Walter Johannes Stein alábbi cikke 1925. október 4-én jelent meg a Goetheanum (Das Goetheanum) c. folyóiratban. Alapjául az a tanítás szolgált, amelyet Trithemius von Sponheim (1462-1516)1 hagyományozott az utókorra és amely a hét korszellemről szól, amelyek mindegyike 350 éven keresztül határozza meg egy korszak szellemi arculatát. Ezeket a szellemeket ugyan azoknak az arkangyaloknak a neve jelöli, akiknek a rangját egykor betöltötték, ám egy meghatározott időre átveszik a tulajdonképpeni korszellemnek, azaz olyan lényeknek a funkcióját, akik az ARCHAI hierarchiájába tartoznak. A bolygók intelligenciájának is nevezték és a ptolemaioszi rendszer hét fő csillagával hozták őket kapcsolatba. Könnyen megtaláljuk őket, ha a hét napjainak bolygórendszerű megfelelésein visszafelé véigmegyünk, például a szombattól, a Szaturnusz napjától elindulva: a Szaturnusz-nap megfelelője Oriphiel, a Vénusz-napé (péntek) Anael, a Jupiter-napé (csütörtök) Zachariel, a Merkurnapé (szerda) Raphael, a Mars-napé (kedd) Samael, a Hold-napé (hétfő) Gabriel és a Nap-napé (vasárnap) Michael. Ezt a tanítást Rudolf Steiner megerősítette, és csak a mindenkori korszellem régensségének időtartamára vonatkozóan módosította némileg //lásd pl. GA 243. 1924. aug. 18-i előadás/. Walter Johannes Stein konkrét vonatkozásokat állít fel a mindenkori spirituális korszellem jelölése és az érintett korszak alappolaritása között. Az itt leírtak a spirituális történelemszemlélet ABC-jéhez tartoznak; a történelmi és kortörténeti folyamatok megfejtésének alapvető előfeltételét képezik.

Thomas Meyer

A történelmiség az érzékileg felfogható világ eseményeiben nyilatkozik meg. Ám ami így megnyilvánul, az nem a történelem egésze. De az így megnyilvánulóra megtanulhatunk úgy nézni, mint egy szimptomatikus történésre, amelynél egy lelki tartalom fiziognómiai megnyilvánulásra tesz szert.

Hogy a világnak egy meghatározott korszakában mi megy végbe, az nem csak az emberi lélektől függ. Az emberek lelkébe világosan felismerhető ritmusban olyan szellemi impulzusok sugároznak, amelyek azt eredményezik, hogy amit az emberiség bizonyos korokban összességében átél, az egyfajta színezetet kap. Ez a színezet minden három-négy évszázadban más. Ha a lelki világból nézve megvizsgáljuk a Krisztus előtti harmadik évszázadtól a Krisztus utáni első évszázadig történt eseményeket, akkor felismerjük, hogy hogyan vonul be sötétség az emberi kedélybe/lelkületbe, ott hogyan gyarapszik, ér el egy csúcspontot, és hogyan jelenik meg benne az időszak utolsó évszázadában egy világos fény.

„És a fény beragyog a sötétségbe”. – Ezek a szavak azt ábrázolják, ami a lelkekben zajlik akkor, amikor Krisztus megszületik. Az egyiptomi bölcs a lelkivilág elsötétülését ábrázolja az ezt megelőző korban. Azt mondja: Osiris, a fény istene meghalt. Isis, az ember lelke, itt maradt özvegyként. A görög bölcs ugyanilyen értelemben beszél a holtak birodalmáról, mint az árnyék birodalmáról. De a gnosztikusok Krisztust dicsőítik, mint az új fény hozóját. A Krisztus születését közvetlenül megelőző időszak a világnak az az ideje, amelyben a képi-mitológiai gondolkodás megszűnik. Megszületik az absztrakt gondolat. Ez a golgotai misztérium alapján megvilágosodik. Trithem von Sponheim az imént jellemzett korszakról azt mondja, hogy azt a Szaturnusz uralja, aminek a szellemét ő Oriphielnek nevezi. Ahogyan fényből és sötétségből a sok szín felragyog, az nyilvánul meg előttünk, ha Oriphiel uralmának a korszakát lelki oldalról szemléljük:

A világra sötétség borul. Ám Golgotán világos, arany fény ragyog. Éjféli Napként ragyog Golgota a sötétségbe. Jeruzsálem arany fénye hullámzik a sötét messzeségbe. Az apostolok, a 72 tanítvány további köre, az apostoli tanítványok, a gnosztikusok és az ő tanítványaik útra kelnek. Mindegyikük vándorútja úgy ragyog fel, mint a jeruzsálemi arany fénynek egy Földre vetett sugara. Ezt a lelki-szellemi látványt nyújtja a Föld az első keresztény évszázadban: egy sötét messzeséget, ennek középpontjában az arany éjféli Nap. A messzeségbe sugárzik. Egy aranyháló szálai fonják be a Földet.

Ahol később az Artus várak állnak, olyan ragyogás támad, mint a Hold ezüst fénye. Ott Krisztus korában azt látjuk a szellemben, ami mintegy arany sugárként a Golgotából kiindul. És ahol egy emberi lélek kereszténnyé válik, ott fellobban egy kis ragyogó csillag. Az első keresztény évszázadot olyannak látjuk, mint egy éjszakai szellem-égboltot, amelyen ott áll a Hold és az éjféli Nap.

Ennek az éjféli Napnak egy sugara Arimathiai József útja, aki Angliába viszi a kereszténységet. Ugyanezt az utat választja Fülöp. Legendákban és mondákban, történelmi beszámolókban találjuk a többi fényvivő útját. Tamás például Indiába megy, Péter és András először együtt vándorolnak. Aztán Péter Nyugatra fordul, András Keletre, Pál pedig beutazza a Földközi-tengert. Jakab holttestét Santiago de Compostelába viszik. – Gyűjtsük egybe ezeket és a sok többi utat, és megkapjuk azt a képet, amelyről épp szó esett. – De amikor még lelki szemünk előtt van ez a kép, akkor átalakul. A fényt melegség hatja át. A fényben már korábban is élt a meleg, de most válik észrevehetővé. A sötétség hideg gyűlöletnek bizonyul. A fény és sötétség polaritása lassan átváltozik a szeretet és gyűlölet polaritásává. Ez a Krisztus utáni első évszázadtól az ötödikig terjedő időben megy végbe. Anael, a Vénusz-szellem kezdi meg uralkodását.

Oriphiel idejében terjed a kereszténység, ott van a Krisztus előtti kereszténység világos fénye, amelyet különféle, még fennálló misztériumokban ápolnak. De ott vannak a keresztény-üldözések és a misztériumok üldözései is. A Krisztus utáni 70. év Jeruzsálem lerombolása. Krisztus után 79-ben tör ki a Vezúv, ami elpusztítja Herculaneumot és Pompeit. Ilyen a világ Oriphiel idejében.

Anael idejében az emberek elkezdenek vitatkozni, veszekedni, a keresztény tanítás kapcsán gyűlölet és szeretet alakul ki. Könnyebb a világnak ebben az idejében a gyűlöletet észrevenni, mint a szeretetet. Mert a szeretet rejtőzködve munkálkodik, de ha keressük, mégis megmutatkozik. – Bármilyen kevés is maradt róla ránk, aki elmélyed Wulfila írásaiban, hamar észreveszi, hogy írásainak mennyire a szeretet a legmélyebb impulzusa. A kereszténységet a saját nyelvükön akarja közvetíteni a népeknek. Ebben a nép lelke, kedélye felé való szeretetteljes odafordulás nyilvánul meg. Wulfilában egy mély gyökeret eresztett tolerancia él.

A népvándorlás korában két impulzus hat együtt: a kereszténység felvétele és a tatárjárás. A mongolok hatására jön létre a vérségi kötelékeknek az a keveredése, amely lehetővé teszi a kereszténység számára, hogy teret nyerjen. Hiszen a mongolok harcos impulzusa az előfeltétele a keresztényi szeretet térnyerésének. Isten ostorát Attilának hívják. Õ a keresztény Isten eszköze. Nélküle nem történne meg a szükséges vérkeveredés. Mivel a Krisztus-impulzust szolgálja, a későbbi monda Dietrich von Bernnel és más keresztény hősökkel hozza összefüggésbe. Ha így tekintjük át Anael, a Vénusz-szellem korszakát, tehát a Krisztus utáni első-ötödik évszázadot, akkor a következő képet látjuk: keletről beviharzón harcias küzdelem mohó vágyának hullámai. Északról délre áradón a még naturális gazdálkodásban élő germánok sóvárgása a római arany után. Észak-keletről és dél-nyugatról beáramlón a keresztény szeretet impulzusa.

Ám ahogyan a fény és sötétség polaritása átváltozott a szeretet és gyűlölet polaritásává, úgy ez a polaritás is újból átalakul. Az ötödiktől a kilencedik évszázadig egy véres korral van dolgunk. Óriási káosz jön létre, amelynek a népvándorlás volt az előkészülete. Új birodalmak bukkannak fel és tűnnek el; pl. a keleti gótok, a longobárdok és a vandálok birodalma.

Ezzel a népek káoszával, a keleti gót szabadság-impulzussal /Theoderich/ szemben áll fel a frankok birodalma. Frank hatalom sugároz rendet a káoszba. Ez Zacharielnek, a Jupiter-szellemnek a hatása alatt történik. Mint korábban a fény és a sötétség, a gyűlölet és a szeretet, úgy harcolnak most a káosz és a rend. A karoling kard, de az országokon átvonuló Artus-lovagok is véres rendet visznek a véres káoszba. Az Európába beözönlő arab kultúra árama is rendező impulzusokat hordoz. Az arabok hozzák Európába a logikát. A rend győz. A kereszténység rómaivá válik, pl. Bonifatius /719-754/ révén. Mindenütt templomok és kolostorok jönnek létre. Gondoljunk Columban, Gallus, Kilian működésére. A hit mindezen követei által országszerte rend lesz. Meghonosodik egy szabályok által rendezett életmód, a fölé- és alárendeltségek hierarchiája. Ez Zacharielnek, a Jupiter-szellemnek a korszaka.

A kilencedik évszázadtól a 12. évszázad végéig egy új impulzus fejti ki hatását. A kultúra minden területén a betegség és a gyógyítás polaritása válik hatékonnyá. A kilencedik évszázadban bukkan fel a Grál-monda /a reichenaui kolostor legendája/. A beteg Amfortast Parzival meggyógyítja. Gavan meggyógyítja a megsebesült lovagot. A szegény Heinrich Hartmann von Au egy tiszta szűzlány áldozatkészsége révén gyógyul meg. 1182-ben az umbriai Assisiben megszületik Assisi (szent) Ferenc, a legnagyobb gyógyítók egyike. Mindebben ennek a kornak az impulzusa nyilvánul meg. Raphael, a Merkur-szellem sugározza erejét az emberek lelkületére.

Ugyancsak erre a korszakra esik még a keresztes hadjáratok létrejötte. A keresztes hadjárat gondolata tulajdonképpen Gottfried von Bouillontól ered. Õ egy Grál-lovag. Róma falainál, a pápával folytatott harcban tesz fogadalmat a keresztes hadjáratra. /Zimer krónikái/. Jeruzsálemnek kell egy spirituális kereszténység központjává válnia. II. Urbán magáévá teszi a keresztes hadjárat eszméjét. Egy, a konstantinápolyi császár ellenségei elleni hadjáratot hirtelen átirányítanak Jeruzsálembe. Így a keresztes hadjáratok római üggyé válnak. Eredetileg Gottfried Grál-feladatát jelentik, aki a hattyús lovag leszármazottja. Először az „Üdvözítő” eszméje adta a keresztes hadjáratok impulzusát.

A 12. század végén, a 13. század elején lép fel Samaelnek, a Mars-szellemnek a hatása. A bátorság, a merészség ideje jön el. A félelem és a bátorság problémái mozgatják ezt a korszakot, amely mintegy 1525-ben ér véget. Ez a felfedezések kora. A félelem gátolta eddig az embereket abban, hogy átkeljenek a tengeren. Most meg merik tenni. Az 1118-ban alapított templomos rend lovagjai most és a rend feloszlatása után fejtik ki fő tevékenységüket. Portugáliában Krisztus-rendként a templomos rend továbbra is fennmarad. Ennek a rendnek nagymestere Heinrich der Seefahrer /Tengerész Heinrich/. Templomos pénzből fizetik ki azt az erdőt, amelynek fáiból azokat a hajókat ácsolják, amelyek most a felfedező utakat teszik. A templomosok azok, akik Portugália hatalmát Indiában megerősítik. Itt a bátorság impulzusai működnek. De Huszban, Lutherben is hatnak. Az inkvizícióból félelem árad. A félelem irányít ott, ahol a boszorkánypereket tárgyalják. A bátorság hat ott, ahol haladó szellemek a könyvnyomtatást a haladás szolgálatába állítják.

Kb. 1525-től Gabriel, a Hold-szellem fejti ki hatását. Most már minden a születés és a halál polaritásának jegyében zajlik. Nem alaptalanul a születés hírnöke Gabriel a bibliában. Nem véletlenül folyik az embrionális élet a Hold ritmusában. És most örökösödési háborúk jönnek. Nagy szerepet játszanak az egyes területeken uralkodó dinasztiák.

A szabad ember küzd ebben a történelmi periódusban a hagyomány és a régi öröksége ellen. A Francia Forradalom még ennek jegyében zajlik. De már a harmincéves háború is. „Akié a birodalom, annak a dolga az is, hogy az alattvalók vallását meghatározza.” mondják ekkor. A vallás az öröklési viszonyokhoz igazodik, és ezek határozzák meg, hogy ki lesz egy ország fejedelme. Mindebben Gabriel hatása érvényesül. Õ hat még Darwin, Lamarck és Haeckel modern örökléstanában is.

1879-ben kezdődik Michaelnek, a Nap-szellemnek az uralkodása. Õ kozmopolitikusan az egész világot átfogja. Az ő impulzusa hatására jön létre mintegy 1870-től a világgazdaság. Mi még az ő korszakában vagyunk. Õ nyitja meg számunkra az összes korszakra való történelmi rálátást. Ami Trithem von Sponheimnél hagyományként él, a hét bolygó szellemének a történelemre gyakorolt hatásáról szóló tanítás, az eleven szemlélet Rudolf Steinernél. Amennyiben kidolgozzuk azt, amire az ő szellemi impulzusai indítanak, megtaláljuk a történelem lelkét. Krisztus óta, egymást követően hét különböző lelki impulzus működik a történelemben:

1. Fény – sötétség

A Krisztus előtti 3. évszázadtól a Krisztus utáni 1. évszázadig, Oriphiel /Szaturnusz/

2. Gyűlölet – szeretet

1-5. évszázad, Anael /Vénusz/

3. Káosz – rend

5-9. évszázad, Zachariel /Jupiter/

4. Betegség – gyógyítás

9. évszázadtól a 12. évszázad végéig, Raphael /Merkur/

5. Félelem – bátorság

12. század végétől a 16. század első harmadáig, Samael /Mars/

6. Születés – halál

16. század első harmadától a 19. század végéig, Gabriel /Hold/

7. Kozmopolitikai értelem

Kb. 1879 óta, Michael /Nap/

A szerkesztőség (Der Europäer) megjegyzése

Torquayban tartott előadásaival kapcsolatban /GA 243/ 1924. augusztusában Rudolf Steiner a következőket jegyezte fel noteszébe, az egyes arkangyal-periódusok tartamára vonatkozóan némileg részletesebben:

1879-1510 Gabriel /Hold/
1510-1190 Samael /Mars/
1190-850 Raphael /Merkur/
850-500 Zachariel /Jupiter/
500-150 Anael /Vénusz/
150- Kr. előtt 200 Oriphiel /Szaturnusz/

A Michael korszak Steiner szerint mintegy 2300-ig tart.

Vesd össze: 1924. júl.19. arnheimi előadáshoz fűzött megjegyzés /GA 240/ és 1924. augusztus 18. előadáshoz fűzött megjegyzés /GA 243/.

(1) Trithemius /szül. 1462. febr. 1./ a Mosel menti Trittenheimból származott. Egyetemes tudós volt, az okkultizmus képviselője és Sponheim apátja /Bad Kreuznach közelében/. 1516. dec. 16-án hunyt el Würzburgban. A kép a sírján lévő domborművét ábrázolja, amelyet Tilman Riemenschneider készített.

Fordította: Kádas Katalin

Forrás: Der Europäer 12. évf. 9-10. szám, 2008. júl-aug.

A cikket az előadáson készített jegyzetei segítségével készítette: Stráma Éva

__________

^ugrás az oldal tetejére

Ita Wegman

Merkúr-Raffael a gyógyítőművészetben

Az õsi múltban, különösen a babiloni-egyiptomi kultúrkorszakban hatalmas misztériumi tudással rendelkeztek a gyógyítómûvészet területén. Ebben a korban élte virágkorát a Hermész-bölcsesség, amivel szorosan összekapcsolódott a gyógyítás mûvészete. Ebben éltek az Ozirisz-Izisz misztériumok, melyeket ebben a korban különösen ápoltak, és amelyek tartalmazták a Nap- és a Hold-rejtélyek tudását. Oziriszben látták azt a szellemiséget, mely a Nap-, a bolygó- és a csillagerõk mögött mûködik, Iziszben pedig azt, amit a világmindenség lelkiségeként éltek át; a befogadót, amit abban is éreztek, ami a Holdban mûködik. És az egyiptomi Hermész-bölcsességben az Ozirisz misztériumoknak és annak az ismeretnek a kapcsolata volt a lényeges, hogy ezek (a misztériumok) hogyan nyilatkoznak meg a Földön. A Hermész-Merkúr-misztériumoknak az volt a feladatuk, hogy megmutassák és belevigyék az emberi földi kultúrába annak ismeretét, hogy hogyan nyilatkozik meg minden földi történésben a csillagok írása, és hogy megmutassák, hogy az égi mûködés célja minden égi tettben a földet lakó ember. Merkúrban a Napot és a Holdat, az eget és a Földet összekapcsoló szellemet tisztelték, és ezért a sors megnyilatkoztatójának is nevezték.

Merkúr szimbóluma, a bot a köré tekeredõ két kígyóval, amit szimbólumként a régi gyógymûvészetben is megtalálunk, arra utal, ahogy Merkúr az égi bölcsességet aláhozza a Földre, és azt, ami a Földdel áll összefüggésben, ismét átvezeti a szellemivé válásba.

A Merkúr-misztériumok tartalmazták az elemek lényére és az arra vonatkozó tudást, hogy hogyan tudnak gyógyerõkként hatni; hogy a Föld rejtett erõit, hogy azt, ami a levegõben áramlik, ami a fényben sugárzik, azt Merkúr a botjával a tûzelemben az Istenek felé viszi és gyógyító erõkként fogadja vissza tõlük – hogy megfékezze és gyógyítsa mindazt, ami betegségként és bajként mûködik a Földön.

Ma is csodálatos ez a kép annak számára, aki megkísérli összefüggésbe hozni azzal, amit Rudolf Steiner adott antropozófiai világ- és emberismeretként. És akkor világossá válhat számunkra, hogy ezek a Merkúr-erõk hogyan élnek a ritmikus rendszerünkben, abban, ami légzésként és keringésként van jelen bennünk. Az ember éppen a ritmikus rendszere – vagyis a fej- és az anyagcsere-végtagrendszer közötti közvetítõ –által áll a legintenzívebb kapcsolatban az elemekkel. És meg kell kísérelnünk abból kiindulva, ami az antropozófiai emberismeret által kitágított gyógyítómûvészet nézõpontjából elmondható, hogy megmutassuk, ahogy ez a ritmikus rendszer – és mindenek elõtt a légzés – gyógyító faktorként mûködik az emberben.

Magunk elé állíthatjuk, hogy az ideg-érzékelési folyamatok úgy futnak le, hogy az éterikus az érzékeken keresztül behatol az emberbe és érzékszervi észleletekhez vezet. És ez éppen úgy megy végbe, ahogy a tüdõ révén belélegezzük a levegõt; olyan, mint egy lélegzési folyamat, egy rendkívül kifinomodott légzés, úgy hogy a légzési folyamatokat az érzékelési folyamatok folytatásaként szemlélhetjük. A másik oldalon a keringési folyamatokat az anyagcsere-folyamatok folytatásának tekinthetjük, mert a táplálkozási áramlásban felvett anyagok a nyirokrendszer és a vér felé haladnak, és miután ezek fölvették, elvezetik a szívhez, ahonnan kiindulva a vérkeringés révén az egész organizmusba beleáramolhatnak.

A tüdõ a belélegzett levegõvel fölveszi a kozmosz erõit, és ezekben az erõkben beáramlanak a világgondolatok. Ezek ugyanazok az erõk, amelyek az emberben növekedési és alakítóerõkként mûködnek. A levegõ eleven oxigénjében felismerhetjük Földünk éteriségének fizikai hordozóját, és a nitrogénhez kötõdve azokat az asztrális erõket, amelyek a kozmoszból sugároznak a Földre. Így az ember az oxigén és a nitrogén közvetítésével a légzésben fölveszi magába a kozmosz éteri és asztrális erõit, és ezekbe bele vannak szõve a világgondolatok.

Ha tovább követjük a légzés folyamatát, akkor azt kell megfigyelnünk, ahogy azok az erõk, melyek a légzéssel a tüdõn keresztül beáramolnak, a világgondolat-erõk, metamorfozálódnak az organizmusban, és ott különbözõ módon bontakoztatják ki mûködésüket/hatékonyságukat. Az erõk egyik része lényegében fölfelé, az ideg-érzék-organizáció felé halad, és az emberi gondolatok fizikai támaszává válik; egy másik rész lényegében lefelé áramlik a szív felé és az anyagcsere-organizációba, ott belekerül, beleszövõdik az emberi organizmus végtagjaiba, amelyek a legtágabb értelemben a Föld erõivel állnak összefüggésben.

Míg az ember az anyagcsere-végtagrendszerével a Föld erõibe állítja bele magát, amikor a járásban egy meghatározott viszonyba kerül a Föld dinamizmusával, és míg az anyagcsere a föld kemizmusában zajlik, addig a ritmikus rendszer révén – minthogy a légzéssel földön kívüli erõket veszünk föl, – bizonyos értelemben le lesznek gyõzve az emberben a földi erõk. Úgyhogy ideg-érzékelési rendszerünkben ki vagyunk oldva a földi erõk közvetlen hatásából, és itt belénk tudnak áramolni a kozmikus erõk. Láttuk, hogy az érzékelési-ideg-életben egy megfinomított légzési folyamat áll elõttünk, amely révén az éterben belénk áramolnak a kozmikus gondolatok. Így a légzési rendszer kiegyenlítést képez a felsõ emberben az ideg-érzék-életnek alapot adó leépítõ folyamatok és az alsó emberbõl fölfelé áramló, a táplálkozással összefüggõ felépítõ folyamatok között. Mindkét folyamatot bizonyos határok között kell tartani ahhoz, hogy az ember megõrizhesse az egészségét. Ahogy a növény a virág- és magképzésben – ahol érintkezik a kozmosz asztralitásával – bizonyos értelemben tiltakozik az állattá válás ellen, és a földön kívüli éteri erõk ritmikus beáradása révén küzd az ásványosító földerõk ellen, amelyek a gyökérbõl áramolnak fölfelé, úgy a tüdõlégzés folyamatában bennünk is végbemegy egy egészen hasonló történés. Ha elgondoljuk, hogy étertestünkben egyfajta fordított éteri növényt hordozunk magunkban, ásványosító gyökérerõivel a fejünkben és virágfolyamatával az anyagcserénkben, akkor azt, amit a szár- és levélképzéssel hasonlíthatunk össze, a középsõ emberben fogjuk megtalálni.

A növénynél a szár és a levél a kozmoszból származó merkuriális erõk közvetítõi, éppígy az embernél a légzés. És ahogy a gyógymûvészetben a növénynek ezt a középsõ részét növényi merkuriálisnak (higanynak) tekinthetjük, úgy a tüdõ is merkuriális erõket rejt magában, amenynyiben a légzés szerve. A légzõmozgás – egy bizonyos szempontból nézve – életfolyamatként a Merkúr erõihez rendelhetõ hozzá. Ahogy minden merkuriális egyensúlyt hoz létre fény és nehézség, földi és földfeletti, leépítõ és felépítõ folyamat, élet- és halálfolyamat között, úgy a légzésben hordozzuk magunkban az ilyen erõhatások közötti mérleget; ezáltal a légzésben egy folyamatos gyógyító folyamat van jelen bennünk.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberben minden gyógy-folyamat összefügg a légzéssel.

