Witzenmann központi törekvése a megismerési folyamat lelki megfigyelése volt, amit az „intellektualizmus, vagyis azon tudati tartás legyőzésének” nevezett, „mely a gondolkodást a saját szükségleteinek szolgálatába állítja, és ki is merül abban, hogy megteremti ezen szükséglet kielégítésének eszközét. Az intellektus szívesen használja arra a gondolkodást, hogy lelki szükségleteit a szellemi világról szóló közlésekkel lássa el, amely szellemi világról maga semmit nem tud. A módszerre/eljárásra vonatkozó közléseket, melyek ugyanabból a forrásból származnak, és amelyek eredete az ő áttekintésétől éppolyan távol esik, a saját előnye vagy egy csoport előnye érdekében használja fel.”

Az idézett rész:
Herbert Witzenmann: Ein Weg in die Zukunft, Dornach, 1998.

Rudolf Steiner 1894-ben megjelent „Die Philosophie der Freiheit” című könyvének¹ második alcíme: „Seelische Beobachtungsresultate nach naturwissenschaftlicher Methode” (lelki megfigyelési eredmények természettudományos módszerrel). A természettudományos módszerrel végzett lelki megfigyelés áll Herbert Witzenmann megismerési törekvésének középpontjában, vagyis az, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudományt a természettudományos gondolkodáson keresztül megalapozza, és meditatív tudatváltással új civilizációs princípiumként beleállítsa a világba.

Herbert Witzenmann 1905 februárjában született Pforzheimben. Költői, irodalmi, zenei tehetsége mellett (fiatal korában zongoraművésznek készült) technikai-vállalkozói képességeket is kifejlesztett magában. Hosszú időn keresztül saját gyárát vezette Pforzheimben. Nemcsak mint gyáriparost ismerték Németországban, hanem mint írót és előadót, aki számos írásában és töb évtizeden át folytatott előadói tevékenységében szellemtudományos szemlélettel foglalkozott filozófiai, esztétikai, kultúrpedagógiai és szociális kérdésekkel. 1924-ben ismerte meg Rudolf Steinert az ún. drámai kurzus² alkalmával. Későbbi, a stuttgarti Waldorf-iskolában Steinerrel folytatott beszélgetése egész további életútjára döntő befolyással volt.

Rudolf Steiner „A szabadság filozófiája” című könyvének középpontjában a megismerési folyamat lelki megfigyelése áll. Herbert Witzenmann antropozófiai művei a megértő olvasót gyakorló lelki megfigyelésre ösztönzik, ami egyben bevezetés is Steiner antropozófiájába.

Ezek a művek nem ismereteket sorolnak fel, amelyek fáradság nélkül fogyasztható tudást közvetítenek, hanem inkább az olvasó erőfeszítési készségét veszik igénybe, mert Steiner művét csak így közelíthetjük meg.

A mai civilizált emberiség csak egy tudományosan megalapozott eljárással elégszik meg. Ezért kell közelhozni az antropozófia tudományosságát az olvasó megértéséhez. Egy új kultúrában, egy emberhez méltó jövő felépítésében csak az tud résztvenni, aki tisztában van azzal, hogy mai tudomány-tudatunknak meg kell változnia, és a megváltozott tudatnak az élet minden területére ki kell hatnia. Egyedül csak a tudományos megismerés érzületével és erőfeszítésével lesz képes leváltani az új kultúra a kimerült intellektualizmust.³

1963-ban Albert Steffen meghívta Herbert Witzenmannt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségébe. Witzenmann ekkor átvette a „Geistesstreben der Jugend” (az ifjúság szellemi törekvése) és a „Sozialwissenschaften” (szociális tudományok) szekciók vezetését. Steffen halála után konfliktusok jöttek létre Witzenmann és az elnökség más tagjai között⁴, akiknél a szellemhez vezető úton hiányzott az antropozófia tudományos megalapozottsága, akik nem ismerték fel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a jelenlegi tudomány mellett az antropozófia maga is mint tudomány nem tud érvényre jutni, hogy forrásukat elveszítve az egyes antropozófiából származó tevékenységek eltűnhetnek a világból, és az antropozófiát felszívja magába a New-age.

Passzív ellenállás bontakozott ki, megpróbálták Witzenmannt elszigetelni. 1971. őszén elnökségi tevékenységét felfüggesztették azzal, hogy a következő közgyűlés részletesen fog foglalkozni a konfliktusokkal, 1974-ben pedig szabadságolták. Kifelé, formálisan haláláig tagja maradt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségének.

Tevékenységét azonban az „Arbeitskreis zur geistgemässen Durchdringung der Weltlage” (munkacsoport a világhelyzet szellemnek megfelelő átvilágítására), majd az 1973-ban alapított „Seminar für freie Jugendarbeit auf Grundlage der Geisteswissenschaft” (szeminárium az ifjúság szabad munkájáért a szellemtudomány alapján) keretében, a munkásságát értékelő tagokkal egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig tovább folytatta.

Ezidőtájt hívta meg Barna István zenetörténész Budapestre. Witzenmann hatalmas fehér Mercedessel érkezett, a város határában taxit fogadott, és kocsijával azt követve érkezett meg Barnáék címére. Itt Platon és Aristoteles világfejlődésben betöltött szerepéről, jelentőségéről tartott előadást. Akkoriban készülhetett róla az itt közölt fénykép.

Szikár, csontos, halálnak megadott testben ifjú, harcos lélek állt előttünk, gyönyörű kék szeméből szelídség, megingathatatlan szilárdság és nyugalom áradt. Mihály képe merült fel hallgatóiban, Mihályé, aki minden indulat nélkül, nem a szemébe nézve döfi le a sárkányt.

Születésének századik évfordulóján a Rudolf Steiner által inagurált etikai individualizmus egyik legfigyelemreméltóbb képviselőjére emlékezünk.

* * *

Az alább Benedicty Gergely fordításában közreadott írás Herbert Witzenmann „Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit” című, a Gideon Spicker Verlagnál 1982-ben megjelent, összegyűjtött feljegyzéseket, rövid cikkeket tartalmazó könyvéből való.

„Ezeket az írásokat az a meggyőződés hatja át, hogy azoknak a külső fenyegetéseknek, melyekre csaknem kizárólagosan irányítjuk a tekintetünket, közös eredete az ember és emberiség nagyobb, önmaga általi belső fenyegetettségében van. A materialista tudásirány által – melynek tudatalakító funkciója talán az emberiségfejlődés egyik legnagyobb előrelépése – a magát mint szellemi lényt megtagadó ember a saját maga legveszélyesebb ellenségévé vált.”⁵

Jegyzetek:

Rudolf Steiner: Die Philosophie der Freiheit, GA 4, tizenhatodik kiadás: 1995.
Rudolf Steiner - Marie Steiner von Sivers: Sprachgestaltung und dramatische Kunst, 1924. GA 282
Herbert Witzenmann: Die voraussetzungslosigkeit der Anthroposophie (Verlag Freies Geistesleben, 1986) gondolatai alapján
Az ún. „Bücherfrage”: az elnökség döntésével, miszerint a Nachlassverwaltung által kiadott Steiner-műveket a Goetheanumban is árusítsák, azaz hogy gazdasági területen együttműködjenek a Nachlass Vereinnel anélkül, hogy szellemi területen a kölcsönös megértés létrejött volna, Witzenmann nem értett egyet. - A Nachlass Verein álláspontja szerint a Szellemtudományi Szabad Főiskola, ahogyan Rudolf Steiner megalapította, már nem létezik, azok, akik továbbvezetésére a megbízást kapták, csődöt mondtak. Witzenmann álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a Főiskola hátterének tisztázása nélkül nem lehet a Nachlass Vereinnel kompromisszumot kötni. - Marie Steiner a végrendeletében Rudolf Steiner irodalmi és művészeti hagyatékának igazgatását egy hagyatéki bizottságra, a Nachlassverwaltung-ra bízta. Ezt a döntését a Goetheanum vezetése Albert Steffen elnöklete alatt nem ismerte el.
Herbert Witzenmann: Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit. Gideon Spicker Verlag, Dornach, 1982. 7 old.

^ugrás az oldal tetejére

Herbert Witzmann

Mit védjünk? – Megjegyzések a terrorizmus kérdéséhez

A védelem iránti vágy és a védelmezés a civilizáció és a kultúra alapját képezi.

Védjük magunkat, és védelmet nyújtunk másoknak ruházatunkkal, otthonunkkal, az általunk végzett munkával és szolgáltatásokkal, a családba vagy valamilyen csoportba, nyelvvagy kultúrközösségbe, világnézeti vagy gondolati közösségbe való integrációval, a pillantásunkkal, kézszorításunkkal és hűségünkkel. A közösségi összetartozás összes megjelenési formája aligha sorolható fel itt és most. De azt elmondhatjuk, hogy az emberi közösség lényege a védettség és a védelem.

Senki sem mentesülhet az alól a feladat alól, hogy védelmébe vegye emberi mivoltunk számtalan megjelenési formáját. Ha hiányzik belőlünk a hajlandóság, hogy oltalmat nyújtsunk, ugyanakkor nem is vagyunk ráutalva mások oltalmára, akkor összetörnek a bennünket, embereket összekötő hidak, és megindul a harc, amelyben mindenki mindenkinek ellensége.

De miben is áll emberi mivoltunk, és hogyan felelhetünk meg neki a legjobban?

Ezen bizony alaposan el kell gondolkodnunk annak a tévhitnek a terjedését látva, amely az egyenlősdit, azaz az embertelenséget kívánja társadalmi rendezőelvvé tenni. Hiszen van-e embertelenebb dolog annál az elvárásnál, mint hogy eltöröljük az egyéni létformákat, a kibontakoztatásuk iránt érzett vágyat és ezzel tulajdonképpen egyéni emberi mivoltunk megjelenési formáit, majd végül emberi mivoltunkat is kifejeződési és kapcsolódási lehetőségeinek sokszínűségével együtt?

Goethe: „Égalité”

A legnagyobbra nézni ritka szem mer,
Csak magaformát irigyel az ember.
A legkutyább irigy az olyanféle,
Ki az hiszi, hogy mind egyforma véle.¹

Hasonlóan fogalmaz a „Közmondásmódra”:

Egyenlők közt egyenlőnek lenni
- Bizony nehéz dolog így tenni.
Mindez csakis úgy sikerül,
Ha a legrosszabb próbálsz lenni
Viszolygás nélkül.

Az oltalom iránti vágy egyetemes érzés. Azokban a körökben, amelyekben a terroristacselekmények újra meg újra riadalmat okoznak, hevesen lángolt fel, és már önmaga is belső nyugalmunkat és az emberi lélek nemesebb szféráit fenyegető jelenséggé vált. De nem abból fakad talán ez az oltalom iránti vágy is, mint maga az a tett, amely által fenyegetve érzi magát – azaz egyéni emberi mivoltunk és a kibontakozását lehetővé tevő szabad mozgástér elvesztése felőli félelemből?

Azoknak az eseményeknek a láttán, amelyeknek a világ más tájain (kétségbeejtő módon!) sokkal kevésbé tulajdonítanak jelentőséget, néhányan időközben már hisztériát emlegetnek, amely nem képes helyesen felmérni nemcsak azokat a bűnöket, amelyeket néhány perverz semmittevő követ el, hanem az emberiség nemtetszését kifejező, elmaradhatatlan visszhangokat sem, a részben jogos, részben alaptalan tiltakozást sem, és az ugyancsak nem új, látens generációs ellentéteket sem. A hisztériát emlegetők ugyanakkor elsiklanak a pillanat történelmi jelentősége fölött. Hiszen annak, ami folytonosan történik (ha van egyáltalán ilyen dolog), nincs történelmi jelentősége. Sokkal fontosabb ugyanakkor, hogy megérezzük a történelem hívó szavát a bennünket megrázó eseményekben.

Az, hogy történt-e már velünk korábban hasonló, vagy esetleg gyakran történt-e, sokkal kevésbé fontos kérdés annál, mint hogy mi történik ma, és mindez milyen körülmények között történik. Nem áll szándékomban, hogy ráerőltessem másokra azt, amit gondolok, mégis töprengjünk el azon, nem kézenfekvő-e, vagy legalábbis nem elképzelhető-e a terrorizmust (tehát a fenyegetést és a védtelenséget) olyan jelenségként értelmezni, amely sokkal általánosan zavarokra és áramlatokra utal. Terrorizmus mindenhol van, mind Keleten, mind Nyugaton, de az, hogy itt az európai térségben, azaz középen, ahol az ellentéteknek ki kellene egyenlíteniük egymást, ilyen rendkívüli benyomást képest gyakorolni, nos, ez mégiscsak ráirányítja a figyelmet azokra a befolyásokra, amelyek itt egymásnak ütköznek ahelyett, hogy harmóniában oldódnának fel. Tőlünk nyugatra olyan civilizációt láthatunk, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy tényekkel támassza alá az anyagi világ kizárólagosságát, és az anyagi világ felé forduló akaratimpulzusok egyedüli létjogosultságát. Tőlünk keletre ugyanakkor olyan világ ötlik a szemünkbe, amelynek mind az anyagi világba, mind a spirituális szférába nyúló gyökerei elhaltak. Nyugaton egy kialakulófélben lévő világ tornyosul elénk egyre erőszakosabb hatalmi alakulataival. Keleten pedig romok omlanak romokra. Ami pedig Keleten mégsem a szétesés jeleit mutatja – az nyugati gondolat a gazdag orientális érzelmek rikító köntösébe bugyolálva. Mégis: a nyugati anyagias kultúra az értelmetlenség kultusza. Hiszen a szellem nélküli anyagi világ értelem nélkül való. Az értelem hiánya ugyanakkor félelmet szül. Minden, amit összefoglalóan a (világot átölelő) napnyugati civilizáció fogalmán értünk, velejéig át van itatva a félelem és az értelemnélküliség tudatalatti érzésével. Ugyanakkor a keleti szétzilált, széteső világ az erőtlenség világa, hiszen erőt csak olyanok érezhetnek, akik nagyra törő, történelmi események részének tudhatják magukat. Az erőtlenség ugyanakkor gyűlöletet szül. Mindent, amit összefoglalóan a (világot ugyancsak átölelő) keleti dekadencia fogalmán értünk, izzásban tart és ugyanakkor fel is őröl az erőtlenség és gyűlölet tudat alatti érzése.

Mind az értelmetlenség és a félelem, mind pedig a gyengeség és a gyűlölet egyesül abban, amit terrorizmusnak hívunk, és tovább terebélyesedik benne a minden létezővel szembeni gúnnyá. De ha a terrorizmus saját világunk tagadásaként jelenik is meg, nem ő az a tükörkép, amelyben fel kellene ismernünk éppen saját világunk állapotát? Csak arra van okunk, hogy viszolyogjunk a terrorizmustól, vagy sokkal inkább arra lenne okunk, hogy önmagunkban keressük az indítékait? Hiszen olyan civilizációban élünk, amelyben szükségszerűen értelemnélküliség és gyűlölet fog kifejlődni, ha nem talál vissza a középhez.

Mi lenne ugyanakkor ez a közép? Az az erő, amely képes arra, hogy az előítéleteinek (azaz az értelmetlenségnek) rabjává váló, csak szimpátiáinak és antipátiáinak, valamint önös szándékainak élő embert újra integrálja az emberi közösségbe, és kigyógyítsa az énközpontúság betegségéből. De mégis ki lenne az, aki elbizakodottság nélkül állíthatná magáról, hogy rendelkezik ezzel a képességgel? Az egyén aligha. De az elbizonytalanodó ember is emlékezhet a bennünk rejlő közös emberire, amely (minden felejtés ellenére) mindenkinek sajátja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”.² Csak elveszített gyermeki hit ez, amit már rég magunk mögött hagytunk, és amire csak gyengeségként, üres frázisként tudunk tekinteni? Vagy mégis igaz, hogy ott, ahol emberek a legfőbb emberi nevében gyűlnek össze, ott mindenki befogadja a másikat, és ezáltal éppen ez a legfőbb emberi fejtheti ki hatását közöttük és körülöttük? A szubjektív impulzusainak zsarnokságában élő embert valószínűleg nem lesznek képesek mindjárt fölvenni a közösségükbe. Mert maga fog elzárkózni előlük. De érzületük körébe be tudják fogadni, és ebből a körből indulhat ki az a hatás, amely a félelmet és gyűlöletet bátorsággal és szeretettel fokozatosan együttérzéssé, az összetartozás érzésévé, együttgondolkodássá és közös akarattá alakítja át.

Ezt a közepet kell tehát védeni, amely azáltal alakul ki, hogy az ember nemcsak saját, hanem mások gondolatát és akaratát is hagyja önmagában érvényesülni, és ezáltal érzésben képes a legmagasabb belső emberiség-jelenléttelegyesülni. Lehetséges más igazi oltalom a folytonosan jelen lévő fenyegetés ellen, hisz az, ami fenyeget, hozzátartozik saját lényünkhöz, és onnan meríti erejét?

Fordította: Benedicty Gergely

Jegyzetek:

Dóczi Lajos fordítása. In: Goethe költeményei. Remekírók Képes Könyvtára (szerk.: Radó Antal). Lampel R. Könyvkereskedése (Wodianer F. és Fiai) Részvénytársaság, Budapest, 1907. 240. o.
Mt. 18,19

^ugrás az oldal tetejére

Steffen Hartmann

Az igaz (das Wahre), az igazság (die Wahrheit) és az emberi fejlődés

Bevezetésül idézzük fel magunkban az igaz/valós (das Wahre) és az igazság (die Wahrheit) skolasztikus megkülönböztetését. Aquinói Tamásnál például a következő megfogalmazást találhatjuk, amely elkülöníti egymástól az igazat (das Wahre) és az igazságot (die Wahrheit): „Mert jóllehet egyéb érzékelő lények is tudnak valami igazról/valósról, de egyedül csak az embernek van tudomása az igazság fogalmáról.”¹ Tamás a teremtő Isten által megalkotott természetet, a kozmoszt valósnak (das Wahre) tekinti. Erről tudnak az állatok (az „egyéb érzékelő lények”), persze csak az észlelés („wahr-nehmen”) értelmében. De csakis az ember képes a gondolkodása által az igazság fogalmához eljutni; az ember tehát, amikor gondolkodik, akkor túllép az észlelésen („Wahrnehmen”).

Az igaz/valós magában és önmaga által áll fenn, függetlenül az ember megismerő tevékenységétől. Ha viszont az ember a megismerő képességét a világban működő igazra irányítja, akkor keletkezik az igazság. Így az igazság az emberi megismerő tudaton keresztülhaladt igaz. Más szavakkal: az igazság mindig az ember originális megismerésbeli produktuma. Az ember nélkül a világ pusztán igaz/valós (wahr) lenne; az emberi megismerésben ez a valós világ a maga létének egy új fokára jut, és éppen az igazságról való emberi megismerő tudatban.

Ebben a perspektívában szorosan összefonódik két fogalom, amelyek kezdetben egymással ellentétesen is megjelenhetnek: az igazság és a fejlődés.² Az igazság emberi fejlődés nélkül elgondolhatatlan. Csakis ez az emberi fejlődés hozza létre az igazságot.

Az igazság fogalmának fejlődése Rudolf Steinernél

Ezzel a háttérrel nyer jelentőséget az igazság-fogalom fejlődésére vonatkozó kérdés. Csak ha tudatosítom magamban, hogy mit értek igazságon, csak akkor vihetem véghez tudatosan azt a metamorfózist, amit a létező tesz meg az igazságig a megismerő tevékenységem által. Rudolf Steiner műveiben különféle igazságfelfogások találhatók, amelyeknek egy érdekes és a következőkben röviden felvázolt fejlődés adja az alapját. 1886-ban az ifjú Steiner A goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonásai című művében – bár Hegelt követve – az igazságot „minden általunk birtokolt fogalom általános összehangoltságában” látja.³ Az eszmevilág ilyen belső összehangoltságában és összefüggésében Steiner a szellemi kielégültség élményéhez jut. „Ekkor úgy érezzük, hogy birtokunkban van az igazság”⁴, olvassuk a mondott könyvben.

Ugyanebben a művében alapozza meg Steiner először a megismerés eszméjét, és megmutatja, hogy a megismerés az észlelet és a fogalom közvetítésében és összekapcsolásában áll. A megismerés steineri eszméjéből adódik az a konzekvencia, hogy az igazság nem található meg egyoldalúan a fogalom elemében. Csak az észlelet és a fogalom szintézise tárja fel a teljes valóságot. Ennélfogva az igazságkeresésnek nem szabad megállnia egy tiszta eszme-átélésben, miként az előbbi idézet feltünteti. Nézetem szerint e korai Steiner-műben itt egy enyhe ellentmondás rejtőzik, amely azonban Steiner saját szellemi fejlődésének produktív hajtóerejévé vált, amennyiben eszme-átélését egyre erősebben kapcsolatba hozta konkrét érzéki és érzékfeletti észleletekkel.

A szív mint megismerő szerv

1902-ben A kereszténység mint misztikus tény előszavában Rudolf Steiner leírja azokat a konfliktusokat, amelyek egyfelől a kereszténységgel való érésszerű kapcsolatból, másfelől egy tisztán ésszerű tudományos cselekvésből adódnak. E belső konfliktusok kapcsán az igazság problémájára is kitér. „Aki az ’igazságot’ nem csak érti, hanem benne és vele él, az az igazságot örökös áramlásban, továbbhaladó, törvényszerű fejlődésben látja, miként a természet összes dolgát.

