2006 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Kommentár nélkül vagy A magyar Waldorf reprezentánsai?
Rudolf Steiner: Szellemtudomány és szociális kérdés (részlet)
Rudolf Steiner levele Rosa Mayrederhez
Rudolf Steiner levele Friedrich Ecksteinhez 1890. novemberében
Rudolf Steiner: Az év körforgása
Walter Johannes Stein: Euritmia az ősi Görögországban
Herbert Hahn: Walter Johannes Stein
Frisch Mihály: Időjárás manipulició II.
Theodor Schwenk: Víz a Föld légrétegében
Szélsőséges időjárási jelenségeknek vagyunk tanúi. A történéseknek van egyfajta természettudományos magyarázata, azonban úgy érezzük, ez a magyarázat nem teljes. A tudomány az időjárási változásokat a globális felmelegedés számlájára írja. A felmelegedés fő oka az emberi tevékenység, mely a föld alól előbányássza a fosszilis tüzelőanyagokat, a földgázt, kőolajat, szenet és eltüzeli, a légkörbe juttatja. Ez okozza az üvegházhatást, ami a földi légkör fokozódó felmelegedését eredményezi. A külső jelenségek mögött rejlő szellemi folyamatokról kevés szó esik. Az égi és földi történések közt szoros ösz-szefüggés van, melyet ugyan nem látunk át, de bizonyos eseményekben e viszony manifesztálódik. A tudomány a Földet halott, ásványi képződménynek tekinti, tőle független növénytakaróval, bioszférával. A meteorológia prognózisait matematikai modellek segítségével próbálja elkészíteni, melyek azon az axiómán alapulnak, hogy a légköri folyamatok mechanikus matematikai modellekkel leírhatóak. E modellek legfrissebb változatai a káoszelmélet alapján készültek. A modellek többé-kevésbé követik a történéseket, de lényegükhöz nem férnek hozzá. Ugyan az ökológiai mozgalmak körében régóta ismert az ú.n. Gaia-elmélet, mely szerint a Föld élőlény, de ez a nézet nem emelkedett még a romantikus metafora szintjéről a tudományéra. Goethe, majd Rudolf Steiner tett a Földlény működésére vonatkozó megfigyeléseket, illetve fogalmazott meg kérdéseket. Azóta a gondolkodás megrekedni látszik e témában. Goethe a légnyomás változását a Föld légzési folyamatának tartotta, és nem mechanikai törvényekben látta a mozgatóerőket.
Mi történik ma?
A fosszilis tüzelőanyagokkal a föld alól húzunk elő anyagokat, s azt a légkörbe juttatjuk. A szén, kén, korom, füst elhomályosítja az eget.
Ezzel párhuzamosan a lélek figyelme a szellemvilágtól elfordul a földi, a fizikai-materiális világ felé. Meleget akarunk otthonainkban, közlekedni akarunk, gépeket használunk, s eközben feléljük a természetet. Nem halljuk a magára hagyott természet segélykiáltásait, mely az emberi szellem gondoskodására vágyik. A tudatunkban lévő zavar és káosz kivetül a külvilágra, s így kivetül az időjárásra is.
2006. június 3. szombat, Pünkösdvasárnap előtt.
Komor felhőbe burkolódzik a város. Az ég nem látszik, csak szürke felhők, melyek egyre sötétebbek, feketébbek. Az emberek gondjaikba temetkeznek, ingerültek, tekintetük a földre szegeződik. Szakad az eső. Életem talán legnehezebb szakasza zajlik, felnőtté kell válnom végre. Magam vagyok, bőrig ázva járom az utcát, komor gondolatokkal terhelten. Ekkor egy hang szólít meg: nénike áll az utcán, az esőtől védve, virágot árul. Lát engem, látja lelkemet, szavak nélkül. Nem szól, csak rámnéz és egy dalba kezd. Gyönyörű erdélyi népdal szól, a nénike nyílt tekintetében egy kislány néz vissza rám.
A Gondviselés már régóta nem avatkozik be közvetlenül az életünkbe, ezt 2006 éve illik tudni, még akkor is, ha kényelmesebb lenne, ha nem így lenne.
Virágot nyújt felém. Szégyellem a pénzt odaadni, ő szégyelli elfogadni. Meggyógyított, felébresztett. Felemelem fejem, s ekkor a vörösesbarna, sötét viharfelhő megnyílik, és a két ház közötti szurdokba szorult égen kettős szivárvány jelenik meg. Magam vagyok, könnyű lélekkel, szabadon. Pünkösd van.
Másnap, Pünkösdvasárnap végig szakad az eső, komor, hideg idő. Hétfőn is barna köd ül a városon és a lelkekben. Az égen délután egyszercsak kerek nyílás jelenik meg, vakító fény tűz a szemembe. Kettős szivárvány ragyog fel a komor város felett. Megrendülten állok a fényben. A felhők bezárulnak, a fény belülre költözik.
A szivárvány az Isten és az ember közti szövetség jele. A legenda a Vízözön után említi a szivárvány megjelenését, amikor az atlantiszi kor homályos légköre, ahol a fizikai és a szellemi világ közti határvonalak nem voltak élesek, kettévált, de szövetség köttetett, ami a látszólagos elszakadás közepette is utal a kötelékre ég és föld között.
2006. augusztus 20. Szent István ünnepe.
Rosszkedv van a levegőben. Hazugság, reményvesztettség. Nagyszabású állami ünnepség zajlik. Beesteledik. Az ünnep fénypontjának szánt tűzijáték következik. Nyugat felől fekete felhő közeleg, hihetetlen sebességgel. A Gellérthegyről ellőtt első rakétákat még látni, aztán a fergeteg mindent eltakar, tépi a fákat, a város fényei eltűnnek. Mintegy negyedóra telik el, a vihar továbbvonul. A város szívében romhalmaz, sebesültek, két halott, sikoltozó tömeg. A tűzijáték pedig újraindul. A mentők a világító rakéták fényei alatt keresik a sérülteket.
Cirkusz kell a népnek. Úgy tűnik, ez mindennél fontosabb volt, az életek mentésénél is. Mindannyian tanúi voltunk a felelősség elhárításának, a nevetséges színjátéknak, melynek végén a tábornokoknak a csúfos csatavesztés után sikerült egy közlegényt leváltaniuk. Szégyen volt az egész, mindenestül. Erről írtak eleget, magáról a jelenségről a legkevesebbet. Sokan istenítéletet emlegettek. Mi történhetett valójában?
A vihar végigsöpört az országon, mégis, térben és időben a legnagyobb kárt az ország fővárosának kellős közepén, az ünnepség tetőpontján okozta, percre pontos időzítéssel. A káresemények gyakoriságát grafikusan ábrázoló térképen világosan látszódik a nyugat felől érkező vihar csapása, mely egyre szűkülve a Gellérthegy és a belvárosi Dunapart környékére fókuszált, majd azt letarolva ismét kitágult, erejét enyhítve tovább haladt, majd elenyészett.
A Gondviselés már régóta nem avatkozik be közvetlenül az életünkbe, ezt 2006 éve illik tudni, még akkor is, ha kényelmesebb lenne, ha nem így lenne. A történés időzítése és helye pedig sorsszerűségre utal, nem véletlen egybeesésre, tehát itt a globális felmelegedés okozta kaotizálódó időjárás mint ok nem lehet helytálló.
Mi történhetett?
A város közepén abban a pillanatban a legnagyobb diszharmónia uralkodott ég és föld között. Az államhatalom birtokosai hazug cirkuszt rendeztek a hazugságot elhinni akaró tömegnek. Valószínűleg ez a nap lehetett a mélypont, amikor a hazugság áttörte a gátat. Valami megpattant kívül és belül egyszerre. A hazugság nyilvánvalóvá, szinte harapható sűrűségűvé vált. Mintha a lélek színterén zajló háború kicsapott volna a külvilágba, az időjárási jelenségekben manifesztálódva. Vagy csak a Földanya rázta meg magát? „Haragszik a Föld." - mondta Makovecz Imre.
A megnyilvánuló igazságot egyre nagyobb hazugságokkal kell innentől fogva eltakarni, mert a fény egyre erősebb. Szent Mihály napja közelgett. Sokan fohászkodtunk az arkangyal segítségéért, hogy ki tudjuk mondani: elég volt.
A szeptember és október rég nem látott szépségű ősszel ajándékozott meg. A lassan haldokló természet felmutatta az öröklét igazságát.
A hazugságáradatot az öszödi beszéd kiszivárogtatásával, ál-önleleplezésével akarták elfedni. Az emberek az előre eltervezett forgatókönyv szerint ki is mentek az utcára, mégis az események önálló életre keltek. Végre szabad beszéd hangzott fel, sok salak mellett. Provokátorok, vádalkuval szabadlábra helyezett köztörvényesek bevetésével próbálta a hatalom korrumpálni a nép hangját, a TV ostrománál nem visszariadva akár fiatal, kiképzetlen közrendőrök feláldozásától sem.
A fény egyre erősebb, a vak is láthatja, ha akarja. De vannak, akik nem akarják. Az igazság kellemetlen. János Apokalipszisében az emberek fellélegeznek, mikor a prófétákat kivégzik. Olyan kellemetlen szembesülni az igazsággal.
A Műcsarnokban rendezett fotókiállításon ünnepbe öltözött lélekkel megnézhetjük, amint '56-ban valaki a Szabadság téri szovjet emlékmű tetejére, a levert csillag helyére kitűzi a magyar zászlót. Eközben azt a férfit, akinek sikerült az emlékmű oldaláról 2006. szeptember 18-án lefeszítenie a vörös csillagot - a tetejére nem sikerült már feljutni - körözi a magyar rendőrség. A példa csak egy, felsorolni itt felesleges.
A demonstrálók lágy, kegyes időjárásnak örvendve diskuráltak a köztereken, miközben a médiumokban folyt a hazugság. A Kossuth tér új atmoszférát teremtett, a szabadság levegőjét. Ezt a rendszeresített Fidesz-gyűléseknek sem sikerült elhallgattatni, domesztikálni.
Makovecz Imre írása, 2006. augusztus 30.
„A Kárpát-medence, s benne Magyarország felszámolása folyik. A nemzeti jelképek bemocskolá-sa, az egyenes beszéd politikai inkorrektséggel vá-dolása, a termőföldek, ingatlanok eladása, a diszkriminatív adózási rendszer, melyben 100 forintból 12 marad az iparosnak, a szolgáló munkásnak, a szülőföldjén élő vállalkozónak, és ezzel együtt az a tény, hogy a politikai elit a pénzét Cipruson, a Bahamákon és más távoli helyeken tartja, s ott adózik, nem idehaza, s ez a pénz a kárpótlási jegyek filléres felvásárlásából származik; mind, mind azt bizonyítja, hogy az itt élő embereknek a kiszolgáltatott szolga jövőjét építik.
Az iskolák, a települések önigazgatásának felszámolása, a nevelés feltételeinek rontása és megszüntetése a szétszóratás és szolgalét létrehozásának tünetei.
Ezt a dramaturgiát már ismerjük Közép- és DélAmerikából, Afrikából.
A magyar egy nagy múltú, nemes kultúrnemzet, a tatár, török, osztrák, szovjet uralom ellenére, még akkor is, ha magán viseli az elnyomatás évszázadainak következményeit, tehát türelmesebb, gyávább, alázatosabb a kelleténél.
Még akkor is az, ha elismerjük: egyházai, társadalmi, politikai szervezetei a kontraszelekció következményeit magukon viselik. A templomok gyéren látogatottak, a központi szemináriumban az összes évfolyam létszáma 13 kispap, a vallásos hívők egyharmada a multimilliomos álszoci-alistákra szavaz. Hol vannak önfeláldozó, hős papjaink, akik Hunyadi, Rákóczi, Kossuth útján jártak, hol vagy, István király?!
Fel kell emelnünk szívünket, és vele együtt emeljük fel fejünket és mondjuk ki: Baj van. Elég volt!"
Makovecz Imre a Kossuth téren beszélt:"Ötven év után ismét ennek a népnek kell kimondania, hogy egy világrend összeomlott." Egyre nyilvánvalóbb az a Kálmán István által megfogalmazott igazság, hogy a XX. század három szörnyűséget hozott az emberiség életébe: a bolsevizmust, a nácizmust és az anglo-amerikanizmust. Most a harmadik éli ki magát.
Október 20-án a Kós Károly Egyesülés Óbudán felállította 45 méter magas zászlórúdját, rajta a lyukas nemzetiszín lobogóval. „Elég volt!" - hangzott fel a lágy esti szellőben.
2006. október 23-a krónikáját majd megírják. A rendőrterrort, a forradalom magyartalanított helyszínein ünneplő hivatalosságokat, a hazugság egyre magasabbra csapó hullámait. A külső fény halványul, a belső fény egyre erősödik.
Magyarország ismét lélegzett egyet-kettőt, egyelőre ösztönösen. Ez sokaknak fáj. A hazugságoffenzíva egész Európára kiterjed, mégis egyre hatástalanabb. Gyurcsány mellékszereplő a történetben. Európa meglepődött az ijesztő képsoroktól, a rendőri erőszaktól, és tetszett a magyarok vagánysága, az elkötött szovjet tank. Ezt nem lehetett hagyni. A megmondóemberek rögtön megszólaltak: „...az emberek az elkerülhetetlen megszorító intézkedések ellen háborognak, de később majd valószínűleg hálásak lesznek a miniszterelnöknek." „Londoni elemzők" remélik, hogy sikerül a konvergenciaprogramot végrehajtani. A vak is láthatja, kik uralkodnak Magyarországon ma, olyan tisztán, mint 50 évvel ezelőtt.
Gombamód szaporodnak a nyilatkozatok, civil kezdeményezések, a hazugság növekedésével egyenes arányban. Úgy látszik, erre van szükségünk.
Létrejön az Országos Civil Fórum. Neves közgazdászok fogalmazzák meg: nem tisztán gazdasági válság van, hanem a válság gyökere szellemi, lelki természetű. A válságot mesterségesen idézték elő. A gazdaság területén elfelejtődtek a valódi célok, az emberek szükségleteinek fedezése, s az a pofonegyszerű alapvetés, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság van az emberért.
2006. október 23-án nem volt forradalom. Csak a Gonosszal való szembesülés újabb fejezete. Egy folyamat közbenső lépcsőfoka, az ébredéshez vezető úton.
Szép az idő. Itt az ősz, a tél fuvallata is megszólalt.
Isten óvja Magyarországot.
Kelt Budapesten, 2006. november 7-én.
„A hazugság már nem értelmezhető. Az emberek már nem érzékenyek a hazugságra."
(Egy orosz közvéleménykutatás értékeléséből)
„Lehet-e a demokráciát demokratikus eszközökkel megvédeni?"
(Bayer Zsolt kérdése Orbán Viktorhoz egy televíziós interjúban)
„Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabaddá tesz benneteket."
(Biblia)
„Valójában a társadalom minden megrázkódtatása azon alapul, hogy az emberek létüket emberhez méltatlannak érzik."
(Rudolf Steiner)
Részletek Darvas Jánosnak a Goetheanum 2006. évi 41. számában megjelent írásából.
„Hogy jelentéktelen jobboldali csoportok rövidtávon százezreket az utcára tudnak hívni, zavaró lehet. A szeptemberi zavargások kapcsán azonban világossá vált, hogy ez csak szalmaláng volt, amelyhez elszegényedett elégedetlenkedőket szervezetten vidékről is Budapestre szállítottak. Ezek a lángok gyorsan ki is aludtak, mert ezeket a provokációkat a lakosság nagy része nem támogatta. (...) Sokminden szól amellett, hogy a budapesti események mögött
Orbán újabb kísérlete rejtőzik, hogy megint hatalomhoz jusson. Ez a kísérlet, pártja október elsejei önkormányzati választási győzelme ellenére is meg fog hiúsulni. (...)" Gyurcsány beszédét „kortörténetileg érdekes dokumentumként olvashatjuk-hallgathatjuk. Cinizmusnak a nyomát sem találjuk benne. Komoly, szenvedélyes védőbeszéd a hazugság és a politikai osztály önmagát szolgáló mentalitása ellen, a bebetonozott hatalmi pozíciók ellen - és nem elsősorban a politikai ellenlábasnak, hanem saját párttársainak címezve. (...) Gyurcsány a hivatalos beszédekben megjelenő, kimondatlan konszenzuson alapuló hazugságot leleplezte és megbélyegezte. Ez szokatlan, és tartson az ember egyébként bármit is a politikájáról, erre mint újdonságra mégiscsak fel kell figyelni."
