ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Hella Wiesberger: 1923 - Az antropozófiai társaság történetének sorsdöntő éve
Gerhard Schuster: Az elmúlt XX. század és XXI. századunk társadalmi kihívásai, tragikum és feladatok
Kálmán István: Az „alapjövedelem" - Honnan fúj a szél?
Alexander Caspar: Gazdasági és társadalmi viszonyok: a tudat tükre
Alexander Caspar: Az „alapjövedelem" - egy megoldás fikciója
Franz Jürgens: A titkos rendek és az alapjövedelem
Werner Kuhfuss: Minőségbiztosítás - mire?
Mi lesz később a waldorf-tanulókkal?
A magvető ember - Emlékezés Labancz Zoltánra
„Kedves barátaim, tudatosítanunk kellene magunkban, hogy az antropozófia mozgalmának egyik leglényegesebb vonása, hogy további működésre hivatott, és hogy a XX. század végén nemcsak a legjelentősebb szellemek, de szinte valamennyi lélek újra megjelenik a földi síkon. Mégpedig éppen azért, mert ekkor kell majd az ember szellemi, spirituális élete számára egy hatalmas impulzust adni a Földön. Különben a földi civilizáció végképp lehanyatlik, aminek előjelei már igen erősen megmutatkoznak."
R. Steiner, 1924. - A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV.
A Szabad Gondolat jelenlegi száma nagyon szép keretes szerkezetet mutat, nem nélkülözve a drámaiságot sem. Az Antropozófiai Társaság 1923-as évének történetével indul (ekkor égett le a Goetheanum és ekkor történt meg a Karácsonyi Gyűlés), és a magyarországi társasághoz az alapszabály módosítása kapcsán írt (és a társaság újságjában nem közölt) olvasói levéllel zárul. A véletlen hozta így. Én szívesen elhagytam volna a keretet.
S a két írás között? Számunk súlypontjában most a hármastagozódás áll. Sokan és sokfélét írtak már a témában, jelenleg megint divatos, előszeretettel jelennek meg ún. népszerűsítő írások, leegyszerűsített gondolatok. Lapunk már több ízben közölte Alexander Caspar cikkeit, akit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy népszerűsítő szösszenetekben adja elő javaslatait. Egyesek őt azon nagyon kevés személyek közé sorolják, akik megértették Rudolf Steiner „Dreigliederung"-ját, és képesek gyakorlati javaslatokat megfogalmazni. Bevallom, felelős szerkesztőként természetesen minden cikken végigrágom magam, nem is egy alkalommal. Alexander Caspar cikkein is. Mégis úgy érzem magam az utolsó mondat pontja után, mint amikor egy kedves ismerősöm fölolvasott nekem egy Karinthy verset,: „A pő ha engemély kimár; de mindegegy ha vildagár; mer engemély minder bagúl; mint vélgaban a bégahúr". No igen. Van alany és állítmány, van rím és dallam, de hogy a túróba nem értek semmit belőle? Valahogy így voltam Alexander Casparral is. Tudom, saját értetlenségem miatt illetlenség párhuzamot vonni az álvers és Caspar komoly gondolatai között, de a kialakult érzés sajnos hasonló volt mindkét esetben. Ha az Olvasók között is küzd valaki a hármastagozódás megértésével, akkor talán megbocsátható az összehasonlítás. Mostani összeállításunkban több cikk együttesen foglalkozik egyazon témával, az alapjövedelemmel, s ha veszünk egy nagy levegőt, és figyelmesen végigrágjuk magunkat a sorokon, van esélyünk a sarokpontok megragadására. Nehéz. De muszáj. Ha nem születnek tiszta, világos gondolatok, nincs mit átültetni a gyakorlatba.
Pedagógia rovatunkban az újságból már ismert Kuhfuss a minőségbiztosítás fából vaskarikáját elemzi; sajnos a minőségbiztosítás a nyakunkon van. Stráma Éva egy új tantárgyról, az Életismeretről ír. Még jó, hogy lesz minőségbiztosítás, így csak megfelelő szintű életismerettel léphetnek ki a gyerekek az életbe, nem lesz olyan sok elfásult felnőtt... vagy hogy is van ez? Mi lesz később a Waldorf-tanulókkal? Erről is beszámolót közlünk.
Mindenféle diéta és fogyókúra kipróbálásával a hátam mögött nagy érdeklődéssel várom Rudolf Hauschka Táplálkozástan című könyvét, amelynek rövid ismertetőjét - na, vajon hol? - a Technika rovatban olvashatjuk.
Végezetül egy magvető emberről írunk. Szomorúan szép kötelesség - emlékezés Lablancz Zoltánra. „Akiben ekkora kezdeményező erő buzgott, akinek ennyi mag lapult a tarsolyában, miért, hogy nem volt elég erő a testében, hogy mindezt hordozza?"
A felelős szerkesztő
„Ha ma ... egyfelől azon kell gondolkodnunk, hogy az Antropozófiai Társaságot hogyan is kell regenerálni, akkor másfelől azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az Antropozófiai Társaságnak két évtizedes élete van. ... Mert a történelem, a valódi történelem, az átélt, tevékeny történelem nem oltható ki."
Rudolf Steiner, Stuttgart, 1923. 02. 27., GA 257
„Az Antropozófiai Társaság újból és újból sorsdöntő elhatározások és létesülésének fordulópontjai előtt állt." (Marie Steiner) Nemcsak külső támadásoknak volt kitéve - mind a Teozófiai Társaságból kiinduló keleties irányzat, mind a materialista tudomány és a vallásfelekezeti egyházak részéről -, hanem belső válságokkal is meg kellett küzdenie. Egy ilyen belső válsággal összefüggésben kezdte Marie Steiner nyilvánosságra hozni a 30-as évek végén, a 40-es évek elején az Antropozófiai Társaság történetével kapcsolatos előadásokat és jegyzőkönyveket, attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a történések ismerete alapján szociális minőségek fakadhatnak a jelenlegi és a jövőbeli cselekvés számára. Így 1943-ban kiadott egy dokumentációt a következő címmel: Rudolf Steiner és az antropozófia civilizációs feladatai - Visszapillantás az 1923-as évre Rudolf Steiner 1923-ban folytatott azon fáradozásairól, hogy az Antropozófiai Társaságot új alapra helyezze. E kötet megjelenését akkoriban az „Ami az Antropozófiai Társaságban történik - Hírek tagjai számára" című közlönyben (1943. évf. 49. sz. december 5.) jelentette be a következőképpen: „Tekintettel a kegyelet kötelességére és annak tudatában, hogy Dr. Steinernek a tagokhoz szóló minden beszéde nagy jelentőségű, egy könyv ... fog megjelenni, amely az oly jelentős 1923-as év eseményeivel kapcsolatban Dr. Steiner állásfoglalását a saját szavaival közvetíti számunkra. A legkülönfélébb jellegű beszédeit összekötő magyarázó szöveg tőlem származik." Néhány évvel később (1947-ben) további jegyzőkönyvi iratokat tett közzé olyan 1923-ban történt ülésekről, amelyeken Rudolf Steiner részt vett, ezzel a címmel: Tanulmányanyag a Harmincas Kör stuttgarti üléseihez, 1922-23. Bevezetésében hozzáteszi: „Ez a hiányos leírásokból és jegyzetekből összeállított munkaanyag a jövőben még kiegészülhet és tökéletesedhet."
Rövid idő múlva az összkiadásban megjelenik egy kötet, amelynek címe: 1923 - A sorsdöntő év az Antropozófiai Társaság történetében. A Goetheanum leégésétől a Karácsonyi Gyűlésig. E kötetben (GA 259) egy egésszé egyesült a Marie Steiner által kiadott két publikáció, és kibővült az általa bejelentett „kiegészítésekkel". Mivel ezek meglehetősen terjedelmesek, ez szükségessé tett egy teljesen új formátumot, különösen a Marie Steiner által gondozott e kötet tekintetében: Rudolf Steiner és az antropozófia civilizációs feladatai - Visszapillantás az 1923-as évre. Kivették a „magyarázó szövegbe" beágyazott szószerinti Steiner-idézeteket előadásokból, beszédekből, gyűlések jegyzőkönyveiből stb., és az egész újonnan hozzácsatolt anyaggal két részre osztották, amelyeket kronológiailag ismét elrendeztek, úgyhogy az 1923-as év mozgalmas történetének teljes tablója - számtalan dokumentum alapján - mint tanulmányozni való anyag rendelkezésre áll. Hogy Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaságon belül a társaság történetének ismeretén alapuló tudatos tevékenységet szorgalmazott, kiderül felszólításából az 1921. szeptember 4-i stuttgarti taggyűlésen, amelyen mintegy 1200 tag volt jelen: „Kérem, tanulmányozzák ennek a mozgalomnak a történetét!". És az 1923-as év súlyos problémáival összefüggésben mondta Stuttgartban az 1923. február 28-án tartott gyűlésen: „Amikor valakikkel megbeszélést folytatok, legyenek azok csoportok vagy egyes emberek, akik csoportok megbízásából jönnek, akkor először semmit sem értenek abból, amit mondok..., de végtelenül nagy aktivitás figyelhető meg náluk, egy rendkívüli jóakarat. Amit az emberek nem értenek meg, hamarosan megértik! ... De az embereknek bele kell nőniük a régi történetbe, minden részlettel meg kell ismerkedniük!"
Rudolf Steiner elhatározásával, hogy a 20. század elején antropozófiai irányultságú szellemtudományáért nyilvánosan kiálljon, kezdődött az antropozófia eleven lényének társadalmi hatékonysága is, amelynek kibontakozásához a kultúré-letben szükség volt egy társasági szervezetre. Ebben gyökerezik Rudolf Steinernek mint egy misztériumhely megalapítójának a társadalmi működés minden fájdalmával összekötött tevékenysége, amelynek korszerűségét már korábban érintőlegesen jellemezte: „Nincs jogunk tekintélyt kierőszakolni: Ez az első olyan közösség, amely szabad szervezetre törekszik."1 Viszont korábban a spirituális ismereteket ápoló közösségek tagsága mindig szigorú kötelezettségekkel járt együtt.
Az Antropozófiai Társaság története így abban a fáradozásban vette kezdetét, hogy az antropozófiai mozgalom - mint a Rudolf Steiner által megteremtett szellemi áramlat - számára egy lényegének megfelelő központot létesítsenek; ez Rudolf Steiner mint szellemi tanító tanítványkörével való együttműködésének volt az eredménye. A nehézségeket - amelyeknek szükségképpen fel kellett lépniük egy olyan közösségalakulatban, amelyben az egyén szabadságát messzemenően elismerik - e szavak fényében kellene látnunk: „Szellemi területen a harcban nincs semmi rossz; a harc itt életelem"2, feltételezve, hogy a harcot a megfelelő tisztelettel folytatják mások is.
Az új kötet az Antropozófiai Társaság történetének kétségkívül legnehezebb szakaszát dokumentálja Rudolf Steiner életében: a nehéz utat, amit a társaságnak meg kellett tennie, kezdve a Goetheanum 1922/23 szilveszteréji leégésétől, végig az egész 1923-as esztendőn át, a társaság év végi újjáalakításáig. Az egész problematika megértéséhez egyfajta kulcsul szolgál a mozgalom és a társaság ellentéte, vagy - másképp kifejezve - az élet és a forma ellentéte. Erre maga Rudolf Steiner újra és újra utalt, például velős módon egy előadásciklus címével: Az antropozófiai mozgalom története és feltételei az Antropozófiai Társasághoz való viszonyában, amit 1923 júniusának sorsdöntő szituációjában tartott az önvizsgálatra való ösztönzésként; vagy a társaság karácsonykor véghezvitt újjáalapítása után azokkal a szavakkal, amelyekkel a tagokhoz intézett beszámolóját bevezette (GA 260a): „Az Antropozófiai Társaságnak olyan formát adni, amire az antropozófiai mozgalomnak szüksége van a maga tevékenysége érdekében, ez volt a szándékunk az imént befejeződött Karácsonyi Gyűléssel a Goetheanumban."
Ez az egyszerű kijelentés annak a nehéz küzdelemnek volt az eredménye, amit a társaság vezető személyiségeivel folytatott Rudolf Steiner az 1923-as esztendőben. De alapjában véve ez az év mégiscsak a tetőpontját képezte annak a több, mint két évtizedes törekvésnek, hogy a mozgalom és a társaság ellentéte kiegyenlítődjön egy az antropozófiai mozgalomnak megfelelő társasági forma kialakításával. Sokáig abban bízott Rudolf Steiner, hogy a társaság ezzel a problémával tőle függetlenül is megbirkózik. Csak amikor az 1923-as év vége felé végérvényesen fel kellett ismernie, hogy ez nyilvánvalóan nem történik meg, határozta el, hogy a szükséges újjáalakítást és végül magát a vezetést is a kezébe veszi.
A „súlyos belső küzdelem"3 után kiharcolt döntés révén a mozgalom és a társaság ellentétének el kellett volna simulnia, egészen a vezetőség összetételéig menően. Egy személyes beszélgetésben kijelentette Rudolf Steiner, hogy a Karácsonyi Gyűlésen nem ok nélkül igyekezett biztosítani „a női és férfi szellem bizonyos paritását, egyenlő arányát a vezetőségen belül", mégis észrevehetők voltak olyan tendenciák, hogy a régi viszonyoknak megfelelően a női szellemet kiiktassák. O ezt már „kezdettől fogva" hangsúlyozta; de jóllehet ez egy jelentős áramlat volt a társaságon belül, nem talált megértésre.4 „Kezdeten" azt értette Steiner, amit az ezoterikus közösségi formák kialakításával összefüggésben a férfi és a női szellemiség ellentétéről mint az élet és a forma ellentétének kifejeződéséről már kifej-tett.5
Ennek fontosságát hangsúlyozza az akkoriban előadott szellemtudományos felismerés, hogy ez az ellentét nemcsak a férfi és női szellem különbsége mögött, hanem a természeti, szellemi és kulturális-társadalmi élet minden jelensége mögött ott húzódik, ezért „élet" és „forma" két olyan fogalmat jelent, melyeknek „a világjelenségek labirintusán" át kell bennünket vezetniük. Minden élet csakis a formán keresztül nyilatkoztathatja meg magát, mégis el kellene vesznie a „forma merevségében", ha a régi formából nem tudna állandóan újjáalakulni.6 Az 1923-as év társasági problémáival összefüggésben ugyanezt egészen prózaian „ruhakérdésnek" [Schneider-problem] nevezték. Éppen úgy, ahogy egy embernek időről-időre új ruhákra van szüksége, hasonlóképpen van a társasággal is: „Miért kellene éppen egy szociális-organikus képződményben az örökkévalóság számára dolgoznunk?" Ami élni akar, annak változnia kell, és tulajdonképpen csak az az életteljes/életképes, ami változik. Ezért éppenhogy az antropozófiai mozgalom számára, aminek a legigazibb értelemben életteljesnek kell lennie, egy olyan szervezetet kell kialakítani, amely „él" is. Természetesen nem lehet foglalkozni minden nap az újjászervezéssel, de „pár év múlva" ez már szükséges lesz.7
Rudolf Steiner tevékenységének idején három szervezeti forma létezett: 1902-től 1912-ig a „Teozófiai Társaság Német Szekciója"; 1912/13-tól 1922/23-ig az „Antropozófiai Társaság"; 1923/24-től kezdődően pedig az „Általános Antropozófiai Társaság". A háttérben mindig ott állt legyőzendő problémaként a mozgalom és a társaság ellentéte.
Miután 1902-ben Rudolf Steiner Marie von Siversszel, a későbbi Marie Steinerrel együtt megalakította a Teozófiai Társaság Német Szekcióját és tíz éven keresztül a legintenzívebb építőmunkát folytatta, olyan állapotok léptek fel a központi vezetésnek köszönhetően, amelyek fokozatosan lehetetlenné tették Rudolf Steiner számára, hogy a Teozófiai Társaság keretén belül továbbra is felelősségteljesen képviselje az antropozófiai mozgalmat.8 Ennek következtében alakult meg az Antropozófiai Társaság. Rudolf Steiner nem vállalt többé semmilyen vezetőfunkciót, sőt tag sem lett. Mint független szellemi tanító működött, a társaságnak magának kellett önmagát igazgatnia. De az akkori világviszonyok nem adtak esélyt a megfelelő megszilárdulásra. Már 1914 nyarán kitört az első világháború. A nemzetközi együttműködés megbénult, a „Közlemények a tagok számára" című kiadványt és a taggyűléseket szüneteltetni kellett. Rudolf Steiner már csak Svájcban, Németországban és Ausztriában tarthatott előadásokat. Az 1913 őszén Dornachban megkezdett központi épület munkálatainak folytatása rendkívül megnehezült. A vállalkozás ezenkívül egy fokozatosan növekvő ellenséges érzületet váltott ki. Ez még inkább felerősödött, amikor az első világháború végén (1918/19-ben) fellépett a szociális organizmus hármas tagozódásáért folytatott mozgalom, és az antropozófia - sokkal erősebben, mint addig - a nyilvánosság elé lépett. Számtalan fiatal, nagyobbrészt tudományos érdeklődésű ember csatlakozott a társasághoz, és hangot adtak annak a szükségletnek, hogy az antropozófia a tudományos és a gyakorlati életben alkalmazásra kerüljön. Megalakult a Waldorf-iskola, gazdasági vállalkozások és klinikák stb. jöttek létre. Az új körülmények egyre fokozottabban megkívánták Rudolf Steinertől az antropozófia tudományosan megalapozott képviselését a világ előtt. Sok idősebb tag mégis elégedetlenséget mutatott: nem „tudományt" akartak, hanem inkább „ezoterikát" a korábbi értelemben. A fiatalság viszont szembeszállt az „öregek" által képviselt társasági élettel, és így egyre mélyült a generációk közötti konfliktus. 1922 elején Rudolf Steiner kénytelen volt a „jelenlegi válságra" mint „szakadékra" rámutatni, ami a két törekvési irány között keletkezett.9 1922-től kezdve, tudósít később Marie Steiner, „fel kellett tennie azt a kérdést, hogy a társasággal - amely az antropozófia anyaföldjét elhagyta és a legkülönfélébb irányokban szétforgácsolódott, melyek részben izoláltan magukban álltak vagy egymással kölcsönösen hadakoztak - általában lehetséges-e még továbbra is együttdolgoznia, vagy pedig a mozgalom számára egy másik eszközt kell keresnie?"10
Ezekhez a nagy belső nehézségekhez járult az egyre masszívabban fellépő külső ellenségeskedés. Akkoriban a támadások minden oldalról jöttek. Rudolf Steinert nemcsak a tudomány és az egyház képviselői támadták, hanem politikai csoportok is demagóg hangon uszítottak ellene, hogy zsidó, kommunista, szabadkőműves stb. Így például megjelent 1921. március 15-én a müncheni nemzetiszocialista újság, a „Völkischer Beobachter" címoldalán mint vezércikk egy írás Adolf Hitlertől Államférfiak vagy nemzeti bűnözők címmel, amelyben az akkori német külügyminiszterrel, Simonnal összefüggésben az áll, hogy végre ajánlatos lesz ezt a miniszter urat -aki zsidó származású volt -, „Rudolf Steiner, a gnosztikus és antropozófus, meghitt barátját, a társadalmi organizmus hármas tagozódásának hívét, és ezt az egész, a népek normális szellemi állapotának szétrombolására való zsidó módszert" egy kicsit közelebbről megnézni. „És ki a mozgatóerő mindezen ördöngösségek mögött? A zsidó! Doktor Rudolf Steiner barátja, aki a szellemtelen Simon barátja!"11 És ugyanebben az 1921-es esztendőben, augusztusban a katolikus és németnemzeti irányultságú folyóiratban, a „Hochland"-ban „a Steiner elleni harcot" mint „elengedhetetlen kötelességet" jelentették be mindazok számára, „akiknek fontos közéletünk tisztán tartása", majd hozzáfűzték: „talán nem telik el hosszabb idő, és megkerülhetetlen lesz ezt a harcot megszervezni". Ebben az időben vált ismertté az is, hogy bizonyos politikai körök egy listáján állítólag a meggyilkolandó prominens német személyiségek között a 8. vagy 9. helyen szerepelt Rudolf Steiner neve is.12 Mivel a szociális újjáalakulásért végzett kiterjedt tevékenysége miatt Steiner híres és vitatott személyiség lett, az akkortájt legnagyobb német szervezőiroda felajánlotta neki, hogy nyilvános előadásait Németországban megszervezi. Mivel a tolongás olyan nagy volt, hogy olykor a közlekedésrendészetet kellett igénybe venni, a „Hochland" folyóiratban meghirdetett harc szervezése sem maradt el. Össznémet és népi oldalról - a nemzetiszocializmus előfutáraiként - kavarodásokat rendeztek. Különösen áldatlan volt a helyzet Münchenben. Az 1922. május 15-i nyilvános előadáskor a „Négy évszak" elnevezésű hotelben Rudolf Steiner egy ellene tervezett merénylettől csak egy barátokból összeállt testőrség bevetésével tudott sértetlenül megmenekülni. A nemzetiszocialista népiesek már korábban kinyilvánították: „Remélhetőleg akadnak német férfiak, akik megakadályozzák, hogy ez az úr egyáltalán betegye a lábát Münchenbe!"13
Csak ezek az események teszik érthetővé, hogy 1923-ban miért állt annyira előtérben az ellenséggel szembeni védekezés kérdése. Ez egyszerűen létkérdéssé vált Rudolf Steiner és a társaság számára. Mert az ellenfelek vezető személyiségei tisztában voltak a szellemi kutatás törvényeivel; vagyis tudták, hogy a szellemi kutatás nem egyeztethető össze az ellenfelek cáfolásával; hogy a legjobb eszköz folyamatosan ellenséges írásokkal, ellenvetésekkel bombázni azt, akinek a szellemi kutatáshoz nyugalomra van szüksége, amivel elvonják figyelmét a szellemi kutatástól - amint Rudolf Steiner rámutatott stuttgarti előadásában 1923. február 28-án (GA 257). Ezen okból elvárta, hogy az ellenfelekkel szembeni védekezést a társaság végezze el. Erről az oldalról becsületes szándékkal meg is kísérelték ezt, de hiányzott a rutin és a talpraesettség. Kiváltképpen az eljárásmód volt Rudolf Steiner szerint olyannyira elégtelen, hogy ösztönözve érezte magát megállapítani: „Ha valóban szükségessé válna, hogy csupán az ellenfelek elhárításával foglalkozzam, akkor az olyan feladat lenne, amely nekem természetesen sokkal fáradságosabb, mint az ellenfelek visszaverése egy feladat pozitív megfogalmazásával az Antropozófiai Társaság részéről. De az az elhatározás, hogy magam lássak neki az ellenfelek visszaverésének ... elsődlegesen azt tenné szükségszerűvé, hogy szüneteltessem az Antropozófiai Társaságért végzett tevékenységemet, és visszahúzódjak a pusztán személyes működésbe."14
1923 folyamán az ellenfelekkel kapcsolatos komplikációkhoz csatlakozott egy további nehézség, amit a Rudolf Steiner közreműködésével 1922 őszén megalapított - akkoriban még vallási megújulási mozgalomnak nevezett - Keresztény Közösség körüli félreértések váltottak ki: „Az utóbbi olyan alapítások egyike, amelyek az antropozófiai mozgalomból nőttek ki, a vallási megújulási mozgalom, amely az elmúlt időben igen sokban hozzájárult az Antropozófiai Társaság válságához", mondja Steiner egy 1923. március 2-án Dornachban tartott előadásban (GA 257). Egyik oldalon sem vették kellőképp figyelembe, hogy Rudolf Steiner ezt a mozgalmat az Antropozófiai Társaságtól alapvetően független mozgalomnak akarta tekinteni. Nagyszámú, a társaság viszonyaival elégedetlen tag csatlakozott az új kultikus közösséghez, úgyhogy ez kezdetben többségében antropozófusokból állt. Egyedül Stuttgartban „több száz antropozófus" lépett be a Keresztény Közösségbe; más városokban is kezdetben antropozófusok alkották az új kultikus közösség magvát,15 azt mondván: „Most találtunk rá az igazira, amit az antropozó-fián belül sohasem találhatnánk meg!" (Stuttgart, 1923. 01. 23., GA 257).
E tagok fő indítéka nyilvánvalóan a bensőségesebb közösségi élet és az ezoterika iránti szükségletben rejlett, ami az Antropozófiai Társaságban csak kis mértékben volt kielégítve. Ezt az egyik tag Rudolf Steinerhez írt leveléből merítjük, amelyben ez áll: „Sok antropozófus barátunk hitte, hogy a vallási megújulásban ezo-terikához jut a kultusz-cselekvés által - nagy erre a vágy."16 Így az a veszély jelent meg, hogy „az emberi közösségszükségletnek a kultusz-közösségben történő kielégítése" révén sokan elszakadnak a társaságtól, és hogy sokan „a megismerési utat, amit egykor választottak, felcserélik a kultusz jólesőbb útjával", ezzel a társaságnak nemcsak személyi veszteségei lesznek, hanem „pénzbeli támogatása" is megcsappan, amint Friedrich Rittelmeyer, a vallási megújulási mozgalom akkori vezetője mondta a stuttgarti Zweigben 1923 februárjában, azokban a napokban, amikor ott Rudolf Steiner a szóban forgó viszonyokról beszélt. 17
Mindezen események alapján a már régóta érzett szükségszerűség, hogy a társaságot új alapra kell helyezni, Rudolf Steiner számára a pillanat legsürgetőbb parancsává vált. 1922-ben, december elején felszólította a központi vezetőséget Stuttgartban, hogy dolgozzon ki javaslatokat a társaság megszilárdítására. Azt is elvárta, hogy a vezetőség tájékoztassa a tagságot a vallási megújulási mozgalomhoz fűződő valódi viszonyról. Három héttel később - mielőtt még megtörtént volna a reakció Stuttgartból - Dornachban leégett a Goetheanum.
A katasztrófa az 1922/23-as karácsonyi rendezvények idejére esett. Azoknak teljesen szaktudományos irányultságú felépítésével Rudolf Steiner meglehetősen elégedetlen volt, miután már 1922 elején kifogásolta, hogy az emberek azt hiszik, hogy „a szaktudományosság kerülőút-ján" az antropozófia elterjedhet.18 Valaki azok közül, akik a programot összeállították, így számol be erről: „Rögtön e természettudományos ülésszak felépítéséről Dr. Steinerrel folytatott első megbeszélés során érezhettük, hogy Dr. Steiner egy ilyennel alapjában véve nem értett egyet, hogy egyfajta kényszernek érezte, amit ráerőltettek. Furcsa módon kevéssé törődtünk ezzel, és közülünk senki sem tette fel neki a kérdést, hogy nem inkább egy másféle rendezvényt szeretne-e, mint egy ilyen ter-mészettudományosat."19 Ennek az ülésnek az elején vagy folyamán mondta „szemmel láthatóan nagyon haragosan" egy előadónőnek: „Az emberek itt úgy bánnak velem, mint a csizmatisztítójukkal! Üléseket rendeznek, anélkül, hogy megkérdeznének, majd a kész programot elém teszik, és azután nekem előadásokat kell tartanom ezeken az üléseken. Ebbe többé nem egyezem bele!"20
Emögött az erősen rosszkedvű megjegyzés mögött az amiatti csalódás is állhatott, hogy felszólítására a társaság stuttgarti központi vezetőségétől mindeddig semmiféle válasz nem érkezett. Ebből az okból kifolyólag az 1922. december 30-i és 31-i két előadásában (GA 219) a társaság problémájával és a társaság és a vallási megújulási mozgalom közötti viszony tisztázásával alkalmasint közvetlenül a Dornachban jelenlevő tagokhoz fordult.
1922. december 31-én a szilveszteresti előadásban, ami az utolsó lett, amit az épületben tarthattak, megfelelő meditációs szavak kíséretében kifejtette Rudolf Steiner, hogy a spirituális megismerés „valódi kommunióvá", „a jelenkor emberisége számára megfelelő kozmikus kultusz" kezdetévé válhat.
Ennek az előadásnak a hallgatóságra különösen mély benyomást kellett tennie. Valaki közülük így emlékezett vissza:21 „Beszédének ünnepélyessége, nyomatékossága fokozódott az előadás során. Az embernek az volt az érzése: itt egy nagy beavatott celebrálja a jövő kultuszát, az emberiség kozmikus kultuszát. Miután a Spruchokat még egyszer elmondta, a legnagyobb szerénységgel lelépett a pódiumról, és így teljesen magától értetődő volt, hogy senki sem tapsolt, ami más előadásokon teljesen megszokott volt. A két Spruch Steiner szép kézírásával még ott állt a két táblán,22 amikor mi, öregek és fiatalok mélyen megrendülve kimentünk a csillagos éjszakába."
Marie Steiner így tudósít:23 „Amikor kiléptünk a holdvilágos éjbe, olyan volt, mintha egy intenzíven felfokozott élet járná át ezt az éjszakát, annyira csillámlóan, annyira fényesen, opálfehér tündöklésben ragyogott Ízisz bárkája a mélykék étertengerben. A csodálat kiáltása tört fel belőlem, és úgy éreztem, rokkant-tolószékembe ülve, elragadtatva és boldogan felemel valami ... Minden adomány adományozóját, mint mindig, a kijövetelnél még körbeállták, körülvették azok, akik őt kérdésekkel és kérésekkel ostromolták. Mint mindig, most is barátságos volt, a legélesebb huzatban állva egy kétórás, tűzzel és fékezhetetlen erővel tartott beszédtől túlhevülten. Azután amikor barátságosan, de kimerülten és kiégve leült a vacsorához, mindig azt éreztem: felperzselt fizikum. - Mennyi ideig lesz képes a lehetetlenre? - Nemsokára megszólalt a csengő, izgatottan, röviden, majd ijedt szavak hangzottak az előtér felől. Geck kisasszony a Doktorral akart beszélni, szorongva tört elő belőle: Ég a Goetheanum! - O ment... Nekem, aki egy év óta elveszítettem a lábam erejét, nem adatott meg, hogy felmenjek a dombra, lábaim megtagadták a szolgálatot, bizonyos távolságból kellett a tüzet végigélnem."