Az igazságot, mely mellett értelmünk kiáll, a maga természetes fejlődésében előzményeiből, elő-igazságaiból ismerjük meg, és az ember követheti a szívvel az értelmet.”⁵

Különbséget kell tennünk tehát az igazság megértése és az igazsággal való élés között. Steiner itt mintegy mellesleg megnevezi azt a szervet, amelyet az igazságkeresésbe be kell vonnunk, ha az igazságban való élés realitás akar lenni: ez a szerv a szív. Az értelem (Verstand) az elkülönült egyes észleletekig jut el; az észben (Vernunft) rejlik az a képesség, hogy ezeket az egyes észleleteket együtt lássa, szintetizálja. De csak a szívvel élhetem át az igazságra való törekvésemet, csak azzal érezhetem át szellemileg.⁶ A szívben az igazság összekapcsolódik individuális életemmel. A szívben mutatkozik meg, hogy egy igazság vajon életképes-e és érzésképes-e. A szív rezdülései, amelyek az igazságra való törekvésünk rezonanciájaként lépnek fel, az igazság tulajdonképpeni hordozói az ember számára.

Ha 1902-ben még azt mondja Steiner, hogy a szív csak akkor követheti a értelmet, ha az igazságot fejlődésben levőnek tekintjük, úgy 1924-ben Az antropozófiai vezérelvekben megint egy új hangsúly jelenik meg, amikor azt írja: „A szívek elkezdenek gondolatokra szert tenni.”⁷ Itt a mozgás éppenséggel megfordul. Ha eddig a gondolatok a fejből indultak ki, és a szív követte azokat, úgy mostantól a gondolatok eredete a szívben rejlik. A szív ezen a módon egy új megismerő szervvé válik.

Lényegesnek tűnik számomra, hogy megkülönböztessük az adott hétköznapi érzéseket azoktól az új érzésektől, amelyek az igazságra való törekvés során gyulladnak lángra bennünk. Ezek az új érzések többnyire törékenyek-zsengék, nem erőszakosak, a halk zenével hasonlíthatók össze, amit könnyen bármi túlharsog. A hétköznapi tudat az efféle érzéseket leginkább a gondolkodással és a megismeréssel való kapcsolatából ismeri: például a gondolkodással szembeni hálát, vagy azt az örömöt, amit egy régóta keresett ismeret miatt érzünk. De nemcsak új érzések keletkeznek bennünk, amelyek az igazságra való törekvésünk során keletkeznek, hanem a gondolkodás is átalakul, amikor érzésképessé válik. A gondolati-meditatív munka visszhangra talál az érzésben; fokozatosan behatol a szív területére. Úgy tűnik számomra, hogy a gondolatok e behatolása a szív területére az igazság egy új, jövőbemutató dimenzióját nyitja meg előttünk.

Megjelent: Der Europäer 9/8, 2005. június
Fordította: Szabó Attila

Jegyzetek:

Aquinói Tamás: Der Prolog des Johannes-Evangeliums, Verlag Freies Geistesleben, 1986. 70. o.
Lásd Steffen Hartmann: Wissenschaftliche Erkenntnis und das Wahrheitsproblem, Der Europäer, 2005. márc.
Rudolf Steiner: Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung, Taschenbuchausgabe, 1999. 57.o.
Uo.
Rudolf Steiner: Das Christentum als mystische Tatsache, Taschenbuchausgabe, 1989. 179. o.
„Szíven” itt nem egyszerűen érzést vagy érzületet értek, hanem egészen konkrétan a szívet mint szervet. Mindenesetre nem pusztán a tisztán fizikai szívet, hanem a szívet mint spirituális-fiziológiai szervet, amely magában foglalja a fizikai szívet és a vérkeringést, egyúttal azonban egy olyan „tudat-hely” is, ahol a gondolat és az érzés találkozhat egymással.
Rudolf Steiner: Anthroposophische Leitsätze, Taschenbuchausgabe, 1989. 62. o.

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

"Angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak..."
Rudolf Steiner és Hegel

Rudolf Steiner többször nyilatkozott Hegelről (különösen a Logikájáról), a saját viszonyáról hozzá, és Hegel jelentőségéről a szellemtudomány számára. Az alábbiakban bemutatunk néhány ilyen különösen markáns és lényegbevágó kijelentést.

1894-ben A szabadság filozófiája 4. fejezetének elején Steiner kiemeli a Hegeltől való különbségét, aki a fogalomból indul ki, míg Steiner a fogalom feletti gondolkodásból indul ki, amivel a filozófia a maga szellemi-reális kiindulópontjához emelkedett fel, amelyhez a XX. század Sartre-ral lezáródó egész filozófiája sem jutott el.

1894. november 1-én egy Eduard von Hartmann-nak írt levélben azt mondja Steiner, hogy ő Hegeltől „semmiben sem különbözik, csak tanaiból egyes következtetéseket” levont. 1908-ban a Filozófia és antropozófia című programszerű tanulmányban Hegelt „a világ legnagyobb filozófusának” nevezi Steiner. Hegel születésének 150. évfordulóján, 1920. augusztus 27-én Stuttgartban Rudolf Steiner egy mélyreható Hegel-előadást tartott az Antropozófiai Társaság tagjainak. Ebben kifejtette:

„Aki érti Hegelt abban, ahogyan a Logikáját kidolgozta, az látja, hogy ebben az időben, amikor Hegel a Logikán dolgozott – a XIX. század második évtizedében – az emberiség elkezd meszesedni, materialistává kezd válni, tömörré-sűrűvé válik, belebonyolódik az anyagba. Ebben a korban a tudás, a megismerés területén elmerülnek az anyagban. És egy képben láthatjuk az anyagiba belesüllyedő emberiséget, ahogyan Hegel középen állva minden erővel kidolgozza és elragadja Ahrimántól azt, ami Ahrimánban jó: az absztrakt logikát, amire szükségünk van a belső felszabadulásunkhoz, ami nélkül nem juthatnánk el a tiszta gondolkodáshoz. Elszakítva az a nehézségi erő hatalmaitól, elszakítva a földi hatalmaktól, és ideállítva a maga egész hideg absztraktságában, éppen azért, hogy már ne abban a közegben éljen, ami ahrimáni az emberben, hanem hogy felkerüljön az emberi gondolkodásba. Igen, ez a hegeli logika levált, elszakadt az ahrimáni hatalmaktól, és átadatott az emberiségnek. A hegeli logika olyan, amire szüksége van az emberiségnek, nélküle nem lenne képes előrejutni. De ezt Ahrimántól előbb még el kellett ragadni.

Így a hegeli logika ténylegesen valami örök marad, így kell továbbhatnia. Újra és újra kutatnunk kell. Nélküle nem boldogulhatunk. (...)

Egy bizonyos erő, valóban nem egy fizikai erő, hanem egy másik, egy szellemi erő rejlik ebben a hegeli gondolkodásmódban [Hegeltum], és megtalálható benne valami, amit minden szellemi világszemléletnek el kell sajátítania. Mert angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak, ha nem itatódhatna át azzal a csontszerű eszmerendszerrel, amelyet Ahrimántól, a megcsontosodott Ahrimántól sikerült kikényszerítenie Hegelnek. Szükség van erre a rendszerre. Az embernek ennek segítségével bizonyos módon bensőleg erőssé kell válnia. Szükségünk van erre a hűvös megfontoltságra, ha nem akarunk elveszni a ködös, meleg misztikában a szellemi törekvések során.”

Fordította: Szabó Attila
Megjelent: Der Europäer 9/8, 2005. június

^ugrás az oldal tetejére

Werner Kuhfuss

Kétféle Demetrius

Kritikai összehasonlítás

Werner Kuhfuss cikke tulajdonképpen nem is Demetriusról szól, nem arról az okkult rejtélyről, melynek kutatását Rudolf Steiner örökségül hagyta ránk¹, hanem arról, hogy egy sokak szemében nagy tekintélynek számító prominens antropozófus, Szergej Prokofjev, hogyan rontja a hitelét a Rudolf Steiner alapította szellemtudománynak. Ennek vizsgálata elfogulatlan gondolkodást és nagyfokú józanságot igényel. Egy 1914. októberében tartott előadásában Steiner felteszi a kérdést: tudnak még egyáltalán gondolkodni az emberek? Nem érzik, hogy mielőtt bármiről gondolkodni vagy beszélni akarnak, előbb rendelkezniük kellene az igazzal, a valóságos tények ismeretével?

Szergej Prokofjev az antropozófiai irodalomból hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik – ezzel összefüggő érdemeit nem lehet vitatni –, hiányában van azonban annak a tudományos gondolkodásnak, amely a szellemtudománynak, sőt, a szellemtudományos kutatási eredmények elfogulatlan megítélésének is előfeltétele. Ezzel az elfogulatlan, egészséges ítélőerővel nekünk akkor is rendelkeznünk kell, ha nem Rudolf Steiner műveivel foglalkozunk, hanem ha azt kell megítélnünk, hogy Prokofjev esetében egy magas fokú okkultista beszél-e, aki mindazt, amit elmond, ellenőrzött kutatások alapján tudja, vagy merész spekulációkról van-e szó.

Szergej Prokofjev ma szinte példátlan népszerűségnek örvend. Követői azonban nem úgy olvassák a könyveit, mint szellemtudományos irodalmat, hanem többnyire anélkül, hogy megvizsgálnák kinyilatkoztatásait, és minden kétely nélkül elfogadják azokat. Egy ilyen kinyilatkoztatásnak tekinthetjük a Steiner kérdésére – „ki volt Demetrius” – adott válaszát is.

Werner Kuhfuss nemcsak Prokofjev tévedéseire és jogosulatlan kijelentéseire hívja fel az olvasó figyelmét, hanem arra a zavarkeltésre is, amit írásaival és előadásaival az antropozófia területén okoz, valamint arra a rejtett módszerre is, mellyel Prokofjev hat az olvasóira, azokra, akik az antropozófiát nem akarják a gondolkodás világosságába emelni, hanem az érzelmek, emóciók misztikus ködébe burkolják.

Kálmán István

Az utóbbi években antropozófiai nézőpontból két jelentős könyv jelent meg Demetrius rejtélyes alakjáról. Schiller drámatöredéke óta, amely életének legvégén keletkezett, e téma nagy érdeklődést kelt azokban is, akik nem folytatnak történelmi kutatásokat. A fogékony emberek számára íródott Schiller műve. A gondolkodni akaró antropozófusokhoz fordul az említett két könyv – Peter Tradowsky: Demetrius im Entwicklungsgeschehen des Christentums Demetrius a kereszténység fejlődéstörténetében] (1989) és Szergej O. Prokofjev: Das Rätsel des Demetrius [Demetrius rejtélye] (1992) című műve, mindkettőt a Goetheanum kiadója jelentette meg. Az érdeklődő laikusoknak is tehát abba a helyzetbe kellene kerülniük, hogy az ilyen munkák tartalmát megítélhessék. Lényeges dologról van szó: arról, hogy Demetrius képét sokak szíve igaz módon hordozza. Schillernél is, aki eléggé egyértelműen egy, a cári trónra „magát elhivatottnak” érző becsapott csalót ábrázol, a tragikus alak nagysága iránti rokonszenv teremti meg a drámai hatást. Hogyan állíthatja mármost egy nem-történész, egy e témát szellemileg nem kutató személy e két könyvben feldolgozott anyag nagy mennyiségével, és egyúttal a mindkét műben erősen ható tendenciákkal szemben, hogy itt bizonyos nézőpontok irányultságát roppant lendülettel akarják az olvasó tudatába becsempészni?

Mind Tradowsky, mind Prokofjev Rudolf Steinerre hivatkozik, aki egy beszélgetésben utalt annak szükségességére, hogy kutatni kell Demetrius rejtélyét. Rudolf Steiner kijelentése által bizonyos fokig egy abszolút pont adódik, amiből mindkét szerző kiindul, melyet mindketten a bizalommal teli olvasó elé tárnak. Az irányultságok azonban eltérnek egymástól. Tradowsky azt a benyomást kelti, hogy Rettegett Iván [1533–1584] igazi fia volt a trónbitorló; Prokofjev a történelmi anyag bizonyítékait felhasználva minden energiáját arra fordítja, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa.

Alapvető dologról van szó. Tradowsky, aki a bizonyítékok és eszmei érvek sokaságával szintén lehengerlő hatást kelthetne, úgy tűnik, hogy mégis szabadon hagyja az olvasót. Vele egy roppant tanulságos, ismeretbővítő, megkapó körsétára vállalkozhatunk a kereszténység lényeges magaslatain és mélységein keresztül. Sok esetben kell azt kérdeznünk: tényleg így volt? Megegyezik ez a valósággal? El kell ezt fogadnom? Milyen lehetőségeim vannak, hogy ezt megvizsgáljam? Mégsem éreztem magam kényszerítve arra, hogy bármit is elfogadjak. Ellenkezőleg, mint Schiller régi ismerője és rajongója átéltem, ahogyan a legszebb módon igazságot szolgáltat ennek a történelmi alaknak, amikor az igazi gyermeklét eszméjéért való küzdelmét szeretetteljesen ábrázolja. Ezzel melengetően felvillan Demetrius igazi lénye és missziója is. Tradowsky könyvét tehát – anélkül, hogy minden részletét felülvizsgálnánk – befogadhatjuk, mint szemléletes és eszmékben gazdag elemek bölcs gyűjteményét művészi formában. Az ítélet vagy az ítéletek a mű igazságtartalmáról csendben érlelődhetnek.

Egészen más Szergej O. Prokofjev eljárásmódja. Azt a határozott szándékot figyelhetjük meg nála, hogy teljesen kizárja annak lehetőségét, hogy Demetrius Iván igazi fia, és jogos trónörökös lehetne. Ha az ember a két könyvet egymásután olvassa, tehát Tradowskyval kezdve, akkor egy kissé irritálva érzi magát Prokofjev szigorúságától és azon igyekezetétől, hogy mindent elutasítson, ami egy másik, nem a szerző által kívánt irányba vezethetne. Ez az egyik.

A másik az okkult sík bevezetése a történész pontosan bizonyító síkja fölé. Egy okkult síkból kiindulva Prokofjev megkísérli azt ábrázolni, ahogyan az igazi Demetrius individualitása, akit 8 vagy 9 éves korában Uglicsban meggyilkoltak, időnként az ál-Demetriusba, a trónbitorlóba inspirálólag, sőt inkorporálódva belehatott, úgy, hogy az utóbbiban a saját lényével teljesen ellentétes, pozitív tulajdonságok jutottak érvényre. Itt azzal az érezhető szándékkal találkozunk, hogy a szerző azt akarja bizonygatni: Rudolf Steinert idézi. Mármost Rudolf Steiner Demetriusról közvetlenül semmi olyat nem mondott, amit bizonyítólag felhasználhatnánk arra nézve, hogy az ál-Demetriust olykor áthatotta az igazi Demetrius. Nyitott, éber olvasóként megkérdezhetem: Miért ne történhetett volna ez így? Hiszen megtörténhetett volna. De elég lehet számomra az az igyekezet, hogy valaki Steiner-idézeteket hív segítségül azért, hogy engem arra a feltevésre bírjon, hogy egy ilyen okkult tényállás fennáll? A nagy fölénnyel és meggyőzési szándékkal előadott érvelés, amely az olvasóban ezt az álláspontot akarja érvényre juttatni, mindenesetre megzavarja a saját észlelésemet. Így ezt az igyekezetet, mint nem meggyőzőt, el kell utasítanom – még akkor is, ha az e földrajzi területről származó szerző tekintélyének más, magasabb megismerő képességeket tulajdonítok, és ezen az alapon egyszerűen hiszek neki.

Ha hit és meggyőződés semmiképpen sem akarnak találkozni, az azért van, mert az elgondolkodó laikus megkérdezheti a következőket:

Számomra nem ismeretes, hogy Rudolf Steiner különbséget tett volna az igazi és a hamis Demetrius között. Ebből következően annak bizonyítása, hogy a trónbitorló nem volt Rettegett Iván fia, elmegy a téma mellett.
Ezért nem lehet belátni, hogy egy vér szerint „hamis” Demetrius miért ne lehetett volna az az individualitás, akit Rudolf Steiner kutatni valóként említett.
Nem tudom követni azt az érvelést, hogy – z. O. Prokofjev szerint – a mai típusú „immorális tulajdonságok” arról árulkodnának, hogy a cári trónhoz jutó személy nem bizonyulhat annak, akiről Rudolf Steiner beszélt. A pompa kedvelését, a kicsapongásokat stb. még nem tekinthetjük moralizáló módon bizonyítéknak arra nézve, hogy ne lehetne szó egy szellemileg magas fokú személyiségről. Egy ilyen polgári megítélésből fakadóan sok történelmileg és szellemileg jelentős individualitásnak nem lett volna szabad annak lennie, aki mégis volt. Demetrius „immoralitása” inkább egy arra való utalás lehetne, hogy egy, a testbe nem túl mélyen inkarnálódó individualitás tévutakra kerül és csábításoknak van kitéve, amelyeknek a mai értelemben vett „morállal” nem lehetett volna elejét venni. Hogyan állunk a „morállal” Raffaello, Mozart, Goethe életében?
És nem volt éppen az orosz cári trón egy olyan erőtér, amely sok – talán minden – uralkodónál erősen deformálóan hatott lénytagjaikra, így pl. Nagy Katalinnál is? Demetrius látszólagos vagy valóságos moráltalansága nem inkább minimális volt, összehasonlítva más cárokéval, amit a trón megszerzése révén átéltek magukban, aminek szélsőséges esete maga Rettegett Iván? Kaspar Hauser nem maradt éppolyan magasrendű személyiség, mint korábban, amikor Stanhopes káros befolyására hazudni kezdett? Ha Kaspar Hauser gyermeki természetének irányítását kézbe vették volna, akkor abban egy polgári morált kellett volna alkalmazni? És miért nem feltételezhetünk Demetriusban valami ehhez hasonlót?
Nem készíthettek volna elő a jezsuiták egy, az ő értelmükben alkalmasabb jelöltet, mint ezt az ő szemükben bizonyára rendkívül ügyetlen fajankót?
Nem éppen a fajankónak vagy a szertelen gyerekességnek az ismérve, hogy a manipulációknak nem tud megfelelni? És nem éppen ez utal egy olyan lényre, aki magában hordozza az igazi Jézus-képet?
Rudolf Steiner tehát soha nem különböztetett meg egy hamis és egy igazi Demetriust. Így ezt tenni nem is megengedhető akkor sem, ha maga a szerző azon a véleményen van, hogy az élő személy nem lehetett az, akire Rudolf Steiner gondolt, így Rudolf Steiner kutatásai alapján a meggyilkolt gyermeket kell az igazi és szellemileg szokatlanul magas individualitásnak tekintenünk. Prokofjev – személyes nézetét alátámasztandó – egy szempillantás alatt bevonja Steiner tekintélyét. De sehol sem állít ilyesmit Steiner. „Egy ilyen vizsgálódás alapjául számunkra Rudolf Steiner kutatási eredményeinek kell szolgálniuk, amelyeket a 2. fejezetben említettünk. Ezekből az következik, hogy az Uglicsban 1591-ben megölt Dimitrij esetében egy szellemileg rendkívül magas individualitásról van szó, aki 1582-ben elhatározta, hogy egy egészen meghatározott szellemi feladat teljesítése érdekében az orosz népben, a Rurikok uralkodócsaládjában, Rettegett Iván és annak utolsó felesége, Marija Nagoj fiaként testesül meg.” (56. old.)

Nem Rudolf Steiner kutatásaiból származik egy ilyen állítás, mondja a saját logikám, hanem egyedül Sz. O. Prokofjev merész belemagyarázásából! Itt nem segítenek a magasröptű szavak és az utalások. Itt tudatosan vagy tudattalanul zavarkeltés folyik.

De elhívő képességem legszélső határáig jutok, amikor közvetlenül a Schillerről szóló tanulságos és szép fejezet után ebbe a kijelentésbe ütközöm: „Mert azt mondhatjuk, Goethe jellemzését alkalmazva, hogy ahogyan Schillert, úgy az orosz népet mint ’Krisztus-népet’ is éppen ez a krisztusi tendencia jellemzi.

Ha valóban erről az álláspontról tekintjük Schiller Kelet-Európa felé törekvésének szellemi értelmét földi élete utolsó hónapjaiban, heteiben, napjaiban, akkor abban egyszerűen lehetetlen valami mást látnunk, mint eljövendő inkarnációjának prófétikus megsejtését, amelyben követve a saját eredendő ’Krisztus-tendenciáját’ Oroszországban akar inkarnálódni, és amelyben megelőző közép-európai inkarnációjának tapasztalataival immár a tudati lélekben mutathatja fel a ’Grál-hangulatot’ az orosz népnek, ami azt jelenti, hogy a tudati lelket átalakítani azzá, amit a keresztény ezoterikában mindig Szófiának neveztek, ami képes arra, hogy felvegye magába a szellemet, ami ’mint az ember Énje jelenik meg’, és ezért ’szelleménnek’ nevezhető, amelyen Kelet-Európa jövője alapulni fog.” (Lábjegyzet: „Goethe inkább nyugaton fog megtestesülni.” – 144. old.)

Ezekkel a szavakkal: „egyszerűen lehetetlen valami mást látnunk abban...” a szerző egészen nyilvánvalóan belép a meg-nem-engedhetőség területére. Mint Schiller eszméinek és drámái tartalmának sokévi ismerője ezen a módon könnnyen bizonyíthatnám azt is, hogy néhány más drámában olyan csírák bukkannak fel, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy egy teljesen másképp alakuló későbbi inkarnációt kispekuláljak. Egészen egyértelmű természetesen, hogy a Demetrius-töredék csábít leginkább arra, hogy Schiller jövőbeli inkarnációját spekulatív úton elképzeljük. Sz. O. Prokofjev azonban itt hangsúlyozottan egy olyan tényt állít, amelyet „lehetetlen lenne másképp látnunk”. Vajon a karmikus törtvényszerűségek úgy működnek, ahogyan a fellelkesült bölcsességkutató olykor szeretné elképzelni? Úgy gondolom, hogy a legkevésbé sem.

