2008 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
A valódi igazság... (Friedrich Benesch)
Szolovjov: A szépség mint a mindenség (All-Einheit) megnyilatkozása
Werner Kuhfuss: Világ és ellenvilág
Alexander Caspar: Kulcs a hármas tagozódás megértéséhez
Frisch Mihály: Amikor valamit megtudhatunk a számítógép lényéről
Győrffy Gábor: Mindent megoldani
Kálmán István: Az 1907-es világgazdasági válság
Lothar Vogel: Az ember megvalósító tevékenysége a szociális organizmusban
"A felvilágosítás komoly eredményt hozott"
Interjú Webster Griffin Tarpleyvel
Werner Kuhfuss: A hetedik, a szociális művészet
"Die wirkliche Wahrheit ist nicht die Wahrheit,
sondern der überwundene Irrtum.
Und die wahre Wirklichkeit ist nicht die Wirklichkeit,
sondern die überwundene Illusion.
Und die wirkliche Reinheit ist nicht die ursprüngliche
Reinheit,
sondern die geläuterte Unreinheit.
Und das wahrhaft Gute ist nicht das ursprüngliche Gute,
Sondern das überwundene Böse..."
"A valódi igazság nem az igazság,
hanem a leküzdött tévedés.
És az igazi valóság nem a valóság,
hanem a leküzdött illúzió.
És a valóságos tisztaság nem az eredendő tisztaság,
hanem a megtisztított tisztátalanság.
És az igazán jó nem az eredendő jó,
hanem a leküzdött gonosz..."
Friedrich Benesch
A gyémánt mint kristályos szénanyag, kémiai állaga szerint ugyanaz, mint a közönséges szén... Viszont a gyémánt szép, és szépsége miatt különösen értékelik, míg a legigénytelenebb vadember sem lenne hajlandó ékszerként használni egy darab szenet...
... A gyémánt szépsége, ami semmiképpen sem anyagának sajátossága (mert ez az anyag ugyanaz, mint a csúf kőszéné), nyilván a kristályaiban megjelenő fénysugarak játékától függ. Ebből azonban mégsem következik, hogy a szépség tulajdonsága nem magához a gyémánthoz tartozik, hanem a benne megtörő fénysugárhoz. Mert ugyanez a fénysugár, ha valamely csúf tárgy veri vissza, semmiképpen nem kelt esztétikus benyomást; és ha semmi nem veri vissza vagy nem töri meg, akkor egyáltalán nem kelt semmilyen benyomást. Így tehát a szépség, mely sem a gyémánthoz mint materiális testhez, sem a benne megtörő fénysugárhoz nem tartozik, kettejük kölcsönhatásának eredménye. A fény játéka, amit ez a test feltartóztat és megváltoztat, teljesen elfedi e test durva-materiális megjelenését; a szén sötét anyaga itt ugyanúgy jelen van, mint a szénben, de csak mint valami másnak, egy fényszerű eszmének a hordozója, egy eszméé, ami a színek eme játékában felfedi saját tartalmát. Ha a fénysugár egy darab szénre esik, akkor ez az anyag elnyeli, és ez utóbbi fekete színe annak természetes szimbóluma, hogy itt a fény ereje (a fényes erő = der lichte Kraft) nem tudta legyőzni a természet sötét elemét. Másrészt, ha például egy közönséges átlátszó üveget veszünk, az anyag a fénysugarakkal szemben részvétlen médiummá változik, ami minden változás nélkül átereszti a sugarakat, és semmilyen észrevehető hatást nem gyakorol rájuk. És kétségtelenül úgy van, hogy ez a két, egymással ellentétes jelenség a minket foglalkoztató viszonyban egy és ugyanazt az eredményt adja, mégpedig egy negatív eredményt: az egyszerű fehér üveg éppoly kevéssé tartozik a szép jelenségekhez, mint a fekete szén, neki sincs semmiféle esztétikai jelentősége. És ha a gyémántnak (elementáris fokon) vitathatatlanul sajátja egy ilyen jelentőség, akkor ez nyilvánvalóan azért van így, mert benne sem a sötét anyag, sem a fényprincípium nem élvez egyértelmű felsőbbséget, hanem egymást egyfajta ideális egyensúlyban, kölcsönösen áthatják. Itt egyrészt a szénanyag matériáját, miközben szilárd testként ellenállása teljes erejét megőrzi, mégis valami vele ellentétes határozza meg, minthogy átlátszóvá, fénnyel teljesen átjárttá és sötét mivolta szerint láthatatlanná vált; másrészt a fénysugár, amikor a gyémánt kristályteste feltartóztatja, benne és általa a fenomenális lét új gazdagságát nyeri el; amikor minden fazettában megtörik, széthullik és széttagozódik az őt képező színekre, egyszerű fehér fényből sokszínű spektrumok komplikált gyűjteményévé alakul és szemünk számára ebben az új formában tükröződik. Az anyag és fény eme egybe nem forrt és szétválasztható kapcsolatában mindkettő megőrzi a maga természetét, mégsem látható sem az egyik, sem a másik elkülönülten, önmagában, hanem csak mint fényhordozó matéria és megtestesült fény – mint fénnyel átjárt szén és megkövült szivárvány.
Fordította: Papp Lajos
Emberemlékezet óta dolgunk van a valós világgal, a természettel és az abban fejlődő kultúrával. Ennek részeként az ember belső életében is végbement a hit és a felismerés fejlődése, és megvolt az ehhez kapcsolódó lelki élet is. Vegyük például Goethét, a „szemlélődő ítélőerő” atyját: benne láthatjuk az emberiség teljes felismerési képességének foglalatát, ő az, aki fenomenológiai megközelítésmódjával, azaz a goetheanizmussal megtanít bennünket úgy szemlélni minden létezőt, hogy képesek legyünk azt a helyes fogalmakkal leképezni, és képesek legyünk az igazságot megismerni. Erre Rudolf Steiner hívta fel a figyelmünket, aki a szellemtudományt is a valóságból táplálkozó helyes felismerés e képességére építette fel. Az elektromosság rendelkezésre állásával, illetve elsősorban az alapját képező materializmus hosszan előkészített világnézetével fémjelzett korszak kezdete óta új világ van kialakulóban – annak az ellenvalóságnak a világa, amely a valóságot használja fel ahhoz, hogy felépítse azt az irrealitást, amelyet ezt követően „valós világnak” állít be. A materializmus mint gondolat- és hitvilág nem az igazságból indul ki, hanem elméleti valószínűségeket teremt, amelyeket úgy kísérel meg bebizonyítani, hogy mindeközben tulajdonképpen hitbéli tartalmakat gyárt. Ezekből új valóságot teremt, amely mindeddig még nem létezett. Így például az ősrobbanás elmélete olyan hittétel,1 amelyet olyan elméleti „bizonyítékokkal” bástyáz körbe, amelyek kizárnak mindent, ami ennek és oly sok más materialista hittételnek ellentmond. Így duzzad egyre nagyobbra az a kísértetvilág, ami egyre inkább birtokba veszi szinte minden ember tudatát, de magába szippantja az emberek érzelmeit, vágyait, ösztöneit, életcéljait és akaraterejét is. Felismerhető, hogy e kísértetvilág a totális szabadság látszatát keltve megfosztja az embereket az életerejüktől, hogy így tegye lehetővé azok látszatlétét. Globális vámpírhadjárat folyik, amelyben a holt, a nem létező a hatalmába került emberek – mi mindannyian azok vagyunk! – éltető vérét szívja azért, hogy egyidejűleg hihetetlen életerő ábrándját kölcsönözze nekik. A digitális világban, az Interneten, a mobilfóniában és mindenben, ami ezzel összefügg, de a gazdaság, a közigazgatás és a pedagógia (ld. a PISA-pánikot) globalizálódásában, valamint az új, politikailag korrekt magatartás- és gondolkodásmódok terrorjában olyan világ kialakulását érhetjük tetten, amely mind ez idáig nem létezett, azaz olyan új teremtmény, amely a régi rendet a legbelsőbb szerkezetében is fel akarja váltani. Hogy foghatjuk fel ezt a száguldó fejlődést, megszokott valóságunk feje tetejére állítását? Hogy találhatnánk rá a felismerés, majd ezt követően az ellenálló és gyógyító cselekvés adekvát eszközeire?
Amit Rudolf Steiner az úgynevezett Nyolcadik Szféráról2 ír, azt annak a mozgalomnak a magyarázataként kell felfognunk, amely szemmel láthatóan a létező világ ellenvilágát igyekszik felépíteni. Rudolf Steiner kiindulópontját a világ szabályos, istenek által eltervezett fejlődése képezi, amelynek hét úgynevezett bolygóállapota van: Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán. Az egyes bolygóállapotoknak sorban egymás után be kell érniük, és ki kell teljesedniük ahhoz, hogy a következő, magasabb rendű állapotba léphessenek át. Ezt a folyamatot Steiner szellemtudományos szempontból írja le. Feljegyzett előadásainak szavai a rendelkezésünkre állnak, ezeket próbáljuk meg gondolatilag megérteni. De ezt a gondolatot egzakt érzésekké is fejleszthetjük, amelyek kialakítják bennünk azt a gondolati érzéket, amellyel a minket körülvevő jelenségek világában azt leszünk képesek megragadni, ami a gondolathoz kapcsolódó értelemnek megfelel. Hiszen amit Steinernél olvasunk, az a minket körülvevő, minket bombázó jelenségek közül nem bukkan elő csak úgy felcímkézve, hanem nekünk kell elég vakmerőknek és bátraknak lennünk ahhoz, hogy a Steinernél megértettet és átérzettet a jelenségekre vonatkoztassuk, hozzájuk mérjük, hogy így megvizsgálva megértsük őket. Az, amit e folyamat során Steinernél képzetként magunkba fogadtunk, az a valósággal átitatva megváltozhat. Hiszen annak, amit egyszer kimondtak (még ha beavatott mondta is ki), naprakésszé, azaz pontosan azzá a felelős eszközzé kell válnia, amely most, ebben a pillanatban, képes megragadni a valóságot.
Így Steiner szerint az előző bolygóállapotból származó, nem földi erőknek kell kapcsolatba lépniük a Földdel ahhoz, hogy a fejlődést és az embereket egészséges módon szolgálják. Tehát folyamatosan jelen vannak olyan, a Földdel kapcsolatban nem álló erők, amelyek a Földre áramlanak, és amelyeket a Földnek a fejlődés érdekében be kell kebeleznie. Ezen a téren elsősorban arra az életerőre és képzelőerőre gondolok, amelyet például az óvodában évek óta általam gondozott gyermekeknél, az engem körülvevő idősebb iskolás gyermekeknél, a kamaszoknál és azoknál a fiatal felnőtteknél látok, akikkel nap mint nap találkozom. A születés előtti impulzusokra gondolok, amelyek az elmúlt évtizedekben egyre inkább a figyelmem középpontjába kerültek, és amelyeket megkíséreltem megragadni, felkelteni és megerősíteni. És amelyekről tudom, hogy az általam ismert emberek közül csak igen kevésben ragadnak meg úgy, hogy ténylegesen befolyásolják az életvitelét. Iszonyatos mennyiségű egyéni életrajzi motívum, illetve hozzá tartozó életerő áramlik be folyamatosan a földi szférába, de nem vagy nem maradéktalanul jut el azokra a helyekre, ahol úgy tud hatni, és azt tudja elérni, amire predesztinálták. Így például a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus pusztító – jóllehet a legtöbb hívében legalább átmenetileg a legélénkebb pozitív színekben megjelenő – dinamikája is felfogható nagy számú, rossz irányba terelődött ember születés előtti impulzusainak hatásaként. Mai szemmel jól látható azonban, hogy ezek a „világnézetek” voltak azok az előkészületek, amelyek az emberiségben az ideálok iránti érzéket oly mértékben meggyöngítették, sőt szétzúzták (mivel őket magukat érezték ideáloknak), hogy mára már az igazi ideálok is értéktelenné váltak. A mai kor ideálok nélküli embere pedig szembetalálkozik a Rudolf Steiner által Arimán és Lucifer ármányaként leírt hatalommal, amely megkísérli rövidzárlattal lecsapolni az összes impulzust, hogy új világegyetemként megteremtse belőlük a fejlődés saját maga által elérni kívánt végét, az örökkévaló Nyolcadik Szférát. E folyamat a fiatalok, sőt már a gyermekek számára is mindennapi realitás. Gondoljunk csak azokra a gyermekekre, akik (ahogy egyik barátom egy Waldorf-iskola harmadik osztályának egyik tanóráján történtekről beszámolt) a tanóra alatt egyszer csak elfehérednek, és elhányják magukat, mert mobiltelefonjukon a pad alatt erőszakos pornójelenetet vagy akár igazi gyilkosságról készült felvételt néztek meg. Idősebb antropozófusok most talán arra éreznek késztetést, hogy ne hozzanak elhamarkodott következtetést, és talán azt gondolják, hogy van még ezektől a hatásoktól mentes szabad tér. Nekik hadd mondjam el, hogy még tegnap este itt, az ártatlan breisgaui szőlőhegyen tett sétánk alkalmával egy útszögletben gubbasztó fiatal fiúk és lányok csoportja mellett haladtunk el, akik némán hallgatták a nyilvánvalóan egyikük mobiltelefonjából jövő női sikolyokat, amelyek oka minden bizonnyal nemi erőszak okozta fájdalmas kéj vagy valami még rosszabb volt. Azok a fiatalok, akik néhány generációval ezelőtt ugyanitt ültek, még a „Kapu előtt öreg kút áll” kezdetű dalt énekelték. Vagy figyeljük meg azokat a hömpölygő embertömegeket, akik a rockzenei fesztiválokon bálványaik dalait – és ezzel üzeneteit – hallgatják. Vagy képzeljük csak el azoknak a koreai fiataloknak az „életét”, akik éjszakáikat az interneten töltik, és eközben sorra szomjan, éhen vagy a mozgáshiány okozta embóliában halnak meg. Az óvodától a „megújult” felsőoktatásig terjedő iskolarendszer most kezdődő felturbózása3 épp arra szolgál, hogy kiirtson minden egyéni ellenállóképességet.
A Nyolcadik Szféra nem földi valóság, azaz nincs az arisztotelészi Kategóriák értelmében vett szubsztanciája. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a CD-n Mozartot halljuk – az valójában nem Mozart. Mozart zenéjének illúziója csak azáltal keletkezik, hogy halljuk a bennünk lévő Mozartot, és az elektronikus kísértetnek áldozzuk azt az életet és érzést, amely lehetővé teszi a számára, hogy zeneként jelenjen meg. Akinek jók az érzékei, az az ilyen elektronikus „médiumok” hallgatásakor észreveszi, hogy azok ugyan megmozgatják a lelkét, de a megmaradó utóérzet, a zene intervallumaiban, szüneteiben jelentkező élmény csak a beáramló üresség az igazi instrumentális vagy vokális zene hallgatásakor érezhető élettel való telítettség helyett. Számomra mindig is rejtély lesz, hogy szellemi felemelkedés igényével fellépő emberek hogyan fogyaszthatják ezt az úgynevezett zenét (amely gombnyomásra elérhető – már ez is olyan motívum, amelynek morális aggályokat kellene ébresztenie) anélkül, hogy észrevennék, milyen árat kell burkoltan fizetniük a zene illúziójáért! Már a régi bakelitlemeznek és a filmnek is olyan hatásai voltak, amelyeket – Rudolf Steiner szerint – az individuum a halála után nem képes anélkül megszüntetni, hogy ehhez magasabb szintek segítségét igénybe ne vegye. Az ellenvilágból érkező benyomások hatását csak akkor vagyunk képesek helyesen megítélni, ha tudatosítjuk magunkban e benyomások halál utáni meg (nem) szűnésének kérdését. A régi, analóg telefon például a hanghullámokat egy indukciós tekercs segítségével elektromos impulzusokká alakította át, amelyek ugyanezen a módon visszaalakítva a telefonkagyló membránján ismét hangként jelentek meg. Ez a folyamat a film és a régi bakelitlemez működési elvéhez hasonlóan fizikailag még érthető volt. A számtalan alkalommal, minden lehetséges módon ismétlődő, bonyolult digitális átalakítás azonban megszünteti, atomizálja az eredeti jelenséget, és annak „hangját” és „képét” a legapróbb részletekbe menően „mintha-jelenségként”, valószínűségként adja vissza a befogadó számára. Míg például a valódi hangjelenség a megszólaltatott hangszert annak molekuláris struktúrájába hatóan átalakítja, megnemesíti, miközben a festett képhez és a kimondott szóhoz hasonlóan mindig önmaga marad, addig a televízió képében, a digitális kamerával készült fotóban és az internetről letöltött tudom is én miben mint „médiumban” semmi sincs, ami a közvetített üzenettel rokon lenne. Ha ezt az üzenetet befogadjuk, akkor abban a megtiszteltetésben részesítjük, hogy valósággal ruházzuk fel, egyben igent mondunk annak a szó szerinti Semmiből való keletkezésére. Mindeközben az egyetlen dolog, amit valójában érezhetnénk, ha az üzenet semmi volta megmutatkozna, az az áramütés, az elektromos kisülés lenne, amelynek hatásait már ismerjük. Rudolf Steiner az ismeretelméletében megcáfolta Kant azon filozófiai téveszméjét, mely szerint a dolgok lényegét képtelenek vagyunk felismerni. Szubjektív érzékszerveinek fogságában az ember Kant szerint nem lát a jelenségek által elé tartott tükör mögé. A kialakulófélben lévő ellenvilág működése, melynek központjában a Nyolcadik Szférát kell látnunk, a kanti gondolkodásmódnak újra létjogosultságot ad: az elektronikus Semmi, az Internet, a digitális elven működő világ, a virtuális második életek szimulált szférája szempontjából a kantianizmus épphogy ezek ismeretelméleteként működik! Ezen ellenvilág lényegét valóban nem ismerhetjük fel, hiszen az a Semmiből áll. E látszatvilág azonban azáltal, hogy elsősorban a fiatal és a legfiatalabb generációk számára egyre inkább életre kel, utóbbiakból épphogy az életet szívja ki – az életcélokkal, sőt mára már teljes életrajzokkal együtt.
Itt csak utalnék a rendelkezésünkre álló idő szűkösségére. A fent ismertetett élet- és valóságmegvonás ellenszereként ható érzéki szerelem Steiner által említett, meglepő vonatkozásait meg kellene vizsgálni, és életből vett példákkal kellene alátámasztani. Hiszen az Internet ma már a „testi szerelem” szimulációjára is képes, ami sok ember számára egyre inkább teljesen helyettesíti a valós nemi életet, és feloldhatatlan – többek közt társadalmi – elszigetelődésükhöz vezet. De minek a hasonmása, a pandantja a Nyolcadik Szféra műveltsége? A terjedő új tisztánlátásé, az éteri Krisztus megjelenéséé,4 az ember új, anyagátalakítási képességéé és a földanyag átalakításáé azzal a ritmikus-zenei munkamódszerrel, amelyre Rudolf Steiner is utalt Pedagógiai Előadásaiban.5 Ezekről a témákról külön-külön is részletesen lehetne értekezni. Hiszen a negatív korjelenségek mágiája nem más, mint a foglyul ejtő térbeli tudat varázslata. Ha képesek vagyunk kiszabadítani magunkat a térbeliségből és annak elektronikus délibábjából, akkor mindenekelőtt sikerül majd új viszonyulást kialakítanunk az időhöz, különösen a jövő keletkezéséhez,6,7 és akkor feltárul majd előttünk a jelenkor tudatának másik, pozitív, jobbára rejtőzködő oldala – vele együtt pedig azoknak a lehetőségeknek a tárháza, amelyek segítenek arra a kevésre korlátozni a Nyolcadik Szférát, amit apokaliptikus szerepe folytán meg kell hagynunk neki.
Fordította: Benedicty Gergely
Forrás: Der Europäer, 12. évf. 11. sz. (2008. szept.), 25-28. o.
1. „Der Urknall is nur Marketing” („Az ősrobbanás csak marketing”) (interjú Robert Laughlin Nobel-díjas fizikussal a Der Spiegel 2000/1. számában).
2. Rudolf Steiner: A tizenkilencedik század okkult mozgalma és kapcsolata a világkultúrával (GA 254)
3. Fritz Reheis:
Bildung contra Turboschule
(Műveltség kontra turbóiskola). Herder, 2007
4. Rudolf Steiner:
Krisztus újramegjelenése étertestében
(GA 118)
5. Rudolf Steiner:
Előadások 1919–1924
(GA 300 a-c)
6. Rudolf Steiner: Az antropozófiai lélekkalendárium heti mottói a két félteke idejének kettős áramlatában. Rudolf Steiner hagyatéki gondnoka, Dornach, 1998
7. Rudolf Steiner: Szellemtudományos embertan. 1909. június 17-i előadás (GA 107)
A témához kapcsolódik a computerjáték-függőséggel foglalkozó következő cikk: „Ork statt Haschisch” („Hasis helyett Ork”), Der Spiegel, 2008/1. szám. Fontos cikk továbbá: Paul Emberson: „Das Internet und das World Wide Web” („Az Internet és a világháló”), Gegenwart, 2006/4. szám
A Schiller – Herkunft und Zukunft (Schiller: lent a Ch. Möllermann Verlag gondozásában, Származás és jövő) című könyvecskében (megje- 2005-ben) megkíséreltem bemutatni többek közt a manapság az elektronikában futótűzként terjedő tértudat és a dekadens, tudattalanul továbbélő egyiptomi világszemlélet és annak hanyatlása közötti összefüggést. A Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens (A kultúrateremtő óvoda alapjai) és a Was ist die Wirklichkeit des Kindes? (Mi a gyermek valósága?) című könyveimben (megjelentek a dürnaui Koope-rative gondozásában, 2005-ben, illetve 2006-ban) azokat a pedagógiai elképzeléseimet és tapasztalataimat írtam le, amelyek elsősorban a gyermeki személyiség születés előtt kialakult részét erősítik, és így az ellenvilág befolyásával szembeni ellenállóerőt biztosítanak.
Amit Rudolf Steiner „A tizenkilencedik század okkult mozgalma...” című előadásaiban (GA 254) az ún. Nyolcadik Szféráról mint a világfejlődés Arimán és Lucifer által megcélzott zsákutcájáról ír, az első pillantásra meglehetősen bonyolult összefüggés, amelynek gondolati feldolgozásával még ma is próbálkozunk.
Ami ma az elektronikus média, a számítógépek, az internet és a vele rokon dolgok civilizációs fejlődésbe és ezáltal az emberek és a világ életének valamennyi területébe való beavatkozása révén nyaktörő tempóban folyik – szintén zsákutca, amely azzal fenyeget, hogy a teljes világfejlődés zsákutcájává válik azáltal, hogy segíti az ellenállhatatlan csábítás és az egyén számára egyelőre megkerülhetetlen dologi szükségszerűség, azaz a két világellenes hatalom, Lucifer és Arimán együttműködését.
Feladatunk az, hogy a Nyolcadik Szféráról mondottakban kibontakozó gondolati modellt szellemtudományos szempontból megvizsgáljuk abból a szemszögből, hogy adhat-e spirituális magyarázatot az elektronikus hatások keltette, immár reálisan létező ellenvilágra. Rudolf Steiner magyarázatainak magva értelmezésem szerint az, hogy a megalapozott, imaginatív tisztánlátás mai emberben meglévő képességét el kívánják szívni, és olyan látszatvilág nemtelen céljaira kívánják felhasználni, amely megfosztja az embert a szabad akarattól, a világot pedig a további fejlődés lehetőségétől. A tisztánlátás minden emberben meglévő, már születés előtt kialakult képességének – a szabályos világfejlődésnek megfelelően – a jelenkor földi, ásványi világában, a földanyaggal folytatott küzdelemben, az ellenállással szemben nyújtott teljesítménnyel kell megállnia a helyét, és így kell szolgálnia a fejlődést. E teljesítmény kezdetét a gondolkodás, beteljesedését pedig a számtalan területen véghezvitt munka és anyagátalakítás jelenti. Az elektronika világa azonban a gondolkodás helyébe akar lépni, és ki akarja iktatni a munkát – azaz a fejlődés Föld fázisának két lényeges elemét támadja. Csak a földi erőkkel folytatott küzdelemben alakul ki a szeretet, a Föld fázis gyümölcse. Az ellenvilág ugyanakkor kiiktatja a szeretetet.
A Steiner magyarázataiból származó alábbi néhány idézet arra hivatott, hogy Steiner előadásainak tanulmányozására ösztönözzön bennünket, segítve ezzel a jelen cikkben csak érintőlegesen taglaltakban való, szükségszerű elmélyedést:
„Arimán és Lucifer földalkotóelemeket szakítanak ki a Földből, és képzetekkel töltik meg azokat, így e földalkotóelemek már nem földi képződmények, hanem holdbeli képződmények – a világegyetem leghamisabb dolgainak egyike – lesznek.”
„Ha Lucifer és Arimán zavartalanul működhetne, és minden tervüket siker koronázná, azaz ha mindig kiszakíthatnának annyit, amennyit csak a fej szervéből ki lehet szakítani, akkor a Föld fejlődése hamarosan arra a pontra jutna, ahol Lucifernek és Arimánnak sikerülne megsemmisítenie a Földet, és sikerülne átirányítania a teljes világfejlődést a Nyolcadik Szférába, ami azzal járna, hogy a földfejlődés egy teljesen más irányt venne.”
„Lucifer és Arimán szándéka szerint nem kevesebbnek kell történnie, mint hogy az emberiség teljes fejlődése a Nyolcadik Szférába torkollik, és így teljesen más irányt vesz.”
„Lucifer és Arimán ugyanakkor épphogy arra törekszik, hogy az ember szabad akaratát magához vonja a Nyolcadik Szférába... Azaz az ember folyamatosan ki van téve annak a veszélynek, hogy megfosztják a szabad akaratától, és bevonják azt a Nyolcadik Szférába.”
„Lucifer és Arimán szakadatlanul azon munkálkodik, hogy lebilincselje az ember szabad akaratát, és mindenféle olyan dologgal kápráztassa el az embert, amitől aztán megfosztja őt, hogy ezeket a dolgokat eltüntesse a Nyolcadik Szférában.”
„Nos, Lucifer és Arimán minden bizonnyal akkor lenne a legboldogabb, ha a teljes isteni bölcsességet elvehetné és bevihetné, bevonhatná a Nyolcadik Szférába. Ennek egyetlen célja van: azt a társadalmat, amelyben szabadság uralkodik, átalakítani rabszolgatartó társadalommá.”
Alexander Caspar következő esszéje ismét a Rudolf Steiner által felvázolt kettős gazdasági értékteremtés felismerésének fontosságát igyekszik megvilágítani. Az esszé célja továbbá tudatosítani azoknak a még megteremtendő „intézményeknek” a fontosságát, amelyek feladata a társadalom hármas tagozódásában megjelenő három autonóm terület – a szellemi élet, a jogi élet és a szűkebb értelemben vett gazdasági élet – egymással való gazdasági összekapcsolása lesz.