Ha ebbõl a szempontból még közelebbrõl megnézzük a légzési folyamatot, ahogy a táplálkozási és az ideg-érzékelési folyamatok közé áll, akkor ezt (a közéállást) világosan továbbkövethetjük az egyes fiziológiai folyamatokban. Elõször azonban világossá kell tennünk, hogy a levegõ oxigénje az organizmus számára azt jelenti, ami révén az éteri erõk a fizikaihoz kapcsolódnak, ami ahhoz vezet, hogy az éteri rendszer, ami minden élõt áthat, ki lesz szakítva a világmindenségbõl, és beletagozódik a fizikai testbe. Így például a születésnél a gyermek éterteste az elsõ lélegzetvétellel költözik bele a fizikai testiségbe. Az étertestnek állandóan, újból és újból szüksége van megerõsítésre, amit a belégzés révén az oxigén biztosít. Ha túl kevés oxigént kapunk, az legyengíti az étertestet, ha pedig túl sokat lélegzünk be, akkor túlsúlyba kerülnek bennünk az életfolyamatok, tompák leszünk és fokozódik pl. az alváshajlamunk.

A ritmikusan lefutó légzés révén az általa felvett földön kívüli erõk segítségével a táplálékkal felvett földi anyagok is át lesznek alakítva eleven szubsztanciákká és az organizmus fenntartásához szükséges erõkké. Tudjuk, hogy minden tápanyagot, amit felveszünk magunkba, elõbb teljesen el kell pusztítanunk, halottá kell tennünk és magunkban újból felépítenünk ahhoz, hogy ne károsítsák az organizmust. A táplálékkal felvett fehérjét például az emésztõcsatornában megtett útján a pepszin és tripszin segítségével idegen mivoltától teljesen meg kell szabadítani, majd át kell mennie egy élettelen, szervetlen állapoton, és csak ezután lehet egészséges módon átvezetni az étertestbe, és itt újból mint emberi fehérjét felépíteni. Hogy ez végbemehessen, szükség van az étertest aktivitására, amit a légzés ösztönöz, másrészt pedig az én-organizáció segítségére az alapját képezõ hõfolyamatokkal, amelyeknek elõször meg kell semmisíteniük a felvett fehérjét. Így a táplálék-fehérje az átmenet során elõször folyékony állapotú bennünk, mielõtt saját fehérjénkké alakul, amit aztán fölveszünk a vérbe. És a fehérjeképzõ folyamat továbbvezetésében – az asztráltestnek a levegõelemben és az én-organizációnak a hõelemben végbemenõ további belenyúlása következtében – lesznek képezve és fenntartva a szerveink. A fehérjeorganizmus a felnõtteknél egy bizonyos fokig ugyan stabil, mégis az életfolyamatok fenntartásához és megújításához, ahhoz, hogy harcolni tudjon a szervek formába-merevedése ellen, szükség van mindenek elõtt a fehérjeanyagoknak erre az ember éteri-folyékony organizációjában végbemenõ szüntelen lebontására és felépítésére.

Így ezen a példán egész világosan megmutatkozik, ahogy a légzés a táplálkozási folyamattal együttmûködve alapjában véve gyógyulási folyamattá válik, ahogy a táplálék-erõk a légzési folyamat által gyógyító erõkké válnak az emberben. Nem lesz átvezetve pl. a vas is a táplálékból a vérbe, és nem az oxigén az a vérben, amivel aztán összekapcsolódik, hogy gyógyító erõként a vérbõl kiindulva mûködjön?

Az tehát, ami a metamorfozált táplálkozási erõkbõl a légzésrendszeren keresztül vezetõ úton a fejbe hatol, ott a szellemi élet anyagi hordozójává válik. És itt a széndioxid az, ami a szellemi élet kibontakoztatásánál lényeges szerepet játszik. A széndioxid a kilégzés lényeges eleme. Nos, láttuk, hogy nem csak a tüdõ légzõszerv, hanem a fej- és az anyagcsere-szervekben is zajlik egy be- és kilégzés, amely során a kilégzés nem a külsõ térbe, hanem a vérbe történik. Az oxigén és a széndioxid be- és kilégzése az asztrális testnek egy tevékenysége, mert ez a légzési folyamat a levegõ-organizmusban megy végbe, ami az emberben az asztralitással áll összefüggésben. Egy ritmus által, amit az elalvás és felébredés folyamatával hasonlíthatunk össze, jön létre a be- és kilégzés mint az asztráltest tevékenysége, amint ritmikusan kitágul és összehúzódik, ahogy átfogóbb mértékben az elalvásnál és felébredésnél is történik.

És ahogy a tüdõn keresztüli külsõ légzés mögött bizonyos értelemben hasonlóan, mint az ébredés-elalvás váltakozása mögött, az ember szellemi területén az asztráltest és az én-organizáció mûködésében egy ritmikus változást gondoltunk el, úgy az egyes szervekben is lejátszódik egy ilyen szellemi be- és kilégzés. Egyfajta belsõ légzésben itt is váltakozik a magasabb lénytagok aktívabb belenyúlása és egyfajta elalvás, azaz az életfolyamatok aktívabb mûködése. Ez a belsõ szellemi belégzés a test-fehérjében az oxigén segítségével megy végbe, amihez – mint tudjuk – az asztráltest kapcsolódik. A fehérje oxigénje bizonyos értelemben a közvetítõ a szervek külsõ és belsõ légzése között, és amikor tevékenységét befejezte, kiválasztódik. A szellemi belsõ kilégzésével párhuzamosan fut az oxigén belégzése, és a belsõ belégzéssel a széndioxid kilégzése.

A széndioxidképzés az én-organizáció kibontakozásához kapcsolódik, ahogy a nitrogén kiválasztása mindenek elõtt az asztráltest tevékenységéhez kötõdik. És ahogy a nitrogén a fehérjeanyagcserébõl származik, úgy a széndioxid a szénhidrátok egy lebomlási terméke, amelyek, mint tudjuk, szoros kapcsolatban állnak az énorganizációval.

A széndioxid tehát valami olyasmi bennünk, ami a szerveken belüli szellemi élet kibontakozásával áll összefüggésben. És ami az egyes szervek funkciójának megfelelõen olyan különbözõ mértékben megy végbe, az egyik oldalon egy bizonyos csúcspontot ér el a csontrendszer képzésében, annak a szervrendszernek a képzésében, amelyik bizonyos értelemben énünk eszköze és képe. Itt széndioxidot nemcsak belélegzünk, hanem – ellentétben az organizmus többi részével – széndioxidot a vér ismét felveszi, és az agy és a csontok felépítéséhez – amit mintegy az agyképzés folytatásaként kell tekintenünk – használja fel; a széndioxid segítségével szénsavas mész keletkezik. A metamorfozált táplálkozási erõk így mûködnek együtt ténylegesen a légzéssel, hogy a szellemi mûködést kifejezésre tudják juttatni. És maguk a légzés-erõk, ezek a másik oldalon, amikor a fejbe jutnak, az ember szellemi erõivé válnak, amelyek az érzékszervi észlelésben és a gondolkodásban mûködnek.

Ami a légzés segítségével a táplálkozási folyamatban a felvett tápanyagokkal történik, az a földi matéria szellemivé tétele (Vergeistigung). A bennük mûködõ szellemi erõk szabaddá válnak és segítõ, gyógyító erõk lesznek, amennyiben az anyagcserén keresztülment táplálkozási erõk tovább lesznek vezetve a légzési folyamatba. Úgyhogy a táplálkozás már a gyógyítás kezdetét jelenti annak, aki megérti a gyógyulási folyamat lény(eg)ét. Aki ismeri az egyes tápanyagoknak a táplálkozási folyamatban kifejtett hatását, az abban a helyzetben lesz, hogy vagy már a helyes táplálkozással, vagy egy gyógyszerrel fogja támogatni a gyógyulást. Ha egy betegnek egy gyógyszert adunk, akkor a gyógyszer feldolgozása révén elvesszük tõle azt, amit a szervezetének a táplálkozásban magának kell teljesítenie. És minél inkább leküzdöttük egy gyógyszer esetében a matériát, minél inkább szabaddá váltak szellemi erõi, annál hatékonyabb lesz.

Így különbözõ oldalról rá lehetett mutatni, hogy a merkuriális folyamatok az emberben – melyekhez a légzés és a keringés tartozik – maguk gyógyító folyamatok, és kéz a kézben haladnak az emberben minden gyógyító folyamattal. És láttuk, hogy mindaz, ami merkuriális módon mûködik kint a természetben, az különösen alkalmazható a gyógymûvészetben. Ezáltal azt is igazán megérthetjük, hogy Merkúrt, aki szellemi lényként áll minden merkuriális mögött, olyan lényként tisztelték, aki megnyilatkoztatja az embernek a gyógyerõket. Raffael-Merkúr az Istenek követe, aki magában rejti az egek és a föld titkait. És ha elgondoltuk, hogy az õszi Mihály-idõszakban, amikor a Föld elkezd belélegezni, Raffael, merkúrbotjával a földre támaszkodva a Földbõl gyógyerõket hoz az embernek – ezt a képet grandiózusan ábrázolta 1923. október 13-i elõadásában Rudolf Steiner –, akkor tavasszal, amikor a Föld kilélegzik, kint találjuk Raffaelt a kozmosz messzeségeiben, ahol befogadja az Istenektõl a gyógyító égi erõket, melyeket alához a Földre az emberek üdvére.

Megjelent: eredetileg: Natura, I. évf. 6. szám,1926. december, valamint: Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlicher Menschenkunde, 1974., Natura Verlag Arlesheim/Schweiz, 44. old.

Fordította: Kádas Ágnes

__________

^ugrás az oldal tetejére

Ita Wegman

A tagokhoz

(1925. szept. 13.)

A Burgenlandról és Bernstein váráról írt cikkemben megígértem, hogy errõl a tájról és történetérõl bõvebben is fogok mesélni.

Miért vonz annyira Burgenland? Miért érezzük, ha hallunk róla, hogy ellenállhatatlanul vonz valami, hogy odamenjünk? Antropozófusok számára, akik át akarják élni a történelmet, fontos, hogy tudjanak Burgenlandról; ott ugyanis olyan történet játszódott le, amely – közvetve vagy közvetlenül – összefügg az antropozófiával. Mindenütt találni olyan nyomokat, melyek azokat az összefüggéseket mutatják, melyekrõl tanítónk, Rudolf Steiner mesélt; Gilgames vándorlásáról Burgenlandba a beavatás elnyeréséért; a templomos rendrõl, ami Rudolf Steiner misztériumdrámáiban is szerepet játszott; az alkimista bölcsességrõl, ami a rózsakeresztességben élt.

Mindezek az emlékek hatalmas erõvel lépnek szembe az emberrel egy burgenlandi látogatásnál. A szellemi ott még él és mûködik, és aki megértéssel rendelkezik, az intenzíven újra átélheti mindazt, ami évszázadokkal, évezredekkel ezelõtt itt lejátszódott.

Aki Burgenlanba akar jutni, kiindulópontnak szívesen választja Wiener-Neustadtot, azt a helyet, ami otthont adott annak az embernek, aki a misztériumokról való tudást (a misztérium-lényt) újra megnyitotta számunkra. Kövessük Rudolf Steiner lábnyomait Neudörflön és Sauberbrunnon keresztül, hagyjuk, hogy az itt (még) mûködõ emlékek vezessenek.

Hol találhatók Gilgames misztériumhelyei, kérdezi az ember, merre irányítsuk lépteinket? Az antimonbányához, hangzik bensõnkben a válasz.

A legtöbben közülünk jól tudják, hogy Rudolf Steiner a misztériumdrámáiban beszélt egy bányáról, ami egy lovagvár közelében található; ez állítólag egy antimonbánya, és a mai napig megtalálható Burgenlandban. Ezt az antimonbányát Eisenberg járásban két lovagi birtok, a Bernstein-kastély és a Lockenhaus-kastély között találhatjuk.

Ez a bánya (fémmû/Metallwerk) felvilágosítást fog adni – mondja magának az ember. És lelkierõi kérdezésekor mindenféle feltör az emberben, minden, amit Rudolf Steinertõl az antimon fémrõl tudhat. Világosan a tudatba emelkedik az antimon kozmikus és földi hatásai miatti fontossága, és a dolgok mivoltának megértési képessége finoman, boldogítón emelkedik a lélekben.

Az antimon elhárító erõkkel rendelkezik a földalatti erõkkel – mint elektromossággal és magnetizmussal – szemben, mondja Rudolf Steiner. Ezzel jelentõs tény mondatott ki. Azt is mondhatjuk: az antimon Arimánnal szemben elhárító erõkkel rendelkezik. Ott, ahol antimon található, Arimán, aki az elektromosságban és magnetizmusban éli ki magát, nem tud erõsen hatni az emberekre és környezetükre. Egy olyan vidéken, ahol az antimon hat, az atmoszféra szellemibb, és alkalmasabb a misztérium-kultuszok számára.

A Merkur-, Vénusz- és Holderõk együttmûködésének eredményeképpen keletkezik a fém antimon a Földön, és ez ugyanaz a planetáris hatás, mely az emberre is harmonizáló, szabályozó erõt fejt ki, úgyhogy beszélhetünk antimonizáló erõkrõl, melyek a Föld környezetébõl áramolnak az emberbe. Ha az ember a helyes módon van kitéve ezen erõknek, akkor a kozmoszból kapja az antimonizáló erõket, melyek azonosak azokkal az erõkkel, melyek a fém antimonban a Földön koncentráltan jelennek meg. Ez a földön kívüli antimonizáló erõ az étertestre a holderõk révén hat, az asztráltestre a vénuszerõk révén, és az énre a Merkur kiegyenlítõ erõi révén. Ha az ember e három bolygó nem-normális együtthatásában áll benne, akkor ellenhatások jönnek létre, melyek betegségek okaivá válhatnak. És a földön kívüli, antimonizáló erõket a fém antimon erõinek az emberi organizmusba vezetésével kell pótolni.

Az antimon-szubsztancia kvalitása, amit egy bizonyos kvantitásban (mennyiségben) – magas vagy kevésbé magas fokú potenciában – belsõleg vagy külsõleg alkalmazunk az organizmusban – mert az a hely, tér is lényeges, ahol az alkalmazás történik –, segíteni fog az embernek, aki egy bizonyos relációban áll a bolygóval, és így rászorul az antimonhatásra. A tett által, vagyis az antimon hatása által a betegséget, szenvedést megelõzzük vagy leküzdjük. Az antimont nem adhatjuk elõbb, mint egy bizonyos idõben, abban a pillanatban, amikor a földön kívüli antimonizáló erõk a bolygók közötti helyzet-változás révén ellenerõket hívnak életre, melyek az emberi organizmus különféle helyein betegségként mutatkoznak meg.

Ezekrõl a dolgokról tudtak az alkimisták, és így az antimon a legfontosabb gyógyszerük volt a betegek kezeléséhez, hisz õk egyben orvosok is voltak. És az erre való emlékezésben elõtûnik Basilius Valentinus neve. Õ folyton magyar antimonról beszélt. És Magyarországon sehol máshol nincs antimon, csak Burgenlandban.¹ Így függhet össze Basilius Valentinus ezzel a tájjal, és ha tovább kutatunk, akkor rá is bukkanunk a nyomaira vagy követõinek nyomaira, egészen a bernsteini kastélyig, ahol rózsakeresztes alkimista mûködés zajlott, és ahol a tárgyakon és az alkimista konyhában ennek a maradványai még fellelhetõk.

Basilius Valentinus mesés személyiség a 14-15. századból, akit többre kell értékelnünk, mint pusztán inspirátort, akinek inspirációi valószínûleg egy Etaphien Rautter nevû személyiségben jelentek meg. És Basilius Valentinusban Rudolf Steiner szerint az arisztoteleszi-nagysándori tanok hatottak tovább, melyeknek virágkora Alexandriában volt, és tovább hatottak nyugat felé. Önmagáról azt írja Basilius Valentinus, hogy egy istennek tett fogadalom miatt nehéz utazásra vállalkozott Santiago de Compostelaba, Spanyolországba, majd hazatért szülõföldjére, és azon tudás által, melyet Santiagoban szerzett meg, kolostorának hírnevet és tiszteletet szerzett. És mi más lehetne ez a tudás, mint az arisztoteleszi-nagysándori bölcsesség, ami azután beleáradt a rózsakeresztes alkímiába, melybõl aztán oly sokat megtalálhatunk Aquinói Tamás egyes írásaiban is, aki tanítványának és barátjának, Reginald von Pipernonak adta tovább az alkímiáról szóló tudást.

Ezek azok az ösztönzések, melyek Burgenlandban az antimonbányából indulnak ki, melynek a története ezzel nem merül ki. Az antimonról továbbsiklik gondolatunk a rézre. Található Burgenlandban valahol réz? – merül fel a kérdés. És valóban itt van a réz is. Nem messze az antimonbányától, egy hegy – nevezetesen a Herzberg – lábánál találhatunk egy rézbányát, és a réz az egész hegyet átszövi.

Ha Gilgames egy burgenlandi misztériumhelyen kapta beavatását, akkor annak itt kellett lennie, ahol az antimon megteremtette a szellemi atmoszférát, és a misztériumhelynek egy hegyen kellett lennie, ahol hatékonyak a rézerõk; mert az eposz is arról beszél, hogy Gilgames Burgenlandban azt a misztériumot találta meg, amely régi atlantiszi misztériumok valóságos megismétlésének egy metamorfózisa. Rudolf Steiner az eposzhoz kapcsolódva továbbá azt meséli nekünk, hogy Gilgames a megvilágosodást és az ismereteket bizonyos szubsztanciák bevétele révén kapta meg, melyek õt az ismeretekre vonatkozóan befogadóképessé/fogékonnyá tették.

Melyek tehát az olyan szubsztanciák, amelyek ilyen megvilágosodáshoz vezethetnek? És megintcsak Rudolf Steinertõl tudjuk, hogy ezek bizonyos fémek, amelyek egy meghatározott feldolgozás után a szervezetbe juttatva képesek ébreszteni az ember megismerési erõit. A réz az, ami a káldeusokat – konstitúciójuknak megfelelõen, anélkül, hogy ártott volna nekik, – betekintésekhez, megvilágosodáshoz juttathatta. Csak a káldeusok tudták konstitúciójuknak megfelelõen – mivel náluk az asztráltest és az én még nem hatolt be teljesen a fizikai testbe – büntetlenül, azaz anélkül, hogy megbetegedtek volna, a rezet megismerések elnyerése érdekében bevenni.

És így megérthetjük, hogy Gilgames ezen a misztériumhelyen, egy atlantiszi utó-formában, ott, ahol hatékonyak a bolygóerõk, egy szubsztancia bevétele révén hogyan jutott beavatási ismeretekhez.

Nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy Gilgames misztériumhelye az úgynevezett Herzberg. A hegy csúcsán kölünösen megformált és elrendezett kövek voltak találhatóak, melyek pontosabb megfigyelésnél azt a benyomást keltették, hogy druida-körök maradványai. Egyes kövek háromszög alakban voltak kivésve, és ahogy tovább ástak, ötszögûre formált köveket és ötszögben elrendezett kõcsoportokat is találtak. A hegy Eisenstadt körzetében taláható egy másik heggyel, a Kimmberggel együtt, amely hegy ugyanolyan viszonyokat mutat, vagyis hogy innen a teljes csillagos eget szabadon, akadálytalanul megfigyelheti az ember, és ahonnan tágas, csodálatos kilátás nyílik az egész környékre – messze a magyar tájra, Ausztriára, Steiermarkra, Horvátországra és Krainára.

Csodálatos élmény elevenedik meg az emberben e helyek meglátogatása során, ahol évszázadok, évezredek elõtt bölcsesség élt, ahol a kíméletlen modern kultúra nem törölte el az emlékeket – még vasút sincs ezen a helyen, úgy hogy ez az egész táj elszigetelve és a világ elõl elrejtve régi emlékek atmoszféráját õrzi. Így Burgenlandban, miután rátaláltunk a fémekre, a rézre és antimonra, ismét kereshetjük az utat az õsi és középkori történelem és misztériumi hagyományok átéléséhez.

Vezérgondolatok

A fémek meghatározott módon feldolgozva olyan hatásokkal rendelkeznek, melyeket a mai emberiség-fejlõdésben terápiai céllal alkalmaznak. Korábbi idõkben a fémeket olyan tudatállapotok eléréséhez használták, melyek az érzékfeletti világ megismeréséhez vezethettek.

A fémek alkalmazásának e különbözõsége a korábbi és a mai ember konstitúciójának különbözõségébõl ered. Korábbi idõkben az ember inkább kettõsség volt, minthogy énje és asztrálteste még nem állt olyan szoros kapcsolatban az étertesttel és fizikai testtel, mint a mai embernél; ezért a fémszubsztanciák más módon hatottak, nem olyan mélyen a fizikai organizmusig hatóan.

A mai embernél, akinél szorosabb kapcsolat van az én, asztráltest, étertest és fizikai test között, ezek a fémszubsztanciák betegséghez vezetnének, ha nem betekintésbõl alkalmaznák õket betegség esetén, hanem ismeretek megszerzése céljából juttatnák a szervezetbe; hacsak az ember szigorú morális iskolázáson nem ment keresztül.

Ita Wegman: An die Freunde. Aufsätze und Berichte aus den Jahren 1925-27. 2. Auflage. 1968, Natura Verlag Arlesheim/Schweiz, 83. oldaltól.

Fordította: Kádas Ágnes

Jegyzet:

1. Burgenland 1918-ig Magyarországhoz tartozott

__________

^ugrás az oldal tetejére

A harmadik út - Nemzetközi Kultúrcentrum - Achberg - Bécs

'Beszélgetés' Gerhard Schusterrel

2008. május 23-24., Szabad Gondolatok Háza

„Legyetek azonban tevõi is, nem csak hallgatói a szónak. (...) Aki betekintést nyer a szabadság tökéletes törvényébe és kitart mellette, és nem feledékeny hallgató, hanem tevékeny véghezvivõ, az tette révén üdvözülni fog.”

Jakab I. levele, 22 és 25.

Immáron harmadszor járt Schuster úr Magyarországon, és második alkalommal a Szabad Gondolatok Házában. A program szervezõi erre az alkalomra meghívtak civil szervezetekben dolgozó jelentõsebb személyiségeket is, azzal a reménnyel, hogy tevékenységükhöz támaszt találnak majd az itt elhangzó tiszta gondolatokban. Sajnos nem jöttek el. Lehetséges, hogy az elõadó úr válasza reális: „mindez azért történhetett így, mert azoknak, akik az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak, még egy ideig együtt kellene dolgoznunk ahhoz, hogy a következõ lépést meg tudják tenni”.

Talán ebben az egy mondatban is benne van már mindaz, amit errõl a hétvégi programról el lehet mondani. A másfél nap nem volt más, mint felhívás. Felhívás a cselekvésre, az antropozófia impulzusaiból kiinduló tettekre, a tettekben való összefogásra. Modellként elénk állítva egy csoportot, akik már több mint negyven éve tevékenyek a világban. Az Achbergi Körrõl van szó, melynek Schuster úr tíz éve munkatársa. Mindannak, amit elmondott, az itt folyó munka az alapja.

A kezdet

Ahogy azt az elõadótól hallhattuk, az említett munkát Wilfried Heidt – aki akkoriban egy Baselban tanuló fiatalember volt – kezdeményezte a ’60-as évek közepén. Majd 1966-ban megismerkedett Peter Schilinskyvel, akinek ekkor már volt egy kis csoportja, akik az õ teázójában gyûltek össze rendszeresen. Itt a Népfõiskolához hasonlóan foglalkoztak a szociális élet kérdéseivel és Rudolf Steiner könyveivel, többek között a „Szociális élet kérdései”vel. Ez volt az elsõ ’kommuna’, és ebbõl a kommunából azután sokan részt vettek a ’68-as mozgalomban is. Schilinsky egy újságot is kiadott ’A közép-európai Németország’ címmel.

Heidt és Schilinsky találkozásából gazdag ösztönzés indult ki sokféle politikai tevékenység felé. Mikor az egyetemisták mozgalma ’68-ban felszínre került, a fiatalok számára csak a marxista vagy a pszichoanalízisbõl származó eszmék álltak rendelkezésre, így a mozgalom csak ezekkel az eszmékkel tudott összekapcsolódni. Kivételt csak a fent említett két személy jelentett, akik az antropozófiai emberképbõl származó gondolatokból indultak ki. Ugyanakkor az egész mozgalomban megjelent valami olyasmi, amit antropozófusként Michaeli impulzusnak, a korszellem impulzusának nevezhetünk.

