2007 JÚNIUS - MELLÉKLET
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Görög táj, sziklák, elől mező. Persephoneia sziklakövön ül s elmélkszik, tekintete a táj csodálatos szépségét fürkészi.
Persephoneia:
Lelkem a világ alakinak sokaságát szemléli, s bensőm ámulva észleli a világ gazdagságát. A minden-ségből csillagok ragyognak s a föld mélyéről a növényi lények csodavilága sarjad magasba törve, a világmindenséget keresőn. A harmatcseppben, melynek virágszirom ágya, a világmindenség csodás szerkezete csillan. Minden magban egy-egy világ rejlik, számtalan alakot öltve a magasba törő levélben és szárban. Északról, délről, keletről, nyugatról szelek szárnyán formálódik, mit a forma teremt, s mi a növényi lényt építi. A föld mélyén kristály rejtez, mely tiszta lényében mindannak tükre, mit bolygóerők s csillagok köre - a mélységet építőn -csodásan teremtnek. Látom, a növényben mint pezseg az éltető nedv, miképp járja át minden tagját, mi a csillagok körtáncában aláárad. Állatokat látok, mint járják útjuk, kisebbeket-nagyobbakat, mindenféle alakzatban. A földön, vízben s a levegőben is a világteremtő művét látom, s lelkem bizonyos, a világmindenség az oltár tüzét is élőlényekkel áldá, kik a lángnyelvekben pompás-lobogón élnek. Mindenünnen e világ formagazdagsága tűnik szemembe, élettel telten, a világ lüktető ölén. S ez élet bennem is áramol, lelkem oly hullámokkal telíti, melyek a mindenségen és saját létemen át minden létezés hordozói. Így tölt be egészen az élet rejtélyének kérdése: Ki vagy te, csodás hatalom, ki e pompa-ragyogást megteremthetéd? Idézlek, mutatkozz e szent liget templomában, lelkem útját isteni magaslatidhoz hadd lelem.
Egy szikla mögül Mercurius lép elő, haja göndör, szeme sötét, jóságos. Fejét szárnyas sisak ékíti. Ruházata akár egy görög ifjúé. Szárnyas sarut visel. Lépte légies, s minden szavát benső elevenség fűti. Beszéde jambikus, s ezáltal némiképp felemelő. Kezében arany botot tart, mely felfelé vastagszik, s fáklyában végez. A boton két kígyó mászik, kik fémesen ragyognak, fejük a fáklya magasán, s úgy tűnik, mintha ők lehelnék ki a fáklya tüzét.
Mercurius (Persephoneiához lép, s így szól):
Fürkészni légy merész,
A csillagfedte eget;
Lásd a születőben
A teremtő szellemet;
Vissza soh'se nézz,
S majd érzed, a távolból
Új formák sarjadnak,
S amint földet érnek,
Földelemet falnak.
A szellemnek a földit
Ím át kell járni fennen,
Hogy felvivén a lentit
A mélység zúgva zengjen.
S így nászát üli majdan
Messzi csillagsereg
A földi anyagfajban,
Míg örök idő pereg.
Nézd, Persephoneia, a mindenségben miképp hatnak együtt Nap és Hold, s nem először lesheted táncukat; születésed előtt mély álmod köteléke hozzájuk fűzött, naplényként szunnyadtál, míg a szerelem gyümölcse megérett, s a Hold alkatod meg-álmodá. Ne hidd, hogy az ember csupán atyja-anyja sarja, ugyanígy teremtői Nap és Hold, nemzője a Nap, s szülője a Hold, s így van ez, míg lelked porhüvelyedbe alászáll. Ismerd fel Persephoneia, hogy a lenti azonos a fentivel, s hogy a földi világ a földelőtti isteni világ képmása. Lent a földön atya s anya, fennen az égen Nap és Hold. Mercurius világi feladatát e két kígyó alkatán láthatod; közös boton kígyóznak, s mégis misem teremtethetik a világmindenségben, míg Mercurius össze nem köti s esketi, mi Napé s Holdé. Fent és lent közt a hírnök én vagyok, tisztem a kötés s egyengetés. Nincs oly birodalom, hová el nem visz utam. Ismerd fel Mercurius tűz-lehelletét. Légy az ő köreibe szövődve.
(Botját a földre helyezi s formákat rajzol Persephoneia köré.)
