Pünkösd ünnepe a maga teljes világosságában egy komoly évenkénti figyelmeztetés. Egy misztériumot világít meg, amelyet a mai napig elmulasztott megvalósítani a kereszténység. Nagypénteken és húsvétkor egy nagy objektív Lét-Megújulásra emlékezünk, amelyet a golgotai esemény jelent. Pünkösd értelme azonban a Tudat Megújítása, amelyet nekünk, embereknek kell végrehajtani. E feladat teljesítésén dolgozunk, amikor a nekünk ajándékozott húsvéti erőt az emberiség szellemi életének és gondolkodásának megszentelésére és átkereszté-nyesítésére használjuk föl, a gondolkodástól a tudomány felé való törekvésig.

A földi emberiségfejlődés kezdetén létezett a „Szent Szellem"; a jövőben újra új értelmet lehet és kell adni a Krisztus-impulzusnak. „Szent az, ami ép, egész. A paradicsomi őskezdetben a világ és az ember még egész volt. Még nem volt meg a szétválasztó és sebet ejtő szakadás a Teremtő és teremtés, az ég és a föld, a szellem és az anyag között. A máriaszerű nyitott emberlé-lek még az isteni gondolkodás és akarat színhelye és eszköze volt, következésképp a Szent Szellem befogadója (tartó edénye).

De aztán a teremtés által eljött az elkülönülés szakadása - a német „bűn" szó (Sünde) „elkülönülést" (Sonderung) jelent - , mert az ember, aki saját gondolkodásra és tudásra vágyódott, evett a tudás fájáról. Az ember és a Föld nemcsak az istenségek ölébe való beágyazódásból esett ki - az ember különvált saját magasabb lényétől, amelyet a Szent Szellem hordozott, amely lebegve fölötte maradt és egyre kevésbé tudott belehatni lefűződő és elzárkózó lényébe. Amikor evett a tudás fájáról, elvesztette az „élet fáját": „A halál a bűn fizetsége". Különösen a lassan felébredő saját gondolkodás és tudás vette fel magában egyre növekvő mértékben a holtat és a halált. A márianyitottság megszűnt és korlátozóan lett emberibb és férfiasabb. A Szent Szellemtől" a profán szellemig és végül napjaink szellem-nélküliségéhez vezetett az út. Hogyan tud az emberben a szellem ismét „Szent Szellemmé" válni?

Amikor a 9. században a nagy egyházszakadás során a keleti és nyugati kereszténység szétvált, az okok abban rejlettek, hogy a kelet és a nyugat már nem tudott megegyezésre jutni a „Szent Szellem" lényéről. Azóta már megmutatkozott, milyen messzire távolodott el az emberi szellem a „Szent Szellemtől". A teológiai véleménykülönbségeknél és vitáknál értelmetlen volt a kérdés, melyik oldalnak van igaza, melyiknek nincs.

Maga a vita ténye mindkét oldalon a bizonytalanságot és a tudás elvesztését mutatja. A 4. században napvilágra került a keresztény megismerés első klasszikus bizonytalansága és megmutatta, hogy megszűnőben volt az őskeresztény bölcsesség áldott bizonyossága. Arius és Athanasius teológusok Krisztusról vitatkoztak: vajon Isten inkább vagy ember.

A 9. században a Krisztus fölötti kétkedéshez hozzájött a Szent Szellem fölötti bizonytalanság. Kelet kereszténysége indulatosan tiltakozott a „filique" szó ellen, amelyet a nyugati teológia illesztett be a Credo részébe, amely a Szent Szellemmel foglalkozott. A kelet ragaszkodni akart az őseredeti szó szerinti szöveghez, amely azt mondta, hogy a Szent Szellem csak az Atyától származik. A nyugat azon szellemiség felé tapogatózott a „filique" szóval: „és a Fiútól", amely szellemiség a Krisztus-esemény által újonnan megjelent a világban. Kelet magatartása azzal magyarázható, hogy ott az emberiség még bőségében volt a régi szellemiségnek, amely isteni útravalóként megadatott a paradicsomi ősidőkben, és ami ahhoz kellett, hogy a földön tudjon járni. Sűrű felhőként lebegett a még mindig szellem-nyitott lelkek fölött, egy közös, előindi-viduális szellem-szubsztancia fölött. Erről nem akart lemondani az ember, általa értette meg a kereszténység misztériumát. A nyugat sokkal tovább haladt a sivatagi vándorlás és szellemi elszegényedés útján, és homályosan érezte, hogy Krisztus emberi megtestesülése, halála és feltámadása által egy új szellemi forrásnak kell megjelennie, amely ajándék hasznára válhat az énben felébredő embernek. De tragikus módon ugyanazon 9. században egy harmadik kétely is csatlakozott a már felmerült kettőhöz: az ember fölötti kétség. 869-ben a Konstantinápolyban megtartott, de a nyugati teológusok vezette 8. ökumenikus zsinat döntött a kérdésben, vajon az ember testből, lélekből és szellemből, vagy csak testből és lélekből áll. Az ember hármas felfogásával szemben elvitatott tőle egy individuális szellemlényt. Ennek a vészterhes megállapításnak egy relatív igazság szolgál alapjául: a valódi szellemi lény a bűn következtében nem az emberben van; csupán fölötte lebeg. De éppen ezért nem kevésbé tartozik hozzá, és azáltal, hogy összekapcsolódik Krisztussal, bele kell költözzön.

A 869-es dogma által nyugat ismét vesztett, miután sejteni kezdte a „filique" szót. Ha az emberhez nem tartozik individuális szellemrész, akkor hogyan tud Krisztus, a Fiú által a világba betört új Szent Szellem beleköltözni? Valójában az egész nyugati szellemi- és tudományfejlődés - nem utolsó sorban az arabizmus befolyása által - a filique szó ellenére (amely által a nyugat kiadta a kelettel való összefüggést) a régi, őskezdetben az Atyától kiinduló Szellem leapadó és megszentségtelenítő áramából teremtődött meg. A krisztusi impulzus nem hatotta át a fejlődő nyugati gondolkodást, hanem attól távoli úton járt. Az egymás mellettiség, amely szükségszerűen egymással szembenivé vált, megerősödött a hit és a tudás közötti szükséges szétválasztásból, minden elképzelhető teória által.

A ma számára a „szellem fölötti kételyből" adódóan a keleti és a nyugati egyház szétesésében rejlik a csírája az emberiséget lidércnyomásként fenyegető politikai kelet-nyugat problémának. Vallási- egyházi talajon kezdődött, mára elérkezett a politikai hatalmi nyomás területére. Keleten az ember még mindig a régi, individualitás előtti bölcsességből teremt - habár ez egészen a földire előkészített -, és utolsó bölcsességével az individuális princípiummal szemben a közösségit juttatja érvényre. Nyugaton az individuum szabadságáról beszél az ember, de egy ingoványos talajon mozog, mert az atomfizikáig bezárólag egy emberidegen, lélektelen - krisztusi behatás nélküli - gondolkodás mellett kötelezte el magát.

Hol van a közép a kelet és nyugat közötti veszélyes hatalmi labdajáték között? Hol van a szellemi Európa, hol van a kereszténység? Csak szellemi impulzussal lehet meggyógyítani azt, amit szellemi okokból szétszakítottak és beteg lett. Nagyon is érvényes ez az emberiség testén lévő sebre, hasadásra, a kelet és nyugat közötti szakadásra. A szakadék fölött csak a kereszténység tud hidat építeni, és megtalálni az utat a seb gyógyításához. A kereszténység, amely elküzdi magát a döntő pünkösdi fellendüléshez, azáltal hogy jól ismeri a régi Szent Szellem titkát, de elsősorban az új, krisztusi Szent Szellemmel él és bátran egy alapvető gondolkodási-, világnézeti-és tudomány-megújítás felé törekszik.

A 9. században, amikor az egyházak között feltárult az emberiség szakadása, távol a nagyvilágtól és az egyház által befeketítetten léteztek a csendes körök a Szent Grál körül. Itt a Szentlélek fölött a Szent Szellem iránt a legmélyebb bizonyosság uralkodott, nem pedig kételkedés. Amikor a szent kelyhet felemelték, a körhöz tartozók egyazon bizonyossággal megtapasztalták a földön is érzékelhető folyamat átélésével, hogy a szellem galambja alászáll. És amennyiben a Grál misztériumai az emberi vér és szív misztériuma, az átéléssel a legbensőségesebb módon hordozta az individualitás karakterét. Az emberi személyiség legmélyebb centruma a csoda színhelye volt. Hiszen a felragyogásában gyó-gyítóan, táplálóan és inspirálóan ható kehely egy emberi szívet mintázott meg. A csoda azáltal történt meg, hogy Krisztus vérének ereje élővé lett az emberi vérben. Itt az új szellem-forrás áramlott, itt jutott el a kereszténység pünkösdi értelemben önmagához. Amennyiben ma a 9. századi egyház-sors a népek- és az emberiség katasztrofális sorsává vált: nem folytatódna egy grálszerűen megújított keresztény áramlat, amely régen csak a háttérben és titokban létezett, mai értelemben a kultúrélet közepén kellene állnia, és amely minden láthatatlanság ellenére az ég gyógyító gyógyszerét hozza le, és így tölti be a közép misszióját?

Az újtestamentumi levelekből kiderül, gyakran éppen ott, ahol egyszerű emberi köszöntést adnak át, hogy a keresztények az első hitközösségekben „Szent"-eknek nevezték magukat: „Üdvözlünk nálatok minden Szentet!" Hogyan kerülhetett erre sor? - hiszen az Ótestamentumból fújta át az alaphangulatot: Szent egyedül az Úr! Természetesen a „Szent" szó alatt valami mást gondoltak, mint csak morális tökéletességet. A szellem- vagy tűzkeresztség felvételével az első keresztények Krisztusból kiáramló új Szent Szellemmel beteljesülve és lélekkel betöltve érezték magukat. Kezdetben a Szellemet az Atya küldte. De az emberiség felemésztette és tönkretette azt az útravalót. Amint a kritikus nullponthoz közeledtek, az Atya, aki egykor a Szellemet küldte, elküldte Fiát. És most Krisztus küldi az új Szellemet. Amikor Pünkösd reggelén leereszkedtek a tanítványokra a tüzes nyelvek, a kegyelem ajándéka, amelyben az emberiség részesült, nem csupán kívülről, segítségük nélkül érkezett meg. Nagypéntek és a Mennybemenetel vesztesége után eleinte igazán csak a tanítványokban fellobbanó Krisztus-szeretet, a csodálkozó felébredéssel utólagosan hozzákapcsolódott megértés és felismerés úgy hatott, mint a tűz, amely belülről kifelé megolvasztja az emberlény kemény héját és kinyitja a kaput egy magasabb önmagának, amely a Szent Szellem szférájában vágyakozással telien várakozóan felette lebegett. A tanítványok a kívülről elvesztettet megtalálták ismét saját bensőjükben, és azáltal nem is sejtett mértékben visszataláltak önmagukhoz: a Feltámadottal beléjük költözött saját valódi énjük.

A pünkösdi reggel csodája növekedett és Damaszkusz déli óráiban bevégeztetett. Ami itt megtörtént, az sem kívülről érkezett. Ez semmi esetre sem egyszerűen egy lenyűgöző szellemalak volt, amely megzavarta Pál útját. Pál galatákhoz írt levelében átélését saját magában lejátszódó folyamatként határozta meg: „Amikor az Istennek tetszett, kijelentette az O Fiát énbennem..." Damaszkuszt mint egy előrehaladott Pünkösdöt mutatja meg, hogy mennyire szorosan alakította át és kapcsolta össze a két keresztény alapmisztériumot: „Krisztus bennünk" és „A Szentlélek eljövetele".

Pünkösd csak Húsvét alapjain mehetett végbe: a Fiú-Eseményből jött elő a SzellemEsemény. Krisztus feltámadásában az első alkalommal mutatkozott meg „a szellem anyag feletti hatalma", ahogyan az emberlény legfelsőbb céljaként kitűztek. Az Istentől és a Szent Szellem szférájától elválasztott, megkeményedett emberformába költözött bele a Krisztus-Én, és a következő burkai voltak: lélek és test és vér, egészen és mindent áthatóan és átalakítóan. Jézus-Krisztus nemcsak az emberré vált Isten-lény, hanem az első egész ember is. A názáreti Jézus egyszeri nagyságában és egészében átélte a páli princípiumot: „Nem én, hanem Krisztus énbennem." A Szellem nemcsak lebeg fölötte: egészében áthatja. A bűnbetegséget hordozó és a halál kényszere alatt álló emberiség meggyógyult a szellem tüze által. Ennek a gyógyításnak a legmagasabb foka a Feltámadás volt. Az emberi burkokat a halál fölötti győzelemmel kikény-szerített Szellemtestben megmutatkozott övéinek a Feltámadott.

Pünkösd és Damaszkusz jelentősége abban áll, hogy csíraszerűen más emberekben is hat a szellem átalakító betöltése és felhatalmazása, amelyet a názáreti Jézus egyszeri nagyságában kivívott az egész emberiség számára.

A szellem-keresztség az első keresztényekben folytatja a szellem-közlés és szellem-felhatalmazás csodáját. Őket nem befolyásolták kívülről. A „hitesemény" mint egy tűzfolyamat ment végbe az emberek szívében. Ezáltal a megismerő vágyakozással teli Krisztus iránti szeretet beköltözött a keresztényi emberi lelkekbe; és így összekapcsolódott a szent-gyógyító szellemmel, amely belülről kifelé válhatott úrrá az anyag fölött. Így az őskereszténység eleve megcáfolta a 869-ben kihirdetett dogmát. Egésszé vált az ember, aki csak test és lélek, azaz csonka, amíg isteni része fölötte lebeg. Csak az a keresztény egész ember, aki az őskereszténység értelmében az. Az őskeresztényi hitközösségekhez hozzátartozó csodálatos gyógyítások biztosan nem kívülről mentek végbe. Hozzákapcsolta a kézrátételt, igen, a kézrátételt, amely egyszer ezen ember szellemkeresztségét lezárta és megáldotta. Így ezáltal újjáéledt a beteg lelkében a belső újrakezdés Krisztus-tüze. Amikor a gyógyulás megtörtént, belülről kifelé történt meg, mint az élő Krisztusbeköltözés szellemkövetkezménye. Amint az evangéliumok hirdetik, már amikor a názáreti Jézus beszélt a megszenteltekhez: „A te hited segített neked", ez azt jelenti pontosan: nem én gyógyítottalak meg téged, mint az előtted álló emberalak, hanem a magasabb erő, amely a szívedet be tudta tölteni hited cselekedete által. Így volt az őskeresztényi idők közösségeiben.

A hitcselekedet egy belső grálfolyamat. Ezt a művészek, mint pl. Richard Wagner sokkal közvetlenebbül értették meg és ábrázolták, mint a teológusok. Amikor a Grál várában felemelték a szent kelyhet és az felizzott, majd felcsendültek a szavak: „A hit él, a galamb lebeg", az izzásba jött emberi szívbe aláereszkedett a szellem galambja és a szív Grálja elküldi gyógyító, tápláló, megvilágító hatását az emberlénybe, és az emberi és teremtett környezetbe.

Akkor ünnepeljük valóban Pünkösdöt, ha modern emberként a mai kornak megfelelően a szellem-misztérium betöltése felé törekszünk, amely előérzetként és előízként már egyszer felragyogott az őskereszténységben és a grálösszefüggésben. A gondolkodásnak elsősorban a szellem általi gyógyulásra van szüksége. Amíg csak az agy gondolkodik, egyre inkább a halál és a halott uralma terjed. Ha az ember szellemrésze a Grál tüzével beköltözik az emberbe és gondolkodásába, egy új, élő kultúra húsvéti- és pünkösdi kertje kezd el csírázni és virágozni.

Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999. Urachhaus GmbH, Stuttgart

^ugrás az oldal tetejére

Eugen Kolisko

Anglia pszichológiája

1711. március elseje fontos nap volt az angol történelemben. És nem valami nagy politikai vagy történelmi esemény miatt, hanem mert ezen a napon adta ki Joseph Addison (16721719) Spectator (Néző) című újságjának első számát. Az újság ugyan csak 1712. decemberéig élt, mégis elképesztő befolyással bírt az egész angol irodalomra: megjelölte a modern újságírás kezdetét Angliában, és ezen kívül megteremtette az angliai élet egy egészen új nézőpontját.

A Spectator - beszédes név - tényleg látványosan sikeres volt; Steele és Addison adta ki, akiknek nevét nem csak Angliában, de az egész európai kontinensen ismertté tette. Amikor Addisont a Malmesbury választókerületben újraválasztották, Swift azt mondta róla: ,,Ha az jutna eszébe, hogy király akar lenni, aligha utasítaná vissza bárki is."

Hogyan magyarázhatnánk meg a Spectator és kiadójának ilyen páratlan népszerűségét? Először is a megfelelő címet választotta, a megfelelő témákat, a megfelelő időpontot. Az akkori helyzetet olyan pontosan mutatta be, és a mindennapi eseményeket olyan eredeti stílusban írta le, hogy valóban elmondható a Spectator-ról, hogy Anglia nemzeti lélektanát ábrázolta, és hitelesen adta vissza a sziget reakcióit a kontinens eseményeit illetően. A Spectator-t csak egy szigeten lehetett megalkotni és publikálni, mert ahhoz, hogy nézővé válhassunk, vissza kell húzódni a színtértől: az európai színpadot kívülről kellett nézni - Angliából.

Amikor Addison 1700-ban Olaszországba utazott, útitervébe felvette Marseille-t, Genfet, Milánót, Velencét, San Marinót és Rómát. A húsvéti hetet Nápolyban töltötte, és ellátogatott Caprira, a Vezúvhoz és Firenzébe. Utazása egy évig tartott; magával vitte Horatiust, hogy vezesse útján Rómától Nápolyig, s Vergiliust a visszaútra. Megfigyeléseit gondosan lejegyezte naplójába, melynek megjelenése nagy figyelmet keltett. Elképzelhetjük a kontinenslakók kíváncsiságát a valóságos nézőt, az utazó angol ,,Lordot" látva, ahogyan tartózkodó és tipikusan angol bezárkózottságában érzékelték őt. Ugyanez érvényes Bécsbe, Hamburgba és Hannoverbe tett diplomata-utazásaira is. A 18. századi angol pszichológiai alkat igazi képviselője volt, aki egyesítette magában az objektív megfigyelő eszményeit és szokásait, aki mozdulatlanul és érzések nélkül tekint mindenre, ami a világban történik.

1711-ben Anglia készen állt Európáról leválni olyan módon, ami azelőtt nem lett volna lehetséges. Lezajlott egy elszakadás Franciaországtól a Magna Charta idejében, majd háromszáz évvel később¹ (1429-1440), amikor Jeanne d'Arc működött, és az európai történelem egész menetét megváltoztatta. Csak kevés, az emberi nem számára jelentőséggel bíró intézményt készítettek elő és valósítottak meg történelmi eseményeken keresztül oly gondosan, mint az angol nyelv, irodalom és más dolgok fejlődését, amelyek a brit nemzeti jelleget konstituálták.

Ez különösképpen érvényes az angol megfigyelési képességre, arra, hogy minden döntést és következtetést tényekre alapoznak, melyeket gondosan mérlegelni kell, a „wait and see" („majd meglátjuk") elismert procedúrájára, hogy aztán végül cselekedhessenek. Tény, hogy ezek a jellemzők modernek; korábban nem léteztek egyetlen „nemzeti" pszichológiában sem, és csak alig néhány embernél. Ezért nem is lehet csodálkozni, hogy a megfigyelésen és kísérletezésen nyugvó modern tudomány legkorábbi gyökerei Angliában vannak.

Ez a modern tudomány Francis Baconnel kezdődött, a „természettudományok atyjával". Novum Organum-ja a következő szavakkal indul:

„Az ember, aki a természet szolgája és tolmácsa, csak annyit tud tenni és megérteni, ameny-nyit a tényekben vagy a természet folyásáról való gondolataiban megfigyelt: azon kívül sem nem tud semmit, sem nem tud semmit tenni."

Bacon csak a tényekben hitt, s bizalmatlan volt az elméletekkel szemben; ki akart űzni mindenfajta személyes érzést a tudományból. Ez a tények és kísérletek tudománya vezetett a modern technikához és iparhoz, amelyek a modern gazdaságot, és végül az üzleti életet teremtették úgy, ahogyan azt ma ismerjük.

Egy hasonló, tényekre alapozott pszichológiát találunk számos nagy angol szellemnél.

Vegyük például Locke és Hume filozófusokat. Előbbi (1632-1704) egyfajta palatáblát látott az emberi szellemben, amelyre a külvilág a benyomásait írja. David Hume (1711-1776) azt állította, hogy a szellem a szokás ereje és hatalma által dolgozik, ami mindent befolyásol, amit gondolunk és teszünk. Hobbes, Spencer, Mill - sőt Berkeley - mind empirikusak. Tapasztalat a jelszavuk, és gondolkodási módszerük kifejezetten ökonomikus. A tényekhez való ragaszkodás húzódik végig Newton, Harvey, Darwin, Huxley és az összes többiek szellemi folyamatain.

Shakespeare mindenesetre az ember és a világ páratlan megfigyelője. Műve - és ez jelentős, ha annak fényében nézzük, amit a történelemről elmondtam² - Anglia története, ami önmagában véve egy dráma. De ő költő és színész is volt. Ezen képességek legalább egyikében példa értékű minden angol számára, mert ebben az országban csaknem mindenki színpadi őstehetség. A „Színház az egész világ" nem csak egy frázis; az angol pszichológiában ez alapvető tény.

Angol államférfiak és admirálisok és ezrek, akik a tenger hívását követik, ezzel ellentétben az „akció" pólusának objektív képviselői, ahogyan az minden angolban él. Velük született ösztönnel néznek a megfelelő alkalom után, és a helyes pillanatban csapnak le, a megfelelő helyen és a helyes súllyal. A brit politikát mindig egy csodálatra méltóan kiegyensúlyozott, biztos és soha nem hibázó ösztön irányította. Mily gyakran mondták: „Sok csatát elvesztettünk, de soha egy háborút." Hasonló szellemi tartás lényeges egy sikeres tudományos kísérlethez.

Az angol pszichológia/lelki alkat másik feltűnő jellegzetessége az egyensúly. Angliában csak ritkán foglalkoznak kettőnél több véglet vagy lehetőség megfigyelésével. Példa erre a parlamenti rendszer, ami mindig is az európai demokratizmus horgonya volt, és a valóságban két párton alapult. Ezek először a klérus (papság) és a bárók (nemesség) voltak, azután a parlament és a király, majd a Whigs (Szabadelvűek) és a Tories (Konzervatívok) - bal és jobb, haladás és hagyomány. De a két egymással küzdő elem mögött mindig az „alkotmány" kiegyenlítő mérlege állt. Egy harmadik párt bevezetése szétrombolta az egész rendszert. A Labour Party (Munkáspárt) volt a vég kezdete. Mr. Ramsay MacDonald ugyanazt tette az angol parlamenttel, mint Mr. George Bernard Shaw az angol irodalommal. A bizonytalanság elemét vezette be, mint ahogy Shaw a szkepticizmus elemét.

Egyfajta bizonytalanság került a kétpárti rendszerbe, mely egészen a két hasonlóképpen jogszerű kormányzási elv egybeeséséhez vezetett.

Egy radikális szocializmus soha nem érhetett volna el sikereket Angliában - azon okból, mert az angol lélektan számára semmi „radikális" nem tűnik megszerzésre érdemesnek. Egy excentrikus vagy egy külföldi minden kívánt mértékben élvezheti a szabadságot, de nem követhet el kilengéseket; az angol szellem irtózik a szélsőségtől. És szintén ezen okból, néhány amerikai és európai szokás teljességgel összeegyeztethetetlen az angol temperamentummal. Ezért a marxizmust csakúgy, mint a nacionalizmust Anglián kívül kellett a politikai gyakorlatba átvezetni. Az egész nyilvános és magán-nevelés egyesül a szükségszerűségben és az igényben, hogy temperamentumukat egyensúlyban tartsák. „Keep smiling" („Légy mindig derűs") , „Don't lose your temper" („Ne jöjj ki a sodrodból"), tulajdonképpen emlékeztető mondatok és intelmek. Önnevelés folytatja és vezeti lezáráshoz ezt a folyamatot. Egyensúly, mértékletesség, önuralom: Anglia nemzeti erényei. Figyeljük meg a közlekedés szabályozását! Sehol a világon nincs hasonló szervezés. A londoni rendőr maga egy sziget a közlekedés tengerének közepén. Ott áll megfigyelőként, anélkül, hogy hagyná magát összezavarni. Semmilyen más országban nem találni az önuralom olyan mértékét, mint amilyennel a londoni buszsofőr bír.

Angliában a régi és az új világ egyensúlyban van. Középkori házak állnak modern építészeti alkotások oldalán. Régi templomok állnak modern gyárépületekkel szemben. Ez egyike azon okoknak, amiért Anglia a régiségek szerelmeseinek ily lenyűgöző; olyan, mintha részeiben megállt volna Anglia, és történelmét könnyen olvasható fejezetekben, kőben hagyta volna hátra. Az idegen számára az egész ország egy múzeum. Nemrég gyerekeket láttam játszani a St. Pancras templomudvar régi homokozójában, mely vaskerítéseken belüli sírokkal volt körülvéve. Gyermekkor és halál álltak itt egymás oldalán olyan módon, mely az angol távoli várossziluettre is jellemző.

Az angol otthona egy birodalom kicsiben; mindkettő egyensúlyban van. A „hatalmak egyensúlya Európában" - ez az eszme lényegében egy angol eszme, és csak ha az egyensúly veszélyben lenni látszott, avatkozott be Anglia. Az angol lelki alkat veleszületett egyensúlyérzékének további bizonyítékait találjuk, ha ránézünk egy térképre. A birodalom ugyanolyan messzire nyúlik nyugaton, mint keleten, a Földközi-tenger egyfajta kapcsot képez - Gibraltár, Málta, Szuez. Valójában az egész nemzeti pszichológia az egyensúlyban tartott birodalom tudatán alapozódik, és ez használható elem egy modern gazdasági élet megteremtéséhez. A Hudson Bay Companynek megvolt keleten az ellenképe, az East India Company, miközben magánemberek, mint Clive, Rhodes és mások lefektették annak a gazdasági alapjait, amit később szintén felvettek a birodalomba. A gazdaság egyfajta egyensúlyt kíván. Angliában a szokványos üzleti életben a mérlegvezetés - sokkal inkább, mint más országokban - egy rituálé. Ez a kereskedelmi hozzájárulás az egyensúly eszméjéhez, ami az angoloknak oly természetes. Itt megvan minden megkívánt mennyiségű „megbízhatóság" és őszinteség. Anglia a monetáris és kereskedelmi integráció régi, tiszteletre méltó hagyományait lényegében még mindig nagyra tartja, melyek némely országban mára teljesen eltűntek.

Mindezen okokból maradt Anglia a modern gazdaság megalapozásának világközpontja; ezért ez a megfelelő hely, ahonnan az új gazdasági rendnek, amelyre a világnak olyan sürgősen szüksége van, útjára kellett indulnia.

