döntéshozók előtt az utat, hogy az óvodák számítógéppel való ellátása révén, komoly kormányzati pénzek felhasználásával, sikeres gazdasági projektbe kezdjenek.

A történet legsúlyosabb politikai felhangja pedig az, hogy az előző kormány által elvégzett szűrővizsgálat eredménye alapján, az új politikai hatalmi éra vitte véghez a vélhetően már régóta tervezett informatikai projektet. Feltehetően ez az oka annak, hogy a közéleti viták tisztán csak gazdasági színezetűek voltak, és azok is hamar, minden következmény nélkül elcsitultak.

Az empirikus tapasztalatok hiánya

Olvasva egy ilyen felmérés részleteit, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a hatalmi körök miért egy ilyen „piackutatási jegyzőkönyvet" használnak fel terveik alátámasztására. Ennek egyik legfőbb oka feltehetően az, hogy jelenleg egyetlen mérvadó, empirikus alapokra támaszkodó vizsgálati eredmény sincs a világon arra vonatkozóan, hogy mit okoz a koragyermekkori számítógéphasználat az emberi fejlődésben. Nem is nagyon lehet, hiszen még egyetlen generációnak sem volt alkalma úgy felnőni, hogy annak képviselői a leg-koraibb gyermekéveiktől kezdve intenzív kapcsolatba kerüljenek a számítógéppel. Egészen rövid időintervallumra vonatkozó vizsgálatok készültek ugyan, de az ilyen vizsgálatok nem adhatnak választ a pedagógia alapkérdésre, ti. arra, hogy milyen embereket nevelünk. Nem tudhatjuk, hogy egy ilyen, számítógépen nevelkedett generáció milyen képességekkel lépi át a felnőttkor küszöbét, milyen módon küzd meg az emberi életút felén jelentkező válsággal, hogyan néz szembe az emberi lét nagy kérdéseivel, milyen szociális környezetet fog létrehozni maga körül, stb.

Természetesen szakmai körökben is vannak ellenzői és támogatói az óvodai számítógép-használatnak. A két szakmai kör élesen elkülönül egymástól, ám érdekes megfigyelni, hogy mindkét kör figyelme elsősorban a gyermeki képességek fejlődésére fókuszálódik. További érdekesség, hogy az ellenzők éppen ugyanazon képességeket (kreativitás, kommunikációs készség, finommotorikus képességek, figyelem, stb.) látják elsorvadni a számítógép-használó gyermekeknél, mint amelyeket az óvodai számítógép-projekt apostolai lényegesen fejlettebbnek érzékelnek ugyanazon gyermekeknél. Természetesen mindkét oldal megbízható vizsgálatokra támaszkodik, sőt, bizonyos esetekben ugyanazt a vizsgálati eredményt értékelik eltérően. Jellemző példa erre a 2000-es nemzetközi Pisa vizsgálat, melynek tökéletesen megbízható statisztikai adatait két különböző értékelő csoport egymásnak teljesen ellentmondóan minősítette. Pusztán a vizsgálati csoportok egy új kategóriával (azonos társadalmi rétegbe tartozó gyermekek összehasonlítása) való kibővítésével sikerült két kutatónak kimutatnia az azonos adatokból a hivatalos értékelés ellentétét. De egy ilyen történet már inkább a statisztika természetéről sugall egynémely információt, mint magáról a felmérés tárgyáról.

Ami jellemző, hogy egyik oldal sem jut el annak felismeréséig, hogy a gyermekek egy bizonyos életszakaszában történő képességfelmérés, még ha az a legmegbízhatóbb is, nem tükrözi hűen azt, hogy a vizsgálatban résztvevő gyermekek milyen potenciális emberi kvalitásokkal rendelkeznek, úgymond „hová tartanak". Sajnos, az emberi minőség csak egy jóval későbbi életkorban válik „kézzelfoghatóvá", de számszerűen mérni akkor sem lehet, csak érzékelni. Az, ami az emberben, mint emberi kvalitás tapasztalható, mérhetetlen (uncalculable factor).

Idáig elérkezve, fel kell hogy tegyük a kérdést: lehetséges-e megalapozott ítéletet hozni tehát egy olyan kérdésről, mint az óvodáskorú gyermekek számítógép-használata?

A számítógép fenomenológiája

Miután a mai gyermekekre vonatkozó képességfelméréseket, mint hiteles vizsgálati bázist elvetettük, tekintsünk egy egészen más irányba. Vessük tekintetünket a számítógépre, mint olyan objektumra, amely egyedüliként kínálkozik arra, hogy gondolatainkat tovább tudjuk vezetni.