Kétféle dolog lehetséges: vagy egy magas fokú okkultista beszél itt, aki mindezt ellenőrzött kutatások alapján tudja. Vagy pedig bölcsességteli spekulációról van szó. Az első eset nem valószínű, mert egy igazi értelemben vett okkultista a szabadság érdekében ilyen kijelentéseket nem tenne. De egy bölcsességteli spekuláció sohasem akarhat kategorikusan és kényszerítően hatni. Így egy ilyen jelentőségteljesnek ható kijelentést maradéktalanul el kell utasítanunk. Erre az egész könyvre, de a mégis igen nagyra becsült szerzőnek talán az egész gondolkodói és ábrázolói módszerére is egy ilyen példa nyomán rávetül a kétségesség és a meg-nem-engedhetőség, sőt a könnyelműség árnyéka.

De hogyan lehetséges az, hogy Rudolf Steinernek, a magasrendű beavatottnak azt a vádat sohasem róhatjuk fel, hogy valamit kényszerítő módon akart volna kijelenteni? Itt egy nyilvánvaló titok található. Ez fejeződik ki például Rudolf Steiner alábbi mondataiban: „Ami jogosult módon kerül közlésre, az – és ezt gyakran elmondom – csak a tisztánlátó tudat által kutatható ki. Ha azonban kikutatják, akár csak egyetlen ember is, ha egyszer már szemlélték és közlik, akkor azt mindenki beláthatja a saját elfogulatlan értelmével, az által, ami számára elérhető a fizikai síkon...” (1909. november 13-i előadás, Stuttgart, GA 117)

Ha Steinert olvassuk, még a „legokkultabb” kijelentéseikor is mindig azt találjuk, hogy azok úgy állnak előttünk, mint valami tárgyak, mint egy asztal, egy fa, egy kő. A megismerő akaratot sohasem terelik vagy kényszerítik egy bizonyos irányba. A megismerő akaratot teljesen szabadon hagyják. Ez az akarat a kijelentéseket elfogadhatja, vagy elvetheti, lehetségesnek tarthatja, vagy nem. Minden Rudolf Steiner által közölt ismeret teljesen a fizikaiságból kiinduló gyakorlati gondolkodás talaján áll. Aki nem él az ellenőrzés lehetőségével, az önmagának árt. A szabadság filozófiája utolsó mondatának értelmében: „Az embernek képesnek kell lennie magát átélőn szembeállítani az eszmével; különben a szolgájává válik.”

Maga A szabadság filozófiája, ami mégis a leginkább olyannak látszik, mint ami a gondolkodás kantárját ráveti az olvasóra, a pusztaságba vezeti azt, aki nem akar saját maga ellenőrizni, gondolkodni és ítélni. Logikusan gondolkodva senki sem kényszeríthető az eredmények elfogadására. Magukban szétporladnának, ha kényszer útján kellene azokat elfogadnunk. Miért találkozunk mégis egyes antropozófus szerzőknél olyan erőfeszítésekkel, hogy bölcsességteli tekintélyként akarnak megjelenni?

Fordította: Szabó Attila
Az eredetivel egybevetette: Kádas Ágnes

Megjelent: “Der Europäer” 1. évf. 9/10 szám, 1997. július-augusztus

Jegyzetek:

Ludwig Graf Polzer-Hoditz jegyzetei az 1925. március 3-án Rudolf Steinerrel folytatott beszélgetéséről: „Azután a római és nyugati páholyok törekvéseiről beszéltünk, és a Doktor a legnagyobb komolysággal hangsúlyozta, hogy három feladatot kell megoldani, melyek eredménye a jövő számára különösen fontos:
1/ A két János kérdése
2/ Ki volt Demetrius?
3/ Honnan jött Kaspar Hauser?”
(Megjelent: Peter Tradowsky: Demetrius. Verlag am Goetheanum, 1989. 93. old.)

^ugrás az oldal tetejére

Irene Diet

Közösség utáni beteljesületlen vágyakozás avagy
Hol marad a vitában az antropozófia?

„Felébredni a másik ember szellemi-lelkiségén (szellemi-lelki mivoltán)” – ki ne hallotta volna Rudolf Steinernek ezeket a szavait, melyek csaknem szállóigévé váltak, olyan gyakran – és kilátástalanul – idézik őket, sőt, esküsznek rájuk? Mert mely szavak tudnák ezeknél világosabban sejtetni, mely szavak nyomán félhetnénk attól, hogy Rudolf Steiner talán valami másról beszélt, mint az, amivel ma dolgunk van? Felébredni a másik szellemi-lelkiségén – nos, antropozófus összefüggésekben nem sokkal inkább ennek szöges ellentétét figyelhetjük meg? A Zweigeket, ahol még egyetértésben ülnek együtt, olvasnak és beszélgetnek a résztvevők, nem uralja-e egy fatális látszat, melyet egyre ritkábban lehet fenntartani, és amely félő, hogy a legelső adódó alkalommal meg-nem-értésbe, vitába, csatározásba fog átcsapni? Ugyanis ez a látszat nem volt más, mint a harmóniára vágyó tagok által létrehozott, egész különösen mély alvás, melyet az egyetértés széthullásával ugyanannyi egymással szembenálló tábor vált fel, pontosabban: kell, hogy felváltson, ahányan éppen jelen vannak. De talán ez a széthullás lenne az a felébredés, melyről Rudolf Steiner beszélt? Vajon ez az, amit Rudolf Steiner a „másik ember szellemi-lelki mivoltán való, magasabb tudatra ébredésnek”¹ nevez?

Bizonyosan nem. Mert a manapság mindenhol megtalálható küzdelmekben egy „magasabb tudat” nem található meg. Ellenkezőleg: ha pontosabban megnézzük ezeket a harcokat, akkor valami más válik világossá: az egyes, egymást kölcsönösen kizáró „vélemények”, melyek egymásnak ütköznek, önmagukba bonyolódnak, bezáródnak; az egyoldalúságok, melyekből egy egészen meghatározott nézőpontnak kell származnia, olyannyira dominánssá válnak, hogy a látás minden lehetőségét kioltják. Aki ennek az egyoldalúságnak áldozatul esik, az elől nemcsak a másik nézőpontja marad elzárva; nem, messzebbre megy a hatás: az saját magát sem látja. Annak számára többnyire teljesen elvész az, hogy ő maga része egy nagyobb történésnek, amelyről olyan képet alkotott, ami – úgy tűnik – mindig ugyanahhoz a pillantáshoz kényszeríti. Itt ugyan végetér a Zweig régi csoportalvása, de helyette csak az egyes emberek izolált alvása kezdődik. Egy valamiféle felébredés nem történik meg.

Mi itt a helyzet? Mi történik, ha egy meghatározott kérdésen, amely azon gyulladt, ami Rudolf Steinertől jött át hozzánk, harc és vita tör ki?

Vegyük például a nemrég lezajlott úgynevezett „Konstitúciós vitát”, ami még jogi pereskedésekhez is vezetett, melyekben az 1923-24-es Karácsonyi Gyűlés Társaság egyesületi törvény szerinti továbblétezéséről kellett dönteni. Itt több mint két párt állt egymással szemben; az opponensek, akik a Goetheanum elnökségének álláspontját megtámadták, maguk is több, egymással is harcban álló csoportra hullottak szét. És a per kimenetele sem egyesítette ezeket a csoportokat – az egymást kizáró különvélemények továbbra is fennállnak. Ez egy olyan eset, amely képe lehet sok másiknak, hisz a harcok az antropozófiai intézményeken belül és azokon kívül többnyire ugyanezen minta szerint zajlanak. – A vitára tehát „Rudolf Steiner intenciói” adtak okot, melyeknek mindenki meg akart felelni, és amelyeket mindenki másképp fogott fel, mint a többiek. A Karácsonyi Gyűlésre tekintettel – vagy pontosabban: annak fennmaradt írásos dokumentumaira –, képzeteket alkottak arról, amit ezekben a dokumentumokban olvastak, és a vita középpontjában ezek a képzetek álltak, melyeket attól kezdve „igazság”-nak tartottak. Ebben a „középpontban” azonban nemcsak a saját képzetek voltak megtalálhatóak, hanem éppúgy a többieké is, akik éppúgy igényt tartottak az „igazság”-ra. „Mit akart és akar Rudolf Steiner?” – ez volt a kérdés, melyet különbözőképpen válaszoltak meg, és a legélesebb harcokat váltotta ki – egy, az antropozófusok történetével a legmélyebben összekapcsolódott történés.

Mit akart és mit akar Rudolf Steiner? Ezt a kérdést – gondolom én, – egyszer végre valóban komolyan kellene már venni. Miért tűnik úgy, hogy az antropozófia természetében rejlik, hogy újra és újra különböző, egymástól távolodó és alapvetően szembenálló véleményekhez vezet? Nem érezheti úgy az ember, hogy arra a felfogásra kényszerül, hogy mindez annak a lény(eg)ében rejlik, ami Rudolf Steinertől a mai korba antropozófiaként átjött? Talán vitatkoznunk kell? Vagy sokkal inkább – ahogy a legtöbben mondanák – jobban el kell viselnünk egymást? Úgy, ahogy egyre inkább divatba jön: meghagyom a te véleményedet – te meghagyod az enyémet. Élni és élni hagyni. De mindenképpen megőrizni a nyugalmat, és azt tenni és tenni hagyni, amit az ember akar. „Önmagamat megvalósítani” – ahogy ezt nevezik.

Vajon ezt akarta Rudolf Steiner?

„Ha az ideál megszűnik puszta absztrakció lenni, ha újra elevenen az emberi lelki-szellemiben fog gyökerezni, akkor ezt a formát fogja felvenni: Fel akarok ébredni a másik emberen”, mondta Rudolf Steiner 1923. március 3-án.²

„Ha az ideál megszűnik puszta absztrakció lenni...” A gondok, szenvedések és küzdelmek, melyek a Karácsonyi Gyűlés Társaság körül létrejöttek, ennek, és nem valamely más kérdésnek a kapcsán jöttek létre. Hogyhogy nem látható, hogy mindennek a kérdéshez kell tartoznia? A történés, aminek a kiváltásában saját tettemnek is része van, csak azért és olyan mértékben lesz kiváltva, amennyiben erről és semmilyen más kérdésről van szó. Hogyhogy nem gondoljuk azzal együtt, annak részeként? – Ameddig a két egymástól elválasztott jelenséget kapcsolat nélküliként tapasztaljuk: az általam képviseltet az egyik oldalon és az általam elszenvedettet a másikon, addig az ideálom absztrakt marad. Ez azonnal megváltozik, ha elkezdem átélni, hogy ennél a két jelenségnél egy és ugyanarról a folyamatról van szó, csakhogy ez két különböző formában lép elém.

A szétválásból cselekvés azonban dominál, éspedig mindenütt: az ember rátekint egy kérdésre, megpróbál választ találni rá, ezt belehelyezi egy szociális összefüggésbe – és nem éli át, hogy az az összefüggés, melybe a válaszát beleállítja, maga is a kérdéshez tartozik. Korunknak azonban ez az alapvető baja: a gondolkodás és a cselekvés két egymástól elválasztott, egymás mellett futó folyamatot képez, széthullik (elválik egymástól), ez azonban észrevétlen marad. Az ember egy képzetből kiindulva cselekszik – abban a hitben, hogy ez a képzet a valóságot befolyásolhatná –, és nem veszi észre, hogy az lepattan a valóságról, amire az ember mégiscsak tekintettel volt. Ilyen hát a mai ember, és ilyen – nagyon gyakran – a mai antropozófus.

A mai antropozófust azonban valami megkülönbözteti attól a mai embertől, aki nem antropozófus: éspedig az, hogy az antropozófusnak van egy ideálja – Rudolf Steiner antropozófiájának ideálja –, melynek meg akar felelni.³ És ez az ideál – tehát Rudolf Steiner antropozófiája – mindig olyankor tud egy sajátos erőt kifejteni, amikor megragadja az ember akaratát: létrejön egy sajátos viszony a cselekvések alapjául szolgáló eszmék és a cselekvés által kiváltott szociális folyamat között. Ez a sajátos viszony azonban olyan, hogy csak akkor tud azzá válni, ami ő maga a lénye szerint, ha nem csak vakon és megértés nélkül szenvedik el (az érintettek). A folyamatok ugyanis, melyek az antropozófusok között lejátszódnak, nem függetlenek ettől az antropozófiától. Saját maguk – mindenesetre csak lehetőségként – antropozófiát hordoznak magukban. Mit is jelent ez?

Az antropozófia jelenléte egy individuumban vagy egy szociális összefüggésben abban mutatkozik meg, hogy minden felemásság/félmegoldás (Halbheit) mintegy magától kioltódik: a folyamatok egyre fokozódó drámai jelleget öltenek. – Nem alaptalanul állítja Rudolf Steiner a munka középpontjába négy misztérium-drámáját. – Egy ilyen dráma azonban mindig a “semmibe” fut” („ins Leere”), ha nem vezet azok felébredéséhez, akik kiváltották. Ez a felébredés azonban – “felébredés a másik ember szellemi-lelkiségén” – a Rudolf Steiner antropozófiájába való beleébredés, felébredés a saját kioltódásom láttán. Míg először a másik szavaiban – a velem szembenálló szavaiban – azt tapasztaltam, ami nem antropozófia, most azt élem át, hogy ennek a másiknak minden szava és minden cselekedete engem, az én saját létemet kioltja. Azt tapasztalom, hogy mindaz, amit gondolok, mondok, és képes vagyok akarni, igen, hogy mindaz, ami tőlem kiindulhat és kiindulhatna, minden valóságát elveszíti. Kioltódom, és – ha éber maradok ebben a folyamatban – újból kiemelkedem, mint saját pusztulásom, saját halálom megfigyelője.

És így válik a másik az én ébresztőmmé: felébredek a másik szellemi-lelkiségén, mert kioltódom rajta.

Fordítota: Kádas Ágnes

Jegyzetek

R. Steiner előadása 1923. március 3-án, GA 257
Ugyanott
Ezzel azt írtuk körül, akit „antropozófusnak” nevezünk. Hogy olyan emberek is vannak, akik semmilyen ideált nem követnek, vagy pedig mást, mint ezt az ideált, magukat azonban antropozófusnak nevezik, nem vitatjuk. De itt nem az ilyen emberekre gondolunk.

Irene Diet a cikket lapunknak küldte, korábban máshol nem jelent meg.

^ugrás az oldal tetejére

Ita Wegman

Az ember belső folyamatainak szemlélése az őszi Mihály-időszakkal összefüggésben

Egy jelentős Mihály-előadásában – melyet 1923. októberében, Dornachban tartott, – Rudolf Steiner Mihály arkangyal működésének jelentőségéről beszélt az emberéletben és a kultúr- és világfejlődésben. Mihály egész működését a következő Spruchban mintegy összefoglalta, szavakba öntötte, melyeket szellemi magasságokból hozott le, és amelyeket megtalálunk a világmindenség asztrálfényébe beírva:

O, Mensch,
Du bildest es zu deinem Dienste,
Du offenbarst es seinem Stoffeswerte nach
In vielen deiner Werke.
Es wird dir Heil jedoch erst sein,
Wenn dir sich offenbart
Seines Geistes Hochgewalt.

(Ó, ember,
saját szolgálatodra képezed,
megnyilvánítod anyagi értéke szerint
sok művedben.
Üdvödre mégis csak akkor fog válni,
ha számodra megnyilatkozik
Szelleme hatalma.)

Belső szükségszerűség, hogy most, a Mihály-időszakban arra törekedjünk, hogy megértsük és átéljük azt, ami ilyenkor, az őszi Mihály-időszakban végbemegy a világmindenségben mint makrokozmoszban, és az emberben mint mikrokozmoszban. Mindenkinek feladata, hogy most ezzel foglalkozzon, aki benne akar állni korunk szellemi kultúrájában, melyben Mihályé a vezetés, aki impulzusait át akarja adni az embernek.

Mihály helyes megértése azok számára is hallatlan jelentőséggel fog bírni, akik a gyógyítóművészet rejtélyeivel foglalkoznak, és akik komolyan veszik az emberben működő gyógyító hatások megismerését. Azt a kérdést kell magunknak feltenni, hogy tulajdonképpen mi az, amiről azt mondják, hogy az anyagban nyilatkozik meg az emberiség szolgálatára, ami azonban csak akkor válik az ember üdvére, ha azt a maga szellemiségében képes megismerni.

Ha világossá tesszük, hogy jelenlegi fejlődésében a mai kultúra hogyan mutatkozik meg számunkra, akkor az anyag, a matéria az, ami az emberek érdeklődését uralja. Olyan kultúrában élünk, mely csak a látható-anyagit ismeri el realitásként, melyben az emberek minden energiát, kitartást, minden gondolkodási képességet arra használnak, hogy leküzdjék és a maguk számára használhatóvá tegyék a földi anyagot. A matéria szellemisége a mai tudat számára nem rendelkezik azzal a jelentőséggel, mint korábbi időkben, korábbi kultúrákban. És a gépek korszakában élünk, ahol az emberek eloldódva minden spirituálistól, a matériát akarják megdolgozni, és földi szükségleteiknek alávetni. Éppen a gépek és mindaz, ami velük összefügg, áll előttünk lényeges kultúrfaktorként, és ez a vasra irányítja figyelmünket, mint korunk egyik legfontosabb szubsztanciájára, ami szolgálatunkra áll, és műveinkben anyagként megnyilatkozik.

Ez a matériának átadottság, ez a magunk és az anyag összekapcsolása és saját céljainkra használása az emberiség fejlődése számára szükségszerű volt. Mégis, ma a jelenkorban egy olyan időpontban állunk, amikor az embernek mindazok elismerése mellett, ami a materialista gondolkodásmód vívmánya, el kell jutnia ahhoz, hogy ismét megragadja és átélje a szellemet, ami a matéria mögött működik. Ha nem sikerülne magát ezzel a szellemiséggel újból összekötni, akkor igájába kényszerítené ez az általa a szellemtől megfosztott világ, ami által az arimáni lények egyre nagyobb befolyáshoz juthatnának.

Ezt a veszélyt akkor kerülheti el az ember, ha érzékeit ismét nyitottá tudja tenni az iránt, hogy mi Mihály missziója az emberiség fejlődésében. Akkor meg fogja érteni, hogy kultúránk átszellemesítése hogyan függ össze Mihály ezen működésével. Meg fogja tanulni átélni, hogy miféle kapcsolatai vannak a vasnak, melyből mai kultúránk az eszközeit készíti, azzal a szubsztanciával, amely meteorvasként a csillagvilágból a Földre aláhull. Ezzel a meteorvassá sűrűsödött szubsztanciával szellemileg össze van kötve az az erő, amely a világtérben azzá a karddá formálódik, melyet Mihály használ, amellyel a materializmus elleni harcot folytatja, amin keresztül a sárkány birtokba akarja venni a Földet és az embert.

Ami a Föld környezetében az égi és földi hatalmak közötti grandiózus küzdelemként zajlik, annak megtaláljuk a tükörképét az emberben, a világmindenség – a makrokozmosz – mikrokozmikus képmásában.

Milyen következményekkel jár ez a küzdelem a mikrokozmoszra nézve?

Meg kell tanulnunk megérteni, hogy az ember hogyan van az ég és a Föld közé állítva, hogyan hatnak bele és hogyan érvényesülnek benne a földi és a kozmikus erők. Akkor megmutatkozik, hogy organizmusa fiziológiai folyamataiban és gondolkodása, érzése és akarata megnyilvánulásaiban ezek a hatások hogyan ismerhetők fel. Hármasan tagoltnak kell átélnünk saját magunkban a fiziológiai életfolyamatokat, melyek az organizmusban az alsó emberben, a fej- illetve a középső emberben lejátszódnak. Így beszélünk egy szulfurfolyamatról, ami egyfajta égési folyamat, melyben az anyagcsere és minden, ami vele összefügg, lezajlik. Ez a folyamat a növényben a virágzás folyamatához hasonló, és azáltal jön létre, hogy a fizikaiéteri folyamatok kölcsönhatásba lépnek az asztrális behatásokkal.

Nos, a növény virágzási folyamata másrészt úgy is leírható, mint egyfajta állat-képző folyamat, ami keletkezésében feltartóztattatott, csakhogy a növénynél, minthogy rá az asztrális világ csak kívülről hat, nem jut el olyan folyamatokig, mint amilyenek csak az állati organizmusban találhatóak, és amelyek ez organizmus emésztésével, légzésével és vérképzésével állnak összefüggésben. És míg a növénynél csak az állattá válás egy tendenciájáról beszélhetünk, addig az emberben ezt az állat-képző folyamatot magát mindazokban a folyamatokban megtaláljuk, amelyek lejátszódnak az emésztési, légzési és vérképző folyamataiban, melyekben az ember bensejében az asztráltestnek tevékeny része van. Hogy ez az állat-képző folyamat az alsó emberben meghatározott keretek között visszatartatik, azt az énnek köszönhetjük, ami túlvezet minket az állaton, és elvezet ember-mivoltunkhoz. – Az anyagcsere-végtagrendszerben az ember ezen túl a földi erőkkel is bensőséges kapcsolatban áll.

A felső ember, az ideg-érzékelő ember ezzel szemben a földön kívüli, a csillagerőkkel áll kapcsolatban. Ugyanakkor azonban az ideg-érzéki rendszerben is megtaláljuk a leépítő folyamatokat, amelyek összehasonlíthatóak a külső természetben zajló ásványosító, sóképző folyamatokkal, amelyekre az emberi organizációnak szüksége van ahhoz, hogy az ember eljuthasson a tudatos átéléshez.

Ezek között, a középső vagy ritmikus emberben az úgynevezett merkuriális folyamatok működnek, melyek a légzésben és a vérkeringésben futnak le, és azokkal az erőkkel – a fény- és levegőerőkkel – állnak kapcsolatban, melyek a Föld környezetében találhatóak. A merkuriálisat az emberben is úgy kell szemlélnünk, mint ami egyensúlyt tart a fény és a nehézség, a földi és a földön kívüli hatások között.

Ezek a folyamatok állandóan zajlanak az emberi organizmusban, és az ember egészsége annak a kifejeződése, hogy ezek a benne lejátszódó folyamatok harmóniában működnek együtt. És a betegség annak a következménye, ha ezek közül az életfolyamatok közül egyiknek vagy másiknak sikerül előtérbe kerülnie.