Az európai nemzetek között az angol képviseli a megfigyelés és az aktív akarat erejét. Anglia az örök megfigyelő, a néző, és a modern szellem igaz képviselője. És ezek a befolyások elterjednek az egész földön. Az angol nemzetet egy hatalmas, sohasem tévedő ösztön vezérli. ,,Brittania rules the waves" (Brit uralom a tenger hullámain), nem annyira a birodalmi igények kifejezése, mint inkább egy a világnak tett szolgálat hirdetése. Ebből a szempontból az angol szellem a legönzetlenebb az összes népé közül. De ez a pszichológiai tartás veszélyes, mert a régi és az új világ szemében az angol úgy jelenik meg, mint aki abnormálisan csak önmagával foglalkozik, érdeklődése nem terjed túl önmagán. Áthatolhatatlannak és megközelíthetetlen-nek tekintik. De ha kandallótűznél beszélgetünk vele, akkor egy csésze tea gyakran lebontja a falakat, amelyeket maga köré épít, és szívének közelébe juthatunk. Lényegében egy védőfalra van szüksége; az tartja őt az ő szigetén. Ez ama erény, amelyet a kontinensen félreértenek és hibának tekintenek.

A puritánok a vallás erőteljes újjáéledését indították el, mely főképpen az Ótestamentumon alapult; „derekasságot" követelt, és annak következményeként intoleranciát és bigottizmust fejlesztett ki. Ezt a mozgalmat feloldották, vagy a nagy tudományos felfedezések által egyensúlyban tartották, melyek azonban materializmust, agnoszticizmust, sőt ateizmust hoztak elő, mígnem utóbbiak belefolytak a darwinizmusba, és előhozták a vallás és a tudomány közötti „ellentétet", ami oly erősen tombolt az előző évszázad (19. század, Ford. megj.) utolsó éveiben. Mindezen viták között az ember kikerül a látómezőből. Megpróbálta a túlélést a demokratikus eszményekben, melyek olyan mondásokban nyilvánultak meg, mint „The Englishman's home is his castle" („Az angol háza az ő vára") stb. De az angol lény némely részét feláldozták a szakadékban, mely vallás és üzlet között megnyílt, csakúgy, mint a modern eszmények megszerzésére való törekvésben. Pontosan ez az a szempont, amelyből a kontinentális Európa önigazolását veszi ahhoz, hogy Angliát álszenteskedéssel vádolja, amint az oly gyakran történik. A képességet, mely mást tesz vasárnap „Isten magasabb dicsőségére", és megint mást hétköznapokon az ember elnyomására, könnyedén lehet álszenteskedésként interpretálni. De az tény, hogy két különböző világ e két szempontja egymás oldalán élnek együtt, mint a könyvelésbe vitt kettős bejegyzés. Mindez furcsának tűnik egy külföldi számára, és a „cant" (álszent, képmutató beszéd) szemrehányásához vezet, amely ugyan nem jogos, de természetesen elég. Ugyanígy van ez a vádakkal a „hűtlen Anglia" ellen. Ez a dolog természetében, valamint pszichológiája, ösztöne meggyökerezett természetében rejlik, hogy Anglia a kontinens ügyeiben ide-oda váltogat beavatkozás és visszahúzódás között, és ez vezet a „hűtlenség" vádjához.

Fordította: Kertesy Tünde

Az írás megjelent: Eugen Kolisko: Die Mission des englis-chsprachigen Westens, Perseus Verlag, Basel 2002, 145151. old.

Jegyzetek:

1. A Magna Chartát 1215-ben fogadták el. 1215 és 1440 között 225 év van. Kolisko ugyan háromszáz évet említ, de valószínű, hogy kétszázra gondolt.

2. Koliskonak egy történelemről írt feljegyzése „History" címmel a „Reincarnation and other Essays" című kötetben jelent meg, Bournemouth 1940, 2. kiadás 1978, 29-37. old.

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

SZERKESZTŐSÉGI ELEMZÉS Bevezetés

Előző számunk külön füzetben megjelenő mellékletében kísérletet tett a szerkesztőség arra, hogy negyedévente megjelenő lapunk korlátait átlépve az itthoni aktuális helyzetre reagáljon. Közvetlenül a választások előtt megjelenve az egészségügyről, a földművelésről, az oktatásügyről és az adórendszerről szóló gondolatokat tartottuk fontosnak. Természetszerűleg közvetlenül a választások után sem vesztették el aktualitásukat a témák. Most újabb elemként a választási jogrendről közvetlenül szerzett tapasztalatokat ismertetjük, valamint a környezetvédelem kerül górcső alá. Az eddig megjelentekhez képest pedig más nézőpontból közelítjük meg az egészségügyet és a földművelés - mezőgazdaság kérdését.

a szerkesztőség

Ertsey Attila

Népképviselet, jog, Állam Magyarországon

Túl vagyunk az országgyűlési választásokon. Talán most a legidőszerűbb áttekinteni azt, hogy is áll ma Magyarországon a népképviselet, a nép és az állam viszonya, az úgynevezett demokrácia, hogy levonva a tanulságokat, esélyt teremthessünk a változtatásra, annak irányát kijelölhessük. Mert ami ma körülvesz minket, azt a legjobb szándékkal sem tekinthetjük kielégítőnek.

Képviseleti demokrácia

Ma Magyarországon ú.n. képviseleti demokrácia van, ahol a nép választott képviselői útján gyakorolja akaratát - papírforma szerint, de mindannyian tudjuk: a valóság nem ez. Mit jelent a képviseleti demokrácia és miért nem tölti be feladatát?

Ma az állam hagyományosan magánál igyekszik tartani a társadalmi szervezet funkcióinak legtöbb területét. A kultúra, a szellemi élet szférájában irányítja az oktatási rendszert - a névleg független intézményeket: alapítványi iskolákat, magánegyetemeket, stb. de az állami iskolákat, egyetemeket még inkább - a törvényes keretek meghatározásán túl közvetve és közvetlenül is, oktatási programjukat, gazdasági működésüket egyaránt. Támogatási rendszerein keresztül a kulturális élet más területeit is részben ellenőrzése alá vonja. A gazdaságot a monetáris politika eszközeivel közvetve, az adórendszeren és állami költségvetési gazdálkodáson keresztül közvetlenül is irányítani igyekszik. Az állam a legszorosabban hozzá tartozó feladatait azonban - az állampolgárok külső és belső védelme (rendőrség, honvédség), törvényhozás, igazságszolgáltatás, végrehajtás - egyre kevésbé tölti be, kicsúszik a kezéből, át az üzleti szféra irányítása alá.

Mindeközben érzékeljük, hogy az állam e jogosult feladatait nem képes betölteni, olyan erőkkel találkozunk, melyek befolyásuk alá vonják a társadalmi élet valamennyi területét, beleértve a parlamenti működést is.

Próbáljuk most fókuszunkat leszűkíteni a politikai rendszerre, a közvetett demokrácia működésére, az országgyűlésre illetve a választási rendszerre.

Az országgyűlés a törvényhozás feladatán túl - az államon keresztül - gazdálkodik és kultúrát irányít.

Vajon ténylegesen a nép az, aki e képviseleti demokrácián keresztül a rendszert irányítja? Hol működik a népakarat, képes-e artikulálódni? Ha nem, mi működik helyette?

Jelöltállítás

A képviseleti demokrácia szabályai szerint a népnek képviselőket kell választania.

Ezt területi alapon teheti meg, s ehhez először is jelöltekre van szükség. Kik és hogyan állíthatnak ma jelöltet? A jelöltállításhoz ma a törvény szerint arra van szükség, hogy a jelölt ajánlószelvényeket (kopogtatócédulát) gyűjtsön, szám szerint legalább 750 db-ot. Az ajánlószelvényt az őt jelöltként elfogadó állampolgároknak kell aláírnia, majd a jelölt az elegendő számú szelvényt leadja a helyi választási bizottságnak, ahol megszámolják, hitelesítik azokat és elegendő érvényes szelvény megléte esetén felkerül a választható jelöltek listájára. A törvényalkotói szándék azt célozza, hogy jelölt csak az lehessen, aki minimális számú támogatottságot (750 fő) képes felmutatni. A hibásan kitöltött szelvények előfordulása miatt célszerű jelöltenként cca. 1000 szelvényt begyűjteni. A szelvények begyűjtéséhez szükség van arra, hogy a jelöltet ismerjék, megbízzanak benne. A jelölt bemutatkozásához nyilvános alkalmak - bemutatkozó beszélgetések, találkozók -szükségesek, melyen a jelölt szándékait, programját ismerteti leendő választóival.

A jelölési folyamat lezárultával a jelöltek közt verseny - kampány - kezdődik.

Ma Magyarországon független egyéni jelöltek is indulhatnak, de pártok és társadalmi szervezetek is állíthatnak jelölteket. Az a jelölt, aki a kellő számú ajánlószelvényt összegyűjti, egyszeri költségtérítésben részesül, amit fix központi keretből fedeznek, és minél több jelölt van, a felosztható összeg annál kevesebb. Az idén ez jelöltenként cca. 35.000,- Ft-ot jelentett, melyre a pártok jelöltjei és a függetlenek egyaránt jogosultak. Ez az összeg lenne hivatott a jelölési folyamat költségeit kompenzálni (plakátok, szórólapok, terembérlet, stb.).

A pártok, amennyiben országos listát képesek állítani, melyhez legalább 14 választókerületben kell jelöltet állítani - sikeresen -, állami támogatáshoz jutnak, melynek összege cca. 20.000.000,- Ft évente, a következő választásig.

A kampányra egy jelölt a törvény szerint 1.000.000,- Ft-ot költhet, a törvény tehát tiltja a kampány külső, ellenőrizetlen eszközökkel történő további, korlát nélküli finanszírozását, védendő a pénzzel nem rendelkező jelöltek esélyegyenlőségét az erős támogatókkal rendelkező jelöltekkel szemben.

Eddig rendben volna (?) az elmélet. Mi a gyakorlat?

Az idei választások alkalmával az ajánlószelvény-gyűjtés már a demokrácia és a törvényalkotói szándék abszurd bohózatává, felháborító karikatúrájává alakult.

A kopogtatócédula-gyűjtést megelőzően az újságokban párt(ok) által feladott hirdetések jelentek meg, melyek alkalmi munkára kerestek fiatalokat, napi kifizetéssel - a munka mibenlétét meg nem nevezve, a törvény ugyanis tiltja a szelvény átadásáért vagy gyűjtéséért anyagi ellenszolgáltatás adását vagy elfogadását. De találkozhattunk körúti hirdetőoszlopokon élelmes vállalkozók hirdetésével is, akik „kopogtatócédulák gyűjtését, választási anyagok terítését" nyíltan vállalták. A szelvénygyűjtést papírforma szerint önkéntesek végezhetik. Az SZDSZ e hirdetések révén erdélyi munkavállalókat szerződtetett a cédulagyűjtésre. A napi tarifa a hírek szerint 5000 Ft körül mozgott, máshol darabbérben, 20 cédulánként 5000 Ft-ért dolgoztak. Természetesen a cédulákat meg is lehetett vásárolni, a hírek szerint 1000-2000 Ft-ig terjedt az árfolyam, volt, ahol a cédulagyűjtőt már eleve azzal a kérdéssel fogadták: mennyit ad érte?

A hirdetések alapján és „önkéntesen" felállt cédulagyűjtő kommandókat négyfős csoportokba szervezték, egy-egy autóba ültetve őket, s a cédulák kézbesítési napjának hajnalán, gyakorta a postást követve kezdtek a gyűjtésbe. Mivel a begyűjtés üzletté vált, gyakori lett a levélszekrények feltörése a szelvények megszerzéséért.

A parlamenti pártok begyűjtőkommandói hajnaltól késő estig dolgoztak. A legnagyobb gyűjtés az első héten zajlott, ekkor a cédulák cca. 80%-át összeszedték, azonban a munka az utolsó napig tartott. A nagy pártok esetében egy jelöltet akár 3-400 fős gyűjtőbrigád is segített. Amint rövid idő alatt kiderült, a nagy pártok nem a szükséges és biztonságos minimumra törekedtek (750-1000 db. szelvény), az utasítás minimum 10.000 szelvény begyűjtésére szólt.

Mi lehetett az oka és a célja, hogy e szelvények ilyen értékessé váltak?

Három ilyen ok nevezhető meg. Az egyik a négy évvel ezelőtti választásokon az MSZP által az angol munkáspárt segítségével kiépített számítógépes nyilvántartó-rendszer működtetése, illetve ennek a többi párt általi átvétele. A rendszer lényege egy - amúgy törvénytelen - adatbázis felállítása, melyen a cédulát átadó, vagy egyéb módon választói szimpátiát kinyilvánító választók adatait - postacímét, telefonját, stb. - tartalmazza. E választók aztán megcélozhatóak választási anyagokkal, illetve szükség esetén mozgósíthatóak.

A másik ok: a választási szakértők szerint fontos a személyes kapcsolattartás, a választók felkeresése a cédulabegyűjtés ürügyén, mert kiszámítható az arány a cédulát odaadók és a ténylegesen odaszavazók közt. Elemi érdeke hát minden jelöltnek, hogy a lehető legtöbb választóval találkozzon, mert ezáltal bizonyos garanciát nyerhet a szavazatok számát illetően. Ez volt az egyik ok, mely kemény háborúvá alakította a cédulagyűjtést.

A harmadik ok: a nagy párt(ok) igyekeztek üres kopogtatócédulákat is gyűjteni - itt még a hamisítás sincs kizárva, noha kockázattal jár -, amiket saját szövetséges kis pártjaiknak bizonyos feltételekkel átadtak, hogy azok saját jelöltjeik nevére kitölthessék - természetesen törvénytelenül. Miről szól ez a történet? Egyrészt arról, hogy a kis pártok, akik nem rendelkeznek e begyűjtőapparátus eszközeivel, biztosan jelöltet állíthassanak. A jelöltállításnak két haszna van a nagy párt(ok) részéről: egyfelől az általuk mesterségesen létrehozott, vagy befolyásuk alá vont kis pártok által a politikai mezőny ellenőrzött lefedése, másrészt alkuk kötése. Mit jelent a mezőny lefedése? A nép körében - a kiépült rendszer ellenére - időnként mégiscsak megjelenik egy politikai akarat, mely be akar jutni a Parlamentbe. Ez konkurenciát jelent a nagy párt(ok) részére, ezért igyekeznek őket a médiából kitiltani, kompromittálni, vagy befolyásuk alá vonni. Ez történhet szelídebb eszközökkel (pl. megállapodás), vagy durvábbakkal (ügynökök beépítése, lejárató médiakampány, korrupció, stb.). Sok példát láthattunk erre az utóbbi években. A „jó szövetséges" az, aki nem csinál semmit. Egyik remek példa erre a szociáldemokrata párt szétverése, ahol a kreált utódpárt elnöke - milliárdos vállalkozó, volt ipari miniszter a rendszerváltás előtt - nemcsak a teljes passzivitást garantálja e területen, de még szemérmetlen módon benn is ül az MSZP frakciójában. De másik példa az e választásokon megjelent zöld pártok többsége.

A hiányzó cédulák átadása a szövetségesnek konkrétan üzlet is, hiszen így a nagy párt(ok) megvásárolják négy évre szövetségesük állami támogatását, viszonylag kis befektetéssel. Aki tehát hajlandó alkut kötni, a következő ciklusig minimum 80.000.000,- üti a markát.

Érdekességként megemlítünk még egy módszert a cédulagyűjtésre: sok szavazópolgár nincs tisztában az ajánlószelvények funkciójával. E naiv, jóhiszemű - de nyugodtan mondhatjuk: ostoba - emberek többsége vidéken él. Itt gyakran az önkormányzat alkalmazottja megy ki és „gyűjti be" a cédulákat, persze üresen. A késve érkező gyűjtőbrigádok kérdésére csak azt tudják válaszolni: „Azt az izét? Azt már leadtuk. A Marika a hivataltól beszedte." Nem nehéz következtetni, hol landolnak e cédulák. E réteg manipulálására is jól kidolgozott módszereket vetnek be - például az idén bevetett „minta" szavazószelvényeket, melyek a választási értesítővel egy borítékban érkeztek az ország mintegy egyharmadába, kitöltve a kormánykoalíció jelöltjének nevével; a szavazók gyakran ezt akarják az urnába dobni - s ez ma az OVB szerint nem számít törvénytelennek.

Az idei választásokon hat zöld párt jelent meg a színen. Ezek közül csak egy volt ismert korábban is, a baloldali kötődésű Zöld Demokraták Szövetsége (ZDSZ), akiknek volt elnöke a Duna Kör megosztásában és kisajátításában szerzett elévülhetetlen érdemeket. A Zöldek Pártja a ZDSZ-ből fél éve kivált formáció. A következő a tagság nélküli, vadonatúj Zöld Centrum, akik konkurenseiktől ellopott, jól csengő kampányszövegekkel teli színes szórólapjukkal beterítették Budapestet, elnökük korábban az Új Baloldal színeiben jelent meg. Egyik jelöltjük életrajzában sajátosan megújítja Schumacher jelmondatát, mintegy a korlátoltság világuralmát előrevetítve, ily módon: „Gondolkodj lokálisan, cselekedj globálisan!". A Zöldpárt - más néven Magyar Szociális Zöld Párt - a választásokra alakult, jelöltek nélküli párt. Nem titkolt céljuk botrányokkal felhívni magukra a figyelmet - ők rontottak be csuklyásan Pokorni Zoltán kampányrendezvényére, illetve dobálták meg Demszky Gábort tortával - tevékenységük a tömegközlekedési járművek öntapadós matricákkal való beterítésében merül ki. A Magyarországi Zöld Pártról hangzatos kiáltványain kívül nem sokat tudni.

Az Élőlánc Magyarországért ökopárt kilóg a sorból. A Védegylet nevű, elismert civil szervezet alapítója, Lányi András hozta létre, a média által is hitelesnek tartott pártként. Átfogó programmal, valódi tagsággal rendelkeznek, pártkötődés és ismeretlen háttértámogatók nélkül.¹

A zöld pártok hirtelen támadt sokasága is egyértelműen azt jelzi: e területen társadalmi mozgás várható, ezért mihamarabb ellenőrizhetővé, szövetségesekkel lefedetté kell tenni e területet is, amiért nem sajnálnak bizonyos háttérszereplők százmilliókat áldozni. A törekvés egy részeredményt már biztosan hozott: a választók fejében a zöld, vagy ökopár-tokkal kapcsolatban teljes zavar uralkodik.

Az ajánlószelvények begyűjtési cirkusza lezárult, a nagy párt(ok) szempontjából eredményesen. Azok a naiv kísérletezők, akik e hátteret nem ismerték, a cédulagyűjtés első hete után rá kellett jöjjenek, hogy esélytelenek. A minimális esélyt a kellő számú cédula begyűjtésére kb. 1520 fős begyűjtőbrigád kétheti munkája jelentette volna, amilyen háttérrel igen kevesen rendelkeztek, s ez is csak az első héten lett volna hatékony, utána csak a morzsák maradtak.

A cédulagyűjtés időszakában a nagy párt(ok) nem is igen kampányoltak, a cél a konkurensek eltakarítása volt. Miután ez sikerült, a palettán maradt a szokásos négy-öt szereplő, indulhatott tovább a kampány.

Az ajánlószelvények rendszerét és működését áttekintve néhány tanulság levonható:

- a jelöltek mögötti minimális támogatottság demonstrálására e rendszer alkalmatlan, az erőfölénnyel visszaélők szinte esélytelenné teszik a lehetséges konkurenseket. Aki nem tudott jelöltet állítani, az be sem száll a játékba, s az olyan párt, aki nem tudott országos listát állítani, nem kerülhet a pártlistára, a rá szavazni kívánók akaratukat nem tudják kinyilvánítani, a rendszer ezt megakadályozza.

- kiszámítható, mekkora apparátus és mennyi pénz kell egy jelölt állításához, egy kampány lefuttatásához, természetesen ez nagyságrendekkel meghaladja a törvényes mértéket. Erről mindenki tud, azonban senki nem vizsgálja a törvényességet - az erre hivatott szervek legkevésbé. A törvények, az igazságszolgáltatás tehát nyomaiban sem működik, egy cinikus és korrupt szisztéma uralkodik, egyre szemérmetlenebb módon. Hatalmas, és törvénytelen pénzeszközök vándorolnak a pártkasz-szákba és onnan tovább. Kik a háttértámogatók?

A szavazás mai rendszere úgy működik, hogy a kellő támogatottságot el nem ért jelöltre leadott töredékszavazatok elvesznek, az őrá szavazók a többségi demokrácia szabályaihoz hasonlóan árnyékra vetődtek, lenullázódtak. A rendszer afelé kényszeríti a szereplőket, hogy a kisebbek a nagyobbak javára lemondjanak töredékszavazataikról, így végsősoron a rendszer - a szereplők szándékától függetlenül is - a nagy pártok kialakulását eredményezi. Duális szisztéma alakul ki, mely váltógazdaságot jelent, a rendszer része a mérleg nyelveként működtethető egy-két kisebb párt, akik titkos vagy nyílt paktumaik révén a választások kimenetelét eldönthetik. Véletlen-e a kialakult rendszer, vagy sem? Az európai politikai színtér párhuzamos és kínosan hasonló jelenségei, valamint a politikai intézményrendszer jól megragadható manipulációs technikái nem felelnek meg a valószínűség-számítás törvényei szerinti véletlennek.

Mi működik emögött?

A jelölési és a választási rendszer idei botrányos tapasztalatai nyomán joggal vethető fel a változtatás igénye. Technikai szempontból számos ötlet kínálkozik. A jelölési rendszer esetén e legegyszerűbb megoldás az eltörlés, illetve legalább a korábbi ciklusban a parlamentbe bejutott pártoknak ne kelljen cédulát gyűjteni, mert ők már bizonyítottak társadalmi támogatottságuk kérdésében. De alkalmas megoldás az angol rendszer: bárki indulhat a választáson, aki tíz (!) ajánlással rendelkezik és befizet egy fix összeget (cca. kéthavi átlagkereset), mely csak akkor vész el, ha nem szerzi meg a szavazatok 5 %-át. Az amerikai rendszer alapelve érdekes: ne szavazzon, aki nem akar, de aki akar, annak kötelező. Ez elvben a tudatos szavazóréteg kialakulását segíti elő. Ezért a szavazópolgároknak jóval a választások előtt regisztráltatniuk kell magukat. Aki nincs regisztrálva, az nem szavazhat.

A rendszer manipulálhatóságát azonban itt is rögtön kitalálták: a regisztrált szavazók névjegyzéke felkerül az internetre, így a pártok nyílt céltábláivá válnak, nagy találati pontossággal.

Külön kérdés persze, mi lenne, ha nem lennének pártok? Bele merünk gondolni, milyen konzekvenciákkal járna ez?

Politikai marketing

A rendszerváltás óta egyre erőteljesebben, mára szinte kizárólagosan a politikai marketing vette át az eszmék és gondolatok szabad konkurenciájának helyét. A '89-es fordulat idején a kelet-közép-európai kerekasztalokon, fórumokon mindenki vitatkozott, jelen volt, a közvélemény izgatott figyelme által kísérve. Mára hivatásos politikusok beszélnek, eszmék, gondolatok helyett erőviszonyok latolgatása zajlik, a közvélemény aktivitása, gondolkodás helyett meg-mondóemberek - politológusok, közgazdászelemzők, stb. - szerepelnek, az emberekben tudatosan gerjesztik a politikával szembeni antipátiát és közönyt, a saját sorsukról való lemondást, a népakarat átruházását vagy inkább elhallgattatását.

Ha nem morális megítélés tárgyává tesszük a megfigyelteket, felmerül a kérdés: milyen akarat működik a rendszerben, kinek jó ez a működés? Célszerű a közhelyes „összeesküvés-elmélet" gyanúját és vádját egyaránt elkerülve pontos választ keresni.

A rendszer önállósult politikai osztály kialakulása felé tendál. A megmondóemberek a „politikai elit" kifejezést nálunk is bevezették a közbeszédbe, elfogadottá tették, csakúgy, mint „kulturális elit" és „gazdasági elit" kifejezéseket. Az elit effajta megfogalmazása az angolszász politikából ered, egy idejétmúlt, arisztokratikus impulzus túlélési formáját reprezentálja. E rendszert igyekeznek meghonosítani nálunk is, először a fogalmak, a verbalitás szintjén, a szómágia eszközeivel is élve. Mert a fogalmak fontosak - ezt az önjelölt elit pontosan tudja, ezért törekszik a fogalmak kisajátítására és kézbentartására. Mindazonáltal az elit tagoltsága önkéntelenül is leképezi a szociális organizmus valóságát, ha épp annak letagadására törekszik is.

A gazdasági elit a gazdaságon belül erővel és hatalommal rendelkező kaszt, mely jogot formál annak irányítására, korábban szerzett jogok alapján. Hatalma nem közmegegyezésen, hanem erőn alapul.

A kulturális elit feltételez elit- és tömegkultúrát, mindkettő irányítását magának indikálva. Az elit fogalma nem tévesztendő össze a kultúra területén létező hierarchiával, mely természetesen és szabadon keletkezik, pillanatról pillanatra változik és mindenfajta kiváltságtól idegenkedik. Az elit hatalmat jelent, kiváltságot, előjogokat.

A politikai elit fogalma egyszerre tagadja a természetes, szellemi hierarchiát és a jog előtti egyenlőséget, a demokráciát. A jogegyenlőség szólam, itt vezetőkről és vezetettekről van szó. A nép nem felnőtt, gondoskodásra van szüksége, de hogy ezt igényelje is, ehhez a média kontrollja szükséges.

Az a politikus, aki kilép a politikai elit önjelölt világából, ezzel megsérti a kimondatlan törvényt, és magára vonja a „populizmus" vádját.

A politikai elit szándékával legmélyebb ellentétben azonban nem a népakaratra kissé jobban odafigyelő „populizmus" áll, hanem a közvetlen demokrácia intézménye, ezért igyekszik azt akadályozni, korrumpálni, manipulálni.

Az ír-máltai rendszer bevezetése (Single Transferable Vote)

Jelenleg a magyar parlamentben jóval több képviselő ül, akinek nincs választókerülete, mert különböző listákról került be a törvényhozásba. A listákat a pártok állítják össze, erre a választóknak semmiféle befolyásuk nincs, ez pedig a pártok túl-hatalmát elviselhetetlenül megnövelte a társadalommal szemben. Ezért javasoljuk az ír-máltai rendszer, az egyszeri átruházható szavazat intézményének bevezetését. A rendszer lényege:

A választás egyfordulós, a választókerületek többmandátumosak (3-4 képviselői hely nyerhető el egy kerületben). Minden párt annyi jelöltet állíthat, ahány mandátumos a választókerület, plusz ott vannak még a független indulók. A jelöltek egy listára kerülnek (4 mandátumos kerületben négy párt és négy független induló esetén tehát húsz név szerepel a listán). A szavazó a jelölteket preferenciális sorrendbe állítja, vagyis 1-est ír a legszimpatikusabb jelölt neve mellé, kettest a következő mellé és így tovább.

Az a jelölt, aki elsőre elnyeri a szükséges Droop-kvótát plusz egy szavazatot (Droop-kvóta: az érvényes szavazatok számát elosztják eggyel többel, mint ahány mandátumos a kerület, tehát ha ötezer érvényes szavazat volt választókerületünkben, akkor a Droop-kvóta 1000 lesz), bejut a parlamentbe, a második helyezett szavazataihoz hozzáadják második preferenciáit, s ha így eléri a Droop-kvótát, ő is bejut és így tovább.

Ez a rendszer először is kiküszöböli a pártok közti alkudozásokat, visszalépéseket a második forduló előtt.

Másodszor, mindenkinek, aki parlamenti képviselő kíván lenni, el kell indulnia egy körzetben, vagyis ki kell állnia a választók elé, ami erősíti a képviseleti jelleget.

Harmadszor, visszaszorítja a központból irányított pártelit-képződést, mert a pártoknak közvetlenül nincs befolyásuk arra, hogy végül is melyik jelöltjük jut be a parlamentbe.

