„Öregisten, Nagyisten mit akarjunk s mit nem:
törvényed vezessen
hogy e kis nép oda ne vesszen
át ne lyukadjon helyünkön a térkép
ki ne radírozzon a világi lét végképp
serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét
kend meg könnyektől elhomályosult szemét
küldd le a magasból újra e véres-veres földre
tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
(A Születés előtt túl hosszú volt az Advent - hiszen életünk
hovatovább ráment - mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.

(Jókai Anna: Ima Magyarországért)

Az élet túl hangos, nyugtalan, a sors túl nehéz, drámai. Adventi csönd......vajon vihar előtti csönd? Az nem lehet. Az adventi csönd az áldott állapotban lévő nő csöndje. A benne hordozott remény nem egy semleges eseményre vonatkozik, amely egyszer bekövetkezik. A csöndes várakozás ideje alatt átöleli annak a lénynek a lelke, akinek testet ajándékozhat. És szívesen viseli a szülési fájdalmakat, mert tudja, hogy mindez a reményért van.

Az elmúlt 20 (50) évünk egy folyamatos várakozásban telt...és valami újnak kell megszületnie. Krisztus 2000 évvel ezelőtti megérkezésekor sem volt csönd és nyugalom a világban. Lázas felindulás és súlyos elnyomás uralkodott. Akkoriban az emberiség egy újjászületés fájdalmát élte. Ma is. Tüntetések, vízágyúk, rohamrendőrök. Az ebben megnyilvánuló sors értelme nem a pusztításban van, hanem ami mögötte felszáll, ami nem látható. Egy új karácsonyi esemény előtt állunk.

Mit hoz az Újév? A külső történések elé lélekjelenléttel, félelem nélkül álljunk. A belső történések pedig saját magunktól függnek. Nem kell vakon, bekötött szemmel mennünk a jövőbe. Az isteni felhívás egyre folyamatosabban és hangosabban szól. Krisztus ismét megnyilvánul? Úgy, mint amikor vége van az apálynak, és a dagály idején az óceán vize a szárazföldre zúdul. 2000 évvel ezelőtt Krisztus-lény emberré válásában, földi láthatóságában volt a jóság és a kegyelem. A kortársak közül sokan csak a Jézus nevű embert látták. Csak kevesen ismerték föl testén keresztül igazi arcát. Az ő bizonyosságuk a szívükben lévő bizalom, hit és jóakarat volt.

S mi van a mi szívünkben?

a felelős szerkesztő

„Nem az okosság és a hasznos célszerűség a forrása az igazi és jótékony szociális életnek, nem is a morális erőfeszítés és aszkézis, hanem a jóakarat rejtélyes eleme. Ezt nem lehet akarni, megszervezni és eltervezni, hanem hajlamként, hajlandóságként keletkezik, szinte mint egy új gyermekiség az emberek között."

Részlet Werner Kuhfuss: A játszó ember című írásából

^ugrás az oldal tetejére

Antropozófia

Werner Kuhfuss

A játszó ember

Játék

Mi a játék? Friedrich Schiller szerint a játszó ember a tulajdonképpeni ember. Vagyis aki nem játszik, az nem teljes ember. De mire gondol Schiller, és mi a játék ebben az átfogó értelemben? Manapság olyan valóságok világában élünk, melyeknek ránk tett hatása kényszerítő és kikerülhetetlen. Ha mindennapi tudatunkat nézzük, állandóan követelmények, nehézségek, kényszerűségek ostromolnak bennünket, amelyek alól a legkevésbé sem tudjuk kivonni magunkat. Kiútként választjuk a szórakozást, a televíziót, az internetet, az elektronikus zenét, az alkoholt, a drogokat stb., hogy elmeneküljünk attól, ami szorongat bennünket.

Ha a mindennapi valósággal ismét szembesülünk, akkor megint fellép a kényszer érzete, a kényszerrel pedig a növekvő zűrzavar. Mert minden, ami ránk zúdul, egymásnak ellentmondó. Ha megpróbálunk „mindenen úrrá lenni", okos képzetekkel és racionális cselekvésekkel, rövid időn belül észrevesszük, hogy ezek ismét csak kényszerhelyzetekhez vezetnek, és hogy a látszólag megoldott problémák kerülőúton, gyakran felnagyított formában, újból megjelennek.

A játszó ember másféle magatartást tanúsít az élettel szemben: a „valóságokat" egy darabig távol tartja magától. És mivel ezt teszi, lehetőségek nyílnak meg előtte. A valóság, ahogyan az ma az embereket szorongatja, beszűkíti a tudatot, megbénítja a cselekvéseket, ellentmondásaival összezavarja az életet. Nem vagyunk szabadok, haj-szoltaknak érezzük magukat, aminek a következménye „kiégettség", kimerültség és betegségek.

A játszó ember nem vonja ki magát a valóságok alól, hanem azokat mint egészet kevéssé eltartja magától és csodálkozással ismeri fel, hogy az ezután felbukkanó lehetőségek a tudatot kitágítják, az akaratot ösztönzik és az életet gazdagítják.

Amikor - ezt most így kell neveznünk - a látszólagos valóság fogságába kerülő ember növekvő mértékben nem-szabadnak és kívülről irányítottnak érzi magát, a lehetőségek szférájában élő és gyakorló ember fokozatosan szabadabban kezd lélegezni. Abból, ami lehetőségként - először talán fantasztikusnak tűnő módon - az érzésben, a felismerésben felbukkan, abból, amennyiben tétovázva vagy bátran mellette döntünk, egy magasabb rendű és mindenekelőtt sokkal tartósabb jellegű valóság származhat, mint minden mégoly bevált, de kényszerűen követett, belülről vagy kívülről előírt „realitás".

A realitások - szívesen nevezik így - páncéljától, kényszerzubbonyától, ostorától, amelyek bilincsbe vernek, megbénítanak és hajszolnak bennünket, nem minden további nélkül szabadulhatunk meg. Schilleri értelemben vett játszó emberek nem értelmes elhatározás alapján leszünk.

Ám van bennünk egy terület, amely többnyire mélyen lesüllyedt, mégis elveszíthetetlenül hozzánk tartozik. Ezt kell megtalálnunk. És még ha közvetlenül nem is juthatunk el oda, tudjuk, hogy létezik. Ez a gazdag tapasztalatok szférája, éppenhogy a lehetőségek birodalmában, amiben éltünk és gyakoroltunk egészen addig, amíg a felnőttvilág „az élet komolysága" nevében el nem rabolta tőlünk ezt a világot.

Ez a világ a játék világa, ami által gyermekként - amennyire csak tudtuk - szabadon és állandóan választva a lehetőségek áradatában, felépítettük életünk testi, lelki és szellemi alapjait. A gyermekkori emlékeket érzékletes-képszerű-en, hálával szemlélve és azoknak átadva magunkat, újra feléleszteni és hozzájuk kapcsolódni: ez a gyakorló út alapja, amiről itt írnunk kell.

Ez az a művészi életút, amire Schiller, de

Goethe, Rudolf Steiner és sok más szellemi nagyság is utal.

Szabadság

Egy agykutató (Wolf Singer) és egy szellemtudós (a Schiller életrajzát megíró Rüdiger Safranski) között zajló „tükör"-beszélgetésben az akaratszabadságról volt szó. Az agykutató természetesen a gondolkodás és a cselekvés nemszabad voltát állította. Safranski felhozta Schiller testi kötöttségtől mentes belső szabadságát, mindenekelőtt élete utolsó heteinek teljesítményét tekintve, amikor, a későbbi boncolás szerint, tulajdonképpen már életképtelennek kellett volna lennie. Állítás állt állítással szemben, meggyőződés meggyőződéssel szemben.

A természettudóstól mégis meg kellett volna kérdezni: az Önök felfogása alapján tehát Ön egy biológiai automata? Mint ilyen, honnan tudja Ön, hogy nézete az igazságot fejezi ki, vagy sem? Amennyiben Ön egy automata, úgy számadással tartozik arról, hogy miképpen képes ilyen önminősítésre! És ha Ön automata lenne, hogyan juthatna önmaga megítélésének különböző szempontjaihoz, amelyeket Önnek, ha becsületesen elismeri, mégiscsak - minden saját magában való kételkedése mellett - végig kellett tekintenie, hogy az igazságra vonatkozó felfogáshoz jusson? Ezenkívül: ha az ember egy biológiai, genetikusan meghatározott, a kauzalitásnak alávetett automata, akkor miképpen képes valami egyébhez is eljutni, mint az igazság egyetlen, minden ember számára közös vagy legalábbis nagyon hasonló felfogásához?

A kérdés, hogy vajon az ember szabad-e vagy megkötött, egy olyan személyhez intézett kérdés, aki körbejár egy hirdetőoszlopot, és mivel állandóan ezt csinálja, azt állítja, hogy be van zárva egy körkörös térbe. Igaza is van, meg nincs is. Amíg pillantása az oszlopra tapad és azt hiszi, hogy ahhoz van láncolva, addig nem-szabad. Ha elhatározza, hogy az oszlopot elhagyja, akkor meg is szabadul tőle.

Aki azt állítja, hogy az ember nem-szabad, és egyszerűen csak puszta kötöttségre hivatkozik, az elvéti az igazságot. Csak ha valóban be tudná bizonyítani, hogy a kötöttségnek és kauzális oknak az ellenkező esete, az ellenpárja, a poláris ellentéte nem is létezhet és sohasem alakítható ki, akkor kezdene az igazsághoz hű lenni.

Két ellentétes kötöttség egy közepet eredményez, amely szabad választást tesz lehetővé. Ha minden embernél fennállnak biológiai, genetikai, pszichológiai, szociális kötöttségek, akkor azok - ezt tanítja az önmegfigyelés - úgy rendeződnek el, hogy folyton-folyvást intervallumokat, köztes tereket és köztes időket eredményeznek, amelyekben mi - bár tétovázva, kételkedve, szenvedve, tévedve, keresve - mégis csak megmozdulhatunk.

A kérdés, hogy az ember szabad, vagy nem, így hangozhatna: Hogyan találjuk meg a kiutat a mindenféle ellentétes szabadságtalanságok útvesztőjéből, hogyan találunk ki a jelenségek barlangjából, amiről már Platón, a nagy görög filozófus is írt? A belső és külső egyensúly képességét, ami nem nélkülözhető ezen a labirintusszerű úton, nevezi Schiller játéknak.

Gondolkodás

Ha az előző mondatokban van valami meggyőző, annak az az oka, hogy átjárja őket a gondolkodás. A szavak úgy vannak csoportosítva és elrendezve, hogy általuk és közöttük gondolatok jelennek meg, amelyeket az olvasó maga is véghezvihet.

Mármost mik a gondolatok? Nevezhetők próbálkozásnak, ha a gondolkodás folyamatát megfigyeljük. A problémákra, amelyeket meg akarunk érteni, mindenféle mércéket helyezünk, végigpásztázzuk őket, megvizsgáljuk a legkülönbözőbb viszonyokban; a probléma részeiből úgyszólván egy épületet építünk fel, és azt gondolati vizsgálódásoknak vetjük alá, hogy megállja-e a helyét.

Ha a problémarészekben egy hordozó-tartó rendet találunk, akkor érezzük (fühlen) annak helyességét, sőt azután az igazságot is.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodás egy folyamat, és hogy e gondolkodás megítélése az érzésen (Fühlen) keresztül történik. Ez pedig összefügg a légzéssel. A légzés összeszorul, amíg gondolkodunk. Ha viszont megtaláltuk a megoldást, akkor ezt érezzük is és fellélegzünk -kilélegzünk. Heuréka, mondták ilyenkor a görögök. Ebben a szóban rejlik a „fellélegző" kiléleg-zés.

Ha az igazságnak mint a gondolkodás megismerő eredményének valódi bizonyosságot kell adnia az életben, akkor annak igazolnia kell magát. Az igazságnak az életben is, miként a gondolkodásban, megfelelésekhez, rokonszerűségekhez kell vezetnie, mintegy további építőelemekhez, amelyek egymást hordozzák. A mindennapokban, az eszmecserében, az emberek közötti párbeszédben is beigazolódik az igazság. A valódi igazság olyan kapcsolódásokat, rokonságokat mutat fel, amelyek végigvonulnak az élet és a lét minden területén. A mai természettudományos és mechanikus gondolkodásmód az „igazságkeresést" áthelyezi a többnyire elektronikus természetű műszerekbe és a statisztikába. Nem értik meg, hogy a legintelligensebb műszernek is csak annyi intelligenciája van, amennyit abba belehelyeztek. Még ha azt úgy is alkotják meg, hogy intelligenciája a mennyiséget és a gyorsaságot tekintve látszólag felülmúlja az emberi intelligenciát, ez akkor is csak a műszer kigondolásának, tehát az emberi intelligenciának köszönhetően lehetséges. A tévedések lehetőségének száma végtelenül nagy. A műszer semmilyen körülmények között nem képes ítéletet hozni, és így képtelen az igazság megismerésére.

Amikor egy ember az elektronikus eredményeket „igazságnak" és „megismerésnek" nevezi, akkor maga ez az ember az, aki ezeket az eredményeket erre a rangra emeli. A számítógép semmit sem tud a „megismeréséről" és nem is létezik valami efféle. Az elektronikus gondolkodás mindig oksági jellegű, mindig függ az adatoktól, tehát a múltbelitől, a már korábban meglévőtől. Vagyis csak a múltbelit tudja továbbszőni.

Az emberi gondolkodás viszont nem csak oksági jellegű, hanem képes ugrásokat tenni, képes az új, az ismeretlen közelébe férkőzni és mint ilyet megismerni. Lehetnek intuíciói, amikor szünetet tart a gondolkodásban. A meditáló ember tudja, hogy az emberi gondolkodás képes önmagát kikapcsolni, és az eredményeket csendben várni, talán hosszú éveken keresztül. Képes bölcsebbé válni, érni. De nincs bölcs számítógép.

Az egész kultúrfejlődés a teljesen új dolgok örökös felbukkanásából áll, ami a fejlődést továbbviszi. Mindenekelőtt azonban az igazi gondolkodás, vagyis az olyan, amely összefügg a légzéssel, az érzéssel (Fühlen), és így a spontán cselekvéssel is, egészségesít.

Az ilyen gondolkodás gyógyító hatással van a lelki, testi és szociális viszonyokra. És ez ismét felismerhető lesz a természet, a művészet, az emberi kapcsolatok elfogulatlan szemlélésében.

Az automataszerű „gondolkodás" kényszerekkel jár együtt, kényszerít és kiszipolyoz, egy ellenvilágot hoz létre, eltávolít a Földtől, amelyen mégis mindannyian rajta állunk.

Mi azonban a gondolkodás a játékhoz való viszonyában? Az igazi, a megismerő, az élethez kötődő gondolkodás nem egyéb, mint szabaddá vált, a külső tárgyaktól eloldott játék. A lehetőségek belső kimunkálásában, megvizsgálásában, kipróbálásában él - pontosan abban az értelemben, ahogy a gyermek játszik. És a lehetséges, a szabad, a változékony minősége a gondolkodásban - ez teszi lehetővé számunkra, hogy a velünk szembekerülő problematikus valóság minden formáját megvizsgálva, azokat mintegy leképezve, ezt a gondolkodást megragadhassuk.

Amit a fizikai játékban a kezek, sőt az egész test tesz a valóság elemeivel, amit a gyermek meseszerű fantáziajátékában a belső képvilág te-remtően megalkot és ahogy ez a dolgokba beleéli magát - az a gondolkodást a látszólag absztrakt jellegű képzetekkel „megragadó módon" leképezi, amíg az intuíció ugrásában már teljesen szabadon a képzetektől is, úgyszólván az ismeretlen ürességéből ismeretekhez és felfedezésekhez jut el. Ezt ismerik a természettudományos feltalálók is és tudósítanak róla. Ezeket az ismereteket azután ismét gondolatoknak nevezett „szellemi kezekkel" kell megragadnunk.

A gyermek

A mai világban a gyermek, a gyermekkor stádiuma pusztán átmenet. A felnövekvés a cél, az idősebbé válás először törekvésre méltó, majd sajnálkozni való, végül el kell szenvedni. Krisztus mégis azt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." Az öregedés a halálhoz vezet. Aki az életre törekszik önmaga miatt és kultúrimpulzusként, annak még felnőttkorában is arra kell törekednie, ami a gyermek - amit adottságként elveszíthetetlenül magunkban hordozunk, bár elfedve és betemetve, és így hatástalanul, de ami mégis itt él és vágyakozik bennünk. A spirituális út a gyermek és a gyermekkor felé fordul, hogy tanuljon, hogy meglelje és megragadja azt az irányultságot, amit minden ember eredeténél fogva magában hord.

Itt az idő a pedagógia átfordulására. Többé nem előre kigondolt tapasztalat alapján történő képzésről és formálásról van szó, hanem minden egyes gyermek feltárására, kibontakoztatására kell törekednünk, akik segítségünkkel szeretnének kijutni testi és lelki hajlamaik megzavaró labirintusából. Sok évtized tapasztalatai mutatják, hogy a kis gyermekek szinte kaotikusan belegabalyodnak a legellentmondásosabb, testileg is jelentkező akadályokba és adottságokba, illetve lelki jellegű zavarodottságokba, amelyeket a körülöttük élő, hozzájuk közelálló felnőttek idéznek elő tehetetlen „nevelésükkel".

A kis gyermekeket mindenkor úgy kell átélnünk, mint akiken a felnőttvilág átgázol - ami gyakran a legjobb szándékkal történik -, és teljesen bizonytalanok az örökölt testi alapokhoz való viszonyukban, legyenek azok „jók" vagy „rosszak". Ami teljesen el van fedve, az ennek az embernek a lénye maga, aki megkísérli, hogy szuverén módon és méltóságteljesen kerüljön ki az adottságok zűrzavarából, és aki ritkán éli át azt, amire a leginkább szüksége van: individuális létének és törekvésének tanúit. De ha minden gyerekkel szemben minden helyzetben az a kérdés van bennünk: „ki vagy Te, mi szeretne belőled előjönni, mi akar válni belőled?", akkor érkeznek válaszok és útbaigazítások is. A tanú bábává változik. Ahogy a szülész a megszületendő gyermeket nem formálja és alakítja, hanem olyan tisztán és sértetlenül igyekszik világra segíteni, amilyen ő önmagában, úgy a jövő pedagógusának is ez a feladata. Ez bátorságot és újszerű gondolkodást igényel, a gondolkodás és az akarat ugrásszerű irányváltását. Rudolf Steiner ezt a pedagógia 180 fokos fordulatának nevezte.

Életművészet

Aki megkísérli, hogy önmagával szemben olyan pedagógus legyen, aki a kisgyermek tanúja és bábája akar lenni, az alkalmazhatja önmagára ezeket a tapasztalatokat. Adottsága szerint minden ember életre-segítő (Gebarender); a „bennünk levő ideális ember", miként Schiller nevezi, akit mindenki szeretne megszülni. Schiller nem az embertől távoli ideálokat lát, amelyekre törekednünk kellene. Az ideált úgy látja, mint saját magunknak egy bennünk elrejtett részét, amely szeretne előbújni és fejlődni. Ennek a részünknek, amely maga „egy ember", tehát egész és szent, mi mintegy az anyja és apja vagyunk. Az ölünkben hordjuk, mint egy anya. Szigorúsággal, védelemmel, felelősséggel tartozunk a bennünk élő emberrel szemben, mint saját magunk apja. Az ideális ember, azaz a jövő tökéletes embere: ezt a célt hordozzuk a saját lényünkben. Ez az ideális ember olyan, mint a jelen tökéletlenségeibe beleágyazott csíra. A könnyelmű és felületes gondolkodás, érzés és cselekvés révén elfojtjuk ezt az embercsírát. A túl kemény és méltánytalan önkritikával is bomlasztóan hatunk rá. De táplálnunk, gondoznunk kellene és engednünk kibontakozni, mint egy gyermeket, aki mi magunk vagyunk és nem vagyunk. Mi vagyunk az, mint remény és irányultság. Nem mi vagyunk - abban a betokosodott, nem-szabad, valamilyen zűrzavaros labirintusba zárt alakban, amelyben a mindennapokban, vágyakkal és szorongásokkal terhelten élünk. Az életet energikusan két részre hasítani, amit a Biblia úgy mond: add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené - ez a kezdődő életművészet. A „császár": az „élet realitásai". Ezeket figyelembe kell vennünk és meg kell munkálnunk, amikor szembejönnek velünk. Így válnak ezek kövezetté az életutunkon. Az „Isten" azonban: az az ismeretlen, várakozó gyermek, aki bennünk van, de előttünk jár.