Részletek Vekerdy Tamásnak 2006. szeptember 21-én, Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszédének nyilvánosságra kerülése után a tv-ben, Friderikusz Sándor műsorában elhangzott kijelentéseiből:
„...ha engem megkérdezett volna Gyurcsány Ferenc, hogy bocsánatot kérjen-e, én határozottan azt mondtam volna neki, hogy ne. (... ) Ne. Miért? Azért, hogy végre egyszer valaki megmondja az igazat, mert ez történt - ez különös helyzet, és azt mondjuk, hogy hazudott. (...) Valaki jön, és megmondja végre az igazat. (...) Megemlítem, hogy Ady Endre, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel vagy a zsidó próféták hihetetlen módon szidalmazták a nemzetüket. A jeles emberek. (...) Szidalmazzák, mert jót akarnak neki. (...) Két provokatív megjegyzést szeretnék még tenni. Mindkét oldal felé szeretnék provokálni. (...) most úgy látom egy kicsit, hogy a szocialista pártban is lehetnek olyan emberek, akik féltik ezt-azt-amazt a stallungjukat, és nekilendülnek, hogy ezt a Gyurcsány Ferencet kiebrudalják. (.... ) Még egy másik elemi
megállapítás. Annakidején nem szavaztam Antall Józsefre és nem is szimpatizáltam vele, és nem is szerettem igazán, de ennek ellenére az volt az érzésem, amikor fellépett a pulpitusra, hogy miniszterelnök; van Magyarországnak egy miniszterelnöke. Antall József utólag visz-szatekintve egy államférfi volt. (... ) Azóta a miniszterelnökök között láttam ravaszat, ügyeset, hatalomra törekvőt, akarnokot, jó akaratút, de tehetetlent, sok mindent láttam, (... ) államférfit nem láttam. Most jön a szörnyű kijelentésem, nekem, aki ős jobboldali vagyok és konzervatív; megint látok egy államférfit. Én úgy látom, lehet, hogy nem szakszerű politikus, de államférfi. Nem látok több államférfit. Mindenki más magának akar valamit. Kaparj, kurta, neki is jut. Neked is jut. Neki hála istennek nem kell kaparnia, és ez is nagyon jó nekem. (...) Rendkívül veszélyes, hogy van egy ilyen ember, aki tudja, hogy mit akar és részben valószínűleg talán végre is fogja tudni hajtani. Ez Gyurcsány Ferenc. Ki kell lőni ezt az embert, hogy az az oldal összeomoljon, erről folyik a játék. (...) ne felejtsük el, jön a 7-8 ezer milliárd, és azt is lehetne mondani, úr isten, ki fogja ezt elkölteni, itt több dologról is van szó (... ) Mi ennek a legnagyobb ellensége? Ez a bizonyos Gyurcsány, őt ki kell lőni; ha megkapaszkodtunk, be lehet-e annyira jutni, hogy mi költsük majd el ezt a pénzt, nem feltétlenül önmagunkra vagy csak önmagunkra, az országra, de akkor miről van szó. Arról, hogy egy megszorított 1,5 év előtt állunk. Valóban erről van szó. Utána jönnek a jelentős pénzek. Mekkora ez a megszorítás, akkora, mint a Bokros-csomag? Szó sincs róla. Annak egy igen csekély hányada, méghozzá egy olyan populációt érint, amit nemrégen pumpáltak fel, és ez volt éppen a baj, egy hatalmas fizetésemeléssel, nyugdíjemeléssel. Azt mondom, hogy ezt ki fogjuk bírni, az 1-1,5 évet, nyugalomban. Ha nem bírjuk ki, nem fog jönni a pénz. Ez a tét... "
Rudolf Steiner 1899. január 13-tól 1904. december 23-ig tanított a Wilhelm Liebknecht által alapított berlini Munkásképző Iskolában. Az iskola alapításával Liebknechtnek az volt a célja, hogy a proletárok a hiányzó polgári műveltséget pótolva megerősödjenek az osztályharcban. Mert csak az osztály nélküli társadalom képes a kizsákmányolás minden formájának megszüntetésére.
Steiner tevékenyen beleélte magát a munkások mindennapi életébe, akik a kizsákmányolás, a szociális nyomor megszüntetését az elméleti marxizmus megvalósításában látták. A munkások világában átélt tapasztalatokból írta meg Steiner 1905. végén a tanulmányát, mely először „Theosophie und soziale Frage" (Teozófia és szociális kérdés) címmel a Steiner által szerkesztett „Lucifer-Gnosis" folyóiratban jelent meg, majd „Geisteswissenschaft und soziale Frage. Die wahren Gesetze des men-schlichen Zusammenarbeitens"címmel a Rudolf Steiner Verlag kiadásában 1941 és 1989 között hat kiadást ért meg.
A kizsákmányolást illetően Steiner abból indul ki, hogy azt a tényt, hogy valaki gazdag-e vagy szegény, el kell választani a kizsákmányolás fogalmától. Kimutatja, hogy mindenki potenciális kizsákmányoló, aki a saját hasznának, előnyének nézőpontjából szerzi meg azt, amit a másik ember megtermelt. Aki önmaga számára dolgozik, az önzővé válik. Ha saját önzésem kielégítésére használom azt, amivel rendelkezem, úgy a másikat kizsákmányolom. Steiner nem moralizálva teszi az önzetlenséget a gazdasági életben benne álló ember alapelvévé. Steiner azokból a tényekből kiindulva jut el a „szociális főtörvény" megfogalmazásához, melyek a szociális nyomorhoz vezettek, és ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy „a többi ember számára dolgozni és bizonyos jövedelemre törekedni: e két dolgot egymástól teljesen el kell különítenünk."
Innentől kezdve közlünk most egy részt Steiner írásából, amely számunkra a jelenlegi és a jövőbeli szociális kérdések alapját képezi.
Szerkesztőség
... A szociális főtörvény, amelyre a szellemtudomány rámutat, így hangzik:
„Együttdolgozó emberek összességének üdve annál nagyobb, minél kevesebbet igényel az egyes ember a saját teljesítménye hozamából a maga számára, azaz minél többet ad le ebből a hozamból a munkatársainak, és saját szükségleteit minél inkább a mások, és nem a maga teljesítményéből elégíti ki." Az emberek közösségében minden olyan intézménynek, amely ennek a törvénynek ellentmond, hosszabb távon valahol nyomort és ínséget kell eredményeznie. - A szociális élet számára ez a főtörvény éppolyan kizárólagossággal és szükségszerűséggel érvényesül, mint ahogyan valamely természettörvény a természet hatásainak bizonyos területén. De nem szabad azt gondolnunk, hogy elegendő lenne, ha ezt a törvényt általános morális törvényként érvényesítenénk, vagy ha egy olyan gondolkodásmódba akarnánk átfordítani, hogy mindenki embertársai szolgálatában dolgozzon. Nem, a valóságban ez a törvény csak annyiban létezik, amennyiben sikerül emberek egy összességének olyan intézményeket teremtenie, hogy soha senki ne vehesse igénybe önmaga számára saját munkája gyümölcseit, hanem munkája lehetőleg maradék nélkül a közösség javát szolgálja. Neki ugyancsak a többiek munkája révén kell saját jövedelméhez jutnia. Arról van tehát szó, hogy a többi ember számára dolgozni és bizonyos jövedelemre törekedni: e két dolgot egymástól teljesen el kell különítenünk.
Akik azt képzelik magukról, hogy „gyakorlati emberek", csak nevetni fognak ezen a „hajmeresztő idealizmuson" - efelől a szellemtudós nem áltatja magát. És mégis a fenti törvény praktikusabb, mint bármelyik másik, amit a „gyakorlati emberek" valaha kigondoltak, vagy a valóságba bevezettek. Aki ugyanis valóban megvizsgálja az életet, az úgy találhatja, hogy minden emberi közösségnek, amely valahol létezik, vagy valamikor létezett, kétféle működése van. Ezek egyike megfelel ennek a törvénynek, a másik ellentmond neki. Mindenütt így kell ennek lennie, teljesen mindegy, hogy vajon az emberek akarják-e, vagy sem. Minden közösség ugyanis azonnal szétesne, ha az egyének munkája nem áramolna az összesség felé. Az emberi egoizmus azonban mindig is keresztezte ezt a törvényt. Az egoizmus az egyén számára lehetőleg sokat igyekszik megkaparintani annak munkájából. És mindaz, ami ezen a módon az egoizmusból eredt, mindenkor bajt, szegénységet és nyomorúságot eredményezett. De ez nem egyebet jelent, mint hogy az emberi intézmények azon részének mindig gyakorlatiatlannak kell bizonyulnia, amelyet a „gyakorlati emberek" olyan módon hoznak létre, hogy vagy a saját, vagy az idegen egoizmusra építenek.
Természetesen azonban nem pusztán arról van szó, hogy belássunk egy ilyen törvényt, hanem a valóságos gyakorlat azzal a kérdéssel kezdődik: hogyan ültethető át ez a valóságba? Világos, hogy ez a törvény nem kevesebbet jelent, mint a következőt: az emberi jólét annál nagyobb, minél kisebb az egoizmus. A valóságba való átültetésnél tehát arra kell tekintettel lennünk, hogy olyan emberekkel legyen dolgunk, akik keresik az egoizmusból kivezető utat. Ez azonban gyakorlatilag teljesen lehetetlen akkor, ha az egyes ember jólétének és ínségének mértéke a saját munkája szerint van meghatározva. Aki önmaga számára dolgozik, annak fokozatosan önzővé kell válnia. Csak aki teljesen a többi ember számára dolgozik, válhat lassanként önzetlen dolgozóvá.
Ehhez azonban szükséges egy előfeltétel. Ha egy ember egy másik számára dolgozik, akkor ebben a másikban kell megtalálnia a saját munkájához az alapot; és ha valakinek az összesség számára kell dolgoznia, akkor érzékelnie és éreznie kell ennek az összességnek az értékét, a lényét és jelentőségét. Erre csak akkor lesz képes, ha ez az összesség még valami egészen más is, mint az egyes emberek többé-kevésbé meghatározatlan összege. Az összességnek igazi szellemmel telítve kell lennie, amelyben mindenki részt vesz. Az összességnek olyannak kell lennie, hogy mindenki azt mondja magának: ez helyes, és én akarom, hogy ilyen legyen. Az összességnek szellemi missziót kell hordoznia; és minden egyes egyénnek akarnia kell hozzájárulni ahhoz, hogy ez a misszió teljesüljön. Minden meghatározatlan, absztrakt fejlődéseszme, amilyenekről rendszerint beszélnek, ilyen missziót nem képes felmutatni. Ha pedig ezek uralomra kerülnek, akkor dolgozni fog egy ember itt, vagy egy csoport ott, anélkül, hogy áttekintenék, hogy egyébként mire használható a munkájuk, és ők és a hozzájuk tartozók, vagy esetleg azok az érdekek, amelyekhez éppen kötődnek, ilyenkor megtalálják-e a számításukat. - Az összesség e szellemének a legapróbb részletekig menően elevennek kell lennie.
Az összességnek olyannak kell lennie, hogy mindenki azt mondja magának: ez helyes, és én akarom, hogy ilyen legyen.
A jó mindig is csak ott gyarapodott, ahol az össz-szellem egy ilyen élete valamilyen módon teljesült. Az ókor görög városának egyes polgára, de még a középkorban egy szabad város polgára is legalábbis valami homályos érzéssel rendelkezett egy ilyen össz-szellem meglétéről. Nem ellenvetés erre, hogy például a régi Görögországban a megfelelő intézmények csak azért voltak lehetségesek, mert rabszolgák tömege létezett, akik a „szabad polgárok" számára munkát végeztek, és akiket erre nem az össz-szellem ösztönzött, hanem uraik kényszerítése révén dolgoztak. - E példából csak azt az egyet tanulhatjuk meg, hogy az emberi élet a fejlődésnek van alávetve. Jelenleg az emberiség elérkezett arra a fokra, ahol a társadalmi kérdéseknek egy olyanfajta megoldása már lehetetlen, mint ami a régi Görögországban uralkodott. Még a legnemesebb görögök sem tekintették a rabszolgaságot jogtalanságnak, hanem emberi szükségszerűséget láttak benne. Ezért alkothatott meg például a nagy Platón egy olyan állameszményt, amelyben az össz-szellem azáltal valósul meg, hogy a dolgozó emberek többségét a kevés számú bölcsek kényszerítik munkára. A jelenkor feladata azonban az, hogy az embereket olyan helyzetbe hozza, hogy mindenki a saját legbensőbb indíttatásából fakadóan végezze a munkát az összesség számára.
Ezért senkinek sem kell arra gondolnia, hogy a társadalmi kérdések olyan megoldását keresse, amely minden idők számára érvényes lenne, hanem csupán arra, hogy a saját szociális gondolkodását és működését annak a jelennek a közvetlen szükségleteire vonatkozóan alakítsa ki, amelyben maga is él. - Ma egyáltalán semmilyen egyén sem gondolhat ki teoretikusan vagy ültethet át a valóságba valamit, ami mint ilyen, a szociális kérdést megoldhatná. Ehhez hatalmában kellene állnia annak, hogy emberek sokaságát az általa megteremtett viszonyokba belekényszerít-se. Nem férhet kétség ahhoz, hogy ha Owennek hatalmában vagy szándékában állt volna, hogy falanszterének minden emberét a nekik kiosztott munkára rákényszerítse, akkor a dolognak mennie kellett volna. De egy efféle kényszerről éppen a mai világban már nem lehet szó. Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy mindenki önként végezze azt, amire képességeinek és erejének mértéke szerint hivatott. Ám éppen ezért soha, de soha nem lehet szó arról, hogy az imént említett oweni hitvallás értelmében az emberekre „teoretikus értelemben" akarjanak hatni, hogy egy puszta nézetet rájuk erőltessenek arról, hogy miképpen alakíthatók ki a legjobban a gazdasági viszonyok. Egy megfontolt gazdasági elmélet sohasem lehet ösztönzés az egoista hatalmakkal szemben. Egy ideig képes egy ilyen gazdasági teória a tömegeknek bizonyos lendületet adni, amely látszólag hasonlít az idealizmusra. Tartósan azonban egy ilyen elmélet senki számára sem hasznos. Aki egy ilyet beleolt az emberi tömegekbe, anélkül, hogy nekik valami mást, valóban szellemit adna, az vétkezik az emberi fejlődés igazi értelmével szemben.
A legtöbb mindabból, amit manapság a pártok nyújtanak gyógyszer gyanánt a társadalmi életben, elveszíti értékét, merő szemfényvesztésnek és üres szólamnak bizonyul, és nélkülözi a kellő ismeretet az emberi életről.
Ami egyedül segíthet, az egy szellemi világszemlélet, amely önmaga által, azáltal, amit nyújtani tud, a gondolatokba, az érzésekbe, az akaratokba, röviden, az ember egész lelkébe képes behatolni. Owen hite az emberi természet jóságában csak részben helyes, másfelől azonban egyike a legbosszantóbb illúzióknak. Annyiban helyes, hogy minden emberben ott nyugszik egy „magasabb én", amely felébreszthető. Ez a maga alvásából azonban csak egy olyan világfelfogás segítségével szabadítható fel, amely a fent nevezett sajátosságokkal rendelkezik. Ha bevisszük az embereket olyan berendezkedésekbe, amilyeneket Owen kigondolt, akkor a közösség a legszebb értelemben gyarapodni fog. Ha azonban olyan embereket terelnek egybe, akiknek nincs egy ilyen világfelfogásuk, akkor az intézmények jóságának hosszabb vagy rövidebb idő után szükségképpen rosszba kell átfordulniuk. Ugyanis a szellemre irányuló világfelfogást nélkülöző embereknél éppen azok az intézmények, amelyek az anyagi jólétet elősegítik, szükségszerűen az egoizmus fokozódását is kiváltják, és ezzel lassanként bajt, nyomort és szegénységet okoznak. - Éppen a szó őseredeti jelentésében helyes az, hogy csak az egyénen segíthetünk, ha neki csupán kenyeret adunk; egy közösségnek csak azáltal adhatunk kenyeret, ha hozzásegítjük egy világfelfogáshoz. Semmit sem használna ugyanis, ha egy közösség minden egyénének kenyeret akarnánk adni. Kis idő múlva a dolognak mégiscsak úgy kellene alakulnia, hogy sokaknak ismét nem lenne kenyerük.
Ezen alapelvek megismerése kétségkívül megfosztja illúziójuktól azokat az embereket, akik magukat a nép jótevőinek szeretnék tekinteni. Mert ez az ismeret a szociális jóléten való munkálkodást igazán nehéz dologgá teszi. Ráadásul olyanná, amelyben a sikerek bizonyos körülmények között csak egészen kis részsikerekből tevődnek össze. A legtöbb mindabból, amit manapság a pártok nyújtanak gyógyszer gyanánt a társadalmi életben, elveszíti értékét, merő szemfényvesztésnek és üres szólamnak bizonyul, és nélkülözi a kellő ismeretet az emberi életről. Semmilyen parlamentnek, semmilyen demokráciának, semmiféle tömegagitációnak, semminek mindezekből nem lehet jelentősége a mélyebbre pillantó ember számára, ha azok a fent kimondott törvényt megsértik. Minden efféle csakis akkor működhet előnyösen, ha e törvény értelmében lép fel. Rossz illúzió azt hinni, hogy egy nép képviselője valamely parlamentben hozzájárulhat bármivel is az emberiség boldogulásához, ha működését nem a szociális alaptörvény értelmében szabályozza.
Mindenhol, ahol ez a törvény érvényesülni kezd, mindenhol, ahol valaki ennek értelmében cselekszik, amennyire ez lehetséges számára azon a területen, ahová az emberi közösségen belül került: ott a jót célozzák meg, még ha olykor ez csak csekély mértékben sikerül is. Csakis az ilyen módon létrejött egyes hatásokból bontakozik ki egy jótékony szociális összfejlődés. -Mindenesetre az is előfordul, hogy egyes esetekben nagyobb emberi közösségek sajátos hajlammal rendelkeznek arra, hogy segítségükkel a jelzett irányban egyszer csak nagyobb siker következzen be. Már léteznek most is bizonyos emberi közösségek, amelyek adottságaiban ilyesmi készül elő. Ezek lehetővé fogják tenni, hogy segítségükkel az emberiség mintegy ugrást hajtson végre a társadalmi fejlődésben. A szellemtudomány előtt ismertek ilyen emberi közösségek; de nem lehet feladata, hogy efféle dolgokról nyilvánosan beszéljen. - Megvan annak is az eszköze, hogy nagyobb embertömegeket egy olyan ugrásra előkészítsünk, amely már belátható időn belül végbevihető. Amit azonban mindenki megtehet, az az, hogy a maga területén a fenti törvény értelmében cselekedjen. Nincs a világon egyetlen olyan hely sem, ahol erre egy embernek ne lenne módja: legyen az a hely látszólag mégoly jelentéktelen is, vagy akár a legbefolyásosabb.