Nos, ezeket az emberben zajló fiziológiai folyamatokat az éves körforgáson belül a különböző évszakok különbözőképpen befolyásolják. Így a téli időszakban különösen a sófolyamatok lépnek előtérbe, és ezzel összefüggésben áll egy tudatosabb élet, amikor az ember tettereje kevésbé kifelé irányul, inkább befelé fordul, és azzal a lehetőséggel bír, hogy finom, érzékeny gondolkodással az élet rejtélyeihez közelítsen.

A nyári időszakban elkezdődik a szulfurfolyamatok fokozódása, melyek a nyár derekán jutnak tetőpontjukra. Az ember úgy érzi, hogy a benne zajló életfolyamatok is felfokozódnak, ösztönzik a külső élet iránti odaadását, és egyre inkább a földi erők érvényesülnek benne. Ezzel összefüggésben áll a másik oldalon a tudat letompulása; amikor az anyagcserefolyamatai túlburjánzanak, akkor az ember a gondolkodásában kevésbé világos, és felmerül annak a veszélye, hogy belevész egy álomszerű állapotba. Míg a nyári időszakban asztrálteste a fokozódó égési folyamatok révén kifelé egyre világítóbbá és ragyogóbbá válik, addig a sárkány- és kígyóképződmények, melyek a földből nyomulnak felfelé, megkísérlik ezekben a felfokozott szulfurfolyamatokban kiélni magukat, és azért, hogy hatalmukba keríthessék, a tudatát teljesen elködösíteni.

Ebben a veszélyben az embernek segítségére vannak az istenek, segítő erőket küldenek számára, hogy erősítsék tudatát. Mihály az, aki segítő seregeivel őszidőben az ember segítségére siet. A meteorvas ereje révén, amit ilyenkor számos hullócsillag formájában az égen megfigyelhetünk, a Földről felszálló kénfolyamatokkal ellentétes hatás működik. Mihály a vas szellemi erejével küzd a sárkány ellen, aki elő akar lépni; az arimáni lények ellen, akik be akarnak szivárogni a felfokozottan szulfurikus folyamatokba, gyógyító világerőként Mihály vas kardja harcol, és megszabadítja az embert félelmétől és rettegésétől, ami mindig olyankor keríti hatalmába, amikor tudata nem tud világosan működni.

Mi történik reálisan az emberi organizmusban, amikor az asztrális szférában Mihály és a sárkány harca zajlik? Egy csodálatosan komplikált folyamat megy végbe ezzel egyidejűleg. A vér, ami az egész testet átáramolja, és a vörös vértesteket tartalmazza, telítődik a vas erőivel. Az organizmus képessé válik arra, hogy több vasat vegyen fel magába és azt színanyagával, a hemoglobinnal összekapcsolja. És ami a kozmoszban végbemegy, amikor a meteorok világító erőként a csillagokból a világtéren keresztülrepülnek, és megakadályozzák, hogy az arimáni szellem fölemelkedjen és kiterjedjen, egy ennek megfelelő folyamat játszódik le kicsiben a vérben feldúsult vasfolyamat révén. Amikor az őszi időszakban az ember lelki-szellemi erői ismét felébresztetnek, akkor az ember abban a helyzetben van, hogy vérének vaserőit ennek megfelelően megsokszorozza, és szembeállítsa a szulfurfolyamatokkal, melyek el akarják árasztani. Az organizmus a vaserőkkel telített vörös vértestek révén mintha számtalan meteorral lenne telehintve. Így az egész organizmust gyógyító erők árasztják el, és megszabadítják mindattól, ami beteggé akarja tenni, és ami félelemként és rettegésként él benne.

Gyakran tudattalanul éljük át ezt a félelmet és rettegést, ami depresszív hangulatokban nyilvánulhat meg, de fizikai fáradtsághoz vagy kimerültséghez is vezethet, ha az organizmus nincs abban a helyzetben, hogy a maga védelmére elegendő vaserőt mozgósítson. Itt az orvos, aki ismeri ezeket az emberben zajló folyamatokat, a természetet segítően támogathatja, ha egy ilyen embernek megfelelő vasat ad.

Ami az éves körforgás nagy ritmusában az emberi organizmusban végbemegy a földi és kozmikus erőhatások váltakozásában, mint a környező természet történéseinek átéléséből származó egészségesítő és megbetegítő hatások feltorlódása és leapadása, az tovább is tükröződik abban, ami az emberben, felébredés-elalvás közötti napi ritmusában megfigyelhető. Az alvásban, amikor a tudatos tevékenység nyugalomba jut, amikor az asztráltest és az én kioldódnak, akkor eleven felépítés zajlik az étertest és fizikai test révén, az anyagcsererendszerből kiindulva, míg a tudatos nappali életben elsősorban a leépítő erők működnek. Az emberi organizáció alsó és felső folyamatainak ez a naponta ismétlődő kölcsönhatása mindig rejt magában egy veszélyt, ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy nappal meg tudjon teremteni egy egészséges kiegyenlítést azon folyamatok által, melyek az énben és az asztráltestben zajló tevékenységéhez kötődnek.

Azért, hogy az ember naponta le tudja küzdeni ezt a veszélyt, jelen van benne a vas, ami a vérében kering. Enélkül a vas nélkül a vér mindig beteg lenne, és ezen vas révén a vérben folyamatosan, terészetes módon egy csodálatos gyógyítási folyamat megy végbe. A vas sugárzó erejének az anyagcserét állandóan egészséges határok között kell tartania, és ki kell egyenlítenie azt, ami szulfurfolyamatként belehat a vérbe; különben megbetegedne az ember. A sápkórságtól (Bleichsucht) eltekintve, más betegség-jelenségek is vannak, amelyek alapvetően azzal függenek össze, hogy az organizmusnak nem áll rendelkezésére elegendő vaserő, hogy az anyagcseréből kiinduló megbetegítő befolyásokkal szemben megvédje magát.

Így tehát az, ami naponta fiziológiailag lejátszódik az emberi organizmusban, fokozódáson megy keresztül a nyárból őszbe fordulás idején. És az ember, aki a régi korokban még rendelkezett azzal a képességel, hogy együttérezze mindazt, ami benne és körülötte végbemegy, a Mihály-időszakot segítő erőivel ünnepi időszakként élte át, melyben azt ünnepelte, hogy Mihály megszabadította attól a veszélytől, ami azzal fenyegette, hogy Arimán körbehálózza. A jelenkor emberének is el kellene jutnia ehhez. Újból meg kellene tanulnia átélni azt, ahogy Mihály belső szabadsághoz akarja segíteni; azt, hogy megszabadíthatja a félelemtől és rettegéstől, és hogy Mihály erői gyógyító erők. Az embernek saját akaratából, tudatosan kellene ismét összekötni magát mindazzal, ami a világmindenségben és saját magában Mihály-erőként működik. Akkor korszellemként Mihálynak is lesz lehetősége, hogy összekösse magát velünk, emberekkel, és hogy impulzusait az emberiségnek adja. És akkor megszületik annak lehetősége, hogy a Mihály-ünnepet ismét – és valóban a mi korunk szellemének megfelelően – ünnepelhessük.

Fordította: Kádas Ágnes

Natura folyóirat, 1. évf. 2. szám, 1926. augusztus, újra megjelent: Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst, Natura Verlag Arlesheim, 1974.

^ugrás az oldal tetejére

Emil Bock

Mihály eszméje

A keletkezőben lévő ünnep

A „mihályi” sohasem a létezőben és a készben rejlik, hanem egészen újonnan kell megtalálni és megtanulni érezni; mindig a keletkezőben van, abban, amiért küzdeni kell. Fölötte azonban az elérendő, de még el nem nyert tökéletesség csillaga ragyog.

Ma egyáltalán nem olyan könnyű képet alkotni Mihály arkangyalról, mint ahogy azt néhányan elképzelik. A korábbi évszázadokból származó képek már nem megfelelőek. Már nem szabad ragaszkodnunk a régi Mihály-képekhez, hanem meg kell tanulni ott megtalálni az arkangyalt, ahol ma áll, mivel maga után hagyott minden korábbi helyszínt és működési területet. Végülis a mihályi nem akarja, hogy egy világon átfutó szélnek érezzük; egy óriási hangulatnak, amely a szívet szeretné hatalmába keríteni. Talán nemcsak szél, hanem vihar, amelytől azonban nem kell félnünk. Azonban ha egy kész, ember formájú képet alkotunk róla, könnyen eltérít bennünket a mihályi hatás elementárisaitól, szférikusaitól, a mindent áthatótól.

Akkor ma hogyan beszél Mihály? Nem szavakkal. Nyelve zárt ajkakkal szól. A kiáramlás, az atmoszféra, az akarat-érzés nyelvén. Különösen azt kell ma megértenünk, hogy habár a Nap arkangyala, nem tavasszal és nyáron szólal meg, hanem az ősszel beszél. Nem a természet feltörekvő életében jelenik meg, amelynek ajándékait kívülről kapja meg az ember; komolyan beszél: úgy, hogy mindig valami nagy dologra tartja képesnek az embereket. Nem akar csupán befogadó embereket, akik mindig csak elfogadni akarnak. Fölöttük mindig nagyvonalúan szemet huny. Azokat keresi, akik saját maguk akarnak véghezvinni valamit, amit a világban a világnak kívánnak.

Az évkörben az őszt évről évre a Mihály-időszak vezeti be, azonban nemcsak az év őszén állunk. A nagy őszben is állunk, amely korszakunk jellegét adja, miután beléptünk a Mihály-korszakba. Sőt gyakran úgy tűnik, mintha a nagy ősz, – az, hogy az egész emberiség áthalad az őszön –, a kis ősz egyre korábbi megjelenését váltja ki. Egyre gyakrabban már akkor elkezdődik, amikor tulajdonképpen még nyárnak kellene lennie. Így egyre inkább előtérbe kerül az ősz azon oldala, amely nem ad ajándékot minden további nélkül, hanem belső aktivitást és kitartást követel meg tőlünk. Nemcsak hogy némely évben már egyáltalán nincs igazi nyár, és amikor az ember örül a nyárnak, az ősz már előre küldi korai hírnökét: talán a jövőben egyre gyakrabban fordul majd elő, hogy kimaradnak az ún. őszi napok is. A világ egyre keményebb karaktert ölt, a Mihály-korszak fiaiként és lányaiként meg kell találjuk az élet merészebb módját. Mihály semmit nem akar ajándékba adni nekünk, nem akarja megspórolni számunkra a nehézségeket. Semmit sem tesz, hogy megvigasztaljon bennünket az élet nehézségei során. De ez nem olyan, mintha részvétlen lenne és gyötörni akarna minket. Ha az ember nehézségekkel találkozik, nagy bajba kerül, így szól Mihály: „Fel kell nőnöd ezáltal; aki ebben nem nő fel, hanem összetörik, aki túl gyenge, hogy megfeleljen a nagy ősz vizsgáinak, talán egyszer egy későbbi életben kerül sorra, most nincs szükségem rá.” Tudjuk valóban: amikor még veszély fenyegetett, amikor még légitámadásokra kellett számítani, közvetlenül a háború utáni években is, a lelkek sokkal inkább nyitottabbak és élőbbek voltak, mint ma. Amikor aztán ismét a jólét korszaka köszönt be, olyan, mintha Mihály azt mondaná: „Amikor jól megy nektek, nem lehet veletek semmit sem kezdeni.” Minden, ami csupán kívülről jön, a nyári természet és a jólét tettei, mindezek elég könnyen Mihály terveinek akadályaivá válnak, ha az ember nem megfelelőképpen használja, ha nem mindenben befelé, az emberi lét középpontja felé mozdítja.

Manapság nyáron körbeutazzuk a világot, ez példa nélküli a világtörténelemben, még a népvándorlások korában sem fordult elő. Úgy gondoljuk, így pihenjük ki magunkat. De a jövőben egyre inkább rájövünk arra, hogy már a legszebb természet sem tudja megadni az erők remélt felépülését. Csak egy belső kipihenés, belső élénkség és munka által frissülhet fel és újulhat meg az elhasznált életerő. Akkor is, ha viharok tombolnak és végtelen felhőszakadás zúdul ránk, a nyári táj átkerül a lélek belsejébe. A hűséges belső gyakorlás melege hozza létre a belső nyári tájat, amely pihenéssel ajándékozza meg az embert.

Mihály pillantása mindig a jövőbe irányul. Akkor is, ha a múlt szereti fölhasználni nagyságát, a természet szereti megőrizni paradicsomi örökségéből a még mindig szépet, a mihályi szellem tekintete nem ehhez igazodik. Tudja, hogy mindez pusztulófélben van. De azt is tudja, milyen az a jövő, amelynek szolgálatában az emberiségnek minden elszegényedést és megpróbáltatást el kell szenvednie.

Hogy a legfontosabbról beszéljünk: tulajdonképpen Mihály értelmében sem pusztán egy visszatekintés, ami egyszer történelmi eseményként a Golgotán történt. Mihály nem a golgotai misztériumot látja, miközben visszafordul és visszatekint a történetre: valami jelenlegit és jövőbelit lát. Ezért mondja, hogy a Golgotán egy új, magasabb sejtéshez és az élet-halál tett megértéséhez akar vezetni, amely folyamatosan életet és fényt ajándékoz nekünk. Mihály számára a golgotai események a jövő kapujának és ajtajának kulcsa.

Egy megismerési princípiummá akarja emelni: minden egyes igazságosan elszenvedett halál valóban előre viszi az emberiséget, minden belsőleg átérzett fájdalom gyümölcsöt terem, és így folytonosan élet virágzik a halálból. Tehát: a Golgota nem a múlt tartalmát jelenti, hanem életprincípiumot, a jövő kulcsát, az ember magatartásának belső orientáltságát – ez a némán kiejtett Mihály-szó, ez némaságának tartalma, ez a korunknak szóló hangos-hallható felhívásának tartalma.

Hogyan szól ma hozzánk a Bibliában Mihály? Ott sem közvetlenül emberi hangon szól. De ha megtanuljuk nemcsak a kifejező egyedi versszakokban, hanem dramatikájában és egészében olvasni a Bibliát, körülöttünk lévő, szívünkhöz szóló hanggá, drámává válik, és elvezet bennünket Mihály nyelvéhez. Már az Ótestamentum is ad eligazítást, hogyan közeledjünk Mihály nyelvéhez, hogy megértést találjunk. Az Ótestamentum esetében először mindig a történelmi könyvek jutnak eszünkbe. Azután jönnek a költői könyvek, amelyekhez a zsoltárok tartoznak, és végül a prófétikus könyvek következnek. Az embernek eleinte van egy naiv elképzelése, amely mindent egy egységes kinyilatkoztatási forrásból származtat. A száraz tudósok legfeljebb az elmúlt 150-200 évben kezdték állítani, hogy az Ótestamentum könyvei nagyon különböző korokban íródtak. Ezáltal azonban nagyon gyorsan elveszett a Bibliában az isteni ige, és csak az emberi szó maradt vissza. Egyszer hagyjuk magunkra hatni az Ótestamentum felépítését és pillantsunk az első két csoportra, a történelmi könyvekre, amelyek a múltba néznek, együttesen a költői írásokkal, amelyek átmenetet képeznek a harmadik csoporthoz, majd a prófétikus könyvekre, amelyek a jövőbe néznek. A régi kötetek történetében egy nem várt fordulópont rejlik. A próféták kora arra a fejlődési szakaszra esik, amikor Izrael népe már hazátlanná vált. Kiirtották mind Izrael királyságának 10 törzsét mind Júdea királyságát a két maradék törzzsel. Így az Ótestamentum prófétikus könyvei Mihály korszakára esnek, amelyek a népek történelmének végén kezdődnek. Mihály addig a népek arkangyala volt, most a korszak arkangyalává emelkedik. A népek történelme most már nyugodtan összetörhető. Az idegen hódítók szétzúzhatják az izraeli népet és maradékát babilóniai fogságba vezetik. Egy új világhelyzetben szólnak a próféták, és általuk Mihály beszél. Már nem a múltra irányítják tekintetüket, mint Mózes könyvében, amelyek a teremtés őseredetéig pillantanak vissza. És ha most a jövőbe nézünk, a prófétikus könyvekben a szerencsétlenség és a szerencseprófécia kettős hangzását fedezhetjük föl. A zivatar már kitört. A szerencsétlenség katasztrófái már beköszöntöttek, és a próféták könyve, elsősorban Jeremiásé, de másoké is, tele vannak kihirdetéssel: a kor egyre nehezebbé fog válni; egyre drámaibb megpróbáltatásokkal jár együtt, de ez mind semmi az ezután elkövetkező árnyához képest. A zivatar kellős közepén a próféták az emberiség messianisztikus jövőjére irányították tekintetüket.

Ma több mint fél évszázada ismét Mihály korszakába léptünk. És ahogy annak idején a nagy, gigantikus hatalmi erőblokkok létrejöttek, mint pl. az Aszszír Birodalom és végül a Újbabiloni Birodalom, amelynek nevében Nebukadnezar Júdeát szétrombolta és az izraeli nép maradékát fogságba vezette, ma a nagy hatalmi blokkok keletre és nyugatra osztottak föl minket. Politikailag elpusztul Európa. Ha Európa nem ragadja meg szellemi feladatát, politikailag nézve már nem fog hatalmi tényezővé válni. Amikor Mihály korszaka érkezik el, mindig elavulnak a népi kötöttségek. Háttérbe kerül a nemzeti elem, amelyet az emberek nem elsajátítottak, hanem egyszerűen a közös származás révén birtokolnak. Egy emberiségnek kell létrejönnie. Ez így volt akkoriban és ma is így van. A nemzeti ambíciók és hatalmi törekvések már nem tudnak áldásosak lenni, ez nem más, mint visszanyúlás a múlt viszonyaihoz. Mihály korszakában elavult a múlt pusztán ajándékként megkapott vagyona, már nem időszerű. De azért a világon mindenütt érezhető a mihályi szél emberiséget érintő fuvallata és a mihályi vihar emberiséget érintő zuhataga; észlelni tudunk majd egy új szellemi elemet, eleinte csak bejelentésszerűen, később azonban körülöttünk egyre világosabbá váló atmoszféraként, amely azonban nem kínál kényelmet, hanem az emberek legbensőbb lény-magját szólítj meg.

Hogyan van mindez az Újtestamentumban? Hát nincs a mai Mihály-korszak számára megfelelő, idevágó történetünk, miként egykoron, Kr.e. 7-6. században a világviszonyok nagy összeomlásánál felálltak a próféták? A Gondviselés csodáját vélhetjük felfedezni, amely mintha kikristályosodott volna az Újtestamentum felépítésében. Ott vannak a történelmi könyvek is, az evangéliumok és az apostoli történetek, amelyek a 3 év eseményeire tekintenek vissza és az őskereszténységre, amely közvetlenül ehhez kapcsolódott. De hozzá csatlakoztak Pál levelei és végül főleg az Apokalipszis. Könnyen olyan érzésünk támad az Újtestamentumnál is, hogy mindez egy egységes kinyilatkoztatásból származik, mivel a 4. evangélium és az Apokalipszis ugyanarra a Jánosra vezetődik vissza. De akkoriban, és különösen Pál damaszkuszi élménye egy olyan jövőről gondoskodott, amelyben ismét szüksége van az emberiségnek a prófétikus könyvekre, hogy tekintetüket a jövőre irányítsák. Habár eleinte paradoxonnak hat: Pál levelei 2000 éve léteznek, lényegében azonban a mának íródtak. Az Újtestamentum végén található János Jelenéseinek Könyvét már az első évszázad végén feljegyezték, mégis már előrelátóan korunknak írták. János Jelenései a jelenlegi Mihály-korszak szent írásai.

Mit akarnak? Nem valami különálló eseményekről beszélnek, amelyeket próbálnak megfejteni, hanem egészében a jövőbe pillantanak. Bizony, olvassuk hálával és tisztelettel mindazt, ami a szent 3 évben megtörtént. Végtelenül sokat mond nekünk Jézus neve, az ember neve, akiben Krisztus megtestesült; soha nem merítjük ki mondanivalóját. Azonban ha néven nevezzük Krisztust, akkor végülis nem arra gondolunk, aki a múltból szűrődik át, hanem arra a lényre gondolunk, aki egyre inkább élővé válik az emberiségben ma és a jövőben; nemcsak arra, aki ott volt, hanem arra, aki el fog jönni, és aki ma már éppen úton van. A messianisztikus jövőre pillantunk, miként az Ótestamentum népe pillantott a Messiás eljövetelére a babilóniai fogságban. Ez tulajdonképpen Mihály nyelve. Minden pusztulás közepette, amelynek megpróbáltatásai felébresztik az emberiséget, erősíteni akarja, hogy azután egy új, Krisztus közeli Nap keljen föl. Egy messianisztikus jövőnek megyünk elébe, amely azonban már el is kezdődött. Igen, olvassuk a Bibliában és halljuk az olvasáskor, ha nem is rögtön az egyes szavakban, az Ó- és Újtestamentum felépítésében Mihály nyelvét, az apokaliptikus tudat nyelvét. Akkor is, ha csak nagy vonalakban állnak előttünk a teljesítendő Ó- és Újtestamentum elvárásai.

Így a jelen hideg borzongása és kísértetiessége közepette egy új természet, egy nyár- és tavaszvilág kertkapuja előtt állunk, amely azonban Mihály kora. s azt mondhatjuk: Igen, a külső nyár már nem fog sokat adni, az év folyamán egyre fukarabbá válik. A külső Nap egyre kevésbé fog segíteni az embernek, mert lenyugvó ágba lépett. De egyre inkább létezik a belső nyár, a belső nap kisugárzása. És Mihály a Nap arkangyala, a belső, szellemi nap értelmében. Hagyja a külső Napot békésen lenyugodni, hagyja homályossá és hideggé válni; mindezt abból a törekvésből, hogy Krisztus újbóli eljövetelével megszülessen a szellemi Nap.

