TALÁLKOZÁS - Igen, így, csupa nagybetűvel! 2006. május 26-27-én a Szabad Gondolatok Háza volt az a tér, ahol az Arkánum Szellemi Iskola, a Magyar Antropozófiai Társaság és a Szabad Gondolatok Háza számos tagja és munkatársa, antropozófus barátok és nem utolsó sorban Thomas Meyer, mint meghívott vendég az ünnepélyes könyvbemutató alkalmából találkozott egymással. Mégpedig egy háromszoros könyvbemutató alkalmából, ugyanis három új (magyar nyelven új, ám mégis régi, régóta megjelenésre váró) könyv kerülhetett - ezen a hétvégén először - az olvasók kezébe magyar nyelven.

A könyvbemutatót Kálmán István bevezetője ¹ nyitotta meg, aki beszédében felidézte azokat a személyiségeket, akik az antropozófiát Magyarországra hozták, és biztosították a szellemi kontinuitást Rudolf Steiner impulzusaitól napjainkig. Felemlítette olyan személyiségek nevét is, akik Rudolf Steiner közvetlen munkatársai, követői voltak, akiknek a neve azonban hosszú évekig, évtizedekig tabunak számított Magyarországon éppúgy, mint külföldön. Ennek következtében egyfajta amnézia lett úrrá az antropozófusok körében, melynek feloldásához nagyban hozzájárult írásaival és előadásaival Thomas Meyer. Segítségével fennmaradhatott az a szellemi áramlat, melynek alapjait Steiner helyezte bele a világba. Magyarországon úttörő munkát végeztek ezen a területen Bistey Zsuzsa és munkatársai, akik elsőként Emanuel Zeylmans: Ki volt Ita Wegman című könyvét jelentették meg. Ebbe a munkába kapcsolódott be az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft. Így most három új hiánypótló mű megjelenésének lehettünk tanúi:

Thomas Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz, egy európai szellem

Ludwig Polzer-Hoditz: Az európai közép misztériuma

Karl Heyer: A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa

Nem csak az embereknek, a könyvek íróinak, még a könyveknek is lehet történetük, sorsuk. Így van ez Polzer-Hoditz könyvével is. Polzer 1928-ban publikálta „Az európai közép misztériuma" című könyvét, majd megjelenése után egy kis idővel a kinyomtatott példányokat bezúzták ², s bár sok év telt el azóta, egyetlen új kiadást sem élt meg, még német nyelven sem. Szerencsére azonban a bezúzásig közel 600 példány már elkelt belőle, így történhetett, hogy évekkel később Kálmán István az antropozófia egy magyar képviselőjének polcán rátalált. Így került azután később Kádas Ágnes kezébe, aki évekig ígérgette magának - felismerve a könyv jelentőségét - hogy hozzákezd a fordításhoz. De ahogy már ez lenni szokott, mindig akadt fontosabb, sürgetőbb munka, így a könyv magyar nyelvre való átültetése továbbra is váratott magára. Körülbelül egy évvel ezelőtt Scherák Marival való beszélgetésében említette, hogy milyen fontosnak tartja ezt a művet. Mari akkor azt válaszolta, hogy Terényi Éva már rég lefordította. Így jutott Ágneshez a fordítás, melynek segítségével, munkatársaival közösen dolgozhattak Polzer művén, egy éven keresztül. Ez vezetett ahhoz, hogy a könyv most, 2006. májusában kiadásra került, mely Kádas Ágnes elmondása szerint egy szöveghűnek és tartalomhoz hűnek mondható jó fordítás. Amit azonban az elmélyült munka sem tudott még hozzátenni, az az a fény, amely Polzer eredeti megfogalmazásaiból sugárzik. A fény, mely abból a szférából sugárzik át Polzer szövegén, ahonnan mondanivalóját meg tudta ragadni.

Karl Heyer könyvét Wirth-Veres Gábor fordította, ami igen nagy munka volt. Ennek a szövegnek a stílusa nagyon nehezen követhető. Sok közbevetéssel, igen sokrétűen ragadja meg azt a problémát, mellyel foglalkozik. Olvasása rendkívüli figyelmet igényel. Heyer csodálatraméltó tisztánlátással érzékelte a kor politikai eseményeit és a mögöttük rejlő erőket. Az olvasó talán el is csodálkozik, hogy ezt a könyvet nem korunkban írta, amikor már rendkívül sok dokumentum rendelkezésünkre áll, hanem képes volt akkor, benne állva az események sodrában, betekintéshez jutni és ezt meg is fogalmazni.

Bistey Zsuzsa felszólalásában arról beszélt a hallgatóságnak, hogyan kapcsolódott saját személyes sorsa és az őt körülvevő emberek közösségének sorstörténete azokhoz a személyiségekhez, akik az antropozófia jeles képviselői voltak. Ot magát 22 évesen (pszichológusként), találkozva Rudolf Steiner munkásságával, elsősorban az érdekelte, hogyan alakult annak a személynek a sorsa, aki az antropozófiát a világba hozta. Azt tapasztalta, hogy ha valaki az antropozófiával foglalkozni kezd, akkor az antropozófia lénye viszonozni fogja azt, és elkezd működni őbenne. Az életük úgy hozta, hogy megismerkedhettek Emanuel Zeylmans-szal, és általa azzal a történettel, ami Ita Wegmannal és az őt körülvevő emberek csoportjával esett meg. Ezek hatására kezdtek el foglalkozni egyes biográfiákkal, mint „szellemi ajtókkal". Saját közösségében, de az egész ország helyzetében is úgy látja, hogy egy szakadék felé menetelünk. Polzer mintául szolgálhat számunkra életével és írásaival, ahogyan képes volt aktívan benne élni a korban, melybe beleszületett, mégis objektíven végignézni a pusztulást, ahová a kor emberisége tartott. Vállalta, hogy belép népe sorsába a maga éberségével, és vállalta a halottakkal való kapcsolatot.

„Ha a szakadék felé megyünk is, soha nem lehet tudni, mikor találunk egy hidat. Ezért a biográfiával való munkát továbbra sem fogjuk feladni" - mondta Bistey Zsuzsa, majd egy Ita Wegmantól idézett sorral zárta beszédét: „Szeretni kell ezeket a folyamatokat!"

Thomas Meyer köszönetet mondott a magyar barátoknak a könyvek megjelentetéséért. Egyfajta szimp-tómának nevezte, hogy ez a két könyv (a Polzer életéről szóló és az általa írott könyv) egyszerre jelenhetett meg, és éppen magyarul. Polzer mély kapcsolatot tartott fenn Magyarországgal és a szlávokkal, ott azonban úgy tűnik, hogy a bolsevizmusnak nagyobb volt a hatása, mert Meyer úr azt a tevékenységet, amit itt Magyarországon igen, ott nem tapasztalja.

Különös, talán szintén szimptomatikusnak nevezhető történet, hogy éppen aznap volt itt Budapesten az ősbemutatója a „Rudolf" című musicalnek, amikor a Szabad Gondolatok Házában a könyvbemutató zajlott. Ez a név Polzer könyvének (Az európai közép misztériuma) legfontosabb fejezetéhez vezet. Rudolf Steiner '22-ben tartott karmikus előadásai ösztönözték ezt a fejezetet, mely Rudolf, osztrák trónörökösről szól. Polzer maga is megfogalmazta, hogy Rudolf Steiner hatására jutott ahhoz a betekintéshez Európáról, amiből kiindulva ezt a könyvét meg tudta írni. A ház, ahol a könyv született - a Mariannsee partján -ugyanaz a hely, ahol hét évvel később azt - az Antropozófiai Társaság közgyűlésén elhangzott - beszédét írta, mellyel igyekezett jobb belátásra téríteni az elnökségi tagokat és a barátokat, hogy Ita Wegman és munkatársai kizárását, a társaság szétszakadását ezáltal megakadályozza.

Polzer mintául szolgálhat számunkra életével és írásaival, ahogyan képes volt aktívan benne élni a korban, melybe beleszületett, mégis objektíven végignézni a pusztulást, ahová a kor emberisége tartott.

Polzer 1942-ben ismételten foglalkozni kezdett Rudolf sorsával és Európa történetével. Ekkor ismerkedett meg Paul Michaelis drámaíróval, és az ő hatására írt egy drámát a trónörökösről. Thomas Meyer német nyelven megjelent könyvében van egy rész, amelyben erről ír, azonban fordítási nehézségek miatt a magyar nyelvű kiadásból ez egyenlőre kimaradt. Az író reményét fejezte ki, hogy hamarosan pótolva lesz ez a hiányosság. Elmondta, hogy bizonyos értelemben véve itt egy misztérium drámáról van szó, ami igen merész tett volt Polzertől. Erejét ehhez abból meríthette, hogy különösen intenzív kapcsolatot ápolt a halottakkal, melyhez Steiner adott számára útmutatásokat. Segítséget kapott tőle, hogyan teheti produktívvá a halottakkal való kapcsolatát. Ebben Steiner Polzernek az apjával való kapcsolatára alapozott. Felhívta az ifjú Polzer figyelmét arra, hogy az apja intenzíven össze van kapcsolva fia szellemi területen véghezvitt tetteivel. Polzer komolyan vette ezeket az utalásokat, tudta, hogy az apja jelenlétével ezentúl, mint realitással kell számolnia. Az, amit ilyen módon Polzer átélt, hogy az embernek a halottakkal foglalkoznia kell, egy európai ősmotívum, ami élt a múltban és élni fog a jövőben is.

Természetesen Thomas Meyernek is megvan a maga sorstörténete, ami elvezette Polzer gróf biográfiájának megírásához. Az 1980-as években ismerte meg Walter Johannes Stein lányát. Meyer úr úgy tekint erre a találkozásra, melyre talán visszavezetheti további 20 év munkáját. Érdeklődése megnyílt Steiner tanítványai iránt, s elsőként Stein disszertációját adta ki, mely az első olyan disszertáció, amit az antropozófiáról írtak. A két legértékesebb hagyaték Steineré után Stein és Polzer hagyatéka, többek között azért, mert mindketten széleskörű levelezést folytattak.

Meyer úr jelentőséget tulajdonít annak is, hogy maga is 39 éves volt, mikor hozzákezdett a biográfia megírásához, épp mint Polzer, mikor Steinert először hallotta. Ezt segítségnek tekintette, hogy bele tudja élni magát abba a helyzetbe, mikor Polzer átélte első találkozását Steinerrel.

Az első olyan Steiner előadásnak, melyet Polzer hallott, a címe „Mi az önmegismerés" volt. Ez az előadás Polzer egész további életére kihatott, így adódott, hogy életrajzának megírását Meyer úr erre alapozta. Steiner ebben az előadásában beszélt az önismeret négy szintjéről:

1. fizikai szint - a hely és a kor, amelybe az ember beleszületett

2. éteri szint - ezen a szinten arra kell irányítanunk a figyelmünket, amit az ember öröklésként, az öröklési áramlásból hozott magával

3. asztrális szint - itt a reinkarnációra, a karmára irányítjuk a figyelmünket, mi az, amit előző életéből hozott magával az ember

4. szellemi szint - itt a szellemi világ megismeréséről van szó, ahol az Én, az identitás született.

Ebből a négy szintből adódik a könyv tagolása, mely négy fejezetből és egy ötödik függelékből áll.

Szombati előadásában Thomas Meyer - annak reményében, hogy olyan szempontokat tud adni a hallgatóságnak, melynek segítségével a későbbiekben önállóan is tudnak majd vizsgálódásokat végezni - a világtörténelmi létesülés egyik alaptörvényéből indult ki: ez a polaritás törvénye.

„Minden fejlődés harcon (ellentéteken) keresztül megy végbe" - mondta Herakles, az ókori filozófus. Majd később ezt juttatta érvényre filozófiájában -Steiner által a világtörténelem legnagyobb filozófusának nevezett személyiség - Hegel.

Hogyan vannak jelen az ellentétes áramlatok a történelemben? A mindennapokban hozzászoktunk, hogy vagy csak az egyik, vagy csak a másik irányba tekintsünk, és nem vesszük észre, hogy valójában két irány között állunk. Például amikor arra irányítjuk a figyelmünket, ami keletkezik, nem vesszük észre, hogy ezzel egyidejűleg valaminek el is kell tűnnie.

Steiner rámutatott arra, hogy az újabb történelmi korban két áramlat között találjuk magunkat:

Demokratikus

talán nincs ember, aki ne fűzne ehhez az áramlathoz jogosult reményeket

Arisztokratikus

gyakran figyelmen kívül hagyjuk ezt az áramlatot, mert a másikat tartjuk pozitívnak

Ezt a képet akkor érthetjük meg, ha megnézünk konkrét történelmi eseményeket:

1534-ben egy olyan esemény játszódott le, amelynek egész Európára nézve jelentős hatása volt. Ebben az évben jelent meg az első Bibliafordítás Luthertől, aki úgy gondolta, hogy a Bibliát mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, aki igényt tart rá. Ezt egy demokratikus impulzusnak tekinthetjük, melynek azután a politikai életben is következményei lettek. Például, hogy a parasztság ettől kezdve az élet egyéb területein is bele akart szólni az élet menetébe.

Ugyanebben az évben az arisztokratikus oldalról is megjelent egy impulzus. A demokrácia oldaláról jövő áramlat tartalma az volt, hogy mindennek nyilvánosnak kell lennie, az embereket „nagykorúnak" kell tekinteni, és elsősorban a szellemi élet területén akart mindenki beleszólni a dolgok menetébe. S ugyanekkor a másik oldalon jelentkezett ennek az ellentéte, ami elsőként szintén a vallás területén lépett fel. Ekkor tartotta első összejövetelét tanítványaival Párizsban Loyolai Ignác, akik később megalapították a jezsuita rendet, majd ebből kiindulva életre hívták az ellenreformációt.

A reformáció, mint egy szellemi demokratikus impulzus jelent meg; az ellenreformáció, ahol azt tartották, hogy a legfontosabb dolgok nem nyilvánosak, titokban kell őket tartani, arisztokrata impulzusként lépett fel vele szemben. Ez a két impulzus azután megformálta a történelmi létesülést.

Ahogy a demokratikus, úgy az arisztokratikus impulzus is, bár vallási területen jelentkezett elsőként, hamarosan politikaivá is vált, hiszen az egész életet ennek megfelelően akarták megformálni. Ezt az arisztokrata impulzust, melynek legfőbb jellemvonása a szigorú titoktartás, a Páholy fogalommal foglalhatjuk össze, mely Angliából indult ki, és ugyanezen elvek alapján épült fel: „kevesek" akarják irányítani szigorú titoktartás mellett a „sokak" életét.

Az 1700-as években páholyok sokasága jött létre a világ különböző városaiban, melyek kiindulópontja Anglia volt, s ami innen kiindult, néhány év alatt behálózta egész Európát.

Mindeközben továbblépett a másik irány is. Jelentős ebből a szempontból az 1789-es év, amikor megjelentek a nagy demokratikus ideák: szabadság - egyenlőség - testvériség (ugyanakkor ne feledjük el, hogy ezek olyan ideák voltak, melyek az arisztokrácia irányából jöttek). Mindháromra mondhatjuk, hogy jogosult, de csak akkor lehet megvalósítani, ha a nekik megfelelő szociális organizmus megjelenik. Ami azonban a mai napig sem jött létre. Ezért nem ezek vannak jelen, hanem a hiányukból származó konfliktusok, amelyeket viszont ki lehet használni, hogy néhányan megvalósíthassák saját politikai érdekeiket.

Ami mára leginkább megvalósult, az egyenlőség, mint egyfajta jogérzés. Ezzel együtt ma egy olyan világban élünk, amikor minden jogot lábbal tipornak. A jogérzés egyre erősebb az emberekben világszerte, s emellett egy olyan politikai élet zajlik, ami minden jogot megszüntet, illetve pusztán papíron létezővé tesz. Tehát még az egyenlőség sem vihető keresztül a jogi szférán. A másik két ideát pedig kifejezetten pervertált formában alkalmazzák, méghozzá hihetetlen mértékben. A szabadság ideáját rányomják a gazdasági életre, a testvériség pedig egyre inkább a szellemi életre tolódik. Tudományos közösségről beszélnek, azt mondják, hogy az ember egymaga nem juthat megismeréshez. Azaz csak akkor juthat az igazság megismeréséhez, ha tagja a nevezett közösségnek.

Ez a három idea a mai viszonyok között csak konfliktusokat tud okozni. Ez az egyik oka annak, hogy Steiner a hármastagozódás ideáját a világba hozta, hogy ez a három ideál helyet találhasson.

Ha megnézzük ezeket, és a történelem egész áramlatában jelentkező polaritásokat, láthatjuk, hogy ezek a polaritások a szellemiből indulnak ki, majd behatolnak a politikába, és mára alászálltak egészen a gazdasági életig. Megtehetjük, hogy mindezt belehelyezzük az ötödik kultúrkorszak távlatába, melyben dűlőre kell jutnunk a gonosszal. Az egyik nagy konfliktusa ennek a kornak a Jó és a Gonosz ellentéte.

Minden polaritásnál egyensúlyra kell törekednünk. A polaritások felett fel kell ismernünk egy magasabb összefüggést. A könyvben szó esik más polaritásokról is: férfi és női szellem, Káin és Ábel, papi és szabadkőműves áramlat. Ezek a polaritások külsőleg nem leküzdhetők, ha előzőleg belsőleg, a gondolkodásunkban ezt nem tettük meg. Amíg azt gondoljuk, hogy a Jó és a Gonosz szemben állnak egymással, nem rendelkezünk megértéssel, benne maradunk egy pusztán dualista szemléletben. Korunk feladata, hogy erről az ellentétről valóságos gondolatokat alkossunk.

Amíg a jó ellentéteként gondolunk a gonoszra, nem jutottunk el a jó megragadásához.

Nincs örök ellentét, minden ilyen csak a tér-időben jelentkezik. „A világtervben minden jó" - mondta Steiner. - „A gonosz az időhöz tartozik, és aki azt gondolja, hogy létezik örök gonosz, az felcseréli az időt az örökkévalósággal." Fontos, hogy megragadjuk-e ezt a hármasságot:

1. Jó

2. Gonosz

3. Ezek felett álló szellemi egység

Az örökkévalóság a szellemnek, az idő a léleknek, a tér a testnek felel meg. És Steiner mindhármat megszólítja. A mi mai gyakorlati problémánk az, hogy könnyebb számunkra a teret és az időt, a testet és a lelket összeegyeztetnünk, mint egy tiszta tudatot kifejleszteni a szellem és a lélek különbségéről.

Ahogyan a geometriában megismertük, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, ahhoz hasonlóan más ellentétek is csak akkor tudnak találkozni, ha a végtelenbe eljutunk. A szellem leglényegesebb tulajdonságaként Steiner a végtelent adta meg. A végtelenben egység van. Amíg a jó ellentéteként gondolunk a gonoszra, nem jutottunk el a jó megragadásához. Meg kell kísérelnünk a jó végtelen fogalmát megteremteni.

Ha a történelmi áramlatokra gondolunk, arra kell figyelnünk, hogy az adott áramlatnak milyen hatása van a történelemben. Mert ha nem így teszünk, deprimált állapotba kerülhetünk, kilátástalannak fogjuk látni a helyzetet, és azt, hogy bármit tegyünk.

Azok a gondolatok, melyekkel ebben a könyvben találkozunk, hozzásegíthetnek bennünket, hogy Polzerhez hasonlóan a legnagyobb tragédiával szemben is képesek legyünk úgy megállni, hogy azt magasabb nézőpontból szemléljük. Ezt azáltal tehetjük meg, ha nem hagyjuk, hogy a dualitás fogságban tartson bennünket, ha képesek vagyunk felemelkedni a dualitás felett álló szellemi egységhez.

Kálmán István bevezetője az ünnepélyes könyvbemutatón

Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink, tisztelt Meyer úr!

A mai napra meghirdetett vernissage nem egyszerűen a most megjelenő könyvek bemutatása, hanem a Magyar Antropozófiai Mozgalom történetében egy pünkösdi ünnepi aktus. Szeretném ezt egy rövid visszatekintéssel igazolni. Amikor mi még huszonévesen az antropozófiai mozgalommal találkoztunk, Magyarországon kommunista rendszer volt, és egy illegális Antropozófiai Társaság működött. Antropozófiai irodalomhoz alig lehetett hozzájutni, nem volt lehetőség nyugatra utazni, a nyugaton élő antropozó-fusokkal kapcsolatokat ápolni. Kevesen tudtunk németül, néhány fordítástól eltekintve nem volt magyar nyelven antropozófiai irodalom.

A társaságban vezető szerepet vállalók: dr. Göllner Lajos, Szilágyi Jenőné, dr. Berend Endre, Dalmai Zoltán, Jankovics Lajos és Marica, Török Sándor kis csoportokban dolgoztak velünk, és így évtizedeken keresztül a bolsevizmus ellenére is megmaradt a szellemi kontinuitás. De az Antropozófiai Társaság története, és különösen az, ami Rudolf Steiner halála után történt a társaságban és a mozgalomban, az tabu volt. Ez volt az oka annak is, hogy Albert Steffenen, Marie Steineren, Guenther Wachsmuthon és az akkori elnökségi tagokon kívül nemigen ismertünk más neveket. Ita Wegmanról és Elisabeth Wreederől is csak elvétve hallottunk. Évtizedeken keresztül teljesen ismeretlen volt számunkra például Polzer-Hoditz gróf, Walter Johannes Stein, Eugen Kolisko, Daniel Nicol Dunlop és sokan mások Rudolf Steiner tanítványainak sorából.

A rendszerváltás során kiderült, hogy az antropozófia ezen úttörőinek munkásságát a nyugati országokban élő antropozófusok jelentős része sem ismeri. Csak a nyolcvanas, kilencvenes években jelentek meg életrajzok Rudolf Steiner legközelebbi tanítványairól, közvetlen munkatársairól, valamint ekkor került sor műveik új kiadására. Ebben jelentős úttörő munkát végzett Thomas Meyer, aki egymás után jelentette meg számos dokumentációval ellátott hatalmas biográfiai műveit Polzer-Hoditz, Helmut von Moltke, Daniel Dunlop, Walter Johannes Stein életéről és munkásságáról. Emmanuel Zeylmans van Emmichoven tizenkét évet dolgozott Ita Wegmanról írt háromkötetes könyvén (a negyediket most fejezte be).

Az első lépést annak érdekében, hogy az antropozófiai mozgalom úttörői Magyarországon is ismertté váljanak, Bistey Zsuzsa és munkatársai tették meg, amikor 2002 -2003-ban magyar fordításban megjelentették Emmanuel Zeylmans van Emmichoven Ita Wegman biográfiáját. A munka folytatódott, és a mai napon újabb fontos szellemtudományos műveket vehetnek kezükbe a tisztelt olvasók: Karl Heyer: A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa, Ludwig Polzer-Hoditz: Az európai közép misztériuma - mindkettőt az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest kft kiadásában - és Thomas Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz, egy európai című könyvét az Arkánum Szellemi Iskola kiadásában.

Az európai közép misztériuma, Polzer-Hoditz gróf legjelentősebb műve 1928-ban jelent meg, de csak hatszáz példány jutott el az olvasókhoz, a többi Marie Steiner tiltakozása következtében bezúzásra került. A könyv azóta sem jelent meg. A hatszázból egy példány egy magyar antropozófus magánkönyvtárába került, ahonnan én - nem akarom szépíteni a dolgot - eltulajdonítottam, azaz kikölcsönöztem, és miután kiderült, hogy évekig senki, egyetlen antropozófus sem érdeklődött utána, nem adtam vissza. Később vezeklésül egy tucat Steiner könyvet adtam a könyvtárnak.

Az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft közös kiadásában megjelent Ludwig Polzer-Hoditz „Az európai közép misztériuma", Karl Heyer „A nemzetiszocializmus lénye és szándéka" című könyve, valamint az Arkánum Szellemi Iskola kiadásában Thomas Meyer „Ludwig Polzer Hoditz, egy európai szellem" című életrajzi műve.

Részlet Polzer könyvéből:

„ Európa közepe: misztérium-tér. Megkívánja az emberiségtől, hogy ennek megfelelően viselkedjen. Annak a kultúrkorszaknak az útja, amelyben élünk, nyugatról jőve, kelet felé fordulva, ezen a téren vezet keresztül. A réginek itt metamorfozálódnia kell; Christian Rosencreutz kémiai menyegzője utal erre, az antropozófia megmutatja nekünk az utat. Minden régi erő elvész ezen a kelet felé vezető úton; nem tud keresztülhaladni ezen a téren anélkül, hogy a szellemből meg ne újulna. Ha mégis ezt akarnák tenni, pusztító erőkké válnának; katasztrófákat szülnének. Ebben a térségben csak emberismeretből, emberszeretetből és emberbátorságból születhet meg az, ami üdvöthozóan továbbhaladhat a Kelet felé."

(Ára: 2200 Ft)

Karl Heyer könyvéről írja Johannes Tautz:

„Csodálatos az a tisztánlátás, amellyel Heyer a németországi politikai fejlődést érzékeli. Már az okokban felfedezte a kihatásokat, és előrejelzését 1935-ben négy pontban foglalta össze: „1. Hitler a háborút jelenti. 2. Ezt a háborút el fogjuk veszíteni. 3. Csak ez által szabadulunk meg a nemzetiszocializmustól. 4. A nemzetiszocializmus csak akkor fog eltűnni, ha már az összes szörnyűsége a vakok számára is nyilvánvalóvá vált" (Aus meinem Leben - Életemről, Basel, 1990).

(Ára: 3100 Ft)

Thomas Meyer maga így ír az életrajzi könyvről:

„Életrajzot írni egy olyan formátumú emberről, mint Polzer-Hoditz, akinek egész működésében az emberiség szellemi-szociális fejlődése érdekében kifejtett magas fokú igyekezetet, kimunkált képességeket és előrevivő, gyümölcsöző tetteket találunk, igen nehéz feladatot ró az objektív és lényegi ábrázolás iránt elkötelezett íróra. (...) Szeme előtt egy életút szellemi lényege lebegett, amelyet semmiképpen sem ismerhetünk fel csupán az életfolyamat tetteinek, szenvedéseinek, lényeges és lényegtelen dolgainak összegzése által. Ebben az életábrázolásban inkább arra helyeződött a hangsúly, ami a jövő számára gyümölcsöző és meghatározó lehet."

(Ára: 3500 Ft)

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája és a megküzdés a gonosszal

az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban

1. Az örökkévalóság pillanata az Utolsó vacsorán

Leonardo da Vinci világhírű festménye nem csupán művészeti és kompozíciós tekintetben a Nyugat egyik legszebb és legmélyebb műremeke; ez az alkotás egyúttal újra és újra szembesíti a szemlélőt a gonosz jelenségével és rejtélyével is. Ez a gonosz a legkevésbé sem csak Júdás alakjában keresendő, jóllehet Júdás a gonosz különös reprezentálójaként látszik megjelenni. Csak a felszínes pillantás számára tűnhetne a festmény a jó és a rossz ellentéte kifejezésének, ahol a jó Krisztusban összpontosul és megoszlik a többi alakban, a gonosz pedig egyedül Júdásra korlátozódik.

Leonardo érettebb szelleme mindezt sokkal átfogóbban gondolta el, és művészlelke valami mélyebbet akart kifejezésre juttatni. Ez különösképpen akkor mutatkozik meg, ha összehasonlítjuk az elkészült festményt annak legjelentősebb előtanulmányával, amelyet ma a Windsor Castle Királyi Könyvtárában őriznek. Ezen az előtanulmányon azt a pillanatot ragadta meg Leonardo, amelyben Krisztus a megdöbbent tanítványokkal közli, hogy valaki áruló lesz közülük, és kimondja a szavakat: „Az lesz, akinek ezt a kenyérdarabot bemártom és odanyújtom." „És bemártott egy falatot, és odanyújtotta iskarióti Júdásnak, Simon fiának. És miután Júdás a kenyérdarabot átvette, beleköltözött a Sátán sötét hatalma." (János 13.26) A munka során azonban Leonardo eltért attól, amire eredetileg a hangsúlyt helyezte, hogy ti. Krisztus a kenyér-bemártás cselekedetével kinyilvánítja, hogy ki lesz az áruló; mégpedig egy látszólag egyszerű, mégis a kép mondanivalóját erősen megváltoztató módon járt el. A befejezett kép az ezt a pillanatot közvetlenül megelőző örökkévaló pillanatot rögzítette meg, amelyben még teljesen eldöntetlen az, hogy ki lesz az áruló, és amikor minden egyes tanítvány bárkire közülük és önmagára is gondolhatott. Ekkor volt az, hogy Péter, aki nem bírta sokáig elviselni a bizonytalanságot, áthajolt Júdás mellett Jánoshoz, a szeretett tanítványhoz, hogy kérdezze meg az Urat, kire gondol.

Ezt az örökkévaló pillanatot a János-evangélium ezekkel a szavakkal vezeti be: „Mondom nektek: valaki közületek el fog árulni engem. - Ekkor a tanítványok zavartan mind egymásra néztek, vajon kiről beszél." (János 13,21)

Ebben a pillanatban maga Júdás is egy megdöbbent és tanácstalan kérdező a jelenlevők között.

Mert mindeddig Júdás sohasem gondolt „árulásra". A külső „sikerek" elmaradása miatt egyre inkább kétségbeesve és a Krisztussal szembeni növekvő ellenségeskedés láttán azonban a tanítványokat egy olyan szituációba akarta sodorni, amelyben Krisztus teljességgel fennkölt hatalmának kellett volna megmutatkoznia az üldözőkkel szemben, amikor e hatalom kétségtelenné válik. Júdás ki akarta erőszakolni Krisztus hatalmának győzelmét. Ez volt a tévedése. Krisztus hatalmát túlságosan külsőleg értette, elszakítva attól a szabad döntéstől, amit az egyes emberlelkeknek kell tanúsítaniuk irányában.

Így ebben az örökkévaló pillanatban Júdásnak se több, se kevesebb oka nem volt, hogy az „áruló" kilétét illető kérdést önmagára vonatkoztassa, mint bármelyik tanítványra. E pillanatban minden tanítványnak a lelke legmélyét kellett megszólítania és a gonosszal saját magában szembenéznie. Ha ebben a pillanatban a tanítványok belső magatartásában különbségek léptek fel, az talán az volt, hogy Júdás alapjában véve a legkevésbé sem hitte, hogy Krisztus szavai az árulóról őrá céloznak. E pillanatban lehetőség szerint mindenki áruló.¹

2. Az Utolsó vacsora és annak szemlélője

De nemcsak a tanítványoknak kellett ezen a módon önmagukat belül megszólítaniuk. Aki belegondol, hogy az Utolsó vacsorát a refektórium, egy kolostor étkezőterme számára festették, amelynek egyik fala a festmény révén perspektivikusan meghosszabbodik, és aki belehelyezkedik az ott étkező szerzetesek egyikének helyébe, az észreveheti, hogy ahogyan a művész beleilleszti ebbe a térbe a festményt, azzal minden leendő szemlélőt is a festészettörténetben a gonoszra vonatkozó nyitott kérdés mágikus körébe akart bevonni.