Negyedszer: előnyösen kombinálja az egyéni és listás rendszert, s biztosítja az arányosságot, vagyis viszonylag kevés szavazat megy veszendőbe.

Ötödször: alkalmazkodik a választók bizonytalanságaihoz, vagyis lehetővé teszi, hogy egy választó többféle pártirányultságot, illetve többféle személyiséget is támogathasson."

(Orosz István, Kisúgó 2. szám, 2006. március 15.)

Közvetlen demokrácia

A közvetlen demokrácia intézményei nálunk ismeretlenek, illetve legyengített, meghamisított formái használatosak. Ilyen lenne a népszavazás, azonban a népszavazást legtöbbször pártok kezdeményezik, majd óriási médiakampánnyal igyekeznek akaratukat a népre erőltetni, vagy jobb esetben a nem artikulált népakaratot a média ellenében képviselni. A népszavazás intézményének eredeti szándéka nyomaiban sincs jelen, mikor egy-egy párt saját kampánytémájává teszi a népszavazás tárgyát, noha mindez tilos lenne -mint tette az MSZP-koalíció a kettős állampolgárságról szóló szavazáskor. A helyi népszavazás viszonylag működik, azonban csak nagy horderejű ügyekben, többnyire tiltakozások, nagyberuházások megvalósítása (bánya, cementgyár, szemétlerakó, stb.) ellen írják ki, tág teret hagyva a néppel ellenérdekelt feleknek a befolyásolásra.

A demokrácia tényleges gyakorlása azonban

- közvetett vagy közvetlen módon - egyaránt nem valósul meg, a választópolgárok akaratnyilvánítása - kevés kivételtől eltekintve - négyévenként egyszer történik, s a politikusok ekkor négy évre szabad mandátumot kapnak.

A népképviselet valóságossága sem a választókkal való folyamatos kapcsolattartásban, kommunikációban nem valósul meg, sem a képviselők elszámoltathatóságában, visszahívhatóságában, sőt - ma már a mentelmi jog visszavonása sem megy egykönnyen. A rotációs elv - melynek eredendő célja az, hogy a képviselőből ne váljon a képviseltektől elidegenedett, professzionális

- megélhetési - politikus, a német Zöldek ellentmondásos gyakorlatán túl máshol - így nálunk -sem jelent meg.

A többségi demokrácia negatívumait felszámoló konszenzusos döntés módszerét a „politikai elit" lesajnálja, időrablónak tekinti. Noha az európai kultúra demokráciagyakorlásának ez az eleddig legfejlettebb formája, fura módon ma Európában e törekvés el van nyomva. Ezzel szemben - miközben az euroamerikai politikai közbeszédben az iszlám országokat úgy emlegetik, mint akiknek meg kell tanítani a demokráciát - a libanoni Hezbollah vezetése a konszenzus elvét követi. Lassan Euro-amerikán kívül mindenki tudja, mi a demokrácia, itt belül - ahol a legtöbbet beszélnek róla - egyre kevesebben.

Politikai marketing, gazdasági erő

A politikai marketing, azaz a reklámipar behatolása a politika területére először Amerikában vált rutinná. Wilson elnök 12 pontját, mely a trianoni szerződés alapjául szolgált, egy reklámszakember írta. Hatásosnak bizonyult, hiszen sok európai széplélek a nagy emberbarátot látta a frázisok mögött, melyek valójában a népek önrendelkezési jogáról szónokolva az európai népeket egymás ellen hangolták. A húszas években már néhányan szomorúan jegyezték meg, hogy Hollywood bevonult a politikába, s az, hogy valakinek milyen a megjelenése, jobban számít, mint az, hogy mit képvisel.

Mára a rendszer nálunk is kiteljesedett, először a 2002-es választásokon aratott sikert. A 2006-os választásokon a siker totálissá vált, a rendszer bebizonyította, hogy egy kormányzati ciklus teljesítménye semmi összefüggésben nincs a választási eredményekkel. A politikai marketing világa, eggyéolvadva a média tittytainment²-jével mára megvalósította az elit uralmát és a lebutított tömeg elfogadta ezt.

Jellemző illusztrációja a tittytainment választópolgárokra gyakorolt hatásának a valóság-show-k kiszavazós játéka. A szereplőket versenyeztetik, ki maradjon a Házban, ehhez a közönség szimpátiáját kell elnyerniük, mert a kiszavazás „demokratikusan" zajlik. A Ház lakóit gondosan válogatják, ügyelve arra, hogy a közerkölcsöt mindig a tűréshatáron túl provokálva rombolják. A szereplők közé így kerülnek gyanús egzisztenciák, pornósztárok, akiket e műsorok révén a társadalom perifériájáról a centrumba állítanak, viselkedési mintaként, egyúttal elfogadtatva őket, mint normális, hétköznapi embereket, akikkel szolidárisan kell éreznie a nézőnek, mert megvetett foglalkozásuk miatt hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. A bűnözők és prostituáltak így emelkednek piedesztálra.

A 2002-es választási vereség az ország jelentős részét felrázta. Sokan rájöttek, hogy a választás többé nem a népakaratról szól, a manipulációs technikák arzenáljával rendelkező gazdasági és médiahatalommal szemben, illetve azok birtoklása nélkül lehetetlen választást nyerni („Nem Medgyessy nyert Orbán Viktorral szemben, hanem Ron Werber győzte le Navracsics Tibort." Makovecz Imre, 2002.)

Orbán Viktor a helyzetet felismerve életre hívta a Polgári Köröket, hogy a parlamenten kívül, a nép közvetlenül gyakorolhassa akaratát - elsősorban a helyi közéletben fejtve ki aktivitást és szerezve ezáltal bizalmat -, s így hasson vissza az országos politikára ill. a következő választásokra. A Polgári Körök mozgalma azonban kellő tudatosság hiányában kiürült és elhalt. A Fidesz visszatért az ellenfél eszköztárához, a politikai marketinghez és ezzel törvényszerűen el is vesztette a választásokat. Meddő mindaz az elemzés, mely a Fidesz és a kampánystratégák hibáira vezeti vissza a vereséget, noha a veszteségben e tényezők is szerepet játszottak. A tény: az új elit nem engedte Orbán Viktort és a mögötte felsorakozókat hatalomhoz. A „főellenséget" e célból démonizálták, ellenszenvessé tették, sőt a vesztett választás után egyes közszereplők nem átallják őt az egész politikai életből kiutasítani. E jelenség pedig független Orbán Viktor személyétől. Idegen a demokrácia szellemétől, s az európai kultúra eredendő értékeitől.

A gazdasági hatalom átvette az uralmat a politika felett. Magyarországi, provinciális változata szerint a pártállam kulcsemberei politikai hatalmukat gazdaságivá váltva átmentették, majd gyors metamorfózissal elitté alakították magukat. A helyi alváltozat ne tévesszen meg senkit, az alaprecept Euro-amerika egészére érvényes.

Az angolszász világpolitika, mely Róma örököseként világméretekben és apróban - globálisan és lokálisan - alkalmazza a „Divide et impera", valamint a „Panem et circenses" elvét, a háttérdiplomácia eszközeivel, az általa kialakított eliteken keresztül irányítja az Új Világrendet. Ez a világrend erős, de repedései - a világméretű ökológiai és szociális válság jelei - egyre láthatóbbak.

Nem nehéz behelyettesíteni a választások alkalmával a Ház helyére a Tisztelt Házat, azaz a Parlamentet, a lakók helyére a politikusokat, akik közül a választás során kizárólag a szimpátia-antipátia alapján dönt a néző - ezért is van szükség a mindent eldöntő TV-vitára, mely az esélyegyenlőség látszatát keltve másodpercre kiszámoltan egyenlő időtartamot biztosít a „versenyzőknek" a szópárbajra. A kiszavazandó szereplők - politikusok -megítélésében a jól kondicionált médiafogyasztó szemében nem számít a kormányzati teljesítmény, nem számít, ha az illető erkölcsileg elfogadhatatlan, mert törvénytelen ügyletekbe keveredett, eljárás folyik ellene, karha-talmista volt '56-ban, stb., nem. Minél arcát-lanabbul vállalja fel ebbéli mivoltát („na és?"; „mi az, hogy!", stb.), annál „vagányabb", „hitelesebb", mert „őszinte". Jól ábrázolja e precízen kidolgozott hatásmechanizmust Pesty László dokumentumfilmje (www.box.hu), melyben két médiaszereplő (Tommyboy, a chippendale-fiú és Maya, a prostituált) kifejti, hogy mitől hiteles a szóban forgó politikus -Gy. F. -, mert tréningruhában fut a „nép" között, és ha kiderülne, hogy bűnügybe keveredett, a szimpátia iránta nem csökken, hanem nő. E valóságshow-k, kiszavazós vetélkedők amerikai médiacégek licenszekkel védett termékei, s forgalmazásuk során a törvénytelenséget fel sem lehet vetni - az erkölcstelenséget még kevésbé.

Az erkölcsi törvények nem kötelezőek. Az Alkotmány és az ENSZ alapokmánya azonban rögzíti, mi minősül az emberi méltóságon esett sérelemnek. Bizonyos törvényhelyek ugyan tiltják a tudat manipulálását - vásárlók megtévesztése, a közerkölcsöt, az ifjúság védelmét kirívóan sértő műsorok, stb.,- azonban a jogvédelem az eredményességet tekintve teljesen hatástalan. A tudat ellen elkövetett bűnözés definíciója - úgy tűnik - hiányzik a mai jogrendből.

Mikor lesz forradalom ismét?

Ez most már így lesz ezentúl? - kérdezhetjük, joggal. Két reményünk lehet, az első önmagunkban, s ennek feltétele a rálátás képessége, a társadalmi organizmus egészséges működéséről alkotott világos kép, mely a gyógyulás esélyét hordozza a legmélyebb krízis esetén is. A másik reményt keltő tény a világ más helyein élő embertársaink törekvéseiben lelhető.

Jól jellemzik az önállósult politikai elit és a népakarat közti szakadékot, s a rendszer közelgő csődjét az elmúlt s az idei év franciaországi eseményei, különösen a legutóbbi, a munkavállalóknak való felmondást szabályozó törvénytervezet által kiváltott tüntetéssorozat. A téli autófelgyújtások és a mostani zavargások közös oka a „versenyképesség" ürügyén Európából kivitt ipari - és újabban mezőgazdasági - munkahelyek miatt visszafordíthatatlanul növekvő munkanélküliség. A létük értelmétől megfosztott fiatalok állnak az egyik oldalon, az önmagába zárt világként működő politikai elit a másik oldalon. A növekvő krízishelyzet a közgazdaságtan ma uralkodó dogmáinak felülvizsgálatát követeli, a munka eredeti céljának és értelmének helyreállítását, az emberi képességek pazarlása helyett azoknak a társadalom javára való mozgósítását. A francia fiatalok világos és egyszerű követelésekkel állnak elő. A politikai pártok - oldaltól függetlenül, csupán stíluseltérésekkel - erre csak ugyanazt szajkózzák: a globalizáció elkerülhetetlen, áldásai mellett le kell nyelni a békát is, a néppel meg kell értetni, hogy ez neki jó. A nép pedig csökönyös, nem akarja megérteni - legalábbis Franciaországban nem. A politika már nem is tagadja, hogy nem a népet képviseli, hanem a globalizáció ideológiáját hajtja végre, akár a nép - melyet az elit előszeretettel nevez csőcseléknek - ellenében is. Az események gyorsan követik egymást, az elit nem mutatja jelét annak, hogy hatalmáról lemondjon, vagy legalább szóba álljon a protestálókkal, inkább a jól bevált technikákat alkalmazza az elhallgattatásra. A médiazár teljes - a tüntetők követelései nem jutnak át rajta -, a békésen tüntető diákok közé provokátorokat küldenek, akik a rendőrkordonon igazolvánnyal jutnak át, stb.stb.

A válságjelenségek a szociális organizmus súlyos betegségtüneteit mutatják, és egyre láthatóbban teszik megragadhatóbbá a legsürgősebb teendőket:

- Helyre kell állítani a szellemi élet szabadságát, meg kell szabadítani az állami és gazdasági befolyás alól. A szellemi élet szabadságához tartozik a média szabadsága, a profitelv kivonása a kultúrából.

- Biztosítani kell a jog előtti egyenlőséget, a népszuverenitás helyreállítását, az elitek kiváltságainak megszüntetését, az állampolgárok felnőttként való kezelését. Az államipolitikai életet fokozatosan el kell választani a gazdaságtól, és a lobbik befolyását kizárni. Az államnak be kell töltenie jogosult feladatait - az állampolgárok külső és belső védelmét, illetve a jogrend működtetését -, azt nem bízhatja üzleti vállalkozásokra.

A népképviselet területén minimális feltételként szigorú tilalmat kell érvényesíteni a politikai marketing és annak minden formája ellen. Helyre kell állítani elsőként a képviseleti demokráciát, majd továbbfejleszteni a közvetlen demokrácia, mint az emberek lelkében élő valós szükségletnek megfelelő, korszerű forma felé.

- A gazdaságnak a profitelvvel szemben a szükségletek kielégítését kell céljainak tekinteni, s szociális feladatait nem háríthatja át az államra. A gazdaság céljai közt a versenyképesség helyett az emberi munka elsődlegességét kell helyreállítani.

Van-e forradalmi helyzet? - kérdezik sokan Magyarországon és Európa-szerte. Ha van, az ma inkább a polgári hagyományaiból még valamennyit megőrzött Franciaországban inkább, mint itthon. A média uralma alatt rezignált kábulatban hever az ország. A környezeti és szociális katasztrófák sorozata mindeddig nem volt elegendő a felébredéshez. További próbatételekre van szükség.

Európának le kell ráznia az angolszász világpolitika Rómától örökölt technikákkal fenntartott uralmát, és vissza kell térnie eredendő korfeladatához, a szellem szabadságának kivívásához, az emberi méltóság megvédéséhez és a szolidáris gazdasághoz, mely az ember és a teremtett világ harmóniáját célozza önmaga helyett.

Jegyzetek:

1. A szerző az Élőlánc tagja, elfogultságát ezúton közli a T. Olvasóval.

2. mozaikszó, a tit (cici) és entertainment (szórakoztatás) szavakból, Z. Brzezinski említi, mint alkalmas eszközt a frusztrált tömegek fékentartására

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

Az egészségügyről

A kötelező egészségbiztosítás keretében nyújtandó magyar egészségügyi szolgáltatás súlyos ellátási és finanszírozási problémákkal küzd. Sokan elismerik, hogy az egészségügyben radikális átalakításra van szükség, a kormányzat és a pártok megoldásokat kereső reformtörekvései mégis a költségek csökkentését tűzik ki célul, és gazdasági szempontokat preferálnak. Pedig az egészségügyhöz egészségünk megőrzése éppúgy hozzátartozik, mint a szociális kérdés. Az egészségügyet szellemi-tudományos, jogi-kormányzati és szociális-gadasági szempotból kell megvizsgálni. A reformtörekvésekből hiányzik az átfogó szemlélet.

A kommunista rendszerben elsődleges volt a szociális szempont: az ellátás teljesen ingyenes, a kiadásokat az állam finanszírozza. Az ingyenes szolgáltatásként járó orvosi és ápolói teljesítményeket - olyan financiális nívón, amilyet a társadalom akceptálni tudott - a betegek hálapénzzel honorálták.

Nyugaton, elsősorban az USA-ban az egészségügy a piacgazdaság irányába tolódott el, ennek súlyos szociális következményei azonban állami lépéseket kényszerítenek ki.

Nálunk még kísért a szocializmus; a kormányzat azonban a piacosítás irányába törekszik átszervezni az intézményrendszert, de úgy, hogy ne kerüljön nagyon erősen összeütközésbe a szociálpolitikai célkitűzésekkel.

Óvatos, kis lépések történnek a piacosítás irányába, mint pl. a körzeti orvosi rendelők bérbeadása. Az orvosi teljesítményeket illetően már van „piac", de az árak nem szabadok, és a negatív szociálpolitikai hatásokat jogi szabályozással próbálják elkerülni. A kórházakban a költségek megtakarításával, ecélból kinevezett management foglalkozik.

A piacosítás elvben úgy működne, hogy a betegbiztosító a vevő, és az ellátók (körzeti orvosok, kórházak stb.) az eladók. Olyan szabályozást kell megvalósítani, hogy a betegbiztosító kiadásai elhatároltak, a nemkívánt szociálpolitikai hatások pedig elkerülhetők legyenek.

A diagnosztikát és terápiát végző személyeknek a gazdasági felelősséget is át kell vállalniuk. A betegbiztosító a finanszírozó, az egészségügyi intézmények (kórházak) felelősek a működési és a beruházási költségekért és a leírásokért is. Az intézmények így önigazgató vállalkozásokká alakulnak anélkül, hogy sor kerülne a kórházak eladására (legalábbis átmenetileg).

Hogy a vállalkozói szabadság és az ellátási kötelezettség ne ütközzön, és a gazdasági nyomás elkerülhető legyen, az ellátást minőség-biztosításnak kell garantálnia.

Az önigazgatásnak és a piacgazdaságnak ilyen keveréke kétségtelenül megtakarításokat fog hozni a költségvetésnek. A kérdés csak az, hogy milyen áron.

Piacosítható-e az egészségügy? Milyen értelemben lehet áru az egészségügyi szolgáltatás, az a terület, ahol az emberek szorongatott élethelyzetben személyes orvosi, terápiai segítségre szorulnak?

Semmilyen egészségügy nem segíthet tartósan a polgárokon, ha nem érzi magát felelősnek az emberek egészségéért, és nem ennek megfelelően cselekszik. Ha az egészségügyi intézményeket gazdasági szempontokat preferáló magatartásra kényszerítjük, akkor ez elkerülhetetlenül a paciensek elégtelen ellátásához fog vezetni.

A gazdaságban jelenleg az egyetlen mértékadó szempont a profitra törekvés. Az egészségügyben a leginkább belátható képtelenség a profitérdekeltség. A profitérdekeltség kendőzetlen kimondása negligálná az orvosi etikát és az alkotmányosság alapjait is.

Akik az egészségügyben erőteljesebben akarják érvényesíteni a piaci szempontokat, azok úgy gondolják, hogy a paciensek megfelelő ellátása nem az etika területére tartozik, hanem az ösztönzés itt is a nyereségvágy kell, hogy legyen.

Ha a paciens individualitása hozzátartozik a gyógyítási folyamathoz, akkor szellemi életről, és nem árutermelésről van szó. A honorálást illetően nem kapcsolható ki a paciens szabad megértése az orvosok és ápolók teljesítménye iránt, ahogyan ez a betegbiztosítás esetében történik. Ezért a biztosítási rendszeren keresztül történő honorálás nem más, mint pervertált kényszerajándék. Ugyanakkor egy kórház finanszírozását nem lehet a paciens személyes ítéletétől függővé tenni. (Az USA-ban a kórházban két számlát állítanak ki: orvosi kezelésről és betegkezelésről orvosi teljesítés nélkül).

A társadalmi változásnak sehol nincsenek jobb előfeltételei, mint az egészségügyben. Itt érthető meg a leginkább, hogy a saját tevékenységemhez az indító okot a másik emberben kell keresnem, és nem a saját nyereségvágyamban. Ezért fogja a társadalom is elismerni az egészségügy nagyobb mértékű finanszírozását. Az emberek ma az egymásrautaltság, az együttműködés, a szolidaritás életérzéséből kiindulva keresnek új szociális formákat.

A mai gazdaság a természet, a tőke és a munka piacosításával csillagászati mértékű profit megszerzésére teremt lehetőséget. A hajtómotor az egoizmus. Ezt nem lehet kívülről legyőzni, ezt mindenki csak maga győzheti le. Ezért kell eltűnnie a három piacnak (munka, tőke, természet).

Az egészségügyben ebbe az irányba ható akaratra van szükség, hogy segítse az egészséges irányba történő szervezeti átalakulást.

Ha a kórházak eladása nem történik meg, a fent leírt folyamatban megvan a lehetősége a privát tulajdon helyett a használati tulajdonjog bevezetésének.

Az biztos, hogy az első lépés a központosítás felszámolása, az egészségügy regionális kialakítása kell, hogy legyen.

Ehhez az államnak - jogi szerepének megtartása mellett - fel kell adnia korlátozó intézkedéseit, hogy ezzel lehetővé váljon az egészségügyi intézmények önigazgatása. Ugyanakkor szükségessé válna, hogy az egyes intézmények (körzeti rendelők, járóbetegellátás, kórházak, gondozóintézetek, mentőszolgálat stb.) egymással kooperáljanak. Jogi oldalról biztosítani kell a szabad orvos- és kórházválasztást, és hogy a teljesítmény-versenyt ne lehessen kikapcsolni.

A következő lépés lenne az egészségügyi és gazdasági intézmények társulása (orvosi eszközöket gyártók, gyógyszergyárak, patikák), amely társulásokban a paciensek képviselői is benne lennének.

A társulások létrejöttével a betegbiztosító jelenlegi szerepe is megváltozna. A kötelező biztosítást társadalmi megegyezés váltaná fel, ami az adózás megváltoztatásával az egészségbiztosítás teljes átalakításához vezetne.

A társulások határait átlépő problémák a képzőintézetek, a régiók közötti együttműködés. A legnagyobb problémát a gyógyszergyárak jelentik.

A regionális társulások létrejöttének ma nem a központi kormányzat az akadálya, hanem a résztvevők csoportérdekei. Ezért valószínű, hogy ilyen irányú komoly próbálkozás nem fog megjelenni. Úgy tűnik, hogy még meg kell tapasztalnunk, el kell szenvednünk a piacosítás következményeit, hogy az utánunk jövő generáció az egészségügyet egészséges irányba tudja vinni.

^ugrás az oldal tetejére

Tóth Márk

Földművelés és mezőgazdaság

Aki ma gondolkodó embernek tartja magát, minden bizonnyal értetlenül szemléli napjaink társadalmi folyamatait. Látszólag az irracionalitás és a káosz erői árasztották el az emberi élet minden területét. A világ rejtélyek halmazaként áll előttünk, melyek arra kárhoztatnak minket, hogy egyre elidegenedettebben éljük életünket a valóságtól. Ám az élet eseményei ma mindannyiunkat visszautasítha-tatlanul szólítanak fel, hogy megértsük, áttekintsük őket, hogy végre felébredjünk.

Szociális életünk külső irracionalitása és káosza mögött mélyebb törvényszerűségek hálója és rend található. A mai ember látensen hordozza azt a képességet, amellyel ezek a mögöttes tényezők áttekinthetővé válhatnak számára.

Jelen írásunk célja, hogy egy ilyen áttekintéshez nyújtsunk ösztönzést, szociális organizmusunk egyik alapvető tényezője, a földművelés vonatkozásában.

Minőség és mennyiség (ismeretelméleti kitekintés)

Témánk elmélyítése érdekében elkerülhetetlen, hogy egy látszólag félreeső témát legalább vázlatosan és nagyvonalakban tárgyaljunk ehelyütt. A későbbi részletekből ki fog derülni, hogy az itt felmerülő ismeretelméleti kérdések eszenciáját adják annak a világfolyamatnak, mely ma többek között a mezőgazdaság válságaként is kulminál Európában.

Korunk tudományában a minőségre és mennyiségre, mint egymás kiegészítőjére tekintenek, ám a két princípium kiegészítő jellegét többnyire félreértik, azokat elsősorban mint dualitásokat kezelik. A mai szellemi életből teljesen eltűnni látszik az antik világ azon szemlélete, amely szerint a mennyiség és minőség egymást kiegészítő polaritásként egy kozmikus egység kettősségeként jelenik meg; ezek minden kozmikus entitás kiindulópontjai és nélkülük semmilyen megnyilvánulás sem képzelhető el.

„Önmagukban léteznek-e a fajok és a fajták, vagy létezésük csak gondolati; ha valóságban léteznek, akkor testet öltenek-e vagy test nélküliek; leválasztottak-e az érzéki dolgokról vagy azokban találhatók?" Boethius ezzel a kérdéssel alapozta meg a középkor egyik központi ismeretelméleti problémáját, mely az univerzáliák státusára vonatkozott. Az univerzáliák az általános fogalmak, a fajok (pl. növény, ember), megkülönböztetve az egyes dolgoktól. A skolasztikában kibomló vitának az volt a fő kérdése, hogy vajon csak az univerzáliákat illeti-e meg a tulajdonképpeni lét, míg az egyes dolgok ezek önállótlan leképezései, vagy csak a konkrét dolgok rendelkeznek reális léttel, míg az uni-verzáliák csupáncsak nevek, amelyeket az ember alkot meg magának.

A skolasztika fenti vitája Arisztotelész metafizikájában megfogalmazottakra vezethető vissza. Arisztotelész szerint a tárgyi világban az anyag (hülé) és forma (eidosz morphé) csak együttesen lép fel, tiszta anyag a megvalósulás szintjein éppoly kevéssé található meg, mint tiszta forma. Az anyag csak mint lehetőséget hordozza a formát, az anyagban a lényeg csak a forma által nyer valóságot. Arisztotelész felfogásában az anyag, mint tulajdonságok nélküli bázis jelenik meg, melyben a forma leképződhet, vagyis „dologgá" válhat, egyben okozva azt, hogy az azonos lényeget hordozó létesült dolgok egymástól elkülönülve jelenjenek meg a világban; ezért az anyag kvantitaív karakterrel rendelkezik. Másrészt a formára úgy tekint, mint olyan lényegre, amely az egyedek meghatározatlan számú sokaságában közös, tehát független azok mennyiségétől, vagyis tisztán kvalitatív.

Arisztotelész gondolatai a középkorban Aquinói Tamás ontológiájában tükröződtek a legtisztábban. Tamás szerint minden létezőhöz hozzájárul vagy a létezés, vagy a nemlétezés képessége, azaz a változékonyság. „Egy kődarab lehetőség szerint szobor, valóság szerint azonban nem az. Amennyiben a szobrász megformálta, úgy valóság szerint szobor lesz, de még mindig rendelkezik azzal a potenciával, hogy porrá omoljon szét." Ha a létezők változékonyak, felvetődik az egység elvére irányuló kérdés, amely alapján ezek a változás folyamatában bizonyos létezők, bizonyos szubsztanciák maradnak. Ez az elv a forma.

Ha a forma meghatározottság, akkor rászorul a meghatározhatóságra mint kiegészítő elvre. Az anyag (matéria) önmagában meghatározhatatlan, de meghatározható (formálható). Az anyag a sokféleség oka, mert ugyanaz a forma különböző individuumokban léphet fel általa. A forma és az anyag nem önálló létezők, amelyek egymástól elválaszthatók, hanem ők azok, ami által a létező van és az, ami. A szubsztancia formából és anyagból álló egész.

Tamás filozófiájában hangsúlyos az anyag (matéria) mint meghatározhatatlan hordozó és a szubsztancia mint lényegült anyag megkülönböztetése. Ez a megkülönböztetés jórészt elveszett az idők során az európai gondolkodás folyamából, világméretű problémát okozva.

Ennek a világméretű problémának a csírája már a skolasztikában a realisták és nominalisták között lezajlott vitában megjelent, ismeretelméleti szinten. A realisták szerint csak az univerzáliák léteznek önmagukban. Az egyes dolgok pedig csak közös lényegük alárendelt formáikként állnak fenn. A nomina-listák szerint pedig a valóságban csak az egyes dolgok léteznek, míg az univerzáliák csupán az emberi szellem produktumai. Ezek vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként, vagy önkényes nevekként értelmezhetők.

