Sokan hiszik azt, hogy Amerika teljes mértékben materialista. De e képhez egy másik oldal is hozzátartozik, amit Amerika „kozmológiai missziójának" nevezek.

Az utóbbi 500 év tudományos fejlődése valóban a materialista korszak jegyeiről tanúskodik. Ezt általában elismerik, de csak kevesen értik meg, amit ez magával hozott és amit jelent - tudniillik a Földre irányuló kozmikus hatásokban való bármiféle hit kioltódását. A régi bölcsesség ezekről a hatásokról még nagyon is tudott; ezt követte a tradíció kora, majd ezután a babona korszaka jött el; végül színre lépett a tudomány, amely kisöpörte a fennmaradt babona minden maradványát. Ez háború volt a tudás dekadenssé vált formái ellen, de ezzel a tulajdonképpeni tartalmat is eltávolították. Most a tudománynak meg kell találnia az utat vissza a kozmológiához, anélkül azonban, hogy feladná azokat a módszereket, amelyeket elsajátított.

A Földnek az a része, ahol ennek végbe kell mennie - Amerika, és ez csakis Amerikában lehetséges. Ahonnan a materialista gondolkodás a legnagyobb intenzitással árad, onnan kell végül a gyógyulásnak is kiindulnia.

Amikor Amerikán végigutaztam, az a szándék vezetett, hogy megkíséreljek azokkal a jelenkori tudósokkal kapcsolatba kerülni, akikben tudatosodott, hogy valami effélének be kell következnie. Eltekintve a mindenhol tapasztalható csodálatos vendégbarátságtól és a szívélyes fogadtatástól, amiben mindenütt részesítettek, és eltekintve az új eszmékkel szembeni figyelemreméltó nyitottságtól is, amely mindenhol megfigyelhető volt, azzal a meggyőződéssel tértem vissza Angliába, hogy már nagy számban léteznek olyan tudósok Amerikában, akik aktívan dolgoznak azon, hogy egy kozmológiai tudomány új korszakát alapozzák meg. Őket talán nem tudjuk egyenként megnevezni, de egészen biztosan többen vannak Amerikában, mint Európában.

Mielőtt Amerikába mentem, már jól ismertem a Yale-i Egyetemen tanító Elsworth Huntingdon könyvét. Ő fedezte fel a nagy fák évgyűrűinek titkát, Kaliforniában éppúgy, mint Keleten. E fák egyes példányai kétezer, sőt háromezer évesek. Egy ilyen fa csonkjának keresztmetszete megmutatja az éghajlat, az időjárás és a Nap befolyásának egész történetét a fára vonatkozóan. Rátalálhatunk ott a napfoltok tizenegy éves periódusára is, mint valami fényképre, egyfajta „növényi krónikára". Ilyenféle keresztmetszeteket manapság minden jelentősebb amerikai tudományos múzeumban láthatunk; ezeket a megfelelő történelmi dátumokkal jelölik meg - mint például „Nagy Sándor gyűrűje", „Néró gyűrűje", „a Magna Charta gyűrűje", Napóleoné stb. Ez bizonyára a szemléltetés egy új rendszere a történelemtanításban, amely jól kifejezi

az anyagi tények minden demonstrálása iránti modern hajlandóságunkat! Az érdekes az, hogy eközben a kozmosz történetét is felfedezzük, ahogyan az az élő természetbe beíródott.

Ahogy megismertük így a napfolt-periódust mint a Nap különböző planetáris periódusainak kombinált effektusát, úgy Huntingdon kutatása az óriásfákat illetően valójában a Földre irányuló kozmikus hatásokról is tanúbizonyságot tesz.

Tökéletes meglepetés, de nagyon örvendetes meglepetés volt számomra az, amikor megismerkedtem az Illinois-i Egyetem Patológiai és Bakteriológiai Karáról William F. Peterson, M. D. bámulatos publikációjával: The Patient and the Weather (A páciens és az időjárás).

Ez a mű hosszú éveken át tartó odaadó munka és vizsgálatok eredményeit tartalmazza az egészségre gyakorolt meteorológiai hatásokról. Szigorúan statisztikailag minden betegséget leír a mindenféle időjáráshoz, éghajlathoz, légnyomáshoz stb. való kapcsolatában egész Észak-Amerikára vonatkozóan. A mű tele van okos diagrammokkal és hivatalos statisztikákkal, amelyek igazolják a szerző kutatásait. Van például számtalan grafikus ábrázolás, amelyek az olyan események közötti összefüggést is bemutatják, mint a havonkénti halálozási arány és az időjárás termikus vagy barometrikus instabilitásai; a meghatározott betegségekkel szembeni ellenállóképességben különbségeket találunk az egyes egyének között attól függően, hogy melyik hónapban születtek. Előfordul még sok egyéb hasonló jellegű dolog, amelyeknél nagyon hálásak lehetünk, hogy efféle egzakt vizsgálati módszerekkel látjuk őket előadva.

Ebből kiindulva a szerző rávilágít arra is, hogy a régi görögök mindezeket a törvényeket nagyon jól ismerték. Magáról, és másokról is, úgy beszél, mint aki Hippokratész, a modern orvostudomány atyjának tudását éleszti fel, akinek egész rendszere abban állt, hogy minden betegség eredetét az évszakok befolyására, az atmoszféra állapotára, a vízre, a hőmérsékletre, sőt a talaj sajátosságaira vezette vissza.

Görögország földrajzilag természetesen nagyon erősen ki volt szolgáltatva a meteorológiai változásoknak; Peterson meggyőz bennünket, hogy Amerikában még inkább ez a helyzet, és hogy az időjárás és az emberek napról napra nyugtalanabbak lesznek. Diagramjainak egyike - amely a hideg, a felhőzet, az esőzés és a barometrikus változások térképeinek egymásra helyezéséből adódott, hogy ebből megalkossa „a meteorológiai tényezők fölérendelt térképét", - az időjárásbeli instabilitás három fő centrumát mutatja meg: az egyiket a Csendes-óceán partvidékén, a másikat Közép-Nyugaton és a harmadikat a keleti parton, ahol a betegségek minden fajtája a legnagyobb arányban terjed el. Ezek a területek pontosan mutatják ugyanazt a hármas földrajzi aspektust, amire egy korábbi cikkben egy egészen másik perspektívából bukkantam rá.

A szerző elmeséli nekünk azt is, hogy Hippokratész Aszklépiosz, az orvoslás istene tanítványai testvériségének tagja volt. „De a görögök a gyógyító művészeteket Apollóntól, a levegő istenétől kapták, aminek alapján Aszklépioszt, Apollón fiát ösz-szekapcsolták az atmoszférával." „Mert egészen felülről jön a gyógyítás" a görögök szerint; és amikor a görög pap-orvos Aszklépioszról beszélt, valóban „a vihar utáni világos, átlátszó, éles levegő istenére gondolt."

Amikor abban a kiváltságban részesültem, hogy Dr. Petersennel a saját laboratóriumában beszélhettem, mély benyomást tett rám széles látóköre, nemcsak saját munkájának területét illetően, hanem a modern tudomány egész fejlődésére vonatkozóan is. Azokat a vizsgálatokat,melyeket Mrs. Lilli Kolisko a Hold, a növényi növekedés és a planetáris befolyások vonatkozásában végzett, a kozmológiai tudomány területén tett további lépés kezdetének tekintette, és felvetette, hogy míg Amerikában, miként a régi Görögországban is, a meteorológiai tényezők az uralkodóak, addig Európában - vagy még inkább a trópusi szélességi körökön - (mint korábban Egyiptomban) a csillagászati és planetáris befolyások nyilvánvalóbbak lennének, ha több alkalmuk lenne, hogy a csekély meteorológiai behatások révén „megmutatkozzanak". De a meteorológia éppúgy, mint az asztronómia, valójában kozmológiai befolyások.

Dr. Petersen művéről való észrevételeimet a legjobban azzal zárhatom le, hogy első kötetének záró szakaszát idézem: „Az időjárás - 'az atmoszféra titokzatos erői', amelyeket Goethe érzett - ó! Megrándítjuk a vállunkat - felhúzzuk nagyképűen és tudományosan a szemöldökünket - (paradox módon időközben kifejlesztjük a klímaberendezést), miközben valamilyen fontos problémát vizsgálunk a laboratóriumban. Fecsegő vénasszonyok történeteinek nincs helyük a modern tudományban. De Aszklépiosz lábnyomát ott látjuk Amerikában!"

És ezt követi a tényleges „lábnyomok" térképe!

Az tehát, amit kozmológiai vizsgálatoknak nevezhetnénk, már régen elkezdődött. És ahogyan már az előbb említettem, sokan mások is vannak, akik hasonló irányban tevékenykednek Amerikában.

Egy másik igen figyelemre méltó jelenség a mezőgazdaságban bekövetkező forradalom. A materialista vétkeknek nagyon rossz kihatásaik vannak. Ezek az amerikai kontinenst az utóbbi pár évben pestisként lepték el. Ennek a pestisnek „talajerózió" a neve. Az ember sivatagokat csinál - ez az általános frázis. Az utóbbi egy vagy két generáció alatt számtalan hektárnyi terület vált művelhetetlenné. Ez a legnagyobb katasztrófák egyike, amelyek valaha is történtek. Az új sivatagok Oklahomában, Texasban és egyéb területeken már csaknem turista-látványosságok. Mindenütt vitatkoznak az újraerdősítésről és a talaj regenerálásáról.

Ennek egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka egy nemrég kiadott publikáció: az USA Mezőgazdasági Minisztériumának legutolsó évkönyve (1938). Az emberiség történelme során első ízben küldött SOS-jeleket a világba egy Mezőgazdasági Minisztérium az éves jelentése formájában. Talajok és az ember volt a populáris cím. Ez egy igazi kompendiuma a talaj betegségeinek és az emberek által történő helytelen eljárásmódoknak. Az előszó, amelyet a mezőgazdasági miniszter írt, a következő szavakkal kezdődik: „A Föld mindannyiunk anyja - a növényeké, állatoké és az embereké. A Föld foszfora és kálciu-ma épül fel a csontozatunkká és az idegrendszerünkké. Egyébként minden egyéb is, amire a testünknek szüksége van - a levegőn és a napfényen kívül -, a Földből jön."

Ezt a szokatlan kezdést egy felhívás követi minden mezőgazdasági munkáshoz; csak egy valamit nem említ - azt ugyanis, hogy a levegő és a napfény, amelyeket nem a Föld bocsát rendelkezésünkre, a kozmosz reprezentánsai. Kozmológiai befolyások szövik át őket; és ezek azok, amelyek a talajnak életet adnak. Ez annyit jelent, hogy ama kitűnő munka mellett, amelyet a Mezőgazdasági Minisztérium végez annak érdekében, hogy a föld parasztok általi tönkretételét megakadályozza, még valami egyébre is szükség van. Ez pedig a kozmológiai hatások tanulmányozása. Mert végül is - mi az élet? Az élet a Földön túlról származik. A Hold befolyása a vetőmag csírázására, a gyökér fejlődésére és a reprodukcióra; a planetáris ritmusok befolyása az erdőségekre, a növényi vegyületekre; a humusz regenerációja a biológiai trágyázás által - mindezt valóban kutatják, és éppen arra irányul, hogy a régi iskola előítéleteit legyőzzék.

Figyelemre méltó tény, amit én magam is átéltem, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál nagyobb lesz a kozmológiai tényezők jelentősége. A Csendes-óceán partján, ahol a természet olyannyira gazdag, sőt megőrizte az ősibb növényi formákat, mint a Red-woodsban az özönvíz előtti kor gigantikus fáit, a kozmológiai karakter is nyilvánvalóbb, és alapját kellene adnia a mezőgazdaság újraélesztésének. Vajon nem egyfajta jel, hogy ott, ahol a materialista praxis valódi kihatásai tapasztalhatók - az élet elpusztítása a talajban stb. -, ennek az új kozmológiai fázisnak az eszméi is átvezethetők a gyakorlatba?

Amikor nemrégiben egy amerikai barátommal beszélgettem ezekről a viszonyokról, nagyon jellemzően azt mondta nekem: „Hogyne - de a modern tudomány tankönyveit át kell írnunk. Az egyetemeinken másféle képzést akarunk."

Ez egzaktul kifejezi azt, hogy mit kell tennünk. A Föld talajtakarója elhal, mert nincsenek olyan földművesek, akiket kiképeztek volna a kozmológiai mezőgazdaságban. És ugyanez érvényes az emberek számára az egészségüket illetően. Amerikában mindenütt hallottam a panaszt: a régi családi orvos, aki a pácienseit valóban ismerte, eltűnt, és már csak specialisták vannak. A specialista ugyan mindent tud, ami a saját területére vonatkozik, de nem találja meg a helyes kezelést a kellő időben.

Miért? Azért, mert az orvostudományból hiányzik az univerzális jelleg megfelelő kidolgozása. Amiről szó van, az az orvosi gondolkodás reformja. Így ahogyan a talaj egészsége igényli a kozmoszról való új tudományos tudást, úgy a páciens egy új „emberről szóló tudást" igényel. A fejlődés darwini elméletének korszaka lejárt. Ez az elmélet az embert úgy magyarázta, mint aki csak az állatok földi evolúciójának produktuma. Ez egy olyan eszme, amelyet revideálni kell, de eközben a fejlődés elvét nem kellene egészében elvetnünk, amire sok tudós hajlandóságot mutat, hanem inkább a fejlődést és ezt kiegészítve a kozmológiai befolyásokat kellene tanulmányoznunk.

Nem elegendő minden materiális adatot valamilyen új intézetben összegyűjteni, ami azután csak azt szolgálná, hogy hatalmas összefoglalását kapjuk mindannak, amit minden egyes tudomány az emberről és a Földről elmondhat, hanem kutatók egy olyan közösségére van szükségünk, akik ismerik az ember, a Föld és a kozmosz közötti összefüggések minden részletét.

Egy ilyen „Ember-intézet", vagy inkább egy egyetem vagy akadémia az ember, a Föld és a kozmosz tanulmányozására, alkalmas gyújtópont lenne, ahonnan az amerikai nép úttörő szelleme alapján az új kaland kiindulhatna.

Nézetem szerint Európában a jelenlegi állapotok abból fakadnak, hogy nem sikerült dűlőre jutni az utóbbi évszázadok modern tudományának pusztító hatásaival. Nem kezdődhetne meg végre Nyugaton a felépítő munka - amíg még van valami szabad terünk, hogy az ember és az egész világ jövőjéről elgondolkodjunk?

Fordította: Szabó Attila I

Anton Kimpfler a Rundbrief Dreigliederung [Hármas Tagolás Körlevél] 2005. júniusában megjelent 2. számában (35. o.) áttekintést adott a Németországban jelenleg létező, különböző alternatív fizetőeszközökről („Vitafórum: a regionális pénz vajúdása"). Kimpfler írásában rámutat, hogy a regionális pénzrendszerek alapját sok tekintetben Silvio Gesell (1862-1930) elképzelései és a Gesell nevéhez fűződő szabadpénz-tan képezik. A szabadpénz tanának célja az, hogy a pénz sajátjává tett, időfüggő értékcsökkenés - vagy ahogy Kimpfler találóan fogalmaz: „az előre beprogramozott infláció" - segítségével felgyorsítsuk a pénz „forgási sebességét", és ezzel tompítsuk a pénzfelhalmozás tendenciáját, így pedig serkentsük az adott régió helyi gazdaságát, és munkahelyeket teremtsünk. Kimpfler élesen kritizálja a pénzbe „előre beleprogramozott effajta inflációt": „Azonban e rendszer is problémákat vet fel, hiszen a pénznek értékmérőnek kell lennie, és csak a javak és szolgáltatások egymással való cseréjét kell biztosítania." Joggal figyelmeztet Kimpfler arra is, hogy e pénzelméletek némelyike ugyan antropozó-fiai csoportok kezdeményezése (például a „chiem-gaui elmélet", amelyet a Prien am Chiemsee-i Waldorf iskola növendékei hívtak életre), azonban ezek az elméletek teljesen figyelmen kívül hagyják Rudolf Steiner (1861-1925) ez irányú kezdeményezéseit: „A chiemgaui elméletben kissé ellentmondásos, hogy Silvio Gesell-t oly mértékben előtérbe helyezi, holott az elmélet születésének helye egy Waldorf iskola. Úgy tűnik, hogy ebben az iskolában egyáltalán nem magától értetődőek annak a Rudolf Steinernek a nézetei, aki világosan rámutatott arra, hogy a vásárlópénznek korlátozott életciklusa ellenére a legutolsó pillanatig meg kell őriznie értékét."

Kimpfler fejtegetéseinek okán megragadom az alkalmat, hogy ehelyütt még egyszer felvázoljam, amit a Der Europaer korábbi számaiban a korszerű monetáris rendről már kifejtettem, és ami e rendet a szabadpénz tanától megkülönbözteti.

A szabadpénz tanának monetáris intézkedései csak még jobban feltüzelnék a mai kor növekedési kényszerét és az ehhez kapcsolódó selejttermelést

Kezdjük azzal, amire Kimpfler is utalt: mi is a célja a pénzbe „előre beleprogramozott inflációnak", a „pénzkörforgás biztosításának", amit egyfajta negatív kamattal vagy a pénz időfüggő értékvesztésével lehetne elérni? Ennek célja, hogy elérjük, hogy az emberek a pénzt lehetőleg azonnal újra elköltsék, újra befektessék, és ezzel tovább serkentsék a gazdasági folyamatokat, hogy így a lehető legtöbb ember jusson munkához és ezáltal jövedelemhez. De mit is jelent ez? Ez azt jelenti, hogy monetáris oldalról, a pénzpolitika oldaláról külső kényszert gyakorlunk a gazdasági folyamatokra. Nem a szükségletek, hanem a gazdaság egy saját folyamata teremt így keresletet. Ez a módszer egyrészt egyáltalán nem biztosítja, hogy az általa gerjesztett többletbefektetések egyáltalán értelmes célokat szolgálnak, azaz a pénz oda folyik, ahol arra ténylegesen szükség van. Másrészt megfontolandó, hogy a mai kor növekedési kényszerének fő oka abban áll, hogy mai gondolkodásunkkal (és az ennek megfelelően kialakult intézményrendszerünkkel) a munkateljesítmény hozamát és a jövedelmet nem tudjuk egymástól független mennyiségekként elképzelni és így is kezelni, ezért a munkanélküliség és a konjunktúra problémáját „teljes foglalkoztatáson" alapuló fokozott gazdasági növekedéssel kíséreljük meg orvosolni¹, ami végső soron az emberre és környezetre nézve is végzetes következményekkel járó „selejttermeléshez" vezet (lásd a keretes írást). A szabadpénz tana által kikényszeríteni kívánt felgyorsult pénzforgalom („a pénz maximális forgási sebességét" elérni akaró törekvés) a már ma is egyre inkább terjedő selejttermelést még jobban feltüzelné. Az, hogy a szabadpénz tana mennyire hagyományos gondolati sémákon alapul, pont abban mutatkozik meg, hogy e tan a munkanélküliség problémáját -amely végső soron a jövedelemszerzés mikéntjének kérdését hordozza magában - pótlólagos gazdasági növekedés biztosításával kívánja megoldani².

^ugrás az oldal tetejére

Andreas Flörsheimer

Regionális fizetőeszközök és az új monetáris rend Rudolf Steiner után

A mai kor növekedési kényszerének legyűrése a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól való függetlenítésével

Hogyan kezeli Rudolf Steiner azt a problémát, hogy a termelés egyre növekvő ésszerűsítése révén egyre több ember mentesül a dologi javak termelése alól, és ez magával hozza azt a kérdést, hogyan jutnak e „termelés alól mentesülő emberek" jövedelemhez? Steiner a nemzetgazdaságtan területén is arra törekedett, hogy a valós életből, a megfelelő jelenségek vizsgálatából induljon ki, hogy az ennek alapján kellő tárgyszerűséggel kialakított gondolkodásmód révén ismét a valóságot hordozó felismerésekhez jusson. Vizsgálódásai eredményeképpen már 1905/1906-ban megjelent, „A szellemtudomány és a szociális kérdés" című tanulmánysorozatában³megállapította, hogy az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének közvetlen összekapcsolását, ami a mai növekedési kényszer fő okának tekinthető, a munkamegosztáson alapuló gazdaságban már nem lehet fenntartani. A sorozat harmadik tanulmányában a következő követelményt fogalmazza meg: „A lényeg tehát az, hogy embertársainkért dolgozni, és egy bizonyos jövedelemre szert tenni: két egymástól független dolog." Azaz feladatunk az, hogy a valóságnak megfelelő gondolkodás révén képessé váljunk arra, hogy olyan intézményrendszert alakítsunk ki, amelyben túljutunk a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek a ma érvényes közvetlen összekapcsolásán.⁴

A világgazdaság mint „zárt gazdasági övezet"

1922-ben tartott „Közgazdasági Kurzusában"⁵Steiner ebben az összefüggésben még egy szempontra felhívja a figyelmet. A kurzus 1. és 11. előadásában kifejti, hogy a mai, egyre inkább egybefonódó világgazdaságot olyan „zárt gazdasági övezetnek" kell tekinteni, amelyben gondoskodni kell a megtermelt tőke folyamatos, szükségleteknek megfelelő felhasználásáról. Ez azt jelenti, hogy a ma dívó, de a rendelkezésre álló természeti erőforrások korlátozottsága láttán abszurdnak tűnő, folyamatos vállalati terjeszkedésre irányuló, egyéni vállalati szemléletmódot fel kell váltsa egy olyan összgazdasági szemléletmód, amely már magában hordozza a jövő világgazdaságának lényeges elveit.