Felnőtt életünket képzetek határozzák meg, amelyek közül igen keveset alakítottunk ki és szereztünk meg mi magunk. Azt követjük, amit „az emberek" tesznek, „az emberek" helyesnek tartanak. De létezik bennünk egy fórum, ami mindig hallatja a hangját, a korai gyermekkorban jól hallhatóan és érthetően, később viszont egyre inkább hallgatásra ítélve. Mint gyermek tudjuk, mi a helyes, mi a téves - legtöbbször azzal ellentétben, amit a „nagyok" mondanak és akarnak. Hogyan hívják ezt a bölcs hangot? Érzésnek (Empfindung, érzet, érzés). Az érzés a legtisztább forrás bennünk. Az érzés az „ideális ember" hangja! A forrás fehér és tiszta, ha a világ jelenségeire irányítjuk. Zavarossá és beszennyezetté válik, ha arra használjuk, hogy a világból kivonjuk magunkat, ha siránkozók és önirányultak leszünk. Az érzékenység és az érzelgősség az érzés betegségei. Ha önmagunk szigorú apjaként tárgyiasítjuk azt, ha érzelgősségünk minden kényeztetését elkerüljük, akkor az érzés mint „ujjhegy-érzék" a legbiztosabb tapintószervünk lesz, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyik a miénk, minden okoskodás és ellenállás ellenére.

Mert az érzésnek van egy háttere, ami úgy hívnak, hogy érzék. A svédek azt mondják: van érzéke valamihez. Vagyis, ennek az embernek van érzéke az élet értelme iránt - nem mint eszmény iránt, hanem mintegy a dolgok, a cselekvés értelme iránt, annak a szálnak alapján, ami a cselekvésekben rejlik. A gyermeknek van érzéke az élet iránt - az érzésből fakadóan. Ha újra megtaláljuk a kapcsolatot e bölcs érzés képességéhez, akkor az életművészet ennek az érzéknek az iskolázása lesz.

És növekvő mértékben felismerjük: bármenynyire is zavarosan jelenik meg az élet, felfedezzük benne az értelmet, megérezzük azt napi jövés-menésünkben. És azzá válunk, amit gyermekként bensőleg mélyen átéreztünk mint öntudatlan életcélt. Az ellenállások azonban a művészi út lépcsőfokainak bizonyulnak. Ha ezeken a gyakran oly sok vesződséggel járó fokozatokon meg akarnánk állni, és fáradtan és rezignáltan leülnénk, olyankor megszólal az érzés belső hangja: menj és figyeld, ami jön. Ez más, mint ahogy gondolod. És ez a tiéd.

A szociális művészet

Amiket a szociális élet ma - nálunk - még lehetővé tesz, azok békés jellegű tradíciók és szokások. Ami rombolóan belehat, az kettős: az értelem minden problémát meg akar oldani, miközben végtelenül sok újat teremt. Ellenpólusa, az erőszak, e problémák mélyéről bukkan fel, és szétzúzza azt, ami számára megoldhatatlanként jelenik meg. Mi itt Európában átmeneti korban élünk. Még van idő előkészíteni és csíraszerűen megvetni az alapját annak, ami egykor képes lesz modellként és magként hatni, ha a szociális életet a hideg értelem és az izzó akarat végleg tönkretette.

Egyedül a szociális érzékelő-képesség iskolája fogja teljesíteni azt, amit a halott értelem és a puszta erőszak nem képes nyújtani. Lehetséges a szociális művészetet úgy megalapoznunk, ahogy azt Schiller a leveleiben leírja. A feladatunk az, hogy megtaláljuk és művészi érzékkel gyakoroljuk ennek törvényszerűségeit. A többi művészet - szám szerint hat - a hetedik, a szociális művészet tanárai lesznek.

A mai szociális élet elhal a „mi"-ben, szenved a „hogyan"-tól. A haszon uralja és nem okoz örömet. A korábbi kor egyesülései megteremtették a közös életet; ez áttekinthetővé vált, ha közösen alkották meg. Ilymódon léteztek az igazság pillanatai, miként a szépségé és a jóságé is. Ha alemann nyelvterületen, vagy egyebütt, ma felvilágosítást ad nekünk valaki, a résztvevők kedvüket lelik az adásban és elfogadásban, örülnek a kölcsönösségnek és a gesztusoknak. Ha a köszönetre egy „Isch scho recht" (jól van így) következik, akkor a segítőkész válaszadó kifejezi a segítségadásban lelt örömét is. Mindenekelőtt azonban a szabadság, az önkéntesség az alapja annak a kis szociális műalkotásnak, amely az ilyen alkalmak során létrejön. A gyógyulás pillanata a résztvevők számára érzékelhető lesz. Ez az egészségesítő ragályos. A szociális művészet, ahol kialakul, fertőzően hat, jó értelemben véve. Felébreszti a jóakaratot.

Nem az okosság és a hasznos célszerűség a forrása az igazi és jótékony szociális életnek, nem is a morális erőfeszítés és aszkézis, hanem a jóakarat rejtélyes eleme. Ezt nem lehet akarni, megszervezni és eltervezni, hanem hajlamként, hajlandóságként keletkezik, szinte mint egy új gyermekiség az emberek között. Ez a közös érzés révén terjed tovább, amennyiben elfogadjuk és nem akadályozzuk tépelődésekkel. Az érzés a másik ember megpillantása a keletkező szituációban. Az érzés a statikusság feloldása, és az emberek egymással való érintkezésébe fordul át -egy magunk alakította, az adott pillanatban közösen képzett mozgássá, tulajdonképpen szociális tánccá lesz.

A szociális folyamatokat mint mozgásokat megismerni, amelyeket az idő áramából szabadon kell kialakítanunk: ez levegőt teremt az együttélésben, időközöket, ritmusokat, szüneteket hoz létre. Korábban az emberek a szépséget és bájt a társas érintkezésben „jó hangzásnak" nevezték. Ha a társadalmi életet zeneiesítjük, még ha nem is hallható módon, akkor az elkezd euritmizálni, és szívesen vagyunk benne, mert a feszültségek fel tudnak oldódni . Amit a terapeutáknak fáradsággal kell gyógyítaniuk, az meggyógyul a kialakuló szociális tánc révén, egészen a szürke hétköznapokig menően, amely színessé válik.

A szociális ellentmondások feloldásáról írt Schiller a Kallias avagy a szépségről című tanulmányában. Ami szociális ellentétként kibékíthe-tetlenül szemben áll egymással: az egyéni akarat és a közösségi akarat, a személyes szándék (Wollen) és a külső kötelesség (Sollen), az fel- és megoldódik, mondja Schiller, a táncban, ha az egyén önérvényesítő akarata a többiek akaratának óvásával és ápolásával átmegy a közösen megtalált mozgásba. Báj, kellem keletkezik. Ekkor kezdi a „látszat" („Schein", fény), a szépség legyőzni a valóságot, amint Schiller írja a Levelek az ember esztétikai neveléséről című művében. Mi pedig elkezdünk eleget tenni a kötelességeknek és megbirkózni a szükségszerűségekkel, mert ezek elkezdenek örömet szerezni és erőt gerjeszteni bennünk, amit csak a művészet adhat az embernek. Ismét tudjuk szerethetni az embereket, mert az oldást és kötést mint egy magasabb művészet eszközeit ismerjük fel, amibe segítőleg a sors is belejátszik. Mert a sors is játszani akar.

Életművészet és szociális művészet egymásba áradnak akkor, ha - mint Schiller előrelátta - a sors komolysága és terhei iránt, bármilyenek is legyenek azok, bizalommal vagyunk, hiszen a benne működő lények és erők is végeredményben a szabadság felé, közösségben való fejlődésünket akarják elérni. A gyermekek azonban tudják ezt, különben nem születtek volna meg.

Mikor szociális az ember?

Az ember akkor szociális, ha a többi emberrel, akikben megvan a jóakarat, észlelően és ér-zékelően egy tárgyban összekapcsolódik. Azon túl ez az objektum, velük együtt, teremtően formálódik és fejlődik tovább, úgyhogy az egyéni akarat és a közösségi érzés (érzék) együttműködik a schilleri értelemben: Jelentsd ki az akaratodat, kíméld mások akaratát. Ennek az ellentétnek a feloldása csakis egy áramló mozgásban lehetséges, egyfajta táncban. Ez egy építő tánc és így egy élő, keletkező és elmúló építmény, nemcsak a térben, hanem az időben is. A jóakarat időalakzataiban (Zeitgestaltungen) teremtően és érzőn összekapcsolódni annyit jelent, mint gyakorolni a hetedik, a szociális művészetet.

Fordította: Szabó Attila

A cikk Kallias Schule: Der spielende Mensch című kiadványában jelent meg. I

^ugrás az oldal tetejére

Ita Wegman

A Karácsonyi Gyűlésre emlékezve

Tiszta tudattal, de anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna a jövőről, hogy utalást vagy üzenetet hagyott volna hátra bárki számára, elment tőlünk a Mester. És egy erre vonatkozó kérdésemre tudatosan nemmel válaszolt. Miért?

Tisztán áll tudatunk előtt a Karácsonyi Gyűlés, ami döntő eseményt jelent az Antropozófiai Társaság számára. Egyetlen olyan tag sincs, aki ezt a gyűlést végigcsinálta, aki ne lenne teljesen meggyőződve arról, hogy az Antropozófiai Társaság ezzel a gyűléssel elmélyítést és irányt kapott, ami a korábbival szemben egy új, önálló kezdetet teremtett. A társaság ettől kezdve már nemcsak az Antropozófiai Társaság volt, hanem ettől kezdve benne volt az Antropozófiai Mozgalom, mert Rudolf Steiner, ennek a mozgalomnak a vezére, hallatlan belső tűzzel, megújult erővel, új impulzusokkal átlelkesülve a mozgalmat és az Antropozófiai Társaságot egybeolvasztotta. A társaság korábban a mozgalomtól elválasztott, saját igazgatással és saját vezetőséggel rendelkezett. Ettől a pillanattól azonban, 1923. december 25-től új karma keletkezett az Antropozófiai Társaság számára; a régihez, amivel rendelkezett, hozzákapcsolódott az új; ettől kezdve Rudolf Steiner identifikálta (azonosította) magát a Társasággal!

Vajon felfogta-e akkor igazából minden tag, vajon felfogta-e, hogy ettől kezdve új és súlyos felelősséget hordoz? Felfogta-e, milyen áldozati tett ment végbe? Rudolf Steiner felvette saját karmájába az Antropozófiai Társaság karmáját. Ez hallatlan merészség (Wagnis) volt, olyan tett, melynél, mikor végbement, az ember szinte az egész kozmosz megrendülését érzékelhette és érezhette. Ettől a történelmi pillanattól függött, hogy a szellemi hatalmak, melyek olyan hatalmas jóakarattal és olyan bőkezűséggel áldották meg szellemi tudással az Antropozófiai Mozgalmat - ami maga Rudolf Steiner volt -, és úgy, hogy erről a tudásról szabad volt beszélni is, méghozzá úgy beszélni, ahogyan ez történt, hogy most ezek a szellemi hatalmak vajon továbbra is ugyanilyen jóakarattal fognak-e viseltetni az Antropozófiai Társaság iránt. Az Antropozófiai Társaság vezetése igazgatást követel; a társaságban megnyilvánulnak a tagok kívánságai, gondolatai és akarata. Lehetséges, hogy a szellemi világból a fény mindezeken keresztül változatlan erővel és intenzitással áradjon? Ez volt a szorongató kérdés, és várni kellett, hogy hogyan fognak a dolgok továbbfejlődni.

A gyűlés ragyogóan folytatódott. Rudolf Steiner beiktatta a társaság elnökségét. Ezt az elnökséget Mihály-impulzussal ő választotta és rendezte be úgy, ahogy számára ezzel az elnökséggel a munka lehetséges volt. Nem a társaság iktatta be az elnökséget, hanem ő, Rudolf Steiner, azzal az indoklással, hogy ez az elnökség összhangban/összefüggésben áll vele; ezért nevezte az elnökséget ezoterikusnak.

Ez világosan ki lett mondva, és az Antropozófiai Társaság, amely nagy számban küldte el a gyűlésre tagjait, bizonyára felfogta a helyzet horderejét, lelkesedett és egyetértett, és sokan, a legtöbben szentül megígérték, hogy ebbe az új helyzetbe beilleszkednek és megújult erővel, új érzéssel és akarattal készek a Mestert szolgálni.

Lelkesedési hullám csapott a magasba, valami nagyszerű történt, ezt mindenki érezte tudatosan vagy tudattalanul, az érzés jelen volt. De az aggódó kérdés továbbra is előttünk állt: hogyan fog tovább alakulni a szellemi? Nos, egy napon erre is válasz érkezett. Megrendítő volt Rudolf Steiner szájából hallani ezt a választ.

Párizsban történt, amikor az ott jelenlévő tagoknak, akik csak kis számban gyűltek össze, Rudolf Steiner első alkalommal adta hírül azt a fontos üzenetet, hogy a szellemi megnyilatkozások áramlása nem szűnt meg, és hogy a szellemi hatalmak a korábbinál még nagyobb jóakarattal áldják meg az Antropozófiai Társaságot szellemi javakkal. Hogy oldódott fel egy pillanat alatt a feszültség, hogy ujjongott boldogságában belsőleg az ember. A szellemi hatalmak jóindulattal vannak irántunk, mert a Karácsonyi Gyűlést a tagok helyes érzülettel vették fel. Hogy sugárzott Mesterünk arca, milyen boldog volt ő maga is, milyen hálával ültek körülötte hűséges tanítványai Párizsban, a szép, kicsi teremben. És az igazságok hatalmasan áradtak szájából. Egyre többet és többet adott. A boldogító üzenetet, melyet első alkalommal Párizsban mondott el, megismételte Dornachban, Torquay-ban, Londonban, Hollandiában, és a szellemi világ fontos igazságait adta. Átéltük, mintha megnyíltak volna a szellemi világ szelepei, hogy áteresszék a szellemi javakat. Feledhetetlen időszak, mindenki fölemelve érezte magát, mindenki minden nap ünnepi hangulatban érezte magát, olyan volt, mintha az istenek is ünnepet ültek volna!

Rövid volt az idő, de hatásaiban intenzív. Mindenki, aki a Karácsonyi Gyűlést, a Mihály-gyűlést a helyes módon végigélte, az saját magán átélhette, mennyire átváltozott, milyen más emberré lett, a szellemi világ egészen közel került, igen, az ember benne volt a szellemi világban.

Aztán megbetegedett a Mester. Először csak testi kimerültség volt, de aztán megmutatkozott, hogy a betegségnek mélyebb okai vannak, a karma működött. 1925 januárjától már nem beszélt kimerültségről, hanem karmahatásokról. Ó, bárcsak ne mennének el a tagok az ilyen kijelentések mellett, ezeket a legkomolyabban kell vennünk.

Nos, elhagyta a fizikai térséget, és hátrahagyta számunkra a korábbihoz az újat, amit a Karácsonyi Gyűlésen mondott ki, ami új helyzetet teremtett. Ami új csoportosulásokat tett szükségesé.

Mindazt, amit szabályozni szándékozott, és amiről a Karácsonyi Gyűlés után különféle konferenciákon beszélt, életének két utolsó hónapja során rendezni lehetett, a sors kegyéből röviddel halála előtt minden üzleti ügy is lezárult. És úgy hagyhatta el fizikai testét, hogy nem találta szükségesnek, hogy az Antropozófiai Társaság vezetésére vonatkozó további utalásokat hátrahagyjon.

Nekünk, akiket elnökségül választott, világos volt, hogy az általa meghatározott posztunkat nem hagyhatjuk el; világos volt számunkra, hogy szent kötelességünk - ha komolyan akarjuk venni azt, amit a Mester a szellemi világból közvetített -, hogy együtt maradjunk körülötte, hogy ő, ha fizikailag ugyan nincs is már közöttünk, mégis működhessen közöttünk és bennünk. Ez a hangulat élt bennünk. És így ma is Rudolf Steinert tekintjük első elnöknek az elnökségben, és minden elnökségi tagot elismerünk abban a funkciójában, melybe Rudolf Steiner beiktatta.

Bárcsak a tagok ugyanolyan érzéseket táplálnának irántunk, mint mi a társaság iránt, hogy Vezetőnk, Rudolf Steiner intencióinak értelmében tudjunk tovább működni és dolgozni, hogy a Karácsonyi Gyűlés örökségét hatékonnyá tehessük.

Fordította: Kádas Ágnes

Forrás: Ita Wegman: An die Freunde. Natura Verlag Arlesheim, 1968. 11. o.

^ugrás az oldal tetejére

Johannes Greiner

Müncheni kongresszus vagy Beuys?

I. RÉSZ

A 2007-es esztendőben van egyrészt a müncheni kongresszus és ezzel az antropozófiából eredő művészeti impulzus 100 éves jubileuma, másrészt Joseph Beuys halálának 21. évfordulója. Mindkét eseményre ebben az évben publikációkkal, előadásokkal, konferenciákkal és kiállításokkal emlékeznek meg.

A müncheni kongresszus - mint a Zara-thusztra-impulzus megújítása

Mi is történt 100 évvel ezelőtt, amikor Rudolf Steiner vezetésével Münchenben lezajlott a teozófiai kongresszus, és az antropozófia összekapcsolódott a művészettel? Röviden szólva: Rudolf Steiner az őt követő embereket arra ösztönözte, hogy megtegyék a lépést az indiaiaktól a perzsákhoz! Hiszen ismerjük a különböző kultúrkorszakokra való felosztást. Tudjuk, hogy az ősindiai kultúrkorszak embereire mennyire az volt a jellemző, hogy az istenit a természetben többé már nem érzékelték olyan intenzíven, mint még a régi atlantiszi kor idején. Az ősindiai ember a természetet illúziónak, majának érezte, és a pillantását befelé fordította, hogy ott az ősi isteni bölcsesség utóhangzásait újra megtalálja. A lótuszülés a mai napig fennmaradt mint meditációs testtartás: a lábak nem érintik a földet, a tekintet befelé irányul.

Az ősperzsa kultúrkorszakban Zarathusztra vezetése alatt egy másféle viszonyulást alakítottak ki az emberek a Földhöz. Zarathusztra nem a lótuszülést tanította, hanem a Föld megmunkálását és átalakítását. Üzenete így hangzott: ha a természetben többé már nem élhetjük át olyan intenzíven az isteneket, mint korábban, úgy az nemcsak számunkra, emberek számára jelent problémát, hanem az egész természet számára is. Nemcsak az ember került bizonytalanságba/tompaságba [Dumpfheit], hanem vele együtt az egész világ is. Ez a probléma a maga egészében nem azáltal oldható meg, hogy az ember leül valahol és meditál, azért, hogy a saját bensejében az isteneket újra megtalálja. Mert nem csupán az egyes embert, hanem az egész világot is ismét fel kell emelni és fénnyel telíteni. Hogy ez megtörténhessen, az egész Földet át kell alakítanunk és gondjainkba vennünk. Így például a füvet maggá kell nemesítenünk, a farkast kutyává kell szelídítenünk, az egész természetet meg kell változtatnunk.¹

Ez azonban akkoriban nemcsak Zarathusztra követőinek tana volt, ez volt impulzusa ellenfeleinek is: a turániaknak. Bennük még sok minden továbbélt abból a tisztánlátásból, ami a régi emberek sajátja volt. Nem akarták megérteni a turániak, hogy a Földet meg kell művelni és átformálni, és hogy az embernek a Föld egy helyét meg kell kedvelnie, ahol letelepszik és a talajt termékennyé teszi. A turániak nomádokként kóboroltak, és mindent elvittek, elloptak, amit csak találtak. Ez a magatartás, amely a Föld kirablásához, rablógazdálkodáshoz vezet, a saját korunkban is világosan felismerhető (ipar és gazdaság). Ebben az értelemben a régi turániság újraéledéséről beszélhetünk.