A nominalisták és realisták közötti vitában kezdődött el az a folyamat, amikor az európai szellem számára kettévált az antik világ két alapvető entitása, anyag és forma, vagy másként mennyiség és minőség. Mivel Európa szellemisége egyre kevesebb fogékonyságot mutatott a megelőző korokban még megtalálható szellem iránti átéléssel szemben, a skolasztikában kibontakozó vitából a nominalisták álláspontja vált uralkodóvá, megvetve ezzel a kibontakozó materializmus alapjait. A szellem iránti felfogóképesség fokozatosan a háttérbe szorult, mindent az eredeti egységéből kiszakított és ezáltal jelentését elvesztett anyag kezdett uralni; a tudományok területén megjelent az általános elvárás, hogy mindent a számra kell visszavezetni. Ez a materialista világnézet mintegy ötszáz évig dominálta Európa kulturális atmoszféráját, és kitermelte magából azt a technikai civilizációt, melyben ma élni kényszerülünk.

Földművelés és mezőgazdaság

A „földművelés" és „mezőgazdaság" duális szembeállítása egészen új keletű dolog; olyan képzettársítási mód, amely kizárólag csak a mi korunkban jöhetett létre, a XIX.-XX. század előtt egy ilyen nézőpontnak nem sok alapja lett volna. Egyrészről történelmi tény, hogy az ezt megelőző korokban a földművelés mindvégig hordozott magában egyfajta szakrális karaktert, másrészt a földművelés csak az elmúlt két évszázad során veszítette el eme szakrális alapjait, jelent meg mint tisztán gazdasági tényező, és vált ezáltal elnevezésében mezőgazdasággá.

A földművelésről, mint szakrális tevékenységről (agrikultúra) ma egyre több szó esik köreinkben, ám egyre kevésbé világos ma sokunk számára, hogy milyen világsors tendenciák tették szükségessé annak mezőgazdasággá való transzformálódását. Ezért ehelyütt elsősorban ennek okait vizsgáljuk.

Valóban igaz, hogy a legelső igazán földi kultúra a föld megművelésére alapozódott, vagyis agrikul-túra volt. Az ezt megelőző önellátó vagy nomád pásztorkodáson alapuló életmódhoz képest, melyben az ember elfogadta a természettől, amit az munka nélkül nyújtott neki, forradalmi lépésnek számított, amikor először nyúlt egy technikához, hogy a föld termőképességét megnövelje. Munka és tudás, ez volt az a két tényező, melyek révén az ember kiemelte magát az isteni világ gondoskodó öléből, és elkezdte önálló földi egzisztenciájának megteremtését. Munkát fordított a természeti világra - például felszántotta a földet -, ám ezt közvetlenül megelőzte annak tudása, hogy a munkája milyen eredményre vezet. (Ma egy materialista gondolkodó természetesen úgy véli, hogy az első földművesek is ugyanúgy jutottak a tudáshoz, mint a mai tudósok, vagyis megfigyelés és kísérletezés révén. Pedig a dolog ennél egyszerűbb, csak tényként kéne kezelnünk a ránk maradt archaikus feljegyzéseket: az emberiség a tudást kezdetben az Istenektől kapta. És ez egy lényeges szempont, lévén ebből kitűnik, hogy az Isteneknek tetsző dolog volt, hogy az ember önálló egzisztenciát alapítson a Földön, és ezáltal emancipálódjon tőlük.)

A természeten végzett ésszerű munka termésfölösleget eredményezett, melynek révén elkezdődhetett a társadalmi munkamegosztás és a társadalmi rétegződés kialakulása, valamint számszerűen növekedhetett egy bizonyos népesség létszáma. A munka szervezése és a technikai fejlesztések révén egyre hatékonyabb gazdálkodás jött létre. A halmozódó termésfölösleg révén lehetőség nyílt arra, hogy egyre több ember szabaduljon ki a természeti alapokon végzett munka kényszere alól, és olyan önálló tevékenységeket hozzon létre, mint például a kézművesség. A városok a megtakarított természeti munka eredményeként nőttek ki a földből.

Érdekes meggondolnunk, hogy egy nomád pásztorkodó életmódot folytató nép egy bizonyos népsűrűség elérése után állandó vándorlásra kényszerült környezete természeti erőinek folyamatos kimerülése miatt. Az ilyen nomád népek állandóan összeütközésbe kerültek a már letelepedett népekkel, és a pillanatnyi tündöklésükhöz szükséges javakat kizárólag azok kirablásával tudták biztosítani. Például a mongol birodalom pár évtizednyi nagysága hihetetlen pusztítás révén állt elő, mielőtt végleg eltűnt a történelem tovahaladó áramából.

Tehát a földművelés és annak fejlődése egy mennyiségi aspektussal rendelkezik, mely részben a javak sokszorozódásában, részben a népesség növekedésében érhető tetten. Amint azt a továbbiakból látni fogjuk, ennek a mennyiségi aspektusnak a túl-hajtása eredményezte később a „mezőgazdaság", mint termelési mód kialakulását, ám súlyos hiba azt gondolnunk, hogy az agrikultúra kezdeteiben ez a mennyiségi tényező egyáltalán nem volt jelen, hanem az tisztán szakrálisként, és ezáltal mint minőségi entitás létezett.

Habár az archaikus földműves kultúrákat eleve az isteni világtól való emancipálódás ereje hajtotta, mégis sokáig megtartották a szellem iránti nyitottságukat. Számoltak azzal a ténnyel, hogy az olyan tényezők, mint mondjuk a föld termékenysége, isteni eredettel bírnak. Amit az ember a munkájával el tud érni, csak egy része mindannak, ami a természetből elvehető a maga számára; a javak egy részét az Istenek azelőtt ajándékba adták az embernek, és ez a rész még mindig benne van abban, amiben az ember ma részesedik. Ez a tudás hatotta át ezeket a kultúrákat, és állt az Isteneknek nyújtott áldozatok hátterében. Ennek az áldozatnak az utolsó nyoma az Egyháznak a középkorban fizetett tized. A termés egy meghatározott részét először közvetlenül a szellemi hatalmaknak, majd később a szellem szolgálatában álló embereknek áldozták fel. Az áldozatnak ez a formája egy mély szellemi realitást hordoz magában, melynek messze ható befolyása volt az emberiség sorsára. Az ily módon létrehozott áldozatnak - a kultikus élet fenntartása, majd később az egyházi élet kultúrát meghatározó befolyásának biztosítása révén - nagy szerepe volt abban, hogy a földművelésben rejlő mennyiségi aspektus nem tudott idejekorán teljes virágában megnyilvánulni, az emberiség haladó civilizációi nem tudtak egy túlságosan gyors fejlődésen keresztülmenni. Ez a folyamat csak a mi kultúrkorszakunkban - kb. a XV századtól kezdődően - tudott kiteljesedni.

Ha a ma uralkodó mezőgazdasági termelésre tekintünk, láthatjuk, hogy abban mindent a mennyiség ural. A XIX. század során mind az európai társadalmak, mind pedig a nyugati világ mezőgazdasága egy forradalmi változáson mentek át. Egy érdekes tény, hogy a VI. századtól egészen 1800-ig

Európa népessége nem haladta meg a 180 millió főt. Csak 1800-tól 1914-ig Európa népessége 180 millióról 460 millióra növekedett. Ez a számbeli növekedés jól jelzi, hogy milyen irányban kellett az európai mezőgazdálkodásnak haladnia. A mezőgazdasági termésátlagok száz év alatt a sokszorosára növekedtek. Tökéletesen átalakultak a kultúrnövényeink és a haszonállataink. Ma a termelési folyamatokat a legmagasabb szintű gépesítés jellemzi, minden termelési szempontot gazdasági szempontok írnak felül. A folyamatot úgy nevezik, hogy a „mezőgazdaság iparosítása". És valóban, ez egy emblematikus kijelentés, könnyű meglátni benne a mai kor inverzszerűségét: míg történetében az ipar a földművelésből nőtt ki, ma az ipar falja fel a mezőgazdaságot. Fordított világban élünk!

Ha ma valaki egy mezőgazdasági termény tekintetében minőségről beszél, akkor tulajdonképpen mennyiségi tényezőkre gondol. Tojásméret, tejzsírtartalom, sikértartalom, kémhatás, stb.; mindezen tényezők ma minőségi kritériumként jelennek meg a szakmai felfogásban, holott csak számszerűen kifejezhető tartalmakat jeleznek. (Csak adalékként még egy érdekesség: a sertéshús ízletességét is egy numerikus skálán jelenítik meg a húsminősítés során.)

Az iparszerű termelés minőségi következményekkel jár: az intenzív kultúrákban termesztett, céltudatosan nemesített növények ellenálló képessége csökken, egyre erősebb vegyszerekkel kell permetezni őket, hogy életben maradjanak. A gépek használata révén egy, a kozmosz ritmusaitól egészen eltérő taktus járja át a mezőket, réteket, gyümölcsösöket. A kasza ritmikus suhogását felváltotta a kombájn, a lovak patáinak nyomában óriási gumikerekek tipornak. És a gép titkos csatornákon átmegy a terménybe, amelytől az megváltozik. Ám ezzel párhuzamosan lassan a hétköznapi urbánus ember is elveszíti a minőség iránti érzékét; már nem tudja, hogy milyen íze van az igazi tejnek, tojásnak, kenyérnek, baracknak, szilvának, almának, marhahúsnak, sonkának, stb. A minőségvesztés lassan fiziológiás állapottá válik korunkban.

A mennyiség uralmának mégis a legszignifikán-sabb jele, hogy az egész nyugati világ mezőgazdaságát túltermelési válság fenyegeti. Ma a termelők legnagyobb gondja, hogy képtelenek olyan áron eladni a terményeiket (egyre többször van úgy, hogy egyáltalán eladni), hogy abból legalább a termelési költségeiket fedezni tudják. Európa kolosszális méretű hűtőházaiban vaj, hús és sajthegyek tornyosulnak a legcsekélyebb remény nélkül arra, hogy valaha is valakinek az asztalán fejezzék be földi rendeltetésüket. Európa magtárai megteltek, és a brüsszeli hivatalnokok aggódva tekintgetnek az alföldek mezőségei felé, félve az új búza reményétől, miközben óriási pénzeket fordítanak ugyanennek a mezőgazdaságnak a támogatására.

Kelet és Nyugat között

Ha tágabb hazánk, Európa mezőgazdaságát tovább akarjuk jellemezni, fontos szempontként adódik, hogy globálisan is elhelyezzük azt. Habár részletekbe menő helyzetfelmérésre nincs módunk, mégis néhány vázlatos szempont felsorakoztatásával jól szemlélhetővé válik, hogy Európa egy sajátos missziót hordoz. Európa kelet és nyugat metszéspontjában, mint ütközőzóna létezik, melyre a mindkét irányból érkező poláris erők befolyással bírnak, és ezek között Európának, mint kiegyensúlyozónak van szerepe.

Észak-Amerika és ezen belül is az Egyesült Államok mezőgazdasága mutatja legjobban a nyugati világra jellemző, szélsőségesen kifejlődött mezőgazdasági szerkezetet. Az Egyesült Államok legnagyobb része mezőgazdaságilag jól művelhető területekből áll. Több éghajlati zónát ölel fel, így rendkívül változatos termelési módok jöhettek létre a határain belül. Történeti múltjából következik, hogy egyrészt az őslakos indiánok kipusztítása és hatalmas földterületeik elfoglalása, másrészt később a déli államok rabszolgatartó társadalmi berendezkedéséből előálló olcsó munkaerő révén az ország mezőgazdasági termelése hihetetlen gyors fejlődésnek indult. A kezdetben megjelenő farmgazdaságok és ültetvények európai mércével mérve viszonylag rövid időtávon belül alakultak át a ma jellemző megabir-tokokká. Átlépve az Egyesült Államok határait, az európai embernek nem csak mértékegységeket kell váltania, hanem egyben léptéket is az élet különböző vonatkozásainak viszonylatában, és ez jól megragadható a mezőgazdasága tekintetében is. Mind a birtokméret, mind pedig a termelési volumenek szempontjából az európai átlag sokszorosát kell számításba venni az USA esetében. A tízezer hektáros birtokméret egyáltalán nem tekinthető kivételesnek az USA-ban, míg az európai átlag 20 ha körül van. A termelési folyamatai világviszonylatban a legnagyobb mértékben gépesítettek. Ma például rengeteg amerikai sertés válik úgy sonkává, hogy élete során két-három alkalommal lát embert. Tejgyárak, sonkagyárak, tojásgyárak, gabonagyárak jellemzik az Újvilág mezőgazdaságát. És ami a legmegkapóbb, hogy az egész folyamatból teljesen mellőzve van annak a minőségfelfogásnak az emléke is, amely Európában még helyenként fellelhető. Tökéletesen mindegy, hogy egy tehénből hormonok segítségével sajtolnak ki kétszer annyi tejet, mint a (még) jobbsorsú európai társából, vagy hogy a hamburger zsömléje génkezelt búzából van; mindez az átlag amerikai polgárt nem nagyon érdekli. Az átlag amerikai ember többnyire csak magasan feldolgozott élelmiszert (mirelit, előfőzőtt ételek, gyorséttermi termékek, stb.) fogyaszt, így az élelmiszer alapanyagokkal alig kerül kapcsolatba. Ily módon igazából módja sincs, hogy minőségi szempontból igazán szelektáljon, hiszen az összes ilyen élelmiszer a legjobb „amerikai" minőségben készül.

Az Egyesült Államok mezőgazdaságában minden a gazdasági szempontoknak van alárendelve; a fajlagos hozamok, a birtokkoncentráció és a gépesítés növelésével sikerült elérniük, hogy relatív alacsony költségek mellett nagymennyiségű terméket tudnak előállítani. Jellemző, hogy ma a világ legnagyobb mezőgazdasági exportőre az Egyesült Államok, mezőgazdasági termelésének több mint 40 százalékát értékesíti a világpiacon. Kiváló természeti adottságai, magas fokú technicizáltsága és az eredeti értelemben vett minőségi szemlélettel szembeni érzéketlensége révén az amerikai mezőgazdaságnak ma nincs versenytársa a világpiacon; az Egyesült Államok dömpingáraival és politikai befolyásával jó ideje hatalmas befolyást gyakorol Európa és egyben a világ mezőgazdaságára, az iparszerű, mennyiségszemléletű mezőgazdaság elterjedése egyértelműen az USA befolyására kezdett a világban terjedni.

A mezőgazdasági termelés nagyfokú hatékonyságának köszönhetően - ezt természetesen csak az eddig jellemzettek értelmében, mennyiségi-gazdasági vonatkozásban kell érteni - az amerikai gazdaságon belül gyors és jelentős tőkeképződés jöhetett létre, amely fokozott és szinte korlátlan iparosodást vont maga után. (A világ egyik legfejlettebb iparával ma szintén az USA rendelkezik a világon.) A fejlett ipar a városok növekedését eredményezte, kialakult az addig sosemvolt nagyvárosi életmód a maga szubkultúrájával. A városi életmód elterjedésének hozadéka volt, hogy jelentősen emelkedett a nyugati társadalmakban élő emberek életszínvonala.

Mindezek következményeként azonban nemcsak az életszínvonal emelkedése következett be, hanem a környezetszennyezés aggasztó jelei is egyre inkább megmutatkoztak. Például világméretekben az 1970-es években az ólomtartalmú adalékanyagok 2/3-át az USA használta fel, amelynek 70 %-a a gépjárművek kipufogógázaival közvetlenül a légkörbe került. Ez és az ilyen globális méretű környezetterhelések az egyik közvetett árnyoldalai a mezőgazdaság iparosítása révén létrejövő ipari fejlődésnek.

Az ipari fejlődés másik negatív következménye abban ragadható meg, hogy a nagyvárosi életmód magával hozta a tradicionális együttélési módok (család) szétesését. Sehol a világon nem tud olyan végtelenül mellékessé válni a vérségi kötődés, mint egy mai amerikai nagyvárosban.

Számos szempontot fel lehetne még sorolni, amely egyre jobban jellemezné az egyoldalúan mennyiségi (anyagi-gazdasági) szemlélet mezőgazdálkodáson belüli eluralkodásának folyamatát és következményeit. Mégis, a fentiekből is jól érzékelhető annak karaktere, melyet a természeten végzett munka megtakarításából keletkező gyors tőkeképződés, majd az ipari fejlődés, és végezetül az ipar környezet- és társadalomromboló hatása jellemez.

Ha keleti irányba tekintünk, egy szélsőségesen keleti karakterjegyeket hordozó mezőgazdaságot találhatunk például Indiában. India a Föld második legnépesebb állama (kb. 1 milliárd lakos).

Mezőgazdasági struktúrájára jellemző, hogy 1948 előtt nagybirtokrendszer volt Indiában. Mezőgazdasági területeinek 2/3-a nagybirtok volt (zamindár), ám ezt bérlők művelték meg, de tovább is adhatták kisebb bérlőknek, így egy bonyolult bérleti láncolat alakult ki.

Később a földeket államosították, de a parasztok helyzete az államosítással mégsem sokat változott. Ugyanúgy bérlik kicsi parcelláikat, csak most már az államnak fizetik a föld után járó bérleti díjat.

India földterületeinek csak csekély hányada nevezhető jó minőségűnek, művelésre alkalmasnak. Területének 55 %-a szántó, de sok a gyengén termő, aszályos, silány terület. Történelmi, gyarmati múltja is szerepet játszott mai helyzetének kialakulásában, hiszen angol gyarmatként az anyaország az ipari növények, élvezeti cikkek termelését kényszerítette rá az országra, míg a gabonafélék termesztését visszaszorította.

Az indiai parasztok munkájának színvonala elképesztően alacsony. A gépesítés, vegyszerezés, a biotechnológiai újdonságok alkalmazása elenyésző. Faekével szántanak, mert az igás állataik nem bírnák a vasból készült ekét, sarlóval aratnak, az öntözés pedig csak töredéke a kívánatosnak. Árutermelésről már csak azért sem beszélhetünk India esetében, mert a falvak nagy részének nincs kapcsolata az országos úthálózattal. Az állattartás nem jelentős, mert a hindu vallás korlátozza a húsevést. Mégis Indiának van a világon a legnagyobb szarvasmarha-állománya, mert a hindu vallás szerint a tehén szent állat, és a leölése szigorúan tilos. A tehenek így szabadon kóborolhatnak az egész országban, nagy károkat okozva a vetésekben.

A hindu vallás előírásai minden tekintetben jelentősen meghatározzák az indiai társadalom életét. Miközben a vallási szabályok előírják a húsmentes táplálkozást, addig India lakosságának 1/10-e súlyos táplálékhiányban szenved; az 1 főre jutó tápanyagfogyasztás a szükséges minimum 4/5-ét alig éri el.

A kulturális hagyományok és az alacsony életszínvonal következményeként India társadalmi vonatkozásaira ma is jellemző a szoros családi kötelékek és a tradíciók által irányított családi hierarchia fennmaradása. A családközösségek tagjai szoros együttélésben élik le életüket, az alacsonyabb néprétegek képviselőinek reményük sincs arra, hogy a vérségi kapcsolataik viszonylataitól valamilyen módon is eltávolodjanak.

A fent felsoroltakból világosan kitűnik, hogy India mezőgazdasága - köszönhetően jórészt a mai napig fennmaradt, egy rég idejétmúlt hagyományra támaszkodó társadalmi berendezkedésének - alig-alig nőtt ki az önellátó gazdálkodás színvonalából. Az önellátásból kitörni képtelen gazdálkodás mellett az emberek nem tudnak emancipálódni a természettől és a vérségi viszonyoktól; az ilyen társadalmak kísérője a kiszolgáltatottság és nyomor.

Kelet és nyugat különbözősége, poláris viszonya jól érzékelhetően jelenik meg a fenti vázlatos ismertetésből. Ha szabad ezt mondanunk, a mai modern nyugat szellemi élete a lehető legprimitívebb az eddigi létezettek közül, miközben anyagi kultúrája magasan túlszárnyalja bármely eddigi korét; az emberiség történetében létrejött legmagasabb szellemi kultúra hazájában pedig fejletlen földművelést, éhező embereket és siralmas gazdasági állapotokat találunk.

Európa e közé a két világellentét közé van beékelődve.

Európa mezőgazdasága

Engedjék meg, hogy ehelyütt csak az Európai Unió jellemzőiről beszéljünk, lévén a bemutatni kívánt közép helyzetét ez képviseli ma a világban, másrészt hazánk is tagjává lett az EU-nak, így számunkra sem mellékes, hogy milyen képet tudunk festeni arról.

Az EU mezőgazdaságának történetét ma általában három nagy szakaszra osztják:

Az első időszak (1960-1975) fő jellemzője volt, hogy a kis családi farmok által létrehozott társadalompolitikai problémák megoldására kerestek megoldási lehetőségeket. Ebben az időszakban a mezőgazdaságban dolgozók nagy létszáma jellemezte az EU-t. A termelés volumene messze elmaradt a maitól, ezért elsősorban az itt dolgozók megélhetési biztonságát és a gazdálkodás hatékonyságának növelését igyekeztek biztosítani. Ebben a politikában jelentek meg először olyan elemek, mint az ártámogatások, a belső piacok védelme és a különböző beruházási támogatások bevezetése. Az európai mezőgazdaság ekkor kezdett iparszerűvé válni, ekkor jelentek meg benne az amerikanizálódás nyomai.

A második időszak (1975-1990) fő irányvonala a termelésnövekedés megállítása és a vidék elnéptelenedésének a megakadályozása volt. A hatékonyan kivitelezett politika sikerrel alakította iparszerűvé a mezőgazdaságot, és az Egyesült Államok esetében fentebb vázolt folyamatok indultak el: megkezdődött a birtokkoncentráció növekedése és megjelent a túltermelés jelensége. Mivel Európa más környezeti és társadalmi viszonyokkal rendelkezik, mint az USA, az iparszerű mezőgazdaság kialakulása itt sokkal súlyosabb környezeti és szociális problémákhoz (1,3 millió családi gazdaság ment tönkre) vezetett.

Ekkor indították el a termelés szabályozására szolgáló kvótarendszert, megszüntették a termelés növelését szolgáló beruházási támogatásokat, természet- és tájvédelmi támogatásokat vezettek be, valamint vidékfejlesztési ösztönzéseket alakítottak ki.

1990 óta az európai mezőgazdaságot két alapvető tényező határozza meg: egyfelől az elmúlt évtizedek során - jórész amerikai minta szerint - iparszerűvé vált termelés által keletkező terményfeleslegek állandó, súlyos gazdasági nehézségeket okoznak; másfelől pedig a mezőgazdaságra, részben mint munkaerő foglalkoztatási területre támaszkodnak az európai nemzetállamok kormányai.

Az EU piaca folyamatosan gabona-, tej-, hústúltermelési válsággal küzd. Közben az EU költségvetésének közel felét (40 milliárd eurót) arra költik el, hogy a túltermelést ösztönözzék. Utána pedig exporttámogatásokkal kísérlik meg kituszkolni a felesleges árut az EU piacáról a világpiacra. Az iparszerű termelés a környezetet hihetetlen ütemben és mértékben degradálja, a gépesítés és vegyszerhasználat miatt egyre kevesebb embert foglalkoztat. Az eredmény: túltermelés, környezeti degradáció, elvándorlás a vidékről, szociális problémák vidéken és a városokban (ahová a vidékről menekülők érkeznek).

Fontos megfigyelnünk, ahogy Európában összeütközésbe kerülnek egymással a Kelet és a Nyugat hatóerői. Európa gazdasági fejlődésre tör, ezért nincs más választása, mint átveszi az amerikai gazdálkodás jellemzőit: iparosítja a mezőgazdaságát. Ugyanakkor nem rendelkezik azzal a dominanciával, mint az Egyesült Államok, amely a határain belül keletkező problémákat áttolja más vidékek felé, így az iparszerűvé alakított mezőgazdaság által előálló problémák jórészt Európa határain belül maradnak.

A tradicionális családi gazdaságok tömeges megszűnése, melyek Európa mezőgazdaságát addig uralták, szociális problémákat generálnak; növekvő munkanélküliség, kultúrtájak eltűnése, a vidék elnéptelenedése, a falusi életmóddal járó hagyományok megszűnése, a családi közösségek felbomlása és a városok túlnépesedése, mind-mind a mezőgazdaság iparosításának a melléktermékei.

Család és hagyomány, két olyan entitás, melyek valós léte nem a fizikaiban ragadható meg, és amelyeket jellemzően a Kelet erői hordoznak. A nyugati világ folyamatai a hagyományoktól való elszakadás és a vérségi kötelékek lazulásának irányába mutatnak. Európa egyrészt ragaszkodni akar a hagyományaihoz, másrészt nem tud lemondani a jólétről és az ezt megteremtő gazdasági fejlődésről. Ezért Európa társadalma szükségszerűen megosztottá vált. Jól érzékelhető ez az Európai Unió mezőgazdaságának rövid történetén is, mely hol az egyik, hol a másik pólus felé tér el. (Érdemes lenne meggondolnunk, hogy a jellemzett helyzet miként tükröződik az európai politikai életben, amely egyre inkább polarizálódik és túlnyomórészt két egymással szembenálló politikai tömörülésre bomlik.)

Európa egyensúlyozni próbál két hatalmas világpolaritás között, de kérdéses, hogy közben megtalálja-e a saját misszióját.

Az európai földművelés jövője

Európa mezőgazdaságának jövőjét illetően ma kevesen derűlátóak. Megoldhatatlannak látszó problémák tornyosulnak elénk, bármerre tekintünk is. De jogosultan tehetjük fel azt a kérdést, hogy vajon az ilyen problémák nem azt jelzik-e számunkra, hogy Európa egy meghatározott misszióval rendelkezik, amelyet fel kell ismernie és meg kell valósítania.

Jelen írásunk elején egy olyan ismeretelméleti vonatkozásra utaltunk, amelyből a mai európai kulturális élet káosza eredeztethető. Az a tévedés, amely a minőséget és mennyiséget, a szellemet és anyagot egymással szembenálló dualitásokra bontotta szét, egy másik szinten jelenik meg ma Európában. Ezért hibás kérdésfeltevés, ha valaki ma ugyanitt a „mezőgazdaság" vagy „földművelés" alternatíváját veti fel, ha szembeállítja egymással az intenzív termelési módokat a hagyományokon alapuló műveléssel.

Európa, ha nem akar gazdaságilag összeomlani, nem állhat ellen a Nyugat befolyásának; viszont ha csak az érvényesül benne, el fog veszni. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy a hagyomány és mindaz, ami abból ered, nem tud ellenállni ennek a hatalmas jövőbe mutató áramlatnak; a hagyomány a múlt világának részét képezi, és kell fogadnunk, hogy nem származik belőle jövő.

Európa egy ideje a Kelet és Nyugat világa közötti szakadék szélén áll. Ezt a szakadékot csak úgy sikerülhet áthidalnia, ha megtalálja a szellemmel való kapcsolat korunkban aktuális lehetőségét, és ezáltal megtalálja az anyag szellemmel való áthatásának új módjait. Egy új földművelésnek az elterjedésére van szükség, amely számol a szellem valóságával, ugyanakkor nem szakad ki a gazdaság valós folyamataiból.

Egy ilyen új földművelésnek az alapjait rakta le Rudolf Steiner 1924-ben, amikor gazdák számára tartott előadássorozatában megadta a biodinamikus gazdálkodás alapvető szempontjait. A biodinamikus gazdálkodásban a föld, növény, állat és ember organikus egybeműködése fogalmazódik meg a kozmosz erőivel, mint tapasztalható realitással. A biodi-namikus gazdálkodásban az ég és föld találkozása valósul meg. Ez korunk egyetlen olyan gazdálkodási módja, amely nem valamely hagyomány alapján áll, hanem arra szólítja fel a szempontjai szerint tevékenykedni kívánókat, hogy az eleven szellemiséggel való kapcsolatuk révén alakítsák ki működésük módjait. Eredményeként nemcsak az embernek megfelelő minőségű termék (élelmiszer, gyógyszer, stb.) jön létre, hanem megjelenik a földnek és környezetnek, mint élő entitásoknak a figyelembevétele is. Ily módon minden többletráfordítás és törvényi szabályozás nélkül valósul meg egy nemcsak környezetkímélő, hanem környezetet építő, gyógyító földművelési mód, ha szabad ezt a szót használni, kultusz. A biodinamikus módszerrel gazdálkodó személy előtt pedig az emberi individualitás kibontakoztatásának olyan lehetőségei állnak, amely révén egy egészen új szociális képesség megszerzéséhez juthat el, és amely messze túlmutat azon, amit a mai mezőgazdasági munkás és paraszt hordoz.