Persephoneia:
Oh, Mercurius, tűzfáklyád formái a föld mélyébe repítenek, tagjaim nehezbülnek, mintha Plútó birodalmát céloznák, de élénk szavaid fényességgel töltik szívem, s lelkemen át képek suhannak tova.
(Eközben besötétedett, s az égen megjelenik a Hold.)
Lelkem szörnyképeket lát; állatokat, kik utat a mocsáron át vágnak. Sárkányfajzatok! Homlokukon világít egyetlen szemük. Lábuszonyokon vonszolják testük. Felettük sűrű levegő, melyben madárszerű sárkányok csapkodnak-repkednek. Szájukból tűzár fakad. Szárnyuk akár a denevéré, színesen csillogó. Látom, mint csapdosnak e szárnyakkal, melyeken a csillagok képe tükröz. Mennydörög, villámok cikáznak s a föld magvából lángnyelv csap elő. Mindenünnen kénszag árad. Mily borzalmasak e szörnyárnyak!
Mercurius:
Az ősvilág lényét lelked kutatja, de tekints fel a világokra, így megláthatod ahogy a csillagok sokasága, a Hold s a planéták erői megteremtik e csodavilág formagazdagságát.
Persephoneia:
Útmutató szavad a leggyönyörűbb kertet varázsolja elém, pompás-magasló fákkal, de egyikőjük sem gyökerez a földben; a világmindenségből s csillagok sokaságából sarjadzik e ragyogó növényvilág,
e világló csodaháló. Mi ez, mit látnom adatik?
Mercurius:
A teremtés titkai megnyílanak lelked előtt. Vizek szülötteként, kit csillagok alkotának a világóceánban, oly növényeket ismertél fel, kik csak később eresztenek gyökeret a sűrű földbe. E kertből szál-la alá az emberi lélek. Egykoron te is ott éltél fennen Persephoneia, majd alá kellett szállanod a mélybe.
Persephoneia:
A növénygyökerek titka ím maga fedte fel magát. Azt, mi göcsörtös gyökeret teremt, s mi az éltető nedvet a görcsös gyökérzetben felfelé hajtja, magam is érzem tagjaimban, mikor a nehézséget legyőzik. Földszellemek egész seregét látom. Testük atyja gondolat, s lényük okosságot sugall. Építik a földit, formálják a követ, s megkeményítik, mi egykoron lágy vala; testük ragyog a holdfényben.
Persephoneia a földszellemekhez fordul s beszél velük. (Eközben a földszellemek ténylegesen megjelennek a színen, s fémfajokat hordoznak. Mercurius fáklyáját a földbe szúrja, s a láng kihúny. A színpadot csupán a földszellemek apró fényei világítják meg.) Persephoneia felkelt, s törpecsoportról törpecsoportra megszemléli a fémeket.
Persephoneia:
Hadd lássam, mit hordoztok. Szóljatok a mélységről, honotokról, s beszéljetek, mely utakon jártok.
A törpék kórusa:
Ó lélek, már réges-rég várunk reád,
Birodalmunk királynőjévé koronáztunk téged.
S ím megmutatjuk néked a mélység kincseit.
Légy kegyes, ó fogadd el őket.
Nézd e csodaformát, nézd e ragyogást,
Nézd e gyengéd sugarakat,
Nézd e hegyes tűt.
Mindez csak töredéke,
Mit az alvilág rejteget. A mélységben ragyog Az aranynak fénye S lelked színes képek Árjával telíti.
Az ezüst sugárzó fényében A múlt csodalényit látandod. S a fémek néked mind arról beszélnek, Mit mi odalent
Szilárd, merev formákká sűrítünk.
A mélységben őrizzük az eljövendő kornak,
A mélységben óvjuk,
Mi távolból árad.
A bolygók erőit megragadtuk,
Mielőtt még fénnyé váltak.
Vízzé változtattuk,
Hogy megfagyjon
Erős, tartós fémmé.
Nincs oly csillag az égen,
Kinek ragyogó képe-mását birodalmunk
Ne birtokolná.
Ismerd fel hát az ólomban
Szaturnusz szürke fényét,
A durva, csikorgón magától törő cinnben
Jupiter bölcsességfényét.
A szürke vasbányákban Mars ereje munkál,
Az aranyban a Nap fénylényét leled
S így a rézben Vénusz szerelmi hevét.
Egy törpe lép elő s kezéből higanyt szór szét.
Nézd, mily alakok rajznak a higanyból,
Egy próba Merkúr osztott hatalmából.