A Zarathusztra világ-átalakítási impulzusa és a turániság közötti ellentét a müncheni kongresszuson ismét felszínre került és újból problémává vált. Rudolf Steiner önéletrajzában, az Életutam-ban², amely egyébként a müncheni kongresszus leírásával félbeszakad, Steiner arra utal, hogy akkoriban a Teozófiai Társaságban sokan voltak olyanok, akik nem akarták belátni, hogy a teozófiát be kell vinni a művészet közegébe. Megelégedtek a belső élet kialakításával, valamilyen külső kulturális tett nem tűnt számukra szükségesnek. Az ezáltal keletkező konfliktus lett a tulajdonképpeni oka annak, hogy az Antropozófiai Társaságnak ki kellett válnia a Teozófiai Társaságból.

Rudolf Steiner a müncheni kongresszussal megújította Zarathusztra Föld-átalakítási impulzusát. Ezzel azonban ismét előkerültek a régi ellenfelek is.

Az antropozófia kialakulásának három szakasza

A Káli Júga, a sötét korszak - amelyben megnehezedett az emberek számára, hogy a szellemhez elhatoljanak - véget ért 1899-ben. Rudolf Steiner ebben az évben írt egy tanulmányt Goethe Mesé-jéről Goethe születésének 150. évfordulója alkalmából. Kevéssel ezután ugyanerről a témáról egy előadást tartott, amelyről később azt mondta, hogy ez volt az antropozófiai mozgalom őssejtje.² Az ezután következő mintegy hét év során Steiner lerakta az antropozófia szellemi alapjait. Azt is mondhatnánk, hogy ebben az időben az antropozófia megragadta a gondolkodást.

1907-ben megtörténik a müncheni kongresszus. Ezzel megkezdődik Rudolf Steiner antropozófiai működésének második szakasza, amely körülbelül az I. világháború kitöréséig tart.

Az I. világháború idején dolgozta ki Steiner a hármas tagozódás eszméjét. Ennek bázisára épült a harmadik szakasz, amely az akaratot ragadta meg. Ez az az időszak volt, amelyben létrejött többek között a Waldorf-pedagógia, az antropozófiai orvoslás, a gyógypedagógia, a mezőgazdaságra vonatkozó számos javaslat.

Mi történt mármost a középső időszakban, 1907 és az I. világháború között? Ebben az időben, amely a „gondolkodási szakasz" és az „akarati szakasz" közé ékelődött, Rudolf Steiner lefektette a művészetek megújításának és a Krisztus-megértés megújításának alapjait. Ebbe az időbe esnek egyéb megújítási impulzusok is: az építészeté (a Goetheanum építése), a szobrászaté (az emberiség reprezentánsainak szobrai), a festészeté (a Goetheanum mennyezetképei), a zenéé (az előadások a zeneiség lényegéről 1906 végén), a beszédé (E. Schuré Az eleusziszi szent dráma című drámájának bemutatása a müncheni kongresszus alatt), illetve az euritmia megalapozása, de az előadásciklusok is az evangéliumokról, az Apokalipszis-ről, Krisztus megjelenéséről az éteri síkon, és Az ötödik evangélium.

Hogy a Krisztus-hírüladás (Christusver-kündigung) és a művészetek megújítása egymás mellett található, azt a benyomást kelti, hogy ez a két impulzus úgyszólván ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha a művészet megújítását és a Krisztus-megismerést ugyanabban az áramlatban hozta Rudolf Steiner, akkor vajon miben rejlik a krisztusi (das Christliche) Rudolf Steiner művészet-impulzusában? Miket állított szembe impulzusokként az általános fejlődéssel?

Az antropozófia fejlődése

Kr.e. 3100-tól, a Káli Júga

1899-től (a Káli Júga vége)
GONDOLKODÁS
Szellemi alapvetések, világkép, iskolázási út
Előadás: Goethe titkos kinyilatkoztatása, mint az antropozófiai mozgalom „őssejtje". Teozófia, Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?

1907-től
ÉRZÉS
Művészet és Krisztus-hírüladás
Megújító impulzusok: építészet, szobrászat, festészet, zene, beszéd. Az euritmia újrateremtése. Evangélium-ciklusok, Az ötödik evangélium, az éteri Krisztus hírüladása.

Az I. világháború után
AKARAT
Antropozófia a gyakorlati életben
Hármas tagozódás. Waldorf-iskola, orvoslás, mezőgazdaság, gyógypedagógia, a Keresztény Közösség.

A művészet útja az égből a földre

Ha az ősi mítoszokban a művészet eredetét kutatjuk, mindig az istenekre vagy héroszokra vagyunk utalva: a művészet az istenektől jött. Ma ez másképp van. Ma a művészet valahonnan az emberből jön. A művészet lépésről lépésre közelebb húzódott az emberhez. A szellemi régióból egyre mélyebben alámerült az anyagiságba, mindinkább összefonódott a fizikaisággal.

A művészet leereszkedése az isteni világból a Földre egyúttal annyit jelentett, hogy az anyag, amelyet a művészet területén használtak (pl. a zenekar nagysága a zenében), jelentőségében megnövekedett és egyre fontosabbá vált. De azt is megfigyelhetjük, hogy az emberek mindinkább elveszítették annak lehetőségét, hogy az anyagot megformálják, neki szárnyakat adjanak, úgyhogy végül csupán az átalakítatlan anyagok maradnak vissza, és a zenében már csak a zaj.

Előfordulhat, hogy amikor az ember belép a jelenkori művészet valamelyik múzeumába, az a benyomása keletkezik, hogy egy raktárcsarnokba jutott, ahol különféle anyagokat halmoztak fel, és egyfajta nyersanyag-kiállítást lát. Ez történt egyszer valakivel, aki 1968-ban Hamburgban elment Joseph Beuys kiállítására. Így írta le a látottakat: „Rothadó patkányok az elszáradt fűben. Egy barna padlófestékkel bemázolt frankfurti virsli. Palackok, nagyok és kicsik, nyitottak és zártak. Halott méhek egy süteményen. Mellette egy cipó feketekenyér, az egyik végén fekete szigetelőszalaggal körülkötözve. Faggyúval teli bádogdoboz, benne hőmérő, feszületek filcből, fából, gipszből, csokoládéból. Tégla nagyságú zsírtömb egy régi villanyfőző lapján. Egy cumisüveg. Barna csokoládészeletek, barna színnel átfestve. Szürke filcdarabok. Egy rakás régi újság madzaggal átkötve és barna keresztekkel bepingálva. Megpenészedett kolbászok. Két bogrács, dróttal egy paladarabhoz erősítve. Levágott lábkörmök. Körtével rakott befőttes üveg. Filccel átkötött rézrudak. Kolbászvégek. Színes húsvéti tojáshéjak. Fogsorlenyomat faggyúban."⁴

Nyersanyag-bemutató - ide érkeztünk el a 20. században. Hol vannak itt a szárnyak? A művészet többé már nem képes repülni? Ezentúl nem mesélhet nekünk a szellemi világról? A művészet meghalt? Az átalakítatlan anyagok egymásra halmozása valóban hasonlítható a halott emberhez, akinek földi maradványait többé már nem járja át a szellem, a lélek, az élet. Vajon az utóbbi évszázadokban egy halálfolyamaton ment keresztül a művészet?

Egy kép: a távoli múltban a művészet egy fénylő égi kastély volt a szellemi világban. Amikor az ember művészileg tevékenykedett, olyankor felemelte magát, belépett ebbe az égi kastélyba és ott vendégeskedett. Amit ott látott és hallott, azt elmesélte a többieknek. Majd az emberek még feljártak ugyan az égi kastélyba, de lassacskán nem akartak többé valóban odafigyelni arra, amit az istenek beszélnek. Ok maguk akartak beszélni, ők maguk akartak a szerzők lenni. A Káli Júga korszaka azt eredményezte, hogy az ember személyisége fényleni kezdett, a szellemi világ azonban elsötétedett előtte. Ez oda vezetett, hogy ez az égi kastély a személyiség súlyának köszönhetően egyre inkább elnehezedett. A művészet mintegy a személyes elem tűfokán haladt keresztül. Részben a romantikában lett a művészet túlzottan személyes jellegű. Minél inkább elnehezedett ez az égi kastély, annál nehézkesebb lett az embereknek azt működtetni és benne rendet tartani. Majd az égi kastély olyannyira súlyos lett, hogy recsegve szétesett (ist aufgekracht) a fizikai világban. Itt szilánkokra tört. És amikor a jelenkori művészet valamelyik múzeumába ellátogatunk, vagy a mostani kiállításokat megnézzük a Goetheanumban, kapcsolódva a „Jövő megalapozása" című üléshez, akkor láthatjuk azokat a törmelékeket, amelyek abból az égi kastélyból hátramaradtak.

Úgy tűnik, mintha valamilyen végponthoz érkeztünk volna. Ez így nem mehet tovább. Szükségünk van új impulzusokra! Feltámadási erőknek kell a dolgokat magukkal ragadniuk! A törmelékekből egy új égi kastélynak kell keletkeznie, egy olyannak, amit az emberek alkottak meg, és ami az emberek által ismét felemelkedhet a szellemi világ magasságaiba.

Az étertest válsága korunkban

Ha a 19. és 20. század folyamán a művészet egyre inkább az élettelen holttest képmásává változott, akkor a probléma talán az ember felépítésében keresendő? Elképzelhető, hogy az emberiség az étertest válságának van kitéve? Vajon a művészet alakulása annak tükörképe, hogy az éteri elem annyira meggyengült bennünk, hogy a fizikaiságnak már nem adhatja meg az élőszerűség látszatát? És ezért van ma nekünk ilyen élettelen művészetünk?

Úgy vélem, ebben található a tulajdonképpeni magyarázat a művészet válságára!

2000 évvel ezelőtt az emberiség fizikai teste volt katasztrofális állapotban. Annyira megkeményedett, hogy nem volt képes hordozni az ember magasabb részeit: az étertestet, az aszt-ráltestet és az ént. Ezért kellett Krisztusnak fizikai testben megjelennie a Földön. Meg kellett ismernie a fizikaiság elemét, és halálán keresztül az embernek és a Földnek egészen a fizikaiságig leható feltámadási erőket kellett adnia. Azóta minden egyes ember számára - függetlenül személyes hitvallásától - a fizikai testbe helyeződtek azok az erők, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember magasabb részeit továbbra is hordozni és kifejleszteni tudjuk magunkban.

De ma más a helyzet, mint 2000 évvel ezelőtt volt. Ma az étertest az, ami válságba került. És a művészet mélypontja, amit a 20. században tapasztalhatunk, ennek a válságnak a kifejeződése. Az anyag-bemutató, a holttesthez hasonlító művészet, az átalakítatlan, legfeljebb elgondolt nézőpontok alapján csoportosított tárgyak kiállítása, mind az ember olyan felépítésének kifejeződése, ahol a gyenge étertestet az a veszély fenyegeti, hogy felszívódik a fizikai testben, és így elveszíti kapcsolatát az ember magasabb részeivel.

A szórakoztató zene (pop, rock stb.) példáján világosan megmutatkozik a válság, amiben találja magát az étertest a mi korunkban. Ezzel kapcsolatban fontos utalást adott nekünk Rudolf Steiner. Tőle tudjuk, hogy az ütem a fizikai testhez tartozik, a ritmus az étertesthez, és a melodikus elem az asztráltesthez.⁵ Amikor a popzenében a ritmus a taktus rabszolgájává válik, amikor a ritmus mechanikus lesz, akkor ebben egy olyan konstitúció fejeződik ki, amiben az étertest a fizikai testhez láncolódik. A mechanizált ritmus fölött erős érzelmek lebegnek, de ezek nem kötődnek a ritmushoz, mivel a dallam főként szinkópaszerűen építkezik.

Az étertest megerősítése a művészet által

Mivel az emberek éterteste válságban van, ami ténylegesen összehasonlítható azzal, amikor 2000 évvel ezelőtt a fizikai test volt válságban, Krisztus ma étertestben járja a földi világot. Szükségünk van a segítségére, amelynek köszönhetően az étertest újból megkapja azokat az erőket, amelyek révén általában biztosíthatja számunkra az emberlétet. Már megérthetjük, hogy a középső időszakban, 1907-től 1914-ig, Rudolf Steiner miért tartott előadásokat mind a művészetről, mind a Krisztus-megértésről - egyetlen megnyilatkozás két oldaláról. És megállapíthatjuk, hogy a jövőben a művészet kétféle irányba fog fejlődni. Az egyik fajta művészet a holttesthez hasonlító művészet irányába halad, a másik Krisztussal megy az útján. Ez utóbbinak nincs köze valamely hitvalláshoz. És nem jelenti, hogy feszületeket vagy más Krisztus-ábrázolásokat kell csinálnunk. Ez inkább egy magatartás kérdése a Földdel kapcsolatban. És e magatartás az, amit első ízben Zarathusztra mutatott meg, és amit Rudolf Steiner a müncheni kongresszussal újból felélesztett.

Nem véletlen, hogy Steiner az euritmiával egy olyan új művészetet teremtett meg, ami különleges viszonyban áll az éteriséggel. Az eurit-miában a fizikai test annyira mozgékony lesz, mintha maga is étertest lenne. Vagyis: az emberben a fizikaiság úgy tud megjelenni, mintha valami magasabb rendű lenne. Az euritmiát azért kaptuk mi emberek, hogy az éterikus test erőit felélénkítsük és megerősítsük, és az éteri-ség érzékelését megtanuljuk.

A világháborúk utáni hidegség és az érzés elcsökevényesedése

A kultúrfejlődésben a müncheni kongresszus egy irányváltás, egy fordulat kezdete volt. Mi lett ebből az impulzusból, és hol állunk ma? Bizonyára sok minden létrejött a müncheni impulzus értelmében, de még nem elegendő! A müncheni kongresszus után két világháború robbant ki. Különösen a II. világháború pusztító következményekkel járt a művészet számára. Hogy mi történt a világháborúk hatására, világos lesz számunkra, ha a művészet fejlődését a 20. században a melegség és hidegség szempontjából tekintjük, abban az elemben, amiben az emberi én is él. 1900-tól az I. világháború kezdetéig tartó időt kulturálisan meleg atmoszféra jellemzi. Sok helyen burjánzik a szecesszió növényszerű formavilága, fellép az expresszionizmus... Az atmoszféra meleg, és olykor fülledt, mint egy melegházban. Azután sokan lelkesen elmennek az I. világháborúba. Az emberek virágokat szórnak a katonákra. Lucifer az embereknek szárnyakat adott. Az I. világháború folyamán bekövetkezik a kijózanodás, ami a művészetben lehűléshez és összezsugorodáshoz vezet. A forma, a kristályos szerkezet lesz a fontos: klasszicizmus. Majd jön a II. világháború. Ez megfagyasztja a lelket az emberben. A II. világháború után valamiféle tétlenség, fagyhalál figyelhető meg. Csak azok a művészek alkotnak tovább, akik a saját stílusukat már megtalálták a II. világháború előtt. A fiatal nemzedék olyan, mint aki megdermedt.

Ez a hidegség különböző módon hat a gondolkodás, érzés és akarat lelki erőire. A gondolkodás lehet hűvös, megőrizhetjük a fej hűvössé-gét, amikor gondolkodunk. De ha valakinek jéghideg az akarata, az már nem olyan jó. Az akaratnak melegnek kell lennie. Az érzés e kettő között helyezkedik el. A II. világháború utáni hidegségben nem éledhet fel az akarat, amikor arra kívánják használni, hogy az anyagot valóban átformálják. Hiányzik számára a meleg. Az érzés is szinte megfagyott. Az első, ami a halálos alvásból kitámolyog: a gondolkodás. Ezért annyira intellektualista a művészet a II. világháború után. Gondolatokat hangsúlyoz ki, mert ebben a hűvösségben még csak az értelem képes munkálkodni. Ebben az időben még csak fel sem vetik azt a kérdést, hogy mi a művészet hatása az érzésre. Koncepciók, a követett eszmék az egyedül meghatározók. A művészetet összetévesztik a tudománnyal. Csakhogy: a művészet szférájában valójában nem kompetens a gondolkodás. A gondolkodás az igazság területén a mérvadó. A szépség az érzéshez tartozik, ahogyan az akarathoz a jóság. Ha azonban az érzést kikapcsolják, hol van ott még művészet? Az itt leírt problematika például igen világosan megmutatkozik Joseph Beuys esetében. O nagyon sokat gondolkodik és beszél. Eközben szerfelett értékes gondolatai is vannak, mert részben az antropozófia talaján alkot. Mégis, ha érzéssel megállunk művei előtt, aligha lehetséges kapcsolatot találnunk aközött, amit mond, és aközött, amit a műveinél érzünk. Az átformálatlan, csak intellektuális szempontok alapján csoportosított tárgyakból annak tehetetlensége sugárzik, hogy az anyagot valóban úgy formálja meg, hogy az szellemi ruhát kapjon.⁶

Hogy a 20. század második felében az ember az érzést kikapcsolta, és még csak a gondolkodást engedte érvényesülni, az nem volt pusztán jogosulatlan. Az idők során az emberek érzése egyre inkább a világra való irányultságukból fakadt, egyre egoistább, egyre személyesebb lett, sőt túlontúl személyessé vált, ízlés dolga lett.

Ami a 20. században mint érzés még megmaradt, az egy olyanfajta érzés, amit már nemigen vehetünk komolyan. A tehetetlen érzés vákuumába betört a gondolkodás. De ahelyett, hogy a gondolkodás az érzésnek iránymutatást és támasztékot adott volna - amiként a szubjektumban való megrekedést képes volt szétfeszíteni és a goetheánista érzékelési gyakorlatok révén visszatalálhatott az objektivitáshoz -, a gondolkodás inkább elnyomta, kiszorította az érzést. Egy ilyen művészet azonban nem hordozza a középutat. Megfagy és kiszárad az intellektus vértelenségében. Véget kell vetnünk ennek az érzés feletti gyámkodásnak! De az érzésünk nem lehet kompetens egymagában, jóllehet ezt hiteti el velünk az önszeretet és a kényelmesség. Előbb az érzést fel kell nevelnünk, hogy a maga helyét méltón betölthesse. Ehhez szükségünk van a gondolkodásra, mert minden önnevelés - és itt efféléről van szó - az igazi gondolkodással kezdődik.

Az összes művészeti terület számára meg kell találnunk az érzés iskolázási útját, úgy ahogy azt Rudolf Steiner például a vázlatrajzaival a festészet számára megadta. Az érzés iskolázási útján való munkálkodás szerintem egy új művészeti korszak napfelkeltéjét alapozza meg. Máskülönben itt marad nekünk az éjszaka, amelyben egyedül csak a régmúlt fény teli korok elhunyt művészeinek csillagfénye világíthat.

Számomra a müncheni kongresszus a feltámadási fény legelső felvillanását jelenti, amit a Feltámadott és ma az éteri szférában Újramegjelenő az ember és kultúrája megmentésére küldött.

Rudolf Steinertől tudjuk, hogy egy impulzus, amikor a világba belép, 33,3 éves ritmusban tovább rezeg.⁷ Háromszor 33,3 év után ez az impulzus mondhatni végigment egy gondolati szakaszon, egy érzésszakaszon és egy akarati szakaszon. Azután fennáll a lehetőség, hogy ez az impulzus egy újra-feltámadást éljen meg -vagy pedig felszívódjon-elszivárogjon. Hogy a müncheni kongresszusnak ez az impulzusa a művészet hatalmas feltámadásához fog-e vezetni, vagy a semmibe vész - ez tőlünk függ.

Hogyan állunk Joseph Beuysszal?

Napjainkban létezik egy művészeti áramlat, amely még mindig a régi időkhöz akar kapcsolódni. Ehhez tartoznak azok, akik nyers-anyagokat használnak, hogy ezzel valamifajta szellemit igazoljanak vagy megmutassanak, például az ikonművészet vagy a szimbolikus ábrázolások. Van azután egy másik művészeti áramlat, amit -kapcsolódva Goethéhez - Rudolf Steiner impulzált. Ez nem arra irányul, hogy a gondolatszerűt hozzuk le az anyagba, hanem hogy az anyagot változtassuk meg és emeljük felfelé. Joseph Beuys még teljesen a régi, leszálló áramlatban áll, amely az anyagot gondolatok illusztrációjára használja. Anélkül hogy tagadni akarnám Beuys nagyszerű és lenyűgöző érdemét példának okáért a politika és a társadalmi élet területén, mégis úgy vélem, hogy aligha gondolható nagyobb ellentét, mint a Rudolf Steiner által megalapozott antropozófiai művészeti impulzus és aközött, amit Joseph Beuys csinált.