Mindenesetre a legfontosabb az, hogy mindenki keresse az utat egy olyan világszemlélethez, amely a szellem igazi megismerésére irányul. Az antropozófiai szellemi irányultság minden ember számára ilyen felfogássá fejlődhet, ha egyre inkább olyan módon alakul, ahogyan az tartalmának és a benne létező adottságoknak megfelel. Általa megtapasztalhatja az ember, hogy nem véletlenül született valamilyen helyre és valamely időben, hanem hogy a szellemi ok-ságtörvény, a karma, szükségszerűen állította arra a helyre, ahol találja magát. Beláthatja, hogy jól megalapozott sorsa helyezte abba az emberi közösségbe, amelyen belül fellép. Képességeiről is észreveheti, hogy azok nem egy vak véletlen révén jutottak számára, hanem hogy azoknak jelentőségük van az okságtörvényen belül.
Mindezt pedig úgy tudja belátni, hogy ez a belátás nem marad meg pusztán józan észdolognak, hanem fokozatosan belső élettel járja át az ember egész lelkét.
Megjelenik az emberben az az érzés, hogy létének magasabb értelme van, ha a világban elfoglalt helye szerint és képességei alapján dolgozik. Semmilyen ködös idealizmus nem fog következni ebből a belátásból, hanem inkább az ember teljes erejének hatalmas impulzusa, és cselekvését ebben az irányban éppolyan magától értetődőnek fogja tekinteni, mint más vonatkozásban az evést és az ivást. Továbbá megismeri azt az értelmet, ami ahhoz az emberi közösséghez kapcsolódik, amelyikhez maga is hozzátartozik. Felfogja azokat a viszonyokat, amelyek alapján az ő emberi közössége másokhoz viszonyul; és így e közösség egyes szellemei az egész emberi nem egységes missziójának szellemi-célteljes (zielvoll?) képévé fognak összekapcsolódni. Megismerése pedig az emberi nemtől képes lesz továbbemelkedni az egész földi lét értelméhez. Csak aki nem teremt magában kapcsolatot az ebbe az irányba mutató világfelfogással, táplálhat kétséget aziránt, hogy e világfelfogásnak úgy kell hatnia, ahogy itt bemutattuk. A mai időkben persze a legtöbb emberben kevés hajlandóság van arra, hogy valami ilyesmit elfogadjon. Mégsem maradhat el, hogy a helyes szellemtudományos felfogásmód egyre szélesebb körökre kiterjedjen. Abban a mértékben, ahogyan ez megtörténik, az emberek meg fogják találni a helyes utat, hogy a szociális haladást megteremtsék. Ebben nem kételkedhetünk azon az alapon, hogy mostanáig állítólag semmilyen világszemlélet nem hozta meg az emberiség boldogulását. Az emberiség fejlődésének törvényei szerint semmilyen korábbi időpontban nem jelenhetett meg az, ami mostantól fokozatosan lehetségessé vált: minden embernek átadni egy olyan világfelfogást, amely a jelzett gyakorlati siker kilátását ígéri.
Az eddigi világnézetek csak egyes embercsoportok számára voltak hozzáférhetők. De ami jó mindeddig az emberi nemben megtörtént, az mégis e világnézetekből származott. Általános boldoguláshoz csak egy olyan világfelfogás vezethet, amely minden lelket képes megragadni és bennük a belső életet lángra lobbantani. Erre azonban a szellemtudományos felfogásmód mindenütt képes lesz, ahol valóban megfelel adottságainak. - Természetesen nem szabad a pillantást csupán arra az alakzatra irányítanunk, amelyet ez a felfogásmód mindeddig magára öltött; a mondottak helyességének elismeréséhez szükséges belátnunk, hogy a szellemtudománynak a maga magasrendű kultúrmissziójához még fel kell nőnie.
Mostanáig a szellemtudomány több okból is még nem tudta felmutatni azt az arculatát, amit egykor majd megmutat. Ezen okok egyike az, hogy valahol előbb meg kell vetnie a lábát. A szellemtudománynak ezért egy bizonyos embercsoporthoz kell fordulnia. Ez természetesen csakis egy olyan lehet, amelyik fejlődésének sajátossága révén a világrejtély egy újszerű megoldására vágyik, és a benne egyesült személyek előkészítése révén egy ilyen megoldás iránt megértést és érdeklődést tanúsít. Magától értetődő, hogy a szellemtudománynak a maga közléseit egyelőre egy olyan nyelvbe kell öltöztetnie, amely a jelzett embercsoporthoz idomul. De abban a mértékben, ahogyan a feltételek a jövőben megteremtődnek, a szellemtudomány meg fogja találni azokat a kifejezésformákat is, amelyekkel még egyéb körökhöz is szólhat. Csak az az ember hiheti, hogy a szellemtudományos közlés jelenlegi formája valami végső, vagy úgyszólván az egyetlen lehetséges forma, aki teljesen zárt, merev dogmákat akar. - Éppen azért szükséges a szellemtudománynak ilyen módon lassan dolgoznia, mert számára nem lehet arról szó, hogy puszta elmélet maradjon, vagy csupán a tudásvágyat elégítse ki. Céljaihoz éppen az emberiség haladásának most jellemzett gyakorlata is hozzátartozik. De csak akkor tudja az emberiségnek ezt a haladását véghezvinni, ha ehhez megteremti a valóságos feltételeket. És ezek a feltételek másként nem idézhetők elő, mint úgy, ha az egyik embert a másik után hódítja meg. Csak ha az emberek akarják, akkor halad a világ előrefelé. Hogy azonban akarjanak, ahhoz mindegyiküknél a belső lelki munka szükséges. Ez pedig csak lépésről lépésre hajtható végre. Ha ez nem történne meg, akkor szociális területen a szellemtudomány is csak agyrémeket valósítana meg, és semmilyen gyakorlati munkát nem végezne.
Fordította: Szabó Attila
Rosa Mayreder (bécsi festő- és írónő) fontos szerepet játszott Rudolf Steiner életében abban az időszakban, amikor a Szabadság filozófiája c. műve egyre határozottabb formát kezdett ölteni. Steiner „Életutam" c. könyvében így ír róla: „Rosa Mayreder volt az, akivel erről a művemről a legtöbbet tudtam beszélni. Belső magányosságomat, amelyben éltem, részben ő oldotta fel. Rosa Mayreder az emberi személyiség megismerésére törekedett, én viszont annak a megismerésére, hogyan nyilatkozik meg a világ, amelyet ez a személyiség felnyíló szellemi szemével megtalálhat. A két szemlélet közötti különbséget át is lehetett volna hidalni." Rosa Mayreder későbbi naplójegyzetei arról tanúskodnak, hogy ez az áthidalás mégsem tudott létrejönni; ahhoz, amit Steiner antropozófiaként a világba állított, ő nem tudott eljutni.
Kürschner azt írja, hogy a sürgősebb régebbi kötelezettségek és a karácsony táján mindig megszaporodó irodalmi munkák miatt mindeddig a legjobb akarattal sem volt még lehetséges számára a neki átadott munkákkal behatóan foglalkoznia, de hogy ezt a legközelebbi jövőben meg fogja tenni. Úgyhogy hamarosan számíthatunk a döntésre.
A siker, amiben időközben része volt Önnek egyéb alkotóterületein, a legmélyebb örömet okozta nekem. Ön talán még mindig nem hiszi el teljes mértékben, hogy milyen sokra tartom tehetségét, és hogy Önben a merészen gondolkodó művésznőt tisztelem és méltányolom. A fényes világosság a pszichológiai motiválásban, az élet minden olyan helyzetének finom ábrázolása, ahol a problémák a szembeszegülő valósággal találkoznak, mindez annyira megragad az Ön írásaiban. Az Ön festményeit mindenesetre még nem ismerem személyes közelségből, de a pillanatnyi nélkülözés fájdalmas érzése mellett visszaemlékszem az Ön közvetlen szemléleti törekvésének életteljességéből származó művészeti ítéleteire, amelyek mindig annyira lebilincseltek engem. Ön azokhoz a szellemekhez tartozik, akikről azt lehet mondanom: „megnyugtatnak engem, amikor velem összehangolódnak, és szeretnék tőlük alapvetően nem eltérő nézeteket a magaméinak tudni". Amikor Ön megmutatja, ahogyan az élet magasrendűsége a hétköznapiság fonalán függ, és gyakran csak azért, mert hiányzik a lehetősége e fonalat elszakítani, a szabadságra irányuló küzdelmében vereséget szenved, olyankor Ön számomra mindig a lélekből ír. Novellisztikus karcolatai meg fogják mutatni, hogy hogyan lehet a legtetszőbb valóságot az élet miértjére irányuló kérdésekkel áthatni anélkül, hogy ez didaktikussá válna. És ebben rejlik az Ön művészi feladata. Ön bebizonyította nekem, hogy az ember a legkisebbre szétbonthatja, szétszedheti az anyagát, anélkül, hogy művészietlenné tenné; nem kevésbé megmutatta számomra azt is, hogy alámerülhetünk a valóságba annak minden ellenszegülő elevenségével szemben anélkül, hogy magát a szabad személyiséget, az ésszerű világosság szilárd támasztékát eközben elveszítenénk. Az Ön egész lénye iránti szimpátiámat növekedni láttam abban a mértékben, ahogyan az önmagunk megtartása iránti, az emberi totalitás teljesen korlátlan kibontakozása iránti vágyat megismertem. A teljes emberi mivolt, amely nem ismer rangot, fajt, semmi olyat, ami bennünket fél-, negyed-, vagy nyolcad emberekké tesz, az erre irányuló törekvés számomra olyannyira felemelő volt, hogy az ebből származó öröm nagyságát nem tagadhatom.
Ha énemmel el kell merülnöm, el kell tűnnöm az objektumban, anélkül, hogy magamat megtalálnám benne, akkor a megismerés többé már nem is lehet az, aminek lennie kell, tudniillik a rendeltetésem magyarázata. Csak akkor érzem magam mindenestül a saját emberi mivoltomban, ha ismerem azt a pontot, amely az „énemet", az individuális létemet összeköti a világegyetem létével. Számomra a tudomány végső soron az arra a nagy kérdésre való válasz, hogy mit jelent az „énem" a világegyetemmel szemben. Öntudatomról csak azon célból akarok lemondani, hogy az objektumban újra rátaláljak. De az öntudatot elhajítani azért, hogy a végtelen objektivitásban nyoma vesszen, ez semmikor sem vezethet megismerésre. Az egyén-lét, az elkülönülés mint „én", ez jelenti számomra a nagy kérdést, ez jelenti számomra a létezés fájdalmát és kínját. A megtalálást az objektumban, a feloldódást a világegyetemben - a megváltást és a magasabb világharmónia derűs élvezetét. Félelmetes magunkat kivetve látni a világszellem szférájából, egy pontnak lenni a világépítményben; elviselhetetlen, „énként" létezni. De levetni a különállóságnak ezt a bőrét, kilépni arra a síkra, ahol a világszellem teremt, és látni azt, ahogyan az Egész lényében az én individualitásom is meg van alapozva, és az időtlen szemlélet álláspontjáról individualitásom saját időbeli létét megragadni: ez egy olyanféle pillanata az elragadtatásnak, amiért az embernek a létezés minden kínját kell cserébe adnia. Aki azonban soha nem volt „én", az nem is tudja megragadni az „ént"; aki soha nem szenvedett, az nem foghatja fel azt a gyönyört sem, ami a fájdalom megértésében rejlik. Aki az elkülönültség kínját nem éli át, az az önfel-oldódás örömében sem részesülhet. Ahhoz, hogy meghalhassunk, előbb élnünk kell. (...)
Hű barátsággal: az Ön Rudolf Steinere
(Megjelent: Rudolf Steiner: Briefe II. 235. o., GA 39, Rudolf Steiner Verlag, Dornach)
(1894. december 22. Bécs)
Kedves levelével nagy és őszinte örömet szerzett nekem. Rögtön meg is vallom Önnek: az eltelt időt tekintve nem voltam egészen biztos abban, hogy ezúttal csakis a túlterheltség lehet az Ön hosz-szú hallgatásának oka. Nekem áldatlan hajlamom van a bizalmatlanságra, ami ezenfelül az utóbbi két év élményei révén még végzetes táplálékot is kapott; és ez a bizalmatlanság minden alkalommal arra ösztökél, hogy barátaim hűségében, ragaszkodásában, őszinteségében kételkedjem. Ez szomorú beismerés, amit most Önnek teszek - de hogy ezt megteszem, a legjobb bizonyítéka annak, hogy az Ön levele ezeket a fájdalmas és nyomasztó képzeteket, amennyiben az Önhöz való viszonyomba is belopóztak, teljesen elűzte. És ezt szívből köszönöm Önnek.
Örömtelen évek voltak azok, amelyek fölöttem tovasuhantak, amióta az utolsó alkalommal láttuk egymást. Az embereknek az a régi köre, amelynek legértékesebb adományaként az Ön barátságát köszönhetem, széthullott, és - nem nélkülözve a legkeserűbb csalódásokat sem - elidegenedett tőlem. Új viszonyba léptem az élettel, a nyilvánossággal, amiben azonban én nem teljes személyiségként, hanem csak bizonyos fenntartásokkal és megfontolásokkal nyilatkozhatom meg, úgyhogy jelenlegi törekvésemnek ez az egész oldala a barátaimnak sem teheti érthetővé kommentár nélkül annak valódi indítékait. Mindebben a belső és külső zavarodottságban egy igazi fényvillanás volt számomra az Ön könyve, A szabadság filozófiája. E könyvnek köszönöm a fogalmi világosságot mindarról, amit korai ifjúságomtól fogva az érzés egy csupán egyéni irányultságának homályosságában a szellemi élet legmagasabb tartalmának véltem. És ahogy az Ön számára „személyes élmény minden egyes sorában" a könyve, úgy az nekem is a legmélyrehatóbb jelentőségű személyes élmény, ami saját jövőbeli belső sorsomra tartósan hatással lesz. Ahogyan Ön a cselekvés szabadságát felfogja, mint az egyes individuum specifikus képességét, amelyet a fejlődés útján ért el, számomra új fényt látszik árasztani az emberiség egész történelmére. És ahogy Ön az emberi megismerés legnehezebb problémáját egy ennyire világos és érthető formában megoldotta a szabadság javára, annak szerintem beláthatatlan jelentősége lehet a modern szellemi élet eljövendő alakulását illetően. Már most nagyon örülök, hogy szóban is beszélhetek Önnel könyvének azokról a pontjairól, amelyek a leginkább közel állnak hozzám. A legújabb hírek szerint, amit hozzám Zitter juttatott el, szabad azt feltennem, hogy az Ön jövetelének időpontja már nincs túl messze. Azt hiszem helyesen teszem, ha Schopenhauer életrajzát eljuttatom Zitterhez. Élvezettel olvastam. Úgy tűnik nekem, rendkívüli tapintattal és szuverén tárgyismerettel van megírva. És a feladat nem volt könnyű, nevezetesen annak számára, aki, mint Ön, ezt az ellenszenves személyiséget teljesen átlátja és utálja. A leginkább meglepett engem a schopenhaueri alapgondolatok forrásainak kimutatása Fichténél. Nem Ön az első, aki a dolgok ezen összefüggését leleplezte? (...)
Az Ön hűséges Rosa Mayredere
(Megjelent: Rudolf Steiner: Briefe II. 235. o., GA 39, Rudolf Steiner Verlag, Dornach)
Antropozófus-kongresszus. Stanzi meghívott engem Dr. Steiner egyik előadására. Hatásának ténye számomra egyszerűen megmagyarázhatatlan. Papos öltözetben jelenik meg, feketében, magasan zártban; a zsúfolt terem frenetikus tapssal fogadja őt. Zengő hangon beszél, egyhangúan, fennkölten, kenetteljesen, egy prédikátor módján. Amit mond, három kategóriában ragadható meg: szellemes aforizmák egy sokoldalú tudásból merítve, üres szószaporítás „raktáron levő" frázisok által, és érzékfeletti képességek alapján tett érthetetlen utalások egy olyan területről, ahol a tudományos gondolkodás kontrollja, amire hivatkozik, teljesen csődöt mond. Kizártnak tartom, hogy hallgatóinak nagy többsége ezeket a fejtegetéseket követni tudja. Talán az az ígéret, hogy a modern tudomány hosszadalmas képzési menete nélkül, meditációs gyakorlatok útján egy rendkívüli „mondhatnám, szellemi látáshoz" lehet eljutni, és ezáltal a múltba és a jövőbe lehet életteljesen belelátni, talán ez az, ami az embereket az antropozófiához vonzza. De talán Steiner hatásának magyarázata csak abban a kenetteljes hanghordozásban rejlik, amellyel az embereket hipnotizálja. (...)