Goethe Ahasvérusról, Krisztusról és Júdásról

(...) „Hadd beszéljem el, hogyan képzeltem ezt a mesét, és milyen értelemmel akartam megtölteni.

Jeruzsálemben élt egy suszter, kinek a legenda az Ahasvérus nevet adta. Ehhez az alakhoz drezdai vargám szolgáltatta a főbb vonásokat. Felruháztam őt egy céhtársának, Hans Sachsnak kedélyével és humorával, s alakját a Krisztus-szeretet vonásával nemesítettem meg. Nyitott műhelyében szívesen társalog az arramenőkkel, eltréfálkozik velük, és Szókratész módján gondolkodásra ösztökéli őket, ezért a szomszédok is, mások is szívesen időznek nála; farizeusok, szad-duceusok is be-benéznek hozzá, s tanítványai kíséretében talán a Megváltó is meglátogatja néha. A csizmadia, noha lelke csak e világ dolgaival törődik, megkedveli Krisztus urunkat, és szeretete főként abban nyilvánul meg, hogy a magasztos lényt, akinek lelkét ésszel fel nem éri, mindenáron igyekszik megnyerni a maga élet- és gondolkodásmódjának. Unszolja Krisztust, lépjen ki szemlélődéséből, ne járja az országot ilyen mihaszna semmittevőkkel, s ne próbálja a népet elcsalogatni a munkától és magához édesgetni a pusztába: a sokaság mindig izgatott, s ez nem vezethet jóra.

Az Úr is megpróbálja a vargát jelképesen kioktatni magasabb céljairól és eszméiről, ám a bárdolatlan ember nem fogadja be tanait. Mikor aztán Krisztus egyre nagyobb feltűnést kelt, közéleti személyiséggé válik: a jóindulatú iparos egyre élesebben, egyre hevesebben beszél a lelkére, bizonygatja, hogy ebből szükségszerűen zavargás, felkelés származik, és Krisztus maga is majd kénytelen lesz pártvezérként föllépni, holott nyilvánvalóan nem ez a szándéka. A továbbiakban, mint tudjuk, Krisztust elfogják, elítélik, s Ahasvérus izgalma a tetőfokra hág, midőn Júdás, ki látszat szerint elárulta az Urat, kétségbeesetten lép be műhelyébe, és jajveszékelve mondja el kudarcba fulladt tettét. Jézus követőinek legeszesebbjeivel együtt ugyanis Júdás szilárdul hitte, hogy Krisztus végül uralkodóként és a nép fejeként fog fellépni, így addigi érthetetlen tétovázása után erőszakkal akarta cselekvésre bírni az Urat, ezért ingerelte tettre a papságot, amely addig nem is mert erőszakosan eljárni. A tanítványok sem voltak fegyvertelenek és valószínűleg minden szerencsésen intéződött volna el, ha Krisztus maga meg nem adja magát, és nem hagyja hátra a legsiralmasabb állapotban tanítványait. De Ahasvérus nem indul meg ezen az elbeszélésen, sőt még jobban elkeseríti a szerencsétlen exapostolt, aki végül is nem lát más kivezető utat, mint hogy azonmód felakassza magát."

Goethe: Költészet és valóság, 3. rész, 15. könyv (ford. Szőllősy Klára)

Így olyan módon ábrázolta Leonardo da Vinci a grandiózus örökkévaló pillanatot, hogy nemcsak Krisztus összes tanítványa, hanem e képet szemlélő minden egyes ember is felszólítható legyen arra, hogy a gonoszra való valóságos hajlamát saját magában kikutassa.

Az Utolsó vacsora szemlélése közben tehát arra érezhetjük ösztönözve magunkat, hogy a gonosszal szembeni minden farizeusi magatartástól megtisztítsuk magunkat. Ez a magatartás abban áll, hogy a gonoszt mindig „kívül", „másokban" keressük, és felszínesen úgy véljük, hogy Júdás egy „bűnbak" volt a világban levő gonosz számára, bizonyos fokig a gonosz „tengelye", amelyet az azt körülvevő „jóknak", akikhez a farizeusok természetesen magukat is hozzászámították, meg kell fékezniük, le kell győzniük, meg kell állítaniuk és ki kell irtaniuk.

Így ösztönzi az Utolsó vacsora a megküzdést a gonoszra való reális hajlamokkal, a gonosz gondolatok iránti reális képességgel és a gonosz tettek lehetőségével, ahogyan azok minden emberi lélekben ott rejlenek. Erre teszi Leonardo a főhang-súlyt, és nem arra - miként még az előtanulmányban, amely számára csak kiindulópontként szolgált -, hogy valaki ezt vagy azt a gonoszságot külsőleg véghezviszi.

3. Júdás tette nélkül nincs Golgota

Azonban Krisztus az, aki a kenyérdarab át-nyújtásával alkalmat szolgáltat arra, hogy Júdást a sátán megragadja és csak most váljon valóságos árulóvá. Krisztus a döntő pillanatban visszahúzza védelmező kezét Júdástól, és csak innentől fogva lehet és kell is Júdás korlátolt Krisztusmegértésének akadálytalanul kitörnie. Mint már mondtuk, hiányzik Júdásból a belátás a Krisztushatás szabadság-karakterére vonatkozóan, és ezzel az a belátás is, hogy annak megértését csakis szabad módon lehet megszerezni és senkiből sem kényszeríthető ki. Ez a tévedés - e szót nem absztrakt értelemben véve, hanem úgy értve, hogy Júdásból valami alapvető valóban hiányzik Krisztus megértését tekintve - a kapuja a sátáni hatalomnak.

Volt-e Krisztusnak hatalma arra, hogy Júdás árulását megakadályozza? Kétségtelen, hogy megakadályozhatta volna Júdás árulását. De akkor hogyan történik maga az árulás? Elárulás nélkül lehetséges lett volna a Golgota? Miképpen mehetett volna végbe árulás, elítélés, keresztre feszítés, halál és feltámadás nélkül a Föld-történet legmagasabb, a halált legyőző szabadságtette? Júdás tette nélkül nincs Golgota!

A világtörténelmi színpadon, ahogyan azt a János-evangélium leírja, és ahogyan azt Leonardo da Vinci ábrázolja, mindenekelőtt kétféle dolog világosan kivehető: 1. A gonosz a világban végül is egy magasabb lény által (akit itt Krisztus reprezentál) jóváhagyott, helyeselt valami, ennélfogva nem létezik egy abszolút, azaz teljesen önálló gonosz. 2. Az igazi, magasabb jó a gonoszt magában foglalja, magában kell tartalmaznia, és nem pusztán dualisztikus módon a gonosz ellentétét jelenti. Ezért Krisztus a maga körébe befogadja a gonosz tett későbbi hordozóját is. És a krisztusi akarat az, amely Júdásban a sátáni hatalom akaratának érvényesülésére engedélyt ad.

4. Idő és örökkévalóság

Mindaz a jó, amely a gonosszal szembeállítható, még nem a teljes vagy inkább az igazi jó, amely a rosszat magában foglalja. Rudolf Steiner egyszer azt mondta erről az igazi, magasabb jóról, amely a „jó" és a „rossz" ellentéte felett áll: „Minden, ami a világtervben van, az jó, és a gonosz csak egy bizonyos ideig létezik. Ezért csak az hisz a gonosz örök létében, aki az időbelit ösz-szetéveszti az örökkévalóval. Így sohasem értheti meg a gonoszt az, aki nem emelkedik fel az időbelitől az örökké-valóhoz."²

Ez pedig egy harmadik döntő szempont a gonosz kérdésével kapcsolatban: a gonosz valójában csak az idő és az örökkévalóság e különbségének hátterével érthető meg.

Ez a különbségtevés azonban a nyugati emberiségen belül a konstantinápolyi zsinat (869) impulzusa révén éppúgy el lett mosva, mint a lélek és a szellem közötti különbség. Ezért ma minden egyes embernek küzdenie kell e különbségtevés tudatosításáért, ha a gonoszra vonatkozóan egy világos, megfontolt magatartást akar kialakítani magában. Aki örökkévalóságon csak egy olyan időt ért, amelynek nincsen vége, az még nem kezdte el ezt a küzdelmet, mert ezzel arról tanúskodik, hogy az örökkévalóságot még csak időbelileg képes elgondolni. Az örökkévalóság azonban az összes idő felett áll, és ily módon nem ragadható meg az időbeli fogalmakban mozgó gondolkodással. Ha az „örökkévalóságot" fel akarjuk fogni, akkor a „mulandóságot" nem ilyen vagy olyan jelenségnek, hanem magának az időnek kell tekintenünk. Ennek van kezdete és van vége, és nem azonos az örökkévalósággal, amely akkor is fennáll, ha minden idő eltűnt, amiként fennállt már azelőtt is, hogy az idő megjelent volna. Az örökkévalóság fogalmához nem jutunk el egy végnélküli időbeli továbbhaladással, hanem csak annak tudatosításával, ami minden keletkezéstől és elmúlástól (minden idő poláris alapminőségétől) függetlenül fennáll, elmúlhatatlan, keletkezetlen és elpusztíthatatlan.

Augustinus, a filozófus és egyházatya (354-430) volt az, aki az idő és az örökkévalóság különbségéről a legmélyebben, és talán a legvilágosabban gondolkodott.³ Tisztában volt azzal, hogy nincs értelme azt kérdezni: mit csinált Isten „az idő megteremtése előtt"? Mert akkor nem volt semmiféle „előtt". Augustinus erre a rosszul feltett kérdésre - amely egy időfogalmat feltételez az időtlenség megértéséhez egy pedagógiai és humoros válasszal felelt: pálcát faragott Isten a mihaszna kérdezők számára.

De megkérdezhetjük: mi történt Júdással a halála után, akinek tette szükségszerű volt a golgotai esemény számára. Erre a szellemtudomány egy grandiózus, egyeseknek talán meglepő választ ad.⁴ Nem volt „ideje" a megbánásra: a kereszthalál után felragadtatott az örökkévalóság történésébe (Ewigkeitsgeschehen), átélte a feltámadás ujjongását, amely az egész teremtésen -érzékileg és érzékfelettien - végigzúgott. A feltámadás-tett kihatásának ebben a közös átélésében a Júdás-lélek kigyógyult abból az egyoldalú Krisztus-megértéséből, amely a nagy következményekkel járó tettéhez vezette.

Augustinus az idő és az örökkévalóság különbségéről

„Nem teljes tévedésben vannak-e azok, akik azt kérdezik tőlünk: mit csinált Isten, mielőtt az eget és a földet megteremtette? (...)

Akik így beszélnek, nem értenek téged, Isten bölcsessége, Szellem fényessége. Nem értik, hogy miképpen létesül a tőled és a benned létrejövő. Igyekeznek az örökkévalót megragadni, de szívük még hiú, és csupán az egykor megtörtént és az ezután megtörténő dolgokhoz tudnak tapadni. Ki lehet képes arra, hogy egy kissé megálljon és egy keveset megragadjon a mindenkor szilárdan fennálló örökkévalóság ragyogásából, összehasonlítva azt a soha meg nem nyugvó idővel, és látva, hogy semmi sem mérhető hozzá.

Mikor értjük meg, hogy a hosszúra nyúlt idő csupán a sok-sok egymásra következő történés révén kapja meg hosszúságát, melyek azonban egyszerre nem mehetnének végbe? Nincs azonban semmi elmúló az örökkévalóságban, hanem jelenvaló abban minden. Ilyen abszolút jelenvalóság azonban nem jellemzi az időt. Ki ne látná, hogy minden múltbelit örökkön kerget a jövőbeli, és minden jövőbeli az elmúltakból lép elő, és hogy minden múlt és minden jövő abból teremtetik és nyeri eredetét, ami a mindenkor-jelenvaló? Visszatarthatja-e valaki az emberi szívet, hogy megpihenjen és lássa: az elmúlt és a jövendő időn a magában szilárdan álló, a sem nem a jövőbe tartó, sem nem a múltba térő örökkévalóság uralkodik. (...)

Ha azonban valaki izgága lélekkel visszatekint a régóta lefolyt időkbe, és csodálkozásba fog, hogy Te, mindenható Isten, aki mindent teremtesz és fenntartasz, ég és föld építőmestere vagy, miért voltál tétlen annyi számtalan századon keresztül, azelőtt, hogy e roppant művedbe bele-kezdtél volna: az térjen észre és figyeljen, mert csodálkozása tévútból fakad.

Mert hogyan is tudtak volna tovairamodni akkor a mérhetetlen századok, amelyeket Te még meg sem teremtettél? Hiszen Te vagy a századok okozója és megalkotója. Milyen idők lehettek volna azok, amelyek nem tőled kapták létezésüket? És miképpen haladhattak volna előre, ha még csak nem is léteztek? Ha tehát minden idők alkotója vagy, ámde lett volna már valamilyen idő, mielőtt az eget és a földet megteremted, akkor hogyan is mondhatnánk, hogy Te tétlenül várakoztál? Te hoztad létre magát az időt, így nem telhetett el semmilyen idő sem mindaddig, amíg az időt meg nem alkottad. Ha pedig az ég és a föld teremtése előtt nem is létezett idő, hiábavaló a kérdés, hogy mit csináltál akkor? Mert nem volt még „akkor", amikor az idő sem létezett.

Te nem is időben előzöd meg az időt, mert így nem kerülhetnél minden idő elébe. Te azonban minden múlt előtt már ott vagy található fenséges örökkévalóságod szakadatlan jelenével és fölébe magasodsz minden jövendőnek is."

Augustinus: Vallomások 11. könyv

5. Az 5-ös szám és az 5. kultúrkorszak feladata

De térjünk vissza Leonardo képéhez! Balról nézve Júdás az ötödik helyen ül.

Ha a fejeket nézzük, akkor Péter feje átnyúlik az ötödik hely szférájába. A számoknak nemcsak egy kvantitatív, hanem egy kvalitatív-lényegi oldaluk is van. Rudolf Steiner az 5-ös számról egyszer egy egészen más összefüggésben kifejtette: „Az 5 a gonosz száma. Ezt a leginkább akkor értjük meg, ha az emberre gondolunk. A maga fejlődése során az ember négyességgé alakult, és ezzel a teremtés egy lényévé (zum Schöpfungswesen)." (Értve ezen a fizikai test, az étertest vagy élettest [Bildekrafteleib], az asztráltest vagy vágytest és az emberi én négyességét, amelyben azonban az ént még mint alvó akaratcsírát tekintjük.) „Ha az ember csak négyesség maradt volna, akkor szüntelenül az istenektől lenne irányítva, természetesen mindig a jó felé; de önálló lénnyé sohasem fejleszthette volna ki magát. Azáltal lett szabaddá, hogy ötödik tagként megkapott egy képességet mint csírát. Ezáltal azonban szert tett arra a képességre is, hogy gonoszat tegyen. Mindenütt, ahol valami gonosszal találkozunk, ott az ötösség is megjelenik."⁵

E szavak értelmében van Péter is Júdás mellett, akivel részlegesen felcserélve helyét az ötödik helyre kerül, bizonyos tekintetben a számára teljesen megfelelő helyre. Júdás és Péter az egyedüliek a tanítványok közül, akiknél a gonosszal való megküzdés nyíltan kifejeződik. Ahogyan Júdás a gonosz tett reprezentálója lesz, úgy lesz Péter az árulásjelenetben az igazságot megtagadó gondolkodás reprezentálója. Júdás és Péter vonatkozásában beszélhetünk az ideiglenesen gonosz akaratról (amely Júdásnál egészen a tettig sűrűsödik) és az ideiglenesen gonosz gondolkodásról (amely Péter beszédében nyilvánul meg).

Látjuk Steiner szavaiból: a gonosz funkciója az embert illetően összefügg a szabadság kifejlesztendő képességével.

Egy olyan lény, amely csak jó tud lenni, az bizonyos értelemben arra van ítélve-kötelezve, hogy jó legyen, magában hordozza a jóságot, de eközben hiányzik belőle a szabadság. A jóság magasabb formája, amely a szabadságból szökken szárba, még nem elérhető számára. A jóságnak ez a magasabb formája azonban az, amelyet az emberlénynek ki kell fejlesztenie. Ennélfogva csak a szabad módon elért jó a valóban emberi jó.

A szabadság másfelől összefügg az emberi gondolkodással is, amely nem ismer semmi kényszerítést, noha a világban megváltoztathatatlan törvényekbe engedi bepillantani az embert, és így mutat neki egy utat a megváltoztathatatlannal való szabad kapcsolat irányában.

Az ilyenféle szabadságot Júdás még nem éli meg, és ez nyitja meg előtte a kaput a minden emberi szabadságot tagadó sátáni hatalom inspirációja felé.

Az 5-öst a szabadság számának is nevezhetnénk, vagy ahogyan egyszer Ernst Bindel tette, „a krízis számának" a döntés, a választás értelmében.

Ebben a vonatkozásban az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban az egész emberiség a „krízis" idejét éli. Ez a korszak tudvalevőleg 1413-ban kezdődött és 3573-ig tart. A szabaddá válásban minden egyes embernek el kell döntenie, hogy milyen hatalom mellé akar állni. Ezt azonban csak annak ismeretében döntheti el, ha egyúttal a gonosz megismerésére is törekszik. És éppen ebben - a gonosz megismerésében - rejlik Rudolf Steiner szerint az egész 5. korszak alapvető feladata. De ezt a feladatot nem kollektíven, hanem csakis individuálisan lehet megoldani. Steiner a Történelmi szimptomatológiában ezt így fejti ki:

„Ha meg akarjuk keresni a gonoszt az emberben, akkor azt nem a gonosz tettekben kell keresnünk, amelyeket az emberi társadalomban tapasztalunk, hanem a gonosz iránti hajlamban kell keresnünk, amikor valaki kedvét leli a gonoszságban. Először teljesen el kell tekintenünk az ilyen hajlamok következményeitől, amelyek egy adott embernél kisebb vagy nagyobb mértékben bekövetkeznek, a pillantást a gonosz hajlamokra kell irányítanunk. És akkor megkérdezhetjük: melyik embernél hatnak a gonosz hajlamok az Atlantisz utáni 5. periódusban, amelyben most élünk, vagyis az olyan hajlamok, amelyek ha hatásukban kifejezésre jutnak, akkor éppen a gonosz cselekedetekben olyannyira szemléletesen mutatkoznak meg; kiknél működnek tehát a gonosz hajlamok?

A választ erre megkapjuk, ha megkísérelünk elhatolni az ún. küszöb őréhez és igyekszünk valóban megismerni az ember lényét. Csak ekkor fog adódni számunkra válasz. Ez a válasz pedig így hangzik: az Atlantisz utáni 5. periódus kezdete óta a tudatalattiban minden egyes emberben ott rejlenek a gonosz hajlamok, a hajlam a gonoszságra.

Éppen abban áll az ember belépése az Atlantisz utáni 5. korszakba, a mostani kultúrperió-dusba, hogy az ember felveszi magába a gonoszságra való hajlamot. Radikálisan, de nagyon helyesen mondva a következő fogalmazható meg: nincs olyan bűntett a világon, amelyre minden egyes embernek a maga tudatalattijában -amennyiben az Atlantisz utáni 5. korszakhoz tartozik - ne lenne hajlama, legalábbis valami hajlama. Hogy vajon egyik vagy másik esetben a gonoszra való hajlam külsőleg egy gonosz cselekedethez vezet-e, az teljesen az egyéb körülményektől függ, nem ezektől a hajlamoktól. Látják, kényelmes igazságokról nem szólhatunk, ha éppen manapság kendőzetlenül ki kell mondanunk az igazságot az emberiségnek."⁶

Ha valaki elég mélyen foglalkozik magában a gonoszra való ilyen hajlamok témájával, az e lelki hajlamok mögött egy adott ponton beleütközik bizonyos objektív szellemi lények tevékenységébe. A szellemtudomány mint Luciferről és Ahrimánról beszél róluk.

Így éppen a gonosszal való megküzdés a bensőnkben objektív-reális szellemi lények elismeréséhez vezet el, amelyek bizonyos módon belehatni igyekeznek az emberbe, ami ártalmassá is válhat, ha az ember nem helyez határokat elébük. Ezt azonban csak úgy tudja megtenni, ha nem riad vissza attól, hogy ezeket a lényeket - a Biblia az egyiket Sátánnak (Ahrimán), a másikat Ördögnek (Lucifer) nevezi - egyre pontosabban megismerje. És csak akkor, ha egyúttal összekapcsoljuk magunkat azzal a lénnyel, aki a Golgotai Misztérium által kilépett az időfelettiségből, és aki az emberlelket a tér és idő világából az időfelettiség és gonoszfelettiség világába akarja elvezetni, tekinthetünk bele magába a világtervbe, amelyben - „minden jó".

A 20. század eseményeire való tekintettel, ahogyan azok a közvetlen jelen eseményei is, minden ember ösztönözve van arra, hogy a gonosz kérdésével komolyan foglalkozzon. Nem utolsósorban azok, akik még a legkevésbé sem éreznek indíttatást arra, hogy saját bensőjükben a gonoszra való hajlamot kikutassák, hanem ehelyett csakis a többi emberben keresik azt. A „kívül létező gonosz" zajos és szakadatlan megbélyegzése azonban nem egyébnek a jele, mint a rémült menekülésé a bennünk létező gonosz elől.

Ebből a menekülésből lép ki az, aki az év e különös idején elmélyed egyszer az Utolsó vacsorában, amit Leonardo da Vinci az emberiségnek hagyott örökül.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europáer 6/6, 2002. április

Jegyzetek

1. Krisztus nemcsak átnyújtotta a falatot Júdásnak, hanem az áruló kilétét azonnal és egyértelműen meg is nevezte. Ezt a János-evangélium így írja le (13,27): „És Jézus azt mondta neki (Júdásnak): Amit tenni akarsz, azt tedd meg hamar! -Az asztalnál ülők azonban nem értették, hogy miért mondja ezt neki." Vagyis a tanítványok a falat átnyújtására rögtön következő felszólítást először egyáltalán nem hozták közvetlen kapcsolatba a lelkükben égő kérdéssel, hogy Jézus az „árulót" kire értette. Ezt bizonyítja az ehhez kapcsolódó mondat is: „Egyesek azt hitték, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, Jézus azt akarta mondani: Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre, vagy pedig, hogy adjon valamit a szegényeknek."

2. GA 107, 1909. március 22.

3. Augustinus: Vallomások 11. könyv

4. Wilhelm Pelikan: Lebensbegegnung mit Leonardos Abendmahl, Dornach, 1988, 52. o. - Ebben a jelentős, végrendeletszerű műben Pelikan felhívja a figyelmet a R. Steiner által megadott karmikus összefüggésre Júdás és Augustinus között. De munkája hátterében az a Friedrich Rittelmeyer által közölt benyomás is meghúzódott, ami 1917. áprilisában ötlött fel ez utóbbiban, amikor R. Steiner berlini előadásciklusát tartotta (A golgotai misztérium megismerésének építőelemei GA 175), hogy Júdás és Leonardo da Vinci között karmikus összefüggés van. Ez az összefüggés az előadóval való szóbeli beszélgetés során megerősítést nyert.

5. GA 101, 1907. szeptember 15. - A zárójelben közölt magyarázat Ernst Bindeltől származik, akinek könyvéből idéztük ezt a helyet. Bindel: Die geistigen Grundlagen der Zahlen, Stuttgart, 1988, 55. o.

6. GA 185, 1918. október 26.

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

„Te fogod az embert feláldozni, amely engem körülburkol"

A most közétett Júdás-evangélium és Leonardo Utolsó vacsorája

Hogy Dan Brown A da Vinci-kód című regényével szinte egyidőben jelent meg első alkalommal a Júdás-evangélium, abban a kor szellemi helyzetére nézve egy mélyen jelentős szimptómát kell látnunk. Ezt egy rövid vizsgálódásban szeretném bizonyítani.

A feltehetően a II. század közepén vagy végén keletkezett és mindeddig csak angol nyelven kiadott¹ Gospel of Judas Krisztus elárulóját új fényben mutatja be. Júdás nemcsak mint a tizenkét tanítvány egyike jelenik meg, hanem mint egy olyan személyiség, aki tragikus és különleges szerepére Krisztustól kapott mélyreható felkészítést. „Te ki fogsz emelkedni a többiek [a tanítványok] közül", mondta neki Krisztus. „Mert te fogod az embert feláldozni, amely engem körülburkol." Az ilyen szöveghelyek révén megmutatkozik az, hogy ez az evangélium éles különbséget tesz a kozmikus Krisztusszellem és az általa birtokba vett emberi burkok között, és Júdást mint e különbség ismerőjét ábrázolja, amelyet később a katolikus egyház egyre inkább a felismerhetetlenségig elmosott. Ebben és egyéb tekintetben is Júdás evangéliumát a gnosztikus filozófia és misztika hátterével kell tanulmányoznunk. Ennek az evangéliumnak a Jú-dása jól ismeri a gnózis és annak nagyszerű eon-tanának gondolati formáit.² Így azt mondja Krisztusnak: „Tudom, hogy ki vagy és hogy honnan jöttél. Te Barbelo halhatatlan eonjából [birodalmából] jössz." Krisztus másfelől a tanítványokhoz az emberi individualitások különbözőségeinek tudatából beszél, amelyeket ő - ahogyan ezt már Platón a Timaioszban tette - a csillagokkal hoz kapcsolatba. Azt mondja: „Hagyjátok abba, hogy vitáztok velem. Mindnyájatoknak megvan a saját csillaga." És Krisztus így szól Júdáshoz: „A te csillagod térített rossz útra téged." Ez annyit tesz: Júdás örök individualitásának feladatai közé tartozott, hogy eljátssza azt a szerepet, amit valakinek - árulóként - el kellett játszania. Mert Krisztust a tanítványoktól, akikből ő gyakran beszélt - egyszer az egyikből, máskor a másikból - alig lehetett megkülönböztetni. Mint Rudolf Steiner említi, könnyen összetéveszthették volna őt a töb-biekkel.³ Ezért a belső körből valakinek meg kellett mutatnia az üldözőknek az igazi Krisztust.

Krisztus Júdásnak mondott utolsó szavai így hangzanak: „Lásd, minden elmondatott neked.

Emeld tekintetedet a magasba, figyeld a felhőt és a fényt abban, és a csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amelyik vezérli őket, a te csillagod." És erre ez következik: „Júdás felpillantott és látta a fénylő felhőt, és belépett abba."

Júdás és a gonosz rejtélye az 5. kultúrkor-szakban

Ez a most publikált (töredékes) szöveg alkalmat ad arra, hogy a gonosz rejtélyét, amivel a Jú-dás-individualitás különleges módon összekapcsolódott, új fényben lássuk. A gonosznak a világtervben szükségszerű funkciója van. De csak mint engedélyezett gonosz működik. És éppen ezt ábrázolja Leonardo da Vinci az Utolsó vacsorában. Azt a pillanatot, mielőtt maga Krisztus a gonosz működését kiszabadítja, amikor odanyújtja Júdásnak a falatot, ami Jánosnál így olvasható (13,27-28): „És miután ez a falatot átvette, beleköltözött a sátán. És Jézus mondta neki: Amit tenni akarsz, azt tedd meg hamar! - Az ott ülők közül azonban senki sem értette, hogy miért mondta ezt neki."

Leonardo festményén Júdás az ötödik alak balról számítva, akinek a háta mögött áthajolva a negyedik helyen ülő Péter feje látszik, aki Jánoshoz fordul. Amíg az Atlantisz utáni 4. korszaknak -Steiner szellemtudományos kutatásai szerint - a születés és a halál rejtélyét kellett megoldania, az ötödik korszaknak a gonosz kérdésével kell konfrontálódnia. Ez a mi időszakunk nagy problémája, és Júdás alakjának ezért van benne különös jelentősége.

Júdás és Leonardo da Vinci

Ha visszaemlékezünk az Europaer-ben már korábban bemutatott (6/6, 2002. ápr.) karmikus ösz-szefüggésre, ami Júdás és Leonardo da Vinci személye között áll fenn, akkor különös súlyt kap az, hogy szinte egyidejűleg jelenik meg a Júdás-evan-gélium egy regényszerű támadással Leonardo mesterművét illetően, és alig meglepő, hogy Júdás alakját is megtámadják, mégpedig a modern evangélikus teológia oldaláról. A Baselben tanító Ekkehard Stegemann Júdást egyszerűen fiktív alaknak tekinti.⁴

Rudolf Steiner ismételten rámutatott arra, hogy egy földön kívüli szemlélő számára az egész földi lét értelme semmi másból nem lenne jobban megérthető, mint Leonardo Utolsó vacsora című festményéből. Kifejeződik benne az, hogy a Föld evolúciójában hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet, a szabadság és a gonosz, és hogyan fonódnak össze ezek egymással.⁵

Ez a kettős támadás, részben A da Vinci kódé Leonardo festménye ellen, részben a modern teológiáé, amely kétségbe vonja Júdás személyének létezését, mélyrenyúló szimptómája annak, hogy a jelenkori emberiség mennyire kevéssé hajlik arra, hogy a kor legnagyobb problémájával - a gonosszal történő konfrontációval - bátran és a megismerés erejével szembenézzen.

A da Vinci kód és a mélyértelmű Júdás-evangé-lium egyidejű megjelenése (és nem kevésbé az a

törekvés, hogy Júdást „fiktív alaknak" tekintsék)

ezt a konfrontációt mégiscsak ösztönözhetné.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europáer 10/8, 2006. június Jegyzetek

1. The Gospel of Judas, National Geographic, Washington, 2006.

2. Rudolf Steiner kitűnő bevezetést nyújt a gnosztikus alapszemléletbe a Krisztus és a szellemi világ című ciklusának első előadásában, GA 149

3. Pl. az 1913. december 10-i előadásban, GA 148

4. Bazkulturmagazin, 2006. május 3., 4. old.

5. Lásd pl. az 1911. november 4-i előadást: Die Evolution von Gesichtspunkte des Wahrhaftigen, GA 132 H

^ugrás az oldal tetejére

Claudia Törpel

Dan Brown a Da Vinci kód című könyvéhez Leonardo Utolsó vacsorája és Dan Brown Uterus-keresése

Dan Brown teremtett valamit: regénye, A da Vinci kód a több, mint negyvenmilliós eladott példányszámával kirobbanó sikerré („megaseller"-ré) lett, amelyet időközben parádés szereposztásban meg is filmesítettek. Hogy ez a regény ennyire sikeres, azt nemcsak az izgalmasan megírt sztorinak köszönheti, hanem mindenekelőtt néhány provokatív tézisének, amelyek Jézus Krisztus életére vonatkoznak. Ezek a maguk robbanóanyagát abból nyerik, hogy a könyv előszavában Brown azt a benyomást kelti, hogy itt reálisan létező és komolyan veendő dokumentumok felfedéséről van szó.