Ennek Beuys teljesen tudatában is volt, ellentétben sok utánzóval és követővel. Az erre vonatkozó alkalmatlanságát nyíltan beismerte. Günther Mancke, Beuys egykori diáktársa hagyta ránk a következőket: „Ha szóba hozták előtte művészi tevékenységét és általában a feladatairól kérdezték: miért nem törekszel erre az antropozófiai nézőpontra, olyankor azt mondta: 'Nem tudok, valóban nem tudok!' Ezt sokszor nem hitték el neki. De konstellációjából fakadóan valóban nem tudta megtenni. És így szólt: 'Ezt nektek kell megcsinálni, ezt másoknak kell megtenni. Én nem vagyok rá képes.' Ezt többeknek is így mondta, akik ezt a témát ismételten megemlítették neki: A goetheánista művészet útja nem volt járható számára, amit pedig tulajdonképpen jogosultnak és szükségesnek tartott."⁸

A Joseph Beuys körüli vitában a múlt szokásai a jövő impulzusával ütköztek. Emellett végzetesen hat, hogy Beuys rendelkezésére álltak a „jövő gondolatai" - az antropozófia -, és ezek a gondolatok néhány embert azzal tévesztettek meg, hogy művészi alkotásainak szelleme egy letűnt kor maradványa.

Olykor az egész valamiféle próbának látszik: a még zsenge és fiatal antropozófiai művészet néhány évtized után egyfajta kísértésnek van kitéve. Ha Zarathusztra örökségét csak kevéssé tudatosítja, konfrontálódik egy hatalmas és meggyőzően ékesszóló turánival. Az új erők már megszilárdultak annyira, hogy a művészet képes legyen ellenállni?

Hogy a müncheni kongresszus évfordulója egybeesik Joseph Beuys halála után eltelt háromszor 7 évvel, az elgondolkodtathat bennünket.

Hogy a Goetheanumban és a Duldeck-házban az idei év nyarán kiállításokkal és elvi cikkekkel emlékeznek Joseph Beuysra és követőire, azoknak a művészi alkotásoknak az átfogó bemutatása helyett, amelyek Rudolf Steiner impulzusát követve évtizedeken át tartó fáradozások eredményeként születtek - erre valóban felfigyelhetnénk. Alig akad valaki, aki Rudolf Steiner művészeti impulzusát olyan messzire kerülte volna, mint Joseph Beuys. Hogyan lehetséges, hogy a müncheni kongresszus évfordulóján az akkoriban megjelenő impulzusnak éppen az ellentéte tűnik fel a színen?

Talán a félreértett művészettel való foglalkozás révén kell eltalálnunk egy annál szilárdabb világossághoz a Rudolf Steiner szándékában álló művészettel kapcsolatban? Joseph Beuys úgyszólván egy olyan útkereső volt, akinek el kellett tévednie, hogy mi megtudjuk, milyen utat kell elkerülnünk? Akkor neki és mindenkinek, aki figyelmünkbe ajánlott őt, valóban köszönettel tartozunk! Esetleg a zarathusztrai világ-átalakító impulzus, amit Rudolf Steiner a művészetek megújulása érdekében adott, annál világosabban felismerhető lehet számunkra, ha azt a Joseph Beuys-féle földileg mulandó impulzus mellé állítjuk.

E fejtegetések második része még részletesebben tárgyalja azt a kérdést, hogy a művészet megítélésében miben található a döntő különbség Rudolf Steiner és Joseph Beuys között.

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer, 11. évf. 9/10. sz., 2007. júl./aug.

Jegyzetek

1. Ld. Rudolf Steiner: Máté-evangélium, GA 123, 1910. szept. 1-én és 2-án tartott előadást.

2. Rudolf Steiner: Életutam, GA 28, 34. - 38. fej.

3. Előadás Dornachban 1920. szept. 25-én. Ld. ehhez Rudolf Steiner: Goethe titkos kinyilatkoztatása, Dornach, 1999, 300. o.

4. Heiner Stachelhaus: Joseph Beuys, Düsseldorf, 1988

5. Rudolf Steiner: Az euritmia mint látható ének, GA 278, 1924. febr. 22-i előadás

6. Ld. Johannes Greiner: Des Kaisers neue Kleider oder die FKK-Kunst... in: Der Europaer, 6. évf. 2/3 sz.

7. Rudolf Steiner, GA 180, 1917. dec. 23. és 26.

8. Das Goetheanum. Wochenschrift für Anthroposophie. 27. sz., 1994. júl. 3.

Kapott-e Beuys okkult megbízatást Steinertől?

Walter Kugler, a Rudolf Steiner Nachlassverwaltung vezető munkatársa egy szócikket írt Joseph Beuysról a Bodo von Plato által kiadott életrajzi lexikonban: Anthroposophie im 20. Jahrhundert. Kugler szócikke Beuys egy „kulcsélményére" való utalással végződik. Így hangoznak Beuys saját szavai, utána pedig következzen Kugler kommentárja:

„Egy mezőn futok, Kleve-ben, egy kép, és ekkor befut egy vonat. ... A vonat megáll, kiszáll egy úr, teljesen feketébe öltözve, cilinderrel, közeledik felém - és azt mondja: én megpróbáltam a magam eszközeivel, próbáld meg te - rajta! - a saját eszközeiddel (nevet). Ez volt minden."

Kunst-Nachrichten, 1977/3, Luzern

- Miről van itt szó, amiről egy levél is beszámol, amit Beuys írt 1971. október 21-én egy freibur-gi rádiórendezőnek és antropozófusnak? Abban ez áll: „De kérem higgye el: az Ön szavai mélyen megérintettek, mert ezzel Rudolf Steiner nevét juttatta eszembe, akiről gyermekkorom óta mindig gondolkodnom kell, mert tudom, hogy éppen tőle egy küldetés hárult rám: az, hogy a magam módján az embereket lassanként eltereljem az érzékfelettiség iránti idegenkedéstől és bizalmatlanságtól.

Anthroposophie im 20. Jahrhundert - Ein Kulturimpuls in biografischen Portrats, Dornach, 2003, 88.o.

Amit Beuys átélt, az az egyik dolog; ennek az élménynek az általa való és a Kugler általi interpretációja (amelyek egybevágnak), egy másik dolog. A leírt vízió nyilvánvalóan tény, amit Beuys valóban átélt. Hogy Beuys az abban megjelenő „urat" Rudolf Steinerrel azonosítja, az a saját interpretációja. Hogy ezt az interpretációt Kugler kérdezés nélkül átveszi, az éppolyan szembetűnő, mint amilyen meghökkentő. Mert, vajon milyen alapon? Teljesen kizárt lenne, hogy Beuys - talán vágyaitól indíttatva - egy félreértés áldozata lett?

Walter Kugler számára ez fel sem merül. O minden további nélkül meg van győződve a Steinertől való okkult megbízatás tényéről Beuysot illetően. Amennyire ez a naiv meggyőződés objektíve meglehetősen kérdéses, úgy talán nem egyebet, mint azt a szívós igyekezetet mindenesetre megmagyarázza, amellyel sok éven át azzal kísérletezett, hogy a „Steiner/Beuys üzenetet", vagy méginkább a „Beuys/Steiner üzenetet" a földgolyón körülhordozza.

Thomas Meyer

II. RÉSZ

E tanulmány I. részében a XX. századi művészet válságáról volt szó, ami az emberi étertest válságának kifejeződése. Száz évvel ezelőtt a müncheni kongresszuson Rudolf Steiner megadta a művészet új impulzusait.

A művészet két eredendő bűne

Milyen impulzusokat ültetett el Rudolf Steiner a halódó művészetbe? Milyen feltámadási csírákat adott? 30 évvel a Goethe, egy új esztétika atyja¹ című alapvető tanulmánya után a Münchenben tartott előadások egyikén a művészet két eredendő bűnéről beszélt, amelyeket el kell kerülnünk: „De a művészi érzés és művészi teremtés vonatkozásában mindenesetre szükségesnek tűnik számomra két eredendő bűnről beszélnünk. Az egyik eredendő bűn: a művészi teremtésben, a művészi élvezetben a másolás, az utánzás, a puszta érzékelhetőnek a reprodukálása. A másik eredendő bűnnek pedig az tűnik számomra, hogy a művészet által akarják kifejezni, ábrázolni, kinyilvánítani az érzékfelettit." ²

Az első „eredendő bűnt" (a naturalizmust) könnyű belátnunk. A fényképezés feltalálásával végérvényesen kérdésessé vált a természet másolása a művészet által. A második „eredendő bűn" meglepőbb számomra. Bűnnek számít, ha az érzékfelettit, amit a tisztánlátó a szellemi világban láthat, az ember érzékileg fejezi ki. Ez nem különös? A legnagyszerűbb műalkotások nem érzéki ábrázolásai az érzékfeletti lényegiségeknek és törvényszerűségeknek? Ezeknek egy eredendő bűn szolgálna alapul? És mégis azt mondja Rudolf Steiner: „A saját értelem, a saját ész által történő egyfajta ördöngösség tartozik ahhoz, ha az ember azt akarná kívánni, hogy egy eszme, a tisztán szellemi művészileg testet öltsön. Világszemléleti költemények, világszemléletek ábrázolásai a művészet által mégis csak egy kiműveletlen ízlésnek felelnek meg, az emberi érzésvilág barbarizálódásá-nak."³ A XX. század nagy művésze, Michael Ende, aki Rudolf Steiner műveit valóban feldolgozta, ezt írta: „Ha a művész arra kezdi használni művészetét, hogy világszemléletet tanítson, akkor megszűnik művész lenni."⁴

A harmadik út

Ha tehát a művészetben nem annak ábrázolásáról van szó, ami a természetben és a szellemi világban mutatkozik meg, akkor mit kell ábrázolnia? Általában mi ábrázolható a művészetben? Mi maradt még?

Valóban semmi sem maradt! Mert a művészetben egyáltalán nem arról van szó, hogy valamit ábrázoljon! Akkor miről van szó benne? Nem arról, hogy a szellemit földi ruhába öltöztesse. Ez lenne a második eredendő bűn. Amiről szó van, az az, hogy a földit mutassa meg az ember szellemi ruhában.⁵ Rudolf Steiner szavaival: „A szép nem az isteni valamilyen érzéki-valóságos öltözékben; nem, a szép az érzéki-valóságos egy isteni öltözékben. A művész nem azáltal hozza a földre az istenit, hogy beleszövi a világba az istenit, hanem hogy a világot emeli fel az isteni szférájába."⁶ ... „A művésznek nem az a feladata, hogy az eszmének érzéki alakot adjon, nem, hanem hogy a valóságost eszmei fényben jelenítse meg."⁷ ... „Nem az anyag, amit a művész a természetből merít, teszi a műalkotást; hanem csakis az, amit a művész a saját bensejéből helyez bele a műbe. A legmagasabb rendű műalkotás az, amelyik elfeledteti, hogy természeti anyag szolgál neki alapul, és amely csakis azáltal kelti fel érdeklődésünket, amit a művész ebből az anyagból csinált."⁸

Steineri értelemben tehát ott van művészet, ahol az anyag, a matéria eltűnik. Ha ezt a nézőpontot alkalmazzuk, azzal nem jár jól a Joseph Beuys-féle nyersanyag-bemutató! Tárgyak, amelyeket valaminek a szimbólumaként állítanak ki⁹, ez szomorú tanúbizonysága annak, amit a Káli Júga hozott számunkra. A művészet halálfolyamatát jelképezik. Egy világ-nagypéntekre utalnak. A művészi átalakítás, ami által a földi anyag mint valami magasabb rendű jelenik meg, nem fejezhető ki azzal, hogy például egy zsírfoltot kenünk a falra és ahhoz valamilyen gondolatot társítunk. Ezzel a zsírfolt nem válik valami mássá. Arról van szó, hogy az anyag művészi megformálása útján egy olyan élmény keletkezzen az emberben, hogy az anyagot a szelleminek lehelete veszi körül.

Csak aki szereti a Földet, tudja megváltoztatni

Hogy az anyagnak el kell tűnnie egy szellemi öltözékbe burkolózva, nem azt jelenti, hogy az anyagot semmibe vegyük! Ellenkezőleg. Fontosnak kell éreznünk, hogy ez az anyag képes valami magasabb rendűként megjelenni. Szeretnünk kell az anyagot. Mit jelent ez konkrétan? Ha például megpróbálok egy képet festeni, akkor nem szabad csupán arra tekintettel lennem, hogy közben magamat élem ki, a saját szellemi-lelkiségemet fejezem ki színekben és formákban; hanem örömöt kell kifejlesztenem az iránt, hogy ez a kevéske szín, amit alkalmazok, ez a kis föld, ez a csekélyke anyag úgy alakul át, hogy már nem mint puszta szín jelenik meg számomra, hanem a színen keresztül valami másra nézek, egy olyan valamire, ami magasabban áll, mint az anyag. Nekem mint művésznek meg kell tanulnom úgy tekinteni az anyagokat, hogy arra helyezem a súlyt, hogy azok többé nem mint anyagok, hanem mint egy magasabb rendű kifejeződései jelennek meg. Ez a magatartás nagy önzetlenséget kíván. A régi művész belevéste saját szellemi-lelkiségét az anyagba. Ezzel ő beérte. Az új művésznek szeretnie kell a földi anyagot, mivel azt ismét felfelé vezetheti, amennyiben a földi anyagoknak égi fényt kölcsönöz.

Ha ezt komolyan akarjuk venni, a művészi tevékenységben és szemléletben mindent teljesen újra kell tanulnunk. Ha példának okáért megnézzük Az emberiség reprezentánsá-nak szobrát, gyakran hajlunk arra, hogy ezt a második „eredendő bűn" befolyása alatt tegyük. Hajlamosak vagyunk azt figyelni, hogy Rudolf Steiner milyen módon ábrázolta földileg a szellemi lényeket. Talán arra gondolunk, hogy neki az volt a fontos, hogy a szellemi világot ábrázolja a fában az emberi érzékszerv számára érzékelhető módon. Egy ilyenféle szemlélet Az emberiség reprezentánsa szobrában úgyszólván egy fában kifaragott fotót lát arról, amit a szellemi látó a szellemi világban láthat. Természetesen így is nézhetjük azt. De akkor tudományosan, nem pedig művészetileg fogjuk fel. A tudománynak az a feladata, hogy a természetben működő eszméket, a természeti törvényeket tárja fel. A művészetnek az a feladata, hogy a földi anyagokat átalakítsa úgy, hogy azok valami magasabb rendűként jelenjenek meg. Éppen ha intenzíven foglalkozunk szellemi dolgokkal, könnyen hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent szimbólumban akarjunk látni a szellemiről. A művészet azonban nem lehet szimbóluma valaminek. A műalkotásban arról lenne szó, hogy az alakító folyamatban az anyag mintegy elvész és ezek után a szemléletben létrejön a magasabb rendűnek, a szelleminek az illúziója, a látszata. Az emberiség reprezentánsa szobrának szemlélésekor tehát az lenne a művészi nézőpont, hogy azt figyeljük meg: Rudolf Steinernek mennyire sikerült a fát mint anyagot úgy kidolgoznia és megformálnia, hogy az átalakulva jelenjen meg és a szellemi lények látszatát öltse fel. Persze elképzelhető, hogy ez a szellemi öltözék megegyezik azzal, amit a látó a szellemi világban lát. Akkor sikerült az, hogy az anyag át lett alakítva (művészet), de a szobor egyidejűleg ábrázolja azt is, ahogyan a lények a szellemi világban ténylegesen kinéznek (tudomány). A művészet útja és a tudomány útja azonos célhoz vezethetnek: „A merev, halott anyagról elhitetni az életet és szellemet, ez a művész célja; az elillanó, mozgékony szellemnek alakot és szilárdságot adni, ez a kutató törekvése. És ha elérik a munka csúcsát, akkor mindkettőnek találkoznia kell egy egységben."¹⁰ Jóllehet mindkét út azonos célhoz vezet, mégis egymást kiegészítő módon különböznek. Ami a tudomány útján alapfeltételnek számít, az a művészet útján „eredendő bűn"! Itt egy hosszú gyakorlási út áll előttünk! Szakítanunk kell a művészi szemlélet régi, évszázados szokásaival, és ehhez nemcsak gyökeresen másképp kell gondolkodnunk, hanem teljesen másképp látnunk és másképp hallanunk is. Ez pedig valóban nagy belső aktivitást tesz szükségessé!

A művészi látszat szellemi realitása

Az átalakítás, amit a művész az anyaggal végez annak formálása során, nemcsak a földi pillantás számára jelentős, amennyiben ennek számára megsejthetővé teszi a szellemi világot, hanem az átalakítás a szellemi világban is valami realitás az érzékfelettien észlelő szellemi kutató számára. „...Azután megmutatkozik, hogy aki megtanult az érzékfeletti életben benne állni, érzékfeletti megismerést végezni, az valóban abba a helyzetbe kerül, hogy bizonyos időre kikapcsol minden érzéki benyomást és az emlékezetben megmaradó minden képzetet, amelyek ezekhez a benyomásokhoz kapcsolódnak. Hiszen ezek kiszoríthatók, eltávolíthatók a lelkéből. Ha most az, aki tehát képes az érzékfeletti látásra, megkísérli egy műalkotással szemben mindazt világosan szemügyre venni, amit a külső, érzékelhető jelenséggel szemben szokott megfigyelni, akkor egészen másféle élménye jelentkezik. A látó az érzéki jelenséggel szemben mindig képes arra, hogy az érzéki észleletet és az emlékezésszerű képzetet kikapcsolja, a műalkotással szemben azonban nem képes erre. Annak ellenére, hogy minden érzékelhető és képzetszerű magától értetődően kikapcsolódik, a látó számára a műalkotásból mindig visszamarad egy fontos belső tartalom, amit a látó nem zárhat ki és nem is akar."¹¹ Így képeznek a műalkotások úgyszólván olyan tornyokat, amelyek fizikai világunkból belenyúlnak a szellemi világba, és mindkét világban láthatók. Ami a szemünkben művészi látszat, az a szellemi világban realitás. Ami számunkra valami magasabb rendűnek a látszata, az a magasabb világban lét.

A művészet jelentősége a Föld és az ember jövője számára

Ami ma számunkra „csupán" művészi látszat, az a jövőben fizikai valósággá lesz. Az antropozó-fiából tudjuk, hogy nemcsak az egyes ember testesül meg újra és újra, hanem ilyen különböző megtestesülései vannak Földünknek is. Egykor a Föld el fog tűnni, és minden, ami korábban látható volt, szellemi állapotba megy át. Amikor Földünk ismét testet ölt, a viszonyok másmilyenek lesznek rajta. A Föld legközelebbi inkarnációja, az úgynevezett „Jupiter-állapot" másmilyen környezetet fog nyújtani: az embert a saját alkotásaival veszi körül! A ma létrehozott műalkotások válnak akkor a bennünket körülvevő „természetté"! „Mindaz, amit csináltunk és megalkottunk, egykor látható lesz a Jupiteren, így például a kölni dóm, Raffaello művei, vagy a zene stb. A Jupiteren a kölni dóm terjedelmes alakzatban lesz látható. Raffaello képei olyanok lesznek, mint a Fata Morgana, felhőként körülveszik a Jupitert. A zene a szférák zenéjeként csendül fel ott a Jupiteren."¹²

A szellemi átélése a művészetben és a szellemi gondolása a tudományban

A Föld átalakulása - a Rudolf Steiner által bevezetett antropozófiai művészeti impulzus tulajdonképpeni szívügye (Herzanliegen) - magában foglalja, hogy a mindenkori művészi tevékenységnek alapul szolgáló anyag úgy van megformálva, hogy valami magasabb rendűként jelenik meg, úgy, mintha szellemi öltözéket hordozna. Az anyagnak ez a művészi átalakítása hiányzik, ha az anyagot csupán átcsoportosítják, miként Joseph Beuys tette. Kárpótlásként az embereknek Beuys gondolatokat és elméleteket nyújt, amelyeknek azt kellene elérniük, hogy az átalakítat-lan anyagokat másképp szemléljük, mint ahogyan ez a hétköznapi kontextusban történik. Ezáltal gazdagodhat ugyan a figyelem az észlelés terén, azaz az ember bensőleg valamit nyerhet ezzel. De hogy a Földdel mi történik, hogy keresz-tülmegy-e az anyag egy átalakuláson, vagy sem, az egy ilyenfajta művészeti beállítottság számára lényegtelen marad. Ezzel pedig ellentmondásba kerül Rudolf Steiner művészeti impulzusával.