Rudolf Steiner kutatásaiból tudjuk, hogy a XIX. század végétõl egy új korszellem vezeti a szellemiséget, ami egy nemzetek feletti szellemiséget képvisel. A ’68-ban felszínre került három fogalom – szabadság, demokrácia, szocializmus Steiner egy 1919-es elõadásában úgy jelent meg, mint történelmi követelmény. Ezután majd fél évszázad múlva a prágai tavasz idején, és ugyanebben a történelmi pillanatban a világ legkülönbözõbb helyein a fiatalság megmozdult, és ismét felszínre került ez a hármas fogalom, de a két esemény nem tudott összekapcsolódni, mert túl kevesen voltak, akik azt, amit Steiner adott, megértették és egyben cselekedni is akartak volna.

Steiner beszélt az I. világháború után arról, hogy egy impulzus haladt végig a koron, amelyhez az antropozófusok nem kapcsolódtak. És most azt mondhatjuk, hogy a század utolsó harmadában egy még hatalmasabb impulzus haladt át a koron, és mindössze két antropozófus volt, akik ennek megfelelõen kezdtek el tevékenykedni.

’68-ban ezt a mozgalmat Prágában letaglózták. A résztvevõk közül sokan továbbra is együtt dolgoztak, és megkíséreltek egy olyan helyet teremteni, ahol lehet tenni valamit ennek az eszmének az érdekében. Ezt a helyet találták meg Achbergben, és itt alapították meg azután a Nemzetközi Kultúrcentrumot. Ugyanekkor ’68-ban Lörrachban, a republikánus klubban is elindult egy mozgalom a hármas tagozódás értelmében. Évenkénti konferenciákkal nemzetközileg a lehetõ legszélesebb körben akarták azt megvalósítani. Ez a kezdete annak, amit ma civil mozgalomnak nevezünk.

1973-ban Achbergben volt a Harmadik út mozgalom elsõ éves konferenciája, melyen sokan részvettek, köztük politikusok, filozófusok, miniszterek is. Megkíséreltek életre hívni egy népmozgalmat, ami se nem a kapitalizmust, se nem a kommunizmust képviseli, hanem túlmutat ezeken. A késõbbiekben az elsõ hármastagozódással foglalkozó konferencia a lörrachi kör révén szervezõdött ’A hármas tagozódásért folytatott harc a jelenkori társadalom konfliktusaiban’ címmel. Néhány évvel késõbb a Német Antropozófiai Társaság Berlinben tartott éves konferenciájának címe pedig: ’Harc Európáért’. Sok minden elindult tehát, azonban egyedül az Achbergi Kultúrcentrum maradt fenn a mai napig.

A jelenkor

Ma, 40 évvel az indulás és 20 évvel azután, hogy a kelet-nyugati ellentét ’nem létezik tovább’, az egész világon a kapitalizmus gyõzelmének következményeivel találkozunk. De létezik az a civil társadalom, amely megkérdõjelezi és kritizálja a kapitalizmust. Sõt, nem csak a civil társadalom oldaláról hallhatjuk állandóan a kapitalizmus megkérdõjelezését. A kapitalizmus mégis eljut az õrület csúcsáig. A katasztrófák felszólítanak bennünket, hogy vegyünk részt aktívan ebben a Harmadik út mozgalomban.

Amikor ma a civil társadalom felelõsségérõl beszélünk, akkor ez az elkötelezett emberek egy kis körét jelenti, akik a legkülönfélébb képzetekkel rendelkeznek. De az igazán döntõ jelentõségû épp az, hogy meg tudnak-e jelenni valóságos eszmék és gondolatok ezekben az összefüggésekben. Rudolf Steiner ’23-ban arról beszélt, hogy az elsõ világháború egy próbatételt jelentett, aminek azonban az eredménye negatív lett. Ha visszatekintünk a XX. század második harmadára, azt mondhatjuk, hogy ismét történt egy próbatétel, aminek az eredménye megint csak negatív lett. Az a döntõ, hogy ezeket a követelményeket – szabadság, szocializmus, demokrácia – helyesen értik-e meg most, mikor a harmadik próbatétel elõtt állunk. Az antropozófiai mozgalomban állókra pedig különösen nagy próbatétel vár. Ugyanis az egész próbatétel kimenetele döntõen függ a helyes megértéstõl, hogy antropozófusként hozzájárulunk-e ehhez a megértéshez. Hogy ne csak halljuk a szót, hanem tevõlegesen tegyünk is érte. Így a kérdés magvához, a szellemi élet kérdéséhez jutottunk.

Kérdés, hogy meg tudjuk-e ragadni úgy ezt a kérdéskört, hogy el tudjuk érni vele a széles nyilvánosságot is. Hogy megelevenítjük-e a Steiner által ösztönzött tudományágakat, például az antropozófiai történelemtudományt.

Steiner 1917-ben új asztrológiának nevezte ezt a tudományt. Azt mondta: nem az égen keringõ csillagokra kell tekintenünk, hanem a történelem csillagaira. És ahogy a csillagoknál beszélünk forgási idõrõl, a történelemben is beszélhetünk ilyesmirõl, ami ebben az esetben 33 év. A történelemben nem pusztán lineáris eseménysorban követi az egyik dolog a másikat, hanem mint egy élõlénynek, élete, ritmusai vannak. Bárki akar is tenni valamit szociális területen, tehetetlen marad, ha nem tud olvasni ebben az új asztrológiában. A Karácsonyi Gyûlésen Steiner úgy beszélt az antropozófiáról, mint aminek feladata, hogy általa elolvashassuk azt, amit a kor ír lángoló betûkkel a történelembe.

Antropozófusnak lenni – mondta Steiner – azt jelenti, hogy ’ember, akinek iniciatívája van’. ’A szabadság filozófiája’ c. mûvében három fogalmat nevezett meg ezzel kapcsolatban: intuíció, morális fantázia és morális technika. Szükség van a probléma észlelésére, a megvalósításhoz elengedhetetlen a viszonyok széleskörû áttekintése, és ha ezt hordozzuk a szívünkben, akkor egészen mást jelent, hogy iniciatívával rendelkezõ ember vagyok-e vagy sem. Akkor a cselekvésem elkezd személy fölöttivé válni. Az iniciatívám tárgyszerûvé kezd alakulni, és nem valamiféle önmegvalósításról vagy az álmaim megvalósításáról van szó. A morális fantázia konkretizálja a dolgot, de az összességre vonatkozó háttérnek már az intuíciónál ott kell lennie. És amit Steiner a morális technikáról mond, a mûvészet területére vezet bennünket. Mert a dolgokat úgy kell a világba hoznunk, hogy úgy keletkezzenek, mint egy természeti történés, forradalmak nélkül. Schliller az Esztétikai levelekben azt a képet használta, hogy az órásnak a fogaskereket úgy kell kicserélnie, hogy az óra közben megállás nélkül menjen tovább.

Hogy erre képes legyen az ember, az rajta múlik. Saját magát kell kiképeznie. Össze kell szednie magát, hogy ne aludjon tovább. Steiner sokat küzdött azzal, hogy az emberek lelkesen meghallgatnak valamit, és azután ugyanúgy élnek tovább, mint addig, mintha semmit nem hallottak volna. Arra van szükség, hogy a saját hajunknál fogva ébresszük fel magunkat. Sokféle feladat áll elõttünk, amelyeket meg kell látnunk.

Napóleon és Novalis – a két alternatíva Európa számára

Ma Európában mindenütt a bonapartizmussal, a látszólagos legitimáció problémájával találkozunk. Látjuk a hatalom birtokosait, akiket azonban megválasztottak és ez legitimálta õket. Európának kellene a fejlõdés kezdetét mutatnia, ahol maguk az emberek veszik magukra a felelõsséget a szociális organizmusért, hogy végül az egész emberiség hordozza az egész föld szociális organizmusáért a felelõsséget. A cél a nagykorú társadalom. Az ébredés a francia forradalomnál kezdõdik. Fellép a harmadik rend és meg akarja fogalmazni magának az alkotmányt. „Mi vagyunk a nép, a nemzet”. Ez a nagykorúvá válás õsimpulzusa. És ekkor jön Napóleon és kinyilvánítja, hogy vége a forradalomnak, és saját magát mint a forradalom megmentõjét állítja az egész csúcsára. Több mint 200 éve küzd az emberiség azért, hogy ezt a látszólagos legitimációt eltörölje, és kiküzdje a nagykorúságát.

Novalis Napóleonnal egy idõben egy beszédében az emberek elé tárta Európa fejlõdését, és arról beszélt, hogy ennek a forradalomnak hogyan kellene a helyes módon végbemennie. Hogy az államnak az éggel kellene kapcsolatot találnia, különben egy sziszifuszi küzdelemben maradunk benne, amikor az ember alighogy feljut a csúcsra, a túloldalon ismét legördül. És ez a beszéd ugyanazon a napon, 1799. november 9-én hangzik el, amikor a napóleoni esemény zajlik. Az egyik oldalon Napóleon, a másikon Novalis. Ez a két alternatíva jelenik meg.

Lehetõség a gazdasági élet megértésére és átalakítására

A mai világban a gazdasági folyamatok össze vannak szövõdve egymással. Az egyes ember számára ez azt jelenti, hogy mindazt, amire szüksége van, azáltal tudja kielégíteni, hogy az egész glóbuszon, mindenütt emberek dolgoznak együtt ebben az összeszövõdöttségben az õ érdekében. Ha ma megnézzük a gazdaságot, azt látjuk, hogy az egész földön egy egységes mûködés jelenik meg. A nemzetgazdasági kurzusban Steiner ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egész Föld mint gazdasági organizmus a szociális organizmus. A három közül egy eszme – a szociális, a testvériség – tehát megvalósult. Már régen elértük. És ennek a régen elért testvériségnek a lényével ellentétes módon helyezõdik bele az életünkbe a magántulajdon, a termelõeszközök tulajdonlásának joga.

A termelõeszközök magántulajdona, a profit és a munkabér, ami a munkaadó és a munkavállaló közötti függõséget fejezi ki, ez a három fõ kapitalista fogalom. Ha az egyes ember nem érzi úgy, hogy az egészbe van beágyazva, akkor ismét a kommunizmus fog bekövetkezni, ami azt a hibát követte el, hogy minden területet az állam irányított ahelyett, hogy a gazdaságban – és a szellemi életben – az önigazgatás szervei jöttek volna létre. Amire szükség van: szabad vállalkozók, ahol a vállalkozók az egészen belül egymással asszociatív viszonyban állnak. Õket kell szolgálnia a bankrendszernek, hogy ezek a vállalkozások egymással kapcsolatba léphessenek és a szükségleteket ki tudják elégíteni, és hogy ez a kapcsolat az egészre való rátekintés révén hatékonyan alakuljon. Az egyes vállalkozások területét összhangba kell hoznunk az egésszel. Ezzel ismét szellemi területre léptünk: ’hogyan jutok áttekintéshez?’

A bécsi kör

Mint az emberiség tagjai, mindannyian felelõsséggel tartozunk a szociális organizmusért, de ma még egyáltalán nem tudatos bennünk, hogy ez az organizmus egyáltalán létezik. Amikor ma szociális kérdésrõl beszélnek az emberek, abból hiányzik az a tudat, hogy benne élünk egy szociális organizmusban. Az elsõ feladat tehát az, hogy annak érdekében mûködjünk, hogy elõször is észrevegyük ezt a szociális organizmust. Ez a szellemi élet egy átfogó feladata. A szociális organizmust fogalmilag ki kell kutatni, meg kell érteni. Ezért alapították a Szociális Kutatás Intézetét. A civil mozgalmak látják, hogy a Föld egy organizmus, ami veszélyben van. Látják a veszélyeztetett természetet, a klímát, az állatvilágot, a fajtasokrétûséget fenyegetõ természeti katasztrófákat és sokféle más problémát. Látják a sérült bolygót. De hogy van egy sérült szociális organizmus is, ami még ennél is nagyobb veszélyben van, többnyire nem is sejtik, vagy esetleg sejtésként él bennük, de tudatosan általában még nem fogták fel. Felmerül az elkötelezettség a környezetért, megjelenik, hogy politikailag is fel kell lépni, amit úgy fogalmaznak meg, hogy rendszerváltásra van szükség. De ezeknél a barátaimnál azt tapasztalom – mondta az elõadó –, hogy még nincs jelen az, amit antropozófusként eszmének nevezünk, hanem csupán koncepciók, modellek jelennek meg, amelyeket nem lehet a valóságból származó eszméknek nevezni. Rudolf Steiner szerint az emberiség igazi kommuniója az eszme észlelése a valóságban. Itt azonban még nem jelent meg egy ilyen eszme. A zöldmozgalmakban jelenleg is a bonapartizmus mûködik. Valaki elmondja az iniciatíváját, majd azt a véletlenszerû tömeg megszavazza.

Mi azonban – akik a bécsi munkában együttmûködünk – úgy gondoljuk, hogy nálunk nem egyes emberek lesznek tagok, hanem a civil társadalomban aktív közösségek, és egy szervezetnek egy szavazata van. Ez a gondolat megoldást kínál arra, hogyan lehet strukturálni a tagságot. A felelõsséget mindenki maga vállalja, aki egy projektben részt vesz. Jelenleg már 30 tagja van ennek az egyesülésnek. A mottója: „egység a sokszínûségben”.

Ami döntõ jelentõségû ebben az egyesülésben, hogy mindenki felszólalhat, mindenki rendelkezik a lehetõséggel, hogy középre álljon és a saját elgondolásait a többiek elé tárja. Ebbõl aztán lassan kikristályosodik, hogy mit tud a közösség együttesen elfogadni és sajátjaként képviselni. Az organizációnak biztosítania kell a szabad együttmûködést. Meg kell találnunk az egységet, de a szabadságból és az individualizmusból kiindulva. Ez egy hosszú út eredménye lehet, de ha nem létezik olyan hely, ahol ezt gyakorolni lehet, akkor nem fog létrejönni. Bécsben egy ilyen helyet kíséreltünk meg létrehozni, ebben az irányban igyekszünk mûködni.

Mi a leginkább aktuális feladatunk?

A legfontosabbnak azt tartom, hogy az antropozófiai összefüggéseken tovább dolgozzunk, azokat mélyebben megértsük. Rendelkezésünkre áll Steiner mûve, s ha az abban leírtakkal foglalkozik az ember, akkor legalább már az egyik szemére nem vak. Kegyelemként élhetjük meg, hogy ezzel a mûvel megismerkedhetünk.

Az achbergi kör tevékenységéhez tartozik, hogy az ember átélheti, hogy rendelkezésére áll valami, amivel dolgozhat. És akkor nem lesz unalmas az élete. Meggyõzõdésem, hogy mindaz, amirõl az egész civil társadalommal kapcsolatban beszéltem, csak elõgyakorlat. Mert sokkal mélyebben és nagyobb számban kell dolgoznunk ezen a közösségalkotáson.

Fél éve Achbergben elhatároztuk (kb. 40 ember), hogy évente négyszer 1-1 hétre találkozunk, hogy közös stúdiumot végezzünk az iskolázási út elemeivel, hogy az elõgyakorlatoktól tovább tudjunk jutni a gyakorlatokhoz. Mert akár ha maga Krisztus vagy Rudolf Steiner jelenne is meg, egyedül, önmagukban semmit sem tudnának elérni. Az a mód, ahogyan Steiner hatott, ahogyan mûködött, az a legutolsó idõszak volt, amikor valaki még ilyen módon, beavatottként mûködhetett. Ha megnézzük, hogy mi uralja ma a médiát, képtelenségnek látjuk, hogy Steiner ma ugyanúgy mûködhetne. Más követelmények vannak, amelyek megismerési közösségekre irányulnak. Egy ilyen kísérletnek lehet nevezni azt, amit Bécsben az említett civil társadalmi iniciatívával megpróbálunk.

Csak ha az ember ilyen kezdeményezéseket hoz létre – amelyek természetesen még szükségszerûen elégtelenek –, csak akkor teremti meg azokat a felületeket, ahol valami új keletkezhet. Hogy új emberek kapcsolódhassanak egymáshoz, hogy emberek találkozhassanak és alkothassanak, hogy a karma akalítása pozitív értelemben megtörténhessen. Antropozófusként számolnunk kell a feltámadási erõkkel, a reinkarnációval, karmával, a halottak segítségével és így tovább. Ezért azokra az elõgyakorlatokra, amelyek ugyan még nem tudnak elvezetni a célhoz, mégis szükségünk van. Számomra ez a Mihályi-gondolat magja. Steiner egymás mellé állítja a Mihályi-gondolatot és a Húsvéti-gondolatot. A Húsvéti-gondolat a sírba helyeztetett és feltámadott, a Mihályi-gondolat pedig ennek az emberfantomja. Rudolf Steiner arról beszélt, hogy az akkori próbatételnek negatív lett az eredménye, mert a Mihályi-gondolat még nem volt elég erõteljes. Ez a szívünkre vonatkozó kérdés: megragadjuk-e ezt a gondolatot vagy sem?

A hétköznapok – a statútumok története

„Hogyan folyik ez a munka például a mi esetünkben?” – tette fel a kérdést Schuster úr önmagának, majd folytatta. – “2006 novemberében, egy kétnapos konferencián megírtuk a saját statútumunkat, amit csak azért tudtuk megírni, mert tanulmányoztuk az antropozófiai szociális tudományt, és amit akkor javasolni tudtunk, azt vitára bocsátottuk. Nem azt mondtuk, hogy mi meghatározzuk a civil társadalom számára a statútumokat, hanem hogy ez a mi javaslatunk. És természetesen voltak más javaslatok is. Két napig keményen gyötrõdtünk, mert az emberek semmit sem értettek a mi javaslatunkból. Mégis bátran küzdöttünk, és néhány fontos dolgot a hallgatók végül meg is értettek abból, amit mi el akartunk mondani. Aztán egy szûkebb csoport dolgozott tovább. A többség akart egy jogászt, mert úgy érezték, hogy én nem vagyok szakértõ. Így egy jogász is került a munkacsoportunkba, aki azt mondta, hogy ezeket a javaslatokat a hatóság soha nem fogja elfogadni. A laikusok közül sokan voltak, akik rendjén valónak találták ezeket a statútumokat. Késõbb már csak hárman dolgoztunk tovább, majd az egyik közülünk hamarosan megírta a saját statútumait, ami olyan éles visszhangot kapott, hogy az illetõ azonnal ki is vált közülünk. Így maradtunk ketten, a jogász meg én, és néhány intenzív ülésen tovább dolgoztunk, majd meghívtunk 7-8 embert, akikkel átbeszéltük a javaslatainkat két ülés alkalmával. Ezután tártuk a kidolgozott javaslatainkat a nagyközönség elé, és egyszer csak mindenki megértette õket.”

A szellemi életnek szüksége van egy megfelelõ helyre

Ha nem is tudunk egy beszélgetésben rögtön egy véleményen lenni, a beszélgetés, a vita mégis jelentõs folyamat, és mint folyamat a szellemi élethez tartozik. Ehhez pedig hozzá tartozik az a feladat, hogy legyen helye a beszélgetésnek és egymás megértésének – ahogy itt Budapesten is teremtõdött egy hely, ami mûvészileg is meg lett formálva, és nevet is kapott: Szabad Gondolatok Háza. Ez például egy ilyen hely. És itt azonnal felmerül az építészet kérdése. És ha az építészet kérdését a szociális kérdéssel is össze akarjuk kapcsolni, akkor azt a megfigyelést tehetjük, hogy a történelem minden korábbi korszakában voltak bizonyos építészeti típusok, amelyek a kor stílusát hordozták.

A háromszög a fáraó princípiumot hordozza. A fáraó ül a társadalom csúcsán és meghatározza azt. Ezt kifejezte az építészet területén a piramis, ami nem magán-építmény és nem egyszeri jelenség volt, hanem egy építmény-típus. Késõbb azután megjeentek a görög templomok. De nem csak a görög, hanem egyáltalán a különféle templomok, amelyek a különféle törvényszerûségekbõl valami tipikust jelenítettek meg. Ilyenek Európában például a katedrálisok. Azután egy olyan korszak következik, amelyet úgy lehet jellemezni, hogy elindult egy individualizálódási folyamat. A szociális területet egyre kevésbé a vallás, az egyház határozta meg. Két jelenséget láthatunk ekkor. Ahol reprezentatív építményekre van szükség, mint pl. a parlament, színház stb., a múlt formáihoz nyúltak vissza. Nem jöttek létre saját típusok, hanem a múltra visszanézve születtek a formák. Ilyen a magyar parlament is. Ez az egyik jelenség tehát, hogy a reprezentatív építményeknél a múltba nyúltak vissza. Másrészt viszont, ahol az individualizmus az építészet területen kezdi kiélni magát, típus nélküli kreációkat találunk, amelyek esztétikailag vagy sikerültek, vagy nem, de nem követnek törvényszerûséget. Vajon a magát kiélni akaró individualizmus mellett nem lehetne-e megteremteni a mi korunk szociális törvényszerûségeit megjelenítõ épülettípust?

2000 októberében egy konferencián a Bécsben dolgozó munkatársak eljutottak egy épület-típus gondolatához. Ennek a konferenciának az volt a feladata, hogy ismertesse a polgárok elõtt az európai integrációt. Félévenként tartottak akkoriban ilyen találkozókat, ami 2000-ben Achbergben volt. Ezen a konferencián vetõdött fel a kérdés, hogyan lehet elgondolni egy reális szimbólumot az Európai Unió mint szociális képzõdmény számára.

Az európai integrációs folyamat során – ami már a háború után elkezdõdött, ami intenciója szerint egy nyugati kapitalista dolog volt, – mintegy természeti történésként felszínre került a szociális organizmus fogalma. Ha az ember a hármastagozódás eszméjével néz erre a folyamatra, valami nagyszerû dolog nyilatkozik meg számára.

1949-50-ben létrejött az Európa Tanács, ami ma nem tartozik az Erópai Unióhoz, de az európai integráció egy lépése volt. Az ET-nak ma közel 50 tagja van. Minden európai ország tagja, egészen Fehér-Oroszországig. Ez az ET adta ki az Emberi Jogok Nyilatkozatát. Az ET nem törvényeket hoz, hanem ajánlásokat tesz. Tõlük származik az európai himnusz és zászló is. Tehát kialakult egy olyan szerv, amely tulajdonképpen az európai szellemi élet egy szerve. Természetesen mindig az uralkodó nyugati rendszer hamis égisze alatt, de mégis így alakult ki. Az integráció második lépését a gazdasági integráció jelentette. A gazdasági élet szerveit hozták létre. Ez az, ami késõbb az EU-vá vált, nevezetesen akkor, mikor a politikai integráció lépései is kapcsolódtak ehhez. Látjuk az EU-ban az integráció lépéseit, melyek 33 évvel azután kezdõdtek, hogy az európai memorandumokban Steiner ezt megfogalmazta. Ezekben a memorandumokban Steiner négyes tagozódásról beszélt. A gazdasági, a jogi és a szellemi élet parlamentjérõl, valamint egy szenátusról, és azt írja le, hogy a három parlamentbõl hogyan kell létrejöjjön a negyedik, szenátusként. Ebben a negyedik tagban a monetáris területeknek is helye van. Az európai integrációban egy további lépés volt, amikor létrehozták az európai központi bankot és valutát. Tehát nem azt kell mondanunk, hogy az egész integráció a szemétre való, mert Steinertõl tudjuk, hogy ez az egész mehetett volna sokkal jobban is. Hanem azt mondhatjuk, ha az EU fejlõdését nézzük, hogy õ maga nem akar egy egységállam lenni, hanem egy olyan organizációt nyilvánít meg, ami decentrális és tagozott hálózatot jelent. Decentrális tagozott hálózatként mûködõ egységet képez. Ebbõl kiindulva, az együttmunkálkodás érdekében az Achbergi kör egy felhívást fogalmazott meg, hogy egy korszerû EU-alkotmányt lehessen kidolgozni, hogy a döntések a polgárság révén jöjjenek létre. Ehhez a projekthez tartozik az építészeti kérdés is.