A következőkben a hatszáz oldalas regénynek csak egy lényeges pontját akarjuk érinteni, azt, ahogyan Dan Brown értelmezi Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című művét. A híres falfestmény, amelyet a művész a 15. század végén alkotott a milánói Santa Maria delle Grazie dominikánus kolostor számára, Jézus Krisztust tanítványai körében ábrázolja a pészach előtti estén, az utolsó közös étkezésen. Az a pillanat látható a képen, amikor Jézus kimondja e szavakat: „Valaki közületek elárul engem." Ezzel teljesen különböző reakciókat vált ki, amelyekben megmutatkozik minden egyes személy saját temperamentuma és jelleme. Leonardo itt az eleven jelbeszéd (testbeszéd) mesterének bizonyul, amely az embereket individualitásukban és a közösségen belüli összefüggésükben ragadja meg. Mindenkor ámulva álltak a kép előtt a látogatók, így Goethe is, csodálva a kifejezőeszközök gazdagságát, amellyel Leonardo a személyek saját jellemvonását meggyőzően kifejezésre juttatja. A kép eszméje úgy tárulkozik fel, ha engedjük magunkra hatni a kiegyensúlyozott kompozíció egészét: különbözőségeik ellenére is a tizenkét lélekminőség, amelyeket a tizenkét tanítvány reprezentál (Júdásé is), egy szerves egész-szé illeszkedik össze, mégpedig a tizenharmadik személy révén, aki mind perspektivikusan, mind pedig lelkileg-szellemileg a közepet képezi, amely felé minden irányul.

Leonardo találó jellemzésének köszönhetően az apostoloknak még egy nevezetes elrendezése is lehetséges, ahogyan ezt egy másolaton találták, amelyet Leonardo egyik tanítványa készített. Ami Jánost, Pétert és Júdást illeti, akik egy hármas csoportot alkotnak Jézus Krisztus jobb oldalán (azaz a szemlélő számára balra), ezek magatartását a János-evangélium egyik epizódja alapján értelmezhetjük: a 13,2-30 szerint Péter megkéri azt a tanítványt, „akit Jézus szeretett" (vagyis Jánost), hogy kérdezze meg az Urat, ki az áruló. A festményen János, aki Krisztus mellett van ábrázolva, odahajol Péterhez, amikor Péter megérinti a vállát és a kérdést a fülébe súgja. Ez a történés Júdás háta mögött játszódik le, aki előrefelé elhúzódva az asztalra támaszkodik, jobb kezében egy pénzes zacskót tartva, és pillantását mereven Jézusra szegezi, akiről úgy érzi, hogy a legbensejébe belelát. A szituáció rendkívül drámai, annál is inkább, mert Péter a jobb kezében, amelyet a csípőjéhez szorít, egy kést markol meg. Leonardo nem minden hátsó szándék nélkül éppen Júdást János és Péter közé ülteti, úgyhogy neki hallania kell, amit Péter Jánosnak mond. Leonardo ezt a jelenetet annyira hihetően adta vissza, hogy a három szereplő hitelességéhez semmi kétség nem férhet. Ehhez jön még az, hogy a tradicionális elképzeléseknek megfelelően Jánost női arcvonásokkal ábrázolja. Külső alakjának lágy, elmosódó formái, odaforduló, odaadó testtartása és imára kulcsolódó kezei kihangsúlyozzák lényének bensőséges és érzékeny mivoltát.

Most nézzük Dan Brown variánsát: a kiindulópont az az elképzelés, hogy a vacsorát bemutató képen nem úrvacsorai kelyhet látunk. Ezt azzal magyarázza, hogy Leonardo ismerte a kehely szimbolikus jelentését, amely a nőiségre vonatkozik. Ezt a nőiséget azonban Dan Brown szerint Leonardo nem mint kelyhet ábrázolta, hanem rejtjeles, kódolt(!) formában, mégpedig - lássatok csodát - mint nőt! Ez a nő pedig, aki itt János helyett ül Krisztus mellett, Mária Magdolna lenne, aki Brown történelmi verziója szerint egy királyi vérből való asszony, aki állítólag Jézus Krisztussal házasságra lépett, sőt, egy gyermeket is szült neki. Mária Magdolna ezenfelül azonos jelentésű lenne a Szent Grállal. „O volt a szent edény, ő volt a kehely, amely felfogta Krisztus királyi vérét", amennyiben Mária Magdolna Krisztustól teherbe esett. „A Szent Grál Mária Magdolna..., Jézus Krisztus királyi utódainak anyja", olvassuk a regényben. Hogy Mária Magdolnában Jézus női pandanját, kiegészítőjét kell látnunk, és hogy Leonardo festménye a férfi és női mivolt fizikai egyesülésének, összekapcsolódásának titkát jeleníti meg, a könyv szerint abban is megnyilvánul, hogy Jézus egy felfelé mutató háromszög formájában van ábrázolva, amely a férfi mivolt szimbóluma lenne (mint „rudimentális fallosz"), míg a közte és Mária Magdolna közötti tér lefelé mutató háromszöge a női mivoltra utalna.

Leonardo képén Péter azért viselkedik úgy, mert Krisztusnak az a szándéka volt, hogy Mária Magdolnát tegye meg egyháza vezetőjévé. Ez váltja ki Péter méltatlankodását, aminek folytán odahajol Mária Magdolnához és a kezével fenyegető mozdulatot tesz, „mintha a torkát akarná elvágni".

Még akkor is, ha mindezt egy szórakoztató gondolatjátéknak vesszük, amely a katolikus egyházon belüli kizárólag férfiak által viselt méltóságokat kérdőjelezi meg - mindennek Leonardo festményéhez semmi köze nincs. Eltekintve attól, hogy a Péterből kiinduló fenyegetés láttán az állítólagos Mária Magdolna nyugodt és higgadt reakcióján csodálkoznunk kellene, teljesen tévesnek tűnik az, hogy Leonardo da Vinci János ábrázolásáról lemondott volna. Ami pedig a Grált illeti, ez csak Krisztus halála és feltámadása által kapja meg a maga értelmét. A Grál-történetnek ezt a szellemi oldalát egyszerűen mellőzi a regény, és fel kell tennünk azt a kérdést, hogy Dan Brownban tulajdonképpen tudatosodott-e, hogy regényhőse valójában nem a Grált keresi, hanem a női Uterust, amire a „nőiséget" (mi több, az „isteni nőiséget") redukálja. Sigmund Freud örömét lelte volna ebben.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europaer, 10/8, 2006. június

A cikk megjelenése után az Europaer folyóirat következő számában (10. évf. 9/10. sz., 2006. júl/aug.) egy olvasói levél jelent meg az íráshoz kapcsolódóan. Szerkesztőségünk közlésre érdemesnek találta, mivel fontos további szempontokra hívja fel a figyelmet ebben a sokat vitatott témában. I

Rolf Cantaluppi (Basel) olvasói levele Claudia Törpel „Dan Brown A da Vinci kód című könyvéhez" írása kapcsán

A da Vinci kód című könyv és film hátterében valószínűleg többnek kell állnia, mint amit Claudia Törpel leír, még ha fáradozását természetesen korrekt megfontolásaival együtt antropozófiailag helyesnek is mondhatjuk. Ezért arra szeretnék ösztönözni, hogy valamivel mélyebben hatoljunk bele ebbe a témába. Építsük tovább a korábbi könyvekben lefektetett fundamentumon, így többek között a megemlített A szent Grál, A da Vinci kód és, sokkal átfogóbban, azoknak a számos kísérőkönyveknek alapján, amelyeknek írói

és írónői gyakran egyetemi címet mondhatnak magukénak, a következő téziseket: Mária Magdolna Jézus Krisztus felesége volt és Jézus Krisztus gyermekeinek anyja, akik azután megalapították a Meroving-dinasztiát, és akik egyenes ágban egészen a mi korunkig jelen vannak. Így Jézus Krisztus csupán egy ember lenne, jóllehet egy nagyon magasan álló és rendkívüli ember. Ezzel a keresztelő a Jordánnál váratlanul teljesen a semmibe foszlik. A halál a kereszten csak színlelés volt kábítószer segítségével, és a keresztről való - még idejében történő - levételnek köszönhetően és ellenszerek alkalmazásával Jézus életét megmentették. Majd a család Dél-Franciaországba költözött és, mint mondják, a zsidó királyi ágat vitte tovább a Merovingokba.

A könyv és a film a Louvre igazgatója, Jacques Sauniére nevén keresztül ügyesen kapcsolatot teremt Rennes-le-Chateau-val. Az ott 1885-től működő Béranger Sauniére abbé széleskörűen ismert volt rejtélyes tevékenykedéséről: bizonyos tájterületek kutatása, megmagyarázhatatlan képességek, egy Mária Magdolnának szentelt templom önhatalmú felépítése, kapcsolatai Európa-szerte, egyebek között a Habsburgokkal. Francois Mitterrand, aki nagyon magas fokú szabadkőműves, 1981-ben felkereste az egykori lakhelyet és a templomot Rennes-le-Chateau-ban. Így jött képbe, bár indirekt módon, Rennes-le-Chateau; a hely, ahol a vizigótok kincsekkel teli fővárosa állt. A könyv Rosslyn Chapel-ben ér véget, amely nem egy egyházi, hanem egy fontos páholyközpont. A film, másképp mint a könyv, Mária Magdolnára helyezi a hangsúlyt, mint a csupán emberi Jézus Krisztus utódainak megszülőjére, és Sophie Neveu-t kifejezetten a Mária Magdolnától a Merovingokon át folytatódó királyi ág utolsó leszármazottjaként mutatja be. A film egy Mária Magdolna-vízióval fejeződik be az üvegpiramisban a Louvre udvarán. Nagyjából ennyi az a jelenleg a nyilvánosság számára előadott téma, amit korlátlan eszközök segítségével belevertek a fejekbe. A filmben, amely csak gyenge változata a regénynek, feltűnik a szuggesztív és erőteljes kihangsúlyozása Jézus Krisztus dinasztikus ágának, aki egyszerű ember volt, Mária Magdolna tőle származó lányán át, a Merovingokon át Sophie Neveu-ig; éppígy szó van még a Templomos-rendről és Prieuré de Sionról mint védőhatalomról. Ha figyelembe vesszük az egész világra kiterjedő eszközbevetést a könyv és a film érdekében, akkor teljes joggal megkérdezhetjük: nem sokkal több húzódik meg mind emögött?

Amikor a rómaiak Kr. u. 70-ben Jeruzsálemet lerombolták, a frigyládát nyilvánvalóan nem találták meg, de a templom kincsét kimutathatóan magukkal vitték Rómába. Éppígy bizonyítható, hogy Alarich vezetésével a vizigótok Róma meghódítása után, Kr. u. 410-ben sok egyéb mellett ezt a templomi kincset is elszállították. A nyomok elvesznek a vizigótok akkori fővárosában, a fennsíkon Rennes-le-Chateau-nál. Mária Magdolna Dél-Franciaországban halt meg, és a fenti tézis szerint Jézus Krisztus is ugyanitt halt meg.

Menjünk most vissza Jeruzsálembe! Ott erőfeszítések történnek, hogy Jeruzsálemet és távolabbi környezetét megtisztítsák az araboktól, miközben az egész, magát civilizáltnak nevező világ hallgat, szándékosan félre néz. Az alkalmazott eszközök nem ismernek határokat, és az emberi jogokat bakanccsal érvényesítik. Vannak információk, miszerint léteznek tervek és az anyag már készen áll, hogy a salamoni templomot újra felépítsék. Ehhez azonban feltétlenül szükség van a templomi kincsekre. Tekintsük hát végig egyszer az alkalmasint felénk közelítő forgatókönyvet, és nézzük a konzekvenciákat:

Az évtizedek óta folyó kutatás a templomi kincs után sikerrel járt, mert már tudjuk lokalizálni. A (hamis) sírt - szorgalmasan kutattak utána -, a nem a kereszten, hanem Dél-Franciaországban meghalt Jézus Krisztus sírját „megtalálták". Mit fognak akkor a világ lakosságának tudtára adni a kontrollált és uniformizáló tömegmédiák egész hatalmával? Egészen egyszerűen azt, hogy Jézus a júdeai királyok ágának tagja volt, aki Franciaországban közvetlen utódokat hátrahagyva e királyi ágat továbbvezette. A kiválasztott nép dinasztiája közöttünk él. Akkor a kereszténység számára Krisztus mint Isten fia a semmibe vész, egyszerűen feleslegessé válik, kiiktatódik. A magát kereszténynek nevező egyház a maga hívő közösségét már így is eléggé elbizonytalanította, ezt mintegy előkészítve.

Szolovjevre utalva (Az Antikrisztus története) megkockáztatom kimondani, hogy igen hamar tanúi lesznek a következőknek. A templomi kincsnek köszönhetően feltámad a templom Jeruzsálemben. Az újjáépített jeruzsálemi templom, az Új Jeruzsálem lesz a centruma az Új Világrendnek.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europáer, 10. évf. 9/10. sz., 2006. júl/aug.

^ugrás az oldal tetejére

Emil Bock

A hármas Mária-titok - A testiség nézőpontja

A testiség nézőpontja

Emil Bock alábbi szövege egy 1950-ben elhangzott előadássorozat harmadik része. A lejegyzett változat megtartotta a szóbeliség közvetlenségét. A katolikus egyház 1950-ben hirdette ki Mária testi mennybemenetelének dogmáját, Bockot ez késztette előadássorozatának megtartására.

Ma Mária alakjának legmélyebb és rejtéllyel teli titkáról, a máriai testiség titkáról fogunk beszélni. Mária történelmileg, fizikailag megtestesült alakját valójában Mária testi mennybemenetelének nemrégen (1950-ben, a ford.) kihirdetett dogmája állította a Mária-kultusz előterébe. Máriára eddig tulajdonképpen még mindig mint egy égi-földi transzparensre tekinthettünk. Nem kellett feltétlenül az egyszer Palesztinában testet öltött emberi személyiségre ránéznie az embernek, hanem át tudta tekinteni és figyelemmel telten érezni az ég lelkét, az ég királynőjét, aki változó képekben a kereszténység előtti időkben is a hívők lelke előtt állt. De az új dogma ezt az alakot úgyszólván végérvényesen a fizikailag testet öltött Mária-alakjában sűrítette össze. Jóllehet az első pillantásra nem világos, hiszen testi mennybemenetelről, az égi glóriába való testi befogadásról van szó, és itt ennek a Mária-lénynek a földi inkar-nációban hordozott testiségére gondolunk.

Ez a dogma különösen a protestantizmusban váltott ki nagy megrázkódtatást, ahol nemcsak val-lásosan élnek, hanem azt a fajta gondolkodási módot szokták meg, amely mindig távol akarja tartani a szellemet az anyagtól. Idővel beletörődtek a világszemlélet kettősségébe, ahol szétesett a szellem és az anyag, és ahol vallásos érzésekkel és fogalmakkal ugyan, de majdhogynem pogány érzülettel a földi testiség szféráját érintették. És most ez az új dogma a vallással hirtelen nagyon energikusan belenyúl a földi testség és matéria szintjébe. Igen, sőt kihirdették, hogy ez a dogma tulajdonképpen a döntő lökés a materializmus és nihilizmus ellen. Ténylegesen ez a dogma rendkívüli világnézeti jelentőségű, nehézsége viszont nem egyedül abban áll, hogy most felvetett egy új problémát, hanem hogy ugyanakkor akadályt állított ezen probléma valódi megoldása elé. A dogma felvetett egy kérdést, amely döntő a keresztény világnézet jövője számára: felemelkedik-e az ember egy olyan világszemlélethez, ahol az anyagban megragadja a szellemet és átalakítja a földi matériát, vagy megakad az absztrakcióban? Katolikus oldalról most már részletes teológiai-exegetikus vizsgálat is csatlakozott az új dogmához, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a protestáns hitvallás tartalmazza „az emberi test feltámadása" címet is, anélkül, hogy világos elképzeléssel kutatták volna a szellem és az anyag viszonyát. És néhány katolikus teológus egy filozófiát kezdett el kifejleszteni a következő módon: a keresztény megváltás nemcsak az ember lelkére vonatkozik, hanem vonatkozik az egész emberre, tehát a testre is. A Keresztény Közösségben tevékenykedők számára mindez alapvető: kultusz és transzszubsztancia, tehát az átváltozás titkának csak egyféle értelme van az oltárnál, ha abból indulunk ki, hogy megtörténik a szellem hatása az anyagra, a földi szubsztanciára. Ezt a Keresztény Közösségekben soha nem kérdőjelezték meg, és az egész munkát nem kezdtük volna el, ha nem láttunk volna mindehhez egy utat. De most előttünk áll az a szükségszerűség, hogy ezen archimédeszi ponton át kell rendezni az egész materialista világnézetet, mivel nem lehet hirtelen elkülönítetten a hús feltámadásának csodájáról, a resurrectio carnis-ról beszélni, és egyébként pedig egy olyan világképet rögzíteni, amelyben az anyag megragadhatatlan és a szellem nevetségesen jelentéktelen, nincs hatalma, az anyagra is csak csekély befolyást gyakorol.

Mennyire fontos, hogy egyáltalán felvetődött ez a probléma, ugyanakkor azonban az egész protestáns teológiát szét fogja zúzni ezen a területen. Csak egy kiút marad: visszamenni a reformáción túlra -vagy egy pillantást vetni előre és komolyan venni azt a perspektívát, amelyet Rudolf Steiner életművén keresztül nyitott meg, amelyben az ember mint gondolkodó és megismerő ember a kereszténység legmélyebb misztériuma elé tud lépni. Röviden szólva: az eddigi hagyományos kereszténység, ahogyan főleg a protestáns teológiában manifesztálódott, mindig a lelki területen marad. De a lelki csak a lelkire tud hatni, nem pedig a testire. Csak amikor felemelkedik az ember a lelkiből a szellem valóságához, akkor jut az ember egy emelettel magasabbra, ugyanakkor egy emelettel mélyebbre, mivel a szellemi tud hatni a testire. A szelleminek, ha az ember reálisan érti, van ereje hatni az anyagra. De a katolikus világ számára a 869-es dogma lehetetlenné tette a reális szellemihez, mint az emberlény legfőbb tagjához való hozzáférést. Ezután az emberlény csak testből és lélekből áll. De ha a testiségre addig a fokig hat, hogy a testit ki tudja ragadni a halálból, hogy egy testi feltámadáshoz, egy testi mennybemenetelhez vezet, akkor valahol meg kell ragadni a szellemit. A katolikus nézet szerint nem tud szellemi lenni, ami az individuális emberben él, hanem csak az a szellemi, amit az egyház reprezentál, azaz egyedül az egyház szellemisége képes csodálatos módon hatást gyakorolni a fizikaira, tehát az átlényegülésre, feltámadásra, testi mennybemenetelre. És ebből az az érdekes állapot keletkezik, hogy ezen a módon, ahogy egy csoda által megtörténik a test megváltása és átalakulása, a legmélyebb materializmusban rekedhetünk meg. A leginkább ismert körökben úgy képzelik el azután a testiséget, mint fizikait, ha az ember Mária testi mennybemeneteléről beszél. Jóllehet a hivatalos dogmatikus megfogalmazás óvatosabb, nyitva hagy minden ajtót mind a materialista, mint talán egy eljövő spirituális nézet számára is, de hagyják hogy történjen, hogy a legtöbb ember a dolgokat olyan reálisan képzelje el, amennyire csak lehet, miként Krisztus vérének és testének átváltozását is durván, azaz materiálisan képzelik el, habár ez nem áll az egyház hivatalos kihirdetéseiben. Ez egészen világosan látható. Ha követjük főleg a jelentős jezsuita teológusok írásait a katolikus folyóiratokban, amelyek megkísérlik megalkotni az új dogma fogalmait, láthatjuk, hogy itt világosan arról beszélnek, hogy az egész kereszténység értelmetlen, ha nem tételezünk föl egy szellemi erőt, amely a teljes embert, tehát az ember testét is áthatja. Végre visszakerül a látókörbe ez a gondolkodási-lehetőség. És Mária mennybemenetelét tekintve azt mondják, hogy Mária a testi megváltás első példája. Amit az emberiség a jövőben csak az utolsó ítéletnél fog megtudni, az egy különös kegyelmi csoda által itt egy máriai előmegváltásban megtörtént, és már a megváltás egésze a testiségig valósággá vált. Összességében az emberiségnek még hosszú utat kell bejárnia, amíg ez a esemény az egyedi esettől az egész emberiségig eljut.

De azután tovább filozofál az ember és egy akadályba, mint egy látszólag megoldhatatlan problémába ütközik: Máté evangéliuma leírja, amint Nagypéntek délutánján, amikor Krisztus a kereszten függött és meghalt, földrengés támadt, a földrengés hatására kinyíltak a sírok, a holtak felemelkedtek sírjaikból és megjelentek az emberek. Tehát a Máté evangélium ábrázolása szerint már Nagypénteken végbement a testi feltámadás, ahol az emberek, akiknek a legkisebb kapcsolatuk sem lehetett a Krisztus-eseménnyel, hirtelen feltámadnak sírjaikból. Ez a legkirívóbb materializmus megnyilvánulása, mert ha az ember a Máté evangéliumot ezen a helyen így érti, igazolja, hogy ebből a folyamatból csak materialista elképzelés ábrázolható. Itt nem olyan jelenetről van szó, ahol a sírok megnyílnak és a csontok egymáshoz illeszkednek. A lélek felindulásával sokkal inkább egy szellemi esemény válik érzékelhetővé, amely ténylegesen áthatotta a Golgota egész környezetét. És amennyiben az ember ezt nem érti meg, és a Máté evangélium ábrázolását tisztán fizikailag érti, egyidőben érzékelhetetlenné teszi, amit Mária testi mennybemeneteléről mint máriai előmegváltásról mondtunk.

Súlyos kérdés: hogyan lehet valódi értelmet nyerni a folyamatból, amely Mária mennybemenetelénél ténylegesen lejátszódott? A mi feladatunk csak az lehet, hogy a kérdésnek pozitív értelemben utánamenjünk. És ebben az értelemben a mai bevezetésben éljünk egy javaslattal, hogyan lehet talán a jövőben a krisztus általi megváltás hatását elképzelni az emberiség testiségére.

A materialista korszak eredménye, hogy az ember, ha az emberi testiségről beszélünk, csak a fizikai testre gondol, tehát arra, amit az ember halála után a koporsóba fektetnek, és elégetik vagy eltemetik. Ebből a pontból hosszú ideig nincs kiút, ha az ember nem ismeri fel valamilyen formában az emberi testiség sokrétűségét, és ha nem kezd el foglakozni alapfogalmakkal, amint azt Rudolf Steiner kifejlesztette az antropozófiában, és szívesen keresgélni valamilyen más utat. Az ember testisége, az ember burka nemcsak fizikai test. Még az ember lelke sem igazán önmaga, hanem egy testburok, amelyben a szellemi emberlény lakik. És a lélektest és a fizikai test között van még az élettest, a képzőerőkből fonva, amelyek szervezetünket élve tartják és folyamatosan újra felépítik. Ha az ember elképzeli, hogy testiségének hármas összhangjában van lélekteste, életteste és fizikai teste, azután már egy lépéssel közelebb került ahhoz a lehetőséghez, hogy a szellem - legyen ez az emberé, egyes szellemi lényeké vagy az emberi éné, amely kapcsolatban áll a magasabb hatalmakkal, akiknek segítségét kérte - hat a testiségre. Mert a szellem, amit szellemi ideálként magunkban hordozunk, ugyanakkor hat a lélektestre, azonnal érthetővé teszi ezt. Nem elképzelhetetlen, hanem közvetlenül is megtapasztalható, hogy önuralommal, tervszerű munkával az ember egy bizonyos fokú rendet tud teremteni lelkében. De az sem elképzelhetetlen, hogy a hatások annál mélyebbek, minél magasabban kapcsolta össze őket kegyelettel telten az ember a szellemmel, úgyhogy azután a szellem végül nemcsak a lélektestre, hanem az élettestre és a fizikai testre is tud hatni. Ugyanakkor először nagyon nehezen képzelhető el a mai ember számára, hogy a szellem átalakítóan tudna belenyúlni a szilárd földi testiségbe, a csontvázba. Fizikai testünk valójában nem csupán szilárd állapotú részekből áll, hanem mind a négy elem megvan benne: a szilárd, a folyékony, a légnemű és a meleg, a vérszerű. A hőtestre, amelyet magunkban hordozunk, a szellemi a lelkin keresztül egészen közvetlenül bele tud hatni. Így igazán nem nehéz elképzelni, hogy a szellem az ember testét fokozatosan át tudja hatni és át tudja alakítani.

De az ember szelleme - miként ezen a napon is megbeszéltük, tulajdonképpen még fölötte van. Amire gondolunk, amikor „ént" mondunk, az egy provizórikus elem. Mégis az, amit énként magunkban hordozunk, legyen még oly csíraszerű is, dolgozik a három burkon, és olyan mértékben, amint a három burkon dolgozik, átalakításával bele tudja vinni a földi valóságba saját magasabb lényének hármasságát. Az ember, aki a bűnbeesés következtében gyenge és bűnös, alkalmatlan hogy ezt saját erejéből végrehajtsa. Ha a kegyelemmel, Krisztussal való összekapcsolódással lehetővé válna az ember számára, hogy lélektestét megragadja egészen a szellemből, majd a halál után vagy a halál pillanatában az, amit lelkileg kiemel a tömör testiség burkából, már nemcsak lélektest, hanem az emberlény első megváltott tagja lenne: a szellemlélek. Ez az, amit az antropozófia szelleménnek, Manasznak nevez. És lehetősége lenne az embernek, hogy a Krisztus-erő segítségével megragadja a szellem által az élettestét is, majd a halál pillanatában nem csupán az éterikus vagy élettest oldódna ki a fizikai testiségből, hanem egy átalakított, átszellemesített étertest lenne ott, amelyet nem győz le a halál feloldó kényszere, hanem elragadja azt a haláltól. És ez lenne az életszellem, ahogyan az antropozófia nevezi, amely kifejezés Pál leveleiben is előfordul. És ha végül az embernek lehetősége lenne, hogy a szellemerők által kegyelemmel telien a fizikai testet is megragadja és áthassa, akkor a halál után a holttestet a sírra bízná, de ezen kívül a test átszellemesítésének eredményeként lenne egy nem rothadó szellemtestisége, a szellemember.

Kérem, képzeljék el egyszer csak tisztán mint feltételezést, hogy létezett korábban olyan ember és létezni fog a jövőben olyan ember, aki a lélekorganiz-mussal meg tudja figyelni, ami a halál pillanatában vagy a halál utáni fejlődésben az érzékfölöttiben történik. Majd nem csupán az válik láthatóvá, hogy az elhunyt arca milyen vonásokat vesz fel fizikailag, hanem az is, amiből egy megdicsőült fény tükröződik, amely fény gyakran a halottak arcára simul, és akkor az ember észlelni fogja, ami a testből kiszabadult. Az ember látni fogja a feltámadás és a mennybemenetel titkának kezdetét. Amikor Krisztus meghalt a kereszten, már voltak a földön emberek, -még ha talán csak kettő vagy három - akik látták, ami a megváltás csodájából a vérrel kifolyt: hogy ott egy átalakított élettest szabadult ki a fizikai burokból, mint egy megváltott test-tag, mint az örökkévaló élet. És három nap múlva, húsvét reggelén, felemelkedett a szellemtest is, egy átváltozott fizikai, egy földi anyagból kiszabadult testi szellemalak, egy szellemi testalak mindabból, amit átadtunk a föld mélyének. Amikor Mária is meghalt, az emberek ennek a halálnak a szellemfolyamatait érzésszerűen vagy világos alakban észlelték. Ezen alapul Mária mennybemenetelének ősi apostoli legendája.

Ezen az úton és egészen függetlenül minden dogmatikaitól az ember talán nyer egy kezdeti és sejtésszerű megértést Mária mennybemenetelének misztériumáról.

Most fel kell tennünk a kérdést, miként jött létre csíraszerűen Mária életrajzában, hogy a szellem meg tudta ragadni és át tudta hatni a sokrétű testiséget. Ehhez át kell térnünk a fogalmi elemekről az ábrázolás elbeszélő formájába. Egyébként erre a kérdésre csak úgy kapunk választ, ha Lukács és Máté evangéliumában a két karácsonyi történet ábrázolásából és a még sok ember számára meglepő és szokatlan, sőt talán idegen tényekből indulunk ki, hogy ott két különböző szent családról és egészen különböző eseményekről beszélnek. Az események elbeszélését ezen keretekben csak vázlatszerűen és csak a témát érintve ábrázolhatjuk. Közelebbiről „A gyermekkor és az ifjú Jézus" című könyvben lehet utána olvasni.

Lukács és Máté evangéliumának mindkét karácsonyi történetében egészen különböző eseményekről van szó. A pásztorok egy kisdedet imádtak, aki nem azonos azzal, akinek a királyok ajándékaikat fölajánlották. És ezért két Máriával is van dolgunk. Ha magától értetődően tartjuk szem előtt ezeket a történeteket, csak akkor nyílik meg az út, hogy egyszer a gondviselés alakjait olyan világosan megismerjük, mint ez a világtörténelemben semmi más módon nincs meg.