A kettős (pozitív és negatív) értékteremtés megértése és intézményeik megteremtése nélkül nem leszünk képesek megtalálni a jogi élet és a szabad szellemi élet területén nyújtott teljesítmények gazdasági értékének méréséhez szükséges valós alapokat. Éppen ezért e kettős értékteremtés intézményei képezik a társadalom hármas tagozódású szervezete három autonóm területének a kulcsát.
Thomas Meyer
A társulásokon alapuló (asszociatív) gazdálkodás és a társadalom hármas tagozódása függnek egymástól, mondhatni egymás szinonimái, és ezért a következőkben az egyiken egyúttal a másikat is érteni kell.
„Engedjenek meg nekem egy személyes megjegyzést: ha én magam tartok előadást, akkor az más, mintha másvalaki tart előadást. Gyakran fordul elő ugyanis, hogy az előadó emlékezetből beszél; gyakran fordul elő, hogy előhívja az emlékezetéből azt, amit tanult vagy gondolt korábban. Annak azonban, aki valóban érzékek feletti igazságokat kíván kifejteni, tulajdonképpen a kifejtés pillanatában kell megszülnie azokat. Ezért van, hogy ugyanazt az előadást akár harminc-, negyven- vagy ötvenszer is megtarthatom, és mégsem ugyanaz számomra. Természetesen ez már alapesetben is így van, de még inkább így van, még inkább jelen van az emlékezettől való függetlenség, a belső élethez való kapcsolódás, ha elérem az emlékezet egy belsőbb körét.”1 Természetesen én nem „valóban érzékek feletti igazságokat kívánok kifejteni”, amikor e cikkemben a hármas tagozódásról írok. De Steiner fenti módszertani megjegyzése a hármas tagozódással kapcsolatos fejtegetésekre is igaz: csak akkor lehetünk képesek bármilyen értelmes dolgot írni vagy mondani a hármas tagozódásról, ha úgymond eleve az összképből indulunk ki. Ezt az összképet az értékteremtés gondolatát alapul véve kell felépíteni, és ennek során úgy bővíteni, hogy az egyes részleteket, az egyes folyamatokat mindig a teljes egész összjátékában lássuk. Ezért az olvasónak nem szabad elkedvetlenednie, ha látszólagos ismétléseket olvas: ezek összerakásából születik majd meg az összkép. Ez különösen igaz azokra a fejtegetésekre, amelyek célja annak megértetése, hogy az emberi teljesítmények értéke és az emberi szükségletek közötti kiegyenlítődés – amiben Steiner a társadalmi szervezet hármas tagozódása iránti törekvések értelmét látja2 – csak akkor lehetséges, ha a jövedelmek és az árak igazodnak a Steiner által a Közgazdasági Kurzusban3 bemutatott ősértékhez.
A jövő társulásokon alapuló gazdasági rendszerének megértése minden tekintetben attól függ, megértjük-e annak az értékteremtésnek az elméletét, amelynek hiányában a jelenlegi gazdasági rendszer látszólag megoldhatatlan problémákkal küzd – gondoljunk csak az egészségügy vagy a nyugdíjbiztosítás finanszírozásának gondjaira. A legelemibb gazdasági problémának, nevezetesen az ár- és jövedelemproblémának a megoldása ugyanis csak attól függ, megértjük-e, hogy a gazdasági érték és a jövedelem azonos módon keletkezik, és a munkamegosztásos gazdasági rendszerben ezek adják az árképzés zsinórmértékét.
Minden gazdálkodás alapját a szükségletek képezik. A szükségletekkel a gazdasági javak állnak szemben. A gazdálkodás előtti, önellátó stádiumban a javak iránti szükséglet keletkezése és a javak „előteremtése”, e két természetes folyamat fedésben volt egymással. A (munkamegosztásos) gazdálkodás kezdetével elindul az értékteremtés is: a javak iránti szükségletek és a javak termelése már nem esik egybe, a kettő elválik egymástól, és mind a szükséglet, mind pedig a termelés folyamata valamilyen értékkel ruházza fel a teljesítményt, azaz a munkavégzés materiális vagy immateriális eredményét. E két érték újbóli – de most már egy magasabb fejlődési szinten való – fedésbe hozása, azaz a teljesítmény értéke és a szükségletek közötti kiegyenlítődés megteremtése az a kulturális folyamat, amely a társulásokon alapuló gazdasági rendszerben az önellátó gazdálkodás természetes folyamatának helyébe lép.
A szükségletek és a termelés által elindított gazdasági körforgás olyan értékek cseréjében áll, amelyek egymáshoz való viszonyát az ár tükrözi. Az ár mint kölcsönös értékmérő ugyanakkor nem a javak vagy a munkaidő-ráfordítás egymással való összehasonlítására szolgál, hanem a munka által módosított természeti javak formájában megjelenő értékek és a szellem által módosított munka formájában megjelenő értékek összehasonlítására. A természeti javakat és a munkaidő-ráfordítást önmagukban, azaz a teremtő munkával vagy a körforgásba hozott teljesítményekkel való összekapcsolásuk nélkül nem lehet a gazdasági értékük szempontjából összehasonlítani egymással, sőt a természeti javaknak és a munkaidő-ráfordításnak önmagukban nincsen semmilyen gazdasági értékük, legfeljebb kalóriaértékük, azaz természettudományos értelemben vett értékük. Ugyanakkor minden munkát végzőben, aki egyben szükségletek hordozója is, felmerül az a kérdés, hogy mennyiben képes saját teljesítményének árából, azaz értékmérőjéből mások teljesítményéhez hozzájutni és ezáltal saját szükségleteit kielégíteni.
„Éppenséggel teljesen más módszert kell választanunk” – mondja Rudolf Steiner az 1922-es Közgazdasági Kurzusának3 második előadásában a mai közgazdaságtanról szólva, amelynek értékfogalma (még mindig) az árban merül ki. A Gazdasági és társadalmi viszonyok: a tudat tükre című cikkemben4 bemutattam az érték fogalmának Steiner féle megközelítését. „Ez a módszer” – folytatja Steiner a gondolatmenetét – „csak a legelső órákban fog nehézséget okozni Önöknek; de látni fogják, hogy e módszerből kialakul az, ami egy valós közgazdaságtan alapját képezheti.” Nos, Steiner módszertani fejtegetései nyilvánvalóan nemcsak kurzusának első óráiban okoztak nehézséget, hanem még ma is nehézséget okoznak.
Annak megértése a fontos, amit Steiner a fenti előadásában „1. számú érték” („W1”) és „2. számú érték” („W2”) néven mutatott be: nevezetesen a természeti javakat módosító és így a W1-et megteremtő munka, valamint a munkát módosító és így a W2-t megteremtő szellem szerepének a megértése. W1 nem más, mint egy bizonyos lélekszámú népesség által a létszükségletének megfelelő nagyságú termőterületen végzett fizikai munka eredménye, amit jómagam az írásaimban „természetből nyert értéknek” neveztem el. Más néven „ősértéknek” is hívják, hiszen ez a W1 annak a gazdasági értéknek a nagyságát adja meg, amely – mint azt a következőkben látni fogjuk – mindennemű árképzés alapját kell képezze. Az általam „szervezési értéknek” elnevezett W2 ugyanis – akármekkora legyen is – a természetből nyert érték terén elért megtakarítással egyenlő, aminek eredményeképpen az adott lélekszámú népesség által végzett teljesítmények értékének összege állandó – mindvégig W1-gyel egyenlő – marad. Az egy főre jutó W1 monetáris megfelelőjét „társadalmi kvótának” neveztem. Tiszta W1 mellett a teljesítmények és a szükségletek fedik egymást, ami a W2 bekapcsolódása mellett is így marad, ha az egyes munkavégzők teljesítményéért fizetett ár a munkavégző társadalmi kvótájának felel meg. Akárhogy is változtatja a munkamegosztás a teljesítmények összetételét és mennyiségét: ha a teljesítményt nyújtó személy a teljesítmény értékéért cserébe jövedelemként a társadalmi kvótát (az egy főre jutó W1 monetáris leképezését) kapja, akkor minden egyes teljesítményt nyújtó személy a materiális és immateriális szükségleteinek megfelelően részesülhet a többiek teljesítményeiből e jövedelme segítségével, amely biztosítja szükségleteinek kielégítését. E jövedelemnek tehát semmi köze a „minimálbérhez”, a „létminimumhoz” vagy az „alapjövedelemhez”.
Az „alapjövedelem” („Grundeinkommen”) fogalma mögött az „ősérték” steineri megfogalmazásától teljesen eltérő gondolatmenet húzódik meg; az „alap” („Grund”) tag nem a természeti alapokhoz, a termőföldhöz való kapcsolódásra utal. A „Grund” szó másik, a római „domínium” („földtulajdon”, „tulajdon”) fogalmának megfelelő jelentése érvényesül inkább, amely beférkőzik a termőföldet megművelő ember és a termőföld közé, így gondoskodva arról, hogy a termőföld művelője ne csak materiális, tulajdonjogi szempontból, hanem mentálisan is gyökértelenné váljon. A „domínium” elvont fogalmának hatása alatt a munkavégzés gyümölcse ma már tőketulajdon, ebből fizetik a munkajövedelmet is. Egyesek pedig úgy képzelik, hogy a mai fogalmainknak megfelelő tőke és munkajövedelem közötti, előzőek szerinti visszás gazdaságihatalmi viszonyon túl lehet lépni egy tisztán statisztikai számításokkal meghatározandó olyan alapjövedelemmel, amely különböző hatással van az árképzésre attól függően, hogy fedezve van-e anyagi teljesítménnyel, vagy egyfajta teljesítmény nélküli életjáradékhoz hasonlít.
Rudolf Steiner ezzel szemben felismerte azt a minden gazdálkodás alapját képező zsinórmértéket, amely meghatározza a munka materiális és immateriális eredményének – a jövedelemmel megegyező – értékét. Ez a zsinórmérték az adott emberközösség által a számára szükséges nagyságú földterületen végzett munka eredménye, amely elosztva a közösség létszámával, megadja az egy főre jutó, pénzben kifejezett társadalmi kvótát.
A W1 biztosítja az egyenlőség elvének érvényesülését. Ehhez nincs szükség egyenlősdire, sőt a társulásokon alapuló gazdálkodás különböző találmányok, a termelés fejlődése és az igények változása folytán nem is fajulhat egyenlősdivé. Minden ember teljesítményének értéke a W1-re vezethető vissza. A W1-ből vezethető le minden teljesítmény értéke és mindenki jövedelme. Steiner ugyanakkor azt mondja, hogy alapvetően senki sem kereshet többet – bármennyit dolgozik is –, mint a földjáradéknak a népesség lélekszámával való elosztásából adódó hányados, ahol is a földjáradék a termőföld adott termelési hatékonyság mellett jelentkező hozama.
A termelési hatékonyság a szellem működésének kezdetével, a munka szellem általi szervezésének köszönhetően a W2-vel együtt jelenik meg. Általa kialakul a munkamegosztás, ugyanakkor ezzel együtt a szükségletek is elválnak a teljesítmény hozamától, de a W1 is csak általa válik gazdasági értelemben vett értékké. W2 mint a természeti erőforrásokon végzett fizikai munka szervezésében megnyilvánuló szellemi munka eredménye egyenlő annak a fizikai munkának az eredményével, amelyre szükség lett volna, ha a szervező szellemi munka jóvoltából nem lett volna megtakarítható. A szellemi munkával tehát fizikai munka takarítható meg, de az az eredmény, amellyel e fizikai munka eredetileg járt volna, nem vész el, hiszen azt kitermeli – ki kell hogy termelje – a továbbra is a természeti erőforrásokon végzett, a szervezés (azaz W2) által segített munka. A szellemi élet tehát lehetővé teszi, hogy a fizikai munka a természeti erőforrásoktól eltávolodva emancipálódjon, ugyanakkor a fenntartásához szükség van arra a többlethozamra, amelyet a megmaradó fizikai munka neki köszönhetően a természeti erőforrásokból kiaknáz. A szellemi munkának kétféle típusa van: a szervező és a „felmentett” szellemi munka. Rudolf Steiner ebben az értelemben félig szabad és szabad szellemi életről beszélt. A W2 tehát szabadságot teremt.
A közvetlenül a természeti erőforrásokon végzett munka terén a W2 segítségével elért megtakarítás ellenértéke olyan tőke, amely a közvetlenül a természeti erőforrásokon végzett munka alól felmentettek finanszírozását, így a kézművesipar és a gyáripar révén bővülő anyagi termelés, az államháztartás, az egészségügy és az oktatás, a nyugdíjrendszer stb. finanszírozását szolgálja. Amikor Rudolf Steiner a Szociális Jövőről szóló második előadásában 1919-ben arról szól, hogy „a tőkét abban a pillanatban kell megadóztatni, amikor bekerül a gazdasági vérkeringésbe”,5 akkor pontosan erre a folyamatra utal: az anyagi termelésben részt nem vevők társadalmi kvótáinak (lásd fenn) formájában megjelenő tőkét ugyanis az anyagi termelésben részt vevő üzemek és vállalatok termelik ki; onnan kerül be a gazdasági körforgásba, ezért ott kell adó formájában beszedni a közkiadások fedezetét nyújtó tőkerészt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a közszférában dolgozók társadalmi kvótáit ott kell leágaztatni a gazdasági körforgásból. A Pénz jövője című írásomban ezt az összefüggést úgy adtam vissza, hogy az egyik évben bevételi számlát kell nyitni, amely a következő évben kiadási számlává válik. A Steiner által posztulált adó teljesen logikus következtetés, ha megértjük az értékteremtés és tőkeképzés mibenlétét. A többletértékkel rendelkező vagy többletérték nélküli áruk és szolgáltatások árára kivetett (többletérték)adó elképzelésének semmi köze Steinerhez. (Legutolsó cikkemben perpetuum mobiléhez hasonlítottam ezt a rendszert, mivel az alapjövedelem értéktöbbletadóból [általános forgalmi adóból] való finanszírozásának ötlete olyan önmagába zárt rendszer képét vetíti elénk, amelyben a fogyasztók alapvetően a jövedelmükből finanszírozzák saját maguk alapjövedelmét.)
Az árat mint az árucsere eredményét – mint azt már megállapítottuk – úgy kell felfognunk, mint érték értékre való elcserélésének az eredményét. A gazdálkodás társulásos jellege gondoskodik a testvériességről, mivel az egyes emberek teljesítményének egymással való harmonizálására törekszik azáltal, hogy azok összesített árát a keresleten keresztül W1 körüli értéken tartja, és így az árak és W1 egy főre eső kvótája is meg fog egyezni egymással. Ha ugyanis az egyéni teljesítmény ára és az egy főre jutó jövedelem egybeesik az egy főre jutó W1-gyel, akkor elérjük azt, hogy „az egyén teljesítményének értéke lényegében megfeleljen azon más javak értékének, amelyekre a teljesítményt nyújtó egyénnek a teljesítmény nyújtására fordított idő alatt szüksége van” (Hármas tagozódás és társadalmi bizalom [tőke és hitel]. In: A társadalmi szervezet hármas tagozódásáról – összegyűjtött írások 1919–19216). Most válik érthetővé az, amire Rudolf Steiner már 1905-ben utalt a „szociális alaptörvényben”, nevezetesen, hogy a „gazdasági őssejt” létrejöttéhez a jövedelmet nem az árbevételből, a teljesítmény hozamából, hanem W1-ből, az ősértékből kell fizetni. Ha a jövedelmet a teljesítmény hozamából fizetik, akkor a teljesítmény értéke egyoldalúan a kereslettől, a jövedelem pedig egyoldalúan az ártól függ majd. Az egyéni teljesítmény árának és az egyéni jövedelemnek az egy főre jutó W1-hez, illetve a társadalmi kvótához való hozzáigazításával ugyanakkor a társulás közös nevezőre hozza az egyén érdekét és az azon túlmutató közösségi szellemet.
Az árak W1-gyel való, társulások általi harmonizálása ugyanakkor olyan pénzteremtést tesz szükségessé, amely párhuzamba hozza egymással a reálértéket és a névértéket, a pénzt a teljesítmények könyvelésének eszközévé teszi. Ez a pénz mennyiségének W1-gyel való egyenlővé tétele útján érhető el. Mivel W1 a népesség lélekszámától függ, így elvonatkoztatottan nézve a pénzmennyiség is a népesség lélekszámához kötődik. „Minden elvégezhető munka forrása csakis a népesség lehet, és mindennek, amihez ez a munka kapcsolódhat, végső soron a termőföld a forrása, hiszen ez az, amire mindenkinek szüksége van” (ld. a Közgazdasági Kurzus XIV előadását3). Így a teljes pénzmennyiség fedezve van olyan teljesítményekkel (munkahozamokkal), amelyeknek közvetlen vagy közvetett módon „a termőföld a forrása” (Rudolf Steiner az ilyen pénzt „vásárlópénznek” nevezi).
Rudolf Steiner a Közgazdasági Kurzus XIV előadásában ezzel a pénzmennyiséget is rögtön definiálta. Az általa adott meghatározás teljesen logikusan következik a W1-gyel kapcsolatos szemléletéből, és figyelembe veszi a W2 által előidézett gazdasági fejlődést (mesterséges termelőeszközöket) is: „Ezzel a pénzt visszavezettük azokra a felhasználható termelőeszközökre (egy meghatározott gazdasági térség termelőeszközeire), amelyeken fizikai munka folytatható. Az egyetlen egészséges fizetőeszköz a felhasználható termelőeszközök összessége”, „ahol is termelőeszközön természetesen elsősorban és mindenekelőtt a termőföldet kell érteni” – teszi hozzá magyarázatképpen ugyanebben az előadásban néhány bekezdéssel feljebb. A pénznek mint a teljesítmények könyvelésére szolgáló eszköznek a hátteréről és így a pénzteremtés és az árképzés közötti összefüggésről az előadás végén beszél: „Ez (a W1 és az árak közötti összefüggés – A. C.) mindig azonnal tudatosulni fog bennünk, ha bankjegyeinken kifejezésre jut ez a kapcsolódás a természethez. Hiszen a valóságban még mindig jelen van. Ezt sose feledjék!”
Ha Steiner azt mondja, hogy a pénzmennyiség „a felhasználható termelőeszközök összességének” felel meg, akkor a (megtakarított W1-ben mért) W2 értékével kapcsolatos fenti fejtegetésekből az következik, hogy a mesterséges termelőeszközök (beleértve a mezőgazdaságban használt technikai eszközöket is) értéke a közvetlen termőföldi munkavégzésben megtakarított és e mesterséges termelőeszközök előállítására fordított munka értékének felel meg („a termőföldi munkában jelentkező feleslegnek az ipar alrendszerébe kell átvándorolnia” – fogalmaz Steiner), aminek az a következménye, hogy a felhasználható termelőeszközök összessége W1-gyel egyenlő.
W1-nek és W2-nek az árban megjelenő viszonyát Rudolf Steiner a következőképpen jellemezte a Közgazdasági Kurzus XIII. előadásában:3 „Azt, ami a nemzetgazdaság tisztán anyagi működésében munkaként, ill. a munkában rejlő értékteremtő erőként jelenik meg, és éppen hogy végtelenül nagy értékkel bír, nos azt valami más, őt támogató erő – ha nem is értékteleníti el, de mindenesetre – számosságában egyre jobban csökkenti, és így mindaz, ami a természeti erőforrások művelését jelenti, valamint az, ami a szellem oldaláról történik, olyanfajta kölcsönhatásba lép egymással, amelyben nemzetgazdasági szempontból bizonyos értelemben kölcsönösen kompenzálja egymást.” Ez azt jelenti, hogy a teljesítmények ára W2 növekedésével párhuzamosan nominálisan egyre inkább csökken. Az egyes társadalmi kvótákra egyben egyre több és egyre többféle anyagi teljesítmény jut. Az egyes társadalmi kvótákon belül egyre csökken a saját teljesítmény értékének részaránya, míg mások teljesítményei egyre nagyobb részarányt fognak kitenni a társadalmi kvóta értékében. Ezen kívül az anyagi termelésben részt vevők közül egyre kevesebben fogják egyre több olyan ember társadalmi kvótáját kitermelni, aki az „immateriális” termelésben vesz részt, azaz szellemi tevékenységet folytat, vagy éppenséggel tisztán fogyasztónak minősül (idősek, gyermekek, betegek). W1 és W2 viszonyának fenti megértése alapján teljesen logikus az a jellemzés, amit a „szociális alaptörvény” egy közösség jólétéről ad: „[a közösség tagjai] saját szükségleteiket egyre kevésbé saját teljesítményükből, hanem helyette társaik teljesítményének hozamából elégítik ki.” Ez az egyes társadalmi kvótáknak a saját teljesítmény értéke által képviselt részből és a mások teljesítményeinek értéke által képviselt részből való összetevődésére utal. Az pedig, hogy „minél kevésbé támasztanak igényt az egyes emberek arra, hogy saját teljesítményük hozama is sajátjuk legyen, azaz a személyesen elért hozam egyre nagyobb részét bocsátják munkatársaik rendelkezésére”, azokra a társadalmi kvótákra utal, amelyeket az anyagi termelésben megmaradók a saját társadalmi kvótájukon felül mások számára kigazdálkodnak. E többletkvótákra a Közgazdasági Kurzus XII. előadása azzal a megjegyzéssel utal, hogy a munkások jobban meg vannak fizetve, ha a vásárlópénzen (saját társadalmi kvótájukon) felül „ajándék- vagy kölcsönpénzt” is kapnak.
A munka a természet által képviselt póluson rendelkezik a legnagyobb értékkel, míg a szellem által képviselt ellentétes póluson nulla az értéke; ezért minden, ami a szellemtől jön – ajándék. Ezért Steiner nem alaptalanul nevezte a W1-ből a W2 jóvoltából a szellemi élet finanszírozására fordítható rész pénzben kifejezett ekvivalensét „ajándékpénznek”, mely kifejezés ugyanakkor az ajándékpénztől függőkben (pl. orvosokban) megütközést keltett, mivel ők a W1 és a W2 megértése híján helytelenül az alamizsna képzetét társították hozzá. A W1 és a W2 megértése nélkül azonban jottányit sem fog változni mai tőkefogalmunk, és pont az egészségügyben fog megmutatkozni, mennyire nem lehetséges a létfenntartáshoz szükséges anyagiak megteremtésének elválasztása a munkától: az egészségügyi dolgozók jövedelme továbbra is mások betegségétől fog függni, hiszen e nélkül nem lennének bevételeik. Ha nem tesszük az ár helyett az ősértéket a munka eredményének értékmérőjévé, akkor a tőke továbbra is a munka eredményének hozamából visszatartott többletérték lesz, a munkajövedelem pedig továbbra is a tőkéből kerül majd kifizetésre. A létfenntartáshoz szükséges anyagiak megteremtésének a munkától való elválasztásáról beszélni anélkül, hogy átlátnánk, hogy csakis W1 és W2 megértése teszi lehetővé a meglévő szociális struktúra szabadsággá való átalakítását – nos, ez pedig hazug dolog.
Edwin Black Az IBM és a holokauszt című könyvnek meg kellett volna rengetnie a világot. A szerző és népes munkacsapatának majd hároméves kutatása, a 20 ezer oldalas dokumentumanyag áttanulmányozása alapján egyértelműen feltárta és bizonyította az amerikai IBM cég és a hitleri Németország, illetve a cégvezető és Hitler szoros kapcsolatát. A könyv végén az olvasó maga is megállapíthatja – egyetértésben a szerzővel –, hogy az IBM, illetve a Hollerith-féle lyukkártyafeldolgozó-rendszer nélkül nem lehetett volna a népirtás ilyen mértékű, nem lett volna lehetséges a zsidó származású emberek ilyen egyértelmű azonosítása, és nem utolsósorban nem lehetett volna az emberek elhurcolását – a kor lehetőségeit messze meghaladó módon – logisztikailag ilyen tökéletsen megszervezni.
Nagyon szomorú, hogy Edwin Black a világ sok-sok nyelvére lefordított könyvének – egész csekély kivételtől eltekintve – nem volt semmi olyan visszhangja, amely kutatókat további munkára ösztönzte volna, vagy hogy az olvasók esetleg az eddig fel nem tett kérdéseket feltették volna a világnak, a világ vezető hatalmainak. Ezt tudva még nehezebb ennek a történetnek, ennek a jelenségnek egy mélyebb szintjéről beszélni, amellyel Paul Emberson a svájci Antro-Tech intézet vezetője foglalkozik.
Õ előadásaiban és könyvében (Paul Emberson: „Gondishapurtól a Szilícium-völgyig” – a könyv angol nyelvű bővített kiadása várhatóan ez év végén jelenik meg, és reményeink szerint 2009. II. félévében magyar nyelven is olvasható lesz) arról beszél, arról ír, hogy a mai számítógépek kialakulásában milyen kulcsszerepet játszott az először a népszámlálásban használt Hollerithféle automatikus lyukkártyafeldolgozó-rendszer. Az előadásokból és a könyvből kiderül, hogy milyen fontos minden ilyen, az emberiség történelmében sorsfordulatot hozó találmány születés- és háttértörténetét feltárni, és a feltaláló élettörténetén keresztül az esemény mozgatóerőit megismerni.
Emberson mélyreható kutatásokat végzett a Hollerith-féle adatfeldolgozó-rendszerrel összefüggésben is, és a feltárt történetek, személyiségek jelleme alapján betekintést nyerhetünk a számítógép valódi működésébe, és elgondolkozhatunk azon is, hogy vajon milyen célokat is szolgálhat az átfogó adatgyűjtési, adatfeldolgozásirendszer (melynek lelke a számítógép), amely ma már óriási mértékben továbbfejlődött.
A cikk keretei nem engedik, hogy erről részletesen írjak, inkább csak ízelítőként közlök néhány gondolatot Paul Embersontól, a népszámlálás és az IBM története kapcsán.
A XIX. század végének világhangulatát kell először is megértenünk. Az új nemzeteknél, így különösen Amerikában egyre erősödik az a gondolat, hogy minél többen vagyunk, annál erősebb a nemzet, annál nagyobb hatalommal bírunk. A New York Times írja 1890-ben, hogy hazánk, Amerika mérhetetlen gazdagságát az adja, hogy sokan vagyunk, a többi nemzet gyenge, mert kevesen vannak. Mindez a Mihályi-kor hajnalán történik, amikor azt kellett volna mondani, hogy mindegy, milyen színnel, milyen fajba és hol születtem, a fontos, hogy egy szellemi Én vagyok. De itt beléptek az ellenhatalmak. Ahrimani lények közreműködésével ebben az időben a nacionalizmus erősödött meg. Ahriman az, aki a vérvonal mentén dolgozik, elhiteti az emberekkel, hogy a nemzet, a család és a vér a legfontosabb. Amerikában ez egészen különös erővel hatott. Hihetetlen lelkesedés született a nép, a nemzet iránt, és ebben kiemelt fontossággal bírt a lakosság száma, összetétele. A népszámlálás intézménye ennek az egész gondolatnak egyféle hajtóerejévé vált. Hatalmas gondot jelentett azonban, hogy a kezdetben tízévenkénti népszámlálás adatait majdnem hét évig dolgozták fel, így mire készen lettek, az adatok szinte elavultak. A korszellemmel ellentétes ahrimáni impulzus – sokan vagyunk, akkor erősek is vagyunk – azonban hatalmas erőket mozdított meg a megoldás érdekében. Végül is a kérdést Herman Hollerith, egy Németországból kivándorolt család gyermeke oldja meg, aki 1886-ban egy olyan statisztikai adatok számlálására és feldolgozására szolgáló adatfeldolgozó gépet fejleszt ki, amely az addigi kézi feldolgozást forradalmasítja. Már az 1890-es népszámláláskor is 43 Hollerith-gép az előző népszámlálás 50 millió főjével szembeni 62 millió ember adatát négy év alatt fel tudta dolgozni.