Arra jutottak, hogy az épületükön négy kupolának kell egymást áthatnia. A platonikus testek értelmében kialakított kupolákról van szó, ami tehát egy hálós szerkezetet jelent. A szuverenitás szimbóluma, a király képe korábban az oszlop volt, ahogy a Goethe mesében is. Ma a szuverenitás nem az önmagában álló oszlop, hanem az emberek együttmûködésébõl keletkezik. Az épület kupolája a statikáját nézve olyan, mint egy kiterített oszlop. Van három kupola, amelyek az egyes területeket képezik, melyek egymásba kapcsolódnak, áthatják egymást, és a negyedik nem a talajon áll, hanem – mintegy felülrõl – rájuk ereszkedik, egységgé integrálja a másik hármat. Az egész egy hálózat formáját veszi fel. Modern formában a három király és a negyedik elem. Ez született meg a 2000-ben folytatott beszélgetésekbõl.

Az épületformák elvezethetik az embert a szociális élet törvényeinek megértéséhez, ami azután a törvénykezésben is megjelenhet. Az épület egy olyan hely lehet az emberek számára, ahol a törvényszerûségeket megismerhetik, méghozzá nem puszta szimbólum formájában. Nem a szociális organizmus szimbolikus leképzése, hanem építészeti törvényszerûségek mutatják meg reál-szimbolikusan a szociális törvényszerûségeket. Az oszlop a statikusság eleme, hordozza a terhet. Szociális területen ez volt a királynak a képe. A kupola esetében nem egy oszlop, hanem a szférikus elem hordoz. A különbözõ pontok összekapcsolódásából jön létre a kupola, ahogy ez szociális területen is végbemegy. Ezért nevezhetõ reál-szimbolikusnak.

Rudolf Steiner egy elõadásában azt mondta, hogy 2086-ra európaszerte mindenütt kettõs kupolák fognak megjelenni. Arról beszélt, hogy egy borzasztó idõszak vár az emberiségre. Tõle tudjuk azt is, hogy miután a XX. század elsõ harmada eltelt, Krisztust éteri alakban lehet látni, ami hatalmas impulzust ad az évszázad minden hanyatlási impulzusával szemben. Korábban az embereknek hinniük kellett, amit Lucifer és Arimán sugallt nekik, mert nem rendelkeztek az igazi Krisztus-impulzussal. Mi azonban szabadon felvehetjük ezt a Krisztus-impulzust, hogy Lucifernek és Arimánnak ellent tudjuk mondani. Az fog történni – ahogy Steiner mondta –, hogy Lucifer és Arimán is Krisztus nevében fog fellépni. Az emberek közül épp azokat fogják keresztényeknek nevezni, akiknek semmi sejtelmük a valódi kereszténységrõl, és ezek dühödten fognak azok ellen fordulni, akik tartják magukat ahhoz, amit Krisztus az Evangéliumokban egykor elmondott, és azok ellen, akikben élnek Krisztus szavai, hogy ’az idõk végezetéig minden nap veletek leszek’; azok ellen, akiknek az eleven Krisztus-impulzus ad irányt. „Pusztulás és elsivatagosodás fog uralkodni, mikor a 2000-es év eljön, és a mi dornachi épületünkbõl sem fog semmi megmaradni addigra. Minden el lesz pusztítva. De mikor a 2086-os év eljön, mindenütt szellemi célokat szolgáló építményeket fogunk látni, amelyek a mi kettõskupolájú építményünket mintázzák, melyekben virágozni fog a szellemi élet.”

Az elõadáson készült jegyzetei alapján az összefoglalást készítette: Stráma Éva

__________

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Ingo Hoppe

New Age - egy "új világvallás" születési órája?

A hét korszellem működéséről

A globális problémák vágyat ébresztenek a világbéke iránt. „Világbéke a globális spiritualitás által” – hangzik nem ritkán a New Age-ezoterika válasza. A Vatikán régi szokás szerint „eretnek tévtanokról” beszél; de a Dalai Láma, az ENSZ és egyes pápák jóindulatúak. – Milyen megítélés adódik szellemtudományos perspektívából?

A New Age korántsem Old Age, csak a neve változott meg. Most „ezoterikának” hívják, és néhány szerzõ szerint hamarosan egyfajta „új világvallássá” kíván elõlépni. A különbözõ spirituális és tudományos irányzatokat egy új egységbe kell egybeolvasztani. Egy varázsszó, az „energia” játszik itt fontos szerepet. Errõl tesz tanúságot egy rövid barangolás az irodalomban – a mélyebb elmélkedés pedig annál inkább megerõsíti ezt¹. Rendületlenül belebotlik az ember az „energia” szóba, amely vörös fonálként húzódik végig a látszólagos pluralizmuson. Némelykor „rezgésekrõl”, „rezonanciákról”, „mezõkrõl”, „mátrixról” stb. is szó esik. Az energia-credo így hangzik: „Minden energia, engedjetek ezért az energiával dolgoznunk.”² És: „ez az a teória, elementárisan szólva, amely az atombomba mögött áll”³, mondja joggal a népszerû ezoterikus, Donald Walsch, és így folytatja: „Einstein közelebb jutott az univerzum teremtõ titkainak felfedezéséhez, magyarázatához és funkcionálanalíziséhez, mint bármely más ember azelõtt és azóta.”⁴

Tévedés, ha a DuMont „Ezoterikus gyorstanfolyamában” az áll, hogy az „energia” kifejezést csak „metaforikus és nem fizikai értelemben”⁵ veszik. A döntõ éppen a szellemi sík azonosítása a fizikai síkkal. Shirley McLaine ezt ezoterikus bestsellerében, a „Köztes élet”-ben párbeszédes formában kifejezésre juttatta: „És te tényleg azt hiszed, hogy a lélek egy fizikai erõ?” „Hát persze ... A lélek egy szubatomi erõ, egy intelligens energiahordozó...”⁶

Jóllehet az „energia” szót sok szerzõ nem használja tudatosan ebben az értelemben, az energia-elmélet szürke és teljesen dogmatikus gondolatkísértetként lebeg az ezoterikus kínálat zömében. Eredetileg a 20. századi elméleti fizikából származik. 1975-ben az atomfizikus Fritjof Capra kiszabadította az einsteini fizikából és átvitte az ezoterika világába. Azóta ott annak „közös nevezõjét” képezi, a világszemléleti alapot. Az energia a legfontosabb építõelem az „új világvallás” „hatalmas szellemi építménye” számára.

A globális „hatalmas szellemi építmény”

„Hidat ’kell’ építenünk. És közülünk mindenkire szükség van e hatalmas ’szellemi építmény’ számára. Ennek a szivárványnak minden színben életre kell kelnie. A nagy kihívás az lesz, hogy a különbözõ szellemi és egyházi áramlatokat egybe- és összetereljük „egyetlen” nagy folyammá. Megtalálni a közös nevezõt. Szüntelenül keresni az összekötõ elemet. Ez fáradságos lesz. Mégis e nehéz szülés gyermeke: Krisztus bennetek mint világközösségben. (...) Minden kultúra bennünk van. Ha becsüljük a különféleséget, megmarad olyanformán, amit csinálunk belõle. Ha a különféleséget az „egység” látószögébõl tekintjük, felismerjük a szivárványt. Az energia egy kis átalakulása szükséges a szellemben, hogy ezt a nyitott tágasságot mint magatartást keresztülvigyük.”⁷

Hogy ezt az egyesítést elérjék, minden regisztert megszólaltatnak: a kvantumfizikától a buddhizmusig, a kereszténységtõl a teozófiáig – mindent felhasználnak, hogy az „új világvallás” nagy „elegyes királyát” létrehozzák. Eközben olykorolykor az egyes irányzatok lényeges elemei elvesznek; így a „buddhizmus” különbözõ „nyugati formáiban”.

Mint ismeretes, a tradicionális buddhizmus központi alkotórésze az úgynevezett „nyolcágú ösvény”. Gautama Buddha annak idején mint iskolázási utat adta meg. Mégis az ezoterikus buddhizmus sok követõje nem tud arról, hogy létezik ez.⁸ – Ez nem pusztán a különféle buddhista iskolák felfogásának dolga, hanem tipikusan New Age-jelenség. Hasonlóan bánnak más spirituális tanokkal is, például Krisna, a kereszténység vagy az antropozófia tanaival. E nevek felhasználásával nem ritkán éppen az ellentétüket tanítják a modern ezoterikusok. Elhallgatják Buddha tanítását a nyolcágú ösvényrõl; „mesterenergiákat” közvetítenek (werden gechannelt), miközben Steiner elvetette a médiumizmust; egy személytelen istenfogalom terjed el, miközben Krisna egy személyeset tanított stb.

Hogy nagyon pozitív szempontok is találhatók, az a dolgot nem teszi egyszerûbbé, hanem annál inkább megköveteli tõlünk a megkülönböztetés képességét. Emellett kissé megtréfálhat valakit a harmónia és a világra nyitottság (Weltoffenheit) utáni vágy. Vagy amikor Walsch mintegy médiummá válik, és az általa közvetített „Istent” így beszélteti: „Olvasd egy férfi írásait, név szerint Rudolf Steinerét. Tanulmányozd a Waldorf-iskola módszereit, amelyeket õ fejlesztett ki.”⁹

Az ilyen kijelentések nemcsak az Info 3 szerzõinél ébresztenek óriási lelkesedést. Az emberek szeretnék az „õsi tanok” dogmatikus határait megnyitni és a boldog összhangnak örülni, ami testvérként egyesíti az összes ezoterikust. Nagylelkûen szemet hunynak Walsch médiumizmusa felett, éppúgy néhány egyéb „semmiség” felett, ami az antropozófiával nem egyeztethetõ össze. Kiderül ugyanis, hogy az ezoterika sok klasszikusát, akikhez Steiner is tartozik, csak látszólag fogadják el. Ezek valójában csak a statiszta szerepét kapják, akiknek segítségével a tulajdonképpeni fõszereplõk nyomban az új világvalláshoz szeretnének elõresietni. A klasszikusok elismerése szokásos eljárásnak tûnik a New Age-ezoterika általános koncepciójában. Építõkövekként használják õket a létesítendõ „szellemi építmény” számára¹⁰. Hogy eközben egynéhány „mellékes dolog”, mint a nyolcágú ösvény, veszendõbe megy, alig zavar valakit. – Ebben az irányban az antropozófia beillesztésére jó szolgálatot tesznek az olyan megállapítások, mint amilyen a következõ Sebastian Gronbachtól. Az antropozófia köntösében megfogalmazza a jól ismert energia-credot szabályszerûen és követve a fõáramot (und mainstream-konform):

„Csak egy energia létezik. Korábban azt gondoltam, hogy sok különféle energia van. De széleskörûen megtapasztaltam, hogy igazából csak egyetlen energia létezik. Ez az egyetlen energia olykor megjelenik, mint ember, vagy mint az õ gondolata – olykor megjelenik, mint fa, vagy elõbújik a konnektorból.”¹¹

... apropó „konnektor”:

A radioaktív Krisztus

A megegyezés utáni törekvés önmagában örvendetes; az igazi megegyezéshez azonban az energia-elmélet absztrakt rendszergondolkodásán messze túl kellene lépni. Ez csak úgy lenne lehetséges, ha készség mutatkozna a spirituális valóság sokfélesége és mélysége iránti megnyílásra. Máskülönben fatális tévedések keletkeznek – példának okáért a Krisztus-alakra vonatkozóan. Az ezoterikus Sabine Wagenseil ezt jövendöli:

„Ez az, amit meg kell tapasztalnotok, és így van megírva az élet krónikájában. A ’fény csillaga’ egyszer már jel volt a világ számára – mint Krisztus született meg nekünk. Megígérte, hogy ismét el fog jönni. De ez alkalommal már nem emberi alakban. Mindannyiunk tudatában fog megjelenni, és a legmélyebbrõl érint majd meg bennünket. A ’szeretet csillaga’ belülrõl fog felfényleni, és ez a fény képes lesz mindannyiunkat ’eggyé’ tenni. Így ajándékozza magát ’Õ’ újból nekünk. És mi ’egy’ test és ’egy’ szem és ’egy’ lét leszünk.”¹²

Aki keresztényként vagy antropozófusként azt hiszi, hogy itt ugyanarra gondolnak, mint ami János Apokalipszisében „Krisztus újra eljöveteleként”, vagy Steinernél „Krisztus éteri megjelenéseként” van említve, az csalatkozik. Teljesen hasonlóan hangzik ugyan, a pontosabb vizsgálat azonban kideríti, hogy valami teljesen másról van szó. Ugyanaz ez, amirõl a bestseller-szerzõ és Findhorn-médium, David Spangler beszél, amikor könyvében (New Age – egy új korszak születése) felvázolja egy „radioaktív Krisztus” képét. A legkevésbé sem a steineri értelemben vett éteri Krisztusról van itt szó, hanem egy „energia-Krisztusról”, tehát egy olyan lényrõl, akit Steiner mint „érzékalattit” (untersinnlich) jelölne, aki az úgynevezett „természetalattihoz” tartozik.¹³ Ez nem derül ki elsõre, de a második odapillantáskor teljesen egyértelmûvé válik. Elõször nem vesszük észre a különbséget, amikor hangulat keltõen megjósolják a közeledõ „Krisztus születése bennünk”-et.¹⁴ De világos lesz, ha ezt az „új kezdetet” közelebbrõl jellemezzük:

„Ez az új kezdet mindannyiunk elõtt áll – kívül is, belül is. Az átalakulás erejét fogjuk megtapasztalni. A „fény csillaga” szüntelenül ezt a nyomot követi. Õ is egyidejûleg külsõ és belsõ. A belsõ érzékelésünk világítja meg ezt a nyomot. Erõtereink érzékelés-terek. Tudatsíkok tapasztalnak, ami kontaktusba kerülést jelent az erõ- és rezgésterünkkel. Körülöttünk ugyanarra kell rátalálnunk, mint minden szellemi fejlõdésfáziskor. Mindig fennáll az éter sûrûsége és rezgése. A rezgés átalakulása okozza a szellemi érettség átalakulását, és megfordítva. Mi mindannyian energiatestek vagyunk – mindenki egy bizonyos frekvencián létezik, ami minden pillanatban változik. A Földön minden létre hatással van a Föld frekvenciája. Most egy ponthoz érkeztünk – egy idõtengelyhez –, ahol a teljes energiapotenciálunk nagyobb áttetszõséghez és fokozottabb rezgéshez jut. Érzékenyebb emberek már érzékelik ezt. Energiatesteink roppant változásfolyamatokkal kötõdtek össze. Ez odavezetett, hogy a spirituális mozgalom számtalan életterületet befolyásolhatott.”¹⁵

A rezgés- és frekvenciaelmélet az energia-ezoterika tipikus gondolatformáihoz tartozik. A fizikai redukcionizmus megmutatkozik azokban a mondatokban, amelyekben a szellemi folyamatok kiváltását energetikai reakciókkal magyarázzák, mint például az ilyenekben: „Energiatesteink roppant változásfolyamatokkal kötõdtek össze. Ez odavezetett, hogy a spirituális mozgalom számtalan életterületet befolyásolhatott.”¹⁶ Hogy az ezoterikusok, mint Wagenseil, „éteren” valami mást értenek, mint Steiner, az ilyen mondatok árulják el: „Mindig fennáll az éter sûrûsége és rezgése.”¹⁷ Ezek azt mutatják, hogy az „éter” azonos jelentésû náluk az energiával (a rezgéssel). Ezzel az „éteri Krisztus” átváltozik „energia-Krisztussá”. Ez nem csekélység; mert az éter és az energia teljesen különbözõ dolgok. „Éteren” Steiner életképzõ erõt ért, ami minden élõlényben (növényben, állatban és emberben) növekedést és szaporodást eredményez. Az „energia” ezzel szemben fizikai erõkre és sugárzásokra vonatkozik, amivel mindenekelõtt a gépi világban találkozunk. Az éteri Krisztust az ezoterika energia-Krisztusától világosan meg kell különböztetnünk. Ezt a különbséget az energia-ezoterikában az azonos névadással összemossák, értsd: „egyesítik”. A nagyra becsült Walsch ugyancsak ebben az irányban tart a maga „egység és egy-lét kozmológiájával”.¹⁸

Az út a „globális spiritualitás” felé

„A kereszténység, a buddhizmus és más vallások fokozatosan elkorhadnak és elmúlnak, kivetõik kihalnak, miközben az Új Vallás gyarapítani fogja hívei seregét és képviselõit, és lassanként az egész emberiség követi majd.”¹⁹

A vezetõ New Age-tanító, Benjamin Creme e jövendölésében a kortárs ezoterika egyik tipikus irányvonala fejezõdik ki, ami egyúttal annak szándékát is dokumentálja: A hagyományos vallásoknak el kell tûnniük, hogy az új világvallás szabadon helyet találjon magának. Ezért mondja Walsch: „Istennek nincs szüksége vallásokra”²⁰. A hagyományos vallások „egyoldalúságait” az új világvallás egységességével kell helyettesíteni:

„A vallások mindig is az egység valamilyen verzióját vagy variánsát tanították. De eközben többnyire nem ragadták meg teljesen ezt a koncepciót. Így a legtöbb vallás azt mondja: ’Egyfelõl mindannyian egyek vagyunk ugyan, másfelõl azonban senki sem jut az égbe, ha nem tartozik hozzánk.’ Innen nézve a vallások beszéde az egységrõl kétélû kardnak mutatkozik. Ennek ellenére: egészben véve a vallásokban megtalálható a tudás az egységrõl és minden ember rokonságáról. A probléma abban áll, hogy a vallások kevéssé vállalkoztak arra, hogy bátorítsanak bennünket abban, hogy komolyan vegyük az egység eszméjét és azt a napi életünkben alkalmazzuk.”²¹

A New Age-vallásnak arról kell gondoskodnia, hogy ez megváltozzon: segítségével az „egység eszméjét”²² érvényre kell juttatni a „napi életünkben”²³ – mégpedig teljesen konkrétan, nemcsak a vallási „napi életünkben”, hanem a politikaiban is:

„Ha pedig ezt valóban megvalósítjuk, ha tényleg belátjuk, hogy mindannyian egyek vagyunk, akkor ez mélységesen megváltoztatja egész életünket is: a politikait, a gazdaságit, sõt még a katonait is. Átalakul az a mód, ahogy a gyermekeinket neveljük, megváltozik a társadalmi organizációnk, megváltozik a spiritualitásunk ...”²⁴

A politikai-katonai egységesülésnek az ENSZ segítségével egy világkormányzat kialakításához kell vezetnie:

„Ez a belsõ tágasság világpolitikai tekintetben nyitásokat tesz majd lehetõvé. Az ENSZ-en túlmenõen elõször jelenik meg egy ’világ-kormány’, és a ’világ-közösség’ fõ törekvése az egymás közötti összetartás lesz, a teremtés megõrzése, fenntartása. Az ökológiai katasztrófa nagysága ezt szükségessé fogja tenni. Minden ország minden tudósa azzal fog foglalkozni, hogy ezt elérjük.”²⁵

Így érvel Walsch is:

„Úgy tûnik számomra, hogy a világ egyre gyorsabban afelé a pont felé mozog, ahol meg kell valósítanunk az egységünket, és amit már senkinek sem kell többé bizonygatnunk. A klímaváltozás, amelynek veszélyeit az USA korábbi alelnöke, Al Gore olyan nyomatékosan tudtunkra adta, a maga részérõl ezt segíti elõ. Ha a globális felmelegedés következményei mindenki számára érezhetõvé válnak, többé senki sem zárkózhat el ama tény elõl, hogy mindannyian egy csónakban ülünk.”²⁶

Ebben az összefüggésben drasztikus özönvíz-forgatókönyveket jósolnak meg:

„Mint egy második özönvíz fog ez elõttetek megjelenni, mert számos földrészt fog a víz elárasztani. Meg fogjátok tanulni, hogy a halált szemtõl szemben lássátok, és mindennapi látvány lesz számotokra. Járványok ragadnak el milliókat, és a föld vonakodni fog attól, hogy tápláljon benneteket. (...) Ezek az évek a nagy megtisztulás évei lesznek, és egy spirituális évezred kezdetét harangozzák be.”²⁷

Ezek a forgatókönyvek a fenyegetõ klímakatasztrófát tekintve ugyan nem egészen alaptalanok, kérdéses mégis, hogy a beirányzott „világkormánynak” mint kell tennie ez ügyben. Minden valószínûség szerint a politika és a vallás összekapcsolódására kell törekedni, ami emlékeztet a befolyásos New Age-gondolkodó, Alice Bailey [1880–1949] teokratikus világkormányzati terveire. Ezen dolgozik azóta az általa megalapított Arcane School és további utószervezeteinek sora, pl. a „Nemzetközi jóakarat” szervezete, amely „nem állami szervezetként” az ENSZ-nél Genfben és New Yorkban képviselteti magát.²⁸

Krisztus mint teokratikus világuralkodó?

„Az Egyesült Államok és a New Age-mozgalom egy és ugyanazon hullámhosszt képvisel, ugyanazok a céljai.”²⁹ (Robert Muller)

Hogy a „haladó mesterek energiáját”, amit Bailey közvetített, „mederbe tereljék”, a világon mindenütt „meditációs csoportokat” alapítottak „az Új Korszak érdekében”. Ez már jóval azelõtt megtörtént, hogy a nyilvánosság a „New Age” nevet akárcsak hallotta volna. A különbözõ Bailey-utódszervezetek intenzív elõkészítõ munkája kétségkívül döntõ módon hozzájárult a népszerû New Age-mozgalom keletkezéséhez. Sok teljesen tipikus New Age-gondolatot, amelyeket ma mindenki hajtogat,

Bailey már régen megelõlegezte terjedelmes életmûvében.

Bailey szerint az egész célja Krisztus küszöbön álló visszajövetelét elõkészíteni. 1945-ben, így mondják, Krisztus közölte a mesterekkel, hogy ismét fizikai kontaktusba fog lépni az emberiséggel.³⁰ A cél egy világegység-vallás megteremtése az eljövendõ Vízöntõ-korszak számára és egy teokratikus világállam létrehívása Krisztussal az élén.³¹

Az ezoterika ilyen és hasonló jövendölései az 1909-es évre emlékeztetnek, amikor a Teozófiai Társaság vezetõje, Annie Besant a 14 éves indiai Jiddu Krishnamurtit az újraszületett Krisztusnak kiáltotta ki (amitõl egyébként késõbb Krishnamurti elhatárolta magát). A Besant által így bevezetett elgondolás, amely Krisztus fizikai újra-eljövetelével számol, továbbélt az ezoterikus mozgalomban. Felléptek például guruk, mint Sai Baba, aki olykor magát „Jézus Krisztusnak” nevezte, és bizonyos életre keltéseket és csodás gyógyításokat hajtott végre.³²

Benjamin Creme és tanítványai is megjövendölték Krisztus fizikai visszatérését. Krisztus az egymással összekapcsolódó rádió- és TV-szenzáció révén minden emberhez egyidejûleg fog szólni, és „mivel Krisztus az egész emberiséget mentálisan egyaránt szemmel tartja, az emberekkel mindenhol telepatikus kapcsolatba lép.³³ A tömegmédiák és az ezoterika ilyen összefonódásának aktualitása mutatkozott meg nemrégiben a Pro7-csatorna egyik show-jában, ahol Uri Geller a tévékészüléken keresztül „pozitív energiákat” küldött a lakószobákba és mágikus jelenségeket idézett elõ. – Creme szerint „Maitreya, a Krisztus” még sokkal inkább képes lesz erre: a TV és a rádió útján egy új világvallást fog bevezetni. Az efféle kijelentések a Besanttal kezdõdõ gondolkodásmód folytatódását jelzik, pontosan azét a gondolkodásmódét, ami Steinert a maga korában a Teozófiai Társasággal való szakításra késztette.³⁴

Összefoglalva, fõként két Krisztus-képet különböztethetünk meg, ami az ezoterikus mozgalomban forgalomban van:

1. Egy energia-Krisztus képzete. 2. Egy fizikai emberként újraszületõ Krisztus képzete. – Az új világvallás tekintetében figyelemre méltó mindenekelõtt a két változat: különösképpen Bailey és Creme tanították, hogy Krisztus és mestertanítványai egy teokratikus világállamot alapítanak és vezetõ pozícióban kormányoznak. – Az ilyen kimondottan világi Krisztus-víziók láttán nem csodálkozhatunk, ha ezeket egynéhány keresztény „antikrisztusinak” bélyegzi, és a New Age-mozgalomban az ember az Antikrisztus elõkészítõjét véli látni, akinek érkezését „Krisztus” neve mögé bújva jövendölik meg.