A szűz-szülés és a feltámadás mindkét rejtélye mögött a Krisztus-titok lebeg. A szüzesség a szülésnél még jelen lehet, mert a régi kozmikus ártatlanság élő maradt úgy, hogy a fogantatásba és a szülésbe a Szent Szellem hatott bele. De a szüzesség nem egy ember érdeme; a sors és a természet kivételes ajándéka. A feltámadás ezzel szemben, - és ezzel függ össze a mennybemenetel rejtélye - csak olyan vívmány lehet, amiért mi a feltámadásra azt a kifejezést használjuk, hogy Krisztus legyőzte a halált, hogy győzelmet aratott a halál felett, ami feltételezi, hogy egy harc előzte meg. A római egyház ezt a két misztériumot, a szűz szülést és a feltámadás misztériumát, átvitte Jézustól Máriára. De itt két különböző Mária-alakkal találkozunk, miután az a tiszta, szűz lélek, aki a gyermeket a betlehemi barlang jászolában gondozta, nem az a Mária, aki Jánossal a kereszt alatt állt, aki ezután Jánossal Ephesusban időzött, aki Jeruzsálemben éltes asz-szonyként halt meg, és akinek halálánál az apostolok, bárhol voltak is a világban, olyan hatalmas élményük volt, mint lett volna akkor, ha a Jozafát völgyének ezen a helyén összegyűltek volna és együtt nézték volna közvetlen közelről, ami azután Mária mennybemenetelének legendájában megtalálható. A két Máriánál egy emberiség-polaritásról van szó, ahogyan ez működik a két fiúgyermeknél is, akiknek születését a karácsonyi történetek tudatják velünk.

A gyermek, akinek születéséről a Lukács evangélium mesél, az a gyermek, akinek születése a földi sors legelső kezdetét jelenti. O nemcsak fiatal lélek, hanem egyáltalán a legfiatalabb lélek, mivel ami ennek a kisdednek a lelkében fénylik, még soha senkinek a sorsát nem élte át a földi testiségben. Zavartalanul hozza le a földre azt az égi szférát, amelyre soha nem vetült a földi bűnbeesés árnyéka. Ez éppúgy egyszeri, mint az a tény, hogy Krisztus emberformát öltött. Ez az, amelynek soha nem volt és soha nem lesz összehasonlítási alapja az egész világtörténelemben. És a lukácsi Mária, aki Zimmermann fiatal felesége Nazarethből, aki egy vallási rendbe és a nazarethi esszénus közösség szokásaiba beágyazódva él, átlényegült a kisdedtől, hiszen ő is egészen fiatal lélek. Amikor egyébként egy ember megszületik, már sok történeti előzményt és sorsterhet hoz a földre magával. Aki a megismételt földi élet gondolatát fel tudja fogni, magától is megérti. De a lukácsi Mária lelkisége egy tiszta égi lény, és ezért éppúgy tisztán-elfogadóan adja át magát az égi Sophiának és szívbölcsességben fénylően annak, ami az égből sugárzik.

A másik oldalon van a kisded, akiről Máté evangéliuma mesél. O nem olyan fiatal lélek. Inkább az emberiség legidősebb lelke, egy egészen érett lélek, aki már végtelenül sok sorsot és földi eredményt hordoz magában. Amikor aztán a három király eljön keletről a gyermekhez, egy ősi bölcsesség-áramlat reprezentánsaiként jelennek meg, akiket mindig az a lény vezérelt, aki ebben a Jézus-gyermekben fénylik. Évezredek háláját adták át ennek a gyermeknek, mert ez a gyermek évszázadok óta az emberiség adományozója és vezetője. A gyermek szülei sem gyermeki-fiatal lelkek, hanem öreg lelkek. A betlehemi lakóhelyű apa annak a Dávidnak és Salamonnak az a fia, aki Izrael királya lett volna, ha a nép nem vesztette volna el királyi méltóságát és szabadságát. O a népből azoknak a csendes trónkövetelője, akik hisznek ennek a dinasztiának az újjáéledésében. Ezért nem egy egyszerű, gyermeki férfi, mint a nazarethi Zimmermann, hanem a nép vezetői számára az az ember, akire mindenki figyelt. Éppúgy Mária is öreg lélek volt, akit a templomi papság adott hozzá. Egész fiatalságát Jeruzsálemben töltötte templom-szűzként, és nevelői csodálkoztak azon, hogy a gyermek minden szava fölülmúlja a világ minden bölcsességét. De ez nemcsak a szívbölcsesség kifejeződése volt, hanem a tudásé és a gondolkodó erőé is. Már sok sorsot foglalt magában.

A jövőben egyszer valóban menjünk bele ezen két karácsonyi történet különbségébe, amelyeket soha nem fogunk tudni a legnagyobb bölcsességgel sem összegyűjteni, mert áthidalhatatlan ellentmondást hordoznak magukban. Az ember előbb tanulja meg szeretni a gondviselést, hogy ezt a két áramlatot össze tudja vezetni: az egyik a paradicsomi-büntetlenség sors nélküliséggel - a másik sorseredményként bemutatva sok elért vívmányt, elszenvedettet, megharcoltat. És valóban a Krisztus-élet mindkét misztériumára vonatkozik, a szüzességre és a feltámadásra, akkor is, ha csak érzelmileg fogjuk fel, a két Máriára is, hiszen az egyik olyan szüzességet hoz magával, hogy anyaként is szűz marad , mialatt a másik mindkét feltételt hozza, részesül a feltámadás misztériumában, amelyet azonban először kell kivívnia.

Vagy másként kifejezve: a Lukács evangélium anyai Mária lényében paradicsomi szüzesség van, egészen tisztán az ősi múltból - a másik Máriában az újonnan elért szüzesség lehetősége van meg, ha az ember a sötétségen áttör ismét a fénybe.

Abban a reményben színezzük tovább a két Mária életének eseményeit, hogy ezekből a képekből azután fogalmak is keletkeznek egy mélyebb megértés számára.

A lukácsi Mária gyermekien tiszta szülei teljesen ismeretlen, névtelen „egyszerű" emberek, akiket egyáltalán nem érintett meg az akkori modern kultúra. Ez érvényes magára Máriára is. Sokkal fonto-sabb, hogy a paradicsomból származik, mintsem hogy egyáltalán voltak szülei. Amikor a bibliai események kezdődnek, egy bizonyos Zimmermann felesége, aki önmaga is egy fiatal, gyermeki lélek és Nazarethben az esszénus vallásos rend alatt álló településen él. Tiszta szolgáló szeretetben folyik ennek a két embernek az élete. Egyáltalán nem gondolnak magukra, és képtelenek még az egoizmusra. Egy bizonyos tavaszi pillanatban azután az az élménye van Máriának, hogy megjelenik neki Gábriel arkangyal. Ez az a mód, ahogy számára tudatossá válik fogantatása. Gábriel arkangyal, a születés arkangyalának alakjában mutatkozik meg számára a szellemi világ, amelyből egy szellemi-lelki lénynek kell fogannia. És amint fogantatása tudatossá válik számára, először megy át paradicsomi-büntetlen lelkén valami, mint egy földi sors-sejtelem.

Ugyanakkor ehhez az élményhez egy ösztönzés kapcsolódik, hogy induljanak útnak, hagyják el egyszer Nazareth bezárt világát, és menjenek Júdeába az idős Erzsébet rokonhoz. Koncentrált formában képzett sorsot él ott át, amely mélyen beleivódik lelkébe. A következő hónapokban átéli János gyermek, Zakariás pap és felesége, Erzsébet fiának születését. Már Jeruzsálem város közelsége és a tény, hogy Zakariásnak Ain-Keren , ahol feleségével lakik, és Jeruzsálem között ide-oda kell ingáznia, hogy papi szolgálatát teljesítse, sorsot mutat Mária számára. És valóban sorsot képez, amikor azután férjével, Józseffel a népszámlálás miatt Nazarethből Betlehembe kell menniük, ahol a sziklabarlangban, az ősi hagyományos helyen megszüli a kisdedet. Így a sors tiszta lélek-lényében egyfajta én-csírát képez. Az agg Simeon kihirdeti a templomban, ahol a régi rend szerint Mária bemutatja a gyermeket: „Egy kard fog átmenni lelkeden." A lélek egészen más állapotba kerül, hogy az ember a paradicsomból nem szállhat le a földre anélkül, hogy a fájdalom, a nehéz sors régiójába be ne lépjen. Ennek ellenére mindig el kell képzelnünk, hogy Mária szívéből egy pillanatra sem hátrál meg az őseredeti égi tisztaság. Mindent ebben a bölcsességben dolgoz föl, amit számára a sors hoz. Legyőzi a lelke. Nem vonja ki magát a fájdalom érzéséből, a nehézségek érzéséből, de világos arany fényt tud vetni rá, mert lelkét egészen átengedi az égi lénynek. Maga a világbölcsesség aranyosan fénylő világosságot önt szívébe.

A következő 12 évben a gyermek Nazarethben nő föl, és Mária figyeli a gyermek fejlődését, aki egyébként először ismeri meg a földet, és mint egy égi álomból fokozatosan egy földi tudatba kell belenőnie. De különös módon ebben az időben egy új sors jelenik meg azáltal, hogy egy másik család visz-szatér Egyiptomból, hogy a két család együtt él, és hogy a két gyermek mintha az ősidőkből mágnesesen vonzották volna egymást: egy egészen fiatal és egy egészen idős lélek. Egy emberiség-polaritás. És a két Mária hasonlóan rejtéllyel teli barátsággal kapcsolódik egymáshoz. Testileg talán ugyanolyan idősek, de belülről egy egészen fiatal és egy egészen öreg lélek polaritását testesítették meg. Amit egymásnak mondanak, az olyan, mint az ég és föld közötti beszélgetés.

Azután jön a rejtéllyel teli Húsvét ünnepe Jeruzsálemben, amikor a lukácsi gyermek 12 éves. A gyermek eltűnik, és csak három nap múlva találják meg a szülők a templomban ülve. De teljesen átalakulva találják meg. Most egy olyan elem beszél belőle, amit a szülők eddig csak a másik gyermeknél érzékeltek. Nem veszett el szívjósága és szívbölcsessége, amely közös tulajdonság az anyjával, de hirtelen arról tud gondolkodni és beszélni, amit a másik, valamivel idősebb gyermek mondhatott és kinyilváníthatott. Most már nemcsak a csöndes szívbölcsesség beszél belőle, hanem az emberiség egész élettapasztalata, amely előtte e másik gyermekből is beszélt. Ez viszont egy rejtély elé állítja a fiatal anyát, aki még nem nőtt föl ehhez a feladathoz, és ebben a helyzetben különösen fontos, amikor az evangélium azt mondja, hogy Mária megőrzi lelkében a fiúgyermek szavait és felkavarja, mivel ez az új nyelv az első pillanatban nem érthető számára. De amint felveszi szívébe a gyermek beszédmódját, és átvilágítja egy égi inspiráció aranyfényével, elkezdi megfigyelni, miről van szó. Összefügg ezzel, hogy a másik gyermek ezen esemény óta elhallgatott a jeruzsálemi templomban. Már nem beszélt, és rövid idő múlva megbetegedett és meghalt. A valóságban egyesült a lélekszerű lukácsi Jézus és a salamoni Jézus gyermek egészen egyszerű lénye. A fiatal anyának ezt át kell élnie, és meg kell próbálnia megértenie. De erőt kap ebből, amikor megérti. És a földből hozza elő, ami világosságként feltámad benne. Ez ugyanazon a napon történik, talán néhány nappal az idősebb gyermek halála után, úgyhogy kapcsolatot mutat a két haldokló lélek, a fiatal Mária és a salamoni Jézus között. Együtt mennek át a szellemi világba.

Ha megkérdezzük, vajon Mária mennybemenetelének titka vonatkozhat-e már erre az eseményre, nem kell teljesen tagadni. Mivel az intenzív sors egy olyan észerőt képzett a tiszta lelki lényben, hogy a halál után vagy a halál pillanatában már megtörténhet valami a feltámadásból és csíra is keletkezhet valamiből, ami nem megy a magasabb szférákba a halál után, hanem tovább tud élni azzal, ami a földön történik. Mert a mennybemenetel titka azon alapul, hogy a lélek egy olyan erőt vívott ki, hogy tud az égből a földre hatni a halál fölött.

A lukácsi Mária élete átváltozott formában folytatódik a másik Mária életében. Hogyan lehetséges ez? A lukácsi Mária fájdalommal megszerzett sorslényegének eseményei elkísérik a földön és vele élnek, és így tudja teljesíteni az égi segélyszolgálatot. Ott van a fia, aki most így átváltozott. Ott van a másik Mária, aki elvesztette fiát, aki most birkózott meg ezzel a sorsrejtéllyel. És itt segít inspirálóan a Mária-lélek, aki elhagyta a földet. De általa segít az a lény, aki inspirálta a Mária-lelket már földi élete alatt: maga az égi bölcsesség. És ez a segítség elkíséri most a náráreti Jézust is további útján.

A Máté evangéliumban ábrázolt Mária egy olyan családból származik, amely nem a névtelenség csendjében élt, mint az a család, ahonnan a lukácsi Mária származik. Nagyon jól ismerjük a szülők nevét. Ok Joachim és Anna, akik jelentős szerepet játszanak az apokrif evangéliumokban. Két idős ember, akik a természet rendje szerint már nem számolhatnának gyermekáldással. Itt is belejátszik valami, mint egy régi büntetlenség-titok. És azután a szülők templomszolgálatra ajánlják föl a gyermeket, mint a különös és váratlan sors ajándékát. Már a negyedik életévétől mint templomszolga nő föl, és környezetében mindenki csodálkozott ennek a léleknek az okosságán, bölcsességén, érettségén. Ezután következik az esküvő, amelyet a nép érdekében tartanak meg a betlehemi Józseffel, mert az egész nép jövője attól függ, vajon lesz-e fia ennek a férfinak, aki most a királyi nemzetség utolsó sarja, akiben trónörökösként reménykedhetnek, ha valamikor visszaállítják Dávid királyi birodalmát. Ezért házasodik össze a betlehemi József egy lánnyal a templomból, és az első fiú, aki megszületik, természetesen felkelti mindenki figyelmét, aki külső értelemben a messiási jövőre, tehát Salomo dinasztiájára van beállítva. Jön a három király, de Heródes rávetíti árnyékát a történetre, József és Mária útnak indul a kisdeddel Egyiptomba. Hosszú évekig Heliopoliszban vannak, az ősi szent helyen. A gyermeknek és a szülőknek is kapcsolatuk van az egyiptomi beavatottakkal, a heliopoliszi papokkal, akik talán csak mint betelepülők éltek ott azóta , de sokat hordoztak magukban a múltból, és ki tudták fejezni azt. A visszatérés után Mária és József a kisdeddel együtt eltűnik a haza, Názáret névtelenségébe - ezalatt születik egy másik gyermek. Dramatikailag részleteiben ez minden. Názáretben szigorú külső viszonyok közt olyan családként kell élniük, akikre ráirányul a nép figyelme. Egy esszénus kolóniában élnek, akik vagyonközösséget ápolnak, alap-életszabályukhoz tartozik a földi tulajdonról való lemondás és szegénység. Senki sem tudja, hogy ez a család itt merült alá. Máriának egészen más életmódot kell megszoknia. Ez sorssá válik, gazdag tapasztalattá és érettséggé. Az elkövetkező években az élet még számos gyermeket ad nekik.

Azután azonban meghal a nagy család apja, aki már idős volt, és Mária özvegy lesz. Azután elszenvedi azt az óriási megpróbáltatást, hogy legidősebb fia a húsvéti történet rejtéllyel teli összefüggésében meghal, amely történetből a másik Jézusgyermek oly átváltozva kerül elő. A lukácsi Mária is meghal, aki, el tudjuk képzelni, az idősebb Máriának csodálatos támasza és segítsége volt, hogy beletaláljon ebbe a szokatlan életmódba, még ha ez a segítség talán egyszerűen csak ennek a csöndes barátnőnek puszta jelenlétében is állt. Amikor az özvegy az idősebb fia halála fölött szomorkodott, meg kellett tapasztalnia, hogy éppen lelkének ezen fájdalma tette alkalmassá a meghitt Mária-lélek befogadására, aki most már testileg nem áll ezen az oldalon, de akinek közelségét folytonosan érzi, mint egy fényt, aki továbbra is segít megértenie a drámai sorseseményt, és aki áthatotta őt. A sors továbbra is súlyos. Egy egészen mély kapcsolatot nyer az elhunyt Mária fiához, habár nem ő hozta világra. De ez a mély kapcsolat abból ered, hogy a gyermekben most az az én él, akinek az idősebb fiú alakjában egyszer életet ajándékozott. Így ő az anyja, de nem fizikai, hanem belső, mélyebb értelemben. Ez a fiú azután 12 és 30 éves kora között mélyen megragadó élményeket él át - ezt Rudolf Steiner ábrázolja -, amely által gyújtópontjává válik annak az állapotnak, amelyben annak idején az emberiség az éggel szemben állt. Átéli az összes régi szent hagyomány végét, az üresjáratot a zsidóságban, a pogányságban, a dekadenciát is, amely az esszénus rend hatalmába kerítésével fenyeget, és ez a három nagy kiábrándulás emberiség-fájdalmat ír lelkébe. Mária vele együtt érez mindent, miután a másik Mária halála óta van egy olyan érzőképessége, egy lelki ereje, egy szívlehetősége, amely előtte ilyen módon egyáltalán nem volt.

Amikor Jézus 30 éves lett, tehát a 30-as évei karácsonya körül, egy olyan esemény történt, amelynek különös jelentősége volt saját maga és Mária számára is. Ebben az időben olyan mélyen megérettek benne az emberiségtapasztalatok Istentől teljesen távoli volta, amelyet gyújtópontként egyesített magában, hogy több napra elhúzódó beszélgetésben el tudta mondani anyjának. Bizonyos tekintetben letette a ránehezedő terhet, és miután Mária részesült ezekben a tapasztalatokban, egész lénye átváltozott, mert a fájdalom, amely nem személyes, hanem emberiségfájdalom volt, a fiúból átment a mostoha anyára. Most ez az érett Mária-lélek, amelyben előtte már oly sok emberiségsors koncentrálódott, feltárult, és a lukácsi Mária égi lelke már nem csupán fölötte lebeg, hanem egyesülni tudott az ő magasabb lénytagjával. A két Mária eggyé válása megtörténik. Ezentúl így testesül meg ez a csodálatos paradicsomi égi lélek a salamoni Mária öreg lelkében. És mivel ez megtörtént, Mária testiségében is átváltozott. Egy ember-én, amely a fájdalom által érkezett meg, itt egy olyan érettségi fokot ért el, hogy érettsége nyomot tudott hagyni a testiségben. De nem egyedül saját képességéből tudta ezt, hanem egy magasabb erő, a szeretet ereje működött közre fentről, úgy hogy - amint éppen utána olvasható Rudolf Steiner ábrázolásában - megtörténhetett a szüzesség visszaállítása a testiségbe. Ezen a ponton azt látjuk a Mária-biográfiában, amint belenyúl a szellem a testiségbe és megváltoztatja. A paradicsom helyreállítása, a szüzesség helyreállítása: ez egy kép, egy előkép lehet minden ember számára. A lukácsi Mária nem kivívta paradicsomi büntetlenségét, ez a természet ajándéka, és nem lehet előkép. De az a szüzesség, amelyet a már 44-45 éves Mária vívott ki fájdalmával, ez jövőcél, amely felé minden ember törekedhet, mert ez az erő nem ajándék, hanem megszerzett. Ilyen képekben az ember talán jobban megértheti a saját rész és a kegyelem közötti viszonyt, mint a teológiai definíciók által. Mivel a lukácsi Mária lénye átáramlik a másik Máriába, az az isteni is bele tud hatni, amelyet a lukácsi Mária hordozott: az égi Sophia. Ezentúl Máriát mint embert kell elképzelnünk, aki nemcsak a leggazdagabb földi tapasztalatokkal rendelkezik, hanem lépésről lépésre kaphatta meg az égi bölcsesség inspirációját.

A karácsonyi időszakot, ennek a különös 30-as év szent éjszakáit Jézus és anyja közötti beszélgetés utócsengése töltötte be. De azután Jézus már nem az, aki előtte volt. Mintha elbeszélésével egész lényét beleáldozta volna, és mint egy álomvándorló állapotban elkezdené János vándorútját. 13 napig úton van. És január 6-án a Jordán folyónál megkapja János által a keresztséget. Ott megtörténik az átváltozás is, mivel a Krisztus-én beleköltözik a názáreti Jézus-emberbe. Kivívta ezt az átváltozást is, mert a fájdalommal teli tapasztalás nélkül, amelyen keresztülment, nem lehetett volna Krisztushordozó. - Most két átváltozott ember van: Jézus és Mária.

Jézus összegyűjti a tanítványokat maga köré. Ezek a tanítványok az egész emberiség reprezentánsai, az emberiség azon részének is, akik nem tudták követni a történteket. Lényegében a tanítványok között csak egy van, aki követni tudta az egészet: János. Ide tartozik Mária is azon átváltozás segítségével, amely a Krisztus-élet három évében a Jordán keresztelő és a golgothai halál között végbement benne. Ezért áll egyedül Mária és János a kereszt alatt. Egyetlen más tanítvány sincs ott. De ez a két ember teljesen átél mindent. Átélik azt is, amit a következő napok hoznak még. Pünkösd reggelén Mária a tanítványok csendes központja, ahol a Szent Szellem elkezd emberszerűen hatni és nemcsak a női nem által, mint az emberiség ősidejében. Most a férfiak részesültek benne. De Mária jelenlétét világosan megemlítik az apostoli történetekben. Neki nagyobb, intenzívebb része van a Krisztus-eseményekben, mint a többi tanítványnak - Jánost kivéve, akivel azután Ephesusba megy és ott él éveken át. Végül 60-70 éves kor körüli nőként visszaköltözik Jeruzsálembe és hozza magával sorsát, megfelelés keletkezik a templom-ifjúságához. Miként sorsa gyermekkorában négytől 12-13 éves koráig a jeruzsálemi templomba vitte, most élete alkonyán beköltözött a Coenaculum házba, ahol Jézus együtt volt a tanítványokkal az utolsó vacsoránál, ahol megjelent nekik mint feltámadott, és ahol ő összegyűjtötte őket pünkösd reggelén, amikor a Szent Szellem lángnyelvei alászálltak. Mária ebben a házban rendezett be egy otthont, és ezen a helyen élte át templomifjúsága oktávját, és innentől kezdve itt van az új templomhely. Végül Gábriel arkangyal megjövendölte halálát, azaz ismét átéli beáramlóan a szellemi világot, és megtapasztalja a bekövetkező halálórákat. És úgy írták le, mintha a 12 apostolt a világ minden országából Jeruzsálembe hívta volna. Hallják ezt a hívást, és szellemben összegyűlnek Mária halálos ágyánál, szellemben gyűlnek össze, amikor meghal, és összegyűltek, amikor 3 nap múlva a Jozefát völgyi temetésnél még egyszer végbemegy vele egy átalakulás, amely mindig a halál után 3 nappal lép föl. Átélik, amint az elhalt testburokból kioldódik a kiszabadult lélekrész, és amint Krisztus fájdalma, halála és feltámadása feletti közös fájdalom és belső együttélés által az egész átkrisz-tusított lélek magába hordozza az életszellem és szellemember visszfényét. Átélik, amint az egyes átváltozások visszfénye felragyog, amely teljes erejében a golgothai sírból fénylett fel. Itt nem csoda történt, hanem megjelent az, amit a nehéz sors gyümölcseként elért és kivívott. A Mater dolorosa Mater gloriosa-vá válik, és ez az új szüzességbe való átváltozás egy ideaként, lelkesítő képként, és minden ember céljaként állítható a lélek elé. A Mária-titok magában rejt egy általános emberi titkot, amely kikutatható az emberlény megújuló viszonyának keresztényi értelmében.

Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

Forrás: Emil Bock: Das dreifache Mariengeheimnis, phoenix im Verlag Urachhaus, Stuttgart 2000. 2. kiadás

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Elisabeth Hersch

Alekszej Serbatov orosz fejedelem rendkívüli emlékezései arra a múltra, amely a jelenkor bizonyos történéseit is megvilágítja

„Jogom van a múltamhoz" - ezt a címet adta a nemrég New Yorkban elhunyt Alekszej Pavlovics Serbatov orosz fejedelem a memoárjainak, amelyek először Oroszországban, posztumusz jelentek meg. Mit kíván kifejezésre juttatni ezzel a címmel? Nos, erről önmaga beszél az előszóban: Először a 'Jogom van az elveszett múlthoz' címet akarta adni könyvének, utalva arra a múltra, amelytől megfosztották, azaz arra az életre, amely a kezdet természetes folytatása lehetett volna, ill. „normális" körülmények között lett is volna.

A legrégibb orosz dinasztia sarja

Alekszej ugyanis 1910-ben Szentpéterváron, az akkor virágzó cári birodalom fővárosában született a legrégibb orosz dinasztiák közé tartozó egyik család sarjaként. Amíg az egykori cári birodalom főnemességének némely más leszármazottja fáradtságot nem kímélve egészen Ádámig és Éváig vezette vissza családfáját, addig Serbatov ennél szerényebb származással rendelkezik: családfáját a IX. században létrejövő első orosz államalakulat első tartományi fejedelméig vezeti vissza. Mindkét szülő családjának, tehát a Serbatov és a Barjatinszkij családnak a vérvonala is a Rurikidák dinasztiájának alapítójától indul: Rurik a legenda szerint „a tenger felől", azaz a skandináv területről jött, és Novgorodnál szállt partra, hogy békét teremtsen a civakodó törzsek között, és államszövetségben egyesítse őket. A törzsek hívták őt, állítja a legenda, „mert hatalmas az orosz föld, de nem uralkodik rajta rend...". Rurik 862-től 879-ben bekövetkezett haláláig uralkodott, és megalapította azt az első keleti szláv dinasztiát, amely 1598-ban halt ki, maga után hagyva az orosz operákban „zavaros korszaknak" nevezett, az utódlásért folytatott véres harcokkal tűzdelt hatalmi vákuumot, amely 1613-ban, a Romanov-dinasztia első uralkodójának trónra lépésével ért végett.

Addigra azonban Rurik utódai számtalan ágon nemzettek utódokat, és kötötték össze sorsukat a feudális nemesség legimpozánsabb családjaival; katonaként a törökök és a tatárok elleni történelmi jelentőségű csatákban szereztek érdemeket, ahogy azt az ország történelméről szóló nagy hősi eposzok is megéneklik. Fennmaradásuk egészen 1917-ig, politikai és fizikai likvidálásuk időpontjáig biztosítva volt.

Ez az a múlt, amelyet Alekszej önmagában és az emlékeiben hordozott, amely az őseiről készült festmények jóvoltából képekben is tovább élt benne, még akkor is, amikor tízévesen dél felé indulva elhagyta a forradalmi zavargások sújtotta Szentpétervárt, majd Oroszországot is örökre. És ez a múlt volt az egyetlen dolog, amelyhez akkor is ragaszkodott, amikor évekkel később az amerikai bevándorlási hivatal hivatalnokaival ült szemben. Amikor ugyanis amerikai útlevelében nem akarták feltüntetni nemesi címét, úgy jár túl a mit sem sejtő hivatalnokok eszén, hogy a „fejedelem" címet oroszul, „Knyac" formában tüntette fel középső névként vezeték- és keresztneve között.

„Sokra fogja még vinni..."

Alekszej világra jöttekor éppen a csak hetvenöt évente visszatérő Halley-üstökös volt látható Szentpétervár fölött. Ez különleges jel kell legyen, gondolta az újszülött egyik asztrológiának hódoló rokona, aki egy elismert szakértővel el is készíttette Alekszej horoszkópját. Az egyetlen dolog, amire Alekszej Serbatov hajlott korában is emlékezett még, az a horoszkópban adott következő jövendölés volt: „...Élni Oroszországtól távol fog, és meghalni sem fog visszatérni. Nagy hullámhegyek és hullámvölgyek fogják tarkítani életét, de egyszer majd minden nyugvópontra fog jutni, és sokra fogja még vinni.".

És valóban: Serbatov élete során nem egyszer táncolt pengeélen.

Ugyanakkor nemcsak az élet és túlélés állandó váltakozása teszi jelentőssé e figyelemreméltó férfi életének egyéni színpalettáját. Serbatov életét érinti Oroszország történelmének legjelentősebb fordulópontja, élete olyan kristály, amelyben az 1914-es év és az 1917. évi forradalmak közötti Oroszország eseményei, valamint Európa és Amerika történelmének döntő pillanatai csillannak meg, és kerülnek személyes élményei révén új, autentikus megvilágításba. Serbatov ugyanis a XX. század történéseit döntően befolyásoló államférfiakkal való találkozásai és beszélgetései révén betekintést enged a hatalom kulisszái mögé, és példaértékű helyzetekkel világít rá, milyen erők láthatatlan kezei mozgatták és - mint az világossá válik számunkra - mozgatják még ma is a szálakat.

Először azonban az éppen induló XX. század körvonalai rajzolódnak ki Serbatov emlékirataiban. Az olvasó elkíséri a gyermek Serbatovot a család birtokain tett nyári utazásaira, ahol a föld olyan végtelennek tűnik, mint Lev Tolsztoj „Mennyi föld kell az embernek?" című híres parabolájában. Halljuk a felnőttek beszélgetéseit, akik az 1914-ben kitörő háború első jeleit kommentálták. A cár egykori tanácsadóinak legszűkebb köréhez tartozó férfiakkal az amerikai emigrációban folytatott későbbi beszélgetései révén azt is megtudhatjuk, hogyan zajlottak le és éleződtek ki az események az udvar és a cári kormány szemszögéből.

Egy orosz emigráns odüsszeiája

A forradalom előtti élet, a cári udvar és a cári családdal való találkozások pillanatfelvételei, az anyacárnő gondterhelt megnyilvánulásai és az elmaradhatatlan angolkisasszony képe rajzolják meg azokat a személyiségeket és hangulatokat, amelyek a történelmet, mint egy távoli múlt jeleneteit oly autentikusan megelevenítik szemünk előtt. Alekszej és családja odüsszeiájának első állomása Jalta, ahol sokakkal együtt a szentpétervári forradalom kísértetének távozását kívánták kivárni, további állomásai pedig Konstantinápoly, Bulgária, Olaszország, Belgium, Franciaország és végül Amerika. A felnövő fiú emigrációba vezető útját és egyre inkább formálódó életét seregnyi különböző ember, barátok, hercegek, (trónfosztás előtt álló) uralkodók, a felsőosztály talajt vesztett tagjai, művészek és mindenféle más eredeti személyiség teszi színesebbé.

Dél-Olaszországban Alekszej a Nápoly partjainál tett egyik csónakkirándulása alkalmával ösz-szetalálkozik az akkor már híres íróval, Gorkijjal, aki Alekszej nagynénjének villájában egy bőröndöt hagy megőrzésre, amelyet később „a forradalom üzletemberének" is nevezett milliomos, Alekszandr Parvusz, alias Izrail Gelfand vesz át.