Cseppek hadát képzi,
Íly csepp éned is,
Ott tükröződsz a Hold ezüstjében magad is.
Törpék kórusa el. Megjelenik Déméter, hosszú, hullámzó ruhát visel. Hajában hervadt virágokat, övén gyümölcsszárakat. Bal kezében hervadt mákvirágcsokrot tart. Komolyan és méltósággal lép színre, Persephoneiához szól, jobbjával Persephoneia vállát érinti, komolyan s méltósággal óvón:
Déméter:
Ó leányom, szellemem kedvese te,
Az emberi vágyvilág választott ura,
Légy éber, s tudd, a földi mélység
Nem csupán a mennybéli istenek
Sugárzó honát, nem csak a sötét
Öl csengő csillogó fémeit rejti, de
A mélyben rejtező kórusát is,
A föld alá űzött gonoszt.
Elmélkedésed ne csak földet járjon. Nézz
Inkább fel, az örök ragyogó csillagokig.
Az égi istenvilágból
Sarjadsz, a felső világ
Istenhez hasonló lénye vagy. Döfj életed
Szövevényébe, s sződd e tarka
Fátyol csodaművébe (magasba emeli a fátylat) a fenti
Ég isteni alakjait, s többé soha
Ne kutasd a szakadék szörnyű titkait!
Ó, ígérd meg! Másképp, drága lányom,
Elragad, mi magasba tör, s a
Magasba árad a rettegett mélyből,
S a teremtmények legboldogtalanabbjává
Téged tesz meg.
Persephoneia:
Ó anyám, kit mindég
Félőn szeretlek, mily
Idegen vagy ma mégis nékem!
A tudni vágyás
Fűti lelkem
Alvilági lángok
Égetik szívem,
S a föld tudását
Benső lényem vágyja!
Déméter: (kezét áldón Persephoneia fejére téve)
Istenek pajzsa
Védjen!
Anyai melegség Óvjon!
Csillagok fénye
Övezzen!
Mindenmód -
Mindenütt -
Mindenkor.
- Távozik. -
Persephoneia (elmélkedve):
Ó bölcs anyám, ki a föld lényének oly jó ismerője, A föld mélyét megnyitád hatalmaddal a csillagoknak,
Kik a föld virágcsodáin tükröznek, S a föld mélyének hatalmát felemeléd A gyümölcsökben, a föld titkát a felszínre űzéd. De vajh', honnan tudhatom, mi lakoz mélyebben A föld bensején, Mit titkol e rejtek A föld mélyén, túl fémek lényén? Választ mely világból kaphatok?
A mélyből Plútó hangja szólal:
Persephoneia, anyád az élet eledelével táplál,
Déméter kenyeret ád gabonából,
De a kenyérben kérdésedre választ nem lelhetsz.
Ha a földi világ mélyéhez jobban vágysz kötődni,
Tudásszomjad s ismeretéhséged
Nem csillapíthatod ambróziával s nektárral tovább,
Mélyebben rejlő titkokat kutass.
Kit nektár s ambrózia táplál, csillagok között jár,
Kinek kenyér és bor az étke, a földnek színén jár.
Ha mélyebbre vágysz szállni, ismerd hát meg,
Mint építik a Föld testét a fémek formaerői.
Persephoneia:
Mit tegyek hát, hogy mindezt átélhessem,
Hogy megnyíljanak a föld mélyének titkai?
Plútó:
Asszonyommá kell lenned,
S vakító csillaglényed
Össze kell kötnöd lényem erőivel.
Persephoneia: Ó jaj, szívem félelem telíti,
Ismeretlen, kinek hangja ily
Tompán szól, hogy legyek tied?
Világló bölcsességed vágytam,
De sötét hatalmad tántorít.
(Persephoneia menekülni akar, de megtorpan, mintha láthatatlan hatalom tartaná vissza. Egy sziklahasadékból Plútó lép elő, megragadja Persephoneia karját, kelyhet nyújt felé, melyet aranyló folyadék telít. Persephoneia szabadulni kíván, de tekintetét nem tudja elfordítani a folyadék ragyogásától, s arcjátéka elárulja, akarata ellenére vonzódik e kehelyhez.)
Plútó:
A megismerést, mit kutatsz,
Ájult gondolat,
Mi földkívüli képekben száll
soh'sem érheti.
Így ürítsd hát bátran e serleget,
S itala tűzként járand át.