Ha gondolkodásunkkal meg akarjuk valamennyire is közelíteni a számítógépet, ezt a rendkívül bonyolult gépet, legelőször fel kell tennünk a kérdést: mi is valójában egy gép?

A gép tulajdonképpen nem más, mint valamilyen mechanizmus, amely erőt fejt ki valamely energia felhasználásával.

Ma a mechanizmus kifejezést másképpen értjük, mint ahogy azt régebben értették. Régen ennek a szónak lényegesen tágabb értelme volt, mechanizmus alatt mindig valamilyen törvényszerű, szabályos működést, funkciót értettek. A mechanizmus kifejezést nem csak a fizikai jelenségekre, hanem a lelki, sőt szellemi működésekre is vonatkoztatták. Ilyen értelemben voltak mechanizmusok például a matematika szabályai, a bolygók mozgása, vagy az ember lelki működései is.

A számok a természetben nem léteznek, a számokat az ember alkotta. Ha számolunk, akkor ehhez a tevékenységünkhöz nincsen szükség a külvilágra, a matematika törvényszerűségeit csak szellemileg tudjuk megragadni. Mondhatjuk úgy is, hogy a matematikát az ember alkotja az emberben.

Egy gép is először mindig az ember tudatában jelenik meg. Ha egy nagyon egyszerű gépre tekintünk, például egy emelőre, akkor megállapíthatjuk, hogy annak funkciója az erőkar növelése. Az emelővel lényegesen kisebb berő felhasználásával tudunk súlyos tárgyakat elmozdítani az erőkar növelése révén. Az emelőt számos alakban lehet megvalósítani, akár egy mérlegről legyen szó, vagy akár az ember végtagjairól, ám minden megjelenésében az emelő mechanizmusa változatlan marad. A gép, mint mechanizmus, tisztán szellemi, és ez az emberi tudatban létezik: a gép, mint mechanizmus, egyáltalán nem fizikai, hanem szellemi. A materiális gép csak mintegy kicsapódása, többé-kevésbé tökéletlen kikristályosodása ennek a szelleminek.

Egy egyszerű gép esetében eredetének a forrása még jól megragadható szerkezetében. A régi egyiptomiaknak még elég volt megfelelően átélniük a saját végtagjaik a működését, hogy eljussanak az emelő mechanizmusához annak érdekében, hogy azt a külvilágban is megalkossák. A bonyolultabb gépek már sokkal absztraktabbak, de közös mindben, hogy mechanizmusaik az emberi gondolkodásból származnak.

Ma gépek tömege vesz körbe minket, melyeket mind, egytől egyig az ember alkotott. Mérhetetlen szellemi erőt fektetett az emberiség egy olyan világ létrehozásába, amelynek eredete önmagában az emberben van. Ha a számítógépre tekintünk, akkor mégis valami egészen mást találunk.

Ha egy számítógépet megvizsgálunk, akkor kívülről először egy monitort, klaviatúrát, gépdobozt és még sok egyéb tartozékot fedezhetünk fel. Ha szétszedjük a gépdobozt, akkor tranzisztorokból, tekercselésekből, nyomtatott áramkörökből álló bonyolult szerkezetet találunk. Jobban megismerkedve a szerkezettel, megtudhatjuk róla, hogy a lelkét egy különös alkatrész, a szilícium chip adja. A különböző alkatrészek működése nem túl bonyolult, talán még az is megkockáztatható, hogy elvük egészen egyszerűen leírható. Ám, ha a számítógép alkatrészeinek működési elvével mind megismerkedtünk, pontosan tudjuk a funkcióját minden legapróbb alkotójának, ekkor magának a számítógépnek a funkcióját még mindig nem ismertük meg! Mert a számítógép funkcióját valami egészen más adja. Valami, ami a lehető legnagyobb mértékben tér el - az összes létező gép viszonylatában - a gép alkatrészeinek a működésétől: ez a program.

Hogy egy számítógépet működtetni tudjunk, a fizikai szerkezetén kívül valamilyen programra is szükségünk van. A program teszi lehetővé, hogy a számítógépnek kódolt utasításokat adjunk, melyeket a gép végrehajt.

Mi is tulajdonképpen egy program? Nem más, mint elektromágneses formában rögzített, kódolt, hihetetlenül bonyolult algoritmusok hálózata. Ezekben az algoritmusokban határozódik meg a gép működése; ami a programban nincs kódolva, azt a gép nem tudja végrehajtani. Mondhatjuk azt is, hogy a számítógép maga a program, a különböző fizikai alkatrészek csak lehetővé teszik, hogy a program működése megnyilvánuljon.