Az összeesküvés-elméletre és a vallásos fanatizmusra való hajlam nélkül is megfigyelhetõ, hogy személyek és szervezetek egész sora egy politikai-vallási világszövetség irányában tevékenykedik; így pl. a „Planetary Citizens” szervezet vezetõje, Donald Keys. Ez a szervezet, mint sok más, Bailey-írásokra támaszkodik, és 1982-ben a „Planetáris kezdeményezés döntésünk világa számára” elnevezésû szervezetbõl jött létre. Ehhez az egyesülethez tartozott az egykori ENSZ-fõtitkáron, U Thanton kívül a „Római Club” megalapítója, Aurelio Peccei is. Szintén hasonló irányban tevékenykedett a nagyra becsült és a maga idõszakában még messzemenõen keresztény irányultságú ENSZ-fõtitkár, Dag Hammarskjöld. Az ENSZ-épületben berendezett egy felekezetfeletti meditációs termet, ahol azóta a világ minden tájának bölcsességtanítói üléseket tartanak. Többek között ide sorolandó az indiai guru és Aurobindo-tanítvány, Sri Chinmoi, aki éveken át gondját viselte az ENSZ meditációs termének, és akit kineveztek az „ENSZ-békemeditációk” vezetõjének, amiket kétnapos ritmusban számos ENSZ-alkalmazott folytatott.³⁵ Rober Muller is, sokéves helyettes ENSZ-fõtitkár a New Age értelmében mûködött. Egyik könyve ezt a címet viseli: „A világ újrateremtése. Úton egy globális spiritualitás felé”. Eszerint „az egyes embereknek ...

– az Egyesült Nemzetek napját október 24-én kellene megünnepelniük.
– Az Egyesült Nemzetek zászlóját ki kellene tenniük.
– Imádkozniuk kellene az Egyesült Nemzetekért.
– Igényelniük kellene, hogy gyermekeik az Egyesült Nemzetek tevékenységérõl ... tájékoztatást kapjanak.³⁶

A vallásoknak pedig ...
– aktív érdeklõdést kellene mutatniuk az Egyesült Nemzetek munkája és céljai iránt.
– Az Egyesült Nemzetek zászlóját minden templomra ki kellene tûzni.”³⁷

Az ENSZ és Krisztus közötti viszonyról Muller ezt mondja: „Van egy híres festmény, amelyen Krisztus az Egyesült Nemzetek székhelyének házán kopogtat és bebocsátást kér. Én gyakran egy másik képet képzelek el: az Egyesült Nemzetek mint Krisztus teste.”³⁸

A politikának és a vallásnak Muller által szándékolt összefonódása szemmel látható, és kiterjed a mûvelõdésügyre is. Sõt, Muller mint ENSZ-tisztviselõ készített egy egységes tantervet, amelyet be kellene vezetni a világ összes iskolájában.

Hogy ez a globális egységesítés nem egyeztethetõ össze egy szabad szellemi élet steineri eszményével, azt nem kell itt különösebben fejtegetnünk. – Bár egy nemzetközi együttmûködés a világbéke szolgálatában antropozófiai szemszögbõl is fontos célnak bizonyul. Mindent eldöntõ mégis az a kérdés, hogy ez hogyan történik meg. Ha ez, mint Mullernél, valamilyen egység-állami elv értelmében megy végbe, a politikában, a szellemi életben és a gazdaságban központilag vezetve, akkor ezt antropozófiai nézõpontból valójában egy antikrisztusi (ahrimáni) elképzelésnek kell tekintenünk. Ha viszont egy megfelelõen végrehajtott, a politika, a szellemi élet (vallás, képzés, kultúra) és a gazdaság radikális szétválasztása értelmében történne meg, akkor krisztusiként is érvényre juthatna.³⁹

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer, 12. évf., 9/10. sz., 2008. július/augusztus

Jegyzetek:

1. Az itt csak megemlített összefüggéseket egy hosszabb tanulmányban részletesebben kifejtettem.
2. Sabina Wyss, SPUREN (Nr. 86, 2008)
3. Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel. Egy szokatlan párbeszéd, 1. kötet, 15. kiadás, München, 1997, ARKANA/Goldmann
4. uo.
5. Ulrike Peters: Ezoterikus gyorstanfolyam, Köln, 2005, DUMONT
6. Shirley MacLaine: Köztes lét, München, 1985, 307. o.
7. Sabine Wagenseil: És Isten megteremtette a világot – 2. rész, Kezdetben volt a semmi, Leutkirch., 2005, 41. o. – Dr. Jakob Bösch elõszavával
8. Klasszikus példa a nyolcágú ösvény következetes elhallgatására Geshe Kelsang Gyatso ún. „kadampa-buddhizmusa”, aki az „új kadampa-hagyomány” megalapítója. Ír ugyan a „négy nemes igazságról”, melyek a nyolcágú ösvény részei, de anélkül, hogy a nyolcágú ösvényrõl akárcsak említést tenne.
9. Donald Walsch, idézi Axel Schmidt, „Istennek nincs szüksége vallásokra”, Info 3, 2007. október, Frankfurt am Main
10. Sabine Wagenseil, idézett mû
11. Sebastian Gronbach: Mindannyiunknak missziója van, a tempo, 2008/3
12. Sabine Wagenseil, id. m.
13. Lásd pl. Rudolf Steiner: Antropozófiai alapelvek, GA 26, Dornach, 1998, 255. o.
14. Sabine Wagenseil, id. m.
15. Sabine Wagenseil, id. m.
16. Sabine Wagenseil, id. m.
17. Sabine Wagenseil, id. m.
18. Donald Walsch, id. m.
19. Benjamin Creme: Maitreya – Krisztus és a bölcsesség mesterei, Göttingen, 1986, 95. o.
20. Donald Walsch, id. m.
21. Donald Walsch, id. m.
22. Donald Walsch, id. m.
23. Donald Walsch, id. m.
24. Donald Walsch, id. m.
25. Sabine Wagenseil, id. m.
26. Donald Walsch, id. m.
27. Sabine Wagenseil, id. m.
28. Hans-Jürgen Ruppert: New Age – végidõ vagy fordulópont?, Wiesbaden, 1985, 30. o.
29. Idézi Robert Muller, Malte Diekmann: Az idõ jelei, Felix Schultz, Sammatz, 1996, 150. o.
30. Hans-Jürgen Ruppert, id. m.
31. Hans-Jürgen Ruppert, id. m.
32. Monika Neve: A New Age mint eltérítés?, Raisdorf/Kiel, 1989, 54. o.
33. Benjamin Creme, id. m., 53. o.
34. A keleti név: „Maitreya” elnevezése folytán Krisztus az „Isten fiából” egy buddhává degradálódik. A nyugati tradícióban neki tulajdonított helyét a szentháromságban megszüntetik, és egy emberi adeptus fokára helyezik.
35. Malte Diekmann, id. m., 142. o.
36. Robert Muller: A világ újrateremtése. Úton egy globális spiritualitás felé, München, 1985
37. Robert Muller, id. m.
38. Robert Muller, id. m.
39. Feleslegesnek látszik utalnom arra, hogy kutatásaimnak abszolút semmi közük nincs az összeesküvés-elméleti rögeszmékkel, amelyekben egyes neonácik arról beszélnek, hogy a „New Age” csak egy fedõnév egy új zsidó világrend felépítése számára. Anton Kimpfler „A holokauszt tagadása mint szépséghiba” címû cikkében (Sozialimpulse, Nr. 4, 2007) tisztázta, mit gondoljunk errõl.

__________

^ugrás az oldal tetejére

Ertsay Attila

Globális gondolkodás

„Az emberek ma már a saját sötétségükkel sem tudnak szembenézni.

Nem jutnak el a bűnbánatig.”

Makovecz Imre¹

Klímaválság, éhínség, energiaválság

Az idén új jelenséggel szembesültünk, mely látszólag a klímaváltozás következménye. Globális élelmiszer-válság alakult ki. Az éhínség nem új jelenség. Gerhard Schuster májusi, a Szabad Gondolatok házában elhangzott előadásában hívta fel a figyelmet a válság új minőségére. Az új nem a globális méret, hanem az, hogy a krízis ezúttal nem valamilyen természeti katasztrófa következménye, hanem az emberi tevékenység okozta. A válságnak több kiváltó oka nevezhető meg, melyek egymással összefüggenek. Az alapvető két ok a fosszilis energiahordozók készleteinek kezdődő kimerülése, illetve a klímaváltozás. A kőolaj iránti igény egyre növekszik, elsősorban Kína növekvő fogyasztása miatt – a kínaiak is autóznak, egyre többen. A kőolaj kitermelési csúcsa 2006-ban volt, azóta csökken. A földgázkészletek valamivel tovább tarthatnak – a csúcs 2012-re várható –, de sajnálatos módon a kínaiak is akarnak gázt használni. 2011-ben adják át az Oroszország-Kína gázvezetéket. A kínaiak gázigénye és fizetőképessége az egekbe fogja emelni a gázárakat. Meddig lehet a fogyasztást fokozni? A kőolaj és a földgáz készleteinek méretére vonatkozóan becslések szerint a mai kitermelési szinten mintegy 40 év a jósolt maximum, gyorsan növekvő árak mellett. Az árak a pár évvel ezelőtti 25 dollárról a mai 140 körüli magasságba emelkedtek, de az emelkedés tovább tart. Ennek oka részben mesterséges – tőzsdei spekuláció, mely nélkül a kőolaj-ár a jelenlegi árszint felénél-kétharmadánál maradna, illetve az OPEC termelési korlátozása, – részben pedig objektív: a növekvő igény és az, hogy nem fedeznek fel elegendő mennyiségű új lelőhelyet, illetve azok kiaknázása még nem gazdaságos. A készletek véges volta tehát természetes korlát. A hétköznapi gondolkodás számára tehát úgy tűnhet, nincs nagy baj, szép lassan folytatódhat minden, az árak emelkednek, a fogyasztás nő és a készletek lassan elfogynak, de közben majd csak átállunk más technológiákra. A klímaváltozás azonban nem engedi meg ezt a forgatókönyvet. A CO₂-emisszió növekedése miatt már régen le kellett volna állnunk a fosszilis tüzelőanyagokkal. Amint a készletekre és árakra vonatkozó jóslatok sorra megbuknak, a klímajóslatok is. 8 éve szélsőségesen pesszimista jóslatnak tekintették azt, hogy 50 éven belül 2 ⁰C globális átlaghőmérséklet-emelkedés várható, és ez a földműveskultúra végét jelentheti. Ma ezt az emelkedést 20 éven belülre teszik, J. Lovelock becslése szerint 50 év alatt 6 ⁰C emelkedés várható, ami az emberiség jelentős részének elpusztulásával járhat, az akkorra prognosztizált 9 milliárd ember akár kétharmadát érintheti az éhhalál. A vita most a 2 és a 6 ⁰C közt folyik. A két fokos emelkedésre már hazai meteorológusaink is számítanak, ezek szerint Budapest nyári átlaghőmérséklete rövidesen a mai Bukarest illetve Taskent értékével lesz azonos. Ez a hűtés nélküli épületek jelentős részét lakhatatlanná teszi. A hűtési igény növekedése ördögi spirált indít: ma egy korszerű irodaház vagy bevásárlóközpont nyári hűtési költsége a téli fűtésnek akár 2,5-szerese is lehet. Ha mindenki klimatizál, az utca hőmérséklete akár 10 fokkal is emelkedhet, és számolni lehet az elektromos ellátó hálózatok egyre gyakoribb összeomlásával, mely a túlterhelésből és abból a tényből adódik, hogy az áramtermelés oroszlánrészét fedező atomerőművek hűtéséhez felhasznált folyók nyári vízszintje alacsony, és az erőműveket le kell állítani. További következmények: az Északi sarki jégsapka már az idén nyáron teljesen elolvadhat. A tavalyi nyáron újra megnyílt az Északnyugati átjáró. A jég újrafagyott, de ez már nem ugyanaz a jég. Az olvadást beszédesen illusztrálja egy tavalyi példa: a sarkvidékről leszakadt egy hatalmas jéghegy, mintegy 200 km hosszú, 50 km széles sziget. Volt már erre korábban is számos példa, a tudósok arra számítottak, hogy – mint hasonló esetekben – az úszó szigetre kutatóállomást telepítenek, mely megfigyeléseket végez, mert a hasonló méretű szigetek akár száz évig is megmaradtak. A kutatóállomás kiépítéséig azonban nem jutottak el, mert a jéghegy 39 nap alatt mindenestül elolvadt. Az olvadás tehát egy hosszú folyamat, hasonló a víz forralásához: hosszú ideig melegítjük a vizet és látszólag nem történik semmi, majd hirtelen megindul a forrás. Ez a jéghegy – és valószínűleg az Északi illetve Déli sark jege – már nagyrészt korábban látensen elolvadt, csak az utolsó fázis van hátra. Az Északi sarki jég olvadása mintegy 20 cm-rel emeli meg a tengerszintet. Hogy ez valóban fenyeget, arra vonatkozó legbeszédesebb bizonyíték, hogy készülnek New York evakuálási tervei. Apokaliptikus eseményeknek nézünk elébe. A klímaváltozás – későn és lassan – kikényszerítette a megújuló nergiafajtákra való lassú átállás első lépéseit. Ennek következményeként kerültek előtérbe a bioüzemanyagok. Megkezdődött a búza- és kukoricafelesleg bioetanollá alakítása és a repceföldektől sárga a határ. Elég volt azonban fél év hozzá, és kiderült: a bioüzemanyagok alkalmazásának lehetőségei korlátozottak. A negatív energiamérlegű, első generációs bioüzemanyagok – ahol az előállításhoz felhasznált energia meghaladja a kinyerhető energiát – nem termelhetőek sem gazdaságos, sem fenntartható módon. Ennek ellenére a legtöbb országban – így nálunk is – állami támogatásban részesülnek, és a támogatások megszerzéséért folyik – Sólyom Lászlót idézve: „maffiaszerű” – verseny, nem a probléma kezeléséért. Mindezen okok együttesen eredményezték a gabonaárak emelkedését, majd erre a tendenciára mozdultak rá a tőzsdespekulánsok. A befektetési alapok felhajtották az élelmiszer-árakat, azaz a tőzsdei gabona-árfolyamokat. Ennek következménye lett a takarmányárak emelkedése, és azon szegény országok lakossága körében, akik nem tudják megfizetni az áremelkedést, az éhínség. Az ENSZ segélyszervezetei május végén jelentőse meg kellett emeljék az éhségövezeteknek rendszeresen küldött segélyekre fordított összegeket, mert a korábbi keret elégtelennek bizonyult a szintentartásra.

A növekedés vége

A berlini Humboldt Egyetem június elején publikált tanulmánya egy sor lényeges megállapítást tett: a növekedés az élelmiszer-termelésben nem folytatható. Globálisan nincs több termőterület, megbukott az az elképzelés, miszerint az olcsó élelmiszert a harmadik világban termelik majd meg és Európa cserébe ipari termékekkel és technológiával fizet. A „fejlődő országok” saját szükségleteiket sem képesek megtermelni, nemhogy a növekvő exportigényt.

Magyarország az Európai Unió révén tagja a WTO²-nak, s így ránk is érvényes még a WTO törekvése, mely az élelmiszer-termelést ki akarja helyezni Európán kívüli területekre, Észak-Afrikába, Ázsiába. A folyamat már régóta zajlik. Ez ellen léptek fel az európai gazdaszervezetek az élelmiszer-önrendelkezés elvét követelve. Eszerint a helyi élelmiszereket kell előnyben részesíteni, s egy ország addig nem importálhat olyan élelmiszert, amit maga is előállít, amíg készletei nem fogytak el.

Újra előtérbe kerül az élelmiszer-önellátásra törekvés. Európa lehet a világ éléskamrája – mondják az egyetem szakértői, és hozzátehetnénk: Magyarország pedig Európa éléskamrája. Eltűnődhetünk, mi az oka, hogy a kihalás széléről visszahozott szürkemarhából ma a tízezret ismét meghaladó létszámnak örvendezünk, de a reformkor előtt az ország Európa legnagyobb szarvasmarha-exportőreként 13 millió szürkemarhával rendelkezett!

1996-ban jelent meg az Ökológiai lábnyomunk c. könyv, melyben egy egyszerű számítási módot ismertetnek, statisztikai adatok alapján az emberi fogyasztást területhasználatra átszámítva bárki kiszámolhatja saját területhasználatát – „lábnyomát” –, de saját országáét és az egész Földét is. Ez alapján kideríthető, hogy az emberiség a ’70-es évek közepe óta éli föl készleteit, azaz többet fogyaszt, mint amit a Föld megtermel. És innen származik az a felismerés, hogy ha a világ összes polgára az „American Way of Life”-ot követné, akkor még két másik Földgolyóra lenne ehhez szükség. A lábnyomszámítás egy fontos tényre hívja fel a figyelmet: a hagyományos közgazdaságtan nem számol a természet hozamával, azt meg nem figyelt, létező, és állandó tényezőnek veszi. Ez a szemlélet nem folytatható. A természet költségeit – az externáliákat – be kell vonni a közgazdasági gondolkodásba. Ez az, amit még a hagyományos közgazdaságtan keretein belül is evidenciának kellene tekinteni.

Miről beszélnek a sokasodó tünetek? A Föld véges. A növekedés ideológiájának vége. A külső világ jelenségei közvetlen következményei gondolkodásunknak. Egy gondolat fél év leforgása alatt globális következményekhez vezet.

Figyelmeztető epizód volt a spanyolországi krízis. Az üzemanyag-áremelkedés miatt a fuvarozók sztrájkba léptek. A logisztikára épülő ellátórendszer napok alatt összeomlott. Az üzletekből elfogyott az áru, a városokban pánik tört ki. Kiderült, hogy a költséges, kontinensnyi távolságokon át szállított élelmiszerekre alapozott rendszer nem fenntartható, és sérülékeny. Ha a rendszer egy eleme csődöt mond, gyors, dominószerű összeomlás következik.

Meg kell vizsgálnunk, milyen gondolatokon alapul az a rendszer, mely alkalmatlannak bizonyult az élet fenntartására.

Mulasztástól a perverzióig

Rudolf Steiner felhívta a figyelmet a mezőgazdaság túlkapitalizálódásának következményeire, amikor az áruvá vált munkaerőt a hatékonyságnövelés érdekében gépekkel helyettesítik, a rendszer az emberi munkát „kiracionalizálja” a termelésből. Ez a folyamat az iparban már szinte teljesen megtörtént, most terjed át a kereskedelemre, sőt az oktatásra is. Ma ennek egyik látható következményeként növekszik a munkanélküliség, a gépek által okozott környezeti hatásokat pedig nem tudjuk eltakarítani. Amint az Beuys és a német Zöldek 1980-ban megfogalmazták: a profitorientált gazdaság szükségszerűen a természet és az emberi képességek pazarlásához, végső soron pedig tönkretételéhez vezet. Most mindkettő pusztulása a küszöbön áll. Újra kell gondolni tehát a munka, a pénz, a tulajdon, a jövedelem kérdéseit. A figyelmeztető jelek tömege ellenére ennek nem sok jelét látni.

A fenti előzmények után mi zajlik mindennapi gondolkodásunkban?

A jelenséget végignézve megfigyelhetjük a tudatlanságtól a szellemi mélyalváson át a szándékos vakság és a skizofrénia kialakulásáig, majd tovább a cinizmusig és a perverzióig terjedő folyamatot.Hetekig minden reggel 7 óra előtt a Kossuth rádióban a Budapest Bank reklámját halljuk: Fektessen agráralapba! A Heti Válasz PR-interjút készít egy brókerrel, aki szintén erre buzdít. A három reklám ugyanarról szól, nézzük csak meg tüzetesebben.

„Megéri élelmiszerbe fektetni, (…) a természeti, demográfiai és gazdasági trendek miatt hatalmas növekedés előtt áll ez a szegmens (…) a kukorica ára az elmúlt évben 50 %-kal emelkedett (…) érdekes befektetési lehetőséget kínál mind nagy hozamra vágyóknak, mind a kockázatkerülőknek, hiszen a kiemelkedő hozam lehetősége nem a részvénypiac teljesítményétől, hanem az élelmiszerpiac alapanyagainak árváltozásától függ (…)” (Heti Válasz)

Miről van itt szó?

Szidjuk a globalizmust, a kapitalistákat, a gátlástalan brókereket egyfelől, aztán besétálunk a bankba és megtakarított pénzünkből származtatott befektetési jegyeket veszünk. És sajnáljuk a harmadik világ éhezőit, még talán jótékonykodunk is.

Mi a baj azzal, ha pénzünket a tőzsdére, vagy bankba visszük? Ha az a reálgazdaságba fordítódik, majdnem semmi. Mégis, ha gondolkodó embereknek tekintenénk magunkat, utána kellene néznünk, mihez adjuk a megtakarításaink nyomán keletkezett pénzfelesleget. Elfelejtkeztünk a hitel jelentéséről. A megtakarított pénzt másnak hitelezve lehetővé tesszük az illető vállalkozói képességének kibontakoztatását. Ezért járhat kamatjövedelem, de le is mondhatunk róla. Ma már az ilyen fogalmazás is őrültségnek számít, hisz mindenki a kamatilletve tőkejövedelmek maximalizálására törekszik, azaz munka nélküli jövedelem szerzésére. Ez a kizsákmányolás rejtett módja. Ha a kizsákmányoltak maguk is részesedni akarnak belőle, önkizsákmányolókká is válnak.

Ha tehát pénzünket odaadjuk a banknak, legalább utánanézhetnénk, milyen szegmenst hitelez a bank belőle: taposóaknát vagy bioélelmiszer-termelést. Azonban ez a pénz nem a reálgazdaságba bevitt tőke hozamát ígéri, ami elősegítené a termelés fejlesztése révén a válság megoldását, hanem épp ellenkezőleg. Ezek a származtatott alapok spekulatív céllal működnek, azaz trendekre – jelen esetben élelmiszer-áremelkedésre – fogadnak, mint egy szerencsejátékban. Ezzel a válságot dögkeselyűként meglovagolják, de még ennél is rosszabb – tovább mélyítik. Érdekük tehát milliók éhezése, „minél rosszabb, annál jobb” alapon.

A koronát a Figyelő c. hetilap írása vitte el. A perverzió tovább fokozódik: az újságíró az ajánlott befektetési jegyeket „nyerő kajajegyeknek” nevezi, és azt javasolja, vegyünk belőle, és majd ezen jegyek hozama kompenzálni fogja az élelmiszerek árának emelkedését. Mit mond tehát szó szerint a csirkefogók e szószólója? Spekulálj, ezzel szegényítsd el embertársaidat, az ő zsebükből kilopott pénzzel menj vásárolni, és röhögj a képébe a szerencsétlen balekoknak, akik veled együtt állnak a sorba, de nem tudnak lépést tartani az áremelkedéssel. A befektetői alapkezelők „hisznek” a növekedési történetben, vagy másnéven „sztoriban”, mely részesedést ígér a globális agrárboomból, mégpedig legalább (!) kétszámjegyűt. A „boom” kifejezést eddig emelkedő gazdasági trendekre, tehát pozitív folyamatokra használták. Most az áremelkedés a „boom”, ami csak az arra spekulálóknak jó. Brókereink már előre sajnálkoznak, hogy ez sem tart örökké; de az inflációt mindig meg fogja haladni – vigasztalnak. Az egyik júniustól jegyezhető alap mögött három „sztori” van: az egyik a klímaváltozás, a másik az ázsiai kistigrisek tőzsdéi, a harmadik az élelmiszerek piaca. Ebből kettő halálos. A jelenség annál is inkább tanulságos, mert a napokban látott napvilágot Soros György nyilatkozata, melyben az élelmiszerek és az üzemanyagok piacán zajló spekuláció nemzetközi jogi eszközökkel történő korlátozását javasolja. Hozzátehetjük cinikusan, hogy persze Soros, a pénzhatalom kirakatfigurája maga is spekulációval szerezte vagyonát, ő nem volt szívbajos taposóaknákba fektetni pénzét, de hogy most mégis megszólal, az legalábbis jelez valamit. Az ilyen jellegű korlátozás – noha az USA saját pénzpiacain már tett hasonló lépéseket – nem vezethet tartós eredményre, mert a lényegi kérdéseket nem érinti.

A folyamatok egyre jobban gyorsulnak, és már nem babra megy a játék.