A korszerű, munkamegosztáson alapuló gazdálkodási mód a társadalom egésze különböző tagjainak összetett együttműködése révén alakul ki. Az a követelmény, hogy a nemzetgazdaság által folyamatosan kigazdálkodott értékteremtés hozamát ennek során szabályozott módon újra fel kell használni, és nem szabad engedni, hogy egyének kezében torlódjon fel, és részben a szükségletektől idegen célokra halmozódjon fel, ez abból következik, hogy végső soron a társadalom mint egész az, amelynek differenciált tagolása a mai, munkamegosztáson alapuló gazdálkodást lehetővé teszi, és amelyet ezért e feladatának további ellátásához a teljesítmények hozama megillet. Ezért ami az egyének jövedelemhez jutását illeti, csak a nemzetgazdasági teljesítmény hozamának megfelelő elosztása jöhet szóba. Ennek elérése érdekében pedig az a fontos, hogy megalapozottan le tudjuk vezeti, milyen úton-módon, milyen intézményrendszer⁶ segítségével kell a korszerű, munkamegosztáson alapuló társadalomban a nemzetgazdasági teljesítmény hozamát a valós szükségleteknek megfelelően (a teljesítményhozam és a jövedelem közötti mai közvetlen kapcsolat legyőzésével) folyamatosan eljuttatni e társadalom különböző csoportjainak, hogy az egyéni jövedelmek és az egyéni teljesítmények értéke közötti kiegyenlítődés révén a társadalom virágzó fejlődésnek induljon.

„Selejtgazdaság" (Alexander Caspar: Gazdálkodás a jövőben, 42. o.) „Hogyan próbál meg a mai gazdaság elbánni a jövedelemcsökkenés és a munkanélküliség állítólagos veszélyével? A fogyasztás serkentésével kívánja támogatni a munkát, hogy ezáltal lehetőséget teremtsen a jövedelemszerzésre. Azaz - akár szükséges, akár nem - fogyasztani kell, hogy így - szükséges vagy szükségtelen - munkára, és egyszersmind jövedelemszerzésre nyíljon lehetőség. A jövedelemre pedig azért van szükség, hogy fogyasztani lehessen. Ezzel meg is érkeztünk abba a 'selejtgazdaságba', amelyből eltűnik a termelés alapossága, és amely a természetet (az ökológiai rendszert) és az emberi munkaerőt szükségtelen mértékben igénybe veszi. Az ember fogyasztó- és munkagéppé válik."

Az új monetáris rend

Ennek elérése érdekében - egyéb intézkedések mellett - korlátozni kell a pénz szerepét arra az egy funkcióra, amellyel egy egészségesen szervezett társadalomban rendelkezhet, nevezetesen az értékátruházó eszközként, tiszta csereeszközként betöltött szerepre. Mivel a pénznek e funkciókorlátozás esetén már nem lenne saját értéke, ezért csak könyvelési eszközként szolgálna. Ebben a rendszerben -mint azt Rudolf Steinernek a „Közgazdasági Kurzusban" megfogalmazott, vonatkozó kezdeményezéseiből kiindulva Alexander Caspar is kidolgozta a „Gazdálkodás a jövőben" című írásában⁷ - a pénzteremtést úgy kellene kialakítani, hogy a kibocsátott pénzmennyiség igazodjon az adott gazdasági és monetáris övezet nemzetgazdasági értékteremtésének nagyságához, amely az adott népesség lélekszámától függő állandóként, egyfajta nemzetgazdasági ősér-tékként vagy alap-mérőszámként fogható fel. Ezt az ősértéket vagy alap-mérőszámot Steiner után - és didaktikai okokból - „őstermelésnek" is nevezzük, hiszen nem más, mint az adott lélekszámú népesség által a számára rendelkezésre álló földterületen végzett, tisztán fizikai munka eredménye.⁸ A pénzteremtés itt felvázolt módja esetén mind az érték, mind pedig a pénzmennyiség számításakor egy egészből, az ősértékből indulunk ki. Az egyedi, differenciált értékek ebből az egészből (az ősértékből) vezethetők le, és ehhez az egészhez viszonyulnak, amely egyfajta nemzetgazdasági alapmérték szerepét tölti be. Az ehhez az ősértékhez igazodó pénzmennyiség a gazdaság egyensúlyi állapota esetén megegyezik egyrészt az adott gazdasági és monetáris övezet népességének juttatott jövedelmek összegével, másrészt a vonatkozó elszámolási időszakban az övezeten belül megtermelt javak és nyújtott szolgáltatások árának összegével. És mivel a pénzteremtés itt bemutatott módja esetén a pénz csakis a reálgazdasági folyamatokhoz (tehát az árutermeléshez és a szolgáltatásnyújtáshoz) kapcsolódik, és a pénzmennyiség össze van kötve az ezek tekintetében mértékadó nemzetgazdasági alapmértékkel, az őstermeléssel, ezért Kimpflernek a bevezetőben idézett követelése („a pénznek értékmérőnek kell lennie, és csak a javak és szolgáltatások egymással való cseréjét kell biztosítania") közvetlenül teljesül. A pénzteremtés e formájának két következményére kell ehelyütt felhívni a figyelmet: ha a pénz a fentiek szerint per definitionem csak árukra és szolgáltatásokra vonatkozhat, akkor a termőföld és a (már legyártott és használatban lévő) termelőeszközök, valamint az emberi munkaerő természetesen (a mai állapotokkal ellentétben) már nem lehetnek pénzben mérhető (és pénz ellenében tetszés szerint adha-tó-vehető) áruk.⁹ Ez kihúzza a jelenlegi spekulációs gazdaság alól a talajt. További következmény, hogy az így megteremtett pénz a Rudolf Steiner által szorgalmazott, „reálérték és névérték közötti párhuzammal" összhangban megfelelő alkalmazási formát is nyer, így nem ölthet fel saját értéket¹⁰, hanem egy az egyben hűen tükrözi, képezi le azt, ami a valós értékek, a reálgazdasági folyamatok szintjén zajlik¹¹' ¹². Így a saját maga számára megfelelő alapokra helyezett, jövőbeli gazdasági életben kizárólag a meglévő szükségletek határoznák meg a gazdaság aktivitását, a pénznek pedig ennek során az értékátruházó eszköz szerepe jutna.

Társulásos gazdálkodás

Milyen intézményekben öltsön mindez - az összgazdasági szempontoknak megfelelő és az ösz-szefüggéseket is átlátó szemléletmóddal összhangban - testet, hogy megfeleljünk a gazdasági élet bevezetőben ismertetett, mai feltételeinek (a társadalom funkcionális tagoltságán alapuló munkameg-osztásos gazdálkodásnak és a „zárt gazdasági övezetként" működő világgazdaságnak)? Válaszul erre a kérdésre Steiner megfogalmazta a társulásokon alapuló gazdálkodás elvét: a gazdasági folyamatokban részt vevők képviselői, azaz a fogyasztók, elosztók és termelők képviselői ágazati és ágazatokat átfogó társulásokat alkotnak.¹³ A gazdasági élet e szabályozó szerveinek az a feladata, hogy megállapítsák a - gazdasági aktivitás alapjául szolgáló - mindenkori szükségleteket, és ennek megfelelően alakítsák a gazdasági folyamatok szervezését.¹⁴ E társulásokon alapuló gazdálkodás célja az (és ez a döntő), hogy a gazdasági folyamatokat egyensúlyban tartsa, és a fellépő zavarokat már keletkezésük pillanatában megfelelő intézkedésekkel próbálja meg ellensúlyozni. A társulások kiváltképp a jövedelmek meghatározása és az árképzés terén fognak ennek megfelelő szerepet kapni. A pénz mennyiségének az ősértékkel mint alap-mérőszámmal való, fent bemutatott összekapcsolása révén lehetségessé válik a jövedelmeknek és a teljesítményhozamoknak az egymástól független - e nemzetgazdasági alapmérték segítségével történő - értékelése, és így az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének a ma oly szükséges elválasztása. A jövedelmek meghatározásánál a legfontosabb szempont az lesz, hogy biztosítva legyen a megtermelt tőke folyamatos, szükségleteknek megfelelő felhasználása, és ennek során a társadalom különböző csoportjai (az egyéni jövedelemjuttatás útján) megkapják a nekik megfelelő támogatást.¹⁵ Az árképzés tekintetében pedig az lesz a leglényegesebb, hogy a kereslet által kialakított árat lehetőség szerint összhangba hozzuk az érintett áru előállításához szükséges árral, hogy egyensúlyban tartsuk a gazdasági folyamatokat, és áttekinthető módon feloldjuk a gazdasági folyamatokban részt vevők közötti érdekellentéteket.¹⁶

Egy jövőbeli fizetőeszköz alapjai

Zárásképpen meg kell jegyezni, hogy az eddigi regionális fizetőeszközök semmi esetre sem tekinthetők a mai monetáris rendszertől, azaz az eurótól ténylegesen független valutáknak. Hogyan lehetne akkor egy, a fent felvázolt gondolatoknak megfelelő fizetőeszközt életre hívni? Ez a fizetőeszköz egy mezőgazdasági üzemeket, iparvállalatokat és kisiparosokat, oktatási és egészségügyi intézményeket, közbiztonsági szerveket stb. egyaránt tömörítő társulásból nőhetne ki. Ennek a tömörülésnek természetesen olyan mérettel és olyan struktúrával kellene rendelkeznie, amely biztosítja, hogy külső támogatás nélkül is életképes társadalmi szerveződés legyen.¹⁷ Ez példának okáért azt jelenti, hogy biztosítani kell, hogy elegendően nagy számú mezőgazdasági üzem alkosson megfelelő más üzemekkel és intézményekkel társulást, és így szavatolva legyen a társuláshoz tartozó embereknek az élelmezése. Az ilyen társuláson belül forgalomba hozott pénzmennyiséget pedig nominálisan összhangba kell hozni az adott társuláshoz egzisztenciálisan kötődő emberek számával.¹⁸ Mindez biztosítaná, hogy ez a fizetőeszköz ne absztrakt megfontolások alapján, hanem egy valóságos életösszefüggésből kiindulva jöjjön létre. Így egyben megvalósítható lenne az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének korunk által megkívánt, egymástól való függetlenítése, hogy legyőzhető legyen a mai gazdaságot sújtó növekedési kényszer, és állami beavatkozás nélkül megoldható legyen a konjunktúra problémája és a jövedelmi kérdés.

Jegyzetek:

1. A mai pénz- és tulajdoni viszonyok csak tovább erősítik a növekedési kényszert.

2. Végső soron azonban az lenne a lényeg, hogy ahelyett, hogy unos-untalan tovább visszük a régi gondolatmenetet, és ennek során ilyen-olyan helyi változtatásokkal kíséreljük meg késleltetni a rendszer összeomlását, inkább kifejlesztünk egy olyan új gondolatmenetet, amely lehetővé teszi a mai rendszer lépésről lépésre való átalakítását, a társadalom szervezetének ismételt egészséges alapokra helyezését, és így a szabad szellemi élet jóvoltából a maitól teljesen eltérő társadalmi fejlődés kialakulását.

3. Geisteswissenschaft und soziale Frage. Egyedi kiadás. 5. kiadás, Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1982. 35. o.

4. Mivel ezek az intézmények egy holisztikus gondolkodásmódnak köszönhetnék létüket, ezért összhangban állnának az ebből következő erkölcsi kívánalmakkal is.

5. Nationalökonomischer Kurs, Nationalökonomisches Seminar (GA 731). Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1996.

6. E leírás keretében ehelyütt csak utalni tudunk ezekre az intézményekre, amelyek esetében - mint az a következő utáni bekezdésből kiderül - a gazdasági élet „társulásairól" van szó. Ami a jövedelem meghatározásának módozatait illeti, megemlítendő, hogy az egyéni jövedelmek nagysága akörül a „társadalmi kvóta" körül fog mozogni, amely a pénzmennyiség és a népesség lélekszámának hányadosa. Ez egyrészről azt jelenti, hogy a rendszer nem fog egyenlősdire törekedni, hiszen az emberi igények eltérőek. Másrészről természetesen nem lesznek olyan kirívóan magas jövedelmek, mint azt manapság a menedzserjövedelmek egy részénél tapasztalhatjuk (ahol a jövedelem a társadalmi kvóta több tíz, sőt, több százszorosát is elérheti). Végső soron megfelelő jövedelmi irányelveket kell majd kidolgozni, és a jövedelmek megállapításánál igényeiknek megfelelően kell majd figyelembe venni a társadalom valamennyi csoportját (a szellemi életet, a gazdasági életet, a jogi életet - lásd. még a 15. jegyzetet).

7. Wirtschaften in der Zukunft. 1. kiadás. Klett und Balmer & Co. Verlag, Zug, 1996.

8. A munkamegosztás terjedésével a „fizikai munka" (A) mellett a „munka intelligens szervezése"(B) is megjelenik majd mint második értékteremtő tényező. E második tényező értéke egyenlő lesz annak a fizikai munkának az értékével, amelyet e második tényező révén meg lehet takarítani. Így a teljes nemzetgazdasági értékteremtés az eredeti, tisztán fizikai munka értékteremtésével marad egyenlő, azaz olyan állandó lesz, amely független a „munka szervezése" értékteremtő tényező részarányától. Ehhez az állandó mérőszámhoz (az őstermeléshez) nominálisan kötődik majd a pénzmennyiség.

9. Ez természetesen a tulajdoni viszonyokra nézve sem maradna következmények nélkül (ehhez lásd még: Wirtschaften in der Zukunft [Gazdálkodás a jövőben], Arbeitsteilung und Kapital - Verfügung über das Kapital [Munkamegosztás és tőke - a tőke fölötti rendelkezés] című fejezetet (35-39. o.) is).

10. A szabadpénz tana ennek pontosan az ellentétére törekszik, hiszen a pénzt a már ma is meglévő mellett még egy újabb, saját dinamikával szeretné felruházni. Azonban minden olyan saját dinamika, amellyel a pénzt (a gazdasági folyamatokkal ellentétben) felruházzuk, csak visszásságot teremt. Ezzel ellentétben olyan gazdasági életre kell törekednünk, amely a saját természetének megfelelő alapokra van helyezve, amelyben a szükségletek határozzák meg a gazdasági aktivitást, és amelyben a pénz kizárólag az értékcserét szolgálja.

11. Ennek a nemzetgazdasági értékteremtéshez kötött pénznek a forgalomba hozatalára vonatkozóan a reálérték és a névérték közötti, említett párhuzamból az következik, hogy a pénz jegybank általi forgalomba hozatala megfelel az egyazon időszakban folyó árutermelésnek és szolgáltatásnyújtásnak. A megtermelt áruk fogyasztása és a felkínált szolgáltatások igénybevétele pedig a pénz ezzel párhuzamos, forgalomból történő kivonásában tükröződik. Ezáltal a pénz olyan utalvány (jegy) jellegét ölti magára, ami a fenti párhuzamnak megfelelően valamely áru megvásárlásakor vagy szolgáltatás igénybevételekor kikerül a forgalomból, Kimpfler azon állítása pedig, mely szerint „a vásárlópénznek korlátozott életciklusa ellenére a legutolsó pillanatig meg kell őriznie értékét", konkrét formát ölt. Azt pedig, hogy a pénz forgalomba hozatalának és forgalomból való kivonásának állandó folyamatát a nemzetgazdasági folyamatoknak megfelelően hogyan lehet a gyakorlatban is egyszerűen megvalósítani, Caspar ismerteti a Die Zukunft des Geldes [A pénz jövője] című, magánkiadásban megjelent írásában (Zürich, 2003). (lásd még: www.gemeinsinn.net)

12. Azáltal, hogy a pénz nem rendelkezik saját értékkel, a jövedelmek és a teljesítmények könyvelésének eszközévé válik.

13. Rudolf Steiner: Die Kernpunkte der sozialen Frage [A szociális kérdés magva]. Zsebkönyvkiadás, Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1980. GA 606, 13-17. o.

14. Alexander Caspar, 1996. 60-69. o.

15. Lásd ehhez: Alexander Caspar, 2003. 20.ff o. Itt felmerülhet az a kérdés, hogyan jut jövedelemhez például az, aki a társadalom szervezetén belül elfoglalt helye alapján ajándékpénzre van ráutalva. O a jövedelmét - ha azt nem egyedi ajándékozás formájában kapja - a szellemi élet által megfelelően érvényesített szükséglete folytán a társulások közvetítésével szerzi. Számára ez a pénz aztán a vásárlópénz szerepét tölti be.

16. Az egyedül a kereslet nagyságán alapuló ár (a mai viszonyok között általában ez az ár számít az egyetlen meghatározó tényezőnek) ugyanis nem tudja garantálni, hogy a teljesítményért annak nyújtója olyan árat kapjon, amely lehetővé teszi számára, hogy a saját és a tőle függő többi ember szükségleteit az alatt az idő alatt, amelyre ugyanennek a teljesítménynek vagy egyenértékű teljesítménynek az újbóli nyújtásához szüksége van, a gazdaság többi résztvevőjének teljesítményéből kielégítse. Az árképzés általunk ismertetett módja ugyanakkor mind a keresleti oldalt, mint a termelési oldalt megfelelően figyelembe veszi. Így az ár kettős szerepet játszik: egyrészt tükrözi a szükségleteket, másrészt biztosítja a teljesítményt nyújtó jövedelmi kvótájának teljessé tételéhez szükséges kompenzációt. Ennek messzeható következményei vannak. Amíg például a gazdaságilag fejlett államoknak nem sikerül saját gazdasági térségükben társulásos alapon kialakítani az árképzés itt felvázolt formáját, addig nem lesznek képesek a világkereskedelemben a harmadik világgal igazságos viszonyt kialakítani.

17. Mekkorának kell elképzelnünk azt a területet, amelyen társulásos alapon - egyéb intézmények mellett - egy ilyen fizetőeszközt be lehet vezetni? Ennek a területnek legalább akkorának kellene lennie, mint például egy nagyobb svájci kanton, és olyan történelmileg kialakult, városok formájában megjelenő (ipari, kézművesipari) központokkal, valamint azokat körülvevő, mezőgazdasági jellegű vidékkel (élelmezés) kellene rendelkeznie, ahol a társulásos jelleg már a terület adottságaiból következően megjelenhet. Az európai uniós struktúrákba mindezidáig csak részben bekapcsolódó Svájc is játszhatja természetesen ilyen terület szerepét. Az 1921-es felső-sziléziai népszavazás idején például Steiner is kezdeményezte, hogy ezen a területen - az őt akkor körülvevő területállamoktól, Németországtól és Lengyelországtól függetlenedve - hármas tagolású társadalmi rendnek kellene kialakulnia.

18. Ez a pénzmennyiség értékében megfelelne az érintett személyegyesülés által az arra meghatározott időtartam alatt összességében megtermelendő értékteremtésnek.

Fordította: Benedicty Gergely

Forrás: Der Europaer, 10. évf. 4. sz. (2005.november), 3-7. o.

^ugrás az oldal tetejére

Karl Heyer

„Amikor az istenek elhagyják a templomot..."

Részlet KARL HEYER "A NEMZETISZOCIALIZMUS LÉNYE ÉS SZÁNDÉKA ÉS A NÉMET NÉP SORSA' című könyvéből (A könyv a Natura-Budapest Kft. és az Ita Wegman Alapítvány közös kiadásában jelenik meg, előreláthatóan 2006. áprilisában.)

ELŐSZÓ A 3. (német) KIADÁSHOZ

Karl Heyeré az érdem, hogy a nemzetiszocializmusról szóló monográfiájával szellemi vitába kezdett a német történelemnek ezzel a legsötétebb fejezetével. Úttörő munkájának kézirata már 1945-ben megvolt; a nyomtatás azonban a háború utáni viszonyok miatt két évet késett. A gazdag anyag olvasója még ma is érzi „a világtörténelmileg oly jelentős és végzetes történés élő leheletét", amit Heyer tudatosan élt meg és éber kortársként ábrázol (Előszó a 2. kiadáshoz). A valóságérzékkel megáldott történész számára a történelem folyamata, hacsak nem eleve a cselekvő személyiségek eszmei indítékai által meghatározott, az ösztönző erők és személyiség feletti hatalmak fiziognómiai kifejeződése; az ilyen hatalmak valódi működésének ismertetőjegyeként értelmez bizonyos történelmi folyamatokat, és ezeket fontosságuk szerint sorolja be. A történelem egyes személyiségei ezeknek a hatalmaknak az indikátoraként jelenhetnek meg. A nemzetiszocializmus esetében az exponált szereplők a Németországot önhibájából a pusztulásba taszító totális megsemmisítő erő végrehajtóiként mutatkoznak meg. Heyer rámutat, hogy ebben a szakaszban „a szakadék erőinek valódi betörése" történt. Ezt a nézetet osztja Friedrich Meinecke történésszel és Alfred Weber kultúrszociológussal és olyanokkal együtt, akik a terror rendszerét saját bőrükön tapasztalták.

De az időbeli távolság növekedésével az 1933-1945-ös évek történelmi valósága egyre kevésbé ismerhető meg. A történészek kutatásai szélesednek, de nem mélyülnek. A történet- és társadalomtudomány jelenlegi módszereivel nem lehet újabb felismerésekhez jutni. Még mindig érvényes Carl Friedrich von Weiszácker megjegyzése, hogy a német történelemnek ez a fejezete „lelkileg nincs feldolgozva" és „a múltunk e legnagyobb problémája és a világ jövőjének megoldatlan problémái közötti kapcsolatra" még nem világítottak rá (Fragen zur Weltpolitik - A világpolitika kérdései, München, 1975).