Serbatov csak később tudja meg, hogy a Minszk környékéről származó, közgazdász végzettségű Parvusz volt az, aki kidolgozta a forradalom koncepcióját és 1915-ben az azt finanszírozni szándékozó német kormány elé terjesztette, hogy 1915 és 1917 között a birodalmi német kormánnyal szorosan együttműködve a mindannyiunk számára ismert eredménnyel lépésről lépésre meg is valósítsa. Parvusz együttműködött Gorkijjal, üzleteinek nyeresége pedig azoknak a bolsevikoknak a kasszájába folyt, akiket Parvusz és Gorkij 1917-es hatalomra kerülésükig támogatott. Később, életének utolsó éveiben Serbatov nevetve meséli manhattani lakásában, hogy házától nem messze laknak annak a férfinak a leszármazottai, aki mérhetetlen vagyonát a forradalommal kereste, mind a mai napig megélhetést biztosítva utódainak.

Serbatov az Egyesült Államokba kerülve történelmet tanít az egyetemen. Amerika háborúba lépése után, mivel nem akar bevonulni az amerikai hadseregbe, tolmácsként kerül Európába, ahol végül katonai kémként alkalmazzák. Az 1944-45-ös években Angliában, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, és Csehszlovákiában szerzett élményei egy kalandfilmhez hasonlatosak, ugyanakkor sejteni is engedik, miért igyekezett a CIA Serbatovot később eltántorítani attól, hogy megjelentesse emlékiratait. Nem mindennek lett volna szabad ugyanis napvilágot látnia, így annak sem, milyen lendületes kereskedelem folyt a náci elit azon tagjaival, akik a szabadságukat a kitelepített német állami gyűjteményekből származó műkincsekkel váltották meg. Ezekben a tényekben keresendő annak a magyarázata, miért jelennek meg az ehhez hasonló emlékiratok ténylegesen csak a szerző halála után.

Találkozások Nyikolaj de Bazilivel

A háború utáni évek Európájának és Amerikájának legkülönbözőbb társadalmi köreiből származó személyekkel való találkozásai közül politikai-történelmi szempontból két személlyel, nevezetesen Nicholas (Nyikolaj) de Bazilivel és Alekszandr Kerenszkijjel való találkozása bizonyul különösen tanulságosnak. E két férfi egymástól függetlenül is megcáfolja azt az egyesek által még ma is képviselt nézetet, hogy az orosz forradalom, a cári birodalom bukása és a német császárság, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása szükségszerű esemény volt. Ugyanez érvényes az Első Világháború kitörésére is, amely az uralkodó nyugati közvélekedés szerint és számos történész álláspontja szerint is II. Vilmos német császárnak és vezérkari főnökének, Helmuth von Moltke-nak, illetve az orosz cárnak róható fel. A háborús állapot (mint elengedhetetlen előfeltétel) és a kis külföldi csoportosulások által előkészített forradalom közötti összefüggésről sem vesznek többnyire tudomást.

Serbatov Amerikában ismeri meg Nyikolaj de Bazilit, miután Párizsban már a harmincas években alkalma nyílott arra, hogy az 1914-es orosz kormány egykori hadügyminiszterével, Gucskovval beszélgessen az akkori eseményekről. De Bazili már 30 éves korában, 1914-ben figyelemreméltó karriert futott be, és a cári kormány külügyminiszterének, Szazonovnak a titkára lett. A forradalom után Franciaországba menekült, majd az Egyesült Államokba, később Uru-guayba és Argentínába ment, ahonnan ismét New Yorkba tért vissza. Serbatov visszaemlékszik arra, amit de Bazili egy nap elmesélt neki: „Amikor a német nagykövet, Pourtales gróf Szentpétervárra jött, nemcsak egy - a hadüzenetet tartalmazó - sürgöny volt nála, hanem egy második is, amely a Hágai Választottbíróság előtti tárgyalásra vonatkozó német ajánlatot tartalmazta. Én a hadüzenetet választottam, mert a háborút akartam. Tudom, hogy ez hiba volt, hiszen egyébként semmi sem történt volna meg.". Hogy de Bazili ezen a ponton nem értékeli-e túl szerepét, azzal most ne foglalkozzunk.

Serbatov mindig is Szazonov külügyminisztert tekintette a fő felelősnek, különösen annak angolbarát magatartása miatt. „De Bazili mégis bűnösnek érezte magát, és beszélgetéseinkben ezért újra meg újra visszatért az 1914-es évhez. Azt is elmesélte, amikor a háború után találkozott Bethmann-Hollweg egykori birodalmi kancellárral, aki még akkor sem értette, miért nem kötött a cár különbékét Németországgal. Hogy miért nem, az teljesen világos: szavát adta a szövetségeseinek, és saját, valamint Oroszország kárára kínos pontossággal be is tartotta ígéretét. Ha nem így lett volna (ebben egyetértek de Bazilival), úgy nem került volna sor a forradalomra".

De Bazilinak II. Miklós cár lemondása és a cár öccsének, Romanov Mihálynak a két nappal későbbi lemondása során is szerep jutott. De Bazili ugyanis fiatal életkora ellenére már 1917-ben a cári vezérkar tanácsosa volt, és elkísérte a cárt szentpétervári inspekcióira és utazásaira. Amikor a cár a kezdődő zavargások hírére Szentpétervárra akart utazni, a vonata a vágányokat zár alá vevő felkelők miatt Pszkovban rekedt. De Bazili volt az, aki megfogalmazta, és papírra vetette a cár lemondó nyilatkozatát. „Talán" - vonja le a következtetést Serbatov - „ez a két dokumentum, amely átment de Bazili kezén és megváltoztatta az orosz történelem menetét, [II. Miklós cár és öccse, Mihály lemondó nyilatkozatai, melyek megpecsételték a cári dinasztia sorsát, és a hadsereg végső demoralizálásához vezettek - szerz. megj.] elegendőnek tűnt ahhoz, hogy de Bazili neve ne merüljön feledésbe. Ez azonban mégsem lett így, mert de Bazili a színfalak mögött játszotta szerepét.".

Különös módon de Bazili a cári lemondó nyilatkozat eredeti és másolati példányát is elhozta magával Oroszországból. A dokumentum később a kaliforniai Stanford egyetemének könyvtárába került. Az utóbbi időben úgy hírlik, hogy a múzeummá átalakított termet zárva tartják. „Így törlik ki az utolsó nyomokat is történelmi emlékezetünkből" - zárja gondolatmenetét Serbatov.

Különös, sorszerű esemény köti össze de Bazilit és Romanov Mihály nagyfejedelmet, akinek lemondó nyilatkozatát nem sokkal II. Miklósé után de Bazili fogalmazta meg, vagy talán sugalmazta is (ami a cár öccsét ugyanakkor nem mentette meg attól, hogy Szibériában megöljék a csekis-ták). Mihály fia és özvegye Párizsba menekültek, ahol fia ugyanazt az elitiskolát látogatta, mint de Bazili fia. De Bazili a fiának ballagására kocsit ajándékozott, amellyel a két fiatalember halálos balesetet szenvedett. De Bazili erről a következőket mondta: „Ez volt a büntetésem azért, amit Mihail Alekszandrovics nagyfejedelem lemondó nyilatkozatával okoztam.".

Találkozások Alekszandr Kerenszkijjel

Azoknak az éveknek a történéseire való emlékezés nemcsak de Baziliból, hanem Kerenszkijből, az 1917 tavaszától őszéig működő ideiglenes kormány egykori miniszterelnökéből is rossz érzéseket váltott ki, jóllehet utóbbi felelőssége valószínűleg sokkal nagyobb. Serbatov kérdésére, hogy kapcsolatban áll-e de Bazilival, Kerenszkij így válaszolt: „Nincs kedvem hozzá. Azok az idők már rég elmúltak, az emlékei pedig nem éppen a legjobbak."

„Sokan követtek el bűnöket azokban az időkben" - kommentálja Serbatov a két férfival való találkozásait - „de ők ketten tényleg így is érezték. Azt hiszem, kettőjük együttműködésének keretét a szabadkőművesség adta meg, és a cári család letartóztatásáról szóló döntést talán ketten együtt hozták meg. Nyikolaj de Bazili neves szabadkőműves, a szentpétervári Sarkcsillag Páholy tagja volt." Hetvenéves lehetett, amikor Floridában meghalt.

Az eredetileg ügyvéd foglalkozású Kerenszkijt, aki a cár lemondása után először csak az ideiglenes kormány igazságügy-minisztere volt, erős becsvágy fűtötte. Annak a cselekedetének, hogy az egyébként az ideiglenes kormány vég nélküli és egyben eredménytelen és értelmetlen tanácskozásainak színhelyéül is szolgáló Téli Palotát ért éjszakai támadás idején miniszterelnökként tűzparancs nélkül rendelte ki a junkereket a palota védelmére, csak Vertinszkij közismert dala, a „Junkerek halálára" című dal volt a jutalma, amely még élete utolsó napjaiban is felszakította régi sebeit.

Serbatov Kerenszkijjel a harmincas évek Párizsában találkozik először. Kerenszkij másik két politikussal, Ceretelivel és Melgunovval Berlinből, Európa akkori fővárosából érkezett, hogy Franciaországban kapcsolatokra tegyen szert. Amikor Serbatov apja értesül a találkozásról, megfenyegeti fiát: „Átkozott légy, ha tovább közösködsz Oroszország sírásójával". Sosem tudta megbocsátani Kerenszkijnek a februári forradalom eseményeit és a cár, valamint családjának letartóztatását. Serbatov és Kerenszkij útjai ezt követően egy ideig nem keresztezik egymást, de Kerenszkij Hitler elől Párizsból nemsokára Portugáliába menekül, ahol megkapja a beutazási engedélyt Amerikába. Serbatov tulajdonképpen már Amerikában, 1947-ben köt ismeretséget Kerenszkijjel.

Kerenszkij New Yorkban az orosz szociálfor-radalmárok által vásárolt, Napok című orosz emigráns újság szerkesztőjeként tevékenykedik. Emellett ugyanakkor aktív tagja a „Szociáldemokrata Szabadságért Harcolók Ligájának", egy olyan ügyért harcoló szervezetnek, amely nyilvánvalóan őt is régtől fogva foglalkoztatja, és külföldön sem hagyja nyugodni. Így Serbatov kérdését is (és bizonyára számtalan más történelem iránt érdeklődő ember kérdését is), miért nem akarta például az 1917-es zavargások egyetlen főkolomposát sem elfogatni, mielőtt azok puccsba foghattak volna, mindig ugyanazzal az érvvel válaszolta meg: nem akarta veszélybe sodorni a szabadságot.

Ugyanakkor Kerenszkij retorikai és önábrázo-ló tehetsége ellenére sem tudta letagadni, hogy Párizsból nyomasztó élmények emlékét hozta magával. Párizs orosz templomában, amely a Rue Daru-n működött, fültanúja volt annak, ahogy egy anya így szólt lányához: „Nézd csak, ez a férfi vitte romlásba Oroszországot".

Serbatov Kerenszkijjel először hármasban -Lenin egykori harcostársának, Zenzinovnak a jelenlétében - találkozik. Kerenszkij e találkozás alkalmával önmaga számol be egy esetről: a Lisz-szabonból New Yorkba megtett hajóút során találkozott és megismerkedett számos más emigránssal, aki a németek által megszállt Franciaországot hagyta el. Egyszer csak odalépett hozzá valaki: Olof Aschberg, Lenin egyik barátja, a Prombank (oroszul: ipari bank) igazgatója. „Elnök úr, tudja, ki vagyok? A nevem Olof Aschberg. És tudja, hogy huszonöt millió aranyrubelt adtam Önnek a forradalomra?" - „Tudom. Aztán Trockijnak százmilliót adott." - válaszolta Kerenszkij, és elzárkózott attól, hogy kezet rázzon a férfival. Valószínűleg ekkor nagyon elvhűnek tartotta magát.

Kerenszkij történelmi terhet akar kibeszélni magából

Serbatovval folytatott beszélgetései során Kerenszkij zengő hangja mindaddig magabiztos hangerővel cseng, amíg számára kellemetlen témákra nem terelődik a szó. A beszélgetés fonala újra meg újra a forradalomhoz tér vissza, és Serbatovnak az a benyomása támad, hogy Kerenszkijt hatalmas történelmi teher nyomasztja, amelyet ki akar beszélni magából. Jóllehet hiúnak, bátornak és öntudatosnak mutatkozik, úgy tűnik, hogy a külső maszk mögött magányos, meglehetősen gyenge férfi bújik meg, akitől mindenki elfordul, mert vitatott történelmi személyiség.

És valóban: Kerenszkijt az „első" fehér emigráció elutasítja, árulónak tekinti. A Téli Palota megrohamozásának éjszakáján amerikai egyenruhában menekül, amerikai gépkocsi szállítja egy konspirációs lakásba. Az akcióról az egyik szemtanú, egy amerikai követségi dolgozó számol be később Serbatovnak. A Szabad Oroszország nevű, párizsi szabadkőműves páholyba később beépítenek egy ügynököt, Kornyilov egyik tisztjét és követőjét, hogy ölje meg Kerenszkijt. Ez a terv később mégsem valósul meg.

Serbatov egyszer kérdőre vonja Kerenszkijt, hogy 1917. júliusában miért nézte tétlenül a bolsevikok első puccskísérletét, és miért nem lövette agyon a sarokba szorított főszervezőket és Lenint, akinek búvóhelyét ismerte.

„Hogy tehettem volna!? Azzal semmissé tettem volna azt a szabadságot, amelyért küzdöttünk. Sem Leninhez, sem Trockijhoz nem nyúlhattam."

„Ugyanakkor minden bizonnyal más megfontolások is szerepet játszottak döntésében" - feltételezi Serbatov, hiszen Lenin letartóztatására egy másik forradalmár, Breskova-Breskovszkaja is próbálta rávenni Kerenszkijt, aki azonban ezt vetette ellen: „És mi van a szabadsággal?"

Ugyanis éppen Kerenszkij volt az, aki a februári forradalmat követően igazságügy-miniszterként rendeletben engedte szabadon a Szibériában fogva tartott politikai foglyokat, akik közül néhánynak (így Ceretelinek és Breskovszkajának is) ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy hős forradalmárokká váljanak.

„A döntést páholyunk hozta"

„Az érdekelt, hogyan született meg az uralkodónak és a cári család tagjainak letartóztatásáról szóló döntés. Kevesen tudják, hogy a cár fontolóra vette lemondásának visszavonását is. Erre ugyan nem került sor, de szentpétervári megérkezésekor tudtak erről a tervéről, és letartóztatták.

Hosszas vonakodás után Kerenszkij végül úgy döntött, hogy megválaszolja a kérdésemet: 'A letartóztatásról szóló döntést páholyunk hozta.' A nagyhatalmú szentpétervári Sarkcsillag Páholyról van szó.

Ezen a ponton hadd emlékeztessek arra, hogy Timasov professzor kivételével az ideiglenes kormány valamennyi tagja szabadkőműves és így a monarchia esküdt ellensége volt. Ok voltak azok, akik ragaszkodtak az Orosz Köztársaság kikiáltásához."

Serbatov következetes módon Kerenszkij azon döntésének okait is firtatja, hogy az egyébként Kerenszkij által kinevezett és egységeivel Szentpétervár felé menetelő, a várost a felkelők tűzfészkeitől megszabadítani szándékozó Kornyilov tábornok és Lenin közül végül miért épp az utóbbi mellé állt. Kerenszkij ugyanis a tábornokot az utolsó pillanatban elmozdíttatta a helyéről, és árulóvá nyilváníttatta azzal az indoklással, hogy magához akarja ragadni a hatalmat. Serbatovval folytatott egyik beszélgetése alkalmával Kerenszkij kétségbeesetten kiáltott fel:

„Tudja milyen kín, ha látjuk, felfogjuk, és tudatában vagyunk annak, amit tenni kell, és mégsem tudunk semmit sem tenni!?" - Azt jelenti ez a teátrális sopánkodás vagy vallomás, hogy Kerenszkij nem egyedül és szabadon döntött és cselekedett?

Ami a cári család további sorsát illeti, lett volna lehetőség a biztonságuk biztosítására. Mannerheim tábornok például Finnország felől (amely akkoriban a cári birodalom egyik nagyfejedelemsége volt) menekítési tervet dolgozott ki, amelyet könnyen végre lehetett volna hajtani. Kerenszkij azonban tisztában volt vele, hogy a cári család eltűnése az ideiglenes kormány létére nézve is következményekkel járt volna, és ez bizonyára fontosabb szempont volt.

A Kerenszkijt Serbatov szerint irányító, nem éppen nyílt mozgatórugókra enged következtetni végül Kerenszkij végzetes döntése, hogy a cári családot annak kívánsága ellenére sem engedi magánszemélyként a Krímbe utazni. A spanyol király, aki országának háborúból való kimaradása révén bármely oldal mellé állhatott, meghívta a cári családot, hogy Jaltán behajózva vitesse el magát Spanyolországba.

„Túl veszélyes lett volna átutazni Ukrajnán." - él ellenvetéssel Kerenszkij.

„Hazudik" - tiltakozik Serbatov. „Két hónappal később Szentpétervárról egész családommal átutaztunk Ukrajnán, és semmilyen gondunk nem volt."

Márpedig csak ennek a körülménynek köszönhető, hogy megszülethettek Alekszej

Serbatov fejedelem egyedülálló emlékiratai, amelyek egy izgalmas évszázadon átvezető utat rajzolnak meg. Csak kívánni tudjuk, hogy minél több nyugat-európai olvasóhoz jussanak el, és szolgáljanak felvilágosításul, gazdagodásukra.

Ui.: Serbatov beszámol róla, hogy Kerenszkij 1970-es halálakor két temetést is kapott: egyet az ortodox rítus szerint, egyet pedig annak a szabadkőműves páholynak a szokásos rítusai szerint, amelynek tagja volt. Serbatov mindkét temetésen részt vett. Még ott csengtek fülében Kerenszkij utolsó szavai, amelyeket halála előtt nem sokkal mondott neki: „Fejedelem, Ön valószínűleg megvet engem mindazért, amit orosz miniszterelnökként tettem, és még inkább azért, amit elmulasztottam. Isten Önnel, és kérem, felejtsen el engem. Én vittem romlásba Oroszországot..."

Forrás: Der Europaer, 10. évf. 2/3. sz. (2005/2006. december/január) 14-18. o.

Az (E. Heresch által fordított) valamennyi idézet a Pravo na prosloje című orosz eredeti kiadásból származik (Szretenszkij Monasztür, Moszkva, 2005). Az alcímeket a kiadó illesztette be a recenzióba.

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Tehénparádé

„Az amnézia ellen legjobb a cselekvés. A szöveg csak azután jön." Makovecz Imre mondta ezt, a tehénátcipelést említve.

Akkor tehát jöjjön a szöveg.

Mi ez az egész tehén-őrület?

Ha érzéseinket szólaltatjuk meg, az egész elejétől fogva gyanús. Idegenszerű, mesterkélt, trendi, olyan, aminek illik tetszenie, de nem tetszik, valami liberális izé. Amikor pedig átvitték a fiúk a liberális sátor elé, az ember azt mondja: na végre, ez igen. Jó helyre került.

De mi ez az egész? Ha meg kellene fogalmazni, zavarban lennénk.

Vegyük nagyító alá, érzelemmentes tárgyilagossággal.

A tehén-parádé nemzetközi projekt. Neve: Cowparade Budapest. Így, angolul. A világ nagyvárosaiban jelenik meg, néhány hónapig ott tartózkodik, majd tovább vándorol. Kiindulópontja, iniciátora ismeretlen. A nemzetközi jelleg azt sugallja, valami korszerű, „modern" dologról van szó, ami haladó szellemű, nem illik lemaradni róla, kritizálni sem igen. Aki azt teszi, az maradi, művészetellenes, stb.

A menetrend első lépéseként pályázatot írnak ki a helyi művészeknek (2005. december), akik közül valakik nyernek, ezt követően (2006. tavasza) elkezdődik a szponzorkeresés, akinek sikerül találni, annak a műve elkészül. Június 30-án kerülnek ki a művek a város exponált pontjaira, ahol szeptember 10-ig láthatóak. Év végén jótékony célra elárverezik az alkotásokat (beteg gyermekeket segélyező alapítványok számára).

A Cowparade nagy médiafelületen jelenik meg. Szóvivőként a kopasz, fülbevalós és nőies hanghordozású Csikós Gergelyt bízzák meg. Számos politikus is exponálja magát támogatóként (Demszky, Schiffer).

Budapesten 54 tehén készült el. A tehenek darabja mintegy 1,5 mFt-ba kerül, ebben a művész honoráriuma, a mű kiviteli költségei és a kihelyezés díja szerepel. Az akció tehát közel 100 mFt-ot mozgat meg.

Miről szól a projekt?

Az ő szavaik szerint:

„2006. nyarán végre Budapesten is lesz CowParade! A világ eddig több mint 30 városában megvalósult köztéri kiállítások közös alapja, hogy tehénformákat használnak fel helyi művészek formabontó köztéri művek megalkotásához. 1998-ban Zürich volt az első állomás, és később többek között Chicago, New York City, Houston, London, Dublin, Manchester, Brüsszel, Stockholm, Prága, Varsó és Moszkva is komoly közönségsiker mellett mutatta be közterein a helyi alkotók tehén-műveit. Sok évnyi várakozás után Budapesten is létrehozzuk ezt a pozitív kisugárzású közösségi élményt! A város rengeteg újdonságot tartogat még mindannyiunk számára! Megmutatjuk, hogy alkotó energiával és szellemes művekkel Budapest még jobbá varázsolható. A kiállított tehén-inkarnációk helyszínei hónapokig közösségi pontok lesznek, amelyeket újra felfedezhetünk, fórumok, ahol mindenki megállhat elmondani, megvitatni a véleményét. Célunk, hogy a kiállított művek a rendezvény során élő, izgalmas kapcsolatot teremtsenek az őket körülvevő városi térrel, a városlakókkal, és élénkítsék fel Budapest épületeit, tereit. A CowParade Budapest szervezője a FOCUS. brand acti-vation. A több mint két éve működő független tanácsadó csapat márkaépítéssel, márkázással kapcsolatos tanácsadást, stratégiai tervezést nyújt partnereinek. Egyedi márkaaktiválás megközelítésük többéves kutatómunka és számos esettanulmány eredménye.

A FOCUS. brand activation a CowParade kapcsán mutatja be Magyarországon az innovatív és sikeres szponzori megjelenés lehetőségeit, amelyek rácáfolnak a hagyományos "szponzoráció = logotemető" beidegződésre, és amelyeken keresztül az esemény támogatói valódi kapcsolatot alakíthatnak ki a CowParade közönségével.

A projekt gazdái szerint tehát:

ad.1 - ez művészet. Pozitív kisugárzású, közösségi élményt adó, szellemes. ad. 2 - formabontó művek, helyi művészek által készítve, a közös csak a tehénformák használata.

ad. 3 - a művek találkozási pontok, fórumok, ahol mindenki elmondhatja véleményét, tehát a projekt egyúttal demokratikus, a városi életet színesíti. ad. 4. - a szervező a „FOCUS. brand activation" független márkaépítő tanácsadó csapat. A támogatók - a szponzor multicégek - valódi kapcsolatot alakíthatnak ki a közönséggel.

Kérdéseink:

1. Mi a művészet?

A művészetnek nincs lezárt definíciója, de mégis van lényege, esszenciája. Goethe szerint abban a korban, melyben az Ég és a Föld közti régi kapcsok elszakadtak, a művészet maradt az egyetlen közvetítő a szellemi és az érzéki világ közt. Más megfogalmazás szerint művészet az, ami megváltoztat. A görögök katarzisnak nevezték a műalkotások átélésekor keletkező, tisztító erőt. Ha már utcaművészetnél tartunk, Beuys idézi a zürichi graffitis Harald Naegelit: „a megfelelő időben, a megfelelő helyen a megfelelőt tenni: ez a művészet." Beuys és Naegeli itt a jelenlétre gondol. A valóság érzékeléséből fakadó iniciatívára, amely a művészet maga. Beuys a fogalmat kiterjeszti félreértett kijelentésével: minden ember művész. Úgy érti: mindenkiben ott nyugszik egy eredendő, individuális kreativitás csírája, amit ha mozgásba hoz, alkotóvá válik, akkor az legyen bármi (utcaseprés, székcsinálás, gyereknevelés), az művészet. Beuys a művészetet nem korlátozza az ú.n. „hagyományos" művészet területére (festészet, szobrászat), de nem zárja ki azt sem onnan. A művészet mibenlétéről szólnak Duchamp „ready-made" tárgyai is. Itt is dívik a félreértés, miszerint Duchamp a WC-csészét műtárgynak tekinti. A művészet haláláról beszél, e művek figyelmeztetések.

2. Mi a szórakoztatás?

Régi szóval: múlatás, az időt múlatjuk. Élvezzük a pillanatot, a fizikai létet, fogyasztunk, de nem teremtünk. A fogyasztás mindazonáltal irányulhat magasztos céllal készült műre, de - ha az bennünket belül megváltoztat, már nem lehet szó szimpla szórakozásról. Ha viszont nem hagy maradandó nyomot, bízvást kijelenthetjük: szórakoztunk. A szórakoztatásnak és a művészetnek azonban semmi köze nincs egymáshoz. Ilyenformán a szórakoztatóipar egésze a művészeten kívül esik. Ami művészet akad mégis arrafelé, az csak Madách víziójához hasonló, ahol a falanszterben Michelangelo nem képes visszafogni zsenijét, s kicsit többet visz bele munkaköri kötelességébe, a széklábfaragásba.

3. Mi a tehén?

A tehén titokzatos lény. Az indiaiaknál szent állatként tisztelik, azonban a tradíció eredeti tartalma mára kiürült, a szent tehén funkciótlan lett. Pedig éppen az antropozófia kutatásai mutatnak rá arra a megfigyelhető, de nem megfigyelt fenoménra, aki maga a tehén. A tehén bendője a szakrális hely. Miért nem elégszik meg a tehén egy olyan egyszerű gyomorral, mint ami a lónak van? Mert nem az a dolga. A tehén gyomra elemző és átalakító laboratórium. Az állat lassú emésztése közben elemzi a legelő talajának állapotát, és emésztése során úgy alakítja az áthaladó anyagot - melynek csak cca. 30%-át használja fel saját létfenntartására -, hogy az gyógyító trágyaként hagyja el szervezetét. Az istállótrágya a talajélet és ezzel a mezőgazdaság létalapja. A tehén ugyanazért szent, mint a szkarabeuszbogár, amely a trágyát, s vele a Napisten gyógyító erejét a földbe juttatja. Erről a mai városi ember és gyermeke mit sem tud. Tehénnel jószerével nem is találkozik életében. Sajnos valós az a tény, hogy sok gyerek a tehenet lila-fehér Milka-tehénnek képzeli. Mi történik Magyarország szürreális jelenkorában a tehenekkel? A tejtermelés „gazdaságtalan" mivolta miatt a „magyar tarka" nevű, hagyományos marhafajta, mely jó tejet, jó húst és jó trágyát ad, kiszorul a nagy hozamú, híg tejet adó, sovány húsú és gyenge trágyájú amerikai Holstein-fríz fajta mögül. Mi lenne a valódi művészeti cselekmény ma a világ nagyvárosaiban? Az, ha igazi teheneket látnánk. Vagy azt, mit művelünk ma a tehenekkel. S vajon miért a tehenet választották célpontul? Csak találgathatunk.

4. A művészet demokratikus?

A művészet individuális és szabad. Mint ilyen, mindenki számára hozzáférhető, de tartalmában nem demokratikus. Mint minden, ami a szellemből származik, hierarchikus. Befogadásának mikéntje a befogadó individuális képességeitől éppúgy függ, mint az alkotóétól. Buta, értetlen közönség esetén nincs befogadás. Buta, tehetségtelen művésznek sem használ a vájtfülű közönség. A művészet azonban több húron játszhat egyszerre. A legmagasztosabb zeneműveket a „tanulatlan" kisgyermek ugyanúgy képes befogadni, mint a képzett műértő. A művészet mindazonáltal nem demokratikus. Ezt minden alkotó - és minden befogadó - tudja.

5. Hol találkozhat a pénz és a művészet?

A művészetért - mint minden eredendően szellemi termékért, a rómaiaktól örökölt elnevezéssel - honorárium jár. A honorárium önkéntes adomány. A művész nem kéri, tarifát nem ad, elfogadja vagy nem fogadja el azt. Az adományozónak viszont ki kell találnia, mi az, amivel nem sérti meg, hanem megtiszteli - honorálja - a művészt. Az adomány érdekmentes, amit az adományozó a szellemért fizet, azaz mindannyiunk közös forrásáért, ha úgy tetszik, lelki üdvéért. Ha ez nem teljesül, a művész szenved, a szellem - és a szabadságsérül. Ha a szponzorok itt nem a műveket támogatják, hanem kapcsolatot akarnak építeni a fogyasztókkal, milyen kapcsolatról lehet itt szó? Ha megnézzük a szponzorok sorát (Tesco, UPC, CIB, stb.), kitalálhatjuk. PR-akcióról van szó tehát, a kapcsolat a fogyasztás örvén realizálódik, de ezt nem is tagadják: erről szól a „brand activation", azaz márka-aktiválás varázsszava. A szponzorok nem érdekmentesen működnek, tehát a művészet születése veszélybe került.

A kérdések alapján lassan körvonalazódik a kép. Egy üzletileg is jól felépített szórakoztatóipari PR-akcióról van szó, melynek valódi célja rejtett. Kísérlet zajlik a Művészet és a Demokrácia támadhatatlan varázsigéinek védőszárnyai alatt, melyben tesztelik a közönséget, valószínűleg a következő, radikálisabb teszt előtanulmányaként, mint ahogy a Cowparade sem előzmények nélküli. Évekkel ezelőtt volt egy kínosan hasonló akció, mikor a „helyi" művészeknek a Coca-Colás üveg adta az ihlető formát.

A médiamegjelenés jól elő van készítve. A cél provokáció és a fellépő reakciók vizsgálata. A kiválasztott médiaarc ezért is olyan, amilyen. A közönség érzelmileg fog reagálni, azonnal rámondja: ez egy buzi (lásd: a honlap fórumát). Ha nem mondja rá, akad egy névtelen blogozó, az majd megteszi. Ezzel rögtön áldozatot lehet kreálni belőle és az egész ügyből, ellenszenvessé téve az érzelmileg, visszakézből reagáló közönséget. Megfejelhető ez azzal, hogy jótékony ügyről van szó; ki ne támogatná a Bátortábor és a Mosolyország Alapítványokat?