És az oltár körül már télen is nyílnak virágok, a lélek virágai, virágok az igaz emberek kertjében. És az emberek egészségessé válnak, ha feltárulkoznak a nyári fényességnek.

És nagy, örvendező várakozással menjünk elébe annak, amit a jövő hoz. A jövő kétségtelenül néhány borzalmat fog hozni, de ha figyelünk Mihály nyelvére, az Apokalipszis nyelvére, egy új Krisztus-közelséget is hoz számunkra, ha kimerészkedünk Mihály korszakában a keletkezés háborgó tengerére.

Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999. Urachhaus GmbH, Stuttgart

^ugrás az oldal tetejére

Miért nem sima az ember talpa?

SZERB LEGENDA

Amikor az ördögök lepottyantak az Úristentől és a Földre menekültek, magukkal vitték a Napot is, amit az ördögök császára a lándzsájára tűzött és a hóna alatt cipelt. A Föld panaszkodott az Úristennél, hogy a Nap így egészen el fogja égetni, mire az Úristen elküldte Szent Mihály arkangyalt, hogy bármi módon, de vegye vissza a Napot az ördögtől. A szent arkangyal alászállt a Földre, és barátságot kötött az ördögök császárával. Ez azonban rögtön észrevette, merről fúj a szél, és nagyon óvatos volt. Egyszer, amikor együtt sétáltak, a tengerhez értek. Megbeszélték azonnal, hogy megfürdenek, és az ördög beleszúrta a lándzsáját, rajta a Nappal, a földbe. Miután egy ideig fürdőztek, így szólt a szent arkangyal: „Merüljünk a víz alá; lássuk, ki jut mélyebbre.” Az ördög beleegyezett. Szent Mihály merült le elsőnek, és a fogai között hozott fel a tengerfenékről homokot. Ezután az ördögnek kellett lemerülni. Õ azonban félt, hogy ezalatt az arkangyal ellophatná tőle a Napot, ezért előrelátóan cselekedett. A földre köpött, mire a nyálából azon nyomban keletkezett egy szarka, akinek az volt a dolga, hogy őrizze a Napot, amíg az ördögök császára alámerül, és homokot hoz a fogai között a mélyből, a tengerfenékről. Amint azonban az ördög eltűnt a vízben, Szent Mihály a kezével a kereszt jelét rajzolta a levegőbe, mire tüstént kilenchüvelyknyi vastag jég fedte be a tengert. Ekkor Mihály megragadta a Napot és az Úristenhez menekült vele. Rikoltozott is a szarka teljes erejéből! Amint az ördög meghallotta a szarka hangját, sejtette rögtön, hogy mi történt, és olyan gyorsan visszafordult, ahogy csak bírt. De amint fölérkezett, látta, hogy a tenger befagyott, és nem tud kijutni belőle. Visszafordult mégegyszer a tenger fenekére, vett egy jókora követ, azzal betörte a jeget, és üldözőbe vette az okos arkangyalt. Mihály az egyik lábával már el is érte az eget, amikor az ördög utolérte, és karmaival a másik lábából, a talpából egy jókora darabot kiszakított. Így megsebesülve lépett Mihály arkangyal az Úristen elé, és visszaadta neki a Napot. Sírva panaszolta el fájdalmát, és így szólt: „Mi leszt most már velem, Úristen, így elcsúfítva?” Mire így válaszolt az Úristen: „Légy nyugodt és ne keseregj. Mostantól minden embernek ugyanilyen göröngyös lesz a talpa.”

Így is történt, így is maradt azóta.

^ugrás az oldal tetejére

A szivárvány

HÉBER LEGENDA

A Fény könyvében olvashatjuk:

Ábrahám fölemelte szemeit, és íme, három férfi állt előtte. Ezek három angyalok voltak, kik hozzá küldettek. Levegőbe voltak öltözve és alászállottak ebbe a világba és megjelentek emberi alakban.

Amint a szivárvány, ami ott fönn három színben jelenik meg, úgy jelent meg a három követ is a három színben: fehérben, vörösben és zöldben. A fehér Michael színe volt, ő áll Õ Isteni felsége jobbján; a vörös szín Gábrielé, ő az Isteni Fenség balján áll; és a zöld Raphael színe. Ezért ez történt: az Úr megjelent néki, mert az Úr magasztossága ebben a három színben nyilatkozik meg.

A három követnek ezennel együtt kellett jönnie. Az egyik jött, hogy Ábrahámot meggyógyítsa a körülmetélésből; a másik jött, hogy Sarahnak hírül adja, hogy szülni fog; ez volt Michael, aki az Úr jobbján áll – minden jó és minden áldás a jobb oldalról jön; a harmadik azért jött, hogy Sodomát visszafordítsa, ez volt Gábriel, aki az Úr balján áll; ő a világ összes ítélete fölött áll, és azok mindig a bal oldalról jönnek.

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Georg Kawtaradze

Az orosz néplélek és posztszovjet térség

Orosz türelem - nyugati idegbaj

2005. januárjában Georg Kawtaradze-t látta vendégül a Szabad Gondolatok Háza. Kawtaradze úr elsősorban az orosz történelemmel, valamint kultúrtörténet kutatással foglalkozik, ezeket a területeket több évtizedes antropozófiai tanulmányok adta nézőpontból közelíti meg. „A Fekete- és a Fehér-tenger vidéke – a kelet-európai térség két pólusa” – című előadását tavaszi számunkban közöltük. Az előadást követő beszélgetés új nézőpontot kínált az eddig jobbára kelet-közép-nyugat irányú tanulmányokat folytató hallgatóságnak a jövő kulturális térségét most jellemző helyzetről. Úgy véljük, érdemes közreadnunk a beszélgetés rövidített, írásbeli változatát, melyet Deák József készített. Az ő gyűjtésében mellékeljük az orosz humor megnyilvánulásainak néhány gyöngyszemét is, amely segít az orosz lélek rejtelmeinek megfejtésében.

Georg Kawtaradze XIX. századi anekdotával kezdte. Egy szentpétervári fogadáson az orosz követségek vezetői közül valaki mesélte; Bismarck orosz külképviseleti szolgálatának emlékéül készíttetett egy aranygyűrűt, belevésetve a leggyakrabban hallott négybetűs orosz szót: „” (Ezt a szót a „talán”, illetve a „vaktában” „találomra”, „véletlen” jelentésben használják.) Az angol nagykövetnek felcsillanó szemmel noteszéből gyorsan előkereste az ő két kedvenc orosz szavát; a „talán” másik szinonímáját; „”, („lehetséges”-t is jelent) és a „”, amit „valószínű”, „bizonyára” értelemben használnak. Az előadó szerint e találó szavak tényleg találóan jellemzik az orosz nép lelkét.

A történet folytatásában valaki a diplomaták közül megjegyezte;

– Azért használják oly gyakran az oroszok a „talán” szót, mert ha mondjuk az orosz ember elmegy a piacra, sosem tudhatja kap-e, amit szeretne. De mindig kimegy, mert biztosan talál valami mást... Ezzel szemben – jegyezte meg rá az angol követ, – ha mi készülünk valamire, akkor előzőleg minden adatot összegyűjtünk, mindenkit kikérdezünk, mindent elolvasunk, majd értékelünk, elemzünk és csak utána döntünk...

Csodásan működő őskáosz

– Az orosz ember – folytatta az előadó – mindig nyitott helyzetben érzi magát. A jövő felé tart, felkészülve a bármikori váratlanra. Persze ő is felépíti, megtervezi napját, mit fog tenni, miközben biztos benne; valami úgyis közbejön felborítani tervét... Ezért az oroszoknak egyáltalán nem használt a tervgazdálkodás abszurd ötlete. Mindenre nyitott várakozásuk ugyanis egy belső káosszal párosul. Az orosz népben pedig nincs belső erő a káosz rendezésére. Ehhez segítségre van szüksége.

Rudolf Steiner orosz népszellem jellemzése szerint is e nép tudat alatt nagyon erősen átéli a kozmikus működést, az égből érkező fény Föld által visszavert fényét kiemelten érzékelve.

Az Oroszországban járó idegennek mindig szemet szúr ez a káosz. A XVIII. század nyugati utazójában például ekként: „Fogalmam sincs, hogyan működhet ez az ország!” Ezért itt különleges jelentősége van az államnak. Ha nincs is olyan nagy szerepe, mint nyugaton, és legkevésbé a nép védelmezője. Feladata viszont megőrizni az egységet és bizonyos időkben a nép előtt járni. A XIX. században például az államot európai műveltségű politikusok vezették, miközben a nép egészen más kultúrában élt. Ezért érezte vezetőit a nép idegennek. E konfliktus a 17-es forradalomban tetőződött, amikor a vezetők rögtön emigráltak is. A szovjet időkben egy új réteg jelentkezett. Ma Oroszország hatalmon lévőinek kultúrája nem különbözik a népétől. Ilyen helyzet utoljára Nagy Péter reformja előtt volt. S érdekes, hogy Oroszország ma épp azok mögé a határok mögé került, mint Nagy Péterig. Talán ez egyfajta visszatérés az akkori időkhöz?

– Mi a helyzet a Kaukázusban?

– G. Kawtaradze: Engem is érdekelne... Korábban a Fekete-tenger környékén nyaraltam. Ott születtem, s szabadságomon mindig hazalátogattam. Ma a drága utazás miatt ez Szentpétervárról már lehetetlen. Baráti kapcsolataim teljesen megszakadtak. Az ottani helyzetet én is csak a hírekből ismerem. De talán konkrétabb kérdésre tudnék válaszolni.

Grúz kulcs

– Kik állhatnak a Sevarnadze elleni puccs mögött?

– Oroszország tradicionális érdekei a Kaukázusnál ütköznek a nyugatéval. A kis Grúziában mindig erős volt a nemzeti érzület. Különböző nyelve, kultúrája miatt eloroszosítástól nem fenyegetett népe mindig közelebb állt Oroszországhoz, mint Ukrajnáé, amely ezért az önállósodás útjára lépett. Az ukrán nagyon érző, kifejező nyelv, amit az oroszok is jól értenek, de nem alakította át az oroszt ért feudális hatás. Ezért az oroszok az ukránt fejletlennek tartják. Valójában pusztán egy másik nyelvről van szó, saját törvényeivel.

Grúzia függetlenedésével csak azt jelezte, hogy nem akar maga fölött idősebb testvért. Sevarnadze vezetői tapasztalata, amerikai kapcsolatai ellenére gyengekezűsége miatt veszítette el a bizalmat, ráadásul hatalmasra nőtt a korrupció. A lakosság rosszabb helyzetbe került, mint Oroszország legszegényebb rétege. A térségben gyakori, emóciók fűtötte hatalomváltáshoz jól illik egy francia gondolkodó hasonlata; a nép olyan, mint az egyik oldalán fekvő beteg, aki átfordul a másikra, hátha ott jobb lesz. Amerika Grúziára potenciálisan a közép-ázsiai régió kulcspozíciót jelentő központjaként tekint. Talán ezért is helyezték bizalmukat Sarkasvilibe, akinek holland a felesége. Ezért nevezik a folyamatot „holland forradalomnak” is.

– Gamszahurdia egy ismert politikus volt amerikai kapcsolatokkal. Õt miért váltották le?

– Nacionalista, érzelmes kifejezésmódjával lett államfő. Hármas jelszava a „haza, nyelv, hit” volt. Ezzel az egész népet maga mögé tudta állítani a Szovjetunió felbomlásakor. De gyengének bizonyult. Pozíciójában emberként nem találta helyét. Viszonytalanná vált, s kiszorították a hatalomból. A gazdasági átalakulás időszakában sokan elszegényedtek. Egyes politikai áramlatok a mindig nyugodtan, megfontoltan beszélő Sevarnadzét juttatták hatalomra.

Antropozófia sarjai posztszovjet földben

– Mennyire elterjedt az antropozófia Oroszországban ?

– Az átlagember keveset tud róla. A szabadság beköszöntekor én is azt gondoltam, most kell mielőbb elárasztani az embereket antropozófiával. 1990-ben létrehoztunk egy kiadót. Rudolf Steiner 1911-12-ben tartott rózsakeresztesekről szóló előadássorozatát tízezer példányban kiadtuk s árusítjuk. Azóta is. A szovjet időkben, Moszkvában és Leningrádban jobban jelen volt az antropozófia. Utána a Waldorf-pedagógia kezdett megjelenni; egy sor ismert német Waldorf-pedagógus érkezett ’90-ben, ’91-ben. Szemináriumokat szerveztek, amelyekre alkalmanként félezren is összegyűltek. Így találkozva, a Waldorf-pedagógia iránt érdeklődők hamarosan iskolákat, óvodákat kezdtek szervezni. Rajtuk keresztül szivárgott tovább az antropozófia más városokba is. De a Waldorf-pedagógusok nálunk sem kötődnek kötelezően az antropozófiához. Az antropozófiai mozgalom pillanatnyilag mintegy négyezer tagot számlál Oroszországban.

– És a szovjet utódállamokban?

– A picike Észtországban igen jelentős az antropozófia iránt érdeklődők köre. Társaságuk még Rudolf Steiner idejében alakult. A szovjet érában privát módon, fél-legálisan dolgoztak, ma már szabadon tevékenykedhetnek. Megjelent a Felekezetektől Független Keresztény Közösség is. Lettországban, Rigában szintén komoly antropozófiai mozgalom működik, de még nincsenek mély, erős gyökerei. Hasonló a helyzet Litvániában. Belorussziáról nem tudok. Ukrajnában Ogyesszában volt az antropozófiai mozgalom központja. Ami inkább orosz-zsidó, mintsem ukrán város. Néhány éve létrejött egy antropozófiai társaság Kijevben is.

Legérdekesebb talán a ’60-70-es években Kaukázuson túl megjelent antropozófiai mozgalom. Ebben nagy szerepe volt az előbb említett Gamszahurdiának. Aki ekkor még nem ártotta bele magát a politikába. Szintén jelen van az antropozófia Örményországban, Jerevánban. Nagyon tudatosak, erőteljesek, ha nincsenek is túl sokan. Az örmény antropozófusok orosz fordításokat használnak, és Steiner műveit is oroszul adják ki.

Jóságos hallgatag türelem

– Steiner azt írja Oroszországról, hogy az ott élőknél a bizánci, normann és ázsiai hatás érvényesül. Az igazi orosz néplélek azonban tőlük idegen maradt, s majd csak a 6. kultúrkorszakban fog megjelenni. A Szovjetunió felbomlásával ennek a visszafogottságnak megjelenik-e valamiféle jele?

– Nehéz erre válaszolni, hiszen a tudatos szintjén ebből semmi nem látszik. Sőt, inkább Oroszország kulturális katasztrófájáról tudnék beszélni. Elárasztott bennünket a nyugati reklám, média. Ez az életmód egyre kihívóbban jelentkezik. Bizonyára önök szintén tapasztaltak ehhez hasonlót, nehezen elfogadva e helyzetet. Oroszország ebben is a végletek országa. A Szovjetunióban sem volt könnyű, de másként. Mindent beborít, elfed, ami beáramlik. Mégis lehetünk optimisták; az oroszoknak igen erős étertestük van. A nyugatiak nem fogják sokáig bírni nálunk, mi viszont mindig is ott éltünk... (Erről manapság sok vicc is születik.) A nyugatiak ezen vannak legjobban felháborodva; „Az oroszok ma is úgy élnek, mintha itt se lennénk!”

A XX. század elején azt mondta egy gondolkodó: „Orosz történelem nem létezik. Csak az orosz türelem története.” Ez akkor született, amikor még nem ismerték a kommunális lakásokat, hosszú sorban állásokat, munkatáborokat. Talán ez a hallgatag türelem a mi jótevőnk, az a vonás, ami egész történelmünket jellemzi. Nagyon megérintett Steinernek az a mondata, hogy „az oroszok nem fejlődnek”. Ha van is Oroszországban valami dinamika, az csak azért, mert egyszer a bizánci öltözetet, aztán a tatár ruházatot veszik magukra... mindig az aktuálisat, amelyben egy kicsit másként élnek. Ezt nevezhetnénk fejlődésnek, de Steiner a fejlődésről úgy beszél, mint ami belülről történik. Ezért az orosz ember legfőbb feladata ma: ülni és szenvedni...

Istenem, csak oroszok közé ne szülessek!
/Tolsztoj/

Néha feltesszük a kérdést magunknak; miért? Tolsztoj szerint: „Ha Isten megkérdezi születésem előtt; – Gróf, milyen nép közé szeretnél születni?–, azt válaszoltam volna: Bárhová, csak az oroszok közé ne! Néha képes vagyok a földön vergődni kínomban; mit tettünk csodálatos nyelvünkkel, istentől kapott kincseinkkel!”

Néhány antropozófus azt gondolja; szenvedéseinkért a jövőben majd jobbat kapunk...

A bolsevik kísérletet csak Oroszország bírhatta ki

– Lehet-e úgy értelmezni Oroszország XX. századát, hogy azt okkult körök tudatosan készítették elő? (Léteztek tervek Oroszország felszabdalására, megakadályozandó az orosz nép jövőbeni misszióját.)

– Történészként nekem is eszembe jutott ez. Mégis azt gondolom, a nyugat-európai körök nem létrehozták, hanem kihasználják a kialakult helyzetet. Mindannak, ami Oroszországban a XX. század elején történt, van oka. Steinertől tudjuk, hogy a szocialista kísérlet része az ember karmájának. De a sikertelenség Nyugatot teljes összeomlással fenyegette, ezért „áttolták” keletre. Könyvben is megjelent, miként támogatták a bolsevik forradalmat Amerikából.

A jelenségeket nem lehet jónak vagy rossznak aposztrofálni. Ha valami történik, az egyaránt lehetőséget teremt jó és rossz erőknek. Nem lehet okkult módon sem nyitni olyan utat, amiben csak jók működnek. Ezért, ha meg is történik Oroszország szétesése, az nem eleve rossz, vagy jó. Lehet ez is, az is. Minden azon múlik, az emberek mire használják a továbbiakban. Nem lehetséges olyan helyzet, amiben tovább már csak fejlődni lehet. Természetesen a Nyugat érdekelt a dezintegrációban, ami meg is történt volna, ha Oroszországnak nincs atomfegyvere. De kié lesz ez, ha Oroszország szétesik?

Háború és béke kérdései

– Természetesen USA törekvés Oroszország összezsugorítása. Szolzsenyicin mégis azt mondja, a veszélyt Oroszország számára inkább Kína jelenti. Hogy látja a helyzetet Putyin, és miként ítéli meg Szolzsenyicint?

– Attól tartok Szolzsenyicin téved. A ‘90-es években féltünk Kínától. Bár Kína a világ legnépesebb országa, de történelme során soha nem harcolt. Nincs a szokásaik között. Ez a tradicionális tény fontos szerepet játszik. Egy hallgatóm arról a vidékről való, éveken át köztük élt, és ugyanezt állítja. A kínaiak nem akarnak hódítani. A túlnépesedést persze meg kell oldaniuk, miközben egy erős gazdasági erőt képviselő országgá alakulnak. De láthatjuk, milyen óvatosan történnek a változások.

Steinernél is olvashatjuk, hogy a világ két jellemző ereje; USA és Kína. Lehet, hogy az USA megpróbálja Oroszországot összeugrasztani Kínával. A mindenki által csodált egoista politikájával ha valamiből hasznot lát, nem sokáig gondolkodik...

Putyin nincs egyedül. Sokan állnak körülötte, mögötte, akikről nem is tudunk. Kiegyensúlyozott politikát folytat. Korántsem olyan együgyű, mint Jelcin. Szembetűnő Putyin Németországgal épülő szoros kapcsolata. Ez a törekvés karmájában rejlik; egy ideig az NDK-ban élt, jól beszél németül, sőt néhány lelki beállítódását is németnek lehet nevezni. Megjelent egy könyv is róla; „Német a Kremlben” címmel.

Németország társra talál?

Egy sajátos vonzás működik a két nép között. Steiner szerint is valamiféle „házasságnak” kell születnie Német- és Oroszország között. Azt is gondolhatjuk, hogy Putyin és Schröder között valósul meg ez. Viszont Németország elveszítette azt, amivel Steiner életében rendelkezett. Õ Nyugat-, Kelet- és Közép-Európáról beszélve Közép-Európa alatt nem csak Németországra és a környező országokra gondolt. Németországnak akkoriban volt önálló kulturális élete, de a II. világháború után integrálódva úgy tűnik már csak földrajzilag közép. Ezért a jó német-orosz kapcsolat nyugati érdekeket szolgál. Tisztán pénzügyi, gazdasági impulzusok áramlanak Oroszországba. De az is lehet, hogy Németország erősnek érezve magát Európában, megpróbál vissza, középre integrálódni, de ez még nem látható.

A beszélgetést befejezve Georg Kawtaradze ekként jellemezte a jövő kulturális térségét napjainkban: „Az orosz nép várakozik. Ma csak annyi él bennünk a kultúrából, amit megtanultunk az iskolában, nem teszünk hozzá semmit, nem születnek új dolgok. A kultúra mint folyamat, most nincs jelen.”

^ugrás az oldal tetejére

Oroszok magukról őszinte humorral

Hatalmas ország, különbség – már ha van(...)

Oroszország mai helyzetéről minden statisztikánál többet mondanak aforizmáik, vicceik magukról, hazájukról. Összeállításunk Sztasz Jankovszkíj internetes honlapja alapján készült.
(http://syy.narod.ru/wordsd.htm)

Mi, oroszok

Az „orosz” – nem csak az igazolványba nyomott bélyegző, hanem a sors pecsétje...

Ha az orosz embert arcul csapják, odatartja másikat is. De ha orcái elfogytak, akkor az isten sem tarthatja vissza adekvát válaszát.

A jámbor orosz ember lustasága nem bűn, hanem az irányító idióták lázas aktivitása elleni nélkülözhetetlen eszköz.

Az orosz ember kiváló túlélő, de rossz élő.

Ha az oroszt a sors eltapossa, még utoljára „megcsikizi” a talpát.

Az orosz ember foggal-körömmel, mindig eléri amit akar, hogy a végén belássa – hiányzott ez nekem?