Rudolf Steiner tanúkkal együtt azonnal maga ellenőrzött minden elektromos vezetéket és biztosítékot. Minden rendben volt. A rövidzárlat ki volt zárva a tűz okaként.24 A tűzoltók és sok önkéntes segítő szakadatlan erőfeszítése ellenére a tűz gyorsan terjedt. Pontosan éjféli 12 órakor egy hatalmas, messzire látható láng átütötte a két kupolát. Az épület sorsa megpecsételődött. Reggelre egészen a beton alapzatig leégett.
Az épület megsemmisülése, amiért sok ember tíz éven keresztül a legnagyobb áldozatokat hozta, mélyen megrázta Rudolf Steinert, sőt, egészségét sem kímélte, ahogy leveleiben Marie Steinernek írta 1924. október 15-én és 26-án, az utóbbiban ezt: „Így hát, mint tudod, 1923 januárja óta a fizikai testemtől nagyon elide-genedtem."25 Mások a dornachi munkatársak köréből a következőt említik: „A fiatalos, jókedvű nevetést, ami Dr. Steiner komoly arcvonásait gyakran felderítette, gyors, könnyed mozdulatait, ritmikus járását - senki sem tudott úgy menni, mint ő -, mindezt a tűzvész éjszakája óta többé nem tapasztaltuk. Nehéz terhet hordott a vállain. Erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy egyenes tartását megőrizze, a járás nehezére esett"26, és azóta egy botra támaszkodott.27 Fájdalmát a veszteség miatt ezekbe a szavakba öntötte:28
Gondolat gondolathoz fűződött
Alkotásban a lélek örömmel felemésztődött
Formákba az érzés beleáradt
Mert a művészet szelleme mindent áthat
Megtapasztaltad a fájdalmakat
Amikbe a sors megmerített
Az érzés a lángban kiégett
Az alkotás boldogságának vége szakadt
Romokat lát a szem...
(Gedanke ward an Gedanken gewunden
Im Schaffen freudig die Seele verbraucht
In Formen die Empfindung gehaucht
Und so der Geist der Kunst verbunden.
Willst du die Schmerzen wohl erkunden
In die das Schiksal uns getaucht
Gefühl ist in Flammen verraucht
Schaffensglück hat ein Ende gefunden
In Trümmer schaut das Auge...)
Mindazonáltal a munkát egy pillanatra sem akarta megszakítani. Ellenkezőleg: a következő időben még fokozottabb munkát diktál magának. Már a tűzvész utáni reggelen úgy rendelkezett, hogy a meghirdetett rendezvényeket a programnak megfelelően továbbfolytatják. 14 óra körül beszámolt a bázeli hírlaptudósítóknak a tűzesetről, és kifejezte azt az akaratát, hogy egy új épületet kell építeni. 17 órakor a Goetheanum ideiglenesen újra berendezett asztalosműhelyében megkezdődik a meghirdetett Háromkirályok-játék. Bevezetésül mondott néhány szót a tűzkatasztrófáról. Este programszerűen megtartotta A természettudomány keletkezés-pillanata a világtörténelemben és eddigi fejlődése című éppen folyó kurzusának 6. előadását (GA 326). Ez után Albert Steffen kihirdette, hogy a misztériumdrámákat, „amelyeket ez év augusztusában kellett volna előadni, és amire nagyszámú külföldinek, különösen angoloknak és hollandoknak állt szándékában eljönni", nem lehet bemutatni; ehhez előbb a színhelyet ismét fel kell építeni. A jelenlevőkhöz fordult, hogy az újraépítést adományokkal támogassák.29 - A terem elhagyásakor Rudolf Steiner egy pillanatra elveszítette az erejét. „A falnak támaszkodott, úgyhogy támogatni kellett őt. De hamarosan ismét összeszedte magát.30
A hét végén - 1923. január 5-én, 6-án, 7-én, pénteken, szombaton és vasárnap - szokás szerint megtartotta előadását a tagok számára. Ebben különösen az antropozófus ifjúság és az idősebb tagok viszonyát tárgyalta. Mert a „fiatalok" úgyszólván forradalmi gyűléseket rendeztek maguknak. Egyet január 6-án délután, amin Rudolf Steiner is - szótlanul - részt vett. Ez meghatározta esti előadásának irányvonalát, ami előtt először a tűzvész miatti együttérzés sok kinyilvánításáról számolt be, ami nemcsak a tagoktól, hanem a világ minden részéről érkezett. Az előadás után a központi vezetőség kezdeményezésére még egy társasági gyűlést hívtak össze. Ennek végén Rudolf Steiner egy beszédet tartott a tűzsze-rencsétlenségről, az ellenfelekről és az újraépítés kérdéséről. Világossá tette, hogy a társaság megszilárdítása éppolyan szükséges, mint az újraépítés, és ismételten felszólította a Dornachban tartózkodó stuttgarti vezetőségi tagokat, hogy ebben az irányban aktivitást mutassanak.
Ebben az összefüggésben a legfontosabb események a különböző országos [nemzeti] társaságok megalapításai lettek. Ebben látta Rudolf
Steiner az össztársaság értelmes újjászervezésének legjobb előfeltételét. Ezt a norvég országos társaság megalapításakor világosan és érthetően így fejezte ki:31 „Az Antropozófiai Társaság nemzetközi élete és működése a leginkább azáltal fejlődne, ha az egyes nyelvterületeken országos [helyi] társaságok alakulnának, és ezek ösz-szekapcsolódnának Dornachban egy nemzetközi antropozófiai világtársasággá. Ez lenne a legjobb módja annak, hogy az Antropozófiai Társaság továbbdolgozhasson. Mert, tudják, ahhoz, hogy a dolgok úgy menjenek tovább, ahogy tulajdonképpen tovább kellene menniük, hogy az ellenségeink - bocsássanak meg, hogy ezt a szót használom - ne 'zabáljanak fel' bennünket, ha tehát valóban dolgozni akarunk, ahhoz tulajdonképpen állandó összeköttetésben kellene lenni egy központtal. És ez a dolgok állása szerint csak Dornach lehet."
E felfogásnak megfelelően már január 8-án írásbeli beleegyezését adta a francia Antropozófiai Társaság megalapításához.32 És mivel néhány ilyen országos társaság - Angliában, Svédországban és Svájcban - már létezett, a következő lépés logikus módon abban állt, hogy a német társasági viszonyokat is ebben az irányban rendezze. Ez február végén történt meg a stuttgarti küldöttgyűlésen a német országos társaság megalapításával és a német Szabad Antropozófiai Társaság (Freie Anthroposophis-che Gesellschaft in Deutschland) létrehozásával az idősebb generációval elégedetlen fiatalok számára. Ezt további országos társaságok megalapítása követte.
Mivel a tagok a világ minden pontján a Goetheanum újraépítését óhajtották, ez az angol barátok kezdeményezésére 1923 júniusában Dornachban egy nemzetközi küldöttgyűléshez vezetett. Először hivatalosan elhatározták az újraépítést, azután egy „Nemzetközi Antropozófiai Társaság" (Internationale A. G.) megalapítását az egyes országos társaságok összekapcsolódásával, amelyeknek központja a Goetheanum, és amit egy még megválasztandó főtitkárnak kell vezetnie. Ennek időpontját karácsonyra tűzték ki.
Akkoriban Rudolf Steinernek még semmiképpen sem állt szándékában, hogy maga elvállalja a vezetést. Sokkal inkább még mindig, minden rendelkezésére álló eszközzel azon igyekezett, hogy a felelősöket rávegye arra, hogy a társaságnak mint olyannak pozitív feladatot adjanak, mert az antropozófiai mozgalom csak egy olyan társaságban létezhet, amelynek realitása van. Ebben az értelemben már júniusi előadásaiban - Az antropozófiai mozgalom története és feltételei az Antropozófiai Társasághoz való viszonyában -nyomatékosan felszólított az önvizsgálatra. Kendőzetlenül utalt arra, hogy az utóbbi években a társaságban meghonosodott egy „az antropozófi-ai mozgalom életfeltételeivel ellentétes" hangulat, sőt egy „belső ellenállás" is azzal szemben, amit ő maga a társaságban végez. És rámutat annak hiányzó tudatára, hogy egy olyan társaságot kellene kialakítani, „amely az első lépéseket teszi meg egy olyan ügyben, melyben az emberiség nagy részének követnie kellene őt". Akik egy mozgalmat előkészítenek, megelőznek, azok számára ez potenciális kötelezettséget jelent: „Azaz, azt a kötelezettséget veszik magukra, hogy minden egyes dologban több bátorságot, több energiát, több türelmet, több toleranciát tanúsítsanak, és mindenekelőtt több őszinteséget."33
Mégis az emberek szemmel láthatóan nem értették meg, amit Rudolf Steiner voltaképpen akart. Úgy érezték, meglehet teljesen jó szándékkal, hogy túlzottak ezek a követelések. Hogy ezt Rudolf Steiner maga is tudta és hogy ezt hogyan ítélte meg, világosan elárulja az az 1923 szeptemberében Stuttgartból Edith Maryonnak, dornachi munkatársnőjének írt levél, amelyben úgy fogalmaz, hogy minden jóakarat ellenére aligha fog megvalósulni „a helyes": „Mert ez a 'jóakarat' éppenhogy nem az akarat szellemi ereje, hanem csupán az a képzet (illúzió), hogy az ember akar valamit. Ezeknek a személyiségeknek jelentős képességeik vannak - ez megmutatkozik például a Waldorf-tanároknál, akik sok vonatkozásban zseniálisak -, de akarat helyett csak az 'akaratról való képzetük' van. Ezért azt mondják: megvan a 'jóakaratunk', de nem értjük, hogy mi a dolgunk.
Az igazság azonban az, hogy inkább azt kellene mondaniuk: Megértjük amennyire csak lehetséges, hogy mi a dolgunk; de mi nem akarjuk azt. Igen, az igazság az illúzió mögött áll."34
Hogy tanítványaitól ne vegye el az esélyt az akarat „szellemi erejének" kifejlesztésére, nem kívánta ő maga megmondani, hogy mit kellene tenni, hogy miben állna a pozitív feladat, amit magának a társaságnak kellene maga elé állítania. Ebben az értelemben kell tekintenünk, hogy csupán a dolog érdekében történt, ha különösen az úgynevezett Harmincas Kör ülésein többször is minden szépítgetés nélkül, sőt olykor igen keményen beszélt egyik vagy másik felelős személlyel, akiket egyébként nagyra becsült.
Ilyesmi történt mindenekelőtt az „Anthroposophie" című stuttgarti folyóirat esetével összefüggésben.35 Marie Steiner erről később így tájékoztatott:36 „Még 1923 júliusában Dr. Steinernek a legsúlyosabb csalódásokat kellett átélnie. Az ellenfelekkel való e harc során a társaság védelmére éppen megalapított folyóirat, az 'Anthroposophie' teljesen csődöt mondott képviselői fogyatékos megkülönböztető-képessé-gének köszönhetően; nem ismerték fel, hogy ütött az óra, és úgy vélték, a legpiszkosabb ellenfelekkel is glaszékesztyűs kézzel kell bánniuk. Dr. Steiner kifejezte felháborodását az egyenes gondolkodásmódban és rendíthetetlen igazságakaratban való ilyen fogyatékosságuk felett. Ez számára annál keserűbb és kiábrándítóbb volt, minthogy próbaképpen már beleegyezett abba a nyomatékos kérésbe, hogy az ezoterikus munkát ismét megkezdje";37 és bár az ilyen események révén állandóan abba a kérdésbe ütközött, hogy nem lenne-e szükséges „egy új eszközt keresni szellemi munkálkodása számára", azután mégis elhatározta, hogy tovább dolgozik a társasággal, de csak úgy, hogy átveszi annak vezetését.
Hogy mibe került számára ez a döntés, valamennyire felmérhetjük e kötet dokumentumaiból, és azokból az utalásokból, amelyeket az 1923-as év folyamán leveleiben tett, különösen az Edith Maryonnak írtakban, mint például:
Stuttgart, 1923. 03. 25.: „... A társaság számára tulajdonképpen csak annyi a mondandóm, hogy leginkább azt szeretném, ha többé semmi közöm nem lenne hozzá.. Mindentől, amit a vezetői tesznek, undorodom."
Stuttgart, 1923. 05. 11.: „... tovább alszik az A. T.; nem lehet felébreszteni."
Bécs, 1923. 09. 30.: „... Egyébként minden jól ment, legalábbis a legfontosabbat kivéve, hogy bécsi tagjaink is alszanak."
Hága, 1923. 11. 16.: „... a társaság itt is iszonyatos állapotban van. Civakodás, hiányosság stb."38
A következő napon (november 17-én), a holland országos társaság megalapításának előestéjén egy beszélegtésben meglehetősen fájdalmasan ható módon kijelentette, hogy senki sem látszik megérteni azt, hogy mit akar ő egyáltalában, és azt kérdezte magától, „mit kell tennem?"
A közvetlenül ezt követő napokban azután elhatározta, hogy ő maga veszi át az új társaság vezetését. Hogy erre a döntésre miért csak súlyos belső küzdelem után tudta elszánni magát, mivel számára az „elgondolható legnehezebb" döntésről volt szó, azt később azzal indokolta: azzal, hogy a tulajdonképpeni feladatán kívül - hogy „tevékeny módon kidolgozza a földi téren azt, ami ma a spirituális világban meg akar nyilatkozni" - a társaság irányítását elvállalta, a szellemi élet eddigi folyamatos áradása is veszélybe kerülhetett volna.39
November 23-án, már ismét Dornachban, beszámolt a holland rendezvényekről, és a Karácsonyi Gyűlésre való belső ráhangolódásul megkezdte előadássorozatát A misztériumok felépítése (Mysteriengestaltungen) címmel (GA 232). December 1-én írta Marie Steinernek Berlinbe: „Karácsonyra fantasztikusan sok ember érkezését várjuk. Most úgy tűnik, úgyszólván kizárt, hogy mindenkit elhelyezzünk. ... De mégsem szeretném, hogy azokat, akik jönni akarnak, elutasítsuk. Mert a társaságot illetően mintegy az utolsó reményemet a karácsonyi összejövetelbe helyezem." És december 6-án azt írta neki: „Csak Németországból kétszázan jelentették be magukat, akik számára még nincs is szállás, nem is szólva arról, hogy pénzünk sincs, hogy szállásokat biztosítsunk a nemfizetők részére. És mégis most minden attól függ, hogy a tűzvész évfordulóján a karácsonyi rendezvény méltónak bizonyuljon a résztvevők számát tekintve is. Ha ez nem történne meg, akkor a legjobbnak azt tartanám, ha tovább egyáltalán nem építkeznénk. De a londoni és hágai fájdalmas gyűlések után itt mégis jól mehetnének a dolgok; de ehhez mindent meg is kell tennünk." (GA 262)
1923. december 16-ig, vasárnapig, amikor a „Das Goetheanum" hetilapban (Nr. 19.) megjelent a svájci Antropozófiai Társaság által kiadott hivatalos meghívó a „Nemzetközi Antropozófiai Társaság alapító gyűlésére, Dornachba, 1923 karácsonyára", Marie Steineren kívül még senki sem tudott arról, hogy Rudolf Steiner elhatározta, maga veszi át a vezetést, noha Albert
Steffennel mint a „Das Goetheanum" hetilap szerkesztőjével a meghívó és a program kialakításáról legalább egy héttel korábban biztosan beszélnie kellett. Nyilvánvalóan csak miután tudta, hogy Marie Steiner Berlinben befejezte feladatát és december 17-én éjjel el fog utazni, december 16-án, vasárnap Steiner felkérte Dr. Ita Wegmant, Albert Steffent és Guenther Wachsmuthot egy megbeszélésre, és tájékoztatta őket arról, hogy mit gondol a vezetőség összetételéről. Ismertette velük az időközben megfogalmazott új Statutumokat, és megkérte Dr. Wachsmuthot, gondoskodjon kinyomtatásukról, hogy karácsonyra minden tag a kezébe kaphassa azokat.
Másnap, december 17-én elutazott Stuttgartba, hogy ott találkozzon Marie Steinerrel, aki 18-án reggel visszaérkezett Berlinből, hogy azután vele együtt térjen vissza Dornachba. Stuttgartban - 18-án vagy 19-én - Marie Steiner jelenlétében mindkét német társaság vezető testületét is tájékoztatta szándékairól az új társasági formát illetően.
December 19-én vagy 20-án Rudolf és Marie Steiner visszautazik Dornachba, és Steiner itt is ismerteti a 22-én és 23-án tartott előadására ösz-szegyűlt tagokkal javaslatait, amelyeket az alapító gyűlésen fog előterjeszteni. Ekkor Dr. Elisabeth Vreedét is megemlíti mint tervbe vett vezetőségi tagot. És mégegyszer hangsúlyozza, hogy „pillanatnyilag a dolgokat nagyon-nagyon komolyan, halálosan komolyan kell venni", mert különben mégiscsak be kellene következnie annak, „amiről olyan sokszor beszéltem", hogy „az Antropozófiai Társaságtól vissza kell vonulnom."
Ami azután a következő napon, az 1923. december 24-én kezdődő Karácsonyi Gyűlésen történt, az nem az eddig szándékozott „Nemzetközi Antropozófiai Társaság" megalapítása volt a különböző országos társaságok egyesítése által, ahogyan ez még a december 16-i hivatalos meghívóban állt, hanem - Rudolf Steiner javaslatait illetően a gyűlés teljes egyetértésével - a teljes újjáalakítás. A „Nemzetközi" kifejezést Steiner ki akarta cserélni az „Általános" szóra. És így megalakult az „Általános Antropozófiai Társaság" Goetheanum székhellyel Dornachban.
Ez ugyan a létező országos társaságokra tagozódott, mégis minden egyes tag közvetlen tagja lett az új társaságnak.
Az 1923/24 karácsonyának napjaiban végbemenő alapítói tanácskozások és a Rudolf Steiner által szándékolt szervezeti formák kialakítására tett további lépések dokumentumai megtalálhatók a következő két kötetben: A Karácsonyi Gyűlés. Az Általános Antropozófiai Társaság megalapítása 1923/24, (GA 260), és Az Általános Antropozófiai Társaság és a Szabad Szellemtudományi Főiskola alapszabályzata - A Goetheanum újraépítése, (GA 260a). Különösen az utóbbi kötet tartalmazza Rudolf Steiner kijelentéseit annak értelméről és súlyáról, amit a Karácsonyi Gyűléssel kapcsolatos elhatározásának tulajdonított.
Fordította: Szabó Attila
Forrás: Beitrage zur Rudolf Steiner Gesamtausgabe, 105. füzet: Aus dem Leben der Anthroposophischen Gesellschaft
1. A Teozófiai Társaság Német Szekciójának közgyűlésén, 1906-ban
2. Jegyzetfüzetbe írt feljegyzés 1918-ból (Archiv-Nr. NB 101)
3. 1923. december 24-i előadás, Dornach, GA 260
4. Közli Ludwig Polzer-Hoditz. Vö. GA 260a, 680. o.
5. Ld. A templomlegenda és az aranylegenda GA 93; továbbá Az ezoterikus iskola első osztályának története és témakörei 1904-1914, GA 264, különösen a kiadó utószava, amely a mozgalom-társaság problémáját Rudolf Steiner erre vonatkozó magatartásának szemszögéből mutatja be.
6. 1904. november 3-i előadás, Berlin, GA 53
7. 1923. március 2-i előadás, Dornach, GA 257
8. Lásd ehhez Az antropozófiai mozgalom története és feltételei az Antropozófiai Társasághoz való viszonyában, GA 258; valamint Az ezoterikus iskola első osztályának története és témakörei 1904-1914, GA 264
9. Először Stuttgartban a tudományos és gyakorlati törekvések fő helyén 1922. május 23-án; azután Dornachban is május 28-án és Bécsben 1922. június 11-én
10. Richard Dührichnek írt levélben 1947. szeptember 3-án. Marie Steiner, levelek és dokumentumok, Dornach, 1981
11. Idézet innen: Hitler. Samtliche Aufzeichnungen 1905-1924. Herausgegeben von Eberhard Jackel zusammen mit Axel Kuhn, Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart, 1980
12. Hans Büchenbacher: München 1922, in: Erinnerungen an Rudolf Steiner. Gesammelte Beitrage aus den „Mitteilungen aus der anthroposophischen Arbeit in Deutschland" 1947-1978, Stuttgart, 1979
13. Lásd Hans Büchenbacher, uo.
14. Az Antropozófiai Társaság közgyűlésén Svájcban 1923. április 22-én (GA 259)
15. Lásd Friedrich Rittelmeyer tudósítását, A vallási mozgalomról. „Ami az Antropozófiai Társaságban történik -Hírek a tagok számára", 1. évf. 22. sz., 1924. június 8.
16. Levél Lia Stahlbuschtól Rudolf Steinerhez, 1923. január 23. Stuttgart (GA 259)
17. Lásd Rudolf Steiner előadását 1923. február 27-én (GA 257). Friedrich Rittelmeyer idézett szavai a Rudolf Steiner-Nachlafiverwaltung archívumában található beszédeiből valók, amelyeket akkoriban bizonyára a stuttgarti Zweigben mondott.
18. 1922. május 23-i előadás, Stuttgart (eddig még nem jelent meg az összkiadásban)
19. Oskar Schmiedel, idézet innen: Christoph Lindenberg: Rudolf Steiner. Eine Chronik, Stuttgart, 1988
20. Rudolf Steiner Lilly Koliskohoz. Lilly Kolisko: Eugen Kolisko. Ein Lebensbild, 1961, 68. o.
21. Heinz Müller: Spuren auf dem Weg. Erinnerungen, Stuttgart, 1970
22. Mindkét falitábla elégett. A két Spruch kéziratos vázlata megtalálható egy jegyzetfüzetben (GA 259)
23. Idézet a Rudolf Steiner életéről és haláláról című írásból, megjelent az „Ami az Antropozófiai Társaságban történik - Hírek a tagok számára" kiadványban, 1926. 1. sz., január 3.; továbbá Emlékek Marie Steinerről, 1. füzet, Dornach, 1949
24. Gyújtogatással való fenyegetés már elhangzott a „Der Leuchtturm" folyóirat 1920-as októberi számában, amit egy asztrológiai brosúra idézett 1921-ben. Rudolf Steiner erre többször utalt, ld. GA 259
25. Levelek és dokumentumok, 1901-1925, GA 262
26. Aszja Turgenyev, in: Emlékezések Rudolf Steinerre és az első Goetheanum építése, Stuttgart, 1972
27. Natalie Turgenyev-Pozzo, in: 12 éves munka a Goetheanumon, Dornach, 1942
28. Wahrspruchworte (GA 40)
29. A „Das Goetheanum" hetilapban ez áll az 1923. január 7-i számában: „A Goetheanum megsemmisítése tűz által."
30. Emil Leinhas: Aus der Arbeit mit Rudolf Steiner, Basel, 1950, 156. o.
31. 1923. május 17-én; az egész szószerinti szöveg megtalálható a GA 259-ben
32. GA 259
33. 1923. június 16-i előadás, Dornach, GA 258
34. Rudolf Steiner/Edith Maryon, Levelek, Spruchok, rajzok, GA 263/1
35. Közelebbit ehhez lásd a GA 259 függelékében.
36. Egy 1947. szeptember 3-i levélből
37. Ehhez az ún. Wachsmuth-Lerchenfeld-csoporthoz tartozott többek között az „Anthroposophie" szerkesztője is. Az e csoport számára tartott ezoterikus órák anyaga megtalálható a GA 265 kötetében.
38. Rudolf Steiner levélváltása Edith Maryonnal, GA 263/1
39. 1924. szeptember 5-i előadás, Dornach, GA 282
Június első hétvégéjén a Magyar Antropozófiai Társaság székhelyén az elmúlt és a jelen század kihívásairól, tragikumáról és az ezzel összefüggésben álló feladatokról tartott előadást Gerhard Schuster. A fiatal osztrák antropozófus Scherák Mari meghívására érkezett köreinkbe, hogy bemutassa az általuk végzett munkát, amely a hármas tagozódás ideájának megismerésére törekszik és a kornak megfelelően kívánja elhinteni azokat a magvakat, amelyek később megfelelő talajban életre kelhetnek.
A modern világ tragikuma abban áll, hogy amikor megjelenik a világban egy impulzus, amely drámai események sorát hozza létre, ezzel egy időben megjelenik az az impulzus is, amelynek révén ezek az események elkerülhetők lehetnének. Vagyis a probléma és az arra való megoldás egyszerre van jelen a világban. Ugyanakkor a drámai események szükségszerűen mégsem kerülhetők el. Hiába van jelen a világban a megoldás lehetősége, a tragédia mégis bekövetkezik. Ez a mi korunk tragikuma.
A XX. században bekövetkező tragikum, amely a szörnyű világháborúkban csúcsosodott ki, majd a II. világháború utáni évtizedekre rányomta a kétpólusú világrend bélyegét, többször elkerülhető lett volna, ám az emberi mulasztások következtében és az éberség hiánya miatt mégsem sikerült e rombolásnak gátat vetni.
A XIX. századtól a XX. század felé haladva Rudolf Steiner által a világba került impulzus révén a kulturális megújulás számtalan formája vált lehetségessé az élet különböző területein. Ám tragikus módon kevés ember tudta magába felvenni, megvizsgálni és teljes mértékben befogadni ezeket az antropozófiai kezdeményezéseket.
1914-ben Európában kitört az I. világháború. Az ezt követő években Rudolf Steiner társadalmi kérdésekre adott iniciatívája, mely a hármas tagozódás eszméjére épült, sajnálatos módon süket fülekre talált. Mindeközben okos emberek hagyták magukat megtéveszteni Lenin és Sztálin által, illetve az egész polgári társadalom nagy része Németországban Hitler bűvkörébe került.
A II. világháború után hatalmas országokat szétválasztó ellentét alakult ki, amelyet két szellemi erő, a nyugat kapitalizmusa és a kelet kommunizmusa hordozott.
Rudolf Steiner ajánlatát nagy embercsoportoknak kellett volna felvennie, hogy megfelelő ellenpólus képződhessen a romboló erőkkel szemben. Most sem maradt tehát az emberiség segítség nélkül, ám a feltételek hiányoztak. Ismét vagy a jelenlévő ember volt kevés, vagy sok fül zárva volt.
A XX. században egy második kulmináció jelenik meg 1956-tal kezdődően. Forradalmi módon Magyarországon indult el a válaszkeresés arra, hogy a kapitalista-, és a kommunista út szélsőségesen torz formái helyett egy harmadik út lehetőségét felvázolják.
A XX. század derekán tehát ugyanaz a kérdésfeltevés jelenik meg újra, mint ami Rudolf Steiner idejében felvetődött a történelem sodrában.
Ezt követően 1968-ban egy újabb kulmináció következett el a Prágai tavasz idején, amikor a szocializmust a szabadsággal próbálták összeegyeztetni. Itt is megjelentek antropozófusok, akik ezt az impulzust felvették és megpróbálták az antropozófia gyógyító törekvéseit a világ elé tárni. Erre az időre, az 1968-as és a körülötte lévő évekre datálódik az a munka, amelynek az előadó az elmúlt tíz évben részese volt. A '60-as évek közepén kezdődik el ez a folyamat, amely az antropozófiai mozgalmon belül egy áramlatot hív életre.
Két ember találkozásából születő áramlatnak lehetünk szemtanúi; Észak-Németországból Wilfried Heidt és Dél-Németországból Peter Schilinski talál egymásra törekvéseik által. Ok '68-ban együtt voltak Prágában, majd Németországban megpróbálták a különféle politikai mozgalmakat és irányzatokat egymás felé közelíteni a közös párbeszéd és munka reményében.
A mozgalom tulajdonképpeni helyszíne az Achbergi Nemzetközi Kultúrcentrum. (Inter-nationales Kulturzentrum Achberg). Ok hívják életre 1973-tól kezdődően a Harmadik Út nevű mozgalmat, mely többek közt cseh, lengyel és német résztvevők együttműködésének eredménye. Munkájuk során megpróbáltak egyetértésre jutni '68 tragikumából kiindulva.
Ezáltal tehát újra megjelenik egy lehetőség, de kevés ember akadt, aki ezzel a törekvéssel összekötötte volna magát.
Saját kiadványuk szavait idézve: „A választási platformon az Acbergi Kör informálja a munkatársakat és a leendő munkatársakat, hogy milyen összpolitika nevében működjenek. Mint szövetségi párt: 1980 januárjában alapították a Zöldeket az Achbergi Kör és a FIU, mint együtt alapító szervezetek. Karlshrueban az alapításkor sikerült a kommunista áramlat ellenében irányelvként az 'Egység a sokféleségben!' elvét részlegesen keresztülvinniük. Ennek program szempontjából az volt a követelménye, hogy a szövetségi választások idején, mint új párt, a választók számára a programja kiegészítéseként helyet adott az olyan különböző áramlatoknak, amelyek az alapvető rendszer kérdéseiben különböző megoldási módozatokat képviseltek. Az Achbergi Körnél és a FIU-nál a Harmadik Út egyik alternatívájának a kezdetéről van szó, amelynek törvényhozási megvalósításáért a jelöltek megválasztásuk esetén latba vetik erejüket."
Ennek a törekvésnek élharcosa volt Joseph Beuys is, aki 1973-ban létrehozta a Népszavazással a Közvetlen Demokráciáért nevű szervezetet. Szintén alapító tagja volt a Zöldeknek, amely több mozgalom, köztük a Harmadik Út gyűjtőhelyévé vált. Később azonban, amikor a Zöldek bejutottak a parlamentbe, ugyanúgy viselkedtek, mint más pártok, így a mozgalom elveszítette erejét.
Az 1989-es évben elérkezett egy újabb kulmi-náció: A berlini fal leomlott. Több millió ember részvételével ünnepelték az eseményeket, de sajnos ekkor sem tudták a harmadik út ideáját megragadni. Nem voltak képesek hidat építeni a létező két út közé, hogy a szabadság, egyenlőség és demokrácia megszülethessen. Nem tudott megvalósulni sem a szabadság, mely előfeltétele annak, hogy az egyes ember önállóan, önrendelke-zően és szabadon tudjon fellépni a világban, sem az egyenlőség, amely a szocializmusban kínálkozó feladattal a gazdaság új formáját adhatta volna azáltal, hogy olyan közös gazdálkodás valósuljon meg, ami a történelmileg kialakult világgazdaságot a demokrácia erejéből és nem az állami, vagy pénzhatalmi centralizáció által kelti életre.