Annál inkább elismerésre méltó, hogy Heyer munkája immár a harmadik kiadásban jelenhet meg. Nemcsak a nemzetiszocialista múlt „sötét kontinensének" első feldolgozott áttekintését nyújtja, hanem megadja a szellemi ítéletalkotás alapelveit is. Heyer az akkori emberiség elleni bűncselekmény sajátosságát éppen úgy felismerte, mint a nemzetiszocializmusban kifejeződő általános tendenciát. Németországban történelmi valósággá vált, ami Heyer szerint „különbözőképpen kifejezésre jutva, de az egész emberiséget fenyegeti". Ezt a szemléletet, amit Karl Jaspers filozófus és Erik H. Erikson szociológus is kifejtett, a történészek még nem veszik kellően figyelembe.

Csodálatos az a tisztánlátás, amellyel Heyer a németországi politikai fejlődést érzékeli. Már az okokban felfedezte a kihatásokat, és előrejelzését 1935-ben négy pontban foglalta össze: „1. Hitler a háborút jelenti. 2. Ezt a háborút el fogjuk veszíteni. 3. Csak ezáltal szabadulunk meg a nemzetiszocializmustól. 4. A nemzetiszocializmus csak akkor fog eltűnni, ha már az összes szörnyűsége a vakok számára is nyilvánvalóvá vált" (Aus meinem Leben - Életemről, Basel, 1990).

Európa keleti felének alapvető átalakulásával újra fel kell tenni a német állam önmaga megértésének kérdését. Ismeretesek a németek nehézségei identitásuk megértésében és leírásában. A német nép sorsát kutató Heyer érthetővé teszi, hogy a nemzetiszocializmus katasztrófája után szó sem lehet a nemzeti hagyomány továbbírásáról, hanem új alapokat kell lerakni. Az újonnan létrehozandó építmény elemei a közép-európai szellemtörténet tudományos és szociális impulzusaiban találhatók, melyeket Rudolf Steiner szellemtudománya állapított meg és fejlesztett tovább. Ebből a szellemből nő ki az az egységes-ökológiai gondolkodás, amely életbevágóan fontos a jelenlegi alapvető válság leküzdéséhez, és egy, a legnagyobb mértékben szabad, egyenlő és szolidáris, önigazgató társadalmat megcélzó szociális akarat. Ez a perspektíva Heyer ábrázolásából adódik. A németek a nemzetiszocializmussal önmagukat árulták el; ennek következményeire, a közép-európai jövőbe vezető útra vonatkozó kérdéssel fejeződik be a könyv: „Vajon elég sok német akarja-e ezt az utat járni?"

Johannes Tautz, Witten

11. „AMIKOR AZ ISTENEK ELHAGYJÁK A TEMPLOMOT..."

(részlet)

A németek nem hallgattak a magasabb lényükre apelláló figyelmeztetőkre és óva intőkre, ellenkezőleg, azokat követték, akik az alacsonyabb lényükhöz szóltak, akik a nemzeti arroganciára, az uralomvágyra és durvaságra, a korlátlan nemzeti önzésre apelláltak, a németeknek brutális „felsőbbrendűséget" szántak, és akiknek a saját személyében mindez élt.

„A népszellemtől való elszakadás", azaz az elszakadás a német nép igazi és jó szellemétől, az ellentéte működésének biztosított helyet.

„Amikor az istenek elhagyják a templomot, akkor beköltöznek a démonok."

Amilyen mértékben elűzték a nép jó szellemét a nép fizikai testének templomából, úgy költöztek be a nacionalizmus démonai. A jó népszellem helyére népdémon lépett, az, amit Rosenberg „a fajhoz kötődő népléleknek" nevez, számára „minden gondolatunk, vágyódásunk és cselekedetünk mércéje, értékeink legfőbb mértéke", azaz a lény, melynek démoni működése egyformán felemészti az individualitást és az emberséget. Minél inkább nagyra hivatott volt a német népszellem, az ellenfele annál borzasztóbban alacsonyította le a népet: „corrup-tio optimi fit pessima", ahogy egy régi mondás tartja (azaz a legjobb átfordításából a legrosz-szabb keletkezik).

Ez a nemzetiszocializmus és Harmadik Birodalma valódi „mítosza".

Ennek a „mítosznak" a fényében kell a Hitler-jelenséget magát is látnunk. Ez a megszállottság jelensége, olyan emberé, akiből a személyes-emberi lényen túl az őt megszállt démoni hatalom hat. Hitlerben nem a személyes-emberi, hanem ez a démoni hatalom volt a döntő fontosságú.

Erről tanúskodik mindenek előtt magatartása, tanúskodnak a belőle kiindult hatalmas történelmi hatások, de tanúskodnak saját magáról mondott szavai is. Sok követője érezte, vagy a maga módján tudta ezt - ahogyan természetesen sok mélyebben érző vagy gondolkodó ellenfele is: nemcsak Hitlerrel mint emberrel van dolgunk. A követőit és saját, illúzióiról alkotott fogalmait („az Úristenünk", „a gondviselés" és hasonlók) a Hitleren, az emberen keresztül ható lényen és minőségen túl, természetesen visz-sza kell tudnunk vezetni arra a szellemi valóságra, ami az illúziók mögött rejlett.

Johannes Müller, a Zöld Lapok kiadója, aki korábban már sok keresőnek nyújtott segítséget „a személyes élet" megtalálásához, írta 1933-ban:

„Azt mesélték Hitlerről, hogy azzal van áthatva és abból él, hogy Isten eszközeként Németország megmentésére hivatott; ezen az alapvető bizonyosságon kívül semmilyen további vallási érdeklődés nincs benne."

Ehhez fűzi hozzá Johannes Müller: „Ez pontosan megfelel a naiv vallásosság lényegének, melynek tartalma nincs, hanem a tárgya csak a valóság, amire fogékony. Így lett ez a naiv vallásosság a führer eszköze az élő Isten befogadására, aki őt megragadta és felhasználta, aki őt napról-napra alkalmassá teszi, vezeti és megadja, hogy az elrendeltetett művet elvégezze. Minden más és ő maga is teljesen eltörpül e mellett. Minek neki a vallás! Nem más ő, mint egy magasabb hatalom eszköze. Ez túl van a valláson, és a hitvallások fölé emeli őt, közvetlenül Isten uralkodásának magasságába és az ő akaratának általa való beteljesítésébe."

Dietrich Eckart, a nemzetiszocializmus költője, akinek nevével Hitler Mein Kampfja „kicseng", az 1923. november 9-ei müncheni puccs előtt néhány nappal ezt mondta egy barátjának: „És legyen, aminek lennie kell, jöjjön, aminek jönnie kell, én hiszek Hitlerben, fölötte egy csillag lebeg."

Ezt a Hitler fölött lebegő „csillagot" sokan érezték.

„Az eskünkkel" - mondta Rudolf Hess 1934. február 25-én, a Hitlernek tett hűségeskü (a történelem legnagyobb eskütétele) alkalmával - „életünket ismét olyan emberhez kötjük, aki által a magasabb hatalmak sorsszerűen hatnak (...) Adolf Hitler Németország és Németország Adolf Hitler."

Von Hoesch követ 1934-ben az oxfordi Német Klubban „lelkesült, önzetlen és ihletett führerként" ünnepelte Hitlert.

A grúz Grigol Robakidze a német führerről ezt mondja magasztaló beszédében: Adolf Hitler von einem fremden Dichter gesehen (Adolf Hitler egy külföldi költő szemével): „Megkérdeztek egy fiatalembert, hogyan fogadta el a nemzetiszocializmust. A válasz rövid volt: Amikor először láttam őt, a führert, rögtön az volt az érzésem, ő több mint ember."

„Több mint ember".Igen, az ember viszonylag jelentéktelennek látszik.

Nagy politikai beszédeit gyakran meglepően jelentéktelenül és banálisan kezdte el. Az embernek az volt az érzése: itt az ember beszél, erőtlenül, semmitmondóan és hatástalanul. Aztán azonban, legtöbbször nagyon hamar, hirtelen elkezdődött valami, az „inspiráció" vagy minek nevezzük, itt volt. Megszállta a szellem. A hangja, a tartása, a mozdulatai, mind megváltoztak. A beszéde hatalmasan megeredt. Most eltöltötte őt a „démon", belőle szólt, és hamarosan hatása alá vonta a hallgatókat.

Az első években Hitler szívesen nevezte magát a „dobosnak", pl. még az 1923. november 9-ei müncheni puccs miatt ellene folyó eljárásban is. Ez olyan szó, amit Hitler több más szavával együtt mélyebb értelemben vehetünk. „Vitathatatlan", mondta a XIX. század közepe után egy osztrák költő, „hogy a jó dobhoz belső üresség kell."¹

Jellemző volt az is, hogy Németországban hosszú ideig sokan azt hitték, Hitler a nagy beszédeit vagy kinyilatkoztatásait nem maga fogalmazza, hanem Goebbelsszel vagy más, rafinált-intelligens munkatársával készítteti el, majd hatásos szónoklatként adja elő. Akik így gondolkodtak, érezték a hordó ürességét. Némileg joggal, nem tételezték fel Hitlerről, az emberről ezt a teljesítményt. Mégis tévedtek, ha Goebbelsben vagy más alvezérekben látták a spiritusz rektort*. Ez sokkal inkább Hitlerben magában volt, mintha hátulról közeledve töltené ki belső én-vákuumát - időnként, máskor meg nyilvánvalóan nem.

Az én-szerűségnek ezzel a vákuumával nyilvánvalóan összefügg, hogy Hitlerben mint médiumban érezhető volt az, ami által a legtöbb átláthatatlan, sötét hatalom „eszközeként", azaz pontosan médiumaként szolgált. Ezek óriási mértékben hatottak rajta keresztül, a megszállottnak a gyakran dicsért „alvajárók biztonságát" adták, egyben kifejlesztették benne azokat a szörnyű erőket, amelyeket normális szellemilelki-testi alkatú ember soha nem tudott volna megteremteni.

A belső vákuum kitöltéséhez Hitlernek nyilvánvalóan szüksége volt arra, amit ő maga olyan nagyszerűen tudott előhívni: a hallgatói mámorosságára, a tömeg ünneplésére, az eksztatikus-ritmikus állati üvöltésre. Olyan volt, mintha ezzel tartotta volna fenn a tudatát, egyben ezzel táplálta, ami a fanatizált tömegek érzéseként hatalmasan dobogott feléje. Ez adott neki erőt, újra meg újra kitöltötte a határtalan belső ürességet. Később úgy tűnt, nem elegendő a tömegek mámora és ünneplése, már nem lehetett nagyobb adagokban növelni. Erősebb szerek után kellett nézni. Talán ezért volt szükség a háborúra és a kiöntött embervér folyamaira, mint egy, a nagy démonnak a Hitler-kultusz oltárán bemutatott óriási-iszonyatos áldozatra...

„Amikor az istenek elhagyják a templomot, akkor beköltöznek a démonok." Minden elsö-tétedése ellenére isteni adomány az emberi én is, és az emberi testalkat, mint a templom, melyben az én lakik. Ezzel szemben Hitler egyfajta viszonylag üres vagy kiürült burokként jelenik meg, amit a démon megszállt, eltöltött és áthatott. De természetesen ennek az edénynek olyan tulajdonságokkal kellett rendelkeznie, amelyek különösen alkalmassá tették erre az iszonyú tartalomra, úgy hogy a hatalmas erő olyan hatalmasan tudott hatni általa. A kettő között fennállt összefüggés volt a tulajdonképpen csodálatos, bámulatos, borzongató jelenség.

Ez az összefüggés adta Hitlernek magának a hitet, a tántoríthatatlan bizakodást, a bizalmat és a majdnem kimeríthetetlennek tűnő erőt. Belőle indult ki mágikusan megragadóként, kényszerítőként az, ami Hitlert oly sok ember számára ellenállhatatlanná tette. A határtalan csodálat és a vak hit voltak ennek az összefüggésnek a „sursum cordája"

Rudolf Hess írta le egyszer, hogyan hallotta Hitlert először, 1920-ban Münchenben beszélni. A Sternecker söröző egy kis termében, egy tucat embernek tartott előadást, új politikai programját világosan és logikusan és meggyőzően kifejtve, és hallatlan hitet és magával ragadó szenvedélyességet sugárzott magából, amit Hess korábban soha nem tapasztalt. „Nagyon sajátságos volt", meséli, „hogy én és a többi hallgató nem nevettünk fel hangosan, amikor ez a szónok, a maga néhány követőjével, a legnagyobb komolysággal, mintegy látomásként állította, hogy eljön a nap, amikor annak az új mozgalomnak a zászlója, melynek győzelméért küzd, a Reichstag fölött, a berlini Schloss fölött, sőt minden német ház fölött ott fog lobogni." Azt hiszem, nem kell kétségbe vonnunk Hessnek ezt a beszámolóját.

Csak olyan embert volt értelme a „vezérelv" hordozójaként elismerni, azaz gyakorlatilag csalhatatlannak tekinteni, mint az egykori Keleten az istenként vagy istennel áthatottként tisztelt uralkodókkal tették, akiben egy istenhez hasonló lény jelenlétét érezték.

„Büszkén látjuk" - mondta Rudolf Hess más alkalommal: „Egyvalakit soha nem illet kritika. Ez a führer. Azért van ez így, mert mindenki érzi és tudja, neki mindig igaza volt és mindig igaza lesz. Hiszünk abban, hogy a führer magasabb hivatását, a német sors alakítását végzi."

Hitler bámulatos jelenségéhez tatoztak a legkülönbözőbb, szokatlan képességei, melyeket megbízható személyiségek is tanúsítottak. Ezért ebben az esetben dr. Goebbelsnek is hihetünk, amikor 1937-ben magasztalta Hitler „fenomenális memóriáját", ami még a legközelebbi munkatársait is mindig meglepte. Ismerte a görög, római, az angol, francia történelem dátumait éppúgy, mint a németét és poroszét. Úgy tűnt, az emberi alkotás minden területét, a legtávolabbit is, fejben tartotta; pillanatnyi gondolkodás nélkül, kapásból lerajzolta a párizsi Opera vagy a bécsi Parlament épületének alaprajzát; minden berlininél jobban ismerte Berlint, tudta minden szóba jöhető hadihajó vízkiszorítását, a külföldiekét is. „Úgymond szakember minden speciális területen."

Robakidze, a „külföldi költő" úgy véli, hogy senki sem volt annyira a nép őssejtjének tudatában, mint Adolf Hitler. A legmélyebben gyökérszerű érzés, mondja, „néha odáig megy, hogy a tehetséggel megáldott személyiség a néppel azonosulva érez: áldozatos odaadással belenő a nép lényébe. Ekkor benne a nép kézzelfogható alakot lát." Éppen ez történt Hitlernél. Természetesen, amennyire abszurd, sőt szentségtörő a gondolat, hogy a németek nagy félrevezetője és a német nép igazi lénye között kapcsolat van, annyira igaz lesz, ha itt arra a népdémonra gondolunk, amiről szó van. (Ekkor természetesen a „tehetséggel megáldott" és az „áldozatos odaadás" kifejezéseket is más fogalmakként kell tekinteni, annak a szférának megfelelően, amelyben a jó sötét ellenképei hatnak.) Ezért volt viszonylagosan igaz Hitler mondása, amit fent idéztünk: „Veletek vagyok, és ti velem vagytok": nevezetesen annak a számtalan németnek, akit hozzá hasonlóan elsötétített a népdémon, és éppen ezért a „rabjává" lettek. Az igazi német szellem belső gyökere a Hitlerrel szembeni abszolút immunitást jelentette. Nem lehet megérteni Hitler jelenségét, ha nem vesz-szük nagyon komolyan a valódi népiségnek ezt a szellemi ellentétét. (Ez egyébként semmi esetre sem csak a német népre igaz.)

„Adolf Hitler jelenségének központi pontjához" jutva azt is írja Robakidze:

„Alfonse de Chateaubriand francia író az új Németországról szóló La gerbe des forces c. könyvében Hitlert »l'homme nouveau«-nak nevezi. Igen, Hitler tényleg az új ember, pontosabban: az ember új lényének a képe." Ebben is sok igazság van, ha a megfelelő előjellel nézzük. Az ember új lényének képe fényes magasságból, a célt megmutatva sugározza be az emberiséget, egy ugyanilyen azonban a szakadék mélyéről is hat. Egyre inkább realitássá válik az emberiség felosztása olyanokra, akik az egyik, és olyanokra, akik a másik szerint élnek. Már elég világosan láthatóan utal erre az apokaliptikus fejlődés. Hitler ennek az emberiségi-nemzetközi fejlődésnek hatalmas lökést adott.

Ebben a megvilágításban kell látnunk a következő szimptomatikus kijelentéseket és tényeket; csak akkor tudjuk, végső soron kinek a fejében és szívében keletkezett egy ilyen kultusz, amit megéltünk.

„A múlt és a jövő között", írja Hans Alfred Grunsky professzor, „Adolf Hitler és műve áll mint ősi, égbe nyúló hegység, ami két világot választ el egymástól."

Colin Roa, az ismert német világutazó, a

Dreiáig Jahre Weltfahrt (Harminc év világutazás) c. könyvében írja: „Csak németként lehetett az új idők születését felfogni, és csak olyasvalakinek, aki időben annak az egyedülálló jelenségnek a bűvkörébe került, amit Adolf Hitlernek hívnak. Különös, hogy az egész világot a saját személyes tapasztalata alapján ismerő ember a világképének kialakításában tanulhat egy olyantól, aki soha nem hagyta el Európát és Németországot is alig. Mégis így áll a dolog: őszintén beismerem, hogy a mostani világpolitikai világosságomat a führerrel történt személyes eszmecserének köszönhetem (...) Találkozásom a führerrel azért is volt meghatározó, mert Németország vezető nagyhatalommá válását lehetetlennek tartottam (. ) A német nép birodalmi felemelkedését abból az egyszerű okból láttam lehetetlennek, hogy hiányzott az a tér, ahonnan ki tudott volna bontakozni (. ) Azt, hogy a tér nagysága a lélek nagyságával pótolható, csak a führer révén értettem meg."

Azt hiszem továbbá, alapvetően nincs okunk kételkedni abban, amit egy 1932-ben megjelent nemzetiszocialista propagandafüzet Hitlerről ír, miszerint a tagtársak „tucatjai haltak meg érte, mosolyogva, nevével az ajkukon", és minden bizonnyal igaz pl. az is, amit a német hírügynökség 1937. április 16-án Buenos Airesből jelentett Josef Riedle ottani birodalmi német tagtársról és tömbvezetőről, akit ismeretlen tettesek súlyosan megsebesítettek, és hosszas haláltusa után meghalt:

„Az utolsó szavak, amiket a führer bátor harcosa a halálos ágyát körülálló tagtársakhoz intézett, ezek voltak: »Bajtársak, heil Hitler!« Ekkor megpróbálta még a kezét német köszöntésre emelni."

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy egy Goebbels a következő szavakkal próbálta az összes német művészt a legkomolyabban Hitler szellemi fennhatósága alá vonni:

„Az, hogy a német nép Hitlernek ilyen lenyűgöző mértékben szavazott bizalmat, mindnyájunkra nagy felelősséget ró. A művészemberek sem feledkezhetnek meg arról, hogy alapjában véve minden tekintélyüket a führeréből vezethetik le, és hogy minden tekintélyüket úgymond az övéből kölcsönözték."

A nemzetiszocialisták gyakran emlegették a „csodát", ami Németországban a mozgalmuk gyors felemelkedésével, lenyűgöző győzelmével és hatalmas következményével valósult meg. És ellenfeleik is elég gyakran érezték a csodának ezt a jellegét a lélegzetelállító, számukra torokszorító történésben, abban az értelemben, hogy olyasmiről volt szó, ami messze túlment mindazon, ami „értelmes megfontolás", valószínűségekkel operáló számítás vagy hasonlók alapján várható lett volna. A nemzetiszocializmus követői és ellenfelei az események folyásában olyan hatalmak működését érezték, amelyeket számtalan ember mindkét oldalon valami természetfelettiként érzékelt. Természetesen ellenkező előjellel. Ami az egyiknek áldásos isteni előrelátásnak tűnt, azt a másik félelmetessötét hatalmak borzongató hatásának érezte. Sokaknak derengett az utóbbi felismerés, de lelkileg nem érezték magukat érettnek, így, jobb lelkiismeretük vagy jobb sejtésük ellenére, az előbbi elképzelésbe menekültek, annak a téves következtetésnek az alapján, hogy ami ilyen „csodálatos", annak valahogy „Istentől" kell származnia. A valódi nemzetiszocialisták természetesen meghatottan bámulták az áldott csodát, amit Isten Hitler által a német néppel tett, egyénenként akár közvetlenül valóságosnak, akár inkább jelképesnek, inkább abszolútnak vagy inkább hipotetikusnak tekintetve a fogalmat.

Dr. Dietrich birodalmi sajtófőnök mondta az 1933-as nürnbergi pártnapon, hogy „ha lenne a népek életében csoda, akkor a német nép a sorsának ezt a szerencsés fordulatát joggal tekinthetné természetfeletti akaratnak."

Hasonlóképpen nyilatkozott Göring 1936-ban, visszatekintve a nemzetiszocializmus győzelmét jelentő nagy fordulatra: „És akkor, néptársak, hirtelen bekövetkezett a fordulat. A későbbi történetírók nem fogják tudni, hogyan nevezzék ezt. A világtörténelemben először a történészek megállapítják: Ez nem normális módon történt. Az erő áramlata hirtelen felerősödött. Szerte az országban megjelentek a próféták és felrázták Németországot." - Igen, ez valóban nem normális módon történt.