Az első programokat magas matematikai tudással bíró programozók hozták létre. Ezek az ős-programok - mai szemmel nézve - rendkívül primitívek voltak. Közel nem voltak képesek olyan sokrétű feladatok ellátására, mint egy manapság mindennaposnak számító program. A programozás bonyolult, magas szaktudást igénylő, igen időigényes folyamat volt. Az első programok lassan dolgoztak, és viszonylag kevés műveletet tudtak elvégezni. A számítógép csak egy szűk embercsoport számára volt elérhető. A számítástechnika forradalma akkor kezdődött, amikor a programozók úgynevezett fejlesztő programok kidolgozásával oldották meg az újabb és egyre bonyolultabb programok fejlesztését. Olyan programokat készítettek, amelyek képesek programokat előállítani. Ma a közforgalomban lévő szoftverek zöme ilyen módon készül. Ezeknek a programoknak a teljes algoritmus hálózatát (mechanizmusát) egyetlen ember már képtelen átlátni. Erre csak egy másik program képes. Ha egy ilyen bonyolult programban valamilyen hiba keletkezik, egyetlen programozó sem tudja kijavítani azt pusztán olyan módon, hogy áttekinti a program kódrendszerét. Analitikai programokkal keresik a hibát, esetleg úgy, hogy a hibás programrendszer minden alprogramjához más-más segédprogram szükségeltetik. A számítástechnika egyre inkább olyan világgá kezd válni, amelybe az ember csak érintőleges bepillantást nyerhet. Ez a tényező a számítógép leghangsúlyosabb jellemzője.

Míg egy egyszerű gép (zsebkés) talán csak néhány funkciót tud elvégezni, addig egyetlen program milliónyi funkciót láthat el. Egyetlen számítógépen ma már akár száz ilyen program is működhet. A számítógép a lehető legbonyolultabb gép, amely valaha is létrejött, és mára olyan géppé vált, amelynek mechanizmusát az ember már nem tudja tökéletesen felfogni, legyen szó akár a legszakavatottabb programozóról is. A számítógépben egy olyan funkció testesül meg, mely az emberi intelligencia határait lényegesen meghaladja. Minden gép működésében immanensen hordozza az őt megalkotó forrást, és mivel a számítógépben az emberi intelligenciánál lényegesen magasabb szellemi működés ölt testet, és - ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy gondolkodásunkkal ne álljunk meg a materializmus által kijelölt határoknál -, ez alapján kijelenthetjük, hogy a számítógép nem emberi találmány.

Vissza az óvodába

Természetesen még számos oldalról megvilágíthatnánk a számítógép imént jellemzett alapvonását, ám ennyi elegendő számunkra, hogy visszakanyarodjunk a gyermekhez, aki potenciális felhasználójává válik ennek a hihetetlenül bonyolult gépnek az óvodában. Most már feltehetjük a kérdést: mi történik a gyermekkel, amikor játszani kezd a számítógéppel, hovatovább tanítani kezdik azon?

Képzeljük magunk elé egy gyermeket, amint például ceruzával firkál egy papírlapon. Ha valami konkrét dolgot próbál rajzolni, akkor természetesen a gyermek figyelme a rajz kivitelére irányul, de lehet az is, hogy csak úgy firkál a firkálás kedvéért, mert olyan szép nyomot hagy a színes ceruza a papíron, vagy éppen azt próbálja ki, hogy milyen erővel kell a ceruzát a papírra nyomni, hogy a nyoma még az íróasztalon is meglátsszon. Ami fontos, hogy tevékenysége közben a gyermek nem csak a saját produktumával (rajz) kerül kapcsolatba, nem csak az hat rá, hanem a ceruza is. A ceruzát sokféleképpen meg lehet fogni, ezzel lehet próbálkozni, lehet erősen nyomni, meg finoman, és rengetegféle vonalat lehet vele húzni, attól függően, hogyan tartják azt. Rajzolás közben a ceruza mechanizmusa egészen bensőségesen hat a gyermekre, és ennek a hatásnak a jelentős része nem tudatosodik, tudattalan marad. De hat!

Ma rendkívül kevés ember él pusztán a természetben. Gondoljuk csak végig, hogy egy egészen egyszerű találmány, mondjuk a ruha, milyen alapvetően megváltoztatta az egész emberiség életmódját, ezen keresztül magának az embernek a konstitúcióját. Az ember gépeket, technikai eszközöket alkot, és ezek a találmányok átalakítják magát az embert is. Az ember a gépek alkotásával nem csak eszközöket hoz létre, hanem a legintimebb módon változtatja meg önmagát is. A környezet, amely körbevesz minket, egészen a fizikai konstitúciónkig formál, alakít minket.