Ma a világ fejlett részén egyre nagyobb kereslet mutatkozik a biotermékek iránt; és számos biodi-namikus irányban tevékenykedő gazdaság létezik sokhelyütt, habár számuk még elhanyagolható az egyéb módon működő gazdaságokhoz képest. Ezek a gazdaságok mindenképpen a jövő földművelésének a csíraszerű hordozóinak tekinthetők. Elterjedésük elsősorban attól függ, hogy az emberekben felébrednek-e azok a valós igények, amelyeket csak az ilyen gazdaságok produktumai tudnak kielégíteni.

Ez kizárólag kulturális kérdés, amely a szellemi élet, és azon belül is főként az oktatás területét érinti.

^ugrás az oldal tetejére

Bú Ella

Hamis szabadság, avagy a környezetvédelem hattyúdala

A környezetvédelmi mozgalmakat szerte a világon körüllengi egyfajta „alternatív" légkör, amely az aktuálisan hatalmon lévők (legyen az gazdasági vagy politikai) ellen irányuló tettekben nyilvánul meg. Mindenütt a médiák első helyen közlik a Greenpeace aktivisták legújabb összetűzéseit, hazai példát hozva pedig a Védegylet vagy a Levegő Munkacsoport szervezte tüntetéseket, élő fához láncolt aktivisták felhívásait. A hazai akciók mindig egy-egy konkrét esethez köthetőek: egy beruházás káros hatásaira való figyelemfelhívás, a beruházás fizikai megakadályozása tüntetéssel vagy akár a hivatalos jogi utat járva az építési engedélyek fellebbezésével. (Például a Védegylet sikeresen lépett fel a Zengőre tervezett lokátorállomás felépítése ellen.) Az akciók mindig az érintett civil lakosok és az aktivista eszközöket jól ismerő és alkalmazni tudó környezetvédelmi mozgalmak együttműködésével alakulnak ki. Az ismert nemzetközi szervezetek a helyi, konkrét ügyeken keresztül tágabb hatást is képesek elérni. A Greenpeace viharos és látványos, a drámaiságot sem nélkülöző fellépéseinek tudható be, hogy ma már nemzetközi bálnavadászati tilalom van érvényben, tilos mérgező anyagokat a tengerbe süllyeszteni, az ipari országok nem szállíthatják mérgező hulladékaikat az ún. harmadik világ országaiba. (Legalábbis legálisan nem.) Természetesen a hazaiak is zászlaikra tűzik és napirenden tartják a nagyobb léptékű kérdéseket, pl. a génmanipulált növények termesztésére vonatkozó tilalmat, így eredménynek az tekinthető, hogy az adott kérdést beviszik a közbeszédbe, az ezzel kapcsolatos döntéseket már nehéz suba alatt meghozni.

Miért vannak civil környezetvédelmi mozgalmak? Hogyan van jelen a társadalomban a környezetvédelem ügye? Egyáltalán, miért „ügy" a környezetvédelem?

A fenntartható fejlődés

Ma a civil és a hivatalos szférában egyaránt azonos varázsige van érvényben. A „fenntartható fejlődés". Nézzünk utána, honnan ered ez a fogalom és mit is jelent? A civil mozgalom ereje mutatkozik meg elterjedésében? Nos, a történetet már minden általános iskolásnak is tudnia kell. Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban tartotta Környezet és Fejlődés Konferenciáját, ahol a 178 tagállam közül 172 részt is vett. Itt született meg többek között az „Agenda 21"

- „Feladatok a XXI. századra" elnevezésű dokumentum, amely javaslatokat, ajánlásokat tartalmaz a fenntartható fejlődés megvalósítása érdekében. Magára a fogalomra, amelyet ma már a mindenre megoldást adóan alkalmazunk, nincs egységes meghatározás. Leginkább úgy határozható meg, hogy olyan fejlődés, amely úgy elégíti ki a ma élők igényeit, hogy közben nem hat károsan az utánunk következő generáció igényeinek kielégítésére. (Itt csak azt nem tudjuk, mit jelent a fejlődés fogalma, és csak magunkból tudunk kiindulni, amikor a jövő generációjának igényét találgatjuk.) Törődni azzal a világgal, amit már nem láthatunk, törődni azzal, mi fog utánunk történni. A több száz oldalas Agenda 21 foglalkozik

- a társadalmi és gazdasági dimenziókkal (pl. küzdelem a szegénység ellen, a fogyasztási modellek megváltoztatása, a környezet és fejlődés integrálása a döntéshozatalba),

- az erőforrások megőrzésével és kezelésével a fejlődés érdekében (pl. a légkör védelme, érzékeny ökoszisztémák kezelése, fenntartható mezőgazdaság, veszélyes hulladékok környezetkímélő kezelése és illegális nemzetközi kereskedelmének megakadályozása),

- nagyobb csoportok szerepének megerősítésével (pl. világméretű mozgalom a nőkért, a fenntartható és egyenlő fejlődésért, a dolgozók és szakszervezeteik szerepének erősítése, az üzleti élet és az ipar szerepének erősítése),

- s végül a negyedik nagy fejezetként a megvalósítás eszközeivel (pl. pénzügyi források és mechanizmusok, nemzetközi intézményes megoldások, információ a döntéshozatalhoz).

A csak vázlatosan megemlített főcímek is mutatják, mára egyértelművé vált, hogy a fenntartható fejlődés nem azonosítható be a környezetvédelemmel, a környezeti problémák nem kezelhetőek elkülönülten a szociális és gazdasági problémáktól. A résztvevő országok (172) közül 110-et államfő vagy kormányfő vezetett. Az itt megfogalmazottakat a magára valamit is adó országok - ki-ki vérmérséklete szerint - beépítették hivatalos környezetpolitikájukba. Ezek ma is meghatározóak.

Természetesen a riói konferenciát nem hirtelen felindulásból szervezték meg. Sőt, a fenntartható fejlődés gondolatával találkozunk az ENSZ öt évvel ezelőtti (1987), a Környezet és Fejlődés Világbizottságának jelentésében, amely a „Közös jövőnk" címmel vált közismerté. Ebben a jelentésben a harmonikus fejlődés fogalma szerepel, lényegében ez változott meg fenntarthatóvá. (Elmélázhatunk szép csendben, mi is a különbség a harmonikus és a fenntartható között.) A világbizottságot az ENSZ 1983-ban hozta létre, vezetésére az akkori norvég miniszterelnök asszonyt kérte fel (ebből eredően Brundtland-bizottságként közismert), aki egykoron környezetvédelmi miniszterként tevékenykedett. Az öt év alatt elkészült jelentés főcímei:

- közös aggodalmak (szegénység, gazdasági

válság, a harmonikus fejlődés felé),

- közös kihívás (népesedés, az élelem biztosítása, energia, ipar, a város kihívása),

- és közös törekvések (óceán, világűr, béke).

Megfogalmazása szerint „a harmonikus fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációját saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől."¹ (Figyelem: itt a jövő szükségleteiről beszél, nem igényeiről. Van különbség?) „Amikor 1982-ben megtárgyaltuk bizottságunk működésének feltételeit, voltak, akik csak környezetvédelmi tevékenységre akarták a munkát korlátozni. Ez nagy hiba lett volna. Nincs az emberi cselekvésektől, törekvésektől és szükségletektől elvonatkoztatott környezetvédelem, és ha emberi vonatkozásaitól elkülönítve kísérelnénk meg a környezet megvédését, maga a környezet szó is naív politikai mellékzöngét kapna. ... A környezet azonban nem más, mint az a hely, ahol mindannyian élünk, a „fejlődés" nem más, mint valamennyiünk arra irányuló törekvéseinek összessége, amellyel szüntelenül javítani akarjuk életünket. A két fogalom elválaszthatatlan egymástól."

Ha továbbra is az ENSZ háza tájékán nézelődünk, az 1983-as felkéréstől visszatekintve bizony nagyot, több mint 10 évet kell visszaug-ranunk. 1972-ben Svédországban rendezték meg „Az Emberi Környezet ENSZ Konferenciáját", 113 állam delegálásával. Több dokumentum is elfogadásra került: nyilatkozat az emberi környezetről, nyilatkozat az irányelvekről, akcióprogram-javaslatok (témái pl. a települések környezetvédelme, a tengerek szennyezése, a pedagógia környezetvédelmi kérdései). A világkonferencia az ENSZ 1969-es felhívása nyomán született meg, amikoris a Gazdasági és Szociális Tanács az alábbi felhívással fordult a világ közvéleménye felé: „Az emberiség történelme során most első ízben vagyunk tanúi egy olyan világviszonylatú válság kibontakozásának, amely mind a fejlett, mind a fejlődő országokat érinti, az emberi környezet válságáról van szó. Ha a jelenlegi irányzatok továbbra is érvényesülnek, biztosra vehető, hogy veszélybe kerül az élet a földbolygónkon. Ezért sürgősen fel kell hívni a világ figyelmét azokra a problémákra, amelyek megakadályozhatják az emberiséget abban, hogy legmagasabb rendű törekvéseinek megvalósulását lehetővé tevő környezetben éljen."

Láthatjuk tehát, az ENSZ a hatvanas évektől kezdődően aktívan aggódik a földért, világkonferenciái általában a résztvevő államok egyetértésével olyan záródokumentumokkal fejeződnek be, amelyeket azután a hivatalos és a civil környezetvédelmi szféra is magáénak tud be.

Az EU-ban is létezik közösségi környezetvédelmi politika, 1972 óta. 1973 óta négy-öt évente ún. akcióprogramokat hirdetnek meg, jelenleg a hatodiknál tartunk, amely a fenntartható fejlődés stratégiájára épül. (Merthogy ezt az EU 2001-ben kidolgozta. Jövőstratégiája a környezetvédelem, a gazdasági növekedés és a szociális előrehaladás kombinált hármas egységére épít.)

(Akkor most hol itt a baj? Világfelismerés megvan, célok megvannak, eszközök is megfogalmazva.)

A pártok és a zöldek

1989-ben alakult meg az Európai Parlamentben a Zöld Csoport, akik azután létrehozták az Európai Zöld Pártok Szövetségét. Ez tehát azt jelenti, hogy léteznek ún. zöld pártok. (Tagja 29 ország 32 zöldpártja). Honlapjuk szerint „az EURÓPAI ZÖLDEK és tagpártjai elkötelezték magukat Európa ökológiailag biztonságos és társadalmilag igazságos fejlesztése mellett. Ez környezetileg fenntartható gazdasági fejlődést, öko-adók bevezetését, új zöld munkahelyek megteremtését, valamint konfliktus-megelőzés és erőszakmentesség koncepciójának kidolgozását jelenti Európában." Természetesen minden párt létezéséhez hivatalosan hozzátartozik, hogy elismeri országa alkotmányos rendjét, megváltó gondolatait ezen rend keretein belül fejti ki.

A Zöldek legnagyobb politikai sikerüket Németországban érték el, hiszen a 90-es évek végére a Zöld Párt egyik alapítója lett a külügyminiszter, Joschka Fischer. De az EP zöldjei közé tartozik a francia-német Daniel Cohn-Bendit is, akiről később még esik szó.

A németországi zöldek 1983-ban jutottak be először a német parlamentbe, annak köszönhetően, hogy 1980-ban országos párttá szerveződött a sokféle „zöld" beütésű csoportosulás. Állítólag farmerben és cserepes virággal a kezükben robbantak be a parlamentbe. „A rövid távra tekintő gazdaságos, céltudatos gondolkodásunk teljes átalakítása szükséges. Mi tévedésnek tartjuk azt, hogy míg a mai pazarló gazdaság a boldogságot és az élet kiteljesedését pártolja, épp ellenkezőleg, az emberek mind haj-szoltabbak és bizonytalanabbak. Csak olyan mértékben, ahogy mentesíteni tudjuk magunkat az anyagi életszínvonal túlértékelésétől, csakis úgy tesszük újból lehetővé az önmegvalósítást és azt, hogy újból természetünk határaira gondoljunk, és az alkotó erőt az ökológiai alapokon való élet újjáalakítására szabadítsuk föl."² Négy alapelvet fogalmaztak meg. Ökológiai, szociális, bázisdemokratikus és erőszakmentes. „Saját magunkat és a környező világot is a természet részeként kell felfogni. Mi olyan gazdasági rendszerre törekszünk, amely az embernek és a jövő generációknak létszükségleteire, a természet megőrzésére, és a természeti kincsekkel való takarékos bánásmódra irányul. ...egy olyan politikai mozgalomra van szükség, amelyben alapvető az emberi szolidaritás és az egymás közötti demokrácia, az élet elleni verseny és a teljesítményelvű, valamint a hierarchikus gondolkodás elutasítása." Szociális alapelvük szerint „a lakókörnyezet megsemmisítése, a mind hosszabb munkába vezető út, a természeti élvezetek és a szabadidő elüzletiesedése arra vezetnek, hogy az emelkedő jövedelmek ellenére reális elszegényedés következik be, amelynek áldozatai a gyerekek, a fiatalok, az öregek és az akadályozottak. Mind a versenygazdaságból, mind az állami-, és magántőkés monopóliumokban meglévő gazdasági hatalom koncentrálódásából az a kizsákmányoló növekedési kényszer következik, amelynek következtében az emberi létalap teljes megfertőzése és elpusztítása fenyeget." Bázisdemokrácia alatt a közvetlen, decentralizált demokráciát érti, a képviselők mindenkori leválthatóságát. (Képzeljük el, a képviselőket csak egyénileg lehetne megválasztani, nincs pártlista. Ha képviselőnk nem nekünk megfelelően képvisel bennünket a parlamentben, visszahívhatjuk. És nemcsak négyévente.) Erőszakmentes kíván lenni, amellyel azonban nem zárja ki a szükséges aktív társadalmi ellenállás lehetőségét.

Nos, a zöldek szövetségi programjának megfogalmazása óta eltelt több mint 20 év. Tudjuk, a koszovói és az afgán háborút is aktívan támogatta a német külpolitika, élén bizonyos Joschka Fischerrel, de az európai zöldek egységesen támogatták a NATO mindenféle felhatalmazás nélküli támadását mind Koszovo, mind pedig Afganisztán ellen. És mit mondott Cohn-Bendit, amikor a Közép-Európai Egyetem Zöld Akadémiájának meghívásakor 2002-ben hazánkban járt? „Rájöttem, hogy amint sikerül az embereknek megszerezni némi jogot önmaguk kormányzására, már senki sem akarja odaszánni magát a közös célokra, a politikára vagy mások szükségeire. Olyan társadalomra van tehát szükség, amely képes megvédeni az embereket attól, hogy megvaduljanak. Demokratikus intézményekre van tehát szükség, amelyek védenek minket. A legnehezebb dolog jó döntést hozni abban, hogy kell-e támogatni egy háborút vagy sem. A Boszniában történtek teljesen megváltoztattak. Ellenzem a háborút, ellene voltam Vietnám esetében, támogattam viszont a katonai beavatkozást Boszniában és Afganisztánban."³

1968 drámája

Az ENSZ környezetvédelemmel foglalkozó tevékenységében 1969-ig jutottunk, az EU környezetvédelmi politikájánál 1972 a legrégebbi dátum, és nem véletlenül emlegettük Joschka Fischert és Cohn-Benditet. Visszaértünk az 1968-as évhez, a diáklázadások évéhez, amelynek egyik franciaországi főszereplője volt Cohn-Bendit, Fischer pedig egyik németországi mozgalmára. „Soha ekkora pluralizmust. Soha ekkora csodálatos káoszt. Soha ennyi szép utópiát, és keserves, teljes reménytelenséghez mégsem vezető csalódást nem látott még a világ. Harc a megcsontosodott generációk ellen, a konzumizmus ellen, baloldaliság, a maga rengeteg árnyalatával, igazi demokrácia, harc a vietnámi háború és minden gyarmati elnyomás ellen, harc a fegyverkezés, az atomfenyegetés ellen, a hátrányos faji megkülönböztetés ellen, a szabad szerelemért, a szabad kultúráért, az igazi tudásért, a nők jogaiért, az emberibb környezetért - és mindenekelőtt a szabad önkifejezés jogáért, amely ugyan benne van az ENSZ alapokmányában, de sokáig semmibe vették. (A világ legnagyobb „önagyonülésező sóhivatala" mellesleg 1968-at az Emberi Jogok Évének nyilvánította.)"⁴

A diáklázadásoknak a fennálló hatalmi rend keményen ellenáll. Érdekes megnézni az akkori fotókat - bizony, igazi utcai harcok ezek, vízágyú, könnygáz, sőt, fegyverhasználat. A korabeli hivatalos híradások a polgárpukkasztó ifjúságot mutatják be, összeugrasztva a generációkat, míg a valódi okok nem kerülnek a felszínre. A fiatalok lázadása a régi generáció szellemi és morális üressége elleni lázadás volt, akik a II. világháború katasztrófája után sem akartak változtatni. A diáklázadások nemzedéke a háború után születettek nemzedéke. Igen, nem voltak tekintélytisztelők, legalábbis a hagyományos értelemben nem, de keresték és elismerték az igazi, a személyiségen alapuló tekintélyt. Akkoriban a haladó elvet valló fiatalok baloldaliak voltak, marxisták, egy meghatározott ideológiai irányt vallottak. A 68-as diáklázadások azonban nem egy ideológia által meghatározott megmozdulások voltak. Valami más. A politikai struktúrák megkérdőjeleződtek, amelyet később csak megerősített a felmerülő ökológiai krízis. A hatvanas évek robbanását nem a szegénység, hanem az anyagi jólétben élő diákok idézték elő. Felelősséget éreztek valami iránt és cselekedni akartak. Csoportosulásaikat nem lehetett a jobb és bal megszokott fogalmaival értelmezni, valami szokatlan struktúra körvonalai rajzolódtak ki.

„ - Meddig mehet el a mozgalom, amelyet

Önök engedtek szabadjára? - Jelenlegi célunk a rendszer megdöntése. Persze nem tőlünk függ. Nem lenne probléma, ha ez lenne valójában a kommunista párt, a CGT, és más szakszervezetek valódi célja: a rendszer 14 nap alatt megbukna, mert nem tudna mit szembeállítani a munkás-szervezetek erőpróbájával.

- Sokan nem értik, hogy Önök nem próbálnak programot kidolgozni, és mozgalmuknak struktúrát adni. Mindent szétzúznak anélkül, hogy közölnék: mit akarnak rombolásaik helyére állítani.

- Persze! Mindenki megnyugodna, ha pártot alapítanánk, és bejelentenénk: ezek azok az emberek, akik mögöttünk állnak, ezek a céljaink és ezek a módszereink. Akkor tudnák, hogy kivel van dolguk, és ki lehetne építeni a frontot velünk szemben. Mozgalmunknak azonban épp az ^ellenőrizetlen spon-taneitás« az erőssége, erre támaszkodik. Egy szervezet létesítése, egy program meghatározása csak bénító hatású lehet. A mozgalom egyetlen lehetősége éppen ez a rendezetlenség, ami lehetővé teszi, hogy az emberek szabadon beszéljenek, mert ez végsősoron az »önszerveződés« bizonyos formáját hozhatja létre."⁵

A 68-asok „bezöldültek", majd a zöld mozgalmak egy része párttá szerveződött, betagozódott a hivatalos rendbe, és a rendszeren belül próbálja javítani a helyzetet. Kialakultak a civil zöld szervezetek, szintén legális keretek között, sőt ma már az állam hivatalos támogatásából élnek. Éppen annyit kapnak, amiből még fenntartják magukat és megszerveznek néhány akciót, valamint a környezettudatosságot erősítik. Ami egyébként tényleg nagyon fontos. És valahol mélyen mindenki pontosan tudja, hogy a népképviseleti demokrácia mai, mindenki által jól ismert formája, a nyomásgyakorló csoportok hatalma, a megszokott formák alkalmatlanok a bajok legyűrésére. És mégis: a környezetvédő civil szervezetek közül a társadalomtudomány képviselői főleg a harmadik világban vesznek részt a mozgalomban. A távoli, egzotikus országok szegényeit könnyebb sajnálni, és könnyebb is észrevenni a „rendszer okozta" brutális hatásokat. A jóléti társadalmakban ama bizonyos jólét ápol s eltakar.

(Csak néhány szóban a hazai helyzetről. Magyarországon az 1968-as év a csehszlovákiai katonai megszállás dicstelen emléke. A Nyugat-európát végigsöprő lázadásoknak és tüntetéseknek halvány nyoma sem volt, de nem is lehetett. Az 56-os szabadságharc kemény katonai leverése után a lakosság igen szoros gyeplőre lett fogva. Bármennyire is divatos ma az akkori életet rózsaszínű szemüvegen át nézni, a valóság az, hogy bármely másként gondolkodót röviden és gyorsan eltüntetett a hatalom.

Az első csíra a vízlépcső elleni tiltakozás, a Duna Kör, majd később a Duna Charta létrejötte. Az első szabadon megválasztott parlamentben több mint 100 dunakörös ült. A ma működő Védegylet nem egy tagja egykori „dunakörös". A parlamentben megfogyatkozott a számuk.)

Akkor most mi van?

A jövő struktúrája. Az ENSZ konferencián megfogalmazottak az idő teltével egyre jobban elvesztették a személyes hangot, a személyes aggódást, és az egész egyre „profibb" szöveggé vált. Vajon van a fenntartható fejlődés eredményeképpen kialakuló valós jövőképünk? Vagy mi is úgy vagyunk ezzel, mint amit Michael Ende, a költő mesélt egy nemzetközi csúcsmanager tanácskozásról: „Miután egész nap hevesen vitatkoztak a jövendő gazdaságnövekedés lehetőségeiről, a résztvevőket meghívták egy kötetlen beszélgetésre, ahol mindenkinek arról kellett beszélnie, mit kívánna holnaptól a világnak. Egyetlen szabály volt, tilos volt ez a mondat: Ez nem megy! „Öt perc csend - kínos csend. Végül egyikük felállt és azt mondta: Minek ez a hülyeség? Ennek egyáltalán nincs semmi értelme, a tények talaján kell maradnunk és a tény pedig az, hogy ha nem produkálunk évente legalább három százalékos növekedést, már nem vagyunk versenyképesek és gazdaságilag tönkremegyünk. Azt mondtam, egész nap erről vitatkoztunk. Holnap és holnapután tovább vitatkozunk erről, most felejtsük el ezt egy pillanatra és játsszuk el ezt a jövőjátékot. De akkor már semmit sem lehetett tenni, ellenkezőleg! A helyzet olyan kényes és nehéz lett, hogy a kísérletet a rendező egy fél óra múlva félbeszakította, mert az emberek elkezdtek szidalmazni engem és agresszívak lettek."⁶

Szabadok vagyunk. Mozoghatunk, cselekedhetünk és fogyaszthatunk, de nem gondolkodhatunk szabadon, cselekvéseink során megalkuvásra kényszerülünk, szabadságunkat a gondolkodás lánca fékezi meg.

És a civilek jövőképe? Ők is szabadon mozoghatnak, cselekedhetnek és fogyaszthatnak. Kialakult egy szerteágazó zöld nonprofit réteg is, szervezeteik államilag támogatott feszültséglevezető csatornák is egyben. (Mindemellett természetesen fontos szerepet töltenek be az emberek aktivizálásában, közvetlen környezetük iránt érzett felelősségük felébresztésében, cselekvésre buzdításban.) A legfontosabb feladat nem elsősorban a környezet védelme, hanem a valódi demokrácia és szabadság tudni az igazat a környezet pusztulásának mélyen rejlő okairól.

Érdekes, hogy egy idő óta nemcsak a kisemmizettek, az elnyomottak lázadtak fel és kezdtek el küzdeni a jogaikért, hanem olyan polgárok, akiknek indítékai között a lelkiismeretet, az igazságérzetet találhatjuk. Jogilag egyenlő mércével kell mérni ma már minden embert. Nem olyan régen van választójoga a nőknek, nem olyan régen egyenlőek a feketék a fehérekkel, nem olyan régen van joga a még meg nem született emberkének, vagy a szellemileg fogyatékosoknak. Mintha valami hasonló kezdődött volna el a környezetvédelem címszava alatt a természettel szemben. A növények, állatok és a táj ma még (ha nem is egészen) jognélküli objektumok. Az ökológiai válság legmélyebb rétege fejeződik ki abban a kettősségben, amely jog nélküli anyagi dolgokra és gondolkodó, tehát joggal rendelkezőkre bontja a világot. De ez a jog nem tartalmazhatja a pusztítás jogát. Vannak bizonyos jogaik már az állatoknak, hiszen az állatkínzás büntetendő. Van bizonyos joga a tájnak is, ma már beszélünk a táj méltóságáról. Jogot adni, hogy megvédhessük - ez azonban nem jelentheti az embertől való elszigetelt védelmet. Nem tehetjük az embert bűnözővé, a környezetjogot pedig büntetőjoggá. Az embert ne zárjuk ki a világból, hanem foglaljuk bele.

„A fa lehetett volna ember, az állat lehetett volna ember, a Föld lehetne új Nap."⁷

Alázat az élet előtt - eljött az ideje!

Jegyzetek:

1. Közös jövőnk - Mezőgazdasági Kiadó, Bp. 1988.

2. Zöldek szövetségi programja, Bonn, 1980. Ford. Ertsey Attila

3. A párizsi vagány ma másképp beszél, Hetek, 2002. VI. évf. 48. sz.

4. Göbölyös N. László: Hatvannyolc! Lezli § Karel, 1998.

5. Jean-Paul Sartre interjúja Dany Cohn-Bendittel, (Göbölyös N. László: Hatvannyolc! Lezli § Karel, 1998.)

6. Andreas Suchantke: Partnerschaft mit der Natur, Urachhaus, Stuttgart 1993.

7. Makovecz Imre: Írások 1990-2000, epl 2001/2, Bp.

^ugrás az oldal tetejére

„SEMMI SEM MARADT OROSZORSZÁGBÓL!"
Interjú Alexander Szolzsenyicinnel 2005. június 5-én
az orosz televízióban

Kérdező: Mi a demokrácia? Mindenki egyénileg érti. Talán csak éppolyan mítosz, mint a kommunizmus? Kit kellene erről kérdeznünk, ha nem Önt?

Szolzsenyicin: Valóban, az ember ma mindenfelől a demokrácia szót hallja. (...) Tudja, a szólásszabadság, a sajtószabadság csak egyes ismertetőjelei a demokráciának. Csakhogy ezek a jellemzők egyedül még nem jelentenek demokráciát. Milyen demokráciát láttunk Gorbacsov ideje óta? Az azelőtti időkről egyáltalán ne is beszéljünk. Például a helyhatósági választások egyszerűen kriminálisak voltak; a korrupció, a csalás és a maffia uralkodott. (...)