1989-ben Lipcsében és Berlinben a demokrácia kérdése volt napirenden. Az emberek a „Mi vagyunk a nép!" felkiáltással határozták meg magukat, ezáltal a Francia Forradalom 200. évében, a berlini fal leomlásakor ugyanaz a forradalmi csatakiáltás hangzik el, mint hajdan. Ezt azonban nem értették meg az emberek, ezért a „Mi vagyunk a nép!" felkiáltása a „Mi egy nép vagyunk!" jelszavába fordult. Így a szuverenitás impulzusa helyett a nacionalizmus éledt fel, elpusztítva egy társadalmi fordulat lehetőségét.
A XIX. században győzedelmeskedő kapitalizmust a következő évszázadokban globalizálták. Ez a folyamat Kelet-Európában sokkal súlyosabban hatott, mint Ausztriában. Bombaként csapott be Kelet-Európába a posztkommunista államok közé az a kapitalizmus, mely funkciója szerint az emberek egoizmusát korbácsolja fel a nap 24 órájában.
Mára mindannyian olyan globális problémáknak vagyunk kitéve, mint a klímaváltozás, munkanélküliség, a világban jelen lévő éhezés... Jogosan merül fel tehát a kérdés: Nem az-e a legfontosabb feladat, hogy ezt a kapitalizmust kisöpörjük a világból?!
A feladat kezdete csak az lehet, hogy gondolatban válaszok szülessenek.
Az Achbergi Kör 40 éves múltra visszatekintő munkája során az antropozófusokon kívül, civil szervezetekkel és minden érdeklődő emberrel különböző fórumokon keresztül megpróbál elindítani egyfajta párbeszédet. Ebben rejlik a mozgalom egyik legnagyobb kihívása, hiszen általános próbatételként jelentkezik, hogy az embereknek kevés a türelmük ezen a gondolatok befogadására, így mindig reflexszerűen a régi sémákhoz nyúlnak vissza.
Néhány éve, korunk egyik égető kérdésére reagálva az EU alkotmányának kérdésében indítottak el egy közös munkát. (Magyarul is megtekinthető honlapjuk: http://www.ig-eurovision.at/ magyar-oldalak.html )
Az ausztriai munka továbbra is helyi civilek bevonásával zajlik. Céljukként többek között az alábbiakat jelölték ki: „A feladat egy alkotmánytervezet kifejlesztése, amely által az Európai Unió számára megteremtjük azokat az alapvető jogi keretfeltételeket és szerkezeti-funkcionális, valamint szervezeti rendszereket, amelyeknek segítségével az általuk képzett emberi közösség abban a helyzetben lesz, hogy a XXI. század szellemi, politikai, gazdasági és monetáris követelményeinek - a XIX. és XX. sz. ideológiájától megszabadulva -, megfeleljen szociális ideáljainak, amelyeket Európában és globálisan meg akar valósítani." Mindezt alulról jövő kezdeményezésként az önszerveződés erejével, távol mindenfajta politikai gyámságtól kívánják megvalósítani.
Munkájuk során jelentős megismerési folyamatok részesei, gyakran felmerülnek ugyanis hatalmi problémák, olykor mindenki a saját ideáját igyekszik érvényesíteni a pluralizmust veszélyeztetve. Azonban az ilyen jelenségek megfigyelése által ismerhető fel igazán, hogy a hatalmi struktúrák tulajdonképpen az emberek fejében vannak.
Munkájuk vezérelveként az „Egység a sokféleségben" ideáját követik. Fontos, hogy a sokféleség akkor se tűnjön el, amikor a közöset keresik.
Tanultak a régi hibákból, amelyek a '70-es, '80-as években merültek fel az Achbergiek Zöld Pártja idején - akkor is volt prularizmus a különböző mozgalmak által, de ezt egyetlen pártba próbálták sűríteni, így lett ugyan egy egységpárt, de a pluralizmus elveszett.
Munkájuk kiterjed az oktatás területére is. Két helyszínen Achbergben és Bécsben rendszeres képzés felépítésén dolgoznak, hogy ezáltal is eljusson az emberekhez, hogy a XXI. század nagy kihívása a kapitalizmusra adandó válasz, már létezik. Ehhez szükség van az alapideákról történő gondolatcserére. Az antropozófus körökben nagyobb konszenzus van ezzel kapcsolatban, de az igényt a világ felé kellene tolmácsolni.
Antropozófiai történelemtudományra van szükség arra vonatkozóan, amit megértettünk, és ezzel összefüggésben mindig fontos meglátni, hogy éppen mi van napirenden.
Ahhoz, hogy megérthessük azt a kort, amelyben benne állunk, elengedhetetlen a történelmi törvényszerűségek kikutatása. Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a történelem folyamán bizonyos események a krisztusi feltámadási erőkkel kapcsolódnak össze és 33 évenként mindig megjelennek. A Mihályi erőkhöz kapcsolódva lehetőségünk van sírba tenni ezeket az erőket, mert ezáltal a feltámadás válik lehetővé. A helyes tett a megfelelő időben később a történelem anyagává válik. Így válik a sokszor teljesen reménytelennek tűnő, mégis helyesen felismert és véghezvitt cselekedet a későbbi idők jövőteremtő alapjává.
Ez az, amit Karl Heyer „meg nem írt történelemnek" nevez.
A XX. század egész tragédiája most az éteri szinten árad és hullámzik. Már szinte egy újabb kulminációról beszélhetünk. Megfigyeljük a XX. századi történelem módosulásait, továbbá Rudolf Steiner impulzusát és mindazt, ami az elmúlt száz év alatt a világba került. Erezhetjük, hogy ez a láthatatlan szféra gazdagon telített. A reményt nem veszíthetjük el, és ez a feltámadási erőkre irányuló remény kell hogy legyen.
A népszuverenitás eszméjének megragadásához elengedhetetlen áttekinteni a népszuverenitás születésének történelmi folyamatát. Valamint azt, hogy az antropozófiai szociális impulzusból hogyan próbáltak ennek érvényt szerezni a '80-as években, a Weimari Memorandum megjelenése által. A népszuverenitás születésének dátuma az 1789-es év, a francia forradalom éve.
Mi az iskolában a július 14-i dátumot tanuljuk a forradalom kiindulópontjának. Ám a döntő esemény már egy hónappal korábban végbement. Ez az esemény az, amikor összehívták a rendi országgyűlést, hogy Franciaország kényes helyzetét megtárgyalják. A harmadik rend, a polgárság kijelenti önmagáról, hogy „Mi vagyunk a nemzet!" és nemzetgyűléssé nyilvánítja magát. Ez a pillanat egy új alany születési órája. Az említett gyűlésen a harmadik rend kijelenti, hogy az országnak egy új alkotmányt ad és a régi szuverén, vagyis a király nem keresztezheti törekvésüket.
A jól ismert szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmai által egy szellemi impulzus az istenek ajándékaként kerül az emberiségbe, hogy a jövőben fellépő szociális kezdeményezések kialakításában vezérlő eszme lehessen.
1789. június 17-én új lény születik: a népszuverenitás. Egy emancipációs folyamat indul meg, amely a „Szociális Én" születéséhez vezet.
Rousseau, aki fontos szerepet játszott a forradalomban, a népszuverenitásról és a közös akaratról beszélt. Szerinte ezt nem lehet úgy megvalósítani, hogy az egész nép egy személynek delegálja az akaratot, mert akkor ez az egyén gőgösen kijelenti, hogy ő tudja azt, hogy mit akarnak a többiek.
Egy olyan közös akaratot kell kialakítani, amelyben az egyes ember a király, a szuverén.
Ennek az individuális énnek születési órája: 1517. október 31-e, amikor elindítván a reformációt, Luther Márton Wittenbergben kifüggesztette 95 pontját. Luther Márton az individuális én képviselője. Egy az individuumok közt. Az „Én és nem az egyház" gondolata jelenik itt meg egyedülálló módon a középkorban, egy olyan korban, amikor a szellemi élet számára az egyház volt a szuverén.
A szociális élet területein mindig érdemes feltennünk a kérdést: Ki a szubjektum? A gazdasági élet területén is megfigyelhető a szuverenizációs folyamat épp úgy, mint a szellemi élet szférájában, bár ezen a területen jelentős veszélyt hordoz az én egoisztikus természete.
Az állami életben a „nép" jogi fogalom, ezen a területen demokratikus folyamatban határozzák meg, hogy mi történjen.
Az egyes területeken megfigyelhető szubjektum megjelenései által fény derül arra, hogy történelemben mindez mellékvágányra kerülhet, így torzkép születhet belőle.
A gazdasági életben a megjelenő tanácsok által ölt formát az a szubjektum, amelyeket Oroszországban szovjeteknek neveztek. 1917-ben lép színre, de szabadság nélkül és hatalommal, ezért egy torzkép születésének lehetünk szemtanúi. Ennek ellenére ez a „harmadik király" születési pillanata, melyet „Asszociatív Én"-nek nevezhetünk.
Ahhoz, hogy a szociális organizmus egészségesen működhessen, mindhárom én-nek együtt kell működnie. A szociális területek minden tagjának van egy saját szuverénje, egy saját királya.
Az állami-politikai szféra alá van rendelve a másik két elemnek az adott állam alapjogszabálya által. Az alkotmányjogban ezt nevezik kompetenciának. Az alkotmány ugyanis megszabja a szabad szellemi életet és a gazdasági életet is, továbbá az államot magát is korlátoznia kell.
Rudolf Steiner kijelentése szerint: „A törvények az alapjai minden szociális viszonynak." Ezért fontos arra is tekinteni, hogy ki a szuverén, aki a törvényeket alkotja.
1789-ben a harmadik rend kijelentette, hogy „Mi vagyunk a nép!". Ez a népszuverenitás születésének órája. Évszázadok óta felmerülő kérdés: Hogyan tud ez a közös akarat a világ elé lépni?
Németországban a békemozgalom a nép megkérdezését akarta az országba telepített rakéták tárgyában. A szuverén megkérdezését nem kerülhetik meg! A szuverénnek döntenie kell.
Az Achbergiek részt vettek ezeken a tárgyalásokon és az Achbergi Kultúrcentrum mindig megpróbált nem antropozófiai körökkel -a civil társadalom tagjaival és civil szervezetekkel - is kapcsolatba lépni. A kormány álláspontja szerint azonban Németországban nem lehetett népszavazást tartani, csak egyfajta „nép megkérdezést". Ezt Wilfried Heidt nem akarta elfogadni és kutatni kezdte azt a kérdést, hogy hogyan tud egy közös akarat az alkotmányban megnyilatkozni, így jutnak el a háromlépcsős népszavazás elméletéig.
1. Első lépésként a kiindulópontot egy a népi kezdeményezés jelenti. Alulról jövő kezdeményezésként egy bizonyos számú ember kinyilváníthatja az akaratát. Aláírják az iniciatívát, melyet egy törvényjavaslat keretében fogalmaznak meg és a parlament felé benyújtanak. Ausztriában ehhez 30.000 ember aláírása kell. Miután a javaslat eljut a parlamentbe, két lehetőség adódhat: A parlament vagy igent mond, így a törvényt megszavazzák, vagy nemet mond, akkor tovább kell vinni a kezdeményezést.
2. A jogi társadalom elé terjesztik a kérdést, hogy népszavazásra kerüljön-e. Ha igen, akkor harmadik lépésként:
3. A nép elé terjesztik annak eldöntése céljából, hogy igényt tart-e az iniciatívára, vagy sem. Ehhez már 300.000 aláírást kell gyűjteni. Ha igent mondanak, akkor kötelező népszavazást tartani. Ez a nép óhajában ragadható meg, ami érzelmi dolog. Az akarat területe maga a döntés, vagyis, hogy megszavazzák-e, vagy nem.
Ebben a folyamatban az említett három pólus együttműködése szükséges:
1. Egyéni pólus: valakinek van egy javaslata, tehát egy iniciatívát alakítanak ki, és aláírást gyűjtenek. Hivatalos politikusokkal megtárgyalják a parlamentben.
2. Érzelmi rész: visszautasítás esetén annak eldöntése, hogy népszavazás elé kerüljön az ini-ciatíva. Amennyiben 300.000 ember azt mondja, hogy igen, akkor kerül sor a népszavazásra.
3. Népszavazás. Akarati rész. Arány: 50% + 1 szavazat.
Ez a 3 lépcsős népszavazás még nem létezik ebben a formában. Ennek megvalósulásáért dolgoznak az Achbergiek.
A társadalmi lénynek is szüksége van egy egészséges testre, amellyel a világ elé léphet, és amelyben a szociális én működni képes.
(Elérhető a www.wirsinddeutschland.orgpdf/Weimarer-Memorandum-1989.pdf honlapon).
A XX. század végén, az Achbergi Kör tagjai megpróbálták a háromlépcsős népszavazás ideáját aktuális politikai projektekkel összekötni.
Először petíció formájában fogalmazták meg törekvéseiket az NSZK-ban, amelyhez 1 millió aláírást gyűjtöttek. Ennek eredményeként a parlamentben megtárgyalták, de a nemtörődömség túlsúlyának következtében eredménytelen maradt a kezdeményezés.
1986 körül kezdték megsejteni, hogy mi megy végbe keleten. Megfigyelhető volt, hogy a Szovjetunió elnöke, Gorbacsov új utakon járt.
1989-ben sokan várták, hogy a demokrácia kérdése újra napirendre kerül. Ez éppen az NSZK és az NDK 40. születésnapjára esett. A kerek évfordulók mindig alkalmat adnak arra, hogy az emberek elgondolkozzanak, megvizsgálják helyzetüket és jövőbeli lehetőségeiket. A 40. születésnapon a figyelmet egy „nemzet születése" mellett a Francia forradalom 200. évfordulójára is fordították. Egy sejtés és várakozás jelent meg bennük, azzal kapcsolatban, hogy történni fog valami.
Nem véletlen, hogy éppen 33 évvel 1956 után történt, és éppen egy plátói hónap, azaz 72 év telt el az 1917-es év kudarcától.
Egy antropozófus számára nem meglepő az 1989-es változás, bár mindez 1985-'86-ban még nem volt egészen tudatos, de a kor eseményeinek megfigyeléséből mégis sejthetővé vált.
1989-re, mint kulminációs évre elő kellett valamit készíteniük az NDK számára. 1987-ben kezdődött meg az erre irányuló munka, melynek helyszíne a weimari Környezeti Könyvtár volt. (Itt volt annakidején az ellenállási mozgalom székhelye is, melyet a Stazi elfoglalt és kifosztott). Ebben a könyvtárban foglalkoztak a jövő kérdéseivel, melynek elengedhetetlen feltétele volt az NDK történelmének megfigyelése. Morális technikát alkalmaztak, hogy a dolgokat a létezőből figyeljék meg.
Ezt a morális technikát a Szabadság filozófiája c. művében említi Rudolf Steiner, itt utal ugyanis arra, hogy az újnak a régiből, mintegy természeti jelenségként, minden törés nélkül kell kibontakoznia. Ennek szellemében tehát az NDK-ban a már meglévőhöz próbáltak csatlakozni a háromlépcsős népszavazás ügyének előmozdítása érdekében. Így hozták létre '89-ben az un. weimari memorandumot.
A 1919-es weimari alkotmányában még létezett a népszavazás intézménye. Az NDK 1948-as alkotmányában mindezt elsöpörték. A weimari memorandumban a korra jellemző propaganda szöveget készítettek, melyben az egész törekvést úgy állították be, mint ajándékot az NDK 40. születésnapjára. Népszavazást ajándékozni!
A háromlépcsős népszavazás szellemében próbálták mondanivalójukat megfogalmazni. A Memorandum szövegében sajátosan keveredett Lenin és Marx, akkor elhagyhatatlan gondolataival Goethe és Schiller szellemisége. A régiből akartak valami újat létrehozni, ennek érdekében sikerült egy antropozófiai szöveget megalkotni az állami vezetők nyelvezetében. Logikusan fogalmazták meg, így semmi veszélyt nem jelentett.
Ennek eredményeként a német parlamentnek egy beadvány készült 1989. október 7. alkalmából, egy népszavazási javaslat címmel, melynek tárgya a háromlépcsős népszavazás.
A nyugati média mindig felkapta ezeket a kísérleteket, így a téma most is uralta a sajtót. Érdekes módon, ezen a kerülő úton jutott el az NDK-ba is.
Wilfried Heith és Gerhard Meister egy ideát próbáltak a köztudatba behozni, ám egy harmadik munkatársuk, akinek a petíciót kellett volna beadnia, nagy nyomás alá került ellenzéki csoportok részéről. Végül a petíció benyújtása elől meghátrált. Ez újabb kudarcot jelentett, mivel csak egy NDK polgár nyújthatta volna be a petíciót, nem pedig az achbergi barátok.
A német októberi forradalomra való megemlékezés tehát megvalósult, de idea nélkül. Ebben az évben, 200 évvel a Francia forradalom után felébred újra a népszuverenitás kérdése.
7 évig készítették elő a weimari gondolatot, de az emberek nem voltak elég éberek ahhoz, hogy ez megvalósulhasson.
November 9-én a berlini fal leomlott. A demokráciát a hármas tagozódásból lehetett volna levezetni, amihez elengedhetetlen feladatként állt elő, hogy a leomlott falból egy hidat építsenek és így a szabadságot egy harmadik út, a demokrácia által tudják megvalósítani.
Ez a harmadik út sajnálatos módon nem volt az emberek tudatában. A „Mi egy nép vagyunk!" felkiáltásában a demokrácia kérdés nacionalizmusba torkolt.
Ezt követően megjelent a nacionalizmus Csehországban, Jugoszláviában és a különböző Szovjet utódállamokban. Mindenütt, mint egy 100 éve alvó kísértet ébredt fel.
1989-ben, egy újabb történelmi fordulópont megjelenésekor a világ szeme Németországon volt, de az idea nem valósult meg.
Weimar különleges hely, a német klasszika centruma. Rudolf Steiner majdnem egy évtizedig (1880-1890-es évek) működött itt a Goethe Archívum munkatársaként. Ebben az időben rakta le az etikai individualizmus alapjait, melyet az 1893-ban megjelenő Szabadság filozófiájában ír le. Ez a gondolatiság az embernek, mint egyénnek alapot adott arra, hogy szabadon működhessen a világban.
1918-19-es években Weimar ismét nagy szerepet játszik. A Weimari Nemzeti Színház, mely előtt Goethe és Schiller szobra áll, jelentős szereppel bírt Weimar történetében. Ezen a helyen írták meg az első Német Köztársaság alkotmányát is, amelyben tökéletlenül szabályozva bár, de helyet kapott a népszavazás intézménye. Az alap ideát, mely szerint a jognak a népből kell kiindulnia, és ehhez hozzátartozik a direkt demokrácia intézménye, tartalmazta ez a német alkotmány.
Steiner weimari korszaka alatt az individuális pólus kerül megalkotásra. Vannak ideáink, gondolataink a világban létrejövő eseményekkel kapcsolatban. Fontos, hogy intuíciói legyenek az embernek és morális fantáziája, amellyel az ideát a Föld számára át tudja alakítani, hogy az illeszkedjen a Földhöz. Ehhez szükséges a morális technika alkalmazása, amely által a már meglévőhöz tudunk csatlakozni, kapcsolódni.
Azonban ez nem marad meg az egyes embernél; más területeken, például az állami életben nem az egyén a szuverén. Mi történik, ha az egyén úgy gondolja, hogy itt ő a szuverén? Hitler is ekként gondolkodott... Az egyéntől az ideák származnak, de a kezdeményezéseket elfogadni másoknak kell.
Rudolf Steiner '19-es felhívásában a német néphez és a kultúrvilághoz fordul. O az első, aki ezt az új szituációt megragadta, korábban ugyanis a király, vagy a császár tehette ezt.
A Német nép, mint jogi társadalom viseli a felelősséget, ez az, ami teljesen modern Steiner részéről. 1917-ben még a császárokhoz fordul két memorandumában. '19-ben azonban felismerte, hogy a szubjektum megváltozott. Ez a piramis megfordítását jelenti. Régen a piramis csúcsában volt az iniciatíva és a döntés. Ma minden embernek a piramis csúcsába kell állítania magát, és közösen kell döntenünk az Egész számára.
Az etikai individualizmusban is egymás megértéséről van szó. Az ember megismeri saját organizmusát. Képessé válik arra, hogy saját magával párbeszédet folytasson. Az individuális én a megismerő, amely saját megismeréséből jut el a cselekvéshez és a kötelezettségek felismeréséhez, amelyet saját maga szab meg önmaga számára.
Ahol a „szociális én", a nép cselekszik, ott is egy megértésről van szó. A háromlépcsős népszavazásban a nép próbál megértésre jutni a szociális organizmus alapján.
Az egyéni embernél a szellemi organizmusban saját törvényszerűségek működnek. A szociális organizmust pedig egy alkotmányban kell leírni, amelyben egy nép, mint „szociális én" megértésre jut saját magával kapcsolatban, ezáltal új törvényekhez és cselekvéshez is eljutnak.
Az egyéni én és szociális én közt összefüggésként jelenik meg, hogy mindegyik eredete alapján Weimarban született.
Az Achbergi Kör tagjait is a sors vezette Weimarba. A berlini Környezeti Könyvtárban kötött ismeretségek által jutottak el ide.
Ideái, iniciatívái mindenkinek lehetnek, de hogy ebből valami jó származzon, először az egyénnek kell éretté válnia.
Ma a demokráciára törekvő korszakunkban nem az egyéni, hanem a közösségből kiinduló szociális énben van a kulcs. Adott tehát az EU, mint közösség, amelyből valaminek ki kell indulnia.
Miért észlelünk egy lényt én-lényként? Mi az énszerű egy lényben? Az egyénnek azáltal van én konstitúciója, hogy szabad akarata szerint cselekedni tud a világban. Az ember fejlődése során, a 21. életévben jelenik meg az én, mert az emberi konstitúció ekkorra válik képessé annak teljes befogadására. Ezt a testi-, lelki-, és szellemi konsti-túciót a teremtéstől kaptuk.
A népszuverenitás megszületéséhez nekünk kell teremtővé válnunk, a háromlépcsős népszavazás megvalósításával. Ezek a feltételek kellenek ahhoz, hogy egy nép a népszelleméhez közel kerüljön.
A jogi terület hármasságában (törvényhozás, igazságszolgáltatás, alkotmányozás) az alkotmány, mint alaptörvény adja a keretet. A megjelenő iniciatíva, amelyet 30.000 ember magáénak érez, és amelyet a kormány érvényesít, csak arra a problémakörre bír jogosultsággal, ami az állami területre vonatkozik.
Ennek értelmében nem lehetséges például az egészségügy, vagy a kutatás területén érvényre juttatni, de azt viszont el kell dönteni, hogy ki az, aki dönthet az egészségügyet érintő kérdésekben.
Az alkotmány határozza meg a területek határvonalait.
El kell dönteni, hogy ki illetékes az egyes területeken. Az állam nem diktálhat!
Ez addig nem lesz benne az alkotmányban, amíg a parlamentek hozzák a törvényeket.
A direkt demokrácia csak akkor létezik, ha az alkotmány már megvan.
A társadalmi rend lényének megfelelő alkotmány tartalmazza az asszociatív gazdasági életet, az önzetlen pénzügyeket, a demokratikus jogéletet, stb.
Ki a szuverén, aki ezt el tudja dönteni? Minden egyénnek a saját belátása alapján kell közösen akarni ezt.
Az achbergiek által kezdeményezett EU Alkotmány-projekt a háromlépcsős népszavazás bevezetésén fáradozik, melynek meg kell jelennie az Unió alkotmányában.
1999-2001-ben kezdtek el foglalkozni azzal Brüsszelben, hogy az Uniónak egységes alkotmánya legyen. Ám ebben semmi nincs a hármas tagozódás eszméjéből.
Az achbergiek egy petícióval fordultak a német kormányhoz, megpróbáltak egy demokratikus eljárást kidolgozni az alkotmányozási folyamat számára. Akkor is, hogyha nem sikerülne, megkísérelték előmozdítani, hogy a szociális organizmus lényének megfelelő alkotmány jöhessen létre.
Ha a három lépcsős népszavazás bekerülhetne az alkotmányba, akkor ebből lépésről-lépésre kialakulhatna a többi lényeges iniciatíva. A háromlépcsős népszavazás intézményében az individuális kezdeményezés teret nyerhetne. Pl. egy-egy kérdés felvetésére koncentrálhatna a közösség 3 hónapig. Ilyen kérdés lehet: a Szabad Waldorf iskola és a szabad iskolaválasztás kérdésköre. Cél az, hogy koncentráltan egy kérdésre fókuszáljanak néhány hónapig.
Az achbergiek petíciójukban is egy kérdésre koncentrálnak, egy alapgondolattal foglalkoznak.
Ebben az előadásban csak az állami élet szuverenitásáról volt szó. A demokrácia, ami az állami életben fontos, a másik két területen pusztítóan hat.
További kérdések maradtak nyitva a szellemi, vagy a gazdasági életben megjelenő szuverenitás tekintetében. Remélhetőleg, a következő előadásokból - amelyekre a Szabad Gondolatok Házában várhatóan sor kerül - ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.
Az előadás jegyzetet Hajdú Zsófia készítette
Napjaink zűrzavaros világában egyre gyakrabban fedezhetjük föl Steiner szociális hármastagozódásra vonatkozó gondolatainak felidézését, gyakorlati megvalósításra vonatkozó javaslatokat. Sokan érzik, hogy baj van a társadalmi berendezkedésünkkel. Félreértelmezések, leegyszerűsített, lényegétől megfosztott magyarázatok, tévutak. Sajnos ezek jellemzik a hármastagozódás újkori elemzőit. A Szabad Gondolat ezen száma súlyponti témáként, kiemelten kezeli a „Dreigliederung"-ot, összeválogatott írásaink átfogó képet akar nyújtani a világban jelenleg e témában zajló folyamatokról. (Alexander Casparnak immáron sokadik cikkét, cikkeit adjuk közre, nem véletlenül. A szerző azon kevesek közé tartozik, aki megértette és továbbgondolta a hármastagozódás alapelveit.)
Szerkesztőség
Az „alapjövedelem" (Grundeinkommen) minden állampolgár számára ellenszolgáltatás (munkavégzés) nélkül kifizetett jövedelem lenne, amely biztosíthatná az alapvető szükségletek kielégítését. A munka nélkül kapott jövedelem finanszírozását a kezdeményezés hirdetői szerint egy alapjaiban megváltoztatott adórendszer tudná biztosítani, tehát nem további állami szubvencionálásról, hanem egy új szociális adózásról lenne szó, ami a társadalom átfogó megújítását teremtené meg.
Az „alapjövedelem" iniciátorai Götz Werner professzor, a sikeres üzletember, a Drogeriemarkt (dm) üzletlánc vezetője és Benediktus Hardorp adótanácsadó, könyvvizsgáló. Mindketten tevékenykedtek az antropozófia területén is. Előadásaikat a Goetheanumban a hallgatóság lelkesedéssel fogadta. Elképzeléseik egyre gyakrabban szerepelnek az újságokban, rádióban, televíziós műsorokban. Az antropozófusok közül is sokan lelkesednek az „új ideáért", melyben Rudolf Steiner szociális hármastagozódásának alapelveit vélik fölfedezni.
„Amiről országunkban korábbi generációk csak álmodhattak, valósággá vált: eddig még sohasem volt lehetséges a széles néptömegek javakkal és szolgáltatásokkal való ilyen jó ellátása. Mi egészében véve többet termelünk - ha nem is részesül mindenki elegendő mértékben ebből -, mint amennyit felhasználunk; összehasonlíthatatlan paradicsomi állapotok között élünk. Mindenesetre még nem tanultunk eleget ahhoz, hogy ezt ki is tudjuk használni. (...)
A valóságban idejétmúlt társadalmi konvenciókról van szó, melyeket újra kell gondolnunk. Az egyik a jövedelmünk, amelyre szükségünk van, hogy szükségleteinket fogyasztás révén ki tudjuk elégíteni; a másik a munkánk, ami által hasznossá tesszük magunkat a társadalom számára, mások számára hozunk létre teljesítményeket. Egy ilyen lehetséges, új nekikezdés előfeltétele egy tudati változás a társadalomhoz való viszonyunkat illetően, a megszokott gondolkodási sablonok legyőzése."
Werner professzor ilyen reményt keltő szavakkal igyekszik megnyerni az emberek értelmét és szívét.
Az „alapjövedelem" kezdeményezői úgy gondolják, hogy a növekvő produktivitás nemcsak lehetővé teszi a feltétel nélküli, tehát munka nélküli jövedelmet, hanem az alapjövedelem princípiumával jelentős lépést tennénk a munka és a jövedelem szétválasztása felé Rudolf Steiner szociális hármastagozódásának értelmében. Rudolf Steinernél azonban szó sincs munkavégzés nélküli jövedelemről, azaz a jövedelemnek a munkavégzés tényétől való elválasztásáról, hanem „arról van szó, hogy a többi ember számára dolgozni és bizonyos jövedelemre törekedni: e két dolgot teljesen el kell különítenünk egymástól."1
A Werner-Hardorp féle alapjövedelem-elmélet csak elködösíti Rudolf Steinernek a szociális kérdés megoldására tett javaslatát, amelyről Alexander Caspar az alább közölt írásában világos képet ad az olvasónak. Franz Jürgens pedig „A titkos rendek és az alapjövedelem" című írásában a Werner-Hardorp féle javaslatnak nemcsak a közgazdasági abszurditására mutat rá, hanem leleplezi a háttérből mozgató erőket is, azt, hogy „honnan fúj a szél".