Az energiaár-emelkedések 2-3 éven belül drámaian érintik a magyarokat is. A gáz- és -ár a mai 2-3-szorosára emelkedik, ami elviselhetetlen terhet rak az emberek vállára. Egy szűk körben terjedő szakértői jelentés lázadásokat valószínűsít, és a kormányok jelenlegi politikájának folytatása esetén káosz és szükségállapot várható. A gázárat nem lehet tovább kompenzálni, nincs rá forrás. Az atomenergia – melynek környezeti hatásaitól most tekintsünk el – szintén zsákutca, az urániumkészletek is fogynak. A helyzettel adekvát lépés Magyarországon évi cca. 150 szélerőmű, vagy azzal egyenértékű megújuló forráson alapuló erőmű építése lenne, radikális (80-90%-os!!!) energiamegtakarítás illetve hatékonyságnövelés mellett. Mindez csak a racionálisan, természettudományos korrektséggel végiggondolható forgatókönyv.

Jelenségek

Tudatlanság – észre sem vesszük, nem értjük, mi ez a reklám.

Szellemi alvás – nem gondolkodunk el, s talán megtakarított pénzünkből veszünk is e jegyekből.

Skizofrénia – spekulációs agráralapba fektetünk, sajnáljuk az éhezőket, aggódunk a klímaváltozás miatt.

Szándékos vakság – érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem vesszük a fáradságot, hogy belegondoljunk. Ezzel elidegenítjük magunkat a gondolkodástól és a valóságtól.

Cinizmus – mindezt tudjuk, de csináljuk.

Perverzió – tudjuk, csináljuk, élvezzük.

Mi volt az ehhez hasonló emberi viselkedés következménye a világtörténésben?

Lemuria és Atlantisz pusztulását egyaránt a természettel való visszaélés okozta.

A vízözön most itt áll a küszöbön. Tudjuk és látjuk. Ki fogja túlélni?

Noé bárkája egy új képesség birtoklásáról szól.

A klímaváltozás megfékezésére született javaslatok túlnyomó része technikai jellegű.

A riói folyamatban megfogalmazott emiszsziócsökkentési követelményeket – jól tudjuk – épp a legnagyobb szennyező, az USA nem írta alá. De ha valamennyi ország be is tartaná a vállalásokat, a folyamat megállításához az sem lenne elég. Az emisszió, a kőolaj- és földgázkitermelés egyre fokozódik. A változáshoz nem 10-20 %-os, hanem legalább 90 %-os redukcióra lenne szükség. A hatékonyságnövelés pedig Daly szerint nem jelent fogyasztáscsökkenést, sőt, inkább növekedést okoz. Mit jelent ez? Ha lecseréljük autóinkat hibrid autóra, ami feleannyit fogyaszt, nem fogjuk ezzel egyidejűleg utazásaink mértékét is csökkenteni, hanem inkább növeljük, vagy szintentartjuk.

A változás tehát a technikától – legyen az tökéletes – nem várható.

Meddig jut el az intellektuális tudat? A Time Magazine 51 pontban foglalta össze a túlélés teendőit Global Warming Survival Guide címmel. Sok, egymásnak is időnként ellentmondó és közhelyes ötletet sorakoztattak fel, egyik pont például azt javasolja: Költözz toronyházba! – ettől reméli a suburb-ből autóval ingázók számának csökkenését –, majd ezt javasolja: támogasd a helyi gazdákat.

Az 51. pont azonban így szól: „Élj egyszerűen. Meditálj. Fogyassz kevesebbet. Gondolkozz többet. Kölcsönözz, ha valamire szükséged van és add kölcsön, ha kérik.” Eddig jut el az átlagamerikai, és az, aki irányítja. Ez pedig nem lesz elég.

A gondolkodás megváltoztatása

A válsághoz vezető út legfontosabb tényezői a pénzről és a tulajdonról alkotott gondolataink, illetve azok hiánya. Ez a deficit köszön vissza a már katasztrófáig mélyült ökológiai és szociális válságban. Magyarországon forradalom előtti helyzet van, de egy forradalom után milyen gondolatokra alapozzuk az életet?

Röviden megkísérlem összefoglalni a legfontosabb gondolatokat, az e lap hasábjain Alexander Caspar közgazdász tollából már megjelentek nyomán.

A pénz csereeszközből önértékké vált – adható, vehető, felhalmozható, monopolizálható, ezáltal válik hatalmi eszközzé is –, és árujelleget kölcsönöz a termelési tényezőknek, azaz a munkának, földnek és a tőkének. Ezáltal a munkaerő, továbbá a föld, az ingatlan és a termelőeszközök is adhatóak, vehetőek, továbbá a tőke is az, ezáltal létrejöttek az e javakkal rendelkezők és az abból kizártak csoportjai. Ez a helyzet a magántulajdon kifejlődése révén jött létre, s mint ilyen, pozitív folyamat, a fejlődés azonban megrekedt. A magántulajdon nem teszi lehetővé, hogy a termelésre alkalmatlanná vált tulajdonos a tulajdont visszajuttassa a közösségnek, illetve egy olyan új tulajdonosnak, aki vállalkozói-munkavégzői képességgel rendelkezik, de a hozzávaló tőkével, tulajdonnal nem. A magántulajdonos így monopolhelyzetűvé vált, munka nélküli jövedelemhez jut. Az ebből fakadó szociális igazságtalanságok hatására született a marxista válasz, a központosított állami tervgazdaság. Ez azonban megölte a magántulajdonon alapuló piacgazdaság életképes oldalait is, és zsákutcának bizonyult.

A magántulajdon negatívumainak és az állami tulajdon kártételeinek orvoslására született a használati tulajdon fogalma, mely bizonyos közösségi tulajdonformákban korábban is létezett (szövetkezeti tulajdon). Ez a tulajdonprobléma, ami – ha nehezen is, de gyógyítható lenne. A megoldás nem a visszaállamosítás, legfeljebb átmeneti eszközként, hanem a magántulajdon reformja, amelyben a termelési tényezők használati tulajdonba adhatóvá és átruházhatóvá válnak.

A pénzfunkció megváltoztatása

A pénzt vissza kell alakítani csereeszközzé, azaz könyvviteli eszközzé.

A pénzműködés ma a bevétel-maximalizálásra, tőkegyarapításra, a munka – mint költségtényező – kiszorítására törekszik. Az ebből fakadó munkanélküliséget az állam kompenzálja munkanélküli segéllyel. A nem termelők (más néven tisztán fogyasztók, értsd: oktatás, kultúra, szociális költségek, gyerekek, öregek) jövedelmét a rendszer kivonja és a termelésbe forgatja. Ebből állandó növekedéskényszer fakad, a tőkehozadék és a munkabér konkurenciaharca, mely az emberi képességek pazarlásához és a környezet tönkretételéhez vezet. A munka áruvá válásának megakadályozására alkalmas módszer a jövedelem kiemelése a költségoldalról, és átemelése a vállalkozás peremfeltételei közé, a jövedelem az eredmény terhére felvett hitellé alakítása.

Mai gazdasági értékfogalmunk csak pénzben kifejezett érték. Egyik fele az összes megtermelt végtermék pénzben mért értéke (kínálati oldal), másik fele mindennemű kereseti és vagyoni bevétel összege (keresleti oldal). E kettő összessége a társadalmi össztermék és ez felel meg a forgalomban lévő pénz mennyiségének.

Ezt az értékképzetet meg kell változtatnunk. Hogy miért, az közben ki fog derülni. Egy előrelátó gazdaság nemzeti összterméke egy adott területen a természetre fordított munkaeredmények összessége (más néven ősérték). Ez nem pénzben mért értékképzet. Ha ezt az összterméket elosztjuk a területen élő népesség számával, a társadalmi részesedés fogalmához (szociálkvóta) jutunk. Ez a fogalom hasonló az egyén ökológiai lábnyomához, mely a fogyasztás és a természeti feltételek összefüggését vizsgálja. A szociálkvóta fogalmát úgy alkottuk meg, hogy abban a természetes korlátok és az emberi képességek (a terület nagysága, termőképessége, a népesség száma és képességei) szerepelnek, melyek a korlátlan növekedés korlátai is. Számol a természet hozamával is, melyet ma a közgazdaságtan nem számít a termelési tényezők közé, legfeljebb a természeti hozamok korlátai kényszerítik az externális költségek kalkulálására.

A nemzeti össztermék, azaz az ősérték megegyezik a forgalomban lévő pénz mennyiségével. Meg kell azonban különböztetnünk a reálértéket (az áruk értékét), és a névértéket (ugyanezen áruk pénzben kifejezett értékét). A kettő nem azonos, csupán párhuzamosan vonatkozik ugyanarra. A névérték nevéből eredően csak névleges, vagyis a pénz könyvelési eszköz, saját értéke nincs. Ekkor, azaz a munkamegosztás létrejötte előtti fejlettségi állapotban a szubjektív, azaz a szükséglet szerinti érték egybeesik az objektív értékkel, azaz a munkateljesítmény által létrejött értékkel.

Ha azonban létrejön a társadalmi munkamegosztás, akkor az ősérték fogalmán belül három új minőség jön létre, ezért három külön fogalmat kell megkülönböztetnünk:

a természetre fordított munkát, melynek eredménye a természeti nyereségérték. Ennek a munkának hozamát (reálértékét) pénzben kifejezve a vásárlópénzhez jutunk.
a munkára fordított intelligencia, mely a munka megszervezése révén munkát takarít meg, ezáltal szervezési értéket, azaz tőkét képez. Ez konkrét érték, amit a vállalkozó teremt, nem véletlen felesleg. Ennek az értéknek pénzben kifejezett fogalma a kölcsönpénz. Ez teszi lehetővé a természethez kötött mezőgazdasági termelés alóli részleges felszabadulást az ipari termelés érdekében. Ez a vállalkozói tőke.
a tőkére fordított intelligencia. Ez már közvetlenül nem köthető sem a természeten végzett munkához (mezőgazdaság), sem az iparhoz. Az ebből származó érték pénzben kifejezve az ajándékpénz, mely a tisztán fogyasztók és a szellemi élet javára fordítódik.

A kölcsönpénz és az ajándékpénz összessége azonos a tőkével, azaz a szervezési értékkel. A munkamegosztás következtében a szubjektív – szükséglet szerinti – érték nem esik egybe az objektív – teljesítmény szerinti – értékkel. Ezért kiegyenlítésre van szükség, melynek alapja a társadalmi részesedéssel való összehasonlítás. A kiegyenlítést ma a monopolhelyzetű szereplők által uralt piacon az állami bürokrácia kísérli meg kompenzálni, de a működés átlátása nélkül, csupán a szociális feszültségek mérséklése érdekében.

A jövedelem és a munkateljesítmény hozama különböző minőség.

A leírt működés megfigyelése által a következő felismerésekre juthatunk:

A közösség jóléte függ a természet gazdagságától (hozamától), mellyel a hagyományos közgazdaságtan nem számol. Függ továbbá a jóléten osztozó népesség számától, és végül a képzettség szintjétől, mert minél több társadalmi részesedést tudnak létrehozni a résztvevők, abból annál több ajándékpénz lesz.

Szükség van egy megfigyelő és koordináló szervre, mely a szükséges kiegyenlítést végzi. Ez csakis egy alulról felépülő, együttműködő szerv, vagy szervek hálózata lehet.

Konzekvenciák

Egy együttműködő gazdaságon belül lehetetlenné válik a pénzzel való spekuláció, a pénz, mint áru megszűnik, a pénzpiac ezáltal nem jön létre. A reálgazdaság és a pénzműködés kettészakadása megszűnik. A vállalkozások és az adott területen élő gazdaságok (nemzetgazdaságok) a természeti és emberi képességeket működési peremfeltételeknek tekintik, így a mai katasztrófahelyzet nem tud kialakulni. Mi a teendő a mai vészhelyzetben? Az összeomló gazdaság mellett épül egy illegitim, második ország, együttműködő közösségek hálózataként. E közösségek kell, hogy felszívják e gondolatokat, s ha kellő erőre tettek szert, akkor lehet továbblépni egy pénzreform és tulajdonreform irányába. Ha nem lesz már túl késő.

Jegyzetek:

1. idézet a Végh Attilának adott interjúból, 2008. augusztus 20., Magyar Hírlap

2. World Trade Organization, Világkereskedelmi Szervezet

__________

^ugrás az oldal tetejére

Andreas Flörsheimer

Életem öt éve

Murat Kurnaz élményei a világ jelenlegi helyzetének szimptómájaként és egyben egy új világrend megteremtésére való felhívásként

Nem könnyű olvasmány a benne leírt elhurcolások, kínzások és megaláztatások miatt Murat Kurnaz „Életem öt éve – tudósítás Guantanamóról” címmel /Rowohlt Kiadó, Berlin 2007/ Helmut Kuhn szerző és újságíró közreműködésével írt könyve. Az alábbi írás szándéka szerint nem szokásos könyvismertető. Egyrészt a könyv különböző tartalmi aspektusait kívánjuk kommentálni. Másrészt meg kell próbálnunk képet adni arról, hogy hogyan lehetne egy ellenhatást kifejteni korunk azon tendenciáival szemben, amelyek az USA által folytatott „terrorellenes harc” jegyében a guantanamói fogolytábor létrehozásában nyilvánulnak meg.

A könyv tartalma

A könyvben leírt történetet a fülszöveg nagyon jól összefoglalja: „Amikor a Brémában született és felnőtt, tizenkilenc éves Murat Kurnaz 2001 októberének elején Pakisztánba utazik azért, hogy ott meglátogasson egy korán-iskolát, nem sejti, milyen mártírium vár rá – és hogy családját csaknem öt évig nem látja majd viszont. Röviddel Németországba való visszatérése előtt egy biztonsági ellenőrzésnél letartóztatják és a pakisztáni rendőrség 3000 dollár fejpénzért eladja az USA fegyveres erőinek. Elhurcolják az afganisztáni Kandahárba, ahol egy titkos börtönben súlyosan bántalmazzák, ezt követően pedig a Kubában lévő Guantanamó fogolytáborába szállítják. Az amerikaiak hamarosan rájönnek, hogy a fiatal brémai török ártatlan – Murat Kurnaznak mégis több mint 1600 napig kell Guantanamo poklát elviselnie: kihallgatásokat, kínzásokat, magánzárkát, azt, hogy ketrecben tartják, megaláztatások végtelen sorát. Csak 2006-ban engedik szabadon – és ekkor rájön, hogy a német hatóságok már régóta tudták, hogy ártatlan, de semmit sem tettek annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a hazatérését.” Ami a Németországban született török férfivel, Murat Kurnazzal történt, az tulajdonképpen hihetetlen. Amikor Pakisztánból vissza akar utazni Németországba /az amerikaiak ekkor már megkezdték afganisztáni intervenciójukat/, akkor letartóztatják, Afganisztánba hurcolják, ott amerikaiak megkínozzák, végül Guantanamóra viszik és éveken keresztül a guantanamói telep különböző részlegeiben tartják fogva, megalázó módon. További fejtegetéseink során kézenfekvő okokból nem térünk ki a könyvben tárgyalt legsokkolóbb jelenetekre, amelyek a „’Guantanamo rendszert’: a jogfosztottság világát jellemzik, amelyben a foglyokat könyörtelenül kiszolgáltatják a terrornak és az önkénynek” /fülszöveg/.

Ketrecben tartás

Vegyük szemügyre először egyesével a könyv tartalmi vonatkozásait. A foglyok tartásával, a guantanamói hétköznapokkal kapcsolatban Kurnaz ketrecek és konténerek különböző fajtáit írja le, amelyek úgy vannak felállítva a szabad ég alatt, hogy a foglyok teljesen az időjárás viszontagságainak a prédái, valamint olyan magánzárkákat, amelyekben a foglyokat a sötétségnek és váltakozva a hőségnek /a napsütés következtében/, a hidegnek /a klímaberendezés tartós működtetése miatt/ vagy az oxigén megvonásának /a szellőztetés kikapcsolásával/ teszik ki. A véget nem érő kihallgatások mellett – amelyek aligha szolgálnak komolyan információszerzésre, inkább a foglyok megalázására – a rabok az alvás megvonásától szenvednek – amit a generátorok zaja és a hangosan játszott rockzene okoz –, valamint speciális verő-egységek ismételt éjszakai ütlegeitől. Guantanamóra való megérkezéséről és az ottani önkényuralmi rendszerről Kurnaz ezt írja /95.old./: „Nem volt könnyű ez az első időszak az X-Sugár táborban. Nem tudtam még, hogy Kubában vagyunk. Nem tudtam, hogy milyen szabályok uralkodnak itt. Hogy ezeket a szabályokat folyamatosan vátoztatják és akkor is megbüntetik az embert, ha betartja őket. Az első éjszaka meg kellett tanulnom, hogy a takarót csak a lábamra szabad ráterítenem. Hogy nem szabad az oldalamon feküdnöm, csak a hátamon. A következő napokban meg kellett tanulnom, hogy a ketrecben nem szabad felállnom és körbemennem, hanem nappal ülnöm, éjjel pedig feküdnöm kell, és ha valaki nappal le akart feküdni, azért is megbüntették. A dróthálót nem volt szabad megérintenünk, ültünkben nem volt szabad nekitámaszkodnunk. Nem volt szabad beszélnünk. Az őröket nem volt szabad megszólítanunk és nem nézhettünk rájuk. Nem volt szabad az ujjunkkal a porba rajzolni, fütyülni, dúdolni, énekelni vagy mosolyogni. Minden alkalommal, amikor tudatlanságból vagy mert épp egy új szabályt ötlöttek ki, valami olyasmit tettem, amit nem volt szabad, jött az IRF-Team /lásd IRF-Team fejezet/ és összevertek.” A foglyok tartásának módja teljes egészében úgy van kitalálva, hogy megfosztják őket emberi méltóságuktól. Az őrök is egy ennek megfelelő rendszernek vannak alárendelve, és a foglyokat nem szabad emberekként kezelniük /116. old./: „Az volt az érzésem, hogy némelyik őr szívesen beszélgetett volna velem vagy más foglyokkal. De mindig azt mondták: ’Sajnálom, nem szólhatok hozzád, figyelnek engem.’ Ők maguk is megfigyelés alatt álltak. A felügyelőknek nem volt szabad beszélgetniük velünk, ez törvény volt. És nem kezelhettek minket emberekként, ez is törvény volt.” Ennek kapcsán különböző kérdések merülnek fel: egy hivatalosan demokratikusnak számító ország kormánya hogyan rendelheti el, hogy foglyokkal nem szabad úgy bánni, mint emberekkel? Hát akkor a demokrácia nem pusztán csak látszat és nem egy elit használja a rendszer elemeit arra, hogy megfelelő saját hatalmi érdekeit kövesse?

Női katonák bevetése

Figyelemre méltó Kurnaznak az a megjegyzése is, hogy az őrök nagy része /kb. egyharmada/ már a pakisztáni Kandaharban a nők köréből került ki. Hiszen katonanőket háborús területre küldeni, annak csak akkor lenne értelme, ha például nők testi motozásánál vetnék be vagy mondjuk egy egészségügyi vagy logisztikai egységhez osztanák be őket. De női őrszemélyzet egy muzulmán országban, ahol férfi foglyokat a nap 24 órájában ketrecben tartanak? Miféle terv szerint dolgozik az amerikai vezérkar? Már az afganisztáni hadjáratnak az volt a célja, hogy tudatosan gyűlöletet szítsanak, muzulmán hitű embereket céltudatosan megalázzanak? Kurnaz leír egy idevágó jelenetet a Kandaharban töltött idejéből. Miután megkínozták és megalázták, a következőket élte át /67. old./: „Aztán jött az őrség és visszavittek a ketrecbe. Esett az eső. Lefeküdtem a sárba, még mindig alig bírtam mozdulni, és elaludtam. Később valamikor felkeltem, mert WCre kellett mennem. Szóval a vödörre.

Megint odajött egy nő. Ez gyakran előfordult. Ha valakinek vécéznie kellett, katonanők jelentek meg és néztek bennünket. Hiszen a kezeslábast majdnem teljesen le kellett vennünk, hogy a vödörbe csinálhassunk. Megalázó volt. A nők ostoba megjegyzéseket tettek a nemi szervünkre.

Váltásonként mintegy tizenöt katona járőrözött a foglyok körül, ezek egyharmada nő volt. A férfiak egy szót sem szóltak, ha WC-re mentünk, csak a nők. Megpróbáltam, hogy csak olyankor végezzem el a dolgom, ha épp nem volt katona a közelben, és a többi fogolyban volt annyi tisztességtudás, hogy nem néztek oda.

Később megint katonák jöttek és a számomat kiáltották. Fegyveres kísérettel kivezettek a ketrecből és megparancsolták, hogy vetkőzzek meztelenre. Tél volt, volt náluk egy vödör tele hidegvízzel és azt a fejemre öntötték. Ezen jól szórakoztak. A nők fegyvereikkel körülálltak és nevettek.”

Az ilyen jelenetek láttán felmerül a kérdés, hogy milyen méltatlan és megalázó szerepet osztanak itt az amerikai hadseregben a nőkre?

Félelmet és rémületet kelteni

Nehéz pontosan felfogni, hogy emberek ilyesfajta, bármiféle jogállami alapon nyugvó vádemelés nélkül történő elhurcolásával, évekig tartó ketrecben tartásával, kínzásával, éppannyira véget nem érő mint amennyire értelmetlen kihallgatásával mit szándékoznak tulajdonképpen elérni. Más Guantanamóról szóló beszámolókból is tudjuk, hogy egyes esetekben még aggastyánokat és fiatalkorúakat is vittek oda, vagy többek között olyan feddhetetlen afgán taxisofőröket és kis üzlettulajdonosokat, akiket állítólag a szomszédjuk jelentett fel valamilyen magánjellegű viszálykodás miatt. Mit akarnak elérni tulajdonképpen egy ilyen fogolytábor együttessel, mint a guantanamói, ahol a jogfosztottság és az önkény rendszere uralkodik? Tudatosan több bizonytalanságot, félelmet és rémületet akarnak ez által kelteni a világban?

A betegosztályon

Abdul nem az egyetlen volt, akinek eltávolították egy testrészét. Ilyesmit többször is átéltem Guantanamón. Tudok egy fogolyról, aki fogfájásról panaszkodott. Elvitték a fogorvoshoz, de az nem csak a beteg fogát, hanem nyolc egészséges fogát is kihúzta. Ismertem egy férfit, egy marokkóit, aki korábbi életében kapitány volt. A kisujját nem tudta már mozgatni, mert az megfagyott. Az összes többi ujja még rendben volt. Elmagyarázták neki, hogy leveszik az ujját. Egyetértett vele. Aztán elvitték a betegosztályra, és amikor visszajött, már csak két ujja volt. A hüvelykujja kivételével mindegyik ujját levágták.

Idézett mű, 108. oldaltól

Kurnaz leírásainak hitelessége

Természetesen feltehetjük azt a kérdést is, hogy tulajdonképpen mennyire tekinthetők Kurnaz leírásai hitelesnek. Ezzel kapcsolatban utalhatunk a könyv utószavára, amelyet a Stern magazin két riportere, Uli Rauss és Oliver Schröm írt /277. oldaltól/. Kurnaz leírásai egybevágnak más, Guantanamóról azóta szintén kiszabadult foglyok beszámolóival /278. old./: „A 24 éves brémai kijelentései, amelyeket ebben a könyvben lényegesen kibővít (Kurnaz előzőleg adott egy interjút a Sternnek), a részletekbe menően megegyeznek mindazzal a dokumentum és beszámoló anyaggal, amely azóta Guantanamóról elérhetővé vált. Egykor ott-tartózkodott britek és volt amerikai katonák számoltak be a Delta tábor katonai rendőrségének verőcsapatairól, melyek létezését a Pentagon sokáig tagadta. Volt katonai lelkészek és egykori kihallgatási szakértők írták le, hogy az őrök hogyan gyalázták meg rendszeresen a Koránt, valamint az amerikai katonanők által folytatott szexuális megalázásokat.” Hogy Kurnaz beszámolói nem légből kapottak, az a könyvben szereplő fényképekről is leolvasható /192/193. old./. A 16 éves korában készült kép egy olyan fiatal férfit mutat, aki nagy reményekkel tekint a jövőbe. A szabadon engedett Kurnazról készült kép /2006 november/ hosszú hajjal és szakállal a 24 éves férfit mutatja, akinek mintegy még az arcába van írva a rémület.