A legjelentősebb azonban az, hogy Oroszországot egészen gonoszul kirabolják, mégpedig villámsebesen, bőséges erőforrásaink és iparunk gyorsan végrehajtott privatizálásával. Semmi sem maradt Oroszországból! Ez demokrácia? Hozzájárult ehhez egy népszavazás? Valóban megkérdezték a nép véleményét, hogy miként akarja meghatározni a jövőjét? És most a semmiből, a hulladékból mindenféle milliárdosok jelentek meg, akik általában semmit sem tettek Oroszországért! Erőtlen kétségbeesésünkben egy milliárdoskultuszt teremtettünk: „Fontos, hogy nekik jól megy. Mi majd valahogyan túléljük." Tényleg, ilyen idiótákat a világ még nem látott!

A Szovjetunió szétesésekor 25 millió polgárunk egy napon külföldi lett. Vezetőink, Jelcinnel az élen, elgondolkodtak-e valaha is ezeknek sorsán, mielőtt ez megtörtént? Mint vak kölyökmacskákat, 25 millió embert vízbe öltek. Ez demokrácia? 15 évvel ezelőtt írtam egy cikket „Hogyan akarjuk Oroszországot újjáformálni?" címmel. Abban több kérdést tárgyaltam. Többek között óva intettem Gorbacsovot a Szovjetunió széthullásától, és azt mondtam, hogy egy ilyen eseményre az embernek minél jobban fel kell készülnie. Gorbacsov azonban csak nevetett ezen, mert lehetetlennek tartotta. A cikkben azt is leírtam: a demokráciát nem szabad felülről, mint valami kalapot felhelyezni. Így nincs sikere. A demokrácia, mint minden élő, mint minden növény csak alulról felfelé növekedhet, lépésről lépésre. És ez csak a helyi önigazgatásokon keresztül érhető el.

K: Az Ön véleménye szerint most milyen fokon állunk?

Sz: Mi még semmilyen fokon nem állunk, a mínusz 1 szintjén vagyunk! A demokrácia egy társadalmi-állami képződmény, ahol a nép a saját bensejéből fakadóan maga határozhatja meg sorsát. Ez a demokrácia! Ehelyett Oroszországban néhány száz emberből egy politikai osztály képződött. Ők azt mondják: „Mi a munkánkat professzionálisan fogjuk végezni. Ti, a nép, lapátoljátok tovább a földet!" Amikor a Nyugat demokráciáját csodáljuk, azt azért tesszük, mert ott a közösségi önigazgatás az alapja a demokráciának. Mi azonban félünk a saját népünktől. Az állami Duma félti a hatalmát, fél a népszavazástól, és a kormányzók elnyomják helyileg az önigazgatást. Ma állandóan azt halljuk: „A demokráciánkat veszély fenyegeti!" Mondja meg nekem mindazok alapján, amiket felsoroltam, vajon a demokráciánk veszélynek van kitéve? Veszélyben van-e a nép önrendelkezése, ha ez még soha egy percig sem létezett? Mert csak ha már meglett volna, akkor lehetne elveszíteni is! De az orosz népnek már semmije sincs! Ezt én sokszor elmondtam.

K: A FÁK-országokban még nehezebb a helyzet. Talán Oroszország ezért van „narancssárga forradalmakkal" körülvéve? Mi ennek az oka? Ezeket a folyamatokat kívülről irányítják, vagy pedig az ügyetlen orosz politikának a következményei?

SZ: Valóban, a FÁK-országokban jóval nehezebb a helyzet. De nem a mi feladatunk a FÁK-országokat felnevelni. Most már külön vagyunk, elválasztva tőlük. Ha sikerülne egy közös gazdasági teret kialakítanunk, az persze jó lenne. Az államközi kapcsolatokat illetően egyetlen cél lenne: Oroszországban egy olyan életet elérni, hogy a szomszédaink azt mondhassák: „ez nagyszerű, mi is így akarunk élni, Oroszországtól akarunk tanulni". De ma? ... Ki becsülhet bennünket, amikor mindenki látja, hogy az orosz embereket a FÁK-országokban elnyomják, és Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy megvédje őket. Nekünk saját magunknak kell eljutnunk a gyógyuláshoz. Éppígy a FÁK-országoknak is maguknak kell ezt megtenniük. (... )

[A „narancssárga" forradalom témájához:] Még ha nevetségesen is hangzik, az alkalmazott módszer hasonló az 1917-es februári forradalmunkhoz. Gondolja el, jóllehet akkor egy másik korszak volt, de a módszerek ugyanazok! Az előfeltételek ezek voltak:

- Nagy feszültség a társadalomban; a nyilvánosság mindenképpen az állami hatalom ellen fordult.

- Gazdasági elégedetlenség a lakosság alsó rétegeiben.

- Az értelmiségiek bizonyos magatartása.

Hogy a felkelés olyan nagy hatását elérjék, természetesen elengedhetetlen volt a külföldi pénzbeli támogatás. Ma már kimutatható, de már akkoriban is tudták, hogy a német pénz Skandinávián keresztül érkezett, és eljutott a bolsevikokhoz és másokhoz. Azok, akik demonstráltak, azonnal pénzt kaptak. Csak akkoriban a pénz becsempészése körülményesebb volt: kis bőröndökben hozták és kis utalványokban történt. Ma milliárdos összegek a világ bármely pontjára átirányíthatók. Az ember pénzbeli segítséget kérhet, és azt azonnal meg is kapja. Az információ mindenféle módon, az interneten át, vagy egyéb technikai eszköz révén a leggyorsabban közvetíthető. Nem titok, nem felfedezés, hogy minden ilyen „narancssárga forradalom" csak akkor mehet végbe, ha az ellenállás megfelelő pénzbeli segítséget kap kívülről.

K: Milyen kérdéseknek kell tisztázódniuk Oroszországban a népszavazás által?

Sz: A népszavazás egy hatalmas fegyver. De nem szabad visszaélni vele. Sajnos a Duma olyan törvényeket szavazott meg, amelyek egy népszavazás kivitelezését tulajdonképpen lehetetlenné teszik. A népszavazás Oroszország számára nagyon fontos és értelmes dolog lenne. Csak ilyen módon lehetne a lényeges társadalmi és állami kérdéseket tisztázni. Nézzük meg mégegyszer például Oroszország kirablását: megkérdezték-e valaha is a népet a véleménye felől, mielőtt az ország erőforrásait és javait eljátszották és elherdálták volna? Nem, e fontos állami kérdésről nem volt semmiféle népszavazás. Miért akadályozzák meg Oroszországban a népszavazást? Nem pusztán a lefolytatása körüli bonyodalmak miatt, nem! Hanem azért, mert félnek a nép valódi hangjától!

K: Szüksége van-e Oroszországnak egy nemzeti eszmére, és ha igen, hogyan fogalmazná meg azt?

Sz: Nagyon óvatos vagyok egy orosz nemzeti eszmét illetően. E fogalommal erősen visszaéltek. (. ) Siralmas és kaotikus helyzetünkben az ország megmentése érdekében felidézném Erzsébet cárnő tisztségviselőjének javaslatát. Ivan Petrovics Suvalov jó 250 évvel ezelőtt a cárnőnek „a nép megtartását" javasolta mint nemzeti eszmét, és mint a cárnő törekvéseinek irányultságát. Mekkora gondolat ez: „a nép megtartása" mint főfeladat! Minden törvényt, minden egyes lépést e cél értelmében kell felülvizsgálni! Vajon ezek előnyösek-e az orosz nép számára, lehetővé teszik-e a fennmaradását? A következő 50 évre ez elegendő lenne.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europaer 10/4, 2006. február

^ugrás az oldal tetejére

Gerald Brei

Az amerikai holdraszállás csak egy fable convenue?

2005. októberében jelent meg Gerhard Wisnewski új könyve, amely az Europaer-olvasók előtt már ismert a 2001. szeptember 11-i események kritikai feldolgozása szempontjából.¹ Saját kijelentése szerint ezek az események kulcsfontosságú élményt jelentettek számára, amely arra indította, hogy egyéb történeteknek is utánajárjon, amelyeket az USA a világgal elhitet. Wisnewski most a holdraszállással foglalkozott intenzíven, és megfontolandó okok alapján kételkedett abban, hogy az amerikaiak valóban küldtek-e valaha is embereket a Föld kísérőjére, vagy pedig itt esetleg nem katonai célokról és a világuralomról van-e szó.²

Mottóként és végszóként az ismert Kant-idézetet választja: „A felvilágosodás az ember kijutása az önhibájából eredő kiskorúságából. Legyen bátorságod a saját értelmedet használni!" Ebben a vonatkozásban a könyv olvasása mindenesetre ajánlatos, még ha az olykor némileg faragatlan és hatásvadász nyelvezet valószínűleg nem mindenki ízlésével egyezik, és a téma komolyságával sem egyeztethető össze. Mégis tartalmilag a tények olyan bőségét nyújtja, ami a téma közelebbi vizsgálatára ösztönöz, és amelyekről manapság már alig tudunk valamit. A holdraszállást az emberiség nagy úttörő tettei egyikeként tartják számon, és lenyűgöző siker volt az amerikai űrhajózás számára. A kételkedés ebben a „történelmi" tényben, amit ráadásul emberek milliói a TV-képernyők előtt élőben követtek nyomon, több, mint eretnekség, és rendszerint oda vezet, hogy nem veszik komolyan. Mindazonáltal, nézetem szerint, a könyv elolvasása után azt kell megállapítanunk, hogy több és jobb érvet hoz fel a sikeres emberi holdraszállással szemben, mint mellette.

A terjedelmes könyvből itt csak egynéhány aspektust tudunk példaképpen kiragadni. Így azt, hogy szinte az összes holdraszállás Richard Nixon („Tricky Dick") első hivatali idején, 1969 és 1972 között történt (az Apollo 11-17 küldetése), és átütő sikert jelentettek az USA számára, amelynek Vietnam miatt egyébként csak rossz sajtója volt a világban. Egészen az Apollo 13-ig, amikor egy szerencsétlenséget követően az űrhajósokat egy drámai akcióban megmentették, nem volt semmi baklövés és semmiféle kudarc. Ehelyett a riasztó tudósítások Vietnamból, mint például egy Phoenix elnevezésű szörnyűséges kínzóprogramról, messzemenően a háttérbe szorultak, amiként Wisnewski a Vietnamban folyó háború és a holdraszállás újságokbeli vezércímeit egy összehasonlításban bemutatja.

A Holdra való repülés tulajdonképpeni kiötlője Walt Disney és Wernher von Braun volt, jóval azelőtt, hogy John F. Kennedy elnök 1961-ben híres beszédét tartotta, amelyben megígérte a holdraszállást még az évtized vége előtt. A roppant bizakodás az óriási és megoldatlan technikai kihívás tekintetében talán arra vezethető vissza, hogy már eleve megterveztek egy műtermi szimulációt, hogy a kudarcot elkerüljék. Így léteznek felvételek, amelyeken a holdraszállás kipróbálása és gyakorlása látható. Ez néhány furcsaságot megmagyarázhatna a hivatalos képeken, mint amilyen az, hogy az árnyékvetés voltaképpen két Napot feltételez, vagy hogy olyan dolgok kerültek a képekre, amelyek nem lehetnének a Holdon. Az igazán nagy nehézség abban áll, hogy megkülönböztessük a szimulációt (a főpróbát) az (állítólag) megtörtént holdraszállástól (a premiertől). Más szavakkal: ténylegesen miféle bizonyítékokkal rendelkezünk arra nézve, hogy az egész művelet nem pusztán szimuláció volt-e? Az utóbbiról nem utolsósorban az a figyelemre méltó körülmény árulkodik, hogy a nyilvánosságra hozott képfelvételek gyakorlatilag mind tökéletesen sikerültek, az akkori technika nehézkes eljárásai ellenére, és annak dacára, hogy a felvevőkamera az űrhajósok mellkasára volt rögzítve, és így kevés játékteret hagyott a képkivágás megvalósítására.

A 2001. szeptember 11-i eseményekhez hasonlóan gyakran történik hivatkozás arra, hogy egy rejtve folytatott missziót a résztvevő emberek ezreinek lehetetlen lett volna titokban tartania, ezért a hivatalos verziónak igaznak kell lennie. De itt is, mint ott, ez egy félrevezető és kevés bizonyítóerővel rendelkező ellenvetés. Amint Wisnewski joggal hangsúlyozza, az űrhajózás vállalkozása sejtszerkezet gyanánt működött: ami az egyik sejtben történt, a másik számára teljesen elrejtve maradhatott. Ezen a módon lehetséges volt, hogy a résztvevők sokasága abban a hitben ringassa magát, hogy egy nyilvánosan kihirdetett feladaton dolgozik, míg a szálakat a valóban tudóknak egy relatíve kis köre tartotta kezében. Wisnewski beszámol arról, hogy Az Apollo-akta filmforgatása alatt felkereste Dr. Ernst Stuhlingert Huntsville-ben, Wernher von Braun jobbkezét a Saturnus-rakéta fejlesztési csoportjából. Egészen elképedve kellett megállapítania, hogy maga Stuhlinger egy elkülönített kis helyiségben ült, és nem rendelkezett első kézből való információkkal a holdraszállásról. Az eseményeket, mint minden néző, ő is csak a televízióból látta. Mert a legénységi kabin és leszállóegység műveleteiben nem Stuhlinger és Braun voltak az illetékesek, hanem Robert Gilruth a NASA Manned Spacecraft Center-jéből, aki a személyzetnélküli repülőgépek egyik korábbi szakértője volt.

Végül említsünk meg egy további képtelenséget, amire Wisnewski hívja fel a figyelmet. Az Apollo-missziók nemcsak a holdraszállások miatt jelentettek szenzációt, hanem azért is, mert mint első, legénységgel ellátott űrutazások, állítólag átrepülték a Föld védő sugárzási övezetét, majd elhagyták azt. Sem előtte, sem utána ember által vezetett űrhajók nem hagyták el a földkörüli keringési pályát, hogy ezzel az úgynevezett Van-Allen-övön keresztülrepüljenek. A Van-Allen-övben a radioaktív sugárzás nagyon erős. Hogy pontosan mennyire, az mégsem ismert, mert a megadott sugárzási értékek erősen eltérnek egymástól. Mindenesetre a szignifikánsan magastól a halálosig terjednek. Wisnewski szerint biztosra lehet vennünk, hogy legalábbis a Holdig repülő legénységek sugárterhelésének nyilvánvalóan magasabbnak kellene lennie, mint a földkörüli pályán mozgó legénységeknek. Wisnewski számára rejtély, hogy ez a tényállás a NASA által megadott számértékekben nem derül ki.

Mindmostanáig az USA határtalan csodálatot élvez a világban, amit a holdraszállások révén vívott ki magának. Wisnewski nézete szerint mindez beleillik „az Egyesült Államok pszicho-stratégiájába a felfuvalkodottság, legyőzés, túlszárnyalás, lefegyverzés irányában. Hollywood hivalkodó nyelvén beszélnek, amelynek hősei esténként a világ másik felét (...) velős mondásokkal és nehéz fegyverekkel ellaposítják. Az ilyen Ramboknak természetesen számításba sem jön, hogy kudarcot valljanak. 'Failure was not an option', a holdraszállás e közkedvelt mottóját ezért teljesen komolyan vették. De ahol az emberek keresik az extrém rizikókat, ott természetesen mindig lehetséges az is, hogy zátonyra futnak. Miért nem volt itt 'semmi opció'? Milyen holtbiztos repülőjeggyel utaztak a Holdra az Apollo-űrhajósok?" Wisnewski szerint ezért a jó okok minden mennyisége meglehetett, hogy holdraszállásokat hamisítsanak. Végkövetkeztetésként megállapítja, hogy az úgynevezett polgári űrrepülés és a holdraszállások csak eszközök voltak óriási pénzek szabaddá tételére a katonaiipari komplexumok számára és az amerikai világuralom konszolidálására - pszichológiailag éppúgy, mint katonailag. Valójában az emberi űrhajózás Wisnewski szerint egy eladási-értékesítési stratégia azzal a céllal, hogy a hadiipar eltartását és a világűr militarizálását a lakosság előtt elfogadhatóvá tegyék. Az emberi űrutazás bűvöletét hűvös számítással a belső és külső uralom biztosítására használták és használják fel. A könyvnek azt kívánhatják a figyelmes és szakavatott olvasók, akik a felvetett és tisztázatlan kérdéseknek utána akarnak járni, hogy a szó legjobb értelmében felvilágosodást terjesszen.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europäer 10/4, 2006. február

Jegyzetek:

1. Operation 9/11. Angriff auf den Globus, München, 2003.; Mythos 9/11. Der Wahrheit auf der Spur, München, 2004.

2. Lügen im Weltraum. Von der Mondlandung zur Weltherrschaft, München, 2005.

Madárinfluenza-mágia

Olvasóink számára időközben biztosan világossá vált, hogy a madárinfluenza-hisztéria esetében ismét olyan gigantikus átverésről van szó, amely szokás szerint többféle célt is szolgál. Az emberi civilizáció egészségi állapotának további sorvasztása mellett a számtalan ártatlan madáron - az emberekhez hasonló érző lényeken! -elkövetett felfoghatatlan mészárlás minden jel szerint azoknak az „okkult akkumulátoroknak" a feltöltését is szolgálja, amelyek például az emberiség tudatának elködösítését hajtják előre. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2006. 01.13-i számának cinikus kommentárja jelzésértékűen illusztrálja ezt:

A „Nürnberger Zeitung" a következőket írja madárinfluenza elleni törökországi intézkedésekről: pulykák, csirkék, kacsák, libák - egyre megy: az álarcos önkéntesek válogatás nélkül markolják meg a szárnyasokat, és érzéketlenül tömik őket nylon zacskókba, hogy aztán a verdeső csomagokat a várakozó teherautó platójára dobják. Aztán a még élő állatokat a tévékamerák előtt borítják nyílt árkokba, hogy földdel és mésszel borítsák be őket. Nem kérdéses: a madárinfluenza elterjedése sajnos szükségessé teszi, hogy számtalan állatot megöljünk, mert nem tudjuk beoltani őket. De olyan költséges dolog lenne, hogy mindezt humá-nosabb módon tegyük?

Egy biológus kommentárja a madárinfluenzához

Részletek a Dr. rer. nat. Stefan Lanke gyógyszer-analitikussal készült interjúból

. Hagytuk, hogy leszoktassanak bennünket józan eszünk használatáról. Ez az igazi veszély és katasztrófa. A politika és a média mára odáig vetemedett, hogy bármivel ámíthat bennünket, például azzal, hogy a vándormadarak Ázsiában egy különösen veszélyes, halálos vírussal fertőződtek meg. Ezek a halálosan beteg madarak ezt követően heteken keresztül repülnek. Több ezer kilométert tesznek meg, hogy aztán Romániában, Törökországban, Görögországban és másutt csirkéket, libákat és más szárnyasokat, amelyekkel nem kerültek érintkezésbe, megfertőzzenek, és rövid időn belül azok megbetegedését és elpusztulását okozzák. Mindeközben a vándormadarak maguk nem betegszenek meg, és nem pusztulnak el, hanem továbbrepülnek, heteken keresztül, több ezer kilométert megtéve. Aki mindezt elhiszi, abban sem fog kételkedni, hogy a gólya hozza a csecsemőt.

.A nyugati nagyüzemek így sikeresen szanálják magukat, hiszen a „járványban" elpusztult állatokat közpénzen, a lehető legmagasabb piaci áron térítik meg nekik, míg Ázsiában és a baromfitartásban sikeres más országokban az ENSZ élelmezésügyi szervezetének (FAO) irányítása mellett szántszándékkal tönkreteszik a baromfiáruk piacát. Ezért minden nagy nyugati baromfitermelő érdekelt abban, hogy tartsa a száját, és az állatorvosa révén gondoskodjon arról, hogy a baromfi piaci árának csökkenése esetén járványt diagnosztizáljanak nála, és így az állataitól - méghozzá mindtől egyszerre -a hagyományos gazdálkodás kínálta lehetőségeknél nagyobb nyereséggel, az államilag garantált maximális áron szabaduljon meg. Mondjuk ki: amit látunk, az nem más, mint az állami támogatásokkal való csalás modern formája olyan bénító félelemkeltéssel egybekötve, amely mellesleg azt is garantálja, hogy senki se kérdezősködjön a bizonyítékok után.

(Miben halt meg az a 61 ember, akinél a H5N1 vírustörzset diagnosztizálták?). Ezek az esetek egyértelműek: azok a megfázásos tünetekkel jelentkező emberek, akik pechjükre a H5N1-vadászok karmai közé kerültek, a fantomvírus szaporodását gátolni hivatott gyógyszerek elképesztően magas dózisával kezelve, túlgyógysz-erezéssel lettek megölve. A külvilágtól elszigetelt műanyagsátorban, szkafandert viselő őrültekkel körülvéve, páni félelemben haltak meg, miután több szervük is felmondta a szolgálatot.

(Akkor miért állítják még mindig, hogy betegséget terjesztő vírusokkal van dolgunk?)

A hagyományos iskola orvosainak szükségük van a betegséget okozó fantomvírusoktól való bénító, butító és romboló félelemre, mivel ez létük alapja:

- Először is mert oltásaikkal tömegesen okozhatnak egészségkárosodást, így építve fel krónikus betegségben szenvedő vagy gyengélkedő alanyokból álló pacientúrájukat, amely hagyja, hogy bármit megtegyenek vele.

- Másodszor mert így nem kell bevallaniuk saját maguknak, hogy a krónikus betegségek kezelésében teljes csődöt mondtak, és több embert megöltek már és ölnek meg, mint minden eddigi háború.

- Harmadszor mert a hagyományos orvoslás művelőinek szükségük van az ördögi vírusoktól való bénító és butító félelemre. A hagyományos orvoslás szolgált és szolgál ma is minden diktatúra és minden olyan kormány legfontosabb támaszául, amely nem akarja alávetni magát az írott jognak, az alkotmánynak és az emberi jogoknak, azaz a demokratikus legitimációval rendelkező társadalmi szerződésnek. Ez magyarázza azt is, miért engedhet meg magának tényleg mindent, és miért nem áll ennek során semmilyen ellenőrzés alatt a hagyományos orvoslás. Ha ezt nem vagyunk képesek legyőzni, a hagyományos orvoslás mindannyiunk vesztét okozza.

- A szövetségi kutatási minisztérium most azt az abszurd álláspontot képviseli, hogy a tudomány alkotmányban biztosított szabadsága nem teszi lehetővé az állam számára, hogy vizsgálja a tudomány állításait.

A jelenlegi madárinfluenza-pánikban alkalmunk nyílik arra, hogy megéljük, ahogy az állam Németországban jobb meggyőződése ellenére magukat tudósnak álcázó, ki tudja honnani személyeknek szolgáltatja ki a lakosságot. Az embereket kényszer-kemoterápiának vetik alá, és a hírek szerint tavasszal a teljes német lakosságot kétszer kötelező oltásban részesítik az állítólagos madárinfluenza-fantommal szemben.

.Valójában az állítólagos antitestek esetében olyan oldódó vérfehérjékről van szó, amelyek a növekedő és osztódó sejtek falának lezárásában és a sebek gyógyulásában játszanak központi szerepet. Ezek a vérfehérjék, amelyeket globulinoknak is neveznek, kémcsőben, megfelelő koncentrációjú savak és lúgok, valamint ásványi sók és oldószerek hozzáadása mellett akaratunk szerint kapcsolódnak hozzá más fehérjékhez. Így bármilyen, állatból vagy emberből származó mintánál produkálhatunk tetszés szerint pozitív vagy negatív teszteredményt. Mindez pedig nem más, mint puszta -és világosan ki kell mondani: bűnözői - önkény.

.A televízióban unos-untalan azt hallottuk, hogy a vizsgálatokra egy angol laborban került sor. Ennek az angol labornak a nevét azonban a nyilvánosság sosem tudta meg. Ez az intézmény az EU Weybridge-i referencialaboratóriuma a madárinfluenza számára. Az ottani tudósoktól többször is bizonyítékot kértem a H5N1 vírus létezésére. Csak egyetlen egyszer válaszoltak, soha többé, és akkor is csak azt írták, hogy nem értették a kérdésemet.

(Ha nem a H5N1, akkor mi öli meg az állatokat az állatkísérletekben?) Itt is csak azokat a publikációkat kell szemügyre venni, amelyek leírják az állatkísérleteket. A csirkéket a légcsövükbe csövön keresztül folyadékot juttatva 3 napon belül lassan megfullasztják. Kis jávai majmok altestébe 30 nappal az állítólagos fertőzés előtt testhőmérséklet-mérő szondákat ültetnek be, 5 nappal az állítólagos fertőzés előtt vákuumkamrában kötözik ki őket, majd az úgynevezett fertőzést úgy viszik véghez, hogy a fiatal párák légcsövébe katéteren keresztül olyan mennyiségű folyadékot nyomnak le, amely emberre átszámítva 8 röviditalos pohárnak felelne meg. Pusztuló, tehát rothadó sejtekből származó extraktumot fecskendeznek dózisokban az állatok szemébe és mandulájába. A hörgők többszöri átöblítésével fulladási rohamokat okoznak az állatoknak stb. Az állatok szervezetében ennek következtében kialakuló károkat és rombolást aztán a H5N1 hatásának állítják be. Minderről személyi titkáruk útján tájékoztattam Künast egykori fogyasztóvédelmi minisztert és Trittin jelenlegi minisztert is, akik állatvédőknek adják ki magukat. Válasz mindezidáig nem érkezett.

Forrás: Lochman Verlag, www.lochman-verlag.com

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Bú Ella

Angyalkert - gyermekkert

A Waldorf-pedagógia egyik alapelve közé tartozik a természet körforgásának, az évszakok változásának nyomon követése, az éves ritmusokba történő beágyazottság megteremtése. Az óvodában és az iskolában is elsősorban az ünnepek és az évszak-asztalok jelenítik meg mindezt. Milyen évkörhöz tartozó ünnepeket teremthetünk meg? Aratásbetakarítás-hálaadás, Szent Mihály időszaka, Szent Márton időszaka, Advent-Szent Miklós, Vízkereszt-Három királyok időszaka, farsang, a tavasz kezdő napja, Húsvét, Mennybemenetel, Pünkösd, Szent János időszakanyárünnep. Ezek megünneplése helyenként egy-egy alkalmi pillanatot jelent, míg pl. az adventi időszak egy hosszabb folyamatot ölel fel. Ezen túl természetesen az év tükröződhet az évszakasztal virág- és termésdíszeiben, a terítő színében, a használt anyagokban, a választott mesék és dalok formájában. Idényjellegű zöldségek és gyümölcsök fogyasztása, esetleg szüretelése, ill. az egyes művészeti tevékenységek is követhetik az adott évszakot. Az óvónők a gyermek-programokat alapvetően a régi, hagyományos (gépek nélküli) háztartásban emberi kéz által végzett munkafolyamatokkal bővítik. Mindennapi munkák lehetnek a sütés, főzés, asztalterítés, ételosztás, mosogatás, takarítás, virágöntözés. Havi -évszakonkénti munkák: veteményezés, betakarítás, gabonaőrlés, kenyérsütés, befőzés, gyapjúfeldolgozás.

Egy óvodai nap egy délelőttöt tesz ki, amelyben változatlan ritmusban következnek a tevékenységek. (Szabad játék, ritmikus mozgás-játék-ének, tízórai, szabad játék vagy munka a kertben vagy séta, majd mese vagy bábozás, a nap közös befejezése, esetleg ebéd.) A különböző kézműves tevékenységek, kerti munkák az óvónők leleményének és munkabírásának köszönhetően beköltöznek egy-egy alkalomra az óvodába, ahol a gyerekeknek lehetőségük van az adott munkafolyamat megismerésére. A fent leírtak kisebb-nagyobb eltérésekkel minden bizonnyal az összes Waldorf-óvodára igaznak mondhatóak, és több évtizede ennek megfelelően működnek.