Persephoneia: (iszik, és beszédében érződik teste átváltozása)
Képek világa áramol gondolatimon S testem erősbíti, Lelkem, érzelmim erősíti, Nemesíti „Én vagyok"-á
(Plútó a sziklahasadékba vonja Persephoneiat. Déméter jelenik meg kibontott hajjal, s kiált:) Déméter: "Persephoneia".
(A mélységből titáni, erőteljes, vidám dal szól) (Zene)
Szatírok, faunok, titánok kórusa:
Mi kovácsoljuk A mélyben
Az anyag- és formatesteket
Hová leszáll a lélek. Szilárdítjuk, Erősítjük, Megformáljuk Mi még képlékeny És meghatározatlan, Mi életforma Lesz majdan.
Persephoneia Plútó kíséretében a gyönyörök kertjébe lép. E kertben asztal áll, melyen válogatott eledelek sorakoznak.
Plútó:
Ím e terített asztal, az élvezetek sora, s mit az élet kínál örömből s pompából, asztalomnál meglelheted, csak az istenvilágot kell feledned, ha teljes örömre vágysz.
Mert ha megtartanád a szellem látóerejét,
Minden örömkehelybe
Keserű ürömcsepp vegyülne.
Nem szabad tovább a benső képben lesned,
Mi az élet örömteli színe alatt teher
S fáradság, démonok üzelme.
(Persephoneia az élet asztalára tekint, állva marad, s Plútóhoz szól:)
Persephoneia:
A tudásszomj vezérel, s nem vágy űz e birodalomba. Így hát tudón, teljes tudatommal, S nem álmodozva, bolyongva kívánom éltem kormányozni.
Mutasd hát a valós éltet, S ne annak hazug látszatát.
Plútó (a jelenetbe kiált): Jelenj meg, ó élő nászmenet!
(Zene.)
A másik oldalról megjelenik koszorúzva díszesen a nászpár, mögöttük a lakodalmi vendégsereg. Helyet foglalnak az asztalnál. Plútó lépésnyit hátrál. Persephoneia elmélkedve, de érdeklődéssel figyeli az asztal körüli eseményeket. A nászpár mögött csodás angyalalak jelenik meg, s egy ölelő mozdulattal a vőlegényt s menyasszonyt átfogja. Eközben a másik oldalról sárkányszerű lény érkezik, s a vőlegény lábához kuporodik. A vendégek arcukon, ruházatukon, gesztusaikban bizonyos szenvedélyeket mutatnak, pl. telhetetlenség, iszákosság, indulatosság, irigység. A személyek között szép szüzeket látni, kiket virágok, avagy kígyók díszítenek. Némelyek után varangyok ugrálnak, bárhová is térnek. A telhetetlen, mielőtt a többiek hozzákezdenének, enni kezd.
A magas s sovány irigy, kinek sárga ruházatát némely zöld folt ékíti, irigy pillantásokat vet a vőlegényre, az asztal körül jár, s közben így elégedetlenkedik:
Irígy:
"Miért övé a szerencse, s miért nem enyém?"
Az indulatos, ki vörös ruhát s sárga fejfedőt visel, dühét egy szolgán éli ki; az iszákos, ki már beléptekor tántorgott, s kinek ábrázatjáról szenvedélye rögtön leolvasható, kis boroshordóra tett szert, mit egy nagy zöld békával együtt kezében tart. A béka szemei az iszákoséra hasonlítanak. Enyelgő szerelmespár jelenik meg. Őket macskaszerű démon követi, ki a szerelmesek szavára, mintha hívnák, lapuló helyzetéből felegyenesedik. A szerető kedveséhez:
Szerető:
Ó angyalom, szeretsz-e hát?
(A fekete macska meggörbíti a hátát, s az angyal szóra fúj.)
A kedves:
Mindörökkön tiéd vagyok.
A nő mögött Erosz jelenik meg, térdén széttöri íját s nyílvesszőjét, sír. Persephoneia ki néhány lépést tett előre, így szól:
Persephoneia
Látom valós lényét, mi emberi szó mögött rejtez, S jaj, ha ilyen az ember!"
(Gyermeki öreg jelenik meg, kuncog, mindent derűsen szemlél. Környezetében állatalakokat látni, törött vagy béna tagokkal.) Plútó lép színre, s Persephoneiának fekete nedűt nyújtva így szól:
Plútó
"Isteni tekinteted az élet teljes valóját látja, s boldogságot nem lelsz, mert a keserűség örömöd szegi. Ím a felejtés itala az élet tüneményével áld, s mindig megszabadít szenvedésedtől, mikor csak élvezni vágyod."