Ha megnézzük a Hollerith cég történetét, akkor láthatóvá válik az az impulzus, amely a számítógép további fejlődését megalapozó adatfeldolgozó gép igényét előhívta. A Hollerith cég rendkívül sikeresen indult, de azután Hollerith csaló módon egy nem működő számológépmodellt dobott piacra, amelyből súlyos problémái támadtak a hatóságokkal. Ezután találkozik egy bűnözővel, egy illegális fegyverkereskedővel, aki megvásárolja a céget. (Ehhez a „bűnöző” jelzőhöz azért tudnunk kell, hogy Amerika hőskorában más erkölcsi értékrend uralkodott, mint Európában. Itt ha valaki sikeres vállalkozó volt, akkor ha bűnöző is volt, hősként tekintettek rá.)
Az új tulajdonost – aki megtartotta vezetőként Hollerithet – egy nap felkereste Thomas Watson, aki az akkor működő legbrutálisabb „cápa” céget vezette. Az ilyen cégek fenyegetéssel, akár fizikai erőszakkal is elérték, hogy a konkurens cégek megszűnjenek vagy beléjük olvadjanak. Így történt ebben az esetben is, Watson fenyegetéssel eléri, hogy övé legyen a Hollerith-gépeket gyártó cég, és összeolvasztással megalakítja új cégét, amelyet később IBM-nek neveznek el.
Edwin Black érdeme, hogy feltárta Thomas Watson és a hitleri Németország kapcsolatát. Thomas Watson – akinél a szinte minden amerikaiban megtalálható erős nacionalizmust egyféle fajgyűlölet is színesítette – hamar megtalálja az üzleti, sőt a személyes kapcsolatot is Hitlerrel. Ez addig megy, hogy az 1930-as évek elején Amerikában a Hitlertől ajándékba kapott horogkereszttel sétálgat az utcákon, később azonban ezt a kapcsolatot már gondosan eltitkolja. Az általa megalapított, látszólag független német Dehomag cég összes részvényeit Watson birtokolta, és az ő közvetett irányításával szervezte meg az a cég – és általa az IBM – a német, a lengyel, a román zsidók összeírását és a haláltáborba való szállításának megszervezését, „optimalizálását”. Watson a háború alatt kettős életet élt. Miközben Hitler mondhatni egyik legközelebbi munkatársa volt, és titokban sokszor meglátogatta őt, egyidejűleg az amerikai elnök tanácsadója is. Érdekes és korunkra jellemző, hogy Watsont (akit az igazgatói poszton később fia, az ifjabb Thomas Watson követett) még ma is, e történet napfényre kerülése után is hősként tisztelik Amerikában.
A történetből fel kell ismernünk, hogy ezzel a technikával és a technikát a világban elterjesztő személyekkel olyan valami jött a világba, amely nem ismeri a morált. A számítógép fejlődésének további története (összefüggése az atom-, illetve hidrogénbomba felfedezésével) mind-mind ezt a kijelentést támasztják alá. Ha ilyen módon tanulmányozzuk a számítógép egész történetét Gondhishapurtól napjainkig, és a jövő tendenciáit is feltárjuk, akkor tényszerű képként megismerhetjük a számítógép igaz valóságát és a benne működő erőket. A nagy kérdés, hogy mikor érti meg az emberiség – de fogalmazzunk mértéktartóbban: néhányan közülük –, hogy Edwin Black kutatásai, vagy Paul Emberson munkássága, történetei, de mondhatnám Steiner egész életműve nem elsősorban a múltra vonatkozik, az akkori történéseket magyarázza, bizonyítja, hanem egy impulzust ad mindenki számára, hogy megismerhessék és saját maguk továbbgondolják a számítógép, a technika igazi lényét, az egész emberiség fejlődésének választható útjait. De ahhoz, hogy az utak közül választani tudjunk, fel kell ébrednünk. Persze ha tovább alszunk, az is egyféle választás lesz...
„Már évtizedek óta jelennek meg a könyvek a legkitűnőbb szerzők tollából, akik mind kénytelenek voltak bevallani: csak azt nem értik, miként volt lehetséges a holokauszt. Nemcsak az a kérdés, hogy miért történt,1 hanem az is: hogyan történhetett? Hogyan találták meg a nácik az áldozatokat? Ha úgy, hogy listájuk volt róluk, hogyan készültek ezek a listák?” – teszi fel a kérdést Edwin Black Az IBM és a Holokauszt című könyve2 utolsó bekezdéseiben. Nem tudták erre a választ a túlélők, sem a felszabadító hadtestek katonái, sem a bírák, szerinte a beszédeket tartó politikusok és a könyvek írói sem. „Nem csoda. Magukat a kérdéseket is alig tette fel valaki” – koppan könyvének utolsó mondata.
Õ feltette. Miként született meg benne ez a kérdés? Válaszoljon a szerző maga: „Nos, 1993-ban, a washingtoni Holokauszt Múzeumban kezdett derengeni előttem, hogy milyen szerepe lehetett az IBM-nek. Ott ugyanis rögtön az első kiállítási tárgy egy IBM Hollerith D-11-es kártyaosztó gép volt, rajta a céget azonosító névtábla. Ezt azóta helyettesítették egy kisebb IBM-géppel, mivel annyi látogató csoportosult előtte, hogy forgalmi dugót okoztak a kiállítási térben. Magának a tárgynak a kísérőszövegéből csupán annyi derült ki, hogy az IBM szervezte meg az 1933-as népszámlálást, amelynek során a nácik a zsidókat azonosították. Így fordulhatott elő. hogy már 15 millió látogató – köztük nem egy neves holokausztszakértő – fordult meg a kiállításon és tekintette meg a gépet is, mire valaki végre elgondolkozott azon, hogy ez mit is jelent.”3 Jó egy órát töltött a gép előtt, aztán megígérte apjának és anyjának, akik vele voltak, hogy erről még többet is ki fog deríteni. Szülei Lengyelországban születtek. Apja a fagyott hó alól ásta ki és gyógyította meg feleségét, miután őt egy Treblinkába tartó marhavagonból való szökési kísérlete során meglőtték és egy sekély tömegsírba hantolták. A kérdésre, hogy honnan tudtak a nácik létezésükről, zsidó mivoltukról, a szülők nem tudtak válaszolni, csak szégyenlős zavart éreztek.
Évekig kísértette a kérdés, hogy a cég, amely mindig is „a megoldások cégeként” hirdette magát, és ma sem várja ölbe tett kézzel a megrendeléseket, hanem ajánlatokat tesz és megoldásokat kínál: vajon milyen megoldásokat kínált az 1933. évi népszámlálásra és azt követően a náci Németországnak?
Végül 1998-ban hozzálátott a válasz módszeres kereséséhez. Kutatók, fordítók és technikai munkatársak egész csapatát szervezte meg saját költségére. A segítők nagy része önkéntes volt. A megjelenésig teljes titoktartást vállaltak. A csapat mintegy ötven levéltárból, egyetemi kézirattárból és múzeumból közel 20 ezer oldal terjedelmű dokumentumot szedett össze – közte több ezer korábban titkosnak minősített dokumentumot. A témák és időszakok szerint rendszerezett anyagot a szerző pincéjében tárolták, az önkéntes segítők ott kerülgették a dokumentumtornyokat: „Az említett 20 ezer dokumentum közül egy sem tartalmazta a végső választ a kérdéseimre; csak együtt tartalmazták.”4 A szerző kutatói kitartását jól mutatja az alábbi beszámoló a 2000 októberéig tartó kutatásban: „A kulcsfontosságú információkra olykor csupán akkor bukkantunk rá, amikor egy-egy forrást három-négy fázison át követtünk visszafelé. Ilyen eset volt, amikor például Jacob Presser ismert könyvének angol fordítását, a Destruction of Dutch Jewst (A holland zsidók elpusztítását) átolvasva egyetlen utalást sem találtam a témára. Megkértem hát a hollandiai segítőimet, hogy nézzék át az eredeti, holland nyelvű változatot, de ők is csak egyetlen, lábjegyzet nélküli utalásra bukkantak a lyukkártyarendszerről. Csupán amikor szert tettünk Presser eredeti kéziratára, akkor találtuk meg azt a széljegyzetet, amelyik utal egy bizonyos holland levéltári anyagra; ezt megkeresvén már egész sor értékes információra bukkantunk Hollandiáról. Amikor a román népszámlálással foglalkoztam, le kellett fordíttatnom egy német statisztikus húszoldalas viszszaemlékezését, hogy megtaláljam benne azt az egyetlen mondatot, amelyből kiderült: Romániában is használták a lyukkártyarendszert. Ezt később megerősítette az IBM egyik levele, amelyben elrendelték bizonyos gépek átszállítását a háború sújtotta Lengyelországból Romániába az ottani népszámlálás elvégzésére.”5 Az IBM vállalati dokumentációjában számos esetben virágnyelven fogalmazott, dátum és aláírás nélküli írások vonatkoztak a Németországi együttműködésre, és több helyütt utalás, hogy a lépésekről szóban történt megállapodás. Ezzel együtt a szerző az eddigi feltárás legnagyobb akadályát nem a dokumentumok homályosságában látta, hanem abban, hogy a feltáráshoz „nem csupán a holokauszt háború előtti és alatti történetével kellett tisztában lenni, hanem az ipari forradalom utáni műszaki fejlődéssel, általában a technikatörténettel, valamint nem utolsósorban a ma már őskorinak tűnő lyukkártyarendszer mibenlétével is, továbbá a Harmadik Birodalom gazdaságával, a multinacionális cégek és a pénzügyi összefonódások természetével is.”6 A szerzőt ebben egyrészről az segítette, hogy korábban már könyvet írt a Harmadik Birodalom gazdaságáról és a nemzetközi kereskedelem transzfer megállapodásairól, valamint évekig készített tényfeltáró riportokat nagyvállalatok „viselkedéséről”, köztük a számítógépes üzlet világából is. Másrészről, a holokauszttörténészek első nemzedékétől eltérően ő ismerte a számítógépek lehetőségeit, mivel sokáig maga is a komputerkorszak bűvöletében élt.
A Harmadik Birodalom és az IBM németországi leányvállalata, a Dehomag közötti kapcsolat alakulásának megértése érdekében kiindulási pontul szolgálhat a Hitler hatalomra jutását csupán rövid hónapokkal követő 1933. évi poroszországi népszámlálás folyamatának a leírása, amelyet a fenti keretben idézünk. Ahogy olvasható, a népszámlálás adatainak gépi feldolgozására maga az IBM németországi leányvállalata, a Dehomag tett részletes ajánlatot, amely kiterjedt az egyes személyek kategóriákba sorolására is. Elsősorban maga az ajánlattétellel kinyilvánított megvalósítási szándék és csak másodsorban a cég megvalósítási képessége tette azt lehetővé, hogy „a kormány immár térképet kapott a kezébe, melyet követve eljuthat a tudástól a tettekig”.
A keretbe foglalt részlet a szerző anyagkezelését is híven tükrözi. Lényeges mozdulatokra rámutató tények és adatok sorakoznak, amelyek nemegyszer hűvös tárgyilagosságukban hordozzák a hihetetlent. Ugyanakkor a szerző a résztvevők emlékiratai, emlékeztetők és feljegyzések alapján életre kelt jeleneteket, beszélgetéseket, helyzeteket – így oltja kutatói erőfeszítéseit az író saját objektív fantáziájába. Ezek a részletek irodalmi szempontból nem értékesek, mégis mutatják a törekvést a történések – olvasói lélekmozdulatot lehetővé tévő – művészi megformálására. A szerző szóhasználatában nemritkán sugalmaz vagy megelőlegez olyan megállapításokat, amelyeket csak később támaszt alá. Ilyen például a keretben idézett részletben a „kezdett kialakulni a statiszti ka rohamosztaga” vagy a „népszámlálók hadserege” szókép is. A szerző leírásait gyakran talán túlságosan is átszínezi a történésekhez való személyes sorsbeli és főleg érzelmi viszonyulása. Ilyenkor az olvasónak az az érzése támad, hogy a kutató mellé belép a családtag, aki megállapításainak megfogalmazásakor nem tudja vagy nem is akarja függetleníteni magát attól a ténytől, hogy apja és édesanyja is részese volt a holokauszt borzalmainak. Ez az átszínezés egyben egy eddig kimondatlan kérdéshez vezethet: vajon miért nem ébredt fel ötven évig valamely nem közvetlenül érintett emberben ez a kérdés oly erővel, hogy kutatáshoz, válaszhoz vezesse őt? A szerző érintettsége viszont nem lehetetleníti el tárgyilagos ítéletalkotását. Megfigyelései mélyek. A röviden, szinte mellékesen megfogalmazott ítéletei igazul hatolnak a lényegig: „A népességstatisztika pedig átlépett egy határt: az arctalan tömeg tudományából az egyes emberek azonosításának eszközévé vált.”
A szerző bevallott személyes technikai felkészültsége dacára a könyv nem tartalmaz sem fényképeket, sem pedig technikai leírást a Hollerith-gépek és a kapcsolódó technológiák, például a lyukkártyákat feldolgozásra előkészítő gépek működési elvéről. A lyukkártyákat előkészítő gépről a legtöbb, amit megtudunk, hogy egy „félig szétszedett írógépre emlékeztető eszköz” volt. Ez a hiány, ha fáj, akár saját kutatásra is ösztönzést nyújthat.
Nem kellemes, nem könnyen olvasható, de történelmi szimptómákat gazdagon feltáró a mű. Ilyen szimptómának tartom, hogy a fenti népszámlálás feldolgozására maga a Dehomag adott részletes ajánlatot a Harmadik Birodalom kormányának. Ez a – egy tizenkét éves világpolitikai kis korszak első pillanataiban megtörtént kezdeményező – vállalati fellépés megmutatja, hogy korunkban valójában a gazdasági szféra határozza meg a politikai szféra tetteit; azt, hogy a politikai hajlamok közül mely hajlamok kerüljenek megvalósulásra. A gazdasági szférából politikai hajlamok is nőhetnek ki. Egészségtelen gazdasági élet csak egészségtelen politikai élethez vezethet. A politikai szféra pedig ma már nincsen abban a helyzetben, hogy a gazdasági élet alakulását meghatározza, mint azt az elmúlt évszázadot megelőző évszázadokban – ugyan egyre csökkenő mértékben, de – megtehette. Ez kulcsot adhat a 21. század világpolitikai folyamatainak a vizsgálatához.
Egy másik szimptóma tárulhat fel a következő részletből: „Amikor a cég egyik alkalmazottja kezébe vette a munkacsarnok tervrajzát, az minden bizonnyal egy lyukkártyára emlékeztette, hiszen az asztalok olyasféle sorokban és oszlopokban voltak elhelyezve, akár egy kártyán a lyukak, csak éppen három dimenzióban. A társaság egyik, kissé szürrealista plakátja éppen ezt örökítette meg, amint a dolgozók hangyaként nyüzsögnek egy hatalmas lyukkártyán.”8 Valóban szürrealista ez a plakát? A hangyák szervezési intelligenciájának forrásai – amit Rudolf Steiner saját szellemtudományos kutatásai alapján bárki számára megérthető módon közölt, és megfelelő iskolázással ma is bárki által kikutatható – nem az egyes individuális hangyák. Egy szellemi lény, a hangyák csoportlelke hordozza és árasztja bele a hangyai szervezési intelligenciát az egyes hangyaegyedekbe. Vajon az egyes ember individuális intelligenciája jelenik-e meg szervezési erőként, vagy valamely felsőbb szellemi lényé, amikor az ember „hangyaként nyüzsög” közös tevékenységében? Ha valamely szellemi lényé, akkor melyik az a szellemi lény, amelyik szervezési intelligenciáját árasztja a hangyaként nyüzsgő emberekbe? Akkor vajon ugyanazon szellemi lény intelligenciája áradte bele magának a technikai találmánynak, a lyukkártya működési elvének feltalálásába, mint amelyik a lyukkártyaszerű vállalati szervezési elvben jelenik meg, és amelyik a lyukkártyaszerű gyárépület és belső berendezés tervezésében volt jelen? Ennek a kérdésnek a megvizsgálása forrás lehet a gépekben és technikai berendezésekben megvalósult működési elvek és a használatukat megvalósító vállalati szervezési elvek összefüggéseinek a megállapításához.
A poroszországi népszámlálás sikeres megvalósítása után 1933 novemberében a németországi IBM leányvállalat, a Dehomag vezetése a következő köszönőtáviratot küldte Thomas J. Watsonnak, az IBM vezérigazgatójának: „Az Ön látogatása Németországban nemcsak a Dehomag, hanem az egész nép előtt szebb távlatokat nyitott meg.”9 Nem csoda, hiszen Watson berlini megállapodása során szóbeli megállapodás született arról, hogy a Dehomag láthatja el az összes európai IBM-lerakatot mindennel, ami a lyukkártyarendszer használatához szükséges. Így a Dehomag közvetlenül is felvehette a kapcsolatot Európaszerte kormányhivatalokkal, államvasutakkal és fontosabb cégekkel. Watson szerette, ha a kétes tartalmú megállapodásainak nincsen írásos nyoma. 1934. augusztus 27-én ugyanakkor a Dehomag vezetése már táviratban kérte a megállapodás megerősítését. Watson szeptember 11-én (!) táviratot küldött a Dehomag vezetésének: „Ezennel megerősítem 1933. októberi szóbeli megállapodásunkat. Önökre ruházzuk a jogot, hogy minden európai Hollerith-cégnek gyártsanak és eladhassanak IBM-gépeket.”10 Ezt már nem lehetett volna letagadni, de ettől a pillanattól az IBM vezetősége – mint oly sokszor az ezt követő évtizedben – az elhallgatás eszközével élt.
A minimális és eltagadott írásbeliség, az elhallgatás volt akkor is az IBM eszköze, amikor az Amerikai Igazságügyi Minisztérium hadigazdasági osztályának ismeretlen nyomozóhivatalnoka, egy bizonyos Harold J. Carter 1942ben nyomozni kezdett az IBM németországi gazdasági kapcsolatai után. Feladata gazdasági információk beszerzése és az immár háborús ellenségek gazdasági életének akadályozása volt. Carter megállapította, hogy az IBM olyan nemzetközi kartellt alkot, amely a világ lyukkártyás gépeinek kereskedelmét legalább 90%ban uralja. Jelentésében leírta, hogy „ez az amerikai monopólium ugyanazt művelte tulajdon országával, mint Hitler a maga hadviselésével. Ebben a vállalkozásban, amelyet a demokrácia mintaképének szokás tekinteni, hiszen a hadban álló világ felének az ellátója, a termelés korlátozása ellenünk dolgozik. Ezért az IBM-et kénytelenek vagyunk egy kategóriába sorolni a nácikkal”. Carter további vizsgálatai során 1943-ban például megállapította, hogy az IBM lyukkártyarendszerével teszik lehetővé az állami vasutak menetrendszerű közlekedését Németország mellett szinte egész Európában, e lyukkártyarendszer nélkülözhetetlen minden olyan szerelvény indításához, amely Németországban országhatárt lép át, és szükséges annak naprakész nyilvántartásához, hogy egyegy területen hány vonat tartózkodik. Megállapította azt is, hogy a háborús német papírhiányra tekintettel, minden németországi ügyfél legfeljebb egyegy hónapra elegendő kártyát tarthat raktáron. Ez magyarázza a háború külkereskedelmi tilalom ellenére is fennálló sűrű IBM-Dehomag kártyaimport forgalmat is. Carter megállapításai egyértelművé teszik, hogy az IBM szolgáltatásainak bármikori váratlan megszakítása ellehetetlenítette volna a Harmadik Birodalom logisztikai és szállítási rendszereit. Ilyen szolgáltatásmegszakításra a Harmadik Birodalom bukásáig egyetlen alkalommal sem került sor!
Harold J. Carternek 1943 végén – nyomozása nyilvánvaló eredményei ellenére – nyilvánvalóvá tették, hogy az IBMet nem fogják ellenséges cégnek tekinteni, hanem a szövetségesek világháborús harca egyik alappillérének. Mivel Európa német része alatt álló részében mindenütt Hollerithgéppel végezték az adminisztrációt, ezért ezekre a gépekre és az IBMre ettől kezdve jelentős szerep várt Európa háború utáni megszervezésében. „Az IBM tehát kezében tartotta Európa kártyáit (szó szerinti értelemben is).”11 Amiként Carter egyik beosztottja írta: „A német kormány az irodagépekre támaszkodó nyilván tartási rendszer segítségével hatékony ellenőrzés alatt tartja mind az ország, mind a megszállt területek pénzügyi és ipari tevékenységét. Ez az ellenőrzés olyannyira központosított, hogy a német kormányzat összeomlása esetén teljes káosz állhatna elő, amely a háború után szinte lehetetlenné tenné a szövetséges hatóságok szervezett működését. Akármilyen elvek szerint akar is működni majd a szövetséges megszállás, a már létező német ellenőrzési rendszerre igen hatékonyan támaszkodhatna.”12
A frissen hadba lépett Egyesült Államokban az IBM a hazafias hadviselés hőse lett. Thomas J. Watsont eddig mindenki a béke szónokaként ismerte, aki az ICC (International Chamber of Commerce, Nemzetközi Kereskedelmi Kamara) elnökeként, a Carnagie Alapítvány tagjaként folyamatosan hitet tett amellett, hogy a politikusok véleménykülönbségei (!) nem zavarhatják meg a gazdaság szereplőinek jövőt szolgáló együttműködéseit. Most Watson, Roosevelt elnök barátja az amerikai erő és világküldetés egyik legfőbb szószólójává vált. Már a hadba lépés előtt, 1941. március 31-én Watson egy Lőszergyártó Vállalatot alapított, és 1943ban az IBM gyártási kapacitásainak kétharmadát a fegyverek tették ki, nem a lyukkártyás gépek. Az IBM részt vett 99 stratégiailag fontos kutatásban, így a leltározás és a hadiszállítás automatizálásában, valamint egy újfajta vezetéknélküli hírközlő eszköz, a Radiotype kidolgozásában is. Az IBM azonnal megkezdte a mobil Hollerithek gyártását, és az IBM endicotti szakiskoláját átalakították katonai főiskolává, ahol a háború alatt 1300 katona végzett. „Összetartó fegyvernem volt ez, »IBM-katonának« nevezték magukat, és igen lojálisak voltak mind a céghez, mind Watsonhoz. Az ilyen katonáknak természetesen speciális harci feladatokat kellett végrehajtaniuk, amikor az amerikai hadsereg már el tudott foglalni egyegy IBM üzemet Európában.”13
Ez volt az az idő, amikor világháborúban elfogott ellenséges rejtjeles üzeneteket mindkét szembenálló oldalon IBM-gépekkel fejtették meg.
Carter nyomozó további személyes sorsa is jól példázza az IBM helyzetét a frissen hadba lépett Egyesült Államokban. 1943 végétől, tekintettel arra is, hogy az IBM vezetőin kívül ő ismerte leginkább az IBM európai és németországi kapcsolatait, ő lett az európai területeken található működőképes Hollerithgépeknek a legfőbb felderítője. Lajstromba szedett minden egyes Hollerithgépet, hogy mely ország, mely minisztériumában, melyik vállalatában, milyen célra hasznosítják azokat. 1944 folyamán ő készítette elő azokat a brossúrákat, amelyekből majd a szövetséges meg szállás utáni Európát kormányozni, igazgatni fogják. „A szövetségeseknek még jókor jött az IBM segítsége. Az európai zsidóknak azonban későn. Hitler már csaknem egy évtizede használta ellenük is a maga Hollerithjeit, és továbbra is akadálytalanul használhatta. Még több millió zsidó életét követelte (a háború végéig – Gy. G.) az a körülmény, hogy IBM-eljárással vették nyilván tartásba.”14
Kevéssé ismert részlet, hogy a németországi tapasztalatok felhasználásával elvégzett 1940. évi amerikai népszámlálás, amelyet Eleanor Roosevelt, az elnök felesége úgy népszerűsített, hogy „még soha a történelem folyamán nem gyűjtöttek össze ennyi adatot egy nép jólétének az érdekében”, és bár sokan megkérdőjelezték számos kérdés feltevésének a jogosságát, az e kérdésekre adott válaszok „olyan problémák megoldását segítik, melyeknek megoldása az utóbbi időben vált szükségessé”.15 Két évvel később derült ki, hogy mire is gondolt pontosan Eleanor Roosevelt. A Pearl Harbor-i események után férje aláírta 9066. számú rendeletét és 1942. március 22én Los Angelesben kezdetét vette a nyugati parton élő japánok internálása.
1942 elejétől a hitleri Németországban is hirtelen különösen nagy szerepet kapott a Hollerith-gépi adatfeldolgozás. 1942. január 1-jén, pár héttel azután, hogy az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, Hitler elindította a végső megoldás (Endlösung) programját. Már 1939ben bejelentette, hogy ha kitör a második világháború, akkor ő meg fogja semmisíteni a zsidóságot. Az Egyesült Államok hadba szállásáig ugyanakkor Hitler a saját hadműveleteit nem tartotta világháborúnak. „Csak ekkor határozta el magát végleg a szervezett és gépesített népirtásra, hogy egyszer és mindenkorra »megtisztítsa« a világot a zsidóktól.”16
A világháború idején egészen másként alakult a holland és a francia zsidók sorsa. „A holland zsidóság számát a német megszállás pillanatában 140 ezerre becsülték; közülük több mint 107 ezret deportáltak, s az utóbbiak közül 102 ezren haltak meg. Ez 73%os elhalálozási arányt jelent. Franciaországban a németek előtti fegyverletételkor józan becslések szerint 300 350 ezer zsidó élt, akik közül mintegy 85 ezret deportáltak; ezek között csupán 3 ezer volt a túlélők száma. Az elhalálozási arány mintegy 25%os volt, tehát harmadannyi, mint Hollandiában...”19
Amikor a Harmadik Birodalom 1940 májusában öt nap alatt megszállta Hollandiát, tervbe vette a holland zsidóság teljes megsemmisítését. Hollandiában fújoltak, ha a moziban német propagandafilmeket vetítettek, szinte minden lelkész prédikációiban rendre elítélte az antiszemitizmust, Berlin mégis talált egy megfelelő embert a feladatra: Jacobus Lambertus Lentz személyében. „Különös, hogy nem volt náci, sőt korábban nem ismerték antiszemitának sem. Statisztikus volt, akit csak a számadatok, százalékok, arányok és nyilvántartások érdekeltek, no és a mindennek a feldolgozására leginkább képes Hollerith-gépek. Egyszerűen imádta mindenféle szempontok szerint osztályozni az embereket.” 1936-ban kidolgozta a népesedési statisztikai eljárásokat Hollandiában, és még ugyanebben az évben ismertette alapelveit a német statisztikai hivatal szaklapjában: „Az egyes emberekről begyűjthető statisztikai adatok száma mára olyanynyira megnövekedett, hogy valósággal homo statisticusról beszélhetünk, aki megfelel a valódi, hús-vér embernek.”20 Lentz alapelveit, a német megszállók és az IBM holland leányvállalata együttműködésével, 1941 végére teljesen átültette a gyakorlatba.
