10 éves jubileumi évfolyamunk második száma Pünkösdkor jelenik meg. Töprengtem, miként is lehet a mostani tartalmat az évkör ünnepéhez csatolni. Mi a közös cikkeinkben: az elfeledett Persephone dráma, amelyben az ember a mai értelemben vett emberré válik; a XIX. századi okkult mozgalmakról szóló előadás beszámolója Rudolf Steinerrel összefüggésben, amely a mai emberiség köszöb-átlépési helyzetéhez ad spirituális áttekintést. Flösheimer elemzése az amerikai és a középeurópai ember szellemiségéről és feladatáról az "általános emberi"-hez való felemelkedést helyezi középpontba, míg a hazai "világhelyzetettel" két cikk is foglalkozik: emberek, nem elaludni, még annyi dolgunk van! Emil Molt, az első Waldorf-iskola megalapítójának személyes hangú visszaemlékezése nemcsak érdekes, de elgondolkodtató is: Molt számára elképzelhetetlen, hogy ez a kulturális impulzus kihunyjon holmi gazdasági problémák miatt. Technika rovatunk egy Steiner szöveg mellett egy nagyon elgondolkodtató elemzést tartalmaz a természettudomány és a gondolkodásunk, a tudomány és a művészet kapcsolatáról, a fizikai világ és a szellemi világ közötti határ átlépéséről, ama bizonyos küszöbről.

Pünkösd: nem erről szól a lap? Minden számmal a Pünkösdöt ünnepeljük abban az értelemben, hogy a gondolatokat a szellemnek kell áthatnia, a szellemnek győznie kell az anyag felett.

Legyen egy Móra Ferenc idézet a zárszó a hitről. Három éve találtam rá erre a néhány sorra, azóta már többször is elhangzott egy rendezvényen. Mert valami kell a szívnek is.

"Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki.

Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget.

A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakolyan közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak sem látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből, amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és a harsogást halljuk, a recsegést és a reszketést érezzük.

A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztőek, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütötte vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint felhők - az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje.

Erre szemezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek:

Hiszek az emberben!"

a felelős szerkesztő

^ugrás az oldal tetejére

Antropozófia

Ita Wegman

Persephone

A dráma keletkezésének története¹

Az Antropozófiai Társaságban (Dornach) a Rudolf Steiner halála után kezdődő konfliktusok egyre mélyültek. Amíg azonban a különböző, egymástól távolodó irányok képviselői el tudták határozni, hogy közösen vesznek részt nagy rendezvényeken, konferenciákon, addig lehetségesnek tűnt az ellentétek áthidalása.

Ita Wegman Így komoly nehézségek legyőzése árán ugyan, de 1928. július 20-tól augusztus 1-ig D. N. Dunlop kezdeményezésére Londonban létrejött egy antropozófiai világkonferencia, melyen első alkalommal jelent meg az angol nyilvánosság előtt a modern szellemtudomány, valamint „gyakorlati alkalmazásának" az orvoslásban, művészetben, a természettudományok, a történelem, a nevelés, a vallás, a gyógypedagógia, a gazdaság és a mezőgazdaság területén elért eredményei. A konferencia történelemmel foglalkozó napját Stein nyitotta meg. Akkor még németül adott elő, és a „Történelem a Szent Grál fényében" témájával foglalkozott, melyet az éppen akkor megjelenő Grál-könyvében fejtett ki részletesen a kilencedik század példáján.

Két hónappal később tartották Dornachban az új Goetheanum épületének megnyitó ünnepségét és konferenciáját, melyen közel kétezer tag vett részt. A program összeállítását - az előadók között találjuk Eugen és Lili Koliskot, de Walter Johannes Steint már nem - ezúttal is fáradságos egyeztetések előzték meg.

Egy európai ifjúsági konferencia megrendezése a különböző áramlatok képviselőit 1930-ban még egyszer összehozta. A Hollandia északkeleti részén fekvő Stakenbergben megrendezett táborban Ita Wegman, Elisabeth Vreede és Günther Wachsmuth, mindhárman a dornachi elnökség tagjai, tartottak előadásokat és kurzusokat. Ehhez hasonló, fiataloknak szóló táborrendezvény eddig még sosem jött létre. Az augusztus másodikától tizedikéig tartó vállalkozás „olyan nagyszerűen sikerült, amit aligha várhattunk".¹

A tábor egykori résztvevői a mai napig őrzik emlékezetükben az emberi találkozások ünnepét. Ennek a fiatalok találkozójának iniciátora egy holland egyetemista² volt, aki lehetőséget akart teremteni a fiatalabb generációhoz tartozóknak arra, hogy az idősebbekkel való találkozások révén megismerjék az antropozófia életvalóságát.

Egy olyan tábor képe lebegett a szeme előtt, ahol az együttélés és a közös munka révén szellemileg megalapozott bizalom jön létre a fiatalok és öregek között. Megszületett benne a szándék, ami spontán megértésre talált. A holland társaság vállalta magára az ifjúsági tábor (Kamp) megszervezését, és Willem Zeylmans van Emmichoven, a társaság titkára a fiatalokkal közösen elindult, hogy a sátortábor számára alkalmas területet keressen. Találtak egy negyvenhektáros gazdaságot egy tágas, erdőszélen fekvő lakóépülettel.

Intenzív, minden fiatalt megszólító „reklámozási munka" kezdődött. Hollandiában, Németországban, Svájcban és Angliában jelent meg a „Kamp-Zeitung" (Tábori újság) tájékoztató cikkekkel, tizenötezer példányban. Minden nagyvárosban felállítottak irodákat, ahol jelentkezni lehetett. Öt-hatszáz résztvevőre számítottak, ezzel szemben több mint ezer fiatal jelent meg a tábor kezdetekor, ami ugyancsak igénybe vette a szervezők improvizációs képességét.

A szervezők szándékait a Zeylmans által megfogalmazott Felhívás tartalmazta, ami a Tábori újság első számában jelent meg (részletek):

„Ez a felhívás minden olyan fiatal emberhez szól, aki a kor igazi szellemét akarja szolgálni. Aki azonban az emberiséget akarja szolgálni, annak tudnia kell, hogy mivel lehet szolgálni az emberiséget. Ismernie kell a korszellemet, amely az adott korban meg akar nyilvánulni azok fejében és szívében, akik részt akarnak venni a további fejlődés felelősségének hordozásában. Nekünk, akik hallottuk Rudolf Steinert, az a meggyőződésünk, hogy szavai számunkra eme igazi korszellem akaratát nyilatkoztatják meg. Mi, akik ismertük Rudolf Steinert, meg vagyunk győződve arról, hogy munkája megnyitotta számunkra az utat egy új eljövendő korba. Véghez akarjuk vinni feladatunkat mindazokkal együtt, akik készek ifjú erőikkel az emberiség fejlődését szolgálni." A felhívás azzal zárult, hogy utalt az antropozófia központi motívumára és jelentőségére a közvetlen jelen számára: „Tudják ma a világban, hogy Rudolf Steiner a Bázel melletti Dornachban lévő Szellemtudományi Szabad Főiskola megalapítója? (.) Ismerik ezeknek a területeknek a vívmányait? Ismert, hogy milyen betekintések nyíltak meg általa az emberiség fejlődésmenetébe? Hogy milyen utakat mutatott a kereső lelkeknek? Olyan lelkeknek, akik erőiket alakítani akarják, akik belső iskolázást akarnak végezni? Tudják az emberek, hogy mit tanított Rudolf Steiner a vallások lényegéről, a magasztos isteni lény, Krisztus központi helyéről és az emberekhez és a világhoz fűződő viszonyáról? Krisztus és az emberiség viszonyáról a legközelebbi jövőben? Minderről mesélni, ez a célunk. Fiatal emberekkel közös munkában, együtt élve helyezhetjük el egy új valóság csíráit."³

A tüzes hangú felhívás nem valamilyen ügy, nem is az antropozófia számára akarta megnyerni a fiatalokat. Sokkal inkább az orientáció lehetőségét kínálta nekik, amelyhez a Rudolf Steiner tanítványaival létrejött találkozások, beszélgetések egy drámai időpillanatban elvezethetnek. A fiatalok érzékelték ezt a hangulatot, megértették e szavakat. Leinhas¹ leírja, hogy csaknem kivétel nélkül fiatal emberek érkeztek - Németországból elsősorban mindenféle foglalkozású fiatalok, Hollandiából inkább egyetemisták. Stein, aki már július 29-én a helyszínen volt, további leírást ad a tábort megelőző napokról, a sátrak építéséről, a tájról a feleségének, Norának és Eliza von Moltkének írt leveleiben: „Néhány nap előkészület után megindult az áradat. Gyalog, kerékpáron és mindenféle módon jöttek. Hétszáz idegen fiatal, háromszáz tag, összesen ezren. Megrendítő volt átélni, hogy milyen áldozatok árán jöttek ide. Dolgozva haladtak egyik helyről a másikra, némelyek hetekig úton voltak. Háromszáz német, kétszáz holland, nyolcvan angol, egy kínai, egy néger, egy indiai és így tovább. Sosem tudtam olyan szabadon beszélni. Adtam egy kurzust az egész világtörténelemről, és a szociális problémákról is beszéltem. Éreztem, mint a többiek is, hogy Dr. Steiner szelleme állandóan jelen van." (.)

Willem Zeylmans az előkészületek során lelki figyelmét a huszadik század Rudolf Steiner által ábrázolt Krisztus-misztériumára irányította. Ez a „misztikus tény" a harmincas évek óta a páli tapasztalat számára hozzáférhetővé vált. Ahogy a Feltámadott megjelent üldözőjének a Damaszkuszba vezető úton, úgy jelenhet meg ma a szorongatott lelkeknek vigaszt hozóan, és ők fel fogják ismerni éterikus alakját, ha „szemüket az antropozófiával való foglalkozás megélesítette."⁴ „Ennek az új lelki képességnek az első jelei világosan meg fognak mutatkozni századunk harmincas éveinek közepén, körülbelül 1930 és 1940 között."⁵

Amivel Stein hozzájárult az előkészületekhez, az az Ita Wegmannal közösen végzett munkából nőtt ki. (.)

A stakenbergi táborban

A munkabeszélgetések témája, melyekre Stein Arlesheimbe utazott Ita Wegmanhoz, egy Persephone dráma megformálása volt, amely megújítaná a görög mítoszt. Ez a mítosz Persephone elrablásáról, a fizikai testbe alámerült és szellemileg megvakult emberlélek sorsáról mesél. Az újkorban Persephone megszabadítását kell ábrázolni, aki -kiszabadulva fogságából - ismét látni képes a szellem fényében. Erről a továbbalakításról még Rudolf Steiner beszélt Ita Wegmannal, és neki szánta ezt a feladatot.⁶

Nos, Ita Wegman megragadta Rudolf Steiner tervét, miután 1925 októberében már megjelentetett egy írást⁷ az ephesosi misztériumról és a Persephone-működésről. Ezt a munkát aztán tovább folytatta az antik misztériumokról és a modern beavatási tudományról szóló tanulmányában, amely mintegy a Persephone dráma előkészületét képezi. „A modern korban az imagináció eltűnésével a természetet átfogó tekintet is veszendőbe megy. Létrejön egy ugyan nagyszerű, de széttöredezett természetismeret. A természettudományos törekvésekben annak első kísérletét láthatjuk, hogy ismét eljussunk a természet imaginatív megpillantásához. Persephone tökéletes megszabadítása megintcsak Rudolf Steiner műve. Az ő természet-képében a teljes ember benne él, feloldva a részletekre-tagoltságot."⁸

A drámai történésnek azt kellene megjelenítenie, ahogy Persephone - akit a chartre-i tanítók még Natura istennő alakjában ismertek - az éterikus képzőerők birodalmában mint szellemi eredet-erő uralkodik. Szellemi meglátásainak végleges művészi nyelvi megformálásban Wegman Stein közreműködésére számított.⁹

Közös munkájuk eredménye egy drámatöredék: három jelenet Wegman és Stein kézírásával, akik egymást váltva írták le a drámát. A darabot a Kamp során akarták előadni, ami azonban elmaradt, mert a lelki és szellemi folyamatok dramatikai megvalósítása a tábor vezetőjének, Zeylmansnak művészi igényeit nem elégítette ki**. Helyette Eduard Schuré „Pszyché-Persephoné története" című Eleusis-drámáját adták elő.

Stein azután a Persephone témát történelmi kurzusában fejtette ki. Ennek végén arról a bizonyosságról beszélt, hogy az istenek „korunkban ismét feltámadnak", majd a kurzust a Persephone-dráma egy strófájával fejezte be:

„Föld és ég összeszövődnek az emberben,
ha lelkében Persephone
az akaratot
lángoló tetté változtatja."

Stein számára a stakenbergi tábor összehasonlíthatatlan jelentőségű esemény volt. Amit a tábor rejtett értelmeként átélt, azt levélben írta meg Norának. (.)

** Wegman elküldte a Persephone-vázlatot május elején Hollandiába azzal a javaslattal, hogy adják elő a játékot a nyári táborban. Willem Zeylmans május 9-én azt válaszolta neki, hogy szerinte is fontos a stakenbergi táborban egy Persephone-színjáték előadása, ezért komolyan megvizsgálta a szöveget. Sajnálatára azt kell közölnie, hogy a játékból teljesen hiányzik a drámai erő, ehelyett a főszereplők tartalmilag nehéz eszmefuttatásokat folytatnak egymással. „Úgy vélem, sem művészileg, sem drámailag nem vállalható érte a felelősség. Ez ebben a formában dilettantizmus." Némelyik rész értékes lehet egy előadás számára, de egy misztériumjátékban éppen ezek „detonálnának". Továbbá a nyelvezet is nélkülöz minden szépséget. És: „már önmagában is kényes dolog, hogy az egésszel megkerüljük a drámai és zenei művészetek szekcióját" - „csak akkor vállalható érte a felelősség, ha művészileg és drámailag teljes értékű az, amit nyújtunk." Fel lehetne ajánlani a vázlatot Walther Eidlitz gnadenwaldi drámaírónak azzal a kéréssel, hogy dramatizálja és írja át az egészet. Vagy meg lehetne kérdezni Jan Stutent, biztosan át tudná alakítani drámává. Még egy megjegyzést fűzött hozzá Zeylmans: túl erőtlennek látja Persephone Natura-metamorfózisát; túl erőtlen a Golgotán történteknek - mint a Persephone-misztérium évente visszatérő egyszeri, nagy ellenképének - ábrázolása, Merkúr is túl „lapos" marad.

Részlet Emmanuel Zeylmans: Ki volt Ita Wegman c. könyve 2. kötetéből (147. oldal)

Július 31-én, mikor már sok résztvevő megérkezett, a munkatársak megbeszélést tartottak, melyen részt vett Ita Wegman, D. N. Dunlop és munkatársa, E. C. Merry, George Adams, Maria Röschl és mások, összesen mintegy harmincöt személy. Stein még aznap beszámol Norának a megbeszélésről: „Mindenki elmondta, hogy mit él itt át, amit a tábor lényegének érez. Én ezt mondtam: 'Az emberek, akik itt összegyűlnek, csak egyharmad részben antropozófusok. Kétharmaduk egészen idegen. De - és ezt érzi az ember - mindannyian hozzánk tartoznak. Óriási akarat, áldozatkészség vezette ide őket, erre az erdős-ligetes tájra, távol minden településtől, falutól, várostól, vasúttól. Senkit sem a puszta kíváncsiság hozott ide; sorshívást követtek. Érezzük régi ismerősöknek ezeket az embereket, akik csak most találtak meg minket! Nem véletlen, hogy Persephonét állítottuk a rendezvény középpontjába. Persephone sorsának szemlélésekor visz-szaemlékezések merülnek fel a lélekben. Persephone nem eleuziszi, Persephone ősalakja sokkal inkább efezoszi. Persephone Efezoszra emlékeztet, ott is erdők és ligetek voltak. Efezosz emlékünnepét üljük. Hagyjuk, hogy az emberek ismét ránktaláljanak.' - Ez adta az alaphangot. Innen kiindulva szövődik az együttélésben egy sejtelem. Senki nem beszél róla, de jártában-keltében mindenki ezt mondja: Milyen ismerős itt minden!" Stein számára olyan volt, mintha misztérium-levegőt árasztott volna ez a félreeső hely, mintha jelenvaló lett volna Efezosz templomi régiójának csendje, melynek beavatási kultuszát Rudolf Steiner leírta.¹⁰ Kisázsia nyugati partján állt az Artemisia, melyet Artemisz-nek, Apolló nővérének, a termékenység istennőjének szenteltek. Az Artemisz-kultuszban a makro-kozmikus létesülést, a Persephone kultuszban a természeti történés titkait élték át. És Stein ennek utócsengését vélte átélni. A stakenbergi tábor jelenetein áttűnt számára Efezosz misztériumvilága.

A többi résztvevő is átélte azt, amit Stein érzett. Egy egyetemista lány írja: „Stein történelmi előadásai és az Eleuzisz-dráma előadása alatt szellem-emlékezésként hatalmas erejű képek merültek fel a misztériumi múltból. Hogyan is ne lenne képes az ember emlékezni, mikor Walter Johannes Stein a hatalmas sátorra lezúduló zivatarban életre kelti a világtörténelem képeit? Rám az efezoszi templomról szóló fejtegetései tették a legmélyebb benyomást. Az egész, kötelességből megszerzett gimnáziumi tudás ebben a pillanatban értelmet nyert. És ha valami értelmet kap, nem változik meg minden az ember életében? ... Egy hatalmas áramlás vett fel minket magába, irány a jövő!"³

A drámát tehát a Kamp de Stakenberg résztvevői nem láthatták, sőt, el is felejtődött egészen a kilencvenes évekig. Ekkor a WALA cég új épületének megnyitó ünnepségén a cég munkatársai hatvan évvel a keletkezését követően megtartották a dráma ősbemutatóját.

A dráma második előadására itt Magyarországon került sor, amikor a Szabad Főiskola hallgatói a Szabad Gondolatok Házában magyarul előadták Ita Wegman Persephone-ját.

A harmadik előadás pedig 2007. február 20-án volt, ugyancsak a Szabad Gondolatok Házában, Kálmán István hetvenedik születésnapján.

Jegyzetek

1. Emil Leinhas: Das Kamp de Stakenberg; in: Anthroposophie - Wochenschrift für freies Geistesleben, 12. évf. 35. szám, 1930. aug. 31.

2. Hans Grelinger

3. Emmanuel Zeylmans: Willem Zeylmans van Emmichoven, ein Pionier der Anthroposophie, Arlesheim 1979, 364. old.

4. Steiner előadás, 1911. 10. 1. GA 130

5. Steiner előadás, 1910. 01. 25. GA 118

6. Margarethe Kirchner-Bockholt u. Erich Kirchner-Bockholt: Die Menschheitsaufgabe Rudolf Steiners und Ita Wegman, Privatdruck 1976

7. Ita Wegman: Die Mysterienstatte Ephesus, Was in der anthroposophischen Gesellschaft vorgeht, 1925. 10. 25

8. Ita Wegman: Der Schulungsweg der antiken Mysterien und der Bildungsgang der modernen Menschen, in: Natura, 4. évf. 6. füzet

9. 1930. április 18-án írja Ita Wegman Steinnek: „A Persephone-munka miatt is megint nagyon intenzíven együtt kellene dolgoznunk, mert az az érzésem, hogy annak feltétlenül meg kell születnie."

10. GA 232, 1923. 12. 2.; GA 233, 1923. 12. 27. És GA 243, 1924. 08. 14.

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Markus Osterrieder

Rudolf Steiner és a XIX. század okkult mozgalmai

2007. február 23-24-én elhangzott előadás jegyzete

100 éve, 1907-ben Münchenben tartotta Pünkösdi Kongresszusát a Teozófiai Társaság. A Pünkösdi Kongresszus minden évben jelentős esemény volt, de a '907-es mégis kiemelkedő jelentőségű, mert Steiner ekkor adott első alkalommal művészi impulzust a világnak.

A '907-es év Steiner müncheni tevékenységének a kezdetét jelenti. Itteni tevékenysége szorosan ösz-szekapcsolódott a misztériumdrámák megszületésével. Münchenben kellett volna felépülnie a Johannesbau-nak is, amely a működésük központja lehetett volna.

A müncheni kongresszust megelőzően Steiner létrehozott a Teozófiai Társaságon belül egy ezoterikus iskolát, melynek sajátossága, hogy azt egy korábbi ezoterikus munkához kapcsolódva alapította. 1904-905 tájékán kereste és meg is találta azt a módot, ahogyan hozzájuthat egy olyan diplomához, ami jogosulttá teszi a szabadkőművesek közötti fellépésre. Nem akart valódi tag lenni, mégis szüksége volt erre a kapcsolatra, mivel tudta, hogy okkult területen csak úgy kezdhet valamibe az ember, ha kapcsolódik egy előző áramláshoz.

A misraim csoportot a XVIII. század végén a híres okkultista Cagliostro alapította, de mögötte egy másik irányzat is állt, ami Saint Germaine grófra vezethető vissza. A misraim irányzatnak a XIX. században mozgalommá kellett válnia. Egy olyan mozgalommá, ami szociális területen működik. Ebben az időben felerősödött a szociális érzékenység. A misraim áramlattal egyrészt a meditatív belső munkát akarták felerősíteni, másrészt egy olyan tevékenységet, ami a politikai és társadalmi élethez, és ezáltal a XIX. század felszabadítási mozgalmaihoz is kapcsolódik. A misraim páholy ismert alakja volt Garibaldi, Itália egyik legismertebb szabadkőművese, aki erőteljesen képviselte ezt a szociális felszaba-dítási mozgalmat, és az egyes ember felszabadítása is a szívügye volt. Az itáliai felszabadítási mozgalomban mellette harcolt egy asszony, Helena Blavatzky, aki később a Teozófiai Társaság alapítója lett.

H. Blavatzky fiatal korában rendkívül emancipált, erőteljes személyiség volt. Mediális képességeivel az akkori kor külső harcaiban is részt vett. A fegyveres csatákban is ott harcolt Garibaldi mellett.

Mindebből sejthetjük, hogyan jött létre kontinuitás a francia forradalommal, ill. azokkal a személyekkel, akik irányt akartak adni ennek a forradalomnak, akik aztán a XIX. század szabadságmozgalmaihoz is kapcsolódtak, és útjuk végigkövethető a Teozófiai Társaságig. Steiner nyilvánvalóan ehhez az áramlathoz akart kapcsolódni. Mindig hangsúlyozta, hogy mindaz, amit tesz, a saját munkájából fakad, de amikor kontinuitásról beszél, az olyan, mint ahogy egy fáklyát továbbadnak.

Steiner az ezoterikus csoportmunkában az embereket szociálisan is ébresztgetni próbálta. Fontosnak tartotta, hogy a spirituális elmélyülés mellett, ami az embert személyesen érinti, a kor pulzusán is rajta tartsa a kezét. Ez az akkori teozófus körökben, Németországban nagyon nehéz volt. Sokan, főleg a műveltebb rétegből úgy vélték, hogy a politikával nem kell foglalkozni, az valami alacsonyrendű dolog, amihez nem adják magukat.

De nemcsak Steiner szerzett jogosultságot, hogy a misraim keretében német nyelvterülten működjön. Egy francia okkultista, Papus is ugyanolyan jogokkal rendelkezett Franciaországban, mint Steiner Németországban, és aki már ekkor ellenséget látott Steinerben. Papus azok közé az okkultisták közé tartozott, akik mindenütt ott akartak lenni, ahol történt valami. A hagyományos spiritualitással foglalkozott, és saját rendet alapított, a martinisták rendjét. Papus és a hozzá hasonlók azt gondolták, hogy Európában erős spirituális hagyomány működik, és az embernek a mágiát is a hagyományok szerint kell művelnie. Ehhez pedig az is hozzá tartozik, hogy az így szerzett tudást megtartják egy bizonyos körben, ahol az emberek megfelelő beavatást nyernek. Ezek az európai hagyományok elhatárolódnak más hagyományoktól, az indiai, ázsiai stb. szokásoktól. Emiatt is voltak ellenérzései Papus-nek a Teozófiai Társasággal szemben, mert abban egy ázsiai inváziót sejtett. És egy olyan spirituális alakot, mint Steiner, el kellett utasítania, mivel ő kilépett a nyilvánosság elé, és már akkor világossá tette, hogy a hozzá kötődő spirituális munkában nem használnak semmiféle mágiát, s hogy az ő munkája a gondolkodás iskolázásán alapul.

1907-ben járt Steiner először Prágában. Előadásán jelen volt Papus néhány híve is. Az egyikük Papus-nek írt levelében kifejtette, hogy bár csodálja Steinert, ahogy beszél, ugyanakkor „elcsábítja tőlünk az embereket". Ez a levélíró megkérdezte Steinert, mit tart Papus-ről. Steiner először azt válaszolta, hogy „inkább ne is beszéljünk róla". De miután a kérdező tovább erőszakoskodott, Steiner azt mondta, hogy Papus-t a fekete-mágiától csak egy pókháló választja el. Ez a levélíró azután beszélt Papus-vel, hogy mit kellene tenni Steinerrel, aki láthatóan veszélyes a számukra. Ettől kezdve nyilvánvalóan ellenségek voltak.

Ennél is fontosabb, hogy Papus abban az időben erőteljesen dolgozott a politika területén, és elsősorban Saint Yves-re hivatkozott.

Steiner már 1870-től beszélt a nyilvánosság előtt arról, hogy az európaiaknak össze kell kapcsolódniuk, és létre kell jönnie egy uniónak, amelynek alapját csakis annak ismerete képezheti, hogy a társadalom különböző területein (szellemi élet, gazdasági terület, jog) más és más erők működnek. 1880-tól ez a tagolás már a könyveiben is megjelent. Sok francia könyvben viszont még ma is azt találhatjuk, hogy Steiner ehhez Saint Yves tanait használta fel. És talán az első pillanatra valóban úgy tűnhet, hogy Saint Yves szinergiája és Steiner tagolása összecseng. De van egy fontos különbség. Az, hogy Saint Yves semmit nem akart változtatni a fennálló hatalmi struktúrákon. A jövőbeni unióról azt gondolta, hogy három konventnek kell létrejönnie. Az egyikben összejönnek Európa ravasz koponyái, a professzorok, papok, akadémikusok, és ha Európa koponyái együtt lesznek, az adja majd Európa szellemi életét. A politikai konventet a politikai vezetők alkotnák; és ugyanígy a gazdasági élet vezetői is alkotnának egy konventet. Saint Yves a mindenkori társadalmak hierarchikus felépítésén semmit nem akart változtatni.

Más a kiindulópontja annak, ami Steinernél hármas-tagozódássá lett. Az ő alapkiindulása az, hogy a modern korban minden ember benne áll mindhárom területben. Steiner nem egy régi rendről beszélt, hogy egy ember valamely meghatározott területben benne áll, hanem arról, hogy ma mindhárom területbe belekapcsolódunk, ami sokkal nehezebben megragadható. Saint Yves szinergiája a nyugati irányhoz tartozik, ami fenn akarja tartani a régi rendet. Az okkultisták azt mondják, hogy a tudást nem szabad nyilvánossá tenni. Éppígy azt mondják a politikáról is, hogy a hétköznapi ember buta hozzá, azt csak a szakemberek érthetik.