Ha a zsírt, a filcet és egyéb anyagokat megtanuljuk más szemmel nézni, és ezek jelentőségteljes szimbólumokká válnak számunkra a világ alapvető erőit tekintve, ez valóban érdekes lehet. Érzékszerveink és mindenekelőtt az értelmünk talán tanulhatnak valamit ezáltal. Ennek azonban semmi köze nincs az antropozófiai művészeti impulzus értelmében vett művészi átalakításhoz. Nem terjed odáig, hogy valamit újszerűnek lássunk, vagy annak új jelentést kölcsönözzünk. Ez kielégítheti a tudományt. A művésznek viszont a műalkotásban azt kell átélnie, hogy a földi mint valami szellemi jelenik meg, de nem azért, mert a földihez valamit hozzágondolunk, hanem azért, mert a földit úgy formáljuk meg, hogy az a maga anyagi jellegétől elszakad, és azt a látszatot ébreszti, hogy valami mássá - éppen valami magasabb rendűvé - vált. A művészet területén a szellemi az észlelés és nem a gondolkodás által nyilatkozik meg a földiben! A tudós a szellemit gondolkodva szeretné megtalálni a földiben, a művész a földit átformálja, hogy a szellemet a földiben átélhesse. Ebben az értelemben Beuys tudós volt és nem művész. Ezért azt a tételét, hogy „minden ember művész", oly módon igazítanám ki, hogy legalábbis Beuys nem volt az.

Joseph Beuysban sok mindent csodálhatunk: társadalmi elkötelezettségét, az antropozófia képviselését, mozgékonyságát a gondolkodásban, szeretetre méltó jellemét, és még sok egyebet. De őt mint művészt ünnepelni, mint aki talán még Steiner művészeti impulzusát is továbbvitte volna - ezzel igazságtalanságot követnénk el vele szemben. Egyoldalúan az intellektust hangsúlyozó korunkban sok ember kétségkívül hajlik arra, hogy csak azt méltányolja, ami gondolati formában jelenik meg. Az ilyen embereknek a művészet tulajdonképpeni területe elzárva marad, mivel a művészetben a lényegeset átélni kell, az nem mutatkozik meg a gondolatban. De éppen az ilyen emberek számára értékesek lehetnek Beuys művei, mert intellektusukat foglalkoztathatják közben. Csak nem szabad azt hinniük, hogy ezzel már beléptek a művészet birodalmába is.

Ezzel nem azt mondom, hogy a művész ne gondolkodjon és hogy szellemi tompaságban tengődjön. Egy mai embernek természetesen gondolkodnia kell. Aki nem gondolkodik, azt az élet hullámverése mint valami kormány nélküli hajócskát ide-oda veti, anélkül, hogy tudná, merre van és hogy merrefelé tart. Ez a művészre is vonatkozik. De a művésznek a gondolatokat mintegy le kell nyelnie, hogy azok kezének formáló erejévé váljanak. A gondolkodás így megemésztődik és alakító erővé válik. A művészetben a meg nem emésztett gondolkodás az intellektuálisan hiperaktív ember számára létezik. De ez a tulajdonképpeni művészi elemtől eltéríti.

A művészet átalakítást jelent. A művészetet átélni annyi, hogy az átalakítást átélni. A művészetben ez az átalakítás egy élmény lesz, és nem egy gondolat. Az átalakítás azáltal észlelhető, hogy a művész szelleme formálóan hatott rá az anyagra, és ennek egy másik külsőt adott, ami az anyagot elfeledteti velünk és egy magasabb rendűnek a látszatát engedi átélnünk. Ez az átalakulás a szemünkben látszat, a magasabb világban azonban realitás, és a jövőben is realitás lesz. Erre az ösz-szefüggésre hívta fel Rudolf Steiner a figyelmet. A müncheni kongresszussal kezdte meg ezt átél-hetővé tenni. A 3-szor 33,3 évvel ezelőtti művészeti impulzussal Münchenben az antropozófia -amely addig főleg az emberek fejében élt - elérte az emberi érzést mint a szíverők helyét. Az ember középső részének ez a kifejlődése együtt jár a jelenkorban működő Krisztus hírüladásával. A Föld átalakítása az emberi középső rész erőiből fakadóan - ez a müncheni kongresszus üzenete.

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer, 11. évf. 11. sz. 2007. szeptember

Jegyzetek

1. Rudolf Steiner: GA 271

2. GA 271, 1918. febr. 15-i előadás

3. GA 271, 1918. febr. 15-i előadás

4. Michael Ende: Zettelkasten, Stuttgart/Wien 1994, 307.o.

5. Lásd: Johannes Greiner: Des Kaisers neue Kleider oder die FKK-Kunst; zwei grundsatzlich entgegengesetzte Kunstauffassungen, in: Der Europaer Jg. 6. Nr. 2/3

6. GA 271, Goethe, egy új esztétika atyja

7. GA 271, egy jegyzetfüzetből 1888 körül

8. GA 1, Einleitungen zu Goethes naturwissenschaftlichen Schriften, 343.o.

9. pl. filc és zsír Joseph Beuysnál

10. GA 40, Wahrspruchworte, 239.o.

11. GA 271, 1918. máj. 5-i előadás, 128.o.

12. GA 266/1, 195.o.

^ugrás az oldal tetejére

A Rudolf Steinert ért rasszista vádak felelevenítése

2007 júniusában jelent meg Németországban Helmut Zander¹ terjedelmes áltudományos értekezése két kötetben 1884 oldalon. A könyv címe: Antropozófia Németországban, alcíme: Teozófiai világszemlélet és társadalmi praxis 1884-1945. A könyv ára 248 Euro. A szerző történelmi-kritikai műnek tekinti könyvét. Szerinte Steinernek nacionalista és kultúrimperialista ambíciói voltak, és számos művét rasszista tendencia szövi át. Megjelenésekor a könyv jelentős médiatámogatást kapott (Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung, 3SAT T\\ INMEDIA...).

A Spiegel 2007. szeptember 3-i 36. számában Per Hinrichs gyalázkodó cikkben közli, hogy a Tartományi Családügyi Minisztériumban döntést fognak hozni arról az indítványról, amely szerint Rudolf Steiner két előadássorozatát az azokban található állítólagos rasszista kijelentések miatt be kellene tiltani.² Hinrichs a cikkében Helmut Zanderre mit tekintélyre hivatkozik, aki az eddigi legátfogóbb elemzést adta az antropozófiáról. A minisztérium végül a javaslat ellen foglalt állást (rövid időre fellélegezhetünk - ?). Mivel várható, hogy a jól bevált rasszizmus-vád Magyarországra is begyűrűzik, szerkesztőségünk szükségesnek látja Per Hinrichs cikkének közlését, hogy ezzel is felhívja az olvasók figyelmét azokra a módszerekre, melyekkel az antropozófia és a Waldorf-pedagógia megátalkodott ellenségei dolgoznak.

Karl Heyerrel egyetértve mi is azokhoz az emberekhez fordulunk, „akiknek van érzékük a megbízhatóság iránt, és az igazságot keresik. Nekik azzal tartozunk, hogy lehetőséget adjunk számukra, hogy felvilágosítsák magukat bizonyos ellenségek lényéről. Erről van szó."³

Szerkesztőség

„A szövetségi Családügyi Minisztérium megbízásából a szövetségi vizsgáló bizottság (Prüfstelle) hozott döntést abban a kérdésben, hogy Steiner két, lejegyzett előadásait tartalmazó könyvét - mint amelyekben az ifjúságot veszélyeztető kitételek vannak, - indexre kell-e tenni vagy sem. A döntés: Rudolf Steiner nem kerül indexre - mindenesetre egy üdvözlésre méltó kitétellel.

... Ahogy a Bundesprüfstelle az Info3 újsággal közvetlenül a döntés után közölte, a döntéshez hozzátartozik az a kötelező kitétel, hogy a döntés meghozatalánál jelen lévő Rudolf Steiner Kiadó rövid időn - fél-egy éven - belül köteles kiadni az érintett művek kommentált új kiadását. Erre azért van szükség, mert a beadványt benyújtók szerint Steiner kijelentéseiben olyan rasszista elemek vannak jelen, melyeket ma már csak megfelelő történelmi magyarázattal lehet megérteni. A kiadó bejelentette, hogy a régi kiadások még meglévő példányait ugyancsak el kell látniuk a könyvekbe belehelyezett kommentárral; ennek kivitelezését már az eljárás előtt megkezdték."

Symptomatologische Illustrationen - Nr. 59 - Okt/Nov. 2007

^ugrás az oldal tetejére

Per Hinrichs

Atlantiszi tanok

A fiatalkorúakat veszélyeztető médiumokat Ellenőrző Hivatalnak kényes kérdésben kell döntenie: Rasszista volt-e a Waldorf-iskolák alapítója, Rudolf Steiner?

A tartományi Családügyi Minisztérium levele kétséget kizáró egyértelműséggel fogalmazta meg: a két mű „alkalmas a gyermekek és fiatalok helyes társadalmi erkölcsének megzavarására", mivel „faji megkülönböztetést tartalmazó kijelentések" találhatók bennük. A szerző: Rudolf Steiner.

A minisztérium javaslata szerint a két Steiner-könyvet a fiatalokat veszélyezetető írások listájára kell tenni. A tartományi Ellenőrző Hivatal jövő csütörtökön dönt a kérdésben. Amennyiben a 12 fős testület kétharmados többséggel elfogadja az indítványt, úgy a 206 németországi Waldorf-iskolának - melyek közül a legtöbb a vitatott szerző nevét viseli - komoly problémával kell szembe néznie.

A csavaros eszű Steiner (1861-1925) agyalta ki a vitatott antropozófiát, azt az „emberről való/szóló bölcsességet", amelyre a Waldorf-pedagó-gia is épül. A mozgalom vezetőjének állítólagos rasszizmusára vonatkozó vádak az idők folyamán újra és újra szárnyra kaptak. Azonban az, hogy az Ellenőrző Hivatal immár napirendre tűzte a beadványt, azt mutatja, hogy a Waldorf-hívők túl sokáig helyezkedtek védekező álláspontra és becsülték le az őket ért vádakat. Detlef Hardrop például, a „European Council for Steiner Waldorf Education" (Európai Steiner Waldorf Oktatási Tanács) német képviselője szerint is találhatóak a mozgalom szülőatyja életművében teljességgel „időszerűtlen szófordulatok".

Emellett magáért beszél a következő megnyilvánulás is: „Azok az emberek, akik túl kevéssé fejlesztették ki én-érzésüket, keletre vándoroltak és az ottmaradottaktól származik Afrika későbbi néger lakossága" - írja Steiner a most indexre javasolt Szellemtudományos embertan című könyvében. Ebben a „passzív négerlélekről" is fecseg, amely „teljes egészében a környezet, a külső fizikai hatásoktól függ". A „kaukázusi fajnak" ezzel ellentétben Steiner szerint „az érzékeken keresztül kel eljutnia a szellemhez, mert ez a faj az érzékekre organizálódott."

Csupán egyszeri kisiklás volt? A waldorfiánu-sok rendszerint azzal utasítják vissza a kritikát, hogy Steiner gyakran nyers és okkult írásait nem tanítják az iskolákban. Az oktatás középpontjában a „szeretett tekintélyszemély", a tanár áll.

Ennek ellenére Steiner agyszüleménye ezek után is beszüremlik az iskolába. A SWR 'Érintő' c. műsorában 2006 végén elhangzott, hogy feltűnt a tankönyvekben az antropozófiai „evolúciós elmélet", amely szerint az emberiség Atlantisz legendás szigetéről származik. Nyoma sincs benne Charles Darwinnak. Azt Andreas Lichte, grafikus, a berlini Waldorf-tanárképző egykori hallgatója is elmondta egy, a Családügyi Minisztérium számára készült szakvéleményben, hogy az egyik iskola ötödik osztályosainak a steineri „emberiségfejlődést" kellett megtanulniuk.

Az empirikus kutatások semmit sem számítanak - áll a Stuttgarti Szabad Waldorf Főiskola leendő Waldorf-tanárok számára összeállított oktatási kísérő anyagában.

A kezdők az államilag elismert képzésen Steiner 'Theosophie' c. könyvét nemcsak olvassák, hanem egy olyan „szellemi iskolázáson" is át kell esniük, amely során a „szöveg tartalmát nem kommentálják, illetve értelmezik". A cél - szó szerint - „az analitikus megismerési módszerekkel ellentétben álló termékeny megismerés szintjének fokozatos megközelítése."

Steiner terjedelmes életművében mesél szellemlényekről, éter-, asztrál- és fizikai testről, egy földtörténeti kor „atlantiszi kultúrkorszakáról" és mindenek előtt az „Akasha-krónikáról". Steiner tisztánlátóként ebből a rejtélyes iratból nyerte volna az ismereteit. Gyakorlatilag tehát kizárólag csak neki állt volna rendelkezésére ez a legendás szellemi kincs. Majdnem semmi sincs összhangban a tudományos ismeretekkel. Ezzel természetesen Steiner is tisztában volt és ezzel a mondattal utasította el a kritikusait: „Már pusztán az ellenvetés, hogy tévedhetek, zavaró hitetlenség."

Emellett a Waldorf-mozgalom oszlopszentje még csak nem is maga fantáziálta össze a vízióit, hanem gyalázatos módon gyakran plagizált. Helmut Zander, berlini történész nemrég elkészítette az antropozófia első átfogó elemzését. Végkövetkeztetése 1800 oldal után: Steiner felhasználta számos kortárs ezoterikus szerző munkáját, majd az egészet összekeverte.

Zander olyan keresőnek tekinti Steinert, aki a technikai-tudományos átalakulások korában a végső igazság megismerésére vágyott. Zander szerint azonban ezt mindig látnunk kell a Steinert-művek keletkezéstörténetének hátterében, különben egy őrült írásaiként olvashatnánk őket. „Steiner fajelmélete át- meg átszövi a munkáit, ezek nem véletlen támadások voltak" - vélekedik a kutató.

A Családügyi Minisztérium osztja ezt a néztet.

A „faji megkülönböztetést tartalmazó kijelentéseket" Rudolf Steiner műveiben különösen súlyosnak kell tekinteni, mivel „semmi esetre sem beszélhetünk véletlenszerű kijelentésekről, illetve a korszellem által meghatározott rasszista sztereotípiákról". Sokkal inkább „egy speciálisan steineri ezoterikus fajelmélet megnyilvánulásairól" van szó - áll az állásfoglalásban.

Fordította: Takács György

Forrás: Der Spiegel 2007. / 36. szám

^ugrás az oldal tetejére

Steffen Hartmann

A gondolkodástól a meditálásig

A filozófiától az antropozófiához való átmenetet egy bizonyos szempontból tekinthetjük a tiszta gondolkodástól a meditáláshoz való átmenetként. A tiszta gondolkodás tiszta fogalmakat és fogalmi összefüggéseket ragad meg; az ekkor gyakorolt gondolkodástevékenységet átéljük ugyan, de nem áll figyelmünk középpontjában. Intenzív meditációs gondolkodáskor viszont a figyelem fokozottan a gondolkodás tevékenysége felé fordul. Vagyis az a folyamat lesz lényeges, ahogyan a gondolkodás gondolattá válik. A meditáció szisztematikus intenzívebbé tétele következtében a gondolkodást mint áramlást, mozgást és erőt élhetjük át.

A tiszta filozófiai gondolkodással ellentétben a meditáció lényege abban áll, hogy valamely gondolattartalom kiformálását tudatosan elhatároljuk, ennélfogva a gondolkodást e tartalmi elhatárolás háttere előtt áramlásként, erőeseményként tudatosíthatjuk. A gondolattartalmak aktív továbbszövésében a gondolkodáserőt „csak" arra használjuk, hogy fogalmi és eszmei belátáshoz jussunk. A meditáció ott kezdődik, ahol ezt a továbbszövést feltartóztatjuk, és a gondolkodáserő mint ilyen intenzitását és plasztikusságát fokozzuk. A saját gondolkodáserő észlelése az első tudatosan előidézett érzékfeletti észlelés.

A további út a szellemi világba megnyílik, ha a meditációban először megragadott gondolat tartalmát elengedjük a gondolkodáserő élményének fenntartása közben. Az ezután megjelenő élményt hasonlatképpen nevezhetnénk intenzív keresésnek, beletekintésnek a teljes sötétségbe. Ez a sötétség a szellemi világ. Pontosabban mondva: e sötétség a szellemi világ formája, megjelenése, amit az magára ölt egy olyan tudat számára, amely képes megragadni magát a saját gondolkodáserő áramában, miután elszakadt minden adott érzékszervi benyomástól.

Csak a folyamatos kitartás e sötétség megélésében vezet el ahhoz, hogy azoknak a lényeknek az erői, akik e sötétséghez tartoznak, úgy hassanak rá a meditálóra, hogy számára a sötétség kivilágosodjon, tagolódjon, differenciáltabban érzékelhető legyen. Ezen az úton a meditáló gondolkodástevékenysége és gondolkodásereje az érzékfeletti észlelések érzékszervévé válik.

Egyes spirituális tradíciók az említett sötétséget ürességnek vagy formátlanságnak nevezik. De ezt nem sokáig kell mondanunk, ha tisztába jövünk azzal, hogy ez az üresség csak valami átmeneti szakasz az érzékfeletti észlelések új bősége felé. A tiszta ürességben való puszta tartózkodásnak, elidőzésnek hosszú távon kétségkívül a fizikai és szellemi világ problematikus elszigetelésének kell bizonyulnia.

A gondolkodás itt vázolt meditatív átalakítása nem a filozófia fejlődéséből adódik szükségképpen, hanem egy új szellemi fejlődési lépésként kell tudatosan akarnunk és kialakítanunk. Egy ilyen akarat ama belátás által ébreszthető fel, hogy a gondolkodás ereje magában rejt olyan lehetőségeket, amelyek nem használhatók ki a tiszta filozófiai gondolkodásban, amely elsődlegesen a fogalmak tartalmára irányul. A meditáció azoknak a szellemi észlelési lehetőségeknek a fejlődését szolgálja, amelyek a gondolkodásban szunnyadnak.

Rudolf Steiner műveiben számtalan kapcsolódási pont található a gondolatmeditációk számára az itt megadott értelemben. Mellékelem Rudolf Steiner három mondatát, amelyek tartalmilag behatárolt, de a saját gondolkodáserő számára sokrétűen átélhető meditációs tárgyaknak bizonyulnak.

„A gondolkodásban megragadjuk a világesemény csücskét, amiben jelen kell lennünk, amikor valami létre akar jönni."

„Így a közös őslényeget, ami minden embert áthat, ragadja meg az ember a saját gondolkodásában."

„Gondolkodva egynek érzem magam a világesemények áramlásával."¹

Jegyzet

1. Lásd Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, 3. fejezet, 25. bekezdés, és utolsó fejezet, 2. bekezdés; valamint A szellemi világ küszöbe, 1. fejezet.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europaer, 11. évf. 6. szám., 2007. április

„E lelki tennivalók egy fajtája a gondolkodás folyamatának való erőteljes átadásunkban áll. A gondolkodásfolyamatoknak történő ezen átadást az ember addig végzi, amíg megszerzi magának azt a képességet, hogy a figyelmét többé már nem a gondolkodásban előforduló gondolatokra irányítja, hanem csakis a gondolkodás tevékenységére. Ekkor a tudat számára eltűnik a mindenkori tudattartalom, és a lélek tudatosan átéli magát a gondolkodás tevékenységében. A gondolkodás átváltozik így egy tiszta belső akarati tetté, amelyet teljesen bevilágít a tudat. - A szokásos gondolkodásban gondolatok élnek; a jellemzett cselekvés kiiktatja a gondolatot a gondolkodásból. Az előidézett élmény egy belső akarati tevékenységben való működés, amely a valóságát saját magában hordozza. Arról van szó, hogy az ebben az irányban folytatott belső átélés során a lélek odáig jusson, hogy a tisztán szellemi valósággal, amelyben tevékenykedik, annyira közeli kapcsolatba kerüljön, amennyire az érzékszervi észlelés a fizikai valósággal van kapcsolatban. - Hogy valami valóságos, arról éppúgy meggyőződhetünk e belsőleg tapasztalt valóság esetében, ahogy ez a külsőleg létező valóságnál történik. Aki azt a kifogást emeli, hogy a belsőleg valóságos nem bizonyítható, az csak azt árulja el, hogy ő még nem látta be, hogy a külső valóságról sem szerezhető másképp bizonyosság, mint egyedül azáltal, hogy az ember a valóságosan létezőt a vele való átélt együttlétezés révén érzékeli."