Persephoneia megvetően félrelöki. Miközben Persephoneia beszél, a démonok menekülve hagyják el a kertet, az emberek lassan-gyorsan követik őket, ki-ki fajtája szerint.
Persephoneia:
Hogy csábíthatna az élet tüneménye, Mi valót nélkülöz.
Az öröm kábulata, a szerelem illúziója
Engem nem ámít.
Szívemben részvétet érzek,
S a vágy bennem egyre nő, segítsek e lelkeken;
Hogy elhozzam nékik az égi látóerőt,
Mi bár kínnal áld, hisz valót tár,
Mégis a gyógyulás esélye.
Így, Plútó, adományod visszautasítom.
Plútó el. Persephoneia elmélkedve egyedül marad.
Persephoneia: Mit adatott látnom?
Lelkemen át nem az élet nagy ellenségei vonulának tova,
Kik a legszebb virágot is kukacként falják, S kik könyörület nélkül pusztulást s halált szülnek? Hogy hozzam le égi világom E földi siralomvölgybe?
Emlékszem, az égiek között akad egy, kinek ereje, Értelme s akarata engedi, hogy itt segédkezzék. Mercurius ő! Mily gyakorta látám, mint kígyós botjával fel s alá szállt, útját járva, magasból mélybe, s a mélyből ismét magasbatörőn. Hozzá fordulok hát, hogy gyógyítson, mielőtt kukac, démon s kor-hadás e szerencsétlenek életét-velejét veszi. Nehogy e bűnből betegség s halál teremjen.
Persephoneia: Mercurius! Jőjj. Mercurius! Könyörülj. Mentsd meg e világot S emeld fel
Fényes magaslatinkba!
Mercurius: Ki kiált ily hangon Abisszus mélyéről, Hogy boldog mezőkön E jajt még hallani? Ki az, ki engem szólít?
Persephoneiához közeledik, együttérzéssel szemlélve:
Mercurius: Isten vagy tán? Avagy hősi sarj? Ember?
Persephoneia: Ember vagyok, De istenség leánya. Lefelé az utat megtevém, Hogy tudjak. S vissza is találnék, De vissza egyedül Biz' nem megyek. Az embertestvéreket,
Kiket démon gátol, Őket is magasba A fényvilágba Visszavezetni vágyom. Ezért kérem hát, Ó bátor fáklyavivő, Segítségedet, Gyógyhatalmadat.
Mercurius: És mért véled hát, Hogy segíthetek?
Persephoneia: Szállni láttalak Az égnek terein Láttam, mint eggyétevéd, Mi két oldalról fennen, A Napból és a Holdból Kelyhedbe áramla. Kiismerém az utat, Mi hatalmasságával Fel és le vezéreli Az emberi lelkeket. A Holdnak ezüst útján Látám őket járni, Az égiből a földre, S látám, mint lebegnek, Mikor fogantatnak, Mint e szűk kapun által A Holdnak ritmusára A földre alászállnak. Születést szabályozón Jár a Hold az égen S a felvezető utat A nap vezérli. Láttam, amint a vizeket S a ködnek fátylát fölvonta S a mindenségbe szórta. Úgy tűnt, ő a holtak égi létrája Aranysugarakkal, Tűzfolyamot képezve. És e kettő erőit
Mi Naptól, Holdtól való, Látám kígyóidban, Kik a bot körül Tekeregnek, Melyen a mindenség Tengelye feszül.
S aranyserleged oly keveréket hordoz, Mi születésen, halálon Felülemelkszik, S felvivő, levivő Távoli utat mutat.
Mercurius:
Ím tanuld meg tőlem
E két magasztos utat.
Egyiküket ismered,
Így vidd hát erővel fölfelé azt,
A Föld nehéz kínjával megterhelve,
Mi oly hatalmasan vágyja
A Nap fényességét.
Fényes napfejedelmekhez vezessen
Hát vágyad.
Persephoneia: Hála néked e tanért Ó, vezetőm. De terheimmel, A földi kínokkal Szárnyaimat már nem tudom Használni,
Melyek lelkem könnyű hordozói Égi utakon.
Mercurius:
Az anyagi szubsztancia téged
Nehézsége révén
A földre szállított,
Hol e kínban
Éned egészen
Megköttetett.