1. Rudolf Steiner: Szellemtudomány és szociális kérdés. Megjelent: Szabad Gondolat 9/4. Szám, 2006 december
A Szabadság filozófiája című könyvének „A világ mint észlelet" című fejezetét bevezetve így ösz-szegzi Rudolf Steiner a könyv gondolkodásról szóló előző fejezetét: „Hangsúlyozottan fel kell hívnom itt a figyelmet arra, hogy kiindulópontként a gondolkodást jelöltem meg és nem a fogalmakat és eszméket, amelyek csak a gondolkodás útján nyerhetők. Ezeknek már előfeltétele a gondolkodás. Ezért amit a gondolkodás önmagán alapuló, semmi által meg nem határozott természetéről mondtam, nem vihető át egyszerűen a fogalmakra. (Ezt azért jegyzem itt meg nyomatékkal, mert ebben tér el felfogásom Hegelétől, aki a fogalmat teszi meg elsőnek és eredendőnek.)"
A fenti idézetben tetten érhető az a módszer, amellyel Steiner az egyes tudományokat az azokról szóló későbbi szemináriumaiban megközelíti: e szemináriumokban vizsgálódásának tárgyát folyamatok eredményeként ábrázolja. Steiner a korai írásaiban ugyan bemutatta tudományelméleti felfogását, de idővel valószínűleg be kellett látnia, hogy nézeteinek megértése saját kora emberének nehézségeket okoz, ezért W. J. Stein „A modern természettudományos képalkotás és Goethe világnézete Rudolf Steinernél" című disszertációjának 1921-es kiadását a következő ismeretelméleti magyarázattal egészítette ki: „Láthattuk, hogy a gondolkodás utólagos megfigyelése nem a gondolkodás eredeti aktusát éri tetten annak születése (tehát legbensőbb lényének reprodukciója) pillanatában, hanem már megszilárdult eszmei képződményt lát.
A gondolkodás aktusa tehát az énben nemcsak egy felismeréssel megragadható, hanem egy a felismeréstől független, valóságos folyamaton is átesett. A megfigyelő e folyamat eredményét figyeli meg, ami jól mutatja, hogy a gondolkodás esetében nemcsak a tudaton belül lezajló szubjektív jelenséggel, hanem olyan objektív folyamattal van dolgunk, amelynek lényege ugyanúgy keresendő a természetben, mint a szubjektív emberben."
E bevezető elmélkedés jól megvilágítja a mai közgazdaságtan előtt álló ismeretelméleti problémát: a mai közgazdaságtan a Szabadság filozófiájából idézett módszer értelmében még nem nevezhető gazdaságtudománynak. Vizsgálódásának kiindulópontjául ugyanis nem a természet és a szellem között lezajló munkafolyamatot veszi, ami lehetővé tenné, hogy a gazdasági élet három alapvető jelenségét - az értéket, az árat és a jövedelemelosztást - egy mindezidáig elhanyagolt összefüggésbe hozza egymással. Az említett munkafolyamat eredményeképpen megjelenő gazdasági érték kétpólusú skálán ábrázolható: az egyik pólus az a „természetből nyert érték", amely egy bizonyos lélekszámú népesség által a létszükségletének megfelelő nagyságú termőterületen végzett fizikai munka eredménye, tehát a természeti erőforrások kvázi „gazdálkodás előtti" feldolgozása útján nyert termék, amelynek az állatok világához hasonlóan csak „természeti értéke" van, és megegyezik a szükséglettel. A másik pólus a „szervezési érték", amely a munka szellem általi szervezésének eredménye, és a természetből nyert érték terén szervezéssel elért megtakarítással egyenlő, és így ahhoz vezet, hogy az elvégzett munkák gazdasági értékének összege állandó marad. Éppen ezért ez a gazdasági érték, amelynek munkafolyamat-függő, bipoláris jellege a munkamegosztáshoz és így minden termék előállítási értékének és szükségleti értékének megkülönböztetéséhez vezet, „ősértéknek" is nevezhető. Ha egyben a pénzkibocsátás is hozzá igazodik, akkor az értékek közötti cserearányt, azaz az árat és a jövedelmet meghatározó monetáris-nominális etalon szerepét is játszhatja. Jól látható, hogy az árak és jövedelmek vetítési alapját képező ősérték lehetővé teszi a szükségletek és a munkák értéke közötti kiegyenlítődést: minden munkavégző részarányosan részesül a többiek munkájának eredményéből a szükségleteinek kielégítése érdekében.
A mai közgazdaságtan a fogalomképzés terén módszertani szempontból úgymond „túl későn", illetve „túl mélyen" lát munkához, így ellehetetleníti annak a fent vázolt értékteremtésből származó ősértéknek a felismerését, amely a pénzteremtés alapjaként az árképzést meghatározó etalon lehetne, és amely lehetővé tenné az egyéni teljesítmények értéke és az egyéni szükségletek, ill. jövedelmek közötti egyensúlyteremtést.
A mai közgazdaságtan a kész terméket választja kiindulópontjául, és azt szembeállítja a szükséglettel, tehát a kínálat és kereslet szembeállításából indul ki. Éppen ezért számára a munka eredményének értéke a termék és termék közötti cserearányból, azaz az árból vezethető le. Így kizárólag a kereslet és az annak alapján elérhető ár dönti el, hogy valamely terméket elő kell-e állítani vagy sem.
A gazdaság fő kérdését, nevezetesen hogy mi határozza meg tulajdonképpen az árképzést, azt a mai közgazdaságtan a módszertani kiindulópontjából következően nem tudja másként megválaszolni, mint hogy az árképzést megpróbálja viszszakö-vetni az úgynevezett előállítási költségekig, ill. az árakat e költségekre vezeti vissza. Az előállítási költségek közé tartoznak az úgynevezett anyagköltségek mellett a munkaköltségek is (ez is bizonyítja a munka és a jövedelem jelenlegi összekapcsolását), ezért az árak körül folyó konkurenciaharcban a munkát, mint költségtényezőt lehetőség szerint teljesen megszüntetni igyekeznek, ami munkanélküliséget von maga után. Amíg a munka eredményéért fizetendő árat, tehát a teljesítmény hozamát és a jövedelmet nem függetlenítik egymástól, és nem vezetik vissza azokat külön-külön az ősértékre mint vonatkoztatási alapra és irányadó mértékre, addig e kettő kölcsönösen meg fogja határozni egymást. Ezen nem változtat napjainknak az alapjövedelmet népszerűsítő azon kijelentése sem, mely szerint az alapjövedelem intézménye biztosítja a jövedelem munkától való függetleníté-sét. A munka és a jövedelem egymástól való függetlenítése ugyanis csak két dolgot takarhat:
- a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az
egymástól való függetlenítését vagy
- a jövedelemnek a munkavégzés tényétől való
függetlenítését, azaz egyfajta teljesítmény nélküli életjáradékot.
Ugyanakkor az alapjövedelmet akárcsak a munkabért a teljesítmények hozamából finanszírozzák, csak éppen egy arra kivetett kényszeradó formájában.
Steiner a „Szociális alaptörvényben" úgy fogalmaz, hogy „embertársainkért dolgozni és egy bizonyos jövedelemre szert tenni: két egymástól független dolog." E megfogalmazás alapján egyértelmű, hogy Steiner abból indul ki, hogy van munkavégzés. Ami számára ugyanakkor döntő, az az, hogy az ár és az ősérték közötti, a munkavégzés értékének megállapítását szolgáló viszonyítás révén az árban csak a szükségletek tükröződnek - jövedelemfizetés nem. A jövedelem - fenti két definíció közül természetesen az első szerinti - függetleníté-sének az előfeltétele és célja csak akkor teljesül, ha az árakat (amelyek kizárólag a szükségleteket tükrözik) a társulásokon alapuló termelőegységek a vonatkoztatási alapként szolgáló ősértékhez igazítják hozzá, anélkül, hogy a teljesítmények szabad cseréjének helyébe a kereslet és kínálat jegyében kényszergazdálkodásra jellemző szabályok lépnének; ha ez megvalósul, akkor bármely teljesítmény ára lényegében megfelel azon más teljesítmények értékének, amelyekre a teljesítmény nyújtójának a teljesítmény nyújtására fordított időtartamban szüksége van. A teljesítmény értéke és a teljesítmény nyújtójának szükségletei, illetve jövedelme közötti ilyen egyensúlyteremtésre a kereslet mint egyetlen kritérium aligha képes. Teljesülnie kell ugyanis egy másik kritériumnak is, nevezetesen az ár és az ősérték közötti, értékmegállapítást szolgáló viszonyításnak is.
A teljesítmény hozamának és a jövedelemnek a közvetlen összekapcsolásából eredő konjunkturális gondokra manapság a gazdasági növekedés serkentésével és az ezt szolgáló, folyamatosan bővülő hitel- és pénzkínálattal igyekeznek gyógyírt találni, az árakat pedig a kíméletlen piaci verseny hivatott a kereslettel és a jövedelemmel szemben kordában tartani. A befektetési célokat szolgáló, könyvelési úton gyakorlatilag a semmiből teremtett hitelek, amelyek nagysága a belőlük finanszírozott javak árához igazodik, megfosztják a pénzt attól az etalon-szereptől, amelyet a pénzteremtésnek a második bekezdésben felvázolt új módja biztosít, és amely lehetővé teszi a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól független leképezését, ezáltal pedig a szükségletek és a teljesítmény értéke közötti kiegyenlítődést.
Amilyen nehéz megálmodni azt, hogy mi is az álom lényege, módszertanilag olyan nehezen fogjuk tudni megtalálni a mai gazdasági fogalmakat megalkotó tudatunkkal a megoldást a jelenkor olyan problémáira, mint a jövedelem kérdése, a nyugdíj-előtakarékosság nehézségei vagy a társadalombiztosítás költségei. Ennek megfelelően az alapjövedelem posztulátumát is - a mai szerepében - ugyanezen tudat termékének kell tekintenünk. Ha nem így lenne, akkor a módszertani szempontból folyamatorientált gondolkodásmód arra a következtetésre jutna, hogy a társadalmi kvóta a jövedelem szempontjából tulajdonképpen irányadó érték. Ha az alapjövedelem fogalmát „a termőföldön végzett munkának a népesség lélekszáma és a megművelhető termőterület közötti arányon alapuló értékére"1 vonatkoztatjuk, akkor fedésbe kerül a társadalmi kvóta fogalmával, azaz az egy főre jutó ősérték jövedelmekre irányadó monetáris-nominális leképezésével. Ha a pénzmennyiséget az ősér-tékkel tesszük egyenlővé, akkor a pénz kizárólagos szerepe a teljesítmények könyvelésében fog állni. Az „anyagi termelés" értelemben vett teljesítmények így fedezetet nyújtanának valamennyi társadalmi kvótára: úgy az anyagi termelésben részt vevőkére, mint a szellemi tevékenységet végzőkére és a tisztán fogyasztókéra. Ha az árakra semmi más nem gyakorolna hatást, csak a szükségletek (ez lenne a munka és a jövedelem egymástól való függet-lenítésének egyik indítéka), akkor a teljesítmények hozama által az anyagi termelésben részt vevők, valamint az általuk eltartottak jövedelmi kvótái számára biztosított fedezet arányából le lehetne olvasni a gazdaság azon kapacitását, mennyiben képes megtermelni az anyagi termelés által eltartottak jövedelmi kvótáit (ahol jövedelmi kvótákon az egyéni szempontok szerint differenciáltan elosztott társadalmi kvótákat értem). A teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól való függetlenítése az alapjövedelem jelenleg népszerűsített formája mellett - fölérendelt rendezőelv híján -teljesen lehetetlen. Az a tény, hogy az alapjövedelem posztulátumát így fogalmazzák meg, a pénzteremtés és az értékteremtés egymástól való függetlenségének mai gyakorlatán alapul, hiszen ellentétes esetben a társadalmi kvóta mint a pénzteremtéssel biztosított jövedelem fogalmánál lyukadnánk ki.
Ha az alapjövedelem nem a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól való füg-getlenítését takarja, akkor csakis a jövedelemnek a munkavégzés tényétől való, 2. definíció szerinti függetlenítéséről lehet szó. Mennyiben minősül ebben az esetben a munkához nem kapcsolódó alapjövedelem ténylegesen egyfajta teljesítmény nélküli életjáradéknak? És milyen hatással vannak az ilyen alapjövedelemben részesülők mint tisztán fogyasztók az áruk és szolgáltatások áraira? Ennek megítéléséhez elég, ha Németország példáját vesszük, ahol a jogszabályban garantált, munkavégzéshez nem kötött öregségi nyugdíj esetében a jelek szerint a legalább nominális szempontból azonos szintet is csak a munkával töltött évek számának növelésével lehet majd biztosítani. Úgy tűnik, hogy az alapjövedelmet, ezt a jövedelemfizetésből és áfabeszedésből álló, a vállalkozásokat első pillantásra terhelni nem tűnő perpetuum mobilet, a munkavégzéstől és az áraktól túl elszigetelten gondolták ki.
A mai közgazdaságtan a megközelítésmódja folytán alkalmatlan arra, hogy bizonyos összefüggéseket tudatosítson. A mai szociális rendszer a létminimum problémáját következetes módon mindezidáig eseti jelleggel, statisztikai számítással kezelte, és nem vállalta fel a rendszerbe való mechanikus beépítését, amit most követelnek. A mai közgazdaságtan nem rendelkezik az ehhez szükséges irányadó érték elméletével, és nem rendelkezik az annak gyakorlati alkalmazásához kellő társadalmi intézményekkel, a társulásokkal, ami lehetővé tenné számára, hogy az árak láncolatából kiolvassa, hogy az anyagi termelés képes-e eltartani a tisztán fogyasztók tömegét. Az árak láncolatában ma a tőkehozamé a fő szerep, amit a tőkefenntartás és -gyarapítás érdekében lehetőség szerint az anyagi termelésbe fektetnek be. Mindanynyian látjuk, hogyan válik láthatóan egyre nehezebbé az oktatás, a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer finanszírozása, mert a mai tőkefogalmunk figyelmen kívül hagyja, hogy a tőke tulajdonképpeni létrejöttét és jelentőségét a munka emancipálódása és a termőföldtől való elszakadása tette lehetővé. Azt, hogy a jövedelem kérdését legalább valamennyire összhangba hozzuk a befektetésre váró tőke folyamatos nominális gyarapodásával anélkül, hogy a rendszer emiatt összeomolna, csak a pénzmennyiség folyamatos növelése teszi lehetővé. Amire most szükség van, az nem az agitáció, hiszen az az „álomvilágban" semmilyen eredményre nem vezetne. Amire szükség van, az a „felébredés". Amivel a mai rendszer nem tud megbirkózni szellemileg, azt jogi úton intézi el, ez pedig a civilizációt visszás helyzetekbe kényszeríti. A jelenleg propagált alapjövedelem átmeneti vagy köztes megoldásnak sem alkalmas. A mai közgazdaságtant tudományelméleti szempontból meghaladó nézőpont, így a társadalom hármas tagolásának gondolata lesz képes csak újraalkotott fogalmaival segíteni a szociális feszültségeken. Az áru költségelven alapuló, objektív előállítási értékének és szubjektív szükségleti értékének kettősségén felülemelkedő, e két értéket egy eredendő egységből levezető, ezzel egyidejűleg a teljesítmény értékét és a jövedelmet (mint egymástól nem függő értékeket) ugyancsak erre a fölérendelt - nominális mértékként is szolgáló - egységre visszavezető, inverz-poláris értékfogalom folyamatbeli megalkotása teszi majd csak a közgazdaságtant elméleti és egyben gyakorlati tudománnyá, és nyitja meg az utat a szubjektív tudomány felől az objektív tudomány felé. A mai közgazdaságtan mint olyan - amely tulajdonképpen egy szubjektív tudomány, hiszen a társadalmi berendezkedést az idők folyamán az emberi akarat hozta létre - képtelen arra, hogy a posztulátumait egy objektív, de eddig elhanyagolt törvényszerűségből vezesse le.
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Der Europaer, 11. évf. 6. szám (2007. április), 1922. oldal 4/1. oldal
1. Rudolf Steiner: Közgazdasági Kurzus, 14. előadás
Mai jogi és gazdasági elképzeléseink szerint a teljesítmény hozama - azaz a munka eredményéért fizetett piaci ár - tulajdonszerű tőke. Tekintettel arra, hogy a munkabért is a tőkéből fizetik, ezért a mai jogrendben a termékek értékesítéséből származó minden árbevétel munka- és tőkejövedelemre oszlik. Felmerül azonban a kérdés, hogy hogyan tesz szert jövedelemre az, aki ki van zárva a termelési folyamatból. Ugyanígy kérdés az is, hogyan tesz szert jövedelemre az a termelőeszköz-tulajdonos, akinek termékeit a fogyasztók jövedelem híján nem tudják felvásárolni. E problémakör termékeny táptalajt biztosít az alapjövedelem szükségessége körül egyre jobban burjánzó vitához, hiszen a krónikus munkanélküliség finanszírozása a mai formájában egyre nehezebbé válik.
A Neue Zürcher Zeitung már a 2004. november 20/21-i számában leközölt egy cikket a 29. oldalon Michael Opielkának, a jenai szakfőiskola szociálpolitika-professzorának a tollából „Vita az állami alapjövedelemről" címmel. Opielka cikkéből, amely „A munkaerőpiac már nem képes mindannyiunkat eltartani" alcímet viselte, a következő gondolatot idézném: „. Ez utóbbi lenne az alapjövedelem gondolata. Az alapjövedelem mellett szóló filozófiai, pszichológiai, szociológiai, közgazdasági és politikai érveket már különböző irányokból hallhattunk - Rudolf
Steinertől kezdve Erich Frommon és Milton Friedmanon át egészen André Gorz-ig. Hogyan is nézhetne ki az alapjövedelem a mai gyakorlatban?..." Itt Rudolf Steinert akarva vagy akaratlanul, de mindenesetre teljesen szükségtelenül veszik egy kalap alá másokkal. Hogy miért? Az alapjövedelem a „többieknél" pusztán egy posz-tulátum, egy absztrakt számítási művelet eredménye, amely egy adott mai gazdasági térségen belül valahol az úgynevezett létminimum környékén helyezkedik el, és amelyet jogszabály garantál és szabályoz.
Steinernél azonban másképp van. O nem is beszél alapjövedelemről. Az ő szeme előtt nem teljesítmény nélküli életjáradék lebeg. O gazdasági őssejtről beszél1: „Ez az őssejt egész egyszerűen abban áll, hogy az egészséges gazdasági életben mindenkinek annyit kell kapnia az általa előállított termékért, mint amennyire szüksége van egy azonos termék előállításáig felmerülő szükségleteinek fedezéséhez (beleértve minden egyebet is, amit ő magának kell kapnia, ami a közös kiadásokat fedezi stb.)." Ez az erkölcsileg és gazdaságilag is szükségszerű őssejt az „ősér-téknek" nevezett mérőszámban ölt testet. Az „ősérték" nem más, mint egy bizonyos lélekszámú népesség által a megélhetéséhez szükséges nagyságú földterületen végzett, tisztán fizikai munka eredménye. A munkamegosztás létrejöttével megszűnik a fenti szükségleti értéknek és előállítási értéknek az ősértékben még meglévő azonossága. Ha azonban az egyéni teljesítményeknek (a munkavégzés eredményének) az alapvetően a piaci árban tükröződő értéke, valamint az egyéni jövedelmek nagysága továbbra is az ősértékhez mint irányadó értékhez igazodik, akkor mindenki képes lesz arra, hogy a szükségleteit mások teljesítményéből kielégítse. Ebben az esetben ugyanis az egyéni teljesítmények értéke ismét messzemenően meg fog egyezni az egyéni szükségletekkel, ill. jövedelemmel. A „dologi" ősértéket, mint a pénzmennyiség alapját a Der Europaer hasábjain már több alkalommal - legutóbb a 2006. februári számban három olvasói levélre válaszolva - bemutattam. Az egy főre eső, nominális (pénzben kifejezett) ősérték-nek mint az egyéni jövedelmek mértékének írásaimban a „társadalmi kvóta" elnevezést adtam. Mint már korábban is ismertettem, a gazdasági őssejt követelményének eleget tevő társadalmi kvóta nem más, mint a földjáradéknak a népesség lélekszámával való elosztása útján kapott hányados, ahol is a földjáradék a termőföld adott termelési hatékonyság mellett jelentkező hozama. Ha e hányados kiszámításánál figyelmen kívül hagynánk a termelés hatékonyságát, azaz a földjáradék az adott lélekszámú népesség által a megélhetéséhez szükséges nagyságú földterületen végzett, tisztán fizikai munka eredményével (az ősértékkel) lenne egyenlő, akkor a társadalmi kvóta a létminimumnak felelne meg. Az, aki erről a létminimumról az ősközösségi termelés keretein kívül értekezik, gyakorlatilag semmibe veszi a szellem anyagi termelésre gyakorolt hatását.
Az, aki ugyanazokat a szavakat használja, mint Steiner, még nem feltétlen mozog Steiner gondolatvilágában. A teljesítmények hozamára kivetett általános forgalmi adó (értéktöbbletadó) egy részének alapjövedelem formájában való újraelosztása, ahogy azt a német gyáriparos, Götz Werner javasolja, még nem jelenti a jövedelem és a munka Steiner fogalmai szerinti egymástól való füg-getlenítését. Steiner szemszögéből ugyanis a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól független számítása a fontos, amit a pénzmennyiség ősértékhez való kötése (lásd fenn) tesz lehetővé, hiszen a pénz ezáltal a teljesítmények és a társadalmi kvóták nyilvántartásának, könyvelésének eszközévé válik. Ez egyben lehetővé teszi azt is, hogy az anyagi termelésben egyéb irányú társadalmi szükségletek vagy más összefüggések folytán részt nem vevőket (az az alól „felmentetteket", tehát a tanárokat, orvosokat, gyerekeket, nyugdíjasokat stb.) a jövedelmük megteremtése szempontjából az anyagi termelésben részt vevőkhöz („munkavégzőkhöz") rendeljük hozzá. Valamely monetáris övezet anyagi termelésben részt vevő vállalatainak ún. társulásokban való egyesülése éppen azért célszerű, mert e társulások alkalmasak arra, hogy a szabadon változó szükségletekhez igazodó árképzésre a termelés útján - megfelelő kínálat teremtésével - úgy reagáljanak, hogy a termékek árai a munkavégzők és a tőlük függő felmentettek társadalmi kvótáihoz közeledjenek. (Mindig tartsuk szem előtt azt az axiómát, hogy az elvégezhető összes munka mennyisége a népesség lélekszámától függ, és minden, amihez munka kapcsolódhat, végső soron a termőföldből jön, hiszen ez az, amire mindenkinek szüksége van, amiből mindenki él. Azoknak a kvótáját pedig, akik szellemi tevékenységük folytán a termőföldön nem végeznek munkát, azaz az ilyen munkát megspórolják, a továbbra is a termőföldön munkát végzőknek kell járulékosan megtermelniük.) Mint azt az eddigiekben már bemutattuk, így elérhető a szükségletek és a teljesítmény értéke közötti kiegyenlítődés. A folyamatosan változó szükségletek és a termelésben megmutatkozó különböző képességek miatt a jövedelmek terén nem is lenne lehetséges semmilyen egyenlősdit játszani. Ugyanilyen kevéssé cél az, hogy a kereslet és kínálat jegyében folyó szabad teljesítménycsere helyébe tervgazdaság lépjen.
A konjunktúraingadozások, a munkanélküliség és a növekedési kényszer (valamint az utóbbihoz kapcsolódó selejttermelés) ma a legnagyobb társadalmi kihívások, gondok közé tartoznak. Mi a kiindulópontja ezeknek a mai rendszerből és az ahhoz kapcsolódó gondolkodásmódból eredő problémáknak? Egyrészt a mai tőkefogalomnak2 a tulajdon fogalmával való keveredése, másrészt a pénzteremtésnek a termelő tevékenységtől való elszakadása. Mint azt a bevezetőben már említettük, a teljesítmény hozamát ma tulajdonszerű tőkének tekintik, és abból fizetik a munkajövedelmet, amely ezáltal közvetlenül kapcsolódik a teljesítmény hozamához. Ezért a tőke arra fog törekedni, hogy a munkajövedelmet mint költségtényezőt eliminálja, ami munkanélküliséghez vezet. A tőkét magát a mai rendszerben kizárólag anyagi termeléssel és annak fokozásával, ezzel együtt pedig a pénzmeny-nyiség növelésével lehet megtartani és gyarapítani, ez okozza a növekedési kényszert. Ha a mai gazdálkodási rendszer fogalmi és intézményi előfeltételeit változatlan formában fenntartjuk, akkor milyen változást is hozhatna pusztán a teljesítmények hozamának részleges, előzetes vagy utólagos újrafelosztása? (Az alapjövedelmet, ill. az azt finanszírozó általános forgalmi adót / értéktöbbletadót, valamint az egyéb munkajövedelmeket továbbra is ugyanabból a forrásból, a teljesítmények hozamából kell levonni!) Az elszigetelt intézkedések - így például a jelenleg szorgalmazott alapjövedelem puszta bevezetése - általában kaotikus, ill. az őket követő jogszabályáradat folytán diktatórikus állapotok kialakulásához vezetnek. Ezen kívül továbbra is kérdés marad, hogy változatlan gazdasági környezetben ugyan mi ösztönözné a teljesítmény nélküli életjáradékot élvező egyént teljesítményre, ha nem a ma uralkodó személyes nyereségvágy a privát nyereségszerzés változatlan céljával.
„Munkaképesség, munkavágy és a társadalom szervezetének hármas tagolása" című tanulmányában Steiner éppen erre a kérdésre keresi a választ3, és világossá teszi, milyen belső összefüggés, kölcsönös függőség kapcsolja össze egymással a társulások gondolatán alapuló gazdasági rendet és a társadalmi szervezet hármas tagolásának elképzelését: „A társadalmi szervezet hármas tagolásának elképzelése célul tűzi ki, hogy a saját lábán álló, szabad szellemi életben olyan teret teremtsen, amelyben az ember életszerűen megtanulja megérteni, mi az az emberi társadalom, amelyért dolgoznia kell; olyan teret kíván teremteni, amelyben az ember az egyéni munkának a teljes társadalmi rend összefüggésében betöltött szerepét úgy tanulja meg látni, hogy ezt az egyéni munkát a társadalmi rend egészében jelentkező értékéért tanulja meg szeretni.
|
A mai gazdasági rendszer problémaköreinek áttekintése |
||
|
Hatások / jelenségek |
Okok |
Jövőbeli megoldás |
|
Konjunktúra |
A jövedelem és a teljesítmény hozama egymástól függő, egymást meghatározó dolgok. |
Az "ősérték" / társadalmi kvóta axiomatikus bevezetése: az ősértékben egybeesik egymással a teljesítmény értéke és a szükséglet. A munkamegosztással ez az egybeesés ugyan megszűnik, de a társulásokon alapuló gazdasági életben az "ősérték" továbbra is a szükségleteket kifejező egyéni jövedelmek és az egyéni teljesítmény értéke közötti harmonizációt segítő, irányadó érték marad. |
|
Munkanélküliség |
A tőke és a tulajdon közötti egyenlőségtétel, valamint a tőke mai definíciója: tőkének minősül minden hozamot hajtó vagyon, függetlenül attól, hogy tárgyi vagy pénzvagyonról van-e szó; a tőke áru, így áru a munka is, ami ennek következtében olyan költségtényezővé válik, amelyet a tőketulajdonos szemszögéből nézve lehetőség szerint meg kell szüntetni. |
A tőke újradefiniálása mint a közvetlenül a termőföldön végzett fizikai munka terén intelligens munkaszervezéssel elért kapacitás-megtakarítás ellenértéke, amelyből a szükségleteknek megfelelően finanszírozni lehet egyrészt (kölcsönpénz formájában) a bővülő anyagi termelést (az ipart), másrészt (ajándékpénz formájában) a szellemi tevékenységet, a nyugdíjakat, a betegeket, gyermekeket és anyákat.A termelőeszközök tulajdonjogának képességekhez kötöttnek, időlegesnek kell lennie. |
|
Növekedési kényszer Selejttermelés Tőkehozam Kamatok |
A pénzteremtés és a gazdasági termelés között semmiféle belső összefüggés nincs. A pénz egyszerre testesíti meg a munka eredményét és a termelőeszköztulajdont, kedvünk szerint gyarapítható és fogyasztható. Mivel a jövedelem közvetlenül függ a teljesítmény hozamától, ezért a szükségletek helyett a teljesítménytől elvárt hozam válik a gazdaság motorjává. A munka így jövedelemszerzési lehetőséggé silányul. A gazdálkodás célja a hozamoptimalizálás. |
A pénzmennyiséget az "ősértékhez" kell kötni, így a pénz a földjáradékot nominálisan leképező eszközzé, a teljesítmények könyvelésének eszközévé válik. Ez lehetővé teszi a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól való függetlenítését. Szükséges továbbá az anyagi termelés által megteremtett tőke szükségleteknek megfelelő, folyamatos fogyasztása. |
|
(További részletek a szövegben és a szerző írásaiban) |
||
A hármas tagolás elmélete tehát a szabad szellemi életben meg akarja teremteni azokat az alapokat, amelyek pótolhatják a személyes nyereségvágyból származó ösztönző erőt." A munkamegosztáson és a szakosodáson túlmutató, azok fölött álló gazdasági elveknek a megértése képes lehet olyan társadalmi bizalom kialakítására, amelyben az egyéni akarat azonosul az összefüggéseket átlátó közösségi szellemmel.
A pénzteremtésnek, a pénzmennyiség ősérték-hez való hozzákötésének, valamint a dologi és nominális érték közötti párhuzam megteremtésének előremutató módját e folyóirat hasábjain már többször is tárgyaltam. Mindezek biztosítják, hogy a tőke, a munka, a termelőeszközök és a pénz elveszítsék árujellegüket, és a munkavégzés eredményéért fizetendő piaci ár elsősorban a szükségletek tükre legyen. A társulások a rájuk háruló árképzés során arra fognak törekedni, hogy összhangba hozzák egymással az adott termék előállítási költségei alapján szükséges árat és a termék iránti szükséglet által diktált árat. Mint korábban már szó volt róla, ez úgy fog történni, hogy a társulások az egyéni munkavégzés eredményének piaci árát az érintett munkavégző, valamint a tőle függő szellemi tevékenységet végzők és tisztán fogyasztók egyéni jövedelmeihez igyekeznek igazítani, hogy meglegyen a szükségleteket kifejező és a teljesítmények igénybevételének képességét biztosító jövedelmi kvóták fedezete. Ez a társulások által elvégzendő árharmonizálás tehát a szükségletek, a termelőképesség, a munkaidő és az anyagi termelésben részt vevők és abból kimaradók száma közötti arány függvénye.