Német természet-pedagógusok figyelemfelkeltő program megvalósulásáról adnak hírt 4 kötetes „Természet - Gyermek - Kert - Műhely" (Natur - Kinder - Garten - Werkstatt) című munkájukban. A négy kötet a négy évszak szerinti havi bontásban mutatja be a gyerekekkel történő gyakorlati munkákat. A szöveget alátámasztó dokumentációs képanyag a szerzők szerint majdnem kizárólag közvetlenül a Natur - Kinder - Garten - Werkstatt reichshofi munkákból származnak.

Az év körforgásának ritmusát a „Részt veszek benne, tehát vagyok" elvére építették fel. Nem véletlen az év körforgása szerinti tagolás, hiszen a felépített pedagógiai programjuk (csak jobb híján használjuk ezt a szót, hiszen itt jóval többről van szó) a természet körforgásának és megjelenési formáira épül. Az elméleti fejtegetések helyett nézzük meg először, mit is történik ebben az intézményben az év folyamán?

A tavasz a kifelé irányuló növekedés, a világot jelentő fény megragadásának évszaka. Márciusban a gyerekek magot vetnek, csíráz-tatnak, öntözik, gondozzák, figyelik a növényeket. A hagymás növények is látványos növekedésükkel hálálják meg az odafigyelést, szinte lehet hallani a fű növekedését is. De nemcsak a növény, hanem az állatvilág is megmutatja magát: a madarak tavaszi éneke mindenkinek a tavasz kezdetét jelenti. A madaraknak lehet házakat építeni, a közelbe csalogatni őket. Az április az „élettér teremtés" időszaka: kisebb-nagyobb projektek keretében kert- vagy kertrész megépítésének lehetőségét adja. Ez nemcsak az óvoda- vagy iskolakertet jelenti, hanem a környékben bárhol megszervezett kertépítési tevékenységet. Májusban a növényi alapú festékeket lehet előállítani és kipróbálni, hogyan színeznek be mindent - vásznat, fát. Állatvilág területén a tehénnel és a méhecskével ismerkednek: egy működő gazdaságban részt vesznek a tehenek etetésében, gondozásában, a tej feldolgozásában. A méhészetben a méhviasz és a mézkészítés és felhasználás rejtelmeiben vesznek részt.

A nyár a termésképződés, befelé fordulás, érés időszaka. Júniusban a különböző gyógy-és fűszernövények szedésével, szárításával és felhasználásával foglalkoznak, és a pillangók átalakulási folyamatának megértésére alkalmas. Júliusban, a legmelegebb hónapban a négy elem - föld, víz, levegő, tűz - gyakorlati tapasztalása adja a munka fő gerincét. Sarat tapasztanak, kispatakot építenek, hinta és ringlispil repül a levegőben, kiskemence készül és a tűzrakás különböző formáiban süt-nek-főznek. Az augusztusé az aratás, az őrlés, a kenyérsütés hónapja.

Elmúlás és nyugalom - ez az ősz. Gyümölcsszedés, zöldségek betakarítása, befőzés, szárítás szeptemberben. Kosárfonás, a fűzfo-natokkal való ismerkedés, és más kézműves műhelyek termékeinek előállításának megismerése - no és a kisházépítés áll a középpontban októberben. A hideg novemberben elkezdődik a madarak etetése, a méhviasszal történő formálás, gyertyamártás, mártott papírgyártás és festés, formajáték a termésekkel.

A tél a keletkezés: új impulzus a csírázásra. Decemberben adventi készülődés, januárban a gyapjúfeldolgozás, februárban pedig alkotás a fűzvesszőkkel, fafaragó- és kerámia műhelymunka.

Láthatjuk, hogy az egész évet átfogóan tevékenységekben rendkívül gazdag programot működtetnek a Natur-Kinder-Garten-Wek-statt megalkotói. Csakhogy itt nemcsak a „mi" kap nagy jelentőséget, hanem a „hogyan" is. Az alapelvek közé tartozik, hogy a gyermek világhoz való „hozzáférése" valóságos tevékeny átélés során alakulhat ki, vagyis ha tevékenyen részt vesz a munkafolyamatokban. Azonban nem az óvoda és iskola izolált, elszigetelt világába költöznek be néhány órára a különböző tevékenységek - hiszen a fentieket olvasva nyilván sok pedagógus elégedetten gondolja, hát igen, ezek nagy részét ő is bemutatja a gyereknek -, hanem maga az intézmény körül működik egy valóságos üzem- és kertgazdasági hálózat, aminek a munkáiba időszakosan bekapcsolódnak a gyerekek. A HÁLÓZAT, a KAPCSOLAT egyébként is egy másik kulcseleme a Natur-Kinder-Garten-Werkstatt működésének. Úgy gondolják az alapítók, hogy nemcsak új ökológiai kultúra csíráit kell, a gyerekekben elvetni - amelyre a fenti programok adnak tág teret -, hanem egy új szociális kultúrát is meg kell teremteni. Ehhez pedig szükséges, hogy a gyerekek valóságos munkafolyamatok szervezetébe tagozódhassanak bele, ahol kimondatlanul is működnie kell egy szervezetnek, külön pedagógia nélkül is az emberek együttműködéséből alakul ki a végtermék. Fontosnak tartják a tudás és a képesség együttes gyakorlatának megjelenítését, az itt és most szociokulturális adottságok átélését. Szervezetük sűrű kapcsolatrendszerek hálózata. Munkájukba bekapcsolták a nyugdíjas-otthonok lakóit, akik ismét feladatot kapva szívesen gondoznak egy-egy műhelyrészt, akik a foglalkozások közötti időszakokban is öntözik és ápolják a kertet. Bekapcsolták az adott település hivatalai közül a természetvédelemmel és környezetvédelemmel foglalkozókat, hogy az adott község természetvédelmi feladataiban tevékenyen részt vehessenek. Közösségi összefogással kisebb szabadidő-parkokat építettek már meg egy-egy elhagyott közterületen. Az egészségügyi hálózattal az egészséges táplálkozás jelszavával teremtettek kapcsolatot, biogazdaságokba járnak. Együttműködést építettek ki a civil környezetvédelmi szervezetekkel is.

A Szabad Gondolatban már a korábbiakban több ízben közöltünk írásokat Werner Kuhfusstól, aki a valódi Waldorf-pedagógia alapelveit keresi a forrásból kiindulóan, és bizony komoly bírálatokat fogalmaz meg a mai gyakorlatról. Kuhfuss egy reményteli kezdeményezésnek értékelte a Natur-Kinder-Gar-ten-Werkstatt munkáját. Különösen a ritmusról és a gyermeki játékról szóló gondolatai érdekesek mindezzel összefüggésben. A fentiekben ismertetett könyvekből nem derül ki egy óvodanap pontos menete, azonban a bemutatott tevékenységek alapján biztosak lehetünk abban, hogy nem alkalmazkodik az egy délelőttre szabott, óránkénti váltakozással eltöltött napirendhez, hanem egy nagyobb ritmust követ. A foglalkozások jellegénél pedig fontos, hogy a gyerekek egy, a felnőttek által végzett munkafolyamatba kapcsolódnak bele a maguk adottságai szerint. A játék fogalma tehát itt sajátos értelmezést kap.

Az emberi kéz és elme képes egyedül a teremtett világ tovább-teremtésére. Ma a mesterséges, a halott világ teremtése folyik gőzerővel - az ember leszakította az almát a tudás fájáról. Milyen világban szeretnénk élni 20-30 év múlva, s hogyan neveljük gyerekeinket, akik ezen 20 évvel későbbi világban felnőtt, alkotó emberként fognak benne állni? A gyermek kerüljön olyan környezetbe, ahol megragadhatja és tapasztalhatja az élőt, az életösszefüggéseket. Szerezzen valós élményeket a valódi minőségekről, ismerje meg táplálékaink valódi ízét, ne csak előre gyártott mirelit vagy félkész-termékek formájában találkozzon vele (a minőségbiztosítás helyett). Élje át a világot individuálisan és közösségi létben.

A Natur-Kinder-Garten-Werkstatt mottója, hogy a munka az ember teremtés érdekében végzett cselekvő szeretete. Ennek érdekében építették és építik ki a tudás és a képesség együttműködő hálózatát, amelyben esélyt akarnak adni az élet szabad, individuális kibontakozásának.

Szakítsuk most már le az élet fájának gyümölcsét!

^ugrás az oldal tetejére

Karl Breuer

Természeti és termelési tapasztalatok első kézből

A Natur-Kinder-Garten-Werkstatt jelentősége a személyiségfejlődés szempontjából és az aktuális társadalmi problémák legyőzése²

A valóság fokozatos eltűnése

Néhány év óta abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy bolygónkon újból és újból egy-egy új állatfaj születését jelenthetjük be. Ilyenkor mindig egy elbűvölő kis lényről van szó, amely nagyszerűen beválik mint háziállat - legfőként a gyermekeink számára, de nemcsak nekik. Mindez egy biológiailag nehezen osztályozható előhírnökkel kezdődött, a tama-gocsival, amelyet először Japánban láthattak. Azután egyértelműen új állatfajnak bizonyult Furby, ez a bájos keveréke az ölebnek és a gyöngybagolynak, amely Amerikában pillantotta meg a napvilágot. És Furby nem maradt egyedi eset: időközben Barney, a lila dinoszaurusz, Aibo, a kiskutya és mások növelték állatbirodalmunkat. Mennyire megnyugtató, hogy a biológiai evolúció az elektronikus konszernek útján gondoskodik arról, hogy az állatfajok folyamatos kihalását újabb teremtményekkel ismét kiegyenlítse.

A robotjátékok egy további mérföldkövet képeznek egy hosszú távú folyamatban, melynek során a modern társadalmak életvilága átalakul, és amit a valóság fokozatos eltűnéseként jellemezhetünk.¹ E máig lényegében töretlen folyamat három alapvető tendenciáját különös fontosságúnak tekintem a gyermek fejlődése szempontjából:

1 A közvetlen természeti tapasztalat csökkenése

Az előrehaladó urbanizáció és gépesítés, valamint speciálisan a mezőgazdaság gépesítése visszaszorítja a honos növény- és állatfajok változatosságát és terjeszkedését, és ezen túlmenően, a médiák terjedésével összefüggésben, megvan az a következménye, hogy a közvetlen természeti tapasztalat egyre inkább eltűnik. Az állatokat és növényeket a maguk sajátosságaiban és különféle életmódjukban, ha egyáltalán, mindinkább már csak mediálisan tapasztaljuk. A gyermekek számára növekvő mértékben léteznek médiák - kezdve a képeskönyvtől a televízión, szakkönyvön, videón át a CD-ROM-ig -, amelyeken keresztül szereznek ismereteket a természeti környezetről. A másodkézből való természeti tapasztalat tendenciája ma odáig terjed, hogy maguk a közvetlen tapasztalat meglévő lehetőségei kihasználatlanok maradnak. Teljesen tipikus eset az, hogy az iskolában a „Víz"-ről szóló munkafüzetet alaposan feldolgozzák, amely a hazai folyóvizeket, és az azokban élő növényeket és állatokat tárgyalja, miközben esetleg az iskola környékén tovafutó patakról tudomást sem vesznek. Az emberek megszokják, hogy könyvekből tanulnak, úgyhogy a természetet járva is a könyvbe néznek bele, és nem a növényekre pillantanak.

2. A közvetlen szociális tapasztalat csökkenése

Az urbanizáció és a gépesítés következményei a szociális tapasztalatot tekintve komplikáltabbak. Az emberek városokban való koncentrálódása és mobilitása először is megnöveli a lehetséges szociális kontaktusok számát, és mindenekelőtt nagyobb szabadságot teremt abban, hogy kiválasszuk azokat az embereket, akikkel valamilyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani. Ebből azonban elsősorban a felnőttek húznak hasznot, míg a gyerekek szociális tapasztalati tere összeszűkül a kiscsaládos lakóforma és a szomszédsági kontaktusok elvesztése miatt. Ez még nagyobb mértékben érvényesül abban, hogy a munka világa elkülönül a család és a szomszédság helyi világától. A munkahelyen a javak és szolgáltatások magasan gépesített termelésében való részvétel a felnőttek számára megnyitja a szociális kontaktust, miközben a gyermeki tapasztalat előtt ez az életterület teljesen el van zárva. A szolgáltatások igénybevétele és a szabadidős tevékenységek gyakorlása is túlnyomóan speciális intézményekben történik, és így szintén meglehetősen távol esnek a gyerekektől. A szülés, a nagy betegség és a halál a kórházban zajlik, táncterembe és diszkóba járnak az emberek táncolni, sportolni pedig a sportegyesületbe és a fitness-centerbe. Ez a veszteség ugyan kompenzálódik a gyermekek számára speciális organizációk, az óvoda, iskola, napközi otthon és ifjúsági egyesület révén; de kétlem, hogy ezen a módon a veszteség teljesen kiegyenlíthető lenne. A felnőttek világának és a gyerekek világának szétválasztása ezáltal még inkább felerősödik. Summa summarum: a gyerekek közvetlen szociális tapasztalata jelentősen összeszűkül az iparosítás előtti idők falusi életéhez képest, és az ily módon keletkező hézagokat megint csak a technikai eszközök, legfőként a televízió töltik ki. Mint egyfajta „kulcslyukon át leselkedő" nyer bepillantást a gyermek a szociális világokba, amelyek érdekesek, izgalmasak vagy ijesztőek, de amelyekbe ő maga nincs bevonva, és nincsenek is megmagyarázva számára - hacsak nem a TV által megmagyarázva.

3. A termelési tapasztalatok csökkenése vagy elvesztése

A munka világának elkülönülése, a mezőgazdaság és a háztartás gépesítése azzal a következménnyel jár, hogy a gyerekeknek olyan használati és fogyasztási javakkal van dolguk, amelyeknek gyártása és belső működésmódja kívül esik a tapasztalatukon. A gyerekek megtanulják azokat kezelni vagy fogyasztani, de semmi több. Csak nagyon keveset vagy semmit sem tanulnak az anyagok, eszközök és eljárások sokaságáról, amelyek a használati és fogyasztási javak gyártásához és a szolgáltatások biztosításához szükségesek. Ez éppúgy érvényes a kiterjedt technikai organizáció több formájára; így például csak hiányosan vagy egyáltalán nem közismert, hogy egy város földalatti része, mondjuk a vízellátási és szennyvízlevezető rendszere technikailag hogyan működik. A közvetlen tapasztalat hiánya a termelés szakterületén kétségkívül aligha pótolható mediális tapasztalat útján. A szabványos játékformák, a játékkonyháktól az elektromos vasúton át a konstrukciós építőrendszerekig, ez az egész arzenál alig nyújt többet, mint a meg nem értett javak és eszközök kis formátumba hozását, és ezáltal a fantáziajátékok anyagává tételét. Nyilvánvalóan itt egyáltalán nem kerül sor egy nagyobb tudásbeli és értésbeli érdeklődés kiképzésére, eltekintve a technikailag különösen érdeklődő gyermekek kisebbségétől.

Miféle következményei vannak a valóság fokozatos eltűnésének a gyermek fejlődése számára? Hogy ezt a kérdést lehetőleg konkrétan válaszoljuk meg, érdemes egy pillantást vetnünk azokra a társadalmakra, amelyek a leírt tendenciáktól még messzemenően meg vannak kímélve, amelyekben tehát még olyan életfeltételek uralkodnak, amelyek a gyerekek számára átfogó és intenzív természeti, szociális és termelési tapasztalatokat engednek meg. Az ilyenféle életfeltételek az emberiség történetének régebbi korszakában tipikusak voltak, és nálunk is fennálltak az ipari társadalom keletkezése és elterjedése előtt. Ezeket a legjellegzetesebb módon megtaláljuk ma még az ún. természeti népeknél, amelyek azonban egyre inkább ugyancsak a modern befolyások sodrába kerülnek. Természeti népeken - az ősi társadalmak e részcsoportján - olyan társadalmakat értenek az etnológiában, amelyek a természeten való uralom csekély fokának köszönhetően a természetes környezetüktől, úgy ahogyan ez fennáll, mesz-szemenően függnek, illetve függtek e társadalmak felkutatásának időpontjáig.² Anyagi feltételeiket és szociális struktúrájukat tekintve közel állnak a kőkorszaki viszonyokhoz. A velük való összehasonlítás révén a közvetlen tapasztalat eltűnésének sajátosságai és problémái, valamint a mediális tapasztalat esélyei és veszélyei pontosabban és szemléletesebben tárgyalhatók. A szociális tapasztalatok területét csak annyiban érintem, amennyiben az része a természeti és a termelési tapasztalatoknak.

A gyermekek természeti és termelési tapasztalata a természeti népeknél

A legtöbb még létező természeti nép megoszlik vadászó, gyűjtögető és növénytermesztő társadalomra. A növénytermesztő nem földművelést folytat, hanem kertművelést, azaz növényeket termeszt intenzív talajművelés nélkül. A vadászó és gyűjtögető népek őskőkorszaki, a növénytermesztők újkőkorszaki viszonyokhoz állnak közel. Bár a természeti népek szerszámai és egyéb javai már nem kizárólag kőből és csontból készülnek - fémáruk és modern textíliák itt is már régen megjelentek -, de a kőkorszak tipikus anyagai (kő, fa, növényi rostok) még mindig gyakran alkalmazott nyersanyagok. Tekintettel a gyermek fejlődésére, különösen fontos az, hogy a szerszámok, eszközök, épületek és a napi szükségletek fogyasztási javai mindent egybevéve olyannyira egyszerűek, hogy alkalmazásuk, belső működésmódjuk és előállításuk a gyermekkor folyamán megérthető és megtanulható, anélkül, hogy rászorulnának egy iskolai, vagy egyéb speciális tanításra. A gyermek egyedül a megfigyelés, utánzás, együttdolgozás és gyakorlás által tanul.

Hogy közelebbről leírjam a gyermek természeti és termelési tapasztalatainak módját és keletkezését a természeti népeknél, főképpen az új-guineai jatmul, egy falusiasan élő növénytermesztő társadalom példájára hivatkozom.³ Kiegészítésül kitérek más természeti népekre is.

Jatmul falusi élete és természetes környezete annak egész gazdagságában a gyermek számára születésétől fogva hozzáférhető. Miként a legtöbb ősi társadalomban, a kisgyereket az első életéveiben többnyire hordozzák, és így mint résztvevő megfigyelő mindenféle tevékenységeket észlel, amelyeket a felnőttek és a gyerekek folytatnak. Elsősorban az anya az, aki a gyereket hordozza, vagy a közvetlen közelében tartja, és aki hosszú ideig szoptatja is. A jatmul anyák két éven át szoptatnak; a természeti népeknél a szoptatási idő átlagban 2-4 év. Gyakran az idősebb testvérek is, mindenekelőtt a lányok, gondját viselik a gyereknek. A járóképesség megjelenésével csökken a hordozás, és fokozódnak a gyermek saját aktivitásai és vállalkozásai. Hogy azonban tipikus módon mennyire erős a testi kontaktus igénye még ezután is, elárulja a trobriandereknél, egy további új-guineai természeti népnél végzett kutatás. Egy 18 hónapos kisgyerek napi életének vizsgálata megmutatta, hogy kis kirándulásokat és felderítéseket hajtott végre a saját szakállára a faluban és a szomszédos kertekben, azonban világos nappal is összesen kb. 60 százalékban testi kontaktusban volt a személyek valamelyikével, akik gondozták.

Mintegy 4 éves kortól a jatmul gyerekeknek az anya és a nagyobb testvérek általi intenzív gondozása véget ér. Beolvadnak most a gyerekcsoportokba, amelyek különféle korosztályokat foglalnak magukban, és lényegében a felnőttek felügyelete nélkül foglalatoskodnak. Ez is jellemző a természeti népekre. Az idősebb gyerekek ilyenkor nevelői jelentőségre tesznek szert: közös tevékenységeket kezdeményeznek és szerveznek; elsimítják a konfliktusokat, vigasztalnak, segítenek, és képviselik a gyerekcsoportot a felnőttek felé.

Az ősi társadalmakban szokásos elképzelés szerint a korai gyermekkor hozzávetőlegesen az 5. életév végével zárul le. A fogváltást itt döntő mércének tekintik: az első maradó fogak áttörése a korai gyermekkor végérvényes befejeződésének számít. A természeti népeknél a gyermek már ebben az első életszakaszban szert tesz az alaptapasztalatok nagy bőségére: a körülötte levő természet közvetlen tapasztalatára, a felnőttek és az idősebb gyerekek különböző fajtájú tevékenységeinek tapasztalatára, valamint saját termelési cselekvésének első tapasztalataira.

Ezt a következő feltételek teszik lehetővé számára:

1. Születéstől fogva megfigyeli a gyerek, hogy a nagyobbak milyen természeti anyagokat használnak fel, ennek során milyen szerszámokat és eszközöket alkalmaznak, és ezen a módon milyen produktumok keletkeznek. Abban a mértékben, ahogyan ő maga továbbhaladhat, bővülnek célirányos megfigyelésének lehetőségei. A jatmul kisgyerek a legnagyobb érdeklődéssel szemléli a tűzifa beszerzése, a szerszámok és eszközök előállítása, figurák faragása, a táplálék elkészítése stb. során végzett tevékenységeket. Átéli továbbá az idősebb gyerekek játékát, megfigyeli ezek játékszereit, amelyeket használnak és nagyobbrészt maguk állítanak elő.

2. A gyereknek nagy mozgáslehetősége és szabadsága van abban, hogy az anyagokkal és eszközökkel gyakorlatilag is megismerkedjen. Felderíti a falut és a környező természetet. Ott játszik a ház magas, védetlen bejáratánál - sok természeti népnél a házak cölöpépítmények -, a sziklás szakadékokon, sebes sodrású folyókban és a magas fákon. Használ kést, baltát és parázsló fadarabokat. A fóroknál - Új-Guinea egy másik természeti népénél - a járásképesség ideje körül a gyerekek már biztosan bánnak a machétével, a fejszével és a tűzzel. Hasonlókat figyeltek meg az afrikai társadalmakban is.

3. Ezek szerint a gyereknek megvan a lehetősége, hogy egyes termelési tevékenységeket első próbálkozásként utánozzon és gyakoroljon. Weiss a jatmuloknál többek között megfigyelte, hogy a kétévesek, a favágás mintáját követve, egy baltával vagy egy dzsungelvágó késsel fadarabokra ütögetnek, és hogy szerszámukkal kísérleteznek a fadarabokon; a háromévesek felmelegítik az ételmaradékokat a tűzön, és azon nyomban elfogyasztják.

A korai gyermekkor gyakorlati tapasztalatai a bázisai annak, hogy a természeti népek gyermeke fokozatosan minden termelési, a felnőttek életéhez tartozó tevékenységet megtanul, és ha már uralja azokat, akkor felelősségteljesen egyre növekvő mértékben végre is hajtja. A jat-muloknál a gyerek a hatodik évétől már nagyobb mértékben kezd gondoskodni önmagáról, és tevékenységeket végez a felnőttek, főleg az anya számára. A jatmul gyerekek a gazdasági rendszer fontos részei, anélkül, hogy a gyermekmunka aggasztóan túlhangsúlyozódna.⁴Számukra a tevékenységek megtanulása általában nagyon érdekes. A megtanult termelési tevékenységeket részben spontánul végzik, mert kedvük van hozzá, részben a szülők megkívánják tőlük. „Készek együttdolgozni, még ha előnyben is részesítenek egyéb tevékenységeket, amilyen a játék vagy a semmittevés, azaz el kell sajátítaniuk azt a nézetet, hogy akkor is elvégezzenek egy munkát, ha nincs hozzá ked-vük."⁵

Lássunk erre néhány példát!

- Ötéves koruktól a jatmul gyerekek a szülők példájára kis kerteket alakítanak ki, ahonnan a közbeeső étkezésükről ők maguk gondoskodnak. Kb. ugyanezen korban a maguk ellátása céljából kezdenek kis állatokat is gyűjteni, pl. békákat, amelyeket megsütnek.

- A halfogás varsával a jatmuloknál az asszonyok dolga. Az első kis varsákat, amelyekkel a lányok önállóan halászhatnak, a középső gyerekkorban kapják meg. A varsakészítés igényesebb mesterségében ezután kezdenek segíteni. 13-14 éves korra már képesek lesznek egyedül előállítani nagy halvarsákat. A férfiak lándzsával halásznak. A fiatalok hatévesen kapják meg az első kis lándzsáikat, melyekkel halászni mennek. Tízéves koruk körül már ők maguk képesek kiformálni a halszigonyt.

- A táplálék elkészítése ismét csak elsősorban az asszonyok feladata. Ebben a legigényesebb tevékenység a lepénysütés a szágópál-ma beléből. A lepényeknek meghatározott módon kell elkészülniük, ami nem tanulható meg egykönnyen. A lányok 5 év felett segédkeznek a sütésnél és gyakorolják azt, amikor maguknak és a testvéreiknek lepényt készítenek. Általában tízévesen már tökéletesen végzik ezt a tudományt; első ízben ekkor sütnek és főznek az egész család részére.

- A kenuépítés a férfiak dolga. Mivel ez a precíz munka mérőeszközök nélkül történik, azért különösen sok tudást és ügyességet igényel. A fiúk nagy érdeklődéssel figyelik, és szívesen besegítenek, ha már idősebbek. Az ifjúkor derekán, mintegy tizenhét évesen elsajátítják a kenuépítés technikáját.

A jatmul gyerekek természeti és termelési tapasztalatainak ez az áttekintése világosan mutatja, hogy a természeti népeknél születésétől fogva a gyermek jelentős mértékben olyan alaptapasztalatokra tehet szert, amelyek a természettudományok köréhez tartoznak. Alaptapasztalatokon olyan tapasztalatokat értek, amelyek minden érzékelést magukban foglalnak, amelyeket a mindenkori tárgy egyáltalán megszólíthat.

A jatmul gyerekek természetre vonatkozó tapasztalatai feloszthatók:

- fizikai tapasztalatokra; ezekre mindenekelőtt az érzékelésben és a természeti anyagokkal és eszközökkel kapcsolatban tehetnek szert,

- biológiai tapasztalatokra; ennek alapja az állatok és növények megfigyelése, az előbbiek vadászata és az utóbbiak gyűjtögetése,

- kémiai tapasztalatokra; ilyenek a tűz használata során, a növények rothadásának, az állatok feloszlásának stb. észlelésekor szerezhetők.

A természettudományos alaptapasztalatok szorosan összefüggnek a termelési tevékenységek gyakorlásával. Az alaptapasztalatok előfeltételek a termelési tevékenységek számára, és ezek a maguk részéről feltételei az alaptapasztalatoknak: kibővítik és mindenekelőtt elmélyítik azokat. A jatmul gyerek a termelési tevékenységeket négy területen tanulja meg:

- a táplálék beszerzése; ehhez tartozik az állatvadászat, a kertművelés és a vadon termő növények és ezek terményeinek gyűjtögetése,

- háztáji gazdaság; ehhez tartozik a tűzifa beszerzése, a közbeeső étkezések ételeinek elkészítése, a főzés és sütés, az étkezési edények tisztítása,

- kézművesség; ehhez a célszerű használati és fogyasztási javak előállítását és a saját játékszerek elkészítését sorolhatjuk,

- iparművészet és művészi tevékenység; ide számítható a feldíszítés a játék és tánc számára, és a fafaragások.