(...) Este a kávéházban olvastam, hogy Rudolf Steiner tegnap meghalt. Bensőleg oly kevéssé voltam vele összekötve, mégis fájdalmasan érzem kevés ifjúkori társaim egyikének elvesztését. E kapcsolat mérlege számomra ennek ellenére semmitmondó marad. Önéletrajza rólam szóló fejezeteinek megjelenése után a „Goetheanum" folyóiratot minden héten megküldték nekem ennek az önéletrajznak a folytatásaival. Az őszintétlenség, a szépítgetés, a rendezgetés benyomása abban épp olyan hidegen hagy, mint egész személyisége. Hogy ennyire erős hatást gyakorolt sok ezer emberre, számomra most is, csakúgy, mint azelőtt, felfoghatatlan marad.
(Megjelent: Der andere Rudolf Steiner, 49-50. o., Pforte Verlag, Dornach, 2005.)
Fordította: Szabó Attila H
Rudolf Steinernek Friedrich Ecksteinhez írott levele két olyan rejtélyt állít elénk, melyek megfejtése fontos lehet azok számára, akik elmélyülten akarnak foglalkozni Rudolf Steiner és Goethe biográfiájával.
Az egyik: az alig harmincéves Steiner földi életének két legfontosabb eseményét említi, két találkozást, melyekről azt mondja, hogy egészen más ember lenne, ha ezek nem következtek volna be.
A másik az a rejtély, melynek megfejtése elvezethet Goethe igazi megértéséhez, túl a költőn, a művészen és a természettudóson.
(Szerkesztőség)
Nehéz lenne most elmondanom, mennyire hálás vagyok Önnek két leveléért. Egy dolgot azonban mégis szeretnék elmondani, ami mintegy kényszerít, hogy elmondjam Önnek: két olyan esemény van az életemben, amelyek annyira a földi létem legfontosabb eseményei közé tartoznak, hogy egészen más ember lennék, ha ezek nem következtek volna be. Az egyikről hallgatnom kell; ám a másik az a körülmény, hogy Önt megismertem. De hogy Ön mit jelent számomra, azt Ön jobban tudja, mint én magam; de hogy határtalanul hálásnak kell lennem Önnek, azt én tudom. Hiszen lakonikus levele, „olvassák el Jung-Stilling Honvágyát", sok vaskos kötettel felér. Egy ilyen könyv tanítja meg nekünk a „halj meg és legyél"-hez vezető utat. Tud arról, hogy Jung-Stillingnek van egy „Kulcs a honvágyhoz" című írása is?
Sajátos az a mód, ahogy Goethe szembenállt Junggal. Leveleiben egészen sajátos szavakat használ ezzel a barátjával kapcsolatban. És merem állítani, hogy Jung számára Goethe volt a legszimpatikusabb ember, akivel valaha is találkozott.
Most azonban szeretném Önnel bizalmasan közölni Goethe néhány kijelentését, és ezekről az Ön véleményét meghallgatni.
„Egy olyan korban élünk, amikor napról napra több ösztönzést kapunk, hogy azt a két világot, a fölsőt és az alsót, amelyhez tartozunk, mint egymással kapcsolatban állót szemléljük."
„A szemlélődő szellemében állandóan váltakozva jön létre egy egyensúlyban mozgó szisztole és diasztole."
„Az emberek lényét sokféle módon lehet megragadni.
1. A hasznosak, haszonlesők és hasznot követelők az elsők, akik a tudomány területét körbehatárolják és a gyakorlatiasat megragadják; a tapasztalat révén nyert tudat biztonságot nyújt nekik, a szükségletek pedig egy bizonyos működési területet.
2. A tudásra szomjazóknak nyugodt, önzetlen pillantásra van szükségük, egy kíváncsi nyugtalanságra, tiszta értelemre, és ezekkel állnak kapcsolatban. Ok is csak tudományos értelemben dolgozzák fel azt, amivel találkoznak.
3. A szemlélődők produktívan viselkednek, és a tudás, amennyiben önmagát gyarapítja, megköveteli - anélkül, hogy észrevennénk, - a szemlélődést, és maga ebbe megy át; és bármennyire is keresztre feszíti és megáldja a tudással rendelkezőket az imagináció, ahhoz, hogy ne tévedjenek, a produktív képzelőerőt kell segítségül hívniuk.
4. A megvilágosodottak, akiket egy büszke értelemben létrehozóknak (megteremtőknek) lehetne nevezni, a legmagasabb fokon produktívan viselkednek; ugyanis miután az imaginációból indulnak ki, tudásuk teremtéssé válik, ideális folyamatuk a világfolyamat."
Azt hiszem, csak az érti Goethét, aki megérti ezeknek a szavaknak az értelmét. Számomra világos, hogy Goethe a „világfolyamatban részesnek lenni" alatt az individuumnak a világmindenségben való feloldódására és újra magáratalálására gondolt, az ember Istenné válására. Ebből a szempontból jellemző rá, hogy egyszer azt mondta: titkomként kell őrizzek valamit, és aki kívülről lát engem, az semmit nem lát belőlem. Ez utóbbi mondást nem tudom szó szerint idézni, de a lényeget helyesen idéztem. Sajátos, hogy Fichte a Goethével való személyes kapcsolatból arra a nézetre jutott, hogy ez utóbbi (Goethe) éli azt, amit ő maga (Fichte) gondol. Innen ered az a megingathatatlan bizalom, melyet Fichte Goethe iránt táplált, még az áldatlan ateizmus-vita után is.
Ismeri Erasmus Francisitől a „Hajnalpír ellensugarát"? Tudja, hogy Widmann-nál Fauszt „nagy ünnepnapokon, amikor reggel felkelt a Nap, a crepusculum matutinumot1 használta? Vesse össze Fauszt szavait megvakulásakor (Fauszt II. rész): „Az éjszaka egyre mélyebbé, mind mélyebbé válik, Csak bent ragyog világos fény", Hamann szavaival: „minél jobban nő életem éjszakája, annál világosabbá válik szívemben a reggel."
Bizonyára nem lesz érdektelen az Ön számára, ha elolvassa a Divan-ból (Hempel, VI. kötet a 160. oldaltól) az „Újra megtalálás"-t (Wiederfinden).
Remélem, hogy egy következő levelemben érdekes dolgokat közölhetek Önnel a „Mese a zöld kígyóról" című írásról; a Goethe környezetéből származó magyarázatokról van szó, amelyeket ő maga állított össze, csak én még nem láthattam ezeket.
Már csak egy kérésem van: adja át üdvözletemet a kedves körnek, melynek - ugyanúgy, mint Önnek - maradok hű barátja
az Ön Steinere
„. barátom, Friedrich Eckstein, eredetileg gyáros, aki az egész világot beutazta, lovagolt Örményország hegyei közt, hajózott a Missziszipin egy öreg gőzössel, nagy tudós volt, alapos ismerője a filozófiának, magasabb matematikának, asztronómiának és kémiának, misztikus és zenerajongó, keveréke a legmagasabb kultúrának és zeneértésnek, ahogy ez csak Bécsben fordulhatott elő. Ez az ember az első Bayreuthi Ünnepi Játékokra lelkesedésből gyalog zarándokolt Bécsből Bayreuthba, igazi zarándokként, később aztán szétgyalogolt csizmáját a Wagner-múzeumnak ajándékozta. Palesztrina Hohelied-motettáinak minden ütemét ismerte, ahogy Bach miséinek is, és ahogy Leibnitz és Kant minden mondatát is. Lelkesedésből titkárként szolgálta Anton Brucknert, és Bruckner első szimfóniáit és Hugo Wolf első dalait saját költségén adta ki. Hugo Wolf, amikor semmi pénze nem volt, hónapokon át Eckstein lakásában lakott, melynek falait a mennyezettől a padlóig értékes könyvek borították, különösen filozófiai, matematikai és kémiai művek."
(Részlet Max Graf bécsi zenekritikus Friedrich Ecksteinről írt visszaemlékezéséből) H
Régebben tudta az ember, hogy az éjfél a kísértetek órája. Mindenki igyekezett, hogy már aludjon vagy legalább háza védő teteje alatt legyen, amikor az óra 12-t üt. Rettegtek a gonosszal való találkozástól.
De valóban csak félelemből menekültek az alvásba? Valóban csak a földi szellemek órájának kí-sértet-borzongását akarták elkerülni? Nem érezték felvértezve magukat a segítség- és áldás misztériumával is, amely az „éjszaka közepén" a lélekkel szembejött az alvás mélyéből? Hiszen a mai napig azt mondjuk, hogy az éjfél előtti alvás a legjobb, és ezzel eredetileg nemcsak azt gondoltuk, hogy a legjobb fizikai felüdülést nyújtja, hanem hogy az alvó lelke az éjfél pillanatában tud a legmélyebben inni az égi szférák fiatalság-kútjából. Egy áldott szellemórát kell adni az alvónak, amelynek csak egy félelmetesen kísérteties ellen-és árnyékképe a földi szellemóra.
Az alvás a halál testvére. Szárnyain ugyanazon szférába viszi a lelket, amelybe a lelki-szellemi emberlény is bekerül, amikor átlép a halál kapuján. Itt nem érvényes az új kopernikuszi világnézet, amelyre oly büszke az emberiség, amely azonban csak a világ fizikai-materiális külső oldaláról bizonyul igaznak. Az alvók és a holtak világa a régi ptolemaioszi világkép alakzatát követi, amelyet megmosolyogtak és idejét múltnak nyilvánítottak, amint már nem értették meg, hogy ez nem a megtestesült világra vonatkozik, hanem a születés előtti és halál utáni világra, a lélek birodalmában és a szellem országában testiségétől megszabadult lényre: ahogyan a Földet térbelileg körülveszi a légréteg fátyola, az atmoszféra, a téren túl szellemileg beburkolja a hét szféra, a Hold, a Merkur, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz, amelyek égi pályáikkal csak térbeli határjelzések. Minden igazi leírásból, amely arról szól, hogy az emberlénynek át kell mennie a halál kapuján, - származzon az a régi nézetekből származó mitikus, vagy legyen az az újabb szellemkutatás gondolatformált nézetekből, - kiderül, hogy az előrehaladó jövőbeli emberi sors felépítése számára döntő a hét szféra közbülsőjébe való belépés és átmenet: a Napszféra. Odáig át kell élnie az emberlénynek a megtisztulás fokait. Mindent, amit a földi életből a tisztátalanságban, rosszban, tökéletlenségben magunkban hordunk, vissza kell hagyni a három szférában, a lélek birodalmában. Lehet, hogy már nem sok marad belőle, amikor közeledik a világ közepének kapujához. Itt kiderül a „Nap", amely a bevégzett földi élet valódi elveszíthetetlen eredménye. Az emberlény legnagyobb részébe a szürkülő éjszaka ereszkedik le. A lélek birodalmának és a szellem országának határán az emberlény belép a világéjfél szférájába: és ez - bármily érthetetlen, megjelenhet a földi gondolkodásunkban is - ez a Napszféra. Azon részünket, amely kiállja a próbát, az a megtiszteltetés éri, hogy a halál utáni élet szféráiban történő vándorlás során a döntő küszöbön látja „az éjféli Napot". A világ közepén meglátott Nap a kút, amelyből az emberlény a nagy megújulást, eljövendő sorsának felépítő erejét issza.
Amikor az éjféli alvás az, aminek valójában lennie kell, az azt jelenti, hogy az emberlény nem szívja tele magát napi életének egyes nehézségeivel, amelyek éjjel megbénítják a lélek szárnyait, akkor az alvás felemel bennünket ugyanarra a szférikus szintre. Ezután az alvásnak is van éjfélje, amelyben a világ napközepébe visz minket. A régebbi gyermeki időkben az alvás belső éjfélje még egybeesett a földi-időbeli éjféli órával. De az alvás a mai embert is el tudja vezetni az „éjféli Naphoz", akinek gyakran kell nappallá tenni az éjszakát. Az angyal vezeti, a lélek a teremtés forrásánál jár, ahol állandóan elhangzik a szellemszférában a világszó: „Legyen fény!". Csak az éjszakai Nap teszi az alvást a legmélyebb értelemben felfrissítővé és megfiatalí-tóvá, úgy hogy a felébredés reggel olyan legyen, mint egy újjászületés. Enélkül az ember az éjszaka ifjú kútjából nem egy megfiatalodott lelkület sugárzását hozza magával, amely belülről kifelé derűssé teszi a napot. A tipikus modern ember elvesztette az alvás kozmikus mélységét: az éjszaka Napáldás nélkül marad, és amikor elegendően sok órát felhasznált az éjszakai pihenésre, fáradtan, el-nyűtten és szorongva megy útján. Ahelyett, hogy a Nap vendége lenne az égi szellemi órában, a földi kísértetóra zsákmányává válik, amely elől a korábbi generációk az alvásba menekültek. Mivel a lélek nem ért el éjjel a szellemi Napszféra-magasságig, nappal is hiányoznak a szárnyak, amelyre szükség van a Géniuszhoz való felrepüléshez. Mert nem világította meg éjjel a Nap, az éjjeli kísértet elsötétítette a verőfényes nappalt.
Az év folyamán fizikai-földi világunkat egyszer megérinti az „éjféli Nap" titka, amely tulajdonképpen a térfölötti szféra-magasságokhoz tartozik. A szellemi Nap áldása a természet ritmikus változásában egyszer leereszkedik a földhöz. Ez a téli napfordulókor történik meg, amikor a külső nap fizikai fény- és hőhatása a legkisebb mértékre lép vissza. A fizikai Nap a legnagyobb Föld-távolságba kerül, az éjszaka a lehető legnagyobb erejét éri el a nappal fölött; ez az év-éjfél. A Nap fizikai visszalépése a Föld áldásáért történik. Azért teszi, hogy az új évkörben a Föld számára életet teremtő sugárzó hatás a kozmikus élet forrásához lépjen és abból újítsa meg erejét. A „Szellemországban", a szellemi Nap-szféra kozmikus Betlehemében a téli napfordulókor a földi Nap újjászületik. A Nap önmaga van a hideg tél közepén, valószínűleg az ég jászolában az égi gyermek, amely minden sötétség fekete barlangját megvilágítja. A status nascendi (a keletkezés állapota), az újszülött évnap legelső őserőszerű növekedése, az évközti 13 szent éjszaka és különösen az ünnepi éjszaka a titok, amely megnyitja ezt a kiemelt időteret. A fizikai nap szabadabbá teszi a teret és az utat, úgyhogy az „éjféli Nap" égi szellemórája nemcsak azokba az éjszakákba, hanem a fizikai napi életbe is beletölti fiatalító erejét, amely elűzi a földi szellemóra kísérteteit.
Amikor távol a zajongó embernyüzsgéstől, a földi városkában Betlehemben egy istállóként szolgáló sziklabarlangban megszületett a Jézusgyermek, és ez azonos egy sugárzó Nappal, amely megvilágította a jászolból a sötétséget, a kozmikus nap-misztérium tiszta emberi képmása keletkezett, amely ugyanabban az évórában vált valósággá. A világ szent-éjszakája a földi szent-éjszaka eseményévé vált. A pásztorokban, akik a mezon aludtak, a klasszikus lelki erőkben felébredt az „éjféli Nap" látása, éspedig úgy, hogy észrevették, ahogyan a kozmikus misztérium kegyelemmel telten egybeesett a várva várt Messiás földre születésével. A szakramentális élet áramlásával követjük a Nap teremtő-szellemi-fizikai pályáját az év éjféli órájában, amikor a három szentség cselekményeivel ünnepeljük a karácsonyt, amely a Szent estén és éjfélkor kezdődik és bevezet a karácsonyi napokba. Az „éjféli Nap" forrássá is válik, amelyből a szakramentális áramlás egy elkövetkező év számára újra megtöltődik, amikor nekünk, akik Betlehemben a jászolnál térdepelünk, kinyitja az ablakot éjfélkor a kozmikus Betlehemre, amelybe amúgy az angyalok csak az alvók és a holtak lelkét viszik: a testtől megszabadult szellemországba.
A világ ma éjféli a kísérteties földi szellemóra értelmében. Az embernek nem kell bevárnia az éjféli órát, hogy szembeszálljon a gonosszal. Aki ismeri az éjfél karácsonyi oldalát, és évente mélyen felveszi a lelkébe, annak a krisztusi szellemóra, amelyben a jászolban fekvő gyermek képe által láthatóvá válik a Nap a kozmikus Betlehemben, amely segíteni tud, hogy bevigye a karácsonyi fényt a külső éjféli sötétségbe.
Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela
A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999 Urachhaus GmbH, Stuttgart
...Az év múlása bizonyos módon olyasmi, ami földi életünk során ritmikusan jelentkezik. Tegnap megnéztük, hogy az év haladta a Föld lelkiségének-szellemiségének a Föld általi ki- és belégzését mutatja. Ha a Föld e légzési folyamatának négy fő pontját - ahogyan tegnap lelkünk elé lépni engedtük - még egyszer megjelenítjük, akkor azt kell mondanunk: a karácsonyi ünnepi időszak a Föld lélegzetének benn-tartását mutatja nekünk. A lelki-szellemit a Föld teljesen magába szívta. Mélyen a Föld belsejében nyugszik mindaz, amit a Föld a nyáridőben kibontott, engedvén, hogy a Kozmosz felfrissítse.