Míg az okkult társaságoknál a beavatott a tudását visszatartja az emberektől, Steiner arról beszélt, hogy el kell vezetni az embereket ehhez az okkult tudáshoz, az emberek önneveléssel maguk eljuthatnak ide. Mégis azt tapasztaljuk még mindig, hogy politikai, szociális területen ugyanaz az általános nézet uralkodik, miszerint az emberek buták az életük vezetéséhez, irányítani kell őket.

Papus egészen a XIX. század végéig Saint Yves munkáját folytatta. A diploma, amit Steinerhez hasonlóan ő is megkapott, számára egészen mást jelentett; azt, hogy európaszerte hozzá tudott férni emberek mindenféle hálózatához, és így olyan emberekhez, akik a politikai életben is tevékenyek voltak. Az volt a meggyőződése, hogy még az európai egyesülés előtt szükség van egy háborúra, hogy az európai népek életében sok minden meg tudjon változni. Úgy gondolta, hogy az európai népeket, nemzetiségeket el kell különíteni egymástól. Egyik fontos szempontja volt, hogy ehhez az Osztrák-Magyar Monarchiát el kell tüntetni. Papus intenzíven együttműködött egy olyan politikai hálózattal, ami a világháború kidolgozásán dolgozott. Munkája erősen kapcsolódott az oroszországi eseményekhez, Oroszország belpolitikájába is befolyást nyert. Bejárása volt a cárhoz, aki feleségével együtt erősen spirituális beállítottságú volt, így Papus-nek lehetősége volt, hogy spiritiszta szeánszokat rendezzen Oroszországban.

Említésre méltó, hogy az 1905-ös forradalmak idején megidézte egy szeánszon Miklós cár apjának a szellemét, és az apa azt tanácsolta a cárnak, hogy ne engedjen a forradalmároknak, maradjon kemény. Tőle származott az a tanács, hogy a felkelőkre kell lőni, ami meg is történt.

Steiner meg volt győződve arról, hogy munkája 1914 előtt azt a célt szolgálta, hogy ne történjen meg mindaz, ami aztán mégis megtörtént. 1910-ben kezdett beszélni az európai népek problémáiról, de nem azért, hogy ezeket a népeket manipulálja, hanem azért, hogy meg tudják ragadni saját feladatukat.

Saint Yves szinergiája mégis él tovább. Ha követjük az ágait, és azt, hogyan van jelen a világban a továbbiakban is, láthatjuk, hogy a 20-as, 30-as években erőteljes munka zajlott a szinergia érdekében. Franciaországban ennek értelmében tevékenykedtek a martinisták, akikhez a 30-as években olyan emberek is kapcsolódtak, mint Calegri, aki már akkor nyilvánosságra hozta pánerurópai gondolatait. Monet is ezekben a körökben vette fel a később ismertté vált gondolatait.

Szintén 100 éve, 1907 decemberében tartott Steiner egy ezoterikus órát Münchenben. Ekkor beszélt először az 1879-es év jelentőségéről, arról, hogy ebben az évben végpontjához érkezett az 1840-es években kezdődött nagy szellemi harc, s hogy az az alak, aki ezt a szellemi harcot megnyerte, a Michael lénnyel van összekapcsolva. Tíz évvel később, a háború alatt aztán részletesen beszélt erről „A sötétség szellemeinek bukása" című ciklusában. Írt a szellemi harcról, ami bizonyos szellemi irányok között zajlott. Hogy az emberek számára a földön lehetővé válik egy új kapcsolat teremtése a szellemi világgal, lehetővé válik egy újfajta beavatás. Már a teozófus körökben is beszéltek a Kali Yuga végéről, hogy ezzel egy sötét korszak lezáródik, és egy új korszak kezdődik. De Steiner utalt a Michael lény központi jelentőségére is. Hogy a

XIX. század végén Michael veszi a kezébe a kor fölötti uralmat. Ez nem volt idegen az európai kultúra számára, valójában már a reneszánsz korban ismert volt. Akkoriban kezdődött el Gabriel korszaka, de már tudták, hogy a XIX. század végén le fogja őt váltani Michael. Ehhez kapcsolódott Steiner, de egy új tapasztalatot fűzött hozzá, utalt ugyanis arra, hogy egyrészt a szellemi világ megközelíthetővé vált az ember számára, másrészt viszont, hogy azok a sötét hatalmak, amelyek le lettek győzve, az emberek közé lettek szorítva. Rámutatott arra is, hogy a XX. századtól egyre veszélyesebbé válnak a vérségi kötődésekből, öröklésből származó erők.

Steiner azt akarta, hogy a népek maguk ismerjék fel saját magukat. Más az, ha egy nép önismerethez jut, mint az ösztönösen benne működő erők. Ezen az ezoterikus órán Steiner megnevezett egy lényt, Michael nagy ellenségét, akit Mammonnak nevezett. Az ótestamentum régi szereplője ez az alak. Steiner utalt rá, hogy ez a lény a pénzkérdéssel, másrészt a fertőző betegségek, járványok terjedésével is erőteljesen össze van kapcsolva. Ez is olyan összefüggés, amiről Európa fejlődésében egyszer már tudtak. Ha a bogumilokkal és katarokkal foglalkozik az ember, hamar rájöhet, hogy ők ismerték ezt az összefüggést a pénzügyek és a járványok között.

Itt ismét fontos Papus-t megemlíteni, aki egy olyan anglo-amerikai titkos társaságnak is tagja volt, ami a nyugati világban erőteljesen elterjedt a

XX. században. Ez a Luxori Hermetikus Testvériség. A súlypontja Anglia és Amerika volt. Magát úgy definiálta, hogy ő a nyugati tradíció őrzője. Erőteljesen küzdöttek a Teozófiai Társaság ellen, és elutasították a reinkarnáció gondolatát is, amit ázsiainak tartottak. Azt vallották, hogy ők képviselik az igazi rózsakeresztességet. (Nem jelentéktelen ez a tény, mivel Steiner az említett kongresszuson erőteljesen összekapcsolta a maga munkáját a rózsake-resztességgel, akkor tartotta előadását a rózsake-resztességről. Fontosnak érezte, hogy a munkája egy európai történethez tartozik.)

Furcsa dolog kapcsolódik ehhez az említett Lu-xori Testvériséghez. A XIX. század végén néhány írás azt a szemléletet képviselte, hogy egy új korszak kezdődik, a New Age, aminek a vezetője Michael; azonban más dátumot adtak meg: 1881-et. Azt mondták, hogy ettől kezdve uralkodik Michael.

Ismét ugyanaz a probléma: mindketten Michaelről beszélnek. Érdekes módon ez a luxori társaság egy külső eseménnyel is összekapcsolta a történetet, a chicagoi világkiállítással, ahol Edisonnak sikerült megoldania az elektromos világítást.

Blavatzky, aki egy igen rebellis hölgy volt, tudott erről. Éberen figyelte az eseményeket, ezért tudta, hogy mit állít ez a társaság, és egy erőteljes támadó cikket jelentetett meg a Teozófiai Társaság nevében. Azt írta, hogy teljesen kiforgatják a dolgokat. Rámutatott, hogy ennek a számnak, 1881-nek semmi köze Michael fellépéséhez. Azt vetette a társaság szemére, hogy nem Michaelről, hanem egy másik lényről beszélnek, akit egy kiskapun be akarnak hozni a világba. Természetesen igencsak zokon esett nekik Blavatzky viselkedése, mindenekelőtt azért, mert szorosan benne voltak egy nagyobb léptékű politikai eseményben. Cecil Rhodes-hoz hasonlóan erőteljesen törekedtek arra, hogy az angolul beszélő világ összekapcsolódjon. Az okkultizmusnak nyugati irányt akartak adni, ahol a reinkarnációról való tudás nem jelenik meg. Tehát a céljuk angol vezetés volt, ezoterikus okkult irányítással.

Rudolf Steiner az I. világháború után sokat foglalkozott a népek kérdésével. 1910-ben tartotta első előadásait az európai népekről, messze északon, a mai Norvégia területén. Norvégia akkoriban vált függetlenné a svéd királyságtól, így egy egészen „új ország" volt. Bevezetésként beszélt arról, hogy az embereknek a közeljövőben sok feladatuk lesz együtt, emberiségként, és hogy épp emiatt fontos, hogy a népek kérdésével foglalkozzunk. Beszélt arról, hogy mennyire jelentős, hogy az emberek érdeklődjenek a másik ember iránt, különösen ha a másik ember egy másik néphez tartozik. Ez felszólítás volt az antropozófusoknak: „foglalkozzatok az egyes népekkel, és jussatok el odáig, amit a népek önmegismerésének lehet nevezni!" De Steiner nem csak arról beszélt, amit az ember érez, hanem egy megismerésről is. Amikor azután elkezdődött a II. világháború, véget ért ez a megismerési lehetőség mint út, és elkezdődött az az európai betegség, ami ma is tart: a népek egymás elleni küzdelme. A II. világháborútól kezdve Európában sehol nem fordultak elő olyan gondolatok, hogy mi is az, hogy nép. Hogy ez biológiai, nyelvi, kulturális, lelki vagy miféle fogalom? Az egyes nyelvekben a „nép" szóhoz különböző képek kapcsolódnak.

Ahogy nyugatról kelet felé haladunk, egyre erőteljesebb a származás, az eredet hangsúlyozása. Az összetartozásnak másfajta gyökerei vannak nyugaton, mint kelet felé. Más-más gyökere van annak, hogy az egyes népek a saját létüket hogyan élik át.

Johann Gottlieb Herder úttörője volt annak az élménynek, ahogy az emberek egyre inkább kezdték átérezni, mit jelent egy nép. Herder a kert képét használta. Egy kertben sokféle növény, virág nő, és mindegyiknek megvan a maga törvénye. És van egy kertész is. Minden virág önmagában szép, de csak együtt képeznek kertet. Ez utal arra, hogy a XVIII. század végén és a XIX. sz. elején az emberek elkezdtek gondolkodni a népek különbözőségéről. Tehát mielőtt a XIX. század elején az öröklődés, a biológiai származás vizsgálata, fontossága egyre hangsúlyosabbá vált volna, élt az a gondolat, hogy a népnek van más jelentősége is.

Példaként szintén megemlíthetünk egy szlovák protestáns embert is ebből az időből, aki ugyancsak beszélt arról, hogy mit jelent a nép. Kijelentette, hogy a nép magasabb fokot jelent, mint a törzsi összefüggés. A bajorok, svábok stb. mind egyfajta törzsi összefüggésbe tartoznak. Az emberi közösségek növekedésében azonban a nép ennél egy fokkal feljebb van. A nép a fejlődési folyamatnak egy lépcsőfoka a tiszta humanitás felé. A növekedés a családból indul ki, majd a törzs következik, aztán a népek, és végül az egész emberiség. Később a XIX. század során ezek a gondolatok teljesen eltűntek.

Steiner arra figyelmeztetett, hogy ennek a problémának nem szabad a lelki élet területén megmaradnia. Egy 1914-es előadásában (mikor a háború már elkezdődött) a dornachi hallgatóság előtt beszélt arról, hogy mit jelent Közép-Európa, ami nem csak a népek összességét jelenti. Steiner érzékelte, hogy az emberiség nullponthoz érkezett, amikor kezdi elveszíteni a tradícióját, és azt mondta - ami nagyon provokatív kijelentés volt a világháború elején -, hogy ez a „közép-európai" nem létezik akkor, amikor az ember megszületik. Ez nem egy veleszületett adottság. Közép-Európa népekhez tartozók születésükkor nem rendelkeznek az identitásukkal. Ezeknek a népeknek a jövőben kell látniuk azt, ami felé fejlődnek. Mikor megszületik, nem közép-európai egy kisgyermek, ennek nincs realitása, hanem csak annak, hogy az ember a jövőbe tekint, és ott látja meg ezt a közép-európai identitást. Steiner egy állandó létesü-lésben, fejlődésben való létezésről beszélt. KözépEurópa vonatkozásában az emberen magán áll, hogy törekszik-e az individualitásra. Steiner minden törekvése arra irányult, hogy ennek tudatát felébressze az emberekben.

A tradíció kérdése mindig is konfliktust hozott Közép-Európába. Mit is jelent a tradícióval való kapcsolat? Az ember a tradícióban visszafelé tekint egy áramlásra, ami a múltból jön, és az embernek az összefüggésbe tartozás érzését adja. De ez egy le-horgonyzódás is abba az időbe, ahol az ember a múltban volt. Steiner épp ennek az ellenkezőjéről beszélt. Arról, hogy az embernek a jövőbe kell belehorgonyoznia magát, ami egy majdani lehetőség.

Steinertől tudhatjuk, hogy a sötét korszak lezáródása után, amikor az ember eljutott a küszöbhelyzethez, anélkül, hogy az emberiség tudna róla, eljut egy másfajta kapcsolathoz is a szellemi világgal. Mi történik, ha átlépjük ezt a küszöböt? Hasonlót tapasztal az, aki egy betegség vagy baleset kapcsán átéli, hogy a testéből kilép, amire azonban nincs felkészülve, és ezért úgy érzi, mintha kihúznák a testéből. Az első, ami ilyenkor bekövetkezik, egy irtózatos félelem. Mert mindaz, amiről azt hittem, hogy én vagyok, az én identitásom, az eltűnik. Az ember azt éli meg, hogy az identitása a testéhez van kötve, és akkor az egyszer csak eltűnik. Alig elviselhető ez az élmény. Ezért az embert meg is védik ettől, hogy ez ne történhessen meg. Minden iskolázás arra irányul, hogy az ember ebben a helyzetben mégis meg tudjon állni, el tudja azt viselni. Ennek egyik foka minden okkult iskolázásban az, amit hontalanságnak neveznek. Hogy az ember el tudja viselni, hogy nincsen otthona.

Ma vannak olyan emberek, akik semmiféle hazával nem rendelkeznek, és vannak, akiket a haza nagyon is megköt. A XX. században azt látjuk, hogy minden elkezd széthullani, elveszíti mélyebb értelmét. Ez pedig az emberben elégedetlenséget, ürességet hagy hátra, és annak keresését, hogy tulajdonképpen ki is ő. Ha az ember erre nincs előkészítve, akkor tanácstalan, nem tud tájékozódni. Steiner arról beszélt, hogy új, tudatos viszonyba kell kerülnünk a néppel, a nyelvvel. Ha az ember áthaladt ezen a nullponton, akkor a hagyományokkal is másként tud bánni, mert akkor ezek a hagyományok már nem uralkodnak rajta, hanem tudatosan használni tudja őket.

A fundamentalizmus azzal a félelemmel függ össze, hogy az ember mindent elveszíthet. Ide tartozik az a félelem is, ami minden olyan folyamattal szemben keletkezik, ami ezt a feloldódást eredményezheti.

Az Amerikai Egyesült Államokban a neokon-formizmus egybeesik a muszlim fundamentalizmus születésével a II. világháború utáni időszakban. Leo Strauss a chicagoi egyetem professzora megfigyelte a győzteseket, az amerikai társadalmat, és Huntington stílusában megállapította, hogy túl sok a liberalizmus és az individualizmus, ami az embereket magányossá teszi, mindenkinek saját érdekei vannak, a családok szétesnek, szétesik a társadalom és egész Amerika. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy vissza kell fordulni. Ellensúlyt kell teremteni új mítoszok létrehozásával. Úgy gondolta, hogy az nem fontos, hogy ez a mítosz igaz-e, csak annak van jelentősége, hogy ez a kép éljen az emberekben, és ezáltal hasson. Kedvence volt egy olyan tv-sorozat (A füstölgő puskacső), amelyben minden rész végén a fehér cowboy legyőzte a feketét, és azt mondta, hogy ez az amerikai mítosz. Hogy az amerikaiaknak hinniük kell abban, hogy az a rendeltetésük, hogy a világban a rosszat, a gonoszt legyőzzék, az elitnek pedig az a dolga, hogy biztosítsa számukra ezt a mítoszt. Ez volt a neokonzervatív iskola születése, amelynek még a legutóbbi választásoknál is jelentős befolyása volt. Ehhez tartozik még egy gondolat, amit Strauss ugyan nem mondott ki, mégis benne van, mégpedig hogy eközben ez az elit hontalanná válik. Hogy belekerül abba a fejlődésbe, amit Steiner a tudati-lélek fejlődésének nevez, de a népet visz-szahagyja ez előtt a fok előtt. Csakhogy ha az ember egy ilyen mítoszban él, nem jut oda, hogy felismerje önmagát. A mitikus képek létrehozása hatással van az egész világra. Ezek a mítoszok egész népeket megakadályoznak abban, hogy saját feladatukat felismerjék.

A modern természettudomány mellett a gazdasági élet rombolja a legerőteljesebben a hagyományokat. Ha ma Indonéziában fellép egy súlyos állapot, annak Európára is hatása van. A gazdaság azt okozta, hogy az emberek világszerte nagyobb függőségbe kerültek egymástól. Az ideológia a gazdasági területen azonban másról szól, például valakinek a legyőzéséről. Az, hogy a gazdasági életben olyan kifejezéseket használnak, mint konkurencia, meg a másik legyőzése, az nem a gazdaságból származik. A gazdasági vezetés nagy része ma már hontalan, és a hatalmát arra használja, hogy az embereket egy régi függőségben tartsa, hogy az emberek ne tudják megtalálni egymást, ne tudjanak kapcsolatokat, szövetségeket kötni. Ennek egy eleme az is, hogy a népeket megpróbálják egymás ellen kijátszani. Ami ma óriási probléma, mert ennek semmi köze a népek önmegismeréséhez, megismeréséhez, csak a népekkel való játékot jelenti. Az Unióban különösen veszélyes, hogy nem akarnak tudomást venni arról, hogy ez a probléma létezik.

Miért következett be az az egzisztenciális helyzet, amiben most vagyunk, hogy úgy érezzük: nincs tovább, nincs talaj a lábunk alatt? Sok mindent hibáztathatunk, de a döntő az a spirituális helyzet, amiben benne állunk. Öntudatlanul az emberiségnek abban a helyzetében vagyunk, hogy a tradíció már nem tud továbbmenni. Steiner azért jelent meg a világban, hogy az emberiség eljusson egy olyan orientációhoz, amihez saját magából kiindulva juthat el. Ez fájdalmas folyamat. De a tudati folyamatok mindig fájdalmasak. Mindig fáj felébredni. Ahogy nappal a testünket folyamatosan pusztítjuk, éppúgy folyik ez a pusztítás a társadalomban is, és az előtt a hihetetlen követelmény előtt állunk, hogy a társadalmat a tudatunkból kiindulva építsük újjá. Ebben a feladatban mindannyian újszülöttek vagyunk. Épp csak kezdünk rátekinteni valamire. Ez egy dráma, amihez sokszor nem vagyunk elég erősek. Olvassuk újra a Parzivalt! A nyelvezete középkori, de a helyzet, amibe Parzival belekerül, hasonló a mostanihoz. Ahogy nem tudja, mit tegyen, ahogyan eljut oda, hogy elátkozza az istent, és hogy mégis át kell élnie mindezt, hogy ezt nem lehet megspórolnia. Mindannyian ezen az úton vagyunk ma.

A Habsburgok idejében, mikor a gabrieli erők voltak uralmon, erőteljesen uralkodtak a vérségi vonalak, innen származik a jelmondatuk is: „mások háborúval, mi házassággal gyarapítjuk a vagyonunkat". Azonban a francia forradalomnál már láthatjuk, hogy a vérségi kapcsolat erőteljesen túlhaladottá kezd válni. 1879 természetesen egy fontos év, de már jóval hamarabb hírt ad magáról az, ami később bekövetkezett. A michaeli hatás lényege az, amit ma kozmopolitizmusnak neveznénk. Óriási különbség, hogy az ember az impulzusait abból meríti, ami a vérségi kötelékből származik, vagy a koz-mopolitizmusból. Ebből a szempontból most tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy mi még egyáltalán nem vagyunk emberek. A cél az, hogy a jövőben megpillantsuk azt, amivé válni akarunk, ami felé most csak törekedhetünk. Tudatára kell ébrednünk, hogy mennyi „állat" van még bennünk. Az emberekkel való együttlétünkben még nem vagyunk emberi fokon, rengeteg állati van bennünk. Ez egy átmenet a természetes szeretettől a tudatos szeretethez, ami egy óriási lépés. Goethe azt mondta, hogy egy szomszédos nép sorsát ugyanúgy képes átélni, mint a saját népe sorsát. Hogyan lehetséges, hogy ő ezt kimondhatta? Mi a miénk, mi az, ami hozzánk tartozik, és mi nem?

Rudolf Steiner az I. világháború óta sokat beszélt arról, amit keleti testvériség társaságoknak lehet nevezni. Al-Afghani a nyugati hatalmakkal való konfrontációban jutott ahhoz a gondolathoz, hogy hogyan kell magukat megszervezni. „Meg kell próbálnunk itt az ázsiai térségben a vallások feletti együttműködést létrehozni." - mondta. A XIX.

század végén élt egy hindu jógatanító Jogananda, aki indiai szellemi tanítójától, gurujától egy feladatot kapott. „A nyugati világ materializmusa túl erős, nem tudunk tenni ellene - mondta a guru -, de amit ellensúlyként küldhetünk, az a mi spiritua-litásunk." Tehát Jogananda azt a feladatot kapta, hogy alapítsa meg a nyugati világban az első jóga centrumot. Ezért a guru Jogananda-t Kaliforniába küldte, hogy ott létrehozza az első centrumot, ahonnan kiindulva a keleti spiritualitásnak a nyugati világban el kellett terjednie, és ez a jóga rendszerre épült.

A Nyugat mintegy felfedezte a Keletet. Egyrészt mint egy egzotikus világot, másrészt azt a reményt is keltette bennük, hogy keletről meríthető az erő ahhoz, hogy a dolgaikat jobban tegyék. Ugyanakkor Oroszországot elkápráztatja a buddhizmus világa, és felmerül az a gondolat, hogyha a nyugat szociális jogtalanságai ellen akarnak küzdeni, akkor az oroszoknak az ázsiaiak mellé kell állni.

Mindannyian láthatjuk, hogy a keleti elem az utóbbi 100 évben milyen erőteljes szerepet kapott modern kultúréletünkben. Az mondhatnánk, hogy a nyugati ideális vallás a tibeti buddhizmus lett. A tibeti lámák nyugaton élnek száműzetésben. A dalai láma úgy lép fel nyugaton, mint az elnyomott tibetiek békekövete. Megkapta a Nobel békedíjat is. Spirituális szempontból úgy is megítélhetjük azt, ami Tibettel történt, hogy szükséges volt a tibeti emberek áldozata, hogy a vallás egy más síkon a világban elterjedhessen. Nem az emberi jogokról van szó, hanem spirituális ökonómiáról. Fel kell áldozni egy népet, hogy spirituálisan egy nagyobb erő jelentkezzen. Ha a kínaiak nem szállják meg Tibetet, akkor a tibeti buddhizmus nem terjedhetett volna el a világon.

Ausztriában 4 éve nagy celebráció zajlott Grazban, mikor a dalai láma a tibeti buddhizmus egyik legfontosabb ceremóniáját nyilvánosan vitte végbe. Az előkészítések során a tibeti lámák Ausztriában 72 helyen a földbe helyeztek olyan urnákat, melyekbe mantrákat és rituális tárgyakat süllyesztettek. Erre azért volt szükség, mert Karinthiában tervezik egy buddhista kolostor felépítését, ami a dalai láma európai főhadiszállása lesz. Hogy ezt minél többen támogassák, részben Harrer Hét év Tibetben c. könyve adta. A dalai láma a 70-es éveiben jár. A tibeti újratestesülés tana a vezetők újra-testesüléséről azt mondja, hogy ha a láma meghal, hamarosan újraszületik egy gyermekben. A papoknak egy bizonyos rituálé szerint meg kell keresniük, és sajátos jelekből fel kell ismerniük ezt a gyermeket. Ma erősödik az a szemlélet, hogy ez a reinkarnáció nem feltétlenül Tibetben fog megtörténni, sokkal inkább nyugatról fog kikerülni a következő láma. Ezt készítik elő az olyan filmek is, mint pl. A kis Buddha.

Steiner korán, már a bécsi időszaka alatt (a 20-as évei közepén) kapcsolatba került a teozófiával. A bécsi tanulmányai idején olyan emberekkel került kapcsolatba, akik a Teozófiai Társaság tagjai voltak. Jelentős személy volt közülük Friedrich Eckstein, aki mindenkit ismert. Rendkívül tájékozott volt, bejárta az egész világot, Blavatzkyt is személyesen ismerte. Ismert néhány szellemi tanítót és tanítványt, akik beavatást kaptak a keleti tanokba, és Blavatzky körül voltak. Steiner azt írta Ecksteinről, hogy a legfontosabb, hogy az volt a felfogása, hogy veszélyes dolog okkult tényeket nyilvánosan kimondani. Steiner úgy jellemzi a teozófiával való találkozását, hogy számára ez nem volt kellemes; inkább taszította, mint vonzotta, amivel a teozófiá-ban találkozott, nem utolsó sorban alapos természettudományos képzettsége miatt. Mikor Weimarba költözött, eltávolodott ettől a környezettől, és csak húsz év múlva találkozott ismét teozó-fus körökkel Berlinben. Mikor később Steiner már az antropozófus munkában tevékenykedett, gyakran jellemezte a Teozófiai Társaság fejlődését a fiatal Helena Blavatzky fejlődésével. A fiatal Blavatzkyra nagy hatással volt a rózsakeresztesség. Blavatzky életrajzában olvasható, hogy a Volga-vidék középső területén nőtt fel, ahol pubertás korában az anyai nagyapja házában élt. Blavatzky leírta, hogy ebben a házban hatalmas könyvtár volt, tele ezoterikus irományokkal, s hogy tizenéves kamaszként falta ezeket a könyveket. Ez a nagyapa egy titkos társaság tagja volt Franciaországban. Mégpedig egy olyan szabadkőműves páholy tagja, ami a rózsakeresztes irányhoz kapcsolódott. Blavatzky talált a könyvek között kéziratokat is a nagyapja idejéből. Ezek a kéziratok magától Saint Germaine-től származtak. A nagyapa tehát kapcsolatban állt ebben a páholyban Saint Germaine gróffal. Blavatzky azt írja, hogy a kéziratokban benne állt a XIX. század története is, ami a leírásakor még csak egy jövőbeni történet volt. Írt Saint Germaine az orosz forradalomról is, amit a 16 éves Blavatzky izgalmasnak talált, és úgy érezte, hajtja valami, hogy elhagyja a várost, tapasztalatokat, kalandokat keressen a világban. Csakhogy akkoriban ez egy nőnek szinte lehetetlen volt, csak akkor vált lehetségessé, ha férjhez ment. Helena ezért fiatalon hozzáment a 70 éves Blavatzkyhoz, majd esküvő után elutaztak a Kaukázusba, ahol az ifjú feleség egyszerűen eltűnt. Helena soha többé nem látta a férjét, így elkezdődhettek a kalandok az életében. Utazott Indiába és mindenfelé, megismerhetett mindenféle dolgokat.