Az orosz ember nem ismeri a lehetetlent, csak olyat, amihez szinte lehetetlen legyőzni lustaságát.

Az orosz ember nem tud mérlegelni bölcsen és józanul; egyszerre...

Csak az orosz ember tud munkahelyén pihenve dolgozni, és szabadságán dolgozva pihenni.

Az orosz ember mindig sikerrel kutatja fel az öt perccel rövidebb utat, hogy aztán órákon át mossa az egérút sarát.

Az orosz ember hírhedten megtalálja a legbonyolultabb helyzetből is a kiutat, de még ügyesebben leli meg a bevezetőt.

A potyáért az orosz ember képes „fogaival” földet vájni, kezeivel hegyeket mozgatni. Szerencsére sokan kapnak fizetést enélkül is. Az orosz ember mindig meggondolja, mit tegyen, de hogy mit ne, azt elvétve.

Az orosz ember képes tűzön-vízen átkelni leküzdve minden nehézséget; hogy a végén ismét ott álljon pucér fenékkel.

Az orosz ember tökéletesen tisztában van vele; mindig átverték, de hite is tökéletes, hogy legközelebb ez nem fog menni.

Az orosz embernél a „balszerencse” egy ok az ivásra, a „szerencse” pedig? Harapnivalót is jelent hozzá.

Hazánk, Oroszhon

Ahhoz már hozzászoktunk, hogy az állam megvédi jogainkat; de jól esne, ha néha élhetnénk is velük!

Ha Mihail Szergejevics annak idején nem üzen hadat a szesznek, még mindig egészségére innánk!

Az orosz racionalizálás: „Csavar menet nélkül”. Gyártani is, beverni is könnyebb.

Oroszországban az élet szüntelen bűnhődés állandó bűneinkért, amelyek nélkül itt képtelenség élni.

Oroszország az életveszélyes kényelmek elegye.

Oroszország – egy elsüllyeszthetetlen jéghegy; csúcsa azért ragyog, mert a többi része a sötét sűrűben úszik.

Politikusaink a nép küldöttei; a nép tényleg elküldi őket...

Hatalmas Oroszhon! Hol tombolhatna még egyszerre tűzvész, árvíz, háború, választás, más katasztrófa, amik közül egy is más államok vesztét jelentené!

Oroszország sajátos fejlődéséről értelmiségünk soha nem mondja ki: „Nálunk mindenhez farral állnak”, hanem: „Országunk nem tradicionális orientációjú”.

A keleti országok múltjukból élnek: Van-e, ami nem történt még náluk?!

A nyugati országok jelenükből élnek: Van-e amijük nincs?!

A mi országunk csak a jövőjének él. Ezért ami nálunk soha nem volt, most sincs, és... nem is lesz!

Jelzálognak és egyéb kabaláknak nálunk semmi esélye. Büszke emberek vagyunk, és nem szeretünk tartozni; a potyához szoktunk hozzá.

Nagyon jó autózni a végtelen orosz térségeken import terepjárókon; bökkenő csak akkor van, ha útba botlik az ember.

Romantika: jó hangulat elemi kényelem hiányában is. És a föld legromantikusabbika Oroszország!

Az egész világon a hatalom megszerzésére alakulnak a pártok. Csak Oroszországban születnek pártok azért, hogy a hatalom megszerezze őket...

Törvényeink természetesen ostobák. Szerencsére végrehajtásuk szintúgy.

Az oroszban, ha azt mondják „Ez szükséges!”, azt jelenti, ez valakinek kell. Ha azt mondják „Ez kell!”, azt teszi, ez senkinek sem szükséges...

Az élet megváltozott; most minden orosz férfi tisztában van vele, milyen jó ha van pénze, villája, autója, jachtja, szeretője! Ezek neki korábban nem voltak, nincsenek és ... később sem lesznek soha.

Miért van az, hogy Oroszországban a mámorittas tömeg mindig ittas tömegre emlékeztet?

A Szovjetunió Hőse, a Szocialista Munka Hőse, valamint a Lenin-, illetve Állami-díjjal kitüntetettek egy lakosra eső számában Oroszország változatlanul világelső! Izrael után.

A mi demokráciánk mindenekelőtt a szó szabadsága a tett-től, a tett szabadsága a lelkiismerettől és a lelkiismeret szabadsága a furdalástól.

Semmi okom szeretni ezt a hazát. De nincs másik.

^ugrás az oldal tetejére

Katja Kreis-Schädel, történész

Az USA és a holokauszt

Durva antiszemitizmus, gátlástalan üzletek: a Bush-dinasztia alapjai

A minap egy fontos könyv jelent meg – amint azt már röviden jeleztük az Europäer legutóbbi számában – Amerika és a holokauszt*. A könyv részletei többé-kevésbé régóta ismertek, ám különösképpen mégsincsenek benne az (európai) köztudatban. Eva Schweitzer, az amerikanisztika doktora és újságíró (Die Zeit, Frankfurter Rundschau, stb.) vázolja fel benne az „eltitkolt kapcsolatok történetét”, amelyek az USA-t és az amerikaiakat Hitlerhez, a harmadik birodalomhoz és a fasizmushoz fűzték. Ahogy az a könyv irodalomjegyzékéből kiderül, ez a történet egyáltalán nem is olyan „titkos”, még ha gyakorlatilag szó sem esik róla Európában (legfeljebb szakértők szűkebb köreiben). Talán ez most megváltozik végre – hiszen már 1998-ban szabaddá vált a Wahington D.C. Nemzeti Archívumának pincéiben lévő „akták és dokumentumok hihetetlen bőségének” egy része, még ha néhány titkos maradt is. Elég groteszk a helyzet: Németországban és máshol Európában évtizedek óta apákat, nagyapákat és dédapákat vádolnak – részben persze jogosan – a hitleri időkben elkövetett gaztettekért. Néhány támadás az USA-ból érkezett (ezen dolgozott például több évig Svájcban egy államilag felállított „történészbizottság”). Ám arról, hogy vezető amerikaiak példaként szolgáltak Hitler és fogdmegjei számára, sőt támogatták őket, és ebből még személyes hasznot is húztak, arról hallgat a fáma.

Henry Ford volt Hitler „inspirálója”

Hitler már 1923-ban így nyilatkozott a Chicago Tribune-nek az amerikai autókirály Henry Fordról: „Úgy látjuk, hogy Heinrich Ford a növekvő fasiszta párt vezetője Amerikában”. 1931-ben pedig azt mondta a Detroit News-nak: „Henry Fordot inspirálómnak tartom.”. Ez nem meglepő, hiszen – Eva Schweitzer állítása szerint – Ford „a világ legbefolyásosabb antiszemitája volt”. Az „élő legenda” 1903-ban alapította a Ford Motor Companyt, amely őt az USA leggazdagabb emberévé tette. Episzkopális vallású szülei, akik minden vasárnap templomba mentek, az indiánokat alacsonyabb rendűeknek tartották, a zsidókat pedig „keletieknek”. Henry Ford zsidógyűlöletének fő oka a Wall Street¹ volt, amelyet állítólag zsidók uraltak. Ezt a magatartást barátjától, a feltaláló Thomas Alva Edisontól vette át. Amikor az első világháború idején Ford európai békemissziója csődöt mondott, azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy „a háborúért a német-zsidó bankárok okolhatók”. 1919-ben megvásárolt egy újságot, a Dearborn Independent-et, amelyet cégének székhelyén, Michiganben adtak ki. Tízmilló dollárt invesztált a 700 000 példányban megjelenő hetilapba. Az újság első nagy sorozatában szerepelt a The International Jew kifejezés, amely a „zsidó” befolyást pellengérezte ki. (Ford a zsidókat tette felelőssé még a „csokoládé csökkenő minőségéért” is...). A sorozatot Ford könyvvé dolgoztatta át, amely bestseller lett: csupán az USA-ban 10 milliót adtak el belőle. A könyv megjelent Nagy-Britanniában és Dél-Amerikában is, lefordították lengyel, román, cseh, szerbhorvát, magyar, görög, spanyol, portugál, olasz, holland, svéd, arab és német nyelvre is. Németországban hat kiadást ért meg Az örök zsidó címmel, és az „antiszemiták bibliája” lett. A későbbi kiadások Fordot és Hitlert már társszerzőkként tüntették fel.

Ezt követően a Dearborn Independent kiadta a hírhedt Sion bölcseinek jegyzőkönyvét, az orosz cári titkosrendőrség hamisítványát. A jegyzőkönyv „futótűzként” terjedt egész Európában. Az USA-ba az orosz titkosügynök, Borisz Brazol hozta, aki az antiszemita, monarchista szövetségnek, a „Fekete százaknak” is tagja volt. Amerikában Brazol az USA titkosszolgálatának dolgozott, de írt a Dearborn Independentnek is, mellesleg eladta neki a jegyzőkönyv kópiáját. Miután amerikai zsidó szervezetek tiltakozni kezdtek, 1922-ben Ford leállíttatta a jegyzőkönyv nyomtatását. Két évvel később azonban ismét nyomatott antiszemita cikkeket. Hosszú pereskedés után – s ez rossz reklám volt autói számára – Ford elfogadott egy megegyezést: „Bocsánatot kért (...) a zsidó néptől, és hozzátette, hogy a „Protocols of the Elders of Zion” hamisítvány volt. 1927-ben beszüntette ugyan a lapot, de a háttérben tovább működött: amerikai nácikat és fasisztákat támogatott.

Ezek után nem meglepő, hogy Ford működése a német nácik számára megfizethetetlenül értékes propaganda volt. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Ford – néhány állítás szerint – Hitlert pénzzel is támogatta. Amikor Hitler a landsbergi fogházban a Mein Kampf-ot írta, „sok részt egyszerűen átvett Ford művéből, Az örök zsidóból”. Egy amerikai szerző, Albert Lee a Mein Kampf-ot egyenesen „plagiumnak” nevezte.

Harvard, Yale, du Pont, Rockefeller és Kennedy

Ford mellett Hitler „másik inspirálója” az amerikai eugenika áltanítása volt, ebből vette át a „Master Race”² fogalmát. Az „eugen(et)ika” fogalmát Charles Darwin vezette be. Egyes követői bizonyítani igyekeztek, „hogy az északi faj különb a sötét bőrű népeknél” – ez a „világnézet, nemcsak a feketék, az ázsiaiak, és az indiánok, valamint a szegények és fogyatékosok ellen irányult, de a zsidók ellen is”. Olyan elit egyetemek álltak mögötte, mint a Harvard, a Yale, a Columbia és a Princeton, de olyan jómódú védnökök is, mint Andrew Carnegie, az acélbáró, vagy Mary Harriman, a vasútkirály Edward Henry Harriman özvegye. Jelentős eugenika-párti volt a biológus Charles Davenport, akit a Rockefeller Alapítvány pénzzel is támogatott. Asszisztense, Harry Lughlin volt a szerzője annak a törvénynek, amely engedélyezte a fogyatékosok kényszersterilizációját, és intelligenciateszteket fejlesztett ki, amelyek segítségével a frissen bevándorolt zsidókat „gyengeelméjűnek” nyilvánította, ugyanis ők csak jiddisül beszéltek és az angol nyelvű teszteket nem tudták jól megoldani. Az így kidolgozott „Immigration Restriction Act” elnevezésű törvényt 1924-ben fogadták el, és 1952-ig volt érvényben. 1925-től az USA-ban szabályos fasiszta mozgalom jött létre, amelynek erős antiszemita vonásai is voltak. Olyan zászlóvivői voltak, mint a rádiólelkész Charles Coughlin, az Atlanti-óceánt átrepülő Charles Lindbergh, és a „germán-amerikai szövetség” vezetője, Fritz Julius Kuhn. A szálakat a politikai és az ipari elit személyiségei mozgatták: a vegyipari gyáros Irénée du Pont, a Wall-Street-bankár Jack Morgan, az olajmágnás John D. Rockefeller, valamint a bankár, majd később nagykövet Joseph Kennedy (a későbbi elnök apja), és nem utolsósorban az autókirály, Henry Ford. Sőt, a du Pont-ok 1934-ben – William S. Knudsennel, a General Motors elnökével, valamint Thomas Lamonttal, házibankjuk, a J.P. Morgan résztulajdonosával – fegyveres puccsot is terveztek (Roosevelt ellen), ami azonban árulás miatt meghiúsult.

Antiszemitizmus dühöngött az USA-ban

Az USA-ban valóságos antiszemitizmus dühöngött: 1938-ban az amerikaiak 36%-a hitte, hogy „a zsidóknak túl sok a hatalma az Államokban”, 1945-ben pedig már 58% hitte ezt. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy a hivatalos Amerika lehetőleg nem akart befogadni zsidó menekülteket. Mialatt néhány ezer tudós és művész (pl. Thomas Mann, Bartók, Toscanini, Teller, később – a State Department³ elkeseredett ellenállása dacára – Chagall, Arendt stb.) beutazhatott az USA-ba, 1939-ben a „St. Louis”-t 937 zsidó menekülttel a fedélzetén visszaküldték Európába – ez sok utas számára a halált jelentette. Egy 1939. nyarán végzett felmérés szerint az amerikaiak 83%-a foglalt állást a zsidó menekültek befogadása ellen. Roosevelt Angolába akarta küldeni „a zsidókat”, mert meg akarta fékezni a Palesztinába történő exodust, hiszen szüksége volt az arabok olajára. 1939. októberében egy washingtoni konferencián azt mondta az amerikai elnök, hogy nemsokára akár 20 millióan válhatnak menekültté Európában, ami túlterhelné Amerikát. 1944-ben megvolt a lehetőség 800 000 magyar zsidó kimenekítésére. Eva Schweitzer így kommentálja segítőkészségüket: Az amerikai hatóságok nyomással és fenyegetésel „200 000 zsidót akartak kimenekíteni Magyarországról, Bulgáriából és Romániából. Valójában azonban azután, hogy az amerikaiak beleártották magukat, félmillió magyar zsidót öltek meg, egyetlen egyet sem vettek fel az Egyesült Államokba.” Statisztika bizonyítja, hogy 1933 és ‘45 között az USA 200 000-nél kevesebb zsidót fogadott be. Hozzáteszi a szerző: „Az USA ezzel maximum tízszer annyi zsidó menekültet engedett be, mint Svájc, pedig százszor nagyobb ország. Kétségtelen, hogy nagyságához képest Svájc – Palesztinán kívül – minden más országnál nagyvonalúbb volt a menekültek befogadásában. (...) Mindenesetre Svájc is sok segélykérőt viszszautasított. (...) Ezek után nem lehetne nehéz (...) jogi kártérítést követelni az amerikai kormányzattól, hiszen az USA (...) saját törvényei ellen vétett”.

Harriman, Bush, Dulles és a nácik

1942. október 20-án New Yorkban, a Broadway 39. sz. alatti irodában, egy amerikai hatóság betiltotta az Union Banking Corporation minden tevékenységét, és számláit is lefoglalta. A jogi alap a „Trading with the Enemy Act”, azaz „az ellenséggel való kereskedés” volt, ami tiltott volt az amerikaiak számára azokkal az országokkal, amelyekkel az USA 1941. december 8-a óta háborúban állt, vagyis Japánnal, Olaszországgal és Németországgal. A UBC a nácik fedőcége volt, ugyanakkor a német acélbáró, Fritz Thyssen érdekeltsége, azé a Thyssené, aki már 1923-ban pénzelte Hitlert és az NSDAP-t. A UBC egyben az USA egyik legnagyobb beruházási bankjának fiókja is volt: mégpedig a W A. Harriman and Co.-nek, 1931. óta pedig a Brown Brothers Harrimannek. A céget az első világháború után két bankár, William Averell Harriman és George Herbert Walker alapította, akiknek családjai évtizedeken át üzleti kapcsolatban maradtak egymással. A UBC felügyelő bizottsági tagjai és menedzserei közé tartozott két Thyssen mellett Harriman fivére is, valamint Walker veje, Prescott Sheldon Bush is. Az utóbbi a milliókat, amelyeket apósával együtt a nácikkal való üzletelésből szerzett, 1945. után arra használta fel, hogy a republikánusoknál csináljon karriert. Az általa alapított politikai és olajdinasztia máig létezik. Szenátor lett, valamint apja és nagyapja két USA elnöknek: George Herbert Walker Bushnak, illetve George W Bushnak.

A Wall Street-i bankárok keze még más német cégekben is benne volt, többnyire álcázott érdekeltségek révén. Mindenekelőtt a német-amerikai tulajdonú felsősziléziai szén- és acélgyártás (valamint a Hitlert finanszírozó acél- és fegyvermágnás, Friedrich Flick) volt politikai botránykő, mivel ez a terület Lengyelország németek által elfoglalt részében volt, közvetlenül Auschwitz mellett. Harriman, Walker és Bush amerikai bankok és vállalatok egy tőkeerős csoportjával voltak kapcsolatban: a Dillon, Read & Co.-vel, a National City Bankkal és a Guaranty Trust Company-vel, amelyek J. P. Morgan és a Rockefellerek alá tartoztak. Ezek ellenőrizték a Chase National Bankot is (ma Chase Manhattan), valamint a Standard Oil New Jersey-t. A fegyvergyártó Remington Arms is hozzájuk tartozott. Harriman és a Rockefellerek amerikai gazdasági vezetőkből, bankárokból és ügyvédekből álló befolyásos klikk tagjai voltak, akik konzervatív gyárosokkal működtek együtt Németországban, és gyarapították befektetett vagyonukat a nehéziparban, a légi közlekedésben, a vegyiparban és a fegyvergyártásban. Végül finanszírozták a német Wermacht fegyverkezését is, sőt német leányvállalataikon keresztül a koncentrációs táboroknak szállították a technikát, és profitáltak a kényszermunkából és a megszállásból. A németeket a háború után Nürnbergben felelősségre vonták, ugyanakkor amerikai kollaboránsaik nemcsak büntetlenül úszták meg, hanem még karriert is csináltak. Amikor 1947-ben a Marshall terv-pénzeket megszavazták, elsők között azok az amerikaiak jelentkeztek, akik még 1941 decembere (az USA hadbalépése) után is őrizték náci kapcsolataikat. Az a személy, aki Truman elnök megbízásából ezeket a pénzeket elosztotta, W Averell Harriman volt... Gyakorlatilag ezeket a vállalatokat gondosan kiagyalt jogi konstrukciókkal két ügyvéd képviselte: John Foster (a későbbi külügyminiszter) és Allen Welsh Dulles (a későbbi CIA elöljáró, akinél sok egykori náci menedéket talált). Dulles utódainak egyike a CIA-nél Prescott fia, George Herbert Walker Bush volt (Prescott Bushnak egyébként jó személyes kapcsolatai voltak a brit titkosszolgálattal is).

Harriman, Walker és Bush ellenőrizték 1930-ban gyakorlatilag a német birodalom szén- és acélszállításának felét. Érdekeltségükbe tartozott a gelsenkircheni Bergwerks AG (Friedrich Flick-kel), és a grúz mangánbánya az iraki határnál (mangánra a fegyvergyártásban használt acélhoz volt szükség). Prescott Bush számos céget vezetett, többek között a Vanadium Corporation of Amerika-t, amely az amerikai atombombához az uránt szállította, vagy a Dresser Industries-t, amely olajfúráshoz és a Tokióra ledobott gyújtóbombákhoz gyártott szerelvényeket. A háború után Prescott fia, idősebb George Bush a Dressernél töltötte be első állását. 1998-ban a Dressert a vezető olajszolgáltató Halliburton felvásárolta Dick Cheney, ifjabb George Bush elnökhelyettesének cége számára.

Az 1929-es tőzsdekrach után az USA is gazdasági depresszióba süllyedt, amelyet a fenti három úr úgy került ki, hogy különösen 1933-tól, a gazdasági fellendülés idején németországi érdekeltségekbe fektettek be. Nem minden üzletük volt legális. A Remington Arms csempészúton szállított fegyvereket és muníciót a nácik (és a kommunisták) számára. 1934-ben volt az USA-ban egy parlamenti vizsgálat, ami után a népnyelv „Merchants of Death-ről (a halál kereskedőiről) kezdett beszélni. A vizsgálat elsikkadt, mivel a State Department nem akarta azt túlzottan kiterjeszteni... A három úr viselkedésének – ahogy már említettük – soha nem lettek negatív következményei, ahogy pedig elvárható lenne az ilyen, ellenséggel folytatott gátlástalan üzletek esetében. Éppen ellenkezőleg: alig egy évvel a már említett német érdekeltségek zárolása után (1942) Roosevelt kinevezte Harrimant moszkvai nagykövetnek. Harriman 1945-ben a Jaltai konferencián is tanácsadója volt az elnöknek, amikor Roosevelt, Churchill és Sztálin újra felosztották a világot. Prescott Bush pedig az ötvenes években visszakapta az amerikai kormánytól a náci üzleteiből származó, elkobzott 1,5 millió dollárt.