Keresztes hadjárat hangulat

Vegyük szemügyre a továbbiakban azt a jelenetet, amikor Kurnazt repülővel átszállítják Pakisztánból, mint később megtudja, az Afganisztánban lévő Kandaharba. A megbilincselt, láncra vert fogoly a repülés alatt nem láthat semmit, a fejére krumpliszsákot húztak /34. old./: „Nem tudtam kitalálni, hogy hány katona volt körülöttünk. A hangzavarból ítélve nagyon sokan kellett, hogy legyenek. Állandó mozgásban voltak egyik fogolytól a másikig, és ököllel, puskatussal és gumibottal vertek minket. Olyan hideg volt, mint egy hűtőszekrényben. Puszta fémen ültem, és egy berendezés jeges levegőt fújt rám. Megpróbáltam aludni. De mindig újra ütni kezdtek és felébresztettek.” A szerző ezután egy ismétlődő jelenetet ír le, amely egy bizonyos nézőpontból nagyon jellemző. Arról az újra és újra megfigyelhető jelenségről van szó, hogy amikor a médiák felhasználásával egy háború előkészítéséül megteremtik az amerikaiakban a háborúra való készenlét megfelelő hangulatát, akkor mindig egy pontosan körvonalazható gondolkodási modell válik hatékonnyá. És itt egy hihetetlenül sztereotip, feketére és fehérre, ellenségre és barátra történő felosztásról van szó, amihez a vélt „ellenséggel” szemben feltámadó, megfelelő fölényérzet társul. Ezt a „Ti az ellenségeink vagytok. De mi erősek vagyunk. És most megkapjátok a magatokét!” gondolkodási mechanizmust Kurnaz a repülőgépen a következő módon éli át /34. old./: „ ’Terroristák vagytok!’ ordították. ’Mi amerikaiak vagyunk. Ti terroristák vagytok. Elkaptunk benneteket! Erősek vagyunk! Majd megkapjátok tőlünk a magatokét!’ Folyton újra ezt ordibálták...” Később Kurnaz leírja, hogy ebben a zaklatott hangulatban hogyan haltak meg egyes foglyok a kínzások miatt /65. old./, és tanúja lesz annak, ahogy négy amerikai tiszt agyonver egy foglyot /58. oldaltól/. Ezen a helyen foglalkoznunk kell a hangulat lángra lobbantásának jelenségével, aminek ezzel a speciális formájával az amerikaiaknál találkozhatunk. Ha nem a tárgyhoz illő, szakszerű módon foglalkozunk ezzel a jelenséggel, akkor abból kell kiindulnunk, hogy az embert a jövőben még sokkal nagyobb mértékben fogja foglalkoztatni a hozzá legbensőségesebben kötődő gondolkodásmód és mentalitás.1 Felelőtlen dolog és teljesen elfogadhatatlan, hogy egy kormányzat azért szítson bizonyos hangulatokat a saját népessége körében, hogy hatalompolitikai céljait keresztülvigye. A továbbiakban azért is foglalkozhatunk olyan határozottan ezzel a jelenséggel – anélkül, hogy közben elfogulttá válnánk –, mert Kurnaz /Kuhnnal, a szerzővel együtt/ bizonyos értelemben mintegy a dolgok fölött állva, nagyon megfontoltan, körültekintően festi le a könyvben mindazon élményeit, amelyeket majdnem ötévnyi fogsága alatt szerzett, és közben amerikai őrei közül is leír egyeseket, akik a rájuk nehezedő nyomás ellenére nem hagyták magukat az emberlét szintje alá taszítani, és mindig tisztelettel bántak a foglyokkal /lásd „Emberiesség” c. fejezet/.

Mindabban, ami jelenleg a „terrorizmus elleni háborúként” – az emberi jogok és a népjog ehhez kapcsolódó megsértésével /emberrablások, a jogállami gyakorlatnak ellentmondó, önkényes bebörtönzések, kínzások, ill. támadó háborúk indítása/ – külsőleg megjelenik, nem egy átmeneti jelenségről van szó, puszta stílusficamról a jelenlegi amerikai adminisztráció részéről, hanem az Amerikai Egyesült Államok történelmének egy bizonyos hagyományáról, amely most elért egyfajta átmeneti csúcspontot. Ez a hagyomány – és itt egy hivatalosan demokratikusnak számító ország hagyományáról van szó, – a 19. századba, a gyarmatosítás koráig nyúlik vissza. Ettől kezdve látjuk a konstruált kiváltó okok alapján történt legkülönbözőbb hadbalépéseket, és ezekhez kapcsolódóan minden alkalommal, ahogy a lakosság körében a média közvetítésével keresztes háborús hangulatot szítanak – pl. spanyol-amerikai háború, a Maine hadihajó elsülylyedése, a japánok „meglepetés-támadása” Pearl Harbornál, vietnami háború /Tongking incidens/, egészen az USA adminisztráció részéről 2003-ban tudatos hazugságok alapján megkezdett iraki invázióig, amely a mai napig kereken 200 000 ember életébe került. Mindaz, ami most mint a „terrorizmus elleni harc”, mint a 21. század első háborúja – amelyet Donald Rumsfeld, az USA korábbi honvédelmi minisztere megfogalmazása szerint az idő, a hely és az eszközök megválasztása tekintetében korlátozás nélkül kell folytatni, – ennek a fejlődési folyamatnak egyelőre a csúcspontja, olyan méreteket öltött, hogy meg fogja kérdőjelezni az egész nyugati civilizáció alapértékeit. Mert az, ami az USA-ból kiindulva a „terrorizmus elleni harc” zászlaja alatt most testet ölt, csak akkor, illetve annál inkább fejti ki teljes hatékonyságát, ha, ill. minél inkább hagyják magukat más nyugati kormányok is belevonni.² Ha európai és más politikai elitek együttműködnek az USA vezetésével az ún. „terrorellenes harc” keretében, akkor a nyugati civilizációt az a veszély fenyegeti, hogy szellemileg visszavettetik a Francia Forradalom előtti korszakba; mivel a geopolitikai szempontok alapján, immár tetszőlegesen kiválasztott támadó háborúk folytatásához és a Guantanamóhoz hasonló létesítmények megteremtéséhez hozzátartozik a nemzetközi jog fatális eróziója és az eddig érvényes jogi normák feladása. Ha nem teszünk lépéseket ez ellen, az hosszú távon nem maradhat az egész nyugati civilizációt érintő következmények nélkül. Az tehát a kérdés, hogy mi a teendőnk ezzel a kihívással szemben.

Az egyes népek különböző adottságokkal, képességekkel rendelkeznek. Nem az a feladatunk, hogy ezek értékét felmérjük, hanem hogy megtanuljuk különbözőségükben értékelni őket. Az emberiség jövője attól függ, hogy az egyes népek ezen sajátos adottságai menyire válnak valóban hatékonnyá és mennyire kerülnek harmóniába egymással – abban az értelemben, hogy az emberek megtanulnak tudatosan bánni ezekkel az adottságokkal, individualizálják őket. Steiner ezt „Az egyes néplelkek missziója” ciklusa /Oslo 1910 június/ előszavában³ a következőképp írja le: „Ez azon oknál fogva egész rendkívül fontos, mert az emberiség eljövendő sorsai sokkal nagyobb mértékben fogják az emberiséget egy közös emberiség-misszióban egyesíteni, mint ahogyan az eddig volt. Ám az egyes népekhez tartozó emberek csak akkor tudnak majd ehhez a közös misszióhoz a nekik megfelelő szabad, konkrét módon hozzájárulni, ha mindenek előtt saját népiségüket megértik, megértik azt, amit a ’népiség önmegismerésének’ nevezhetnénk.” Az ezzel ellentétes út az, amikor egy elit egy, valamely népben meglévő sajátos adottsággal hatalmi célok érdekében vissza akar élni, a népiség bázisán világuralomra törekszik, legyen ez akár politikai-katonai, akár gazdasági területen. Ilyesmiről van szó akkor, amikor az USA vezetése a médián keresztül keresztes hadjárat hangulatot szít az amerikai lakosság körében úgy, hogy hangulatokat és érzelmeket kelt azért, hogy az amerikai népben sajátosan jelen lévő erőkkel – azzal, hogy képesek lelkesedni, áldozatkészek, szívesen kiállnak egy „igaz” ügyért és úgy érzik, hogy ezáltal ők maguk válnak többé –, önző csoportcélok érdekében visszaéljen.

A német politika eddig játszott szerepe

Pszichológiai szemszögből nézve a dolgot, a közép-európaiakat – mivel itt a saját népiséghez egy sokkal bizonytalanabb, kevésbé előre meghatározó és ezzel mintegy lazább viszony adott –, tendenciájában az együtt-sodródás veszélye fenyegeti, ha nyugatról, különösen Amerikából, megfelelő vehemenciával olyan politikai követelményeket támasztanak velük szemben, amelyekkel kezdetben mentálisan semmit sem tudnak szembehelyezni, ha korábban nem alakították ki a saját álláspontjukat, és valóban érinti őket az ügy.⁴ Így történhetett meg, hogy német kormányképviselők az amerikai „terrorizmus elleni harc” ideológiájának érvelési módját és a valóság ehhez kapcsolódó képét, legalábbis részben, naivan átvették /Gerhard Schröder kormányának második hivatali ciklusa/.⁵ Ennek aztán egészen konkrét hatása volt a bebörtönzött Kurnaz sorsára. Amerikai oldalról már 2002 őszén nyilvánvalóan arra a következtetésre jutottak, hogy Kurnaz ártatlan, és ki akarták utasítani Németországba, ám ezt az akkori né„IRF-Team” Így hívták ezeket az amerikaiak: az met szövetségi kormány a jelek szerint elhárította /274. oldal, a könyv „Krónikája”/: „2007. jan. 23.: Az Európai Parlament CIA-vizsgálóbizottsága beterjeszti zárójelentését. Ebben rögzítik Murat Kurnaz megkínzásait és azt is, hogy két alkalommal kérdezték ki németek, 2002ben és 2004-ben. A jelentés megállapítja, hogy ’az Egyesült Államok és Németország titkosszolgálatai már 2002-ben arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy Murat Kurnaz nem állt kapcsolatban az Al Qaidával, sem a talibánokkal, és hogy nem jelent terrorista fenyegetést’. Feltűnő a következő megállapítás: ’Bizalmas szervezeti információk szerint a német szövetségi kormány nem fogadta el 2002-ben az Egyesült Államok azon ajánlatát, hogy szabadon engedik Murat Kurnazt Guantanamóról.’ ” A könyv utószavában erről még ezt olvashatjuk /279. oldaltól/: „Azoknak is igazolniuk kell magukat, akik úgy döntöttek, hogy a Bréma-Hemelingenbe való fiatalembert pácban hagyják Guantanamón, amikor a Pentagon és a CIA 2002 szeptemberében jelezte, hogy az ártatlan német fogoly hamarosan kiszabadulhat. A döntést a kancelláriai hivatal hetedik emeletén, az ún. ’elnöki körben’, a német biztonsági hatóságok vezetőinek hetente rendezett titkos tanácskozásai egyikén hozták meg. Frank-Walter Steinmeier, a kancelláriahivatal akkori főnöke vezetésével 2002. október 29-én lehúzták Kurnaz előtt a redőnyt: kiszabadulása esetére beutazási tilalmat rendeltek el. Ha kell, toloncolják Guantanamóról Törökországba. Soha többé nem látogathatná meg Brémában élő szüleit, testvéreit, rokonait, barátait. Az amerikaiak elképedtek és felháborodtak. A török kormány Kurnazt német problémának tekintette. Kurnaz a ketrecében maradt. Még évekig.

„IRF” volt a „Sürgősségi Különítmény”

/”Immediate Reaction Force”/, olyan egységek, amelyek 5-8 katonából álltak. Plasztik pajzsot, mellvértet, kemény műanyagból készült térd-, könyök- és vállvédőt, plasztikrostélyos sisakot, kemény műanyaggal megerősített kesztyűt, súlyos csizmát és botot viseltek. Azt mondanám: verőemberek voltak. Verőemberek, golyó- és szúrásállón védve az állukig. A boton kívül más fegyvert nem viseltek, talán attól való félelmükben, hogy azokat elvehetnénk tőlük.

Idézett mű, 96. old.

Ez az ügy 2007 januárja óta szerepel a BND* vizsgálóbizottságának a programjában. /*Bundesnachrichtendienst: Szövetségi Hírszerző Szolgálat: német titkosszolgálat, feladata a Német Szövetségi Köztársaság és polgárai védelmét szolgálni – a ford. megj./ A bizottság feladata, hogy fényt derítsen arra, hogyan kollaborált a piros-zöld szövetségi kormány az USA kormányának a „terrorizmus elleni harc” során elkövetett brutális, a nemzetközi joggal ellentétes túlkapásaival, az eltűrt CIA-emberrablásokkal és BND ügynököknek az iraki háborúban való, eltussolt bevetésével. Új akták mutatják, hogy az akkori szövetségi kormány és bürokrata apparátusa hogyan tett meg galád módon még 2005 őszén is mindent, hogy Kurnaz, a megkínzott áldozat elől elzárják egy esetleges hazatérés útját Németországba.”

Miért nem akarta az akkori /2002. október/ szövetségi kormány megengedni, hogy Kurnaz beutazzon Németországba, és miért hagyta még majdnem négy évig kitartani Guantanamón? Nyilvánvaló, hogy német kormányképviselők beleestek az amerikai „terrorizmus elleni harc” ideológiájának a csapdájába, naivan átvették annak gondolkodásmódját. Szemmel láthatóan készpénznek vették a hozzá kapcsolódó propagandát és még sokkal inkább hittek benne, mint maguk az amerikaiak. Világos, hogy ez a propaganda akkora hatással volt rájuk, hogy aztán a konkrét esetben, Kurnaznak, a megkínzott áldozatnak az esetében egyáltalán nem voltak már abban a helyzetben, hogy képesek legyenek elfogulatlanul ítélni. Ez mutatkozik meg a német kormány akkori felelőseinek későbbi kísérleteiben, amikor megpróbálták igazolni magukat /284. oldaltól, utószó/: A jelenlegi „Steinmeier külügyminiszter ezt mondja Kurnaz ügyéről: ’Nálunk is vérengzésekkel kellett számolnunk, és mindent meg kellett tennünk, hogy ezt megakadályozzuk.’ Gerhard Schröder volt kancellár, aki saját bevallása szerint hivatali ideje alatt soha nem foglalkozott az üggyel, azt állítja: nyilvánvalóan ’iszlamistákkal keresett kapcsolatot Kurnaz Pakisztánban’. Otto Schily volt belügyminiszter nyilvánosan ’szavahihetetlennek’ nevezi az ifjú brémait – ’kifejezetten szavahihető tanúk arról számoltak be, hogy útra kelt Afganisztánba. Képzeljék el, ha beengedtük volna Németországba és előkészített volna egy merényletet.’ Schily azt terjeszti, hogy Kurnaznak a visszaútra nem volt repülőjegye, amikor 2001. október 3-án Németországból Pakisztánba repült. Valójában azonban Kurnaznak volt jegye a visszaútra, 90 nap érvényességi idővel.”

Térdre borulás az USA politikája előtt

2006. augusztus 24-én aztán Angela Merkel, az /akkor/ új szövetségi kancellár többszöri közbenjárását követően Kurnaz kiszabadult /271. oldaltól/. Ezt itt feltétlenül dícsérőleg kell megemlítenünk, jóllehet maga Merkel kancellár asszony soha nem határolta el magát világosan az amerikai vezetés „terrorizmus elleni harcának” ideológiájától. Eben az összefüggésben aztán az a kérdés is fölmerül, hogy a német politika annak következtében, hogy az ún. „terrorizmus elleni harcot” illetően nem volt saját álláspontja, mennyiben vált az USA adminisztrációjától függővé, sőt zsarolhatóvá. Amikor 2003 végén⁶ a német-libanoni Khaled el-Masrit Macedóniából elrabolták és Afganisztánba vitték, akkor a német szövetségi kormány megtiltotta az illetékes bajor tartományi hatóságoknak, hogy kiadatási kérelmet nyújtsanak be az USA-nak a feltételezett emberrablók, kereken egy tucat CIA-ügynök ellen azért, hogy – mint fogalmaztak – „ne terheljék meg” az USA-hoz fűződő kétoldalú kapcsolatokat. Először óvatosan érdeklődtek az USA-ban, hogy ott hogyan reagálnának egy ilyen kívánságra, és Washingtonból elutasító választ kaptak /Der Spiegel, „Hajbókolás az USA kormánya előtt”, 2007/39, 20. old./: „’Egy előzetes letartóztatás vagy kiadatás...nem jön szóba’ ”.

Itt meg kell néznünk azt a kérdést, hogy mit jelent ebben az esetben az, hogy „ne terheljék meg a kétoldalú kapcsolatokat”? Netán egy olyan német kormánynak, amely büntető eljárást foganatosítana büntetendővé vált CIA-ügynökök esetében vagy egyértelműen állást foglalna az USA által vezetett úgynevezett „terrorizmus elleni harccal” szemben, minden pillanatban retorziót, megtorló intézkedéseket kellene várnia? Német cégek zaklatását vagy további emberek elhurcolását? Ha a német kormány nem mer az USA felé egy ilyen kiadatási eljárást kezdeményezni, abban az mutatkozik meg, hogy e között a két állam között nem baráti viszony áll fenn, hanem inkább egy, az uralkodás gyakorlása illetve az alárendeltség közötti viszony.

A fel nem tett kérdés

Egy, a könyvben fel nem tett kérdés az, hogy vajon Kurnaz, függetlenül akkor még ifjú korától, vajon nem tette volna jobban, ha Pakisztánba indulása előtt tájékozódik afelől, hogy vajon miféle veszélyek leselkedhetnek ott rá. De egy ilyen kérdés felvetése tulajdonképpen már egyfajta engedményt jelentene annak az abnormális korszellemnek, amely a legszorosabban kötődik a jelenleg Amerikából kiinduló „terrorizmus elleni harchoz”. Egy ilyen kérdés felvetése tulajdonképpen azt implikálná, hogy Kurnaz egy kicsit maga is vétkes az elhurcolásában, mert rosszkor tartózkodott rossz helyen. Ha belemennénk egy ilyen gondolkodásmódba, akkor ez végül oda vezethetne, hogy előbb-utóbb aligha lenne már valaki, aki az ellen, ami például a „terrorizmus elleni harc” jegyében folyik, fel merne lázadni, állást merne foglalni, mert különben a személye elleni intézkedésekkel kellene számolnia.

A megfelelő álláspont

Milyen álláspontot kellene kialakítani az USA külpolitikájával szemben, amelyet a hegemóniára törekvés érdekei irányítanak? Ezzel a hivatalos amerikai politikával, amely az általánosan elfogadott jogi normákon kívül helyezi magát, a jog álláspontját kell szembehelyezni. Ha az európaiak a megfelelő alkalmakkor nyomatékosan és az adott ügyhöz mért módon mindig kinyilvánítanák az amerikai politikával szemben a saját álláspontjukat, azt Amerikában is megértenék /mind a széles közvélemény, mind az összes jó szándékú ember/. Például az annak idején /2003 elején/ az ENSZ-ben folytatott vitáknál, hogy be kell-e vonulni Irakba vagy sem, kevésbé kellett volna azt az álláspontot hangsúlyozni, hogy elvből ellenzünk egy inváziót, sokkal inkább az elutasítás azon indoklására kellett volna súlyt fektetni, hogy egyáltalán nem állt rendelkezésre elegendő tény arra vonatkozóan, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei lettek volna, ahogyan azt a Bushadminisztráció és néhány más kormány állította, és hogy azok az adatok, amelyekkel az USA kormánya ezzel kapcsolatban előrukkolt, lényegében hamisítványok voltak. Alapvetően téves dolog a jelenlegi amerikai politikával szemben érzelmektől fűtötten, indifferensen vagy alázatosan fellépni, mert ezáltal minden esetben csak annak hatékonysága erősödik. Egy ilyen vitában nem szabad lavírozva fellépni az amerikaiakkal szemben, hanem csakis a saját álláspont világos kifejtésével. Ezáltal a racionális vita síkjára kell terelni a megbeszéléseket. Ott aztán érzelmektől, már elhatározott dolgoktól és az elittel való azonosulás hagyományától függetlenül, pontról pontra meg lehet tárgyalni mindent. Mert a Bush-adminisztráció által meghirdetett „terrorizmus elleni harccal” kapcsolatban végül is egy olyan szellemi vitáról van szó, amelyet az emberek tudatában kell megvívni. Számolni kell az amerikai köztudatban látensen jelenlévő készséggel, hogy kiálljanak egy „jogos” ügyért, amiben bármilyen külső ellenállás csak növeli az elszántságukat. Az a feladat tehát, hogy ezeket az erőket az emberiség általános fejlődésének keretében nekik való tevékenységi területekre kell irányítani. Ahelyett, hogy az amerikaiak áldozatkészségét és azt, hogy hajlandók úttörő szerepet vállalni, a háborúra való készenlétté alakítják át, befelé kell irányítani ezeket az erőket, a saját országuk fejlesztésére, arra a törekvésre, hogy saját országuk és társadalmuk problémáira keressenek megoldást.

Emberiesség

Idővel rájöttem, hogy az őrök közt olyanok is voltak, akik emberként kezeltek minket. Egyszer odajött hozzám egy őr és WC-papírt adott nekem. Rámnézett, és azt mondta:
– Tudom, hogy az Istenetek erőt ad nektek.
– Muzulmán vagy? – kérdeztem.
– Nem – felelte, – de ezt mégis látom. Már olyan régóta éltek ezekben a kis ketrecekben, hisz ezt egy ember sem bírja ki. Néha beszélgetünk erről. Ti imádkoztok, és Isten segít nektek. Hisz különben bediliznétek. Ha nekem kellene ebben a ketrecben élnem, már egy pár nap múlva belebetegednék.
Ezen nagyon csodálkoztam. Aztán volt ott egy idősebb őr is, akit már egy ideje figyeltem. Ha valakit vertek, mindig a háttérben maradt, és nem vett részt a verésben. Még amikor egy IRFTeambe beosztották, akkor is megállt a ketrec előtt és vonakodott megütni a foglyot. Ezért a többi katona lehordta. De ő csak a fejét rázta.
Ezen a napon megszólítottam.
– Szeretnék tőled valamit kérdezni.
– Tessék.
– Miért nem vettél részt az előbb a verésben?
– Ember vagyok, ugyanúgy mint ti. Ami itt történik, az embertelen – mondta.
Ez mély benyomást tett rám. Az őr elmesélte nekem, hogy volt egy barátja, aki Vietnamban harcolt és ott fogságba került. Miután kiszabadult, mesélt neki a fogságról és a kínzásokról.
– Tudom, hogy min ment keresztül a barátom. Ennek nem szabad újból megtörténnie. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a mi kormányunk most ugyanazt teszi veletek, amit a vietnámiak tettek az amerikai foglyokkal. Ez borzalmas.
Néha még találkoztam vele a különböző részlegekben, de nem tudtam vele többé beszélni.
Volt egy őr, olyan 30 és 40 év között. Amikor ételt osztott, mindig megkérdezte, hogy kérek-e még egy tányérral. Vele is beszélgettem néhány alkalommal. Teljesen nyíltan megmondta, hogy nem tetszik neki, ami itt, Guantanamón történik. Azt mondta, hogy jóval korábban kötelezte el magát, és ha akkoriban tudott volna erről, soha nem lépett volna be a hadseregbe.
– Amikor megérkeztem ide, a feletteseink elmagyarázták nekünk, hogy ti gyilkosok és veszélyes terroristák vagytok. Szeptember 11-éről mutattak nekünk filmeket és hetekig folyt a kiképzésünk. Állandóan azt sulykolták belénk, hogy milyen veszélyesek vagytok. Ezt eleinte elhittem. De aztán láttalak benneteket imádkozni és a Koránt olvasni. Megállapítottam, hogy sokan közületek nagyon barátságosak. Sőt, még meg is tudok bennetek bízni. Nem szedtek drogokat, nem loptok, nem léptek félre. Mindezt korábban nem tudtam. Megosztjátok egymással az ételeteket, bár mind nagyon éhesek vagytok – mondta.
„MP”, „Military Police” /Katonai Rendőrség/ állt a karján rangjelzésként. Minden őr ezt a rangjelzést viselte, de ez az őr más volt. Azt mondta, hogy Bush elnök romba döntötte a világban Amerika tekintélyét.
– Most már ismerem a valóságot. A saját szememmel láttam. Már csak egy pár napig kell szolgálnom. Aztán végeztem a hadsereggel – mondta.
Az utolsó napján az én részlegemben volt szolgálatban. Odajött hozzám és azt mondta:
– Murat, már csak két órám van.
Egész izgatott volt. Aztán megint odajött és azt mondta:
– Már csak egy óra.
Amikor majdnem letelt az idő, újra felbukkant, odaállt a ketrecem ajtaja elé és az órájára nézett. Egy kicsit arrább ott állt még néhány őr. Odakiáltott nekik.
– Hé! Ide nézzetek, mit csinálok!
Az őrök közelebb jöttek, ő meg az órájára nézett és elkezdett számolni.
– Öt, négy, három, kettő....
Nullánál levette a karszalagját. Odatartotta az ülepéhez és az őrök rémületére olyan mozdulatot tett, mintha azzal akarná kitörölni a hátsóját. Aztán a földre dobta a karszalagot és rátaposott.
– Nem vagyok többé katonai rendőr!
Úgy taposott a karszalagon, mint az őrök a Koránon.
– Látjátok? Így!
Nem tudom, megbüntették-e ezért. Este még egyszer odajött a ketrecemhez. Épp a földön ültem, ő leguggolt az ajtóm elé.
– Sajnálom. Nagyon reméltem, hogy kiszabadulsz. El akartam még búcsúzni tőled.
Könnyes volt a szeme.
– Megpróbálok majd segíteni nektek, ha megint Amerikában leszek.
Ujjait átdugta a rácsok között. Elbúcsúztunk. Megköszöntem a barátságát és a sok extra adag ételt, amit adott nekem.
Sajnos, soha nem kérdeztem meg, hogy hívják.