Hollandiával ellentétben Franciaország nem büszkélkedhetett a lyukkártyarendszer használatával. Ráadásul a francia állam szekularizált mivolta okán a francia népszámlálások 1941 előtt nem kérdeztek rá a vallási hovatartozásra. A franciák az 1940. évi népszámlálást olyan hiányosan végezték el, hogy egy megszálló népszámlálási ellenőr jelentése szerint új népszámlálásra lett volna szükség. Erre 1941-ben került sor. Az sem hozott pontosabb eredményt, mert Franciaországban a nyilvántartási rendszer decentralizált volt, szemben a holland Lentz által kiépített totálisan központosított nyilvántartási és adatfeldolgozási rendszerrel. A franciák folytonosan félreértelmezték a németek előírásait, és emellett a Hollerith-rendszer helyett ún. Tulard-lapokra vezették rá az adatokat. A Hollerith-gépekkel összegyűjtött információt azonnal kategorizálni lehetett volna, viszont a többféle színű ívek, az ún. Tulard-lapok alkalmatlanok voltak ilyen azonnali összesítésre és a többszempontú kategorizálás elvégzésére. Amikor 1940 decemberére kiderült, hogy százezerszámra állnak a népszámlálási ívek feldolgozatlanul a zsidóügyi Rendőrségen, akkor lehetetlennek tűnt a feladat. René Carmille, a francia hadsereg fő számvevőtisztje, aki a lyukkártyák évek óta elkötelezett híve volt, előbukkant az ismeretlenből, és vállalta, hogy Franciaországban ő fogja kiszolgáltatni a zsidókat a megszálló hitleri csapatoknak. Carmille megalakíthatta a vichyi bábállamban a Francia Demográfiai Hivatalt, teljes gépparkot szerezhetett be a feladathoz. Az ország gépi adatfeldolgozása Carmille erőfeszítésein állt vagy bukott. A megszálló hitleri csapatok időközben pontos listák nélkül is elkezdték összefogdosni a párizsi zsidókat. Szándékuk az adatok híján csúfos kudarcot vallott. A Carmilleféle hivatalból a Hollerithek ellenére mindig csak töredékes és pontatlan adatok mentek tovább. Carmilletól várták hónapokig a teljes listákat. Carmille azonban nem adott több életjelt magáról. 1943-ban felbukkant álnéven egy svájci határ közelében fekvő kis városban, azután pedig 1942. december 5-én az Algériában partra szállt brit és amerikai csapatok segítségével az algíri Országos Statisztikai Hivatal épületében. Carmille segítségével bámulatos gyorsasággal, 1943. január 17-re harckészültségben állt az algíri francia hadsereg. Eközben Párizsban kiderült, hogy Carmille elszabotálta a zsidó népszámlálást, a Tulardlapok 11. kockáit, amelyek a zsidóságra vonatkozó adatokat tartalmazták, egyetlen lyukkártyára sem vezette fel! Carmille 1911 óta a francia titkosszolgálat embere volt. Az SS biztonsági szolgálata 1944 elején Lyonban letartóztatta Carmillet. A hírhedt Klaus Barbie két napig kínozta, de ő nem tört meg.
Amíg Lentz Hollandiájában a szervezett de portálásoknak sohasem szakadt vége, addig Franciaországban a megszállók továbbra is gyakran csak ötletszerű razziákon fogdosták össze zsidó áldozataikat. Egy ilyen razzia során akadt horogra és került Dachauba – 76608-as számú fogolyként – maga Carmille is. 1945. január 25-én végkimerülésben halt meg – áldozata és bátorsága a francia zsidók háromnegyedét mentette meg.
Amikor az Egyesült Államok 1942-ben belépett a háborúba, akkor a Németország és a tengelyhatalmak területén lévő amerikai leányvállalatok vezetését a tengelyhatalmak kormányai által kinevezett gondnokok vették át. Ezek a gondnokok ügyeltek arra, hogy ne csináljanak kárt, sőt nemritkán növelték a cégek termelékenységét és profitját. Ezt úgy tudták elérni, hogy a korábbi IBM-igazgatók nagy részét meghagyták hivatalosan is ügyvezetőként, nem egy helyen – pl. Franciaországban – hivatalosan is kinevezték őket gondnokhelyettesnek. „Az IBM európai birodalma a nácik vagy a cég saját embereinek az irányítása alatt egyként tovább gazdagodott.”21
A második világháború alatt Svájc volt a világ kereskedelem központja. Az IBM a legelsők között, már 1935ben áthelyezte európai főhadiszállását Párizsból Genfbe. A genfi iroda működése, a Harmadik Birodalommal való kereskedés Svájcon keresztüli fenntartása csak számos tilalom megszegésével és több amerikai nagykövetségi kereskedelmi attasé segítségével történhetett meg. „A háborús években az IBM belső ellenőrzése többször is megállapította, hogy a főleg a Genfbe irányuló európai levelezés dokumentumai olykor hamisak. Némelyeket csak félredatálták. Szerződés módosításokat gyártottak, melyek a gyakorlatban nem léptek életbe. Általában véve félrevezető »dokumentációt« tároltak. [...] A nagy svájci szemfényvesztés kulcsfigurája Werner Lier volt, az IBM európai vezetője Németország fegyverletételéig. [...] Előfordult az is, hogy már a New York-i központ sem tudta követni európai kulcsembereinek hazudozását. Az egyik belső ellenőri jelentés beismerte: 1942 júniusától „lehetetlen nyomon követni az eseményeket, mivel az erre vonatkozó levelezést eltávolították a nyilvántartásból”. A hasonló megállapítások ellenére Watson (az IBM vezérigazgatója) mindvégig meghagyta Liert a posztján. Érthető, hiszen Watson maga szabta meg, miként kell tevékenykednie az IBMnek Európában a háborús években. Még 1941 októberében azt az utasítást küldte körlevélben az összes ottani lerakat vezetőjének, hogy dolgozzanak önállóan, belátásuk szerint. A levél egyetlen szóval sem említette, hogy ne üzleteljenek a Hitler-rezsimmel, vagy legalább a koncentrációs táborokba és a Wermachthoz, illetve a megszálló német hatóságokhoz ne juttassanak el Hollerith-gépeket; Watson csupán annyit kért, hogy amíg a háború tart, az európaiak ne bolygassák New Yorkot az ügyeikkel.”22 Az, hogy e gondosan ügyelt látszat mögött valójában végig Watson és az IBM New York-i központja irányított, mintha nem is lenne háború, kiderül Lier egy 1942. április 29-i, a genfi amerikai konzulnak tett nyilatkozatából: „Amikor egyegy európai lerakatnak szüksége van gépekre vagy egyéb árura az Egyesült Államokból, megrendelésüket a genfi irodához nyújtják , mi pedig továbbítjuk azt a New Yorki központba, amely gondoskodik a megrendelés teljesítéséről.”
Amikor a háború az európai hadszíntéren véget ért, az IBM „azonnal akcióba lépett, hogy visszaszerezze gépeit és zárolt bankbetétjeit az ellenséges területről. [...] Nem volt olyan terület, ahol az IBM ne kereskedett volna, és olyan ország sem, ahol ne gyűjtötte volna be, ami neki járt.” A német fegyverletétel idejére a berlini gyárnak mintegy ezer telephelye és hatszor annyi gépe volt, mintegy 2,35 millió dollár értékben, mint a háború kitörésekor. Csupán a gyár 2-es telephelyehavonta 39 millió lyukkártyát állított elő. 1946-ban a német cég értéke 56,6 millió márka volt, éves bruttó jövedelme pedig 7,5 millió márka.
Időközben Nürnbergben az IBM leányvállalata, a Dehomag a nagy cégek között szinte kivételként, nem került a vádlottak padjára. Úgy tűnt, valamiféle mentelmi jogot élvez. Miközben a legnagyobb alapossággal leltárba vették a koncentrációs táborokban talált bizonyítékokat a vérfoltoktól a feljegyzésekig, addig Nürnbergben egyetlen (!) szó sem esett a koncentrációs táborokban vagy a gettókban működő IBM Hollerith-gépekről. Ezeket visszajuttatták az IBMnek, amely újabb ügyfeleknek adhatta immár bérbe őket. A megrendelők között szinte az elsők voltak a szövetségesek és a Szovjetunió, akik még 1945-ben megrendelték a Dehomagtól a megszállt zónák összehangolt népszámlálását. „Az alapkérdések nem változtak, csak a megrendelő volt más, mint eddig.”23 A kártyákon továbbra is 8. oszlopként szerepelt a megkérdezett vallása, 9.-ként az anyanyelve, 10. oszlopként pedig a nemzetisége.
A Dehomag neve 1949-től IBM Germany. „A következő években az IBM egyre inkább a haladás egyik fáklyája lett az egész világon. Új jelmondatot tűztek ki maguk elé: »Mindent megoldani«, ami azt jelentette, hogy nem létezik olyan gond, amelyre az IBM ne találna megoldást.”24
Az ismertetésben Edwin Black 374 oldalas elemzésének csak néhány kiemelt pontjára koncentráltam. A könyvben részletesen tárgyalt kérdések közül ebben a cikkben nem tértem ki arra, hogy pontosan milyen jogi viszony volt az IBM New York-i központja és a németországi Dehomag leányvállalat között, illetve miként alakult ez a viszony az évtizedek folyamán; nem tárgyaltam a Németországon kívüli európai IBM-leányvállalatok hasonlóan jól dokumentált 1933–1945 közötti sorsát; sem pedig azt, hogy milyen volt az ember, aki mindezt megszervezte és igazgatta: Thomas J. Watson, az IBM atyja és évtizedes vezérigazgatója.
Az IBM ellen csak egyszer, közvetlenül a könyv megjelenése után indítottak bírósági keresetet az itt leírtak miatt. Erről Michael D. Hausfeld, aki korábban több kártérítési pert is nyert, és öt holokauszt túlélő nevében nyújtotta be a keresetet, így nyilatkozott 2001 áprilisában: „Jelenleg az IBM-holokauszt perben a vádak ejtése volt a legjobb, amit csak tehettünk, hiszen így a németek többet már nem nagyon hivatkozhatnak semmire, hogy miért nem fizetik ki tartozásaikat a zsidóknak. A vádakat azért kellett ejtenünk, mert a német holokauszt-kártérítési alap és a nagy német cégek megzsaroltak minket, hogy amennyiben nem ejtjük az IBM céggel kapcsolatos vádjainkat, akkor az ügyben érintettek nem kapják meg a pénzüket.”25
Edwin Black munkája ezzel együtt megmutatja, hogy nemcsak lehetséges, hanem tényleges gyakorlat volt már a második világháború előtt és alatt a totális személyes adatgyűjtés, ez alapján személyek azonosítása és az életutak alakulásának sokszempontú követése. Bemutatja, hogy az 1933. évi és azt követő németországi tapasztalatokat miként mozgósítja a cég a Harmadik Birodalmon kívül is, így különösen az 1940. évi egyesült államokbeli népszámláláshoz. Bemutatja, hogy az „ártatlan adatok” (pontosabban a gyűjtésük pillanatában külső szemlélőnek ártatlannak tűnő adatok) miként szolgáltak halálosan ártó eszközként. Részletesen ismerteti azokat a kommunikációs technikákat, amellyel megpróbálták elfedni vagy eltorzítani a valóságot; és megmutatja azt is, hogy akár egyegy ember bátorsága miként tudta ellehetetleníteni vagy kicsavarni ennek a hatalmasnak tűnő rendszernek a működését – mint például Franciaországban.
A hitleri célhoz az IBM know-how-t adott. Az alkalmazott know-how, bármennyire is nem beszélünk róla, a valóságban soha nem független a know-why-tól, a miért tudásától! Egy eszköz maga egyrészről a cél által inspirált; hiszen tudatosan kialakított eszköz a cél megértése és átélése, a céllal való legalább átmeneti azonosulás nélkül nem megtervezhető. Másrészről viszont éppen az eszköznek a létezése és használata teszi igazán lehetővé, hogy az elvi cél megtalálja megvalósulását – jelen esetben az ismert cél ismert mértékű és intenzitású megvalósulását 1933–1945 között Németországban, sőt egész Európában. Ugyanakkor felmerül a következő kérdés is: vajon nem ugyanazon célnak két egymást támogató eszközéről vane szó? Vajon nem ugyanazon gondolatnak, ugyanazon szellemi lénynek két megjelenési formájáról – egy politikai-társadalomszervezési és egy műszaki technikai megjelenéséről kelle esetünkben beszélnünk? Vajon egyegy kor meghatározó technikai berendezésében megvalósuló működési elvek összefüggésben vannake a kor meghatározó politikaitársadalomszervezési elveivel? Erre csak a Hollerith-gépek működési elvének és fejlődéstörténetének vizsgálata után születhet válasz.
Edwin Black nem engedte elszállni a benne megszületett kérdést, és hosszú érlelődés után, többéves kutatómunkával választ kapott rá. Most rajtunk a sor, hogy feltegyük kérdésünket: Miként lehetséges az, hogy mindezeknek a hét éve ismertté vált tényeknek Magyarországon alig volt visszhangja, következménye pedig a világban sem mutatkozik? Sőt mintha az elmúlt hét évben, éppen e 1998-tól feltárt tények és összefüggések 2001. februári New York-i nyilvánosságra kerülése óta a hatvanhat évvel korábbi folyamatok – természetesen átalakult és hatásában kiterjedt – megismétlődését tapasztalhatná meg a figyelmes szemlélő: 1998/99 1966 1933, 2001 1968 1935, 2008 1975 1942.
De ez már egy következő kutatás, egy következő könyv témája. És az életünké.
“1869 és 1871 között Németország felszabadította a zsidókat számos (de nem mindegyik) kereskedelmi, polgári és politikai korlátozás alól, és ők éltek is az alkalommal, hogy másokkal egyenlők lehessenek. Családnevüket németesítették, vallásgyakorlatukat a reform-judaizmus szellemében lazábban folytatták, gyakorta házasodtak össze keresztényekkel, és gyermekeiket immár kereszténynek nevelték. [...] Míg 1871ben, tehát az emancipáció idején mintegy 550 ezer zsidó élt Németországban, 1930ra kb. 60 ezerrel csökkent a számuk a kereszténység felvétele vagy vegyes házasság révén. Sőt azoknak sem volt erős zsidóságtudatuk, akik még valamely zsidó közösség tagjai maradtak. [...] A legtöbb német zsidó „101 százalékos” németnek tartotta magát. A Harmadik Birodalom ideológiája azonban mást mondott. Nem az a zsidó, aki a vallását gyakorolja, hanem akinek zsidó ősei voltak. Õket mind meg kell keresni, ujjal kell rájuk mutat ni, azután meg kell ölni őket.
[Ezért] Úgy tűnt, hogy a zsidók azonosítása Németországban technikailag igen nehezen kivitelezhető feladat lesz, évekig kell majd küszködni az adatok felvételével és osztályozásával. [...] Az azonosítási program már a Harmadik Birodalom első heteiben, 1933. április 12én elkezdődött, amikor Hitler népszámlálást rendelt el. Friedrich Burgdörfer, a Birodalmi Statisztikai Hivatal igazgatója nyilvánosan köszönetét fejezte ki azért, hogy „nemzeti felemelkedésünk kormánya elrendelte a népszámlálást”. Burgdörfer meggyőződéses fasiszta volt, szépen haladt felfelé a ranglétrán a Náci Párt Politikai osztályában is, és egyik vezéralakja lett a Német Fajtisztasági Társaságnak. Örömét az magyarázza, hogy tudta, Németországot csakis akkor lehet megtisztítani a zsidóktól, ha előbb azonosítják őket, akármilyen sokáig tartson is ez.
A nácik igen gyorsan akartak sok mindent megtudni a saját társadalmukról, így persze azt is, ki benne a zsidó. Németországban régi hagyomány volt, hogy a népszámlálás során rákérdeztek az illető vallására – nem volt ebben semmi rossz szándék. Az első világháború utáni nagy népvándorlások során pedig számos zsidó érkezett Németországba, elsősorban Lengyelországból, azt viszont senki sem tudta pontosan, hányan érkeztek, hol telepedtek le, és milyen munkát végeznek. Nem tudta senki a nevüket sem. A nácik nagyon jól tudták, hogy korábban minden népszámlálás 3–5 évig tartott, s mire ez megvolt, az adatok szinte már teljesen elavultak. Kívánatos lett volna, hogy legalább a 41 milliós lakosú, azaz Németország összlakosságának jó 60 százalékát kitevő Poroszországról pontos adatokat szerezzenek. Milyen pontosan lehet ezt véghezvinni? A náci vezetők szerettek volna négy hónapon belül megbízható adatokkal rendelkezni, ám az reménytelen volt, hogy ezt a feladatot a porosz kormány önerejéből ennyi idő alatt megoldja.
Képes volt rá azonban a Dehomag. A társaság előállt azzal az ajánlattal, hogy szerződéses alapon elvállalja a feladat teljesítését. Megszámlálják a lakosságot, majd minden egyes polgárt kategóriákba sorolnak. Ehhez előbb kiképzik, sőt képzés közben el is látják a cég területén azt a pár száz embert, akiket a feladat elvégzésére be is kell tanítani. A kormánynak csupán az adatfelvételről kell gondoskodnia, a feldolgozást a Dehomag vállalja. A szerződést a cég kormánymegbízásokra szakosodott ügyvédje, Karl Koch bonyolította le. Kochnak jó párt és kormánykapcsolatai voltak. Watsonnak (az IBM vezérigazgatójának – Gy. G.) hála, nemrégiben eljutott az IBM New Yorki központjába, ahol nemcsak a cég technikai lehetőségeiről tájékozódott, ha nem hasznos tippeket kapott arra nézvést is, miként lehet egy kormánytól a legelőnyösebb szerződést kicsikarni. 1933. május végén Koch örömmel jelentette Watsonnak, hogy sikerült 1,35 millió német márkáért szerződést kötnie a poroszországi népszámlálásra. Ez a vállalkozás lesz a próbája a Dehomag és a Harmadik Birodalom kapcsolatának. „Most aztán megmutathatjuk, mit tudunk” – írta Watsonnak Koch.
Koch szükségesnek tartotta kitérni arra is, mi mindent köszönhet újdonsült tapasztalatainak Amerikában. „Az Önöknél a nemrégiben megszerzett tudásommal felvértezve – írta Watsonnak – és megerősítve az ott szerzett kedvező benyomások által, képes voltam mindvégig állni a sarat a hosszadalmas tárgyalásokon, s azokat végül sikerrel lezárni.” Watson Kochnak írt köszönőlevelében reményét fejezte ki, hogy „remélem, jövőre ellátogathatok Önökhöz”.
A népszámlálás megszervezése óriási feladat volt. A Dehomag mintegy 900 ideiglenes munkatársat fogadott fel, akiket főként a radikális fasizmusáról híres Német Munkafront irányította berlini munkaerőközvetítő iroda bocsátott rendelkezésre. A Dehomag szinte hazafias kötelességet teljesített, amikor éppen ezzel az irodával működött együtt, mivel Hitler egyik fő ígérete népének az volt, hogy felszámolja a munkanélküliséget.
A Dehomag pedig napi négy órában kéthetenként 7075 embert képzett ki kurzusain az adatfeldolgozó munkára.
Kezdett kialakulni a statisztika rohamosz taga. A képzéshez a berlini munkaközvetítő iroda tágas, jól megvilágított termeket biztosított. Ha az ember megállt egy ilyen terem végében, hátakat látott és többnyire illedelmes kontyokat, mivel a feldolgozó munkára nagyrészt nőket delegáltak. Õk gubbasztottak a fapadokban, és még csak nem is mind láttak jól a terem oszlopaitól, de azért lelkiismeretesen körmölgettek a jókora mintakérdőívekre. Megtanulták, hogyan kell ezekről kiemelni a fontos személyi adatokat. A hely katonás jellegét fokozta a számos „dohányozni tilos!” felirat a falon. Elöl, a tábla előtt fehér köpenyes oktató magyarázta türelmesen, miként is kell az adatokat a kérdőívekről a gépekbe bevinni.
1933. június 16án útnak indult a mintegy félmillió kérdezőbiztos – akiket azzal a felhívással toboroztak össze, hogy e munkára „hazafiasa érzelmű” embereket keresnek –, hogy házról házra járva begyűjtse a szükséges információt. A népszámlálók hadseregébe ideiglenesen SA és SStagokat is besoroztak. Akadtak azonban olyan helységek is, ahol nem lobogott eléggé a hazafias tűz, ezért egyeseket kényszerítettek a feladat ellátására. Az adatfelvétel során külön rákérdeztek a polgárok vallására és a vegyes házasságokra is.
A lyukkártyákon annyi adatot lehetett tárolni, amennyit a lyukak és oszlopok száma lehetővé tett. Számos adatot úgy lehetett kinyerni, ha azonosítják bizonyos lyukak együttes előfordulását. Emiatt a Dehomag úgy döntött, hogy az addig alkalmazott 45 oszlopos kártyáról áttér a 60 oszloposra. Ezen, mivel a lyukakat tíz sorban lehetett beütni, összesen 600 lyuk tárolására volt lehetőség. Minden egyes oszlopban másmás személyes jellemvonásra utaló adatot lehetett rögzíteni, s ezeknek a kombinációi több ezer demográfiai változatot jelölhettek. A Dehomag szakemberei még így is aggódtak, vajon elegendő lesze a hatvan oszlop mindazon adatok tárolására, melyekre a Harmadik Birodalom kíváncsi. A Dehomag egyik belső kiadványában meg is jelent az az állítás, hogy akár a 80 oszlopos formátumra is rátérhetnek, „ha ez politikailag indokolt”. A Harmadik Birodalom pedig nemsokára elkezdte annak az eldöntését, ki árja, ki zsidó Németországban.
A népességstatisztika pedig átlépett egy határt: az arctalan tömeg tudományából az egyes emberek azonosításának az eszközévé vált.
1933. szeptember közepétől 6 ezer barna papírdoboz érkezett minden feltűnés nélkül a berlini népszámlálási központba az Alexanderplatzon. Tollal és ceruzával kitöltött kérdőívek voltak mindben, de gépi feldolgozásra vártak. Amikor a felügyelők kiürítették a dobozok értékes tartalmát a Porosz Statisztikai Hivatalban, minden egyes kérdőívet, háztartásonként egyet, kézjegyével látott el egy tisztviselő, aztán ezeket kupacokba szedve egy emelettel lejjebb vitték abba a tágas csarnokba, melyet a Dehomag a feldolgozás céljára kibérelt.
A kupacolt kérdőíveket cipelő kézbesítők egy zárt lépcsőház jobb oldalán jutottak le a Statisztikai Hivatalból a Dehomaghoz. Lefelé haladva egyre jobban hallhatták a kattogást. Az alsóbb szintre érve balra fordultak, majd áthaladtak egy lengőajtón, be a hatalmas, magas mennyezetű, hangárszerű helyiségbe, amely csak úgy zengett a Hollerithgépek működésétől. Mintegy 450en dolgoztak a lyukak bevitelén, egyegy asztal mögött, amelyen kialakították a jókora kérdőívek méretének pontosan megfelelő dossziétartókat.
Amikor a kézbesítő még egyszer balra, majd jobbra fordult, eljutott egy falhoz ablakokkal, amelynél keskeny asztalok álltak. Ide kellett letenni a kérdőíveket, már itt elkezdődött a szortírozás; ezután a különböző kategóriákba sorolt íveket a munkaterületen elhelyezett irányítóasztalokhoz vitték, itt tovább osztályozták, s így került a munkaasztalokhoz, melyeken egyegy félig szétszedett írógépre emlékeztető eszköz állt; ezekkel vitték be az adatokat.
A gyorsított adatbevitel két, esetenként három műszakban folyt. Egyegy műszak dolgozói hét és fél órát dolgoztak, összesen 60 perc szünettel, mely alatt magukhoz vették a Dehomag biztosította élelmet is. A Dehomag emberei a 41 millió porosz lakos adatait óránként 150 kártyára tudták felvinni. A Dehomag napi 450 ezer kártya legyártását írta elő, hogy a négy hónapos határidőt tartani tudja, belekalkulálva a pihenőnapokat és az esetleges kimaradásokat is. Aki álmos volt, bármikor kaphatott kávét. Tornatanár oktatta ki a dolgozókat lazító gyakorlatokra. A társaság alkalmazottai azt beszélték, hogy ha a 41 millió kártyát egymás hegyébe raknák, két és félszer akkorára tornyosulnának, mint Németország legmagasabb csúcsa, a 2963 méteres Zugspitze. A Dehomag ráadásul időben akart a csúcsra jutni.
Amikor a cég egyik alkalmazottja kezébe vette a munkacsarnok tervrajzát, az minden bizonnyal egy lyukkártyára emlékeztette, hiszen az asztalok olyasféle sorokban és oszlopokban voltak elhelyezve, akár egy kártyán a lyukak, csak éppen három dimenzióban. A társaság egyik, kissé szürrealista plakátja éppen ezt örökítette meg, amint a dolgozók hangyaként nyüzsögnek egy hatalmas lyukkártyán.
Amikor egyegy kártyába beütötték a lyukakat, azoknak oszlopai mindenféle személyes információt rögzítettek egyegy emberről: lakóhelyét, annak körzetét, az illető nemét, korát, vallását, anyanyelvét, gyermekei számát, jelenlegi foglalkozását, esetleges másodállását. Minden feldolgozó hivatalnok elé ki volt függesztve a nagybetűs felirat: FIGYELEM! Munkájukat egyszerű instrukciók szerint kellett végezniük. A 22es oszlopba, a valláséba például 1est kellett ütni a protestánsoknál, kettest a katolikusoknál, hármast a zsidóknál. A 23-as és a 24-es oszlop a nemzetiségre utalt, itt például a 10es lyuk jelentette a lengyel anyanyelvű személyt.
A kilyukasztott kártyákat a csarnok egyik részébe vitték, ahol hosszúkás Hollerith számítógépekbe kerültek, s ezeken óránként 24 ezres sebességgel áthaladtak. A rendszer önmaga működését is regisztrálta, így a Dehomag bármikor pontosan értesülhetett arról, hogy hol is tart a munkával. Az így megszámlált kártyák a korrektúrarészleghez kerültek. Minden hibát kerülni kellett, ugyanakkor fontos volt a munka sebessége is, ezért a korrigálást is gépek végezték, s óránként 15 ezer kártyát hagytak jóvá.
Ahol a számlálás során zsidóra bukkantak, egy speciális „zsidószámláló” kártyán följegyezték a születési helyet is. Ezeket a kártyákat a továbbiakban külön kezelték.