Mindazt, ami megnyílt és a kozmikus erőknek átadódott a nyáridő alatt, a Föld beszívta, és a Föld mélyében nyugszik a karácsonyi időszak alatt. Az ember persze nem a Föld mélységeiben él, fizikailag a Föld felszínén él. Szelle-mileg-lelkileg sem él azonban a Föld mélységeiben, hanem tulajdonképpen a Föld környezetében él. Szellemileg-lelkileg is a Földet körülvevő atmoszférával él.
Ezért az összes ezotérikus tudomány mindig a Föld lényegét a téli napforduló idején, a karácsonyi időszakban ismerte el; mint egy mindenekelőtt titkos dolgot, mint olyasvalamit, mely az emberi megismerés szokványos erőivel nem tekinthető át, ami az ezotérikus misztériumok tartományába tartozik. És minden régebbi időben, melyekben szintén valami hasonló volt jelen, mint a mai karácsonyünnepünk, úgy volt, hogy azt, ami a Földdel karácsonykor lejátszódott, csak a misztériumi tudásba való beavatás révén lehetett megragadni, a beavatás által, ahogyan azt még Görögországban hívták, a chtoni-ai misztériumokban1. A misztériumi megismerésbe való e beavatás révén az ember bizonyos módon elidegenedett a Föld környezetétől, melyben ő szokványos tudatállapotával élt, olyannyira, hogy alámerült valamiben, amelyben fizikailag nem tudott alámerülni: hogy a szellemi - lelkiben alámerült, és megtudta, min esik át a Föld a teljes téli időszak alatt, hogy az ő lelkiségét - szellemiségét beszívja. És aztán e misztériumbeavatás által az ember megtudta, hogy a Föld a nyári napforduló idején egészen különösen fogékonnyá válik a holderőkkel való átjáró-dásra. Ez titoknak számított, ha szabad modern értelemben kifejeznem magamat, a régi misztériumok karácsonyi titkának: hogy az ember éppen karácsonykor tudta meg a mikéntjét - hogyanját annak, hogyan lesz a Föld azáltal, hogy át van itatva, át van hatva saját lelki-szellemiségével, különösen fogékony a Föld bensejében a holderők tevékenységére. Bizonyos régebbi időkben például senkiről sem feltételezték a gyógyítás a tudományának ismeretét, ha nem volt a téli titkokba beavatva, ha nem értette, hogy a Föld, lélegzetének benntartása alatt a holderők tevékenységére saját bensőjében mennyire különösen fogékony, hogy ebben az időben különösen a növényeket gyógyító erőkkel hogyan hatja át, hogyan csinál valami egészen mást a növények világából és nevezetesen az alacsonyabbrendű állatok világából.
A karácsonyi beavatást az ember a földiség mélységeibe való alászállásként érzékelte. De valami mást is összekapcsoltak még ezzel a karácsonyi beavatással. Az ember ezzel a karácsonyi beavatással összekapcsolt valamit, amit egy bizonyos értelemben mint az emberi lényiségre vonatkozó veszélyt érzékelt. Ilyesformán szólt: ha az ember valóban szeretettel szemléli, és tudata megtelik azzal, ami a Földben, mint holderő él a karácsonyi időszakig, akkor az ember olyasfajta tudatállapotba jut, melyen belül nagyon erősnek kell lenni, meg kell nagyon erősítenie magát, hogy elviselje az ahrimáni hatalmak minden oldalról előjövő lökéseit, melyek pontosan a holdtevékenység felvétele révén élnek a Földben.
És csak abban az erőben, melyet az ember saját magában, a saját lelkiségében-szellemisé-gében kifejlesztett, hogy ezeknek az erőknek az ellenállását megtörje, csak ebben az erőben látta az ember azt, ami az embereket földi létük időtartama alatt meg tudja tartani.
De később, bizonyos idővel e karácsonyi misztériumok megünneplése után összegyűjtötték a misztériumtanítók tanulóikat, és egyfajta kinyilatkoztatásként megosztották velük a következőket. Azt mondták nekik: igen, bizonyosan, teljes tudatossággal áttekinteni azt, ami a téli napforduló idején a Föld belsejében működik, ez a beavatás révén lehetséges. Viszont fellép az, nevezetesen akkor, mikor a tavasz megérkezik, a növekvő növényvilággal együtt a Föld mélységeiből - és átitat minden növekvőt, sarjadzót, átitatja magát az embert is, - az, amit ott az ahrimáni hatalmak műveltek. Azokban az időkben, mikor az embereknek még isteni erők voltak ajándékozva, olyanok, mint amelyeket a földi kezdetekkor kapott, eme ősi isteni örökség révén az emberek el tudták viselni az ahrimáni hatalmak lökéseit, melyek ilyen módon a téli holdidőszak alatt az emberiségre áradtak. De - így szóltak a beavatottak tanulóikhoz - jön majd egy idő az emberiségre, amikor az embereket bizonyos módon elkábítja a szellemiek iránt az, amit a Föld holderőként a téli időszak alatt felvesz magába. A tavaszi növekedéssel és rügyezéssel ez a szellemmel szembeni részegségként száll az emberre, és az emberiségtől elveszi annak a tudatát, hogy még egyáltalán valami szellemi létezik. Akkor az emberiség, ha nem találja meg a lehetőségét annak, hogy ezekkel a részegítő erőkkel szemben ellenállást fejtsen ki, a Föld rabjává válik, és nem lesz képes a Földdel együtt továbbfejlődni a Föld fejlődésének jövendőbeli más, magasabb stádiumaiba.
Fordította: Ertsey Attila A fordítás alapja:
Rudolf Steiner: Az évkörforgás, mint a Föld légzésének folyamata. Az év négy nagy ünnepi ideje. Dornach, 1923. március 31. - április 8. Az ünnepi gondolat metamorfózisa, Második előadás,
Dornach, Húsvétvasárnap, 1923. április 1.
1. Khthonia : az alvilág a görög mitológiában (a ford.)
A következő cikk Walter Johannes Steintől származik (18911957) és 1936. januárjában jelent meg a Stein által kiadott angol nyelvű újságban, a "The Present Age"- ben. A német fordításról Thomas Meyer gondoskodott.2
Szeretnék olvasóimmal egy kis sétát tenni a British Museum termein át, és Önök közül azoknak, akik nem Londonban laknak, és mindezeket a csodálatos dolgokat nem láthatják saját szemükkel, a múzeumi hivatalok megadták a szíves engedélyt, hogy néhány fényképet bemutathassak. E tanulmány szándéka, hogy azt a kultuszt bemutassam, mely az úgynevezett Nereiden-teremben található finoman kidolgozott szobrok hátterében áll. A figurák egy templomhoz tartoznak, mely a lykiai Xanthosban állt, és amit Sir Charles Fellowes fedezett fel, aki a figurákat egy 1842-es tengeri expedíció során Angliába hozta.
El tudjuk képzelni, ahogy ez a templom kitekintett a nyugtalan tengerre és ezeknek a félig repülő, félig futó alakoknak a mozdulatai kiemelkedtek a hullámzó víztömegek átéléséből. Az épület egésze egy síremlék, másrészről csaták ábrázolásából és menetelő katonákból is áll. Különösen érdekes az építmény férfi és női alakjainak összehasonlítása. A masírozó férfialakokban egy kifinomult ritmusérzéket találunk, mely oly erős, hogy mindannyian egyetlen átfogó alakként jelennek meg, és arcuk kifejezésében minden másnál erősebben valami csoportszerűség fejeződik ki. Ha a lányalakok felé fordulunk, éppen ennek az ellenkezőjét találjuk: mindegyiküknek teljesen individuális kifejezése van, de az individuális nem érzelmekben jelenik meg náluk, hanem valamiben, ami sokkal objektívebbnek és függetlenebbnek tűnik, mint az egyes lányok személyes érzései. Ebben az írásban megkísérlek a nyomára jutni annak az objektív erőnek, ami e csodálatos mozdulatok puszta látványán keresztül annyira erős benyomást kelt bennünk.
Ahhoz, hogy ezeknek az oly élettel teli alakoknak a mozgásbeszédét megérthessük, először egy pillantást kell vetnünk a görög vázák figuráira. A vázákon a legkülönfélébb alakokat találjuk, méghozzá olyan testtartásokban, melyek a modern testtartásokkal összevetve meglehetősen szokatlan benyomást keltenek. Bizonyos tipikus mozdulatformák újból és újból megjelennek. Ha keresztülmegyünk azon a termen, ahol a vázák vannak, azt az erős szükségletet érezhetjük, hogy leutánozzuk mindezeket a gesztusokat, amelyek nem csak kar- vagy kézmozdulatok, hanem az egész test mozdulatai és különböző fajta lépések gesztusai. Nem akarom az olvasónak azt ajánlani, hogy ezeket a testtartásokat és gesztusokat ott a helyszínen, a múzeumban leutánozzák, de ha valaki megpróbálja imitálni azokat otthon, fellelheti majd azok alapelveit.
Rudolf Steiner gyakran ajánlotta első tanítványainak, hogy a görög vázák alapján ilyen jellegű gyakorlatokat végezzenek. Egyszer azt mondta: «Ha megismerkednek ezekkel a testtartásokkal, az euritmia megértését készítik elő.» Rudolf Steiner azon euritmia nagy megújítója és feltalálója, amely már az ősi görög misztériumközpontokban is ismert volt, és amelyet ő alakított át a jelenkornak megfelelő módra. Steiner eurit-miájának alapjai azok az új lelki erők és lelki képességek, melyek időközben kifejlődtek. Nagy felfedezése az, hogy mindezek a testtartások egy élő ábécét alkotnak, és az egész mozgásművészet egy látható beszéd. Ezt egy példával szeretném érthetővé tenni. Tegyük fel, hogy egy ember elé, aki nem tud olvasni, hirtelen latin betűk kerülnének és elkezdené jellemezni azokat: ennyi és ennyi egyenes vonal, ennyi és ennyi görbe vonal. És aztán egy tanár elmagyarázná neki, hogy mindezek a furcsa formák magánhangzókat és mássalhangzókat fejeznek ki, és így szavakat képeznek. Ugyanez az eset áll fenn a vázafiguráknál és a Nereiden-alakoknál. Euritmikus helyzeteket ábrázolnak és a nyelv misztériumainak titkait fejezik ki. E helyen nem lehetséges, hogy részleteiben belemenjünk az euritmia görögök által alapított és Rudolf Steiner által továbbfejlesztett felépítésébe. Ez egy sokkal behatóbb bemutatást követelne meg. Itt csupán azt szeretném megmutatni, hogyan született ez az ősi euritmia a görög művészetből és a görög filozófiából. E célból vessünk egy pillantást bizonyos görög írásokra. Az euritmia szót megtaláljuk a görög szótárban, méghozzá "Eurythmie"-t és nem "Eu-rhythmie"-t kell írnunk, mert a H hang a görögben a Spiritus Asper- rel kerül kifejezésre, mely csak a szó elején állhat, mint például a "Rhyth-mus", ami helyesen egy H-val íródik. De az eu (jelentése: jó) előszótag miatt az r a szó közepére kerül, és ezért elveszíti a Spiritus asper-t. Mi írhatunk Eurhythmie-t, mert ábécénk tartalmazza a h-t. Ez a Rudolf Steiner által adott magyarázat valószínűleg megoldotta az írásmód kérdését. A szó attikai költőknél, Hippokratész orvosi írásaiban és Platónnál fordul elő. Eredetileg «összehangolt ritmust» jelent, de később egyre inkább «harmonikus belső/lelki életet» és «jó vi-selkedést» jelentett, mert ezek az euritmia kihatásai. Ezért van az euritmiának óriási pedagógiai ereje, és minden iskola tanulmányi tervében számításba kellene venni. Rudolf Steiner szilárd helyet biztosított neki nevelésművészetében: a pedagógiai euritmiát művészetként és a gyógyítás elemeként használta. Mert gyógyulási folyamatok gyakran alapulnak azon, hogy a testben a helyes ritmusokat hozzák létre, és úgy tűnik, hogy az euritmia e három alkalmazási formája az ősi Görögországban is ismert volt (művészet, pedagógia és gyógypedagógia).
Platón dialógjában kimerítően beszél Kratylosnak az euritmiáról, de sajnos a modern értelmezők nem sokat tudnak vele mit kezdeni, és azt hiszik, hogy a mű csak Platón etimológiai (a szavak eredetének és származásának tudománya) nézeteiről szól. De tévúton járnak azok, akik a dialógust ezen a módon értelmezik, mert tulajdonképpeni témája az euritmia bölcsessége. Én itt csak néhány példát tudok hozni belőle, de az olvasó, aki veszi a fáradságot, hogy az eredetit elolvassa, eme értelmezéstől vezetve, sok felfedezést tehet. Minden magánhangzót és minden mássalhangzót egy meghatározott testtartás fejez ki. A mozdulatokkal, melyeknek a magánhangzókat kellene kifejezniük, a kiáramló lélegzet alakját utánozták. így az o például, melyet kerekített ajkakkal mondunk ki, a levegőnek gömbölyű alakot ad, és ezért gömbölyített karokkal utánozzák. így mondja Platón: «Minden kerek dolognak az o lett teremtve, hogy jelölje őket.» A mássalhangzóknál egy másik elv jön szóba. Alakjukat nem a kiáramló lélegzettől kapják, hanem az egész test tartásá-'£ tói, néha pedig a nyelv állá-^ sától. így mondja Platón: «A d és a t arra kényszerít minket, hogy a nyelvet a fogakhoz nyomjuk, és ezért valami szilárd vagy állandó megragadásával fejezzük ki.» A d-nek megfelelő euritmiai mozdulat a kinyújtott karok gesztusa, melyek egy képzeletbeli fal tetejét lefelé nyomják. Mindezeket a gesztusokat Platón dialógusában megadja, és ábrázolásuk megjelenik a görög vázákon. A Nereidenek csodálatos mozgásait tehát olvasni lehet. Magánhangzókat és szavakat fejeznek ki. Nem csak a hullámzó tenger istennői, hanem a léghullámokon mozgó beszédé is. Hogy lehet az, hogy éppen Kratylos eme tudás tanára? Ez onnan jön, hogy ő Ephesosban volt tanár, és Ephesos a legfontosabb misztériumi helyszín volt, mely a Logos, a teremtő szó, a szó értelmét tanította, melyből a világ keletkezett.
Meg kell értenünk, hogy a nevek kifejezhetik azt, amit mi egy bizonyos dolgon érzékelünk -vagy éppen nem érzékelünk. A görögök az egyiptomi istenségeknek neveket adtak, például Osiris vagy Isis. Nézzük csak meg Kratylos módszere alapján az Osiris szót. Az «O» tehát valami kereket fejezne ki, ez esetben a Napot. Az «S»-t Platón a «Z»-vel és az «Sch»-val és a «W»-vel a „Pneumatoda grammatak"-hoz sorolja (susogó hangok, azaz hangok, amelyeken a kiáramló levegő teljesen átfúj). Ez a mi példánkban azt fejezné ki, amiképpen a Nap az étert áthatja és kiáramlik az egész világmindenségbe. Az «I» Platónnak «a vékony és finom», mely «mindent át-hat», a mi példánkban a kisugárzó fény. Az «R» Platón számára a mozgás eszköze. Az Osiris szó első része tehát könnyen érthető. De ha a második részt is meg akarjuk érteni, figyelnünk kell arra, hogy az egész szó középen egy fordulatot tesz!
OSI
R
SI
Az «O» a Napot jelenti, és a sugarak, melyeket kiküld («S»), újra viszszatérnek hozzá. Az «R» az átfordulás helye, ahol a mozgás vonala viszszafordul, és ahol egy körformájú mozgás váltódik ki. Ehhez azt is meg kell értenünk, hogy a Nap és a Hold között egy kölcsönhatás van. A napfény a Holdhoz áramlik és a Hold visszaveri azt. Ezt a tükrözést adja vissza a szó utolsó része (IS), mint egy visszhangot. Ebből keletkezik az Isis szó.
Hogy Platónnak valóban ilyen nézetei voltak, a következő rész mutatja a Kratylosban: «Kratylosnak igaza van, amikor azt mondja, hogy az elnevezések a dolgokhoz természetes módon kapcsolódnak, és nem mindenki mester a szóképzésben, hanem csak az, aki egy dolognak a természet adta saját elnevezésére figyelve, jellegét és tulajdonságát hangokba és szótagokba önteni ért.» Nehézségünk, hogy manapság ilyesmit belássunk, abból származik, hogy mi egyrészt tudjuk, hogyan felelnek meg a nevek a valóságos dolgoknak, másrészt ugyanolyan jól tudjuk, hogy ezek nyelvről nyelvre különbözőek. Ám ez a nehézség megoldódik, ha észrevesszük, hogy a különböző nyelvek szavai ugyanarra a dologra egyszerűen csak különböző kvalitásokat emelnek ki. Az angol az «emberre» például «human being»-et mond, és a «human» a «humus»-ból jön és «talajt», «alapot» jelent. A «human being» tehát egy lény, aki a földön él. Ez az angolok szempontja. A görög szempont ezzel ellentétben az «anthropos» szóban kerül kifejezésre, ami az ana-trepo igéből származik, melynek jelentése «felemelkedni», «felszállni». A görög tehát az emberben különösen arra ügyelt, ami az állattól megkülönbözteti, nevezetesen a felegyenesedett testtartásra, és így az embert egy olyan szóval nevezte el, ami éppen ezt a talajtól való elfordulást fejezi ki.