Ezután kezdődött a veszélyes politikai játék -amiről Steiner is beszélt - azokkal a titkokkal, amiket félig-meddig vagy egészen áttekintett. Steiner leírta, hogy mikor Blavatzky fiatalon Párizsba ment, milyen szemtelenül lépett fel. Azt mondta: „Szeretném, ha beavatnának. Ha nem teszik, elárulok a sajtónak olyan titkokat, amiket itt tapasztaltam." Ha ezt megtette volna, az skandalum lett volna a nemzetközi politikában. Akár felkelést is kiválthatott volna a Brit-Indiában. Pandzsáb tartományban az ottani szikhek esetleg összekapcsolódtak volna a franciákkal és az oroszokkal a britek ellen. Mindez 1875-ben történt, amikor a szikhek épp azt szerették volna, ha az oroszok bevonulnak a brit területre, a franciák pedig a tengeren okoznak nehézségeket az angoloknak. Erről folytak a beszélgetések akkoriban ezekben a titkos körökben, amikor Blavatzky ilyen határozottan lépett fel. Steiner említi, hogy ekkor határozták el ezekben a körökben, hogy Blavatzkyt egyfajta okkult fogságba vetik. Blavatzky ugyanis médiumi képességekkel rendelkező asszony volt. Olyan képeket kapott, amelyeket a tudatával nem tudott áttekinteni. Elhatározták tehát, hogy egy rituálé segítségével előidézik, hogy Blavatzky benne maradjon a saját élményeiben. Steiner aztán leírja, hogy keleti okkultis-ták hogyan szabadították ki ebből a fogságból. A Teozófiai Társaság számára mindebből annak volt jelentősége, hogy a társaság így erőteljesebb keleti irányultságot kapott. Steinertől tudhatunk arról az átmenetről, ami Blavatzky első könyvétől (A leleplezett Ízisz, melyben még megtalálható a rózsakeresztes vonás) a következő könyvéig tartott, melynek A titkos tanok a címe, és amit már teljesen a keleti hemiszféra hatása alatt írt. Már akkor is létezett a keleti és nyugati hemiszféra közötti okkult harc, ami Steiner személyére is következményekkel járt. Steiner átélte, hogy ha valaki teozófusokkal jön össze, két különféle élménnyel találkozik: az első, hogy egyes angol teozófusok azt mondják, hogy Közép-Európának spirituálisan nincs semmi jelentősége, hogy aminek spirituális jelentősége van, az mind nyugatról került keletre; a másik, hogy az egész teozófiai gondolkodásmódba erőteljesen belekerült a keleti ezoterizmus szemlélete. Hamar létre is jött a konfliktus, amikor keleti oldalról felépítették Krisztus inkarnációjának az elméletét. Ez az a történet, ami Chrishnamurtihoz kapcsolódik. A Teozófiai Társaság akkori vezetője, Annie Besant megpróbált olyan embereket találni, akik hajlandók elismerni, hogy Chrishnamurtiban Krisztus testesült meg. Ez ösztönözte Steinert, hogy szakítson a Teozófiai Társasággal, mert ő mindig azt hangsúlyozta, hogy Krisztus az emberiség történetében a földön csak egyszer testesült meg. Ez a szétválás vezetett '12-ben az Antropozófiai Társaság megalapításhoz. Két polaritás között kellett megállni. A nyugati oldalon ignorálják a kereszténységet, keleti oldalról pedig egy megváltó elemet hoznak, a krisztusi kereszténység teljes kikapcsolásával. Ez volt az a talaj, melyen Steinernek mozognia kellett.

Ázsiában kelet és nyugat közé beszorítva volt egy kis terület, Tibet, melyhez az oroszok és a britek is megpróbáltak hozzáférni. A XIX. század elején történt az első kísérlet a tibetiek részéréről, hogy védelmet építsenek, és született egy olyan gondolat, hogy az oroszokat fel lehetne használni az angolokkal szemben. Agvan Dorjieff-et, egy tibeti szerzetest, aki a mostani dalai láma elődjének a tanítója volt, a XIX. század végén azzal a diplomáciai feladattal küldték az oroszokhoz, hogy meggyőzze őket, hogy fel kell szabadítaniuk a britek uralma alól Belső-Ázsia népeit, és hogy segítsék a jövőben egy nagy buddhista konföderáció létrejöttét, melyet a cár védelme alá szántak. A következő évtizedekre vártak akkoriban egy nagy szociális felszabadítót az ázsiai népek. A tibetiek a legendáikban Samballáról beszéltek, amely egy birodalom, ahol az igazi spirituális buddhizmus él, amelynek van egy uralkodója, aki az egész világ ura is egyben. Annak, hogy ez a birodalom majd megjelenhessen a Földön, a nagy buddhista konföderáció volt az előfeltétele. Ez a Samballáról szóló történet fontos eleme volt az egész ázsiai történetnek. A keleti tibeti és az orosz okkultisták nem szűntek meg erről tovább beszélni akkor sem, amikor az orosz forradalom bekövetkezett.

Ezzel egy ma is nagyon fontos ponthoz érkeztünk: egyfajta apokaliptikus elemet sok vallásban megtalálhatunk. /Apokalipszis = megnyilatkozás; Valaminek a megnyilatkozása, ami a jövőben van, ami még nincs itt./ A János Apokalipszis is ilyen, amely hatalmas képekből áll. Bizonyos szempontból nagyon ijesztőek, drámaiak ezek a képek. Minden keresztény, aki az Apokalipszissel foglalkozik, az előtt a kérdés előtt áll, hogy hogyan kell azt érteni, hogy vajon itt a Földön kell-e annak lejátszódnia?

A siíta irány, amit ma főként Irán képvisel, arról beszél, hogy az iszlámon belül is van valami, ami a jövőben fog bekövetkezni. Ezek az iszlám nagy tanítóiról, az Imámról szóló történetek, ahol a tizenkettedik tanító csak rejtetten jelenik meg. A siíta iszlámban az a nézet uralkodik, hogy ennek az utolsó Imámnak, mint messiásnak a megjelenése akkor jön el, amikor a muszlimok elnyomása már egészen elviselhetetlenné fokozódik. Akkor az Imám felszabadítja az embereket ez alól az elnyomás alól, szociális igazságosság jön létre, és az iszlám az egész világon el fog terjedni.

A buddhizmusban szintén egy jövőbeni történetről van szó. Egy apokaliptikus történet a Samballa birodalomban, ami egyfajta égi Jeruzsálem. És itt is megjelenik egy megváltó alak, a jövőbeli Buddha.

A XX. század elején az a helyzet állt elő, hogy ez a gondolat emberek millióit kezdte vonzani. Mindenütt az volt az érzésük az embereknek, hogy ez az apokalipszis itt áll a küszöbön, hamarosan be fog következni. S ha most megnézzük a jelenkort, ez a probléma még mindig itt van. A XX. században itt volt (és még most is itt van) a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus. Mindkettő az apokaliptikus képvilág elemeit vette át. Mindannyiunk számára alapvető kérdés, hogyan bánunk ezekkel a képekkel.

Steiner 1907-ben a müncheni kongresszus alkalmával valami újat akart közölni a teozófusokkal azáltal, hogy a termet, ahol összejöttek, művészi módon formálta meg. A nagytermet körben vörös drapériákkal borították. A falakon az apokalipszis hét pecsétje jelent meg, és olyan oszlopok, melyek a későbbi, goetheanumbeli oszlopok előképei voltak. A teozófián belül ez egy megújítási impulzus volt azáltal, hogy a művészi elemet ilyen erőteljesen hangsúlyozta. Steiner meggyőződése volt, hogy bizonyos képeket a művészek sokkal elevenebben tudnak felszínre hozni, mintha csak gondolja őket az ember. Érdekes, hogy ez a művészi elem, ami itt megjelent, az apokalipszishez kapcsolódott. És ez a művészi elem rendkívüli vonzást jelentett azoknak, akik keletről jöttek.

Steiner müncheni előadásain részt vett egy orosz festő, Nikolaj Roerich, aki érdeklődött a spirituális dolgok iránt, és korábban belépett Papus martinista rendjébe. Mikor Steiner Münchenben tevékenykedett, megismerte Dorjieff-et, aki azt a nyugati tibeti templomot tervezte, amely ma is ott áll Pétervárott, amelyet a kalacsakra (az idő kereke) szerint avattak fel. A rituáléban 14 beavatási fok van, melyek között a nyugatiak számára egészen különös groteszk képek is vannak. Erőteljes kozmikus szexuális vonás él ebben a rituáléban. Ahol ezt végzik, azt annak érdekében teszik, hogy a Samballa mihamarabb bekövetkezzen a Földön. Roerich segített a templom művészi kialakításban. Fontos, hogy ez a templom ennek a spirituális iránynak a képi megjelenítése lett. Roerichre nagy hatással volt ez az élmény. Később aztán jött a világháború, Roerich az egész családjával nyugatra ment, és a háború után, 1918-20 között Angliában éltek.

Először antibolsevikok voltak, majd 1920 márciusában találkoztak egy mesterrel (szintén a Hide parkban, mint ahogy Blavatzky is az ő mesterével), aki a Himalájából jött. Attól fogva Roerich felesége, akinek mediális képességei voltak, híradásokat kapott az asztrális világon keresztül a mestertől, és ezen az úton a roerichek nagy világfeladatot kaptak. 15 éven belül sikerült a roericheknek két nagy tudományos expedíciót küldeniük belső Ázsiába amerikai segítséggel. A feladatukban az is benne volt, hogy a feladat érdekében a bolsevikokkal együtt kell működni. Ebből származik az a szemlélet, hogy a buddhizmus egyesíthető a kommunizmussal. Lenin egy nagy beavatott, nagy lélek -mondták a hangok az asszonyon keresztül -, akit felkerestek a nagy beavatottak, és elmondták neki, mit kell tenni. Marx is egy nagy beavatott volt -mondták -, és ők mindketten a nagy himalájai vezetők szerint cselekedtek.

Roerich írt egy levelet arról, hogy a bolsevizmus és a buddhizmus uniója Európát ki fogja irtani, ami egyben a kereszténység kiiktatását is jelentené. Azért fontos ez a történet, mert ennek még ma is nagy hatása van. Roerich feleségének spirituális naplója már az interneten is olvasható. Lehet látni, hogy ezek az élményei hogyan befolyásolták a politikai eseményeket.

A Roerich Társaság ma is létezik, erős támogatást élvez. Köztudottan Gorbacsov is támogatta. A Jelcin kormány alatt az oktatási-nevelési minisztériumban épp a Roerich Társaság tagjai kaptak szerepet. Mikor Putyint elnökké választották, egy indiai napilap készített vele egy interjút (ugyanis a Roerich-ek Indiában haltak meg, és ott vannak eltemetve). Az indiai társaság azt a kérdést tette fel neki, hogy mi köti össze legszorosabban Indiát és Oroszországot. Putyin erre azt válaszolta, hogy a hatalmas tanító, Roerich alakjára kell gondolnia. Ez segítette az India és Oroszország közötti politikai kapcsolat elmélyítését.

2001-ben megalapították a Sanghaji Együttműködő Csoportot, hogy Ázsia nagyhatalmai képviseljék az érdekeiket, hogy Ázsiában létrejöjjön egy ellensúly Amerikával és a Nato-val szemben. Egy erőteljesebb gazdasági és kulturális integráció a cél, hogy a gáz- és olajvezetékek ne a partok mentén haladjanak, ahol az amerikaiak mindenütt jelen vannak, hanem a szárazföld belsejében. Egyre több ország kapcsolódik ehhez, India, Pakisztán és Irán, és megfigyelőként jelen van Kirgizisztán, Türkmenisztán stb.

Steiner korától napjainkig továbbhalad valami, aminek erős köze van a jelenünkhöz és a világ szociális jövőjéhez. Mert a Roerich-történetben és a sanghaji szövetségben is az fejeződik ki, hogy erős ellenpont jött létre a Nyugattal szemben. Ami azonban éppúgy egyfajta szélsőség, ahogy a nyugati is az.

És mi a helyzet itt Magyarországon ezekkel a keleti mozgalmakkal? Érdekes például, hogy több mint kétszázezer ember lett karate mester. Ez az utóbbi évtizedek jellegzetessége. Megint egy nyugati és egy keleti vadházasságáról beszélhetünk. Vannak könyvek, melyek a gazdasági elit számára íródtak arról, hogy ahhoz, hogy a gazdaságban sikeres lehessen az ember, egy távol-keleti spirituális képzésre van szükség. Ezt egyfajta szellemi ideállá emelték. És mint a küzdősportok esetében - ha egy szamuráj alakra gondolunk vagy arra, ahogy egy keleti, például egy kínai a testét uralni tudja, ahol a harc művészet, és egy spirituális mozgásnak a fizikai megjelenése -, az az ideál, hogy a szenvedélyek semmilyen szerepet ne játsszanak. Ez az alapja ezeknek a technikáknak, melyek valóban mély bölcsességek, eredendően mindegyikük egy spirituális út része. De mi történik velük ma? Veszik ezeket az elemeket, és ráhúzzák egy egészen más helyzetre. A szamuráj-szituációt belehelyezik egy modern gazdasági helyzetbe, hogy bizonyos hidegség és érzésnélküliség tartozzon ahhoz, amikor a gazdasági területen mozog az ember.

Sok ember érzi itt Európában ma azt, hogy valami hiányzik a számára, valami nem teljes. A németek hihetetlenül kíváncsiak a keletről jövő sámánizmusra. A jelenség lényege a pogányság megjelenése, ennek az új pogányságnak a megjelenése a fiatalok körében. Azt mondják, hogy abban az isteni a természettel összekapcsolódva él. Norvégiában például a fiatalok egy csoportja felgyújtja a templomokat. Azt mondják róluk, hogy sátánisták, miközben ők azt vallják, hogy Odinban hisznek, és azért küzdenek a kereszténység ellen, mert az elpusztította az őseik vallását. Erőteljesen beleáramlik ez az irány a hewy metal zenébe, ami igen népszerű a fiatalok körében és északról, Skandináviából indult.

A fiatalok, akik beleszülettek ebbe a világba, azt érzik, hogy hiányzik nekik valami, amit a kereszténység vett el tőlünk. Itt most persze azt értem kereszténység alatt, amit az egyház képvisel. Ezek a fiatalok könnyen tudnak kapcsolódni a keletről jövő mozgalmakhoz. És rátalálnak valamire a rockzenében.

És szintén jelen lévő probléma a mai fiatalok számára a hontalanság. Az ír keresztények a korai kereszténység idejében el akarták hagyni a hazájukat. Ezt fehérmártírságnak nevezték. Ha az ember elhagyja a hazáját, akkor meghal. De ezek az emberek áldozatból hagyták el az otthonukat, hogy a kontinensen Jézus Krisztus követei legyenek. Meghaljanak, hogy újraszülethessenek. Szent Kolumbán életrajzában van egy fontos jelenetet. Kolumbán elhatározta, hogy elhagyja a hazáját, anyja azonban könyörögni kezdett, hogy ne menjen el, ne hagyja el az embereket, akikkel össze van kötve. Belekapaszkodott a fia lábába, hogy megpróbálja visszatartani, de Kolumbán a csalán közé lökte anyját, és elment anélkül, hogy visszanézett volna. Ez egy családi tragédia. Kolumbán magára vett egy vétket az anyjával szemben. Hasonlóan mint Parzifal, aki mikor elhagyja az anyát, annak megszakad szíve. De tegyük fel, hogy Kolumbán ott marad az anyjával, ott él, ahol kellemes számára a világ, a családja körében. Akkor nem épült volna az a sok kolostor Európában, ami épp általa lett. Fontos volt számára, hogy hontalanná vált, de az anyjával szemben ez egy olyan vétek volt, amit magára kellett vennie. Olyan rejtélyei ezek az emberi sorsnak, amit az értelmünkkel nem tudunk felfogni. Ma élnek olyanok, akik nem érzik szükségét annak, hogy elhagyják a hazájukat, de egyszercsak katonák törnek rájuk, akik elűzik vagy deportálják őket. És manapság gyakran előfordul az is, hogy embereknek azért kell elhagyniuk a hazájukat, mert nincs élelmük, hogy meg tudjanak élni. Ilyen emberek jönnek például Afrikából Marokkóba, hogy a tengeren át az Európai Unió területére mehessenek. Ezek közül sokan vannak, akik azután nem is tudják feldolgozni hontalanságukat. Ma ebben a helyzetben élünk: sokaknak szüksége van a hontalanság állapotára, és mégis sokan nem tudják ezt elviselni.

A spirituális mozgalmak sokakat segítenek, hogy ezt a hontalanságot el tudják viselni, de sokak épp ezek által tudnak elbújni az elől, hogy ezt el kelljen viselniük.

A mai emberiség a küszöb-átlépés helyzetében van. Ennek a küszöbnek az átélése egy halálfolyamat, amit tudatosan is át lehet élni, de a többség inkább tudattalanul éli át, ami félelmet okoz bennük. Ez bizonyos értelemben a világon mindenütt érvényes.

A gyökerek kérdése, ezek sokrétűsége rendkívül fontos. A gyökereket nem elvágni, hanem megváltani kell. Nem csak arra van szüksége az embernek, hogy ezekből a gyökerekből erőket merítsen, hanem arra, hogy megváltsa ezeket. Ahogy Kolumbánnak is ki kell egyenlítenie a vétkét.

A jegyzetet készítette: Séva

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Andreas Flörsheimer

Amerika és Közép-Európa viszonyáról

Franz Jürgens „A Nap okkult megmérgezése" című írását (Der Europaer, 10. évf. 8. sz. [2006. június] 22.o.) Rudolf Steinertől idézve a következő szavakkal zárja: '.teljesen világossá válik számunkra a világot 1917 óta meghatározó eseménysorozat drámaisága, és elkezdjük sejteni Rudolf Steiner következő kijelentéseinek mélyebb értelmét: '...jelenkorunk katasztrofális eseményeiben az amerikai elem, mint a tulajdonképpeni igazi Gonosz egyre jobban és jobban érvényesül..." és „.Ezekben az amerikai erőkben található meg az, ami Földünk végét lényegében okozni fogja, ezekben található meg az a romboló elem, ami végül a Föld halálához fog vezetni...'". Steiner ilyen módon való idézése számomra kissé szélsőségesnek tűnik. Felmerül ugyanis a kérdés, mihez kezdjen az az amerikai, aki esetleg közvetlenül szembesül egy ilyen a szövegösszefüggéséből kiragadott idézettel. Éppen ezért a következőkben arra szeretnék kísérletet tenni, hogy valamivel közelebbről megvizsgáljam a világ mai történéseiben rejlő amerikai elemet.

A népszellem, a népnyelv szelleme és a gondolkodásmód szelleme

Steiner az 1910-ben Kristiania-ban és Oslo-ban tartott, „Az egyes néplelkek missziója a germán-északi mitológiában" című, néplélekkel foglalkozó előadás-ciklusának második előadásában (Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1962 - a következő idézetek a megadott számú oldalról származnak) az érzékfeletti kutatásai alapján arról beszél, hogy minden néppel alapvetően három szellemlény áll kapcsolatban. Ezek közül az első (a) a tulajdonképpeni népszellem. A népszellem az arkangyalok (archangeloi) rendjébe tartozik (ld. „A szellemek hierarchiája" című keretes írást). A népszellem „szabályoz", és hat a hozzá tartozó nép tagjainak temperamentumára és kedélyállapotára (43. o.). Itt az egyes ember lelkére gyakorolt viszonylag finom behatásról van szó (36. o.): „a népszellem rendkívül finom és intim módon hat az egyes emberi lelkekre azáltal, hogy a temperamentum hálóját szövi köré". A népszellemek maguk - ahogy Steiner fogalmaz - a korszellemektől kapják a „parancsokat" (43. o.). (A korszellemek a személyiség szellemeinek rendjébe, így az arkangyalok rendje fölötti szinthez tartoznak. Ld. „A szellemek hierarchiája" című keretes írást.) Az emberi individuum és az adott nép arkangyala közötti „közvetítő tagot" az angyalok jelentik (28. o.): „Ahhoz, hogy az ember a magáévá tegye azt, amit a népszellemnek az egész népbe bele kell töltenie, és ezáltal az egyén az adott nép küldetésének eszközévé váljon, ehhez az emberi individuum és az adott nép arkangyala közötti [angyalok általi] közvetítésre van szükség". A népszellemek és korszellemek közötti viszonyra áttérve Steiner a következőképpen fogalmaz (29. o.): „Az egyes történelmi korszakok főbb irányvonalait a korszellemek határozzák meg. A korszellem elterjedését az egész földön az egyes individuális népek teszik lehetővé. Amíg a korszellemek az egyes népszellemeket inspirálják, addig az angyalok gondoskodnak arról, hogy az egyes népszellemek átjárják a hozzájuk tartozó individuumokat és így az egyedi emberek teljesítsék küldetésüket. Arról, hogy az egyes emberek az adott népszellem küldetésének eszközévé váljanak, az emberek és a népszellemek között álló lények, az angyalok (angeloi) gondoskodnak." Az adott néphez tartozó emberekre hatást gyakorló további lényekként említi Steiner (b) a népnyelv szellemét és (c) a gondolkodásmód szellemét. Ezek ugyanakkor „sokkal erősebb, erőteljesebb módon" (36. o.) hatnak az emberre, mint a népszellem. Amíg utóbbi hatása legfeljebb az éterit éri el, addig a népnyelv és a gondolkodásmód szelleme az ember fizikai valójában is érezteti hatását. A népnyelv szellemének esetében az arkangyalok rangján „megragadt formaszellemről" van szó. Normális fejlődés esetén a népnyelv szelleme a forma szellemeinek szintjén, azaz az arkangyalok rendje fölött két szinttel fejtené ki hatását (ld. „A szellemek hierarchiája" című keretes írást).

A szellemek hierarchiája

(Néplélekről szóló előadásciklus, 36. o.)

1. Emberek

2. Angyalok

3. Arkangyalok

4. Oserők vagy a személyiség szellemei (Archai)

5. Hatalmasságok vagy formaszellemek (Exusiai)

Ezek az arkangyalok szintjén megmaradt formaszellemek azonban lemondtak a saját fejlődésükről „annak érdekében, hogy" - ahogy Steiner fogalmaz - „megajándékozzák az embert annak földi léte alatt a népnyelvvel" (39. o.). A gondolkodásmód szellemének esetében a személyiség szellemeinek szintjén „megragadt formaszellemekről" van szó. Éppen ezért Steiner a gondolkodásmód szellemeit „a személyiség abnormális szellemeinek" is nevezi a személyiség azon normális szellemeivel ellentétben, amelyek közé például a korszellemek tartoznak. A gondolkodásmód szellemei belülről gyakorolnak hatást az emberre és így befolyásolják az emberi fogalomalkotás módját (40. o.): „.belülről inspirálnak, az agy belső konfigurációját alakítják ki, és egy bizonyos irányt adnak a gondolkozásnak (...) Esetükben a személyiség szellemeihez hasonlatos visszamaradott formaszellemek munkálkodnak az ember bensőjében, aminek a gondolkodás egy bizonyos módja, a fogalomképzés egy bizonyos formája az eredménye."

A döntő az, hogy milyen összhatást ér el e három szellemlény együttműködése, ez határozza ugyanis meg az adott nép szellemi alkatát (45. o.). A kérdés tehát az, hogyan működik együtt egymással az (arkangyalok szintjén álló) népszellem, a népnyelv szelleme (egyfajta „abnormális arkangyal", azaz az arkangyalok szintjén álló visszamaradott formaszellem) és a gondolkodásmód szelleme (egyfajta „abnormális korszellem", a személyiség szellemének rangján álló, visszamaradott formaszellem). Ez az együttműködés többé-kevésbé harmonikus természetű is lehet. A három szellemlény különösen egyöntetű együttműködésének példájaként említi Steiner a népszellemnek, a népnyelv szellemének és a gondolkodásmód szellemének együttműködését az ősi Indiában (44. o.). Természetesen az az eset is előállhat, hogy a szellemlények kölcsönhatása kevésbé harmonikus, így például bizonyos diszkrepancia mutatkozik az ember gondolkodását belülről meghatározó szellemlényeknek, azaz a gondolkodásmód szellemeinek működése és annak a korszellemnek a működése között, amely sokkal tágabb mozgásteret hagyva inkább kívülről hat az emberre, és az egyénre bízza annak eldöntését, hogy hogyan hasznosítja a feléje küldött impulzusokat. Steiner a következőket mondja a domináns korszellem működésével ellentétben álló, abnormális személyiségszellemekről (a gondolkodásmód szellemeiről) és ennek az egyéni emberi személyiségben való megnyilvánulásáról: „ők [a korszellemmel ellentétben álló abnormális személyiségszellemek] nem kívülről hatnak és nem bízzák intim módon az emberre magára, hogy megfigyelje a fizikai világban fellépő hatásokat, hanem belülről ösztönzik az embert (...) Esetükben tehát nem a személyiség intim módon ható szellemeiről van szó, amelyek megadják az embernek azt a szabadságot, hogy azt tegye, amit akar, hanem olyan szellemekről, amelyek magukkal ragadják az embert és viharos erővel hajtják előre. Ezért a korszellem ösztönző hatása alatt álló embereknek mindig két fajtája van: a normális rangon álló, igazi korszellem ösztönző hatása alatt álló emberekben úgymond saját koruk igazi képviselőit láthatjuk. Olyan embereknek is tekinthetjük őket, akiknek jönniük kellett, munkásságukra pedig úgyis tekinthetünk, mint ami nem történhetett volna máshogy. Rajtuk kívül jönnek azonban más emberek is, akikben a személyiség azon szellemei munkálkodnak, melyek valójában formaszellemek.".

Népi sajátságaink felismerése

(Néplélekről szóló előadásciklus, 13. o.)

„(.) Különösen fontos (.), hogy éppen korunkban elfogulatlan módon beszéljünk arról, amit az emberiséghez tartozó egyik vagy másik néplélek küldetésének nevezünk (.), hiszen az emberiség jövőbeni sorsa az eddiginél sokkal magasabb fokon fogja egyesíteni az embereket az emberiség közös küldetésének megvalósítására. E közös küldetés megvalósításához ugyanakkor a különböző népek tagjai csak akkor fognak tudni megfelelően, szabadon és konkrét formában hozzájárulni, ha minden mást megelőzve eljutnak önmaguk népi sajátságainak megértéséhez, annak a megértéséhez, amit népi sajátságaink felismerésének nevezhetnénk".

Második előadásának utolsó szakaszában Steiner az „észak-amerikai nép" gondolkodásmódjának szellemét említi, mint a korszellemmel ellentétben álló szellemet (46. o.). Elsőként annak (a személyiség szellemének szintjén álló) korszellemnek a működését írja le, amely megfelelő mozgásszabadságot hagyva igyekszik hatni az adott néphez tartozó egyes személyiségekre: „a későbbiekben még szót fogok ejteni arról az esetről, amikor a nép munkálkodását a személyiség szelleme határozza meg, azaz amikor a nép léte az őt alkotó individuális személyiségek együttműködésében áll". Ezt követően Steiner a korszellemmel ellentétben álló abnormális személyiségszellemekkel folytatja fejtegetéseit, és kifejezetten említést tesz a gondolkodásmód észak-amerikai szelleméről: „A Földön is találhatunk olyan népeket, amelyek létét leginkább a személyiség abnormális szellemei határozzák meg. A személyiség ezen szellemei nem a fejlődést segítik. Elég, ha világos képet alkotunk magunknak az észak-amerikai nép jelleméről, és máris látunk egy népet, amelynek létét elsősorban ez az elv határozza meg".