De az anyagban
Más erő is lakoz,
Lesd meg, mi az anyagban
Zeng
S ismerd fel benne a hangokat, Az égi eredet hangjait, Melyek elnémulva Belevésődtek
A szám- és súly törvényeibe.
S nincs így oly porszem,
Mit az égi-magasztos
Szféra-zene
Át ne zengene.
Keresd elmélkedőn,
Mi az anyag területén
Az égből eredő
Néma hírnöke,
S nehézséged
Elszáll előled.
Sőt több, az anyagszellem
Maga emel fel,
Ha kifürkészed,
Mi benne cseng,
Ha megleled,
Mi benne énekel.
Persephoneia:
Így az anyag természetében Világélet honol?
Mercurius: Így van ez, s akad Egy hely,
Mi az élet halálálmát Feloldja.
S ez az emberi szívszentély. Benne változik így át A halál
S az anyagfaj a szellem szárnyán
A lélek honának
Tömjénfüstjében
Istenhez viszi haza,
Minek belőle ki kellett szakadnia.
Persephoneia: Így tehát nekem Hogy az embervilágnak
Feloldozást, felemelkedést Ajándékozzak, Meg kell lelnem Az anyagban a szellemet?
Mercurius:
Találd meg, s új neved Adatik,
Mi mától téged illet, S mit szívesen viselsz Hosszan, tiszteletben, Míg egykoron Örökbecsű neveddé válik, Ha ember bátorszik, Szellemet s természetet Egy szóval szólítni. Neved legyen hát "Natura" tovább.
Persephoneia (örvendezőn): Natura - Persephoneia - ! Ó Mercurius! Szívemben ez Nappá akar válni S nappá lesz így a föld Szörny'nehéz terhe Testem oltárán.
(Mercurius távozott.)
Persephoneia-Natura sziklakövön ül, s elmélkedik. Egy barnacsuhás öreg lép elő hosszú fehér szakállal, s megáll Persephoneia előtt. Csodálkozva szemléli a középkori szerzetes a görög lényt. Persephoneia fejét kezére támasztja, szemeit befedte, így nem látja az öreget.
Az öreg:
Ki vagy, te magános lény?
Sem embernek, sem erdei szellemnek nem hiszlek, S e ruhát is bizton lélekföldön hordják, Hisz errefelé durvább az öltözék, S mit viselnek mind rendezettebb.
Persephoneia (feltekint, s így szól): Köszönöm üdvözlésed, becses aggastyán, De kérdésedre nincs mit válaszolnom, Hogy lélekföldön-é, vagy emberi világban Lelhetem honom, Magam sem tudom. Igen vonzódom az emberekhez, Segíteni vágyom, viselni terheik, Nékik ajándani az égnek erőit; Csillagfényű örömszikrát Sötét szívükbe helyeznék. De emberi birodalomhoz közelítve A tudás, az egyetlen, melyből segíthetnék Oszlani fenyeget.
Ím itt állok hát a földi lét kapuja előtt, S nem tudom, mit tegyek, De te Öreg, bizton tapasztalt vagy, S már tudod, mi után kérdezel, Jobban tán, mint magam, Így mondd hát, ki vagyok, Ha emberekkel osztozni szándokszom Földi sorsban is, de isten Bölcsességét sem nélkülözhetem.
Az öreg:
Vállald hát békével az emberi létet S éld meg egészen a testi nehézséget, Viseld kereszted, az emberi sorsot S így az isteni bölcsesség soh'sem vész előled. Bár többé nem ragyog homlokodról A bölcsesség arany Napja mint most, Mert átváltozik szeretetté, Mely kezed tettivel a földi létet áldja.
Persephoneia-Natura:
Ó, jó Öreg, ez hát az út, mit magam járhatok, Hisz nem kéred válásom az égi bölcs javaktól, Átváltozást akarsz csak, Így legyen hát, fogadom tanácsod. Mi teendőm, hogy egészen emberré váljak?
Az öreg: (kézenfogja, s így szól) Hallgasd meg,
Mit szózatom lényednek sugall: "Mindenségszült, valós lényeg Lakozzék hát az asszonyban, Mivé mostan lészendel. Csillagerők áramolják Testtagjaid át meg át, Csillagfény fog így ragyogni Csillogó szemeidből, Planéták fognak keringni A légben, mi körülleng, És véredben, mint csörgedez. Szívedből a naperő Sugározzon tetteidbe, Mit a világnak szentelsz. Járd ím tovább jelölt utad, Egészen, míg, halál jő, Át a teljes emberléten Érezd hát lelkedben is, A csillagok mint kísérnek S fényük minden tettedben Léted szeretőn szövik.