Ezután következett az osztályozás és újraosztályozás igen kényes művelete, melynek során a 25 különböző kategóriába sorolt adatokkal harmincöt műveletet végeztek el. A kérdőívekről nyert információt összevetették a már meglévő telekkönyvi, lakossági, egyházközségi adatokkal, hogy így páratlan adatbankot hozhassanak létre. Ennek segítségével pillanatok alatt meg lehetett tudni például, hogy egy adott város valamelyik részén hány adott foglalkozású zsidó él.
A Birodalmi Statisztikai Hivatal nemsokára a következőket jelentette: „A berlini zsidók legnagyobb számban Wilmersdorf kerületben élnek, ahol a kb. 2600 vallásos zsidó a lakosság 13,54%-át teszi ki.” Kiderült például az is, hogy a mintegy 1200 „szőrmés zsidó” a szőrmekereskedelem 5,28%-át tartja kezében, s ezeknek csaknem háromnegyede nem Németországban született. A jelentés azt a becslést is tartalmazta, hogy a zsidóüldözés miatti elvándorlás eredményeképpen 1936 közepére várhatóan nem marad 425 ezernél több zsidó a Német Birodalomban.
A Dehomag által nyert értékes információkat most már az áltudomány és az államilag jóváhagyott fajgyűlölet szolgálatába lehetett állítani. A statisztikai fogalmak háttérbe szorultak az olyan antiszemita kulcsszavak mögött, mint a faji politika és fajvédelem. Ha ezentúl hoznak a zsidókat a tudományos és értelmiségi életből, a közigazgatásból és a kereskedelemből kizáró intézkedéseket, ezeket immár könnyebb lesz foganatosítani, hiszen név szerint lehet tudni, kire vonatkoznak. A 22. oszlop 3. sorában azonosított zsidók, illetve a 26. és 27. oszlop 10. sorában azonosított lengyelül tudók összevetésével pedig a Birodalom azokra is azonnal rá tudott mutatni, akiken a javak elkobzását, a letartóztatást, a bebörtönzést, végül a kikergetést kezdeni akarta: első célpontként ugyanis a főként Lengyelországból bevándorolt Ostjudékat, azaz keleti zsidókat nevezték meg.
Friedrich Zahn, az ASA (Allgemeines Statistisches Archiv folyóírat – Gy. G.) kiadója így adott hangot az új fejlemények fölötti örömének: „A statisztika segítségével a kormány immár térképet kapott a kezébe, melyet követve eljuthat a tudástól a tettekig.”7
„Majdnem mindegyik náci koncentrációs tábornak volt saját Hollerith részlege. [...] Az IBM gépei, módszerei, karbantartása és folyamatosan érkező lyukkártyái nélkül – akár föl volt szerelve minden kellékkel egyegy tábor, akár nem – Hitler táboraiban csak jóval kevesebb embert lehetett volna kivégezni. A nagyobb táborok azonosítási számot kaptak, amelyet minden nyomtatványra rá kellett vezetni: Auschwitz volt a 001-es, Buchenwald a 002es, Dachau a 003-as, Flossenbürg a 004-es, GrossRosen a 005ös, Herzogenbusch a 006-os, Mauthausen a 007es (Sic! – Gy. G.), Natzweiler a 008as, Neuengamme a 009-es, Ravensbrück a 010es, Sachsenhausen a 011-es, Stutthof a 012-es. [...] Minden auschwitzi fogoly – élők és holtak, érkezők és távozók – adatait folyamatosan betáplálták a tábor adatfeldolgozását végző Hollerithrendszerbe. A napi összesítéseket minden Hollerithrészlegről megtáviratozták az SS említett központi adatbankjának. Egyedül a Hollerithrendszerrel lehetett naprakész nyilvántartást vezetni a foglyok folyamatos áramlásáról a táborokba, illetve azok között. [...] egyegy táborban elvileg egymillió mínusz egy foglyot lehetett nyilvántartani.
Vegyük például azt az immár névtelen foglyot, aki a 057949-es azonosítási számot kapta, amelyet egy Hollerith-kártya 22-es és 27-es oszlopába is beütöttek. Születési dátumát, 1907. október 7-ét az 5-ös oszlopban jelölték. Az első két oszlopból az derült ki, hogy a titkosrendőrség tartóztatta le Metz városában; a következő oszlopban állt a letartóztatás dátuma, azaz 1943. november 11. A 4-es oszlop kódszáma arra derített fényt, hogy a 057949-es fogoly spanyol kommunista; a 6. és 7. oszlopban egyaránt található 1-es kódszám pedig azt jelölte, hogy nőtlen férfi. A 8-as oszlopból kiderült, hogy ennek ellenére van egy gyermeke. Rendeltetési helyét, azaz Dachaut a 03 jelölte mind a 21., mind a 26. oszlopban. A 057949-es fogoly kártyájának alján üresen hagytak néhány sort, ahová az esetleges további táborokba való átirányításokat jegyezhették fel. [...] Amikor egyegy fogoly meghalt, az azonosító számát más kapta meg. A személyi kártyák nagy része egyébként megsemmisült, a több millió legyártott példány közül csak néhány százezer „élte túl” a háborút.
A Hollerith-rendszer oly tökéletesen nyomon tudta követni a foglyokat, hogy az SS-nyilvántartó központja azonnal kétségbe vonhatta a bármely feldolgozóhelyről érkező napi jelentés hitelességét. Egyszer például 1943 második felében a központi hivatal bizonyos számú zsidó átirányítását Auschwitzból egy fegyvergyárba. Augusztus 29-én Auschwitz azt jelentette, hogy mindössze 3581 foglyuk van erre a célra. A központi nyilvántartás tisztjének, Gerhard Mauernek az adatai szerint azonban legalább 25 ezer munkaképes zsidónak kellett Auschwitzban tartózkodnia, ezért négy nappal később dorgáló üzenetet küldött a táborparancsnoknak, Rudolf Hössnek: „Na és hová lett a többi 21,5 ezer zsidó? Itt valami nem stimmel. Értékelje át a helyzetet, és küldjön újabb jelentést!”
A koncentrációs táborok Hollerith-részlegeiben nem dolgozhattak szakképzetlen emberek, még akkor sem, ha az adott táborban csak kézi adatfeldolgozás folyt, gépi nem. Csak olyan ember végezhette ezt a munkát, akit valamelyik IBM-lerakat képezett ki, akár a Dehomag, akár egy másik országban működő leányvállalat.”17
„Az Endlösung történetéhez hozzátartozik, hogy egyes zsidók meggyilkolásával kezdődött és népirtásba torkollott. Miután az utóbbi beindult, a zsidók elvesztették a nevüket és a személyazonosságukat, és azonosító számokká váltak. [...] Később a nácik az elszemélytelenítés további szintjére jutottak el. Amikor a gettóba zárt zsidókat kiválogatták deportálásra, és a Hollerith-gépek diktálta menetrend szerint elvitték őket a lengyelországi halálgyárakba, már nem kaptak semmiféle kártyát. Nem állítottak ki róluk átirányítási Hollerith-listát. [...] [Ekkortól] Az áldozatok haláláról nem készült semmiféle nyilvántartás. Csupán arról értesítették a Zentral Institutot, hogy ez és ez a vonat elindult a célja felé. A Hollerith-gépek már csak a deportálások adatait rögzítették. A nácik ennél többet már nem akartak tudni a zsidókról. A Hollerith-gépek már csak a deportálások adatait rögzítették. Ezekről a vonatokról nem volt menekvés, ezeket nem kellett pontosan követni, utasaikat már nem akarták semmilyen munkára bevetni, és nem merülhetett föl velük kapcsolatban semmilyen költség. Ekkor már nemcsak a golyót sajnálták a nácik a zsidókra, hanem a lyukkártya árát is. Az európai zsidók tehát végül kiszabadulhattak a Hollerith-gépek fogságából, de csupán haláluk pillanatában.”18
„A 19. század első felében és még valameddig a másodikban is a pénz individuális hordozója volt az Uralkodó; később azután átalakult ez az uralkodóelv, és maga a pénz mint olyan vált uralkodóvá.”
(Rudolf Steiner, 1919. 10. 11., GA 191)
„A befektetési bankárok a részvénypiacokat egy szürreális cirkusszá alakították át” – írja Alfred Gusenbauer a Világgazdaság2008. október 21-i számában. Szürreálisnak inkább az emberek viselkedését tekinthetjük, ahogyan a napi történésekre reagálnak, miközben a befektetési bankárok hasonló zseniális manipulációkat visznek véghez, mint amilyet Olvasóink az alább közölt írásban tanulmányozhatnak. A motívum és a módszer nem változott, csupán az úgynevezett válság méretei. Már az 1929–33-as deflációs válság is hatalmas méreteket öltött.Az első világháború legnagyobb hitelezője az Amerikai Egyesült Államok volt. A háború után egész Európa – győztesek és legyőzöttek – eladósodott az USA felé. Az adósságot kamatokkal, kamatos kamatokkal kellett visszafizetni. Míg Európában a pénz- és az aranykészletek tengerentúlra áramlása gátolta a gazdaság fellendülését, az USA-ban a pénzbőség óriási prosperitáshoz vezetett. A folyamatosan növekvő tőkekínálat következtében estek a kamatlábak, ami serkentette a megtakarításokat és kedvezővé tette a befektetéseket.
Az alacsony kamatok ellenére, ami lehetőséget teremtett a reálgazdaságba való befektetésekre, a munkátlan jövedelemszerzés vágya mérhetetlenül megnövelte a tőzsdén emelkedő értékpapírokkal való spekulációkat. P A. Samuelson2 így írja le a „szürreális” jelenséget:
„Az Egyesült Államokban a »virágzó húszas évek« mesés értéktőzsdei konjunktúrája idején mindenki – hálókocsi-kalauz, háziaszszony, egyetemi hallgató – részvényeket vásárolt és adott el. A legtöbb vétel ezen a féktelen »hosszra játszó« (»bika« azaz emelkedő irányzatra számító) piacon »marginra« történt, azaz a 10 000 dollár értékű részvény vásárlójának csupán 2500 dollárt vagy még kevesebbet kellett letennie készpénzben, a különbözetet kölcsönvehette, ennek fejében elzálogosítva az újonnan vásárolt részvényeket. Mit számított, hogy évi 6, 10 vagy 15 százalékot kellett fizetni az ügynöknek a kölcsönért, amikor egyetlen nap alatt 10 százalékkal ugorhatott fel az Auburn Motors vagy a Bethlehem Steel részvényeinek az értéke!
A spekulációs őrület legcsodálatosabb vonása, hogy beváltja a saját ígéreteit. Ha az emberek azért vásárolnak, mert úgy gondolják, hogy a részvények értéke emelkedni fog, akkor magának a vásárlásnak az aktusa megemeli a részvények árát. Ez arra készteti az embereket, hogy még tovább vásároljanak, és a szédítő tánc újabb fordulója következik. De a kártyajátéktól vagy a kockázástól eltérően senki sem veszti el azt, amit a győztesek nyernek. Mindenki nyer. A nyereségek természetesen mind csak papíron vannak meg, és eltűnnének, ha valaki megpróbálná készpénzzé tenni őket. De miért akarna bárki is eladni ilyen jövedelmező értékpapírokat?”
1929-ben a kamatláb 2,5%-ra süllyedt, ami J. M. Keynes szerint a „tőke határteljesítő- képessége”, ami alatt a tőke tulajdonosának már nem éri meg hitelezni.
Ekkor már elkezdődött a tőke visszavonása a gazdaságból, és a nagytőke birtokosai csak az alkalomra vártak, hogy a deflációs lavinát elindítsák.
A tőzsdei papírok világméretű és nagymértékű árfolyamesésének (baisse) igazi kiváltó oka a tőkekamatoknak a határteljesítő-képesség nívója alá (2% és az alá) süllyedése volt. A nagytőke erre válaszul tudatosan, a megfelelő pillanatban elkezdte a tőke visszavonását, ami azután a Wall Streetről kiindulva Amerika és Európa ipari országaiban lavinaszerűen terjedt tovább.
„Az 1920-as évek nagy értéktõzsdei konjunktúrája klasszikus spekulációs buborék volt. Az árak a remények és az álmok miatt emelkedtek, nem pedig amiatt, hogy felszöktek a cégek profitjai és osztalékai. Végül, mint minden buborék, szétpattant, és megkezdõdött az 1929-es »fekete október« krachja. Mindenkit magával rántott, a nagymenõ profikat és a kisstílû amatõröket egyaránt.”3
A tõzsdei árfolyamok világméretû zuhanásának igazi okát Samuelson a könyvében nem említi. A legnagyobb tõkebirtokosok nem felejtették el az 1907-es válságban szerzett tapasztalataikat, és tõkéjüket éppen annak visszavonása révén tudták biztosítani.
A legnagyobb vesztesek azok voltak, akik a tõzsde összeomlása után, a gazdasági recesszió következtében elveszítették munkahelyüket (az USA-ban kb. 15 millió munkavállaló veszítette el az állását!).
A gazdasági élet törvényeinek figyelmen kívül hagyása súlyos politikai krízishez is vezethet – ebben az esetben a második világháborúhoz.
A szellemtudományos kutatások szerint az újkori történelem során az intellektualizmus és egoizmus párhuzamosan és egymással összefüggésben alakult ki. A 20. században ez odáig fokozódott, hogy az emberek nagy tömege abból él meg, hogy intelligenciáját arra pazarolja, hogy pénzből még több pénzt csináljon. Ez azonban nem más, mint hogy az érték az egyik zsebből a másikba kerül anélkül, hogy új érték keletkezne. Így játszik az emberiség egyik része a másik rész munkájával.
A hatvanas évek óta tőzsdei derivatív ügyletekkel, a termeléssel való bármilyen kapcsolat nélkül, az árakat felhajtva, illetve leszorítva veszik birtokba a részvényeket, földet, nyersanyagokat, energiahordozókat, műkincseket, majd válnak meg tőlük, amikor már nem vezetnek további tőkegyarapodáshoz. (Becslések szerint a forgalomban lévő pénznek kevesebb mint 40%-a folyik a reálgazdaságba.)
A pénzzel mint reális objektummal való gazdálkodás a reálgazdaságban meghamisítja az árképzést, és a hamis árak következtében egyre növekvő adóssághegyek keletkeznek. Az adósság- és kamatterheket permanens pénzszaporítással enyhítik, ami az adósságok további növelését teszi lehetővé.
Hogy hová vezet ez a folyamat, azt legjobban válságidőszakban tanulmányozhatjuk. 1922-ben Rudolf Steiner a Nationalökonomischer Kursban3 megmutatta, hogy milyen nagymértékben befolyásolható a gazdaság működése a pénz oldaláról.
Mivel a pénz nincs alávetve elértéktelenedésnek, nem reális konkurense a fogyasztási javaknak, melyek romlandók. Ezért – mondta Steiner – a pénznek áruból csereeszközzé kell válnia, ami alá van vetve az elöregedésnek, és egy asszociatív gazdaság könyvelésében pusztán a teljesítmények mérőjévé kell válnia.
Úgy tűnik, hogy a világgazdaság jelenleg vezető pozícióiban lévők messze vannak attól, hogy képesek legyenek felfogni Steinernek egy új pénzrendszer megteremtésére vonatkozó gondolatait. De a Wall Street bankárai, akik az intellektualizmust és egoizmust a legmagasabb fokig vitték, tanultak a korábbi válságokból, melyeket döntéseikkel maguk hoztak létre. Õk arra játszanak, hogy az USA-ban létrejött (létrehozott?), a reálgazdaságot romba döntõ pénzszûke után a megfelelõ idõben nyújtott hitelekkel véget lehet majd vetni a tõzsdei részvények további zuhanásának, hogy aztán a gazdaság ismét fellendülhessen (a harmadik világháború után?).
Az 1907-es válság tipikus defláció volt. Világosan mutatja, hogy a gazdasági élet a pénz oldaláról mennyire messzemenően manipulálható. Az 1907-es válságot az amerikai nagybankár, I. I. Morgan és John D. Rockefeller, a Standard Oil Company megalapítója mesterségesen idézte elő.
Amerika egyik szénben, mészben és vasércben gazdag vidékén, ahol készséges munkások nagy számban ajánlkoztak, egy vas- és acélvállalat alakult. Ez a vállalat független volt Morgan acéltrösztjétől, és azzal könnyen versenyre kelhetett. E konkurenciát nem volt lehetséges azoknak az áruknak alacsony árai révén kiiktatni, melyeket Morgan és ellenfelei szolgáltattak, mivel azok előnyös termelési viszonyaiknak köszönhetően szintén könnyen lejjebb mehettek az árakkal. Egy ármanipulációval Morgan csak a fogyasztóknak kedvezett volna. Nem az árukonkurencia irányából, hanem a börzén át, tehát a pénz oldaláról kellett eljárni. A gyorsan növekvő vállalatnak újabb pénzre volt szüksége. Ennek érdekében vezetői részvényeket helyeztek letétbe, és erre hitelt kaptak. Morgan megfigyelte ezt a folyamatot, és erre alapította tervét.
1906 júniusában egyesült J. D. Rockefellerrel. Rockefeller érdekelt volt egy közös pénzügyi akcióban, mivel olajtrösztjével, a Standard Oil Companyval együtt nagyszabású árfelhajtások és megvesztegetések miatt kereken 30 millió dollár pénzbírság megfizetésére ítélték, és most saját eszközeivel akart szembeszegülni a kormánnyal.
Hogy az előidézőjükhöz vezető nyomokat elleplezzék, a közös akciónak nem New Yorkban kellett kezdődnie. Morgan és Rockefeller pénzük visszavonását és ezzel a hitel korlátozását kezdeményezték – először Londonban, ahol is 125 millió dollárt vettek fel aranyban és azt New Yorkba vitték. Miután az aranyfedezet előírásai szerint a jegybankból kivont minden 100 font sterling értékű arany után megfelelő – akkoriban két-háromszoros – mennyiségű bankjegyet kellett kivonni a forgalomból, ezért a morgani millióknak a Bank of Englandból történő visszavonása először az Angliában forgalomban levő pénzmennyiség csökkenését eredményezte, miáltal megingott az angol hitelrendszer is. A kamatláb emelkedett, az árak zuhantak, csődök álltak be, a munkanélküliség fenyegetően növekedett.
A londoni hitelkorlátozás most konjunkturális mentség volt arra, hogy New Yorkban is visszafogják a hiteleket, és semmilyen további kölcsönt ne folyósítsanak. Morgan és Rockefeller uralták a New York-i City-Bankot. A londoni hitelzárlat előtt az amerikai jegybankok nagyon sok kölcsönt adtak, 1907. augusztus 22-ig naponta átlagosan 1 300 000 dollárt. A Morgan-bankok bármely más bankcsoportnál nagyobb mértékben vettek ebben részt. Ráadásul az említett időpont előtt a Morgan-bankok rendkívül magas kamatlábat fizettek, ezért sikerült más bankok pénzeszközeit elcsalogatniuk. Így augusztus 22-én 800 millió dollár idegen pénzt őriztek letétben, és ebből az összegből nem kevesebb, mint 200 millió dollár más bankok nélkülözhetetlen készpénzállományához tartozott. Morgan valószínűleg ehhez kötelezvényeket állított ki számukra, amelyek mind csak augusztus 22-e után voltak esedékesek. A pénzt ismét mozgásba hozta, de úgy, hogy a főrész megint Morgannál lett visszafizetésre esedékes – a válság kirobbantására kitűzött augusztus 22-e előtt. Mihelyt ez a pénz beérkezett – mintegy 260 millió dollárról volt szó –, átutalták az amerikai kincstárnak. Abban az időben, hogy bankjegyeket adhassanak ki, Morgan bankjainak államkötvényeket kellett letétbe helyezniük a kincstárnál. Ezeket most ismét visszakapták. Az államkötvények a börzén azonnal elkeltek, és az árbevételt szintén elvonták a forgalomból. Ez a forgalomban levő pénz összesen 520 millió dollárnyi csökkenését eredményezte. Ezenkívül Morgan bankjai még 40 millió dollár kölcsönt adtak ki, ami szintén közvetlenül augusztus 22-e előtt járt le. Így vonhatott ki a forgalomból erre az időpontra összesen 1360 millió dollárt (800+520+40) a New York-i City-Bank. Ezenfelül Morgan augusztus 22-e előtt mindent, amit részvényekben birtokolt, magas áron készpénz ellenében eladott. Ezeket az árakat átmeneti, a spekulációnak kedvező pénzkiadásokkal maga idézte elő.
Röviddel a nagy manipuláció kezdete előtt Morgan nyilatkozatot adott az újságokban, ahol utalt a fenyegető válságveszélyre. Amikor azután augusztus 22-én több nagy társaság fizetésképtelensége valóban bekövetkezett, akkor a Morgan számára olyannyira kívánatos pánikhangulat kiváltásában a sajtó és a közvélemény segített. Megrohanták a bankokat, melyeknek most a pénzüket Morgan páncélszekrényeiből kellett volna visszakapniuk, hogy csak valamennyire is fizetőképesek maradjanak. De a Morgan-bankok vonakodtak attól, hogy ezeket a pénzeket kiadják, amíg a pánik tartott – az a pánik, amit ők maguk okoztak a pénzük visszatartásával.
E körülmények között Morgan konkurens cégeinek sorsa megpecsételődött. Az acél- és vastermelő csoportnak, amely – mint korábban leírtuk – hitelhez jutott részvényei letétbe helyezése ellenében, ezt a hitelt most felmondták az általános válság kapcsán, és a süllyedő részvényárfolyamok mellett egyéb hitel sehonnan sem volt szerezhető. Éppen ezek a részvények mennek át most Morganhoz oly csekély áron, hogy ezen – a később ismét meginduló fellendülés során – 670 millió dollárt nyert. Ugyanaz történt sok más vállalattal is, mint az acélcsoporttal. A következmény sorozatos kényszereladások és még gyorsabban süllyedő árfolyam volt.
Most jött el az idő, amikor a kormánynak is feltételeket szabhattak. Morgan 1904-ben 150 ezer dollárral járult hozzá Roosevelt választási költségeihez. Most további csődök fenyegetésével a trösztellenes törvények mérséklését követelhette.
Az árfolyamuk mélypontjára süllyedő értékpapírokat és a vállalatok részvényeit Morgan immár összevásárolta. Bizonyítható, hogy egyetlen napon 100 000 olyan részvényre tett szert, melyeket nyolc hónappal korábban háromszor magasabb árfolyamon adott el. Amikor így mindent megszerzett, ami számára kívánatosnak tűnt, „a haza megmentőjeként” lépett fel, és bejelentette készségét „a feszültség oldására”. Előbb még a pénzügyminiszternek fel kellett jogosítania a Morgan-bankokat egy 30 millió dolláros kibocsátásra. Ezen a módon bocsátották rendelkezésre az eszközöket, hogy a hitelkorlátozást érvénytelenítsék, és egy új árnövekedést indítsanak be. 1907. október 24-én adták ki óvatosan az első kölcsönösszegeket, mégpedig 20 vagy még több százalékos kamatlábbal. E tettéért Morgant jobban ünnepelték, mint annak idején magát Washingtont.
Morgan 1907-es spekulációs nyereségét 3 milliárd dollárra teszik. Miközben az 1907-es és 1908-as években az óriási munkanélküliség következtében – óvatos becslések 5 millió munkanélküliről beszélnek – az Egyesült Államok vagyona mintegy 30 milliárd dollárral visszaesett.
Ahogy ezt a deflációs válságot Londonban anonim módon indították meg, úgy terjedt át Európa legfontosabb kereskedelmi nemzeteire, és visszatekintve azt mondhatjuk, hogy az ekkor kiváltott feszültségek az egyik lényeges előfeltételét képezték az első világháború kirobbanásának.
Fordította: Szabó Attila
A világméretű bankcsődhullám esélyt ad a felszíni események mögött rejlő okok feltárására. Ez az elemzés egyedül azt a célt szolgálhatja, hogy a világot egyre nagyobb szociális és ökológiai katasztrófába taszító világrend hosszú távon gondolkodó stratégiáját áttekintsük, és utat találjunk egy szociális jövő felé. Le kell szögezzük, hogy a magyarázatok keresése kihívhatja az öszszeesküvés-elmélet konstruálásának vádját, azonban nem célunk a bűnbak-keresés, különösen nem az antiszemitizmus szítása. Mindazonáltal az összefüggések és háttérmanipulációk megismerése nélkül nincs esély a valóságon alapuló, hatékony cselekvésre sem.
A válság közvetlen okaként az amerikai jelzálogpiac bedőlését jelölik meg. A jelenlegi közgazdaság a munkaerőt (továbbá a tulajdont és a pénzt is) árunak tekinti. A versenyképesség fokozása érdekében a költségeket – így a bért is – le akarja szorítani. Ennek következménye a növekvő munkanélküliség, a leszorított bérek, a növekedéskényszer, a termelés áthelyezése olyan országokba, ahol a munkabér alacsony. A vállalatok jövedelme így a tőkejövedelmet és nem a munkajövedelmet gyarapítja. Ez nem más, mint akár marxi terminológiával szólva kizsákmányolás, mégpedig a rendszerbe építve. Az elszegényedés a vásárlóerő csökkenését eredményezi. A megtakarítások csökkennek. Az amerikai bankok hiteltúlkínálattal rendelkeztek, megjelentek a könnyen hozzáférhető jelzáloghitelek, később a fogyasztási hitelek, a lakosságra a bankok szinte tukmálták a hiteleket. Annak ellenére, hogy a többség hitelképessége korlátozott volt, a bank ügynökei rábeszélték őket az erejükön felüli hitelek vállalására, különböző későbbi kedvezmények ígéretével. A jelzáloghitelhez való könnyű hozzáférés következtében hatalmas suburbok1 alakultak ki. A gombamód növekvő lakóövezetek lakói életük végéig eladósodtak. A hitelpiac megingásával az épületek rohamos értékvesztést szenvedtek, árverezési értékük a törlesztési hátralék alá zuhant. A hatalmas lakónegyedek folyamatosan ürülnek.2
„A (háború utáni) gazdaságokat akkor a hitelkönnyítéseken alapuló, mesterséges kereslet stimulálta. Amerikában ezt a tendenciát az 1990-es évek óta egyre kedvezőbb hitelfelvételek megteremtésével bátorították (0 százalékhoz közelítő önrész), tekintet nélkül a hitelfelvevő fizetőképességére. Így próbálták kompenzálni a fizetőképes kereslet csökkenését, amelyet a hitelgépezet felhevülése okozott. Más szóval, a hiteleken keresztül ösztönözték a fogyasztást, mivel a vásárlóerő növelésével nem tudták elérni ezt. A tőketulajdonosok számára ez volt az egyedüli módszer, hogy új megtérülési forrásokat találjanak, akár meggondolatlan kockázatok árán is. Ebből ered az amerikai háztartások szédületes eladósodása, amelyek már régóta többet fogyasztanak, mint amennyit megtakarítanak [...] Minekutána a »kötvényesítés« révén spekulációra használták ezeket a »rohadt hiteleket«, ami lehetővé tette a hitelszféra nagy szereplőinek, hogy megszabaduljanak adósaik fizetőképtelenségének kockázataitól, készpénzzé téve azokat. A »kötvényesítés« [...] abból áll, hogy kötvényeknek mondott szeletekre vágják az egy adott bank vagy hitelintézet által nyújtott hiteleket, azután eladják ezek összegét, vagyis a kockázatot (!) a befektetési alapok világához tartozó más pénzügynököknek. Ily módon egy óriási hitelpiac jön létre, amely egyúttal kockázati piac is. A jelenlegi válságot ennek az összeomlása okozta.”3
Ne gondoljuk azonban, hogy a jelenség Amerikára korlátozódik. Magyarországon ugyanez a folyamat indult el, ha kicsit más formában is, de – szerencsére még – nem teljesedett ki. A jelzálog- és egyéb lakáshiteleket nem adják könnyen a bankok, és a lakosság is ösztönösen fél a jelzálogtól, mely a körülmények váratlan romlása esetén az otthon elvesztését jelenti. Terjednek azonban a fogyasztási hitelek, gyakran legális (!) uzsorakamattal,4 és ezek révén a lakosság jelentős része már adósságcsapdába manőverezte magát. A fent leírt közgazdasági szemlélet, mely a tőkejövedelem korlátlan szaporítását és a reálgazdaság rovására a spekulatív pénzpiac uralmát valósítja meg, a rendszerváltás utáni kormányok uralkodó vezérelvét alkotta. Az Orbán-kormány volt az egyedüli kivétel, akik a vásárlóerő növelésével akarták a gazdaságot élénkíteni – sikerrel –, ezáltal persze a középosztály lassú megerősítése által a megszorítások helyett kis levegőhöz juttatni az ország lakóit, vagy ahogy a pénzpiac szereplői nevezik, a „rezidenseket”. Ezért is kellett bukniuk.