Népi sajátságaink felismerése

Az előző fejtegetésekből világos: azáltal, hogy az emberi individuum egy bizonyos népkörnyezetbe születik bele, egyben speciális erőkonstellációnak (a népszellem, a népnyelv szelleme és a gondolkodásmód szelleme által kifejtett hatásnak) van kitéve. Ez az erőkonstelláció bizonyos földrajzi differenciálódást is mutat, és népről népre különböző - hol nagyobb mozgásteret adó, hol pedig erőteljesebben meghatározó, alakító - módon hat az emberi individuumra. Az már az ember feladata, hogy megtalálja a megfelelő viszonyt ezekhez a népi sajátságait meghatározó erőkhöz. Ugyanis csak akkor, ha belsőleg független, reális viszonyt tud kialakítani ezekhez az erőkhöz, lesz képes a népi sajátsága okán rendelkezésére álló képességeit a pusztán nemzeti szinten túl az emberiség általános szintjére emelni, és ezáltal méltányosan megosztani azt az egész emberiséggel. Így lesz képes tehát arra, hogy azt nyújtsa, amire az általános emberi haladáshoz az adott korszakban szükség van (ld. a „Népi sajátságaink felismerése" című keretes írást). Sosem szabad azonban a népi sajátságokból eredő sajátos képességeket és készségeket politikai céloknak (egyetlen csoport egoista céljainak) a nemtelen szolgálatába állítani, például azért, hogy népi hovatartozásunk alapján világuralomra tegyünk szert. A népi sajátságokból eredő minden készség és adottság csak akkor fog jótékony hatást kifejteni, ha azt az egyéni emberi személyiség tudatosan az emberiség általános szintjére emeli (ld. a „Feladatunk elérni az általános emberit" című keretes írást).

Amerika (Egyesült Államok) és Közép-Európa

Hogyan kísérelhetjük meg jellemezni az északamerikai nép szellemének működését (azzal a fenntartással, hogy ez a dolog természetéből fakadóan első lépésben mindenképpen általánosító jellemzés lesz)? Az amerikai közéletet szemügyre véve feltűnik az anyagiakra irányuló gondolkodás rendkívüli dominanciája, valamint az a törekvés, hogy a materiális gondolkodásmódot átfogó módon külső, lehetőleg hasznot hajtó célokra hasznosítsák. Jóllehet az amerikaiak eredetileg a lehető legkülönbözőbb bevándorlási hullámokkal érkeztek az országba, az USA-ban mégis meglepően uniformizált gondolkodással szembesülhetünk. A közéletben megnyilvánuló amerikait szemlélve az a benyomásunk is támadhat, hogy szinte rabja a saját gondolatainak és elveinek, amelyek mostanra már megszállni látszanak őt. Az észak-amerikai szellemi életben van is valami harcias. Újra meg újra meglepődünk azon, mennyi erőszakos jelenetet láthatunk az amerikai tévéadásokban és filmekben, és milyen gyorsan képes elharapózni a nyilvánosság széles köreiben a háborús lelkesedés. Az amerikai szellemiség további ismertetőjegye a látens küldetéstudat és a világ többi részével szemben táplált, újra meg újra kitapintható felsőbbrendűségi érzés. Emlékezzünk ezen a ponton az amerikaiak már-már közmondásos egyszerűségére, emberi nyitottságára, lelkesedési hajlamára, a technika iránt táplált érdeklődésére és ezzel együtt járó feltalálói szellemére. Ha erős lelkese-dési hajlamához megfelelő érzület is párosul, akkor az egyes amerikai a konkrét helyzettől függően rendkívüli, csodálatra méltó önfeláldozó készséget tanúsít.

Az amerikai gondolkodásmód szelleme a működését tekintve olyan szellemiség, amely jelentős mértékben segíti a globalizációt és az annak megfelelő gondolkodásmódot. A globalizáció célja, hogy az egész földkerekségen tisztán külső, racionális szempontok szerint működő gazdasági berendezkedést terjesszen el, és - mivel ennek a gondolkodásmódnak a szelleme egyfajta kizárólagossági igénnyel lép fel és más szempontokat érvényesülni nem engedő módon működik - ennek a gazdasági berendezkedésnek rendeljen alá mindent. A globalizáció lényegét tehát az a törekvés képezi, hogy más szempontokra tekintet nélkül a földi élet lehetőleg összes szegmensét kommer-cializálja.

Feladatunk elérni az általános emberit

Rudolf Steiner az 1915. március 23-án Münchenben tartott taggyűlési előadásában a következőket mondta: „Mozgalmunk lényege abban áll, hogy az emberi lélek a nemzeti sajátságok egyidejű elismerésével az általános emberit kívánja elérni" („Közép-Európa Kelet és Nyugat között", GA 174a, 71. f. o., Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1982).

Ennek a gondolkodásmódnak a szelleme egyfajta abnormális személyiségszellemként nyilvánvaló ellentétben áll a jelenkort meghatározó korszellemmel és a jelenkor ebből fakadó szükségszerűségével: a gondolkodás spirituálissá válásával. Milyen viszonyt alakítson ki az, aki amerikainak született, mindazzal, ami népi sajátságainak következtében áthatja őt (értve a népi sajátságon a népszellemnek, a népnyelv szellemének és a gondolkodásmód szellemének hármas egységét)? Tudatosítania kell magában a rá ható erőket, azok vizsgálata közben meg kell erősödnie belülről, úgymond „emancipálódnia" kell (különösen a gondolkodásmód szellemétől elszakadva), és ezáltal belső autonómiára kell szert tennie ahelyett, hogy hagyná, hogy a gondolkodásmód szelleme magával sodorja. Ha e belső harcot tényleg megvívja, akkor az, ami először elementáris, közvetlen módon az amerikaiságból fakadó külső erőként jelenik meg, (célok állhatatos követése, saját gondolatok és elképzelések már-már megszállott előtérbe helyezése) az egyes amerikaiakon keresztül átalakul belső erővé, összeszedettséggé, őszinteséggé, egyenességgé és jogosnak elismert dolgok önzetlen támogatásává. Ilyen belső átalakulási folyamatot egyes amerikaiaknál már megfigyelhetünk. Ok azok a személyiségek, akik saját nemzetük igazi képviselői, az igazi amerikaiak. Szükséges ugyanakkor az is, hogy más nemzetek képviselői is hozzáfogjanak megfelelő módon a rájuk bízott feladathoz, így például a közép-európai ember, a német tudatosan elkezdjen dolgozni gondolkodásának spirituálissá tételén. Ha ennek során a közép-európainak sikerül megőriznie szellemi törekvései és a külső gyakorlati élet közti egyensúlyt, akkor az amerikai képes lesz felismerni ennek létjogosultságát, és ez segíteni fog neki abban, hogy leküzdje a természettől útravalóul kapott, egyoldalú materializmusát és ahhoz igazodó gondolkodásmódját. Alapvetően arra lenne szükség, hogy Közép-Európa lakói vagy legalább egy részük azt, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány módszerként és tartalomként kínál, megfelelő módon belsőleg feldolgozzák, és életérzésükké tegyék, ahelyett, hogy életük minden területén egyszerűen átvennék a Nyugattól készen kapott, egyoldalú materializmust. Így például semmi értelme annak, ha Közép-Európa is magáévá teszi a médián keresztüli folyamatos politikai indoktrináció, a politikai események „helyes" értelmezésére vonatkozó, sajtón keresztüli, állandó, burkolt csepegtetés angol-amerikai gyakorlatát. A közép-európai embernek ehelyett alapvetően az a feladata, hogy a közügyek tekintetében is törekedjen a szociális hármas tagoltság megvalósítására. A hármas tagoltságnak ebben az esetben többek közt az lenne a szerepe, hogy össztársadalmi szinten biztosítsa a szabad szellemi életet, és az egyén ezáltal minél nagyobb önálló ítélőképességre tegyen szert ahelyett, hogy folytonosan alávetné magát - ahogy ma teszi - a hatalmi elitek által ellenőrzött média indoktrinációjának.

Ahogy az egyes amerikai embereknek a népi hovatartozásuk okán mintegy útravalóul kapott erőket maguk mögött hagyva „emancipálódniuk" kell, és le kell vetkőzniük nemzeti jellemvonásaik azon részét, amely akadályozza őket az általános emberi szintre való felemelkedésben, úgy kell a közép-európai embernek, a németnek - tekintettel arra, hogy esetében a népközösség és az individuum közötti kapcsolatot teljesen más, nagyobb mozgásteret adó erőviszonyok igazgatják - önneveléssel és intellektusának képzésével - ahogy Steiner fogalmaz - először is felküzdenie magát bensőjében a személyiségének nemzeti részéhez, és reális viszonyt kell azzal kialakítania, hogy később fel tudjon emelkedni az általános emberi szintre, és azt tudja nyújtani, ami feladatként specifikusan rá hárul.

Mennyiben lehet a fent leírt összefüggések ismeretének gyakorlati jelentősége is, például akkor, ha amerikaiak és közép-európaiak elegyednek szóba egymással? E tekintetben figyelembe kell venni, hogy az amerikai ember az életérzésének megfelelően - számára magától értetődő módon - kezdetben sokkal erősebben azonosítani fogja magát a saját országával, saját kormányával és az azokhoz kapcsolódó politikai rendszerrel, miközben az európai, főleg a kelet-európai ember sokkal kritikusabban szemléli saját kormányát. Következésképp, ha az európai egy amerikai előtt olyan szókimondóan és olyan közvetlen, nyílt kritikával beszélne az amerikai politikáról, mint azt saját országának politikája esetében szokta tenni, ezzel csak azt érné el, hogy az amerikai elutasítottnak érzi magát, és többé nem nyilvánít véleményt. Megsértődve ugyan nem lenne, de az lenne az érzése, mintha őt magát érte volna támadás. Minden olyan általánosító kritika, amely az amerikaiban az „ők úgyis mind ellenünk vannak, ellenzik a rendszerünket és az értékeinket" érzését váltja ki, csak megerősíti az amerikaiakban a természetükből fakadóan látensen meglévő, más nemzetek képviselőivel szemben táplált felsőbbrendűségi érzést. Másrészről ugyanakkor - ha egyéb ellenállásba nem ütközünk, és ennek veszélye sem áll fenn - igen könnyű az amerikaival szóba elegyedni, ha meghallgatjuk érveit és indokait, és azokhoz kapcsolódva lépésről lépésre tárjuk fel előtte saját érveinket és gondolatainkat. Sosem szabad azonban az amerikait általánosító jellegű kritika vagy a bevezetőben is említett, a szövegösszefüggésből kiragadott és már a végkövetkeztetést tartalmazó idézet célpontjává tenni. Ehelyett a hagyományos racionális gondolkodás érvelő technikájával kell közelíteni hozzá. Így adott esetben az is megértethető vele, hogy ő önmaga az áldozata tulajdonképpen annak az amerikai politikai-gazdasági rendszernek, amely bizonyos eliteket és azok érdekeit szolgálja. Ezen a módon felnyitható a szeme, és elérhető, hogy olyan dolgok hátterét kezdje el firtatni, amelyek megkérdőjelezése eleddig eszébe sem jutott. A döntő az, hogy bármit szemlélünk, mindig tudatosan tegyünk különbséget az egyes amerikai ember és a jelenlegi amerikai berendezkedés, ill. politika között.

Az amerikai birodalom

A lényeg az, hogy az egyes amerikai embereknek önmaguknak kell megkérdőjelezniük azt, ami ma a hivatalos Amerikaként a világ színe elé lép, és önmaguknak kell belső késztetésből fakadóan tudatszerűen az ellen munkálkodniuk, ami manapság - megfelelő kül- és belpolitikai következményekkel - globális hegemóniára törekvő birodalomként viselkedik. Az „amerikai birodalom" kifejezés itt az amerikai elit köreiből irányított, illegális háborúkra (Irak több tízezer halottal járó megszállására), a polgárjogoknak a Hazafias Törvény („patriot act") általi, Egyesült Államokbeli korlátozására és az emberi jogok tiszteletben tartásának hiányára utal (gondoljunk csak az amerikai titkosszolgálatok világszerte mindenütt végrehajtott emberrablásaira és a kínzás tilalmának arra a megkerülésére, amit foglyoknak a kínzást mai is gyakorló államoknak való kiszolgáltatása jelent, vagy gondoljunk a terrorizmussal gyanúsítottak emberhez nem méltó fogva tartására a guan-tanamoi fogolytáborban). Mint arra Jean Ziegler, genfi szociológiaprofesszor és az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának az élelemhez való jogért felelős raportőre is utalt, az emberi jogok fent említett sorozatos megsértésének esetében nem átmeneti jelenségről, a Bush-adminisztráció által elkövetett egyszerű „stílustörésről" van szó, hanem a nemzetközi jogi normák szisztematikus leépítéséről és „az emberiség alapvető vívmányainak" lerombolásáról. Az európai államok, ill. azok kormányai pedig többé-kevésbé hallgatólagosan hagyják magukat bevonni a nemzetközi jog erodálásába. Ezt a közreműködési hajlandóságot például az teszi világossá, hogy - mint az nemrég nyilvánosságra került - az amerikai titkosszolgálatoknak lehetőségük volt arra, hogy fogolyszállításaikat európai országokon át bonyolítsák le. Ehelyütt azt is hangsúlyoznunk kell, hogy 2001. szeptember 11. eseményeit nem lehet az amerikai hatalmi elit által folytatott politikát igazoló okként kezelni. Ezek az események csak eszközként szolgálnak arra, hogy a már őket megelőzően is körvonalazódni kezdődő, hegemóniára törekvő politikát tovább erősítsék.

Az erősebb jogát fitogtató politika (az Egyesült Államok kormánya manapság például jogot formál arra, hogy úgynevezett megelőző háborúkat folytasson, amelyek doktrínáját Bush 2002. 02. 04-én fektette le) sem céljaiban, sem pedig tartalmában nem felel meg az általános emberi kívánalmaknak, hanem alapvetően olyan politika, amelyet elitcsoportok folytatnak saját népük bizonyos erősségeinek kihasználásával. Az amerikai gondolkodásmód szellemének működését jól jellemzi az a jelenség, hogy ha az említett csoportok bedobnak bizonyos propagandafogalmakat, pl. a terrorizmus elleni harc („war on terror") fogalmát az amerikai politikai köztudatba, akkor e fogalmak hihetetlen erővel fejtik ki hatásukat az emberek tudatában, és pontosan meghatározott irányba terelik a gondolkodásukat. Mindennek célja tartalmilag nem más, mint egy elit hatalmi politikájának ideológiai szépítése az „igazságos háború" propagandaszólamával, az amerikai nyilvánosság felesketése a háborús kurzusra megfelelő hangulatkeltéssel és a konfliktus okait, valamint a mindenkori amerikai külpolitika ezzel ösz-szefüggő, tényleges célkitűzéseit firtató mindennemű vita lehetőség szerinti megakadályozása. Ennek elérésére bedobnak a köztudatba egy jelszót, amelynek aztán mindent alá kell rendelni. A „terrorizmus elleni harc" meghirdetésekor éppen az volt oly hihetetlen, hogy mind időben, mind földrajzilag, mind pedig eszközeiben korlátok nélküli harcról beszéltek. E politika megfékezéséhez nemcsak az szükséges, hogy az európai államok megfelelő módon kifejezésre juttassák álláspontjukat, hanem éppenséggel az is, hogy az Egyesült Államokban élő értelmiségiek maguk is alapjaiban megkérdőjelezzék ezt a háborút, és megfelelő felvilágosító munkát folytassanak a saját amerikai nyilvánosságuk előtt. Azok az amerikai hatalmi elitek ugyanis, amelyek igazságtalan módon meghatározzák a világ Amerikáról alkotott mai képét, semmitől sem félnek jobban, mint attól, hogy politikájukat éppen saját országukban teszik minőségi kritika vagy felvilágosító munka célpontjává. Éppen ezért roppant fontos például, hogy a 2001. szeptember 11. eseményeiről szóló hivatalos magyarázat európai és amerikai kritikusai párbeszédet folytassanak egymással, de nemcsak azért, hogy megosszák egymással információikat és gondolataikat, hanem azért is, hogy kölcsönösen támogassák egymást. Mivel egyre inkább az fenyeget, hogy az európai államok az USA csatlósállamaivá válnak, ezért lényeges, hogy itt Európában is hivatkozni tudjunk a 2001. szeptember 11-i terrortámadás körüli folyamatok hivatalos magyarázatának neves amerikai kritikusaira. Ugyanilyen fontos, hogy ezeknek a saját országukban elszigetelni kívánt amerikai kritikusoknak megmutassuk, hogy fáradozásaikat külföldön is komolyan veszik. Az Egyesült Államok hangadó körei által a világnak parancsba adott viszállyal, a „civilizációk harcával" szembe kell helyezni az emberek közötti párbeszédet.

A mai gazdaságban jelen lévő amerikai példa

A politikai élethez hasonlóan a gazdasági-üzleti életben is gyakran előfordul, hogy a közép-európai ember hagyja magát befolyásolni az amerikai magabiztos fellépése által, és megpróbálja buzgón leutánozni őt. Ennek során gyakran túl kevéssé tudatosul benne, hogy az amerikai cselekedeteit teljesen más életérzés vezérli, épphogy nemzeti sajátságai teljesen máshogy determinálják őt, mint az átlagos közép-európait. Ez például abban is megmutatkozik, hogy a közép-európaiak nem egyszer hagyják, hogy elvakítsák őket az amerikai menedzserek és üzleti partnerek által tett, sikerre vonatkozó ígéretek. Általánosságban is megállapítható, hogy a közgazdaságtan teljes elmélete és gyakorlata egyre inkább az amerikai mintát tekinti iránytűnek. Az Egyesült Államokban mára már csúcsra járatják a hozamoptimalizálást középpontba állító gazdálkodást. Sikeres vállalkozásnak csak az minősül, amely folyamatosan megfelelő nyereségnövekedést mutat ki. Ez azt is jelenti, hogy a vállalattal és annak dolgozóival szemben azt az elvárást támasztják, hogy folyamatosan növelje teljesítményét, ill. hatékonyságát . A dolgozó népesség széles köreire gyakorolt, ez irányú nyomás és az ezzel kapcsolatos hatalomgyakorlás természetesen hatással van az egész társadalomra. Ez az elvont alapelveket követő, érdekcsoportok által uralt gazdaság ugyanis az embert a gazdálkodás tárgyává teszi. A közép-európai embernek ugyanakkor nem lehet feladata, hogy a gazdálkodásnak ezt a módját és az ahhoz szükségszerűen párosuló amerikai életmintát naivan és buzgón lemásolja. A korlátlan termelésnövelésre és nyereségoptimalizálásra összpontosító gazdasági berendezkedés helyett a közép-európai embernek a hármas tagolású társadalmi rend keretében társulásokon alapuló, a tényleges szükségletekhez igazodó gazdálkodási módot kell kifejlesztenie.

Összefoglalás

Összefoglalásként elmondható, hogy a középeurópai embernek tudatosítania kell magában saját feladatát. Ha nem foglalkozik „önmaga népi sajátságainak felismerésével", saját tulajdonképpeni alapjaival, akkor más nemzetek képviselőinek tulajdonságait sem fogja tudni megítélni, és orientáció nélkül marad. Ezt az orientációt, a saját álláspontját ugyanakkor először ki kell alakítania intellektusa képzésével. Az amerikai ember számára más út van kijelölve: népi sajátságai közé tartozik, hogy már kezdetektől fogva rendelkezik bizonyos orientációval. Mivel tehát egy már meglévő dologból indul ki, ezért az ő feladata az, hogy a népi sajátságaiban rejlő erők közül - autonómiára és belső erőre szert téve - elfojtsa azokat, amelyek akadályozzák általános emberi szintre való felemelkedését, egyoldalúan túl erősen a külsőségekre és anyagiakra összpontosító életet, az anyagias életszemléletet kényszerítik rá, és gondolkodását előre meghatározott konformizmus pályájára állítják. Mindebben eszmei segítséget kaphatna azáltal, ha Közép-Európából az antropozófiai irányultságú szellemtudomány megfelelő befogadásának és a gyakorlati élethez igazodó használatának példája kellő fényerővel mutatná meg neki azt, hogy lehetséges az életnek egy másik, átfogóbb szemlélete is.

Fordította: Benedicty Gergely

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Még egyszer az idei márciusról

Ezt az írást a szélesebb nyilvánosságnak szántam, de - noha rendszeresen publikáló barátom javasolta - nem tartotta közlésre alkalmasnak sem a Magyar Hírlap, sem a Heti Válasz. Maradt tehát a Szabad Gondolat.

Egy ma cseppet sem ritka, szürreális történetre irányítanám az Olvasó figyelmét, mely példaértékűen jellemzi azt a szellemi és fizikai háborút, mely Magyarország és Közép-Európa ellen zajlik napjainkban.

Március 15-én a rendőrség elfogta Budaházy Györgyöt. A rendőrök diadalittasan közölték a hírt, miközben a média látható élvezettel, izgalmas akciófilmként tálalva az újra fellángolt zavargások képeit adta, majd másnap autósüldözéses bulváreseményként tálalta Budaházy házi őrizetbe szállítását.

Ki ez a Budaházy György és mivel vádolják?

Budaházy egyszerű lélek. Amit gondol, azt teszi. Önmagát nemes egyszerűséggel hazafiként határozza meg. 2002 tavaszán sokakkal együtt úgy érezte, választási csalás történt, ezért néhány barátjával együtt keresztbeállt az Erzsébet-hídon. Elérte azt, amit máshogy nem tudott: az emberek és a média figyelme ráirányult, fő célját - az újraszámlálást - mégsem érte el. Vajon mi történhetett volna egy újraszámláláskor? Nem tudtuk meg, a magyar demokrácia nem bírta el ezt a kísérletet. Budaházy nem antiszemita, ilyen kijelentést nem is tudtak idézni tőle soha. A mainstream média mindennapos gúnyt űz az ilyenekből: tarsolylemezes övtáskát hord, magyarnak vallja magát, turul, rögmagyar, árpádsávos, nyilas, „lelki tréningre" szólít fel, satöbbi. Budaházy a légynek sem árt. O egy lúzer.

Ma Magyarországon a média angolszász mintára a polgárokat felosztja „sikeresekre" és lú-zerekre (vesztesekre). A lúzereknek nincs hol hallatni a hangjukat. A média hatékonyan szűr, a szociálisan érzékeny elit őket nem kérdezi. A lúzer mit tehet, ha bekerítették? Kimegy az utcára, a Kossuth térre. A baj csak az, hogy gondolatok nélkül. Ez aztán jó alap a gúnyolódásra.

Hogyan bánik a hatalom Budaházyval? Bűnözőnek, terroristának tekinti. Körözést ad ki ellene. Úgy tesz, mintha veszélyes ember lenne, a rendőrség fél év alatt sem tudja elfogni. Aztán egyszercsak jól időzítve mégis. Ha nem lenne, kitalálnák.

2006 szeptemberében a Szabadság téri szovjet emlékmű oldaláról lefeszítette a domborművet.

Na és? - mondhatnánk Horn Gyulával. Mi történt itt valójában?

A Szabadság téren valaha állt egy országzászló, mely a trianoni tragédiára emlékeztetett, ezt a szovjet csapatok leromboltatták, és helyére állították az emlékművet, tetején az önkényuralmi jelképpel. Az országzászlót miért éppen oda állították, miért lett a tér neve: Szabadság? Mert ott, azon a helyen állt a gyűlölt Neugebaude, az Újépület, melynek udvarán végeztette ki Haynau gróf Batthyány Lajost, talán épp a szovjet emlékmű helyén. Az, hogy 2007-ben Batthyány-emlékév van, és a mártír miniszterelnök óriásposzterével tele van a város, természetesen nem probléma.

A szimbólumok fontos dolgok. Róma a leigázott népek kultuszainak szimbólumait egyetlen épületbe - a Pantheonba - hordatta, így demonstrálta totális uralmát, mely a külső leigázáson túl a szellemre, a lélekre, a kultuszra is kiterjedt. A magyar haza szimbólumát kellett itt semlegesíteni és egyúttal demonstrálni, ki is a főnök. A városban másutt is volt emlékmű, például a Gellért-téren. A műegyetemistáknak így módjuk volt minden reggel leköpni az emlékmű talapzatát - a magyarok nem az orosz kiskatonákat akarták meggyalázni; jól tudjuk, mi történt '56-ban a magyarok mellé állt oroszokkal. Onnan mégis elkerült az emlékmű, a holtakat katonai temetőbe vitték, méltó módon. A Szabadság tér maradt. És maradtak a lú-zerek, akiknek ez nem tetszik, nem értik az érzékeny magyarázatokat, ők nem túlműveltek, nekik ez magas. Odamennek és a kordonon túlról fá-radtolajas üveget vágnak hozzá leigázásuk szimbólumához; kicsi, házilag barkácsolt országzászlót állítanak oda, ahonnan egyelőre nem zavarják el őket - szegény bolondokat.

A Véleményformálók, a Főpolgármester mögé állva, teljes vértezetben - és esernyőben - ítélnek. Ítéletük lesújt a lúzerekre, akik mit sem értenek a modernizációból, csak azt látják, hogy egyre rosz-szabb az életük. A Nagyok populizmust kiáltanak az elit, a felvilágosultak nevében, a tudatlanság ellen. Forradalmi romantikának, korszerűtlen, sérelmi politizálásnak denunciálják érzéseiket, és kifejezni sem hagyják őket.

Budaházy egyszerű elme. Egy Szabadság nevű téren ne legyen szovjet emlékmű - mondta. Odament és leverte az emlékmű oldaláról a domborművet és a feliratot. Sajnos a tetejére nem tudott felmászni, hogy a vörös csillagot leverje. Nem vitt létrát magával.

A Szabad Gondolat 9/4. számában közölte az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából a Műcsarnokban nyílt fotókiállítás egyik képét: a fotón egy szabadságharcos a Szabadság téri szovjet emlékmű tetejéről levert vörös csillag helyére kitűzi a magyar zászlót. Ez a tett - a szabadságharcosé - azonos értékű volt a Sztálin-szobor ledöntésével. És most is az. Budaházy sem akart többet, ez sem sikerült teljesen. Most rongálás a vád. A hatalom több milliós kárt emleget, Budaházy ügyvédje olcsó alkudozásba kezdett: „a kár nem több ötvenezer forintnál, így megúszhatja szabálysértéssel". A helyzet szürrealitását nehéz lenne fokozni, de miért ne? Ha lúd, legyen kövér! Kapjon súlyos börtönbüntetést, hogy megemlegesse, és azok is, akik megpróbálnák még egyszer. De legyünk konzekvensek, vegyük elő az összes öreg '56-ost és állítsuk bíróság elé rongálásért, garázdaságért, kobozzuk el vagyonukat is, példát statuálva. Ez lenne a korrekt viselkedés, de ehhez a helytartó hatalom nem elég őszinte és bátor. Az önleleplezés veszélyével járó, „korrekt" viselkedés helyett más módszert választottak: terroristává növesztik Budaházyt, akit ki kell közösíteni, meg kell bélyegezni. Államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolják - ismerős a szöveg -, de fura módon megelégszenek a házi őrizettel. Hőst gyártanak belőle, provokátorokkal felturbózzák a történetet, hogy aztán kukák boruljanak, tüzek gyúljanak, és oda lehessen csapni.