Fritz Nonnenbruch írja a párt kiadójánál 1936-ban megjelent Die dynamische Wirtschaft (A dinamikus gazdaság) c. könyvében: „Magában a nemzetiszocializmusban élénken él a német tudat, hogy a párt nem csak az emberek puszta szövetkezése révén szerezte meg a hatalmat. Valami még segített. »A gondviselés.« A führer nagyon gyakran emlegeti a gondviselést. Az ő személye túlságosan szent, semhogy kutathatnánk, mit ért ezalatt." (!) „De a párt győzelme éppolyan csodálatos, mint az ő német népre gyakorolt húzóereje." „A nemzetiszocializmus csodája a jellegének a csodája (...) Ennek a jellegnek a csodája a faj csodája."

A csoda oly fontos fogalma sokoldalú felhasználást nyer. Különösen gyakran használták - és egyáltalán nem csak Németországban - a Harmadik Birodalom gazdasági és pénzügy-politikai sikerére. „Új csodaként" érzékelte a külföld a német újjáépítés finanszírozás problémájának megoldását, mondta 1936-ban a birodalmi pénzügyminiszter, Schwerin von Krosigk gróf - annyiban „új", hogy nekik az első „német csoda" a német valuta 1923. végi stabilizálása volt, ami Dr. Schachtnak a Rentenmark² segítségével sikerült.

„Ennél a mindenképpen csodálatraméltó teljesítménynél" - mondta a birodalmi pénzügyminiszter az új csodáról - „nem valamilyen bűvészmutatványról van szó, hanem ez a teljesítmény a nemzet összes pénzügyi, gazdasági és politikai erői céltudatos kihasználásának és ösz-szefogásának a kifejeződése és következménye. Ilyen összefogás mindenesetre csakis olyan führer-államban lehetséges, mint ami Adolf Hitler hatalomátvételével a német népnek megadatott. Ez a »német csoda«."

Ha úgy találjuk, a birodalmi pénzügyminiszter némileg józanul tekint a csodára (sőt talán túlságosan is józanul, mert a sok fától nem látja a csodaerdőt), akkor másrészt igazi csodamánia tünetei tárulnak elénk: ez a nemzetiszocialista „valláspótlék" jegyében mindent a csodálatosság megdicsőítő fényében kíván láttatni.

Amikor Hitler 1936-ban Németország Ausztriával szembeni, mesterségesen létrehozott elzárkózását nagyon természetellenes módon, politikai cselekménnyel érvénytelenítette, ezt mintegy újabb vaksági rohamban, csodaként ünnepelte Dr. Johannes Müller egy elmaui beszédben! „Mély áhítattal állunk a csoda előtt, hogy ilyen dolgok történnek nálunk," szólalt meg Dr. Müller lénye egy rövid beszédben. „Áhítat töltött el minket", így egy résztvevő.

A fegyverkezés is csoda volt, amit Hitler 1933-tól 1937-ig a szokásos, csodálatos tetterejével vitt véghez. „Ha áttekintjük", írja a birodalmi hadügyminisztérium sajtócsoportjának főnöke Walter Jost őrnagy, „a nemzetiszocializmus négyévi katonapolitikai fejlesztő munkájának nagyságát, terjedelmét és tempóját, akkor csakis csodáról beszélhetünk. Soha a német történelemben - és soha más népeknél - nem értek el hasonlót ilyen rövid idő alatt."

A csodahangulat a nemzetiszocialista vallás fontos része volt. Hitler maga is hódolt ennek. 1938-ban elért hatalmas külpolitikai sikereire visszapillantva mondta december 30-ai újévi beszédében:

„Ha történelmünk e legsikeresebb évére visszapillantok, akkor a gondviselés iránti legmélyebb hála mellett a pártom iránti hála tölt el! A nemzetiszocialista mozgalom vitte véghez ezt a csodát. Ha az Úristen engedte, hogy ez a mű sikerüljön, akkor a párt volt az eszköze."

Azt mondtuk korábban, hogy a nemzetiszocializmus legmélyebb lényének viszonya az emberi énhez abban a lenyűgöző következetességgel végrehajtott tendenciában nyilvánul meg, hogy az embert csak kívülről meghatározható-ként kezeli. Ez jellemezte az idomításnak, a propagandának, a félelemnek, a kényszerítésnek stb-nek erre az alapimpulzusra épülő rendszerét. Ha a kívülről-lökés e láncolatát a periféria egy pontjáról visszafelé követjük, akkor a „vezérelv" értelmében végül természetesen Hitlerhez jutunk, aki a lökést adja, ami a többieket ösztönzi, hogy ők adjanak lökést stb. De honnan kapja ő az impulzusait az első lökéshez? Az egész rendszer szelleme szerint azt várhatnánk, hogy ezek nála sem az őseredeti legbelső emberi énjének teremtő erejéből erednek - bármi más ellentmondana a rendszer szerkezetének. Sokkal inkább azt várhatjuk, hogy a führer is, a legelső lökés elindítójaként, valahonnan „kívülről" kapja az impulzusait. És ténylegesen ez a helyzet. Csak éppen ez a „kívül" nem egy másik emberben keresendő, amivel az első lökés elindítójának kérdését ismét csak elhalaszta-nánk. A „kívül", ahonnan az első lökés emberi elindítója a maga lökéseit kapja, sokkal inkább az a démon lehet, amelyről itt szó van, amely az első lökés elindítójának én-gyenge vagy én által elhagyott belső terébe fészkelte magát, és onnan hat. Láthatólag belülről, mégis - minden jó szellemi világhatalomtól különbözve - az emberség valódi benső terének lényidegenként, külsőként, az embert kívülről megszállottá tevőként, kényszerítőként, szabadságát megsemmisítőként. Ez csak a nemzetiszocializmusnak az a „legelső mozgatója" lehet, akit fent kerestünk, a „legelső mozgató", aki annak az egyvalakinek az akaratát irányítja. Természetesen másokra is gyakran közvetlenül hat, azonban az első és döntő betörés és áttörés az, amit abban az egyvalakiben egyszer valamikor elért, és amire aztán újra meg újra törekedett. Ez természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy ez az egyvalaki a tulajdonságaival fogódzót kínált, a lényében hozzátartozó volt, úgy, hogy odaadta magát neki. (A gonosz szellemtől megszállottság természetesen nem fogható fel enyhítő körülményként! Csupán a szellemi okokat kívánjuk mélyebben és lényegretörőbben felvázolni.)

A démon hatásainak hatalmasságából az ok hatalmasságára, ennek a „legelső mozgatónak" a hajtóerejére kell következtetni.

A fordítás a "Wesen und Wollen des Nationalsozialismus und das Schicksal des deutschen Volkes" című, a Perseus Verlag, Basel-nél 1991-ben megjelent 3.kiadás alapján készült.

Jegyzetek:

1. Max Meister egy, a Die Gegenwart félhavi folyóiratban (Freiburg i. Br.) 10/11. sz., 1946. május 24-én megjelent Hitler c. cikkében olvassuk utólag: „Hitler személyiségének titka, hogy nem volt személyiség. Egy médi-umos ember, aki meg tudta állapítani a jellemet az önkéntelen tollvonások alapján, melyeket a keze egy hang hallatán jegyzett le, próbára tette a művészetét ezen az emberen, és ekkor az ilyen vagy olyan tulajdonságú lénye helyén döbbenten teljes ürességet talált."

Fordította: Wirth-Veres Gábor Lektorálta: Scherak Mari

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Irmgard Kutsch - Brigitte Walden

Ég és föld között*

Az év körforgása és ennek kapcsolata a Kozmosszal

Ismerik az ilyenféle gyermeki kérdéseket?

Hogyan kerülnek az almák a fákra?
Miért színesek a levelek?
Hol vannak a pillangók télen?
Hol alszik a Nap?
Miért nem esnek le a csillagok?

Az ilyenfajta kérdéseket, amelyek a gyermeki csodálkozásból és a természetes kíváncsiságból fakadnak, a világ jelenségei váltják ki. Felszólítanak bennünket mint felnőtt életkísérőket, hogy a kicsiknek megnyissuk azt a lehetőséget, hogy segítségünkkel az életkoruknak megfelelő tapasztalatokat egy-begyűjtsék mindarról, ami az eget és a földet összetartja. Nekünk is, mint kis gyermekeknek, volt egy „belső sejtésünk" bizonyos rendszerekről és nagyobb összefüggésekről, amelyek minden látható jelenség mögött rejtőznek és azoknak létezést adnak.

Ezáltal eljutottunk egy kérdező magatartáshoz, amely arra ösztönzött bennünket, hogy a tudást mint tapasztalatkincset megalapozzuk. Ez, mint ismeretes, akkor sikerül a leginkább, ha a tanulási folyamatban a fejünkkel, a szívünkkel és a kezünkkel egyaránt részt veszünk.

A gyermekek kérdéseit nem kellene elhamarkodottan és ezzel idő előtt összevetnünk a fogalmak (sőt, a szakfogalmak) világával, mert különben megrendül a kicsik természetes kapcsolódása a jelenségek tulajdonképpeni lényéhez, és megzavarodik az észlelésük, ahelyett hogy fokozódna. „Itt már fölágaskodott egy fácska", állapítja meg egy kisgyerek csodálkozó örömmel, amikor meglátja a virágcserépben az első tölgyfacsírát. Az intellektuálisan gondolkodó felnőtt a hasonló történést ezekkel a szavakkal írja le: „A csírázási folyamat megkezdődött."

Mi is kérdéseket teszünk fel az ember viszonyára mindahhoz, ami körülveszi: vajon csak beleszületünk a földrajzi, társadalmi és kultúrtörténeti összefüggésekbe, vagy pedig léteznek ezenfelül erők, ritmusok és rendszerek, amelyek egy egész életen át éppoly reálisan befolyásolnak bennünket? Milyen módon és formában „ketyeg" a nagy világ-idő-óra?

Efféle kérdéseket nem csak az újabb korban tesznek fel. Minden korszakban foglalkoztak velük elődeink. Már sok évezreddel ezelőtt, amikor az emberek még nem rendelkeztek az intellektuális, tudományos értelemmel, intuitíven ismerték meg azt, hogy bolygónk, a Föld nem csupán a saját törvényeinek engedelmeskedik, hanem egy hatalmas organizmus (a világegyetem) része, amelynek alkotóelemei állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Még képszerű tudatállapotukban a Nap-csillagot átélték mint Nap-szekeret, amely az égbolton végigvonul az állatöv csillagképein. A Napot olyan erőnek tekintették, amely az életkereket forgatja és az évszakokat befolyásolja.

Ezen a módon élték át elődeink a nappal és az éjszaka életet adó váltakozását. Sőt, a hét napjainak olyan neveket adtak, amelyeket a bolygókból vezettek le. A Holdat a maga pályájával a hónap mértékegységéül vették. Megfigyelés és tapasztalat útján megismerték az egymást követő évszakok ritmusát a maguk egyedi jelenségeivel együtt.

1. ábra - A bolygók geocentrikus mozgásai

A naptárakat az egész földön a Nap állatövön való útjának 30 fokos felosztása alapján határozták meg, és a bolygórendszer mindenkori konstellációit vonatkozásba hozták a természetben fellépő eseményekkel. Gondoljunk a parasztra, aki el akarta vetni a gabonáját: még mintegy száz évvel ezelőtt is az ehhez szükséges időpontot le tudta olvasni a Nap és a Hold égi állásából.

Vajon nem úgy van, hogy valamely élet még ma is alig képzelhető el ezen időbeli ritmusok nélkül, legalábbis nem a súlyos egészségbeli károsodások nélkül? Ha a ritmust megtörik, annak kárát látja az ember.

Az észlelhető beágyazottság ezekbe a struktúra-és életerőkbe egy ősbizalmat, egy megbízható bázist teremt mindazon dolgok számára, amikbe bele akarunk fogni. (Ez világosan kiderül egy hétéves gyermek festményéből is, amelyet a könyv 12. oldalán mutatunk be.) Engedjék meg, hogy közösen egy kis felfedezőútra induljunk a kozmikus ritmusok világába, hogy megtanuljuk leolvasni a természetnaptárból azt, hogy mikor észlelhetjük, tervezhetjük és valósíthatjuk meg a helyeset a kellő időben.

Képzeljük el az égboltot, mint valami szép dísztermet, amelyre körös-körül fel van festve az állat-öv tizenkét csillagképe. A tér belsejében ősidők óta rendezett harmóniában forognak táncosok és táncosnők: a Nap határozza meg a mozgás módját annak ritmusát és tempóját tekintve. A Nap körül körtáncot jár a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars, éppúgy a Vénusz, a Merkúr és a Hold (lásd a 2. ábrát). Elődeink egész életérzésükben annyira szorosan kötődtek ehhez az égi táncfolyamathoz, hogy nemcsak ehhez igazították a természethez való viszonyukat és a mezőgazdasági módszereiket, hanem azt földi életükben mintaképnek tekintették a harmonikus szociális együttlét számára, és kialakították többek között a közösségi élet egy kultivált, eleven és életszerető formáját: a néptáncot.

2. ábra - Az állatöv hasonlít egy táncteremre, amelyben tizenkét kép található, és amelyben bolygórendszerünk egy jól rendezett táncformációban mozog. Ez az ábrázolás Cellarius égi atlasza (1661). Bemutatja a világrendszert Kopernikusz látószögéből.

De ez sem minden! Az ember végül a kozmosz kis tükörképeként feltalálta az órát a tizenkét részre osztott számlappal:

óra-idő az ősidők óta

(Uhr-Zeiten seit Ur-Zeiten).

Ha tehát az általános iskolás korban meg akarjuk nyitni egy gyermek pillantását az idő-történet egésze számára, akkor ajándékozzunk neki egy ilyen számlapos-mutatós órát. Csak ha már elsajátította és kifejlesztette érzékét az „égi" időrend teljessége iránt, csak akkor lenne szabad digitális órát használnia, amely a történésnek mindig csak egy villanásnyi pillanatfelvételét nyújtja, annak összefüggése nélkül.

Éppen úgy, mint őseinknek, nekünk, mai földlakóknak is minden évet ismét a kozmoszon való grandiózus táncos utazásnak kellene felfognunk. Látjuk a bolygók rendszerét a Nap vezetésével az egyik csillagképtől a következőhöz vonulni, ahol a Hold, a Merkúr és a Vénusz a mindenkori csillagkép előtt kb. egy hónapig táncol, miközben a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz kimértebb lépésekkel halad az égen. A Nap és kísérői vonulása a tizenkét csillagkép teljes körén át egy esztendőig tart.

Az ebből adódó természetnaptár képezi alapját annak a grafikának (3. ábra), amely a növényvilág keletkezését, fennállását és elmúlását az év ritmusában mutatja be.

Az emberek ősidők óta a Nap állása szerint végzik a létfontosságú munkákat: az év elején, tavasszal vetnek, nyáron gondozzák a növényeket, és ősszel aratnak, ezzel biztosítva maguknak télre is a létezés feltételeit.

Kultúrkörünk kozmikusan meghatározott természeti történéseit figyelembe véve a lehetőségek bőségéből néhány olyan tématerületet választottunk ki e könyv számára, amelyek az év folyamán tér-belileg-időbelileg orientáló segítségként szolgálhatnak a kisgyerek számára, hogy Földbolygónkon megvethesse lábát és azon otthon érezze magát.

Naptári évünk januárral kezdődik. Mivel azonban a hónapok témáival a régiónk természeti történéseire - tehát a természetnaptárra - irányulunk annak évszakonkénti folyamataival és jelenségeivel, azért a természeti évkörforgás menetét a tavasz, nyár, ősz és tél sorrendjében követjük. Ennélfogva e könyv a tavaszi hónappal, márciussal kezdődik.

Fordította: Szabó Attila

TAVASZ

Növekedés: minden kifelé irányul

KOS (03. 21.) A rügyek és csírák törekszenek és kitörnek a fény irányában.

BIKA (04. 21.) A növekedés fokozódik, a forma kibontakozik, odafordulás a Naphoz.

IKREK (05. 21.) Az ivarosság [Geschlechtlichkeit] kifejlődik, a természet felvirágzik. Az életegység meghasad.

NYÁR

Termésképződés: befelé fordulás, érés

RÁK (06. 21.) Gyümölcs- és magkezdemény jelenik meg. Törekvés az egyesülésre.

OROSZLÁN (07. 22.) A megmutatkozó élet tovább érik. Az életerő tartja magát.

SZŰZ (08. 23.) Az erőáramlás és a nedvfolyam csökken. A perzselő nyár véget ér.

OSZ

Elmúlás és nyugalom

MÉRLEG (09. 23.) Intenzív érés. A növények fony-nyadása és színváltozása a fény és a meleg csökkenésével.

SKORPIÓ (10. 23.) A növények elhalnak, de a gyökérben és a magban tovább élnek, amikor körülöttük minden szürke és egyhangú.

NYILAS (11. 22.) A növények a legalacsonyabb Napállás idején az újrakezdésre készülődve pihennek.

TÉL

Keletkezés: új impulzus a csírázásra

BAK (12. 21.) A kozmoszból új élet impulzálódik. Fény iránti vágy ébred.

VÍZÖNTŐ (01. 20.) Életvíz áramlik bele a növényekbe a földfelszínen keresztül. A fény iránti vágy fokozódik.

HALAK (02. 20.) A víz és a Nap a csírát új életre ébresztik. A rügyek duzzadnak.

^ugrás az oldal tetejére

Werner Kuhfuss

Egy jövőbeli óvodapedagógia vezérgondolatai

Goethe a kultúrát - helyesen - egyes előrehaladott vezető személyiségek tetteinek látja, akik a kozmikus igazság szellemének közvetítőiként, isteni inspirációból látják az ősképeket, és azokat

eszmeként elhozzák népeikhez az emberiség előrehaladása érdekében.

Richard Karutz

Hogy képes-e valaki a gyermek mozgásának/mozdulatainak vonásaiban, ami az ember előtt van, sejtve felvillanni látni a gyermek élete közepének akarati elhatározásait és döntéseit, vagy sem, ez dönti el, hogy a gyermek szellemnek megfelelő nevelője-e vagy sem. Az egyik követi intuícióit és hálásan ápolja azokat. A másik azt közelíti a gyermekhez, ami nem több, mint amit maga képes elképzelni. Az egyik megnyitja az életet a gyermek számára, a másik korlátozza és bezárja azt.

Ernst Allvar

(...)

Ritmus és rituálé

Ösztönzés egy szellemhez méltó pedagógiai időfogalom képzéséhez

„Ezzel szemben a mi kezdeményezésünk erőteljesen a ritmusból és rituáléból indul ki -ez nemcsak a gyermeket erősíti láthatóan, hanem a nevelőnek is hatalmas segítség a nap alakításában." (idézet egy Waldorf-óvónővel készített interjúból. Info3, különkiadás, 2003. május)

„A játékszenvedély visszalép a lélek mélyére, és csak egy sokkal későbbi életkorban lép ismét napvilágra: a húszas évek második felében, amikor az embernek bele kell állnia a gyakorlati életbe. Az egyik nagy ügyességgel helyezkedik bele a sors feladataiba, a másikból világidegen álmodozó lesz, és a kettő között a legsok-rétűbb árnyalatok lehetségesek. Az a mód, ahogyan az ember ezekben az években a gyakorlati életbe képes belehelyezkedni, csak akkor magyarázható meg, ha tudjuk, hogy ez az ember négy, öt, hat, hétévesen hogyan játszott." (Rudolf Steiner 1921. február 28-án.)

A filozófus Immanuel Kantról (1724-1804) azt mesélik, hogy napi sétáját úgy időzítette, hogy az ember ahhoz igazíthatta az óráját. Ritmikusan élt, vagy pedáns volt? A szabadság költője, Friedrich Schiller, és a szabadság gondolkodója, Rudolf Steiner, mindketten energikusan elhatárolták tőle magukat. Gondolatrendszerét merevnek kell mondanunk. De érdekes lenne tudni, hogy kisgyermekként szabad és kalandos játékélete volt-e, vagy egy az időt szigorúan szabályozó felnőttvilág vette körül.

Aki a ritmust és rituálét, mint a gyermek első hét évének nevelési eszközeit nemcsak szavakként veszi a szájára, hanem mértékadó elvekként gyakorolja és másokat is ilyen gyakorlásra ösztökél, annak néhány alapvető dolgot meg kellene gondolnia. Jóllehet a ritmusok is, mint a rituálék, időformációk, időalakok. Egészen közel állnak hozzájuk: terv, pedantéria, sematizmus. Aki ritmusokat prédikál, annak garanciákkal kell rendelkeznie, garanciákat kell adnia, hogy egy olyan eleven dolog, mint a ritmus, soha nem kerül a pedantéria, a sablonok és külső időmértékek közelébe. Ha a külső időfelosztás, amit állandóan ismételnek, ritmus lenne, akkor egy menetrend lenne a ritmusok netovábbja.

Mi a ritmus? A ritmus a görögből jön, és áramló mozgást jelent. Ezzel hasonló mozgások ismétlődését gondoljuk. Ha az ismétlés túlságosan egyformává válik, akkor taktussá válik. Ahogy a ritmust, például a zenében, megeleve-nítőnek, lelkesítőnek éljük át, úgy a taktust monotonnak, unalmasnak és bénítónak. Nos, egyáltalán nem létezik ritmus mint olyan. Egy időfelosztás, például egy délelőtt felosztása egy óvodában, nem ritmus, hanem egy képzet, amit sematikusan ráhúznak egy külső időre. A mérték az óra mutatta idő, ami egy térbeli időképzet, és így a valódi idő ellentéte. Aki tehát egy olyan tervet valósít meg, melyben az időt pontosan részekre osztja, amelyek egymás után lefutva kitöltenek egy délelőttöt, az térré teszi az időt és megöli, mert a tér az idő vége.