A pénzteremtés új módja lehetővé teszi, hogy a teljesítmény hozamát és a jövedelmet egymástól függetlenül képezzük le. Ennek és a fenti okokból kialakítandó társulásokon alapuló gazdasági életnek a jóvoltából felül fogunk tudni kerekedni a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek a ma érvényes közvetlen összekapcsolásán - a konjunktúraingadozásoknak és a gazdaság ehhez kapcsolódó növekedési kényszerének az igazi okán. Az anyagi termelésben részt vevők közvetlenül jutnak az őket megillető jövedelemhez, ezen felül megtermelik a tőkeképzéstől függő jövedelmeket: egyrészt az anyagi termelés szükségleteknek megfelelő bővítése céljából rendelkezésre bocsátott beruházási tőkéből (kölcsönpénzből) származó jövedelmeket, másrészt az ajándékként (ajándékpénzként) rendelkezésre bocsátott tőkéből származó, az anyagi termelésből kimaradók szükségleteit fedező jövedelmeket. Ez a szükségleteknek megfelelő jövedelemképzés, amely többek közt lehetővé teszi egy tényleg szabad szellemi élet megfelelő finanszírozását, természetesen feloldhatatlan ellentétben áll a hagyományos gondolatkörből levezetett és újra meg újra előráncigált alapjövedelemmel, amelyet az államnak kellene -alapvetően önkényesen és egyenlősdi elveket követve - szétosztania. Előre látható, hogy egy ilyen alapjövedelem a tőketulajdon mai rendszerben mutatkozó dominanciája miatt előbb vagy utóbb a lehető legalacsonyabb szintre állna be - az ezzel együtt járó valamennyi következménnyel.
A magántulajdont nem lehet és nem is kell felszámolni. A társadalmi fejlődés jelenlegi fokán a tőke az az eszköz, amely lehetővé teszi, hogy az egyéni képességek a társadalmi élet széles köreiben hasznot hozva érvényesüljenek. Az egyéni képességek tőke által biztosított, gyümölcsöző érvényesülése ugyanakkor nem lehetséges anélkül, hogy a képességek birtokosa szabadon rendelkezzen a tőkével. Ezt a szabad rendelkezést a tőketulajdon biztosítja. Utóbbihoz a társadalmi életben két dolog is kapcsolódik, amelyeknek a társadalmi élet szempontjából teljesen eltérő jelentőségük van: a tőke feletti szabad rendelkezés és az a jogviszony, amely a tőketulajdonost a rendelkezési joga folytán a tőkével és így rendelkezési joggal nem bíró emberekhez fűzi. A társadalmi életre nem az eredeti tőketulajdonos szabad rendelkezési joga van káros hatással, hanem az, ha e rendelkezési joga azoknak a feltételeknek a megszűnte után is megmarad, amelyek mellett a rendelkezés jogát rá ruházták. Éppen ezért a jövőben a produktív egyéni képességek meglétének időtartamára korlátozódó, ennek következtében rotáló tulajdonra kell törekednünk.
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Der Europaer, 10. évf. 6. sz. (2006. június), 2326. o.
1. Mezőgazdaság és ipar. Idézetek Rudolf Steiner írásaiból és előadásaiból. Szerk.: Roman Boos. Verlag Forschungsring für biologisch-dynamische Wirtschaftsweise, Darmstadt, 1957. 115. o.
2. A mai felfogásban tőkének minősül minden hozamot hajtó vagyon, függetlenül attól, hogy tárgyi vagy pénz-vagyonról van-e szó.
3. A társadalmi szervezet hármas tagolásáról - összegyűjtött írások 1891-1921. Zsebkönyvtári kiadás. Verlag Freies Geisterleben kiadó, Stuttgart, 1972. 33ff. o.
A Hardorp-Werner-féle alapjövedelem-mo-dellnek vajmi kevés köze van a szociális élet Rudolf Steiner által elképzelt hármas tagoltságához. Ehelyett sokkal inkább más erők dolgoznak benne. Vegyük ezeket szemügyre közelebbről!
Az időközben leköszönt német szociáldemokrata kormány tanácsadója, Peter Hartz által kidolgozott, róla elnevezett „Hartz IV" munkaerőpiaci reformcsomag által biztosított szociális segély1 helyett bizonyosan szükség van valamifajta alapmegélhetésre. Ennek előfeltétele ugyanakkor a biztos lábakon álló és szociális szempontból kiegyensúlyozott finanszírozás, amelyre számtalan lehetőség kínálkozik. A Hardorp-Werner-féle alapjövedelem-modell semmiképp sem tartozik ezek közé, mivel (1) nem rentá-bilis2, (2) a finanszírozása társadalomidegen, (3) a nemzetgazdasági szempontból fontos családi üzemeket létalapjuk elvesztésével fenyegeti3, és (4) az EU tagállamaiban4 a fennálló nemzetközi szerződések folytán aligha lehetne nemzetközi bonyodalmak nélkül megvalósítani: Európa visszacsúszna a nemzetállamok közötti, XIX. századi villongások szintjére - ugyanazokkal a következményekkel, mint a XX. század első felében! A káosz tehát teljes, de ez is a cél: a „szo-ciálromantika" önjelölt aktivistáinak fejében honoló káosz megmutatja, honnan jönnek a kaotikus ötletek:
Az új világrend (new world order) angolszász (szabadkőműves) és római (jezsuita) titkos rendek általi megvalósítása szükségszerűen Európa gazdasági hanyatlásához fog vezetni. Az angolszász rendek és bűnsegédjeik pénzügyi és gazdasági szektorban kifejtett tevékenységét, valamint a spekulatív befektetési alapok (hegde funds) és magán befektetési alapok (private equity funds) jelenségét már tárgyaltuk5; valamennyi törekvés lényegi célja, hogy kiradírozza a polgári középosztályt, és megteremtse a 20% gazdag és 80% szegény alkotta társadalmat. És ezzel már el is érkeztünk a probléma magvához: ha ugyanis a népesség 80%-a naphosszat mással sincs elfoglalva, mint hogy előteremtse a legalapvetőbb létszükségleteinek fedezetét, akkor nem marad ideje arra, hogy részt vegyen a jogi életben, nem is beszélve a szellemi és kulturális életről.
Ehelyett az angolszász nyelvterületen manapság a „working poor", a német nyelvterületen pedig a „Prekariat"6 kifejezéssel illetett, könnyen irányítható, „új alsóosztály" válik belőle. A római titkos rendnek (a Jézus Társaságnak), mint ismeretes, már korábban is „kiváló" tapasztalatai voltak egy ehhez hasonló elnyomó társadalmi berendezkedéssel - gondolok itt a XVII. század kezdetétől a XVIII. század közepéig fennálló dél-amerikai ún. jezsuita államra7. A Hardorp-Werner-féle elgondoláson alapuló, alulfinanszírozott, (50%-os) értéktöbblet-adóra épülő alap-jövedelem-modell (amely tehát nem sokkal nyújtana többet, mint a Hartz IV reformcsomag utáni szociális segély2) gyakorlatilag egyik napról a másikra képes lenne megteremteni ez az „új alsóosztályt" - és elérni ezzel a titkos rendek tulajdonképpeni egyetlen célját.
Az elmélet több jeles képviselője is hivatkozik internetes oldalán arra a tényre, hogy az értéktöbblet-adóra épülő alapjövedelem elgondolása a XVI. századra nyúlik vissza - az érintettek ezzel már el is árulják, milyen szellemi emlőkön nevelkedtek. Nemcsak a svájci aktivisták8 között kell keresni azokat, akik elméletüket egészen Mórusz Tamás Utópiájáig és Tommaso Campanella Napvárosáig vezetik vissza, vagy kifejezetten utalnak Francis Baconre: „.már a XVII. században megjelenik Francis Bacon Új Atlantisz című írásában (1638) az a kép, hogy mindenki ki tudja elégíteni legalapvetőbb létszükségleteit, mivel tagja a társadalomnak - tehát joga van egy alapjövedelemre, ill. alapel-látásra"8. Rudolf Steiner kimerítően tárgyalta a Karma-előadásokban9 a Bacon-jelenséget. Ehelyütt idézzünk ezért egy másik forrásból10:
A háttérből irányító erők, azaz az angolszász materialista titkos rendek (a szabadkőművesek) pontosan követik szellemi vezérük utasításait, ugyanis a materializmus szülőatyja, Francis Bacon a következőket írta (elő) Nova Atlantis című társadalmi utópiájában: „...egy bizonyos rendet vagy társaságot kell létrehozni, amit 'Salamon Házának' nevezünk [...] vagy talán 'A Hatnapnyi Mű Kollégiumának' [...]. Ennek a rendnek egy oligarchia hatalma és uralma alá kell hajtania minden tudást. A tudásnak pedig azt a célt kell szolgálnia, hogy megalkossuk itt a Földön az anyagi 'Paradicsomot'. Ezen kívül technológiai célokra alkalmazhatónak, anyagilag hasznosíthatónak és a háborúban felhasználhatónak kell lennie. Azoknak az utaknak azonban, amelyek elvezetnek bennünket ebbe az utilitarista Paradicsomba, rejtve kell maradniuk az emberiség többi része előtt: Mifelénk az is szokás, hogy alaposan mérlegeljük, mely találmányaink és kísérleti eredményeink nyilvánosságra hozatala helyénvaló, és melyeké nem. Sőt, eskü terhe alatt vállalunk kötelezettséget arra, hogy titokban tartjuk azt, mit korábban titokban tartani rendeltünk."
Az a tény, hogy (egykori) kereszténydemokrata német tartományi miniszterelnökök, így Althaus, Biedenkopf, Spath és Vogel jóvoltából az alapjövedelem kérdésköre mára már a német újságok gazdasági rovatainak és a talkshow-knak a közkedvelt témájává vált, sejteni engedi, hol is keresendő az utópia szellemi gyökere. Végül is a CDU Oswald von Nell-Breuning jezsuita atya vezetése alatt álló (katolikus szellemiségű) szociális bizottságai voltak azok, amelyek a második világháború után a „szociális piacgazdaság" bevezetésével sikeresen megakadályozták a társadalom Rudolf Steiner által felvázolt „hármas tagolódásának" kialakulását11. És tényleg: az angolszász titkos rendek (szabadkőművesek) által megkezdett, fent bemutatott „feladat" folytatását a kényszer-átnevelésekben12 már kiválóan jártas jezsuita rend tűzte a zászlajára.
1982-ben, mikor Reagan és Woityla megállapodnak Rómában, hogy felhagynak a „szocialista kísérlettel", a Lőveni Katolikus Egyetem (Belgium) konkrétan fel is veszi kínálatába ezt a tananyagot. Az ezt követő időben számtalan egyház-közeli csoportosulás leteszi a névjegyét ebben a témakörben. A katolikus munkásmozgalom és a karitász-mozgalom számos aktivistája tart előadásokat és publikál a témáról, példaként elég csak Ralf Welter (Aachen)13 életútjára vagy Michael Schafers14 írásaira utalni. Természetesen sok jezsuita is a témának szentelte magát, így például a frankfurti Szent György Jezsuita
Főiskola15 Nell-Breuning Intézetének új vezetője, Bernhard Edmunds professzor és boldogult elődje, Friedhelm Hengsbach SJ.
Mindez nem meglepő, ha megfontoljuk, hogy a téma alapműve, az Alapjövedelem munka nélkül is ebből a körből származik. Az értéktöbblet-adón alapuló alapjövedelem-utópia alapvetésének tekinthető standardmű már 1985-ben megszületett. Azóta az elmélet minden jeles képviselője többé-kevésbé ezt a munkát másolja le. A könyv szerzője Hermann Büchele16, az írást lektorálta (és a bevezetőt írta) Alois Riedlsperger17 - mindketten jezsuiták. Az azonban mégiscsak megütközésre ad okot, hogy éppen antropozófusok kívánnak a jezsuiták segítségére lenni abban, hogy ismét felszolgálják a paraguayi mérget7.
Benedikt Hardorp már 1987-ben megjelentetett egy írást az alapjövedelem kérdéséről, melynek címe: A vállalkozásközpontú jövedelemképzés, az asszociatív árképzés és a szociális alaptörvény18. Az 1985-ben született, idézett jezsuita alapművet már az 1. oldalon forrásként jelöli meg. Hardorp és Werner ma úgy tesznek, mintha eredetileg az egész elméletet ők maguk fejlesztették volna ki. Az „alapjövedelem bibliájából" kiinduló, jezsuita beütésű (káosz)impulzusok még ma is változatlanul működnek: emberek százai zarándokolnak el a Goetheanumba Wernerhez; mindeközben az egész felhajtás nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálja, hogy összezavarja az embereket. Az Imperium Romanum szürke árnyéka19 - ahogy Rudolf Steiner a Vatikánt és annak szerzetesrendjeit egyszer nevezte - így tartja távol az antropozófusokat a maga fiktív adózási modelljeivel attól, hogy testvéries gazdasági berendezkedés kidolgozásán fáradozzanak.
Minden bizonnyal legfőbb ideje, az új világrend banditái által elindított gazdasági átalakulás számos áldozatát, a Hartz IV reformcsomag csapdájában vergődő embereket hozzásegítsük ahhoz, hogy valamilyen formában emberhez méltó módon gondoskodhassanak létükről. Az államháztartás és a társadalombiztosítási rendszer teljesítőképes jövedelmekre és vagyonokra alapozott szanálása, valamint a spekulációs lehetőségek felszámolása (pl. földtulajdon helyett örökhaszonbérleti jog és tőzsdén jegyzett részvénytársaságok helyett szövetkezetek bevezetése) után a finanszírozás is problémamentesen megoldható lesz valamilyen (sávos) forgalmi adó vagy értéktöbblet-adó bevezetésével, amit Rudolf Steiner a társadalom hármas tagolásáról szóló elméletében fogyasztási adónak nevezett.
Erre azonban a jezsuita alapvetésű, Hardorp-Werner-féle, (50%-os) értéktöbblet-adón alapuló alapjövedelem-modell már pusztán számszaki vizsgálatnak alávetve sem alkalmas. Az elmélet brit hirdetői ezt már rég észrevették, ők már 100%-os (!) értéktöbblet-adó bevezetése mellett teszik le a garast. A rendszerben rejlő szarvashiba ugyanakkor a szigetországban élők figyelmét is elkerülte: a britek is úgy kívánják biztosítani a rendszer finanszírozását, hogy a kivetendő értéktöbblet-adó segítségével felpörgetik a gazdaságot. Az exportpiacokra szánt saját termékeik árát csökkenteni akarják, míg más népek importáruinak áradatát vámként működő 100%-os értéktöbblet-adóval kívánják visszafojtani. Valójában azonban úgy tűnik, mintha ez az egoista jezsuita program tényleg az utópiák körébe tartozna: a fenti finanszírozási utópiát az elmélet aktivistái minden európai országban a zászlajukra tűzték! Ez azonban egyrészt oda vezetne, hogy a fenti hatások kölcsönösen kioltják egymást. Másrészt egy ilyenfajta adózási rendszer (ill. adózási reform) az EU4 és így valamennyi európai ország (egyhangú!) beleegyezése nélkül a kötelező érvényű nemzetközi szerződések alapján nem is lenne lehetséges (emlékezzünk csak Németországnak a tehergépjárművek útdíja miatt Brüsszellel folytatott sokéves huzavonájára).
A jezsuita pórázon tartott, önjelölt közgazdászok egyáltalán nem veszik észre, hogy a rendszer egyetlen ország általi, egoista, egyoldalú bevezetése újra csak ahhoz vezetne, hogy Európa elsüllyed a káoszban. Ez az adózási egoizmus ugyanis erőteljes Európán belüli tiltakozást váltana ki - a transz-atlanti kapcsolatokban fellépő bonyodalmakról már nem is beszélve. Némelyek emellett egész egyszerűen elfeledni tűnnek, milyen mennyiségű amerikai katona és fegyver állomásozik Közép-Európában5.
Az egészet megszervező titkos rendek - legyen szó akár az angolszász rendekről (szabadkőművesek), akár a római rendről (jezsuiták) -mindezt ugyanakkor sosem hagyják figyelmen kívül. Végül is már van tapasztalatuk (és voltak sikereik!) az ilyen típusú akciókkal - beleértve a sikeres propaganda-össztüzet is. És amit nem szabad feledni: sokáig bírják egy szusszal. Elég, ha arra gondolunk, milyen hosszú ideig tartott Róma és a jezsuiták első közép-európai hódító hadjárata (eufemisztikusan „ellenreformációja") az 5. Atlantisz utáni korban, amely 1545-ben a tridenti Castello Buon Consiglioban kezdődött és 1648-ban (a Harmincéves Háború végén12) a szellemi élet szabadságára mért sikeres csapással ért véget.
...szól az Ószövetség, ugyanakkor mi már az Újszövetségben élünk" - idézték többen Paul Mackayt az értéktöbblet-adóra épülő alapjövedelem utópiájáról tartott, Mihály-napi szeminárium után20. Hogy honnan származik ez az elferdített ótestamentumi metafora? A jezsuiták már említett „alapjövedelem-bibliája"16 a következőket írja:
„'Orcád verítékével egyed a te kenyered' -szólt Urunk Ádámhoz a Paradicsomból való kiűzetéskor, és nem gondolt arra, hogy az, amit egykor büntetésnek szánt, ma már sokak számára csupán távoli álom."
Mackay talán egyfajta ismertetőjelet, jelzést akart küldeni bizonyos címzetteknek. Már Mackay elődje, Schmidt-Brabant is ezt tette, amikor hírhedt bécsi beszédében az Európai bestiái rejtjellel üzent Rómának, hogy „hajójával szélirányba fordult"21. Lehetséges, hogy Mackay „Loyolai Szent Ignác évfordulója"22 alkalmából az „orcád verítékével" rejtjel használatával akart üzenni Rómának?
(A kiemelések a szerzőtől származnak)
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Der Europaer, 11. évf. 4. sz. (2007. február), 1619. oldal 1. oldal
1. A Hartz IV munkaerő-piaci reformcsomag által biztosított szociális segély alapösszege 2006. július óta egyedülállók esetében 345,— euró. Családtagok után azok 14 éves koráig 207,— euró, 25 éves koráig pedig 276,— euró jár. Párok csak az alapösszeg 90%-át, azaz 311,— eurót kapnak, valamint térítik számukra egy „méltányos" lakás költségeit.
2. Ld. még: Der Europaer, 11. évf. 1. sz. 9. o.: „Cui bono?"
3. Der Europaer, 10. évf. 6. sz. 15. o.: „50% Mehrwertsteuer?" [„50%-os áfa?"]
4. Svájcra és Norvégiára ez a kitétel nem érvényes.
5. Der Europaer, 10. évf. 4. sz. 9. o.: „Der 09/11-WTC-Anschlag und die Methode des Wahnsinns" [„A világkereskedelmi központ elleni szeptemberi 11-i támadás és az őrület módszere"]
6. A német „prekar" (bajos, kényes) és „Proletariat" (proletariátus) szavakból képzett új kifejezés
7. Paraguay, ld.: http://de.wikipedia.org/wiki/Jesuitenreduktionen. IV Fülöp spanyol király állapította meg: „A monarchia a jezsuita misszionáriusoknak több birodalmat köszönhet, mint saját fegyvereinek." A rend tehát az állam hatalmi terjeszkedésének eszköze volt. Paraguayban a jezsuita rend olcsó munkaerőnek alkalmazta az őslakosságot, és ezzel egyidejűleg spanyol-katolikus (ami akkor ugyanazt jelentette) emberekké nevelte át őket, megfosztva őket eredeti kultúrájuktól és történelmüktől.
8. http://www.viavia.ch/spip/article.php3?id_article = 865 vagy http://www.joytopia.net/wbb2/attachment.php? attachmentid=22&
9. Rudolf Steiner: Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhange [Karmikus összefüggések ezoterikus értelmezése], GA 235-240
10. Az idézett mű: Klaus J. Heinisch: Der utopische Staat [Az utópisztikus állam]. Reinbek, 1960. Idézet forrása: http://www.celtoslavica.de/bibliothek/atlantic.html
11. Der Europaer, 10. évf. 4. sz. 9. o.: „Soziale Dreigliederung versus soziale Marktwirtschaft" [„A társadalom hármas tagolása kontra szociális piacgazdaság"]
12. Der Europaer, 9. évf. 12. sz. 19. o.: „Die Geschichte des Dreifiigjahrigen Krieges" [„A Harmincéves Háború története"]
13. Az Aacheni Szakfőiskola megbízott előadója, ld.: http://www.noe.arbeiterkammer.at/www-58 8-IP-27916.html
14. Grundeinkommen und christlich-soziale Werte [Az alapjövedelem és a keresztényszociális értékek]. A Német Katolikus Munkástanács ideológiai bizottságának vezetője. Ld. http://www.grundeinkommen.info/filead-min/Text-Depot/Newsletter6/schaefers.pdf
15. http://www.sankt-georgen.de
16. Grundeinkommen ohne Arbeit. Auf dem Weg zu einer kommunikativen Gesellschaft [Alapjövedelem munka nélkül. Úton egy kommunikatív társadalom felé], Bécs, 1985. Következő kötet: Den ökosozialen Umbau beginnen: Grundeinkommen [Az öko-szociális átalakulás kezdete: az alapjövedelem bevezetése], Bécs, 1990
17. Az Osztrák Katolikus Társadalmi Akadémia vezetője
18. http://www.hmp-wpg.de/native.php?fn=B-01-09.pdf
19. Rudolf Steiner: Mysterienwahrheiten und Weihnachtsimpulse [A misztériumok igazsága és a Karácsony impulzusai], GA 180
20. http://www.goetheanum.org. Der Europaer, 11. évf., 2/3. sz. 34. o.
21. Thomas Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz. Basel, 1994. 533ff. o.
22. 1556. évi születésének 450. évfordulója
1917-ben - harminc évig tartó szellemtudományos kutatás után - hozta nyilvánosságra Rudolf Steiner az emberi organizáció hármas tagozódására vonatkozó felfedezését.1 Ezek a kutatások képezik azoknak a javaslatoknak is az alapját, melyeket Steiner az első világháború vége felé és azt követően egy új szociális rend létrehozása érdekében tett. Az ember hármas tagozódásának tapasztalata új szociális tudomány megalapításához vezetett. Az emberi szervezetben felismerhető egy harmonikus tagozódás rendje, és az ember belső életével beleéli magát ebbe a harmóniába. Ez a harmónia és egyensúly csak az embernél található meg, és ez képezi lelki és szellemi képességeinek alapját.2
Míg az emberi organizmus harmóniája adott számunkra, addig szociális környezetünk megformálása ránk van bízva.
Feladatunk, hogy a kultúrát, jogot és a gazdaságot a produktív emberi szellem által megformáljuk, azaz a jelenségekből kiindulva a társadalomban működő erőket szociálantropoló-giai szempontból megragadjuk és egész organizmussá alakítsuk.
Társadalmunk kaotikus folyamatai azt mutatják, hogy a társadalom alapját képező „ős-funkciókat" szem elől tévesztettük. Ez az oka annak, hogy megismerés helyett teóriákat gyártunk, és a téves elméleteket ugyanúgy lehetőségünk van megvalósítani, mint a helyeseket. Ha azután az így létrejövő társadalmi formák, intézmények ellentmondanak az emberi életnek, akkor romboló erőket szabadítanak fel. Az első világháború után Steiner a háborút létrehozó romboló erőkkel szemben gyógyító erőket akart mozgósítani. A Dreigliederung nem elmélet, nem reform volt, hanem a szociális organizmus valóságtól megkövetelt megformálására irányuló kezdeményezés. Steiner világossá akarta tenni, hogy a társadalom három területén, a gazdasági, a jogi-politikai és a kulturális életben milyen „ősfolyamatok" működnek.
Az egységes államban, ahogyan az a történelmi újkorban kialakult, a három funkció kaotikusan egymásba szövődött és rákos daganatok növekedéséhez hasonló folyamatokat hozott létre.
Bár a hármastagozódás eszméje szellemi, érzékfeletti megismerésből származott, Steiner nyilvános előadásaiban nem hivatkozhatott szellemtudományos kutatásaira, hanem arra kellett építenie, hogy az emberek az aktuális helyzetben saját tapasztalataik alapján felismerik, hogy a szociális organizmus nem lehet egy centralisztikus, egységes képződmény, hanem három relatíve önálló, de együttműködő szervezetből áll, és az emberi gondolkodás és érzés megtanulja e három szerv funkcióit, életfeltételeit és ebből adódó életfeladatait megkülönböztetni.
A gazdasági életben árutermelés (szolgáltatás), áruforgalom és árufogyasztás megy végbe. Ez a három történés átfogja és alakítja a gazdasági organizmust. Feladata abban áll, hogy a három folyamatot úgy hangolja össze, hogy az emberi szükségleteket optimálisan lehessen kielégíteni. A munkamegosztásos gazdaság alakító princípiuma az egymásra utaltság, kölcsönösség, szociális igazságosság. Ezek a princípiumok a gazdaságban nem morális követelmények, hanem mélyen az emberi életben gyökereznek. Az élet első pillanatától kezdve minden ember szükségszerűen a másik emberre van utalva.
A szellemi élet alapja az emberi individualitások alkotó tevékenysége; feladata, hogy a szociális organizmust mindig új erőkkel táplálja. Kultúra csak szabadságban tud fejlődni, külső és belső szabadságban. A szabad szellemi élet az emberi természetben és a kultúrintézményekben is arisztokratikus, itt mindenki király, mindenki szuverén. A gazdasági élet és a szellemi élet polárisan ellentétes: a gazdasági életben az egész az egyes emberért, a szellemi életben az egyes ember az egészért dolgozik.
A kettő között van a jogi-állami élet, ahol mindenki csak mint ember találkozik a másik emberrel. Ami az emberi viszonyokon, kapcsolatokon alapszik, az a jogi élet tárgya. Feladata az emberi kapcsolatok rendezése a jogérzésnek, a jogtudatnak és a jogakaratnak megfelelően. A jog természetéből adódó rendező elv az egyen-loség.
A hármas tagozódású szociális organizmusban nem három elhatárolt területről van szó, hanem különböző szociális folyamatok együttműködéséről, ami a szociális egészet konsti-tuálja.
A szociális organizmus a legtökéletesebben a jogból kiindulva érthető meg. Az emberek ma elfogadják, hogy az államnak kell a kulturális és a gazdasági életet (oktatás, egészségügy stb.) szabályoznia és finanszíroznia, éspedig olyan módon, hogy az állam a jövedelmek egy részét a gazdaságból adó formájába elvonja, majd a különböző területek között szétosztja. Az elosztással egyben szociális feladatokat is ellát. A valóságban ez azt jelenti, hogy a tulajdonképpeni jog (Justitia) ki van iktatva a társadalomból, és az emberek ki vannak szolgáltatva az intellektuális szellemi élet zsarnokságának és a gazdaság pénzhatalmának.
Az emberek személyes képességeik és érdekeik szerint különbözőek. A jog az emberi közép rendező, egyensúlyozó princípiuma, amely úgy működik, hogy a szociális élet mindkét poláris területén - a gazdasági életben mint kölcsönösség, a szellemi életben mint szabadság -tudjon érvényesülni. A jognak kell biztosítania az egész szociális élet szabadságát. A jogot nem lehet az embertől függetleníteni. Sem objektumai, sem szubjektumai nem vagyunk a jognak. A jog bennünk él, mint tulajdonképpeni létünk valósága. Csak maga az individualitás hozhatja létre. Az újkori történelem során létrejött egységes állam, a Leviatán emberi valóságunk megsemmisítésére törekszik, hogy megteremtse a Földön a „bitorló fejedelem" uralmát. Ezzel az uralommal állítja szembe Rudolf Steiner az állam ideálját, az uralom-nélküliséget: „az állam egy közösség lesz, amely önmaga számára semmit, hanem mindent az egyes számára akar." Ennek megfelelően az államnak és intézményeinek nem öncélúnak, hanem eszköznek kell lenniük az individuum fejlődéséhez, az egyes ember képességeinek és szükségleteinek szabad kibontakozásához.
A háború befejezésével, a novemberi forradalom után napirenden volt a társadalom átalakításának kérdése. Steiner konkrét kezdeményezései arra irányultak, hogy a szellemi élet és a gazdaság önigazgatásával az állam a tiszta jogállamra korlátozódjon.
A hármastagozódás értelmében az állam a nyilvános jog egész területe, amely szavatolja minden ember egyenlőségét és biztonságát, és saját belső rendjét ennek értelmében határozza meg. Az állam feladata a nyilvános jog megőrzése, a belső és külső védelem, az ehhez szükséges törvénykezési és igazgatási testületek (hadügy, igazságügy, belügy) felépítése és működtetése. A törvényhozó testületet demokratikus elvek alapján, pártoktól független népszavazással választják.3
Az állam teljesen visszavonulna a kultúra és a gazdaság egész területéről (beleértve az oktatás, az egészségügy, a posta, a közlekedés, az energiaellátás területét), és működése csak a jog területére korlátozódna, beleértve a munka- és tulajdonjogokat is. A munka módját és mértékét nem a gazdasági érdekcsoportok és a szakszervezetek, hanem a demokratikus jogállam szabályozná (munkaidő, munkavédelem, higiénia, nők és fiatalok munkavégzése stb.).
A legsúlyosabb kérdés a tulajdonjog kérdése, a termelőeszközök, a tőke és a földbirtok privát-és állami tulajdonformája. A priváttulajdon következményei: törekvés a profit maximálására, vállalatok ellenőrizetlen adás-vétele, tőzsdespekulációk, konjunktúra-ingadozások, munkanélküliség, a társadalom nagy tömegeinek kiszolgáltatottsága, elszegényedése, környezetrombolás. Az állami tulajdonforma a gazdaság lelassulásához, hiánygazdasághoz, bürokratizmushoz, korrupcióhoz, kontraszelekcióhoz vezet.