A gyermek élete első hét évében még teljesen nyitott a környezetének impulzusaira, azok szinte akadálytalanul nyúlnak le alakítóan egészen a fizikai organizmusának alapjaiig. Minden benyomás, minden tárgy, a környezet egésze, amely a gyermeket körbeveszi, ebben az életkorban alapvető alakító erőként hat a gyermek fejlődésére. És minden környezeti tényező a maga karakterének megfelelő hatást fejt ki a gyermeki fejlődésre, a tárgyak önmaguk lenyomatát vésik annak lelkébe.

A legegyszerűbb szülő számára is evidencia, hogy a gyermekének olyan tárgyakat tesz elérhetővé, amelyek használata a gyermekre nem jelent veszélyt. („Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való!") Például, egy kés a hároméves gyermek kezében a nagy veszélyforrást jelent, mert a gyermek még képtelen felmérni a kés használatából eredő veszélyeket, nem képes uralni a kés mechanizmusát. Előbb el kell érnie egy bizonyos életkort, amikor éretté válik annak használatára, és miután nagyobb gond nélkül rá lehet bízni egy ilyen eszközt.

A számítógépnél ez a viszony nem ilyen evidens. Amikor egy kisgyermek a számítógéppel játszik, akkor egy olyan mechanizmussal kerül a legelevenebb viszonyba, amelynek felfogása még egy felnőtt ember intellektuális képességeit is messze meghaladja. Egy egyszerű számítógépes játék látszólag ártatlan dolog, nem okoz olyan látványos behatást a gyermekre, mint egy éles kés.

Amikor a gyermek a számítógépen játszik, egy olyan intelligencia behatása alá kerül, amely végtelenül messze esik a gyermek aktuális lelki képességeinek megfelelő szinttől. A gyermekre tudattalanul olyan befolyások özöne árad minden akadály nélkül, melyek a felnőtt ember legmagasabb lelki képességeit is meghaladják. Ez a koncentrált intellektuális behatás, habár látszólag ugyan valóban fejlesztően hat bizonyos képességekre, ám a háttérben számos olyan képességre merevítő, sorvasztó behatást fejt ki, amelyeknek ebben az életkorban teljesen szabadon kéne maradniuk, minden intellektuális befolyástól mentesen. A Waldorf pedagógia egyik alapvetése éppen az, hogy pedagógiai módszerében a gyermeket megóvja a túlzottan absztrakt, intellektuális benyomásoktól egészen addig az életkorig, amíg a gyermek azok felvételére éretté nem válik. Ez az életkor pedig csak a kései pubertáskor idején érkezik el. Addig minden ilyen túlzott mértékű benyomás sor-vasztóan hat a gyermek azon látens lelki erőire, amelyek a felnőttkorban például az ember szociális képességeiben jelentkezik.

Ebben a tekintetben teljesen mellékes, hogy a használt program milyen. Napjaink egyik legelterjedtebb óvodai programja a Logo névre hallgat. A Logo központi figurája egy teknősbéka, amelynek mozgatásával számos dolgot lehet végrehajtani a virtuális térben. A teknőccel lehet rajzolni, írni, de a teknőc csodás átváltozásokra is képes: lehet autó, robot, repülő, cica... A programról így nyilatkozik egy neves magyar pedagógiai szakértő:

„A program kezelése rendkívül egyszerű már a legkisebbek számára is. A tapasztalatok szerint semmi nehézséget nem okoz a gyermekeknek a képernyőteknőc mozgatása, adott útvonal bejárása. Mivel a teknőc mozgatásának igénye rendkívül motiváló, ezért bámulatos gyorsasággal szokják meg a számítógép kezelését. Közben pedig olyan nehéz és absztrakt matematikai fogalmakat is elsajátítanak, mint például a szimmetria, a tükrözés, hasonlóság, rekurzió, véletlen jelenségek, stb. Hiszen a gyermeknek nem kell mást tennie, mint a teknőc helyébe képzelnie magát és a kívánt útvonalat végigjárnia, - ha kell, a valóságban is! A saját testével, mozgásával érzi, tapasztalja az összefüggéseket, saját cselekedeteinek következményeit. Nincs az a szemléltetés, módszer, ami ennyire jól előkészítené, megvilágítaná bizonyos fogalmak megértését!"