Nos, azt mondhatjuk: ezt az időt örömteli tevékenység tölti ki. Ennek az előre megadott időnek az egyes részeibe beleadhatjuk lelkesedésünket. Ez mégsem változtat azon a tényen, hogy a valódi idő nem örömből és lelkesedésből keletkezik, hanem fordítva: az időbeosztás előre meg van adva, és pusztán az öröm és lelkesedés tudja megakadályozni ezt a térré tett időt abban, hogy ne hasson sematikusan és ezzel taktusszerűen. Aki ismer óvodákat, melyekben az előre megadott időt kitöltik, az tudja, hogy ez a legsajátosabb keverékét hozza létre az akart, a „gyermek számára fontos" örömnek és az ezzel egyidejű stressznek, hogy teljesítsék a tervet. Mi itt a helyzet?

A ritmus mindig egy szubsztanciához kötődik. A víz sokrétű alakzatai a vízhez kötődnek. Víz nélkül nem léteznek a víz ritmusai. A növényvilág alakzatai eleven szerves szubsztanciából képződnek. Így van ez a felhőkkel, kövekkel, tűzzel, hanggal: egy másik szubsztancia, mint a mindenkori ritmusok, hordozza, képezi, vagy veszi fel kívülről a ritmusokat mint hordozó. Mik tehát az idő-ritmusok? Mi a szubsztanciája az időnek? Az idő, amit annak nevezünk és felosztunk, az egy képzet. Az időnek nincs olyan szubsztanciája, melynek ritmust adhatnánk, melyet ritmizálhatnánk. Kell egy trombita, egy hegedű, egy vízfolyás, testek mozgása vagy valami megfelelő, ami mozog. Egy délelőtt, részekre darabolva és folyamatként elgondolva egy puszta Kyméra. És ha emberi mozgással töltik ki, akkor ezek a Kymérát szolgálják, mert a mozgások nem az emberekből, az ő individuális idejükből keletkeztek, hanem jószándékú képzetként előre megadták nekik.

Nos, van egy törvényszerűség: Ha nem szellemi jelenléttel, egy áramló szubsztanciából keletkezik „ritmus", akkor az pusztít, amit akkor taktusnak kell nevezni, valami más szubsztanciának. Ez az oka a stresszes, megbetegedő és kiégett óvónőknek. Pontosan az az igyekezet őrli fel az utolsó erőket, hogy mindig vidámnak és lelkesnek kell lenni - mindezt azzal az érzéssel, hogy csődöt mondtak, anélkül, hogy bárki világos gondolatot alkotott volna arról, amire ez a mondat utal: Valódi ritmus individuális életből keletkezik. Az előre megadott ritmus taktus, és felemészti az ember erőit abban a fáradozásban, hogy elevenné tegye azt. Szakadékokba kellene tekintenünk, hogy meg tudjuk magyarázni, miért nem tompul nyilvánvalóan némely óvónő professzionalizmusa, hanem évtizedekig kitart, éppen az előre megadott „ritmusok" követésében. Ezt most mellőzzük; de szellemtudományos oldalról világos ítéletet lehetne alkotni róla.

Tehát a gyerekek: nekik mégiscsak olyan jót tesz a ritmus, sőt a rituálé! Valóban jót tesz a gyerekeknek egy időséma, ahogy azt mindenütt gyakorolják? Vagy az óvónőknek van rá szükségük, hogy a káoszba feloldódni akaró gyerekseregben rendet tegyenek? Rudolf Steiner kijelentései alapján csak akkor lehetne erről megalapozott ítéletet alkotni, ha megvizsgálnánk a biográfiai következményeket az élet közepén az olyan gyerekeknél, akiket alávetettek az egyforma időbeosztásnak. Addig, amíg nincs az egyes életpályákat ebből a szempontból az időben követő szellemtudományos vizsgálat, addig nem jogosult az előre megadott időbeosztás pozitív hatásáról beszélni.

Induljunk ki abból, hogy feladjuk a Waldorf óvodákban szokásos előre megadott időbeosztást. Mi kerülne a helyére? Elsősorban el kellene kezdeni egy olyan gondolkodást, ami a teljes antropozófiát veszi alapul, és nemcsak bizonyos részeket, melyek egy pusztán óvónős képzetalkotásnak kedveznek. Fel kell hagyni azzal, hogy egy puszta óvodagondolkodás alapozza meg továbbra is az óvodát. Az óvónői gondolkodás azt kérdezi: mire van szüksége a gyereknek? És azt hiszi, hogy a sok ajánlott könyvecskében ezt megtalálja. A szellemtudományosan gondolkodó azt kérdezi: mire van szüksége az individualitásnak az élet közepén? Ezt azonban csak maga az individualitás tudja. És itt minden előre megformált pedagógia végpontján állunk.

Ki kell tehát fejleszteni egy általános szellemtudományos gondolkodást. Ebből kiindulva lehet aztán teljesen mást mondani az óvodákra vonatkozóan, mint amit eddig szokás volt mondani, például ezt: hasonlítsuk össze a gyerekkel való együttélést az első hét évben az ember vérkeringésének és szívének viszonyával. Rudolf Steiner és néhány antropozófus szívkutató révén tudjuk, hogy a szív nem pumpa, hanem hogy a keringés önmagától áramlik, és a szív a keringést ritmizáló szerv. A vér kezdetben a szív nélkül áramlik. A szív érzékeli ezt az áramlást, és impulzusokat helyez bele, amelyek ritmizálnak. A jelenlegi óvodákban - kivételektől eltekintve, ahol az óvónők öntudatlanul helyesen cselekszenek, vagyis eltérnek a tervől, - ez történik: az óvónő hozza létre a maga akarata és szándéka szerint a közvetlen idő-beosztást és idő-kitöltést, azaz pumpálja az időáramot, ami egyáltalán csak az ő tevékenysége következtében jön létre.

Ezzel egy térrétevő és materializáló elvet találunk a középpontjában egy pedagógiának, ami azt állítja magáról, hogy a szellemből vezettetett le. Ezt sok óvónő érzi, anélkül, hogy tudnák rossz közérzetük okát. Ha felhagynának ezzel a tudatos, szándékteli tevékenységgel, mely a gyerek akaratára irányul, minden kiszabadulna a taktusból és káosz keletkezne. Hogyan nézhetne ki ez után a tevékenységük, ha az megfelelne a szívre vetett szellemtudományos pillantásnak? Fölkeresné azt a körforgást, mely az ő pedagógiai tevékenysége nélkül keletkezni szeretne. Az a pedagógiai szándék, hogy jót tegyünk a gyereknek, és akaratát folytonosan a helyes irányba tereljük, olyan mértékben zárja ki a valódi akarat-körforgást, hogy az már nem is érzékelhető, így pedig tagadható is. Hol lehet rátalálni arra a körforgásra, mely az óvónőnek mint szívszervnek megfelel? A valódi idő észlelésében. Ennek csak érintőleges kapcsolata van az óramutatta idővel. Rudolf Steiner úgy írja le, mint valami kettős, sőt hármas természetű dolgot. Az egyik rész a fejlődés, evolúció. A második az involúció. A harmadik pedig: „teremtés a semmiből". A fejlődés a múltból jön és kauzálisan megalapozott. Az involúció a jövőből áramlik és egyáltalán nem látható előre. A „teremtés a semmiből" a közvetlenül létrejövő helyzetek szellem-jelenléttel történő alakítása a logika, a szépség és moralitás értelmében. Ez csak intuitíve történhet az adott pillanatban.

Nos, ezek is mind csak szavak és képzetek. De már ezek is mutatják, hogy nem lehetséges egy előre megadott terv, egy előre elkészített időbeosztás, ha az idő valóságos lényének meg akarunk felelni. Mi is az idő valóságos lénye, és hol játszódik le, ahol észlelhetjük? Először

mint minden jó értelemben vett okkult tettnél
le kell mondanunk arról, hogy saját akaratunkat érvényesítsük. Amikor pedagógiailag hatni akarunk a gyerek akaratára az idő-kitöltéssel, akkor elvágjuk magunkat és a gyereket attól a szellemi áramlástól, amely a gyermek sorsában és a mi sorsunkban működni akar.

Hogyan szabadulhatunk meg a dilemmától, hogy ne álljunk tétlenül, amint egy szellemi áramlásra akarunk fülelni, ugyanakkor pedig meg is akadályozzuk, hogy a gyerekek között káosz keletkezzen? Csak egy eszköz létezik: magunknak kell dolgoznunk, szorgalmas, ritmikus, muzikális tevékenységbe kerülnünk. A sors-idő szellemi áramlásának is szüksége van egy, a fizikaiban fellépő szubsztanciára, amelyben ritmizálóan le-játszódhat. A felnőtt számára ez egy hosszúlélegzetű, kőkemény, türelmes munka, ami a matériával, a szubsztancia-széthullással szembeni ritmikus ellenállásból és produktumok létrehozásából áll; és a gyerek számára az ennek a munkának a közelében önmagát szabadon tápláló és tanító játék.

Csak a munka és játék testvér-szubsztanciájában, amelyek szabadon, képzetek és szándékok nélkül hatnak egymásra, lépnek fel egyáltalán időritmusok, amelyek igaziak. Bennük keletkeznek sűrűsödések és kitágulások, szünetek, elővételezések és utócsengések, évszakok és ünnepélyességek. Ebbe belejátszik minden egyes gyerek individuális születés előtti mivolta, amit Rudolf Steiner szerint meg kell erősíteni, igazolni, „tükrözni" kell, amit azonban egy általános időterv megakadályoz. Csak most kezdődhetne egy, az antropozófia értelmében végzett óvoda-munka. Nők itt-ott már sejtik ezt. Aztán majd a megfelelő férfiak is csatlakoznak.

Akkor felhagynánk azzal, hogy az éter- vagy szokástesteket formáljuk és élethossziglan alkal-mazkodóvá akarjuk tenni, ehelyett hagynánk, hogy az individuumok a születés előtti miszté-riumi tapasztalataikból közöljenek számunkra valamit a világéter lényéről, ami szeretne minket megeleveníteni és tanítani, hogy kijuthassunk abból az emberiség-krízisből, melyben benne állunk.

Utánzás

A kisgyermek szabad ereje

Mi a célja a kisgyermek szellemtudományból kiinduló nevelésének? Ha Rudolf Steiner kijelentéseiből indulunk ki, akkor ez a cél az embernek az a képessége, hogy az élete közepén úgy ragadja meg a maga individuális, születés előtti elhatározásait, hogy „nagy ügyességgel álljon bele a sors feladataiba." Az eddig szokásos óvodapedagógiai perspektívától teljesen különbözőt kellene találni - messze túl azon, ami az első hét életévben a gyermek környezete számára áttekinthető - ahhoz, hogy csírákat helyezzünk el, magokat vessünk vagy ahogy éppen nevezni akarjuk, melyek nem közvetlenül, és nem befolyásolható kerülő utakon ösztönzik és erősítik az individuális sors-képességet. Egy ilyen perspektíva keresésében és megtalálásában mindazt elhagyjuk, ami eddig - mindegy, hogy milyen alapokon állva - óvodának neveztetett.

Elsőként azt kellene elismerni, hogy senki nem képes egy gyerekre úgy hatni, hatni akarni, hogy ez a hatás - közelítőleg - húsz évvel később az individuumnak éppúgy váljon a javára, ahogy annak - az időközben létrejött saját belátása szerint - szüksége van rá. Aki azt állítja, hogy metodikailag úgy tud hatni egy gyerekre, hogy ez az - individuális - hatás fiatal felnőttkorban bizonyossággal fellép, az csalódni fog. Vagy olyan eszközökre gondol, melyek pontosabban megnézve nem olyanok, hogy az antropozófia értelmében rózsakereszteseknek, azaz a szabadságot szolgálónak lehetne őket nevezni. Egy, a szellemtudományból kiinduló nevelésnek teljességgel szabadnak kell lennie. Nem szabad elsáncolnia magát téves képzetek mögé, miszerint utánzási kor és tekintély-korszak az engedelmesség, ezzel a nem-szabadság korszakai, melyek azután következményként megvetik az alapjait egy szilárd szabadság-képességnek.

Az inkarnációhoz való elhatározás szabad elhatározás, minden kozmikus kísérő jelenségével, mint például a megfelelő szülőpár generációkon keresztül történő előkészítésével. A fel-egyenesedés és a járni tanulás szabad, éppúgy a beszéd megtanulása is. Ez nem a magát a tudatból kiindulva vezetés szabadsága. De az individuális akarati áramlat szabadsága, amely érezve és irányítóan körülveszi - az angyal-lénnyel összhangban - az emberréválás folyamatát. Így

Rudolf Steiner fáradhatatlanul, újból és újból hangsúlyozza, hogy a gyermeket, mindenekelőtt a kis gyermeket ebben a szabadon, maga által választott, csak az ő individualitása által átlátható inkarnációs áramlásban ne zavarjuk. „Ennek hatalmas, mély jelentőséggel bíró gyakorlati következménye van; az a következménye, hogy az embert életének ebben a szakaszában nem szabad megzavarnunk az erők befogadásában, illetve azon erők értékesítésében, melyeket befogadott."⁴

Ha már most - meggondolva a körülményeket és konzekvenciákat - belső őszinteségből kiindulva nem támaszthatjuk azt az igényt, hogy a gyermeknevelés célját - ami az élet közepén ragadható meg - irányítani és befolyásolni akarjuk, akkor minden más pedagógiai intézkedést is, melyek rövidebb távra szólnak és kézenfekvőbbek, alkalmatlanként el kell vetnünk. Mert: ha nem a sors-célra irányulnak - és nem lehetnek ilyenek -, akkor nem szolgálnak segítségül az individuumnak. Amennyiben szokásokat alakítanak ki, úgy az individuumnak el kell vetnie őket mint kívülről adottakat, hogy önmagához juthasson, és ekkor akadályok. Mert ki meri állítani, hogy azok a szokások, melyeket az én rendre vonatkozó felfogásomból kiindulva a gyermekhez közelítek, azok olyanok, hogy ez az individuum sajátjaiként szeretné átélni azokat?

Régi, történelmi és korszerűtlen forrásokból származó gondolkodás az, amely a gyermekekkel általánosan érvényes szokásokat akar elsajátíttatni, melyek később az életben majd hasznára válnak. Aki valóban ismeri és áttekinti a gyermekben lakozó utánzási képességet, az fel fogja ezt ismerni. De azt is fel fogja ismerni, hogy van valami mélyebb, jobb és igazabb, mint közvetlenül az akaratra hatva szokásokat kialakítani.

Az utánzás ereje a pedagógus számára kísértő erő. Ártalmatlannak és magától értetődőnek mutatkozik, úgyhogy kísértésbe esünk a gyermeki ártatlanság látszatát követve a gyermeknek minden lehetségeset felkínálni, amit ő aztán elfogad és utánoz. A szovjet bölcsőde éppúgy, mint az antiautoriter gyerekmegőrző, a Montessori-pedagógia vagy a „Waldorf-óvo-dapedagógiának" nevezett: mindenütt a legel-lentétesebb elemeket találjuk, melyeket utánoznak a gyerekek, és azok így közvetlenül belemennek a szokástestbe. A kísértés antropozófus összefüggésben abban áll, hogy az utánzást bizonyos értelemben azonosítják a szokástesttel, és arra használják, hogy olyan szokásokat véssenek ebbe a testbe, melyek az óvodai gondolkodás számára értelmesnek és hasznosnak tűnnek.

Fel kell ismerni, hogy az utánzás egy szabad, az individuális szabadságot szolgáló képesség. Feladata soha és semmikor nem az, hogy maradandó szokásokat képezzen. Az utánzó képesség, az élettesttel összekapcsolódva, arra való, hogy a környező élettől közelítési modelleket vegyen kölcsön, melyeket ritmikusan - ismételve - kipróbálva, egy ideig megtapasztal a gyerek, hogy azután újabb modelleket megismerve, a korábbiakat megváltoztassa és feloldja! Az utánzási képesség tehát az étertest abszolút individuális kutató és átalakító ereje, ami a magát (az angyal kíséretében) az életviszonyokba beledolgozó magasabb én megbízásából akar működni! Ebben áll az első hét évben az „étertest szabaddá válása". Aki ebbe a - szigorú fegyelmezettséggel önmagát vezetni akaró - individuális erőbe pedagógiai normákkal és sztereotípiákkal belenyúl, az hallatlan mértékben vétkezik a mindenkori gyermek jövőbeli feladata ellen.

A kisgyermek életfeladata a játék. A játékot meg kell érteni. A játék az inkarnálódó individualitás és a vezető kozmikus lények együttműködése, melybe oktatóan (vagy zavaróan) elementáris lények is belekeverednek.

Rudolf Steiner szellemtudománya az első lehetőség a világfejlődésben a játék lényegét megérteni, és ahogy e szellemtudomány révén lehetséges, a gondolkodást megragadni. Ahhoz, hogy a gyermek utánzóképességének feladatát kutassuk, meg kell alapítani egy spirituális játéktudományt, egy játékművészetet. A játék attól szenved, hogy a legtöbb világszemléletben -már ha egyáltalán elismerik, - szolgálónak tekintik. Eszköz egy cél eléréséhez, és az élet komolysága által le kell győzni. Így a pedagógia is használja, hogy egészen más természetű elemeket könnyebben közelhozzon a gyerekhez. Az a tény, hogy a mai gyerekeknél a játék elsorvadni látszik, arra csábít, hogy „ösztönzően" és előírásszerűen belenyúljanak a gyerekek akaratába, hogy így - legalább utasításra - játsszanak.

Ahhoz, hogy új, spirituális értelemben megalapozzunk egy játéktudományt, egy játékművészetet, Steiner közlésein keresztül tanulmányoznunk kell Schillert a maga teljes nép-pedagógiai missziójában. Schillerből kiindulva bukkant fel Heinrich Marianus Deinhard, akit Steiner mint „Közép-Európa egyik legmélyebb szellemét" említette. Deinhard Bécsben egy jövőbemutató pedagógiát fejlesztett ki; neki köszönhetjük a játék és munka belső rokonságára utaló úttörő megállapítást. A Szabadság filozófiája, mint Schiller Levelek az ember esztétikai neveléséről című írásának továbbvezetése - amely levelekben a játékot mint a tulajdonképpeni emberi szabadságképességet írja le Schiller -, lénye szerint hozzátartozik a játék szellemi értelemben történő tanulmányozásához.

Ezzel azonban már az új éteri képességek és az éterikus Krisztus területén, a jelenkori és jövőbeli emberiség kor-tulajdonságai és kor-feladatai területén járunk. A gyerekek, akikről Steiner azt modnja, hogy a modern korban születésük előtt misztériumi tanításban részesül-nek6, ezáltal ezeket az új képességeket magukon (étertestükben) és magukban (mint individuális tanítást, útmutatást) hordozzák. A játék mint elmúló, elcsendülő, nyughatatlanságtól és unalomtól éppúgy, mint a civilizáció befolyásaitól fenyegetve - ez az egyik. Jogos, hogy el kell múlnia. Mert a játék mindig függ egy kultúrkörnyezettől. Ezt egy vékonyfalú pedagógia nem tudja pótolni. A kultúrkörnyezet széthullott, ezzel együtt a játéknak is tönkre kell mennie. Egy okos, igyekvő pedagógia helyett, amely a játék széthullását csak nagy fáradság árán tudja elfedni, új kultúrkörnyezet felépítésére van szükség. És ahogy a falu vagy kézművesség korábbi munka-világa nem vette figyelembe/nem tulajdonított jelentőséget a gyermek játékának, éppoly kevéssé kell egy új munkálkodó/dolgozó kultúrvilágnak a gyermek játékára irányulnia. Ha a régi játékképesség maradványait alaposan tönkre akarjuk tenni, akkor a nevelést közvetlenül a gyerek akaratára kell irányítanunk. A bénító következményeket húsz évvel később szemlélhetnénk. Ha egyáltalán meg akarjuk teremteni az új játékot, akkor saját ritmikus-muzikális munkaképességünket kell fejlesztenünk.

A helyes, Rudolf Steiner értelmében kifejlesztendő munka révén3 a gyermek környezetében szívó, éterikus ellenterek keletkeznek, idő-alakzatok, melyek kapcsolatba lépnek a kozmosszal és az elementáris világgal. Ilyen éterikus, hang- és mozgásteli szabad-terekben és szabad-időkben keletkezik gyújtóan és éb-resztően az új játék. Ahol a régi játék a kicsit szerette, babácskákat, szobácskákat és hasonlókat - mert ez az egykori nagy, a tájat is magábafoglaló munka-világ belső tere volt -, addig az új játék éppen azokat az elemeket kívánja meg, amelyeket az antropozófus kutató mint ellentér-geometriát, mint új, az első Goetheanumból kiinduló metamorfózis-építészetet, mint áramláskutatást és hasonlókat elkezdett kifejleszteni. Amit, ha komolyan vesz-szük Rudolf Steinert, a gyermek manapság születés előtti misztérium-tanításként magában hordoz, az a maga tükröződését azon spirituális, matematikai, geometriai, fizikális, kémiai, asztronómiai elemek által kapja meg, melyeken felnőttként kutatva a gyermek jelenlétében dolgozunk.