Hogyan lehet a vállalkozói iniciatívát és a szakmai kompetenciát úgy biztosítani, hogy a termelés, a szolgáltatás az egész társadalom érdekében történjék? Rudolf Steiner javaslata a „Kernpunkte..."-ban4: a tőke és a termelőeszközök feletti korlátozott rendelkezési jog és e jog körforgásának biztosítása. Ez az egyes személyeknek vagy csoportoknak a tőke feletti rendelkezési jogát arra az időre korlátozná, amíg a vállalkozás összgazdasági szempontok szerint működik. Betegség, halál vagy alkalmatlanság esetén a jogot átruházzák más személyre, aki a vállalkozást tovább tudja működtetni. Ez a használati jog biztosítaná a vállalkozó számára a tőke feletti szabad rendelkezést, egyben kizárná a jogosulatlan hatalmat. A jogi eljárást a jogállam szabályozza; hogy ki és mikor kapja meg a rendelkezési jogot, azt a szellemi korporáció (szakmai grémium) határozza meg.
Ezzel a jogi szabályozással megszűnne a részvénytársaság, a tőzsde, a munkátlan jövedelem, az anonym tőkebefektetések, a termelőeszközök eladhatósága és örökölhetősége. A privát vállalkozóból, munkaadóból cégvezető lesz, aki a vállalkozás mérlegére vonatkozóan teljes felelősséget hordoz, de szabad tere van a kezdeményezéseket, beruházásokat, termelést illető döntésekben. Ugyanakkor rá van utalva a munkaközösség tagjainak bizalmára, akik mindany-nyian részt vesznek a termelő eszközök tulajdonlásában, amennyiben a bér a költség oldalról a bevételi oldalra kerül, és a bérviszonyok helyére munkaszerződések lépnek, melyekben megállapodnak a munkában való részvételben és a hozam elosztásában. A nyilvános jog meghatározhat egy garantált alapjövedelmet. Nem a tőke feletti szabad rendelkezés károsít, hanem ha ez a jog akkor is fennáll, ha az individuális képességek már nem kapcsolódnak össze célszerűen a rendelkezési joggal. Ezért kell ebbe szabályozóan belenyúlnia a jogállamnak.
Steiner szerint a profitszerzés motivációját a megújított szellemi életből származó „szociális megértés" fogja felváltani, de nem moralizál, nem zárja ki az egoizmust.
A földbirtok esetében is a használati tulajdonjog érvényesül, amely kizárja a föld eladását, örökölhetőségét, a haszonbérletet, a jelzálogot, a telekspekulációt.
Családi gazdaság utódlása esetén az utódnak meg kell szereznie a megfelelő képesítést az örökölhetőséghez. Kisvállalkozások (mint pl. fodrász, szabó stb.) megmaradhatnak magántulajdonként, ezek eladhatók és örökölhetők.
Steiner állameszméje a liberális és a szociális eszme kiegyenlítődése, egyensúlya, amely lehetővé teszi, hogy individuális vállalkozással szociális gazdaságot teremtsünk.
Az állam egészséges működése révén megszűnik a tőkének és a munkaerőnek áruként való körforgása a gazdaságban, miután szabályozásuk a nyilvános jog területén fog megtörténni. Így lehetővé válik, hogy a gazdaság a saját feladatát teljesítse: emberi szükségletek kielégítésére termeljen.5 A három gazdasági funkció -a termelés, a forgalmazás és a fogyasztás - képviselőinek együttműködésével létrejön egy szükséglet-orientált gazdasági szervezet, melyet Rudolf Steiner asszociációnak nevezett.
Az asszociáció az összgazdasági folyamat szociális működését jelenti, ami a gazdaságban az összes erők összekapcsolódásából valósul meg. A gazdasági rend nem más, mint egy nagy asszociáció. Az asszociáció fogalma nem cserélhető össze a gazdasági irányítással, szabályozással. Nagy félreértéshez vezethet, ha az asszociációkat csak mint társulásokat, szövetkezeteket, érdekközösségeket képzelnénk el a munkának, a tőkének, a földbirtoknak a már említett állami területen való szabályozása nélkül. A munkamegosztás, a teljesítmények köl-csönössége6, a szükségletek kielégítése a szociális-gazdasági organizáció alapfunkciói, és mint testvériség, az emberi társadalom egzisztenciális alapja.
Hogy a szükségletek kielégítését hogyan lehet a legjobban elérni, vagy a termelést hogyan lehet a legmegfelelőbben megszervezni, ennek részleteibe Steiner a „Kernpunkte"-ban nem ment bele, mert el akarta kerülni, hogy kezdeményezéséből utópia szülessen. De számos előadásában, újságcikkében - különösen a „Nationalökonomischer Kurs"-ban - részletesen foglalkozik a különböző gazdasági folyamatok (pl. monetáris folyamatok) egészséges és beteg működésével.
Az asszociatív gazdaságban az asszociációk szakmák vagy régiók szerint alakulhatnak. Mint a gazdasági élet szerveinek, számos feladatot kell megoldaniuk, melyek a gazdasági folyamatok megfigyelésével, a tapasztalatok kicserélésével oldhatók meg 7, mint pl.:
- a szükségletek és a termelés egyensúlyának megteremtése
- áruk és szolgáltatások eljuttatása a fogyasztókhoz
- munkaerő elosztása
- árképzés
- invesztíciók
- hitelnyújtás.
Az asszociációkban ellentétes rész-érdekeltségű, parciális tapasztalatokkal rendelkező emberek találkoznak, és az egészbe való betekintésből és a megegyezésekből létrejön egy kiegyenlítődés, ami szabad szerződéses viszonyokban/kapcsolatokban realizálódik.
Amit szellemi életnek nevezhetünk, az mindig az egyes ember individuális képességeihez van kötve. Csak az alkotó személyiség lehet egy szabad kultúra hordozója. A személyiség csak szabadságban tud kibontakozni és fejlődni, ezért a kultúra számára alig van többre szükség, mint megteremteni a személyiség szabad kibontakozásának lehetőségét.
A szabadság elsősorban az ember belső szabadsága, de egyúttal az általános kultúrát kon-stituáló princípium is.
A kulturális fejlődésnek szüksége van a szabadságát védelmező jogra, amely elhárítja az állami és gazdasági befolyást. Mindaddig nem gondolhatunk egészséges társadalmi átalakulásra, amíg kulturális intézményeinket az állam szabályozza és finanszírozza. Az egész állami finanszírozás hazugság - valójában a polgárok munkahozamának pazarlásával gyámság alá helyezésük történik. Csak a kultúrát teremtők és befogadók egymásra utaltsága által - a közbülső állami instanciák kikapcsolásával - keletkezhet Steiner szerint egy szellemi élet, amelynek a finanszírozása is a szabad megértésen alapul.
A szellemi élet legfontosabb intézményei a nevelés és oktatás intézményei az óvodától az egyetemekig. Itt van a leginkább szükség a kultúra, a gazdaság és a jog intézményes együttműködésére, mert a jövő kultúra forrása itt van a gyermekeinkben, és a jövővel foglalkozni azt jelenti, hogy gyermekeinket a szabad szellemi életből kiindulva kell felnevelni.
„A jelenkorban az a lényeg, hogy az iskola teljesen a szabad szellemi életben gyökerezzen. Tanítani és nevelni csak a létesülő embernek és adottságainak ismeretéből merítve lehetséges.
Az oktatás és nevelés alapjának valóságos antropológiának kell lennie. Nem azt kell kérdezni, hogy mit kell tudnia, mire kell képesnek lennie az embernek a fennálló szociális rend számára, hanem azt, hogy milyen adottsággal rendelkezik és mi fejleszthető benne.
Akkor lehetővé fog válni az, hogy a felnövekvő generációból mindig új és új erők áradjanak a szociális rendbe. Akkor ebben a rendben mindig az fog élni, amit az éppen belépő nagykorúvá vált emberek csinálnak belőle, és nem a felnövekvő generációt teszik azzá, amivé a fennálló szociális szervezet akarja őket tenni." (Rudolf Steiner)8
A jogi életben megalakul a nép által demokratikusan megválasztott legitim kormány, a gazdasági életben a regionális asszociációk összekapcsolódásából egy testület, a szellemi életben a kulturális intézményekből megformálódik egy korporáció, és a három önigazgatású grémium együttműködéséből konstituálódik a hár-mastagozódású szociális organizmus.
Az első és legfontosabb lépés a szellemi életnek az állami és gazdasági befolyástól való megszabadítása. A mi korszakunkban, melyben már nem a pap, nem a király, hanem a gazdasági ember, a vállalkozó, a bankár az uralkodó mintakép, egy gazdasági kultúrát kell megteremteni, egy szociál-organikus, asszociatív világgazdaságot (9). Ezt csupán gazdasági megfontolásokból, a gazdasági erők kihasználásával nem lehet megvalósítani. Az egész ember mozgósítására van szükség: szabad szellemi életre, mely átfogja az individuális képességek kibontakozását, hogy mindig új erőkkel termékenyítse meg a szociális organizmust, és új jogra, a szabad autonóm személyiség jogára.
1. Von Seelenratseln GA 21
2. Ideg-érzékszervi rendszer, ritmikus-keringési rendszer, anyagcsere-mozgás-szexuális rendszer. Fej, törzs, végtagrendszer. A hármas rendszer egyensúlyának felbomlása megbetegedésekhez vezet.
3. A csoportérdektől független, csak az alkotmánynak elkötelezett kormányzás, mely a törvényeket javasolja, a direkt választás eredményétől függ. A pártok a direkt demokráciában mint szabad társadalmi szervezetek átvehetik a politikai felvilágosítás szerepét.
4. A szociális kérdés lényege. Új-Mani-Fest, Budapest, 2006
5. a termelés emberi szükségletek nélkül patológiás folyamatokat teremt a gazdaságban
6. a gazdasági életben olyan teljesítményekről van szó, melyeket ellenteljesítmények egyenlítenek ki
7. az asszociációk szervek egy összgazdasági ítélet kialakítására, amely ítélet helyettesíti a piac és a tervezés absztrakt mechanizmusát
8. Lásd Szabad Gondolat, Különszám a szabad oktatásról, 1998.
9. „Die ganze Erde als wirtschaftsorganismus gedacht, ist der soziale Organismus." (Az egész Föld mint gazdasági organizmus, ez a szociális organizmus.) Rudolf Steiner: Nationalökonomischer Kurs, GA 340, 22. old.
Elfogadható-e, hogy egyre növekvő mértékben mindenféle értékelési avagy minőségbiztosítási követelményeket - amelyeknek a gazdaságban és az iparban megvan a maguk jogosultsága - szabjanak ki kulturális intézményekre is, amilyenek a képzési és szociális intézmények, gyógypedagógiai intézetek, iskolák, sőt óvodák. Antropozófiai oldalról az ilyen eljárások a legjobb szándékkal kifejleszthe-tők voltak, hogy az állami követelményeknek eleget tegyenek, anélkül, hogy teljesítésük valamilyen engedélyre vagy finanszírozásra szorult volna. A szerző, aki hosszú évek óta új eszméket és utakat dolgozott ki az óvodai pedagógiában és Baden-Württembergben egy óvodában dolgozik, úgy látja, hogy ezek a követelmények hamarosan a saját munkájára is kihatással lesznek. Mivel az a napi erőfeszítés, hogy egészen a gyermeki individualitások észleléséig jusson el az ember, semmit olyat nem tűr meg, ami eltéríthetne ettől a közvetlen fáradozástól, azért egy kívülről megkövetelt dokumentáció a szabványosított minőségigazolásról az eredeti kapcsolatot a gyerekekkel csak megzavarhatja, elidegenítheti és lehűtheti. Ezenkívül: kinek az érdekében állnak efféle minőségbiztosítások? Ki ítélheti meg a „minőséget"? Egyáltalán mi a „minőség"? Az emberi és társadalmi érintkezésben a minőség fokozható lenne ellenőrzés útján? Vagy a vizsgáló jellegű tudat hatására a spontán melegség-áramlás nem inkább elpusztul a pedagógiában és a társadalomban? A szerző alapvető gondolatokat dolgozott ki az értékelésmód számára, kiindulva az óvodában végzett munkájából, és felvázolt egy körültekintő gondolkodási és cselekvési sémát, amivel - amennyiben ezt az elbíráló hatóságok is elismernék, amit néhány szakértő lehetségesnek tart - az óvoda tulajdonképpeni feladataitól való eltávolodás veszélyét a legkönnyebben elkerülhetnénk. Ezek a „Gondolatok a kultúracentrikus értékelésmódról, különös tekintettel óvodáinkra" (Gedanken über kulturspezifische Evaluation mit besonderem Hinblick auf unseren Kindergarten) a szerzőnél megrendelhetők. Az alábbi szöveg egy polémikus fejtegetés erről az egész kultúrfejlődésünk számára döntő témáról.
Chartres-i Iskolának neveznek egy szellemi mozgalmat, amely kapcsolódik egy katedrális építéséhez is, és amely 1000-től a XIII. század kezdetéig Franciaországban és azon túl jelentős tanítók alakján keresztül, mint Fulbertus, Bernardus Silvestris, Johannes von Salisbury, Alanus ab Insulis és tanítványaik, olyan eszméket, utakat és perspektívákat dolgozott ki, amelyek a jelenkorban és a jövőben is Európa és az egész világ kultúrájában érvényesítik hatásukat.
Ha megengedjük magunknak azt a gondolatkísérletet, hogy elképzeljük az ebben az erőteljes impulzusban részesülők valamilyen szellemi konzíliumát, amely azt a feladatot tűzné maga elé, hogy évszázadok minden tapasztalata alapján kifejlesszen egy olyan eljárásmódot, amely a minőségeket kezdettől fogva képes lenne biztosítani, amelyek utólag eredményként és gyümölcsként megjelentek, akkor - a Chartres-i Iskola ismerőjeként - azt kellene mondanunk: a tekintélyes konzílium tomboló nevetésbe törne ki! Miért? Azért, mert ezek a bölcs személyek és mindenki más is tudná: egy ilyen bebiztosítása a még csak megszerzendő minőségnek - önellentmondás.
És ha sikerülne is a lehetetlen, egy hosszú folyamat tapasztalatát valamely fejlődés kezdetére helyezni, ez az éledező parázs befedése lenne egy már kialvóban levő tűz hamujával. Ez egy cseperedő gyermek megvénítésének és az abban való megdermesztésének szándéka lenne, egy kiáramolni törekvő forrás betemetése, így a legbiztosabb eszköz arra, hogy a kívánt minőségek fejlődését elfojtsák. Kulturális, szellemi területen a minőség bebiztosításának óhaját Chartres személyiségei hallatlan ostobaságnak, vagy: megsemmisítő gonoszságnak tartanák.
Amit itt a világtörténelem egy nagy impulzusának példáján mutattunk be, az kiterjeszthető minden ismert impulzusra, eszmekörre, építőcéhre, műhelyre, iskolára, és minden alkotó csoportra és személyiségre. Minőségbiztosítást alkalmazva Rembrandtra, Kandinszkijra, van Goghra vagy Picassora: elképzelhetjük bármelyiküket, hogyan viselkedtek volna, ha egy ilyen méltánytalan javaslatot ajánlanak nekik.
Minden minőség, ami az emberi történelem és kultúrfejlődés évezredei alatt létrejött, a képzetszerű tudattalan egy akarati áramlásából formálódott ki, amibe az eszmék csillagfénye villant bele az alvó embertől kiindulva a művészileg álmodozón át egészen a szótlan felébredőig, mielőtt az még szavakba, fogalmakba és alakzatokba foglalódna. A naiv-tökéletlen (Naiv-Unvollkommene) mint teremtő forráserő - ez minden minőség eredete.
És ha a szellemi minőséget egy egész részeként nézzük, akkor hozzátartoznak ahhoz a többi kategóriák is, melyeket Arisztotelész mint a világ abc-jét írta le: szubsztancia (alany), birtoklás, minőség, mennyiség, hely, idő, cselekvés, elszenvedés, helyzet, viszony. A minőségbiztosítás csak akkor lenne valóban minőségbiztosítás, ha mind a 10 kategória biztosítását jelentené. Ha azon gondolkodnánk el, hogy az arisztotelészi kategóriák lényegéhez közel férkőzzünk, akkor - ebben biztos vagyok - a bölcsek nevetése is már elnémulna, majd töprengeni kezdenénk, hogy a mai időkben hogyan keletkezhet ilyenféle minőség, mielőtt az ember azt „bebiztosítaná".
Mert kulturális területen a minőség biztosítását az ember csak akkor akarhatja, ha fél attól, hogy az eltűnhet, sőt, ha kételkedik abban, hogy az egyáltalán létezik. Mi a „minőség" egy kulturális, egy társadalmi impulzusra vonatkozóan? Ki állapíthatja meg a kritériumokat? És mindenekelőtt: kinek van joga egy ilyen biztosítást követelni és ellenőrizni?
Aki ezeket a kérdéseket vizsgálja és keresi rájuk a válaszokat, kívülről jövőnek látja ezt a követelést, valahonnan, egy ismeretlen korszellemtől, egy névtelentől, aminek tolakodó szócsövévé válik a „társadalom", az „állam", a „hatóságok", főképpen pedig a globalizálás nevében beszélő nemzetek feletti testületek. Hogy „a minőséget biztosítsák", a finanszírozás hatalmát vetik be. Aki nem mutat fel „minőséget", az nem kap pénzt és eltűnik. A „minőségbiztosítás" az e próbálkozás alól magát kivonó minőségek kioltásának kísérletét jelenti.
A háttérből rejtetten működő erő „minőségét" ezzel már jeleztük is. Van neve, és semmi sem kedvesebb neki, mint a „minőségbiztosításon" keresztül a gondolkodás, a kultúra, a pedagógia és más életterületek egyformaságát létrehozni, azokat beszabályozni, szabványosítani, hogy így az individuális, az alkotó jellegű és a bontakozó ismeretlen és tökéletlen eltöröltessék.
A szellemi élet iparosítása és mechanizálása -mindezt megszépítő, jól hangzó és ravasz érvekkel alátámasztva (és ki ne szeretne minőséget minden rosszban, amit a kor nyújt?): ez a célja minden „minőségszabályozásnak". „Politikailag korrekt gondolkodás" és „társadalmi kompetencia" mint előírt gondolkodás- és cselekvéssémák azok az üres terek, ahol jól érzik magukat mindazok, akiknek az élő folyamatok fölötti kontrol fontosabb, mint a meglepetésszerűen felbukkanó újdonság, amit nem bírnak elviselni, mert ők maguk nem akarnak fejlődni, és ezért mások fejlődését akadályozzák. Semmibe veszik mások szorongó érzéseit, és - térítve és erőszakkal - át akarják terelni őket saját terméketlen pályájukra.
Mindez ugyanakkor rendkívül gyakorlatiasan és áttekinthetően működik. A társadalmi és kulturális élet homályos és megmunkálatlan zegzu-gai megvilágítódnak. Meggyőző szakfogalmak kiképzésével létrejön egy közösség, amely mindenekelőtt megmozgatóan és serkentően jelenik meg. Odanéznek végül az elhanyagoltakra és ezt együtt tudatosan csinálják. Ez ösztönzőleg hat, és mivel mindenki egy intézményközösségen belül részt vesz ebben és mindenkit érint, azért először mindenkinek segítenek és senki sem lesz pellengérre állítva. Először - de ez nem sokáig marad így.
Mert aki vonakodik ebben a „közösségben" részt venni, az közvetlenül érezni fogja a közösség nyomását, mindenekelőtt azokéit, akiknek minden igyekezete arra irányul, hogy ezt a tudatalakulási folyamatot vezessék. Ezeknek legfőbb érdeke mégis abban van, hogy saját hiányos individuális identitásukat elrejtsék a közösen fellépő tudat mögött. Aki ismeri ezeket a mechanizmusokat - és ezek ősrégiek -, az látja, hogy az egyenlőség (egyformaság) elvét megengedhetetlenül átviszik a szabadság területére. És akkor tudja az ember, hogy egyesek egyenlőbbek, mint mások, és a gondolkodás kollektivizálását szorgalmazzák, amikor azok irányítanak, akik gyorsan tudnak formulázni és értenek az akaratuk érvényesítéséhez, és azokat vezetik, akadályozzák és nyomják el, akik a tempót nem bírják, és a lényük mélyéről nem tudják és nem akarják előhozni azt, ami nem alkalmas általános szemléletnek: tudniillik a tulajdonképpeni teremtő erőt. Ezek azután a játék elrontói és a béke meg-zavarói lesznek. De őket kellőképpen megbüntetik. Semmilyen minőségbiztosítási eljárás nem akadályozza meg az emberek ösztöneit, hogy a legszebb bizonygatásokba és frázisokba öltözködve ilyenképpen kiéljék magukat a közösségekben és intézményekben. Mert az egyén morális tisztulása - ami minden értelmes fejlődés feltétele - nem érthető el semmiféle minőségbiztosítás útján. És ezzel meg is bukik mint egész.
De hogyan működtek az egyes munkaközösségek a kultúrkorszakokban, hogy szellemi minőséget alkossanak? Vegyünk egy építőcéhet, egy faluközösséget, egy ácsműhelyt, egy kovácsműhelyt. Mindig megfigyelhetjük a dolgozó tagok mozgékonyságát a munkaműveletek egymáshoz való viszonya során. A viszony arisztotelészi fogalma itt mindenki számára érzékelhető. A résztvevőknek a munkatárgyra irányuló viszonyai mint munkamozgás, sőt mint táncos koreográfia mindenki számára tapasztalhatók: a közös kovácsoláskor, az ácsoknál, akik a tetőszerkezetet készítik, a szántó, vető, arató, cséplő falusiaknál, a kőfaragóknál, akik a kalapács és a véső együttes csengésében az anyagra koncentrálnak.
A minőség létrejön és biztosítva van - teljesen szótlanul és mindenki számára átláthatóan - a tárgy felé való közös odafordulásban. A cselekvés során történik a kijavítás a mester, segéd, inas hierarchia figyelembevételével. A munka tárgya, az anyag tanít, mivel - az ellenállással szemben tanúsított teljesítményben - az alany, birtoklás, minőség, mennyiség, hely, idő, cselekvés, elszenvedés, helyzet és viszony a dolgozók akaratát hirdeti. Egyedül a munka biztosítja a minőséget! Az együtt dolgozók viszonyai muzikálisan (amiként ezt Rudolf Steiner a tanárkonferenciákon mint egy új pedagógia feltételét követelte) és táncolóan egyesülnek. „Legyenek önök táncosok, kedves barátaim!", mondta Steiner a gyógypedagógusoknak.
Amiként Rudolf Steiner kifejtette a bolognai előadásában (1911): az én-ek a testen kívül a tevékenység tárgyában kapcsolódnak egymáshoz. Amit Schiller ír le a Kallias avagy a szépségről című írásában mint a társadalmiság ősjelenségét -„fejezd ki az akaratodat, kíméld mások akaratát" -, az mint táncmozdulat minden műhelyben, minden igazi kultúrateremtő munkafolyamatban megfigyelhető. Így kell azonban elképzelnünk például a firenzei platóni akadémia meditatív-művészi munkamegbeszéléseit is.
Mert mi is történik? Egyrészt teljesen odaadó koncentráció a munkafolyamatra, építő gondolatokra, eszmékre. Másrészt nem ritkán biztatások, tréfák, sőt, ének! Finnországban a favágók a megerőltető munka után szokás szerint verekedtek egymással, amíg a munka feszültsége az izmukból, a lelkükből el nem oszlott. A szauna -aratáskor naponta élvezve - hozzátette ehhez a magáét. Vagyis: a társadalmi élet, a munkaközösség az élvezet egy forrása lett. A minőséget élvezik. Összetartozás (Genossenschaft) a végtagok tevékenységének ritmikus együttjárása által jött létre, amihez a közös étkezés is hozzátartozott. És mindenekelőtt a humor.
A munkatárgyban így kapcsolódtak az akaratok egy szélesebb körben, de ez kiterjedt az egész vidékre is. A természetlények együttműködtek, az angyalok, a meghaltak és a még meg-nemszületettek. A szabadon folyó akarati életbe beleáramoltak mindenekelőtt a keletkező idő erői, amit Rudolf Steiner involúciónak nevez, ellentétben az oksági, a múltból jövő evolúcióval. Teremtő ötletek támadtak az egyes emberben és az összeműködésben, ami a forrása a tulajdonképpeni minőségnek, és amit Rudolf Steiner „a semmiből való teremtésnek" nevez (Szellemtudományos embertan, GA 107, 9. előadás). Az előmoz-gás, mozgás és utómozgás (Vorbewegung, Bewegung, Nachbewegung) lélegzése - ilyen van például a mezőünnepen (Flurbegehung), de bokrétaünnepen is, általában az ünnepeknél - volt a forrása a testi-lelki-szellemi higiéniának, a higiéniai okkultizmusnak, Közép-Európa feladatának.
Beleértve ebbe azt is, hogy mindig voltak olyan testek, melyeknek terhes súlya elpárolgott és a könnyedségbe helyeztetett, így egészségesen tudtak működni. A táncoló-muzikális alapelem kiegyenlítően, lelkesítően, termékenyítően áthat minden munkát, minden kultúrát. A tánc, a mozgás révén - a gondolatcserébe és az előadásba is - belehatott az éj eleme, tehát az eleven szellemi világ és az erők megújulása, és ezzel a nyomasztó tapasztalatok és gyötrő élmények kioltása is.
A tüzet eloltók, a fát elültetők, a fehéren izzó vasat együtt kovácsolók, a közös lökéssel a tetőgerendát emelők, evezősök és cséplők szótlan egymást-megértése kézmozdulatok és tekintetek által nemcsak a munkát lelkesítette, nemcsak a társak öntudatát üdítette fel, hanem biztosította a minőséget is, amikor ezt állandóan továbbfejlesztették az előrehaladás során. Aki az igazi filozófusok és kutatók megismerési társalgását vizsgálja, a szellemi területen sem talál egyebet.
De milyen a nevelő műhelye, milyenek az ő munkamozgásai, mik az ő figyelmének tárgyai, amin a minőség lángra kap és kifejlődik? Legfő-ként: kinek kell megítélni a pedagógiai munka minőségét?
Ha abból indulunk ki, hogy a minőség a tárgyon alakítja ki és korrigálja magát, akkor fellép a pedagógiai tárgy és a vele kapcsolatos társadalmi elem kérdése. Vajon „minőségbiztosításilag" elválasztható egy iskolai vagy óvodai testület társadalmi vonatkozása a pedagógiai és nevelési feladattól? Mi értelme van vagy nincs egy testület és annak működése társadalmi vonatkozásának, ha az nem elsősorban azokat szolgálja, akikről szó van: a gyermekeket? Hiszen elképzelhető itt vagy más területen egy olyan jól funkcionáló „minőségbiztosítás" - mint szabadon lebegő kísértetvilág -, amely adott esetben rosszabb minőséget eredményez a gyermekek számára vagy a tulajdonképpeni feladat szempontjából, éppen mert a „minőségbiztosítás" öncél lesz és így az erőt elvonja?
Esetleg elképzelhető, hogy olyan emberek akarják a minőséget bebiztosítani, akiknek nincs ilyenjük, és a minőségbiztosítás egy illuzórikus kísérlet arra, hogy olyan minőséget gyártsanak -legalábbis „biztosítással" -, ami a valóságban nem is létezik? Az együgyű emberek megkísérelték a Napot ládába és kosárba dugni, hogy az ablaktalan városházába vigyék: ilyen a minőségbiztosítás is! A szellem ott fúj, ahol neki tetszik. Hogyan akarhat vele az ember valódi szélmalmokat hajtani?
Ha a tehén egy kozmikus-földi példakép lehet valamely szociális organizmus minőségének keletkezése szempontjából is, amikor szervezete tejet termel, mert egész lényével a veleszületett tevékenységre koncentrálódik, úgy egy tehén „minőségbiztosítása" egy mellé ólálkodó kísértetnek számítana, amely tej helyett - „minőségbiztosítást" állít elő. Így tekintve a „minőségbiztosítás" hasonmás-tevékenységnek és hasonmástermelésnek bizonyul.
Miután egy ilyen valójában külsőlegesen kigondolt módszer először még serkentő szakaszát úgy éljük meg, ahogyan az újdonságokat szoktuk, hamarosan a dolog olyanná változik, mint Charlie Chaplin filmjében a „Modern időkben" az etetőgép, amely rákényszeríti tempóját az általa evők akaratára, miközben az individuális akaratokat egy anonim lénynek veti alá, amely láthatólag nem is létezik, ám éppen ezért hatékony.
A társadalom organizmusának azonos ütemre menetelése, amely kezdetben ösztönző jellegű, mint minden kollektív fellángolás, a saját tevékenység nivellálódásához vezet, mert felemésztődik az erő ebben a kényszerített együttesség-ben.
Maga az alkotó ember, aki az igazi minőséget létrehozza, jól tudja, hogy ő a minőséget nem biztosíthatja és állandósíthatja. Hogyan akarhatják akkor a minőséget a nem-alkotó emberek -akik azt individuális szabadságukból fakadóan nem képesek megfelelőképpen megteremteni -egy előre megszabott eljárásmód uniformizmusával megalkotni, sőt, „biztosítani"?
De egy pedagógus közösségben ki a valóban alkotó, amennyiben az alkotóerőt nem zavarják meg téves magatartással? Vannak gyermekek, fiatalok, akiknek a fejlődéséről van szó. Ha tehát a szellemi minőség egyedül a figyelem tárgyában teremtődik meg és korrigálódik, akkor a nevelők és tanárok figyelmének is arra kell irányulnia, ahonnan a gyermekek a fejlődésüket kapják.
Nem a gyermekek - úgy, ahogyan fizikailag megjelennek - a tárgyai a pedagógus kollégák minőségképző figyelmének. Ezt az elterjedt és kínos tévedést fel kell ismerni és ki kell küszöbölni. A „kicsikre" való rátekintésben, akiknek fejlődését elő akarjuk segíteni, nem a pedagógiai minőségképzés objektumát kell látnunk. Ellenkezőleg: ama nézet következtében, hogy kicsi és tökéletlen lényeknek kell naggyá lenniük és olyan normaelőírásokba belenőniük, amelyeket mi felnőttek állítottunk fel, a pedagógiai minőségmegsemmisítés egy materialista - a hiányosságok kioltására irányuló - forrását hozzuk létre!