Az elképzelés, hogy természeti folyamatokat mássalhangzók és magánhangzók formai erejével fejezzünk ki, ahogy azt ősi időkben tették, oly nagyszerű, hogy az egész modern természettudomány semmi ezzel összehasonlíthatót nem tud mellé helyezni. Ha például az állatok mozdulatait akarjuk ábrázolni, szintén használhatjuk ezt a módszert. Például ha «M»-t mondunk és megfigyeljük, milyen mozgást tesz a szánk, akkor észrevesszük, hogy ez pont egy földigiliszta mozgása, vagy ami ugyanaz: az emberi zsigerek féregszerű (perisztaltikus) mozgása. És ha e mássalhangzó formai erejét orvosi célokra használjuk, azt fogjuk találni, hogy gyógyító hatást fejt ki a bélmozgásokban fellépő zavarokra. Az «M» kézzel való kifejezése abból áll, hogy kinyitott tenyerünket a levegőben előretoljuk. Ilyenkor a kezünk utánozza, ahogy két ajkunkat egymáshoz nyomjuk. De ez nem minden. Ha a belégzés folyamatát akarjuk ábrázolni, akkor azt négy aktusra kell osztanunk. Először a levegőt egy ék formájában a szájba húzzuk, ez az A betűnek és az Ah hangnak felel meg. Aztán kitágul a mellkas és megtöltődik levegővel; ez az O-nak felel meg. Aztán a belélegzett levegő elkezd nyomást kifejteni a rekeszizomra, ami által megnövekszik a vérnyomás, és az agyvizet a gerincvelő csatornáján felnyomja, és ez a nyomás az U-ban fejeződik ki. És a belégzési folyamat csúcspontjaként végül az agy a koponyatetőhöz feszül, és ez az M-ben kerül kifejezésre.
Így az egész belégzési folyamatot az A.O.U.M., aoum szóban fejezzük ki. Buddhista írásokban drámai módon kifejezésre jut, ahogy Buddha feje eme nyomás következtében csaknem szétreped. Maguk a védák - véda jelentése «szó» - nem mást jelentenek, mint a belégzési folyamat négy aktusát. A Rigveda az első aktus. A Samaveda a második, az Ayur- vagy Yahurveda a harmadik és az Artharvaveda - az éter védáját jelentvén - a negyedik aktus vagy az «M».
Mesélik, hogyan kérte egyszer egy indiai diák a tanárát, hogy avassa be a belégzés negyedik aktusába, az első hármat már ismerte. A tanár hallgatott. A tanuló háromszor kérdezte: «Miért nem akarjátok megmutatni nekem?» De a tanár továbbra is hallgatásba burkolózott. Végül azt mondta: «Én mutatom pedig a negyedik védát, de ti nem értitek.» És e történet magyarázatában mondják, hogy a negyedik véda néma, és szorosan egymásra zárt ajkakkal lehet kifejezni (M). A Rigveda az imagináció fényében, a Samaveda az énekek hangzásában, a Yahurveda a mantrák emelkedő és ereszkedő mormolásában jelenik meg. De a negyedik véda csak a gondolkodásban jelenik meg. A négy Isten is a belégzés négy lépcsőjéhez van hozzárendelve. Isten, a teremtő - ő leheli az életlélegzetet Ádám szájába. Isten, a megtartó - ő fog át mindent szeretetben. Isten, a romboló - ő hagyja, hogy az ember aláhulljon a születésbe és felemelkedjen a halálból. Isten, az úr - ő volt minden népek hallgató istene. Az északi mitológiában például ő Asar-Widar, a hallgató Isten.
Így láthatjuk, hogy a magánhangzók és mássalhangzók formai erejének tudását az ókorban mindenhol alkalmazták. Ez a tulajdonképpeni kulcs, mely kinyitja a nagy ősi misztériumok megértését. Eme ősi tudomány legfontosabb helyszíne a görög kultúrkorszak idejében Ephesosban volt. De amikor Hérosztratosz az ephesos-i könyvtárat felgyújtotta, ez a tudás feledésbe merült, és a filozófusok elkezdtek ez után az elveszett világtitok után saját módjukon nyomozni. A British Museum egyik kis termében, a Nereiden-teremben láthatjuk ezeket a csodálatos figurákat: nem táncolnak, nem lépnek, nem repülnek, nem futnak: szolgálnak -minden templomban, ahol a szó titkait őrzik.
Fordította: Kertesy Tünde
(Részletek Herbert Hahnnak W J. Stein: A kilencedik század c. könyvéhez írt bevezetőjéből)
1911-ben egy körülbelül húszéves osztrák ifjú állt a lépcsőn, ami a stuttgarti völgy fölötti Uhlandshöhe-n lévő, akkoriban ugyancsak ismert és kedvelt vendéglőhöz vezetett. Egy jövendőbeli egyetemistát látunk, aki a bécsi Schottengymnasiumban letett vizsgái jutalmául első alkalommal utazhatott Németországba. Útja Salzburgon keresztül Münchenbe, majd Stuttgarton át Mainzba és Kölnbe vezetett. Most a visszaúton másodszor jár Stuttgartban. Figyelmesen tekint le a városra, amely érdekes módon kétszer is magához vonzotta. Valami azt tanácsolja neki, hogy a város képét világosan vésse emlékezetébe, hogy egyszer s mindenkorra magával vihesse. Már amíg a Kanonenwegen sétált, mindig elbűvölve tekintett le a városra. És most is újra magához vonzotta ez az irány, mert hirtelen megfordult a lépcsőn, és elindult lefelé.
Ha ugyanilyen figyelmesen fölfelé nézett volna, és néhány lépést tovább megtett volna fölfelé, akkor láthatta volna azt az épületet és azt a kertet, ami nyolc évvel később első hivatalos működésének színtere lett. Mert egy sorsszerű és történelmi átalakulás után az Uhlandshöhe-n lévő akkori kávéház épülete átalakult az első stuttgarti Szabad Waldorf-iskolává, annak első, ugyan ideiglenes, mégis jelentőségteljes otthonává.
Stein akkoriban nem tette meg azt a néhány lépést, ami az épület udvaráig vezette volna. O maga ezt úgy írja le, hogy bensejében valami azt mondta neki, hogy az utazás immár befejeződött. Lement a lépcsőkön és az állomás felé fordult, hogy ismét visszautazzon Bécsbe, ahol hamarosan meg kellett kezdenie tanulmányait. (...)
Az első gyermekévek élményei közül most csak hármat emelek ki: egy első emlékképet, egy jellemző játékot és egy első barátságot.
Az első emlékkép a bécsi erdőbe vezet. A kisfiú egyedül látja magát az utcán állni. Pesztonká-ja szándékosan idézte elő ezt a helyzetet. Egyfajta első életpróbát akart a gyermek számára előidézni, és néhány pillanatra visszahúzódott. A kis Walter először bizonytalanul érzi magát a tagjaiban. Aztán - ahogy később maga leírja - érzi, ahogy „valami, aminek nagy és átfogó hatalma van", kis testét megragadja, és egy első önálló aktusban átvezeti az úttesten. „Ebben a pillanatban vettem észre először, hogy én egy Én vagyok. Az érzés, hogy kis testemet egyedül, minden segítség nélkül irányítani tudom az utcán, ez hozta számomra ezt a tudati tapasztalatot."
A játékban, amit nem minden életrajzban figyelhetünk meg, elválaszthatatlan barátja volt a bátyja, Friedrich, úgyhogy a két gyermeket „Kasztor és Pollux"nak is nevezték. Ha első életéveiben mégis egyedül játszott, akkor a legszívesebben „körbevitorlázta" a világot. Egy felfordított asztal volt a hajó, egy abrosz a vitorla. A viharos út során az ifjú kapitány mindenféle parancsokat osztogatott a legénységnek, vagyis a pesztonkának.
Az első gyermekkori barátság, melyet ő maga rendkívüli költőiséggel, finoman ír le, akkor fejlődött ki, mikor 1910-11 telén egy súlyos meghűléses betegség után édesanyjával együtt több hónapon keresztül az olasz Riviérán, Ospedalettiben, San Remo közelében tartózkodhatott.
E bevezető szerzője most megengedi magának, hogy az itt történt találkozást idézze egy korábbi, valamivel átfogóbb életrajzi írásából, amely a „Walter Johannes Stein. In memoriam" című kis kiadványban jelent meg.
„Walter Johannes Stein ekkor kilencéves lehetett. Ahogy ő maga meséli, Rudolf Steiner erről az életkorról egyszer azt mondta, hogy ebben a korban mindannyiunknak van egy olyan találkozásunk egy másik emberrel, melynek képe kitörölhetetlenül beleíródik lelkünkbe. Walter Johannes Stein számára ez a találkozás akkor következett be, amikor megismerte a nála hat évvel idősebb amerikai kislányt, aki ugyancsak Ospedalettiben tartózkodott. Külsőleg nem is történt több, minthogy sétáik során találkoztak. A kilencéves fiú szeretetteli tisztelettel tekintett fel az idősebb kislányra, aki hamarosan elutazott, és Walter Johannes soha többé nem hallott róla. Mégis, ennek a szép és tiszta találkozásnak az utócsengésében azt érezte, hogy szeme elől lehullott egy fátyol. „Csak mostantól kezdtem látni - meséli később, - a napkelte és naplemente, a szél és a felhők, a sziklák és fák szépségét."
Ebben a három kis képben vagy jelenetben sok minden benne rejlik a későbbi Walter Johannes Stein lényéből. Az elsőben, a látszólag oly ártatlan-jelentéktelen utcán-átkelésben benne él a „Mittendurch" (át a közepén), a „Querhinüber" (keresztül), ami abban a névben is benne él, melyet Chrestien de Troyes adott Percevalnak. „Percer la vallée" annyit jelent, mint „átkelni a völgyön", sajátos hangsúlyozással úgy is mondhatnánk, átkelni A völgyön. Akkor a maga szerény módján ez a kép mégis jellemző lenne valakire, aki sokkal később olyan jelentős dolgokat mondott el a maga Gráláramlással való kapcsolata alapján, mint ez a fiú.
A világ körülvitorlázásában bizonyára még más is élhetne, mégis a Stein élete második felében előtérbe lépő nagy szociális-ökológiai érdeklődés érzéki képének is vehetjük, mely kifejezetten arra irányult, hogy a Földet mint egészet ragadja meg.
És az Ospedalettiben történt találkozásról később azt mondta, hogy visszatekintve rá azt a megismerést ajándékozta neki, hogy „a természet belső életébe vezető út csak akkor válik szabaddá, ha behatolunk az emberi lélek titkaiba... Nemcsak a természetről van szó; a saját szeretetképességünk tökéletesítéséről van szó. Ez az, ami fokról fokra elvezet ahhoz, hogy keresztülhatoljunk a természet fátylán."
Az ilyen szavakból megsejthetjük, hogy a későbbi irodalomtanár Stein miféle kommentárokat fűzhetett a goethei Fauszt-problematikához a tanítványai számára. Csodálatraméltó gondolati tisztasággal megírt filozófiai ábrázolásain belül meglepő módon ugyancsak találunk olyan helyeket, melyektől hatalmas szellemi ívet vonhatunk az Ospedalettiben történt találkozáshoz. És így bizonyítékot nyer, (...) „ahogyan az ismeretek, melyeket Walter Johannes Stein később olyan kristálytisztán tudott megfogalmazni, nemcsak a fejében, hanem sokkal inkább a szívében, sőt, egész ember-mivoltában gyökereztek." (...)
... amikor 1919. augusztusában Steiner az alakuló Waldorf-iskola tanárainak az első kurzust tartotta, hallgatóként Steint is beengedték. Steiner azt várta tőle, hogy egy munkásiskolát alapítson.
Ez volt az az alkalom, ahol e sorok írója Walter Johannes Steint közelebbről megismerhette. A hármastagozódás-munka más összefüggéseiben már többször találkoztak. Következzék ismét egy idézet: „Mindazzal a nagy horderejű dologgal kapcsolatban, amit Steiner ezekben a napokban adott, Stein csupa feszültség, csupa odaadás volt. A legélesebb éberséggel fülelt a tanító minden szavára, és miközben így figyelt és bensőleg boldog volt, úgy tűnt, hogy átfogó szelleme azzal foglalkozik, hogy mindezt rendezze, kiegészítse, betagozza. Szellemében mindaz, amit Rudolf Steiner itt mondott, erőteljesen összekapcsolódott azzal, amit más helyen és máskor már elmondott." Így Stein számára a részvétel drámai élménnyé vált a megismerés területén.
A kurzus végetért, és a Szabad Waldorf-iskola szeptember elején megkezdte munkáját anélkül, hogy Rudolf Steiner gondolt volna arra, hogy Walter Johannes Steint közvetlen együttműködésre kérte volna.
Megismétlődött a vázlatunk elején leírt helyzet. Stein egy nap megint annál a lépcsőnél állt, ami most az egykori „Zur Uhlandshöhe" kávéház épületében ideiglenesen berendezett iskolához vezetett, és éppen arra készült, hogy búcsút vegyen Stuttgarttól. Ekkor azonban a Waldorf-iskola egyik első tanára, egy teintélyes személyiség, aki már az iskola alapításában is tevékenyen részt vett, és most annak adminisztrációjában is dolgozott, utánaszólt.
Stein visszafordult, és megtudhatta, hogy Rudolf Steiner arra kéri, hogy fogadjon el egy tanári megbízást: az akkori legmagasabb osztályokban, a hetedikben és nyolcadikban tartson a tizenhárom és tizennégy éves fiúknak és lányoknak világtörténelem, német nyelv és irodalom epochát. Olyan munkáról volt szó, melyet vállt vállnak vetve kellett végeznie E. A. K. Stockmeyer-rel, aki ezekben az osztályokban a természettudományos, pl. fizikomatematikai szektort kapta.
Elmondhatatlan boldogságérzés kerítette hatalmába Steint, és azonnal igent mondott.
De milyen helyzetben volt most?
Azt, amit tanult és amire előkészült, nem taníthatta. A gyerekeknek azt kellett tőle hallaniuk, amit csak nagy vonalakban ismert, amit részleteiben csak most kellett megismernie és meghódítania. De éppen ez a mód izgatta; úgy tűnt, ez összhangban áll lényének egyik legbensőbb hangjával. Villámként futott végig benne: nem az antropozófia, amivel évek óta küzdök, a legnagyszerűbb és leghatalmasabb kultúrtörténet? Teljesen felkészületlennek tehát nem kellett magát éreznie.
És még valami más is tudatos volt számára abban a pillanatban, amikor a felé nyújtott kézbe belecsapott. „Ez most nem csak az új, a jelenkornak megfelelő teremtő kapcsolat Rudolf Steiner életművével; ez a régóta keresett, szükségszerűnek érzett kapcsolat egy másik személyiséggel is: Emil Molttal."
Stein már sok olyan helyzetben találkozott Emil Molttal, a hármastagozódás-mozgalom egyik legerőteljesebb iniciátorával, ami ebből a munkából adódott. A legfontosabb kétségtelenül a Moltnak köszönhető iskolaalapítás volt.
Most az a világos érzése volt: amikor elkezdem az új munkát, belépek Emil Molt sorsterébe is, és ez nem jelentéktelen dolog.
Számtalan tanuló számára ifjúkoruk legszebb élményei közé tartoztak a Dr. Stein által tartott történelem és irodalom epochák. Visszaemlékezéseik során is lelkesedtek ezekért a tanításokért.
Stein a következő alapvető megfontolást állította maga elé, mikor erre az új területre behatolt. A számára leginkább ismerős matematikai területen volt egy szellemileg boldogító élménye: itt egy minden részében önmagát hordozó tudomány területén járt. Ha egyik vagy másik részlet kiesett, akkor azt az ember szigorúan logikai úton bármikor ismét megtalálhatta. Az egész a részekből mindenkor újra felépíthető volt.
Elsőre a történelem nem tűnt ilyennek. Nem olyan egyes tények és adatok tömegére volt itt utalva az ember, melyek önfejűen ragaszkodtak ahhoz, hogy az ember személyesen felkeresse őket? És zokon esett nekik, ha ez nem elég szorgalmasan történt. Akkor hirtelen láthatatlanná váltak. Stein számára nem voltak ismeretlenek azok a nagy, a történelemtudomány, a történelem, a kultúrfilozófia területén kidolgozott szemlélettípusok, melyek segítségével sok részletet egymást hordozó összefüggésekbe lehetett rendezni; az ő kérdése azonban így hangzott: hogyan tudom egy bizonyos fokig belevinni a történelemoktatásba a matematika területére jellemző önmagát-hordozás elemét? Vagy: hogyan tudok átvedleni matematikusként a történelem igazi szolgálatára? A másik kérdés azonban ez volt: hogyan kell úgy adnom a történelemoktatást, hogy a tanulók azt aktuálisnak éljék meg? Valószínű, hogy a második kérdés szorosan ösz-szefüggött az elsővel.
Tanulmányi évei alatt gyakran átélte, hogy előadók azzal bilincselték le hallgatóikat, hogy emberként úgy ábrázoltak egy Periklészt, egy Cézárt, hogy ha más ruhába öltöztek volna, minden feltűnés nélkül sétálgathattak volna Bécs utcáin. De mit nyerhettek a hallgatók ebből a temperamentumos modernizálásból? Reménytelenül elzárták előlük a múlt megértését, és a jelenkor szemlélete sem gazdagodott egy jottányit sem.
Stein a Rudolf Steiner által továbbfejlesztett goethei metamorfózis alapgondolatban találta meg az oktatás nagy, hordozó erővel rendelkező, összekapcsoló és megelevenítő princípiumát: az emberi tudat metamorfózisát, az egyik történelmi kor metamorfizálódását a másikba.