Az adósságok és hitelállományok adásvételének gyakorlata – a fent említett „kötvényesítés” – néha abszurd jelenségeket is lehetővé tesz. Erre szolgál kitűnő hazai példával a Siemens: nem fizetése csődbe vitte magyar partnerét, majd a multi fillérekért megszerezné a felszámoláskor saját adósságát, annak 1/25-éért.
A Siemens Zrt. 50 millió forintos vételi ajánlatot tett egy vele szemben fennálló, a felszámoló által értékesítésre felkínált 1,9 milliárd forintos követeléscsomagra.5
Az amerikai hitelpiaci válság kirobbanása után a bankpiac válságát közvetlenül a Lehman Brothers szeptemberi összeomlása váltotta ki. A válság előjelei már korábban jól látszódtak, ennek ellenére Németországban jogosan botrányt váltott ki az az információ, hogy napokkal a várható összeomlás előtt német bankok hatalmas összeget utaltak át a Lehman Brothers számlájára. Miért tették ezt? És miért folytathatták a Lehman Brothers és más bankok vezetői a csőd beköszöntének napjáig tevékenységüket, beleértve csillagászati jövedelmeik bankból való kimenekítését is? A jelenség nálunk sem ismeretlen (K&H-ügy, Postabank stb.).
A válság kiváltó okainak jelentős része jól látható, azonban további kérdések fogalmazhatóak meg:
Újabb bajba került amerikai pénzintézetről derült ki, hogy miközben arra vár, hogy az elfogadott 700 milliárd dolláros pénzügyi program keretében az állam megvásárolja a bank problémás hiteleit, luxusnyaralásra küldi dolgozóit. A Wachovia vezető brókerei Görögországba utaznak szombaton.6
Iparági szakértők szerint lényegében semmi sem lesz a bankárok jutalmazásával kapcsolatos szigorításokból. Azért készült a kormány megnyirbálni a menedzserek juttatásait, hogy a hatalmas prémiumok ne kísértsék őket túlzott kockázatvállalásra.7
A hazai jelenségek: a tőzsde zuhanása, az OTP és a MOL részvényeinek esése, az állampapírok iránti kereslet csökkenése, az államcsőd lehetőségének híre Izland példájára hivatkozva. Nyomon követhető a hisztériakeltés és az egyelőre megnevezetlen szereplők által indított spekulatív célú támadás az ország ellen. Izland helyzete nem azonos Magyarországéval, ha van is egyes területeken hasonlóság. Izland sokkal kisebb ország, mindössze 300 000 lakosa van. A jólét magas, mégis rövid idő alatt olyan mérvű összeomlást szenvedett el az ország gazdasága, ami ma a lakosságot az importra támaszkodó gazdaság helyett a hagyományos gazdálkodásra – halászatra – való visszatérésre készteti. Izland megmentésére Oroszország vállalkozott, egy kilátásba helyezett 4 mrd eurós hitellel. Ez a jelenség azért elgondolkodtató, mert a spekulatív támadások egyik célpontja Oroszország volt, de egyelőre úgy tűnik, az orosz gazdaság és állam állja a támadást.
Az egyik Izlanddal közös jellegzetesség az ország „nyitott” gazdasága, amit Magyarországon az elmúlt húsz évben az irányító erők egyedül üdvözítő célként hangoztattak, és maradéktalanul meg is valósítottak. Ez az importnak és a világgazdaságnak kiszolgáltatott működés, a hazai tulajdonban lévő cégek hiánya, a befektetői tulajdon dominanciája és az ellátórendszerek (energia, élelmiszer) importfüggése. Izland bankrendszere rendkívül gyorsan fejlődött és fiókhálózatokat nyitott Nyugat-Európa számos országában. Ez lett a veszte. A bankcsődhullámmagával sodorta a bankokat, és a külföldi tulajdonosok által végrehajtott tőkekivonások következtében pillanatok alatt eltűnt az ország devizakészlete, ezzel finanszírozhatatlanná vált az élelmiszer- és az üzemanyag-behozatal, leállt azélet. A devizahiány olyannyira teljessé vált, hogy még az állam képviselői sem tudtak repülőjegyet váltani a vészhelyzet megoldását célzó hivatalos útjaikra. Izland mégsem hasonlítható Magyarországhoz, mivel a nagy adósságállomány mellett a deficit viszonylag alacsony, és a valutatartalék jelentős. Az OTP idei várható nyeresége is magas (1mrd euró), hitelállománya stabil, bankközi hitelállománya, illetve befektetési alapokban való részesedése nem olyan mértékű, hogy megingathatná. Egy pánik képes lenne összeomlasztására, de ezt sikerült elkerülni. A spekulatív támadási szándék célja a forint megtámadása révén árfolyamnyereség elérése, illetve a részvények alacsony árú felvásárlása. A Magyarországra begyűrűző válságot tehát nem a hazai bankrendszer és tőkepiac válsága, hanem egyértelműen a külföldi tőketulajdonosok nagymérvű eszközkivonása okozta. Ugyan bizalomvesztésről beszélnek, mely a magyar gazdaság rossz állapotára vezethető vissza, de ez a probléma nem volt ismeretlen ezt megelőzően sem, és nem okozta a befektetők menekülését. A rossz állapot okai: a GDP 66%-át kitevő adósságállomány (az Orbán-kormány ezt sikeresen visszaszorította 52%-ra, az EU által veszélyesnek tekintett 60% alá), a deficit, de legelsősorban a magas közterhek miatt stagnáló gazdaság és a külföldi tulajdon dominanciája miatti folyamatos tőke-, illetve profitkivonás.
Érdemes kitérni a romániai eseményekre. A recept ugyanaz, de Románia viselkedése az ellenkező. Budapest alkalmazkodó magatartásával szemben Bukarest az ország érdekeit szem előtt tartva keményen ellenáll, a jelek szerint eredményesen:
„Pár napja Traian Basescu román elnök sajtótájékoztatót hívott össze a Cotroceni-palotába, ahol többek között a globális pénzügyi válság kapcsán azt mondta az újságíróknak: »a legteljesebb felelősséggel mondom, hogy a román bankrendszer nincs bajban. Ahogy elmúltak az izgalmak, újraindul a hitelezés [...] fenntartom, hogy el tudjuk kerülni a drámai válságot, mert megvan minden eszközünk hozzá. A román államadósság jelenleg 11 mrd euró, és ez egy nagyon alacsony érték. Románia valutatartaléka 27 mrd euró, a legmagasabb a forradalom óta. Ehhez jön még a száz tonna arany, amely az ország aranytartalékát képezi. Ezek alapján kijelenthetem, minden feltétel adott ahhoz, hogy a válság tartós hatásait elkerüljük.«” (...Magyarország nemzetközi tartalékai [...] 17,4 mrd eurót értek el, ezen belül az aranytartalékok nagysága körülbelül három tonna. A központi költségvetés adóssága [...] 60 mrd eurónak felel meg...)8
Románia ostrom alatt – hirdette a Ziua, alcímbe emelve ki, hogy pénzügyi spekulánsok egyszerre három ütést vittek be az országnak: a lej gyengülésére játszottak, leminősítették az ország hitelképességét, és próbálták IMF-hitel felvételére kényszeríteni. [...] A Ziua világosan leírta az ország gazdasága ellen indított támadás forgatókönyvét is. Miközben a Goldman Sachs és a Merrill Lynch bankházak a lej elleni spekulációval meggyengítették a fizetőeszközt, a nyugati sajtóban megjelentek olyan álhírek, hogy Románia kölcsönért könyörög a Nemzetközi Valutaalapnál (ezt később mindkét oldalról cáfolták), ugyanakkor a Standard & Poor’s hitelminősítő intézet váratlanul – és előzetes figyelmeztetés nélkül – visszasorolta az ország hitelkockázatát.9 A Román Nemzeti Bank (RNB) ugyan visszaverte a lej elleni támadásokat, az ország vezetői pedig kikosarazták az IMF és a Világbank hitelajánlatát, a felhők még nem vonultak el a Kárpát-kanyar fölül. Románia már tavaly bejelentette, hogy többé nincs szüksége az IMF hitelére, mert az a pénzért cserébe túlzottan beleszól a költségvetés alakításába. A valutaalap vezetői most azt gondolták – írja a bukaresti lap –, hogy újra eljött az ő idejük, és visszatérhetnek a térségbe, ahonnan az itt lévő országok uniós csatlakozása után szorultak ki. Egy mondat erejéig érdemes kitérni a Goldman Sachs szerepére is: miközben a lejt támadták, kiadtak egy jelentést, amely szerint a román fizetőeszköz le fog csúszni a 4,2 lej/eurós szintre (október elején még 3,73-on állt – a szerk.), és ez majdnem önbeteljesítő jóslattá vált. Az amerikai bankháznak segítői is akadtak: az országban jelenlévő külföldi befektetők elkezdtek bőszen eurót vásárolni határidős ügyletben, fedezet nélkül, arra számítva, hogy majd az olcsó, elértéktelenedett lejből fizetik ki az adósságot. Már Mugur Isarescu, az RNB elnöke figyelmeztette a piaci szereplőket, hogy fedezet nélküli euróvásárlás folyik, azok nem hallgattak rá, így zuhanni kezdett a lej. Amikor elérte a 3,95-ös határt, a nemzeti bank négyszázmillió eurót öntött a piacra, lejt vásárolva belőle. Az ostrom megtorpant, az RNB győzött, az árfolyam drasztikusan visszaesett (értsd: a lej erősödni kezdett – a szerk.), 3,51-en is járt, ezen cikk10 írásakor pedig az október elején tapasztaltnál jobb szinten, 3,71-en állt. Egy másik harc a kamatok területén zajlott – a lej elértéktelenedésére játszók erejét látva a bankok megijedtek, egy ideig még hatszáz százalékos kamattal (!) is kínálták egymásnak a román pénzt. A Ziua elemzője szerint a spekulánsok milliárdos veszteségét most az amerikai kongresszus és az angliai adófizetők fizették meg, a sikertelen támadást ugyanis ezen országok bankjai vezényelték. [...] A Romania Libera publicistája, Sabina Fati szerint a konspirációban fontos szerepet játszott az IMF is, mivel diplomatikusan, de kétértelműen fogalmazva végig azt hangoztatta, hogy a „folyamatos dialógus politikáját folytatja a román illetékesekkel”. Ezzel azt sugallta, hogy az ország a szakadék szélén áll, és rövidesen segítség után kiált. A jegyzetíró úgy véli, a bankvilág most fut a pénze után: mivel vesztettek a lej elleni spekulációkkal, most hiteleket akarnak az országra erőszakolni.
A támadás nem gyengül most sem, a Washington Post „Románia rázkódik a pénzpiaci válság miatt” címmel közölt terjedelmes írást az országról. Ebben kiemelik, hogy a tőzsdeindex egy hét alatt hetven százalékot esett, és hogy jövőre megkettőződhet a munkanélküliség. Két szomszédja (Magyarország és Ukrajna) már az IMF segítségére szorult, írja a lap, és Románia lehet a következő.
Brüsszelben is aggódnak Romániáért, mert „túlhevült” a román gazdaság, amely különben soha nem látott módon nőtt az utóbbi években, és a költségvetési hiány is alig két százalék körül van. Magyarország után Románia lehet a következő európai uniós tagállam, amely uniós segítségre szorul – írta a Welt am Sonntag, tekintélyes német gazdasági szakértőket idézve. Az IMF már továbbment: október végén azt ajánlotta a román kormánynak, hogy „fontolja meg” a tanároknak nyújtandó ötvenszázalékos béremelést. Az IMF szakemberei – a Világbank munkatársaival közösen – ezekben a napokban is Romániában tartózkodnak. A tíznapos (!) látogatás célja a román bankrendszer átvilágítása.”11
Érdemes áttekinteni, hogyan vált Magyarország a pénzvilág által totálisan kontrollált gyarmattá, jelentékeny hazai tőkésréteg nélkül, pusztuló középosztállyal, tulajdon és tartalék nélküli, kiszolgáltatott és eladósított rabszolgahaddal.
A hazai tulajdonú bankok és biztosítótársaságok külföldi kézre adása az Antall-kormány alatt zajlott le, az MDF–SZDSZ paktum révén. Ekkor hét nemzetközi pénzintézet vezetői fenyegették meg tőkekivonással a miniszterelnököt, amennyiben nem köt megállapodást az ellenzékkel. Ez a folyamat eredményezte a magyar pénzpiacot uraló jelenlegi tulajdonosi rendszert, a monetáris hatalom uralmát. Ez a hatalom a törvényhozást közvetlenül befolyásolni képes, amellett a vállalati szféra szereplőinek életben maradásáról dönt élet-halál uraként; a működéshez szükséges hitelek megvonásával egész ágazatokat juttatott csődbe, beleértve fejlődő, piacképes vállalatokat is.
„E folyamat már az 1980-as években elkezdődött. 1982 novemberében a Mozgó Világban megjelent egy figyelemre méltó tanulmány Bauer Tamás tollából A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok címmel. Ebből idézek egy fontos paszszust: »Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. [...] A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna«. [...]
Bauer már 1982-ben meghirdette a külföldi tőke uralmi helyzetbe juttatását. Ebben az évben csatlakozott Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz. Félelmetes utólag megállapítani, de voltak Magyarországon jól informált kiválasztottak. Ezt megerősítette Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, az amerikai külpolitika meghatározó bennfentese. Õ 2000-ben Magyarországon járva egy interjúban elmondta, egyebek mellett azt a stratégiát követték, hogy beszüremkedtek a kommunista tömb országaiba, s belülről mállasztották szét őket, merthogy a kommunisták Brzezinski szerint gyenge jellemű, megalkuvó emberek. Vagyis gyakorlatilag a rendszerváltozás a gazdaság átszervezése szempontjából már 1990 előtt megtörtént. A többpártrendszerű parlament létrejöttével gyakorlatilag csak ráütötték a pecsétet az ügyletre. Pontos forgatókönyv szerint zajlott Magyarország kolonializációja, s ebben meghatározó szerepet játszott a bankrendszer. [...] Valójában a pénzügyi folyamatok határozzák meg a nemzetek, államok életlehetőségeit. Ha visszaemlékszünk, az öt magyar kézben maradt cukorgyár terhére egyszerre tette lejárttá több bank a termelési hiteleiket, hogy összeomoljanak. A pénzügyi tönkretétel egyértelműen érzékelhető. Magyarország gazdasági folyamatai ugyanis elsősorban nem az államháztartás kiadási és bevételi oldalától függenek, hanem a bankrendszertől. [...] Mindig az államháztartásról beszélünk, sosem a pénzügyi folyamatokról. Nem arról kell beszélni, hogy az állam és az emberek között miért van olyan feszültség, hogy a kevés jövedelemből sok adót vonnak le, hanem arról, hogy miért hiányos az államháztartás, miért küszködnek a vállalatok, és miért szegények az emberek.”12
A privatizáció tehát a bankokkal és a biztosítókkal kezdődött, a vállalatokkal, köztük az energiaszektorral folytatódott, majd a földtulajdon került sorra, ma pedig a folyamat befejező része, a közszolgáltatások, köztük az egészségügy és az öt regionális vízmű rt. privatizációja, azaz a végkiárusítás zajlik.
Érdemes röviden áttekinteni a folyamatot, mely mára állt össze egységes képpé: az állami vállalatokat a használati tulajdonná alakítás lehetősége helyett privatizálták. Az ideológiai alátámasztás a „működő tőke bevonása” volt, ehelyett – kevés kivételtől eltekintve – folyamatos profitkivonás zajlik. Az energiaszektor privatizálása óta profitmaximalizálás zajlik, és monopóliumok jöttek létre. Az utolsó lépés az MVM és a MAVIR privatizációja, mely a stratégiai fontosságú ellátórendszer idegen kézbe adását jelenti. Az egészségügybe bevonandó profitelv megvalósítása átmenetileg – a népszavazás eredményeként – megakadt. A földek eladása, azaz spekulánsok és nagybirtokosok kezére juttatása a parasztságnak a tulajdonosi körből történő kiszorításával már befejeződni látszik, a Nemzeti Földalap álintézménye csak tőkeerős érdekcsoportok számára tette hozzáférhetővé a gazdátlanná váló földeket, mivel csak hatalmas méretű birtoktesteket – több száz hektárt egyben – hirdet meg eladásra.13 A 2007-ben meghozott vagyontörvény a nemzeti vagyont – alkotmányellenesen – a kormány rendelkezésébe utalta és eladhatóvá tette úgy, hogy a vagyontárgyakról leltár és értékelés sem történt. Ez a lépés készítette elő az ún. Új Tulajdonosi Programot, mely jelszavaiban az egyszerű állampolgár tulajdonhoz jutását segítené, azonban a vagyon mindössze 30%-a juthat kisrészvényesekhez, a többi esetében „stratégiai befektetőkre” számítanak. Jól látható, hogy ez is alibiprogram: a kisrészvényesek sem tulajdonhoz, sem osztalékhoz nem fognak jutni, viszont könnyedén kivásárolhatóak lesznek.
A nemzeti vagyon most eladhatóvá tett részéhez tartoznak a regionális vízművek. Az energia és a termőföld után ez a legfontosabb stratégiai ágazat, aminek birtoklásával térdre lehet kényszeríteni egy országot. Az öt vízművet először egyesítenék egy részvénytársasággá, majd tőzsdére akarják vinni, ahol stratégiai befektetőkre számítanak. A hírre 300 vidéki önkormányzat azonnal reagált: bejelentette igényét a vízművek tulajdonjogának térítésmentes átengedésére, ezt azonban a vagyonkezelő hónapok óta szabotálja. Erre tekintettel több önkormányzat bejelentette vételi szándékát, melyet – ha el kívánják adni – nem utasíthat el a vagyonkezelő. Ha az önkormányzatok törekvése eredményes lesz, sikerülhet megakadályozni a stratégiai fontosságú vízművek átengedését idegen tőkéscsoportok részére, és megőrizni köztulajdonban.
A napjainkban záruló folyamat jellegzetességei a sorozatos törvénysértések, melyektől mit sem zavartatva magát, a kormány végzi végrehajtó munkáját, tudva, hogy megbízóik mindaddig biztosítják hatalomban maradásukat, míg a folyamat le nem zárul, az ország végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és egy új kormány mozgástere végletesen leszűkül. A folyamat tehát nem hiba, hanem eredmény, Gyurcsány „igazságbeszéde” nem több, mint jól időzített feszültséglevezető manőver, nem várt sikerrel.
A privatizáció során ún. „intézményi befektetőkre” számítanak, ezalatt többnyire a tőkehozam-maximalizálásban érdekelt olyan csoportokat kell értenünk, akik a mai válság létrejöttének legfőbb okozói és elszenvedői egyszerre. A hazai tulajdonosi réteg kiszorítása a „nyitott gazdaság” jelszava alatt a hasonló válságoknak való legteljesebb kiszolgáltatást jelenti.
A folyamat következtében Magyarország a globális pénzvilág totális befolyása alatt áll. A válság levezénylése azonos módszerekkel fog itt is megtörténni, az állam közbeavatkozásával, az adófizetők megsarcolása árán.
Az 1907-es első bankválság történetét áttanulmányozva láthatjuk, milyen eszközökkel operáltak, és kik voltak a főszereplők. A válság kirobbanásának eltervezettsége vagy spontán mivolta még nem állapítható meg, de a már kirobbant válságot meglovagoló spekulatív tőke tevékenysége jól látható. A módszerek hasonlósága szemet szúr, de érdekes a szereplők legtöbbjének azonossága14: a Citibank, illetve a Citygroup, mely a J. P Morgan bank érdekeltségébe tartozik. Jelenleg ők a tönkrement bankok legfőbb felvásárlói.15 A felvásárlásra a zuhanó részvények adnak lehetőséget. A kárvallottak egyike ismét a Bank of England. A veszteségek fedezésére pedig az államot hívják segítségül.
A Citigroup Inc. vásárolhatja meg a Wachovia Corp banki tevékenységét egy olyan ügylet keretében, amelyet a Szövetségi Betétbiztosító (Federal Deposit Insurance Corp – FDIC) felügyel. Az ügylet, amelynek létrejötte előtt a Federal Reserve-vel, a pénzügyminisztériummal és Bush elnökkel is konzultáltak, teljes védelmet nyújt a betéteseknek, és nem kerül egyetlen centjébe sem a betétbiztosítónak. „A Wachovia nem omlik össze; a Citigroup Inc. nyílt ügylet keretében vásárolja fel” – hangsúlyozza az FDIC weboldalán megjelent közlemény. A tőzsdei nyitást megelőző elektronikus kereskedésben a Wachovia árfolyama több mint 80 százalékkal zuhant; a Citibank 3 százalékkal erősödött. A Citigrouphoz kerül a Wachovia „java”, öt betétgyűjtő vállalata, és elsőrangú, valamint alárendelt kölcsönállománya is; a Wachovia marad a tulajdonosa brókercégének, az AG Edwardsnak és vagyonkezelő üzletágának, az Evergreennek. Az FDIC közölte, hogy a keletkező veszteségeken egy előre meghatározott szabály szerint osztozik majd a betétbiztosító és a Citigroup. A megállapodás szerint a Citigroup Inc. 42 milliárd dollár veszteséget és 312 milliárd dolláros hitelállományt nyel el, az e feletti veszteséget az FDIC állja; az FDIC kockázatának ellensúlyozására a Citigroup 12 milliárd dollár elsőbbségi részvényt biztosít. [...]
Az amerikai bankfelügyelet adatai szerint a becsődölt Washington Mutual eszközállománya 307 milliárd dollár, betétállománya 188 milliárd dollár volt; banki üzletágát a J. P. Morgan Chase & Co. vásárolta ki 1,9 milliárd dollárért.16
Az összeomló bankok zöme olyan kisebb bank, akik a bankközi hitelpiacon jutnak hitelhez. Figyelemre méltó az 1907-ben alkalmazott módszer ismételt megjelenése, azaz a hitelhatáridők „véletlen” egybeesése 2008. szeptemberoktóberében.
A felvásárlásban élen járó bankok sürgetik az állami segítségnyújtást.
A Barclays Capital, a brit Barclays bankcsoport londoni befektetési részlege – amely felvásárolta a néhány hete összeomlott amerikai Lehman Brothers befektetési bank maradványait – [...] szerint így most már “nagyon gyorssá vált a visszaszámlálás egy drámaian rossz gazdasági végkimenetel felé”. A jelenlegi válság ugyanis, ha nem kezelik, nem fizetővé válások és banktőke-eróziók önmagát erősítő örvényévé válik, és heteken belül mély recessziót okoz.
Minden idők legnagyobb, bizonyos esetekben potenciális bankállamosítással felérő mentőprogramjának hivatalos részleteit jelentik be Londonban, várhatóan a hétfői piacnyitás előtt. A csomag közvetlenül 50 milliárd, kiegészítő elemeivel együtt 500 milliárd font elvi értékű; ez az éves brit GDP-érték jóval több mint egyharmada. [...]
A kormány mindenekelőtt négy nagybank, a Royal Bank of Scotland (RBS), az HBOS, a Lloyds TSB és a Barclays feltőkésítésére törekszik.17
Obama a bankok feltőkésítésére kíván összpontosítani, és leállítaná a fizetésképtelen adósok házainak elárverezését. McCain a lakossági jelzáloghitelek megvásárlására költene el több száz milliárd dollárt. A demokraták éppen ezt értékelnék a bankok „megajándékozásaként”, hiszen ily módon követeléseik teljes összegéhez hozzájutnának anélkül, hogy az állam részesedést és ezzel ellenőrzést szerezne felettük.18
A szervezett pánikkeltésre kitűnő példa egy hazai brókercég bizalmas levelének részlete:
Tájékoztató rendkívüli piaci helyzet esetén irányadó eljárásról
Ezúton tájékoztatjuk Önt, hogy az elmúlt napokban tapasztalható nem kiszámítható piaci változásokból eredően az Üzletszabályzatban és a szerződéseinkben meghatározott Rendkívüli Piaci Helyzet fennállásával lehet számolni. Ebből eredően felmerülhet, hogy a keletkező fedezetlenségek kezelése érdekében az általános eljárástól eltérő, rendkívüli intézkedésekre kell hogy sor kerüljön. Mindez azt eredményezheti, hogy a nem megfelelő fedezettel rendelkező ügyfelek esetében pozícióiknak az általános ügyletmenettől eltérő kényszerlikvidálása történik. Erre Társaságunk anélkül is kénytelen folyamodni, hogy ügyfeleinket erről előzetesen tájékoztatni tudná.
(Mindez annak köszönhető, hogy a piaci árfolyamok előre nem látható időpontokban, időszakokban olyan számottevően és olyan hektikusan változhatnak, hogy az ügyfeleink által biztosított eszközök összesített fedezeti értéke rendkívül gyorsan, akár napon belül vagy ennél jóval rövidebb időtávon belül is a likvidációs érték alá csökken).
Ezért kérjük Önt, hogy fokozottan tájékozódjon az árfolyamok alakulásáról, és kellő időben megfelelő mértékű pótlólagos fedezetet biztosítson pozíciói fenntartása érdekében Társaságunk erre vonatkozó személyre szóló felszólítása nélkül is. Személyes felszólítás esetében is számolni kell azzal, hogy a pozíciók fenntartása érdekében az eredetileg közölt mértéknél több pótlólagos fedezetet kell biztosítani – adott esetben az eredetileg meghatározott időnél hamarabb!
Megértését köszönjük!