Mi okozza az egyének és kollégák kimerültségét? Egy végeredményben hasztalan harc valami ellen. Lustaság, érdektelenség, nyugtalanság, erőszakosság, akarattalanság fejlődik ki abban az irányban, amit a pedagógusok előírnak. Mi azonban a tulajdonképpeni hiba ebben a gondolkodásmódban? Az, hogy nem sikerül a felnőttnek arrafelé fordítania a figyelmét, amiben a gyermek eredeti, az égből jövő irányultsága gyökerezik és kell hogy gyökerezzen: egy tevékeny élet születéselőtti előkészítése egy válságos korban.
Hol találjuk azonban az alkalmat, hogy minden gyermeknek ezzel az ősimpulzusával megismerkedjünk? Az első hétéves életkorban, az óvodában. Ha sikerülne az óvodát olyan munkaközösséggé alakítani, ahol a tevékeny felnőttek a kultúrfejlődésen belül érzékenyen ösz-szekapcsolnák magukat a játékban megnyilatkozó gyermekekkel, akkor egy ehhez kapcsolódó iskolai tantestület is bizalommal nyithatná meg magát egy ilyen, a játékból és munkából táplálkozó munkaközösség impulzusainak és tapasztalatainak. Ily módon találnánk rá a minőségképzés előképére és ősképére a gyermekek érdekét szem előtt tartva, amit semmilyen indirekt módon és semmilyen más módszerrel nem érhetnénk el. A nevelő tárgya egyedül a gyermeki fejlődésakarat szellemi érzékenységének megnyilatkozása. Ebből a fejlődésakaratból származik a szellemi minőség, és ez az, amihez a minőség -megerősödve (kraftespendend) - igazodhat. A minőség tehát a gyermeki játék igazi természetének megfigyelésében rejlik, ami a tevékenykedő felnőtt környezetében bontakozik ki.
„Minőségbiztosítás" az álcázott kényszerkifejezés az igazi minőség megsemmisítésére. Embercsoportokban és olyan intézményekben, amelyek kötelezettséget vállalnak a szellemi szabadság iránt, meg kell találni azokat a módszereket és utakat, amelyek megvédik őket a minőségbiztosítástól, a Biblia mondását követve: „Törekedjetek mindenekelőtt az Isten Országára, és minden egyéb is megadatik nektek." Vagy: „Adjátok meg Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré." Ez annyit tesz: egy olyan kettősséget, kétirányúságot (Doppelspurigkeit) kell kialakítani, aminek következtében a szabad, az individualitásokból származó területet megvédhetjük egy magasabb dimenzió „eredményigazolásának" sárkánybőrével, ami - mint „farkasok eledele" - a teremtő területet megóvja, a nyilvánosan vizsgált rendszeren belül pedig az embereket megkísérli felébreszteni, és felhívja a figyelmüket a saját belső kapcsolatukra a szellemi valósággal.
Fordította: Szabó Attila
Forrás: Der Europaer, 11. évf. 8. sz., 2007. június
Magyarországon napjainkban már jelentős számú Waldorf iskola működik. Sőt, újabb és újabb Waldorf intézmények születnek még ma is, miközben egyre több az olyan iskola, melyből végzős fiatalok lépnek ki, s elhagyva az iskola kapuit megkezdik felnőtt, tevékeny életüket.
Kilenc évig magam is egy ilyen intézményben működtem, és neveltem-tanítottam osztálytanítóként nyolc éven át egy osztálynyi gyermeket. Nem véletlen hát, hogy intenzíven foglalkoztat a kérdés, mit visznek magukkal a tarsolyukban azok a fiatalok, akik a tizenkettedik/tizenharmadik év után maguk mögött hagynak egy Waldorf intézményt.
Tizenkét évvel ezelőtt, mikor az osztályomat szerveztem, a szülők, akik gyermeküknek iskolát kerestek, természetes módon feltették nekem szorongó kérdéseiket, mi is lesz gyermekeik sorsa, ha itt kezdik meg tanulmányaikat, egy Waldorf iskolában. Alapvető kérdés volt, amit azóta is sok szülőtől hallottam az évek során, hogy vajon mindent megtanulnak-e majd a gyerekek, amire szükségük van a felnőtté, éretté váláshoz. Vajon valóban érettek lesznek-e mikor az iskola kapuján kilépnek? Nem zárja-e rózsaszín függöny mögé a Waldorf iskola a gyerekeket? Rendelkeznek-e majd elegendő életismerettel ahhoz, hogy 18-19 évesen el tudjanak indulni a maguk útján? És így tovább. Záporoztak a kérdések, amelyeket szülőként és tanárként is mind jól ismerünk, akik a Waldorf pedagógiával találkoztunk.
Akkoriban fiatal, lelkes tanárként és szülőként magabiztosan adtam válaszokat ezekre a szorongató kérdésekre. Természetesen a Waldorf pedagógia éppen hogy az életre nevel, hiszen Rudolf Steiner útmutatásait követve a tanító, a tanár az antropozófia forrásából merítve a világ teljes megismerésére törekszik, és ezen az úton megismerve a gyermek lényét, ahhoz alkalmazkodva segíti őt belenőni a földi világba. Emlékszem még egyik kollégám szemléletes példájára is, amikor azt mondta, hogy az ínséges időkre sem azzal készíthetjük fel magunkat, ha éhezünk és hozzászokunk az éhezéshez, hanem ha előzőleg egészségesen, megfelelően táplálkozunk, ami által a megerősödött szervezet, majd jobban kibírja a nélkülözést. A Waldorf iskola megfelelő lelki-szellemi táplálékkal erősíti a gyermeket, és készíti fel az élet nehézségeire, nem pedig a „modern" világban megszokott korai dresszírozással. Ki ne értett volna egyet ezzel?
Azóta eltelt sok év. Ez alatt nem csak a gyerekek váltak ifjakká, én magam is bejártam egy utat. És visszanézve erre az útra, bizony sok rögöt, buktatót látok, útelágazásokat, tévutakat, zsákutcákat... Nézem a Waldorf iskolákat, figyelem a fiatalokat, és próbálom kitapintani, vajon mi hiányzik még. A gyerekek az évek során kapnak egy képet a világról és benne az emberről. Az emberiség fejlődéséről, az őt körülvevő és a benne működő (a külső és a belső) világról. Sok szó esik a „honnan jövünk"-ről, valamennyit kapnak a „hol vagyunk"-ról is, de a „hová megyünk"-re nekik kell rátalálni. Milyen segítséget kapnak ehhez tőlünk, az őket körülvevő felnőtt világtól?
Látják a Waldorf tanárt, aki a maga képességei és igyekezete szerint, a maga csetlő-botló lépéseivel törekszik valami mást, valami újat vinni a tanításba, nevelésbe, mint amit a gyerek a környező iskolákról hall a rokonoktól, ismerősöktől. Iskolájáról egyrészt azt tapasztalja, hogy a külvilág idegenkedéssel, gyakran ellenségesen szemléli azt (és ráadásul azt is látja, hogy ők, a „nemwaldorfosok" vannak többségben). Másrészt átéli (jó esetben), hogy ő maga és a társai jól érzik magukat ebben a sokak által kritizált Waldorf világban; és mégis nemegyszer elülteti bennük a „külvilág" a kételyt, hogy valóban jó helyen vannak-e ott, ahol vannak. Persze akadnak olyanok is, akik kisebb-nagyobb büszkeséggel hordozzák „másságukat", „waldorfos-ságukat". Emellett látják a felnőtt világot, a szüleiket, akik a modern természettudományos szemléletre, a materializmus illúziójára, a római jogrendre épülő világban élik mindennapjaikat. Akik reggelente többségében dolgozni mennek csupán, és nem alkotni, részt venni a világfolyamatokban. Akik számára a munka a pénzszerzést jelenti, amiből létüket alacsonyabb-magasabb színvonalon fedezhetik, és esetleg kisebb-nagyobb spórolással különböző élvezetekhez jutnak. Valóban ennyi lenne az életünk, amit fel tudunk nekik mutatni?
Mit jelent a világ számára az emberi tevékenység? Hogyan áll benne az ember a világfolyamatokban, amikor a maga tevékenységét, a maga szakmája révén napi munkáját végzi? Milyen kapcsolatban áll az ember, amikor dolgozik - és bizony éber életünk legtöbb idejét ezzel töltjük - az őt körülvevő emberiséggel, az emberiség történelmi áramlásával? A Ma egyetlen kalapácsütését számtalan kalapácsütés előzte meg, és még évezredekig fog tovább zengeni! Tudnak-e erről valamit a az ifjú felnőttek, amikor az iskolát (bármilyen iskolát) elhagyják, és szakmát választanak? Hallottak-e arról, honnan meríthet az ember a munkájához erőket, és hogyan nyerhet általa méltóságot? Beszélünk-e nekik arról, hogyan dolgoznak együtt emberek, hogy valamit egy közös cél érdekében létrehozzanak a maguk szabad akaratából mások számára? ...
Sok ilyesfajta kérdés és gondolat élt bennem, amikor elhatároztam, hogy teszek egy kísérletet arra, hogy egy Waldorf iskolában, gimnáziumi tagozaton olyan Életismeret epochát tartsak, melyben mindezt megmutathatom. Magam néhány éve egy olyan gazdasági és oktató tevékenységet folytató cég munkatársaként, amelynek munkaközössége egész tevékenységét és felépítését az antropozófiából kiindulva törekszik megformálni, úgy éreztem, hogy fel tudok mutatni egy olyan praxist a fiatalok számára, amely nem csak hogy praktikusan benne áll a világ hétköznapi tevékenységében, ezáltal gazdaságilag is jól működik, hanem olyan forrásból is táplálkozik, ami megfelel a valóságnak. Időközben elsajátítottam egy új szakmát, megtanultam, hogy a mindennapi életben hogyan dolgozik egy kozmetikus. Ugyanakkor megtanultam és jó ideje tanítom azt, hogyan működik egy olyan gyógyító kozmetika, amely az antropozófiából meríti az ember és a világ megértéséhez az erőit. Egy éven át végeztem azt a kutató munkát, amelyben igyekeztem feltárni, hogyan bánt az ember a történelmi fejlődés folyamán magával az emberi testtel. Hogy ezáltal a magam tevékenységét ne csak a mindennapi életbe, hanem a történelem áramlásába is bele tudjam helyezni. Kutató munkám közben megpróbáltam néhány Waldorf gimnáziumot megszólítani, van-e valahol a tanári közösségben olyan nyitottság, hogy egy ilyen két hetes korszakot befogadjanak. Voltak, akik azt mondták, hogy sajnos olyan sok mindent kell tanítani a gimnáziumi években, hogy nem fér bele az időbe még egy ilyen plusz korszak, így is alig végeznek a dolgukkal. Voltak, akik kérdésekkel halmoztak el: „Mi lesz, ha nem érdekli majd a gyerekeket? Honnan gondolod, hogy tudsz majd bánni a gimnazistákkal, mikor te csak nyolcadikig tanítottál? Mi a biztosíték arra, hogy ez a korszak sikeres lesz, hogy a gyerekek majd továbbgondolják azt, amit hallottak, és más szakmákról is hasonlóan fognak gondolkodni?" Olyan is volt, aki azt mondta: „Nem tudunk egy ilyen kérdésben dönteni, mert még sose láttunk ilyet." De volt olyan iskola is, ahol örömmel fogadták ezt a kísérleti kezdeményezést.
A szolnoki Waldorf iskola gimnáziuma az első lépésnél tart. Az idei 2006/2007-es tanévben még csak egyetlen kilencedik osztályból állt. Az iskola szellemiségében mégis (vagy épp ezért?) megvolt az a nyitottság, amely lehetővé tette, hogy az első Életismeret korszak megszülessen.
Az eredeti elképzelésem az volt, hogy egy ilyen életismeret korszaknak valahol az utolsó gimnáziumi években lenne helye, amikor a diákok már rég túl vannak a gimnáziumba lépés, az osztálytanítótól és a hozzá kapcsolódó rendtől való elválás krízisén, másfelől érettebben, a praktikus külső élet felé nyitottabban néznek már a világ felé, amikor gondolatban már elkezdik keresni a helyüket a felnőttek világában. A sors azonban egy egészen más helyzetet hozott felém. Épp egy kilencedik osztályt, egy éppen még alakulóban lévő gimnáziumban. Ahol még alig vannak állandó tanárok, a korszakokat a fiatalok egy-egy olyan emberrel élik végig, aki nincs szorosabb kapcsolatban az iskolával, csak arra a két-három hétre van jelen, míg az epochá-ja tart, és esetleg a többi korszakról, a többi szintén óraadó tanárról nem is tud semmit. Ilyen módon az iskolában tanító állandó tanároknak, különösen az osztálykísérőnek sincs könnyű dolga, hiszen nagyon nehezen vagy éppen egyáltalán nem tud egy olyan állandó rendet kialakítani, ami pont ebben az osztályban, kilencedikben, az osztálytanítótól való elszakadás után nagy támasz lehetne a fiatalok számára. Az ilyen, az ebből fakadó és ehhez hasonló gondok nyílván nem ismeretlenek más Waldorf iskolákban sem, ahol tanárok és szülők belevágnak a gimnázium kiépítésébe. Ebbe a helyzetbe csöppent bele egy olyan korszak, amiről a diákok még nem is hallottak, sőt azt is tudták, hogy ilyen még más Waldorf iskolákban sem volt. Így hát ki természetes érdeklődéssel, ki kamaszos kedvetlenséggel, értetlenséggel fogadta az újdonságot.
Két hét (tíz nap) alatt nagy utat jártunk be! Magam sem hittem, hogy az első és az utolsó nap között ekkora lesz a különbség. Az első nap után abszolút bizonytalannak tűnt, hogyan fogunk tudni együtt dolgozni. Az osztályban sokkal több fiú van, mint ahány lány. Így aztán, mikor beharangozták nekik, hogy itt kozmetikáról lesz szó, nem csoda, hogy rögtön ellenállás ébredt bennük. Egy „na az aztán engem nem érdekel" hangulatban fogadtak jó néhányan, miközben sokfelől éreztem erőteljes szimpátiát és érdeklődést is, mikor eléjük álltam. (Épp a tavaszi szünet után voltunk, így a tanteremben nagy tisztaság volt, de hamar megnyugtattak, hogy „nem fog ez sokáig tartani". Így aztán örömmel láttam, hogy azért két hét kevés volt arra, hogy fenekestül felforgassák, és teleszemeteljék a tantermet.) Nem volt könnyű az előképükön változtatni. Elérni, hogy megértsék, nem a kozmetikus szakmáról akarok nekik beszélni, azt pusztán eszközként használjuk arra, hogy érzékelhessük, hogyan áll benne az ember a világban a szakmája révén. Milyen kapcsolata van az őt közvetlenül és távolról körülvevő embertársaival? Hogyan áll benne a gazdasági, jogi és szociális életben a munkája révén? Hogyan szerzi meg a tudását, honnan származnak az eszközei, amivel a feladatát el tudja végezni? Miféle történelmi áramlásba kerülünk bele azáltal, hogy egy szakmát, életpályát választunk magunknak?
Az első napon szinte képtelenek voltak egymást meghallgatni, egymásra odafigyelni. A kérdéseimre nem igen érkeztek válaszok, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb kérdésekre sem. Sokan kipakolták az asztalra az enni és innivalójukat, és nem is várakoztatták azokat sokáig. Hol itt, hol ott folyt a beszélgetés, alig lehetett olyan pillanatot megélni, amikor mindannyian egy helyen vagyunk, és nem csak közös fizikai térben. Hol egyik, hol másik felállt, kisétált a teremből a mosdóba, majd visszajött.
Minden nap igyekeztem új utat keresni hozzájuk. Hol egyéni, hol csoportos munkából próbáltam elindulni velük az úton a megértés felé. Dolgoztunk képekkel és szövegekkel. Hol előadást hallgattak, hol beszélgettünk. Fogalmazásokat írtak, montázst készítettek. Minden nap adtam nekik egy képet róluk, ahogyan én láttam őket. És kaptam tőlük egy képet, amikor megpróbáltak közösen visszaemlékezni, az elmúlt napra, napokra. A reggelt mindig egy mondat felolvasásával kezdtem, hogy bármerre is halad majd ki-ki a maga képességei és akarata szerint a nap folyamán, mégis egy közös gondolatból induljunk el. Az osztály becsületére válik, hogy ezt már a második naptól nagyon jól fogadták. Minden nap meg tudott teremtődni az a pillanat, amelyben egy ilyen gondolat el tud hangozni.
„Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat"
Beethoven
„A szép a természet rejtett törvényeinek megnyilatkozása, amely e megnyilatkozás nélkül örökre rejtve maradna."
Goethe
„A természetmegfigyelésben mindig teljes tisztelettel kell benne lenni: nincs belül, és nincs kívül; hanem ami bent van, az van kívül. így lehet haladéktalanul megragadni a szent és nyilvánvaló titkot."
Gothe
„A szép ott jelenik meg, ahol a külső jelenségben közvetlenül észleljük a törvényt, ahol az eszme kialakul és kiéli magát." /Steiner/
„Tested mindenben tökéletesebb annál, amid van."
III. Thotmes
Abból indultunk el, amit mindannyian tapasztalunk magunk körül. Nézzünk rá, hogyan bánik ma az ember az emberi testtel! Hogyan bánunk mi magunk a testünkkel? Milyen képek, ideák vesznek bennünket körül? Mit sugallnak a reklámok? Miféle gondolkodás és érzés áll e mögött? Hogyan volt ez valaha? Hogyan alakultak ki ebből egyfajta szükségletre, emberi igényre válaszolva különböző szakmák, szakterületek? Mivé vált egy ilyen szakma mára? És mivé válhat, ha az antropozófia, mint szellemi impulzus, megtermékenyíti azt?
A kilencedik napon egy kis fogalmazást írattam velük, amelyben egy választott vagy egy kitalált szakmát kellett bemutatniuk. Erre módjukban állt felkészülni, összeszedni a gondolataikat, mert ezt a témát előre jeleztem nekik, az első hét végén. Az így elkészült munkájuk jó képet adott arról, hogy valóban igaz, a fiatalok még a bennünket leginkább érintő szakmákról is alig tudnak valamit, amikkel a legmindennapibb kapcsolatuk van, mint például a kereskedőé. (Vajon mi felnőttek tudunk-e náluk többet? Gondolkodunk-e arról, hogy valódi mélységében kivel, mivel találkozunk, amikor egy üzletbe belépünk, vásárolunk?) Néhányan hihetetlenül szellemesen oldották meg a feladatot, és egy általuk kitalált szakmáról írtak, mint például a hínárvágóé vagy a cipőfűző dekorálóé. És volt, aki az érzéseiről, gondolatairól írt. Kaptam személyes hangú levelet és költői alkotást is. A fogalmazás végén kérdéseimre adott rövid kis válaszaikból arról is képet kaphattam, hogyan élték meg ők ezt a kilenc napot, milyen véleményt formáltak róla.
A cipőfűző dekoráló
Ezt a szakmát minden cipőfűző dekoráló kör alakú, csúcsos tetejű faházakban végzi. Ha valaki megunja a cipőfűzőjét, csak bejelentkezik egy cipőfűző dekorálóba (amiből szigorúan egy városban csak kettő, egy faluban vagy községben csak egy lehet), és az máris megváltozik, nem lesz többé egyhangú, szürke és unalmas. Egy cipőfűző dekorálónak sok mindenre van szüksége. így például festékre, ezért kapcsolatban áll a festékgyárakkal, akik a természetből szerzik be a festéknek való anyagokat. Szüksége van nagyon vékony ecsetekre is. Ezáltal kapcsolatban áll a nagykereskedőkkel, akik ecseteket árulnak, és rajtuk keresztül kapcsolata van azokkal is, akik a szőrt szerzik be az ecsetekhez. Munkájához kellenek tisztítószerek, tálak, edények, festéktartósí-tók, festékhígítók, gyorsszárítók, fixálók és még sok egyéb. A munka menete: A páciens felhívja a cipőfűző dekorálót és időpontot kér tőle. Amikor megérkezik a páciens, a cipőfűző dekoráló megkérdezi tőle, mi az elképzelése, milyennek szeretné a cipőfűzőjét látni. Utána a cipőfűző dekoráló tanácsokat ad neki, mintákat mutat (megmutatja a mintákat kész cipőfűzőkön), és azt is megkérdezi, hogy a vendégnek milyen cipői vannak, hogy a fűző majd ahhoz is passzoljon. Végül együtt döntnek. Ezután a cipőfűző dekoráló kivesz egy fehér cipőfűzőt és felviszi rá az alapszínt (ezt langyos vízben teszi, amelyben a megfelelő szín ki van keverve). Majd a gyorsszárítóban megszárítja, két csipesszel kifeszíti és a kifeszített cipőfűzőt ecsettel megfesti. Óvatosan visszateszi a gyorsszárítóba, még egyszer ugyanazt átfesti, újra megszárítja, a festéket tartósítja, lakkal fixálja és ismét szárítja. Végül a kész cipőfűzőt becsomagolja, és mikor a vendég fizet, tájékoztatja őt hogyan kell a cipőfűzőt rendeltetésszerűen használni.
Óceán alatti hínárvágó kisiparos
Ez a szakma nagyon régre nyúlik vissza. Egy férfi hozta létre, akit úgy hívnak Hín Áron. Ez a férfi Magyarországon tanult a Fű Egyetemen és fűnyíró diplomát kapott. Próbálkozott Magyarországon elhelyezkedni, de nem volt rá kereslet.
Nagyon szerette a halakat, a víz alatti életet. A feleségével egyszer elmentek búvárkodni. Nagyon megfogta, amit ott látott. Látta, hogy az Óceán alatt nagyon nagy a hínár, és hogy a halak versengenek érte. Ekkor jött az ötlet. - Segítek ezeknek az aranyos kis halaknak. - Felhasználta fűnyírói diplomáját, és nekilátott a fűnyírásnak. Épített egy hatalmas gyárat az Óceánparton. A nevük: Hín Áron Vállalat. Eleinte egyedül dolgozott az Atlanti óceánban, de később rengeteg embert gyűjtött maga köré. O maga az óceánban lakott a családjával, míg egyszer megfulladt. A céget a fia vezette tovább. Egy nap egyszerre tíz ember merülhet le. Mivel a fűnyíróhoz áram kell, kifejlesztettek egy hínárnyíró gépet (eleinte ollóval vágták, de az nagyon lassú volt). Tehát lemerülnek (ez a gép vízzel működik) és azonnal bekapcsol a hínárnyíró. Ennek a gépnek van egy tartálya, ami összegyűjti a hínárt. Mikor levágták, szétosztják a halak között. Azután adnak nekik más ételt is, attól függően, hogy milyen nap van. A hínárból visznek a felszínre is, eladják különböző kiskereskedőknek, magánszemélyeknek, és mindenkinek, akinek csak kell. Este másik tíz ember merül le, akiknek az a feladatuk, hogy foglalkozzanak a halakkal, és ők halásszák ki azokat a halakat, amelyeket az emberek dísznek vásárolnak. Ez a szakma még ma is működik, de már sokkal több géppel és emberrel dolgoznak. Más növényeket is leszednek, amikkel még nagy terveik vannak a jövőre nézve (krémekbe, italokba, fűszerekbe stb. rakják majd bele).
Kendológus
Egy igen fontos szakma a történelem folyamán. A kendológus mester azzal foglalkozik, hogy megvizsgálja a kendőket, amelyek a múltból származnak. A kendőket igen kedvelték már a görög és római korban is. Hordták ruhaként, magukra tekerték vagy a hajukba tették. Már akkor is több fajtáját ismerték. Minden országra jellemző a kendője, mindenhol másfajta anyagból készítették, más mintákkal díszítették és más helyen hordták. Például a görögök ruhaként, az arabok és törökök turbános fejfedőként. Mindennapjainkban, a mai világban is használják még mindig, és egyre többfélét. Az emberek 80-90%-ának van legalább egy olyan anyaga, kendője, melyet ruhadarabként, díszként használ, és ezáltal mindenkivel kapcsolatban áll.
A hóhér
Sokakkal áll kapcsolatban: pap-egyház; ruharuhagyártó-anyagbeszerző; áldozat-család; börtön-bíróság-végrehajtó hatalom; fegyverfegyvergyártó...
A hóhér szakma úgy keletkezett, hogy az emberek bűnöket követtek el, és némelyik olyan súlyos volt, hogy a büntetése halál volt. Az ítéletet a hóhérral hajtatták végre. A hóhérok rendkívül sokféle módon értettek az áldozat kivégzéséhez. Ez a szakma szinte teljesen átfogja a történelmet. Az ókorban indult és a 20. században mondhatjuk, hogy véget ért, mert mostanra már nincs sok helyen halál büntetés. A szakma természetesen változott az évek során. Először a klasszikus lefe-jezés volt szokás, majd a máglya, és végül a villamosszék. Én úgy gondolom, hogy ez a szakma rossz, de lehet, hogy szükséges. Az viszont biztos, hogy én nem leszek hóhér.
Buszsofőr a Föld-Túlvilág járaton
Az egyik legmegterhelőbb szakma a világon... nem fizikailag, hanem lelkileg. 0-24 óráig megy a munka, nincs pihenő. De nincs is rá szükség, hiszen aki ezt a munkát vállalja, annak nincs veszteni valója, számára nincs többé öröm. Aki ide jelentkezik, annak meg kell állapodnia valakivel. egy erővel, és önmagával. A munkabér any-nyi csupán, hogy esélyt kapsz arra, hogy egy szebb jövőről álmodhass a nem létező szabadidődben. Adómentes vállalkozás. Az elején a legnehezebb. A munkába állás első éveiben. Az öngyilkosok, az erőszakos halált halt lelkek látványa olyan mértékű sérülést okoz az új sofőrnek, amit soha nem tud kiheverni. Mint említettem, 24 órában megy a járat, és a busz mindig tömve van... aki már nem fér fel, az jön a következővel, mert vagy meggondolta magát és leveszi a kötelet a nyakáról, vagy angyali csoda folytán túléli a dolgot. De ők sem menekülnek.aki egyszer lejön a megállóba, az előbb vagy utóbb felszáll a buszra. A többiek, akik nem jönnek soha ezzel a busszal, liftet használnak. Felfelé a nagy Kékbe.Nekik nem kell kísérő, sofőr, ilyesmi, ők szép halált haltak egy gyönyörű életet bezárva. A végállomás a Túlvilág. Egy külön hely van az eltévelyedett öngyilkosok számára. Azért vannak elkülönítve a többitől, mert ezek a lelkek soha nem találhatnak nyugalomra, míg át nem esnek a tisztításon.A tisztító az állomás mellett áll, egy lepukkant, rozoga vasbódé. Mikor innen kikerülnek, egy új élet vár rájuk a Földön.cserébe ígéretet kell tenniük (elsősorban önmaguknak), hogy következő életük szebb lesz.gyönyörű. A sofőr dolga nem nagy munka, de mégis a leg-kegyetlenebb.csak nyitni az ajtót, csukni, beletaposni a gázba és várni az út végét, halott emberek életképein át.
Forradalmár
A világ kezdete óta vannak ellentmondások, mert hát senki sem egyforma. Az egyiknek ez a jó, a másik meg azt tartja igaznak. Minden lázadás élén áll valaki, aki őszinte és igaz, és nem a saját érdekeit nézi, hanem az emberekét. A forradalmár nem azt mondja, hogy kövesse őt a nép, hanem hogy próbálja meg utolérni. Ha a forradalmár nem azért cselekszik, mert hisz a szebb jövőben és igazságot akar, akkor az átvert tömeg a halálába fut, mert egy hamis dolog miatt küzdött. Szomorú. Én most nem akarom, és nem is tudnám leírni a forradalmárok történetét, de szerintem ez nem is olyan fontos. A lényeg a forradalmárok szívében van. Mert ők felismerték a rút világ nagy bajait. Nem mondták, hogy „hát, ezzel együtt kell élni", meg hogy „nem tudunk mit tenni". Szerintem egy forradalmárnak nem kell gyilkosnak lennie, bár kétség kívül a legtöbben az erőszakot választják kifejezőeszköznek. Igazából forradalmárnak lenni nem szakma, hanem valami más. Nem tudom leírni. A forradalmárok tiszta emberek, akik a szívük szerint döntenek, és azt teszik, amit igaznak hisznek. Vannak akik elítélik őket, mert azt mondják, hogy mind hazudik, meg lefizették, hogy csináljon valamit. Szerintem ők vagy materialisták, és nem hiszik, hogy van akit nem a pénz érdekel, vagy félnek bevallani az igazat. Nem bírom elviselni ezt a sok igazságtalanságot. Meg akarom menteni ezt a szívbeteg világot.
A tizedik nap volt a közös kis történetünk koronája. Az osztály az osztálykísérőjükkel vonatra szállt, és eljött hozzánk Budapestre, hogy személyesen is láthassák azt a munkahelyet, ahol kilenc munkatárs együttesen tevékenykedik egy közös irányba, egy közös gondolatból kiindulva.
Ezen a napon mintha nem is ugyanaz az osztály állt volna előttem, mint az első napon. Nagy érdeklődéssel néztek körül, vettek részt a beszélgetésben, nézték meg a bemutató filmünket és hallgattak engem. Valódi beszélgetés született közöttünk, amelyben nem csak engem, hanem egymást, egymás kérdéseit is képesek voltak meghallgatni. És nem csak hallani, hanem valóban meghallani, és a következő kérdést már az előző lépcsőfokról ellendülve feltenni. Őszinte, nyílt tekintettel és meleg, baráti kézfogással búcsúztak, mikor eljött az ideje. Csordultig telt a szívem velük ezen a napon, és remélem, vittek magukkal egy kis morzsát a tarisznyájukban mindabból, amit átadni akartam. Talán hamarosan elfelejtik hol jártak, mit hallottak, kivel találkoztak. De talán megmarad bennük egy csíra, és amikor szakmát választanak, vagy amikor már felnőtt emberként a maguk tevékenységével működnek a világban, feltámad majd valami ebből a csírából, feltámad bennük a vágy a mélyebb megértésre. Egy mélyebb megértésére annak, hogy mint ember „ki vagyok, honnan jöttem és hová megyek". Talán...