Nem az tudja lelkesíteni az ifjú embereket, hogy „az emberi tudat minden korban ugyanolyan volt", nem az, hogy az egyes korok egy mindig visszatérő, absztrakt módon megfogalmazott törvényt követnek, hanem az, hogy az ember tudata minden korban más és más. És hogy a jelenkor fátyla mögött átsejlik az egész múlt, világosan felismerhető fejlődésben.
Nem érvényes tehát, hogy a modern embereket vissza kell varázsolni a múltba, hanem a „régi" embereket kell úgy megeleveníteni, hogy velük egy egész korszak másfajta tudatállapota megjelenjen a belső tekintet előtt.
Emberiség és Föld mint egység, ami a történelem által képződött, és a történelmet az énje megerősítésében képző ember: ezek voltak a nagy hordozó és fényt sugárzó eszmék, melyekre az egyes tényeket olymódon lehet vonatkoztatni, hogy ezáltal azok szimptomatikussá, azaz átláthatóvá váljanak. Akkor csak átmenetileg tűnhetnek el az ember elől, mégis mindenkor jelenvalókká válnak. Akkor egyenrangú eredményt érünk el a matematikában és a történelemben.
Aki Walter Johannes Stein könyvét olvassa (A kilencedik század), az fel fogja ismerni, hogy Stein ezen szempontokat figyelembe véve folyamatos történelemtanítást ad a „szent Grál fényében". A könyv csak egy egyes eset, egy kezdet.
Tanítványai nem csak azt tudták, hogy egy eleven történelemoktatást követnek. Érezték, ahogy keblükben fellángol a szikra, ami őket magukat elevenen beleállítja a történelembe. Az, hogy a múltat úgy élhették át, hogy az a saját ügyükké vált, felszólította, sőt kötelezte őket, hogy a jövőt saját művükké tegyék.
(...)
Az előző számban áttekintettük az időjárás manipuláció néhány módszerét, és részletesen foglalkoztunk a Chemtrails-ek világával.
Az I. részben leírt módszerek a XX. század gyermekei. Az ún. HAARP technológia, amellyel most fogunk foglalkozni, ugyan szintén a XX. században keletkezett, de kifejlődését tekintve a XXI. század szörnyszülöttjének nevezhetjük.
Mi is ez a HAARP technológia, mire használható? Nem könnyű a kérdéseket megválaszolni, mert egyrészt a válaszok megértéséhez bizonyos természettudományi ismeretek szükségesek, másrészt a technológia titkos és katonai jellege miatt nagyon sok a találgatás, a sejtés, a bizonytalan információ. Talán legjobb, ha a keletkezés történetében tekintünk erre a projektre.
A történet első látásra egy szép energiahasznosítási programnak látszik. Az 1970-1980-as években megkezdik Észak-Alaszkában a már korábban felfedezett hatalmas olajmezők kitermelését. Az olaj kitermelése közben melléktermékként földgáz keletkezik. Az ARCO olajtársaság felkéri Dr. Bernard Eastlund-ot, hogy tegyen javaslatot a 644 milliárd(!) köbméter gáz hasznosítására.
Az, hogy ez nem egy ilyen szép történet, arra már figyelmeztet a tudós személye, aki ekkor az amerikai Atomenergia Hatóság magfúziós részlegénél plazmafizikusként dolgozott. O az, akit az amerikai kormán, röviddel a második világháború befejezése után megbízott, hogy kutatásokat folytasson egy a gondolkodást befolyásoló fegyver kidolgozására, aki ezen munka során jelentős eredményeket ért el az elektromos sugárzások és az emberi agyban végbemenő folyamatok összefüggéseinek felderítésében. Érdekes maga a megbízó, az ARCO cég is. Ez a világ egyik legnagyobb olajcége, de ebben a projektben feltehetően csak közvetítő volt, hiszen a projekt megvalósításakor már eladta az egész technológiát a szabadalmakkal együtt a E-systems cégnek, a világ legnagyobb hírszerző cégének. Ezen cég évi közel 2 milliárd dolláros bevétele nem kis részben a CIA-től származik. A történet ezután ismét fordulatot vesz, és az
E-system vállalat a Rayten cég birtokába kerül, amely több ezer szabadalom birtokosa, többek között azoknak is, amelyek a meglévő alapszabadalmak mellett lehetővé teszik a HAARP projekt valódi, ámde titkolt céljainak a megvalósítását.
A HAARP technológia alapelve - miszerint ha magas frekvenciájú rádióhullámokkal az ionoszférát bombázzuk, akkor ennek következtében ott elektromágneses folyamatok indulnak be, és egy a Földre le-sugárzó alacsonyfrekvenciás sugár keletkezik -, már régen ismert. Egy elfelejtett, különös zseni, Nikola Tesla még a XX. század elején Colorado Springben kísérleteket folytatott a drótnélküli energiaátvitel megvalósítására. Kísérleti berendezésével több százezer, több millió voltos elektromos feszültséget hozott létre, amellyel képes volt mesterséges villámok előállítására. Rájött, hogy a villámlás mellékjelenségeként rendkívül alacsony frekvenciájú rádióhullámok keletkeznek, amelyek gyakorlatilag akadálytalanul képesek behatolni a földfelszínbe. A találmány jelentőségét kora nem ismerte fel, és csak 50-60 évvel később fedezték fel újra ezeket a különös, alacsony frekvenciájú hullámokat, amelyek alkalmasak földalatti objektumok, tengeralattjárók felderítésére és a velük folytatott kommunikációra.
A HAARP projekt nagy felfedezése, hogy az ionoszférába küldött nagy frekvenciájú sugarakat fókuszálni tudta, és ezzel egy rendkívül koncentrált hatást tudott elérni. A kísérletekben megcélzott ionoszféra a Föld körül 70-1000 km magasságban elhelyezkedő, töltött részecskékből álló réteg. Erről tudni kell, hogy ez a Föld védőpajzsa, amely visszaveri, illetve elnyeli a Napból érkező, a Földre veszélyes sugárzásokat.
Ezek a kísérletek olyanok -mondja egy alaszkai kutató, Barbara Zickuhr - mint amikor egy kisgyermek hegyes bottal játszadozva egy alvó medvét piszkál, s várja, hogy mi fog történni.
Nézzük röviden a technológia lényegét. A rádióteleszkópok működése talán ismert, ezek a Föld magasabb szféráiból érkező különböző frekvenciájú hullámokat fogadják. Most képzeljünk el egy fordított rádióteleszkópot, amely nem fogad, hanem hullámokat bocsát ki. Ezeket a magas frekvenciájú sugarakat a már említett hulladék földgáz felhasználásával gázgenerátorok állítják elő, amelyek összteljesítményét 100 milliárd wattra becsülik. Az így előállított sugarakat 640 db ún. dipol antenna fókuszálva sugározza ki az ionoszféra kb. 200 km magasságába, egy meghatározott területre. Ennek hatására a megcélzott réteg 1 km2-nyi része 28.000 Co-ra melegszik fel. A felmelegedésen kívül is történik azonban valami. A kisugárzott elektromos hullámok az ionoszférába behatolva elektromosan feltöltik azt, és bizonyos körülmények között egy mesterséges, a Földre visszasugárzó északi fény keletkezik. (Az egész projekt fedőneve, a HAARP innen származik, a rövidítés szószerinti fordításban „aktív, magas frekvenciájú program, az Aurora - északi fény - kutatására.) Általánosságban pedig az mondható el, hogy ilyenkor mindig speciális, a kísérlet körülményeitől függő, egészen alacsony frekvenciájú sugárzás keletkezik, és verődik vissza a Földre. Ezen alacsony frekvenciájú, ún. „ELF" sugarak felhasználásáról a katonai szakértők csak annyit mondottak - tagadva minden más felhasználást-, hogy ezek alkalmasak a radarok által nem látható tengeralatti objektumok, illetve alacsonyan szálló repülő tárgyak megtalálására, illetve mélységi olaj, gáz és ásványi lelőhelyek felderítésére.
Az 1990-es években elkezdődött tiltakozásoknak, illetve feltáró munkáknak köszönhetjük, hogy ma részben tudjuk az ELF sugarak tervezett, vagy már részben megvalósított felhasználását. A legismertebb munka egy cikkgyűjtemény, - szerzői többek között Dr. Nick Begichet és Jeane Maninget - amely az alábbi címmel jelent meg „Az angyalok nem játszanak ilyen HAARP-on" (szójáték, a HAARP angolul az említett mozaikszón kívül, hárfát jelent). Ezek és még számos egyéb munka azt bizonyítja, hogy a HAARP projekt egy globális, a Földet és egészen távoli környezetét is érintő bűntény, a valaha létezett legmagasabb szintű energia felhasználásával.
Az ELF sugarak eddig feltárt alkalmazási területei a következők:
- globális időjárás manipuláció,
- beavatkozás a Föld geofizikai és általános öko-rendszerébe,
- nagyhatékonyságú védőernyő képzése az interkontinentális rakéták és más ballisztikus repülőobjektumok ellen,
- kémműholdak és kommunikációs berendezések megsemmisítése,
- a kommunikációs rendszerek (TV rádió, telefon, radar) megzavarása, akadályozása az egész Földön,
- az elektronikus félvezetők, az elektromágneses adathordozók (CD, DVD stb.) befolyásolása, illetve szükség szerint termikus megsemmisítése,
- az emberi tudat befolyásolása.
A cikk keretei nem engedik meg, hogy mindegyik alkalmazást ismertessem, foglalkozzunk csak két területtel. Kezdjük talán a globális időjárás manipulációval. A későbbi HAARP technológiára utaló jelek már 1966-ban felbukkantak. Gordon J.F. Macdonald, a Los Angeles-i Egyetem Geofizikai Intézetének igazgatója (későbbi elnöki tanácsadó) leírja az „Amíg a béke nem érkezik el" című könyvének „Hogyan pusztítsuk a környezetünket" fejezetében az időjárást befolyásoló technikákat: ahogy az éghajlat megváltoztatható, ahogy a sarkvidék páncélja elolvasztható, ahogy földrengéseket lehet kiváltani, vagy ahogy az óceán hullámait lehet irányítani. Ahogy írja, ehhez fel kell ismerni a környezetben lévő instabilitást, és ekkor ide akár kis energiát is besugározva, hatalmas mennyiségű energia szabadítható fel.
Ha akkor sugározzák be az ionoszférát a HAARP technológiában, amikor az viszonylag instabil, akkor a fenti folyamatok beindulnak. Nem is olyan rég vált ismertté, hogy rendkívül erős elektromos kapcsolat áll fenn az ionoszféra és a Föld közvetlen légköre között, ahol az időjárási folyamatok végbemennek. Ezek a kísérletek olyanok - mondja egy alaszkai kutató, Barbara Zickuhr - mint amikor egy kisgyermek hegyes bottal játszadozva egy alvó medvét piszkál, s várja, hogy mi fog történni. A bekövetkező események pedig itt is és ott is végzetesek lehetnek. Grazyna Fosar és Franz Bludorf kutatók írják le azt, hogy az utóbbi időben tapasztalt rendkívüli időjárási események összefüggésben állnak az ún. Jetstrem széllel. (ez egy erős, hideg szélfajta, amely a felső atmoszférában, az Északi-sark fölött végzi köröző mozgását).
Már az 1990-es években felfigyeltek a Greenpeace kutatói az északon elhelyezkedő Jetstrem déli irányba történő eltolódására. Fosar és Bludorf rámutattak arra, hogy amikor például ez a Jetstrem feltűnik Németország felett, akkor ezen a vidéken olyan árvízkatasztrófák játszódnak le, amelyek ebben az évszakban szinte soha nem fordulnak elő. Példaképpen említhető az 1997. augusztusi áradás az Oderán vagy az 1998-as rajnai árvízkatasztrófa, vagy a Neckar pusztítása Alsó-Szászországban és Thüringiában.
A 2002. augusztus elején bekövetkezett hatalmas méretű, katasztrofális áradásoknál már műholdfelvételekkel tudták bizonyítani, ahogy a Jetstrem az északi irányból eltolódik dél felé, és Közép-Európa felé irányul, az összefügg az egyidőben lejátszódó árvízkatasztrófákkal. Augusztus 8-án a Jetstrem még Amerika keleti partjain található. Azután hirtelen Spanyolország felé veszi útját, ahol ugyanekkor az ebben az évszakban szokatlan, heves vihart és özönvízszerű esőzést tapasztalnak. Azután a Jetstrem Olaszországon át vonul Ausztria fölé, ahol ekkor sok áldozatot követelő áradások indulnak meg. A következő állomás Csehország, itt sem maradnak el az áradások. Németország keleti és déli részét is meglátogatja heves esőzéseket okozva, így Berlinben majdnem árvizet okoz. Ekkor azonban a műholdas felvételeken jól látható módon a Jetstrem feloldódik, darabokra esik szét, északra húzódik vissza, az általa keltett hatás pedig gyengített formában jelentkezik, ami Ukrajnában még jelentős árvizeket okoz.
Az, hogy a HAARP berendezés alkalmas az időjárás manipulációjára, azt a hivatalos cáfolatok ellenére a tudományos körök sem vitatják. Efelől nem hagy semmiféle kétséget a 4686605 számú amerikai szabadalmi leírás sem, amelyben a következő mondatot találjuk: Ezen technológia alkalmas az időjárás befolyásolására a felső rétegben lévő szélmintázat, vagy a szoláris abszorpció megváltoztatásával.
A HAARP felhasználási területei közül talán a legnehezebb kérdés a tudat befolyásolása. A tisztánlátást természetesen nehézzé teszi az a titkolózás, amely ezt a kényes területet körülveszi, de nehéz azért is, mert az agy működését illetően a természettudomány is annyi megkérdőjelezhető feltételezéssel él, hogy a befolyásolás szakmai leírása is kételyeket támaszt. Valószínűen állítható, hogy az agy és az idegrenszeri tevékenység bizonyos alacsonyfrekvenciájú hullámokkal befolyásolható, gátolható.
Még 1977-ben jelent meg Brezinski munkája, aki ekkor még a Columbiai Egyetem professzora, amelyben a következőket írja: „A politikai stratégákat csábítja a lehetőség, hogy kiaknázzák az ember agyműködésében, és az ezzel összefüggő viselkedésében rejlő lehetőségeket. Gordon J.F. Macdonald geofizikus, aki egyben a speciális fegyverek szakértője, kijelentette, hogy az elektromos energia jól időzített felszabadítása bizonyos típusú rezgéseket válthat ki, melyek következtében a Föld bizonyos térségeiben hatalmas energiák szabadíthatók fel. Ezen ismeretek felhasználásával kifejleszthető egy olyan rendszer, amely bizonyos kiválasztott területeken tíz-, vagy százmillió embernél képes súlyosan károsítani az agyműködést. Ilyen esetekben nem számít az, hogy a környezet manipulációja következtében ezeken a helyeken milyen mértékben fog megváltozni az emberek viselkedése, hiszen nemzeti érdekeinkről van szó. Az említett technológia néhány évtizeden belül kifejleszthető."
Nem könnyű bizonyítékokat találni arra, hogy vajon használják-e a tudat befolyásolására a HAARP technológiát. Tényként az állapítható meg csupán, hogy a technológiában keletkező sugárzás leginkább használt frekvenciája a 7,8 Hz. Az agykutatás szerint ez az érték közbenső helyet foglal el az álomállapotot és az ébredés előtti állapotot jellemző agyi rezgések frekvenciája között, és a legújabb kutatások szerint ennél az átmeneti állapotnál lehet beavatkozni az agyi tevékenységbe. Véletlen e a két érték egybeesése?
Az Öbölháború során történt valami, ami sok szakember számára bizonyítékul szolgált, hogy használják a HAARP technológiát a tudat befolyásolására. A CNN hírtelevízió élő közvetítése során egy fix kamerás felvételen látható volt egy atomtámadás ellen is védő, nagy biztonságú bunker. A bunker felett megjelent egy nem hagyományos kinézetű helikopter, amely kb. 30 másodpercig körözött a bunker felett. Ezt követően hirtelen kinyílt a bunker ajtaja, és egy sor iraki katona lépett ki felemelt kézzel, nevetve (!) Sokan feltételezik, hogy ekkor próbálták ki élesben a HAARP technológia mobil változatát az agyi tevékenység befolyásolására. Számos cikk jelent meg arról is, hogy az egykori Szovjetunióban ( és valószínűleg a mai Oroszországban is ) nagyon régóta foglalkoznak az agyi működés befolyásolásával a saját maguk által kidolgozott, a HAARP technológiával azonos módszerekkel, csak ők - szemben az amerikaiakkal - ezt annak nevezik ami, azaz űrfegyvernek.
Befejezésül megkérdezhető, mit lehet kezdeni ezen problémákkal, melyeket ez a kétrészes „horror" összeállítás felvetett. Higgyük, ne higgyük, tiltakozzunk, egyáltalában mi a dolgunk ezzel? A válasz sokrétű, és messze vezet, itt csak néhány gondolatot vetnék fel.
Úgy gondolom, először is fel kellene hagynunk azzal a kényelmes állásponttal, ami nagyon sok embert jellemez, hogy a technika világa a tudósokra tartozik, ők a kutatásaikat hozzáértően, az emberiség érdekében végzik, de ha mindez nem is így van, én akkor sem tudom átlátni ezt a komplikált dolgot.