Ezen üzenet és annak bármely csatolt anyaga bizalmas, jogi védelem alatt áll, a nyilvános közléstől védett. Az üzenetet kizárólag a címzett, illetve az általa meghatalmazottak használhatják fel. Ha Ön nem az üzenet címzettje, úgy kérjük, hogy telefonon vagy e-mailben értesítse erről az üzenet küldőjét és törölje az üzenetet, valamint annak összes csatolt mellékletét a rendszeréből. Ha Ön nem az üzenet címzettje, abban az esetben tilos az üzenetet vagy annak bármely csatolt mellékletét lemásolnia, elmentenie, az üzenet tartalmát bárkivel közölnie vagy azzal visszaélnie.
A levél több érdekes kérdést vet föl: hogyan lehet a bank ügyfele az, aki nem rendelkezik megfelelő fedezettel? A kérdés meg is válaszolja önmagát, és rávilágít a hitelezési gyakorlat abszurd voltára: a hitelt vagyoni fedezethez kötik, többnyire ingatlanhoz vagy részvényekhez. Az ingatlanpiac vagy a részvényárfolyamok esése ezért villámsebesen fedezetlenné teheti a hiteleket. A kérdés csak az, miért vagyoni fedezetre épül a hitelezés? A hitel visszafizetésének feltétele a hitelt felvevő vállalkozó képességtőkéje, ami a válságtól függetlenül is fennáll, és egyedüli reális garanciája lehet a hitel visszafizetésének. A valóságtól nem elszakadt banki hitelezés – ami ma Magyarországon ritka, mint a fehér holló – ma is így működik: megfelelő üzleti terv vagy jó referenciák megléte elegendő fedezet a hitelhez, vagyis a vállalkozói képességet vizsgálja a bank, nem a vagyoni fedezetet. Erre utal a hitel fogalom eredeti tartalma: hit, hitel, bizalom, mint azt Széchenyi kifejti Hitel című művében. Egy ilyen hitelrendszer nem omolhat össze.
A jelenlegi válság okai tehát egyrészt a spekulatív tőke működése, mely túlzott kockázatvállalást eredményez, a hozam érdekében gátlástalanul operál a reálgazdaság ellenében, akár nemzetgazdaságok és valuták tönkretétele, milliók munkanélkülivé, hajléktalanná válása vagy akár világméretű éhínség okozása árán is. A helyzet tarthatatlan, és a közgazdaság radikális újragondolását követeli. A fő kiváltó okok – a spekulatív pénzpiac, a tőkejövedelem maximalizálására alapuló gazdasági működés; a pénz, a tulajdon és a munkaerő árujellege, mely a spekuláció lehetőségének objektív alapjául szolgál – megszüntetése azonban megfosztaná hatalmuktól a főszereplőket. Ezért – amíg nincs elegendő számú ember, aki átlátva a pusztító folyamatokat és ismerve a gyógyító alternatívát, fordulatot adhat, addig – csak olyan reformokra lehet számítani, mely fenntartja a pénzpiacok globális hatalmát, és többnyire látszatintézkedéseket hoz a nyilvánvalóan látható káros manipulációk korlátozására, de megőrizve érinthetetlennek a bankvilág kasztját.
Ilyen reformlépések lehetnek a globális spekuláció részleges korlátozása, a bankárok irracionális jövedelmének mérséklése. Mindez azonban nem jelent majd többet a vérbaj púderrel történő gyógyításánál. A válság árát az adófizetőkkel fizettetik meg, a bankok „megmentésének” zászlaja alatt.
Soros György19 szerint téves a feltevés, hogy a piac kiigazítja saját túlzásait és nincs szükség beavatkozásra. Ez a piaci fundamentalizmus megbukott. Amerika eddig hatszor, hétszer többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. A számla kiegyenlítése mostanra esedékessé lett.20
Soros György, aki nagyszabású spekulációinak köszönheti vagyonát, most azt javasolja, hogy a kormányok tiltsák meg a nagy nyugdíjalapoknak, hogy élelmiszerekkel és nyersanyagokkal, mindenekelőtt az olajjal spekuláljanak. Soros szerint ezek a hatalmas alapok hajtják fel részben az élelmiszer és a nyersanyagok árát. Úgy viselkednek, mintha valaki éhínség idején élelmiszert halmoz fel, hogy azt nyereséggel adja tovább. Soros azt is aggályosnak tartja, hogy a megnőtt nyersanyagárak miatt keletkező extrabevételek nem demokratikus országokat, hanem diktatórikus berendezkedésű rendszereket erősítenek, és itt a spekuláns guru egy kalap alá vette Venezuelát, Oroszországot és Iránt, viszont nem említette az USA-t.
Egy csipetnyi jól időzített, jól kidolgozott szocializmusra van szükség ahhoz, hogy megmentsük a kapitalizmust önmagától – ironizál a Washington Post.21
Angela Merkel szerint a nemzetközi bankrendszer csak úgy válhat ismét működőképessé, ha olyan új szabályozás lép életbe, amely elejét veszi a túlkapásoknak. Ezektől egyelőre elzárkóztak a legjelentősebb piaci szereplők.22
A jelenlegi pénzügyi rendszer megszüntette az aranyfedezetet, így a kereskedelmi bankok részére korlátlan pénzkibocsátást tett lehetővé. A pénzkibocsátás azonban továbbra is a bankvilág monopóliuma maradt. A pénzfunkció megváltoztatása, a pénznek önértékből csereeszközzé való átalakításával együtt lehetőség nyílna a pénz demokratizálására, a spekuláció teljes felszámolására. Ezt tartalmazza a Zöldek 1980-as programja,23 a Harmadik Út, mely Rudolf Steinernek a szociális organizmus hármas tagozódása eszméjére épül.24
Lula da Silva brazil államfő rámutat: a világ bankjait a svájci Baselből ellenőrző központ úgy határozott annak idején, hogy egyetlen bank adóssága sem haladhatja meg vagyonának tízszeresét. Brazília bankjai eleget tettek ennek a követelménynek, de az Egyesült Államok pénzintézetei már harmincötszörösen túllépték ezt a határt. Politikai döntéssel véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a papíralapú gazdaság maga alá gyűrje a termelő gazdaságot, és véget kell vetni a bankok eddigi ellenőrizetlenségének is. A brazil államfő felelőtlenséggel vádolta meg az Egyesült Államokat és más gazdag nemzeteket, ami azt a gazdasági előrehaladást veszélyezteti, amelyet a fejlődő országok értek el az elmúlt években.25
Horst Köhler – aki 2000–2004 között a Nemzetközi Valutaalap (IWF) ügyvezető igazgatója volt – élesen bírálta a vezető németországi bankárokat. „Több önkritika jót tenne (...): igen, itt néhány dolgot elrontottunk, s ezért vállaljuk most a felelősséget” – fogalmazott Köhler a lapnak. A gazdasági elitnek ismét meg kell tanulnia, „mi a mérték, mit jelent két lábbal a realitások talaján állni”, mivel „nagy mennyiségű figyelmetlenség, önteltség, cinizmus” is szerepet játszott. (ti. a válság létrejöttében. /a szerk./) Különösen az angolszász befolyás alatt álló pénzügyi szektorban hitték azt, hogy „semmiből is képesek aranyat csinálni, s ezt akár hosszú távon is” – fogalmazott Köhler. Csak a haszonmaximalizálás érdekelte őket. Köhler támogatna egy második „Bretton Woodsot” – egy olyan konferencia létrehozását, mely „nemzetközi keretszabályokat alkotna a globális gazdaságnak”. „Azt kívánom, hogy a kormányok kiválasszanak néhány bölcset, olyan férfiakat és asszonyokat, mint egykor többek között az ismert közgazdászt, John Maynard Keynest, akik törnék a fejüket azon, hogyan szabályozhatnánk a globalizált világot.” Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián 44 állam képviselője tárgyalt a második világháborút követő valutarendszer alapjairól. A konferencia nyomán jött létre többek között a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF).26
Egy új Bretton Woods valószínűleg csak a spekuláció részleges korlátozását fogja előírni, a pénzügyi rendszer alapjainak érintetlenül hagyása mellett. A spekulatív pénzpiac létezésében azonban mi magunk is közreműködők vagyunk, amennyiben csak hozamszerzés érdekében vásárolunk értékpapírokat, vagy kötelező magánnyugdíjpénztári tagságunk következtében kényszerűen résztvevőivé válunk a befektetési alapok spekulációinak. Ha megtakarításainkat nem a hozam érdekében adnánk oda a pénzvilágnak, hanem azért, hogy a reálgazdaságba áramoltatva a termelést fejlesszék, ezzel a döntésünkkel képesek volnánk befolyásolni a jelenlegi rendszert is. Ha nyugdíj-előtakarékosságunkat állampapírokba fektetnénk, illetve nyugdíjalapunkat az államkincstár kezelné a magánnyugdíjpénztárak helyett, a kockázat és a spekuláció általi károkozás csökkenne. Mindez persze nem zárná ki a lehetőségét nonprofit és spekulációval nem operáló nyugdíj-takarékpénztárak létrejöttének, ma azonban ezeket a nagyok kinyírják.
Christoph Deutschmann tübingeni gazdaságszociológus elmondta, Németországban is több mint 10,3 millióan rendelkeznek értékpapírokkal. Õk részben időskori befektetésként, részben életszínvonaluk biztosítása érdekében ráutaltak a magas hozamokra. „A befektetési helyet kereső vagyon hatalmas növekedése kétségbeesetten kereste a bankokban és az alapokban a hitelfelvevőket – s többek között az amerikai középosztályban megtalálták.” A német befektetők mentalitását jól jellemzi az a tanulmány, mely szerint „természet adta joguk van a nyereségre”. Ezt a hitet erősíti, hogy ők már alig jelennek meg a piacon – ami érezhetővé teszi a kockázatok átláthatatlanságát –, hanem alapokhoz és bankokba mennek, melyek azt szuggerálják, a haszon nemsokára megérkezik.27
Mit mondanak a hazai tőzsdeguruk és a pénzvilág helytartói? Bokros Lajos a Helyi Théma című lap szalagcímén a következőket mondja: „Feléltük a jövőnket.” A hazai privatizáció egyik vezéralakja, a pénzügyi megszorítások szakértője a megoldást a nyugdíjasok megadóztatásában látja. Vajon nem lenne helyesebb, ha korrigálná nyilatkozatát ily módon: „Feléltük a jövőtöket”? Jaksity György az államok és jegybankok mellett az elszegényített és eladósított átlagembert hibáztatja: nem képzett tartalékot. Ugyan miből? Jaksity megállapításai közt mégis találunk valós kritikát, és azt is látja, hogy a rendszer alapjai érintetlenül maradnak továbbra is, ami újabb válságok keletkezését vetíti előre. Mégis, egyikük sem tesz említést a lakosságot tovább nyomorgató felszíni reformok és tüneti kezelések mellett a rendszer alapjai megváltoztatásának szükségességéről. Miért is tennék?
Nyolcszáz állami alkalmazott ellenőrizte a csődbe jutott amerikai jelzáloghitel-intézeteket, a Fannie Mae-t és a Freddie Macet, Warren Buffet pedig tíz éve megmondta, hogy működésük nem tartható fenn. Ha lesznek is most állami intézkedések, új szabályok, a piaci szereplők azok között is úgy működnek majd, hogy az optimális környezetet találják meg – mondja Jaksity György. A Concorde Értékpapír Zrt. ügyvezető igazgatója, a tőzsde volt elnöke szerint néhány év múlva mindenki elfelejti, mi volt 2008-ban, és megint mindenki csak azzal foglalkozik, hogyan érhet el negyedévről negyedévre nagyobb profitot. Ezt csak nagyobb kockázattal lehet elérni, ami akár tíz év múlva újabb válsághoz vezet majd.
Igaz, annak hatása nem lesz a mostanihoz mérhető. Az, hogy a jelenlegi válság hatásait tekintve az 1929–33-as nagy gazdasági válsághoz mérhető (gyárak zárnak be, nőhet a munkanélküliség), annak is köszönhető, hogy az elmúlt évtizedek válságai idején csak tűzoltás folyt.
Az államokat és jegybankokat is felelősség terheli a mostani válságért, mert belelovallták a polgáraikat, hogy egyre nagyobb hiteleket vegyenek fel–, mondja Jaksity György, aki ugyanakkor megemlíti: az átlagembernek is figyelnie kellett volna arra, mekkora mennyiségű hitelt vesz fel. Magyarország azon országok közé tartozik, amelyek mintapéldái annak, hogyan alakulhatott ki a válság: ahogy a hitelt felvevő amerikai fogyasztók, mi sem képeztünk tartalékokat, azt gondoltuk, hogy évtizedeken át lehet eladósodni. És most, amikor jön a válság, letolt nadrággal állunk a csalánosban.28
A legfrissebb fejlemények szerint az IMF és több más pénzügyi szervezet hitelt ad Magyarországnak, melynek mértéke az államadósság 1/3-ának megfelelő. A kormány a hitel egy részét bankok „megsegítésére” fordítaná, névleg azért, hogy a hitelezés elindulását segítse, illetve a fenyegető államcsődöt elkerüljék. A tervezett újabb megszorító intézkedések nem a gazdaság élénkítését fogják eredményezni, hanem a jelenlegi állapot fenntartását és az adósságcsapda mélyítését. Figyelemre méltó, hogy a megállapodás titkosított, tartalmáról az ellenzék sem tudhat meg semmit. Az idézett román példa megint az ellenkezőjét mutatja: megszorítások helyett járulékcsökkentést és a vállalkozások megsegítését tervezik, azaz a gazdaság élénkítését, mindezt külső segítség nélkül. Õk ugyanis saját nemzeti érdekeiket szolgálják. Magyarországon a Fidesz hasonló javaslata a hatalmi elit és a média heves ellenkezését váltotta ki.
Az 1929–33-as válság eredményeként harmadával esett vissza a világgazdaság teljesítménye, Amerikában a munkanélküliség 25%-ra nőtt, bankok és cégek tízezrei mentek tönkre. A válság múltával néhány változás maradandónak bizonyult: a tőkekoncentráció nőtt, a kisbirtokos farmerek tömeges tönkremenetelével létrejöttek a nagybirtokok, végleg megszakadt az összefüggés a föld tulajdonosai és használói között, a tulajdonosok tőkések lettek, a használók bérmunkások.
Amint az 1907-es válság az első, úgy az 1929-es a második világháború kirobbantásában is kulcsszerepet játszott. A háború kitűnő eszköz a válságjelenségek megoldásának elodázására.
A válság kirobbantóinak és irányítóinak célja legalább részben láthatóvá vált:
A válság nem szól többről, mint arról, hogy a világgazdaságot bitorló pénzügyi rendszer tudatában van a rendszer fenntarthatatlanságának, de a változás elodázásával önmaga túléléséért küzd, bármi áron. És megteheti, mindaddig, amíg az alternatívát nem ismeri és nem képviseli elegendő számú ember. A mai diskurzusok mind a lényeg körül keringenek, de részkérdéseken túl nem merészkednek.
Nincs más út, mint az alapgondolatokig visszamenni, a pénz, a munka és a tulajdon árukarakterének megváltoztatásához,29 különben a mostani krízist újabbak fogják követni, mindaddig, míg a hármas tagozódás törvényeit – eddig mintegy 90 év mulasztása után – nem leszünk képesek végre felismerni.
Elérte Magyarországot is az a gazdasági válság, amivel kapcsolatban nemcsak minket, magyarokat, hanem például a tőlünk nyugatabbra lévő németeket is megnyugtatta (még a napokban is) a maga kormánya, hogy „természetesen” az nem fog kiterjedni az Egyesült Államokon túlra.
Ma (október 10-én) az M1 esti 30 perces híradójából több mint 20 perc szólt arról, hogy mit lép a kormány: nem lesz adócsökkentés 2009-ben, befagyasztják a béreket stb.; a hivatalos szervek már nyomon vannak: egy konkrét személy képét is megmutatták, aki valószínűsíthetően kirobbantotta a válságot, és akit ezért gyűlölni lehet (nem először ilyen gyorsak, azon a bizonyos szept. 11-én is hamar megtalálták az okolható személyeket); és megjelent a képernyőn szemünk előtt az utca embere (azaz mi magunk): aki nem esett pánikba, nem rohanta meg a bankokat.
„Különös”, hogy bár a mai esemény egy csúcstalálkozó utolsó napja is, arról alig egy percben számoltak be (a grúzokat a NATO nem támogatja fegyverekkel).
DE! Semmi hír arról – bár a reggeli rádiós hír „eldobott” róla a Kossuthon egy mondatot –, hogy míg a franciák sürgetik a tárgyalásokat Irak ügyében és egyúttal a katonák kivonását, az USA több ezer új katona bevetését tervezi, a NATO pedig támogatja ebben.
A két esemény ma párhuzamosan zajlott kis hazánkban. Az embereket megmozgatta az egyik (a pénz kérdése), miközben a másikra vonatkozóan még csak kérdések sem merültek fel. Abból mindenkit csak annyi érdekelt, lehet-e, mennyire lehet közlekedni a városban a delegációk miatt.
Micsoda elképesztő tudás van emögött rólunk, emberekről azokban, akik ezt a párhuzamos történetet irányítják! És mennyire vakok vagyunk mi, akik alszunk egész álló életünkben, és ha ki is nyitjuk résnyire a csipás szemünket, csak a saját önös érdekeink vonalát látjuk, és képtelenek vagyunk a pillanaton túltekinteni!
Amerika a gazdasági válságaiból egyetlen módon próbált kimászni eddig is: háborúval. (És valljuk be, sikerült is neki mindig, sőt segítséget is kapott hozzá.) Európa nélkül azonban most sem boldogul. S ha Európa nem megy lelkesen magától a háborúba – mivel parancsra már nemigen akaródzik mozdulnia –, más eszközökre van szükség.
„A pénz iránti sóvárgás, a pénz és a materiális javak elvesztésétől való félelem” – ennél szilárdabb, biztosabb eszköz talán nem is lehet. Pláne egy olyan megdolgozott tömeg esetében, melyre a másik ember alatti hatalom, a szexualitás eszköze már teljes mértékig rá lett szabadítva, ahol ennek segítségével minden egyes ember már jórészt teljesen elveszítette a méltóságát. Egyetlen célja maradt, az élvezetek kielégítése/kiélése – melynek eszköze a pénz.
Ahogy mondani szokták, „a vak is láthatja” ma már, hogy mi történik. Hogy a dolgok, események hogyan függnek össze. Semmi nem zajlik titokban. Minden megtudható. Akinek szeme van, láthatja! Akinek füle van, hallhatja! Hatalmas fényözön és égi harsonák nyilatkoznak meg ezekben a drámai eseményekben. Az angyalok fújják a kürtöket, hogy – ahogy Rudolf Steiner nevezte – a tudati lélek megszülessen, felébredjen az emberben.
A Föld egyik részén cunamik, hurrikánok, tornádók söpörnek el hatalmas, emberlakta területeket hatalmas emberi áldozatokat követelve (áldozat! – mit is jelent áldozni?), és ez egyben megmutatja, hogy pillanatok alatt semmivé lehet minden materiális kincsünk, földi javaink, beleértve a magunk és szeretteink földi életét is. Ugyanekkor a Föld másik részén emberek szintén hatalmas tömegei kapaszkodnak hiába a bársonyszékükbe, házukba, autójukba, vagyonukba, diplomájukba és ki tudja, mi mindenbe még, mert a fenyegetettség (pl. a terroristáktól), a gazdasági válság, a politikai manőverek a maguk eszközeivel megmutatják, hogy mindez másodpercek alatt összeomolhat. Amiről egy perce még azt hittük (a mindentudó hírekben is azt hallottuk), hogy bizonyos, máris az ellentétébe fordulhat, semmivé lehet!
Lehetetlen tehát, hogy előbb-utóbb ne merüljön fel bennünk választ követelve a kérdések sora, a legmélyebb kérdések: Ki vagyok?, Honnan jöttem?, Hová megyek?, Miért élek?, Mi célja van vajon mindannak, ami velem, velünk történik?
Az emberi fejlődés elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol már nem folyhat tovább az ő akarata tudatos felismerései és tettei nélkül. Ahogy Rudolf Steiner Szellemtudomány és szociális kérdés című írásában olvashatjuk:1 „Csak ha az emberek akarják, akkor halad a világ előrefelé.”
Sorsdrámák, katasztrófák, végtelen szenvedések alakját felöltve lép elénk az emberiség jóságos vezérangyala, hogy ne aludjuk át a lehetőséget, melyben a teremtés, a fejlődés tevőleges részeseivé válhatunk.
„Érted haragszom én, nem ellened. Erősítsen az én haragom...” – mondta József Attila. S ha a szerető gondolhat így a kedvesre, a szülő gyermekére, akkor mennyivel inkább igaz és jogosult lehet ez az emberiség vezető szellemeire. Mennyire igaz és érzékelhető ez ma, ahogyan a jótékony szellemek előttünk megnyilvánulnak, hogy megmentsenek bennünket a mélységes szakadékba való zuhanástól, melyben elveszíthetjük önmagunkat, valódi lényünket és a teremtés eredendő célját.
A kort, amelyben élünk – az antropozófiában –, Michael, azaz Szent Mihály korának tekintik. És nem látjuk-e mindannyian egyre tisztábban a sötét mélységet, a sárkányt önmagunkban, mely képes erejével önmagunk alá rántani? És nem érzékeljük-e ilyenkor az erőt is felbukkanni, ami képes lángoló kardjával győzedelmeskedni a szörny felett? Ez a csata azonban többé már nem kívül zajlik, hanem a saját lelkünkben. És a győzelem ennélfogva nem lehetséges nélkülünk. Minden egyes individuumnak meg kell vívnia magában a harcot, hogy a „szellem napvilága”2ragyoghasson be háza ablakán. Azaz a tudatában tiszta, világos áttekintéshez kell jutnia, azt át kell hatnia szíve melegével, és akaratába ennek révén kell tüzet gyújtania. Ehhez ma minden eszközünk megvan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, azt a bizonyos „ablakot”, melyen keresztül a szellem beragyoghat.
Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltérítődik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.
Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbócfaragók árbócokkal jönnek oda tömött sorokban,
és győzvén ott, égnek hajítja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda, kedves.
Észre sem veszed, hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel elhoznak
lassan az ágyadig.
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
József Attila
A világ nyilvánosságát pontosan hét évvel ezelőtt rázták meg a 2001. szeptember 11-i merényletek. De ezután hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezeknek az USA kormányzata számára carte blanche-ként világhatalmi törekvései gátlástalan megvalósítását kellett szolgálniuk. Hogy mind Afganisztánban, mind Irakban elsősorban az olajról is szó van, elégszer hangsúlyozták. Számtalan ember működött együtt a szeptemberi gonosztett kiderítésében, és aki pontosabban informálódott, az tudja, hogy magának az USA-kormányzatnak is benne volt a keze a dologban, és hogy az „iszlámisták” részvétele éppúgy konstruált (kitalált), mint ahogy az Economist 1990-es szeptemberi számának térképén „Islamistan”. (Nem mintha a „konstruált” hatástalant is jelentene!) A legújabb merénylet Kína iszlám területén az iszlámista terror kísértetét már Ázsiában is igyekszik elültetni.
Az Europäer néhány kérdést intézett Gerhard Wisnewskihez, Németország vezető oknyomozó újságíróinak egyikéhez szeptember 11-ével kapcsolatban – hét év múltán. Wisnewski könyvekben, DVD-ken, TV-felvételeken és interjúkban leleplezte az események hivatalos verzióját, és sokat tett a valódi tényháttér kiderítéséért.
Thomas Meyer
1. Tudna röviden mérleget készíteni, hogy mit hozott a felvilágosítás szeptember 11-ével kapcsolatban az utóbbi hét év során?
G. W.: A felvilágosítás komoly eredményeket hozott. Nélküle a világ ma talán még rosszabbul állna. Arról volt szó, hogy az USA propagandaernyőjén, amelynek szeptember 11-e hatásait a kellemetlen államokra kellett fókuszálnia, rést üssünk, ami sikerült is. Miközben nem ez volt az elsődleges törekvésünk; első célunk az volt, hogy az igazságot kiderítsük. A lakosság körében egyre kevesebb ember hisz szeptember 11-e hivatalos verziójában. Andrew Sullivan – Amerika-szerte ismert eltökélt konzervatív és most a rajongó Obama-hívek egyike – rámutatott az amerikai közélet mély megosztottságára, George W Bush és újkonzervatívjainak örökségére. Sullivan attól tart, hogy az USA-ban a Bush & Co. miatti növekvő elégedetlenség alááshatja az uralkodó elit képességét arra, hogy a közvéleményt idegen lobogó alatt terrortámadásokkal manipulálhassa és ellenőrizhesse. Ez a megosztottság az amerikai lakosságot valójában kiszámíthatatlanná teszi, és előre nem látható a reakciója egy újabb merénylet esetén. Ez a megosztottság ezért fontos védelem egy új, megrendezett merénylettel szemben, és visszanyúlik a szeptember 11-ével kapcsolatos felvilágosító mozgalomra. Természetesen: a világot nem tudtuk megváltoztatni. De megmutathattuk, hogy százezrek, ha nem milliók vannak, akik a globális elit mesterkedéseit pontosan szemmel tartják és riadót is fújnak.
2. A szeptember 11-ével összefüggő felvilgosításnak volt befolyása valamely ország politikájára?
G. W.: A probléma a következő: nem tudjuk, a világ hogyan nézett volna ki e nélkül a felvilágosító mozgalom nélkül. De hiszem, hogy hozzájárult az USA újkonzervatív frakciójának (US-Neocon-Fraktion) gyorsabb felemésztődéséhez és szavahihetősége rohamos elvesztéséhez. Egy ok, hogy miért hoztak be immár egy új arcot, Barack Obamát, miközben egy most is tűzveszélyes és gonosz impérium puszta kozmetikázásáról van szó.
3. Mivel magyarázza Ön, hogy kétszázezer német ujjongva éljenezte Obamát, jóllehet ő arra szólítja fel Németországot, hogy Afganisztánban az amerikaiaknak kaparja ki a gesztenyét?
G. W.: Ezt azzal magyarázom, hogy az örömrivalgást professzionálisan megrendezik. Egyik barátom, Webster Griffin Tarpley éppen most írt könyvet Obamáról és a megrendelt ujjongás és a „népi puccs” technikáiról, ahogy ő ezt nevezi. A könyv 2008. augusztus végén jelenik meg a Kopp Kiadónál, valószínűleg ezzel a címmel: „Barack Obama – Hogyan csinálnak elnököt”. Obama egy mesterségesen létrehozott áltribun, akit a legmodernebb marketing- és ujjongásmódszerekkel kell hatalomra juttatni.
4. Hogyan értékeli Ön azt a tényt, hogy Obama mögött Brzezinski áll?
G. W.: Úgy értékelem, hogy már 2008 augusztusának elején láttuk az eredményeket Oszétiában. Tarpley szerint a Brzezinski-csoport Washingtonban már átvette a hatalmat, és intrikál Kína és Oroszország ellen. Tarpley nézete szerint a grúz elnök, Szakasvili csak a NATO marionettfigurája, aki Brzezinski utasítására provokálta Oroszországot. Brzezinski sokkal veszélyesebb, mint az újkonzervatív frakció, mivel ő konfliktusra törekszik az olyan valódi világhatalmakkal, mint Oroszország és Kína.