Az öreg kézenfogja, s az erdőn át egy barlanghoz vezeti, melyben lakik.
Dionysos érkezik Faunák és Szilének társaságában. Fuvolák és fúvós-hangszerek. Dionysos emberi alakban, ifjúként. (Zene.)
A Faunok és Szilének bolyhosok és szakállasok. Dionysos maga köré gyűjti őket, s így szól hozzájuk:
Dionysos:
Osvilági idők óta az emberlény kísérői voltatok, S ím ez véget ér. Hisz az ember elidegenedett A természeterőktől.
Így el kell bocsássalak titeket, hová tartoztok.
Egyesüljetek a Nimfákkal
Lakjatok erdőben, fában,
Mert soha nem tartozhattok már
Oly világba, mi csupán emberi mű.
Nékem viszont e világkorszakban
El kell hagynom istenhez hasonló lényem,
S többé nem vagyok Dionysos, Ember leszek, mint ki-ki más.
A Szatírok és Faunok kórusa válaszol: Hogy fákkal nászra lépjünk, Az lesz nekünk jó. De nálad-nélkül tovább élni Vissza hozzád soh'se térni, Kedvünkre nem való. S ha hozzád többé már Vissza nem térhetünk, Éneklésnek, zenélésnek Örökre véget vetünk. De ha immár nem zenélünk, Erdő zöldje nem lesz ékünk, És a fák ki fognak halni, Mindahányan elpusztulni.
Dionysos:
Valót mondtok, s igaztok van,
Gondok ködítik lelkemet;
Ha sorstokra gondolok.
De néktek most nem segíthetek.
Vállaljátok sorsotok,
Mit a végzet hatalma néktek szán.
Éljetek boldogul!
A Szatírok és Faunok eltűnnek a fák között. Persephoneia előlép a barlangból, fiatal és szép, de szépsége némiképp komoly és hűvös. Ruhája fehér, arany övet hord.
Csodálkozással lép az ifjú elé. O görög ruházatot visel, s körülragyogja a nap. O maga is meglepődik Persephoneia szépségén és jelenlétén.
Dionysos:
Hosszú utat jártam, sok országon, tengeren,
S megtekintém ím
A föld kerekségét.
Sok embert is láttam
Sok színben és hangban,
S az emberiből semmi sem maradt,
Mit meg nem ismertem. De soh'sem látott még Szemem ily sugárzó szépséget, S így kérdem hát, Ember vagy, vagy isten?
Persephoneia:
Az én utam is hosszú,
S az időkön át vezetett,
S mit az emberiség megélt,
Részem volt benne.
Eredetem valóban isteni,
De a szeretet emberré tett,
Mindannak szeretete, mi világként ölel.
Egymásnak nyújtják kezüket, s e szavakat együtt gondják:
Persephoneia és Dionysos:
Köttessék köztünk hát isteni frigy
S egyben emberi.
Így keletkezik majd a tettben
Mit istenek szabának,
Mit örök tanácsban
Isten szeretetében adának.
Mert isteni-emberi hatalom
Eme egységében
Idő s tér lépnek frigyre,
S a szunnyadó erők életre kelnek.
Persephoneia:
Nézd, a bölcsesség bennem A mélybe süllyede, De szeretetként A földi sírból felélede.
Dionysos:
Megszökött tőlem a természetben, Mi egykor embert illetett. Ki adja vissza sértetlen Az elveszettnek hittet?
Persephoneia:
Nézd, mielőtt teljesen leereszkedtem volna a földi
világba, láttam az emberek végtelen szenvedéseit. Akkor úgy döntöttem, leszállok a lélek birodalmából, s korszakról korszakra sietve egyre szorosabban kötődtem az emberi léthez, hogy a szenvedő emberiségnek gyógyulást hozhassak.
Dionysos:
Az én utam más volt. Felismertem a legnagyobb emberi értéket, mely az egyes emberben rejtez, mert az „Én vagyok" az emberben isteni. Ez emberben lévő szellemit kívántam ápolni. Míg ez ápolásnak szenteltem magam, felismertem, hogy az erők és lények, amelyek az embereket közösségekbe fogják, a természethez tartoznak, s nekem őket, kik kísérőim voltak, vissza kellett adnom a természetnek. Ki hódítja el ismét ezeket az erőket és lényeket a természettől, és miből képződnek közösségek a jövőben?