Eddig a szürreális történet. Ma ő lenne az egyetlen, igaz szabadságharcos?

Emlékeztetném azonban az Olvasót egy valódi terrorista-történetre, mely - összevetve a fentivel mégis elgondolkodtató és aktuális: a Baader-Meinhof bandáéra. A levert '68-as diáklázadások vadhajtásaként léptek színre ők, kezdetben kerülve az erőszakot.

Az akkori baloldali értelmiség néhány ismert alakja - Heinrich Böll, Günther Grass, Jean-Paul Sartre, Otto Schilly, Rudi Dutschke - a banda elfogásakor fel merte tenni a kérdést: miért akarja a bulvársajtóval összefonódott hatalom démonizálni őket, példát statuálni, miközben fű alatt volt nácikat engednek szabadon? Ok nem értettek egyet a terroristák szándékaival - elhatárolódtak, ha úgy tetszik -, de okaikra - mint igazi demokraták - kíváncsiak voltak.

Érdemes újraolvasni a baloldali és katolikus Böll magyarul is olvasható írását: „Kegyelmet akar-e Ulrike Meinhof, vagy törvényes eljárást?"

Érdemes lenne feltenni ma Böll eretnek kérdését, kicsit átigazítva: miért akarják démonizálni Budaházyt, miért akarnak példát statuálni általa, miközben a médiaelit asszisztálásával átmentett kommunisták, kisstílű brókerek és simlis bankárok ússzák meg a felelősségrevonást?

A figyelmeztető szavak - akkor, ott - süket fülekre találtak. A terroristák először önvédelemből öltek, majd felvállalták az erőszakot, a helyzet eszkalálódott, tragikus fejlemények következtek. A börtönben gyanús körülmények közt csoportos öngyilkosságot elkövető Baader-Meinhof ős-sejtet a radikális RAF újabb generációi követték, egyre abszurdabb célokkal. Az eredmény a rendőri erőszak, a hatalom megerősödése lett.

Az akkori történésekről itthon nemigen esik szó, pedig lenne aktualitása. Mi a magunk szeny-nyesét sem mostuk ki, a másokéval miért is foglalkoznánk? „A mások élete" c. díjnyertes német filmet, mely a Stasi ügyeiről szól, ma nem forgathatták volna le Magyarországon. Ilyen történetek - ha kissé leegyszerűsített módon fogalmazták is meg - csak olyan országban születnek, ahol a bűnt többé-kevésbé követte bűnhődés. Ahol a főszereplő színházi rendező, mikor a mai Németországban összetalálkozik az egykori NDK-s miniszterrel, ezt mondhatja: „Hihetetlen, hogy ilyen emberek vezették ezt az országot." Valóban, hihetetlen, hogy ilyen emberek vezetik ezt a (Magyar)országot, még mindig. Tévedés lenne mindazonáltal irigykedni a mai németekre.

A '70-es évek Németországáról született egykét írás a magyar sajtóban is, a napokban szabadon engedett egykori RAF-aktivista ürügyén, tanulságos, milyen súllyal. A Heti Válaszban Stefan Lázár felszínes elemzése összemossa Baader-Meinhofékat a RAF-fal, akiktől maga Baader határolódott el halála előtt; kész ténynek veszi a hivatalos öngyilkosság-teóriát, ami ma is foglalkoztatja a németajkú közvéleményt (a szuperbörtönben pisztollyal tarkónlőtt Baader, stb.). Bécsben március-áprilisban fotokiállítás látható az akkori német terroristák és a rendőrség áldozatairól, vetítésekkel, elfogulatlanul, pódiumvitákkal, többek közt Margarethe von Trottával, az itt is bemutatott Ólomidő c. film rendezőjével, vagy Ulrike Meinhof lányával, aki ma - anyja nyomdokát járva - szintén újságíró. E cikkek jelenléte a hazai sajtóban - beleértve a Figyelő azonos témájú, részletesebb írását - nem több egzotikumnál.

Az áthallás pedig a '70-es évek Németországa és a mai Magyarország közt kínos. A korabeli Németország közvéleménye lassan telítődött a politikai osztály retorikájával, és rövidesen színre léptek a Zöldek - köztük Böll, Beuys, Dutschke -, akik párbeszédet kezdtek az eliten kívül rekedt néppel, és bázisdemokráciát követeltek a látszatdemokrácia helyett.

Ma az önjelölt elit és médiájának zaja elnyomja a zöldek és civilek hangját. A választásokon nem sikerült a monolitikus politikai osztály szögesdróttal elkerített térfelére bejutniuk.

Most démonokat gyártanak, miközben épül a mindennapi fasizmus. A rádióban március 15-e után leckéztetik az embereket: „a lakosság lassan tanulja, hogyan is kell helyesen demonstrálni", miközben a város szent helyei műveleti területté váltak, a rendőrség pedig csak annyit tanult a törvények alkalmazásából, amennyire a civilek rá tudták kényszeríteni. A hatalom a repülő tojásokat az ünnep megzavarásának, a hangerősítővel sem elnyomható füttykoncertet adó népet törpe kisebbségnek nevezi.

De ugyanezt teszi az utcára kerülő emberekkel, az egészségüggyel, a diákokkal, a hazai vállalkozókkal, a tönkretett gazdákkal, és „traktorral behajtani tilos" táblákkal teszi nevetségessé magát.

A méltatlan lét kitermeli terroristáit, akik nem lesznek szelídek, mint Budaházy. Majd jönnek a vadak, ha nem, a hatalom gondoskodik róla, hogy jöjjenek, hogy vissza lehessen vágni, legyen végre „nyugalom" és a politika költözzön vissza az elit parlamenti falai közé.

A tét a figyelem elterelése arról, ami az országban zajlik. Egy újabb, ezúttal globális társadalmi kísérlet folytatása.

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Putyin, Orbán és a gáz

A magyar politikai élet kabarészínpadán zajló verbális golyózápor közepette érdemes a folyamatokat szenvtelenül megfigyelve néhány megállapítást tenni időről-időre. A napi események és az in-formációözön közepette nehéz kihalászni a lényeges eseményeket, melyek sorsunk és jövőnk alakítása szempontjából figyelmet érdemelnek. Márpedig Putyin elnök megnyilatkozásai és annak visszhangjai ilyenek.

Putyin ez év márciusában a 43. Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elmondott beszéde máig ható vihart kavart. A hazai sajtó, mint felháborító, a hidegháborút felidéző beszédet emlegeti. Olvassuk csak végig a „Kommentár nélkül" c. rovatunkban közölt beszédet. Putyin egyenesen és tisztességesen fogalmaz. Igazságokat mond, szemben az őt bírálók hadával, élén Bush-sal.

Magyar vélemények

Március 15-én a Fidesz ünnepi nagygyűlésén Orbán Viktor azzal támadta Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, hogy újra lepaktál az orosz medvével, ezáltal szembefordul Európával és a rendszerváltás eredményeivel. A beszéd frontális támadást intézett Putyin ellen. Az ürügy az orosz Kék Áramlat gázvezeték melletti magyar szerepvállalás, szemben az EU Nabucco vezetéktervével.

Áprilisban Dávid Ibolya MDF-elnök hivatalos látogatást tett az USA-ban, többek közt Zbigniew Brzezinski, az amerikai háttér-diplomácia egyik fő tényezője is fogadta. Brzezinski figyelmeztette Dávid Ibolyát „a populizmus és demagógia veszélyeire". A kódolt üzenet tartalma: az USA bizonyos feltételekkel szívesebben látná az MDF-et egy kormányváltás esetén vezető erőként, mint a FIDESZt. A „populizmus" vádjával azokat illetik manapság, akik megnyilatkozásaikkal legalábbis utalnak az általuk névleg képviselt választók akaratára és így szemben állnak az önállósult politikai elit akaratával. Az „elit" kifejezés mára létjogot nyert világszerte, így nálunk is, de eredete elfelejtődik. Az angolszász politika működési elvét mutatja az elit és a vezetett tömeg sémája, melynek eredete egy elavult arisztokratikus impulzus, ahol a parlamenti színjátékot a háttér-diplomácia és a páholyok irányítják. Az elit ma már nyíltan vallja, hogy nem a választók akaratát képviseli, hanem „modernizálni" akar, vezetni az „éretlen" tömeget, akit maga tart a médián keresztül tudati kontroll alatt.

Ebben az erőtérben érdemes megvizsgálni, kit és miért illetnek a populizmus vádjával - most Putyin és Orbán a célpont. Mi történik itt? Mi lehet ma Magyarország kívánatos viszonya Oroszországgal?

A kérdés megválaszolásához először több kapcsolódó kérdést kell megválaszolnunk.

Az energiakérdés

Hátba döfi-e Magyarország az EU energiapolitikáját a Kék Áramlathoz való kapcsolódással? Jó-e ez nekünk, vagy jobb lenne a Nabucco?

Az alapkérdés: kell-e földgáz Magyarországnak? Sajnos, igen. Ennek egyik oka az, hogy a hazai gázkészletek nem elegendőek. A kitermelt mennyiség ugyan talán még ma is fedezi a lakossági igényeket, de a növekvő igényeket már nem, és a teljes igényt semmiképp. A nemrég felfedezett makói gázmező kitermelésére még éveket kell várni, addig az ország ellátásbiztonságát fedezni kell. Erre több megoldás lenne, elsősorban a gázimport biztosítása, kockázatmentesen - hogy Ukrajna, Románia, vagy más ne csapolhassa meg a vezetéket. Erre mindkét nyomvonal megoldást ad. A biztonság fokozását jelentené egy stratégiai gáztározó építése itthon, melyre a kormány 1000 Mrd Ft-ot szán. Ez a mai monopolhelyzetű ellátórendszerek - és az ő érdekeiket szem előtt tartó politika - szempontjából ésszerű megoldás. Azt senki sem vizsgálta, hogy egy ekkora összegből a hazai teljes lakótelep-állomány hőenergia- és ezáltal gázfogyasztását az egyötödére (!) lehetne csökkenteni, ami az ellátásbiztonságot csak közvetve növeli ugyan, viszont számos más előnye lenne - elsősorban az érintett fogyasztók oldalán, de az ő érdekeiket néhány civil szervezeten kívül nem képviseli senki.

A gázimport másik fő oka a magyar megújuló energiapolitika teljes hiánya. Ausztria földgázhálózata messze elmarad Magyarországétól, de nem a fejletlenség miatt. A pénzt ők megújulókra költik már 15-20 éve. Az osztrák falvakba nem engedik be a földgázt ingyen sem, mert a saját erdőből kitermelt fából, helyi tulajdonban épült biosolar fűtőművekkel fedezik igényeiket, fenntartható módon. A burgenlandi falvak, de például Güssing városa is (régi nevén Németújvár, volt Batthyány-birtok) ma energetikailag autonóm. Magyarország energetikai importfüggősége eközben mintegy 10 év alatt 70-ről 87 %-ra kúszott fel, és tovább nő. Az EU az 50 % feletti importot veszélyesnek ítéli. Ugyan ma mindenki a meg-újulókról beszél, de a szándékok komolyságát mindennél beszédesebben illusztrálja, hogy az idén a lakossági megújuló energiaforrások és hőszigetelés támogatására 2 Mrd Ft a pályázható összeg. Érdeklődés pedig volna rá, mert ha a keretösszeget valamennyi pályázó közt egyenlően osztanánk el, akkor mindenkire 5000 Ft jutna. Ha ebben az ütemben támogatnák továbbra is a témát, akkor 197 év múlva érnénk el oda, hogy a lakásállomány egésze mindössze 30 % energia-megtakarítást mutathatna fel. Érdemes összevetni ezeket az összegeket néhány mai nagy állami beruházással (Kőröshegyi völgyhíd, Hankook, 4-es metró, kormányzati negyed, stb.). A hazai energetikát éppúgy, mint a gazdaság egészét monopolhelyzetű multik és hazai oligarchák uralják (pl. az áramimport cca. 80 %-át Kapolyi cégcsoportja), a decentralizáció és hazai tulajdon szerepe periférikus. Jó példa erre a villámgyorsan megalakult Magyar Bioetanol Szövetség, melyben - több multi közt - ott van a Monsanto, a génmódosított vetőmagvak és totális gyomirtók legnagyobb gyártója. Ok a zöld zászló árnyékában energetikai célú nagyüzemi, génmódosított növénytermesztést akarnak megvalósítani, ezzel a magyar gazdákat, a vidéket, a nemzetgazdaságot és a természetet egyaránt továbbsodorva a szakadék felé.

Tehát kell a gáz, még akkor is, ha csoda folytán hirtelen lenne egy radikális politikai váltás, és előállna egy a helyi érdeket és az ökológiai egyensúlyt szolgáló energiapolitika, mivel ennek a végrehajtásához is évtizedek kellenek.

Ha tehát kell, melyiket válasszuk?

A Nabucco iráni gázt szállítana, Magyarországon keresztül Európába.

A Kék Áramlat Ukrajna kikerülésével szállítaná az orosz gázt a Kaszpi-tengertől Törökországon, Bulgárián, Románián és szintén Magyarországon át Bécsig.

A magyar kormány mindkét vezeték építését támogatja, azonban nyugati lapvélemények szerint ezzel megtorpedózza a Nabucco-tervet, mely függetlenedni akar az orosz gáztól. A vélemények mögött csak nyomásgyakorlást feltételezhetünk, mert Magyarország egyik projektet sem akadályozhatná meg, és mivel mindkettőből profitálhatna, érdekében sem áll. Amellett Németország is építi a saját gázvezetékét a Balti-tenger alatt az oroszokhoz, kikerülve Lengyelországot és Ukrajnát, azonban őket senki nem feddi meg ezért. A feddés fő oka: nehogy Magyarország túlzottan összebarátkozzon az oroszokkal, akik viszont nagyon jó néven veszik a magyar közeledést, összevetve a volt szovjet érdekszférába tartozó többi országgal, ahol a NATO pozíciókat nyer, és rakétákat telepít, nyilvánvalóan Oroszország (és Kína) ellen.

A hadászati kérdés

Az amerikai doktrína nem titkolt célja Oroszország fékentartása és amerikai gazdasági befolyás alá vonása. A jól ismert Huntington-féle térképen Oroszország az Uralig Euroamerika része.

A '89-es változások a szovjet birodalom és a Varsói Szerződés felbomlását hozták. Ezzel együtt kellett volna járjon a NATO feloszlatása és Európa semlegessé válása is, de ezt az amerikaiak nem akarták. Helyette először a „békepartnerség" álcája alatt, majd a NATO-ba való beléptetéssel terjesztették ki befolyásukat a volt szocialista országok zömére. Alig 15 éve szerelték le a szovjet atomrakétákat ezekben az országokban - nálunk is -, a NATO újra rakétákat telepít Csehországba és Lengyelországba. Érthető reakció erre Putyin beszéde.

Oroszország sakkbantartása mellett a további cél Kína. Az amerikai űrfegyverkezés bevallott célja annak elérése, hogy „megelőző" nukleáris csapást mérhessen Oroszországra és Kínára, két utolsó komoly konkurensére. Ezzel ténylegesen megvalósulna a Putyin által említett egypólusú világrend.

Kicsoda Vlagyimir Putyin?

A napokban temették el Jelcint, aki az amerikai politika helyi végrehajtója volt 1999-ig, Putyin színrelépéséig. A volt KGB-főnökről a média a régi nómenklatúra visszatérő alakjának rémképét festette fel, s hosszú ideig úgy tűnt, ez meg is felel a Nyugatnak. Putyin azonban váratlan és önálló lépésekkel állt elő, ezzel kivívta a nyugati média ellenszenvét. Először Schrőder német kancellárral kiépített jó viszonya nyomán érte a sajtó támadása, melyben szerepet játszott Schrődernek néhány, az amerikai politikára tett halvány bíráló megjegyzése. Ekkor feltűnhetett sokunknak, milyen érzékenyen reagál Amerika egy német-orosz közeledésre, melynek ráadásul valamennyi európai számára elfogadható szellemimorális alapja van.

A következő lépés az oligarchák hatalmának megtörése volt. Hodorkovszkijt, a Jukosz olajvállalat elnökét Putyin lecsukatta. Hodorkovszkij egyes források szerint az amerikai Enron-botrányban - melynek fő felelősei börtönben ülnek - sikkasztott összeg hússzorosát tette zsebre. Az érdekeltségeket az orosz állam visszavette, többek közt a Gazprom is orosz állami vállalat. Ezzel a lépésével végképp kiváltotta a Nyugat ellenszenvét, miközben a szegénységbe taszított orosz nép körében népszerűsége egyre nő. Szobrot is állítottak tiszteletére, melyen orosz népviseletben ábrázolják. Az amerikai kormány hallgatott a kommunistából amerikabarát liberálissá vált Jelcin csecsenföldi öldökléséről és hallgatott Putyin csecsenföldi hadjáratáról, amikor még - egészen Hodorkovszkij lecsukásáig - a "terror elleni háborúban" partnernek tekintették. Az oroszok magukat Csecsenföldön nem tekintik külföldi megszálló hadsereg tagjainak. Ennek alapja az, hogy a Kaszpi-ten-geri olajhoz Csecsenföldön át vezet az út. Amikor még nem volt az olajnak szerepe, az orosz cár is stratégiai fontosságúnak tartotta a csecsen hágók ellenőrzését. Míg Afganisztánról - mely „csak" hadászati szempontból volt jelentős - kénytelenek voltak az oroszok lemondani, ezzel az amerikaiak rögtön át is vették a terepet, ameddig olaj lesz, a csecsenek nem lesznek függetlenek.

2000: Putyin „pálfordulása"

Szolzsenyicin 2000 szeptemberében adott interjút a Vesztyi esti adásának, amelyet követően a Rosszijszkaja Gazjeta kifejezte a liberálisok aggodalmát, amely szerint "Putyin, Szolzsenyicin és az állambiztonságiak szövetsége válhat a domináns erővé. Ebben az esetben Kaszjanovnak, Volosinnak, Csubajsznak és Abramovicsnak¹ nem maradna más választásuk, mint hogy egyesüljenek, és szervezetten álljanak ellen az elnöknek, aki véleményük szerint veszélyes irányba sodródik". Erre figyelmeztetett Anatolij Csubajsz, az Egyesült Energiarendszerek egykori feje 2000. október 31-én, akit idéz az amerikai neokonzervatívok által kiadott The Jamestown Foundation 6. kötetének 10. száma: "Csubajsz csapatának legsúlyosabb aggodalma, hogy Szolzsenyicin Putyin spirituális mentorává válik és 'nem időszerű gondolatokat' ültet el fejébe. Ha Szolzsenyicinnak az orosz reformok eredményeiről vallott nézetei valóban egybefüggenek Putyinéval és ha az elnök a tiszteletreméltó író ajánlásait nem rest magáévá tenni, akkor a privatizátoroknak nem igen lehet bizodalmuk a politikai kilátásokban." Mert Szolzsenyicinnek az a véleménye, hogy „a privatizációs folyamat svindli volt és a csalóknak a börtönben a helyük". 2005 júniusában csecsen terroristák csaptak le Beszlánra. Ez volt az oroszok szeptember 11-e. Szolzsenyicin ekkor törte meg hosszú csendjét és megjelent a Rosszija (2-es) televízió-csatornán, ahol interjújában ezeket a súlyos szavakat mondta: "Egy narancsforradalom törhet ki, ha a nyilvánosság és a hatóságok közötti feszültség kicsap és pénz áramlik az ellenzékhez". Szolzsenyicin figyelmeztetett arra, hogy vigyázni kell, mert az amerikaiak rendszerváltási célból pénzelhetik az ellenzéket. Mint ahogyan azt megtették Grúziában, Ukrajnában és Kirgizisztánban. És amit ma nyíltan megtesznek az ultraliberális Gerri Kaszparov és szervezete pénzelésével. E pénzek egyébként akkor kezdtek igazán ömleni, amikor Hodorkovszkijt szibériai börtönébe zárták. Szolzsenyicin védelmébe vette Putyint, mert tudja azt, hogy Csecsenföldön a radikális iszlamisták közép-ázsiai kalifátust akarnak teremteni, akiket a totális neokonokból álló Amerikai Bizottság a Csecsenföldi Békéért szervezet támogatott. Ma a nyugati sajtó Kaszparov ellenzéki tüntetéseinek rendőrökkel való szétveréséért neheztel, az emberi jogokra hivatkozva. A tavalyi budapesti ősz természetesen nem szúr szemet nekik.

(...) A világon senki sem érzi biztonságban magát. Szeretném az utóbbiakat hangsúlyozni: Senki sem érzi biztonságban magát! Egyértelmű, hogy senki sem érzi úgy, hogy a nemzetközi jog szilárd védelmet biztosít számára. Ez természetesen fegyverkezési versenyt szül, és elkerülhetetlenül arra ösztönöz számos országot, hogy tömegpusztító fegyverekre tegyen szert. Mindemellett olyan globális veszélyek jelentek meg, mint például a terrorizmus.

(...) Kína és India együttes GDP-je mára meghaladta az Egyesült Államokét. Hasonló a helyzet a BRIC-államok, vagyis Brazília, Oroszország, India és Kína esetében, amelyek egyesített nemzeti összterméke meghaladja az Európai Unióét. A szakemberek véleménye szerint ez a gazdasági rés csak növekedni fog a jövőben. Nincs kétség afelől, hogy a globális gazdaság növekedése során kialakult új, jelentős gazdasági hatalommal bíró központok elkerülhetetlen politikai befolyásra fognak szert tenni. Ez azonban csak tovább erősíti a többpólusú világ kialakulását. A multilaterális diplomácia szerepe így egyre fontosabbá válik. A politikában szükség van a nyitottságra, áttekinthetőségre és kiszámíthatóságra ahhoz, hogy a katonai erők csak kivételes esetekben, nagy körültekintéssel kerülhessenek bevetésre.

(...) Napjainkban egy ellentmondásos tendenciának vagyunk tanúi. Azt látjuk, hogy egyes országok, melyek tiltják a halálbüntetést, még gyilkosok és veszélyes bűnözők esetében is, részt vesznek olyan katonai hadműveletekben, melyek nehezen nevezhetők legitimnek, s amelyekben civilek százai és ezrei vesztik életüket.

(...) Meggyőződésem, hogy az ENSZ az egyetlen, amely rendelkezhet a katonai erők bevetéséről, de ez is kizárólag a legvégső esetben. (.) A katonai erők bevetése csak akkor tekinthető legitimnek, ha a döntést az ENSZ hozta meg. (.) Ha az ENSZ valóban képes lesz egyesíteni a nemzetközi közösséget, és valóban képes lesz reagálni a világ különböző országaiban zajló eseményekre, illetve hajlandóak leszünk komolyan venni a nemzetközi jog szerepét, akkor a jelenlegi helyzet megváltozhat. Máskülönben zsákutcában kötünk ki, és a komoly hibák száma idővel megsokszorozódik.

(...) Kiemelt feladatunk, hogy megszilárdítsuk a fegyverzet leszerelésével foglalkozó nemzetközi szabályozást, hogy ezáltal biztosítsuk a nukleáris fegyverek számának csökkentését. Az Egyesült Államok és Oroszország megállapodást írt alá arról, hogy 2012. december 31-ig 1700-2000 nukleáris robbanófejre csökkenti fegyverarzenálját. Oroszország minden erejével igyekszik teljesíteni a megállapodásban foglaltakat. Reméljük, hogy partnereink is hasonlóképp cselekszenek, s nem tesznek félre néhány száz robbanófejet nehezebb napokra. Ha az új amerikai védelmi miniszter ma ígéretet tesz arra, hogy az Egyesült Államok nem fogja raktárakban rejtegetni felesleges fegyvereit, azt javaslom, hogy mindannyian üdvözöljük és támogassuk ezt a kijelentést.

(...) A csillagok háborúja már nem csupán a fantázia szüleménye, hanem valóság. (...) Oroszország álláspontja szerint az űr militarizációja beláthatatlan következményekkel járna a nemzetközi közösségre nézve, és egyben nem kevesebb, mint egy új nukleáris korszak kezdetét jelentené. Már több ízben tettünk olyan javaslatokat, melyek segítenének megelőzni a fegyverek űrbeli használatát.

(...) Az (amerikai) rakétaelhárító rendszer európai kiterjesztése nem segít nekünk, hanem sokkal inkább zavar minket. Ugyan ki vágyik ennek következményeire, ami ebben az esetben kétségtelenül a fegyverkezési verseny lenne? Erősen kétlem, hogy az Európában élőknek szükségük volna erre.

(...) A NATO egészen a mi határainkig tolta bástyáit. Van bármi köze a NATO bővítésének a szervezet modernizációjához vagy Európa biztonságának garantálásához? Ellenkezőleg. Komoly provokációt jelent és aláássa a kétoldalú bizalmat. Nekünk pedig jogunkban áll megkérdezni: Ki ellen szól ez a terjeszkedés?

(...) A problémás országokban nem léteznek olyan rakéták, amelyek 5-8000 km hatótávolságúak, és valódi fenyegetést jelentenek Európára nézve. Sem a közeli, sem a távoli jövőben nem kell számolnunk ezzel a veszéllyel. Azok a hipotézisek pedig, amelyek szerint egy Amerika ellen irányuló észak-koreai rakéta Nyugat-Európa felett vezetne el, ellentmondanak a ballisztika törvényeinek. Mi oroszok, erre azt mondjuk: olyan ez, mintha a jobb kezeddel próbálnád megvakarni a bal füled.

(Magyar Demokrata)

Érdemes párhuzamba állítani Kaszparov és a néhai ellenzéki Szaharov szerepét. Mindketten a nyugati típusú demokrácia értékeit kérik számon, Szaharov a Szovjetunión, Kaszparov Oroszországon, az USA nyílt támogatásával. Szolzsenyicin Szaharovot Antikrisztusnak nevezte. Szerinte nem lehet az orosz népet a nyugati demokrácia sablonja szerint kezelni, saját, önálló fejlődési útra van szüksége, amit ki is fejtett „Hogyan lehet Oroszországot megmenteni?" c. írásában. Véleménye Dosztojevszkijével egyezik, aki a Karamazov testvérekben az öreg sztareccel mondatta ki, hogy az orosz nép gyermek, akinek még évszázadokig tartó alapos és gondos nevelésre van szüksége.

Putyin Münchenben elhangzott beszéde újabb kinyújtott kéz Európa és Németország felé, a jövő érdekében.

A gázvezeték kérdése e tekintetben lényegtelen. A magyar oligarchák jól profitálhatnak belőle így is, úgy is. Gyurcsány lépése mögött nem az oroszok felé történő nyitás szándéka áll - távol áll tőle, hogy a Nyugat érdekeivel szembehelyezkedjen -, hanem nyers üzleti érdek. Orbán Viktor megnyilatkozása pedig nem több, mint politikai ütésváltás, és jelzés a Nyugatnak, hogy hűségünk töretlen. Mert a Nyugat figyel - lásd Brzezinski nyilatkozatát -, ez logikailag indokolhatja Orbán Putyint támadó szavait. Nem tudjuk, mikor omlik össze az Amerikai Birodalom.