A hét szabad művészet, a phytagorászi alapelemek, mindaz, amit a régi misztériumok tanulmányozása révén tudunk, melyekből a művészetek és a természettudományok is létrejöttek - mindaz adottságként és kívánságként jelen van a gyermekek utánzó-képességében! Utánzó éterteste alapján minden gyerek magas fokon Goetheanista. Minden gyerek, szabadságképessége alapján, ami a környezet-én-ben él és működik, egy Schiller, egy ismerője a Szabadság filozófiájának. Ezt a hihetetlen erő-potenciált tápláljuk - és most nem szeretném azokat az oly kedvesnek gondolt eszközöket felsorolni, melyeket mind ismerünk. Az óvónénis gondolkodás ártalmatlanságának pusztító hatása tud lenni. Hol maradt az a kulturális áttörés, ami évtizedek óta a több tízezernyi, a mi gondoskodó kezeink között átment gyermekindividualitásban adva volt?

Itt az idő, hogy kapcsolatba hozzuk a szellemtudományt az első hét év pedagógiájával. Reményteljesek Irmgard Kutsch és Brigitte Walden kezdeményezései az évszak-könyvekben. Mély ösztönzéseket lehet meríteni pl. Martin Wagenschein könyvéből, „Kinder auf dem Wege der Physik". A fizikaprofesszor által megfigyelt és szeretetteljesen leírt kutató játék-események, egy gyermeki természettudomány kezdetei, egyúttal misztérium-tartalmak is. A gyermekek szabadon találtak rájuk.

Az első hét év a szabadság birodalma. Ha követjük a szellemtudományt, akkor óvakodnunk kell attól, hogy ebbe a szabadságba beavatkozzunk. Csak a saját munkánkban előrehaladva követ minket a gyermek játszva. Hatást fejtünk ki, amikor/amennyiben időt és teret teremtünk. Éter-tereket teremtünk, amikor figyelmünket valódi kultúrfejlődésre irányítjuk. Akkor a gyermek utánozza a külső cselekvések mögött rejlő kultúra-alakító elemet. Abban a pedagógiában, amely a gyerekre irányul, a gyerek a pedagógia mögött rejlő szándékot utánozza, hogy az embereket a „jó" irányába kell befolyásolni. Az árnyéktalan, jószándékú pedagógiai fáradozás során leggyakrabban azt találjuk, hogy a gyerekek a „szabad játékban" arimáni környezeti befolyásokat után-játszanak. Ez csak egy - és ebben az értelemben egészséges - kísérlet a látszólag gyereknek való luciferiség kiegyenlítésére. Ha munka veszi körül a gyermek életét, akkor a gyereknek nem szükséglete az arimáni reprodukció. Az igazi játék mindenkor izgalmasabb.

A szabadság, mely az első hét évben a játékban szeretne gyakorlódni, élet és halál kérdése, és minden ártatlanságot nélkülöz. Ami itt tapasztalattá vált bátorságban és odaadásban, az az alapja vagy a szabadságfejlődésnek, ami az élet közepén sorshordozóan fellép, vagy az élet-gyengeségnek és tájékozódásra képtelenségnek, ha egy pórázon tartott gyereknek nem volt szabad ezt a szabadságot önállóan felépítenie.

Az iskolaérettség mint tisztán kispolgári ítélet nem jelenti az óvoda lezárását. Az iskolaidőt átugorva, a játék-idő belehat az életpálya alapjába, gyökereibe. Nem a formáló szokások révén nyer erőt, hanem a felejtés mélysége révén. Amit a gyermek az éterikus, metamorfózis-te-remtő utánzóerő által a játék szabad idejében megszerzett, az annál mélyebbre süllyed a felejtésbe, és annál segítőbben lép onnan elő, minél igazibb, életközelibb és szándéknélkülibb volt (ez a megszerzett valami).

A külsőséges „iskolaérettség" helyett egy bátorság-érettséget, mászás-érettséget, egy hátrafelé-járás-képességet, egy különféle labi-rintusokból-kitalálás-képességet, egy tűzzel, késsel bánásban mutatott érettséget és hasonlókat kellene vizsgálni. Ebben a korban a gyerekek örömmel, készségesen akarnak ilyen próbákat kiállni. Ezek misztérium-próbák. Aki kiállja azokat (és mindannyian kiállják), az később az életben egészen a testi organizációig menően - és így az agy strukturálódásáig is -egyre inkább (növekvő módon?) fel lesz fegyverkezve, hogy az életet ne csak kibírja, hanem annak - az egész emberiség számára - impulzusokat adjon.

Fordította: Kádas Ágnes

SzG: Milyen kapcsolata van a szociális hármas tagozódásnak a Waldorf-iskolával?

K.I.: A hármas tagozódású társadalomban a Waldorf-iskola a szellemi-kulturális organizáció egy intézménye, amely 1919-ben a „Dreigliederung" mozgalomból született. Azt is mondhatjuk, hogy a Waldorf-iskola egy jövőbeli szociális hármas tagozódás előkészítője lehet. Rudolf Steinernél nem találunk olyan utalást, hogy a hármastagozódás mezoszociális területre is érvényes lenne.

SzG.: Dieter Brüll téved, amikor azt állítja a „Waldorf-iskola és hármastagozódás" című könyvében, hogy egy igazi Waldorf-iskolá-nak hármastagozódásúnak kell lennie?

K.I.: Dieter Brüll megpróbálta a hármastagozódást a Waldorf-iskolák szervezetére is alkalmazni, ami nagyon sok vitához és félreértéshez vezetett. Ilyen szervezetiformára azonban hiába keresünk utalást azokban a jegyzőkönyvekben, amelyek a stuttgarti iskola kollégiumi értekezleteiről készültek 1919 és 1925 között. Ezeken a konferenciákon Steiner több alkalommal beszélt az iskola republikánus-demokratikus intézményéről, republikánus alkotmányáról, „tanárköztársaságról". Teljesen egyértelmű volt, hogy az intézmény igazgatása a tanári kollégium feladata. A Waldorf-iskola igazgatásában csak az iskola tanárai vannak benne, és az iskola fejlődése a kollégium belső harmóniájától függ, nehézségei pedig a demokratikus felfogásból, mondta Steiner az 1923. január 23-i megbeszélésen. Természetesen funkcionális értelemben az iskolában a szellemi-pedagógiai mellett gazdasági-adminisztratív tevékenység is folyik, jogi értelemben pedig a törvényes rend szerint kell működnie.

SzG.:Tehát a stuttgarti iskolát olyan modellnek tekinthetjük, amelynek mintájára felépülhet a Waldorf-iskola szervezete?

^ugrás az oldal tetejére

Beszélgetés Kálmán Istvánnal

Waldorf-iskoláról, Waldorf-pedagógiáról

K.I.: Beszélhetünk modellről egy új iskolamozgalom számára; de ezt félre is érthetjük, és ekkor a stuttgarti iskolát olyan tökéletes modellnek tekintjük, amelyhez igazodnia kell minden Waldorf-iskolának. Hogy az első Waldorf-iskolát meg lehessen alapítani, Moltnak és Steinernek igazodnia kellett az akkori gazdasági helyzethez és az ország törvényeihez. Számos kompromisszumot kellett kötni, mivel nem létezett szabad szellemi élet.

SzG.:A később keletkezett iskolák nem a stuttgarti iskola mintájára szerveződtek?

K.I.: Később, az iskolamozgalom elterjedésével keletkeznek modellek az iskola működésére és pedagógiájára vonatkozóan is, és ennek során számos elmélet, módszer, ideológia, dogma is megszületik. A mozgalom közel százéves történetét szellemtudományos szempontból kellene megvizsgálni; én nem tudok róla, hogy ez megtörtént volna.

SzG.:Akkor milyennek kell lennie egy Waldorf-iskolának?

K.I.: Hogy milyennek kell lennie egy Waldforf-intézménynek, amelyben Rudolf Steiner pedagógiája megvalósulhat, vagy másképpen, hogyan tud a Waldorf-pedagógia a világ különböző területein intézményesen megvalósulni, vagy éppen milyen kerülő utakon, tévutakon kell keresztülmennie ahhoz, hogy valóban meg tudjuk érteni, hogy itt egy teljesen új, eddig még soha nem létezett gyermeknevelésről van szó, és ennek megfelelően egy teljesen új szociális impulzusról, ehhez segíthet, ha megvizsgáljuk, hogy hogyan jött létre az első Waldorf-iskola, amelyet Emil Molt, a Waldorf Astoria Cigarettagyár tulajdonosa és igazgatója alapított, és amelyben Rudolf Steiner egy új nevelési impulzust inaugurált.

SzG.: Hogyan jött létre az első iskola, melyet Steiner alapított?

K.I.: Először is: az iskolát nem Rudolf Steiner, hanem Emil Molt alapította. Hogy őt, mint ipari vállalkozót, hogyan vezette a sors a saját feladatának felismeréséhez, milyen történet előzte meg a kezdeményezését, hogyan dolgoztak együtt Herbert Hahn-nal az iskola alapításán, azt Molt leírja az önéletrajzában. Nagy kár, hogy ezt a sorstörténetet nálunk alig ismerik. Még ennél is sokkal fontosabb azt tanulmányoznunk, hogy hogyan teremt a szellem, Rudolf Steiner szelleme a semmiből, hogyan válik egy igazi iniciatíva életpraxissá. Ezt nem modellnek kell tekintenünk, hanem őskezdetnek.

SzG.:Hogyan ismerhetjük fel ezt az őskezdetet?

K.I.: Ez egy olyan történet, amely megmutatja, hogy az intuitíve megragadott eszme az, ami magában hordozza a megvalósításhoz szükséges erőt.

SzG.:Milyen ez a történet?

K.I.: 1919-ben vagyunk, a háborút vesztett Németországban. Sok millió halottat gyászolnak. Az ország gazdasága romokban. Forradalom forradalmat követ. Bolsevik veszély, éhínség, nyomor. Az emberek kenyérért és békéért kiáltanak. Rudolf Steiner április 23-án előadást tart a Waldorf Astoria cigarettagyár munkásainak. Az előadás után Molt meghívja Steinert az üzemi tanács ülésére, és itt előadja, hogy iskolát akar alapítani a munkások gyermekeinek nevelésére. Felkéri Steinert, hogy rendezze be az iskolát és vegye át a vezetését. Financiális alapként százezer márkát ajánl fel a cég tiszta nyereségéből.Tehát van egy gondolat, van kétszáz gyerek, nincs engedély, nincs épület, nincs pénz, nincs tanár, nincs tanterv.

Április 25-én Steiner előadást tart a Daimler művek munkásainak. Utána megbeszélés Molttal, Hahn-nal és Stockmeyerrel. Steiner irányvonalat fogalmaz meg az iskola formájáról és vezetéséről, és megbízza Stockmeyert, nézzen tanárok után.

1919. május 13-án megbeszélés a kultuszminisztériumban Heymann szociáldemokrata miniszterrel. Heymann támogatásáról biztosította Molt kezdeményezését, örült, hogy egy kapitalista egy egységes iskola tervét akarja megvalósítani, és elfogadta Steiner alapvető szempontjait a tanítás szabadságára vonatkozóan, például azt, hogy a tanárok állami vizsga nélkül is taníthatnak, és a képzés a Waldorf-szemináriumon történik. Az iskola semmilyen állami támogatást nem kapott. Május 30-án nézte meg Steiner az iskola indítására alkalmas épületet a Kanonenwegen. A megvételt és az átépítést Molt finanszírozta saját vagyonából (500 ezer márka). A stuttgartiak fellázadtak, nem akarták, hogy ezen a helyen iskola létesüljön.

Augusztus 31 -én indult a két és félhetes képzés. Naponta 9,00-11,00-ig általános embertan, 11,00-11,3 0-ig metodika-didaktika, délután szemináriumi megbeszélések másnapra elvégzendő feladatokkal. A tanárok a Waldorf Astoria gyár alkalmazottai voltak, jövedelmüket a gyár fizette.

Szeptember 7-én a Waldorf-iskola ünnepélyes megnyitója több mint ezer résztvevővel. Az iskola évente növekedett, míg elérte az ezeregyszázas gyermeklétszámot mindössze hatvan tanárral. A terület szükségessé vált bővítését a Kommenden Tag Részvénytársaság finanszírozta. 1920. május 19-én Molt javaslatára megalakul a Waldorf-iskola Egyesület. Célja az iskola finanszírozása és a pedagógia elterjesztése. A Waldorf Astoria az egyesülettel kötött szerződésben magára vállalja a gyári munkások gyermekeinek teljes tanítási költségét.

SzG.:Ez fantasztikus! A huszadik század legnagyobb kulturális vállalkozása! A semmiből, azaz a morális intuícióból a morális megvalósulásig, mindez tavasztól őszig!

K.I.: Most - én legalábbis így látom - az őszből kell tovább, a tavasz felé haladni, a tavaszi megújulás felé.

SzG.:A magyarországi Waldorf-intézmények története is egy őskezdet? Itt is tanulmányozhatjuk, hogy hogyan teremt a szellem?

K.I.: Eltekintve az első magyarországi Waldorf-iskolától, amelyet 1926-ban Göllner Mária alapított³, és amely a történelmi helyzet következtében csak hét évig tudott fennmaradni, a rendszerváltás utáni Waldorf-alapítások adaptációk voltak, nyugatról érkező pedagógusok, tanárok segítségével. Ebben az időben a Waldorf-mozgalomban már jelen voltak a hanyatlás erői is. Azonkívül nálunk a bolsevizmus negyven éven keresztül óriási rombolást vitt véghez a lelkekben.

SzG.:Tehát nem az eredeti forrásból fejlődött ki a magyar Waldorf-pedagógia?

K.I.: De volt egy úttörő fázis. A korábban illegálisan működő Magyar Antropozófiai Társaság tagjai össszefogtak, hogy óvodát, iskolát, képzéseket alapítsanak. Igazi együttműködés volt ez, lelkesedéssel, áldozattal, valóban együttműködés volt. Az érdeklődés óriási volt országszerte. Lett iskolaépület, de túlnyomórészt állami önkormányzati támogatással, lett engedély, először lobbizással egyedi, majd a közoktatási törvény megszületésével állami, ellenőrzéssel, lett fizetés az állami normatívából, melyet a diákok után fizetett tandíjak és pályázatokon nyert pénzek egészítettek ki, lett (gyorstalpaló) szeminárium a leendő tanárok képzésére, jöttek külföldről misszionárius tanárok,

lett Waldorf-tanterv és Waldorf-módszer szellemtudomány nélkül. A közoktatási törvény kényszerrel hozta létre a fenntartó feladatokat ellátó alapítványokat, egyesületeket, melyek révén a szülők beleszövődtek az iskolai életbe. Végül megszületett a Magyar Waldorf Szövetség, mely a mai napig nem volt képes integrálni a Waldorf-intézményeket.

SzG.:Mi volt az oka annak, hogy a kezdeti ösz-szefogás felbomlott? Konfliktusok, rossz gazdálkodás, kaotikus állapotok keletkeztek. Számos esetben kontraszelekció jött létre, hatalmi tendenciák érvényesültek...

K.I.: Nem nőttünk fel a feladathoz. Emberi gyengeségek, személyes ambíciók, múltból hozott sorsok kiegyenlítetlensége, sok minden más. De ha ezekbe belemegyünk, infernális területre lépünk.

SzG.: Magyarázatot adhat minderre a lelkek negyven éven át tartó bolsevizálása?

K.I.: Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. De hogy a mozgalom, melyhez példátlanul sok ember csatlakozott, megrekedt az úttörő fázisban, annak a legfőbb oka az, hogy a Waldorf óvónők, tanárok, a mértékadó szerepet vállaló szülők, munkatársak nem értették meg, félreértették a szellemtudományos emberismeretre épülő nevelésművészetet, fokozatosan elidegenedtek Rudolf Steiner antropozófiájától és szociális impulzusától. Ez az egyik oka annak is, hogy az iskolák alapításakor a tanárok nem vállalták fel az intézményük teljes működtetését, így a szülők jogosulatlanul beleszövődtek az iskola tevékenységébe, nem tudott kialakulni a megfelelő szervezeti forma, a „tanárköztársaság".

SzG.:Mit kellene felismernünk, hogy a történet a jövőben más irányt vegyen?

K.I.: Mindenek előtt azt, hogy a steineri pedagógia nem „szabadságra nevelés", hanem a gyermek szabadságban történő individuális fejlődésének segítője. Werner Kuhfuss azt állítja, hogy a kisgyermek fejlődése születésétől kezdve szabadságban történik, és szabályok, sablonok, sőt maga a Waldorf program is gátolja ezt a szabadságban fejlődést, megbénítja az individuum kibontakozását. De ugyanez érvényes a felnőttkorig tartó nevelés egészére. Az akarat szabadsága csak azáltal lehetséges, hogy a gyermek a születés előttről olyan képeket hoz magával, melyekben megtalálja saját fejlődésének, saját sorsának irányát. Ez a fejlődés a lehetőségek minden irányban való szabadságával rendelkezik, és egyben mint az önnevelés akarata, jövőt hordozó kulturális kezdeményezéseket teremt. Ezért a gyermek nem lehet pedagógiai nevelés tárgya, mellyel megfosztják önnevelési akaratától. A gyermek játszani, tanulni, majd felnőttként dolgozni akar, és ha a nevelőnek előre megfontolt szándékai vannak, ezzel csak azt éri el, hogy a gyermek később egész életében azt fogja tenni, amit mások elvárnak tőle.

SzG.:A steineri pedagógiában tehát az egész antropozófia lénye benne van!?

K.I.: Valóban. A gyermeknevelésben az egész antropozófia benne van. Az antropozófia a világ és az ember fejlődéséről szól. Emberi szempontból nézve az önmegismerésről és a világmegismerésről. Ennek a fejlődésnek a mozgató ereje a ritmikus életáramlásban van. A gyermek játéka, tanulása mindig két pólus közötti ritmikus funkcióban tartható elevenen (organikus növekedés és recepció; tananyag és megértés.) Ennek az egyensúlyozó középnek a felismerése és kibontakozásának segítése a pedagógus feladata.

SzG.:Az életáramlás megakadhat, ha a szellemtudományos emberismeret nem tud tért hódítani, és mindenekelőtt a nevelés területén.

K.I.: A jövő kultúráját a gyermekek hordozzák, kultúrát teremteni azt jelenti, hogy segítjük a gyermekeket szabadságban felnőni.

SzG.:Mit kell tennünk, hogy a Waldorf -pedagógiát megmentsük a jövő számára?

K.I.: A Waldorf-iskolák nagy része tönkre fog menni. Ez lehet külső siker is, például ha a Waldorf-iskolák alkalmazkodnak a bolognai folyamatokhoz. Első lépésként jó lenne, ha az intézmények azon munkatársai, akik a hordozó szerepet vállalják, visszatekintenének az elmúlt tizennégy esztendő sorstörténetére, és szellemtudományos szempontból megvizsgálnák, hogy amit ma Waldorf-óvodának, iskolának, Waldorf-pedagógiának nevezünk, az mennyire felel meg Rudolf Steiner antropozófiai, pedagógiai és szociális ini-ciatívájának. Ebből a visszatekintésből létrejöhet a megújítás, az újrakezdés hangulata, és a bátorság annak bevallására, hogy amit eddig Waldorf-pedagógiának, Waldorf-iskolának neveztünk, az még nem az!

SzG.:Ez súlyos megállapítás!

K.I.: Igen. De ezzel nem a meglévő állapotokat akarom kritizálni, hanem azt megerősíteni, hogy szükség van a megújításra. A Waldorf-mozgalom úton van, ami mégiscsak a fejlődés útja - néha kerülőutakon, néha tévutakon. De a Waldorf-iskolák így is általában messze több lehetőséget nyújtanak a gyermekeknek a felnőtté váláshoz, mint az állami és az egyházi iskolarendszer. Természetesen nem az ott tanító tanárokról van szó.

SzG.:Milyen nehézségekkel kell szembenéznünk?

K.I.: A fiatal generáció ma olyan antropozófiá-val és Waldorf-pedagógiával találkozik, amely a legkülönfélébb dekadens áramlatokkal keveredett. A New age betört a mozgalomba, elmosódnak a különbségek a világi és az antropozófiai intézmények között. Olyan erőkre van szükségünk, amelyekkel az eredeti forrásból tudunk meríteni. Meg kell tennünk ezt azért, hogy megmentsük a jövő számára Rudolf Steiner pedagógiáját.

SzG.:Köszönöm a beszélgetést.

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Gaston Pfister

Energia, morál és tudat - mi köze van a nyereségek

PRIVATIZÁLÁSÁNAK ÉS A VESZTESÉGEK SZOCIALIZÁLÁSÁNAK AZ ENERGIÁHOZ?

Ha ismerem a viszonyomat saját magamhoz és a külvilághoz,

azt úgy hívom, hogy igazság. így mindenkinek meglehet a maga igazsága, de ez mégis mindig ugyanaz.

Goethe: Maximák és reflexiók

A sok furcsaságra, különösképpen az atomszerencsétlenségekkel kapcsolatos szavatossági felelősségre vonatkozó kérdések feltevése a legutóbbi cikkemben azt a gyanút ébresztheti, hogy a szerző egy összeesküvés-elméletnek esett áldozatul. Magának az atomenergiának a jelenségét persze könnyen felfoghatjuk az ösz-szesség érdekeivel ellentétes összeesküvésként is. Az ebből a látószögből fakadó, inkább szokatlan nézőpontok átvezetnek abba a témába, hogy hogyan függ össze tudat és energia, és hogy ehhez miképpen alakítható ki a saját személyes viszonyunk.

Aki az alábbiakban valamilyen polémiát vár az atomenergia ellen, az mindenesetre csalódni fog: az atomenergia békés hasznosítását csak példaként említjük a társadalmunkban hasonlóképpen meghonosodott számtalan szokás mellett. Irányítsuk tekintetünket az 1958-as évre, amikor az atomenergiával történő villamosenergia-termelést Svájcban is be akarták vezetni.