A termelési tevékenység megtanulásához továbbá szociális alaptapasztalatok kapcsolódnak: olyan megalapozó tapasztalatok, amelyekkel a gyermeki tanulás differenciálódik. Az anyagokkal való gyakorlati viszony megtanulása mellé, amelynél az ember teljesen egyedül önmagára hagyatkozik, az utánzás általi tanulás és az irányított együttdolgozás tanulása lép. Az első esetben a gyerek megfigyel és imitál egy modellt - egy kompetens személyt, legyen az egy felnőtt, vagy egy idősebb gyerek -, amikor is ez a modell az utánzást irányítja. A második esetben a kompetens személy bevonja a gyereket egy közös tevékenység céljainak megtanulásába. Ezek a szociálisan közvetített tanulásformák a természeti népek és az ősi társadalmak számára egyaránt tipikusak, amíg az iskolai képzés még nem dominál. Itt az előtérben a nonverbális tapasztalatok állnak. A gyereket nem kérdésekre ösztönzik, és nem szavakkal oktatják, hanem inkább mozgási és kézműves készségeket várnak el tőle, továbbá természetre vonatkozó és szociális jellegű tudást, amit intenzív megfigyelés, utánzás, együttdolgozás és ismételt gyakorlás útján szerez meg. Sok ősi társadalomban a gyereket az első életévétől kezdve arra ösztönzik és buzdítják, hogy jó megfigyelő legyen. Ha kérdéseket tesz fel, gyakran azzal a felszólítással válaszolnak neki, hogy vegye szemügyre a dolgot. Tesztkérdések, amelyek annak ellenőrzésére szolgálnak, hogy vajon megértett-e valamit a gyerek - ami tipikus eleme az iskolai tanítás tanulásformájának -, itt nem szokásosak.

Az irányított utánzás és együttdolgozás ösz-szekötése a tanítványszerű tanulás, „az aktív cselekvés általi tanulás" szociálisan intézményesített legrégebbi formája. Az utóbbi években e tanulási forma iránt fokozódott a pedagógiai pszichológia érdeklődése. Greenfield ezt példamutatóan vizsgálta abban a tekintetben, ahogyan a közép-amerikai maja gyerekek a szövést megtanulják.⁶ A maja lányok eleinte számtalan órát azzal töltenek el, hogy megfigyeljék a szövésnél anyjukat és más asszonyokat. Mintegy hétéves korban kezdenek ahhoz, hogy tapasztalt irányítás mellett ők maguk állítsák elő az első szövetdarabjukat, és kb. tizenöt évesen már egyedül tudnak szőni. A tipikus a tanulási folyamatban az, hogy a szövés begyakorlása során minden fejlődési fokon teljes értékű produktumot készítenek a tanítóasszony, rendszerint az anya segítségével. Kezdetben a tanítóasszony az előállítási folyamat minden nehezebb részét átveszi, amit ily módon egyúttal meg is mutat, és abban a mértékben engedi át a gyereknek, ahogyan megtanulja elvégezni. Némely lépésnél a tanítóasszony odaül közvetlenül a gyerek mögé, úgyhogy kezének mozgását ugyanabból a pozícióból követheti a gyerek, ahonnan a saját kézmozdulatait is végzi.

A természettudományos és szociális alaptapasztalatok mellett ugyanolyan fontossága van egy további tapasztalatnak, amit a jatmul gyerekek példáján láthatunk. A termelési tevékenységek, amelyek először próbálkozásokban vagy résztevékenységekben történnek, és csak azután lesznek tökéletesen végrehajtva, szoros kapcsolatban állnak a felnőttek életvilágával. A gyerek saját tevékenységei nagy többségében a család vagy a falusi közösség számára közvetlenül hasznos, és ezért a felnőttek is végzik.

A gyermekek számára hiányzó természeti és termelési tapasztalat a modern társadalmakban

Mi a helyzet, ha összehasonlítjuk a természettudományos alaptapasztalatok megszerzésének és a termelési tevékenységek megtanulásának lehetőségeit a gyermek számára társadalmunkban és a többi modern társadalomban, illetve a természeti népeknél és egyéb ősi társadalmakban? És milyen jelentőség adódik a játék és a mediális tapasztalat számára? E kérdések megválaszolása érdekében a gyermek fejlődését a maga különböző szakaszaiban egészen pontosan szeretném tárgyalni, de ebben mindenekelőtt a korai gyermekkorra, az iskolába kerülés előtti életkorra korlátozom magam.

Tekintsük először az egy-másfél éves életkort! Az 5-6 hónapos csecsemő még nem tudja a helyét változtatni, így nálunk kétségkívül kevesebb tapasztalati lehetősége van, mint az említett társadalmak gyermekének. Ennek oka egyszerű: a mi gyerekünk többet fekszik, és kevesebbet hordozzák, illetve viszik. Mihelyt azonban kúszni, mászni és szaladni tud, egyre növekvő mértékben megnyílik számára a szülői otthon világa és kirándulásokkor az egyéb külső környezet. E világ gazdagsága, tekintve a gyerek felfogóképességét, a természeti népekéivel alighanem egyenértékű lenne. Mihelyt a gyerek fogni és mozogni tud, empirikus kutató gyanánt lép fel, aki mindent meg akar ragadni, meg akar kóstolni, és anyagi sajátosságaiban megismerni. Ha ilyenkor a szülők jóindulatú kutató-asszisztensként a pártjára állnak, ahogyan B. Sichtermann Vigyázat, gyerek! (Vorsicht Kind) című könyvében olyan buzdítóan és szórakoztatóan leírja, akkor az egyéves gyerek nálunk is mindent megkaphat, ami kognitív és motorikus képességeinek ösztönzéséhez szükséges - persze csak akkor, ha a szülők ezt a szabad teret és ezt a támogatást valóban megadják neki.

Miután a gyermeki kutató eleget fogott, rázott, szétszedett, mással kombinált, dobott és összetört, tapasztaltabb és igényesebb lett. A gyermek kb. a második év kezdetével többé már nemcsak környezetének dolgai iránt érdeklődik, hanem növekvő mértékben az olyan cselekvések iránt is, amelyeket a felnőttek ezekkel a dolgokkal végeznek. Egyre inkább felfigyel a felnőttek használati és fogyasztási javakra vonatkozó tevékenységeire, nagyon érdekesnek találja azokat, és szeretné ő maga is végezni; szeretné utánozni vagy a felnőttekkel együtt csinálni. Ez kezdődik el az egyéves kislánnyal, aki az egyik kezével belekapaszkodik a mosógép ajtajába, és a másik kezével az apával együtt a mosnivalót bedobálja; és folytatódik a másféléves kisfiúval, aki, mihelyt látja, hogy az anyja főzni kezd, egy széket vonszol oda, hogy a széken állva az adódó tevékenységekben részt vegyen. Az együttdolgozást egy amerikai tanulmányban pontosabban megvizsgálták. Itt megmutatkozott, hogy másfélévestől kétéves korig a gyerekek, ha engedik nekik, otthon és a szülők vagy egy idegen személy laborjában egyszerű háztartási tevékenységek sokaságában, amilyen a söprés, elpa-kolás, asztalterítés, saját indíttatásból lelkesen segítenek. Ugyanebben a korban a gyermek képes lesz a szándékos együttdolgozás fordított formájára is: egy brit vizsgálat kimutatta, hogy szükség esetén a saját tevékenységében már másféléves kortól aktívan kéri a gyermek a felnőttet, hogy a segítségére legyen.⁷

Látható ebből, hogy a második életévben mind kognitíven, mind motivációsan egy fejlődési lépés történik, amelynek a legnagyobb jelentősége van a termelési tevékenységek területén történő tanulás számára.

1. A gyermek képes lesz a tanítványszerű tanulásra. Szert tesz egy fokozódó megértésre a felnőtt-tevékenységek tágassága és komplexitása iránt, melyeket megtanulhat részben utánzás révén, összetettebb formáiban azonban csak az irányított együttdolgozás útján. Ezzel a gyermeknek egy nagy potenciál nyílik meg a tapasztalatokban, amelyek egyúttal a motorikus - különösen a finommotorikus -és a kognitív fejlődést szolgálják.⁸

2. Kialakul a gyermekkor legerősebb tanulási motívumainak egyike. A születéstől fogva létező kíváncsiság, amely az első életév érzékelését és tapintási explorációját vezette, kibővül azzá a teljesítménymotívummá, hogy a gyermek maga is képes akar lenni arra, amire a szülők és más felnőttek képesek; szeretne olyan nagy lenni, mint ők. Ez a teljesítménymotívum egy aligha túlbecsülhető mértékben elősegíti a modellszerű tanulást, és jelentős alkotóeleme a gyermek azonosulásának a szülőkkel és egyéb fontos felnőttekkel.

Ez a kognitív és motivációs fejlődési lépés, amely a természeti népeknél gazdag tevékenységi körre talál, a modern társadalmakban jelentős akadályokba és korlátozásokba ütközik, mégpedig a következő okokból:

1. A tárgyak nagy része, amiket a felnőttek a magasan gépesített társadalmakban alkalmaznak, elzárkózik a kisgyerekek kutatási és tevékenységi érdeklődése elől. Alkalmazásuk túlságosan magas szellemi vagy technikai-gyakorlati követelményeket támaszt, semhogy sokat tudnának velük kezdeni, vagy hogy a szokásos használatukban részt vehetnének. Erről van szó pl. sokféle íróeszköz, így az írógép és a számítógép - legalábbis mint munkaeszköz -, az autó, a házi falfúró és sok egyéb háztartástechnikai készülék esetében. A kisgyerek érdeklődése elől olykor az ellenkező okból is elzárkóznak a technikai eszközök: használatuk túl egyszerű, követelményük túl csekély. Ez érvényes minden olyan eszközre, amelynek használata egyedül a ki- és bekapcsolásból áll, így a villanyfényre, a fűtőtestre. Kilenchónapos korban egy gyerek egy darabig még elszórakozik ezzel, egy másféléveset azonban már untat.

2. A tárgyak és tevékenységek egy további kategóriája, amelyekhez az előbb említett kategória több tárgya is tartozik: veszélyes. Az ezekkel a dolgokkal való kapcsolatot kifejezetten megakadályozzák tiltással, vagy úgy, hogy hozzáférhetetlenné teszik őket. Itt köz-mondásosan olyan dolgokról van szó, mint a kés, villa, olló és a fény, amikor is fényen mind az elektromosságot, mind a tüzet értjük. Megakadályoznak továbbá meghatározott tevékenységeket, amilyen pl. a veszélyes felmászás valamire. 3. Azoknál a dolgoknál és tevékenységeknél, amelyek még megmaradnak, a kisgyereket a szülő gyakran zavaró tényezőnek tekinti. Ideszámítható mindenekelőtt a háztartási munka. A fent említett amerikai tanulmányban a szülők arról számolnak be a kutatónőnek, hogy a kisgyerekekkel való együttdolgozást lehetőleg elkerülik; inkább akkor végzik el a házimunkát, amikor a gyerek szundít egyet. Tartok tőle, hogy ez Amerikában éppúgy, mint nálunk nagyon elterjedt, ha nem éppen kizárólagos. Sok olyan tevékenységet, amelyek a kisgyerek számára lélegzetelállítóan újak és érdekesek - gondoljunk csak egy bevásárlóközpontban történő vásárlásra a maga lebilincselő sokféleségével -, a felnőttek lehetőleg gördülékenyen és tökéletesen akarnak elintézni. A kisgyerek feltartja őket, mindent még tökéletlenül csinál, és gyakran a komoly tevékenység egy káoszban végződő játékká fajul.

A kisgyerek kutatási és cselekvői érdeklődése tehát nagyrészt kielégítetlen marad, ameny-nyiben az a felnőttek - a gyerek számára látható - tevékenységterületére vonatkozik. Ameny-nyiben pedig a környező természetre vagy a városi környezetre irányul, akkor a természeti népekhez viszonyítva egy rendkívül beszűkült, részben csaknem steril életterülettel van dolga, amely mindezen felül még mindenféle tiltással is tovább korlátozódik számára.

Ami a kisgyereknek megmarad a modern társadalmakban, az háromféle:

1. Lényegében egyetlen olyan termelési tevékenység marad meg, amely az iparművészet területéhez számítható: a barkácsolás. Mivel azonban a barkácsolásnál jellemzően csak kevés és többnyire nagyon egyszerű anyagokat használnak, az egyéb termelési tevékenységek elmaradását - ahogyan ezek a természeti népek gyermeke számára nyitva állnak -a legkevésbé sem tudja ezzel kiegyenlíteni.

A szokásos barkácsolás ezenfelül azzal a további hátránnyal rendelkezik, hogy azok a dolgok, amiket ilyenkor a gyermek létrehoz, a karácsonyon és a húsvéton kívül semmilyen szerepet nem játszanak a felnőttvilágban - és akkor is gyakran csak a gyerek kedvéért.

2. A játék, történjen az egyedül, más gyerekkel vagy a felnőttekkel, valamilyen játéktárgy-gyal, vagy anélkül.

3. A mediális tapasztalat, amely a kisgyermekkorban a képeskönyv nézegetésén kívül leg-főként a tévénézésből áll.

Ezek a tényállások egy kifejezett hiányszituációról tanúskodnak. Eddig csak a családi környezettel kapcsolatban szóltam; de semmi lényeges nem változik, amikor a gyerek óvodába és iskolába kerül, amennyiben ezek az intézmények hagyományos módon működnek. Megközelítőleg másfél éves kortól a gyermek természeti és termelési tapasztalatai minden lényeges tekintetben, amelyeket a jatmuli példán bemutattam, jelentékeny hiányosságokat árulnak el a modern társadalmakban:

1. A gyermek egyértelműen kevesebb természettudományos alaptapasztalatra tesz szert.

2. Csak minimális termelési tapasztalattal rendelkezik, úgyhogy feltételezhető, hogy természettudományos alaptapasztalatai nemcsak mennyiségileg csekélyebbek, hanem kevésbé elmélyültek is.

3. Messzemenően nélkülözi a tanítványszerű tanulás és az abban megjelenő tanulási potenciál támogatói tapasztalatát. Erre a tanulásra szinte csak a barkácsolással és a motorikus tanulással kapcsolatban nyílik alkalom: a tevőleges segítségben és oktatásban a kerékpározásnál és hasonlóknál, valamint az egyes sportfajták tanulásánál.

4. A gyermek leggyakoribb tevékenységei vagy csak csekély mértékben, vagy csupán közvetetten vonatkoznak a felnőttek életvilágára. Ténykedéseinek csak kis része hasznos közvetlenül a felnőttek számára; és tevékenységeinek csak kis hányadát gyakorolják maguk a felnőttek is. Amit a gyerek tanul és tesz, csak előkészít, illetve csak ideiglenes, mindaddig, amíg egyszer maga is felnőtté válik. Ezért a gyerek az önérték érzésének és tudatának egy fontos forrásától messzemenően meg van fosztva. A jatmul gyerekek számára, akik megtehetik, hogy saját kertet hozzanak létre, szágólepényt süssenek és kenut építsenek, mindezek lényeges alkotóelemei az öntudatuknak, amiként az etnológusnővel való beszélgetéseikből kiderül. Ezzel szemben a mi társadalmunk gyermeke számára nagy mértékben hiányoznak az efféle tapasztalatok és kielégülések. Hartmut von Hentig szerint ez egyike a hagyományos iskolák legterhesebb mulasztásainak.⁹ Szeretném hozzátenni: ez a szülői ház és az óvoda mulasztása is.¹⁰

Mindezen hiányok nem egyenlíthetők ki a játék és a mediális tapasztalat által, e hiány következtében sokkal inkább maga a játék és a médiahasználat szenved csorbát. Ugyanez érvényes az iskolai tanításra, amely - eltekintve az innovatív iskoláktól - az utóbbi évtizedekben inkább, mint valaha könyvtanítássá, elméleti oktatássá változott. Hogy ezt a tételt közelebbről kifejthessem, először is szeretnék egy megjegyzést tenni a médiáról, különösképpen a televízióról. A mintegy negyvenéves TV-használat pszichológiai kutatásának összefoglaló elemzéséből kiviláglik, hogy gyermekkorban a televízió általános elutasításának semmilyen alapja nincs. Huston és Wright arra az eredményre jutottak, hogy a televízió befolyása a gyermek kognitív fejlődésére elsősorban az adások tartalmától, továbbá a használat menynyiségétől függ, de nem magától az eszköztől. A gyermek számára a televízió eredményes tanulási eszköz is lehet. Különösen alaptalan az a gyakran hallható aggodalom, hogy a televízió a valóság és a fikció közötti különbséget eltünteti. Ez az alapvető kognitív képesség, amely első formájában valószínűleg már a 2. életév folyamán megjelenik, a kognitív fejlődésnek megfelelően kibővül és stabilizálódik; erre a TV-nézés mértéke és tartalmai bizonyíthatóan semmilyen befolyást nem gyakorolnak. Hogy a kisgyerek a képernyőn a képeket először reális figuráknak tekinti a készülék dobozában, annak nincs jelentősége. A bábjátéknál is először el kell magyaráznunk, hogy nem maga Paprikajancsi az, aki a közönség figyelmeztető kiáltásaira és tanácsaira reagál, vagy éppen nem reagál. Megfordítva, éppen a realitás és a fikció megkülönböztetésének képessége lényeges szerepet játszik abban, hogy a közvetlen természeti és termelési tapasztalatok, amelyek éppenhogy valóságtapasztalatok, nem kompenzálhatók játék és a médiák által, és hogy a hiányosság következtében ezen a területen ezek a tapasztalat- és tevékenységformák is kárt szenvednek.

E tézisek számára a következő okokat szeretném megemlíteni:

1. A fejlődéspszichológiai tudás jelenlegi álláspontja azt vallja, hogy a fantáziatevékenység később jelenik meg, mint a valóságtapasztalat, nem pedig vele egyidejűleg lép funkcióba, vagy még kevésbé előzi meg, amiként a klasszikus pszichoanalízis állítja. A fantáziatevékenység nyilvánvalóan feltételezi a valóságtapasztalatot. Mindazonáltal úgy vélhetnénk, hogy az első másfél életév alaptapasztalatai elegendő fundamentumot nyújtanak, úgyhogy kisgyermekkortól a fantázia, a játék, de még a mediális tapasztalat is egyenértékű kiegészítést adhatna a természeti és termelési tapasztalatokban, amelyeket leírtam. De erről nincs szó, mégpedig kétféle tekintetben nincs. Először is, a gyermek egész fejlődése idején az élettel való gyakorlati megbirkózás képessége nem fejlődhet ki egyedül a képzelet és fantázia közegében. A kreativitás elsődleges és centrális forrása az élet szempontjából praktikus problémamegoldás értelmében a valósághoz fűződő gyakorlati viszony. Csak a kognitív fejlődés késői fázisában válik a fantázia az ilyen jellegű kreativitás önálló, kiegészítő forrásává. Másodszor, a fantáziának és a játéknak, legalábbis gyermekkorban, az ösztönzéshez és a gazdagodáshoz újra és újra szüksége van a valóságtapasztalatra, amely megfelel a mindenkori fejlődési állapotnak. Minél szegényesebb ez a tapasztalat, annál szegényesebb a fantázia és a játék is. Az ember a gyerekeket saját időtöltésük kiüresítésével kielégületlenül hagyja. Úgy tűnik számomra, hogy ez a szituációkezelés hiányosságainak egyike a korai pedagógiában, ahogyan mindeddig művelték.

2. A valóságtapasztalat elsőbbsége azon alapul, hogy a valósághoz való gyakorlati viszonyulás a tapasztalat legintenzívebb formája. Csak benne található interaktivitás. Csak itt léteznek ráhatások a dolgokra, növényekre, állatokra és emberekre, amelyek rendkívül komplex és a gyerek számára előre nem látható visszahatásokat vonnak maguk után, és ezzel a legátfogóbb tudást és megértést teszik lehetővé. A játékban hiányoznak a viszszaha-tások, a médiáknál hiányzik a ráhatás lehetősége, eltekintve az interaktív telekommunikációtól. A mediális egyirányú információközvetítésnek három jelentős hátránya van. A befogadó potyanézőként kívül áll a történésen; sem hatalma nincs, hogy abba beleszóljon, sem felelősség nem terheli aziránt, ami történik. Másfelől, a mediálisan előkészített információ sokszor eltér a közvetlen tapasztalattól, hasonló módon, mint a hír a valóságtól, azaz az összetett tényállás helyére leegyszerűsített sztereotípiák kerülnek. Végül, a mediális információt gyakran szétdarabolják, összefüggéseitől elszigetelik, ezért az alapul szolgáló valóságtapasztalat vagy a megfelelő magyarázatok híján jelentésében és fontosságában mások számára nem megítélhető.

3. A játékszerekkel való játék gazdagodik, ha termelő tevékenységgel kapcsolódik össze, vagyis ha a játékszer előállításában a gyermek is részt vesz, vagy azt egyedül készíti el. Csak következetességről tanúskodik, hogy egy társadalom a gyermek számára, akit a termelői tevékenységekben való részvételből, sőt növekvő mértékben azok megfigyeléséből is kizár, kész játékszerekről gondoskodik. De a játékszerek megértése - anyagi tulajdonságukban és belső funkciómódjukban - sokkal nagyobb és az érzelmi kötődés hozzájuk sokkal mélyebb, ha az ember maga készíti el őket. Ebbe az összefüggésbe tartozik az a lehetőség is, hogy a saját testünket, mint valami játékszert használjuk fel. A kész játékszerek következtében ez a tapasztalatforrás is, amely egyúttal a testi képességek fejlődésének gazdagító formája, messzemenően kiszárad. Itt is érdemes ismét egy pillantást vetnünk a természeti népekre. Új-Guinea egyik természeti népe az eipo, ennek gyermekei számára a saját testük a legfontosabb játékszer. Az ottani gyerekek ismernek tizenöt különböző játékot, amelyekhez csak a kezüket, karjukat, lábukat és a szájukat használhatják.

4. Minél inkább reális tapasztalatok és különösen termelési tapasztalatok képezik a játékszerrel való játék alapját, annál inkább szolgálhatja e játék a tapasztalatok szellemi feldolgozását, és így azok stabilizálását. A médiahasználatra ugyanez érvényes. Ha pl. az állatokról szóló tévéadások a gyermek állatokkal való reális tapasztalataihoz kapcsolódhatnak, akkor azok e tapasztalatok elmélyítésére és megszilárdítására használhatók; a mediális információ, beágyazódva egy tartalmas közvetlen tapasztalatba, valóságszerű és kritikusan kiaknázható lesz.

A közvetlen természeti és termelési tapasztalatok hiánya, a fantázia és játék túlhajtása, az információk túláradása, amelyeknek semmilyen közvetlen vonatkozásuk nincs az ember saját életszituációjára, a tanítványszerű tanulás nélkülözése és egy tapasztalatilag szegényes, elsődlegesen nyelvi-irodalmi-matematikai iskolai oktatás egy olyan mentalitásnak kedvez, amely egy, a valóságtól elszakadt gondolkodást és ennek megfelelő kultúrát többre értékel, mint a gyakorlati cselekvést, és az individuális és társadalmi életproblémák legyőzésének képessége tekintetében alulfejlett. E mentalitás keletkezésénél mindenesetre további szociális tényezők is szerepet játszanak, amelyeket itt nem tárgyalok. (...)

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Irmgard Kutsch - Brigitte Walden: Natur-Kinder-Garten-Werkstatt, 4. kötet: Winter (Verlag Freies Geistesleben, 2001)

Jegyzetek:

1. Hartmut von Hentig könyvének címe, mely a modern médiák pszichológiai és szociális következményeivel foglalkozik.

2. A természeti nép fogalmat az utóbbi évek etnológiájában fokozatosan feladták, mert ezekben a közösségekben is terjed a technizálás és az urbanizálás. Ehelyett tradicionális társadalmakról beszélnek, szemben a modernekkel, kiemelvén így, hogy ezeknek a társadalmaknak a kuturális területén sok modern kor előtti hagyomány maradt fenn. Témám céljára én azonban fenntartom a természeti nép kifejezést, hogy megkülönböztessem azokat a társadalmakat, melyek - legalábbis kutatásuk időpontjáig - még közel álltak a kő-korszaki körülményekhez, azoktól a tradicionális társadalmaktól, melyek a modernekhez lényegesen közelebb állnak.

3. F. Weiss a jatmul gyerekek életmódjáról készített egy rendkívül részletes tanulmányt.

4. Az a munkamennyiség, amit a jatmul gyerekek végeznek, Weiss számításai szerint mindent egybevetve igen csekély. Fiatalkorban a munkaidő napi 4-5 óra, 5-10 év közötti gyerekeknél napi 1-2 óra. A vizsgálat végzésekor iskolalátogatás nem létezett náluk. A jatmul gyerekek jóval több szabad idővel rendelkeztek, mint nálunk az iskolás gyerekek; olyan idővel, amikor játszanak, esznek, fecsegnek, sétálgatnak, lustálkodnak, és amikor játszva produktív tevékenységeket is próbálgatnak. A jatmulok általában nyugodtan élnek; a felnőttek is lényegesen kevesebbet dolgozznak, mint amennyit képesek lennének.

5. Weiss 1981, 324. old.

6. Ld. Greenfield és Suzuki 1998.

7. Rogoff 1998, 707. old.

8. A beszéd első formáival kapcsolatban, melyek az első életév utolsó negyedében jönnek létre, a gyermek képessé válik a beszéddel közvetített tanulás első kezdeményeire is. Itt ezt nem részletezem.

9. von Hentig, 1993, 195. old. és Mietzel 1998, 14. old.

10. A gyermekmunka betiltása történelmi előrelépés volt a gyermekek - mindenekelőtt a 19. században elterjedt - kihasználása ellen, akiknek felnőttként kellett dolgozniuk.

E tanulmány a Natur-Kinder-Garten-Werkstatt koncepciójának elméleti alapjait és következményeit tárgyalja; ennélfogva a könyvsorozatnak mind a négy kötetére vonatkozik.

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Pedagógia

Antropozófia

Emil Bock

Szent Szellem - gyógyító Szellem

Eugen Kolisko

Anglia pszichológiája

Jegyzetek:

Világhelyzet

SZERKESZTŐSÉGI ELEMZÉS Bevezetés

Ertsey Attila

Népképviselet, jog, Állam Magyarországon

Képviseleti demokrácia

Jelöltállítás

Politikai marketing

Az ír-máltai rendszer bevezetése (Single Transferable Vote)

Közvetlen demokrácia

Politikai marketing, gazdasági erő

Mikor lesz forradalom ismét?

Jegyzetek:

Kálmán István

Az egészségügyről

Tóth Márk

Földművelés és mezőgazdaság

Minőség és mennyiség (ismeretelméleti kitekintés)

Földművelés és mezőgazdaság

Kelet és Nyugat között

Európa mezőgazdasága

Az európai földművelés jövője

Bú Ella

Hamis szabadság, avagy a környezetvédelem hattyúdala

A fenntartható fejlődés

A pártok és a zöldek

1968 drámája

Akkor most mi van?

Jegyzetek:

„SEMMI SEM MARADT OROSZORSZÁGBÓL!" Interjú Alexander Szolzsenyicinnel 2005. június 5-én az orosz televízióban

Gerald Brei

Az amerikai holdraszállás csak egy fable convenue?

Jegyzetek:

Madárinfluenza-mágia

Egy biológus kommentárja a madárinfluenzához

Pedagógia

Bú Ella

Angyalkert - gyermekkert

Karl Breuer

Természeti és termelési tapasztalatok első kézből

A valóság fokozatos eltűnése

1 A közvetlen természeti tapasztalat csökkenése

2. A közvetlen szociális tapasztalat csökkenése

3. A termelési tapasztalatok csökkenése vagy elvesztése

A gyermekek természeti és termelési tapasztalata a természeti népeknél

A gyermekek számára hiányzó természeti és termelési tapasztalat a modern társadalmakban

Jegyzetek:

„SEMMI SEM MARADT OROSZORSZÁGBÓL!"
Interjú Alexander Szolzsenyicinnel 2005. június 5-én
az orosz televízióban