"Szolzsenyicin a vallást az erkölcs és a társadalom alapjának tekinti. Elutasítja a racionális gondolkodást a spiritualitás elébe helyező modern felfogást. Elítéli a fogyasztói kultúrát és a jogi fondorlat gyakorlatát, amely nyugaton elfoglalta a társadalmi igazságosság helyét." (...)

1994-es hazatérése után a Gulag szerzője magára maradt nézeteivel. Próféciái és hegyi beszédei nem kellettek az orosz népnek. Televíziós beszélgetés-sorozatát érdeklődés híján levették a műsorról, és helyette Staller Ilona, alias Cicciolina, a neves pornósztár kapott adásidőt, a nagyközönség tapsától kísérve.

De már ez is a múlté. Oroszországban új szelek fújnak. Vlagyimir Putyin látványosan szakított a nyugat- és kapitalizmusbarát jelcini örökség némely elemével. Jelentős részben visszaállamosította az energiaszektort, teljes ellenőrzés alá vonta a médiát és - amennyire tudta - a civil szervezeteket, továbbá a partvonalra szorította a jelcini korszak nagy oligarcháit. A "szuverén demokrácia" zászlaja alatt - vélik liberális kritikusai - Putyin autoritárius hatalmat alakít ki. Ennek jelét látják abban is, hogy nacionalista ifjúsági mozgalmat indított.

"Szolzsenyicin az állambiztonsági szervezet segítségével mindenkit cinkosává tevő, és az országot börtönné alakító szovjet rezsim elleni harcnak szentelte egész életét. Most egy olyan országban él, ahol a médiában ismét a szovjet típusú öncenzúra a divat, ahol az ellenzéki művészeket és írókat rendszeresen megveretik, ahol a korrupt és hatalmával visszaélő kormányt leleplező újságírókat lelövetik. Szolzsenyicin mégis hallgat. Ha megszólal, akkor csak azért, hogy a következő szavakkal támogassa a kormányt, amikor az elzárja az ukrán gázvezetéket: 'Ukrajna megbecsteleníti az orosz kultúrát és nyelvet, és NATO-gyakorlatokat engedélyez a területén.'"

A pár éve még a perifériára szorított Szolzsenyicin helyzete mára megváltozott. Putyin elnök elzarándokolt hozzá. Az író pedig felfedezni vélte benne azt a férfiút, aki meg tudja állítani az orosz nemzet teljes széthullását. (metazin.hu)²

Oroszország jövőbeni szerepéről jól tudnak az angolszász politikát irányító okkult körök. Idézzünk a Szabad Gondolat előző, 2007/1-es számából, Rudolf Steinertől:

„ . A hangadó csoport lényeges jellemzője, hogy tudatában van annak, hogy orosz territóriumon él egy a jövőjét tekintve eleddig szervezetlen népesség, amely a szocialista szerveződés csíráját hordja magában. (...) .az angol-amerikai „pluto-autokraták" és a közép-európai nép között harc folyik az orosz kultúrcsíráért. (...) A háború tehát - annak formájától függetlenül - mindaddig tovább fog folyni, amíg a németség és a szlávság nem egyesíti erőit annak a közös célnak a megvalósítása érdekében, hogy megszabadítsa az emberiséget a Nyugat béklyójától."

Egy bizonyos azonban: magától nem fog összeomla-ni, mert a hazugságok fenn fogják tartani mindvégig. Ilyen értelemben ez a megnyilatkozás ugyanúgy a hazugság szolgálatában áll, és távol van a szuverenitástól, ami egy előítélet-mentes kéznyújtást megalapozhatna.

Források:

- Magyar Demokrata '07 ápr.5.

- Metazin

1. A MALÉV új tulajdonosa, az egyik talpon maradt oligarcha

2. Független magyar hírportál

^ugrás az oldal tetejére

Kommentár nélkül

Részlet Vlagyimir Putyin 2007. február 10-én, a 43. Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián tartott beszédéből

„...Mit jelent tulajdonképpen az „egypólusú világ"? Bárhogy is cicomázzák a kifejezést, végül gyakorlatilag egyetlen jelentése van: egyetlen centruma van a hatalomnak, az erőnek, egyetlen döntési centrum létezik.

Ez az egyetlen háziúr világát jelenti. És ez végül nemcsak azok számára halálos, akik ezen a rendszeren belül vannak, hanem magának a szuverénnek a számára is, mert belülről őt magát is felőrli. Ez persze semmi közös vonást nem mutat a demokráciával. Mivel a demokrácia köztudottan a többség uralmát jelenti a kisebbség érdekeinek és véleményének figyelembe vétele mellett. Csakhogy azok, akik minket okítanak, a maguk részéről valamiféle okból egyáltalán nem mutatnak igazi kedvet a tanuláshoz.

Azt gondolom, hogy a mai világ számára az egypólusú modell nemcsak hogy alkalmatlan, hanem egyáltalán lehetetlen modell. Nem csak azért, mert a mai, éppen a mai világban sem a katonapolitikai, sem a gazdasági tartalékok nem elegendőek egy központi uralom (vezetés) számára. Hanem ami még fontosabb - maga a modell a gyakorlatban nem megvalósíthatónak mutatkozik, mert magának nincs bázisa, és mert nem képezheti a modern civilizáció erkölcsimorális bázisát. És mindaz, ami ma végbemegy a világban - és minderről csak most kezdünk vitatkozni - azoknak a kísérleteknek a következménye, melyekkel megpróbálják bevezetni a nemzetközi kapcsolatokba az egypólusú világ egy ilyen koncepcióját.

És milyen eredménnyel? Az egyoldalú, gyakran nem legitim cselekvések egyetlen problémát sem oldottak meg. Sokkal inkább kiindulópontjai voltak új és újabb emberi tragédiáknak és feszültséggócoknak. De ítéljék meg Önök maguk: a háborúk, a lokális és regionális konfliktusok száma nem csökkent. Teltschik úr egész óvatosan figyelmeztetett erre. És ezekben a konfliktusokban nem kevesebb ember hal meg, mint korábban, hanem több. Jelentősen több! Ma a hatalomnak - katonai hatalomnak - egy csaknem határtalan, hipertrófiás alkalmazását figyelhetjük meg a nemzetközi kapcsolatokban, egy olyan hatalmat, amely özönvízszerűen újabb és újabb konfliktusokat vált ki a világban. És mindennek eredményeként az erők aztán már nem elégségesek akár egyetlen konfliktus komplex megoldásához sem. A politikai megoldás éppúgy lehetetlen. Azt látjuk, hogy a népek alapvető jogainak elveit egyre erőteljesebben figyelmen kívül hagyják. És tovább: meghatározott normák, vagyis tulajdonképpen az államok

- elsősorban természetesen az Egyesült Államok

- csaknem teljes jogrendszere minden szférában túllépett saját határain: a gazdaság vagy politika területén éppúgy, mint humanitárius területen, és rákényszeríti magát a többi államokra. Nos, kinek tetszik ez? (.)"

Forrás: Junge Freiheit Nr. 9/07 száma, 2007 febr. 23.

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Emil Molt

A Waldorf Iskola

Tíz éve, 1997. február 7-én este a Géfin Gyula utcai zeneteremben mintegy 40 alapító elhatározásával megalakult a Szombathelyi Waldorf Társas Kör Egyesület. Hogy az óvodát alapítani kívánók - tudták, nem tudták - miről is nevezték el az Egyesületet akkor, majd azóta az óvodát és az iskolát, ebbe nyújt bepillantást a következő írás. Emil Molt, a németországi Waldorf Astoria cigarettagyár igazgatója kérdésére és kezdeményezésére nyílt meg a lehetőség és a feladat Rudolf Steiner számára 1919-ben, hogy születéshez segítse a Waldorf iskolákat az első, a stuttgarti Waldorf iskola megformálásában vállalt és véghezvitt munkáján keresztül. Emil Molt német nyelvű önéletírásának ez a fejezete az alapítás hónapjait idézi fel - első közlésként magyarul.

Ebben az életben a hármas tagozódásnak egy másik ága virágzott ki, a Waldorf-iskola mozgalom. Szándékosan mondom azt, hogy mozgalom, mivel a Waldorf iskola alapításánál már szó volt arról, hogy ezzel sokak számára teremtődik egy modell.

Mielőtt erről a modellről beszámolnék, el kell mesélnem valamit a Waldorf Astoria gyáron belül létrejött felnőttképzési kísérletről, mivel ez volt az iskola előfutára. A háborús összeomlást követően alapanyaghiány miatt a gyáram munkásait nem tudtuk teljes mértékben foglalkoztatni. Ennek egyre inkább demoralizáló hatása volt és idővel az emberek letargikussá váltak. A cél az volt, hogy a szellemi munka által és azáltal, hogy lehetőségük lett valamit tanulni, hűek maradjanak a munkához. Minden délután voltak foglalkozások, idegen nyelv, festészet, történelem, földrajz és hasonló tantárgyak. A lányok számára ezen kívül varrá-si és foltozási tanfolyamot indítottunk, ezekhez csatlakoztak még a különböző bevezető előadások az élet és a megismerés kérdéseiről. Különleges eseményt jelentettek a munkacsarnokokban azok az előadások, amelyeket hetente egyszer tartottunk, és témájuk a különböző üzemi kérdések és a kor aktuális kérdései voltak. Annak érdekében, hogy a részvételt mindenki számára lehetővé tegyük, ezeket az órákat munkaórákként vettük számításba és így is fizettük ki. Később, amikor már a költségvetés ezt a különleges költséget nem engedhette meg, az üzem vezetése az órabérnek csak a felét fizette ki a munkások számára, a másik felét nekik kellett viselniük. Ekkor az érdeklődés alábbhagyott. Gyakran én magam vezettem az üzemi és gazdasági kérdésekkel foglalkozó órákat, és néha megkértem a barátaimat és a kollégáimat, hogy segítsenek az adott terület részleteiben. Az előadások mellett az egyes munkacsarnokok és részlegek dolgozói kölcsönösen meglátogatták egymást, és ennek kapcsán az adott üzem vezetői bemutatták az ott folyó tevékenységet. Ezen a módon minden munkatárs megismerhette az üzem egészét. Így például azok az asszonyok, akiknek az volt a feladata, hogy a dohányt válogassák, fogalmat alkothattak a gépteremben folyó munkáról és folyamatokról. A nyers dohány termesztéséről és felvásárlásáról a különböző területeken, továbbá az eladásról és a propagandáról magam tartottam előadást. Az volt a cél, hogy az embereink a speciális tevékenység egyoldalúságából kikerüljenek. A siker nem maradt el, az általános szemlélet bővült, kitágult, az egyes résztevékenységek iránti odaadás fokozódott, a gondolkodás élesebbé vált, és némely kérdésnél vagy megnyilvánulásnál érezni lehetett, hogy mély és komoly gondolkodáson alapszik. Egyszer például egy munkásnő azt mondta nekem: „Ön hozhat nekünk jó minőségű dohányt, Molt úr, de ahhoz, hogy a cigaretta tényleg jól essen, a szeretet is hozzátartozik. Az pedig tőlünk származik!". A mi teljes képzésszervezésünkhöz Herbert Hahn urat nyertem meg, aki abban az időben mint a mi „kultuszminiszterünk" működött. Én és a feleségem sok év óta szoros kapcsolatban álltunk vele.

A továbbképzést végző iskolánkkal azonban a legkevésbé sem jutottunk előre. Megmutatkozott, hogy a felnőtteknek akarniuk kell a tanulást ismét megtanulni. A legtöbbjüknek nehezére esett, hogy a napi munka után még egyszer valamilyen komoly erőfeszítést tegyenek. Egy idő múlva egyre kevesebben vettek részt a tanfolyamokon, és egyesek röviddel ezután abba is hagyták. Ebből megtanultam, hogy a gyermekeknél kell elkezdeni, ha az ember a tanulás és az iskola iránti érdeklődés erőit sikerrel akarja felébreszteni. Annak érdekében, hogy az ifjúság számára lehetővé tegyem azt, ami egy későbbi életkorban már egyáltalán nem lehetséges, azt akartam, hogy megnyíljon a képzéshez vezető út minden gyermek számára -függetlenül attól, hogy a szülőknek mennyi a jövedelme. Amit munkásaim a tanulás során tapasztalatként megszereztek, az hozzájárult ahhoz, hogy egy saját gyermekeiknek szánt iskola gondolatát azonnal nagy lelkesedéssel fogadják, az örömük ebben a vonatkozásban általános és nagy volt.

Az iskola születésnapja tulajdonképpen 1919. április 23-a. Rudolf Steinernek a Waldorf-Astoria gyárban tartott első, munkásoknak szóló előadásához kapcsolódóan összehívtuk az üzemi tanács ülését, amin Dr. Steiner is részt vett. Ott ismertettem az iskola alapításának a szándékát, és kinyilvánítottam azt a kérést, hogy ő vegye át az iskola vezetését és berendezését. Az iskola gazdasági alapjához az 1918-as év tiszta jövedelméből százezer márkát félretettem. Büszke voltam arra, hogy milyen nagy ez az összeg, és egy kicsit megdöbbentett, amikor Rudolf Steiner teljes lelki nyugalommal a következőket mondta: „egész csinos kis összeg". A Felügyelő Bizottság az iskolaalapításról akkor szerzett csak tudomást, amikor a szeptemberi alapítási ünnepségre megkapták a meghívót. Ilyen nagy volt annakidején az üzemi tanács szabadsága a vállalati Felügyelő Bizottsággal szemben.

Az első megbeszélés után buzgón hozzáfogtunk a megvalósításhoz. A szellemi vezetőn és az ideán kívül semmi megfogható nem állt rendelkezésre, kivéve a kezdő összeget és a kétszáz gyermeket, akik oktatásra vártak. Tárgyalásokat kellett folytatnunk az oktatási hatóságokkal, tanárokat kellett keresni és felkészíteni, utána kellett néznünk, hogy hol található egy iskolaépület, körül kellett nézni a megfelelő berendezések után -mindannyian egy őskezdet előtt álltunk.

A következő esemény egy megbeszélés volt, amelyet Rudolf Steiner kezdeményezett Dr. Hahnnal, Stockmeyerrel és velem. Ez volt az úgynevezett első tanári konferencia, amit a Daimler művek 1919. április 25-i munkás-előadásához kapcsolódóan tartottunk meg. Rudolf Steiner kialakította az iskola vezetésének és felépítésének a fő irányvonalait. Az erről szóló leírás a függelékben (256. oldal) megtalálható. Stockmeyer azt a feladatot kapta, hogy nézzen tanárok után. Rudolf Steiner maga is javasolt már egy személyt. Ily módon a hónap folyamán egy ideiglenes kollégiumot hívtunk össze, akik számára Rudolf Steiner 1919 augusztusában már tanári tanfolyamot tartott. Heymann kultuszminiszterrel - ő szociáldemokrata volt - már egy ideje előzetes megbeszéléseket folytattam egy ilyen jellegű iskola alapításáról. O örült, hogy egy vállalkozó, tehát egy kapitalista egy egységes iskola tervével és megvalósításával áll elő, és megígérte a segítségét. Amikor az iskola már eldöntött tény volt, akkor május 13-án vele és a referensével megbeszélést folytattunk a kultuszminisztériumban. Heymann megígérte, hogy mindenben támogat minket, különösen abban a vonatkozásban, ami a tanítás szabadságát illeti.

Az iskolaépület keresése nehéz volt. Kezdetben abban reménykedtünk, hogy valamilyen állami épületet fogunk találni, ebben a reményben azonban csalatkoztunk. Magamnak kellett magunkon segíteni, a kérdés égetően sürgős volt: az iskolának az új tanítási évre, tehát szeptemberre meg kellett nyílnia. Számomra világossá vált, hogy személyesen kell az iskolaépületet megvennem, mivel a cég nem engedhette meg magának, hogy egy épületbe ruházzon be. Egy ingatlanközvetítőn keresztül két épület is szóba jött ajánlatként, mind a kettő valaha kávéház volt. Az egyiknek a neve „Sünder" (Bűnös) volt és 300 ezer márkába került, a másik pedig „Uhlandshöhe", ami étteremként működött, és ezért 450 ezer márkát kértek. Először őrültségnek tartottam és kizártnak, hogy egy ilyen drága dologgal terheljem meg magam. A „Sünder" nem jött szóba, mert az „Uhlandshöhe"-i épülethez viszonyítva túl drága volt. Május 30-án Rudolf Steiner megnézte az Uhlandshöhe környékét és megfelelőnek találta. Ekkor látszólag lehetetlen dolog történt. Pár nappal később megkötöttem a vételi szerződést az ingatlan tulajdonosával, Jos. Müllerrel. Milyen szerencse volt ez az iskola fejlődése szempontjából, hogy a 150 ezer márka plusz kiadást, ami a „Bűnös"-sel szemben jelentkezett, nem sajnáltam! Két évvel később ez az épület már kicsi lett volna, de fenn, a Kanonenweg-en valamennyi bővítési feltétel adott volt. Az étterem épületén túlmenően itt még 12 ezer m² terület is a rendelkezésünkre állt. Hátul „a vörös falnál " hat teniszpálya volt, amelyeket télen korcsolyázáshoz felöntöttek és használtak. Korábban itt egy régi lövészház állt, és a vörös sziklafal golyófogóként szolgált. Később, a század végén ezen a helyen építették fel az "Uhlandshöhe" éttermet, sajnos nem valami szép stílusban. Amikor a városban ismertté vált, hogy a jövőben milyen célokat fog szolgálni ez a gyönyörű fekvésű terület, a stuttgartiak felháborodtak, hogy megfosztották őket kedvenc kiránduló helyüktől. Erre reagálva megjelentettem az egyik napilapban egy cikket, amiben vázoltam az iskola céljait és azt, hogy milyen ideális hely ez a célok megvalósítására. Ahhoz, hogy az épület az új céloknak megfeleljen, az alapoktól kezdődően át kellett építeni. Az átépítést Weippert építész vezette Rudolf Steiner iránymutatásai alapján. O nem csak a határidőket, hanem a költségkereteket is rendkívül pontosan betartotta. Az átépítés 50 ezer márkába került. Szeptemberben mind a nyolc osztály kezdeni tudott ebben az átalakított, régi épületben. Amikor a második iskolaév elérkeztével egy úgynevezett iskolabarakk felépítése is szükségessé vált, gondoskodtam arról, hogy a „Kommende Tag" elnevezésű részvénytársaság megszerezze az iskolatelek melletti keleti területet, még mielőtt ismertté vált volna, hogy ezt is iskolai célokra akarjuk használni. Ez a terület egészen az Uhlandshöhe-i felvezető útig terjedt az Uhlandshöhe-i magtártól, és akkoriban 500 ezer márkába került. Ez tulajdonképpen egy öreg kőbánya volt, amelynek nagy részét fel kellett tölteni. Ma ezen a területen két tanári lakásként szolgáló ház áll, egy euritmia iskola, egy kutatóintézet és kísérleti terület, és a hegyen még három magánház. A terület többi része az iskola kertészeti oktatását szolgálja.

Dél-nyugatról az iskolánkat a Schalleri telek határolta. Amikor ennek egy része eladó lett, akkor ezt a darab földet saját pénzemen megvásároltam, így itt lehetett felépíteni a második barakkot.

Nemsokkal ezután az egészet a mai nagyságra lehetett bővíteni. 1922-ben az általam megszerzett területeket átruháztam az iskolára.

Az átépítést követően a belső berendezéseket kellett megszerezni, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Később, amikor az iskola már elkezdte működését, a tanári kar körlevelet küldött az iskola barátainak azzal a kéréssel, hogy könyveket, kísérletekhez és az oktatásához szükséges eszközöket ajándékozzanak, vagy jutassanak el hozzájuk. Így raktuk le a mai gazdag könyvtár alapjait és a taneszközöket is így szereztük meg.

Az 1919-es esztendő nyarát az iskola előkészítésének és felépítésének munkálatai töltötték ki. Augusztus 19-én Dr. Rudolf Steinert és feleségét autóval Stuttgartba hoztam, hogy Dr. Rudolf Steiner a tanítóknak szóló kurzust megtarthassa, azoknak, akiket szűkebb körből kiválasztott és néhány embernek, akik a baráti körhöz tartoztak. Először tettük meg autóval ezt a szép utat az Elztalon, Haslachon keresztül a Kinzigtalba és utána a Zwieselbergen keresztül egészen Freudenstadtig. A későbbi évek során még sokszor volt részem abban a szerencsében, hogy Rudolf Steinerrel együtt tehettem meg ezt a szép utat. Olyan derűsnek és szórakoztatónak azonban, mint akkor, az alatt az első utazás alatt, soha nem láttam Dr. Steinert. Éreztem az előttünk álló megnyitó ünnepség iránti örömét. A tanfolyamra meghívottak üdvözlése még azon az estén zajlott le, amikor megérkeztünk. Bizonyítékául annak, hogy Rudolf Steiner milyen kitárt szívvel hajtotta végre a tanárok kiválasztását, szolgáljon a következő epizód: egy ismerősöm nővére jelentkezett Waldorf-iskolai tanárnak. Foglalkozását illetően tanítónő volt, de fogalma sem volt sem az antropozófiáról, sem pedig Rudolf Steiner személyiségéről. A tanfolyam kezdetén Rudolf Steiner beszélt vele és meghívta, hogy vegyen részt. Később rendkívül jó tanítónő vált belőle.

1919. augusztus 21-én, csütörtökön reggel 9 órakor kezdődött a tanári tanfolyam Rudolf Steiner ünnepi megnyitójával, ahol ő mondta ki, hogy ez az iskolaalapítás „a világrend ünnepi eseménye". Ennek az előadásnak egy része időközben az „Általános Embertan" című könyvben is megjelent. A tanfolyam három részből állt: 9,00 -11,00 óráig általános embertan; 11,00 - 11,30-ig metodikai és didaktikai kérdések, délutánonként pedig szemináriumok voltak.

Feleségem és én a kezdetektől a végéig mindent átélhettünk. Csodálatos korszak volt ez a számunkra, mert tanultunk és a legmagasabb igazságokat fogadtuk be. Újból és újból elcsodálkoztunk Rudolf Steiner univerzális ismeretein és tudásán, ami valamennyi területen megmutatkozott a filológiától a természettudományokig, a matematikától a történelemig. Ennek a tanfolyamnak a hallgatói tanárok voltak, részben olyan emberek, akiknek széles szakmai ismerete volt. Ennek ellenére Rudolf Steiner minden esetben a tanárok messze kimagasló tanára volt.

A tanfolyam ideje alatt minden résztvevőnek komoly erőfeszítéseket kellett kifejtenie. A tanároknak a tanfolyami előadástól függően szemináriumi feladatokat is ki kellett dolgozniuk.

Pénzügyi kérdésekben eléggé fájt a fejünk, amikor láttuk, hogy hány tanárral számol Rudolf Steiner. Erre én nem voltam felkészülve és ijedten gondoltam arra, hogy milyen hamar el fog fogyni az általam biztosított 100 ezer márka. A dolog végül mégiscsak működött, és megtanultam, hogy belássam, milyen jó egy ember számára, aki egy impulzust meg akar valósítani, ha fokozatosan, egyik szakaszról a másikra vezetik. Ellenkező esetben idejekorán megrendülhetne a saját hitében, saját elhatározásában. Ez hát az akarat lénye, amellyel kapcsolatban az ember talán a legkevesebbet képes előre kiszámítani és csak a már megtett dolgokat tudja átgondolni.

Mivel a tanerőkről való gondoskodás az én feladatom volt, Rudolf Steiner rámhagyta az egyes emberekkel folytatandó bértárgyalásokat, akiket ebben az első évben a Waldorf-Astoria gyár alkal-mazottaiként vettem fel, és a gyár pénzügyi alapjaiból kellett kapniuk a fizetésüket. Itt nem az adott bértarifákból indultunk ki, hanem az egyes tanítók igényeiből.

Szeptember 7-én vasárnap - sugárzóan szép nap volt - tartottuk a városi Stadtgarten nagytermében a Waldorf iskola ünnepi megnyitóját. A nagyterem telve volt emberekkel, több mint ezer részvevőt számoltak össze. Én köszöntöttem a megjelenteket, Rudolf Steiner tartotta az ünnepi beszédet. Célként nevezte meg az új pedagógia három kiinduló pontját: "az élővé váló tudományt, az élővé váló vallást és az élővé váló művészetet". Ezt követően Stockmeyer szólt a tanárokhoz és beszédet mondott még a Waldorf Astoria gyár üzemi tanácsának egyik tagja is. Ez a nap volt életem legragyogóbb napja. Lakásunkban zajlott Rudolf Steiner és Steiner asszony, valamint a tanárok részvételével az ünnepi ebéd. Előtte megkérdeztem közös barátunkat, Dr. Nollt, aki jobban kiismeri magát az általános társadalmi normák vonatkozásában, hogy tartsak-e egy kis asztali beszédet. O úgy vélte, hogy ne, mert ilyen nyárspolgári megnyilvánulás nem szükségeltetik a mi köreinkben. Alig ettük azonban meg a levest, Rudolf Steiner elgondolkodóvá vált, megkocogtatta a poharát és egy csodálatos beszédet tartott. Mégiscsak volt pohárköszöntő! Feleségemről és rólam beszélt és arról, hogy itt „a fényhez melegség is társul", végezetül poharát emelte az egészségünkre. Hát így, előkészület nélkül, kicsit rosszul és dadogva kellett köszönetet mondanom. Délután valamennyi iskolás gyermek szüleit a gyerekekkel együtt meghívtam az iskola kertjébe egy kávéra. Ez egy rendkívül örömteli esemény volt. Az egyes tanárok összehívták a diákjaikat és együtt játszottak velük. Új szellem költözött az „Uhlandshöhe-i" magaslatokra, a szeretet és bizalom szelleme. A szülők és a gyermekek már ezen az első napon ízelítőt kaptak ebből. A nap befejezéséül elmentünk az állami színházba, ahol a Varázsfuvola előadására került sor. Így ez a nap méltóképpen és ugyanolyan magasztosan zárult, mint ahogy kezdődött. Nyolc nappal később a gyermekek bevonultak az iskolába az első tanítási órákra. Ettől az időtől kezdve az addig oly nyugalmas Kanonenweg zsivajgó gyerekcsapattal népesült be - természetesen nem minden esetben az ott lakók maradéktalan örömére.

Az elkövetkező években abban a szerencsében volt részem, hogy amikor Rudolf Steiner Stuttgartban járt, gyakran elkísérhettem őt az osztályokba. Ugyancsak ezt tehette a feleségem is, ő pedig felkért minket, hogy vegyünk részt a tanári konferenciákon. A feleségemmel régi közös vágyunk volt, hogy a szakmai munka és hivatali tevékenység mellett elmélyítsük általános képzettségünket. Szívesen hospitáltunk volna a Tübingeni egyetemen vagy a Stuttgarti főiskola különböző fakultásain, de erre sosem kerülhetett sor, mert üzleti tevékenységem kiépítése annyira igénybe vett. Azt is hiányként éltem meg, hogy soha sem tudtam művészileg tevékenykedni. Tulajdonképpen csak a Waldorf Astoria gyár megszűnését követő pár év során tudtunk ebből a lemaradásból valamit behozni. A legfontosabb indíttatásokat azonban a Waldorf iskolából szereztük, amely számunkra olyan sok mindent beteljesített, és amely intézménnyel szemben mindig diáknak éreztük magunkat.