Dirk Randoll, társadalomkutató az Alanus Főiskolán Alfterben (Hochschule in freier Tragerschaft) kollégájával, egykori Waldorf-ta-nulóval, Heiner Barz-cal (Düsseldorfi Egyetem) az elmúlt 50 évről mérleget vont. A két profesz-szor három korosztály több, mint ezer végzős diákját kérdezte meg írásban, két tucattal hosszú interjút készített és hat csoporttal megbeszéléseket folytatott. Az eredményeket február végén egy csaknem 400 oldalas átfogó tanulmányban tették közzé.
Randoll és Barz megállapították, hogy az egykori Waldorf-tanulók közül átlagon felül sok lett tanár és tanárnő, de mérnök, orvos és gyógyszerész is. Művész csak 5 százalékuk lett, ami mindazonáltal ötször olyan sok, mint a lakosság átlagában, de itt is csak minden századik ember lesz az. A társadalmi foglalkozásokban a Waldorf-végzősök száma körülbelül a középmezőnyben helyezkedik el.
Arra a kérdésre, hogy hány tanuló választott valamilyen antropozófiai pályát, a tanulmány válasza az, hogy csaknem senki. Csak 2,4 százalékuk szentelte magát felnőttként az euritmiá-nak, vagy ment el tanárnak egy Waldorf-iskolá-ba. Mindezeken túl az antropozófiához a legtöbben közömbösen, szkeptikusan viszonyulnak, sőt ellenérzésekkel. De ezen nem is csodálkozhatunk, mert a legtöbb szülői házban az antropozófia már alig játszik valami szerepet. Amikor a szülők iskolát választanak a gyermekeiknek, csak kevesen nevezik meg az antropozó-fiát motiváció gyanánt. Többnyire pedagógiai okokat említenek, illetve az állami iskolai rendszerrel szembeni elégedetlenségüket. Az egykori diákok jegyzőkönyvbe mondják, hogy semmi sem érdekelte őket olyan kevéssé, mint a „kényszer-euritmia" („Zwangsfach Eurythmie").
Dicsérték viszont a különböző vallási irányzatokkal és a spiritualitással szemben tanúsított nyitottságot. És minden második ember a gyerekeit ismét egy Waldorf-iskolába küldte, jóllehet nem is voltak antropozófusok.
A tanítás megítéléséről feltett kérdésre a megkérdezettek egészen különbözőképpen válaszoltak. A többség pozitívan értékelte, hogy az iskola kreativitással, öntudatossággal, társadalmi kompetenciával és a konfliktusok kezelésének képességével bocsátotta őket útjukra. Másfelől sokan megemlítették, hogy mindenekelőtt a természettudományokban és az idegen nyelvekben többet tanultak volna, ha határozottabban megkövetelték volna tőlük. Többen nehezményezték a hiányos visszajelzést is a teljesítménnyel kapcsolatban. Az a kérdés, hogy a tanulót osztályzat nélkül is eredményesen értékelik-e, a tanulmány állítása szerint, meggondolandó [bestehe Nacholbedarf-pótlásszükséglet].
Három tanulóból kettő leérettségizik. A Waldorf-tanulók mindenesetre átlagon felüli műveltségű családokból jönnek. Randoll és Barz ezenkívül megjegyzi, hogy a Waldorf-pedagógiá-val a lányok szemmel láthatóan jobban érvényesülnek, mint a fiúk. Az egykori fiútanulók rendszerint elmondják, hogy „az ifjúkorban való részvételük" kiélésére nem volt meg a lehetőségük: a testi megmérkőzés a hasonló korúakkal, a szelep az agresszióik számára.
Emellett szakmai kezdőként [wie Berufseinsteiger] az iskolát elhagyók [Schulwechsler] nagyon keménynek érzik a váltást a Waldorf-világból egy másikba. Ez érvényes már az iskolát elhagyókra is, de legfőként a szakmákban elhelyezkedőkre. Az első évek a teljesítménycentrikus társadalomban sok erőt emésztenek fel. Végül azután a legtöbben mindenesetre nagyon jól eligazodnak. - Befejezésül Barz és Randoll a tanerők magasabb kvalifikációját javasolja mindenekelőtt az idegen nyelvek és a természettudományok oktatásában.
Fordította: Szabó Attila
Forrás: H. Barz, D. Randoll: Absolventen von Waldorfschulen. VS Verlag, Wiesbaden, 2007
„Az itt következő 'Táplálkozástan' hozzájárulásnak tekinthető az emberiség általános táplálkozási problémájának megoldáshoz, mégpedig olyan szempontok alapján, amelyeket eddig alig vettek figyelembe. A szerző feladatának tekintette, hogy ezt az egész problémát más szinten közelítse meg. Ennek során azt a tényt vette figyelembe, hogy az ember lelki-szellemi lény, aki egy mindent átfogó összefüggésben áll a világgal, mely ösz-szefüggés nemcsak a természettudomány által, hanem a szellemtudomány segítésével is megismerhető, s melynek hallatlan jelentősége van a táplálkozás kérdéseinél.
A szerző nem tekintette feladatának, hogy receptvagy szakácskönyvet írjon, de éppen úgy nem célja, hogy a táplálkozás fiziológia vagy a tápanyagok kémiájának részletes kézikönyvét adja. A 'Táplálkozástan'-t első kísérletnek tekinthetjük abból a szempontból, hogy az emésztés fiziológiáját, a tápanyagok mérhető és nem mérhető minőségét újszerűen értelmezhessük. Az idő sürgetése arra kényszeríti a szerzőt, hogy ezt a kísérletet már vázlatként is nyilvánosságra tárja".
A könyv előszavának itt idézett részlete jól mutatja a szerző szándékát. Új utat mutatni a táplálkozástan dzsungelében. Mert ebben a kérdésben nagyon nehéz kiigazodni. Nap mint nap átéljük, hogy a természettudomány eredményein alapuló úgymond modern, korszerű táplálkozástan sokszor néhány év elteltével homlokegyenest más teória szerint magyarázza, hogy mit ehetünk és mit nem. A zsírok, cukrok, koleszterin szerepének megítélése évtizedenként változik. Mindez nyilvánvalóan annak tudható be, hogy a természettudomány mind a mai napig nem értette meg az ember valódi felépítését, működését, így az emésztésnél a fizikai folyamatok mellett nem ismeri a szellemi folyamatokat.
Még azt az alapvető kérdést sem teszi fel, hogyha disznóhúst eszünk, vajon miért nem válunk disznóvá, azaz hogyan lehetséges, hogy az állati fehérjéből az ember az emésztés, lebontás után emberi fehérjét épít fel. (Persze a fehérje ilyen jellegű megkülönböztetését sem ismeri a mai kémia.)
De nem jobb a helyzet a másik oldalon sem, mert korunk divatos ezoterikus áramlatai is - néhány igazságtartalom mellett - csak fokozzák az emberek bizonytalanságát. A túlhajszolt vegetarianizmus - amely általános szabályokat ír elő, függetlenül az indivídumtól és annak korától -, a különböző sokszor átgondolatlan méregtele-nítési eljárások és más, úgymond szellemi irányultságú táplálkozási tanácsok nem segítik az embert saját maga és emésztése megértésében.
Hauschka ebben a könyvében kísérletet tesz arra, hogy olyan gondolkozásra bírja az olvasót, amellyel az ember és a világ vonatkozásában egy új nézőpontot alakíthat ki.
A könyv első fejezetében a szerző - Rudolf Steiner nyomán - beszél az ember, az állat, a növény és az ásványvilág kozmológiai keletkezéséről, majd ennek alapján világítja meg a második fejezetben az emésztés szellemi folyamatait. Ebben a fejezetben is, ahogy a többiben is, utal az előző könyvére a „Szubsztanciatan"-ra (magyar fordításban megjelent 2005. évben), amely a harmadik könyvével a „Gyógyítóanyagtan"-nal (magyar nyelvű kiadása előkészületben) együtt egy összefüggő egységet képez.
A harmadik fejezetben a szerző a táplálkozástan történetével foglalkozik. Megismerkedhetünk a táplálkozás és az emberi tudat fejlődésének összefüggéseivel, és választ kaphatunk arra a kérdésünkre is, hogy vajon miért a tej a legrégebbi táplálékunk. Követhetjük a fejlődést, ahogy egyre inkább az ember növényi táplálékokat is vesz magához, mígnem elérünk ahhoz a korhoz, amikor már ásványi anyagokat is képes megemészteni.
A negyedik fejezetben megismerkedhetünk egy szokatlan fogalommal, a kozmikus táplálékkal. Azt, hogy érzékeinken keresztül állandó kölcsönhatásban állunk a világgal, talán tudjuk, de nem biztos, hogy végiggondoljuk azt, ahogyan szaglásunkkal, ízlelésünk-kel, tapintásunkkal feldolgozzuk a világot képzetekké, fogalmakká, majd ezeket a fogalmakat elrendezve ideák, ideálok tartalmává tesszük. Mindez része annak a kozmikus táplálkozási áramnak, amely képzőerőként leárad a Kozmoszból, és amit az ember megkísérel „megemészteni". Így lehet a leáradó kozmikus gondolatot, az isteni gondolatot „utángondolni", „utánérezni", majd ezeket szervezetünkben építő módon működtetni.
Külön fejezetek foglalkoznak a fehérje-, a zsír-, a szénhidrát- és sótáplálékkal. Többek között láthatjuk, milyen összefüggésben áll a répacukor fogyasztás a materializmussal, és hogy milyen szerepet játszott ebben Bonaparte Napóleon.
Fontos része a könyvnek az a fejezet, amely a növényvilág két reprezentánsával, a liliommal és a rózsával foglalkozik, ezzel összefüggésben pedig a gabonával és a gyümölcsökkel. Szinte megelevenednek a gabonafajták - a búza, a rozs, az árpa és a zab -, ahogy a szerző leírja keletkezésüket a liliomfélékből, ahogy napszerűvé, univerzálissá váltak. Szokatlan, ugyanakkor megragadó, ahogy a gabonafajták különböző formaelemét összehasonlítja geográfiai elhelyezkedésükkel, rámutatva arra, hogy ez a négyes - habitusában - a legkisebb formaeleméig a földkerekség nagy rendjébe tagolódik be.
A fűszereket úgy ismerhetjük meg, mint átmenet a táplálékanyag és a gyógyító anyag között, és így alkalmasak például az egyoldalú temperamentumok kiegyenlítésére.
Az élvezeti cikkeknél (kávé, tea, kakaó, dohány alkohol) ahogy mondja a szerző, mindig fellép egy könnyű mérgező hatás. Megismerjük, ahogy ezen anyagok megváltoztatják a szellem, a lélek és a test összefüggéseit, választ kapunk arra, hogy ezek az anyagok miért is voltak szükségesek az emberiség fejlődése során és milyen szerepet játszanak ma.
Megismerkedhetünk a kapillárdinamikus módszerrel, amelynek segítésével - a szerző saját kísérletei alapján - betekintést nyerhetünk a növényvilág, a Kozmosz, a csillaghatások összefüggéseibe. Ennek fényében tekinthetünk rá a következő fejezetben az ételek elkészítési folyamataira. Futtatási képekben elevenednek meg azok a kísérleti tapasztalatokon is alapuló megállapítások, mely szerint a főzésnél nem mindegy, hogy virágrégióhoz tartozó növényekkel dolgozunk-e, amelyeknek a Kozmosz már megadta az oldó-érlelő hő maximumát, vagy a poláris ellentéttel, a gyökérrel van dolgunk, amely nem vett részt a „nap-főzési folyamatban". Így a káposzta rövid idejű főzése a virágig emeli a káposzta minőségét, de láthatjuk annak következményét is, amikor „halálra főzzük". Mindezzel összefüggésben beszél a szerző az egyoldalú nyers koszt fanatizmusról, amelyben a testet-lel-ket nem megfelelő módon tápláljuk.
Külön fejezetben ismerkedhetünk meg a konyha titokzatos burkához tartozó tűzzel, főzőedénnyel és vízzel. Kísérletekben követhetjük a felhasznált energia illetve a főzőedény fajtájának hatását a csírázó növényekre, és ezen keresztül ételeinkre. Ahogy megismerkedünk a háromtagú növény életével a hő és a hideg minőség között, úgy válnak világossá azok a szabályok és gyakorlati tanácsok, amelyeket ételeink tartósításánál, a savanyításnál, vagy a befőzésnél be kell tartani.
Napjainkban különös fontossággal bír a „Méreg a táplálékban, konzerv élelmiszer" fejezet, melyben a
szerző biztatja a háziasszonyokat, hogy ahol lehetséges kerüljék el a szintetikus anyagvilágból, a biológiai null-ponton átment kátránykémiából származó anyagok használatát. Ugyanakkor részletesen foglalkozik egy olyan tartósítási technikával, amely ahogy mondja, betagozódik a világritmusba.
A könyv két zárófejezete a „Kenyér" és „Bölcsek köve" egyféle keretbe foglalja az egész könyvet. Mindaz, amit megismertünk, azt most a kenyér egész fejlődéstörténetében ismételten átélhetjük, és felismerhetjük a gyémántlelőhelyek geográfiai elhelyezkedésének összefüggését mindazzal, amit az igazi alkimisták a bölcsek kövének neveztek.
A könyv függelékeként jelenik meg Gréthe Hauschka írása: „Gyakorlati diétás tanácsok egészségeseknek és betegeknek" címmel, amelyben a szerző táplálkozási tanácsokat ad a különböző életkorú gyermekek számára, valamint foglalkozik a láz-, reuma-, tuberkulózis-, rák-, ekcéma-, szklerózis- illetve az öregkori diéta kérdéseivel.
Ezt a hallatlan izgalmas és nagyon fontos könyvet -együtt a „Szubsztanciatan"-nal - melegen ajánlom mindazoknak, akikben kételkedés, kérdések, bizonytalanságok élnek mindazzal szemben, amit ma a természettudomány állít a matériáról, az anyag és a világ keletkezéséről, vagy éppen a táplálkozásról.
Az életnek vannak sorsdöntő pillanatai. Ezek nem feltétlenül látványosak, mégis kiemelkednek az idő mindennapi folyásából, s egy másik dimenzió összefüggésrendszerébe kerülnek bele. A görögök még jól tudtak különbséget tenni a két időállapot között, szavuk is volt rá: a hétköznapi, mérhető időre a kronosz, a szubjektív, mérhetetlen, örökérvényűre a khairosz.
Kamaszkorom egyik Khairosz-pillanatát szeretném felidézni, amikor Labancz Zoltánra emlékezem. 16 éves lehetek, a kronosz ritmusa 1986-ot ver. A helyszín: a Házsongárdi temető, a legszebb sírkert melyet életemben láttam. 5 szereplője közül 4 magyarországi fiatal, akik sokadik útjukon járnak Erdélyben, az ötödik az írás főszereplője. Szilágyi Domonkos sírja körül ülünk, s órák óta beszélgetünk. A párbeszéd elsősorban Zoltán és az egyik fiatalember között folyik, jómagam inkább csak hallgatom. Témája az élet, a sors. A háttérben alkonyodik. A beszélgetés egyetlen szavát sem tudom felidézni, mégis a lelkembe vésődik valami megfogalmazhatatlan...
Idekívánkozik még egy vers is, bonyolult belső összeköttetések alapján, Szilágyi Domonkos sorai, akkor és most is a legkedvesebbek számomra tőle, melyeket Petőfi Sándor halálára írt:
Öt óra. Itt a végső pillanat.
Héjjasfalva felé szaladva szalad
Ki lovon, ki az apostolokén -
mint e huszonhat és fél éves legény.
- Potomság! - mondja. -Vagy talán nem is?
Hisz fut bálvány, az öreg Bem is,
Aki szíve felől hordotta volt,
bár nem értett egy sort sesoha, sort
verssort, amelyet „oh, mon fils" rovott -
nem harci dobot
helyettesítőt - éppen csak a tett
válott igévé. S elvégeztetett.
Mert tett a szó, ó tett, igen,
Csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
Buktatja orra jobb egek alatt.
S akkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy) -: Hát szemből, Halál!
Labancz Zoltán 1950-ben született Tordán. A Kolozsvári Képzőművészeti Líceumban érettségizett.
A Babes-Bolyai Egyetemen szerzett matematikus tanári diplomát.
Waldorf-pedagógia szakot végzett Stuttgartban.
A Waldorf-pedagógiai képzést végzett tanárok továbbképzését irányította Kolozsvárott.
A Kolozsvári Antropozófiai Társaság elnöke volt.
Művészettörténeti szemináriumot tartott a Kolozsvári Waldorf-iskola tanárainak és diákjainak.
2006-tól intenzíven a festészet felé fordult. Kiállításai:
2006-ban egyéni kiállítás a kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy Palota)
2007-ben a stuttgarti Antropozófiai Központban
Labancz Zoltán halálhíre váratlanul ért bennünket - mondom hétköznapi értelemben. De ha valóban belegondolok, olyan törékenynek, sérülékenynek, félteni valónak láttam őt az elmúlt két évben, mióta kapcsolatunk felelevenedett, a betegsége óta, hogy hirtelen elmenetele mégsem tűnt érthetetlennek.
A telefonon érkezett szomorú hírt követő percekben már biztos voltam benne, hogy ott kell lennem a temetésén, s a hétköznapi idő szorítása (év végi hajrá, iskolai gondok, helyettesítés, gyerekekre ki vigyáz 2 napig, utazás, pénz stb.) engedett, a körülmények pillanatok alatt rendeződtek, mintegy igent bólintva a döntésre, és suhantunk Erdély felé.
2007. júniusában a helyszín ismét a Házsongárdi temető. Zoltán fekszik a ravatalon. S van Idő, hogy búcsút vegyek tőle. ... Ekkor egy ismeretlen ember lép hozzám. Tiszta arcú, magas, fekete szakállas harmincas. Meleg, bensőséges szavakkal üdvözöl. Hosszan beszél, s amit mond, érzésem szerint nem kevesebb és nem több, mint a lényeg. És hirtelen híd verődik a 21 évvel ezelőtti s a mostani pillanat között.
Azt mondja, Zoltán kérdező ember volt. Mindig kérdéseket tett fel. Mindig, mindenkinek. Mindenre. S magvető ember volt.
Szavai nyomán hirtelen belém nyilall, mi az, ami kamaszkoromból a felidézett kép megragadhatatlan tartalmát adja. Az a mód, ahogy Zoltán kérdéseket tett fel a világnak, vagy a világról vagy a világban (egyre megy), ahogy ezt tette, maga volt a lényeg, s egyben a mag is, és O önmaga, legbensőbb valójában. Ezt jelentette Zoltán - legalább számomra, s a jelek szerint nem csupán számomra.
A kérdező ember:
A modern emberiség történetének hajnalán egy lovas tűnik szemünkbe, aki fenséges szépségben, mégis komor magányban járja különös útját. Lovának nyergét gerle díszíti, páncélja vörös, kardja, melynek markolata rubinból való, övébe tűzve. Minden lovagok legnagyobbika ő, minden jóval áldott, neve beszélő név: PARZIVAL.
Útja a teljes tudatlanságtól a bolond ruhán át a lovagi erények és a szerelem megszerzéséig vezet. O azonban nem nyughat, a kalandok és az ismeretlen jövő szava szólítja, amikor nem keresve rátalál a Grál várára s a szerencsétlen halászkirályra. De minden szépségek, jóságok és igaz erények sem teszik képessé arra, hogy megváltást hozzon a szenvedőnek, mert a döntő pillanatban nem tudja teljesíteni feladatát. Mindenre képes, ha kell, a legnagyobb ellenféllel megküzdene, de mégsem teszi meg, amit Isten és ember vár tőle. Pedig csupán egy kérdést kellene feltennie, szíve szavára hallgatva Amfortasnak: Mondd, bátyám, mi az, ami bánt téged?
Mi hiányzik Parzivalból, amikor elmulasztja feltenni a kérdést? Bűne tudattalan, de mégis a legnagyobb. S képességek, érzések, tudás milyen bonyolult összefüggésrendszere szükségeltetik hozzá, hogy valaki a megfelelő pillanatban a megfelelő embernek a megfelelő kérdést fel tudja tenni! Mi minden rejlik egyetlen mondat mögött!
Parzival az első az emberiség történelmében, aki ez előtt az apró, de mégis világmegváltó feladat előtt áll: a megfelelő pillanatban a megfelelő embernek a megfelelő kérdést feltenni. Felismerni a pillanatot. Felismerni a hiányt. Megismerni magunkban a szenvedést. Felismerni másban a szenvedőt. Együttérezni. Érdeklődni a másik iránt. Szavakká formálni az érdeklődést. Áttörni a közöny gátait. Áttörni az önzés gátait. Áttörni a gátlások gátait. Rátalálni a szívben buzgó forrásra. Kimondani a szavakat. Megváltani a másikat. Ez a szeretet metamorfózisa. A szeretet metamorfózisának felszíni tünete a kérdezni tudás képessége.
Ha azt mondom, Labancz Zoltán a kérdések embere volt, akkor úgy értem: rendelkezett a kérdezni tudás képességével. Ez adta szellemi erejét, s ezzel mutatott példát, utat sokaknak.
Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantt mezővé a szikla
Csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
Ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
A Szerelmet a túlsó partra!
A magvető példázata így szól a Bibliából:
„Íme kiméne a magvető vetni. És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljővén a madarak, elkapdossák azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala; és hamar kikele, mivelhogy nem vala mélyen a földben. De mikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem vala elszáradott. Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevekedvén, megfolyták azt. Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatan annyit, némely pedig harminc annyit."
Zoltán magvető ember volt, azaz küldetése volt a körülötte élő emberek lelkébe eszméket hinteni. Ami azt is jelenti, hogy benne élően voltak jelen ezek az eszmék, ezeket mindenében képviselte, továbbsugározta a körülötte élőkbe. Cselekvően is voltak benne ezen eszmék, tevékennyé tették, s egész emberi mivoltát, kiemelkedő szervező és kapcsolatteremtő készségét, művészi tehetségét, emberi erejét ezek szolgálatába állította. Kezdeményező ember volt.
A kezdeményező erőről így ír Rudolf Steiner a Karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. című könyvben: „Az élet sokrétűségével kapcsolatos sok lehetőség az antropozófustól iniciatívát követel, megkívánja, hogy lelki életének belső iniciatívája legyen. Meg kell tanulnunk, hogy az antropozófusokra a következő mondat érvényes, hogy az antropozófusoknak így kell szólniuk önmagukhoz: Ha már karmám által antropozófus lettem, akkor az, ami engem az Antropozófiához irányított, azt kívánja tőlem, figyeljek arra, hogyan jelenik meg - többé vagy kevésbé mélyen - lelkemben az a szükségszerűség, hogy az életben lelki iniciatívával rendelkezzem, hogy valamit lényem leg-bensejéből kezdeményezni tudjak, valamit meg tudjak ítélni, el tudjak dönteni. - Minden egyes antropozófus karmájába bele van írva: légy kezdeményező ember, és légy tudatában annak, hogy ha tested akadályai vagy egyéb előtted álló akadályok miatt esetleg nem találod meg lényed középpontját, ahonnan az iniciatíva kiindul, szenvedéseid és örömeid alapjában véve a személyes kezdeményezésed megtalálásától vagy meg nem találásától függenek!...Arany betűkkel kellene, hogy állandóan minden antropozófus lelke előtt álljon: az iniciatíva a karmájában van, és sok minden, amivel életében találkozik, attól függ, mennyiben tud benne ez az iniciatíva akaratlagosan tudatossá válni."
Ha egyetlen szóban akarom összefoglalni, mi volt Zoltán kezdeményezése, akkor azt mondom: Plopy. Plopy: A fogarasi havasokban, a kis falu fölött a hegygerincen vásárolt birtok, ahol hű társával felépített egy gyönyörű telepet, ahonnan a hegyek közti kis napsütötte völgyre nyílik a csodálatos kilátás, ahol hollók keringnek a csúcsok között, ahol a nyári zivatar hangjait ezerszeresen zengik vissza a szirtek, ahol árnika és cickafark nyílik a harmatos reggeli fényben, ahol sziporkázik a csillámpor a kőben, homokban. Az odautazó eltévedt magyar turista az utat tudakolva a román ajkú helybélitől elég ha egyetlen szót mond: Labancz Zoltán: s az arcok felderülnek, a kezek pedig felfelé mutatnak: csak arra, arra, fel a csúcsra!
Az európai színvonalú szállás, az organikusan, sok kézi munkával és fantáziával felépített épületek mind a házigazda művészi érzékét és gyakorlatiasságát sugározzák. Mennyi kezdeményezésnek adhatott otthont Plopy: a tanárképzés táborai, állami gondozott, gyermekek, Waldorf-iskolai gyakorlatok, művésztelep.
Itt volt Zoltán valódi magvető, a szónak nem csupán átvitt, de konkrét értelmében is: a hegyoldalba faragott, teraszos kertben maguk termelték a sok zöldséget, gyümölcsöt. Gazda volt itt, a legnemesebb értelemben: szolgálta a földet és rajta élőket, embereket, állatokat, helyieket és vendégségbe érkezőket egyaránt. Tapasztotta a kemencét, építette a falat, gyógyszert szerzett a szomszédban megsérült, s vágóhídra szánt kisborjúnak, terepjárójával néha kétszer is megjárta az 50 kilométeres utat Kolozsvárig, élelmet, utasokat, festéket szállítva a meredélyen.
Itt, Plopyn érte a halál is. Munka közben: éppen falat épített. Lelke arról a földről indulhatott el a szellemi világba, melyet megnemesített a belé fektetett rengeteg törődése, áldozata...
Ha rá gondolok, egyetlen megválaszolhatatlan kérdés motoszkál bennem: Akiben ekkora kezdeményező erő buzgott, akinek ennyi mag lapult a tarsolyában, miért, hogy nem volt elég erő a testében, hogy mindezt hordozza?
Néhány éve láttam egy filmet Kolozsvárról. Kortárs magyar rendező igazi művészfilmje volt: a helyi születésű szerző énekelte meg Kolozsvár sokszínű, nemzetiségek találkozásából fakadt egyedülálló, még romlásában is szépséges kultúráját. Rám a felismerés erejével hatott a film: Kolozsvár nem csupán egy számomra kedves, hanyatlásnak indult magyar város, emlékek őrzője, régmúlt dicsőségünk idézője, hanem egy rendkívül magas rendű kulturális sokszínűség, az igazi Európaiság egyik megtestesítője. Minden nyomor, züllés, lealacsonyodás ellenére lényének mélyén ott világol ennek fénye. Európa: a keresztény alapokon nyugvó, magas rendű kultúra, nemzetiségek karnyújtása, ös-szetalálkozás, híd, kötelék, kapcsolat. Kolozsvár ennek a hídnak egyik pillére.
S ennek a Kolozsvárnak egyik megtestesítője számomra Zoltán és családja. Három nyelvet bírt tökéletesen, a románt a németet és a magyart, s tökéletes tolmácsként közvetített e nyelveket beszélők között. Vékony alakjával, szerény mosolyával ahogy időnként felbukkant Svájcból vagy Németországból hazafelé jövet Budapesten, minden porcikáját áthatotta ez az Európaiság, a kultúrákban lévő otthonosság. S ezt az erőt helyhez tudta kötni, amikor otthon, szülőföldjén épített: művésztelepet, vendégházat, kapcsolatokat.
Élete utolsó éveit betöltötte a művészet. Alkotott, festett, kiállított, művészettörténetet tanított. 2006-ban meghívtam a Solymári Fészek Iskolába, ahol két osztályban is tartott művészettörténet órákat. A 12. osztállyal könnyebben, a kilencedikkel nehezebben talált hangot. Tanítási stílusát is áthatotta a kérdezés szelleme, a rácsodálkozás. A nagyobbaknak szinte filozófia órákat tartott. A kisebbeknek Egyiptomról és a görögökről beszélt. Kollégáim mondják, ma is lehet építeni arra a tudásra, amit akkor adott.
Néhány óráján ott voltam. Magam sem felejtem el, ahogy arról beszélt, hogyan tekintett az egyiptomi ember a halálra: Nem csodálatra méltó, ahogy ezek az emberek a föld alá temették művészetük kincseit? Vajon hogy tekintettek ők a halálra és az életre, ha a sírokba ilyen alkotásokat rejtettek el? Milyen szemlélet állhatott e mögött?
Emlékszem, ahogy hosszan leírta a fáraó koporsójának útját a Nílustól a ravatalig. Egy hosszúhosszú, éjsötét folyosón vezetett ez az út végig, amelynek végén a halotti menet kilépett a ragyogó fénybe: előttük a piramis hófehér fala, tetején a sziporkázó aranycsúccsal: szinte elvakította ennyi fény a kilépőt. Minek gondolhatta hát az egyiptomi ember a halált? - kérdezte Zoltán.
Íme, most valóban kilépek a nappal világosságába.
Én leszek az Élet Ura, Osiris színe előtt,
Lényem örök lesz, s nem változik többé...
Nézd, átölelem a szent szikomorfát,
Mely gyöngéden felém tárja karjait.
Elérvén Horus szeméhez, birtokba veszem azt,
(Uralkodjon békében a világ fölött!)
Elnézem a lenyugvó Ré-t;
S mikor a hajnal pírjában ismét megjelenik,
Befogadom életadó leheletét.
Megtisztult kezeimet most imára kulcsolom...
Forrjanak egybe, s viruljanak
Lényem feldarabolt részei,
Hogy szétszóratva a világban,
Ne vesszenek el mindörökre...
Íme, repülök, mint a madár,
Majd lassan a földre ereszkedem...
Kitartóan követem korábbi tetteim nyomát;
Mert a tegnap-szülte gyermek vagyok, Keletkezésem őrei az Akeru-istenek.
(Részlet az Egyiptomi halottas könyv „A lélek kilépéséről a nappali fénybe" című fejezetéből)
Talán nem készült a halálra, de mégis, az az érzésem, a halál készen találta őt.
A Házsongárdi temető a legszebb sírkert, amit életemben láttam. Méltóképpen lehet itt pihenni, s Zoltán nyughelyéről belátni az egész várost.
A kronosz ideje itt a földön folyik tovább, ám a khairosz-pillanatok összekötnek túlvilágot és földi jelent.
A közös hit, amely benned és bennünk él, valóság. Kísérje hálánk utadat minden elvetett, eleven magért.