5. Szükségesnek tartja a szeptember 11-i bűntett további felderítését? Vagy inkább az a cél, hogy a már kiderített dolgokat a szélesebb tömegekhez eljuttassák, ami nyilvánvalóan még nem sikerült? Vagy pedig elég lenne, ha legalább a vezető kormányzati személyeket tájékoztatnák szeptember 11-e valódi jellegéről?
G. W.: Ezt mind meg kell tenni. Szeptember 11-e a megrendezés ostobasága következtében egyedülálló tanulópélda a világ emberei számára, amelyen példaszerűen láthatják, hogy mennyire gátlástalanul járnak el a veszélyes világbirodalmak.
6. Miért nem követte egyetlen európai képviselő sem a japán Yukihisa Fujita bátor példáját, aki kormányát úgy megizzasztotta?
G. W.: Egy azért volt, mégpedig Giulietto Chiesa, az Európa Parlament egyik képviselője. Csakhogy ezekre az emberekre senki sem figyel oda, a sajtó meg agyonhallgatja őket. Chiesa azt mondta: „Mindig is kételkedtem 2001. szeptember 11-e eseményeinek hivatalos verziójában”, és több nagyhatású beszédet is tartott az Európa Parlamentben. Ezen túlmenően nemzetközileg nagyon aktív, és röviddel ezelőtt megjelentetett egy könyvet és egy dokumentumfilmet is. A film bemutatásának alkalmával találkoztam Chiesával Münchenben. Õ nagyon fontos a mozgalom számára, mert egyfajta összekötő szerepet vállal Európa és Oroszország, de éppúgy Japán között is.
7. Személy szerint Ön milyen pozitív és negatív reakciókban részesült az ilyen irányú publikációit illetően?
G. W.: Ezeket a reakciókat időközben már alig tudom megszámolni. De két csoportra oszthatjuk őket. A negatív reakciók 95 százalékban a médiáktól jöttek. A pozitív reakciók 95 százalékban a médiafogyasztóktól jöttek, akik gyakran kijelentették nekem, hogy a hivatalos tömegtájékoztatásnak többé már semmit sem hisznek el. Vagyis itt felismerhetett az ember egy megosztottságot és szakadékot, de egy rendszert is. Merthogy a média képviselőinek ennyire nagy hányada kizárólag az ostoba hivatalos verzióknak hisz, az tulajdonképpen már csak az összehangoltsággal magyarázható.
Fordította: Szabó Attila
Forrás: Der Europäer, 12. évf. 11. sz., 2008. szeptember
A következő interjút Mr. Freeman készítette W G. Tarpleyvel.1 Többek között az elnökválasztási harcról az USA-ban és Barack Obamáról.
Freeman: Ön néhány héttel ezelőtt egy könyvet jelentetett meg a következő címmel: Obama – The Postmodern Coup. The Making Of A Manchurian Candidate. Mit tud erről mondani nekünk, miről van szó?
Tarpley: A cím lefordítva így hangzik: Obama – A posztmodern államcsíny. Egy mandzsu jelölt létrehozása. – Egy ember agymosás (vagy inkább agy-, illetve tudatmanipuláció) folytán „gyilkos szerszámmá” vedlik át, és pontosan ezt éljük meg most az USA-ban. Barack Hussein Obama jelöltségének vagyunk tanúi. Egy olyan férfinak, aki a semmiből jött, aki tulajdonképpen semmit sem képvisel, életútja egy fehér lap, semmit sem vitt végbe, és mégis olyannak tűnik, mintha megnyerné még a választást is.
Világunkban nem lehetséges a semmiből egy ilyen pozícióba felemelkedni. Ha egy efféle jelenség mutatkozik, azonmód a kulisszák mögé kell pillantanunk, hogy kik állnak a háttérben, kik a titkos mozgatók, [...] és ebben az esetben elmondhatjuk, hogy Obama a finánctőke egy marionettfigurája, a Trilaterális Bizottságé, a Bilderberger-csoporté, a Council on Foreign Relationsé, a Ford-alapítványé és egyéb reakciós hatalmi központoké. Ezt a legvilágosabban Zbigniew Kazimierz Brzezinski szerepe árulja el, aki a fő mozgatója és guruja az egész Obama-kampánynak. Már ebből is sejthető az a célkitűzés, amit Obamának teljesítenie kell.
Freeman: Miért éppen Obamát választották ki a tényleges hatalom jelöltjéül?
Tarpley: London és New York világhatalma válságban van. Megéltük a dollár csődjét, egy hiperinflációt, az általános bankpánikot, [...] két elvesztett háborút, [...] és van egy imperializmusunk, amely összeroppanóban van. Az érdekelt körök most elhatározták, hogy Obamának meg kell mentenie ezt az imperializmust, vagyis egybe kell fognia. Ha hatalomra kerül, akkor vele egy szuperaktív, nagyon agresszív külpolitika indul be, [...] még sokkal rosszabb, mint amit az újkonzervatívokkal átéltünk. Brzezinski meggyőződése az, hogy a Közel-Kelet csak egy periferiális háborús színtér, és a Moszkva és Peking közötti konfrontációra törekszik. Brzezinski a lengyel nemesség (Milchadel) képviselője, és egész életét egy félelmetes oroszgyűlölet hajtja; Obamával Oroszország megsemmisítését akarja elérni.
A legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy létezik valami rosszabb is, mint az újkonzervatívok. Az újkonzervatívok számára a világ centruma Izrael és a Közel-Kelet. Brzezinski számára Oroszország és Kína veszélyezteti a nemzetközi hatalmi viszonyokat, és ha ezeket legyőzzük, akkor kezünkbe kerül a világuralom a következő évszázadra. Ehhez globális stratégiák szükségesek. Obama külpolitikája mindenekelőtt arra irányul, hogy el kell kergetni a kínaiakat Afrikából, hogy onnan többé ne juthassanak hozzá a kőolajhoz és más stratégiai ásványi anyagokhoz. Ez húzódik a szudáni konfliktus mögött is, ahonnan Kína kőolajszükségletének 7 százalékát szerzi be.
Ezután Pakisztánon van a sor. Obama egyik beszédében Pakisztán bombázásáról beszélt. [...] Bush ellenállása ellenére az USA légiereje már most célzott támadásokat hajt végre Észak-Pakisztánban. Ez is tanúsítja Obama új agresszív irányvonalát.
Obama azt is mondta, hogy beszélnünk kell Iránnal... Szándéka az, Brzezinski tervének megfelelően, hogy Iránt átállítsa és felhasználja Oroszország ellen. Éppígy Szíriát is. [...] Obama így fogalmaz: Miért kell ezeket az országokat megtámadnunk? Inkább bábfiguraként alkalmazzuk őket mint kamikázékat, Oroszország és Kína ellen.
Brzezinski e stratégiájának végcélja az, hogy Kína ezentúl ne vásárolhasson kőolajat Afrikából és a Közel-Keletről, hogy minden szövetségesére lesújtsanak, amilyen Szudán, Pakisztán vagy Burma, és Kínát elvágják minden forrástól. Akkor Brzezinski azzal számol, hogy Kína észak felé fordul, és megrohanja Szibériát... Ott nagyon sok a kőolaj, és csak kevés orosz él, aki megvédhetné, amiből konfliktus keletkezne Kína és Oroszország között.
Hasonló stratégiát terveltek ki az angolok a Hitlerrel való müncheni egyezmény által. Ez a Cliveden-klikk politikája volt, lady Astor szalonjában, Neville Chamberlain közreműködésével. Ennek eredménye az úgynevezett „appeasement” (megbékítés, lekenyerezés), egy aktív stratégia, hogy Hitlert támogassák Sztálin ellen, azzal a szándékkal, hogy Németországot és Oroszországot egymás ellen kijátsszák, és ezáltal mindkettőtől egyaránt megszabaduljanak. Ha tehát minden Brzezinski akarata szerint zajlik, akkor Kína és Oroszország kölcsönösen kiirtja egymást...
Freeman: Mit jelent ez Európa számára?
Tarpley: Fontos, hogy az emberek Európában megértsék: Brzezinski ebben a tébolyult stratégiájában Európának is a marionettszerepet szánta. Ezért a nagy költekezés, hogy Obamát Európában, különösen Németországban népzerűvé tegyék. Állítólag egy müncheni könyvkereskedésben tucatjával helyezték ki az Obamáról szóló könyveket, neki szóló hódolatból és az ő tiszteletére. Olyan szólamokkal reklámozzák, mint „Obama a fekete Kennedy” stb.
Az európaiaknak dűlőre kell jutniuk Obamával és észre kell venniük: ő nem békeangyal, ellenkezőleg, ő egy halálangyal. Megválasztásával a harmadik világháború fenyegetne bennünket, ezért energikusan el kell magunkat határolnunk tőle.
Freeman: De vajon nem minden elnökjelölt a Trilaterális Bizottság bábfigurája? Miben rejlik hát a különbség?
Tarpley: Nem, téves ezt így gondolni – vannak különbségek. Kezdjük Obamával! Obama az egyetlen, akinek van egy hadserege, amely egy fasiszta mozgalomra emlékeztet: rajongó fiatal egyetemisták és munkanélküliek milliói követik, akik nagyon aktívak, de sejtelmük sincs Obama valódi politikai célkitűzéseiről. Benne látják a Messiást, aki megváltoztatja Amerikát... Sejtelmük sincs, hogy ki áll mögötte, aki rángatja a drótokat. Nem is kutatják ezt, mivel Obama karizmája elvakítja őket.
Hasonló ábrándos ifjúság élt az 1930-as évek Németországában. Ezt például Heideggernek mint a freiburgi egyetem rektorának 1933-ban tartott székfoglaló beszédében tapasztalhatták, ahol ezt mondta: Németországban a döntés a nemzetiszocializmus mellett az ifjúság részéről már megtörtént.
Obama rohamcsapatai a demokraták előválasztásai során fenyegetésekkel megfélemlítették a Hillary Clinton-választókat! Ezek a lármázók (Rowdies) Mussolini csapataival hasonlíthatók össze. Ez fasiszta tömegmozgalomnak tűnik vagy olyannak, amely nagyon gyorsan azzá válhat.
McCain néhány évet észak-vietnami hadifogságban töltött és ezáltal megrokkant. Nincs ki mind a négy kereke! Többek között dührohamokban szenved, ennélfogva könnyen manipulálható. Õt a Wall Street 90 százalékos marionettjének mondhatjuk. Obama ezzel szemben egy 1000 százalékos marionett – ez biztos!
A legérdekesebb jelölt Hillary Clinton. Nála két személyről van szó: róla és a férjéről a háttérben, aki vele együtt lenne megválasztva. Bill Clinton a demokraták egyetlen elnökjelöltje, aki 1944 óta két hivatali időt szerzett meg. Bill Clinton egyáltalán a legsikeresebb jelöltje a demokratáknak. És az 1990-es évek viszonylag jó idők voltak itt az USA-ban, nem jók egy abszolút mérce szerint, de jók a pokolhoz képest, amit Bush tálalt fel. Túlélte a republikánusok kísérletét is, hogy a hivatalából elmozdítsák, mert Bill Clintonnak megvan a képessége ahhoz, hogy küzdjön; egy olyan képesség, ami Hillaryban is megvan.
Freeman: De először nem úgy látszott, hogy Hillary Clintont szemelték ki esélyesnek?
Tarpley: 2008 elejéig én is úgy hittem, hogy Hillary a Wall Street főjelöltje. De az újév első napjaiban azután világos lett számomra, hogy mégsem ez a helyzet. Obama a kiválasztott, [...] és a Wall Street-bankárok, a trilaterálisok, a Bilderbergerek stb. ejtették Hillary Clintont, és támogatásukat Obamának adták. Erre a médiák is elárulták Clintonékat. Õk egy tőrdöfést kaptak a pénzvilágtól, a médiáktól, saját pártnagyságaiktól, mint Gore, Kerry, Kennedy, Perlosi, Dean stb. [...] Ezek most mind Obamáért vannak oda. [...] Hillary Clintonnak már csak a munkásosztály marad...
Obama2 sokat köszönhet a háttérből irányított tömegmozgalmának és a Wall Street és az oligarchák finanszírozói pénzének.3 McCain a maga fogságvilágában él, a Hanoi Hiltonban. Hillary Clinton egy érdekes kártyalap, mert ő gyakorlatilag egy független elnökséget jelentene. Férjével ketten – mint „Billary” – nagyon sok ellenállóerőt hordoznak magukban a pénzelittel, a hatalom tulajdonképpeni birtokosaival szemben. Ezért hiba azt mondani, hogy itt mindenki ugyanolyan. Persze Hillary Clinton sem szent, és nem ideális, csak a „New Deal” irányában halad, ami az átlag amerikainak már inkább jól jönne.
Fordította: Szabó Attila
Forrás: Symptomatologische Illustrationen, 64. sz. 2008 augusztus/szeptember
A RÓKA RAVASZSÁGA FELERÉSZBEN
A TYÚKOK OSTOBASÁGÁN ALAPUL
2008. október 31–nov. 2. között szemináriumot tartott a Szabad Gondolatok Házában Werner Kuhfuss óvodapedagógus és munkatársa, Mervi Mansikkala.
Kuhfuss urat írásaiból régóta ismerjük, és az azokban megjelenő gondolatok késztettek arra, hogy meghívjuk, vezessen nálunk egy hétvégi csoportot. A szeminárium előzetes leírását, melyben munkája irányát megadja, korábbi számainkban közöltük, és ennek alapján jelentkeztek a résztvevők.
A hétvége elsősorban gyakorlatok végzéséből állt, egy-egy, a gyakorlatok átélése alapján megragadható szóbeli összefoglaló tagolta csak. Így utólag beszámolni sem lehet a történtekről, részvétel híján az olvasónak a leírás semmit nem jelenthet. Ezért most egy rövid írást közlünk, melyben Kuhfuss úr maga ad képet törekvése irányáról.
I.
Korunkban
Feltartóztathatatlanul széthullanak azok a
finom, sűrű szövedékek,
melyek embereket, lényeket és dolgokat összekapcsolnak.
Minden organizáció,
amelyik mérlegelések útján kísérli meg,
hogy a szövedék széthulló részeit
művileg ismét összekösse,
hiábavaló,
bármilyen ügyesen is jár el.
A káosz feltartóztathatatlan.
Egyedül a művészet, a művészi érzék,
ami az embercsoportokban közösen mozdul,
csak az tudja a széteső káoszt
teremtő tetté változtatni.
Ekkor a káoszból csíra lesz.
Ezért időszerű
kicsi, modellszerű csoportokban gyakorolni
minden szabaddá váló erőnek
a teljes emberi alak mozgásával való összefüggését
elevenen gondolni, érezni, akarni.
II.
Ha az érző, vezető kezek,
a hordozó, a könnyűséget merészelő lábak,
ha az ember egész mozgékony testalakja
másokkal együtt
kiteszi magát a létrejövő problémáknak,
akkor a fej is, mint nyugalmi pólus,
képes lesz felfogni a nehézségek
robbanóerejét.
A fej önmagában nem viseli el ezt (az erőt).
Az kell, hogy a szív szabadon kitágulhasson.
Csak ha a végtagok játszva gondolkodnak,
csak ha az emberek közötti
köztes térben
és áramló időben
válik tevékennyé
az örömteli gondolkodó erő,
csak akkor fog minden eljövendő szükség
közös utakhoz vezetni,
amelyek Földünkön
minket előrevihetnek.
Werner Kuhfuss
1994–2006
Folyóiratunkkal egy időben jelenik meg a Fabulart Bt kiadó gondozásában Somogyi Tibor2 Eredetmívesség című könyve. Már a cím is felkelti a figyelmet: a szó nem található a magyar értelmező szótárban.
A bevezetőben a szerző azt ígéri, hogy írásában „sok szó esik majd iskoláról, vállalkozásról, individuális fejlődésről és azokról a mozgásokról, átváltozásokról, melyek e pályákat jellemzik”.
Ezeknek a mozgásoknak „megfigyelésére és e megfigyeléseknek a mindennapi életben való alkalmazására kevés figyelem irányul”.
Somogyi Tibor az eredettől elszakadt modern ember individuális alkotáshoz, teremtéshez való visszatérésének rejtélyét feszegeti. A könyv külön érdekessége, hogy a szerző geometriai formák metamorfózisain keresztül vezeti le a szociális formateremtés és átalakulás folyamatait. A formateremtés kiindulási forrása az emberi közép, amely az individualitás teremtő centruma. Az énnek két világ között kell folyamatosan egyensúlyoznia, hogy hidat tudjon építeni az idea és a megvalósulás között, az ég és a Föld között.
A könyvben leírt, közepet megtartó, dinamikus hármas mozgás életgyakorlat, hogy leküzdjük merev, statikus, ideologikus gondolkodásunkat, amely intézményeink alapításánál és működtetésénél akadályoz bennünket.
Somogyi Tibor könyve elsősorban azoknak szól, akik vállalkozásokat akarnak alapítani és működtetni mind szellemi, mind gazdasági területen.
Meghökkentő cím, eredeti látásmód, meglepő gondolatmenetek, szokatlan nyelvezet, érdekes tartalom – vélekedem az első oldalak után. Amikor belemerülök az olvasásba, akkor döbbenek rá, hogy ez az írásmű elmélyült figyelemmel feldolgozott élettapasztalatok tudatos kompozíciója. Az öncélúság nyomát sem találom benne. A nagyon szépen és egyszerűen ábrázolt matematikai-geometriai modellek segítségével feltárulnak azok a bonyolult szociális folyamatok, amelyek a kezdeményezéseiket megvalósító, például vállalkozásokat vagy iskolákat alapító emberek és csoportok életében a várt jó eredményekhez vagy a nem kívánt kudarcokhoz vezetnek.
Mindazoknak ajánlom elolvasásra ezt a könyvet, akik nehezen élik meg a merev, élettelen sémákhoz való ragaszkodást az élet bármely területén, mert ebben a könyvben ennek éppen az ellenkezőjét találják meg.
Különösen ajánlom azoknak, akiket érdekel az iskola, ezen belül is a Waldorf-iskola szervezeti világának, önrendelkező működésének új szempontú megközelítése.
Számolni kell azonban azzal, hogy nem könnyű, szórakoztató, hanem a figyelmünk intenzitását és az elfogulatlanságunkat próbára tevő olvasmányt veszünk a kezünkbe. Cserébe olyan átható evidenciaélményt kapunk, amely megerősítheti kezdeményező- és megvalósító képességünket.
Kiemelem a szövegből a Waldorf-iskolák eredeti alapítói szándékának megfelelő társadalomformáló műhelyszerepét, amelyben az új embertani alapokra helyezett pedagógia mellett a társadalom hármas tagozódásának (a gazdasági, a jogi/szervezeti és a szellemi/kulturális működés) összefüggéseit kívánták kutatni.
Napjainkra a hazai Waldorf-iskolákban is kialakulóban van az az igény, hogy a pedagógia életképességének felmutatása mellett nemcsak a tágabb értelemben vett szabad szellemi élet megvalósulását segítsék elő, hanem a munka világa felé is közelítő lépéseket tegyenek. Ebben jelenthet számukra segítséget ez a könyv, hiszen a szerző aktuális nézőpontból világítja meg ezt a kérdést, és a Waldorf-iskola „társadalmi kitágulásának“ lehetőségét is megmutatja. Konkrétan felveti a középiskolai szakképzés, valamint az iskola és a vállalkozói praxis közötti kapcsolatépítés szükségességét. „Érzékelem, hogy egyre több vállalkozóban, menedzserben, jogi szakemberben ébred fel az igény, hogy tegyen a Waldorf -iskolákért országszerte.“
Elegáns írást tartok a kezemben. A szerző bebizonyította, hogy két világ polgáraként otthonosan mozog a „nem látható“ morális/szellemi környezetben és a „látható“ realitások hétköznapi színterein. Megismerő képességgel áthatott gondolatait hitelesítve, azokat a cselekvés területén is kipróbálta. Ezért ajánlom elolvasásra ezt az írást jó szívvel, reménykedve az olvasók befogadó szándékában.
Budapest, 2008. október 19.
Lapunk elődje, a Nevelésművészet rendszeresen közölt Károly Sándor-verseket. A lapban Fenyő Ervin írt Sándorról (1997. szeptember, 2/1. szám), és most, hogy – halála után közel huszonnégy évvel – a Natura-Budapest Kft. és az Ita Wegman Alapítvány közös kiadásában megjelenik Károly Sándor első kötete, ezzel az írással szeretnénk a könyvet olvasóink figyelmébe ajánlani.
A kötet verseit Makovecz Anna válogatta, a bevezetőt Makovecz Imre írta.
E lap olvasói rendszeresen találkozhattak Károly Sándor nevével, olvashatták verseit anélkül, hogy a szerzőről bármit is megtudhattak volna. És miután ő maga már közel tizenhárom esztendeje nem tudja bemutatni önmagát, én vállalkozom arra, hogy felidézzem időben egyre távolodó alakját.
Költő volt? Nem, nem volt költő. Verseket írt, magának és az asztalfióknak persze, bár akkurátus pontossággal rendezte kötetbe újabb s újabb költeményeit. Ezek a versek baráti körben elhangzottak, „titkos” összejöveteleken, zárt ajtók mögött a ’70-es évek derekán. Kiadásukról álmodni sem lehetett.De fiatalok is voltunk, Sanyi 1947-ben született, egyikünk sem gondolta, hogy kevés az idő. Sándor, amikor verseiről kérdezték, mindig azt mondta, hogy nem tudja sem jónak, sem rossznak tekinteni ezeket a költeményeket, lettek, létre akartak jönni, nincs hozzájuk több köze – leírta csupán őket. Õ maga is csodálkozva próbált újra és újra rájuk tekinteni. Nem foglalkozott a jelentésükkel sem. Úgy tekintette, vagy úgy tett, mintha úgy tekintette volna, mintha – legalábbis utólag – idegenek lettek volna személyétől.
Verseiben Weöres Sándor és Pilinszky hatása érződik. A zenei elem letagadhatatlanul meghatározó e költeményekben – összefonódva egyfajta intellektuális, néhol képi játékossággal. Nem egy alkalommal mondtam Sándor verseit. Úgy éreztem, hogy e két komponens – a zenei és az intellektuális – egymás ellen dolgozik. Az intellektus meggátolta a zene szabad szárnyalását, de ez a tudatos elem új volt, míg a dallamok mintha nagyon régen meglettek volna már. A melódia a tudatosság börtönében nemegyszer a szögletesség érzetét keltette. Ma azt gondolom, hogy ez a két erő idővel különleges harmóniává ötvöződött volna.
A zeneiség dominanciáján soha nem csodálkoztam. Sándor eredetileg zenei pályára készült. Nem lett zenész. Kamaszkori válságából kilábalva hagyta a zenei pályát, és csak ritka, különleges alkalmakkor vette kezébe az egykor legfontosabb önkifejezési eszköznek tudott hegedűt vagy brácsát. Amikor muzsikált – néhányszor együtt játszottuk Bartók hegedűduóit –, elementáris erővel tört fel belőle a zene, megrendítő szilajsággal, átjárva, átizzítva az egész embert. Kivételes pillanatok voltak ezek. Olyan lenyűgözően tudta a magyar zene és elsősorban Bartók muzsikájának féktelenségét, dévajságát, formai szépségeit érzékeltetni, mintha az ősi ritmusok és dallamok játszottak volna rajta, és nem ő ügyeskedne hangszerén az ujjaival.
Ihletett pillanataiban rajzolt vagy festett, az intellektuális, képi elem tehát megjelent verstől és dallamtól eloldozódva is. Képeinek színvilágában uralkodó a mélysötét zöld, mellette ott a vörös. A képek formai világában van valami messziről hangzó, rebbenő nyugtalanság, büszke keménység, elszánt akarat. De a színek és formák között ott a rettenet és a kétségbeesés is. Idővel ez mind föltisztult volna.
Ünnepi pillanatokban ősi parasztnótákat dalolt, szilaj kedvvel, nyakasan. A dalok külön világába burkolózott. Élvezettel szólaltatta meg az ősi kaján dallamdíszítéseket, és mint aki friss forrásra talál, úgy ízlelgette e nóták keserédes, sírva vigadó, nem egyszer káromkodásszerű szövegeit. Mélyen kötődött a magyar népzenéhez, az ősi népi kultúrához. Ez indította – no meg Bartók s Kodály példája –, hogy néprajz szakot végezzen a budapesti egyetemen. Az egyetem elvégzése után az MTA Néprajzi Intézetébe került tudományos munkatársnak. Siratókkal, halotti búcsúztatókkal foglalkozott. Ez ősi szövegekben a szellem időtlen megnyilvánulását látta, több írásában meg is fogalmazta ezt. Úgy érezte, e dallamok, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó rigmusok olyan világot őriznek, mely már elveszett a huszadik század embere számára, napvilágra hozataluk fontos híradás a szellem jelenlétéről. Szenvedélyesen kutatta ezt az ősi bölcsességet, s egy bogaras ember precizitásával jegyezte le a bonyolult dallamokat, kántált szövegeket. Sándor nehezen bírta a korszak tiltásait, a szellem eltagadását. Makacs ember volt, aki önmaga számára kötelezőnek érezte megőrizni tisztánlátását, szellemi önállóságát. Képtelen volt a megalkuvásra. Irtózott az egyenruhától, egyengondolattól, egyenélettől. Fegyelmezettnek látszott. Hallgatott. Figyelt. Cigarettára gyújtott. Megpróbált tárgyilagos lenni. Alig árult el valamit arról, hogy mire gondol – és bajusza alatt, a szája szegletén ott játszadozott egy talányos, furcsa mosoly...
Akár egy tó vize, oly sima minden! – legtöbbször vulkán izzott belül. Már régen a Néprajzi Intézet munkatársa volt, amikor a spanyol szakot is elvégezte az egyetemen. Tudatosan be akarta fejezni, minthogy egyszer már félbehagyta. De ha már megtanult spanyolul, évekig minden észrevételét, feljegyzését ezen a nyelven örökítette meg. Így vélte megőrizni szuverenitását. Mélyen, nem szűnő szorgalommal foglalkozott antropozófiával. Lenyűgözte a steineri életmű. Konok elszánással kereste kérdéseire a választ. Az euritmiában a jövő művészetét látta, és önmagát nem kímélve próbált maga végére járni az ott megsejtetteknek. Tudta, nem várakozhat. 1982-ben, amikor Magyarországon ez a művészet még alig volt ismert, úgy határozott, hogy Dornachba megy tanulni. A hazavesztés kockázatát vállalva feleségével, Katival együtt azzal az elhatározással ment Svájcba, hogy az euritmia alapjainak elsajátítása után, visszatérve Magyarországra, létrehozzák az első magyar euritmiaiskolát. Szorongásaik ellenére vállalták az áldozatot, hiszen a jövő a fájdalmak, szenvedések bőséges megtérülését ígérte.
Túlbecsülték erőiket? Csalódtak? Netán valami más történt?
Soha nem fogjuk megtudni. Utoljára 1985 január elsején látták őket. Farkasordító hideg volt, nagy hó. Mentek. Hajnalodott.
A Rajnából fogták ki őket, hetekkel később.