Mindezek ellenére születhet műalkotás, a szponzorok, a márkaaktiválók fondorkodása ellenére is, a kiéheztetett művészek elé vetett mézesmadzag nyomán. Az 54 mű közt akad elgondolkodtató, értéküket mégis beárnyékolják a nemzetközi tehéngyártó falanszter műfaji korlátai, s maga az egész projekt valóságos célja, irányultsága.

Az akció mögött komoly pénz- és kapcsolati tőke áll. Aki spontán érzelmi reakcióként lesprayozza a műveket, azt rongálásért meg lehet büntetni. Holott a kommunikációs helyzet meglehetősen egyoldalú, akár egy óriásplakát esetén, aminek lefújása szintén büntetendő: a véleményformáló polgárnak nincs se pénze, se lehetősége óriásposztert kitenni, aminek darabja több tízezer forint, egyetlen válaszlehetősége az, hogy ráfest valamit. Ha ezt nem teheti meg, a vélemény-nyilvánítás és a szellemi élet szabadsága sérül. Egy poszter pedig nem műalkotás. A műalkotás rongálása persze nem szép dolog. Megítélésére nincs típusválasz. Beuys műalkotásainak nagy részét akciói képezték, ahol a cselekvés, a tett, illetve maga a művész volt a műalkotás. Amikor orrbaverték és eleredt a vére, ezt vehetjük rongálásnak is. O nem annak tekintette; a vitát folytatta a vérző orral együtt, vállalva a befogadás okozta konfliktust. További meditációra ad alkalmat a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű és az azt körülvevő kordon, művészet és szabad vélemény-nyilvánítás témakörben.

A művek rombolása nem egyedi jelenség, a rendezők számítottak rá. Dublinban szétvertek egy tehenet, több helyen lefújták őket. Az ösztönök még működnek.

Hogyan értékeljük azonban az ominózus olvadt tehenet? Ez esetben egy tehénfagylaltot formázó műalkotást állítottak gondosan a Szent István Bazilika előtti tér geometriai középpontjába, mely - mint egy elejtett fagyi - olvadtan tapadt a földhöz, farát a templom szentélye felé mutatva, feliratával ekként szólítva meg a misére igyekvő gyanútlant: ne nyalj! Az idomított médiakórus ezt a gesztust a szabad művészet megnyilvánulásának tekintette.

Furcsa helyzet állt elő, mikor Orfi József és Papp Dávid építészek¹ valamint két barátjuk, magukat „Deminem"² művészeti csoportnak nevezve fogták a tehenet és átvitték a Városháza előtti téren felállított Liberális Sátor elé³. Tettüket művészeti akciónak tekintik. A hatóság zavarodott, kísérletet tettek az akció rongálásként való feltüntetésére, szabálysértési eljárást kezdeményezve a művészek ellen. Az akcióművészeken mégsem nagyon találnak fogást.

Orfi József elnyerte a Heti Választól „A Hét Embere" megtisztelő címet.

Mit is mondott Naegeli? : „a megfelelő időben, a megfelelő helyen a megfelelőt tenni: ez a művészet."

Itt valódi művészet születésének lehettünk szemtanúi.

Jegyzetek:

1. mindketten a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának hallgatói

2. az ismert Eminem nevű rockegyüttes neve után szabadon

3. a sátor felállítása - mint kiderült - törvénytelen: közterületen, bérleti díj nélkül, a közbeszerzési eljárást megkerülve kampányrendezvényt és vendéglátóipari tevékenységet folytatnak benne

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Frisch Mihály

Ébresztő!

Mindennapi tapasztalatunk, hogy belealszunk a minket körülvevő világba, annak eseményeibe. A dolgok valahogy történnek velünk anélkül, hogy tiszta áttekintésünk lenne a történeteket mozgató objektív folyamatokról. Az áttekintés hiányában természetesen nem is gondolhatunk arra, hogy a folyamatokban emberhez méltóan, aktívan résztvegyünk.

A legmélyebb alvás a technika világában észlelhető. Miközben egész világunk a minket körülvevő környezet döntően megváltozott, - hiszen szinte csak gépek vesznek körül -, semmit nem tudunk erről a technikáról, ezekről a gépekről. Meg kellene érteni, hogy a technika, a gépek világa hozzátartozik a Föld, a világ, az ember fejlődéséhez, és ha ezeket elutasítjuk, vagy nem törekedünk a megismerésükre, akkor a saját emberi fejlődésünket utasítjuk el, gátoljuk meg.

A technika, a minket körülvevő gépi világ nem önmagában rossz, hanem ahogy megteremtettük, ahogy használjuk, ahogy közreműködésükkel belebabrálunk a világmindenségbe. De ahhoz, hogy megtudhassuk, hogy mi a „jó" és mi a „rossz", mi az, ami az ember fejlődését szolgálja, ehhez meg kell ismernünk ennek a világnak a törvényszerűségeit, ahogy régen sem élhetett az ember a természet világának bizonyos fokú ismerete nélkül. Ma viszont úgy élünk, úgy veszünk részt ebben a világban, hogy nem törekszünk a megismerésre.

A „részvétel" legfontosabb jellemzője ma az alvás. Az alvás állapot jellemzi azt a kétféle magatartást, ahogy általában ma az ember megközelíti a technikát. Az egyik tábor elutasítja, mondva, hogy ez az ördög műve, és jobb erről semmit sem tudni (és közben persze használja ezt a technikát), a másik tábor pedig lelkes, sokszor megszállott híve a gépi világnak, és abban a hiszemben él, hogy ezek csak vasdarabok, melyeket az emberi elme szinte korlátlan hatalma irányít.

Ébresztő, mielőtt késő lesz! Figyelnünk kell azokat a folyamatokat, amelyek az ember-gép közös világában lezajlanak. Meg kell ismernünk ezeket a folyamatokat, fel kell hívnunk a figyelmet a fejlődésnek azon irányaira, amelyek ellentétesek az ember valódi céljával.

A „Szabad Gondolat" eddig is számos olyan cikket jelentetett meg, amelyek talán segítséget nyújtottak ezen világ megismerésére. Az ebben a számban megjelenő három cikkel, és a jövőben, reményeink szerint megjelenő egyre több cikkel is ezt a célt szolgáljuk.

De kedves Olvasó, Ön nélkül ez hiábavaló. Ébresztő! Lássunk munkához!

^ugrás az oldal tetejére

Paul Emberson

Az Internet és a World Wide Web

Több, mint egy fél évszázaddal ezelőtt - jóval azelőtt, hogy a személyi számítógépet és az Internetet feltalálták, és még előbb, mint ahogy a www-t feltalálták - egy igen jelentős személyiség beszélt a világnak az álmáról. Ez valahogyan így hangzott: egy doktor ül az asztalánál, amelyen egy nevezetes készülék állt, a memex. A doktor pácienseinek szimptómáin törve a fejét, bekapcsolja a memex-et, a képernyőre hívja a páciens adatait tartalmazó dokumentumot. A készülék felhívja a figyelmét az előző páciensek eseteiben előforduló minden hasonló szimptó-mára. Felsorolja az orvosi irodalomban és a tankönyvekben található ezzel kapcsolatos lényeges vonatkozásokat. A memex lépésről lépésre vezeti a doktor gondolkodását ahhoz az információhoz, amelyre szüksége van a pontos diagnózis felállításához. A memex-nek természetesen nemcsak az orvosok számára van jelentősége. A jelentős személyiség szavai szerint:

Az enciklopédiáknak egy teljesen új formája fog megjelenni, melynél előre összekötik háló-szerűen az egymáshoz kapcsolódó adatokat, készen arra, hogy beletáplálják a memex-be és ott megerősítsék. Az ügyvédnek egyetlen érintésre rendelkezésre áll a teljes addigi praxisa, s a barátai és a szakértők ezzel kapcsolatos nézetei, véleményei és döntései. A szabadalmi hivatalnok azonnal hozzáfér sok millió kiadott szabadalomhoz, megmutatva az utat az ügyfelet érdeklő minden részlethez. ... A történész, hatalmas kronológiai időszakot lesz képes egybevetni egy másik nyomon futó szállal, amely csak a kiemelkedő részleteknél áll meg, és követni tudja a jelenkorba vezető nyomokat bármely időszakban, amely így minden civilizáción keresztül az adott időponthoz vezeti őt. Egy új foglalkozás jelenik meg, az „úttörő"; ők azok, akik élvezetet találnak abban, hogy a megszokott közönséges feljegyzések hihetetlen mennyiségű tömegében megtalálják a használható útvonalakat ... Ilyen módon a tudomány kialakíthatja azokat a módokat, amelyek szerint az ember előállítja, tárolja, és ellenőrzi a fejlődés dokumentumait.",

„Ahogy azt gondoljuk", Atlantic Monthly, 1945. július.

Ahogy a neve is utal rá, a memex tehermentesítené az emberi lényt, hogy kifejlessze az emlékezőképességét és a felelevenítés képességét. Ezenkívül felszabadítaná a gondolkodást a fogalmat fogalommal való összekapcsolás terhe alól is: e kapcsolatok már készen állnak.

Furcsa összekapcsolni, de amikor ennek az igen jelentős személyiségnek a víziója, a memex ismertté vált a nagyközönség számára, ugyanabban a pillanatban egy másik álma - egy világot megrázó álom - valósággá vált egy titkos helyen, az Új-Mexikói sivatagban. 1945. július 15-én reggel 5.30-kor egy pusztító erejű intenzív felvillanás történt, melynek fénye erősebb volt, mint a Napé. Ezután egy hirtelen hőhullám jött, melyet félelmetes moraj követett, mint egy lökéshullám, áthaladva és visszhangozva a völgyben. Egy tűzlabda emelkedett fel gyorsan, melyet egy gigantikus, 13000 méter kiterjedésű gomba alakú felhő követett. A környező sivatag felszíne egy kilométer átmérőjű körben szilárd üveggé olvadt össze. A vezető tudós, J. Robert Oppenheimer félelemmel és tisztelettel ezt suttogta: „Én leszek a Halál, a világ elpusztítója". Ami az igen jelentős személyiséget illeti, aki ezt a kísérletet lehetővé tette: ő megmámorosodott. Számára ez személyes győzelem volt. A neve Vannevar Bush, ő volt a Manhattan Projekt, és a bomba készítésének atyja.¹

Bush víziója a memexről évtizedekig izgatta a számítógépes mérnököket, éppenúgy, ahogy a bomba víziója is kísértette az emberi gondolkodást. A második világháborút követte a hidegháború, amely alatt az emberiség a Szovjetúnió és az Egyesült Államok közötti nukleáris háború kitörésének félelmében élt. 1957-ben az oroszoknak sikerült elször kilőni az űrbe egy űrhajót, és az amerikaiak meg voltak ijedve attól a lehetőségtől, hogy az űrből nukleáris fegyverekkel tüzelnek rájuk. Gyors intézkedésre volt szükség, és Dwight D. Eisenhower elnök létrehozta, a DARPA hivatalt (Defence Advanced Research Project Agency: Védelmi Fejlesztési-Kutatási Projekt Hivatala), hogy felgyorsítsa és koordinálja az amerikai rakéta- és űrprojekteket. A DARPA katonai technológia területen elért, sok eredménye közé tartozik az első valódi hálózat létrehozása, mely összekapcsolta az egymástól távollévő kutató és védelmi állomások között lévő számítógépeket. Ezt ARPANET-nek nevezték és később Internet néven vált ismertté. (A DARPA ma is a katonai kutatást koordinálja az Egyesült Államokban. Jelenleg is folyik egy értékelő projekt, azzal a céllal, hogy mikroprocesz-szorokat építsenek be a katonák agyába, amelyek megnövelik a érzékelő kapacitásukat. ²)

Vannevar Bush koncepciója, a memex, 44 évvel később - látszólag véletlenül - realitássá vált egy olyan pillanatban, amely belső kapcsolatban áll az atommaghasadás másik nagy fejlődési lépésével. 1989-ben üzembehelyezték a világ legnagyobb részecskegyorsítóját, a nagy elektronpozitron gyorsítót (Large Electron-Positron accelerator). Ez óriási elektromágnes csövek nyolcszögletű gyűrűje, melynek kerülete 27 km, és 100 méterrel a CERN központ alatt a földbe süllyesztették. (CERN: Európai nukleáris kutatási központ, Svájc). Elektronokat és pozitronokat³ vezetnek be a gigantikus gyűrű elektromágneses terébe, ahol felgyorsulva egymással szemben körbe-körbe rohannak, 240 millió kört megtéve, közben hihetetlen sebességre és lendületre tesznek szert. Végül egy addig elképzelhetetlen erővel egymással szemben összeütköztetik őket. A részecskék új, kisebb részecskékké (mint pl. a Z-bozonok) hasadnak szét, olyanokká, amelyek eddig nem léteztek.³

A CERN épületében a mágneses gyűrűknél ebben az időben dolgozott egy fiatal szoftveres mérnök, Tim Berners-Lee. O osztotta Bush álmát a memexről, és már régen törte a fejét, hogy hogyan realizálható egy ilyen rendszer.

Tegyük fel, gondoltam, hogy minden információ, amelyet bárhol számítógépben tárolnak, össze lenne kapcsolva. Tegyük fel, hogy be tudom programozni a számítógépemet, hogy létrehozzon egy teret, amelyben bármit öszekapcsolhatok bármivel.

Tim Berners-Lee: „Weaving The Web", Texere Publishing Ltd., London, 2000.

Amint a gigantikus gyorsító végül működni kezdett, és a részecskék széthasadtak, a megoldás végső formát öltött benne. Kigondolt egy gyakorlati módot arra, hogy „létrehozzon használható útvonalakat az egyszerű adatok hihetetlen mennyisége között", éppúgy, ahogyan ezt Vannevar Bush elképzelte. Tim Berners-Lee a rendszerét nagyon kis méretben sikerrel próbálta ki, s az összekapcsolt útvonalak kicsiny hálójának a „Hypertext"⁴ nevet adta. A Hypertext azt jelenti, hogy nemszekvenciális szöveg, amely az útvonalak mentén témáról témára (tárgyszóról tárgyszóra) ugrik. Rendszerére, amely így módon nyeri az információt, Berners-Lee egy meglehetősen ambíciózus nevet talált neki: „World Wide Web". De optimizmusa igazolódott; kicsiny hálója világméretűvé növekedett. Így született meg a Web a világ legnagyobb nukleáris kutatóközpontjában.

Ezek a történetek illusztrálják azt a furcsa jelleget, amely az Internet és a World Wide Web egész fejlődését jellemzi - a nagyobb előrelépések majdnem mindig kapcsolatban vannak az anyag atomi hasadásával. Vizsgáljuk meg most röviden ezt a jellemző momentumot.

Az Internet

A számítógépek azok a készülékek, amelyeken megjeleníthető a feldolgozott általános információ, többnyire szöveg, vagy kép formájában. Az a széles körben elterjedt elképzelés, hogy a számítógép matematikai-számítási gépként fejlődött ki, illetve hogy ilyen célra használjuk, ellentmond a történetének, a technológiájának és a legfontosabb alkalmazásának. Az adatfeldolgozási funkciót, amire mi a számítógépet használjuk, teljes részletességében a XVII. században Lord Francis Bacon Verulam dolgozta ki, aki a bináris kódot is kitalálta, amint azt a „Gondishapurtól a Szilícium völgyig" c. könyvemben leírtam.

Az Internet a telefondrótoknak, kábeleknek, rádiókapcsolatoknak és más összekapcsoló egységeknek a fizikai hálózata, amelyek kb. egymilliárd mindenféle számítógépet egyesítenek egy hatalmas, bolygóméretű hálózatban. Ez, hogy úgy mondjam, a hálózat hardver része. Ezt meg kell különböztetnünk a World Wide Web-től, amelyet egy nagyon nagy számítógépes programnak, vagy programcsoportnak tekinthetünk, amely az Interneten fut, nagyjából ugyanazon módon, ahogyan a szoftver egy része fut az egyedi számítógépen. A World Wide Web a legnagyobb és a legszélesebb körben használt szoftver az Interneten.

A korábban, a 70-es évek elején az ARPANET számára kifejlesztett szoftver alkalmazások között - ezek az alkalmazások az Internetté válás során vele együtt bővültek - volt a Simple Mail Transfer Protocol (SMTP), későbbi nevén e-mail, mely rövid üzenetek küldésére szolgált.

Eleinte a file küldés nehézkes eljárás volt, de időközben erre a célra kifejlesztett szoftvereket írtak. Kezdett úgy tűnni, hogy ez használható alternatívája lesz a levélírásnak és a telefonbeszélgetésnek. De a kommunikáció stílusának és tartalmának a tökéletesítése hozzájárult az írott szövegek hirtelen hanyatlásához. Még a közvetlen emberi kapcsolatokat is helyettesíthetné.

A World Wide Web

Az 1990-as évek közepétől kezdve, amikor a World Wide Web mindinkább elérhetővé vált, sok ember kezdte csatlakoztatni a számítógépét az Internethez. A bővülésnek ebben a kezdeti fázisában a Web hasonlított a memex-hez, ha nem is a fizikai működésben, de az elveiben. Ezután egy jelentős fejlesztés kezdődött 1998-ban, amikoris a Web területén újításokat vezettek be, mégpedig abban az évben, amikor a létezés külső függönye mögött fontos szellemi esemény játszódott le.⁵ Tim Berners-Lee ezt a fejlesztést így nevezte: „az álom második része: a Semantic Web" (Semantic=jelentéstan). A Semantic Web teljes fejlettségében az értelem, a megértés bizonyos képességével ruházza fel magát - elkezd majd gondolkozni. Amikor az egymáshoz kapcsolt útvonalak, a keresők (search engine) nemcsak a szókapcsolatokat és a beágyazott kódokat keresik majd; elkezdik analizálni a megvizsgált információk jelentését és levonják belőle a következtetéseket. Az analitikus teljesítménynek ez a fajtája aligha volt lehetséges az ezredforduló táján, ahogyan ezt Tim Berners-Lee 1999-ben írta:

. az intelligencia olyan formája, amely következtetéseket tud levonni, eléggé bonyolult ahhoz, hogy az emberekben megtaláljuk, nem beszélve a számítógépes programról. De egy egyszerűbb ok az, hogy nagyon kevés információ van a Weben olyan formában, amelyet a gép meg tud érteni. A Semantic Web megoldja ezt az egyszerűbb problémát - esetleg úgy, hogy egy nagyobb probléma megoldását alapozza meg.

Tim Berners-Lee: „Weaving The Web", Texere Publishing Ltd., London, 2000.

Ily módon a World Wide Web ideája továbbfejlődött, túl Vannevar Bush prófétikus vízióján, a memexen. Bár az alapvető funkciója, mint ahogyan ő ezt előre látta, még mindig az maradt, hogy „kialakuljanak módszerek, amelyekkel az ember előállíthatja, tárolhatja és ellenőrizheti a fejlődés dokumentumait, de egy még mámorítóbb álom formálódott a Berners-Lee vezette Web tervezők agyában. (1994-ben Berners-Lee a Massachusetts Institue of Technology intézetében /USA/ megalapította a World Wide Web Consortium-ot. A konzorcium útmutatást ajánlott a Webhez, hogy annak lehetőségeit és minőségét fejlesszék).

De Berners-Lee saját víziója a Semantic Webről nem vette számításba azt a mértéket, amellyel más erők majd működésbe lépnek. Az alapvetően információs rendszerként indult Web fokozatosan alapos mutáción ment keresztül, és egyre inkább az üzleti élet, a vásárlás, a csevegés, a szórakoztatás, a háborús izgatás és a bűncselekmények felé fordult. Felmérések szerint napjainkban az illegális tevékenységek és bűnügyek több mint felét az Interneten keresztül bonyolítják le.⁶ Még a konzervatív Encyclopedia Britannica is - amelyet aligha lehet rémeket látó forrásnak tekinteni - úgy kommentálja, hogy „Az Internet békés természetének igénye ellenére, jobb, ha úgy gondolunk rá, mint az amerikai Vadnyugat modern meséjére -de úgy, hogy a seriff távol van".⁷ A szellemtudományos kutatás régóta megállapította, hogy maguk az erők, amelyekkel az Internet működik -elektromosság, mágnesesség - nem semlegesek, hanem önmagukban immorálisak.⁸ Ez kétségtelenül egy olyan tényező a World Wide Web tendenciájában, amely az emberi természetből a legrosz-szabbat hozza ki.

Ma a legtöbb állítás a World Wide Web és az Internet értékéről, alkalmazási területéről és lehetőségeiről félrevezető. Ezek kezdeményezői gyakran abszurd becsléseket adnak azoknak a hasznos információknak a mennyiségéről, amelyeket általuk elérhetünk. Elfelejtik elmondani, hogy ezeknek az információknak a többsége pusztán olyan adatok sokszoros másolata, amelyek a nagy adatbankok többségében közösek. Ez valami olyasmi, mintha egy gazdag ember megvásárolna száz könyvtárat, mindegyikben nagyjából százezer könyvvel. Akkor neki tízmillió könyve lesz - de nem tízmillió különböző könyve. A legtöbb témánál úgy fogja találni, hogy ugyanabból a könyvből száz példánya van. Az Internet esetében az aktuálisan on-line elérhető információk nagy része olyan gyenge minőségű, vagy egyébként is annyira pontatlan, hogy egy hivatásos szerkesztő ezt nyomtatott formában sohasem fogadná el. Nagy számú jó könyvet digitalizáltak és tartalmukat felajánlották az Interneten keresztüli eladásra, de a nagyobb részüket nem. Ráadásul a felhasználóknak nincs közvetlen on-line hozzáférése az információ leglényegesebb részéhez. Nekik keresőt kell használni, amely előre kiépített útvonalakat követ. Azoknál a témáknál, amelyeknél még nem építettek ki asszociatív kapcsolatot más területekhez, ott nincs olyan útvonal, amit követni lehet. A Semantic Web tehát vagy eléri a valóságot, vagy nem. Időközben Clifford Stoll High-Tech Heretic /High-Tech eretnek/ c. elgondolkodtató könyvében a következőkre mutatott rá:

Az Internet keresőprogramjai, amire sokan azt hiszik, hogy megoldják az információs igényeket, annyi félrevezető információt szolgáltatnak, amennyit csak a keresés eredménye mutat. A kereséseikből hiányzik a mélység és a kiterjesztés: a keresőprogramok az összes Web oldal 60-90 %-át figyelmen kívül hagyják. ... A komputerizált keresőprogramok nem helyettesítik egy jól katalogizált könyvtárban való kutatást. . A keresőprogramok és automatizált tárgymutatóval ellátott szoftverek alapvetően szavakat keresnek és nem fogalmakat. Nem ismerik a nyelv árnyalatait, tartalmát és összefüggéseit. A szakértők azt tanácsolják a Weben megjelenőknek, hogy részletes struktúrát használjanak a leírásoknál, úgy, hogy a keresőprogramok fel tudják fedezni a lényegüket. Milyen különös, hogy a gondolatainkat úgy kell szervezni és közölni, hogy egy gépnek könnyű legyen elemeznie.

Clifford Stoll: „High-Tech Heretic", Anchor Books, New York.

Hogy a mai formájában létező Internetet megfelelő perspektívába tegyem, szeretném leleplezni azt a sok mítoszt, amely körülveszi. Sok szempontból úgy kell tekintenünk, mint a legar-cátlanabb trükköt, amelyet valaha is játszottak a nagyközönséggel. De ezek a külső szempontok. Egy fontosabb kérdés: mik azok a szellemi erők, amelyek az Internet és a World Wide Web mögött tevékenykednek? Ebben a cikkben csak arra van helyünk, hogy magának az Internetnek a szellemi aspektusait tekintsük át. Ennek a témája a felhasználók lelkére tett közvetlen hatás, amely nagyon mélyreható.

Minden morális kvalitás az ellenkezőjére változik: a szeretet és a részvét utálattá és brutalitássá válik.

A bitek villámgyors áramlása...

Amikor egy billentyűt lenyomunk a számítógép billentyűzetén, akkor zárunk egy elektromos kapcsolót, amely - egy sor bonyolult művelet által - egy kódolt jelet küld (elektromágneses impulzus sorozatot) a számítógép processzorába. Ez egy további elektromos impulzus sorozatot indít a képernyőre, miáltal a képernyőn rengeteg kicsi pont (pixel) villan fel, mátrix pontokkal előállítva az abc betűinek, vagy egyéb jeleknek a kontúrját. Ez a jel (karakter) megfelel annak, amely a lenyomott billentyűre van ráfestve. Egy fontos különbség van a számítógép-rendszer és a régi típusú írógép között: amikor egy billentyűt leütünk az írógépen, akkor a hozzákapcsolt kis kalapács, a domború nyomású betűtesttel nekiütődik egy festékszalagnak, miáltal a papíron megjelenik egy karakter. A betű, vagy jel egészként jelenik meg, egyetlen mozdulattal. A számítógépben a karakter, vagy az információ valamilyen morzsája soha nem egész - minden az elektromos impulzusok sorozatából áll össze, mely jelek hihetetlen sebességgel követik egymást. Ez a számítógépnek, az Internetnek és a World Wide Webnek alapvető jellemzője. Semmi mást nem tartalmaz, mint oda-vissza küldött elektromos impulzusokat, melyek oly gyorsak - csak a saját számítógépünkben több milliárd impulzus másodpercenként -, hogy nekünk embereknek az a benyomásunk, hogy ezek teljes betűk, teljes képek, teljes hangok, és hasonlók. De ez mind illúzió - nincs információ, nincs szöveg, nincsenek képek: csak a 'bitek' özöne.

A bitek áramlásának technológiája fordított képe annak, ami mélyen a Földben történik, abban a rétegben, amely a bolygó magját közvetlenül körbeveszi, azt a magot, ahonnan a fekete mágia elsődleges, primér ereje származik (az ok-kultisták és a szellemtudomány szerint - az angol nyelvű folyóirat szerkesztőjének megjegyzése). Ezt az utolsóelőtti réteget - a nyolcadikat - az okkultizmusban „összetörő"-nek nevezik. Minden, amely megközelíti ezt az „összetörő" szférát (mely magas szellemiségű, de gonosz ), apró darabokra törik. Minden morális kvalitás az ellenkezőjére változik: a szeretet és a részvét utálattá és brutalitássá válik. Az Összetörő erőit hasznosítják az atommaghasadásnál, mint pl. az atombomba robbanásánál, vagy a gyorsítóban a részecske-ütközéseknél. A számítógép látszólag az ellenkezőjét teszi: az apró darabokból indul ki -a bitekből -, amelyek az információ egész darabjává nőnek össze, de a valóságban egymást követik, a fény sebességével. Az apró darabkák pedig csak apró darabkák maradnak. Az Internet és a World Wide Web a Föld mélyén lévő nyolcadik szféra tökéletes tükörképévé válik. A Web-en működő szellemi hatalmak ugyanazok, mint akik az Összetörő szférájában vannak. A szellemtudományban Azuráknak nevezik őket. A Föld belsejének szféráiról, és az Azurákról sok információt találhatunk Rudolf Steiner számos publikált előadásciklusában. ⁹

Steinert szellemi kutatásai elvezették oda, hogy megfigyelje, hogy az Azurák hogyan kísérelik meg az emberi 'Én' széttördelését. 'Ők darabokra tépik azt' mondja. Steiner azt is leírja, hogy hogyan vonják bele az emberi lényt a morális romlottság környezetébe, mely aztán lehetővé teszi számukra, hogy hatalomra tegyenek szert az 'Én' felett. ¹⁰

A morális romlottság oly mértékű borzasztó fellendülése, amilyet a világ eddig még nem ismert - kemény pornográfia, pedofil fenyegetések, prostitúció minden szörnyű formájában, stb. - amely jellemzi a World Wide Web fejlődését, mind-mind magán viseli az Azurák bélyegét.

A jövő egy képét adta Steiner az 1921. május 13-i előadásában¹¹ ahol leírja, hogy hogyan fog kibújni a Földből egy fészekalja gépszerű automatákra hasonlító iszonyú lény, melyek - jellegük szerint - az ásványi és növényi lét között foglalnak helyet. Ugyanebben az időben bolygónkat egy háló fogja beburkolni, a kísérteties pókoknak a hálója, melyek óriási bölcsesség birtokában lesznek. Ezek a förtelmes ásványnövényszerű pókok majd egymással egybefonódnak a legokosabb, de legfélelmetesebben gonosz módon és külső működésükben, az árnyékintellektusukkal mindent imitálni fognak, amit emberi lény kiagyalt.

Agyunk az Internethez kapcsolva

Néhány évtized alatt az Internet néhány nagy számítógép között lévő primitív információmegosztó rendszeréből kialakult a World Wide Web. A szolgáltatások hihetetlen mértékben túltengenek, és ezeket már a legújabb mobiltelefonokról is elérhetjük. Ebben a gyors fejlődésben a következő nagy lépés rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált: a közvetlen összekapcsolódás. Ez implicite benne van magában a mikroprocesszorok tervezésében, amelyek a neuron hálózatot másolják le. Ezeknek a kivitelezése közelebb van, mint sokan aggódva gondolják.

Ma az oltás sok országban kötelező. A legtöbb ember nem akad fenn azon, hogy folyadékot fecskendezzenek a testébe, akár akarja, akár nem. A szilícium chipet sem utasítja majd vissza, amikor ennek a beültetése kötelező lesz, s amely nemsokára bizonyosan elkövetkezik. Ezek eleinte bőralatti beültetések lesznek, amelyet arra használnak majd, hogy az illetőt nyomon kövessék, vagy az egészségét felügyeljék. Ezek már jól kifejlett technikák, és bizonyos területeken emberen is alkalmazzák őket. A következő lépés az lesz, hogy az agyba ültetnek be valamit, amellyel az emberi elmét az Internethez kapcsolják. Ezen a területen a kutatást hivatalosan is segítik és támogatják, pl. az amerikai kormány és más országok is. A hardver nagy részét már kifejlesztették és tesztelték. Hatalmas kereskedelmi érdeklődés kíséri; az idegi protézisek (agyi chipek) potenciális világpiaca legalább százmilliárd dollár.

...azért kell ma használnunk a számítógépet és az Internetet, hogy korunk polgárai lehessünk. Steiner ennél nagyobb félremagyarázását nehéz elképzelni. O arra biztatta az embereket, hogy megismerjék, hogyan működik a technika.