Ma is, akárcsak egykor

Egyelőre meg kell elégednünk ezekkel az adatokkal. Eva Schweitzer könyve nem tudományos, hanem zsurnaliszta mű. De mégiscsak közöl néhány fontos tényt, még ha sajnos könyvébe pontatlanságok is becsúsztak. Így – például – nem egészen igaz, hogy „Svájc” „időközben” „kártérítést fizetett az elutasított menekülteknek”. A szövetségi bíróság (a legmagasabb bírói fokozat Svájcban) 2000. január 21-én határozotan visszautasította, hogy efféle kártérítést jóvátétel címén megítéljen. Igaz ugyan, hogy szavatolt 100 000 frank (65 000 euro) „részbeni kártérítést” a panaszos ex-menekülteknek perköltségre. Ezenkívül a svájci nagybankok és az amerikai felperesek megegyeztek 1,25 milliárd dollár (kisebb) összegben a Svájból elutasított zsidó menekültek számára; de ennek nem volt köze a svájci államhoz. Zavaró még az is, hogy Schweitzer asszony nem mindig oldja fel a különböző forrásaiból adódó ellentmondásokat. Kritizálni kell ezen felül azt is, hogy a témához tartozó eddigi legfontosabb művet, mégpedig Anthony C. Suttonét [vö. Gerald Brei cikkével a 11. oldalon, szerk. megj.], egyszer sem említi gazdag irodalomjegyzékében. Azt is sajnálhatjuk persze, hogy Eva Schweitzer zsurnalisztikusan kezelte anyagát. De könyve így is tények sokaságát tálalja, amelyekkel az USA-ban csak a kívülállók, Európában pedig legfeljebb a beavatottak köreiben foglalkoznak. Mivel a már akkoriban is működő erők ma is nagyon hatékonyak, igen fontos lenne, hogy ezek a tények világszerte ismertek legyenek, ily módon transzparenssé váljanak. Éppen ezt elkerülendő, a témát az USA-ban tudatosan tabunak nyilvánították. „Ifjabb George Bushnak és apjának sötét múltja egyáltalán nem került felszínre” – véli Eva Schweitzer – „nemhogy kárpótlást fizettek volna a holokauszt-túlélőknek. A floridai holokauszt-múzeum követeli, hogy a család – Jeb Bush-t, Florida kormányzóját is belértve, – legalább a UBC 1,5 millió dollártját fizesse be egy alapítványba. «Elég baj az, hogy a Bush-család segítette Thyssent annak a pénznek az előteremtésében, amelyet ez utóbbi Hitlernek adott a huszas években. Az ellenséget háborúban segíteni egyértelműen árulás», mondja George Loftus” (az említett múzeumból). „«A holokausztot erősíteni pedig még annál is roszszabb».” Különös viszont az, hogy az antiszemitizmusra olyan érzékeny Anti-Defamation League⁴ a Bush-család elleni támadásokat „politikailag motivált”-ként jellemzi.

* Eva Schweitzer: Amerika und der Holocaust, Knaur Taschenbuch, München, 2004. november

Megjelent: Der Europäer, 9. évf. 4.sz. (2005. február): Die USA und der Holocaust

Fordította: Tatai Mária

Fordítói jegyzetek:

A New York-i tőzsde utcája
felsőbbrendű faj
Külügyminisztérium
Rágalmazás elleni Liga

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Ita Wegman

Az ember belső fejlődési útja és a gyógyítóművészet összefüggése

Ha tudatosítani akarjuk a gyógyítóművészet fejlődésének útját a régi koroktól napjainkig, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység előtti idők emberei más alkotottsággal rendelkeztek, mint a kereszténység utániak, és ezt a fejlődési utat ezek a másféle emberek határozták meg. Az ember egész kereszténység előtti belső fejlődési útja oda vezetett, hogy a fizikai testtől fokozatosan elvétettek azok az erők, melyek révén a képzőerőtestet vagy étertestet önmagában tudta tartani. Ezekből a szabaddá váló éteri erőkből ugyan megismerési erők keletkeztek, de a fizikai testnek – elválasztva az étervagy élettesttől – tartósan hanyatlásba kellett hajlania; az életerők öröklési szubsztanciájának is generációról generációra egyre inkább ki kellett merülnie. És teljes kimerülés következett volna be, ha Krisztus tette, a Golgotai misztérium az embertesteket nem mentette volna meg. Krisztus az embertestnek visszaadta eredendő erőit, így az étertest a Golgotai misztérium óta ismét teljesen át tudja hatni a fizikai testet. Krisztus megelevenítő erőket hozott a Földre az emberiségnek, melyektől a Földre leszálló embernek el kellett válnia. Ez a megelevenítés a teljes ember javát szolgálja. Különösképpen a fejre hat. Minden embernél finom, a fizikai szem számára láthatatlan éterikus áramlások haladnak a szívtől a fej felé, melyek a tobozmirigy közelében éter-fényaurává torlódnak. Ennek az éterfényaurának a ragyogása az ember morális kvalitásának megfelelően erősödik vagy csökken.

Egy morális ember a Golgotai misztérium életadományát nem csupán öntudatlanul fogadja be fizikai és étertestébe, hanem tudatosan is, a lelkébe, énjébe; nemcsak fizikai testét és étertestét krisztusítja át, hanem lelki-szellemi mivoltát - azaz asztráltestét és énjét is. Az antik misztériumi medicína ennek az éterikus krisztusáramlásnak az erejével abban a korban működött, melyben a Krisztus egyre közelített a Földhöz; azokra az öntudatlan erőkre apellált, melyek alulról felfelé áramolják át az embert. – A Golgotai misztérium óta azonban gyógyításra az asztráltestnek és énnek azokat az átkrisztusított erőit használták, amelyek fentről lefelé hatják át az embert.

A kereszténység előtti időkben az ember azáltal emelkedett az imaginatív tudathoz, hogy képes volt gondolatainak belső telítettséget és elevenséget kölcsönözni. A beavatási procedúrák olyanok voltak, hogy a beavatandó testéből éteri erőket emeltek ki, amit a fejorganizációjába juttattak. Ezáltal az illető egy megmerevedett állapotba került, mialatt a fej képzetélete az organizmus más részeiből merített életerők révén megelevenedett.

A modern beavatásban nem ez történik. Itt is megelevenednek a gondolatok, azonban nem a testi organizáció erőiből, hanem a kozmosz megelevenítő erőinek hatására. Ebben az erőben egy a csillagokból kiinduló inspiráció által részesül az ember, ha gondolkodásában a valódi devóció érzéseit kifejleszti. Ez a devóció egy valóságos erő, amely révén az ember megnyílik a kozmosz felé, és így erőket fogad be, amelyek mindig jelen vannak ugyan, de nem tudják átáramolni, áthullámozni az embert, ha nem teszi alkalmassá magát a befogadásukra.

A beavatás régi módja a felfelé törekvő kígyó imaginációjában jelent meg, akinek méregfogából méreg csöpög egy kehelybe. Ez a kehely az ember feje, melybe fölös erőit adományozza az anyagcseretermészet. Az antik beavatott és gyógyító tudatosan használta ezt a képet. A modern keresztény beavatásban nem a kígyó hozza az adományt, hanem a szent szellem csillagokból alászálló galambja, aki a megelevenítő erőt a szent Grál kelyhébe helyezi. Ez egy olyan folyamat, mely az inspirációban valóban lejátszódik. Mialatt az ember a gondolkodást olyan erőkkel eleveníti meg, melyek a kozmoszból származnak, ebből először imaginációk adódnak. Először az imaginációk válnak tudatossá, anélkül, hogy az ember felismerhetné, hogy kinek köszönhetőek. És csak ha az ember egy valóságos önismerethez használja, ha önmagára vonatkoztatja őket, amennyiben bennük a saját lelki erőinek képeit (képpé alakítását) látja, akkor oltódnak ki. Az önmegismerés ezen ereje által a lélek megtisztulása következik be. Az inspiráció a léleknek ebben az állapotában élhető át. – Tudjuk, hogy az imaginációk szükséges előfokot jelentettek; hogy az, ami valakit morálisan meg akart javítani, az imaginációkat közelített hozzá, mint a galamb az ostyát. Az imagináció kioltódásában, amikor a képvilágot magára vonatkoztatta az ember, ezt a képvilágot mintegy bekebelezte. Megerősödött egy szellemi táplálék által, és most az égi kenyér adományozójaként felismerte az inspirációt.

A beavatásban az ember nemcsak gondolkodását és érzéséletét alakítja át, hanem akarati életét is. Amikor a régi beavatás során a beavatandót rémisztő élményekhez vezették, akkor akarati életét kiemelték alsó organizációjából, úgyhogy ezen rémisztő élmények következtében egyfajta dermedt állapotba került. Az egyébként az akarat révén akcióképes tagjainak hirtelen gátlás alá helyeződése a testiség által felszívott akarati tevékenységet, ami egyébként öntudatlan marad, most hirtelen tudatossá tette. Az akarat, ami általában kiáramlik a cselekedetbe, most feltorlódott, és megismerési eszközzé vált. Ez a hirtelen, egész közvetlen megismeréshez való odavezetettség betekintést nyitott mély világösszefüggésekbe vagy a jövőbe. Az intuitív tudat így adódott.

A modern beavatásban nem lenne helyes, ha az intuitív erőket ilyen úton nyerné el valaki. Itt nem testi gátlás, hanem egy lelki aktus révén lehet ugyanezt elérni. A modern beavatási gyakorlatok kezdeti, bevezető foka a visszatekintési (Rückschau) gyakorlatokban áll, amikor a nap élményeire nem a természetszerűen adott képzetalkotási irányban, tehát reggeltől estig emlékszünk vissza, hanem fordított sorrendben. Amikor a legutóbb átélteknél kezdjük, és a nap élményeit visszafelé követjük az adott nap felébredésélményéig, és ezt az élménysort tudatossá akarjuk tenni, akkor az akaratot ugyanúgy emeljük ki az emlékezésből, mint a régi beavatásnál a testből. Az emlékek hordozója az étertest. Ebből emeli ki a modern beavatott az akaratot, és ezzel elkerüli a korábban említett sokkot. A félelem helyére most a szeretet lép, az annak való odaadó tevékenység, ami először idegennek és szokatlannak tűnik, ami a saját lénnyel teljesen szembeszegül. Ha azonban akaratlagosan átadja magát az ember ennek a fordított akarati iránynak, a saját akarat önzetlen odaadássá változtatásának, akkor a modern beavatott eljut az intuícióhoz. Ténylegesen átlátszóvá teszi az akaratot, ami egyébként sötéten és öntudatlanul működik a testiség mélyén. Keresztülviszi az életorganizmuson a gondolat fényét. A földi-testit átlátszóvá teszi, és így leleplezi a sors titkait, ami objektív akaratként csak annak lepleződik le, aki szubjektív akaratát legyőzte.

A régi beavatásban az a beavatott, aki a gyógyítóművészetnek szentelte magát, a felső és az alsó istenekkel való találkozásról beszélt. A régi korok beavatottjának szavai: „Alávezettettem az alsó istenekhez”, a modern beavatott számára valahogy így hangzana: „Megismertem az emberi betegségek természetét” – mert ez vezet el az alsó istenekhez. Nos, a beavatás – ami átfogja az imagináció, inspiráció és intuició elnyerését - és a betegség – ami egy elakadt beavatást jelent – között van a szokásos földi tudat, az éber tudat. A felébredésnél és az elalvásnál kezdődnek a patológiás állapotok veszélyei. Megtörténhet, hogy az ember felébredéskor mélyebben alászáll önmagába, mint ahogy a szokásos normál felébredésnél ennek meg kell történnie, hogy a lelkiszellemi, ami az alvásnál elvált a fizikai-éteri testtől, az ébredésnél túlságosan intenzíven kapcsolódik hozzá. Ekkor ismeretséget köt a test szellemiségével, a nehézség hatalmával (Schweremacht-tal), ahogy Rudolf Steiner ezt nevezte, és emberen kívüli, természet alatti hatások ragadják meg. Itt van az alsó istenek működési területe, a természet alattinak a területe. A fizikaiba történő mélyebbre merülés által azzal a területtel kerülünk kapcsolatba, amely a mai egészséges, normális ember számára nem kellene, hogy ismert legyen.

Mert csak ha a lelki-szellemi és a fizikai-testi organizmusunk közötti helyes kölcsönhatásban állunk benne, akkor élünk egy olyan területen, melyet az egészséges Természetesnek (das gesunde Natürliche) nevezünk.

Természet alatt értjük mindazt, ami helyes kapcsolatban áll a Földdel. Az ember éber állapotban ezzel a Földdel van összekötve. Egy olyan Földdel, amely fejlődésének előző fázisaiban keresztülment a Szaturnusz, Nap és Hold állapotokon. Éber állapotban az ember szellemilelkisége, vagyis asztrálteste és énje a fizikai és az étertestével össze van kötve, a Földön ez a természetes. Nos, az embertest fizikai-éteri mivoltának kezdetei a Föld Szaturnusz-Napléte során keletkeztek, aztán továbbfejlődtek addig az állapotig, melyben a mai földkorszakban vannak. Az alvó ember fizikai-éteri teste magában rejt valami természettől idegent, valami másfélét a régi korok emlékezeteként. Ez a természet alatti, egy olyan természet, amely csak a Szaturnusz és a Napkorszak alatt lehetett eleven, és amivel isteni-szellemi lények állnak rokonságban. A beavatott azt mondta, a természet alattihoz tartozik az Atya. A természet alatti az Atyaisten területe.

Ha felébredéskor az ember túl mélyen alámerül lelki-szellemi mivoltával a fizikai-éteri testébe, akkor nemcsak egy nehézséget fog érezni felébredéskor, ami tulajdonképpen még normális is lehet, hanem rossz hangulatok is kísérhetik ezt a felébredést, ami a hipochondriáig fokozódhat. Ekkor az ember a természet alattihoz van bilincselve, a szellem megtévelyedik/eltéved a fizikaiéteri testben, és kóros állapotok keletkeznek, betegségek, amelyek az altestből vagy az emésztőszervekből indulnak ki.

Az ember a lelki-szellemi mivoltával jut látó képességhez, ha az – mint az alvás alatt – szabaddá válik a fizikai-éteritől, és benne éberré és tudóvá válik. Ilyenkor alámerül a szellem területére, a felső istenek területére. Itt is megtaláljuk az eltévelyedés, és ezzel a megbetegedés lehetőségét. Az embert tehát két irányban lehet földi organizációjából kiszakítani, a természet alatti irányában, az alsó istenekhez, és a természet feletti, a szellem irányában, a felső istenekhez. A betegség lehetősége annál, aki alvó állapotban tudattalanul vagy félig tudatosan a szellem birodalmába jut, abban áll, hogy az így átélteket megértés nélkül beleviszi az éber állapotba. Ennek az lesz a következménye, hogy az emberben bizonyos felfuvalkodottság-érzések keletkeznek, a maga túlértékelése. A földi dolgokat többé nem a helyes viszonyban látja. Az én többé nem tudja uralni a földi életet, a fizikai test rábízatik saját szellemiségére. Túlsúlyba kerül a nehézség hatalma (Schweremacht), és pusztítóan kezd hatni. Az én meglévő gyengesége miatt nincs lehetőség a rombolás kiegyenlítésére. Szellemi betegségek jönnek létre, melyek eredete a szervek roncsolódásában rejlik, kezdve a legfinomabb idegektől egészen az agy pusztulásáig.

A Golgotai misztérium óta Krisztus a közvetítő a természet alatti és a természet fölötti között. Õ teremt harmóniát a két világ között.

A természet alatti az alvás és ébredés normális lefutása mellett újból és újból kiegyenlítésre kerül, ha az ember megtalálta a helyes viszonyt Krisztussal. A természet feletti akkor nyer kiegyenlítést, ha az ember éber tudatában megtanulta, hogy világosan gondolkodjon, megkülönböztessen, ha szeretetet fejleszt ki a vele közös világ iránt, és cselekvésétől minden egoizmust távol tart.

A beavatott saját akaratából mindent kiegyenlít, ha megvan a lehetősége, hogy szokásos emberi életébe újra és újra visszatérjen, és ott igazi emberszeretettel és megértéssel találkozik. Nos, felmerül a kérdés: hogyan lehet a betegségeket gyógyítani? Itt az orvos egy meghatározott feladattal áll szemben. A természet alattinak áldozatul esett embert vissza kell vezetnie Krisztushoz. És nem elég, ha tudással rendelkezik a beteg szervre vonatkozóan, hanem meg kell kísérelnie, hogy kint a természetben megtalálja azt, ami a szervnek megfelelően működik. Meg kell tanulnia ennek a természetnek a szellemével gyógyítania.

Hogy a természetfelettit megismerően megragadja, az orvosnak magának járnia kell egy szellemi megismerési utat. Akkor nevelően tud hatni a természet feletti által megkísértett emberre.

Ezért annak az embernek, aki a gyógyítani akarás legmélyebb kívánságát hordozza magában, aki elhivatottságot érez magában az orvoslás iránt, annak szüksége van egy belső fejlődési útra, egy beavatási tudományra, amely igazi megismeréshez, az imagináció, inspiráció és intuíció elnyeréséhez vezetheti őt.

Rudolf Steiner az antropozófiát mint beavatási tudományt hozta a modern embernek.

Fordította: Kádas Ágnes

Az írás eredetileg a Natura folyóirat VI. évfolyam 1. számában, 1932-ben jelent meg, majd az Ita Wegman összegyűjtött írásait tartalmazó „Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlicher Menschenkunde” kötetben (Natura Verlag, Arlesheim/Schweiz, 1974, első kiadása 1956-ban.

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Deep Impact

2005. júliusában néhány napig a sajtó szalagcímeiben szerepeltek azok a tudományosra hangszerelt tudósítások, melyek hírül adták a nagy sikert: egy amerikai űrszonda becsapódott a katasztrófafilmből kölcsönzött névvel illetett Deep Impact meteorba. A száguldó szerkezet – noha nem vitt magával bombát – mozgási energiája révén a becsapódáskor mintegy 4,5 kilotonna TNT felrobbantásával megegyező energia szabadult fel. Jókora kráter keletkezett, valamint – a tudósítások szerint – a szonda áttörte a meteor szilárd felszínét...

Mi történt?

Az akciót amerikai tudósok hajtották végre. A kísérlet hivatalosan megjelölt célja tapasztalatszerzés a Földre esetlegesen veszélyt jelentő meteorok megsemmisítésével, illetve eltérítésével kapcsolatban, hogy egy becsapódás okozta katasztrófát elkerülhessünk. A meteor összetételére vonatkozó vizsgálat kérdésfeltevésünk szempontjából mellékes.

Az újságolvasót először az elemi indulat kapja el: mi jogon bombázgatnak az amerikaiak a világűrben is? Nincs űrjog? Persze épp’ azt tartanák be... De simítsuk el összevont szemöldökünket – mi történt?

A régiek az égi történésekből az istenek beszédét olvasták ki, a természeti jelenségekben az emberfeletti és emberalatti lények tetteit, az égbolton az égiek morális üzeneteit látták. A képességek halványultával az üzenetek jelképekké tompultak, majd – a szellemtől emancipálódott természettudomány kibontakozásával – babonává degradálódtak. A mai természettudós az égi jelenségekben már csak fizikai testeket és törvényeket lát, egy halott világ égi mechanikáját, a morál-, cél- és értelemmentes világot, a kozmikus magányt. Valószínűség-számítással ókumlálja ki, hogy ha évente ennyi és ennyi üstökös csapódik a földbe, akkor X idő múlva kell jönnie egy akkorának, ami globális katasztrófát okoz, nem érdekes, hogy emberemlékezet óta nem volt ilyenre példa. És ezt el kell kerülni.

De képzeljük magunkat egy pillanatra a múltba. Mit mondana egy kelta druida, ha lenne módja végignézni egy meteor szétlövését?

Először azt a kérdést tenné föl önmagának: mit akartak mondani nekem az istenek azzal, hogy egy meteor a Földbe csapódik? Mi a jelentése annak, ha ez egyúttal katasztrófát okoz? A druida tudta, tapasztalta, hogy nincs vak természet, nincs vak végzet. Ha a Teremtő irányából jel érkezik, annak oka van, s az ok bennünk rejlik, nem a külső, gonosz természetben. A választ meg is találná, pontosabban kihallaná a jelenségeket mozgató erőkkel való kommunikációjából. Ha emberünk Arisztotelész után született volna, az égi beszédet már nem hallván, legalább hosszasan gondolkodott volna a jelek értelmén és magyarázatán. Sorsát elfogadná, s lelki üdvéért fohászkodva várná az elkövetkezendőt.

Sem ő, sem druida elődje nem jutna el azonban magától a meteor szétrombolásának ötletéig. Az indítékokról viszont annál többet tudna mondani. Látná az üstököst célbavevő tudósokban ható nemtudatos, sötét inspirációt, annak hosszútávú szándékaival együtt. Azt mondaná: ezek az emberek nem hallják az égiek szavát, nincs rá fülük, illetve befogják azt. Hallják viszont a földalatti erők sugalmazását, melyek őket technikai eszközök készítésére ösztökélik, hogy e szerkezetekkel felszálljanak a levegőbe és hogy ne hallják, ne lássák a súlyos sorsüzeneteket, melyek az égiekkel való megszakadt párbeszéd újrafelvételére hívnak. Inkább a tárgyiasult üzenetek fizikai megsemmisítésére törekszenek, s arra, hogy ettől embertársaikat is megfosszák. A druida még látná a föld alól feltekergő Ahrimán sárkányt, a sugalmazót, akinek első célja az ember elszakítása égi eredetének tudatától, második, de legfontosabb célja magának az embernek kiiktatása a földi színtérről.

De mit olvashatunk ki az üstökösök érkezéséből, ha visszatérünk a jelenbe?

Az üstökösök üzenete c. írás (Országépítő, 1997/2) a görög mitológia belső tartalmához közelít. Az üstökösök megjelenését a görögök új gondolatok megjelenésének szimbólumaként élték át. Később az üstökösöket új korszakok előhírnökének látták, mikor az emberiség változások előtt állt.

Korszakhatárokon állunk, a lélek színterén zajló totális háború közepette. A háború csatazajában angyali harsonák dübörgik azt, amit meg kellene hallani, s kísértő lények fújják az ellenricsajt. Mit kezd az evilág az üstökösökkel?

Amit közvetlenül megfigyelhetünk: először katasztrófafilmekkel előkészítik a terepet az emberi tudatban: félelmet és gyűlöletet gerjesztenek az ellenséges természet ellen, amivel harcba kell szállni, a technika győzelmét megelőlegezve. A csapás közeledtekor előveszik pusztító, több megatonnás bombáikat és igyekeznek az üzenetet még célbaérése előtt kioltani. Mivégre?

Mi az üstökösök elleni támadás mélyebb értelme?

„(....)Az üstökösök évezredek óta váratlan és előre nem kiszámítható vendégei az éjszakai égboltnak, úgy tűnt, hogy megjelenésük és mozgásuk minden ismert ritmust és törvényt figyelmen kívül hagy. “Isten büntetőpálcájának ” tekintették őket.(....)