Idézet Rudolf Steiner tanulmányából: A halál és az újraszületés közötti állapot megismerése,

1916. GA 35, 276. oldaltól, Dornach, 1984.

^ugrás az oldal tetejére

Werner Kuhfuss

Néhány gondolat a szellemi közlésekről

„Az elementáris világba való belépéskor létrejön a tudatkapcsolat azokkal a lényekkel, amelyeket képi formában észlelünk. Ez a tudat egyáltalán nem kerül abba a helyzetbe, hogy az elementáris világon belül e lényekkel szemben hasonló belső lelki tevékenységet fejtsen ki, mint ami kifejlődött a gondolati életünkben a fizikai világon belül. - Mégis lehetetlen lenne az elementáris világban nekünk, mint emberi lényeknek eligazodnunk, ha oda nem gondolkodva lépnénk be. Gondolkodó szemlélődés nélkül az elementáris világ lényeit látnánk ugyan, de valójában semelyikükről sem tudhatnánk, hogy micsodák. Hasonlíthatjuk ezt egy olyan emberhez, aki előtt ott van egy írás, de nem tudja elolvasni. Egy ilyen ember a szemeivel pontosan ugyanazt látja, amit az az ember is lát, aki az írást el tudja olvasni. Mégis az írás jelentése és lényege csak az utóbbi számára létezik." (Rudolf Steiner: A szellemi világ küszöbe, GA 17)

Belátható, hogy a mai időkben az érzékfeletti világ lényei - az elementáris lények, a hierarchiák lényei, a meg nem született és a meghalt lelkek - szeretnének megnyilatkozni, hogy szemléletmódjukat segítőkészen megosszák a világgal. Az elementáris lények közlései különösen ismertekké váltak. Ezeknek kijelentései gyakran any-nyira meggyőzően és konkrétan hangzanak, hogy az ezeket tapasztaló emberek hajlamosak arra, hogy úgy vegyék őket, ahogyan megjelennek. Mit gondoljunk ezekről a dolgokról?

A Földön inkarnálódó emberen - és bizonyos, még a szellemi világban élő beavatottakon - kívül minden lénynek csak azokhoz az aspektusokhoz van hozzáférése, amelyek azokra a helyekre és szférákra vonatkoznak, amelyekben ő maga is található. Egyedül az inkarnálódó ember képes életviszonyainak esetlegességétől szabaddá tenni magát, mégpedig az előfeltevés nélküli gondolkodás által. Amikor tehát szellemi lényektől kapunk üzeneteket, amelyek lehetnek mégoly világosak és egyértelműek is, mégis az a helyzet, hogy e szellemi lények nem rendelkeznek azzal a tudati képességgel, hogy a földi viszonyokat objektíven átlássák és megismerjék. Pusztán az a tény, hogy a szellemi világ tagjai ezek a lények, nem emeli őket az ember fölé. Jóllehet ők „messzebb és tovább" látnak, ez a látás mégis relatív marad, és e lények sajátos egzisztenciájához, szubsztanciájához, feladatához kötődik. De mindenekelőtt: egyik szellemi lény sem szabad. Csakis a Földön élő ember képes a dolgokat szabadon megítélni és szabadon cselekedni. Az angyalok például lényükből következően végtelenül többet látnak, mint az ember a maga földi tudatával. De az angyal teljességgel függ az „ő" emberétől. Így az angyal magasabb betekintése összefonódik azzal a vágyával, hogy az ember a saját életcélját megismerje és az angyal üzenetét magába fogadja. De éppen ezen alapvető vágya következtében nem szabad az angyal. Közlése sohasem akarhatja a kritikus, földi gondolkodás-tudatot eltéríteni vagy beárnyékolni, mert akkor az ember - éppen azáltal, hogy az angyal közléseit közvetlenül követheti - a feladatot nem teljesítené, amire pedig az angyalnak is szüksége van a maga továbbfejlődéséhez az ember-énnel együtt.

Még átfogóbb értelemben érvényes ez az elementáris lényekre. Az elementáris lények végtelen vágya, de félelmük is, „szubjektívvé" teszi őket a szellemi viszonyok látásában, legfőként pedig jövőjóslataikban. Ők maguk abszolút objektívnek élik meg szemléleteiket. És így is adják ezt tovább az embereknek. Hiszen mint lények „objektívek", azaz, ők azok, amik, és ami a saját lényüket illeti, nincsenek alávetve semmilyen tévedésnek, úgy ahogyan az ember téved, akit befolyásolnak lelki hajlamai. Az elementáris lények úgyszólván objektív lények egy szubjektív helyzetben, mert nincsenek „tér-koordinátáik", amelyek kiszabadítanák őket a helyzetükből. Ebben az értelemben egy elementáris lény éppen olyan, mint egy légy, amely valami objektívet lát ugyan, de ezt a légyszem struktúráján keresztül teszi, ami csak az ő számára mutat valami értelmeset.

A szellemi és elementáris lények közlései tehát értelmetlenek lennének, és ezért nem kell azokat figyelembe vennünk? Ellenkezőleg: mivel egész egzisztenciájuk összefügg az emberi fejlődéssel és a Föld-fejlődéssel, azért meg kell nekik nyilatkozniuk irányunkban. És ezt a megnyilatkozásukat olyan komolyan is kell vennünk, amilyennek szánták. De hogyan kell őket felfognunk és megítélnünk?

Az ember legmagasabb rendű szellemi képessége az intuíció. Ha az intuíció szintjén lennénk és az intuitív akaratnak meglenne a bátorsága és rugalmassága bennünk, akkor mindenkor közvetlenül tudnánk azt, hogy - szellemi jelenvalóságában - mivel és milyen módon kerültünk kapcsolatba. Ha az intuíció a világos, kipróbált gondolkodásfolyamatból származik, akkor függetlenné válunk minden földi és szellemi eredetű közléstől. Átfogóan tudjuk, hogy mi volt, mi van és mi lesz. Ha felveszünk az intuíciónkba egy közlést, mindegy, hogy honnan jön, akkor ez korrigálja magát, elveszíti viszonylagosságát, a helyes módon betagolódik, felmutat egy összefüggést, és körvonalat ad az intuíciónak, - vagy pedig az üzenet kiszorul mint hamis vagy szükségtelen. Egy téves közlést is, egy részigazságot is képes az intuíció egésze segítőleg kiegészíteni, ha magunkat középként (als Mitte), „az események uraként" tekintjük és érvényesítjük.

A jó szellemi lények legmélyebb vágya is ez, bármelyik szellemi régióból is származzanak. Nem akarhatják, hogy az intuíciónkról lemondjunk, és belátásunkat mellőzve kövessük közléseiket, mert akkor a biztonságos fejlődés talaja számukra is veszendőbe menne.

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europaer, 11. évf. 2/3. sz., 2006/2007. december/január H

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Alexander Morawitz

Az iszlám mint céltábla

Gondolatok az „ellenségképről"

I.

Miközben a hidegháború időszakában világos és egyértelmű ellenségképek voltak, válság keletkezett az egykori Szovjetunió és a keleti blokk összeomlása után. Sem a hajdani Jugoszlávia, sem Irak nem jelentett akkora fenyegetést, mint amit azelőtt a Szovjetunió a Nyugat számára és az egész Nyugat a keleti blokk számára ellenségképként képviselt. Csak az „iszlám szélsőségesek" megjelenésével találtak még idejében egy új ellenségképet, hogy a politikai tevékenységeket célirányosan a „terror elleni küzdelemben" „egyesítsék", és egy új polaritást prezentáljanak. Miért éppen az iszlámot szemelték ki erre? Hogy az elhamarkodott választ elkerüljük, a következőkben megkísérlem e kérdést különböző oldalakról megközelíteni.

A politikai polémiában túlléptek az eleinte feltételezett „Gonosz tengelyén", amellyel a Bush-kormány felvette a harcot mint „a Jó megtestesülése": „Amerika minden külső konfliktusban szeretné megismerni a Jó erőit és a Gonosz erőit, és szövetkezni akar a Jó erőivel", mondja Samuel P Huntington A kultúrák harca című könyvében. Ez a kép kontúr nélküli volt, az ellenség túlságosan szétszóródott. De az „iszlám szélsőségesek" fogalmának is még szüksége volt egy gyűjtőfogalomra, amely azután megjelent az Al-Kaida megfoghatatlan szervezetében.

Ezzel a fantomszervezettel, amely megtá-madhatatlanul Afganisztán, Pakisztán, Irak barlangjaiban - tulajdonképpen mindenütt és sehol az olajban gazdag területeken - rosszban töri a fejét, találtak egy csoportot, amely mindjárt többféle célnak is eleget tett. Először is adva volt egy árnyékszerű vezéralak a halálosan beteg Osama Bin Laden személyében, akinek időközben 2003 óta halálhírét is költötték, és aki csak kétséges és rossz minőségű videófelvételeken mutatkozott a világ előtt. Másodszor, az Al-Kaidát beállíthatták valamilyen megfoghatatlan szervezeti hálózatként, minek folytán szükség szerint új „terrorsejtek" keletkezhetnek és tűnhetnek el. Harmadszor, de nem utolsó sorban, mindenféle „öngyilkos merénylők" toborzásával megteremtették a teljesen irracionális iszlámisták mítoszát. Ezek olyan férfiak, akik látszólag szabályos külső életet folytatnak, családjuk van, de hirtelen - a derült égből - magukat vagy egy buszt a levegőbe repítenek. Irracionalitás az egyik oldalról és ellenállhatatlan logisztika a másikról nyújt kezet egymásnak: megszületett az összeesküvés-elmélet hamisítatlan szennyvize. E teória bizonyítékaival adósok maradnak a politikusok. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy káosz mindig csak akkor keletkezik, amikor a titkosszolgálatán vagy a hadseregen keresztül az USA valahol beavatkozik.

Az irracionális iszlámisták képe mégis gyökeret vert a fejekben, éppen úgy, ahogy a Harmadik Birodalomban az „alsóbbrendű" zsidók képe vésődött be oda. Ezzel e kultúra minden egyes embere potenciálisan gyanússá és ijesztővé válik számunkra. Senki sem tudhatja, hogy a szomszédos házban az idegen család nem tartozik-e valamelyik terrorsejthez. Fejkendők és szakállak lesznek egy propagandamechanizmus beindítói - kialakul a félelem atmoszférája, amely minden elkövetkezendő politikai cselekvés bázisává válik.

Az arab kultúra és az iszlám különösebben nem áll közel hozzánk, és általában e vallásról és kultúráról nagyon szegényes ismereteink vannak. Ennélfogva ez a kultúra kiváltképpen alkalmas egy ilyenfajta ellenségkép számára. Az emberek a hétköznapokban egyéb problémákkal vannak elfoglalva, és csak kevesen veszik a fáradságot, hogy az iszlám kultúrájával valóban foglalkozzanak. A félelem a tudatlanságból keletkezik: az idegen addig nyugtalanít bennünket, amíg össze nem ismerkedünk vele. De minél kevesebb lehetőség adódik erre, és minél jobban felgyorsulnak az események, annál könnyebb dolga van a propagandának. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugat-európaiak fejében mennyire meggyökereztek az előítéletek „az oroszokról", noha a legtöbb ember soha nem járt Oroszországban, és valószínűleg soha nem került ismeretségbe egy orosszal sem. Hány embert ismer Ön, kedves Olvasó, vagy hány emberrel kötött barátságot Afganisztánból, Irakból vagy Iránból? Már e tendenciák elterjedésére is minden közép-európainak fel kellene figyelnie.

Honnan származnak ezek az előítéletek? A legtöbb a médiák tudósításai alapján jön létre. Akik ezeket az országokat meglátogatták, vagy ott dolgoztak, egészen mást mondanak. Akkor miként lehetséges, hogy a sajtó beszámolói kiáltó ellentétben állnak a valósággal? Hallgassuk Samuel Huntingtont: „A globális film-, televízió- és videóipar amerikai ellenőrzése felülmúlja még Amerikának a repülőgépiparban fennálló dominanciáját is. 1993-ban a világszerte leginkább keresett 100 filmből 88 Amerikából jött; az egész világon két amerikai és két európai szervezet uralja a hírek beszerzését és terjesztését." (A. M. kiemelései) Mivel pedig a médiák tudósításai mindenekelőtt az érzéseket/érzelmeket célozzák meg, a médiákon csüngő emberekhez ésszerű érvekkel többé nem lehet közeledni.

II.

Adolf Hitler a Mein Kampf-ban egy statikus, determinista emberképet képviselt. A „létért való harcot" a kulturális-politikai fejlődés mozgatóerejének tekintette. Mindenféle ál-ezoterikával és vallási-patetikus fajelmélettel vegyítve Hitler a legerősebb népet arra látta kiválasztva, hogy más népeken uralkodjon. Következetesen meg is maradt azután ennél a gondolatnál, amikor a háború elveszett. Utolsó parancsai a német nép alapvető létfeltételeire vonatkoztak, mivelhogy a német nép a zsidósággal és ennek manifesztációjával (a bolseviz-mussal és a plutokráciával) szembeni harcban túl erőtlennek bizonyult, és ezzel - szerinte - az élethez való jogát eljátszotta.

Hitler már korán felismerte, hogy a propagandának arra kell összpontosulnia, hogy az összetett történelmi folyamatokat leegyszerűsítve és állandóan ismételve sulykolja bele az emberek fejébe. A nép összetartását arányosan fokozta egy hatalmas külső ellenségtől való félelemmel. Hasonlóképp világosan látta Hitler, hogy az ellenségképnek egyértelműnek kell lennie. A „zsidók" megfeleltek ennek a követelménynek, mert a világban mindenütt szétszóródtak, ezáltal lehetséges volt mindenhol egy bűnös zsidót találni.

Hasonszőrű dogmát találunk Samuel P. Huntingtonnál is. Könyvében, A kultúrák harcá-ban az embert mint a saját kultúrájának bélyegét megmásíthatatlanul magán hordozó lényt írja le; maguk a kultúrák összeegyeztet-hetetlenül ellentétesek, és a közöttük levő konfliktusok törvényszeruek. Ezzel Huntington a társadalom területén a neodar-winizmusnak hódol, és „sikeresen" folytatja Hitler gondolatszegény, propagandisztikus történelemmagyarázatát.

Könyvének végén Huntington mindenen túltesz egy ijesztően hasonló pátoszban, amikor kijelenti: „A civilizáció és a barbárság között dúló nagy harcot, globálisan 'tényleges harcot' folytatnak a nagy világkultúrák a maguk nagy teljesítményeivel a vallás, a művészet és az irodalom, a filozófia, a tudomány és a technika, az erkölcs és az együttérzés területén. E világkultúráknak éppannyira együtt kell menetelniük, mert egyébként különszakadva ok is eltiportatnak." (A. M. kiemelései) Már csak az a kérdés, hogy kik Huntington barbárai, és kik a barbárok valójában?

Bizonyos mechanikusan működő dinamika található történelemábrázolásában, miközben minden, amit Huntington az emberről kijelent, a merevség bélyegét viseli magán. A belső fejlődés és változás megtapasztalásában a szerzőnek nyilvánvalóan sohasem volt része. Egynéhány kínos tárgyi tévedés (Huntington például a keresztény vallást monoteistának mondja), a relativizálások, amelyek csaknem lehetetlenné teszik, hogy a szerző valamit megállapítson, és a kevés, sehová sem vezető alaptézis imamalomszerű ismételgetése mellett Huntington könyvében egy figyelemre méltó idézetre bukkanunk Barry Buzantól: „Egy társadalmi hidegháború az iszlámmal összességében az európai identitás megerősödését szolgálná az európai megegyezés folyamata számára felettébb fontos időpont bekövetkezéséhez. Ezért Nyugaton egy meghatározó közösség álljon készen arra, hogy az iszlámmal folytatott társadalmi hidegháborút ne csak támogassa, hanem alkalmas stratégia felhasználásával elő is idézze." (A. M. kiemelései) Ezt 10 évvel szeptember 11-e előtt írták.

1997-ben fogalmazta meg Zbigniew Brzezinski: „Nyugat-Európa már közös piac, de még nagyon messze van attól, hogy politikai egységet alkosson. A politikai Európának még ki kell alakulnia. A boszniai válság szomorú bizonyítékot nyújtott arra, hogy egy ilyenre szükség lenne. Nyilvánvaló tény, hogy NyugatEurópa és növekvő mértékben Kelet-Európa is messzemenően Amerika védnöksége alatt maradnak, amelynek szövetségre lépett államai egyszer még emlékeztetik őket a hűbérességre és az adókötelességre. [dessen alliirte Staaten an Vasallen und Tributpflichtige von einst erin-nern.] Ez nem egészséges állapot, sem Amerika, sem az európai nemzetek számára." A fenti idézettel összefüggésben világos lesz, hogy a geostratégiai körök milyen intézkedéseket irányoznak elő, hogy az európai egységesülési folyamatokat előbbre lendítsék. Mindeddig ez alig sikerült, mert az európai országok az iraki háború kérdésében nem tudtak közös álláspontra jutni. A jövőbeli konfliktusoknál ébereknek kell lennünk. Még mindig nélkülözi Európa a szellemi impulzust, aminek alapján lehetne csak életképes a valóságos Európa.

Szeptember 11-e esetében is erről van szó. Brzezinski írja Az egyetlen világhatalom című könyvében: „Mivel Amerika társadalma növekvő mértékben multikulturális vonásokat vesz fel, a valóban súlyos és közvetlen külső fenyegetés esetén kívül, egyre nehezebb konszenzust kialakítani a külpolitikai kérdésekben. (Vö. Th. Meyer: Der 11. September, das Böse und die Wahrheit, Basel 2004, 22.o.) A szeptember 11-ei események fényében ezek a szavak egészen más súlyt kapnak. Ezzel a merénylettel a „valóban súlyos és közvetlen külső fenyegetés" esete adva volt, ami egyéb módon aligha jöhetett volna létre. Mindenekelőtt kinek volt jó a helyszín? Iszlámista terroristáknak? - És kinek származott haszna belőle? Az Al-Kaidának?

III.

Van-e lehetőségünk arra, hogy ebben az összefüggésben az iszlám jelentőségét megértsük? A Mohamed próféta (kb. 570-632) által alapított iszlám éppen úgy, mint a zsidó vallás, monoteista. Olyan korban keletkezett, amelynek drámaisága csak a szellemtudomány megvilágításában válik érthetővé, ahogy azt Rudolf Steiner a különböző előadásciklusokban kifejtette. Ott megtaláljuk az utalást arra a jelentős kiegyenlítő szerepre, amit az iszlám az akkori időben betöltött.

Gondishapur Akadémiája megalapításának idején egy erős ahrimáni impulzus útján a Krisztus utáni VII. században egy teljesen a külső világ megismerésére irányuló, bölcsességgel teli tudomány akart a felkészületlen emberiségbe behatolni, hogy ezzel a tudati lélek fejlődése idő előtt meginduljon. Ennek az lett volna a következménye, hogy a tudati lélek mint kinyilatkoztatás jött volna létre, és az emberiség elszakadt volna a szellemi eredetéhez fűződő kapcsolatától ennek a teljesen a földi-re-láthatóra irányuló bölcsességnek a hatására. Ugyanebben a földrajzi térségben ellenáramlatként alakult meg az iszlám vallása, amely luci-feri vonásokat hordoz. E luciferi vonások megmutatkoznak bizonyos fanatizmus lehetőségében a vallásgyakorlás során, hasonlóképpen a sors fatalista jellegű szemléletében.

Ennek ellenére nem az ellenség vallásáról van szó - ezt sokkal inkább világtörténeti

kontextusban kell néznünk. E nélkül az impulzus nélkül a földi emberiség elvesztette volna további fejlődése lehetőségét. E vallás luciferi jellege mellett nem szabad elfelejtenünk azt a kiegyenlítő feladatát sem, ami ráhárult - hasonlóan a keresztény értelemben eljáró orvosláshoz, amely egy ahrimáni erők által okozott betegségnél luciferi módon ható orvosságot adna be. Másfelől, e vallás fanatikus elemét ma arra használják fel, hogy aggodalmat keltsenek az iszlám híveinek kiszámíthatatlansága miatt, függetlenül attól, hogy ez a propaganda igaz, vagy sem (és a propaganda - lényege szerint -mindig hazug). A döntő kérdés ebben az összefüggésben az, hogy ki pártolja és pénzeli ezt a fanatikus erőt, hiszen egy ilyen kifelé irányuló erő hatékonysága csakis megfelelő infrastruktúrával lehetséges?