Igazán naívság lenne azt képzelni, hogy a nagyközönség el tudja majd kerülni a jövőbeli kötelező közvetlen hozzákapcsolódást az Internethez ilyen módon, hacsak a digitális számítástechnikához való hozzáállásunkban nem történik nagy változás. Ha nem, akkor a fiatalabb generáció valószínűleg mindezt majd megtapasztalja az életében. Természetesen sokan üdvözölni fogják. Az agy és a gép összekapcsolásának be kell következnie; az igazi kérdés az, hogy hogyan jön majd létre? Az agyi chip és az Internet a helytelen út. Megkérdezhetjük magunktól: az agyunk feletti kontrollt az Azuráknak akarjuk adni?

Legyünk a korunk emberei

Néha emlékeztetnek arra, hogy Steiner azt akarta, hogy az emberek legyenek tisztában koruk technikai fejlődésével és eredményeivel, s hogy azért kell ma használnunk a számítógépet és az Internetet, hogy korunk polgárai lehessünk. Steiner ennél nagyobb félremagyarázását nehéz elképzelni. O arra biztatta az embereket, hogy megismerjék, hogyan működik a technika. Hány Internet-felhasználó tudja leírni azt, hogy mi megy végbe a számítógépének mikroprocesz-szorában, vagy hányan tudnak megírni egy hálózati packet-routing protokollt (a „protokoll" egy megegyezett mód arra, hogy a számítógépek hogyan, milyen „nyelven" beszélnek egymásal. A packetrouting protokoll egy ún. csomag-kapcsolt technológia, ami azt jelenti, hogy az interneten kis csomagocskákban érkeznek az információk, nem pedig folytonos áramlásban - a fordító megjegyzése.) Az igazság az, hogy a felhasználók több, mint 99%-ának a számítógép egy fekete doboz. Attól, hogy megtanultuk, hogy az egérrel hogyan kell rákattintani a 'Windows' ikonra, még nem lettünk a mai kor emberei - erre a csimpánzokat is be lehet idomítani. Pontosan azért, mert az embereket rávették arra, hogy olyan készülékeket és rendszereket használjanak, amelyeknek a belső működése teljesen ismeretlen a számukra, az emberiség általában vak az Internet természetét illetően. Ezalatt pedig vezető szakemberek, akik jól értik az információs technológiát - mint pl. Minsky (a mesterséges intelligencia atyja), Weizenbaum (Elizának, a pszeudo-lénynek a megalkotója), Joy (a Sun Microsystems alapítója, amely a Web programozási nyelvének, a Java nyelvnek a kifejlesztője) -hangot adnak a félelmüknek attól, amit ők és mások életre hívtak.

Nincs-e itt az ideje annak, hogy felnyissuk a szemünket a digitális információs technológia természetét illetően, amely a mágnesesség és az eletromosság polaritásán alapul? Steiner nem agitátor volt, aki az újkeletű dolgok ellen prédikált. O, mint magas beavatott és a legteljesebb mértékben tisztán gondolkodó lény, a tudomány és technika mestere is volt. Megjósolta a mesterséges intelligenciát és azt mondta, hogy ez az emberiség hasznára lehet, hogyha a helyes erőket felhasználva fejlesztik ki.¹² Rövid utalást adott arra, hogy melyek lennének azok a jó erők. De Steiner világossá tette, hogy az elektromosság és mágnesség polaritásán alapuló technikák, mint pl. a digitális elektronika, az gonosz. A tények őt igazolták. Nem kellene Steinert komolyabban venni, és elkezdeni invesztálni a szellemi energiáinkat és emberi erőforrásainkat, hogy lefektessük egy jó információ-technológia alapjait?

A fordítást a New View 2005/6. számában megjelent cikk alapján Varga Márta készítette

Megjegyzések és referenciák:

1. Dr. Vannevar Bush, aki Roosevelt elnök megbízható tanácsadójaként sürgette az elnököt, hogy indítson el egy teljesen kormányzati forrásból létrehozott tudományos kutatási projektet a bomba kifejlesztésére. Roosevelt beleegyezett, és létrehozta az OSRD-t (Office of Scientific Research and Development - Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatal) V Bush vezetésével. Az OSRD irányította és pénzelte a Manhattan Projektet, amely kb. 2 000 000 000 dollárba került.

2. John Horgan: „Az agyi chipek elfeledett korszaka."

Scientific American, 2005. október. - A Nature-ben idézve.

3. „Infiniment CERN". CERN and Susanne Hurter Publications, Geneva, 2004.

4. Ezt az új nevet egy számítógéptudománnyal foglalkozó író, Theodor Nelson adta 1965-ben, aki az „Álom Gépek" c. könyv szerzője.

5. 1998 (háromszor 666) volt az az év, amikor a hatalmas ahrimáni lény, Sorat belépett és nagy hatalmat nyert a földi élet fölött.

6. Egyedül egy 'kisebb' Internet bűnügyi ágazatban - ún. spear-phishing (bizonyos társadalmi vagy kisebb üzleti közösségek meglopása az Internetes banküzletek során) - az IBM Global Security Index jelentése szerint több, mint 600 000 felderített bűntény volt 2005. júniusában. Az összes lopás és csalás az Internethasználókat évente több mint 100 000 000 000 dollárral károsítja meg.

7. Encyclopedia Britannica 2005. ld.: Számítógépes bűnözés, Internetes csalás, kalózkodás, pénzhamisítás, gyermekpornográfia, hackkerezés, szolgáltatás igénybevételének el nem ismerése, vírusok és szabotázs címszavaknál.

8. Rudolf Steiner az elektromosságot úgy jellemezte, hogy immorális és „a gonosz ösztönének" a hordozója. Ld. a „Lebendiges Naturerkennen" előadásciklusból a 12. előadást, 1923. január 28. GA 220. Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1982.

9. Ld. pl. Rudolf Steiner: „A szellemtudomány kapuinál". GA 95 (szintén a GA 94, 96, 97)

10. Rudof Steiner: „Krisztus tette". 1909. március 22. (GA 107). Steiner Book Center Inc.

11. Ez a kép, amely a „Gondishapurtól a Szilícium-völgyig" c. könyv olvasóinak ismerős, Rudolf Steinertől való. „Az emberi evolúció aspektusai", Anthroposophical Press, New York, 1987.

12. Rudolf Steiner: „Krisztus újramegjelenése az éteri világban", Anthroposophical Press, 1983. Vagy régebbi publikálásban: „Az ezoterikus tudás hibás és helyes használata".

Paul Emberson, aki eredetileg Leeds-ben (Anglia) élt, most az Anthro-Tech intézetben az éteri technológia kutatásával foglalkozik, Svájc és Skócia között osztja meg idejét. Az Anthro-Tech Alapítvány egy svájci non-profit cég, melyet az 1980-as évek végén hoztak létre a Morális Technológia kifejlesztésére, egy hosszú távú, nagy kutatási munka megvalósítására. Adományokból alapították, s az egyének és szervezetek nagylelkűsége, akik felismerték ennek a kutatásnak a szükségességét, lehetővé tette az Intézet számára, hogy felépítsék az e célra tervezett laboratóriumokat és műhelyeket, valamint hogy szerszámokkal és gépekkel szereljék fel a nagypontosságú műszaki feladatok elvégzéséhez. Ezek a helyiségek 1989/90-ben épültek, a La Paternelle at Les Scierne-d'Albeuve antropozófiai gyógyotthon területén, amely a svájci elő-Alpokban, 1000 m magaságban fekvő hegyi falucskában található. A kutatások legfőbb célja, hogy kifejlesszék a műszaki technológiát és kidolgozzák a megfelelő elméleti útmutatókat, támpontokat az éteri erők által működtetett gépek konstrukciójára. A munka Rudolf Steiner szellemtudományán alapul.

A néhai Lawrence Edwards-szal, egy vezető és nagyrabecsült antropozófus tudóssal való tárgyalás után az Alapítvány 1995-ben kiterjesztette kutatási tevékenységét a Skócia nyugati partjainál levő szigetre, Isle of Mull-ra. Lawrence, aki Strontian-ban élt - légvonalban egészen közel Mull-hoz - Nagy Britanniában az Anthro-Tech első tagja lett. 2001/2002-ben az Alapítvány Mull szigetén egy leányvállalatot alapított, egy intézetet, kutatási lehetőséggel.

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Időjárás manipuláció I.

Bevezetés

„Az ég ellopott kékje", „Globális kémiai bűntény az atmoszférában", „Az ég szétrombolása", „Hatalom az időjárás felett - egy Isten nélküli tudomány?" Ilyen és ehhez hasonló címekkel jelentek meg könyvek és újságcikkek az utóbbi években szerte a világon, de legfőképpen Svájcban arról a hazánkban alig ismert jelenségről, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy az ember „belebabrál" az őt körülvevő égi szférákba.

Aki olvasta Paul Emberson: „A klónozásról avagy az elveszett hierarchia" címmel a Szabad Gondolat négy számában megjelent írását (amely most könyv alakban is megjelent), az képet kaphatott arról, ahogy az ember az élet, a születés titkába próbál belebabrálni mindenfajta, az ember és a világ valódi összefüggésére vonatkozó szellemi áttekintés, ismeret nélkül.

Azt kell mondanunk azonban, hogy az ismeretek ilyen hiánya mellett is megmaradt az emberiség nagyobb részében egyféle ősi félelemérzet, hogy mindezt csak óvatosan tegye, hiszen élőlényről van szó. A Föld és a környezete vonatkozásában azonban alig-alig maradt ebből a félelemérzetből, hiszen úgy gondoljuk, hogy ez az élettelen világhoz tartozik, melynek törvényeit nagyjából ismerjük, ezért a további ismeretek megszerzése érdekében nagyobb veszély nélkül is belebabrálhatunk ebbe a szerkezetbe.

Így lassanként kialakult egy új tudomány, amely akár gonosz szándékkal (fegyverként használva), vagy úgymond jó szándékkal (a Föld pusztulásával fenyegető globális felmelegedés megakadályozása) megkísérel belebabrálni a Föld organizmusába. Mind a katonai, mind a polgári kísérletek közös jellemzője, hogy a kutatást végzők titkolni próbálják szándékukat, mert - ahogy mondják - az emberek a tudatlanságukból eredő aggodalmaik miatt megakadályoznák ezen fontos kutatásokat. Ha pedig mégis kitudódik valami, akkor erre a jól bevált recept (lásd Pearl Harbour, Kennedy gyilkosság vagy 2001. szeptembere): „Ezek csak összeesküvés elméletek".

Ugyanakkor - mint minden olyan esetben, amikor a valós tényeknek csak egy része válik ismertté - számtalan egészen vad feltételezés, újságcikk jelent meg erről a témáról, de azt mondhatjuk, hogy az időjárás manipulációjával kapcsolatos alapvető tényekben minden forrás megegyezik.

Az alábbiakban a fellelhető irodalom alapján megkísérelem ennek a szerteágazó, de a jövőnk szempontjából meghatározó folyamatnak a felvázolását. Az újság keretei és a téma rendkívül összetettsége nem teszi lehetővé a jelenség teljes átvilágítását, ezt inkább csak egy munka kezdetének gondolnám. Úgy is mondhatom, hogy a cikk egyféle figyelemfelhívás az olvasókhoz, remélve, hogy ők is továbbgondolják ezt a folyamatot, és talán saját megfigyeléseiket is felhasználva elkezdenek kérdezni....(Gabriel Stetter, egy Svájcban dolgozó, dél-afrikai születésű és ebben a témában talán legtöbbet publikáló újságíró azt írja az „Ég szétrombolása" című, a Tér és idő című újság 2004/127-es számában megjelent újságcikkében, a svájci olvasókat közvetlenül megszólítva: „.ne higgyetek mindabban amit leírtam itt. , . hanem egy jól kiválasztott megfigyelőhelyről (például Bázelben a Rajna valamelyik hídjáról) néhány napon keresztül, napi rendszerességgel nézzetek az égre és azonnal meg fogjátok erősíteni a megfigyeléseimet)."

Az áttekinthetőség érdekében két részben foglalkozom az időjárás manipulációjával.

Már itt az elején le kell szögeznünk, hogy itt nemcsak az ún. „esőcsinálás"-ról vagy éppen ennek a megakadályozásáról van szó, hanem a földrengéskeltésről, a mesterséges áradások, szökőárak előidézéséről és mindenféle széljelenséggel kapcsolatos manipulációkról. Ebben a számban az ún. „Chemtrails"-ről, az atmoszférát kémiai eszközökkel befolyásoló eljárásokról fogunk beszélni. A következő számban pedig az ionoszférát (a Föld 60-100 km magasságában elhelyezkedő rétege) bombázó elektromágneses sugárzással foglalkozunk, melynek hatására alacsony frekvenciájú rádióhullámok keletkeznek. Ebben az ún. HAARP technológiában keletkező sugárzás a földre visszaverődve felderítésre, de akár egy behatárolt tartományban minden élő és élettelen elpusztítására is alkalmazható.

Uralnunk kell az időjárást! Chemtrails

Régi álma az emberiségnek, hogy uralja az időjárást. Így a háborúk és az időjárás kapcsolatát régóta kutatja az ember. Sokáig például úgy gondolták, hogy az ágyúzás esőt vált ki, de voltak olyan elképzelések is, hogy a harcoló katonák sokat izzadnak, így megnő a levegő nedvességtartalma, és ez esőt okoz. A tudomány mai álláspontja szerint is háborúk folyamán több csapadék esik, melynek oka a tudományos magyarázat szerint az, hogy a keletkező füst és a porszemcsék, mint úgynevezett kondenzációs magvak elősegítik az esőcseppek képződését.

Az időjárás sokszor meghatározta egy csata, egy hadi esemény sorsát. Gondoljunk csak Napóleon 1812-es vereségére az orosz télben, vagy a Pearl Harbour-i japán támadás időzítésére a Csendes-óceán ködös viharában. Ennek alapján is érthető, hogy a katonaság mindig is érdekelt volt az időjárás kutatásában. Így az 1940-es években is az volt a vezető amerikai katonai körök egybehangzó véleménye „ha az időjárást uraljuk, akkor kezünkben a hatalom." Ennek a gondolatnak a jegyében folytak már ebben az évtizedben és azután később is a kutatások.

Valószínűleg 1947. októberében történt az első élesben elvégzett időjárás manipulációs kísérlet. A Projekt Cirrus* kutatási program keretében egy katonai repülőgépről 35 kg szárazjeget injektáltak a Georgia állam partja felé haladó hurrikánba. Tudni kell ehhez, hogy a felhőkben végbemenő folyamatok során ahhoz, hogy eső alakuljon ki, elengedhetetlenül szükséges a jégkristályok képződése. Sokszor előfordul, hogy a megfelelő hőmérséklet ellenére sem indul meg a felhőkben a jégkristály képződése, hanem csak túlhűtött víz keletkezik. Ha ilyenkor szárazjeget, azaz cseppfolyós széndioxidot adagolunk a rendszerbe, akkor azonnal megindul a kristályképződés, az elnehezült víz-jég cseppek kihullanak a felhőkből és vízzé olvadva esőcseppként érkeznek le a Földre.

Visszatérve a kísérletre, amikor beadagolták a szárazjeget, akkor a hurrikán hirtelen megfordult, és súlyos károkat okozva lecsapott Savannah város közelében.

A felmérések szerint 1500 ház megsemmisült, illetve megsérült, 4000 ember hajléktalanná vált és egy ember meghalt. A mai értékelés szerint nem valószínű, hogy ennyi szárazjég ilyen erős hatást gyakorolt volna a hurrikánra, de akárhogy is történt, a kísérletben érdekelt katonai körök számára ez biztatást adott a kísérletek kiterjesztésére. Az álom tovább élt, a kutatás tovább folytatódott. 1952. augusztus 15-én az Anglia déli partjainál fekvő Lynmouth felett a Royal Air Force repülőgépe a „Projekt Cirrus" keretében a felhők injektálását ezüstjodiddal végezte el. A speciális módon előállított ezüstjodid nagy vízfelszívó tulajdonsággal rendelkezik, így jégkristályokkal összekapcsolódva meggyorsítja a nagyobb, a felhőkből kiesni képes jég-víz cseppek képződését. A beinjektálás hatására a város felett 24 óráig tartó esőzés indult meg, melynek során a város kis folyói hömpölygő folyammá duzzadtak. Az áradás során 35 ember vízbe fulladt, 420 család elvesztette házát és minden ingóságát. A kísérletekről szóló aktákat azonnal titko-sították ötven évre és csak 2002-ben tették hozzáférhetővé. Az iratokból az derült ki, hogy a parti régióban végzett műveletekben (az iratok szerint több kísérlet is volt) a mesterséges eső katonai célú felhasználását vizsgálták.

Azután tizennégy évvel később már valódi háborúban is alkalmazták az időjárás manipulációt. Simon Hurst, a New York Times újságírója bizonyítékokat tárt fel arra vonatkozóan, hogy az amerikaiak a vietnami háborúban az Air Force repülőgépeivel 2600 esetben végeztek Vietnam és Laosz területén olyan berepüléseket, amelyek során felhőket injektáltak be. A „Popeye" névre keresztelt titkos akciók „jól sikerültek". A monszun esőzések erősségét odáig lehetett fokozni, hogy a harci utak sárfolyammá váltak. Az injektálásokat főleg az ún. Ho-Chi Minh ösvény vidéke, az észak-vietnámiak fő ellátási útvonala fölött végezték. A nemzetközi felháborodás hatására az amerikai kongresszus meghallgatásokat tartott a vietnámi háborúban végzett időjárás manipulációk kapcsán, ahol a vizsgálóbizottság egyik tagja már arról beszélt, megengedhetetlen, hogy magánszemélyek vagy csoportok beavatkozzanak az időjárásba. A kongresszus végül semmiféle tiltást nem rendelt el. Sok huzavona után 1976. december 12-én az ENSZ plenáris ülése szavazta meg, hogy az időjárás befolyásolását nem lehet katonai célra használni. A rendelkezés 1978. október 5-én lépett életbe, de mint oly sok ENSZ- határozatot, ezt sem tartották be, illetve nem vettek figyelembe, és a kísérletek változatlan erősséggel folytatódtak. A célokat azonban most már a közvélemény megtévesztésére nem katonai jellegűnek állították be, hanem környezetvédelmi célúnak mondták, és azt sejtették, hogy ezzel az emberiséget fenyegető globális veszély hárítható el. Lehetett erről beszélni, hiszen csak az utolsó évtizedekben évente háromszázezer ember halt meg a rendkívüli időjárás, a szökőárak, a hurrikánok következtében, és 1980-tól napjainkig az ebből származó anyagi károkat 1 billiárd dollárra becsülik. Azt persze nem vizsgálták, hogy ehhez a szélsőséges időjáráshoz nincs-e köze az ember akaratlagos vagy akaratlan beavatkozásának.

Mivel a legnagyobb pusztítást a különböző fajta forgószelek okozzák, így érthető, hogy erre koncentrálódott az úgymond polgári kutatás.

A 1962. évben két neves időjárás-szakértő, Bob és Joan Simpson vezetésével végezték el a „Stromfury" (dühöngő vihar) kísérleteket. A kísérletek alapideáját a forgást végző balett-táncos testtartása adta. Ha megfigyeljük a balett-táncos forgását, akkor láthatjuk, ahhoz hogy ezt a forgómozgást folyamatosan tudja végezni, (azaz hogy forgási impulzusa legyen) kezeit a testéhez kell szorítania. Amikor egy hurrikánban a hurrikán „szeme" (a lyukszerű középpontja) be és felhúzza a levegőt a vihar centrumába, akkor ennek a forgó viharfelhőnek a képe hasonlít a kezeit a testéhez szorító balerinához. Ha a balerina oldalra kinyújtja a kezeit, akkor a fogása lelassul, sőt megáll. A kísérlet alapgondolata szerint elképzelhető, hogy ha a hurrikán „szemébe" egy gyűrűszerűen kiterjedő „felhőt" injektálnak be (képszerűen a felhő kinyújtja karját), akkor ennek a mozgása is lelassul.

Az első számítások alapján így akár 15 %-os sebességcsökkenés is elérhető. A nyolc napon át végzett kísérletek negyedik napján a vihar kissé lecsendesedett. Ezeket a kísérleteket azután az 1980-as évek elején politikai nyomásra leállították, de más vonalon folytatódott a forgószelek tanulmányozása. Ennek során egészen odáig jutottak el, hogy ezen jelenségek nem tanulmányozhatók a meteorológiában és a földi tudományokban megszokott fizikai-kémiai törvényszerűségek alapján, hanem itt csak az ún. káosz modellek használhatók. Anélkül, hogy ebbe részletesen belemennénk, csak azt jegyzem meg, hogy éppen az élet, az élet keletkezésének tanulmányozása során jöttek rá a tudósok, hogy itt az élettelen világra vonatkozó törvényszerűségeket nem alkalmazhatják, és részben ennek az áthidalására születtek a folyamatokat jobban megmagyarázó káosz elméletek. Bár ezek az elméletek nem adnak igazi választ az élet keletkezésének rejtélyére, egyfajta megérzést, sejtést tartalmaznak az élő és az élettelen törvényeinek különbözőségére vonatkozóan. A tudománytörténetben a káosz elméletek keletkezését egy olyan pontnak tekinthetjük, amikor akár újra fel lehetett volna fedezni azt az ősi tudást, amely a Föld lényszerűségére utal.

De a kutatások más irányba mentek, az atomtechnikához vagy a génmanipulációhoz hasonlóan.

A következő lépés a XX. század végére tehető, ezt a korszakot utólag valószínűen „Chemtrails" korszaknak fogják nevezni. A chemtrails-ek (kémiai csíkok) a feljegyzések szerint 1997-98 környékén jelentek meg először az USA légtere felett. Ezek a csíkok más tulajdonságúak és más eredetűek, mint a „contrails"-ek, az úgynevezett kondenzcsíkok, amelyet a sugárhajtású repülőgépek, húznak maguk mögött. A sugárhajtású repülőgép amely jellemzően 10 000 m magasságban száll, olyan nyomást hoz létre, melynek hatására vízgőz csapódik ki a levegőből, illetve apró jégkristályok keletkeznek. Az ilyen kondenzcsík általában néhány perc után magától eloszlik. A chemtrails-ek egészen másképpen viselkednek. Ismerkedjünk meg a chemtrails világával. (Az itt következő leíráshoz főleg Gabriel Setter két munkáját - „Az ég szétrombolása" és „Az ég ellopott kékje" - használtam fel.)

Ahhoz, hogy mélyebben belemenjünk a „Chemtrails" problémába, először ismerkedjünk meg a folyamat megfigyelhető és már több százezer ember által megfigyelt jelenségeivel.

5-15 repülőgép köröz az égen, akár városok fölött is, olyan 6000 méter magasságban. Az, amit az első pillanatban kondenzcsíknak vélünk, az egy hosszabb megfigyelés után kérdésessé válik. Ezek a csíkok hatalmas sakktáblaszerű rácsformát képeznek, és nem oszlanak fel, hanem mozdulatlanul állnak az égen. Sokszor gyöngysor jellegű formákat vesznek fel, mintha kis cseppekből állnának. Kb. 30-60 percig maradnak így, majd ezután egy nyúlós, laza, felhőszerű masszává állnak össze, mintha felvert tejhab lenne az égen. Néhány óra múlva a csíkok helyén már csak egy diffúz ködfelhő látható, de sajátos módon ebben a tejlevesben még fehér zsinegekként felismerhető a csíkok helye. A kezdeti kék égbolt helyett a megfigyelő már csak ködöt lát, illetve amikor elő-előbukkan a Nap, akkor egy furcsa szivárvány jelenség észlelhető. Amit nem mindig lehet megfigyelni, illetve érzékelni: ilyenkor a légréteg hőmérséklete kb. 7 C°-kal csökken, és a nedvességtartalma is extrém alacsonnyá válik, kb. 30 %-ra csökken. Egy ilyen furcsa repülőgép akció után még napokig hűvös és száraz idő uralkodik, sohasem esik az eső, és sokszor csak egy hét után tér vissza az évszakra jellemző időjárás. Az egészre a legjellemzőbb azonban a „White Skies", azaz a fehér ég a nyáron szokásos kék ég helyett.

Érthető, hogy aki tapasztalta ezt a furcsa jelenséget, az elég hamar arra kezd gyanakodni, ezek a repülőgépek valami nem természetes anyagot bocsátanak ki.

Ha valaki felveti ezt a gyanúját, természetesen minden hivatalos helyről azonnal tagadják, hogy bármiféle kémiai anyaggal is kísérleteznének. Az igazság kiderítését akadályozó minden erőfeszítés ellenére mára már körvonalaiban ismertté vált, hogy az időjárás manipuláció nem összeesküvés elmélet, nem agyszülemény, hanem dermesztő valóság.

Az első, alapvető ismereteket az 1991. márciusában bejelentett, de katonai jellege miatt évekkel később ismertté vált szabadalmi bejelentésből lehetett megszerezni. Két kínai származású amerikai kutató, David Chang és I-Fu Shih az amerikai Szabadalmi Hivatalnál bejelentett szabadalmának címe: „A sztratoszféra »Welsbach« részecskékkel való dúsítása a globális felmelegedés csökkentése érdekében". A szabadalmi leírás tartalma egyértelművé tette az emberek félelmét, kémiai anyagokat juttatnak a légkörbe. A kutatásokat a két biokémikus a kaliforniai Lawrence Livermore National Laboratory központban végezte. Egy olyan rafinált csúcstechnológiát dolgoztak ki, melytől az emberiség egyik nagy problémájának, a globális felmelegedésnek a megállítását remélték. A globális felmelegedés, az ún. üvegház-hatás oka leegyszerűsítve az, hogy az utóbbi százötven évben a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, gáz) használata, illetve az abból keletkező széndioxid mennyisége oly mértékben megnövekedett, hogy ez már gátolja a hő kisu-gárzódását a világmindenségbe, azaz a Föld környezetében csökken a hőcserélődési folyamat. Ennek hatására lassan emelkedik a Föld hőmérséklete, ez viszont a sarkokon oly fontos jég elolvadását eredményezi, egyéb vidékeken pedig sivatagosodási folyamatokat indít be. A kaliforniai intézet eljárása a szabadalom szerint ezen kíván segíteni. A leírás szerint hordozóanyagra felvitt Welsbach részecskéket kell a sztratoszférába kijuttatni repülőgépről. A Welsbach részecskék pedig nem mások, ahogy megtudjuk, mint igen finom eloszlású bárium és alumínium részecskék, amelyeket egy nem ismertetett összetételű műanyag hordozóra visznek fel.

A bárium szemcsék a légkörbe kerülve báriumoxiddá alakulnak át, és a levegő széndioxidjának egy részét lekötik, ezzel csökkentve a melegházi hatást okozó gáz mennyiségét. Az alumínium részecskék egyrészt egy igen bonyolult fotokémiai reakció során a hőt fénnyé, majd infra-sugárrá alakítják át, amely a Kozmoszba kisugárzódik, és így csökken a Föld hőmérséklete, másrészt az alumíniumszemcsék visszaverik a Nap sugárzó hőjét, és ez is hozzájárulhat a Föld vissza-hűléséhez. De a báriumsó és az alumíniumpor keverékének, a Welsbach részecskéknek még egy fontos sajátosságot tulajdonít a szabadalmi leírás, miszerint ez a keverék egy diffúz elektromos mezőt létesít a kipermetezés helyén. Ez a mező az alacsonyfrekvenciájú rádióhullámokkal együtt rezegve elektromos kisülést, ún. „Dry Storms"-t (száraz vihart) okoz, melynek során mesterséges ózon keletkezik, amely - mondják a kutatók -befoltozhatja a kemikáliák (fluorvegyületek) okozta ózonlyukat. A leírás egyértelművé teszi a megfigyelők által vizuálisan leírt jelenségeket. A sakktáblaszerűen kockázott égboltot a hordozó anyagra vitt alumínium és báriumszemcsék okozzák, és ezek a műanyag hordozóra felvitt kémiai anyagok sokáig fennmaradnak. (A szabadalmi leírás mint előnyt meg is említi, hogy a részecskék hosszan megmaradnak lebegő állapotban.) A már említett furcsa szivárványt pedig az alumínium fénytörése illetve fényvisszaverődése okozza.

A jelen cikk keretei nem engedik meg, hogy részletezzük a báriumsók és az alumínium mérgező hatását, csak annyit említek meg, hogy az utóbbi évtized kutatásai alapján többek között megállapították, hogy az Alzheimer-kór egyik rizikófaktora éppen az alumínium. Bizonyos kutatások arra utalnak - ezek persze nem hivatalosak - hogy az Egyesült Államok az ilyen, „Chemtrails" kiszórásnak kitett területein, a kiszórást követően statisztikusan mérhetően megemelkedett a spontán orrvérzések, egyensúlyzavarok, krónikus fáradtság gyakorisága.

Visszatérve a kaliforniai Lawrence Livermore

National Laboratory kutatásaira és szabadalmi bejelentéseire, az ügynek - sajnos, mondom én -van magyar vonatkozása is.

Teller Ede, a magyar származású Nobel-díjas tudós neve jól ismert a világban. Híres és hírhedt ember, hiszen a hidrogénbomba mellett az ő nevéhez fűződik a neutronbomba feltalálása is, amely képes a hatáskörzetében minden élőlényt elpusztítani, miközben a környezetet, a házakat, tárgyakat érintetlenül hagyja. Ördögi gondolat! De nem kevésbé az a kaliforniai kutatóintézetben folyó munka, amely intézetet Teller alapította és ő volt, aki ezért az egész ügyért 1994-1998 között lobbizott az USA kormányától kezdve a NATO-n át a legkülönbözőbb világszervezetekig.

Mi a bizonyíték, hogy az időjárás manipulációjára vonatkozó szabadalmat alkalmazzák is?

A kérdés persze jogosan felvetődhet, és hivatalos részről sokszor állítják is, hogy a szabadalom csak papíron létezik, és a Chemtrails-ek megfigyeléséről szóló tudósítások csak agyrémek. Pedig mára már nagyon sok bizonyíték ösz-szegyűlt, melynek egy részét szándékuk ellenére a kísérletben résztvevők szolgáltatták, de néhányan közülük lelkiismereti okokból is megszólaltak, és akadt olyan vezető amerikai politikus, aki a sajtó előtt jelentette ki, hogy a Chemtrails-ek használata valóság. Az alábbiakban csak néhány ilyen esetet említünk meg.

2001-ben jelent meg William Thomas: „Az ég ellopott kékje" című leleplező könyve, amelyben többek között arról a kormányoktól független szervezetről (Intergovernmental Panel on Climate Change - IPCC) ír, amely mint Nemzetközi Klimatológiai Egyesülés több száz klímakutató részvételével az ENSZ védőszárnya alatt működik. A 90-es évek elején tartották azt a tanácskozást, amelyen - a kiszivárgott hírek alapján - a résztvevők többsége támogatta a szabadalom alkalmazását, csak aggódtak a „fehér felhő" hatás miatt, ami esetleg árulkodó módon fényt derít a kísérletekre.