Jóllehet Csernobil, Three Miles Island és további ismeretlen, de megtörtént esetek (mint talán Oroszországban), valamint a terrormerényletekből következő potenciális rizikók akkoriban még a jövő méhében szunnyadtak, de abban az időben már tudtak a magfúzió veszélyes potenciáljáról: a 13 évvel korában Hirosimában és Nagasakiban történt pusztítás a biztosítási szakértőket azon számításokra késztette, hogy mit okozna egy komolyabb atomszerencsétlenség egy fejlett ipari gócpontban, és hogy az milyen összköltségeket vonna maga után. Arra az eredményre jutottak, hogy egy ilyen hatalmas rizikó nem biztosítható. Semmilyen részvényes, semmilyen vállalkozó, semmilyen spekuláns nem akarná megégetni az ujját anélkül, hogy a rizikót ne hárítaná el magától, legalábbis ne terhelné azt az emberek összességére.

A „biztosíthatóság" fogalmával eljutunk oda, hogy a pénzről és a tőkéről szóljunk. Ama helyes megjegyzéshez, hogy ezek modern társadalmunk nélkülözhetetlen életelemét jelenítik meg, gyakran egyszuszra hozzáköltik azt a féligazságot is, hogy a pénz és a tőke ennek a modern társdadalomnak az oka. Fejlődésünket a valóságban azonban nem elsődlegesen a tőkének, hanem az emberi képességeknek köszönhetjük. A tőke kétségkívül csak a munkamegosztáson alapuló gazdaságban teszi lehetővé az ilyen képességek bevetését. A finom különbségnek a „hogyan"-ra, és nem a „mi"-re kell utalnia.

Egy történelmi visszatekintés: mint ismeretes, a nagy tőkemennyiségek tulajdonképpeni felhalmozása körülbelül a 17. században jött létre a munkamegosztásos iparosítással. A jövő történetírása meg fogja állapítani, hogy éppen ebben az időpontban a társadalmi organizmus jogi szférájában is be kellett volna következnie egy adekvát metamorfózisnak: a tőke árujellegtől való megfosztásának. Ennek ellenszegültek az elavult római tulajdon-képzetek és ezzel a hatalmasok érdekei. Mivel a tőke áru maradt, és ennek következtében a romlandó áru fölé helyeződött, alkalmassá vált a mesterséges beszűkítésre, és a kamat és kamatos kamat révén heves vágyakozás tárgyává vált, létrejött egy a mai napig tartó végzetes, hamis irányba haladó társadalmi fejlődés, amely az irányító emberi képességeket (szellemi élet) lopva alávetette a gazdasági élet feltételeinek, majd pedig minden társadalmi területet a tőke uralmának.

A legújabb időben azt éljük át, hogy a tőke mindinkább arimáni irányba fordul, azaz kizárólag maximalizálásra törekszik. Ellentétként meghatározó életeleme, az ugyancsak korlátlan gazdasági növekedés, eközben logikai rövidzárlatként egy elkendőzött hazugságot mutat, mert - egész egyszerűen - egy korlátozott földfelszínen semmi nem növekedhet korlátlanul. Ha tehát e világ exponensei és korifeusai az állandó gazdasági növekedéstől, és nem a szabad szellemi élettől várják az üdvöt, akkor rendszer-konform módon, vagyis az emberrel szemben ellenségesen járnak el, összhangban az opportunista hazugságokkal. Egyenesen elősegítik azt, amiről azt állítják, hogy megfékezik, és amit Rudolf Steiner mint barbarizmust és a civilizáció halálát jósolt meg. Ez először is logika és nem negatív kritika, másodszor pedig az a riasztó kép a világról, amelyet ma mindenütt, minden életterületen észlelünk magunk körül.

Az arimáni szellem úgy ködösíti el „sikeresen" a tudatot, hogy semmi nincs a világon, amivel az emberek olyan magától értetődően bánnának és oly kevéssé látnának át, mint az imádott pénzt. Ha példának okáért egy tisztességes kistakarékos a megtakarított pénzét rábízza egy pénzintézetre, mert a „pénznek dolgozni kell", akkor ő mégiscsak amellett van, hogy a pénzt közvetlenül a gazdasági életbe irányítsák, azaz egyetért azzal, hogy a pénzét a bank az ő saját látókörén kívül fektesse be. A bank ezt szándékosan jó célokra is fordíthatja, de sikeresen spekulálhat is, vagyis olyan dolgokat is tehet, melyekhez a kistakarékos lelkiismereti okokból sohasem adná a beleegyezését: például fegyverkereskedelembe vagy olajba is befektetheti, finanszírozhat távol-keleti üzleteket és itthon munkahelyeket szüntethet meg stb. Így a kistakarékos sorsszerűen már ebben a földi életében egyszemélyben rabszolgává és rabszolgahajcsárrá, mindenesetre áldozattá mutálódhatna. A részvényes még tudatosan támogathat is egy számára értelmesen működő vállalkozást; mégis sajnos jóval többen vannak azok, akik maradéktalanul megelégszenek azzal, hogy az osztalékot zsebrevágják, és azután szellemüket egy másik, akár magasabb tájon kóboroltassák. Még durvábban cselekszik a puszta spekuláns, aki szándékosan, csak a saját „sikeres" személyes előnye érdekében pártolja a rabszolgaszerű állapotokat, melyek már nálunk is mindenütt százával és ezrével léteznek. Az arimáni szellem inspirálóan és rendszerbiztosítóan működik a hivatalos egyházon keresztül is, amely a saját hatalmának biztosítása érdekében tudatosan elhallgatja a reinkarnáció és a karma tényét¹, ami pedig itt végtelenül jó hatással lehetne. Az emberek ezáltal rábukkannának az olyan sorsszerű összefüggések nyomára, amilyen a fertőzött vetőmag és a későbbi termés között fennáll.

Maga a tisztelt Olvasó bizonyára ezer okot ismer, hogy az ember által teremtett dologi kényszerek ilyen ábrázolásának egyoldalúságát megbélyegezze. Vannak alternatív bankok, és néhány éber kortárs számára ismert a helyzet. Az is ismert, hogy az emberi szellem már régen kigondolt olyan korszerű élet- és tőkeformákat, amelyek tisztelettel adóznak az embernek és a természetnek, és prosperáló gazdaságot tesznek lehetővé az ember és a természet kizsákmányolása nélkül². A hármas tagozódás még a munkanélküliséget is megszüntetné anélkül, hogy a levitézlett tervgazdaságra törekedne, és csak ez tenné igazán lehetővé a vállalkozói szabadságot.

Személyes viszonyt mindehhez először a stúdium által fejleszt ki az ember. Az antropozófia feltárja az összefüggéseket a lényegi alapokig, továbbá az Egész értelmét és jövőjét. A tudatfejlődés mint feladat elválaszthatatlanul és minden konzekvenciájával összekapcsolódik mindezzel. Az ember azt tapasztalja, hogy az idő sürget: a Kali Yuga vége óta elmúltak azok a korszakok, amelyekben az alvó emberiség mulasztásait és fogyatékosságait az istenek még helyrehozták. Minden még fennálló régi a végét járja, legyen az morális kinyilatkoztatás-tőke vagy akár az olajtartalékok. Az ilyen halálfolyamatoknak van értelmük, ha ösztönzik a tudatfolyamatokat. A gazdasági növekedés, a 20/80 társadalom és Tittytainment nem a történelem alternatíva nélküli, szükségszerű vége, amit Fukuyama³ el akar hitetni velünk, hanem egy eljövendő kor kínzó szülési fájdalmai, amely korban az emberek és az istenek tudatosan együttdolgoznak.

Ez a fejlődés nemcsak ideálisan, a „fejekben" játszódik le, hanem kézzel foghatóan a materiális Földön is. Itt a Golgotai Misztérium óta a feloldó folyamatok váltották fel a sűrítő folyamatokat, ahogy ezt az újabb fizika leírja. A hármas tagozódás eszméje a jövőben is számol a munkamegosztáson alapuló gazdasággal, amelyben minden ember részt vesz a maga képességeivel. A világ a fűtés és a motorikus erőtermelés terén továbbra is rá lesz utalva az energiára. Ha az éteri és a materiális világ közötti határ fokozatosan feloldódik, a hatások átnyúlhatnak az egyik területről a másikra. Rudolf Steiner ismételten utalt arra, hogy egy újszerű technika éteri törvényszerűségek alapján felépülő mechanizmusokat fog kifejleszteni, amelyek decentralizáltan alkalmazhatók hőtermelés vagy motorikus erő céljából. Mivel azonban egy „halott" készülék nem ismer semmiféle (harmonikus) érzést, ezért szükség van a szakképzett/iskolázott emberekre, akik az asztralitás kerülő útján egy rezonáló éterikus indító gyújtást adnak. Rezonancia, harmónia és egybehangzás itt egy olyan emberi lélek csakráit feltételezik, amely lélek összhangban van a kezdeményező (iniciáló) kozmikus erőkkel, azaz tudatosan és következetesen állítja bele önmagát a morális világrendbe. Egy visz-szafelé forduló utat ezzel szemben morálisan indifferens lefutású folyamatok jellemeznek, amelyek a továbbiakban már anyag-alatti erőkkel dolgoznak. Mivel itt az említett feloldó folyamatok tekintetében szintén várhatóak bizonyos eredmények, másfelől viszont a morál a fejlődés során eltűnik egy medréből kilépett egoizmus javára, ezért a jövőben kemény harcok fognak végbemenni a Jó és Rossz között, és nem mindig lesz könnyű megkülönböztetni őket.

Hogy már egy legalábbis konvencionáliskeresztény belső, morális magatartás is gyakorlati hatással lehet a motorikus erő területén, azt például John Worrell Keely munkái is mutatják. Ennek a sorozatnak⁴ a harmadik része forrásanyagok alapján mutat rá arra, hogy Keely a pénzhez való inkább naív viszonyulása által, egy ösztönös képességből fakadóan meglepő dolgokat vitt véghez, és éppen az univerzumhoz (ahogyan ő az isteneket nevezte) fűződő morális tartása által tudott így működni. A bevezetőben talán némiképp terjengősre sikerült, a pénzzel való bánásra vonatkozó összehasonlítás nem utolsó sorban arra hívja fel a figyelmet, hogy Keelyt a „Keely Motor Company" részvényeseinek kapzsisága csaknem az öngyilkosságba kergette. Ha ő egy hármas tagozódású társadalomban élt volna, akkor az akkoriban jelentős kapacitások tudományos szakvéleménye alapján szabad tokét bocsájtottak volna a rendelkezésére anélkül, hogy azt hatalomhoz vagy egoizmushoz kötötték volna. Mert bármily furcsán hangozzék is ez manapság: pénzt keresni egy másik ember munkájából egy hármasan tagolt társadalomban teljesen lehetetlen lenne...

Keely művei érintik az ősi tudást a harmóniákról, melyek többek között Kepler Harmonia Mundi című művében is megtalálhatók, visszanyúlnak Platon harmónia-tanára, és a zenei és kozmikus befolyásokat magyarázzák. A szférák harmóniáját mint rezonanciákat Keely tudatosan átélte a testében, és így képes volt olyan erőket, melyek a bolygókat mozgatják, átvinni az erre hangolt mechanizmusokra, és jelentős motorikus erőket demonstrálni. Keely saját komplex elméleteket dolgozott ki, amelyek egyfelől feledésbe merültek, másfelől szubjektív vonatkozásuk miatt csak részben is-mételhetők meg. Mégis az elv felismerhető: a kozmoszban fellelhető harmóniák hatással vannak az emberre, Keely ábrázolása szerint például az agyára, és ezek a harmóniák lelkileg érezhetők. Majd meg kell találni a kapcsolatot az asztralitástól az éterikus erőkhöz. Ugyanez érvényes egy (mechanikus) képződmény akusztikus rezonanciaképessége esetében is. Az ember képessége/képzettsége és tudatos közvetítése által a rezonancián keresztül a kettő között kapcsolódás következhet be.

Az USA-ban Dale Pond körül kialakult embercsoport munkái által ösztönözve - akik kutatásaikat több könyvben és éppúgy az inter-neten⁵ is közzétették, - számosan kutattak tovább ebben az irányban. Cikkünk ábráit egy ott kapható munkából⁶ vettük át.

Végül a notórius kétkedőknek: nem nehéz szemlélődő ítélőerővel tettenérni a pénz munkaképességét. Vegyünk egy üres befőttesüve-get, töltsük meg félig érvényes bankjegyekkel és pénzérmékkel (különösképpen dollárral), rögzítsük szorosan a fedőjét, majd figyeljük meg, ahogyan a pénz kis idő múlva hirtelen elkezd magától dolgozni. Lehetőleg megszakítás nélkül tapadjon rá tekintetünk, nehogy elszalasszuk a meglepő pillanatot. Ajánlatos a környezeti hőmérsékletet 25 Celsius fok körül tartani. Hét nap és hét éjszaka után biztosan köddé válik utolsó kételyünk is.

Jegyzetek:

1. Papsttum, Weltpolitik und Anthroposophie, in: Der Europaer, 9. évfolyam 7. szám.

2. Lásd ehhez többek között A. Caspar és A. Flörsheimer cikkeit ugyanebben a folyóiratban.

3. A „történelem vége" fogalmát Francis Fukuyama könyve tette népszerűvé: The End of History and the Last Man.

4. „Energie, Moral, Bewusstsein" c. cikkek, Der Europaer 10. évf. 1, valamint 2-3. szám.

5. Weboldal: www.svpvril.com

6. Universal laws never before revealed: Keelys Secrets, ISBN: 1-57282-003-9

Fordította: Szabó Attila

A cikk megjelent:

Der Europäer, 10. évf. 2-3. szám, 2005. dec/2006. jan. I

A szellemet azonban itt nem abban keressük, hogy mindig pusztán a szellemről beszélünk, hanem az a lényeg, hogy a szellem abban a helyzetben van, hogy képes a gyakorlati életbe valóban alámerülni... Felkeresett egyszer egy hölgy, és azt mondta: egy ember jött hozzám, akinek kölcsön kellett volna adnom, de ez egy sörfőző, aki ebből a pénzből sört főz. Egy sörfőzdét én mégsem támogathatok! - Nos, igen, ez nagyon szép, ebben a szűk körben a hölgy nem akart egy sörfőzdét támogatni, mert absztinens volt, és nem csak maga akart absztinens lenni, hanem propagandát is akart csinálni az absztinenciának. Azt kellett neki válaszolnom: Önnek mégis van a bankban pénze, abból él. Van sejtelme arról, hogy a bank hány sörfőzdét támogat az Ön pénzével, van sejtelme arról, hogy mi mindenre használják az Ön pénzét? Azt hiszi, hogy mindaz megfelel annak az ideának, amit ön most a sörfőzőnek kölcsönzendő pénzzel kapcsolatban szem előtt tart? És Ön talán nincs benne abban, amikor a bank az Ön náluk tartott pénzét bevezeti a gazdasági életbe? - Valóban azt hiszi, hogy az élet felé fordulni azt jelenti, hogy az ember semmi egyébre nem törekszik, mint hogy az élet legszűkebb körén belül ítélkezzen, és hogy egyáltalán ne bocsátkozzon bele abba, hogy az élet sokrétűségét szemügyre vegye?

Rudolf Steiner, GA 190, 1919. április 14-i előadás

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

A növények metamorfózisáról

Goethe 1790-ben megjelent műve több mint 200 év elteltével most magyar nyelven is olvasható, óriási hiányosságot pótolva. (J.W.Goethe: A növények metamorfózisa, Pisztráng Kör Waldorf Természetvédő és Természetjáró Egyesület kiadásában). A 123 pontban megfogalmazott, a növényi életre vonatkozó törvényszerűségek elolvasása és értelmezése valljuk be, még a szakemberek számára sem könnyű feladat. A kötet főszövegét olyan írások egészítik ki, amelyek segítenek az olvasónak, megvilágítják a goethei szemléletmódot, és szemléletesen bemutatják a korunkban megjelenő, goethei alapokra épülő eredményeket. Az alábbiakban olyan további tudományos munkákat ismertetünk, amelyek kiszélesítették ezt a szemléletet. így szeretnénk felhívni a figyelmet, mekkora jelentősége van Goethe természettudományos munkásságának. Nem felfedezésein van a hangsúly, hanem az élőről alkotott gondolkodásmódján. Az ember világról szerzett tapasztalatai a szemlélet irányától függnek, miközben a körülötte lévő világ képe saját felfogásának tükörképeként jelenik meg. Az élőről alkotott képünk következetesen megjelenik a természet visszajelzéseiben.

Ernst Michael Kranich: A NÖVÉNY FORMANYELVE

Egy kozmológiai botanika alapvonalai

„S virágos növények mindegyike, ahogyan Goethe „A növények metamorfózisá"-ban ábrázolta az időben egymás után képződő szervek szigorú sorában fejlődik ki. Arra vonatkozóan, hogy mi is ez a típus, egész sor, egymástól ugyancsak eltérő felfogás létezik. Goethe maga az összes növényben alakítóan működő ősnövénynek tekintette. Számára ez (az ősnövény) egy közvetlenül átélhető, a növényképződést átható szellemi tény volt, amit az ember „szemmel" észlelhet.

A legtöbb Goethére hivatkozó idealista mor-fológus számára a botanikus W Troll megfogalmazása szerint az ősnövény a magasabb növények „általános építési sémája". Ezt az építési sémát úgy írják le, mint a logikában a fölérendelt fogalmat: olyan képződménynek, melynek „számos magvas növény alá van rendelve". Ez az építési séma úgy jelenik meg, mint a konkrét szemléletből általánosítás és absztrakció útján nyert gondolatképződmény. Az effajta interpretáció azonban félreismeri Goethe szemléletét, mely számára az ősnövény nem az észlelet mellett meglévő gondolatséma, hanem a növényben jelenlévő valóság.

Azok a kutatók, akik a típust a konkrét növénnyel szemben híg fogalomképződménynek érzik, minden lényszerű valóságát tagadják (ti. a típusnak). Ok egy „új morfológiával" az észlelhető növény általuk reálisnak átélt síkján keresik a növénykeletkezés „reáltörténeti folyamatát".

Számukra a típus egy fölöttébb gyanús fikció.

Az idealista morfológia tipológiai levezetéseit öröklési vonalakkal akarják helyettesíteni. Eközben mindenesetre eltekintenek attól, hogy a különböző formák öröklési vonalakká való összeállítása csak az ő gondolataikban létezik. Maguk előtt is elkendőzik azt a tényt, hogy ők is idealista módon járnak el, amikor azt, amit gondolatilag megragadtak, azonnal „reáltörté-neti"-ként interpretálják. Meggondolás nélkül beszélnek páfrányokról, nyitvatermőkről és zárvatermőkről, azaz típusokról. A megismerési gyakorlatban azonban nem kerülhető el, hogy a szemléletben egyszersmind átfogó alakösszefüggéseket is megragadjunk.

Mégis, az „új morfológia" régi, idealista morfológiára irányuló kritikája bizonyos vonatkozásban jogosult. Úgy, ahogyan ez (a régi) a típusról vagy ősnövényről beszél, az egy valójában igencsak kevéssé reális képződmény.

Hogyan vezethetjük le belőle (ebből az ősnövényből) a konkrét növényeket? Goethe számára egy ilyen kérdés alaptalan volt (nem volt tárgya). Az ő morfológiája nem a külső szemlélet és ideális dedukció dualitásában mozgott. Szellemileg eleven képzetalkotó képességével a növény külső szemléletével együtt megragadta benne a típust is.

Egy fontos kérdés azonban itt is nyitva marad. Mire kell ezt az „őskép"-et visszavezetnünk, ha a növényvilágban mindig csak speciális kifejezésformában jelenik meg? Vagy másképp fogalmazva: hol található ez az őskép mint olyan? Minthogy a földi birodalomban ugyan minden növényben működik, mint olyan azonban soha nem jelenik meg, tekintetünket a földi téren túlra kell kiterjesztenünk.

Ösztönözve látjuk magunkat, hogy figyelmünket a genetikával ellentétes irányba fordítsuk. A genetika a működő realitást a legkisebb részben, a molekuláris terület genetikai kódjaiban keresi. Ez az irányultság abban a pillanatban sokat veszít a jelentőségéből, amint (meg)látjuk, hogy az egyes növény egységét nem a molekuláris struktúrában, hanem a minden növekedésen átvonuló (minden növekedésen átható) képzőtörvényben, vagyis nem az anyagiban, hanem a szellemiben kell keresnünk.

Nos, a növény maga mindig túlmutat a maga alakjának határain. Élet- és növekedési folyamataival - még nagyobb mértékben, mint az állat - környezetének egy tagja.

A talajban gyökeredzik és fölszívja belőle a nedvességet; minden levelével állandó szubsztancia-kicserélést folytat a légkörrel; és a Föld kozmikus környezetéből, a Napról áramolnak hozzá az életet, a növekedést és alakítást ösztönző erők. A következőkben ezt a kozmikus környezetet is be fogjuk vonni a növény szemlélésébe, hogy itt keressük föl az ősképet. Ez lesz az első nagyobb fejezet tartalma.

Minthogy ez ma még szokatlan eljárás, célszerűnek látszik valamit mondanunk a szemlélet módszerének alapvonásairól. Ha bármely területen egy jelenség magyarázatát keressük, akkor tekintetünket a jelenség környezetére kell irányítanunk. Ott keressük föl azt a tény-összefüggést, melyből (a jelenség) származik, pl. egy árnyék egy fényforrás és egy átlátszatlan test együttműködéséből. Éppúgy a kémiában akkor értünk meg egy anyagot, ha követjük, ahogyan meghatározott más anyagokból létrejön. Egy jelenséget mindig meghatározott más jelenségek összetalálkozásából ragadhatunk meg. Amíg ezeket (a más jelenségeket) és összetalálkozásuk formáját nem ismerjük, a kérdéses jelenség rejtélyes marad.