Ezekből az eseménydús évekből csak egyetlen olyan élmény merül fel bennem, amelyre borzongással és talán nem kis szégyenérzettel tudok visz-szagondolni, és amely olybá tűnik nekem, mint egy rossz álom: ez a tanári karral vívott küzdelmem volt, mely a következőképpen történt: a nyári szünetben Stockmeyer Dornachba hozott Rudolf Steinernek egy emlékeztetőt, amely az iskola új alkotmányáról szólt és az én személyemmel is foglalkozott. Stockmeyer erről nekem egy szót sem szólt, annak ellenére, hogy én is Dornachban tartózkodtam. A javaslatot csak az ő elutazása után kaptam meg, méghozzá magától Rudolf Steinertől. Először bizonyos megütközéssel olvastam a tartalmát és belsőleg sebzett voltam, de elkövettem azt a hibát, hogy ezt ott Rudolf Steinerrel nem beszéltem meg. Ehelyett visz-szatértem után inkább tiltakoztam a kollégiumnál, de Rudolf Steiner jelenléte nélkül. Egy indulatos levelet írtam nekik, amelyben egy Rudolf Steiner által végrehajtandó átszervezéssel fenyegetőztem, mivel véleményem szerint az ő elképzelésük az alapítási intenciókkal ellentétes volt. Ez természetesen minden oldalról nagy felháborodást váltott ki, amely csak Rudolf Steiner beavatkozására tudott lassacskán nyugalomba jutni. Stockmeyer részéről is szerencsétlen dolog volt, hogy a tanári kollégium közös szándéknyilatkozatát közvetlenül Rudolf Steinernek jutatta el, anélkül, hogy velem ezt előbb megbeszélte volna. Másrészről azonban még ma is megfoghatatlan számomra, hogy én magam miért nem beszéltem erről Rudolf Steinernek. Talán erre az esetre is találó és érvényes, amit nekem az egyik nyáron mondott a „tudatban lévő átfestett helyekről".

Az iskola viszonyai mindenesetre kényszerítően követeltek új alkotmányt. A tanárok, akik joggal gondolták magukat a „szabad szellemi élet" hordozóinak, nem akartak többé a Waldorf gyár alkalmazottaiként tőlem függeni. Ebben az időben ténylegesen ez volt a helyzet. Továbbá a cég sem tudta a finanszírozás teljes terhét hosszú távon viselni - annál is inkább, mivel az igény a kívülálló gyerekek felvételére egyre nagyobb volt, és az úgynevezett „Waldorf gyerekek" a tanulóknak már csak kisebb részét tették ki. Ezek között a körülmények között az általam 1920-ban újból rendelkezésre bocsátott 100 ezer márka sem volt már elégséges. Ezért fogtam hozzá egy úgynevezett „ Waldorf-iskola Egyesület" megalapításához, amelynek az volt a feladata, hogy gondoskodjon az iskola anyagi ügyeiről és a pedagógia elterjesztését támogassa. Annak érdekében, hogy az egyesületet az idegen befolyások alól ki lehessen vonni, a rendes tagságot két személyre korlátoztuk: Benkendörfer és Dr. Hahn urakra. Az elnöki posztot Dr. Steiner töltötte be, az alelnök (második elnök) én magam voltam, Leinhas úr a gazdasági vezető szerepét, Stockmeyer pedig a jegyzőkönyvvezető és írnok pozícióját töltötte be. Marx Max, aki a Waldorf Astoria gyár részvényesek tanácsa elnökségének tagja volt, tiszteletbeli elnöki pozíciót kapott az iskolai egyesületben, ő azonban ebben a minőségében soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt.

Az egyesület alakuló ülése 1920. május 19-én volt. A Waldorf gyár és az iskola közötti viszonyt úgy szabályoztuk, hogy egy ötéves szerződés keretében a cég vállalta az üzemi dolgozók gyerekeinek teljes oktatási költségét. A szerződést annak letelte után további öt évre meghosszabbítottuk egészen addig, amíg a Waldorf Astoria gyár későbbi megszüntekor a Reemtsma egy megfelelő egyezséggel lezárta ezt a viszonyt. Az iskola jövőbeni fejlődése szempontjából a Waldorf-iskola Egyesületnek mind nagyobb jelentősége lett.

A Waldorf-iskola évről évre növekedett - hála Rudolf Steiner szellemi vezetésének és a tanári kar áldozatkészségének -, méghozzá a következő elv alapján: „Egyedül az az igaz, ami gyümölcsöző". Minden iskolaévben egy új osztályt tudtunk felfelé haladva bekapcsolni a 9-től egészen a 12. osztályig, és ezt követte az előkészítő az érettségire, amit az iskolának kellett felvállalnia. Elértük azt a nagyságrendet, hogy 1100 gyermek tanult nálunk és 60 tanárt foglalkoztattunk.

Stuttgarton kívül is alakultak Waldorf-iskolák Berlinben, Wandsbekben, Altonában, Hannoverben, Kasselban, Breslauban, Drezdában, a továbbiakban pedig Baselban, Zürichben, Hágában, Londonban, New Yorkban és Oslóban. A világ minden részéről érkeztek és érkeznek manapság is látogatók a Waldorf-iskolába, hogy megismerjék Rudolf Steiner pedagógiáját. Valamennyi környező országból érkeztek hozzánk gyerekek. A francia kultuszminisztérium például egy kislányt küldött próbaképpen állami költségen, és amikor ez bevált, akkor még több más gyermeket is. Különleges vonzóerőt jelentenek a nevelésről szóló rendezvényeink és a tanári tanfolyamaink. Jelenleg az egész világon elismert a Waldorf-iskola jelentősége és az a teljesítmény, amit a mai kulturális élet számára nyújt.

Ebben az időpontban, amikor ezeket leírom (1936. február) az iskola fenntartásának a problémái sokkal nagyobbak, mint valaha voltak, de nem tudom elképzelni, hogy a felelős személyek olyan vakok legyenek, hogy ezt az egész világ által megértett kulturális impulzust, mely a német szellemi élet számára olyan nagy fontosságú, engedjék kihunyni.

Fordította: Strassenreiter József

^ugrás az oldal tetejére

Technika

Rudolf Steiner

„Erő és anyag"

Rudolf Steiner 1906 nyarán Landinban egy kicsiny, feltehetőleg kiválasztott körnek tartott előadást. Az előadásról utólag Mathilda Scholl kéziratot készített, amelyet Steiner nem nézett át. Ezt követően a kéziratot legépelték, és ez a gépelt változat került ki Maurice Martin hagyatékából. Az előadásról ilyen formán keletkezett írás a „ Der Europáer" 2001. július-augusztusi számában jelent meg.

Minden dolog őskezdete, az őserő egy differenciálatlan egység. Ez az erő egyszerre végtelen nagy és végtelen kicsi, középpont és periféria, a mindenen átáramló végtelen élet kitöltője, amely összeköti a középpontot és a perifériát. Ez az erő egyidejűleg a legnagyobb nyugalom és a legnagyobb tevékenység. O a szüntelenül ható erő, amely nem ismeri a hatás megszakítását. Ugyanúgy fény ő árnyék nélkül, ahogy sötétség fény nélkül. Ez az erő minden és semmi. Ennek az egységnek a hatását nem érthetjük meg, azonban képet alkothatunk a megnyilvánuló törvényszerűségeiről, amelyet az őserő nyilvánít meg a világban.

A következőket figyelhetjük meg:

Minél durvább egy anyag, annál kisebb az erő, amelyet megnyilvánít, amellyel rendelkezik. Minél finomabb egy anyag, annál erősebb hatást fejt ki a környezetére. Egy darab jég kisebb hatást fejt ki környezetére, mint ahogyan hat, ha hőközléssel finomabb anyaggá, vízzé alakítjuk át. A víz, mint minden folyékony anyag környezetében hatni akar. Amikor a víz magasabb hőmérsékleten még inkább kiterjed, finomodik, akkor gőzként környezetére még nagyobb hatást fejt ki. Ezt a megfigyelésünket a következőképpen foglalhatjuk össze: Minél finomabb az anyagiság, annál nagyobb hatóereje a környezetére. A finomabb állapot szubsztanciái erők, amelyek a durvább állapotú anyagokban hatnak, mégpedig úgy, hogy az erő behatol az anyag atomjai között lévő térbe. Ennek hatására az atomok kiterjednek, finomodnak, közelebb kerülnek egymáshoz.

Az anyag ilyen irányú finomodása oda vezet, hogy nagyobb folytonosságú anyag keletkezik, mint a korábbi. Szilárd állapotban nincs egymással valóban érintkező anyagrészecske. Minden fizikai atom úgy helyezkedik el, hogy szabadon rezeghessen és egy pontja sem érintkezzen a másikkal. Azt, hogy mennyire lehetséges egy szilárd anyagot részeire osztani, láthatjuk minden olyan folyamatban, ahol szilárd anyagból mechanikai eszközzel részeket választunk el. Ilyen módon folyékony vagy gáznemű anyagból nem lehetséges részeket kiválasztani. Ha kiveszünk egy adott mennyiségű vízből egy részt, akkor a „hiányzó" teret a víz áramlással azonnal megtölti.

A folyadék semmiféle, szilárdhoz hasonló elválasztást nem tűr. A folyadék rendelkezik egy erővel, amely a „hiányzó" teret kiegészíti. A szilárd anyag ezt a kiegészítést saját erejéből nem tudja véghezvinni.

Ha egy szilárd anyagból kiveszünk egy részt, akkor látjuk, hogy a visszamaradó lyukat körülvevő szilárd anyag nem igyekszik kitölteni a teret. A folyadéknál viszont tapasztaljuk, ezt a törekvést. Közismert, hogy Földünkön a víz állandó mozgásban található, áramlik, hígul, vagy éppen megsűrűsödik. Ha valahol a folyékony anyagban lyuk keletkezik, akkor a folyadék egész környezete arra törekszik, hogy azt kitöltse. Ezen alapul a vízierő felhasználása. Megfigyelésünket azzal foglalhatjuk össze, hogy a Földön minden folyékony anyag célja, hogy ahol lyuk keletkezik a folyadékban, azt kitöltse. Hogy milyen erővel rendelkezik a folyékony anyag, mutatja, ahogy a szilárdat átitatja, feloldja, elsodorja, utat talál benne.

A folyadékhoz hasonló törvényszerűséget találunk a gázneműeknél, amely szintén nem tűr üres lyukat. A gázneműnél, ha egy lyuk támad, környezete azonnal pótolja saját anyagából. A gáznemű anyag még nagyobb erővel rendelkezik, mint a folyadék.

A gáznemű részecskéi mindig kisebbek, mint a folyékony anyagé. A gáznemű részecskéi közelebb vannak egymáshoz, mint a folyadéknál, és ezenkívül a gázneműnél nagyobb feszültséget észlelhetünk. A gáznemű különböző sűrűségi fokig átitatódik egy nála finomabb anyaggal, az éterrel. Az éter a gázneműnél is nagyobb erejű, amely még nagyobb igyekezettel tölti meg a lyukakat. Az éter folytono-sabb anyagú, mint a gáznemű, és benne még nagyobb feszültség tapasztalható. Ha ezen a módon vizsgáljuk az anyag tulajdonságait, akkor azt találjuk, hogy a szilárd állapot az erőtől legkevésbé áthatott, a legdurvább összetételű, ahol a részecskék a legtávolabb helyezkednek el egymástól, illetve közöttük hat a legkisebb feszültség.

Az anyag finomodásával egyre kisebbek a részecskék, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre nagyobb feszültséggel rendelkezik a szubsztancia, illetve egyre nagyobb a ható erő. Az erő, amely feszültségben képes tartani egy durvább anyagot, az egy finomabb szubsztancia. A finom szubsztanciát a durvább anyaghoz viszonyítva erőnek tekinthetjük, más vonatkozásban viszont ez az erőként megnyilvánuló finom szubsztancia..., (az eredetiből hiányzó szöveg) az tehát, ami a durvább anyagban az erő, az a még finomabb erők számára szubsztancia. A finomabb szubsztancia tehát mindig erő, amely a durvább anyagnak formát ad. A durvább anyag a finomabb anyagba ágyazódik be.

A durvább anyag atomja közötti teret tölti ki a finomabb szubsztancia. Ahogy a szilárd anyagot megtölti és áthatja a folyadék, úgy hatja át a folyadékot a gáznemű, az éter a gázneműt és így tovább, azaz így hatja át mindig a finomabb anyag a durvábbat. Ha ezt így követjük mindig finomabb és még finomabb szubsztancián keresztül, akkor egyszer el kell érnünk egy olyan szubsztanciáig, amely tökéletesen folytonos, amelyben a részecskék teljes egészében érintkeznek egymással, egymáson áthatolnak.

Ez a szubsztancia egyszerre a legfinomabb, a legfolytonosabb, a legnagyobb feszültséggel, a legnagyobb erővel rendelkezik, amelyet magában hordva minden mást áthat.

Ez az őserő, az ősanyag, amely minden anyagot és erőt magában hord és egyesít, minden létezőt feszültségben tart és általa minden létesülő erőt és életet kap. Ez az ősanyag, őserő, ami egyszerre a legkisebb - az egyes részecskéit tekintve - és a legnagyobb - ahogy az egyes részecskék egységes egészet képeznek-, és anyaguk folyamatos. Ennek tükörképe a fizikai atom, amelyet minden erő, egészen az őserőig, áthat. Az atom minden erőt csírájában tartalmaz. Ebből az őserőből és ősanyagból származik minden anyag és erő, másrészről ez az őserő és ősanyag működik minden létezőben, hatása eljut egészen a fizikai síkig, ahol az egyes atomokban koncentrálódik. A fizikai síkot éppenúgy átitatja az összes magasabb erő, ahogy az őserő minden alacsonyabb rendű erőt magában foglal.

A mindent körülölelő őserőből, a részek megsűrűsödésével, a feszültség, a folyamatosság csökkenésével minden más kivált. A kiválás végpontja már fizikai síkon történik. A feszültség itt csaknem eltűnik, az egyes részecskék itt a legdurvábbak, és egymástól a legtávolabb kerülnek, és itt beszélhetünk legkevésbé saját erőről.

De éppen a felsoroltak miatt a fizikai sík, ahol az erő egészen az őserőig objektív alakban nyilvánulhat meg.

Minél kevesebb saját erővel rendelkezik egy anyag, annál inkább függ más erőktől, annál könnyebben tudnak ezek benne hatni. A fizikai sík és különösen az ásványvilág, ahol a magasabb erők a legkönnyebben hatnak, és nyilvánulnak meg, mivel itt található a legkevesebb saját erő és a legkisebb ellenállás. A fizikai sík szilárd anyagai csak nagyon kicsi feszültségi erővel rendelkeznek.

Ugyanakkor nagy feszültségi erő nyilvánul meg fizikai síkon az elektromosságban, a mágnesességben és a radioaktivitásban. A radioaktivitás hatalmas feszültségű erő, amely a fizikai atomokat egymástól elszakítja. Másrészt finomítja ezen atomokat, így ezek még nagyobb feszültségi erőre tesznek szert, azaz még nagyobb erővel igyekeznek a teret kitölteni. A folyamatos sugárzás közben olyan finom részecskék keletkeznek, hogyha a radioaktív részecskék térfogatából elveszünk, ez alig észlelhető. A radioaktív részecske olyan feszültséggel rendelkezik, amely felette van a folyadéknak vagy a gázoknak. Erre a feszültségre nagyon finom éteri áramlások hatnak.

A mágnesességnél a feszítőerő növekedését észlelhetjük, amikor az ilyen feszültséget tartalmazó mágnesvas szilárd vasrészecskéket vonz magához. A mágnes feszítőereje hasonló anyagokban feszítőerőt gerjeszt, és így ezen anyagok legyőzik a nehézségi erőt. A nehézség tulajdonképpen a feszítőerő hiányát jelenti. A levegő kevésbé nehéz, mint a víz, vagy mint a szilárd anyag, mert a levegő nagyobb feszítőerővel rendelkezik. Ha a szilárdabb anyagokban nagyobb feszítőerő lép fel, akkor le tudják győzni a nehézségi erőt. Ez történik a különben nagy súlyú vasnál, ha mágneseződik.

Az elektromosság szintén kifejeződése egy nagyobb feszültséggel rendelkező erőnek, olyan anyagnak, amelynek részecskéi közelebb tartózkodnak egymáshoz, mint légnemű állapotnál.

Az elektromosság a levegőnél sokkal finomabb anyag feszítőerejének és folytonosságának megnyilvánulása, amely minden fizikait áthat. Tekintve, hogy ez az anyag ilyen nagy feszültséggel és ilyen nagy erővel rendelkezik, és ezáltal nagyobb folytonosságú, ezen erő közvetítésére semmiféle összekötésre nem lenne szükség. Egyszer elérkezik az idő, amikor a finom, folytonos anyaggal rendelkező erő közvetítéséhez semmiféle szilárd anyagra nem lesz szükség. Az, hogy most még az elektromosságot dróton keresztül vezetjük, az annak tudható be, hogy a finom anyagot még nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, ezt a nagyobb erőt még nem tudjuk előhívni.

Jelenleg ezt az erőt csak közvetve, más anyagon keresztül, a legegyszerűbb formájában tudjuk életre kelteni. Az elmondottak alapján érthetjük meg Keely-t, aki ezt a finom anyagot, ezt a nagyobb erőt úgyszólván saját házában kereste fel. Ez azt jelenti, ő közvetlenül képes volt ezzel az erővel összekötődni, míg mások csak kerülő úton, vezeték közvetítésével tudták ezt a hatást kiváltani. A drótnélküli távíró egyféle közelítés ehhez a kérdéshez, ahol a tulajdonképpeni erő más, szilárd közvetítő anyag nélkül terjed.

Ahhoz, hogy az ember ezekkel a finom erőkkel bánni tudjon, először saját magának kell finomodnia. A durvább erőket egyre inkább szükséges lesz a finomabbakhoz igazítani. A fizikai test finomodásával az emberi lélek egyre inkább megnyilvánulhat. A lélek finomodásával a szellem egyre inkább képes a lélekkel összekötődni. Az anyag finomodásával maga a szubsztancia erővé alakul, amely az anyagban hat. A kozmikus fejlődésben alászál-lást jelentett, amikor az erő egyre sűrűbb anyaggá változott, miközben az erő, a feszültség, a folytonosság csökkent. Az ember felemelkedését - amely a kozmikus erők egy csírája - jelenti az anyag átalakulása erővé, melynek során az anyag finomodik, a feszültség, a folytonosság pedig növekszik. Ahogy a fizikai anyag mostani állapotában nem folytonos, úgy az emberi lélek és a tudat sem folytonos. Ha az ember fizikai anyaga finomodik, akkor ez az anyag erővé alakul át. Ha a lelki szubsztancia finomodik, akkor ez is erővé alakul, amely egyre inkább táplálja a szellemi szubsztanciát, amely benne erőként hat. A lelki szubsztancia finomodása hat az ember megvilágosodásában, az emberben lévő szenvedélyek, a kozmikus tűz átalakításában. A szenvedélyeket át kell lelkesíteni, ahogy a tűz finomabb szubsztanciává történő átalakulásában fénnyé változik. Miközben a még magasabb szubsztancia, az isteni szellem erőként hat a lélekben, addig a lélek szubsztanciája egy fokkal magasabbá alakul, feszültségi ereje nő, folytonosabbá válik és ezért megnyilvánulása erőként is folyto-nosabb.

A lelki élet intenzívebben folyik, ritmikusan és ezáltal a tudat működése is ritmikussá, folyamatosabbá válik. Tekintve, hogy a lélek és a szellem szubsztanciája hasonlóvá válik, ezáltal a magasabb erő - amely tudatként nyilvánul meg az ember különböző szubsztanciáiban - folyamatosan az egyik anyagról a másikra tud átmenni. Ezáltal nem fordul elő, hogy az emberi lélek és az isteni szellem között oly nagy mértékű különbség keletkezzen, hogy a tudat csak megszakítással, ritmustalanul tudna egy magasabb szférából egy alacsonyabbra leszállni, vagy megfordítva, felemelkedni. Így keletkezik a létszféra finomabb, átalakult szubsztanciája, a híd, az összeköttetés a következő magasabb szubsztanciához. A magasabb világokba való felemelkedésünk adott, elérhetjük megvilágosodással, melynek során az anyag erővé alakul át, ahogyan egykor az alászálláskor az erő vált anyaggá. Ez az erő -amelyet mi magunk vívtunk ki anyagunk erővé alakításával - alkalmassá tesz bennünket, hogy a rokonságban lévő összes más erővel is kapcsolatba lépjünk.

Alakítsuk át lelki szubsztanciánkat magasabb erőkké, és az így nyert lelkierővel képessé válunk kijáratot találni a világ lelkierőihez. Alakítsuk át alacsonyabb gondolatainkat magasabb rendű gondolati életté és áramolni fog felénk a kozmikus gondolat. Alakítsuk át életerőinket magasabb, tiszta, önzetlen életté és kapcsolatba léphetünk a kozmikus élettel. Ezeket az átalakításokat mind megtehetjük, mert bennünk minden erő és minden anyag találkozik. Élünk és nyugszunk az őserőben, az ősszubsztanciában és mindabban, ami ezekből anyagként és erőként keletkezett. Fizikai testünk minden atomjában összetalálkozik a Kozmosz összes ereje és fizikai testünk minden egyes atomját átöleli, átitatja az összes kozmikus szubsztancia. Ezért semmi nincs a Kozmoszban, amit az ember egyszer el nem érhetne. Az eszköz a mi kezünkben van, fel kell építenünk teljes lényünket. Az ehhez szükséges erő, az őserő, bennünk található. Először ez akkor tudatosulhat bennünk, ha énünk felébred az őserőnek, a belőle keletkezett, már legkevesebb erőt tartalmazó szilárd anyagnak az első érintésénél.

Innen kezdődően lehetséges, hogy az őserő az egyes emberi Énen keresztül átdolgozza a szilárd anyagot. Ekkor kezdődik az egyes emberi individualitás munkája a külső Kozmosz átalakítására. Az ember, a benne található kozmikus szellemi erők segítségével átdolgozza a föld szilárd alakját. Fel kell ismernünk a bennünk és körülöttünk lévő természet törvényeit, melyek alapján keletkezett és fejlődött ki minden a világban. Képesnek kell lennünk ezen törvények alapján együttműködni a min-denségben, a mindenséggel. Az átalakítandó anyagot felismerheti az ember a benne és körülötte lévő természeti birodalmakban, minden atomban, az atomokban lévő, az őserők-kel örök összekötöttségben élő erőkben, valamint felismerheti arról, ahogyan hatnak ezen erők az emberi szubsztanciákra. Az ember a természet birodalmának urává kell válnia, de ahhoz, hogy a benne lévő összes erővel ezen dolgozni tudjon, először minden erőt uralnia kell. Ha az ember rendezni képes mindazt, ami benne található, és az őserő ritmusához hozzá tudja illeszteni, akkor segíthet az egész világ átalakításában, és az egyre nagyobb harmónia megvalósításában.

Fordította: Frisch Mihály

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

Gondolatok a természettudományról

A „Szabad Gondolat" előző számának mellékleteként jelent meg Rudolf Steiner: „Goethe, mint egy új esztétika atyja" című írása.

Ebben az értekezésben beszél Steiner egy új esztétika szükségességéről, és azt mondja, hogy a művésznek az alkotásánál abból kell kiindulnia, ami érzékekkel észlelhető! A művész, amit így észlel, azt átalakítja úgy - de nem szubjektív ösztönökből - hogy az ábrázolandónak olyan formát ad, mintha abban maga a szellem jelenne meg. Ez adja az alkotás szépségét, tökéletességét.

Ha ezt a szépséget, tökéletességet el akarom helyezni a világban, akkor fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi különbözteti meg, vagy esetleg kapcsolja össze a tudományt, a szépséget, a tökéletességet megvalósító művészettel.

A választ Steiner: „Bevezetés Goethe természettudományi írásaiba" című könyve alapján adhatjuk meg.

A tudomány - korunk mai véleménye szerint -, a világ tárgyilagos képét adja meg. De ahhoz, hogy ez a valóságot, az igazságot tükrözze, mentes kell hogy legyen - mondják -minden szubjektív önkénytől. Ez alatt azt értik, hogy az emberi szubjektum mindennemű belekeveredése a tudományba - eltekintve az úgymond objektív megfigyelés tényeitől - meghamisítja a valóságot.

A művészeti alkotásokról ezzel szemben azt állítják, hogy ezek az emberi képzelőerőnek felelnek meg, de nem a külvilágot jellemző képek. Ezen álláspont szerint tehát a tudomány törvényei az objektív létből erednek, a művészet, így az esztétika törvényeinek eredete pedig bennünk, az individuumban keresendő. Ez a kijelentés más megfogalmazásban azt mondja, hogy a világ megismerése szempontjából nézve az esztétika törvényeinek semmiféle értékük nincs, hiszen illúziókon alapulnak, a külvilág valóságához semmi köze sincs.

Ezzel szemben Goethe egészen másképpen látta a művészet és a tudomány kapcsolatát -és ahogy Steiner írja, ez világtörténelmi jelentőségű - nevezetesen azt mondja, hogy mindkettő a világ eredendő közös forrásából fakad, azaz a világ ősi törvényeinek egyik megnyilatkozása a művészet, a másik pedig a tudomány. A természetkutató a valóság mélységeibe azért merül bele, hogy mozgató erőit gondolatok formájában mondja ki, a művésznek pedig az a szándéka, hogy ugyanezeket a mozgató erőket az anyagban formálja meg. Goethe a „Sprüchen in Prosa" című művében mondja a következőket: „Úgy vélem, a tudományt az általános dolgok ismeretének, elvont tudásnak nevezhetnénk, a művészetet viszont tettekre váltott tudománynak."

Azt mondhatjuk, hogy Goethe számára a művészet éppen annyira objektív jelenség, mint a tudomány, közös a lényegük, egy lény, egy fejlődés fokozatait jelenítik meg szükségszerűen. Goethe mind a tudományban, mind a művészetben az eszméhez akart eljutni, mert ebben lelte meg a világ valóságát.