1996. júniusában Tamzy J. House, az amerikai légierő hadnagya két munkatársával együtt előadást tartott „Weather as a force multiplier: Owning the weather in 2025" (Az időjárás mint erősokszorozó: uralni az időjárást 2025-ig) címmel.

A stratégiai jellegű előadás vázolta, hogyan lehet haditechnikai eszközökkel elérni az időjárás ellenőrzését, befolyásolását világszerte legkésőbb 2025-ig. Az előadás szövege (amely az USA légierő egyik WEB-lapján olvasható) egyértelműen a kémiai eszközök alkalmazására utal, sőt megemlíti, hogy ezek a Tanker repülőgépekből szórhatók ki.

Eszerint az ötven évre tervezett projektben 2 milliárd ember halála következhet be - 40 millió ember évente - akik részben az idősebb generációból kerülnek ki...

A közvélemény a legtöbb információt 2003. május-júniusban kapta meg. Ebben a különös történetben a „Chemtrails" problémát kritikusan megítélő honlapján egy kanadai kutató jelentkezett, aki számítógépes modellezőként a Welsbach szabadalom alkalmazására létrehozott „The Shield" (pajzs) projektnek a munkatársa volt. (Valószínűleg a Livermore Intézet kutatójaként vett részt a munkában.) Természetesen ilyen anonim írásnál mindig felmerül a hitelesség kérdése, de a közlemények, az információk elemzése, valamint egy kanadai kutató rejtélyes halála valószínűvé teszi a történetet. A „Deep Shield"-nek elnevezett kutató - aki ugyan egyetértett a projekt céljával, mint a klímaprobléma megoldásával, de ellenezte a titkolózást - elmondotta, hogy ez a Shield projekt az ENSZ égisze alatt működik, részt vesz benne a WHO-nak (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) az erre a célra létrehozott részlege, a NATO, valamint különböző nagy civil légitársaságok. Az egész Shield Projekt egy szigorúan szabályozott hierarchikus szervezet, amelyben szerződésileg biztosítják a titoktartást. A Shield Projekt - amelyben tehát katonai és civil repülőgépekről szórják a kémiai anyagokat a levegőbe - bizonyos veszélyeit az abban résztvevők jól ismerik, és a várható veszteségeket is előre kiszámították. Eszerint az ötven évre tervezett projektben 2 milliárd ember halála következhet be - 40 millió ember évente - akik részben az idősebb generációból kerülnek ki, de ezen kívül a szer hatására fellépő légúti megbetegedések a legkülönbözőbb korú emberek korai halálát okozhatják. A „Deep Shield" elmondása szerint a projekt vezetői azon az állásponton vannak - amely véleményt ő is elfogadja - hogy ez még mindig kisebb veszteség, mint amit a klímakatasztrófa okozhatna.

„Deep Shield" részletesen elmondotta azt is, milyen kiegészítő tartályt szerelnek fel a szer kiszórására 1995. óta alkalmazott eljárásokban a katonai és polgári repülőgépekre.

Sokan vitatják, hogy valós személy-e „Deep Shield", de tény, hogy 2004. szeptember 26-án egy középkorú kutató a Lawrence Livermore Intézetből máig tisztázatlan körülmények között meghalt. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, saját garázsában ölte meg magát a gépkocsija kipufogógázával. Semmiféle búcsúlevelet sem hagyott hátra, és a családja szerint kizárt az öngyilkosság.

Megemlíthetjük még Dennis Kucinich nevét - aki az amerikai Demokrata Párt képviselője és 2004-ben a párt elnökjelöltje volt -, aki betekintést nyerve az amerikai légierő egyik titkos dokumentumába, azt követelte, hogy rendeljék el az ún. világűrt védő fegyverrendszerek általános tilalmát, ebbe beleértve a „Chemtrails"-eket is. Sőt 2003. júniusában egy nyilvános előadáson is megerősítette, hogy a kémiai időjárás befolyásolást használják a mindennapok gyakorlatában.

Aggodalmát fejezte ki Monika Griefahn, az Alsó-Szászország tartomány egykori környezetvédelmi minisztere, aki 2004. júliusában nyilvános levélben hívta fel a német parlament figyelmét, hogy az alumínium és báriumsók ilyen jellegű felhasználása, mérgező hatása miatt milyen súlyos veszélyt jelent az emberiségre.

Ha mindez ilyen veszélyes és a veszélyek egy részét ismerik, miért teszik ezt?

Ezt a kissé naív kérdést sokan felteszik, a válasz végül is egyszerű, de sok összetevőből áll.

A technológiát tűzön-vízen át akarók egyik csoportja az egymással összefüggő olaj-kémiaikatonai ipar lobbija. A Chemtrails-ek létezésének függvényében más megvilágítást kap Bush döntése, miszerint Amerika nem írja alá azt az ún. kyotói egyezményt, amely korlátozza az országok széndioxid kibocsátását. Nem látszott logikusnak Bush ellenkezése, hiszen a veszélyeket ő is látta. De a Chemtrails-ek használata érthetővé teszi a döntést, hiszen a kutatók számítása szerint valószínűsíthető, hogy a Chemtrails-ek 1-2 %-os hatékonyságuk esetén is megakadályozható a felmelegedési folyamat 85 %-a, ami az ipari lobbinak azt jelenti, hogy a következő 50 évben a fűtőanyagok mennyisége akár megduplázható. A hívők másik csoportját a katonaság adja, amely hadi célokra akarja a módszert használni. A Chemtrails-ek léte óta két harci cselekményben szinte biztosra vehetően felhasználtak kémiai szereket.

1999. tavaszán a koszovói válság idején Szerbia felett egy rendkívül különös időjárási jelenséget tapasztaltak. Annak ellenére, hogy egész Európa felett az égbolt ebben az időszakban igen tiszta volt - a Szatellit fotók felvétele szerint -Szerbia fölött egy összefüggő fehér felhőtömeg állt mozdulatlanul. A rendkívüli időjárást az jellemezte - számtalan tanú leírása szerint -, hogy perzselő hőség uralkodott, amelyet a NATO bevetés végén sok kiégett földterület jelzett. A különös időjárás csak Szerbia határain belül uralkodott.

De Észak-Korea is megemlíthető, ahol az ezredforduló környékén a több egymást követő évben bekövetkezett hihetetlen mértékű szárazság oly mértékű élelmiszerhiányt, éhezést okozott, amely a 2000. évre teljesen destabilizálta a kommunista vezetést. Érdekes módon ilyen szárazság egyik szomszédos országban - csak egész kis mértékben Dél-Koreában - sem lépett fel. A katonai kísérletekkel kapcsolatban érdekes megemlíteni, hogy csak olyan ország területén végeznek ma is kísérleteket (tehát nem bevetéseket), amely valamilyen kapcsolatban áll a NATO-val. Ezt jellemzi, hogy Svájc esetében a szakértők szerint 1998-ban kezdődtek a szórási kísérletek, pont abban az évben, amikor Svájcban egy népszavazás megerősítette, hogy az ország tagja lesz a NATO ún. „Partnerség a békéért" elnevezésű szervezetének.

Még nyilvánvalóbb ez Horvátország esetén, ahol ugyanebbe a szervezetbe való belépés napján jegyezték fel - nem hivatalos szakértők - az első Chemtrails szórást.

Az eljárás támogatóinak harmadik csoportját azok alkotják, akik úgymond erőfeszítéseket tesznek az emberiség megmentése, a globális felmelegedés megakadályozása érdekében. Álságosak ezek a világmegmentő gondolatok is, hiszen a módszert úgy jellemezhetjük - picit hasonlóan a 2001. szeptember eseményeihez - mint amikor valaki farkast kiált, majd magát a farkast hívja be a probléma megoldására.

Összefoglalás

Rendhagyó módon a cikk első részének gondolati összefoglalását az olvasókra bízom, helyette még egy gondolatot, aggodalmat vetek fel, amelyet sok kutató megemlít.

Az amerikai légierő az 1960-as években egy rendkívül átfogó vizsgálatot végzett a sztratoszférában. A vizsgálat igen meglepő eredményeket hozott, miszerint hasonlóan az óceánok mélyéhez, ebben a légrétegben nagy mennyiségben élnek olyan baktériumok, gomba-spórák, de vírusok is, amelyek a Föld felszínén ismeretlenek. Ezenkívül más, a baktériumoknál lényegesen kisebb életformákat is találtak az atmoszférában. A felfedező Dr. Robert Folk a „nanobaktérium" nevet adta ennek a csoportnak. A nanobaktéri-umokkal kapcsolatban a kutatók attól tartanak, hogyha jobban elszaporodnak, illetve lejutnak a Föld felszínére, akkor nem lehet tudni, hogy reagál a légzőrendszerünk, a tüdő, a védekező rendszerünk ezen élőlényekre.

De hogyan függ ez össze a Chemtrails-ekkel?

- kérdezheti az olvasó. Folk kísérletei szerint ezen nanobaktériumok legkedvesebb tápanyaga az alumínium...

Folytatás a következő számban.

Az I. részhez felhasznált legfontosabb irodalmak

- Gabriel Setter: Die Zerstörung des Himmels (Raum und Zeit 127/2004.)

- Gabriel Setter: Das gestohlene Blau Chemtrails in der Schweiz (Journal Franz Weber Nr. 71. Január/Február 2005.)

- „Macht über das Wetter" - eine gottlose Wissenschaft (Symptomatologische Illustrationen Nr. 48. december 2005.)

^ugrás az oldal tetejére

FranzJürgens

Történelmi és kortörténeti vázlat: A Nap okkult megmérgezése

Hartmut Ramm azonos című könyvét¹ tárgyaló, „A Nap sötét foltjairól" szóló recenziónkban²már szót ejtettünk róla, hogy Ramm egyrészt részletesen bemutatta, milyen hatással vannak a napfolttevékenység felerősödésével járó napkitörések a Földre, és milyen nem is sejtett mértékű katasztrófák okozói lehetnek. Másrészről könyvének glosz-száriumában utal Rudolf Steiner később még idézendő Hágai Előadásainak kijelentéseire, és közli, hogy az azokban foglalt fontos információk túl későn jutottak el hozzá ahhoz, hogy könyvének fő részébe dolgozza be őket. Ezért ma vegyük górcső alá a Nap XX. században tapasztalható (célirányos) okkult mérgezését, amelyre a Nap erőteljes kitörésekkel válaszol.

...Mert minden ember, aki ciánkálival mérgezi meg magát, helytelen módon kapcsolódik be a Földről a Nap felé tartó áramlásba. Ha megfelelő műszereink lennének hozzá, akkor minden egyes alkalommal kis robbanást láthatnánk a Napban, amikor egy ember ciánkálival mérgezi meg magát. Ez tényleg árt a Napnak. Az ember károsítja a világegyetemet és a Napról Földre áramló erőt is, mikor ciánkálival mérgezi meg magát. Az ember tényleg hatással van a világegyetemre, ha ciánkálival mérgezi meg magát, akkor tulajdonképpen a Napot rombolja. Így van ez minden ciánkálimérgezéssel.

Ramm idézi Rudolf Steiner 1923.10.23-án és 1923.11.17-én Hágában tartott előadásait, majd utal egy Michael Kalisch-sal 1998. júniusában készült interjúra, valamint Kalisch ugyanabban az évben megjelent könyvére³, és a következő következtetést vonja le: „Az 1923.10.23-i előadást igazságtalanul említem csak gondolatmenetem margóján." Így folytatja: „Steiner szavai értésünkre adják ugyanis, hogy a náci terror tömegmészárlásait és az 1933 után feltűnően megváltozott napfolttevékenységet úgy kell tekintenünk, mint amiket belső törvényszerű összefüggés köt össze egymással." Ha e jelentőségteljes felfedezés megfelelő méltatására a könyv főrészében lehetősége nyílott volna, akkor Ramm műve bizonyosan teljesen más irányt vett volna, de mindenek előtt nyilvánosságot kapott volna. Szimptomatológiai történelmi esszéjében, amely „A napfoltmaximumok befolyása a társadalmi katasztrófákra" címet viselte, Ramm kizárólag a bukott Szovjetuniónak szentelte figyelmét. Ugyanakkor lehetséges a nyugati történelem szimptoma-tológiai szempontú vizsgálata is, különös tekintettel a ciánkáli

alkalmazásának jelenségére. Elég, ha csak emlékünkbe idézzük: az Auschwitzban használt Zyklon B gáz nem más, mint a ciánkáli kereskedelmi elnevezése.

A Halál Kereskedőjétől Auschwitzig

Muaviia-Wilson^4,5 elnöksége alatt, az I. Világháború idején teremtették meg annak alapját, hogy vezető amerikai iparmágnás- és bankárklánok - bizonyára teljesen tudatlanul - egy egész évszázadon át folytassák ciánkálival kapcsolatos bűntetteiket, és így a Nap okkult mérgezését. E dinasztiák egyikét, amelyet különösen angolszász titkos rendek (szabadkőművesek) használnak fel az emberiség, sőt az egész kozmosz elleni bűntetteikhez, Samuel P. Bush, az amerikai kormányzat mai cégérének dédnagyapja alapította. Samuel P. Busht a Buckeye Steel Castings elnökeként 1918-ban, a világháború utolsó évében egy Harriman nevezetű bankár intervenciójának köszönhetően az állami fegyverbeszerzést irányító igazgatónak rendelik alá. Új pozícióját az I. Világháborúban Rockefeller fegyvergyárának, a Remington Arms Corporation-nek a támogatására használja fel. A Remington gyár Hitler rohamosztagát (SA) már 1933 előtt pisztolyok tízezreivel szereli fel⁶, és az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága még 1934-ben is a Halál Kereskedőjének („Merchant of Death") nevezett fegyverkereskedő 1918-as üzelmeivel foglalkozik.

Samuel P Bush fiát, Prescott Busht 1917-ben barátjával, Harriman-nel együtt felveszik a Yale Egyetem Skull&Bones („Koponya és Csontok") nevű titkos klubjába. A sírrabló Prescott Busht (akit a Skull&Bones többi tagjával ellentétben tulajdonképpen nem a „bonesman", hanem a „skullman" elnevezéssel kellene illetni, hiszen az apacs törzsfőnök, Geronimo sírjából kilopta annak koponyáját, hogy az a titkos rend új jelképe legyen) 1926-ban annak a Harriman Banknak az alelnökévé nevezik ki, amelyben többek közt Rockefeller is részesedéssel rendelkezik. Néhány fúzió után a bankház 1931-ben már a Brown Brothers Harriman („Barna Harrimann-Testvérek") nevet viseli. Az 1926-ban alapított Union Banking Corporation-t (UBC) úgyszintén a bonesman Bush vezeti. Emellett e kör gazdasági részesedések egész sorát szerzi meg, illetve kapcsolt vállalkozásokat alapít, vagy vásárol meg (például a Hamburg-Amerika-Linie, mai nevén Hapag-Lloyd AG nevű hajótársaságot). Különös figyelmet érdemel azonban a bonesman-ek tevékenysége a német szén- és acéliparban. 1929-ben 50 millió amerikai dollárért megszerzik Flick sziléziai acélgyárának, a Consolidated Silesian Steel Corporation-nek az egyharmadát. Ennek a gyárnak három üzeme később kivétel nélkül az auschwitzi koncentrációs tábor kényszermunka üzeme volt. Azok a szénbányák, amelyekben a Brown Brothers Harriman részesedést szerzett, ugyancsak Sziléziában, Katowicében voltak; Harriman bankja Rockefeller leányvállalatával, az Anaconda-Copper nevű vállalattal közösen nem messze Auschwitztól még egy gyár többségi részesedését is megszerezte. Egy szó, mint száz: Rockefeller, a Brown Brothers Harriman és az UBC, mint egy negyven sziléziai üzemben/cégben szerzett részesedést az ottani koncentrációs táborok környékén, amelyek foglyait kényszermunkára alkalmazta.

Ez tényleg árt a Napnak...

Azokról a csatornákról, amelyeken keresztül a bonesman részt vett az auschwitzi haláltáborok finanszírozásában, Gerald Brei már beszámolt⁷. Ehelyütt azonban egy szempontra különösen rá kell világítanunk: a Halál Kereskedőjének fia szervezte meg, hogy a fent bemutatott halálszindikátus részesedést szerezzen az I. G. Farben vegyipari vállalatban, amelyben végül közvetetten 16 ezer részvényt, azaz kb. 20%-os részesedést szereztek - számol be a Financial Times Deutschland (FTD) 2004.10.27-i száma⁸ a Brei által korábban írt könyvrecenziónak az FTD számára átdolgozott változatában⁹. Más források⁶ arról tesznek említést, hogy Rockefeller vállalatának, a Farish által vezetett Standard Oil Co.-nak önmagában is 50%-os közvetett befolyása volt a német vállalatban. Ha ezeket a részesedési arányokat összeadjuk, akkor könnyen kijön, hogy az angolszász tulajdonosok közvetetten kényelmes többséggel rendelkeztek.

Az I. G. Farben, amelyben a bonesman-ek konzorciuma közvetetten nagyrészvényes volt, gyártotta azt a hírhedt Zyklon B gázt, amellyel a nácik az auschwitzi és a többi koncentrációs tábor foglyait megmérgezték (hacsaknem azok már korábban életüket vesztették a Brown Brothers Harriman és az UBC tulajdonában álló gyárakban végzett kényszermunkában). A Halál Kereskedője

- vajon e kétes titulus egyfajta örökletes címként vagy állandó jelzőként a család további generációira is áthagyományozódott?

Halabjától a Pinatubo-ig...

Az apák bűnei harmadíziglen szállnak át fiaikra

- szól egy ősi észak-német szólás-mondás. Mivel a klán bemutatását a Halál Kereskedőjével és fiával kezdtük, ezért most a következő két generációt és Nap-ellenes tetteit is nagyító alá vesszük. Az unoka, a Koreát bombázó George is (akárcsak később a dédunoka) felvételt nyert a Skull&Bones titkos szabadkőműves rendbe, majd 1976-tól a CIA igazgatójaként, 1981. januárjától az öregedő hollywoodi sztár, Reagan alelnökeként, 1989. januárjától pedig elnökként irányíthatta a világhatalom gépezetét. A CIA-nál tevékenykedő egykori igazgatóhelyetteseivel, helyettes államtitkáraival és minisztereivel, az impérium stratégiai szempontból legfontosabb pozícióiba bejuttatott Bakerrel, Brady-vel, Carluccival, Cheney-vel, Rumsfelddel, Sununuval, Wolfowitz-cal és társaival közvetlenül vagy közvetve immáron 30 éve irányítja - legalábbis - a nyugati féltekét.

Amikor 1978. novemberében, az unoka George CIA-igazgatói karrierje idején a guyanai Jonestownban 900 szektatag követ el kollektív öngyilkosságot, akkor ez - ciánkálival történik. Mindezidáig nem cáfolták meg azokat a híreszteléseket sem, melyek szerint a szektafőnök, Jim Jones, akit a tömeges öngyilkosság után golyóval a fejében találtak meg, rajta volt a CIA bérlistáján¹⁰. Michele Sindona, aki annak az időközben betiltott olasz titkos szabadkőműves páholynak (Propaganda Due) volt a tagja, amelynek tagnyilvántartásában az 1816-os szám alatt Berlusconi volt olasz miniszterelnököt találjuk, 1986. márciusában egy szigorúan őrzött börtönben ciánkáli-mérgezésben halt meg. Abban az évben az unoka George az Egyesült Államok alelnöke volt; egykori CIA-ügy-nökök beszámolói alapján az USA a Propaganda Due (P2) páholyt havi mintegy 10 millió amerikai dollárral támogatta¹¹,¹². A múlt század nyolcvanas éveiben az unoka George kamarillása még jó barátságban volt Szaddam Husszein iraki diktátorral. A ma már hadügyminiszterként tevékenykedő Rumsfeld még le is fényképeztette magát a zsarnokkal, annak kanapéján ülve. A halál e kereskedőinek szoros összefonódását a hadiipari érdekcsoporttal már kellően kitárgyalták (nem utolsó sorban a Der Europaer hasábjain is). Valószínűtlen, hogy Irak az Egyesült Államoktól nem jutott hozzá azokhoz a fegyverekhez, amelyeket Szaddam feltétlen meg akart szerezni. És az is valószínűtlen, hogy e korántsem jámbor kortársak ciánkálival kapcsolatos gazdag tapasztalatait sem kamatoztathatta. Témánk szemszögéből az Öböl-térség 1987. márciusát követő történései igazán érdekesek: Szaddam ugyanis ekkor fogott hozzá, hogy a vidéki Kurdisztán lakosságát kiirtsa. Legsúlyosabb bűntetteként az 1988. március 16-án a kurd Halabja településen elkövetett tömegmészárlást tartják számon, amikor a Human Rights Watch adatai szerint mintegy 5000 embert gyilkoltak meg a végrehajtott ciángáz-támadással¹³. A tudósítások összesen mintegy 60-180 mérgesgáz-támadásról számolnak be, a ciánkáli áldozatainak száma tehát valószínűleg a többszöröse a Halabját ért támadás halottainak.

Vessünk még egy rövid pillantást 1991. júniusának már bemutatott, katasztrofális történéseire¹, különös tekintettel Rudolf Steiner kijelentéseinek fényében: a mintegy 600 éve szunnyadó, fülöpszigeteki Pinatubo vulkán kitör, Japánt és Indiát további vulkánkitörések sújtják, a Grúziából kiinduló földrengés továbbterjed Burmára, Új-Zélandra és a Szendvics-szigetekre, majd eléri Amerika nyugati partjait (tengerrengés), Kínát és Indiát heves esőzések és az azt követő súlyos áradások sújtják, Új-Zélandon pedig a rendkívüli hideghullám évtizedek óta nem tapasztalt havazáshoz vezet.

Valószínűtlen, hogy az 1944 februárja után mutatkozó, hatalmas 18. napfoltciklus, amely már 1947 májusában (a XX. század egyik legforróbb és legszárazabb németországi nyarának idején) eléri maximumát és az 1778 óta tapasztalt legmagasabb havi átlagot, nincs semmilyen összefüggésben az auschwitzi és más haláltáborokban ciánkálival véghezvitt, már említett gyilkosságokhoz. Valószínűtlen az is, hogy az 1986. májusától tapasztalható 22. napfoltciklus, amely ugyancsak szűk három esztendőn belül eléri a maximumát és az 1957 óta tapasztalt legmagasabb havi átlagot, nem áll (a Steiner idézett megállapításai szerinti okozati) ösz-szefüggésben a fent említett ciángáz-támadásokkal. A Pinatubo 600 év után bekövetkező, teljesen váratlan kitörése teljesen egyértelmű jele a történések drámai mivoltának. Az már nem is meglepő, hogy az idősebb George Bush, a szabadkőműves angolszász titkos rendek tagja ugyanebben az 1991. évben, méghozzá szeptember 11-én - azaz azon a napon, amelyen a Vatikán hivatalosan is a római anyaszentegyház részévé nyilvánítja a római titkos rendet (SJ)¹⁴ - hirdeti meg az Új Világrendet...

Április 3-tól szeptember 11-ig

Jelenlegi elnökségét megelőzően a dédunoka George Texas kormányzója volt. Hivatali idejének krónikái különösen megvetendő cselekedetként jegyezték fel, hogy személyében a halálbüntetés elszánt pártfogója kormányozta az államot, aki megvetően utasította el a kegyelmi kérvényeket, és -politikai téren - mindent megtett (vagy éppen elmulasztott) annak érdekében, hogy a halálra ítéltek részaránya növekedjen. George W. Bush politikájának mindennapjait még ma is ez a hozzáállás határozza meg. Ugyanez érvényes egyébként öcs-csére, Jebre (= John Ellis Bushra) is, aki Florida kormányzójaként folytatja - az elnökválasztás során a bátyjának nyújtott, közismert „segítség" mellett - a bátyja által már elkezdett, alávaló gyakorlatot. Cselekedeteik megvetendő, okkult jellege akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha azt is megfontoljuk, hogy a halálbüntetés végrehajtására az Egyesült Államokban nemcsak villamosszék vagy méreginjekció, hanem gázkamra is rendelkezésre áll. Abban pedig nem mást, mint ciánkálit használnak az ítélet végrehajtására!

De térjünk vissza a legutolsó, 1996. májusában jelentkező 23. napfoltciklushoz: George W Bush 2001. március 13-án, nem sokkal hivatalba lépése után levélben közölte néhány szenátusi képviselővel, hogy hivatali ideje alatt az Egyesült Államok semmi esetre sem fog csatlakozni a kiotói éghajlatvédelmi egyezményhez. 2001. március 29-én, az 1998. óta hivatalban lévő német kancellár, Schröder George W. Bush hivatalba lépésének alkalmából Washingtonban tett látogatása során az újdonsült elnök ismét megerősítette a kimondott vétót; döntésének megmásíthatatlanságát még hivatalos jegyzőkönyvben is rögzítették! A világ energiafogyasztásának - és különösen károsanyag-kibocsátásának - több mint 30%-ával „büszkélkedő" és így a földi természeti erőforrások messze legnagyobb pazarlójának minősülő ország elutasító magatartása a szerzővel, Hartmut Rammal folytatott egyik telefonbeszélgetésem⁷ alapján nyilvánvalóan nem maradt következmények nélkül.

Közvetlen következményei a napfolttevékenység felerősödésével járó mindezidáig legnagyobb napkitörések voltak április 4. és április 7., azaz a húsvéti feltámadás napja között¹. Ramm beszámol róla, hogy megérezte a Napnak ezt a reakcióját, mintha az elnök kijelentései földanyánkra, Gaiára hatalmas ütésként, lénye elleni közvetlen merényletként sújtottak volna le. A napfoltok mindazonáltal nem közvetlenül a Nap Föld felé néző oldalán mutatkoztak, így energiájukat a világegyetem más világai felé sugározták ki, és így áprilisban megkíméltek bennünket a közvetlen katasztrófától. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Ramm szerint 2001-ben ettől az időponttól kezdve folyamatosan növekvő napfoltszámot lehetett észlelni, mely növekedés szeptember 11-én érte el abszolút csúcspontját! A következményeket már ismerjük...

A tulajdonképpeni igazi Gonosz...

Muaviia-Wilson⁴,⁵ elnöksége alatt, az I. Világháború idején teremtették meg annak alapját, hogy vezető amerikai iparmágnás- és bankárklánok, így különösen a Halál Kereskedőjének családja egy egész évszázadon át folytassák a Nap okkult mérgezését. Nem kétség: a Halál Kereskedőjének klánja a gátlástalanság és pénzéhség jó példája. De vajon tisztában vannak-e azzal e tiszteletreméltó család tagjai, milyen sötét üzelmeket folytatnak cselekedeteik hátterében a fekete mágia igazi bábjátékosai (akik kétségeik eloszlatására bizonyára Steiner műveit is egytől-egyig elolvasták, vagy legalábbis ismerik a tartalmukat)? Ha a jelenlegi elnök arcába nézünk (Dilldapp a Der Europaerben rendkívül érzékletesen ábrázolta már ezt az arcot, nevezetesen: szem nélkül!), akkor az a benyomásunk támad, hogy nem. Amit ugyanakkor az említett klán a Halál Kereskedője által Auschwitzban / Katowicében és környékén megkeresett dollárokkal manapság művel, annak majd megfelelő időben más helyütt kell a nyomába eredni.

Ha elolvassunk Eva Schweitzer⁸ és Rudolf Kohler⁶ fejtegetéseit az Auschwitzban használt Zyklon B gáz (ciánkáli) gyártóinak / szállítóinak valódi tulajdonosairól, Rudolf Steiner gondolatait a Nap okkult megmérgezéséről és Hartmut Ramm következtetéseit a mindezzel végső soron kiváltott napfoltmaximumokkal és napkitörésekkel kapcsolatban, akkor bizonyos mértékig meglepődötten állunk majd az azokból szükségszerűen adódó ok-okozati összefüggések előtt (mind ami a Föld leg-gigantikusabb katasztrófáit, mind pedig ami a tettesek valódi szándékait illeti), teljesen világossá válik számunkra a világot 1917 óta meghatározó eseménysorozat drámaisága, és elkezdjük sejteni Rudolf Steiner következő kijelentéseinek mélyebb értelmét¹⁵:

„...jelenkorunk katasztrofális eseményeiben az amerikai elem, mint a tulajdonképpeni igazi Gonosz egyre jobban és jobban érvényesül..." és „.Ezekben az amerikai erőkben található meg az, ami Földünk végét lényegében okozni fogja, ezekben található meg az a romboló elem, ami végül a Föld halálához fog vezetni..."

Forrás: Der Europaer, 10. évf. 8. sz. (2006. június), 19-22. o.

Jegyzetek:

1. Hartmut Ramm: Der Sonne dunkle Flecken. Die Jahrtausendwende im Zeichen eines jungen kosmologis-chen Symptoms [A Nap sötét foltjai. Évezredforduló egy fiatal kozmológiai jelenség jegyében]. Dornach, 1998.

2. „Der Sonne dunkle Schatten" [„A Nap sötét árnyékai"]. Der Europaer, 10. évf. 6. sz. (2006. április)

3. Michael Kalisch: Das Böse [A Gonosz]. Stuttgart, 1998.

4. Ld. még: Rudolf Steiner: Kosmische und menschliche Geschichte [Kozmikus és emberi történelem] (GA 170-174b) és Rudolf Steiner: Mysterienwahrheiten und Weihnachtsimpulse [A misztériumok igazsága és a Karácsony impulzusai] (GA 180)

5. http://www.us-politik.ch/teil2.htm/Finanzierung

6. „Mit Bush-Kohle nach Auschwitz" [„Bush pénzén Auschwitzba"]. Der Europaer, 9. évf. 2/3. sz. (2004. december)

7. „Die USA und der Holokaust" [„Az USA és a Holokauszt"]. Der Europaer, 9. évf. 4. sz. (2005. február)

8. http://www.ftd.de/so/br/1098712191930.html

9. Eva Schweitzer: Amerika und der Holokaust [Amerika és a Holokauszt]. München, 2005.

10. http://www.de.wikipedia.org/wiki/Jim_Jones

11. http://www.de.wikipedia.org/wiki/Propaganda_Due

12. http://www.de.wikipedia.org/wiki/Michele_Sindona

13. http://www.heise.de

14. Der Europaer, 10. évf. 2/3. sz. (2005. december)

15. Rudolf Steiner 1918.07.30-i előadása (GA 181): Erdensterben und Weltensterben [Földhalál és világhalál]

^ugrás az oldal tetejére