IV.

Nem titok, hogy Osama Bin Laden a CIA nevelt gyermeke. Kiképzését, más vezető tálib-bal együtt, az amerikai titkosszolgálattól kapta: az afganisztáni hadműveletek fegyvereit és kommunikációs technikáját az USA finanszírozta. Brzezinski egy interjúban később a bölcs előrelátásával büszkélkedett, hogy megmondta Reagan elnöknek: a tálibok megerősödése Afganisztánban kiprovokálja a szovjet haderő behatolását - ami valóban be is következett. Visz-szapillantva Brzezinski ezt a háborút „a Szovjetunió Vietnamjának" nevezte. Egy olyan sakkhúzás volt, amely a szovjet állam meggyengítésére irányult. De ez a háború nemcsak gazdaságilag végződött rosszul: a nagy áldozatok tartósan megrendítették a lakosság bizalmát a szovjet vezetésben - ami fontos lépés volt a szocializmus összeomlásának útján.

Ne tévesszen meg bennünket a külső kép: még ha mindenekelőtt az USA harcol is az iszlám ellen, éppen az újkonzervatívok impulzusaiban Gondishapur Akadémiájának sok vívmánya érvényesül. A „fekete idealizmushoz" hozzátartozik a materialista érzületnek és annak tudományának terjesztése és alkalmazása is, amire az egész amerikai rendszer épül. Ez olyan, mintha ennek az impulzusnak a hordozói be akarnák pótolni azt, ami akkoriban az iszlám terjedése miatt nem sikerült nekik. Enynyiben e kultúra elleni irtó hadjárat tekinthető azon személyiségek újbóli beavatkozásának, akik ezeket az impulzusokat már abban az időben is igyekeztek képviselni.

Az olajban gazdag területek meghódítása szorosan összefügg ezzel, mert a mai technika egész fejlődése az olajhoz kötődik. Az olaj csak külső kifejeződése egy gépi kultúrának, amely főként romboló erőkkel dolgozik, egy olyan technikával, amely kiszakad a természeti összefüggésből, és abban pusztítóan lép fel. Éppen a technikának ez a jellege váltja ki a materialista érzületet. Az ilyenféle természettudomány alapvető impulzusait a XVII. században pl. Francis Bacon, Verulam bárója (1561-1626) adta meg kis könyvében, az Új Atlantisz-ban. Ebben a műben nemcsak a mai kor találmányait látta előre, hanem az újabb természettudomány gondolkodásának egész eljárásmódját is példaszerűen felvázolta, - egy olyan szemléletet, amely az ideális állam utópiájában kerül kifejtésre, és amelynek alapjai teljesen materialista jellegűek (még ha folyton az államalakulat keresztény gyökereit hangsúlyozza is).

Az iszlámnak köszönhetjük az újabb természettudomány fejlődését elősegítő impulzusokat, mert Arisztotelész írásai és nézetei a nagy arab szellemeken keresztül jutottak el Európába. Ezt a fajta természetmegismerést először a VIII. század elején hozták át Spanyolországba. Ezzel szemben 1683-ban Bécs törökök általi ostroma még az erősödő ellenségeskedéshez járult hozzá az iszlám és a kereszténység között. Ez az utóbbi hadviselés semmiféle kulturális impulzust nem hozott magával, mivel a törökök a vallást igen, de a magasan fejlett arab kultúrát nem vették át. E tény ellenére a VIII. századot követően az arab jellegű tudomány befolyása elterjedt Európában, és felszámolta a régi, szellemi természetmegismerés maradványait a tárgyi tudat javára. E befolyás nélkül és az iszlámon keresztül Európába történő beszivárgása nélkül nem alakulhatott volna ki a mai tudat. Csak kevesen őrizték meg és ápolták Európában a szellemi természetmegismerést - ezek olyan csírák, melyeknek korunk számára a legnagyobb jelentősége van, mivelhogy csak ezekkel teremthető meg az ellensúly a materialista természetmegismeréssel szemben. Mégis ennek a fejlődésnek köszönhetjük szabadságunkat.

V.

Ebben az értelemben fontosabb, mint bármikor, hogy ne sablonosan ítélkezzünk. A világtörténelem összefüggései rendkívül összetettek és semmi esetre sem ragadhatók meg fehér-fekete ábrázolásokban. A valódi szellem-és vallásszabadság értelmében tehát nem lehet szó a vallások bármiféle osztályozásáról. A kultúrákat nem lehet megértenünk önmagukból, hanem csakis az egész emberiség fejlődésének összefüggésében. Huntington annyiban teljességgel félreismeri a valódi tényállást, amikor úgy véli, hogy a kultúrák közötti konfliktusoknak az egyetértés hangsúlyozásával elejét lehetne venni. Valójában csak a mélyreható megértés eredményezheti a kultúrák közötti békés együttélést; vagyis a különbségeket tudatosítanunk kell, és meg kell tanulnunk megérteni, hogy ezek a különbségek miért mély értelműek. Csak így lehetséges egy másik kultúra tényleges elfogadása. A látszólagos „egyetértések" túl gyakran csupán külsőlegeseknek mutatkoznak, és valójában inkább a félreértésekhez járulnak hozzá.

Mindezek a tendenciák bénítólag hatnak a tudatra. Ennek kétféle jellege van: vagy fel nem ismerten mennek végbe a dolgok, és a médiák által felkorbácsolt hullámok aggodalmakat, kétségbeesést és gyűlöletet gerjesztenek; vagy a történelmi megismerésre törekvők konfrontálódnak a dolgokkal, amelyekkel egyedül a hétköznapi tudat segítségével már nem lehet megbirkózni. A külső szabadság folyamatos korlátozása a szemmel tartott nyugati-európai államokban - ebből a szempontból olvassuk el még egyszer George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ című műveit -ismét figyelmezteti az embert tulajdonképpeni hazájának helyére/hollétére: a tevékeny szellemre. E külső fejlődés egyetlen lehetséges kiegyensúlyozása az emberlény belső fejlődéséért folytatott éppannyira energikus fáradozásban rejlik az antropozófiai iskolázási út értelmében. Minél inkább ezen az úton járnak az emberek, minél inkább megkísérlik a megerősödött és félelemnélküli egyének megismerni az igazságot, annál kevésbé működhetnek azok az erők, amelyek arra törekednek, hogy megsemmisítsék ezeket a szellemi embereket és teljesen felszámolják a belső fejlődés lehetőségét az emberiség tudatában. A jelenkor rendkívül sötét tendenciái mögött így fénylik fel egyidejűleg a közelebb kerülő szellemi világ. Papírfal választja el a tudatot a valóságtól. Az utolsó lépést mégis a tudati lélek emberének kell megtennie - ez a lépés csak szabadon tehető meg, ez hozzátartozik a tudati lélek lényegéhez -, különben minden fáradozás hiábavaló. Világosabbak nem is lehetnének a jelek.

Fordította: Szabó Attila

Europäer 11. évf. 11. sz. 2007 szeptember

Források

- Francis Bacon: Új Atlantisz, Nippon Kiadó, Budapest, 1995

- Zbigniew Brzezinski: Das gescheiterte Experiment, Wien, 1989

- Zbigniew Brzezinski: Die einzige Weltmacht, Weinheim, 1997

- Interjú Zbigniew Brzezinskivel a Financial Times-ban és a Washington Note-ban 2007. febr. 1-én

- Adolf Hitler: Mein Kampf, München, 1941

- Samuel P. Huntington: Kampf der Kulturen, München, 2002

- Aldous Huxley: Szép új világ, Kozmosz Könyvek, 1982

- Donald Kagan/Gary Schmitt/Thomas Donelly: Rebuilding America's Defences - Strategy, Forces and Resources For a New Century Project for the New American Century (PNAC), Washington, 2000

- George Orwell: 1984

- Rudolf Steiner: Antropozófiai alapelvek, GA 26

- Rudolf Steiner: Okkult történelem, Genius, Budapest, GA 126

- Rudolf Steiner: Az állandóság és a fejlődés polaritása az emberi életben GA 184

- Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia, Genius, Budapest, GA 185

- Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I.-VI., Genius, Budapest, GA 235-240

- Rudolf Steiner: Mit tesz az angyal az asztráltestben?

- Gerhard Wisnewski: Verschlussache Terror, München, 2007

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Gondisapuri Akadémia és Mohamed próféta világtörténeti jelentősége

Alexander Morawitz: Az iszlám mint céltábla című cikkében szerepel az a megállapítás (Rudolf Steiner szellemtudományi kutatása alapján), hogy a VII. században az emberiség elleni rendkívüli ahrimáni támadás kivédésére született a luciferi karakterű, fanatizmussal átitatatott, a sorsot fatalista módon látó iszlám vallás, amely Krisztus-ellenes tendenciája ellenére ebben a világtörténeti összefüggésben a kereszténység, az emberiség megmentését szolgálta. Nem egyszerű ezt a gondolatot átlátni, megemészteni. Nehezíti a helyzet megértését, hogy a Gondisapuri Akadémia története a Steiner által feltárt összefüggésben a világ előtt teljesen ismeretlen. Magáról az Akadémia létéről sok irodalom található, hiszen ennek működése döntő módon határozta meg a világ és benne Európa fejlődését és mind a mai napig ezt a tanítóhelyet tekintik a természettudomány bölcsőjének.

Gondisapur egy 1960-ban készített légifelvétel alapján. A képen az erődítményszerű rész I. Shapur idejéből egyértelműen felismerhető

De a történet valódi összefüggéseinek megértéséhez az a világtörténeti szemlélet szükséges, amelyet Steiner a „Történelmi szimptomatológia" című előadássorozatában világít meg. Itt mutat rá arra is, hogy egyes történelmi tények között, - amelyek időben nem pontosan esnek egybe, néha akár évtizedek is lehetnek közöttük, - a későbbi visszatekintés összetartozást fedezhet fel. Meg kell ismernünk a Gondisapuri Akadémia másik történetét ahhoz, hogy az iszlám valódi jelentőségét megérthessük. Természetesen a cikk keretei csak egy vázlatra adnak lehetőséget, de Steiner előadásainak tanulmányozása további elmélyülést tesz lehetővé.

Az alábbi összefoglalót Steiner előadásai, illetve Paul Emberson könyve alapján készítettem néhány egyéb irodalom felhasználásával (lásd az irodalom jegyzéket).

Áttekintésünket a hellyel kezdjük. Gondisapur (más helyesírással: Gondhishapur) városát I. Shapur (Kr. u. 224-241) perzsa király alapította. A város eredeti neve Beth Lapat, amelyet később sokféle írásmóddal Gondisapurra változtattak. Ez az a város, ahol Manit, a manicheizmus alapítóját 276-ban a legkegyetlenebb módon kivégezték, bőrét lenyúzták és a város egyik kapuja fölé kitűzték.

Steinertől tudjuk, hogy a modern szellemtudományhoz is hozzátartozó, de legkevésbé ismert manicheizmus olyan jövőimpulzus, amely gyógyító-erőt hordoz. Ezen jövőimpulzus kibontakozása során Krisztus szolgálói megkísérlik a gonoszságba zuhant lelkek megváltását. A manicheizmus célja tehát megtanulni a gonosz jóvá változtatását.

Ugyanakkor ebben az összefüggésben kell tekintetünket az ellenerőknek arra a tevékenységére vetni, ahogy Manit kivégezték, és - ami a most tárgyaltak szempontjából nagyon fontos - ahol ez a rítusszerű gyilkosság történt. Mert a gonosz erők 666-ban ezen a helyen akarták megvalósítani ördögi tervüket, és a megvalósítást szolgálta volna a történelemből jól ismert, híres Gondisapuri Akadémia.

A Gondisapuri Akadémia létrejöttét két döntő esemény határozta meg. Az egyiket úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a Krisztus utáni V. évszázadban, 489-ben Zeno császár a bizánci intolerancia miatt bezáratta az edesszai iskolát. Az edesszai iskolában nesztorianusok tanítottak, akik a kereszténységet platonikus módon értették és tanították, bár az idők folyamán ez kismértékben átitatódott az arisztotelianizmus.

A következő esemény Jusztiniánusz császár nevéhez fűződik, aki Kr. u. 528-529 között lényegében az összes görög filozófiai iskolát bezáratta. A két különböző időben elüldözött filozófusok, tanítók mind Perzsiába menekültek. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy a görög iskolák bezárásának időszakában Perzsiában egy bölcs, felvilágosult király, I. Kushraw uralkodott. O a görög-római kultúra nagy csodálója-ként nagyon szerette volna a görög tudományokat Perzsiában is meghonosítani. Arról álmodozott, hogy hazájában az Alexandriai Akadémiához hasonlatos intézményt hoz létre. Az ide menekült újplatonisták így a király támogatása mellett megalapíthatják a Gondisapuri Akadémiát, amely a filozófiai fakultás mellett az orvostudományokkal is foglalkozik. Ez annak köszönhető, hogy a király orvosát, Barzuyát Indiába küldi tanulmányútra, aki onnan orvosokkal, és orvosi könyvekkel tér vissza, de ezen út során hozza be Indiából Perzsiába a sakkjátékot is. Így a Gondisapuri Akadémia megkezdi a munkáját, amelynek során egyre több ismeretet gyűjtenek össze. Azt lehet mondani, hogy az Akadémia fejlődésének csúcspontján, Mohamed születésének idején a görög és a keleti tanítások évszázados bölcsességét gyűjtötték össze. A görög tanítások részben a görög tudósoktól származtak, de az anyagot nagyobb részben asszimilálódott szíriaiak gyűjtötték össze, akik ugyan már nem rendelkeztek azzal a képességgel, ami a görög tudósokban megvolt, de ezt a hiányt szorgalmukkal pótolták. A jellemző példa ahogyan az Akadémián megismerték Arisztotelész műveit. Edesszában kezdődik a történet, ahol a nesztorianus tanítók lefordítják Arisztotelész műveit szír nyelvre, hogy megmentsék azokat. Amikor Zeno császár bezáratja az iskolát, a menekülők Perzsiába viszik a lefordított szövegeket. A szír nyelvű szövegeket később arabra fordítják, és így tanítják Arisztotelészt a Gondhishapuri Akadémián.

Steiner a 666-ra tervezett ahrimáni tettel összefüggésben felhívta a figyelmet, hogy talán egyfajta előkészületként is felfogható, hogy az Akadémián nem Arisztotelész eredeti gondolatait tanították, hanem egy olyan tant, amely a kétszeres fordítás következtében átitatódott az arab lélek fényével. Erről az arab lélekről pedig Steiner azt mondja, hogy az éles gondolkodás összekötődik a fantasztikum egy bizonyos fajtájával, amely logikai úton haladva egyféle szellemi látásig jut el.

Ebben a különös helyzetben, ahol a görög gondolkodás legjobb gyümölcsei a fordítás által árnyaltan átalakulva egyesültek valamifajta speciális szellemi látóképességgel, ott felléphetett egy rendkívül jelentős ahrimáni impulzus. Steiner szellemtudományi kutatásai felfedték, hogy a terv szerint a gonosz egyik legnagyobb hatalmassága, Krisztus ellenfele Szorát, az apokalipszis kétszarvú fenevada a VII. században meg akart jelenni az emberek számára, és szándékai szerint a manicheizmus ezoterikus áramlatainak erőit akarta átfordítani rosszra, eltérítve ezzel az emberiséget a helyes fejlődési irányától. A következő módon válhatott volna legmagasabb rendű jó a legalantasabb gonosszá:

Az emberiség ebben a korban az ún. értelmi lélek korát élte. Ez azt jelenti, hogy ebben a korban kezdtük az értelmi lelken keresztül megtanulni a külvilágot, a külvilág reakcióit. De ekkor még nem tudtuk mik is vagyunk mi magunk szellemi valóságunkban, így nem tudtuk olyan módon kimondani az „én vagyok"-ot, mint ma. Így ezekben a századokban az ismereteink, a tudásunk is ennek a ténynek felelt meg. A XV században kezdődött meg azután a tudati lélek kora, amelynek során képessé vált az ember a világ dolgait új szinten megközelíteni, és mondhatjuk úgy is, hogy tudatában lett saját identitásának. Ez a tudati lélek azután teljes mértékben a harmadik évezred közepére fog kifejlődni.

Szorát célja az volt, hogy 666-ban megjelenve - ez a megjelenés nem fizikai lett volna, de a kiszemelt emberek számára külsőleg is jól észrevehető lett volna - a napnyugat tanult embereire rázúdítja mindazt a tudást, amelyet normális menetben kb. 2500-ban értek volna el. A még kiegyensúlyozatlan értelmi lélekbe áradt volna a tudati lélek minden tudása, tehát mindaz, amit ma tudunk, és amit a következő 4-500 évben tudni fogunk. Az emberek döntő többsége természetesen nem tudta volna ezt a tudást befogadni, de a Gondhishapuri Akadémia segítségével néhány ember alkalmassá válhatott volna erre.

Nehéz elképzelni és felfogni, mi lett volna a világ sorsa, ha feltűnnek ezek a zsenik. Mert ezen zseniális erők birtokában az emberiségnek nem kellett volna végig járnia a természettudomány fejlődésének lépcsőit, hiszen minden lehető gép ideáját megsejtve a mainak megfelelő vagy annál úgymond modernebb gépeket készíthettek volna. A kevés zseni mellett az értelmi lélek szintjén lévő emberiségre rázúdult volna egy olyan modern technika, amiben elveszett volna. A Gondhishapuri Akadémia egész fejlődését ennek a tervnek a fényében kell megvizsgálnunk. A filozófia, a természettudományok, benne az orvoslás átalakulása mondhatni egyféle olyan képzést jelentett, ami megteremtette volna a lehetőséget Szorát tettéhez. Szorát végül nem tudta megvalósítani ezt a gonosz szándékát, mert tettét egy másik szellemi esemény előzte meg. 610-ben, Arábiában az ifjú Mohamed megkapja azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek azután az iszlám tanítások és magának a vallásnak is alapjává váltak. Mohamed új hitet adott az araboknak. A tanítás szerint ez az egyetlen igaz hit, ezért feladatukat abban látták, hogy minden embert meg kell téríteni erre a hitre. Az arab harcosok felnyergelték lovaikat, tevéiket és elindultak meghódítani, jobban szólva megtéríteni a világot. Arábiától északra végigsepertek Perzsián és azon túl is. Eközben 641-ben, tehát mindösszesen 25 évvel Szorát tervezett megjelenése előtt elfoglalták Gondisapurt. Az Akadémia vezetőinek, Szorát tanítványainak kevés választásuk maradt, az iszlám felvétele vagy a halál. Látnunk kell, hogy Mohamed látnoki tanításai szétáradtak mindazon területeken, ahol Szorát el akarta terjeszteni Gondisapur gnosztikus bölcsességét.

A mohamedanizmus születését és történetét napjainkig csak akkor érthetjük meg, ha átlátjuk ezt a történetet, amelyben a hatalmas méretű fanatikus luciferi erő, a világtörténelem bölcsességéből mintegy kioltotta azt az ahrimáni erőt, amely az emberiséget saját céljaira akarta felhasználni, eltérítve eredeti szellemi fejlődési irányától.

Felhasznált irodalom

- Rudolf Steiner: Die Polaritat von Dauer und Entwicklung im Menschenleben (Dornach 1918. október 6-13, GA 184)

- Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia (Dornach 1918. október 18-november 3. GA 185)

- Paul Emberson: ,The Etheric Dimensions Press 2000. (Gondisapurtól a Szilicium völgyig)

- Dr. De Lacy O'Leary: „How Greek Science Passed to the Arabs, Routledge 1949 (Hogyan jutott el a görög tudomány az arabokhoz)

- Dr. E. G. Brown: Arabian Medicine, Cambridge University Press, 1960 (Az arab orvostudomány)

- Heinz Herbert Schöffler: Die Akademie von Gondischapur, Freies Geistleben 1979 (A Gondhishapuri Akadémia)

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Kormányzati jósda

„A mi két országunk az¹, amelyik a világ jövőjét kontrollálja. A jövő pedig a tudomány, a technológia és a kultúra szabályozását jelenti.

A jövő a tudás-, a gondolatalapú impériumé. Azt kontrollálni, hogy az ember mit gondol, fonto-sabb lesz a termőföld, vagy más anyagi javak birtoklásánál."