Felmerül a kérdés, hogy vajon miért vált el bennünk már Goethe előtt is, és különösképpen utána a világ úgymond objektív képe, tehát a tudomány és a világ szubjektívnek nevezett képe, tehát a művészet. Vagy másképpen megfogalmazva, miért nem jelenik meg a szemünk számára mondjuk az a tökéletes virág, amelyről Goethe mint az ősnövényről, a virág ideájáról beszél? A válaszhoz az ember és a világ fejlődését kell áttekintenünk Steiner nyomán, azonban ezt jelen keretek között csak utalásszerűen tehetjük meg. Az ember és a Kozmosz fejlődésében az un. Föld korszak lemuriai kornak nevezett alkorszakában egy döntő változás következett be. A biblia ezt az időszakot nevezi az ember paradicsomból való kiűzetésének. A biblia képei - a csábító kígyó, a tudás fájáról származó almába harapás, így a „bűnbe esés" - halványan utalnak erre a változásra. Itt lép be ugyanis a fejlődés úgymond szabályos menetébe, egy „zavar". Az ember fejlődését, felépítését segítő szellemi hierarchiák sorába belépnek az un. szabálytalan fejlődésű holdlények, a luciferi lények, akik döntő változást okoznak a fejlődés menetében. A nemekre történő szétválás, a lélek földszerű fizikai testben való inkarnálódása mellett az érzékelésben történik döntő változás. A változás okaként azt mondhatjuk, hogy az emberben a fizikai test -étertest-asztráltest-Én között kapcsolat úgy változik meg, hogy az érzékelés sokkal inkább fizikaivá válik - ez különösen vonatkozik a szemre és a fülre - és ezáltal valami elveszik a teljességből. De ezzel szoros összefüggésben nyer is valamit az emberiség, mégpedig a halál révén. Mert a luciferi lények hatására az addig tökéletes testben megjelenik a betegség és a halál, a felépítőerők mellett megjelennek a lebontó, halálerők is. De éppen ott, ahol legjellegzetesebb módon lépnek fel ezek a halálerők, a fejrégióban, az idegrendszerben, ott figyelhetjük meg azt, hogy a tudás fájáról evő, a paradicsomból kiűzött emberben megjelenik a tudat, az öntudat csírája. Ez azon a mély misztériumon alapul, hogy tudat, öntudat csak az élet rovására születhet. A szellem, amíg az élettel, az életfolyamatokkal szoros összefüggésben, szinte annak fogságában áll, addig nem képes az ott lejátszódó folyamatokat objektíven tükrözni, nincs tudata róla. Ilyen a vérben az akarat. Az idegekben végbemenő halálfolyamatok lehetőséget adnak a szellem felszabadulására, az objektív tükrözésre.

A lemuriai események hatására megváltozik az ember érzékelő képessége, és ezzel összefüggésben megszületik az öntudat csírája, amely lehetőséget ad az ember számára, hogy szembeállítsa magát a külső világgal, azaz elválassza magát tőle. Ez az elválasztódási folyamat, az öntudat kifejlődése azonban egy nagyon lassú folyamat. Eltelik a lemuriai kor után az atlan-tiszi kor, majd az ezt követő V alkorszak negyedik kultúrkorszakában, az un. görög korban is még azt mondhatjuk, hogy az ember benne állt a természetben, tudatát, belső világát nem érezte elválasztottnak a természettől. Tehát még ekkor is arról beszélhetünk, hogy egyféle teljességet élt át (ez természetesen nem hasonlítható ahhoz a teljességhez, amit a paradicsomból való kiűzetése előtt élt át, de mégis maradt valami isteni segítség ehhez a természetszemlélethez, mert természetesen ez nem valamiféle tudatosságból származott).

A lemuriai kor, amikor az ember véglegesen megérkezett, leszállt a földre és itt tevékenykedni kezdett. A luciferi „ajándékcsomag"-ban a betegség és halál megjelenése mellett ott volt az öntudat csírája, és ezzel összefüggésben a szabadság lehetősége. Ez azt is jelentette, hogy a Föld, a Kozmosz ismeretét az ember nem készen kapta, hanem saját megismerési erejére volt szüksége. Persze kezdetben még sok minden tudást készen megkapott az emberiség, de később egyre inkább magára maradt. Ami viszont megmaradt, az a határtalan megismerési vágy, a világra való rácsodálkozás képessége, amely egyébként minden igaz természetkutató, tudós jellemzője.

A megismerési vágya nem szorítkozott a tények puszta megismerésére, hanem egyre tudatosabban megkísérelte a teremtett világot átalakítani, tökéletesíteni. Az istenek megteremtették a Földet, de ezen a teremtési fok sajátossága megadta az embernek a világ és saját maga továbbteremtésének a lehetőségét. Az ember pedig élt ezzel a lehetőséggel. A technika egész története a teremtett világ - és most ebbe értsük bele magát az emberi lényt is - átalakításáról, továbbteremtéséről szól. Az ember látja, ahogy a vakond járatát megássa, és saját keze meghosszabbításaként megalkotja az ásót. Az ember látja a madarak repülését, és saját maga kiterjesztésére repülőgépet konstruál. A megismerési tevékenységét segíti, hogy érzékszervei egyre tökéletesednek és ugyanakkor a tudat fejlődésével az észleleteit, a fogalmait egyre jobban az emberi gondolkodás logikája szerint tudja rendezni. Ezt szolgálja a gondolkodás szerve, az egyre tökéletesebbé váló agy. Az így kialakult logikus gondolkodás képessé teszi az embert önálló következtetésekre, ítéletalkotásra és - bár ezt így nem fogalmazza meg - szervetlen világ törvényszerűségeinek a kikutatására. Eredményességét sok-sok csodálatos találmány, felfedezés mutatja, amelyre a teremtő ember joggal lehet büszke. De más is történik a technika, a teremtő ember történetében. Miközben érzékszervei tökéletesen kifejlődtek, a megismerési vágya tovább hajtja, nem elégszik meg az így elértekkel, érzékszerveit szeretné kiterjeszteni, meghosszabbítani.

Látnunk kell, hogy amikor Robert Hooke (1635-1703) felfedezi a mikroszkópot, akkor az emberiség öntudatlanul átlépett egy határt. Az újra teremtő, tovább teremtő ember ugyanis találmányaiban eddig döntően a mechanika törvényeit alkalmazta, a kifejlesztett eszközök az ember képességeit terjesztették ki mechanikus módon. A mikroszkóp viszont az ember mind a mai napig kellően nem ismert látásképességét változtatta meg döntő módon. A pont (tű hegye) és egyenes (kés éle) mikroszkopikus képe talán még ma is érzékelhetővé teszi azt az elbizonytalanodási folyamatot, amely ettől az időponttól elkezdődik, nevezetesen, hogy érzékszerveink vajon a valóságot tükrözik-e. Ez a határátlépés és ennek következményeként az elbizonytalanodás tovább folytatódik. Elérkezünk a XX. századba, amelyben az egykori természetismeret átalakul a feltételezések, a teóriák tudományává. Az anyag mögött egy szub-atomi világot feltételezünk, amelyben megkérdőjeleződik a tér, az idő és maga az anyag valósága is, tehát mindaz, ami eddig létünk alapját jelentette.

De mi is ez a határátlépés és mit tesz itt a megismerni vágyó ember? Rudolf Steiner a „Természet megismerésének határán" című előadássorozatában erre a kérdésre világos választ ad, ezt foglalom össze röviden az alábbiakban:

A természeti jelenségek kutatásában az ember elért oda, hogy az érzékelés, észlelés, fogalomképzés folyamatában egyre tisztább, egyre élesebb fogalmakra tett szert. Az így megszerzett tudása azonban újabb és újabb kérdéseket vetett fel és jellemzően a XIX. század vége, XX. század eleje az a kor, amikor nem elégszik meg az ember az így megszerzett ismeretekkel, hanem szeretné tudni, hogy mi rejtőzik az így megismert folyamatok, az anyagi világ mögött. A legkorábbi példa erre talán Newton színelmélete. Newton nem elégedett meg magával a jelenség leírásával, miszerint a prizmán átjutó fényben színek jelennek meg, hanem felállította elméletét, miszerint ezeket a színeket a fény eredetileg is tartalmazta és szerinte a prizma, ami szétválasztja a megjelenő színeket. A példából talán érthető ez a határátlépés. Nevezetesen a prizmával végzett kísérletek - egyféle érzékelés, észlelés, fogalom kialakítási folyamatban -ahhoz az ismerethez juttatták Newtont, hogy a prizmára beeső természetes fény fénytörést szenved, a sugarak az eredeti irányuktól különböző mértékben eltérnek és a prizma mögé helyezett ernyőn a vöröstől a kékig különböző színek jelennek meg. Eddig ez egy un. fenomenológiai leírás, tehát olyan fogalmak összekapcsolásából adódó következtetés, ítéletalkotás, amely a valós érzékelésből adódik. Itt azonban Newton és a későbbi newtoni fizika tovább ment, és azt feltételezte, hogy a színeket a fény már eredetileg is tartalmazta. Ezt az elméletet fejlesztették azután tovább, amikor a fényt a benne lévő atomi részecskék rezgéseként jellemezték, ahol az egyes színek különböző rezgésállapottal jeleníthetők meg.

Mi figyelhető meg ebben az újkori gondolkodásban? Az, hogy az ember már nem elégszik meg a megfigyelései által kialakult tiszta fogalmakkal, abból levonható következtetésekkel, hanem fogalmaival, gondolkodásával azonnal az érzékelhető világ mögé akar hatolni, szinte át akarja szúrni annak a világnak a határát, amely érzékei, fogalmai, ítéletei megjelenítenek számára.

Ahogy Steiner leírja, az ember megismerési vágya mint egy nehézségi erőt átgörgeti ezen a határon anélkül, hogy ennek tudatában lenne, és így alkotja meg az anyagon túli világot, a rezgő atomok, elektronok és még kisebb részecskék világát. Ezt átgondolva már érthetővé válik, hogy ebben a világban az ember elveszti a biztonságát, hisz mindaz, ami a közvetlen érzékelésből, fogalomalkotásból adódott, az itt nem található meg.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor a szub-atomi világ és általában a teóriák világa létező-e vagy csak illúzió. A kérdés egyszerű igen-nemmel nem válaszolható meg. Mert a teóriák világa abban az értelemben illúzió, ahogy a tudomány, a kutató ember feltette a kérdését. Szerette volna az anyag ős-okát, őslényét megtalálni és ezért kutatott az érzékelhető anyagi világ mögött. A kutatása és az eredménye, a feltett kérdésre kapott válasz illúzió, mert nem találta meg az anyag lényegét. De a gondolkodásával - amely nem következmény nélküli -eközben egy természetalatti világot teremtett, amely ugyanolyan lényszerű, mint a természet és a természetfeletti világ. Ebben a természetalatti világban azonban csak halálerők, lebontó erők működnek, amelyek magukat a teóriákat is elpusztítják, így keletkeznek azután az újabb és újabb teóriák.

Az ember tehát azzal, ahogy a megismerési vágya nehézségi erőként öntudatlanul átgörgeti egy határon, egy olyan világot teremt, amely a megismerés helyett a pusztulást adja.

És mi az, amit Goethe ezzel szemben javasol és tesz?

Azt mondja, csak azt szabad kutatnom, amit maguk a jelenségek nyilvánítanak meg. Meg kell állnom a jelenség határán, és ha megfelelően közelítek megismerésemmel a jelenséghez, akkor az megnyilvánítja lényének teljességét. Ezért Goethe a prizma kísérleténél nem lépi át Newton módján a határt - tehát nem feltételezte, hogy a színek eleve benne lennének a fényben -, hanem kereste a jelenségben azt a megnyilvánulást, ami választ ad a színek megjelenésére. Így fedezte fel, hogy a fény nem tartalmazza a színeket, a színek a prizmán túl alakulnak ki, a fény és a sötétség (amelyet Goethe önálló minőségként határozott meg) küzdelméből.

Goethe ezzel a fenomenológiai módszerrel (tehát kizárólag a jelenségből kiinduló megfigyelés, ítélet, következtetés alapján) közelít a természet összes jelenségéhez. Így figyeli meg a növények világát, az állatvilágot, vagy a Föld mélyén található ásványokat. Talán mondhatjuk azt, hogy az öntudatlan, a teóriák világába vezető határátlépés helyett Goethe egy bizonyos szellemi képesség birtokában, a megfigyelhető világ határain belül maradva, kutatásaival rálépett a szellemi világ törvényeinek megismeréséhez vezető útra.

Steiner a goethei út megismerésével, és saját kutatásaival olyan lehetőséget adott az emberiség kezébe, hogy a hétköznapi gondolkodásból kiindulva olyan magasabbrendű gondolkodást alakíthat ki saját belső világának átalakításával, amely alkalmassá teszi arra, hogy a külső természeti világ és a saját belső világának törvényszerűségeit, immár tudatával áthatva, egységben lássa, így tudatosan lépheti át a fizikai világ és a szellemi világ közötti határt, a küszöböt. Erre vonatkozóan két utat is megad Steiner, amiről részletesen ír a „Szabadság filozófiája" illetve a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez" című munkáiban.

Látnunk kell azt is, hogy a természettudomány sorsa nem egyszerűen egy tudományos kérdés, hanem kihat az emberiség egész sorsára. Steiner „A természetismeret határai és annak legyőzése" című előadássorozatának 1920. szeptember 27-én Dornachban tartott előadásában beszél arról, hogy miközben új szociális formák szükségességéről beszélnek az emberek, nem kérdezik meg, hogy honnan jönnek a megoldást szolgáló elképzelések, fogalmak, ideák. Nem tudják, hogy évszázadok óta, de különösen a XIX. századtól kezdve ezek mind a természettudományból jönnek. A történelem, a jog, a vallás művelői is úgy hiszik, hogy területüknek alig-alig van köze a természettudományokhoz. Pedig tételesen bizonyítható, hogy az élet minden területén - ha kissé átalakult formában is - döntően a természettudományos gondolkodás fogalmi rendszere működik.

1920 óta hallatlan tempóban haladt tovább a természettudomány, így beláthatjuk, hogy milyen hatalmas feladatok állnak még előttünk, ha meg akarjuk változtatni a modern természettudományon nevelt gondolkodásunkat.

"S ha magához tért az ember, gondolja meg, mi ő a mindenséghez képest; lássa magát a természet egy félreeső kis zugában, és ebben a kis börtönben, azaz a világban ismerje meg a föld, a királyságok, a városok és önmaga igazi értékét. Mert mi az ember a végtelenben?

De hogy még megdöbbentőbb csodát lásson, keresse a legkisebbet az ismert tárgyakban...

...és beleszédül a csodákba, mert e kicsinység csodája nem kisebb, mint a nagyság csodája. Mert ki ne ámulna el azon, hogy testünk, mely észrevétlen a világban, láthatatlan a mindenség-ben, most egyszerre hatalmas kolosszussá lesz; új világ, vagy még inkább minden a semmihez képest, ahová el nem érhetünk...

Mert mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és minden közt, a középen...

Két végtelen közé szorítva élünk, ez a mi világunk, s így minden lépésünk középszerű és szűk korlátok közé szorul.

Minden ok és okozat; közvetett és közvetlen egyaránt. Természetes, láthatatlan kötelék köti össze a legtávolabb eső, a legkülönbözőbb dolgokat. Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt egyenként nem ismerünk.

Az ember számára az ember a természet legfelfoghatatlanabb csodája; mert képtelenek vagyunk felfogni, mi a test, és még kevésbé értjük, mi a szellem, és azt értjük a legkevésbé, hogyan egyesülhet a szellem a testtel. Ez számunkra a legeslegnagyobb talány, pedig ez az ember lényege."

(Pascal: Gondolatok)

^ugrás az oldal tetejére

Felhívás

Az európai ELIANT Szövetség Európa szerte aláírásgyűjtési kampányba kezd

Most azonnal támogathatja az Eliant-kam-pányt online-aláírásával a www.eliant.eu weboldalon vagy a mellékelt aláírási íven!

Az aláírásgyűjtés az alkalmazott antropozófi-ai kezdeményezések támogatását és jogi biztonságának elérését szolgálja. Európa számára fontosnak tartjuk, hogy az antropozófus gyógyászat, gyógypedagógia, a Waldorf-nevelés, a Demeter-élelmiszerek, a bio-dinamikus mezőgazdálkodás és más alkalmazott antropozófiai kezdeményezések bárki számára elérhető legyen és továbbfejlődhessen.

Az Alkalmazott Antropozófiai Kezdeményezések Európai Szövetségének, az ELIANT-nak alapítói ezen kezdeményezések jogi biztosítására már évekkel ezelőtt bejegyezték tevékenységüket Brüsszelben. Most az előtt a feladat előtt állnak, hogy ezt a jogi lehetőséget egymillió aláírás gyűjtésének demokratikus eszközével valódi politikai súllyá formálják.

Ez fontos és aktuális feladat, hiszen például a Demeter International elvesztette a bébiételek forgalmazásának jogát az Európai Unió bébiételekre vonatkozó vitamin-rendeletének következtében: a Demeter irányelvek ugyanis nem engedik termékeinek mesterséges vitaminokkal való dúsítását - miközben ez az EU-ban előírássá vált (EU-irányelvek 96/5/EG).

Az antropozófiai gyógyszerek forgalomba hozatali jogának eléréséhez el kell tudni fogadtatni az Európai Unióban egy olyan speciális regisztrációs formát, amely az antropozófiai készítmények előállítási módjával és hatásmechanizmusának kifejtésével összhangban vannak.

Az európai intézményekben egymillió aláírásnak - amennyiben azokat több tagországban gyűjtötték össze - van politikai súlya. Ez a szám az Európai Unió alkotmányos egyezményében lefektetetett szám (l-47. cikkely, 4. bekezdés). S bár a rendelkezés még nem lépett érvénybe, máris jelentős politikai erőt képez, ha egy Európa Parlament-i hivatalhoz benyújtott kezdeményezés vagy beadvány társadalmi támogatottságát vizsgálják, hogy ez az un. „kritikus tömeg" a kezdeményezés mögött áll-e vagy sem.

Ilyen módon minden aláírás számít és segít, amelyet az ELIANT-kampány felhívására Önök elküldenek nekünk.

Az Antropozófiai Alkalmazott Kezdeményezések Európai Szövetsége, rövid nevén ELIANT tíz európai szinten tevékeny szövetség, illetve intézmény összefogása. (A nevük megtalálható a 2006. 09. 29-én elfogadott alapítólevélben, kartában.)

Az ELIANT Szövetség alapítólevele, kartája és az aláírásgyűjtő ív az interneten megtalálható és letölthető. A weboldal címe: www. eliant.eu

Ha a kampányt, az Eliant-akciót támogatni szeretné, keresse a kampány szervezőit:

Thomas Göing, AKTION ELIANT, Rebgasse 37., D-79540 Lörrach, fax: + 49 7621 168 18 63, e-mail: info@eliant.eu

ELIANT-kampány Magyarországon

Az ELIANT-kampány magyarországi koordinálásának feladatait a szervezők kérésére a Magyar Waldorf Szövetség vállalta magára.

További információk: Magyar Waldorf Szövetség Postacím: 1243 Budapest, Pf.: 644., iroda: 1075 Budapest, Asbóth u. 17., félem. 2., tel.: 06 1 461 00 90, 06 30 328 74 48, fax: 06 1 413 68 66,

e-mail: mwsz@waldorf.hu

^ugrás az oldal tetejére

Alkalmazott antropozófiai kezdeményezések európai szövetsége / eliant

Alapítólevél

A Szövetség célja

Az emberi méltóság és az ember egyéni fejlődésének lehetősége az európai kultúra alapértékei. Ennek kibontakozásához a Rudolf Steiner-i alkalmazott antropozófiai kezdeményezések több mint nyolcvan éve járulnak hozzá. Kiváltképp a mezőgazdaság, az oktatás, a gyógypedagógia és a gyógyítás területén fejlődtek ki olyan az emberi működést középpontba helyező megközelítések, amelyeket világszerte elismeréssel és nagyrabecsüléssel fogadnak. A Szövetség azt a feladatot tűzte maga elé, hogy az európai polgári eszmék érdekében, tevékenyen hozzájárulva Európa életének alakításához, jogi képviseletet és védelmet biztosítson az ilyen kezdeményezések további fejlődéséhez.

Biztosítanunk kell, hogy az alapvető emberi jogokat ne korlátozzák olyan mértékben, amelyek veszélyeztetnék a hasonló kulturális értékek létét. Az Európa jelenében a minden polgárt megillető individuális fejlődés joga nem pusztán a választás szabadságát követeli meg, hanem a választható lehetőségek szabadságáét is. Elengedhetetlen, hogy a szülők nevelési meggyőződésük szerint választhassanak iskolát; hogy mindenki az életmódjának megfelelően táplálkozhasson, egyéni döntése alapján vehessen igénybe orvosi ellátást.

Ez szükségessé teszi, hogy alapvető szociálpolitikai és jogpolitikai lépések erősítsék meg azokat az intézményeket és fejlesztéseket, amelyek védik és támogatják az egyéni életmódok sokféleségét. A tudományos módszerek létének sokféleségét, a kutatás és az oktatás szabadságát biztosítani kell. Ugyancsak szükséges a szabad döntési lehetőség a pályaválasztásban, szabadság Európa társadalmának a képzés és képezhetőség sokszínűségének fenntartásában.

A Szövetség tevékenysége és működése

A Szövetség rendes tagjaiként hiszünk a kezdeményezések összefogásában megvalósuló együttműködésben. Az együttműködés a mindenkori Európa sorsát érintő tervek és tettek előtt megnyitja a kölcsönös támogatás lehetőségét. Célunk, hogy ezt az együttműködést - az integritás és átláthatóság jegyében - mint a kölcsönös segítségnyújtás forrását gyakoroljuk. Ennélfogva azt reméljük, hogy - gondosan ügyelve a társadalmon belüli párbeszédre és kommunikációra - a különböző területeken szükséges kezdeményezéseket a lehető legszélesebb demokratikus támogatással, ugyanakkor alacsony adminisztratív költségekkel valósítjuk meg.

Szeretnénk hatni az európai politika és jogalkotás alakulására, illetve szándékunkban áll az ehhez szükséges kapcsolatok kiépítése és fenntartása az európai intézményekkel.

Az európai polgárság szerves részének tekintjük magunkat, és szeretnénk létrehozni a hasonló célokat követő szervezetek lehető legszélesebb hálózatát.

Készek vagyunk aktívan részt venni PR-tevékenységekben, és a lehetőségeink keretein belül együttműködni a Szövetség céljainak megfelelő konferenciákon, tanfolyamokon és szemináriumokon.

Céljaink megvalósításának előmozdítására partnereket keresünk a kultúra, gazdaság és politika területén. Szeretnénk együttműködni azokkal az intézményekkel, egyesületekkel és magánszemélyekkel, akik a mindenkit megillető személyes szabadság, életminőség és fejlődési lehetőségek tartós védelme iránti elkötelezettségben egyetértenek velünk. Ebben az együttműködésben, közösen szándékozunk támogatást nyújtani azon kezdeményezéseknek, amelyek fenti célkitűzéseinkhez és elveinkhez híven hozzájárulnak Európa jövőjének alakításához. A Szövetség egészét érintő határozatokat és döntéseket a tagok kölcsönös egyetértésével hozzuk meg. A Szövetség Brüsszelbe költözéséig adminisztratív ügyeit az Antropozófiai Gyógyászati Alapítvány (Förderstiftung Anthroposophische Medizin -Dornach, Svájc) titkársága intézi.

A Szövetség tagsága

A Szövetség tagsága kiterjed a Szövetség minden rendes tagjára, amelyek az itt rögzített célok érdekében szolidaritásban csatlakoznak, továbbá a pártoló tagokra.

A Szövetség rendes tagjai olyan alkalmazott antropozófiai egyesületek és intézmények, amelyek európai szinten működnek, és amelyek a fenti célokkal összhangban aktívan tevékenykednek az európai jogalkotásban a társadalmi önrendelkezés, a kulturális sokféleség alapvető emberi jogai, és az ennek nyomán kiterjesztett életminőség biztosításának előmozdítása érdekében. A Szövetségért felelősséget vállaló rendes tagok valósítják meg és fejlesztik a Szövetség tevékenységét.

A Szövetségben való pártoló tagság lehetősége adott minden olyan természetes, vagy jogi személy (szervezet, intézmény) előtt, akik, illetve amelyek antropozófiai megalapozottságú kulturális kezdeményezéseket kívánnak előmozdítani, és szellemi vagy pénzügyi hozzájárulásuk révén támogatni. Ok rendszeres tájékoztatást kapnak a Szövetség tevékenységéről, és ahol lehetőség nyílik erre, segítenek az egyes projektek és kampányok lebonyolításában. A pártoló tagokat tagságukból fakadóan semmilyen pénzügyi kötelezettség nem terheli, kivéve, ha a tag kifejezetten ilyen kötelezettséget óhajt vállalni.

A Szövetség rendes tagjai

AEFMUTA, Association Européenne des Fabricants de Médicaments utilisés en Thérapeutique Anthroposophique, Huningue; Demeter International e.V., Darmstadt;

ECCE, European Co-operation in Anthroposophical Curative Education and Social Therapy, Zeist;

ECSWE, European Council for Steiner Waldorf Education, A.I.S.B.L, Brussels;

EFPAM, European Federation of Patients' Associations for Anthroposophic Medicine, Leidschen-dam;

FAM, Förderstiftung Anthroposophische Medizin, Dornach;
gesundheit aktiv anthroposophische heilkunst e.v., Bad Liebenzell;

IBDA, Internationaler Verein für biologisch-dynamische Landwirtschaft, Arlesheim;

IKAM, Internationale Koordination Anthroposophischer Medizin, Dornach;

IVAA, Internationale Vereinigung Anthroposophischer Árztegesellschaften, Dornach.

A Szövetség alapító ülésén jelen levő pártoló tagok

Institut Anthroposophique Rudolf Steiner, Brussels;

Konferenz für Heilpadagogik und Sozialtherapie, Dornach;

Christof Wiechert, Dornach.

Kelt Brüsszelben, 2006. szeptember 29-én

A rendes és pártoló tagok köszönetet mondanak mindenkinek, aki figyelemre méltatja a jelen alapító levelet, és aki aláírásgyűjtéssel segít erősíteni a Szövetség politikai eredményességét

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Kommentár nélkül

Pedagógia

Technika

Felhívás

Hiszek az emberben..

Antropozófia

Ita Wegman

Persephone

A dráma keletkezésének története1

Jegyzetek

Markus Osterrieder

Rudolf Steiner és a XIX. század okkult mozgalmai

2007. február 23-24-én elhangzott előadás jegyzete

Világhelyzet

Andreas Flörsheimer

Amerika és Közép-Európa viszonyáról

A népszellem, a népnyelv szelleme és a gondolkodásmód szelleme

A szellemek hierarchiája

Népi sajátságaink felismerése

Népi sajátságaink felismerése

Amerika (Egyesült Államok) és Közép-Európa

Feladatunk elérni az általános emberit

Az amerikai birodalom

A mai gazdaságban jelen lévő amerikai példa

Összefoglalás

Ertsey Attila

Még egyszer az idei márciusról

Ertsey Attila

Putyin, Orbán és a gáz

Magyar vélemények

Az energiakérdés

A hadászati kérdés

Kicsoda Vlagyimir Putyin?

2000: Putyin „pálfordulása"

Források:

Kommentár nélkül

Részlet Vlagyimir Putyin 2007. február 10-én, a 43. Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián tartott beszédéből

Pedagógia

Emil Molt

A Waldorf Iskola

Technika

Rudolf Steiner

„Erő és anyag"

Frisch Mihály

Gondolatok a természettudományról

Felhívás

Az európai ELIANT Szövetség Európa szerte aláírásgyűjtési kampányba kezd

ELIANT-kampány Magyarországon

Alkalmazott antropozófiai kezdeményezések európai szövetsége / eliant

Alapítólevél

A Szövetség célja

A Szövetség tevékenysége és működése

A Szövetség tagsága

A Szövetség rendes tagjai

A Szövetség alapító ülésén jelen levő pártoló tagok

A dráma keletkezésének története¹