Ha a fenti képet megfelelő érzékenységgel szemléljük, akkor óhatatlanul merül fel előttünk az a gondolat, hogy tulajdonképpen a számítógép programozza a gyermeket a program használata közben. Mondanunk sem kell, hogy a számítógép is, mint minden más egyéb gép is, önmaga elvét ülteti a gyermekbe. Ez az elv szigorúan szabályszerű, a legmagasabb matematikai intelligenciával megkonstruált mechanizmus, amely komplexitásában és színvonalában messze túlmutat az emberi kvalitásokon. Írásunk kereteit meghaladná, ha megkísérelnénk rámutatni erre a forrásra, ezért ezt a kérdést nyitva hagyjuk.

Démonizálás vagy istenítés

A technikai civilizációnk eredményeként elértük, hogy gépeink egyre fejlettebbé váltak. A legfejlettebb gépeink már egészen emberszerű kvalitásokat hordoznak. A számítástechnika egyre jobban áthatja a világunkat, gépeket köt össze egymással, rengeteg működést végez el helyettünk. A számítógép térnyerése tovább fog folytatódni. Ma milliónyi ember dolgozik egy hatalmas, integrált gép létrehozásán, mely meg fogja határozni az életünk legapróbb részleteit is.

A másik oldalról pedig az ember is egyre gép-szerűbbé vált, válik. A gépet felvesszük magunkba az érzékeinkkel, a gondolkodásunkkal, a táplálékunkkal, az italunkkal, sőt még közvetlenül is beépítjük a testünkbe azt, különböző protézisek formájában.

Ennek a folyamatnak azonban még csak az elején tartunk. Ha látón tekintünk a világra, akkor a gép és az ember fokozatos egybenövését figyelhetjük meg. Ez elkerülhetetlen folyamatnak látszik. Ma sokan ringatják magukat abban az illúzióban, hogy távol tudják magukat tartani ettől. De ez ma már csak illúzió, önáltatás. Az emberiség fejlődéstervében a technika kezdettől fogva benne volt. Ilyen értelemben a számítógépre sem lehet csak olyan módon tekinteni, mint a gonosz generátorára. Ám ennek a felfogásnak az ellentéte sem igaz: a számítógép és a technika fejlődése nem fog megoldásként szolgálni alapvető emberi bajainkra. Ma fokozottan az előtt a feladat előtt állunk, hogy a technikát megtanuljuk a maga helyén működtetni, mert lemondani róla nem tudunk. A modern technika démoni karakterét akkor lesz képes érvényesíteni, ha erről a lehetőségéről az emberiség lemond. És ekkor a technika valóban istenné fog válni az ember fölött.

Egy ilyen megnyilvánulás esetén, mint a számítógép óvodai alkalmazása, az ember a technika legsötétebb működése előtt tárja szélesre a kapukat. Azoknak a tetteit, akik egy ilyen működésben - jórészt tudattalanul - részt vesznek, többnyire anyagi érdekek, és a gőg vezérli. Ezáltal nem is várható az ilyen módon érintettektől, hogy egy hasonló kérdés szellemi aspektusait is megvizsgálják. Így annak következményei nem is kérhetők számon rajtuk teljes mértékben.

Ám, hogy egy ilyen jelenség nem nélkülözi a neki megfelelő szellemi háttérerőket, erre vonatkozóan elegendő egyetlen példát említeni. A honi óvodák számítógéppel való ellátásának kormánytervét az első magyar óvoda megalkotójáról, Brunszvik Terézről nevezték el.

„Meggyőződésem, hogy ez a program tökéletesen egybevág Brunszvik Teréz nagyszerű kezdeményezésének szellemével, mely a maga korában azt a felismerést tükrözte, hogy a világgal való megismerkedés a kisgyermekkorban kezdődik, s csonka az a nevelés, mely nem vesz tudomást a világ változásairól." Ezek a mondatok az Informatikai és Hírközlési Minisztérium politikai államtitkárától származnak.

Az első, gróf Brunszvik Teréz által létrehozott óvoda Budán, az Attila úton állt. Helyét ma emléktábla őrzi, melynek szövege szép szavakkal illeti a grófnő szívbéli jóságát és nemes áldozatkészségét, mellyel magát a magyar óvópedagógia ügyének szentelte.

A két történet egybevetése joggal juttatja eszünkbe a régi perzsa mesében szereplő mondást: „A Sátán Isten majma."

Felhasznált irodalom

Rudolf Steiner: Általános embertan (GA 617) Paul Emberson: From Gondhisapur To Silicon Valley (Etheric Dimensions Press, Scotland and Switzerland, 2000)

Török Balázs: Számítógép-használat óvodáskorban - Az országos szülővizsgálat eredményei alapján (www.oki.hu) Kőrösné dr. Mikis Márta: Dörzspapír és számítógép; Pillantás az informatika kisgyermekkori alkalmazásaira (Országos Közoktatási Intézet)

^ugrás az oldal tetejére