Goethe, mint természettudós mindig arra törekedett, hogy a megfigyelést a lehető legintenzívebben és legtisztábban végezze. Az észleléseket szükségképp meg kellett tisztítani minden babonától, minden a természeti jelenségekre vetített emberi hatástól. Goethe, aki szisztematikusan sohasem foglalkozott asztronómiával, e területen is azt akarta megismerni, hogy az üstökösök megjelenésének érzéki - morális minősége csak akkor érzékelhető, ha a megfigyelést önzetlen, odaadással teljes módon végzik. Ezáltal válhat az ember lelki-szellemi lénye kehellyé, mely képes az érzéki világ lényiségeiből valamennyit felismerni. Ahogyan a szem napszerű természete Goethe szerint egyáltalán lehetővé teszi, hogy a fényt megpillantsuk, ugyanúgy kell, hogy találjunk magában az emberben megfelelést az üstökösök természetének, ha az nem marad teljesen ismeretlen számunkra. A babonák kiseprűzése szükséges előfeltétele volt a megismerés ezen új lépésének.(....)

Már az a tény, hogy két fényes üstökös egy évvel egymást követve halad el a Föld közelében, figyelemre méltó, századunkban egyúttal egyedülálló. Amire azonban nem fordítottak figyelmet, az a két üstököspálya egymáshoz és az évszakokhoz való illeszkedése. A Hale-Bopp üstökös pályája szinte pontosan merőleges a Nap pályájára. Az állatövi Nyilas csillagkép felől közelít felénk, és oda tér majd vissza. A Hyakutake pályája szintén igen meredeken áll a Nap pályájához képest (125°-ra), azonban egy szinte teljes keresztet képez a Hale-Bopp pályájával. A kereszteződési ponton a két üstököspálya egymást közel 90°-ban metszi. Meglepő módon ezt a pontot a Hyakutake 1996. április 11-én metszette, és a Hale-Bopp pontosan egy évvel később, 1997. április 11-én érte el. (...) A mindkét üstökös által érintett közös pont a Perszeusz csillagképben helyezkedik el, a Gorgó Medúza levágott fejében, mely a hőst trófeaként követi. (...)

Az Algol, a “Démoncsillag”

Mint a cikk első részében említettük, az üstökösök mindegyre kivonják magukat a Naprendszer “normális” mozgási törvényei alól. Bármely irányból és bármikor megjelenhetnek, pályáik nem csak az égi mechanika klasszikus törvényeinek alávetettjei, hanem saját dinamikus folyamataik révén kis mértékben állandóan változnak. Fényességük és fizikai alakjuk is csak megközelítő biztonsággal adható meg.

Tekintetbe véve e kaotikus, de egyúttal eleven kvalitásokat, melyeket az üstökösök hoznak a mi oly nyugodt, megbízható naprendszerünkbe, különös fontosságú lehet a két üstököspálya e váratlan összecsengését megvizsgálni. Lehet, hogy ezredvégünknek szóló égi írás egy szava rejlik a metszéspontban? A Medúzafej környéke az asztronómia és a csillagmitológia tekintetében is rendkívül érdekes. Ez a csillagkép a nagyobb Perszeusz csillagképben két főcsillagból áll, melyek közül a fényesebbik arab nevén Algolként (az “al Ra’s al Ghul”-ból, értsd: “a Démon feje”) ismert. Az Algol az ég azon kevés csillagai közé tartozik, melynek szabályszerű fényességingadozása van, mely még egy, a csillagászatban kezdő számára is feltűnő lehet. (...)

Persze érdekes és talán lényeges kérdés lenne, hogy az Algol csillag pislogó fényének milyen kapcsolata van a Medúza szemének mitológiai funkciójával. Hiszen éppen arról a Medúza-tekintetről van szó, ami kővé dermeszt. Noha semmilyen direkt utalás nincs arra vonatkozóan, hogy az Algol csillag változékonysága az antik időben is ismert lett volna, mégis kézenfekvő a gondolat, hogy periodikus halványulását démoni tulajdonságként élték át, és ennek lecsapódása található a mítoszban.(...)

Ez a látszólagos véletlen felszólításnak is tekinthető arra, hogy foglalkozzunk ezekkel a csillagokkal. Milyen jelentést hordoznak a görög mitológiában? És milyen lehetséges megfelelést hordoznak korunkban?

Perszeusz és Gorgó Medúza

Mindenekelőtt röviden foglaljuk össze a mítoszt. Akrisziosz királyt jóslat figyelmezteti, hogy saját unokájának kezétől fog meghalni. Hogy sorsát elkerülje, egyetlen leányát, Danaét tömlöcbe zárja, hogy az gyermektelen maradjon. De a szerelmes Zeusz aranyeső formájában behatol a tömlöcbe, és Danaét teherbe ejti. Néhány évvel Perszeusz születése után Akrisziosz véletlenül meghallja a gyermek sírását. Árulásra gyanakszik, mikor azonban Danaé a legnagyobb isten látogatását elmeséli, Akrisziosz nem meri a gyermeket megölni. Ehelyett az anyát és gyermekét leszögezett ládába záratja, és tengerbe veti. Csodával határos módon épen sodródnak Szeriphosz szigetére, ahol egy halász menti meg őket második fogságukból. Hamarosan azonban új nehézség elé néznek. Danaé Polüdektész király rabszolgája lesz, aki feleségéül kívánja. Perszeusz azonban Pallasz Athéné templomában nevelkedik, akinek születése szintén csodálatos módon ment végbe. Éppúgy mint Perszeusz, Zeusz gyermekeként annak fejéből pattant ki, jelezvén, hogy küldetése a gondolkodás megalapításával függ össze. Védenceit újra és újra az elé a feladat elé állítják, hogy a régi, ösztönös istenhezkötöttség helyett az értelem új és individuális erejét fejlesszék.

Perszeusszal sem történhet másképp. A számára kitűzött feladat édesanyját Polüdektész rabságából kimenekíteni. Az alkalom közeledni látszik, mikor a király lakomát (eranost) rendez, melyre Perszeuszt is meghívják. Vendégajándékként azonban egy nemes paripát várnak, mely feltételt Perszeusz – vagyontalan ifjú lévén – nem tud teljesíteni. Elbizakodottságában így szól a királyhoz: “Sokkal értékesebb ajándékot fogok hozni, Gorgó Medúza fejét.” Ez az ajánlat nagyon tetszik a királynak, mert azt reméli, hogy a számára terhes ifjútól örökre megszabadul.

Meg kell kissé szakítanunk az elbeszélést ahhoz, hogy feltehessük a kérdést, milyen kapcsolat állhat fönn a nőstény szörnyeteg, a Medúza és egy ló között? Medúza három leánytestvér egyike volt, akik a világ végén laktak egy olyan birodalomban, ahol a Nap és a Hold soha még nem sütött. Arany szárnyaik, vadkanagyaruk volt, kezük ércből, és fejüket nem hajtincsek, hanem kígyók koronázták. A legszörnyűbb kővé dermesztő pillantásuk volt. Ez volt látható belőlük az ember nézőpontjából. Az istenek szemével nézve más látványt nyújtottak. Gorgó Medúzát, a három közül az egyetlen halandót, egy régi kép kancaként ábrázolja, amint a csődör alakját felvett Poszeidonnal egyesül. Isteni perspektívából szemlélve Gorgó Medúza tehát nem más, mint egy ló, Perszeusz ajánlata tehát megfelelő!

Az ifjút Pallasz Athéné vezeti és védi, hogy tettét végrehajthassa. Hiszen Medúzát illető vakmerő szavait, amelyeket aztán hamar megbánt, maga Pallasz Athéné sugalmazta. Sarló alakú kardjának csapását sem vezetheti saját tekintete, hisz azon nyomban kővé válna Medúza pillantásától találva. Fényesen ragyogó pajzsát Pallasz Athéné tükörként nyújtja Perszeusznak, s így védi meg őt a veszélytől. Perszeusz tette, a Medúza lefejezése nem más, mint a régi tisztánlátás erőinek föláldozása, mely erőkkel az emberek szellemi környezetükkel az eddigi közvetlen kapcsolatot fenntartották. Ez szükséges lépés volt, hogy a gondolkodás még csíraszerű erői tudjanak fejlődni.

Milyenek voltak ezek a szóbanforgó erők, amelyek az emberi fejlődés ezen fordulópontján elvesztek? A régi misztériumokban az embert afelé vezették, hogy azokat a teremtő erőket, amelyeket az indiai jógatanítás Kundalini-kígyónak nevez, magukban felébresszék, neveljék, megtanulják uralni és saját organizmusukon keresztül felemelkedésre késztessék. A Kundalini-erő legmagasabbrendű átváltozását az ember az “ezerlevelű lótuszvirág” -ban élte meg, amely a legmagasabb szellemi megismerés szerveként a fejtetőn “virágzott”. A kígyófonatos Medúzafej képében ennek a szervnek a torzképével találkozunk. A kundalini-erők az organizmuson keresztül a magasba emelkednek, de nincsenek uralva. Ezért jelennek meg a fejen változatlan formában kígyóként – nem pedig virágszirmokként. Ez a kép grandiózus módon ábrázolja annak veszélyét, amikor az emberek a rájuk bízott szellemi erőkkel visszaélnek vagy gondatlanul bánnak. A korábbi időkben az ember isteni vezetés mellett tanulta meg az erőket irányítani, egyúttal mágikus képességekkel is rendelkezett. A Szó erejével gyógyítani tudott, gondolatai más lényekre közvetlenül hatottak. Azonban ha ezeket az erőket őrizetlenül hagyják, a teremtő varázserők azonnal fekete mágiába csapnak át. Az ember felfedezte, hogy szavaival és gondolataival nem csak gyógyítani és táplálni, hanem ártani is tud. Ez a veszély is kifejezésre jut a Medúzafej képében: a kígyókban, amik az ártani tudó gondolatok képei, vagy a kővé dermesztő tekintetben, mely a vélt “ellenséget” már messze távolból ártalmatlanná tudja tenni.

Ezért oly végzetes a Medúza az ember számára, és ezért kell szolgáljon elrettentő képként. Mert ami egyszer a legmagasabb ideál volt, ha ideje lejárt, irtózattá válik. Ezért is mesélik Medúzáról, hogy valaha varázslatos szépség volt.

Az új erő, amelynek a régiek helyére kell lépnie, Pallasz Athéné tükröző pajzsában jut kifejezésre. Ahogy a Hold a Nap fényét lágyan tükrözi vissza, az agy éppúgy mindazt visszatükrözi, amit az ember tapasztalásból bensővé képes tenni. És ez az új felfogás ezúttal egészen a koponyába zárva történik – szemben a szellemi tapasztalás régi és veszélyes megragadásával, amely a koponyán kívül történt, amint a Medúzafőben képszerűen kifejezésre jut. Bár ezek a gondolatok veszélyben vannak, az idő előrehaladtával haloványnak és hatástalannak tapasztalják majd őket – hiszen pusztán tükörképei a valóságnak. Azonban amit itt egy mitikus képként látunk, nem más, mint a filozófia születése. Ettől kezdve vált lehetségessé az ember számára, hogy az igazság szeretetében és keresésében egészen individuális utakat válasszon.

Perszeusz halálos csapása azonban rögtön egy kettős születést eredményez. A Poszeidontól terhes Medúza torkából két fiú ugrik elő: egy Khrüszaór nevű hős, akinek neve “Arany kardot” jelent, és Pégaszosz (Pegazus), a szárnyas ló. Khrüszaórról a továbbiakban nem sok szó esik a görög mitológiában. Vélhetően még nem jött el az ő ideje. Pégaszoszról azonban számos legenda szól. Alighogy megszületik, egyetlen rúgása forrást fakaszt Helikon szikláiból, a Hippukréné forrást. Ez a víz lett a művészi inspiráció forrása és Pégaszosz maga a művész szárnyalásának szimbólumává vált a fantázia világában. Így jött világra ugyanabban a pillanatban az absztrakt, holdszerű gondolkodás és a művészet. A régi tisztánlátás elveszett képi világa helyett az emberek a művészetet kapták ajándékba, amely által az élet vizéhez az utat megtalálják, anélkül, hogy a szabadság szféráját megsértenék.

Időszerű-e ma a régi mitológia?

Kötelességünk ezt a kérdést föltenni, mert a mai emberiség történelmi tudatossága eltűnőben van. Ebben az összefüggésben arra a módra akarunk utalni, ahogyan a régi görögök mint költők, vázafestők vagy mítoszok és történetek gyűjtői bántak ezekkel a tradíciókkal. Talán a művészi képzelet gyújtóereje – amelyet némelykor Pégaszosszal hoznak összefüggésbe – az oka annak, hogy a görögök általában eléggé szabadon és dogmamentesen jártak el mitológiai forrásaikkal. A művészi szándéktól függően emelték ki egyik vagy másik aspektusát. Így volt lehetséges Pégaszoszban a ló ősképét, és megszelídítésében az ember ló fölötti uralmának kezdetét ábrázolni. Így válhatott, mint már láttuk, a művész inspirációs erejévé, és egyúttal Apolló és a múzsák segítőjévé is. Egy másik, további változatban Zeusz szolgája volt, aki a villámokat és a mennydörgést nyújtotta az istennek. (Lám ismét újabb aspektus, amely a gondolat elementáris erejére utal.) A mítoszok ismerője a variációk egész birodalmába látott bele, ahonnan ezután szükség szerint meríthetett. A Perszeusz-mítoszok Görögországban a legismertebbek és legkedveltebbek közé tartoztak, és talán különleges balszerencsének is tekinthetjük, hogy a számos költeményből és drámából, amit ennek a témának szenteltek, oly kevés maradt fenn korunkig. Legmaradandóbban a csillagos ég őrizte meg emlékét, ahol egy nagy összefüggő terület a Perszeusz-mondához kötődik.

A mostani fejtegetéseket is ebben a szabad, művészi érzületben érdemes felfognunk. A legkevésbé sem szabad azt állítani, hogy a két üstökös megértésében a Medúzafej a kulcs. Magában az is komoly merészség, ha valaki azt akarná gondolati úton megállapítani, milyen hatással vannak ránk bizonyos csillagzatok. Épp ma, a szabadság korában az ember mind erősebben arra szólíttatik, hogy maga határozza meg, mely hatásokat akarja fölvenni és átváltoztatni.

Aki azonban az üstökösöknek az ég erre a pontjára való “odamutatását” érdekesnek és gyümölcsözőnek találja, eléggé megindítva érezheti magát ahhoz, hogy megkérdezze, milyen intés és felszólítás rejlik ebben a mítoszban a mai kor számára. Itt rögtön megállapíthatjuk, hogy pontosan ezt az agyhoz kötött, reflektáló gondolkodást, amelynek épp Perszeusz tette révén kellett kifejlődnie, manapság leginkább éppen Medúza kővé dermesztő pillantásához lehet hasonlítani. Hiszen az évezredek elteltével itt is egy fejlődés játszódott le, amely egy bizonyos érési folyamathoz vezetett. Ami annakidején csak egy csíra volt, most virágot és gyümölcsöt akar hozni. A holdszerű gondolkodás önzetlen, ugyanakkor passzív gesztusait éppen most kellene napszerű, teremtő gondolkodássá változtatni, amely csúcsát a morális intuícióban érné el. Miközben a gondolkodás erre a lépcsőre lendül föl, ezzel egyidőben megszabadul az agytól, mint tükrözőszervtől és tiszta szellemi tevékenységgé válik. Ebben a tevékenységben az ember magát szabad, önmagára bízott lényként éli meg. Ha nem képes erre, életét továbbra is az “utánagondolásra” építi föl, megreked a fejlődés egy korábbi lépcsőjén.

Talán Khrüszaórt, az Aranykardú hőst tekinthetjük a maga teljességében kibontakoztatott gondolkodás képének, amely egy új Michael-korszakhoz mérhető. Ez megmagyarázná, miért veszett nyoma rövid úton a mítoszban, hiszen az ő kalandjait ennek a korszaknak a fényénél kellene megírni. És mivel ma nem a régi görögök lelkülete szerint teremtünk mítoszt, ez teljesen a mai ember gondolatai és tettei által történik meg.

Ami azonban Perszeuszt illeti, sokat lehetne még mesélni a tetteiről, ez azonban messze meghaladja e cikk kereteit. Álljon egyetlen kép itt befejezésül: Perszeusz csillagkép alakban is kardot tart a kezében. A tradicionális ábrázolások álló alakként mutatják, aki holdsarló alakú kardpengéjét győztesen feje fölé tartja, míg a nehéz Medúzafej a bal kezét lefelé húzza. Minden év augusztusának elején – bizonyíthatóan a Krisztus előtti időktől fogva – számos meteor ragyog elő Perszeusz kardja irányából. A gondolkodás villámsebességével – egyúttal kiszámíthatatlanságával is – ezek a fénynyomok pályákat követnek – amelyeket ha tekintetünkkel kisugárzásuk, vagyis eredetük pontjára visszakövetünk az égen, Perszeusz kardjára vezetnek minket.

Ez a meteoráram, melyet Perszeidáknak, vagy “Perszeusz gyemekeinek” neveznek, az északi égbolton az év meteortevékenységének csúcspontját jelentik. Ma már ismert, hogy ezek a hullócsillagok, mint a legtöbb meteor, nem mások, mint egy lassan feloldódó üstökös törmelékei. Hiszen az üstökösöknek is – mint ahogyan az első részben már részletesen kifejtettük – megvan a maguk előre meghatározott élettartama. Amikor aztán az üstökös feloldódásának folyamata odáig jut, hogy számtalan töredékként szétszóródik a pályáján, a Föld légkörébe érve, mint meteor oldódik föl véglegesen.

Minden szikrázó meteorban, amely a nyári égbolton Perszeusz kardjából kisugárzik, egy üstökösdarabka utolsó fölragyogását, a földi atmoszféra szubsztanciájában történő végleges feloldódását élhetjük meg. Amit azonban ez az észlelés bennünk felébreszt, már egy újabb kezdet lehet, ha minket ezáltal a gondolkodás holdszerűből napszerűvé való változtatására emlékeztet.”

Részlet John Meeks: Az üstökösök üzenete c. írásából
(Info3, 1997 február-március)

A Hale-Bopp üstökös üzenete kiolvasható: a halott, holdszerű gondolkodásból válts át az eleven, napszerű gondolkodásra. Változtasd meg élted. Az emberalatti ellenlábas üzenete is világos: ne figyelj a babonára, kerüld el sorsodat. Mulaszd el a felébredést, a csillagokkal való beszéd megelevenedését. Iktasd ki az üstökösöket, mint zavaró, ellenséges jelenségeket. Szakadj el az égtől, tudatodból száműzd az eleven gondolatot, töltsd meg a fizikai világ tükörképeivel. Maradj a holdszerű gondolkodásnál, ne lépj át a napszerűhöz; ne írd meg a Perszeusz-mítosz folytatását, Khrüszaór történetét. Õrizd meg a halott gondolkodás idejétmúlt módját, hidd el, hogy győztes vagy, miközben áldozat lettél. Ha nem teszed meg, akadályozod a Sugalmazó szándékát.

Nagy tétje van a játszmának. Hogy ne halld meg az ég üzenetét, erre dollármilliárdok jönnek számolatlanul. S a tévénéző elégedetten hátradől: hál’istennek, a fiúk jól eltrafálták...

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Gyógyászat

Technika

Antropozófia

Kálmán István

Herbert Witzenmann 1905-1988

1905-1988

Jegyzetek:

Herbert Witzmann

Mit védjünk? – Megjegyzések a terrorizmus kérdéséhez

Jegyzetek:

Steffen Hartmann

Az igaz (das Wahre), az igazság (die Wahrheit) és az emberi fejlődés

Az igazság fogalmának fejlődése Rudolf Steinernél

A szív mint megismerő szerv

Jegyzetek:

Thomas Meyer

"Angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak..."Rudolf Steiner és Hegel

Werner Kuhfuss

Kétféle Demetrius

Kritikai összehasonlítás

Jegyzetek:

Irene Diet

Közösség utáni beteljesületlen vágyakozás avagyHol marad a vitában az antropozófia?

Jegyzetek

Ita Wegman

Az ember belső folyamatainak szemlélése az őszi Mihály-időszakkal összefüggésben

Emil Bock

Mihály eszméje

A keletkezőben lévő ünnep

Miért nem sima az ember talpa?

SZERB LEGENDA

A szivárvány

HÉBER LEGENDA

Világhelyzet

Georg Kawtaradze

Az orosz néplélek és posztszovjet térség

Orosz türelem - nyugati idegbaj

Csodásan működő őskáosz

Grúz kulcs

Antropozófia sarjai posztszovjet földben

Jóságos hallgatag türelem

Istenem, csak oroszok közé ne szülessek!/Tolsztoj/

A bolsevik kísérletet csak Oroszország bírhatta ki

Háború és béke kérdései

Németország társra talál?

Oroszok magukról őszinte humorral

Hatalmas ország, különbség – már ha van(...)

Mi, oroszok

Hazánk, Oroszhon

Katja Kreis-Schädel, történész

Az USA és a holokauszt

Durva antiszemitizmus, gátlástalan üzletek: a Bush-dinasztia alapjai

Henry Ford volt Hitler „inspirálója”

Harvard, Yale, du Pont, Rockefeller és Kennedy

Antiszemitizmus dühöngött az USA-ban

Harriman, Bush, Dulles és a nácik

Ma is, akárcsak egykor

Fordítói jegyzetek:

Gyógyászat

Ita Wegman

Az ember belső fejlődési útja és a gyógyítóművészet összefüggése

Ertsey Attila

Deep Impact

Mi történt?

Az Algol, a “Démoncsillag”

Perszeusz és Gorgó Medúza

Időszerű-e ma a régi mitológia?

"Angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak..."
Rudolf Steiner és Hegel

Közösség utáni beteljesületlen vágyakozás avagy
Hol marad a vitában az antropozófia?

Istenem, csak oroszok közé ne szülessek!
/Tolsztoj/