Churchill - 1943. szept. 6.

A Szabad Gondolat 2006 decemberi számában beszámoltunk a tavaly augusztus 20-i időjárási katasztrófa körülményeiről. Írásunk igyekezett a jelenségek elfogulatlan megfigyeléséből levonni következtetéseket, illetve kérdéseket feltenni, a végleges magyarázatadás igénye nélkül.

Lehetséges kiváltó okként az égi és földi viszonyok közti példátlan diszharmóniát jelöltük meg, a hazugság összesűrűsödését, mely akkor és ott kulminált. Az időjárási jelenségek 2007-ben szinte azonos időzítéssel megismétlődtek, a katasztrófa ezúttal elmaradt.

Figyelemreméltó jelenség volt a 2007 elején nyilvánosság elé kerülő hír az ú.n. „Kormányzati Jósda" ténykedéséről.

Mit állít a Jósda?

A kijelentésekben keverednek az áltudományos zagyvaságok pontatlan okkult megnevezésekkel. Az átlagolvasóból kiváltott reakciók nagyjából egységesek voltak, a sajtóvisszhangok is egységesek voltak, politikai oldaltól függetlenül, ami figyelemreméltó módon ritka. Ezek szerint a Jósdát üzemeltető Szilvásy Péter nem komplett, amiről beszél, az idiotizmus, eszement fantáziálás. Ez a vélekedés nyilvánvalóan igaz, különösen, ha bárki megnyitja honlapukat, ahol ostobán ízléstelen grafikai arculattal és elképesztő programok egymás-mellettiségével találkozhatunk: Lélekkutató Intézet, a természetgyógyászat és misztika határterületeivel foglalkozó Yrisz Klub, a parapszichológiai képességek fejlesztésére szakosodott X-party, szépségverseny, magyar őstörténet, satöbbi.

Mi köze a Jósdának a Kormányhoz?

Miért kerül azonban egy ilyen idiotizmus a nyilvánosság elé, hogy köznevetség tárgyává váljon? Első olvasatban azért, mert Szilvásy Péter annak a Szilvásy György kancelláriaminiszternek az öccse, aki a fő, de mindezidáig felelősségre nem vont felelőse a tavaly augusztusi katasztrófának. Amellett ő az a szürke eminenciás, aki a miniszterelnök mögött a legnagyobb háttérhatalommal rendelkezik: ő felelős a polgári titkosszolgálatokért, rendelkezik annak teljes eszköztárával, vagyis törvényesen vagy törvénytelenül mindenkit megfigyelhet, azonkívül részese és irányítója Gyurcsány Ferenc gazdasági érdekeltségeinek, kulcspozícióban van a közvagyon feletti rendelkezésben, a privatizáció irányításában és szinte mindenben, ami a gazdasági hatalom gyarapítását szolgálhatja. A miniszter természetesen elhatárolódott öccse ügyeitől, sőt morális előnyt kovácsolt a családi tragédiában vájkáló, örökös kötözködő Fidesszel szemben. Itt rögtön tettenérhetjük az ügyes figyelemelterelő akciót, mert a jósda-ügy után már senki sem firtatta tovább Szilvásy György tényleges felelősségét. De más és lényegesebb hozadéka is van az ügynek. A Jósda-ügy által sikerült minden okkult ügyet kompromittálni. Aki ezen túl bármikor a „kis Szilvásy" által emlegetett kifejezések bármelyikét előhúzza - kollektív tudatmódosítás, stb. - vagy akár azzal rokon témát vet fel - időjárás-manipuláció, stb. -, azt a közvélemény félkegyelműnek tekinti. Ezzel kettős eredmény született: az okkult vizsgálódások és kutatások le lettek járatva, másrészt viszont az okkult eszközökkel való manipuláció szabad kezet kapott, mert ugye ilyen nincs is, tehát aki esetleg ezek leleplezésével foglalkozik, az elmebeteg.

Van-e a kijelentéseknek valóságtartalma?

A legérdekesebb Szilvásy Péter kijelentéseiben az, hogy féligazságokat tartalmaz. Ezzel az általa elmondott tartalmakat mindenestül hitel-telenítette, egyúttal lehetetlenné tette, hogy a továbbiakban bárki az augusztus 20-i események okkult magyarázatát kutassa. Vegyük konkrétan ezt a „bárkit": ezek lehetünk éppen mi is, a Szabad Gondolat szerzői.

Tekintsünk el a sűrű lila ködtől, mely Szilvásy szavai körül gomolyog - aki egyébként magát meggyőződéses materialistának és kommunistának vallja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy okkult szellemi jelenségekről beszéljen - és szűrjük ki az érdekesebb részleteket.

Lényeg: a 2006. augusztus 20-án este 21.10-kor Budapesten hirtelen kitört orkánszerű vihar nem spontán, véletlenszerűen létrejött természeti jelenség volt, hanem szándékosan, előre megfontoltan és felkészülve létrehozott kollektív tudat manipulásán keresztül kiváltott para-normál jelenség.(...)

Az alkalmazott „viharcsináló" módszer lényege, hogy átviteli mágiával, pszichotronikai eszközökkel még a rendezvény előtt olyan negatív gondolatokat, gonoszságokat szuggeráltak az ünnepség résztvevőire, amely negatív gondolat társulva a tömeg hatalmas energiájával, ünnepi hangulatával, képes volt ilyen paranormál jelenség kiváltásához.(...)

Az Indexnek elmondta, hogy a szakirodalom számos olyan esetről számol be, amikor politikai célokra használtak parapszichológiai eszközöket, és úgy látja, a mai magyarországi politikai szembenállást és megosztottságot is mesterségesen generálták, mivel ennek tartós fennmaradása egyik oldalnak sem lenne érdeke. Állítja, a megosztottság csak egy nevető harmadik érdeke lehet, ami ebben az esetben csak egy, az Oszd meg, és uralkodj! elvet hangoztató egyház lehet. Szilvásy máshol a szcien-tológiai egyházat nevezi meg tettesként, összefogva a KGB-vel.

A jelenség leírása szerint valakik gonoszságot szuggeráltak a tömegre, mely társult a tömeg ünnepi hangulatának óriási energiájával, és ez váltotta ki a jelenséget. A leírás felszínesen olvasva hasonlónak mondható a Szabad Gondolatban megjelentekkel. Nem beszél azonban egy szóval sem az eseményt megelőző hazug-ságözönről és a tömeg manipulálásáról, amit a rezsim és a média végez. Nem, mert a cél a figyelem elterelése.

Az okot kívülre helyezi, egy mumusra - a Szcientológia Egyházra - keni, aki a hatalom megszerzésére tör, ezért akarja a kormányt lejáratni. Ha a Fideszt nevezte volna meg felelősnek, az hatalmas felháborodást vagy nevetséget keltett volna, így a bűnbak kérdését viszont frappánsan megoldotta: ismeretlen, misztikus, nincs mit tenni ellene.

Figyelemreméltóbb azonban a parapszichológia politikai célokra való használatának említése. Miután leírja, hogy a politikai megosztottságot kívülről generálják az Oszd meg és uralkodj! elve alapján, a valódi manipulátor megnevezése helyett ismét a misztikus bűnbakra keni a felelősséget.

Számos írásunkban foglalkoztunk az angolszász háttérdiplomácia Rómától örökölt technikáival, melyek a dualitás fenntartásával és kijátszásával a Közép - és Közép-Európa - eltüntetésében ténykednek. Fontos a jelen és a közelmúlt, a XX. század történelmének szimptómái alapján e működést felismernünk, mert enélkül a történelmi jelenléttudat elérése illúzió marad.

Volt alkalmunk Thomas Meyer és Andreas Bracher előadásai révén megismerni az amerikai politikát irányító háttérszervezetek tevékenységét és az általuk alkalmazott okkult technikákat. Mindennapjaink tapasztalata a tudat manipulálása, a démonizálás, a hazugság, a su-galmazás, a tudatot inspiráló jó és gonosz szellemek működése. Korunk feladata a démonok, a Gonosz megismerése a szellem világosságával. A Kormányzati Jósda működése, illetve működést imitáló színjátéka nem szolgál mást, mint a kor követelte megismerést korrumpálni, eltéríteni, ezzel elleplezni a professzionális, okkult machinációkat, melyek már lassan egy évszázada a nagypolitika eszköztárába tartoznak.

Jegyzetek

1. értsd: az Egyesült Államok és Nagy Britannia

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Dr. Olaf Koob

Rohanás és unalom

„A nyugalmat már most szégyelljük, a hosszas tűnődés pedig majdnem lelkiismeret-furdalást okoz. Órával a kezünkben gondolkodunk, fogyasztjuk el az ebédet, miközben a tőzsdei híreket olvassuk -úgy élünk, mint aki bármikor elmulaszthat valamit."

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

Arisztotelésztől, a görög filozófustól származik az a felismerés, amely szerint bármely erényt és lelki rátermettséget és ezzel együtt a testi-lelki egészséget mindig két véglet között középen találhatjuk meg, illetve folyamatosan tennünk is kell azért, hogy ezen tulajdonságokat felébresszük és kialakítsuk magunkban. Ilyenformán kijelenthetjük, hogy a stressz, a kiégés, valamint a belső kiüresedés, a szenvedélybetegségek korában - amikor a szórakoztatóipar, amelynek lepleznie kell a járványszerűen terjedő unalmat, mellyel kapcsolatban nem minden ok nélkül használjuk a 'halálos' jelzőt - egy komolyan veendő orvosi és pedagógiai kihívással állunk szemben. Az arany középút (az egészséges közép), amelyre a mindennapok során törekednünk kell: a kikapcsolódás, a tartalommal megtöltött és saját magunk által alakított idő, amikor megragadjuk a jelenünket és ezáltal énünk szabadon rendelkezhet testi-lelki és társadalmi körülményeink fölött.

A kezdetben amerikai kórnak titulált idegi eredetű, a sietségből és az unalomból adódó (franciául az 'ennui' szóval leírt és belső ürességként meghatározott) jelenségek kialakulásának és járványszerű terjedésének diadalmenete már a 19. század közepén, az ipari forradalommal kezdetét vette, amikor a gőzgép és a vasút, valamint a rohamosan terjedő elektromosság felgyorsította az időt, az éjszakát nappallá változtatta és felszabadította a természetes ritmus korlátai alól, ami által az emberi lélek saját ritmusai és az immár meghatározóvá váló külső, automatizált időbeli történések közötti összhang egyre inkább veszendőbe ment. Megindult a folyamat, amely során „elvész a közép" és végleg felbomlik a gondolkodás, az érzés és az akarat közötti kapcsolat. Ezt a pszichológiai irodalom az érzelmek leépüléseként, pusztulásaként írja le és olyan - korunkra jellemző -betegségek formájában terjed rohamosan, mint a szív- és keringési rendszer károsodása, alvási- és más ritmuszavarok. Nem véletlenül vágyódunk manapság egyre erőteljesebben a szemlélődés, a kreatív szabadidős tevékenységek után és szeretnénk kivonni magunkat a fogyasztói társadalom nyomása alól.

Korunkban a felgyorsult munkakörülmények és a növekvő időhiány miatt nem rendelkezünk valódi szemlélődésre, kikapcsolódásra fordítható idővel és fennáll annak a veszélye, hogy az életünket egyre inkább külső erők kezdik irányítani, a bennünk és körülöttünk lévő dolgok pedig önállósítják magukat. Valójában minden idegi eredetű kórképet így pl. a tévképzeteket, az emlékezetkiesést, a koncentrációzavart, a pszichoszomatikus panaszokat és a testrészek vagy izmok akaratlan rángatózását is annak tüneteként foghatjuk fel, hogy énünk elvesztette az uralmat testünk és lelkünk fölött, ami által különféle önállósodó automatizmusok lépnek föl. A modern ember - ahogy ezt Goethe Faust című drámájában zseniálisan ábrázolja - elátkozza a türelmet és ezáltal nem képes élvezni a pillanatot, mert már a jövőben él. Végső soron a türelmetlenség űzött ki a Paradicsomból, amelytől a növekvő sietség folytán egyre távolabb kerülünk! Friedrich Nietzsche már jóval korábban megsejtette a modern idők növekvő ütemű gyorsulásából, illetve a magunknál- és a magunkban levésre való képtelenségünkből fakadó negatív következményeket: „A nyugalom hiánya miatt rohan civilizációnk egy új barbárság felé. Soha még ilyen sokra nem becsülték a tevékeny, azaz nyughatatlan embereket. Szükség van tehát arra, hogy a szemlélődő hajlamot nagymértékben fokozzuk az emberekben, mert ez is nemesíti az emberiség jellemét."¹ Szerinte ugyanis idővel a nyughatatlanságból és a zabolátlanságból tévedés és ennek nyomán erőszak fakad. Az idős Goethe, amikor a civilizáció gyorsulási folyamatai megindultak, megalkototta a 'velociferi' kifejezést, amely a latin 'velocitas' = sietség és Lucifer, az illúzió és a felfokozottság istenének nevéből tevődik össze.

E miatt a felgyorsultság miatt sem a természetben, sem az emberben nem tudnak igazán megérlelődni a dolgok, és így lemaradunk a számunkra döntő fontossággal bíró pillanatról, de arról is, hogy jelen legyünk (fizikai-)térbeli környezetünkben. „Korunk legnagyobb, a megérlelődést gátló csapásának tartom azt, hogy a következő pillanatban az azt megelőzőn már túl is lépünk, eltékozoljuk napjainkat, és így máról holnapra élünk anélkül, hogy bármit is létrehoznánk. Hiszen van már hírlapunk minden napszakra, ám ha valaki ügyes, még ezt vagy azt közbe tud iktatni. Ezáltal minden, amit valaki tesz, gondol vagy tervez, a nyilvánosság elé kerül. Senki sem lehet boldog vagy szomorú a többiek időtöltése kedvéért; és ez így terjed „velociferi" módon házról házra, városról városra, országról országra, végső soron földrészről földrészre."²

Azt gondolhatnánk, hogy Goethének már egész pontos fogalma volt korunk modern információs társadalmáról!

De hogyan is állunk a rohanás ellentétével, a változatlanságba merevedett idővel: az unalommal?

Mindig olyankor kezdünk el unatkozni, amikor azok a külső benyomások, melyeknek a hétköznapokban lelki tartalmaink legnagyobb részét köszönhetjük, kiesnek és kénytelenek vagyunk nélkülözni a külső, rövid távú benyomásokat. Először egy belső ürességhez hasonlatos érzés fog el minket, amelyet egy tartalom nélküli, hosszú időszakként³ élünk meg. A dán filozófus, Kierkegaard egy ízben ezt a „semmi szubjektív kiegészítésének" nevezte, amelyből számos szenvedélybetegség fakad, melyek ezt a semmit csupán leplezni és tompítani hivatottak. Ám valójában az unalom arra szólít fel minket, hogy aktivitás és öntevékenység segítségével töltődjünk fel belsőleg, hiszen ezt az ürességet hosszú távon képtelenek vagyunk elviselni, vagy éppen ellenkezőleg: további külső tevékenység és sokrétű szórakozás útján tereljük el a figyelmünket róla. Érdekes ebben az összefüggésben megfigyelni, hogy a francia filozófus, Blaise Pascal, már a 17. században foglalkozott a mai kor emberét érintő alapvető problémákkal. Egy olyan korban tehát, amikor a kikapcsolódás, a szórakozás, a passzív életvezetés következményeit még nem is lehetett sejteni. „Unalom. Semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a tökéletes nyugalom, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, ájultságát, ürességét. Lelke mélyéről azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétség-beesés."⁴

Mivel az ember ritkán viseli el az önmagával való szembesülés ilyen formáját, kitalál egy sor olyan dolgot, amelyek elterelik a figyelmét saját magáról, és az önérzéstelenítés (?önámítás?) és a szórakozás segítségével elnyomják ezt az ürességérzetet: ez a parti- és élvezetközpontú társadalom, amely végső soron az unalomtól és ezáltal az önmagával való valódi szembesüléstől retteg.

A külső hiperaktivitás és a belső passzivitás növekvő veszélyére manapság minden lélek fogékony és ezt az egyénnek akarati erőfeszítések árán kell legyőznie.

Csak akkor fedezzük föl az érzékelés és a mozgás közötti egészséges kapcsolatot - ahogy azt séta vagy kirándulás közben átéljük, és amely eközben oly jótékonyan hat a kedélyre, a légzésre, a szívre és a keringésre, hogy erre tudatosan, egészséges kiegyenlítődés gyanánt törekednünk kell -, ha a modern civilizációs szokások - mint az autózás, a filmek és a TV okozta képáradat - hatására a fejünk és érzékszerveink úgy túlterhelődnek (a pszichológusok manapság 'képelhízásról' beszélnek), hogy mozgásrendszerük formálisan (valósággal) egyensúlyért kiált. Ekkor gyakran azt a hibát követjük el, hogy kocogás vagy futás közben a másik egyoldalúságba esünk: keresztülrohanunk az erdőn anélkül, hogy elidőznénk és megszemlélnénk a természetet - amit a koncentrációzavar egy formájaként foghatunk föl.

Tekintsük az újkori problémát az aktív egészségalakítás - egészségtudatosság, salutogenezis -szemszögéből: annak érdekében, hogy ne essünk bele valamely automatizmus csapdájába, a rohanás ellen szükségünk van a szemlélődésre, illetve a lelassulásra; a fellépő belső üresség ellen belső aktivitásra, lelki-szellemi tartalmakkal bíró gondolatokra és érzékletekre, mint amilyeneket a magas művészetek vagy a mélyreható és átfogó világnézetek területén találhatunk.

Mivel a modern életvitel - a közlekedési eszközök segítségével fizikailag is - folyamatosan kiszakít bennünket közvetlen környezetünkből, és a legkülönbözőbb, a jövőt érintő szorongásból kifolyólag egyre kevésbé tudunk és akarunk a pillanatnyi jelenben élni és annak kihívásainak megfelelni, ismét meg kell tanulnunk a körültekintés, az érdeklődés és a fokozott figyelem segítségével integrálni, úgymond inkarnálni magunkat az életbe. Mert sok félelem fakad manapság abból, hogy a gyorsuló idő magával ragad minket, mi viszont lelkileg már nem tudunk lépést tartani ezzel a túlzott fejlődéssel, aminek következtében nem értjük a világot, illetve nem látjuk, mindez hová is vezet. Pascal itt is segítségünkre lehet saját lelki megfigyeléséből származó tanácsával: „Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük. [...] Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldo-gok."⁵

Ha képesek vagyunk belső aktivitás által elkerülni a rengeteg haszontalan, nagyobbrészt érthetetlen, lelkileg feldolgozhatatlan információval való látszattelítődést, akkor észrevehetjük, hogy lassacskán, fokozatosan megnyílik előttünk az élet lényegét feltáró érzék, egyfajta belső ösztön. Nekem úgy tűnik, hogy a mai ember számára az a legjelentősebb a stressz és az unalom legyőzése érdekében: meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelentől? Gyakran szeretik fontosnak képzelni magukat azok, akik azt állítják, hogy semmire sincs idejük. Vannak barátaim, akik lassacskán fölfedezik a lassúságot, és ezáltal valójában bármikor tudnak időt szakítani egy találkozóra vagy beszélgetésre - feltéve, ha van mit mondani egymásnak.

Ha mi magunk fokozatosan elkezdjünk lelassítani az élettempónkat és megpróbálunk ott, ahol éppen vagyunk, valóban 'jelen' lenni, még inkább megérthetjük Goethe minden rohanó embernek szánt szavait: „Nagyon sietsz, kedves barátom / az ajtót keresed, mégis túlszaladsz rajta."⁶

Fordította: Takács György

Forrás: Der Europäer 11. évf. 9/10. száma, 2007. júliusaugusztus

Jegyzetek:

1. Friedrich Nietzsche: Emberi - túlságosan is emberi. Gönczöl Kiadó. Budapest. é. n., p. 189

2. Goethe: Levél Nicoloviusnak. In: Manfred Osten. Alles veloziferisch oder Goethes Entdeckung der Langsamkeit. Frankfurt a. M. 2003

3. Németül a hosszú időszak (lange Weile) jelzős szerkezet összevonásából jön létre maga az unalom (Langeweile) szó.

4. Blaise Pascal: Gondolatok. LAZI. Szeged 2000, p. 48

5. Blaise Pascal: Gondolatok. LAZI. Szeged 2000, p. 61f

6. J. W Goethe: Sprichwörtlich

^ugrás az oldal tetejére