A növény megjelenése jelenséggé válása lényegében alakok keletkezésében, növekedési mozgásokban áll. Itt különböző világbirodalmak működnek együtt; mindenek előtt az anyagok, melyekben az alakok kifejeződnek, és a képzőtörvények, melyekben a típus működik. Az anyagok oldalát a következő fejezetekben messzemenően figyelmen kívül hagyjuk. A típust, mint a növekedési mozgásokban megnyilvánuló birodalmat bolygórendszerünk jelenségeivel való összefüggésében fogjuk szemlélni. Ott is mozgásokkal találkozunk, csakhogy ezek nem rögzülnek anyagi formában.

De hogyan remélhetjük, hogy összefüggést fogunk találni a növényképződés és a bolygók mozgásviszonyai között? Semmilyen összefüggést nem a külső ok-okozat példája, azaz a fizikális fogalomképzés értelmében fogunk ábrázolni. Van azonban egy másik forma, melyben a kapcsolatok és összefüggések kimondják magukat, és ezt a képek egybehangzásának nevezzük. Fizikális síkon, pl. az optikában ennek (a formának) már ma is jelentősége van. Az ember a Nap és a többi bolygók mozgásáról, ezen mozgások egymáshoz való viszonyáról és az itt uralkodó törvényszerűségekről világos képeket dolgozhat ki magának. Eközben saját képzet- és gondolatéletének olyan rendet ad, mely megfelel a bolygóvilág folyamatainak. És ugyanilyen módon teremti meg magára a mozgékony, után-alakító képzetalkotás által a típus képződményeinek (képzéseinek) szemléletét.

Ha mindkettőt kellő gondossággal műveljük, fontos felfedezéshez jutunk: a képek, melyeket az egyik területen nyertünk, mozdulataikban, dinamikájukban, törvényszerűségeikben megfelelnek a másik terület képeinek. Pusztán a mozgásfolyamatok tartalmában adódnak némelykor eltérések.

A növénybirodalom szemlélésének a képek egybehangzására való rátekintés nem szokatlan viselkedés. Ellenkezőleg: mindannyiszor ezt gyakoroljuk, ha két növényt ugyanahhoz a fajhoz, nemzetséghez vagy családhoz tartozónak ismerünk föl. És ennyiben minden fáradozásnak, mely a sokrétű növényalakok területén rendet keres, az alapját képezi. Az ősnövény esetében ez a kutatás egy határba ütközik; a földi birodalomban ugyanis nincs egy másik olyan jelenség, amivel ugyanúgy kapcsolatba hozhatnánk, mint egy rózsát egy másik rózsával. Éspedig azért, mert az ősnövény nem

A. Suchantke:

TÍPUS ÉS EVOLÚCIÓ - ELLENTMONDÁS?

A metamorfózis jelentősége

„A mai biológusok számára Goethe természettudományi munkái, tanulmányai és kísérletei legjobb esetben is csupán történelmi érdekességgel bírnak. Lényegében megcáfoltnak és metodikailag elavultnak számítanak. A kortárs, Darwin barátja és ismert védelmezője, Thomas Henry Huxley, Goethe szemléletmódját már a 19. sz közepe táján a következő szavakkal jellemezte: „Egy olyan gondolkodásmód eredménye, amely egy elavult, skolisztikus realizmusból származik" - ez a megfogalmazás fején találta a szöget! Huxley igazán jól ismerte Goethe szellemi nézőpontját: Goethe valójában ugyanolyan módon lép föl az észlelésben, mint a rózsa, hanem a legáltalánosabb képzőtörvényként működik a rózsában, és mintegy áttű-nik/átsejlik rajta éppúgy, mint a boglárkán vagy napraforgón. Ha azt a szemléletmódot, melyet egy növényfajta újra-felismerésekor állandóan használunk, az ősnövény felé irányítjuk, a megfelelő képet a bolygórendszer mozgásaiban és ritmusaiban találjuk meg.

Az itt következő vizsgálódások menetének ezt bizonyítania kell. Ezek során az éppen leírt módszer értelmében úgy fogunk eljárni, hogy a növényképződés és a bolygóvilág kapcsolatai a figyelmes olvasónak a kettő összenézéséből mintegy magától fognak adódni. Nem az a célunk, hogy új elmélettel szolgáljunk, hanem az, hogy a szemléletet azáltal világosítsuk meg, hogy megtanuljuk a természetet nem pusztán fejletlen képzelőerőnkkel szemlélni. Amikor ugyanis képzetalkotásunkat és gondolkodásunkat a bolygóvilág tényeivel áthatjuk, saját képzetalkotásunk és gondolkodásunk fejlesztésén dolgozunk.

És a fejlett emberi szellemi képesség (Geistesvermögen) egész természetesen eljut ahhoz, hogy a növényekben a kozmosz visszfényét élje át.

Fordította: Kádas Ágnes

A fordítás alapja:

„Die Formensprache der Pflanze", 2. átdolgozott és kibővített kiadás, 1979, VFG Stuttgart.

gyökeresen realista volt, ellentétben a nominalista irányzattal, amely a természettudományban a mai napig uralkodó. A fogalmakra és ideákra mint szubjektív elképzelésekre tekint, amely csupán rendszerfunkcióval bír, az inter-szubjektív megértést szolgálja, és semmit sem tud kezdeni a belső lényeg megjelenésével, az elvileg elérhetetlen magában valóval. Másként van ezzel Goethe, aki a középkori univerziálé-vita értelmében realista. Számára a fogalmilag felfogható ideák mint reálisan ható, okozó in re, a megjelenésben benne vannak. Nem valahol kívül és kideríthetetlenül, úgyszólván a szellemi magasságokban a dolgok előtt, ante rem, a platoni, de a felekezeti egyházak értelmében is („Isten megragadhatatlan az ő jóságában és felfoghatatlan az ő akaratában"). És már egyáltalán nem post rem, előírt értelmű, csupán absztrakcióként, tisztán nomina-ként a megjelenést utólagosan hozzáillesztő, ahogyan a nominalisták vélekednek. Goethe számára a növény valóságosan létező ideája, a „típus" vagy az „ősnövény" (amely lehetővé teszi számunkra, hogy minden egyes csírában felfedezzük a növényt), amely minden egyes növényben mint teremtő lény konkrétan jelenlévő.

Fényesen összegződik Goethe szellemiségének és a felemelkedő nominalista, Kant által megformált tudománynak ellentéte az ismert dialógusban Schillerrel, aki bizonytalanul áll Goethe előtt, amint kijelenti, hogy az ősnövény ott látható, ahol a valóságban csupán ideáról van szó. Erre Goethe tudvalevőleg így válaszolt: „Számomra nagyon kedves, hogy vannak ideáim, anélkül hogy tudnék róla, sőt, a szememmel is látnám őket."

Goethe valóban látja a szemével - az ideák úgyszólván az érzéki észlelés pillanatában elő-ugranak: az észlelés és az idea fogalmi megragadása neki az első a szemlélődő ítélőerőben. Goethe tiltakozik a dualista elképzelés ellen, hogy az észlelés csak a külső oldalt adja meg, a belső lényeg elrejtve marad: „A természetnek sem magja, sem héja nincs, mindene van egyszerre."

Fordította: Buella Mónika

A fordítás alapja: Andreas Suchantke: Metamorphose -Kunstgriff der Evolution, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart 2002.

„A képet az emberek mint az isten megnyilvánulását fogadták. Lassacskán a képi tudat helyébe olyan tudat lépett be, amelyet az ember e világból fogadott be mint megfigyelést. Ez a görög időkben történt. Éppen Platónnál és Arisztotelésznél figyelhető meg, ahogy a képi megfigyelés gondolati megfigyelésbe megy át. De a görögök - így Arisztotelész, a nyugati bölcsesség megalapozója is - mindig azzal a tudattal éltek, hogy az érzékszervi megfigyeléseket a természetből származó gondolatok által fogadják, azaz az gondolkodik bennük.

Először a középkorban fogadta el az ember, hogy saját gondolattal rendelkezik. A skolisztikusoknál ez az emberben lévő gondolkodási erő jelentette a fő problémát, és okozta a realisztikusok és nominalisták közötti harcot. A realizmus - legjelentősebb képviselője Aquinoi Tamás - azt állította, hogy a gondolatok realitások, amelyek összefüggésben a dolgokkal az emberből keletkeznek. Ezzel szemben a nominalisták szerint a gondolatok, fogalmak csak az ember által önkényesen kitalált valami, nevek, amelyet a tényekre ráhúzunk.

Ez a gondolkodásmód uralkodóvá válik a nyugati szellemi életben, különösen Kant filozófiájában. A természettudomány által jutottunk arra a véleményre, hogy a valóság, az érzékelhető világ tisztán materiális, gondolati vagy szellemi tartalom nélküli.

A modern tudat számára a gondolatok csak jelzések, melynek kapcsolata a világ valóságával nem átlátható, nem ismert. Ennek a fejlődésnek a csúcspontja a modern logika, mely állításait a valóságra való tekintet nélkül teszi. Ahogy a bevezetőben már említettük: felismerésnek azt nevezzük, amikor az észleleti félvalósághoz a fogalmat gondolkodással hozzáfűzzük. A gondolat észrevétele a valóságban adja a tudomány alapját. Ezért szükséges, hogy a természettudomány felülvizsgálja gondolkodási szokásait, és új megismerési elmélet szükséges."

Ernst Marti: Az éteri

^ugrás az oldal tetejére

Jochen Bockemühl - Kari Jarvinen

Az év folyamatának, mint egységnek az átélése

Aki földművesként vagy kertészként a természeti folyamatokhoz igazodva végzi napi tevékenységét, munkája változásaiban átéli az évszakokat. A városi embernél legtöbbször hiányzik ez a fajta valódi átélés. A természethez való viszonya könnyen felületessé és szentimentálissá tud válni.

Sajnos a kertészetben és a technicizált mezőgazdaságban végzett munka leginkább rutinmunkává vált. Ezért még ott is könnyen elfelejtik az élet lényegét. Az ember egyre inkább technikai fogalmakban gondolkodik és átengedi magát érzéseinek, mivel már nincs meg az összhang a közvetlenül észlelhető jelenségek világával.

Hogy mit jelentett korábban az évszakok átélése, nem tudjuk. Legfeljebb sejtéseink lehetnek. Értelmetlen visszavágyódni egy olyan korba, amikor az emberek úgy érezték, a csillagvilág határozza meg őket. Fejlődik az ember tudata és hozzáállása. Mi pótolhatja ma a természeti környezethez való elveszett közvetlen kapcsolatot? Hogyan tehetünk rá ismét szert?

...

Tapasztalás egy nap folyamán

Egy nap történésében kicsiben tükröződik mindaz, ami az év menete során megtörténik. Létünket folyamatosnak éljük át, ahogy magunkat a gondolkodásban, érzésben, akaratban megtapasztaljuk. De valójában mindez ritmikusan történik, mint a légzés, a kifelé és a befelé fordulással váltakozva, ahol általában a befelé vezető utat nem tudatosan tesszük meg. Pedig éppen ez a befelé vezető út fontos a világ lényegéhez való viszonyunk megértésében, és fontos, hogy mekkora a tudatos részünk a világ történéseiben. A nappali tudatban túlnyomórészt célorientáltak, éberek, tiszták, megkülönböztetőek vagyunk. Alváskor nem vagyunk tudatunknál. Alámerülünk az alvásba a nappali megismerő gondolkodás által befogadottakkal. A következő nap fel tudjuk ismerni megfelelő figyelemmel, hogy egy kissé átalakultunk. Más a kiindulásunk, másként észlelünk, mint előző nap. Érdemes különös figyelemmel fordulni e folyamat felé.

Élet az érzéki világ és a kozmikus világ (mint átfordulási folyamat) közötti ritmusban

Vannak különböző megfigyelések, amelyek arra tesznek figyelmessé, hogyan történik meg ebben az ébrenlét és alvás közötti váltásban az említett átalakulási, mint egyfajta átfordulási folyamat. Nappali tudatunkkal a bennünket körülvevő érzéki világban élünk. Elképzeléseket alkotunk az egyes jelenségekről és dolgokról, az egymás mellettiekről és az egymás után következőkről, és ehhez igazítjuk a külső szerint irányított cselekvésünket. Elalváskor gyakran még az álomképekben is utáncseng ez az elképzelés. Lassan kioldódik az érzéki észleléshez kötött közvetlen kapcsolatából, kitágul, más vonatkozásokat kap, rejtélyes összefüggések sejlenek fel. Egyre megragadhatatlanabbá válik, alámerülünk a mélyalvásba, tudatunk elveszik a vonatkozások végtelenségébe. Csak kissé sikerül a szellemi világban lévő saját gondolkodás-átélésünket kitágítani, amelyben azután alvóan élünk. Rátekintő gondolkodásunkkal részesülünk a szellemvilág felfoghatatlanságából, amelyben azonban általában alszunk. Lehetne ezt a környezetből kialakult gondolkodásnak tekinteni, ellentétben a pontszerű tárgyi gondolkodással. Ami ebből nappal a lélekben utáncseng, öntudatlanul belemegy a mindennapi fogalmi gondolkodásunkba, mint egy növény szemlélése során.

Néha ez úgy történik, hogy a következő napon másként tekintünk rá azokra a dolgokra, amelyekkel előző nap foglalkoztunk. De ezt az alkalmat gyakran ismét elfedi a kezdődő nappali tudat, és eltávozik a megtanult fogalmak megszokott kerékvágásába. Szerencsés pillanatokban megtapasztaljuk, hogyan él ez álomszerűen például egy táj teljeskörű esztétikai szemlélésében, a felébredéskor bepillantást engedve az összefüggésekbe, amelyeket az előző nap az egyes dolgokra való rátekintéssel nem tudtunk megteremteni. Az alvásba vezető úton elkísér minket egy kérdés, és éjjel átfordul egy sajátos kapcsolat észlelésébe, amelyből előző nap kimaradtunk.

Ez a rátekintés ismét elveszhet a nap folyamán. Talán valami triviálisan megjelenik ebből és kiábrándulunk. De gyakran beigazolódik azáltal, hogy cselekvésünket életre kelti és új irányt ad. Új impulzusokat kapunk arra nézve, hogy az életösszefüggésekbe jobban beilleszkedve cselekedjünk. Mindennapi életünkben öntudatlanul az organikus élet észlelési szervének új csírája keletkezik, amely minden egyes helyzetben másként jelenik meg. Ez az észlelési képesség a gyakorlat által tovább fejleszthető.

Pontosabban megvizsgálva a gyors váltakozásban már nappal megváltozik a tudatunk. Belemegyünk egy észlelésbe, az elképzelések által különválik attól és ugyanakkor öntudatlanul összekapcsoljuk egy kiegészítéssel, amely bennünk képződött és bennünk él tovább. Mindennapjainkban ezt nem vesszük észre. Inkább formálisan tapasztalásról beszélünk anélkül, hogy tudatossá tettük volna a legfontosabbat: a tapasztalás melyik módjáról van szó.

Az év körforgása, mint életfolyamat

Az év körforgásának átfogó ritmusában valami hasonló jelenik meg, mint a leírt napi folyamatban.

...

A vegetáció változása szemlélhetővé teszi az életfolyamatokat, amely által részünk van a Föld életében. Érzékeinknek mindig csak egy bizonyos állapot mutatkozik meg. De ha a fentiek szerint hajtjuk végre az egyikből a másikba történő átváltozást, pontosan megfigyelve és a lé-lekkalendáriummal összehangoltan, megtanuljuk egymás után megtapasztalni az erőket, amelyek előhozzák a vegetációt, valamint azokat, amelyek külsőleg lebomlasztják, miközben bent egy új képzőképesség koncentrálódik. Ezeket az erőket átéljük, mint a természetben reálisan ható erőket, azonban másként, mint a fizikai-mechanikai erőket. A vegetáció menetét így követve ez egy folyamattá válik, amelyben saját magunk is benne állunk. Minden érzékeink általi észleléssel a jelenben állunk, de a leírt figyelemmel észleljük egy növény jelenlegi megjelenési képében korábbi fejlődési állapotát, megnézzük és átéljük, mint egy élő egészet. A tudat síkján magunkévá tettük a növény szellemi részét, mint egy mag, amely képességet nyert a természeti folyamatokban egy új növény képzésére. A jelenben a növénynél létrejön a környezetből jövő hatás iránti új fogékonyság. Bennünk pedig létrejön az új észlelése iránti fogékonyság elmélyülése.

Miként különbözően hat a növényképződésre a fény és a talajviszonyok, aszerint, hogy vajon a növény csírázik-e vagy virágzáshoz készülődik, úgy változik az új észlelés iráni fogékonyságunk is aképpen, ami a korábbi érzéki táplálkozásunkból észlelési képességbe alakult át bennünk. Ez az a készség, amit magunkkal hozunk, amikor egy bizonyos tervet hordunk magunkban. Itt fontos, hogy kifejlesszük magunkban a lehetséges megvalósulási formák sokféleségét, elképzeléseket, az ún. vezérképet.

De ez a tudatban csak akkor szolgál az ideák csíraerőinek életre keltésére, ha ezek a könynyen megszilárduló elképzelések beleolvadnak a fejlődő folyamatba. Így él a csíramagban és a hajtásban vagy a Föld a tél folyamán.

Ha a vezérképpel egyedül a belső irány alapján, azaz szellemileg foglalkozunk, lehetségessé válik a szellemileg jelenlévő megfigyelésre alapozott cselekvés. A télen jelenik meg a legkevésbé a növényi élet, és épp akkor a legélőbben. A magban és a hajtásban még nyitva van a faj keretein belül a visszatérés minden lehetősége, ellenben minden egyes kinövés egy egyoldalúságot jelent. Miközben az élő természetet kívülről alvó állapotban látjuk, a Földben a magok és csírák egy nyugalmi időszakot élnek át - így Borbálanap előtt nem szabad ágakat vágni rügyfakasz-táshoz, mivel a növénynek bent el kell jutnia egy bizonyos pontra. De azután, a legmélyebb télben az apró változásokban egy új belső élénkséget veszünk észre és élünk át, amely egy külső tevékenységre serkent bennünket. Minden egyes melegebb nap tavaszi tőzikét és boglárkát hoz elő, virágzásra készteti a hunyort.

A tavaszhoz, nyárhoz, őszhöz és télhez való átmenet speciális érzéseket ébreszt fel bennünk. Ezek tudatosan összekapcsolódnak azzal, ami a növényvilágban kilép a láthatatlan területéről a láthatóba, elveszti mozgékonyságát és ismét visszahúzódik az elhervadásba az észlelési világból. Ez a hatás élő képpé válik, ha az év menetét egyre inkább légzési folyamatként éljük meg. Közép-Európában a legtisztább és a legharmonikusabb az összhang a kifelé és a befelé fordulás közötti váltakozásban. Ebből a realitásból új tartalmat tudunk nyerni az év ünnepeinek. Ezután már nem tiszta hagyománytudatból ünneplünk, hanem új tartalmat adunk ugyanannak, ami ezt a folyamatot tudatossá teszi.

Az évszakokat nem egymástól elválasztottan éljük át. Szellemileg hatnak a háttérben. Semmi értelme télről beszélni a többi évszak feltételezése nélkül. A mindenkori helyzet átélésében (pl. virágzó pitypang tavasszal) magunkban hordozzuk a hótakarta mező, képét és bizonyos elvárásokat is kifejlesztünk a nyárba menő folyamat számára. Egy belső szemlélés során létrejön az év menetének átélése a jelen kiegészítésével, a múlt által és a jövőbe tekintéssel.

Minél mélyebb a tudatos behatolás az év menetének átélésébe, annál világosabban képződik bennünk egy háttér, amelyben beszélni kezdenek a természet megjelenési formái. Ez a nyelv tud egyre inkább vezetni bennünket a munkában -nemcsak a mezőgazdaságban. Így tágul ki a lelkünk nyáron, ahol a Nap fénylő briliánsként emelkedik fel a fény isteni kilégzési folyamatában és egyesül a világ messzeségével. A fény beszél és az emberi lélek megtapasztalhatja a megjelenésben szellemi eredetét. A nyár misztériumaiban a természet az éjjel képmása, mint Novalis „Himnusz a hatalomhoz" és Shakespeare „Szentivánéji álom" című művében különböző módon megjelennek. Ami érzékileg megjelenik, az az átélés során a folyamatok képe és viszont.

Az év fény-légzési folyamatában a nap magas állásakor a Föld lelkileg-szellemileg belealszik a nyárba. A nyár fénye teremti meg az érzékileg észlelhető képeket. Ezzel szemben a tél átélése relatív képnélküliségbe vezet. Amikor úgy tűnik, hogy alszik a természet, a Föld szellemileg éber az új ébredést előkészítő folyamatokban. A Nap szellemileg hat. Az ember beleviszi a télbe a nyár élményeit és várja, hogy ott valami megszülessen. Ennek az időszaknak a királynője egy Szűz, aki szülés előtt áll. Előképében a lélek kétségbe vonja moralitását. Elég jó-e ahhoz, hogy hordozza ezt a gyümölcsöt? Figyelmeztetés, hogy legyen eléggé értékes a szellem köpenyeként. Itt az akaratról van szó.

Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

Forrás: Jochem Bockemühl - Kari Jarvinen: Auf den Spuren der biologisch-dynamischen Praparatepflanzen Verlag am Goetheanum, 2005.

^ugrás az oldal tetejére