Persephoneia:
A szeretetből, mely minden emberi Énben megfoganhat. Lásd, én hosszasan kerestem a gyógyerőket. Ma már felismerem, hol kell őket keresnem. Még soha nem fedték fel számomra ily érthetően virágok és fák, mi lényük; emberekhez fűződő rokonságuk miben áll, mi gyógyerejük.
De ma felismerem: Ami az embertől eloldódott, a természetbe cseppent, s az orvos akkor gyógyítja az embereket, akkor váltja meg, mi a természetbe varázsoltaték, ha az embert s természetet ismét egyesíti.
Dionysos:
Való, de ez csak akkor történhetik, ha oly természetszemlélet alakul ki, melyben az ember-Énnek helye van, ha oly szociális élet fejlődik ki, mely a természet hatalmait megváltja, mert szociális testét már nem természeti erőkből építi fel, nem a vér és törzsi rokonságból, hanem az egyéni szeretetből.
Dionysos:
Így lépjünk hát frigyre, mely révén az emberek és az istenvilág elérhetik céljukat.
Te, Persephoneia-Natura, igaz orvosként oltsd a természet erőit az emberi lénybe, mint igaz orvos, ki gyógyszereinek beadásával betegeket gyógyít, s megváltja az elvarázsolt természetet. Én pedig, kinek az öntudatos személyiség erőiből szociális közösségeket kell építenem, megígérem ezért néked, hogy a mi világidőnkben szociális közösségünkbe misem tolakszik, mi természeté, csupán az, mi a tudatos emberi lélekből fakad.
Dionysos Persephoneiát kézenfogja, elindul vele előre. A fák és sziklák mögött természetszellemek jelennek meg, többé nem Szatírok és Fanunok, nem durva Titánok, hanem gnómok, vízisellők, tündérek, szala-manderek; körtáncot járnak, s énekelnek:
Gnómok, vizisellők, tündérek, szalamanderek:
Feloldozá világunk a nász,
Mit emberszellem
Lélekasszonyával köte,
Kettejük meghitt köre,
Meglelék egymást,
És egyesülnek
Korunk boldogulására
A meggyógyított emberi testben.
Így megszabadíthatjuk leláncolt tagjaink,
S a sötétségből felszabadulhatunk.
Felszállunk a sötétből,
Szolgálni ismét készen állunk.
Az emberiséget szolgáljuk hát,
Mert megleltük az emberben,
Mi sehol másutt nem terem,
Mit sehol másutt,
csak itt e Földön szerezhetünk.
A meleg szeretetet, a napot,
Mi minket átváltoztatott,
Megleltük őt,
Megkaptuk őt.
S ím emberek baráti vagyunk, Mert bölcsességből a szeretet - a természetiből Ént teremt. S ez Ént hiányolta létünk, Mi ím átadatik nékünk.
Mercurius (botjával): Képekben látjátok Saját fejlődéstek, A léleknek sorsát, A szellem célját. Hagyjátok hát,
Hogy bennetek szóljon a hang,
Szóljon a vezető;
Életen, holton át
Bölcsen vezet ő
Lelkeket szeretőn
Bizton ismeritek ot.
Hisz nem először
Láttátok ezt
Már zengedzett
Régletűnt időkben
Szívetekben
Ismerjétek fel magatok
Az idők történetének
Örök folyamában
Sok síron át
Vezettet az út
Új életek
Bölcsői voltak
Leáldoztak néktek
Isteni világok
Holtak az istenek -
Így szólott ajktok
De az istenek halála
Csupán változás
Az ősidő bölcselme
Feltámad hát néktek
Szívtek szeretetében
A magasztos bölcselem
S a szerető akarat
Eggyéolvadnak
Mercurius-bottá
Kezemben
O a gyógyító
Ki mindent vált
A régit újjá
Gondolatot tetté
A mélyet felemeli
A magast feláldozza
Le, a mélységbe
Így legyetek magatok
Minden életben
A magasztos isteni
Gyógyítóművészet követőivé
Mely lelkeket gyógyít
S nem csak testeket;
Ég s föld emberben eggyé olvadnak,
Ha Persephoneia
Lelketekben
Az akaratot átváltja
Lobogó tetté.
Fordította: Benedicty Gergely