Tényleg ilyen reménytelen az ember helyzete a technika korában? Ez nem így van! A Chemtrails jelenséget sem kell tudni teljes mélységében áttekinteni ahhoz, hogy Gabriel Setter tanácsait (lásd. I.rész) megfogadva saját, jól-rosszul működő érzékszerveinkkel, ebben az esetben a szemünkkel, meggyőződjünk a leírtakról. Ha sok száz, sok ezer ember saját megfigyelései alapján kérdéseket tesz fel, akkor ebből hatalmas erő keletkezik. Higgyünk abban, hogy a világban, a természetben lejátszódó folyamatok tárgyszerű megfigyelése, amely jellemző volt a természettudomány klasszikus korára, csodákat művelhet. Persze abban a folyamatban, amelyben ma élünk, nevezetesen, hogy a romló érzékszervi megfigyelés mellett megemészthetetlen mennyiségű információ áraszt el bennünket, ez sokszor fáradságos, időt igénylő munka.
Ha mégis elvégezzük ezt a munkát, akkor ez az első lépés az igazság útján. A második lépés, hogy legyenek emberek, akik az így feltárt megfigyelésekből képesek megmutatni a valóságos folyamatokat, és feltárni a világot valóban fenyegető veszélyeket.
Ahhoz hogy legyenek emberek ehhez a második lépéshez, és az azt követő megoldási javaslathoz, valamire még szükség van. Nevezetesen kívánatos lenne, hogy egyre többen másféle módon tekintsenek az emberre, a Földre, az egész Kozmoszra.
Addig ugyanis, amíg kellő számú ember nem ismeri fel, hogy az ember lénye nemcsak lelki tulajdonságokkal felruházott fizikai testből áll, és hogy a Föld és környezete valójában egy élő organizmus, addig a génmanipuláció, vagy a Chemtrails-ek elleni harc csak jóindulatú, de homályos és zavaros érzésekből táplálkozó tiltakozás marad. Ez pedig teljesen hatástalan a jobbára ugyan már csak teóriákat tartalmazó, de logikusnak látszó tudományos érvekkel szemben.
- Die neue Sintflut- ein Natur-Ereignis (Symptomatolo-gische Illustrationen Nr.28.-September/Oktober 2002.)
- „Macht über das Wetter"-eine gottlose Wissenschaft? Symptomatologische Illustrationen Nr 48.-December 2005.)
- www.klimaforschung.net/haarp/index.htm
- www.fosar-bludorf.com/hochwasser/index.htm
A levegő és a víz elemei mindent áthatnak a természetben és sokféle játékot űznek együttesen. Minden folyó-rendszer, minden tó és minden tenger saját körfolyamatával együttesen egységet képez, de mindegyikhez hozzátartozik egy összekapcsolt légtér: minden folyó, minden tó, minden tengerpart érvényesül benne fönn a magasban. Egy pilóta ködös napokon gyakran láthatja maga alatt kirajzolódni a folyó kanyarulatait a ködrétegben; de gépének viselkedésében ködmentes napokon is észreveheti, amikor átrepül egy folyót vagy egy tavat, hogy erdős vidék vagy szabad terület van alatta. Érvényesülnek ezek határai a levegőben. A földi táj fölött a légtér eszerint alakítja mozgását és képez egy egységet: a hideg tavak és erdők fölött nyáron lefelé áramlik a levegő, a meleg mezők fölött fölfelé száll. Az erős éjszakai lehűlésnél előfordul, hogy a nyílt területek hűvösebbé válnak, mint a körülötte lévő erdők és vizek, úgyhogy a légmozgás a nappal és éjszaka ritmusában visszájára fordul: a melegebb részek fölött mindig felfelé, a hűvösebb fölött lefelé áramolva. Egy táj légterében vannak körforgások, amelyek megmutatnak valamit az életből és egészen hozzátartoznak.
Vannak ilyen körforgások az egész földgolyó életében. Ami kicsiben megtörténik az erdők és tengerek fölött, nagyban újra összetalálkozik a tenger fölötti folyamatokban, és ami lejátszódik a szántók és rétek fölött, nagyban a kontinens fölötti légmozgásoknak felel meg. Télen felcserélődnek a viszonyok mind kicsiben, mind pedig a
nagy térségekben, mert a víz télen melegebb, mint a szárazföld. A levegő lefelé- és felfelé áramlása a Földet tájaival egy nagy organizmussá egyesíti. A kis tájak levegő-körforgásában a nappali és éjszakai ritmusnak megvan a megfelelője a bolygón a nyári és téli évszakváltás ritmusában.
Az év meleg időszakában felszáll a levegő a felmelegedett kontinens fölé, a tengerek fölött (monszun) leszáll; a hideg időszakban visszafordul ez a folyamat. A felszálló légmozgás többek között az alacsony légnyomású terület képződésével, a leszálló a magas légnyomású területek képződésével van összekötve. Így alakul ki nagy mélynyomású terület nyár felé a közép-ázsiai szárazföld fölött, amely tél tájékán ázsiai anticiklonná alakul. Ez a folyamat beágyazódik a Föld nagy évszakonkénti légzésébe, amint ezt Wachsmuth ábrázolta.
Az évszakok ritmusában az említett légmozgással együtt jár a levegő meleg vagy hideg szerinti kiterjedése és összehúzódása. A meteorológusok beszélnek egyfajta „kontinens-légzésről". A nyárból a télbe való átmenetben, tehát tavasz-szal és ősszel, végbemegy egy nagy, ún. stacioner mozgás és a mély légnyomású területek átalakulása. Nyáron és télen ritmikus összeütközésben harcolnak egymással.
A magas- és mélynyomású területek semmi esetre sem csupán olyanok, amelyekben a levegő csak lefelé vagy felfelé áramlik: a Föld forgása következtében a légtömeg egyfajta fordulatot kap, ezáltal fellép ebben a nagy dimenzióban is egy örvény-spirálmozgás. Itt ismét felbukkan az összekuszált forma, amely oly gyakran kíséri a mozgás-eseményeket.
Emelkedjünk fel gondolatban a földfelszín fölé és képzeljük el, hogy érzékelni tudjuk a légáramlatokat, amint a nyáron a kontinens fölött fel, a tengerek fölött lefelé szállnak; nagyon sokoldalú képet érzékelnénk: a Föld légrétegének nagytérségi mozgásába beágyazva találnánk sok egyforma „szervet", kis légkörforgásokat az erdők, mezők tájai fölött, a tavak, folyók, hegyek és völgyek fölött. Egy nagy organizmus képét szemléljük, amelyek befogadják magukba a kis szerveket, mindegyik kapcsolatban van mindegyikkel, mindent összekapcsol a levegő áramlásának és mozgásának élő váltójátéka.
Már találkoztunk egy ilyen organizmus gondolatával, ott, ahol a víz a víznyelők és források összjátékában konkrét szerv-formákat alakított ki. Itt a levegőben, a magasban szemügyre véve a víznyelők és források megfelelnek a felfelé- és lefelé áramlásnak. A táj váltójátékát átfordítják a levegőben a közöttük lejátszódó lefelé- és felfelé mozgássá. Így egy nagy egésszé egyesül a Föld, a levegő és víz, amelyben minden egyes lény megőrződik, együtt lüktet és élénkül fel a nappal és éjszaka, a nyár és tél kis- és nagy ritmusában. Igen, a légtérben egy nap alatt minden egyes ese-
mény még egyszer átritmizálódik: a sok fel- és leszálló mozgás nem azonos módon megy végbe, hanem egy megismétlődő, ritmusos elmozdulásban. Mintha minden egyes finom lélegző pulzá-lásban a táj kimondana valamit. Marad a kérdés, hol találhatóak a Föld és a tájak egyes szerveinek forma-határfelületei, amelyek a vízben oly nagy szerepet játszanak a források és víznyelők összhatásainál. A határfelületek mentén futnak végig a hullámok és örvények egyes ritmusos mozgásai. Valójában a levegőben is találhatóak ilyen határfelületek. Mindenütt, ahol a tájban felfelé- és lefelé áramlások találkoznak, láthatatlan határfelü-
letek keletkeznek. Egy vitorlázórepülő repüléskor ezt gyakran képes világosan felismerni, mint valami finom turbulens „függönyt", amely mintha a légkörben lógna, pl. az erdős és a nyílt mezős táj közötti átmenetnél. Ez nem más, mint a különböző légtömegek örvénylő érintkezési rétegei.
A Föld nagytérségi légmozgásaiban az ilyen el-választó-felületek ismét összetalálkoznak a „frontokban", a különféleképpen alakult légtömegek határain; tehát mindenütt, ahol a nagy források és víznyelők befolyási-területei, a stacioner magas- és mélylégnyomású területei találkoznak. Ezek a formák, amelyek a víz megfigyelésekor megjelentek előttünk, ismét találkoznak a légréteg nagy áramlásaiban. A levegőtest határainál mindenütt hullámok, begyűrődések és begöngyö-lődések játéka keletkezik, melyeket a szervek képeinél ősmozgásként ismertünk meg. Pillantsunk bele a fejlődési folyamat képvilágába, minden mozgásban megmarad, melyik szervben van, soha nem szilárdul meg hanem egyre inkább visszavezet a mozgásba. A folyamatok, mint a hideg légtömegek „lecsepe-gése" a sarkoktól az alacsonyabb szélességi fokok melegebb légtömegeibe, összetalálkoznak az emberi szervezet embrionális fejlődési folyamatában az idegszálak és a látás fejlődésénél.
Merésznek tűnik összevetni az élő területéről származó folyamatokat az atmoszférában lejátszódó folyamatokkal. Adjuk meg hát a szót magának egy hivatásos meteorológusnak. „A ciklon dinamikája" című könyvében P. Raethjen a következőképp beszél a mélylégnyomású területekről (ciklonokról): A ciklonnak „jellegzetes élettörténete van karakteres megjelenési-, fejlődési- és öregedési fázissal. Nem rögzül a térben kiterjedésével, mint a hullám, hanem mint egy élő lény az anyaölből (frontális zóna) egy fiatal frontális ciklon születése által válik serdülő centrális ciklonná. (A centrális ciklon alatt a nagy, stacioner mélylégnyomású területet kell érteni.)... Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a halál és keletkezés a ciklon lényszerű ismertetőjegye, tehát egy stacioner egyensúlyelmélet elmegy a lényeg mellett." És a másik: „... tehát az atmoszféra ott élő lényként viselkedik, és csak azután fogunk mindent helyénvalónak találni, ha mint egy egészet látjuk és egészként kezeljük. Az egyes problémákat nem lehet egyedül önmagukban eldönteni, hanem egy össz-szemléletben harmóniába kell hozni egymással." - Neves meteorológusok már figyelmeztettek korábban a biológiai nyelvre, amelynek lényegében folyamatosan szolgálnia kellene az időjáráskutatókat.
Az atmoszféra ún. örvényútjainak ritmusai bizonyos törvényszerűségekkel rendelkeznek. Az örvények elválasztásainak, tehát a mélylégnyomású területeknek van az év folyamán csúcspontja és mélypontja. A. Schmauss szerint, aki a napi időjárás-megfigyelésekben szabályszerű képeket tudott alkotni, amelyeket számszerűleg is alátámasztott, mely szerint a „dinamikus év" az atmoszféra aktivitásának mélypontjával kezdődik szeptember 29-én. Az atmoszféra aktivitása alatt azt az időjárásmozgást érti, amelyik ÉszakAnglia és Franciaország között vonul el. Ennek egyik mértéke a légnyomáskülönbség a két nyugat-európai ún. geográfiai hely között. A dinamikus év szeptember 29-ei kezdetével tehát belehat egy impulzus, amelyik csúcspontjára vezeti az atmoszféra aktivitását, amelyet sokévi átlagát tekintve január 9-én ér el. Az aktivitás ezután ismét csökken egy május végi, június eleji mélypontig. Ettől kezdve ismét emelkedik és tartja magát szeptember 15-ig, ahonnan leesik szeptember 29-ére. Ekkor egy megerősödött aktivitás új impulzusa ragadja meg , és juttatja ismét a csúcspontra januárban.
Láthatjuk: a magas- és mélylégnyomású területek nagy lefelé és felfelé váltása a „kontinens légzésében" egyfajta nyelvként vagy egy szimfóniaként még finomabb ritmus szerint differenciálódik. Schmauss azt mondja ebben a történetben: az ezzel megbízott meteorológusnak van egy olyan légtest-változás naptára, amely olyan, mint egy karmesteri partitúra, ahol megvan, mikor kell belépnie egy hangszernek, de amely belépés el is maradhat. Ennek ellenére nagy öröm, hogy ismerjük a partitúrát."
A dinamikus év „stációira" tekintve feltűnik, hogy a keresztény év fő ünnepi időszakaihoz igazodik. A Húsvét a tél és a nyár között benne van az évszakok ritmikus eseményében, harcban a szélsőségek között, ezért nem tűnik ki különösebben mint külön, egyedi történet. De már a Pünkösd kiemelkedik a dinamikus év menetében, amely a Húsvéthoz igazodik és így mozgó időpontja van: május 20-tól június elejéig a légkör aktivitásának mélypontja van, amely -mint a Pünkösd ünnepe - nem egy rögzített dátumhoz kapcsolt, hanem az ún. időtérhez.
Az őszi Mihály-ünnepet a karácsony ünnepe követi, amelyet őseredetileg január 6-án ünnepeltünk, tehát közvetlen közel az ún. singularitás január 9-ei dátumához, amikor az atmoszférikus aktivitásnak csúcspontja van. A legalábbis tendenciájában az év folyamán mindig visszatérő markáns pontokra emlékeztetnek az ismert májusi fagyok vagy az ún. „Schafkaelte" (Közép-Európában június vége felé fellépő hűvös, esős idő), vagy a „Himmelfahrtsgewitter" (mennybemenetel idejére eső zivatarok) és mások.
Mi fejeződik ki az ilyen történetekben, az időjárás- és a felhőképek birodalmában? - Egyre több teret nyer az a felismerés, hogy az ilyen ritmusban valami földöntúliról van szó. Ma összefüggésben vannak a mélynyomású örvények váltakozásai a Napon látott folyamatokkal. De ezek megint csak olyan Nap-aktivitások (napfoltok), mint a Nap együtthangzása a bolygók kölcsönös mozgásviszonyaiban. Nem adódik ezáltal egy olyan kép, hogy az égi történések belehatnak Földünk légrétegének érzékeny érintkezési felületeibe? A csillagok törvényszerűségei beleszólnak ebbe a membránba, mint egy finom fülbe, szervet teremtenek és a Földet egy organizmussá illesztik össze tengereivel, szárazföldjeivel és tájaival. Élőlényként fogadja be a Földet a saját, még nagyobb életösszefüggésébe.
Ha az ember a magasból tudna rátekinteni a Földre és a tengerekre, akkor átélhetővé válna a különböző légtömegek együttáramlásából a mélylégnyomású ciklon-utak keletkezése. Ahol találkoznak a különböző légáramlatok, érintkezési felületük hosszan hullámzik és gördül egymáson, tova nagy kiterjedésben az óceánok és a kontinensek fölött. Előfordul hogy egy ilyen begyűrődés egy egész földrész méretű. A földön nem éljük át ezeket a nagytérségi eseményeket, hanem az időjárás átvonulásával a napi le- és felszállást. Így a nagy folyamatok, mint a különböző légtömegek összeütközése egymással, valamint a hideg sarki levegő a nedves-meleg, délről beáramló tengeri levegővel, nálunk a napi időjárás-változás sokoldalú drámai eseményeiként képződnek le. Ennek a folyamatnak látható kifejeződése fölöttünk a felhők képződése és feloldódása, a csapadék változatos fajtái, amelyek meghatározzák az időjárás karakterét. Itt nemcsak mozgások vannak, amelyek összjátékukkal mozgó formákat teremtenek, hanem hozzájön a hő-differenciálódás és a vele összekapcsolt levegő-kiterjedés és összehúzódás, a víz elengedése és felvétele. Ez általában az utolsó ösztönzője a meteorológiai eseményeknek, mert közben nagy tömegű hőt kapcsol össze vagy enged el a csillagvilág utasítása szerint, amely közrejátszik az eseményeknél.
Az atmoszférában az időjárás fantáziadús változása játék a vízzel. A föld meleg klímazónájában befogadja a nagy hőtömeg a vizet, vagy felveszi ezt a meleget nagy kiterjedésben melegvíz-áramlásként az óceánokban, vagy magával viszi vízpáraként a bolygó nagy légáramlásaiba. Ahol hideg levegővel találkozik össze, ismét kiválik, mint egy meleg lehelet a hideg téli levegőben, és ismét ködként, felhőként vagy csapadékként válik láthatóvá. Ismét elengedi nagy tömegben a hőt, amelyet a meleg zónában vett fel. Ahol kilép a láthatatlanból, ott ismét kibuggyan a hő, amelyet korábban és leginkább más helyen vett fel. Így a víz ismét közvetítővé válik, és az ellentétek kiegyenlítőjévé: felveszi a túl sokat az egyik helyről és elviszi nagy távolságokra oda, ahol szükség van rá. A víz a meleg hordozója, a hőháztartás nagy szabály ozója-ként hat, és látható kifejeződése a felhők és az időjárás minden egyes elemével (nyomás, hőmérséklet, páratartalom, szél stb.). ...
Fordította: Buella Mónika
A fordítás alapja: Theodor Schwenk: Das sensible Chaos, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 2003.