Idézett mű, 205. oldaltól

Közép-Európából nézve a leghevesebben kritizálhatjuk azt, ami most az USA kormányának a vezetésével a „terrorizmus elleni harc” elnevezéssel elindult. De ez a kritika elveszítené a jogosultságát, ha Közép-Európából kiindulva ezzel az amerikai politikával lépésről lépésre nem helyeznénk szembe valami reálisat. A „népiség önmegismerése” nem csak azt jelenti, hogy azáltal, hogy nagy energiával dolgozunk saját magunkon, függetlenné válunk a saját népiségünktől és ezáltal megtanuljuk más népiségek minőségeit értékelni, hanem azt is, hogy ugyanakkor olyan helyzetbe kerüljünk, hogy a népek együttműködéséhez és együttéléséhez saját, konkrét hozzájárulásunkat valóban meg tudjuk tenni. Ez a közép-európai hozzájárulás az lenne, hogy a szociális életre vonatkozóan megfelelő formában tudjuk bemutatni és realizálni a hármastagozódást. Az amerikaiakkal szemben, akik hajlamaiknak megfelelően a külső életben akarnak megvalósítani dolgokat és az ehhez szükséges erők a rendelkezésükre állnak, a szociális életre vonatkozó, megfelelően kidolgozott életképes tartalmakat kell alkalmas módon hozzáférhetővé tenni. Alapvetően, a lehető legkomolyabban a lekülönbözőbb nemzetekhez tartozó emberek együttműködését kell célunkul kitűznünk.

A „terrorizmus elleni harc” legyőzésének előfeltételei

Ha most a világ leghatalmasabb állama, az Amerikai Egyesült Államok, vezető elitje befolyására elkezdi magát egyre nyilvánvalóbban a nyugati világ vonatkozásában eddig közösen képviseltnek gondolt értékeken, az emberi jogok tiszteletben tartásán valamint az érvényben lévő nemzetközi jogon kívül helyezni és ezt számos állam többé kevésbé tolerálja, sőt maga is ezt teszi, akkor ebben világosan megmutatkozik az, hogy a politika és a demokrácia hagyományos értelmezésével, a társadalmi élet szervezésének ma még megszokott módjával nyilván alapvetően nincs rendben valami nagyon fontos dolog. A nyugati világ mai államai a globalizáció jegyében egyre inkább egy olyan irányban haladnak, amely aláássa a demokratikus rendszert. A hagyományos politikai rendszer a maga folyamataival mindinkább arra szolgál, hogy a médiák révén azt szuggerálja a polgárba, mintha még lenne egy bizonyos befolyása a politikai eseményekre, mintha részt venne a döntésekben, miközben a valóságban az igazi döntéseket arisztokratikusan szervezett körökben, fölöttébb áttekinthetetlen módon hozzák. Ezért kell alapvetően átgondolni az állam mai szerepét a társadalmi egészen belül. Eközben tisztában kell lennünk azzal, hogy olyan jövőbeli államok, amelyeket ezzel szemben csak idealizáltan tudunk elképzelni, amelyekben újra érvényesülne a jog és amelyek képesek lennének a polgárt megvédeni, a dolog természetéből adódóan csak egy hármas tagozódású össztársadalmi rend keretei között tudnának kifejlődni.⁷

Utalás a hármastagozódásra

Ha ugyanis egy hármastagozódású társadalmi rendben mind a szellemi, mind a gazdasági élet igazgatása el lenne különítve az állam igazgatásától, akkor aligha lenne többé adott az a lehetőség, hogy /mind gazdasági, mind szellemiideológiai jellegű/ érdekcsoportok képviselői hatalmukba keríthetik az államapparátust és szerencsétlenséget okozhatnak. Az az állam pedig, amely a hármastagozódású rendben aztán egy valódi jogállam lenne, az őt megillető tevékenységi területekre, a belső és külső biztonságra valamint még néhány, a jog világához tartozó területre korlátozódna. Az állam törvényhozó hatalmára, mindarra, ami a törvényalkotással, a jogalkotással függ össze, a demokratikus elv lenne irányadó. És az ilyen jövőbeli államok végrehajtó hatalmára a semlegesség elve lenne érvényes. Ez az elv a következőket tartalmazná /kifelé/: a hatalmi politikáról való lemondást /ami azt jelenti, hogy lemond támadó háborúk folytatásáról, nyomás gyakorlásának a megkísérléséről és más államokkal szembeni, titkosszolgálati szabotázs-akciókról/, a nemzetközi jog és a békepolitika tiszteletben tartását; /befelé/: a hatóságok pártatlanságát, az emberi jogok szavatolását^8,9. Ahhoz, hogy az ilyen jövőbeni államokon belül kifejlődhessen egy valóban demokratikus jogi élet, és ne kerüljön sor, mint ahogy azt ma igen sok esetben látjuk, a médiák és a mögöttük álló érdekcsoportok által manipulált döntésekre, egy ennek megfelelően autonóm szellemi életre van szükség. Ez egy olyan oktatási rendszert alakítana ki, amely képes lenne megfelelő ítélőképességgel rendelkező polgárokat kinevelni. Ezen túlmenően egy ilyen szabad szellemi élet egy olyan, gazdasági és politikai érdekektől független médiavilágot hozna létre, amelyben az újságírók és a médiáknál dolgozók állandóan az igazságnak elkötelezve tájékoztatnának. Ezek az emberek, ugyanúgy, mint az összes többi foglalkozási csoporthoz tartozók, ebben a jövőbeni rendben nem lennének többé bérfüggőek a jövedelem és a munkateljesítmény megvalósuló különválasztása alapján, és ezáltal valóban független újságírást művelhetnének. A továbbiakban át kell gondolnunk azt is, hogy az olyasmi, mint a jelenlegi iraki háború, megfelelő üzletet is jelent; a hadiiparnak, de az újjáépítésben érdekelt cégeknek és számos magán biztonsági ügynökségnek is. A Bush-adminisztráció tagjai az ilyen cégekben való részvételükkel igencsak szépen keresnek. Ilyen jellegű érdek-összefonódások – a geostratégiai hatalmi igényeknek, a magán-pénzügyi érdekeknek és a legmagasabb állami hivatalok betöltésének „kéz a kézben járása”, ahogyan azt a jelenlegi Bush-adminisztráció gyakorolja – nem lennének többé lehetségesek egy, a hármastagozódás szempontjai szerint kialakított társadalomban. Egyrészt, mivel egy ilyen rendben sokkal nagyobb mértékben valósulna meg az államhatalmi ágak szétválasztása, mint ahogyan az ma történik. Másrészt, mivel akkor a tulajdonnak és a tőkének is egy egészen másfajta felfogása érvényesülne, beleértve ebbe egy olyan pénzügyi rendszert, amelyben a pénz már nem jelentene többé gazdasági tényezőt, hanem csak a gazdasági teljesítmények, ill. a jövedelmek könyvelésének eszköze lenne. Ez azt jelenti, hogy egy pénznem a maga mindenkori gazdasági /és valuta-/ térségéhez kötődne. Ezáltal egyáltalán nem lenne többé lehetőség arra, hogy tőke-tömegeket keringessenek a Föld körül, alapvetően a tőkehozamok maximálásának céljával. Ilyen jövőbeli előfeltételek mellett végül egyáltalán nem lenne többé lehetséges, hogy kifoszthassanak idegen országokat, ahogyan az most például Irakkal történik, és ott szerzett tőke-tömegeket tetszés szerint átvihessenek a hazai valuta-térségbe. Azaz, a hármastagozódás keretében a gazdaság az asszociatív/társulási elvre épülne¹⁰, az emberi szükségletek kielégítésére irányulna, ellentétben a mai viszonyokkal, amikor egy gazdasági érték-fogalom hiánya miatt a világgazdaságban és a pénzügyi világban egyre inkább elhatalmasodik a spekulatív elem. Ha a hármastagozódás világszerte fokozatosan érvényre jutna, akkor egyáltalán nem lennének többé lehetségesek az olyan válságok sem, mint a most már egyre jobban kirajzolódó banki válság, vagy az alapvető élelmiszerek árának jelenlegi, spekulatív felhajtása.

Összefoglalás és kitekintés

Azzal, ami most Amerikából kiindulva, a „terrorizmus elleni harc” elnevezés alatt megjelenik, a 21. század emberének szembe kell szállnia. Szellemi vitáról van itt szó, amelyet az emberek tudatában kell lebonyolítani. Ha ugyanis ennek a „terrorizmus elleni harcnak” a keretében az államok egymás közötti kapcsolatában az ököljoghoz való visszatérés kezd kirajzolódni, a támadó háborúk indításának újra szalonképessé válása, és ha ebben az összefüggésben az USA kormánya – a világ közösségétől messzemenően eltűrve – egy olyan börtönrendszert fog Guantanamón fenntartani, amelyben az embereket nem szabad emberként kezelni, akkor ez nem marad majd egy átmeneti jelenség, amely egyszerűen elmegy az emberiség mellett, hanem ezáltal hosszú távon az egész nyugati civilizáció alapértékei kérdőjeleződnek meg. Ezért most arról van szó, hogy ezen alapvetően anakronisztikus tendenciákkal szemben megfelelőképp kezdjünk munkálkodni, hogy valami jövőbe mutató, reális dolgot tudjunk velük szembehelyezni azért, hogy az emberiség tudatosan legyűrhesse ezeket a tendenciákat. A közép-európaiaknak ebben a vonatkozásban különös felelősségük van. Adottságaik alapján a leginkább rájuk hárulhatna az a feladat, hogy kifejlesszék a szociális organizmus hármastagozódása megvalósításának a megértését. Ezáltal kidolgozhatnák a szociális életnek és a népek együttélésének alakítására vonatkozó, korunknak megfelelő álláspontot. Egy ilyen saját munka révén kivívott, reális álláspontot aztán teljes joggal állíthatnának szembe a jelenlegi, az erősebb jogát most még fennen hangoztató, hivatalos amerikai politikával.

Jegyzetek:

1. Hiszen feltehetjük azt a kérdést, hogy ami most Guantanamón és körülötte történik, az vajon nem egy tesztelést jelent-e, hogy megnézzék, hogy áll hozzá a világ közvéleménye. És hogy vajon az emberek elhurcolásának és eltüntetésének egy ilyenfajta gyakorlata, ha a világ közösségében nem lépnek fel ellene megfelelő módon, nem ölt-e a jövőben egészen más méreteket és megmarad-e, amint ez ma még többnyire történik, a muzulmánokra való korlátozódása? Tehát hogy gyakorlatilag mindenkit, aki nem ért egyet a rendszerrel, átlátszó ürügyekkel el lehetne tüntetni?

2. Az, hogy a különböző nyugati államok hagyják magukat bevonni a „terrorizmus elleni harc” amerikai stratégiájába, olyan nyelvi jelenségektől, dörgölődző kijelentésektől kezdve, mint „a terrorizmus elleni harcban nem lehet az ember semleges”, a CIA gépeinek nyújtott átrepülési jogon keresztül és azon keresztül, hogy jogi karokon azt fontolgatják, nem kellene-e a nemzetközi jogot „átgondolni” /és az új „realitásokhoz” hozzáigazítani/, egészen csapatok küldéséig és aktív harcbavetéséig terjed. Alapjában véve most tulajdonképpen mindazon államoknak, amelyek nem akarják tovább eltűrni az emberi jogok jelenlegi semmibevételét és az USA nemzetközi jognak ellentmondó hadviselését, fel kellene mondaniuk az USA-val való katonai együttműködést, sorra ki kellene lépniük a NATO katonai szövetségéből, ill. fel kellene mondaniuk a NATO-tagságot /”Partnerség a békéért”/.

3. Die Mission einzelner Volksseelen im Zusammenhang mit der germanisch-nordischen Mythologie, GA 127 /4. kiadás, Dornach 1962, 13.old./ /Az egyes néplelkek küldetése a germán-északi mitológiával összefüggésben/

4. A népek eltérő adottságairól, a közép-európai és a „nyugati” népek vonatkozásában, különböző helyeken szólt Steiner. Lásd ehhez az Europäerben megjelent cikket /12.évf., 2008. febr. 4., 19.old., bal hasáb/ a „Határélmények a magasabb megismeréshez vezető úton” címmel tartott előadásáról /”Grenzerlebnisse auf dem Wege zu höherer Erkenntnis”, Linz, 1915.máj.17./. Ahhoz, hogy feladatát betölthesse, a közép-európai ember rá van utalva arra, hogy saját magát energikusan nevelje: „... ami minket közép-európai emberré tesz, azt (...) szakadatlan ki kell vívnunk magunknak. Ezáltal válik valami legmagasabb értelemben individuális dologgá, ezáltal válik valami olyasmivé, amin közvetlenül minden embernek munkálkodnia kell, olyasmivé, amit mindig újra ki kell vívni.” – Lásd még ehhez: A. Flörsheimer: „Amerika és Közép-Európa viszonyáról” /Europäer, 11.évf., 2/3.szám, 2006.dec./2007.jan., 14-21.old./

5. Erről tanúskodik például jelenlegi német kormányképviselők azon kijelentése is, hogy Németország biztonságát Hindukusban /Afganisztán/ is meg kell védeni. Amennyiben a NATO erőteljesebben be akarja vonni a német csapatkontingenseket az aktív harci cselekményekbe, akkor a német kormány egy bizonyos legitimációs szükségállapotba kerül. Egyrészt a „tranzatlanti értékközösség” melletti állandó kiállásával kifelé elkötelezte magát az amerikai ügy mellett, másrészt elveszíti a támogatottságát a saját lakossága körében, ha saját katonákat áldoz fel egy ideológiailag és geopolitikailag motivált megszálló háborúban.

6. A neu-ulmi el-Masrit nyilvánvalóan egy névcsere miatt rabolták el, majd tartották fogva és bántalmazták öt hónapon keresztül Afganisztánban. Aztán, hogy az emberrablásnak ez az akkor /2004/ már létező gyakorlata nem tudódjon ki, tehát hogy ne kelljen hivatalosan, repülőgéppel visszavinni Németországba, kirakták Albániában egy erdőben. Miután visszatért Németországba, el-Masri megpróbálta a CIA-t amerikai bíróságoknál beperelni. Egy, nyilvánvalóan az elrablása kapcsán elszenvedett trauma miatt aztán később NeuUlmban el-Masri felgyújtott egy szupermarketet.

7. A hármas tagozódású társadalmi rend megvalósításának itt nemcsak mintegy a külső módjáról lesz szó, hanem arról is, hogy az emberek szükségszerűen egy, „a szellemiségre irányuló világfelfogás felé forduljanak”: Steiner különböző helyeken mutatott rá arra, hogy nem lenne elegendő új struktúrákat és intézményeket létrehozni. Az is fontos, hogy az emberek elkezdjenek egy, a kornak megfelelő, „a szellemiségre irányuló világfelfogást” magukévá tenni; a jelenkor számára ez az antropozófiai irányultságú szellemtudomány. Steiner ezt az újabb társadalmi intézmények bevezetésével kapcsolatban az 1905/1906-os tanulmányok közül a harmadikban fogalmazza meg: „Szellemtudomány és szociális kérdés” /Összes Művek 34. különnyomata, 5. kiadás, Rudolf Steiner Kiadó, Dornach 1982. 39.oldaltól/: „Ha olyan embereket hozunk össze, akik nem rendelkeznek egy ilyenfajta világnézettel, akkor az, ami ezekben az intézményekben jó, rövidebb-hoszszabb idő múlva szükségszerűen rosszra kell változzon. A szellemiségre irányuló világkép nélküli emberekben ugyanis épp azok az intézmények, amelyek elősegítik az anyagi jólétet, szükségszerűen az egoizmus erősödését is eredményezik és ezáltal lassanként bajt, szegénységet és nyomort idéznek elő. – Épp a szó legsajátabb jelentésében igaz: csak az egyes embernek segíthetünk azzal, ha pusztán kenyeret adunk neki; a sokaságnak csak azáltal tudunk kenyeret adni, ha hozzásegítjük egy világnézethez. Semmi haszna nem lenne ugyanis, ha egy sokaságból minden egyes embernek kenyeret akarnánk adni. Némi idő elteltével aztán mégis úgy kellene alakulnia a dolognak, hogy sokuknak már megint nem lenne kenyere.” Ezzel kapcsolatban később Steiner ezt mondta Oxfordban, 1922. aug. 28-án tartott előadásában /”Az ember helye a szociális rendben” c. előadássorozat, Összes Művek 305-ből Különnyomat, 1. kiadás, Rudolf Steiner Kiadó, Dornach 1979, 42.old./: „Ezért a szociális kérdés a legmélyebb értelemben elsősorban egy szellemi kérdés: Hogyan tudunk az emberek körében egy egységesen ható szellemiséget elterjeszteni?” A „szabad szellemiség” elsajátításának szükségességéről szólva aztán kifejti, hogy a jövőben megteremtendő gazdasági intézmények épp az olyan emberekre vannak ráutalva, akik ezen új gondolatok körében szabadon tudnak mozogni: „Gazdasági területen akkor majd olyan társulásokba tömörülhetünk, hogy csak ezekből kiindulva lesz a szociális kérdés konkrét módon alakítható és részlegesen – ezt mindig újra el kell mondanom – megoldható. De ma még egészen más kategóriákban gondolkozunk. Van jogi gondolkodásunk, de még nincs ökonómiai gondolkodásunk, mert – bármilyen paradox módon hangzik is – az ökonómiai gondolkodás azt jelenti: szabadságban gondolkozni.” A szükséges átalakulási folyamatnak magukban az emberekben kell lejátszódnia. És az embereknek ezt valóban akarniuk is kell. A jövőben ezért arra lesz szükség, hogy mindkét dologra törekedjünk: arra, hogy az emberek a szellemtudomány felé forduljanak és a hármas tagozódás konkrét megvalósítására. Az egyik a másik nélkül nem lesz lehetséges. És a kettő kölcsönösen segíti majd egymást: a hármas tagozódás szellemében létrejött új struktúrák fogják megkönnyíteni, hogy az emberek rátaláljanak a szellemiségre irányuló világfelfogásra, ezáltal egyre nagyobb belső szabadságot vívjanak ki maguknak /elsősorban független felfogó- és ítélőképességet/, hogy képessé váljanak arra is, hogy az új struktúrákat megtöltsék a megfelelő élettel is, ahogyan ezt Steiner aztán 1922. augusztus 29-én kifejti /l. ugyanott, 53. ld./: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy minden ok és egyben okozat is, hogy minden együttműködik és hogy ma mindenek előtt azt a kérdést kell felvetnünk: milyen intézményeknek kell létrejönniük ahhoz, hogy az emberek szociális vonatkozásban a megfelelő gondolatokra juthassanak? És milyen gondolatokra van szükség ahhoz, hogy a gondolkodásban ezek a helyes szociális intézmények létrejöjjenek?”

8. Az igazságszolgáltatás, azaz a bíráskodás, de a jogtudomány is, tehát minden, ami a jogtannal és a jogalkotással összefügg, akkor majd – ahogyan erre Leonhard Beck nemrégiben egy olvasói hozzászólásban rámutatott /Europäer, 12. évf. 5. szám, 2008. márc. 28.old./ – nem az állam és a politika, hanem a szellemi élet hatáskörébe fog tartozni.

9. A „semlegesség” megjelölésnél azt választjuk mintául, ami Svájcban ilyen szempontból a 16. század óta egy bizonyos fokig megjelent, bár jól tudjuk, hogy Svájc történelmében mindig váltakoztak az erre való ráeszmélés és az ettől való elfordulás időszakai.

10. Ehhez lásd még: Alexander Caspar: „A hármas tagozódás megértésének kulcsa”, /”Der Schlüssel zum Verständnis der Dreigliederung”, Europäer, 12. évf. 4. szám, 2008. febr., 28-31.old./

Fordította: Kádas Katalin

Az írás megjelent: Der Europäer 12. évf. 8. szám, 2008 június

__________

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Werner Kuhfuss

Gondolatok a kultúrspecifikus értékelésrő
különös tekintettel az óvodánkra

Érték-ítélet

Egy pillangó teljesítményeit nem lehet ugyanolyan módon mérni, mint egy méhecskéét vagy egy fejős tehénét. A tehénről tudjuk, hogy naponta egy meghatározott mennyiségű tejet ad. A méhecskétől – a többiekkel együtt – elvárható egy megbecsülhető mennyiségű nektár. Egy pillangó a káoszelmélet* megfontolásai szerint potenciális energiájával egy nagyon távoli helyen akár tornádót is kiválthat.

Egy gyerek potenciája egy ilyen pillangóéval hasonlítható össze: amit egykor majd a későbbi életében kulturális faktorként létre fog hozni, az felmérhetetlen és előre nem látható, ha gyermekkorában nem zárjuk el előle ennek lehetőségét. Egy óvoda pedig az a hely, amely – és minden gyerek számára! – az ilyen lehetőségekért felelős.

Ernst Allvar

Értékelhető a kultúra? És ha igen, akkor hogyan? Egy óvoda kulturális intézmény, a képzés: kultúra. Hogyan értékelhető egy óvoda, képzési erőfeszítéseit hogyan lehet értékszerűen rögzíteni? Világossá kell tennünk, hogy azok a törekvések, melyek rögzített értékeket, kritériumokat, sőt normákat akarnak elérni a kultúra és a képzés területén, az ipar és a gazdaság magától értetődő cél- és teljesítmény-orientáltságából származnak. A gazdaságban, az iparban jogosult és szükségszerű a minőségbiztosítás, a normák kiszabása és a szabványosítás, mindenesetre ami a tulajdonképpeni termékeket mint holt tárgyakat illeti. Egy nevelés, vagyis a kisgyermekek szabványosított eredményeit megkövetelni – ez lehetséges. Hosszú távon azonban minden emberi-individuális kvalitás kiirtása lenne a következménye, ezzel együtt a minden emberben meglévő és belülről jövő fejlődési és kultúr-képesség kiirtása, amely képesség az egyes esetekben még teljességgel ismeretlen. Ezt valójában senki nem akarhatja, aki felelősséget érez a gyermekek iránt. Tehát egy olyan kulturális intézménynek, mint amilyen egy óvoda, a jogosult értékelése, minőségbiztosítása valami egészen mást kell, hogy jelentsen, mint a minőségek mérhető és garantált egyformaságát.

Így hát meg kell különböztetni: a) mik azok a szilárd és szükséges értékek, melyek egy óvodában is a kulturális munka feltételei? Ezek a természetük szerint vizsgálhatók, és lehetővé teszik a tulajdonképpeni kultúr-munkát. Ilyenek a személyi, financiális, térbeli, időbeli, jogi előfeltételek. És b): az óvodában folyó kulturális és képzési tevékenység tulajdonképpeni tartalmát. Ezt nem lehet mérhető módon rögzíteni, mert függ egy olyan lehetőségtől, ami minden további nélkül sem kívülről, sem belülről nem befolyásolható: a kulturális képességek csődöt is mondhatnak. A legmagasabban kvalifikált pedagógus, tudós, művész is átélhet olyan korszakokat, melyekben képességei alábbhagynak, sőt, időlegesen vagy akár véglegesen teljesen meg is szűnhetnek. És fordítva: minden embernél bekövetkezhet a képességek olyan megsokszorozódása, ami megintcsak nem látható előre, nem megkövetelhető vagy kiszámítható. Egyik esetben sem segítenek a kontrollok és felülvizsgálatok, hanem leginkább a kollégák érdeklődése, a baráti, tárgyszerű ösztönzés.

Mindenek előtt: egy óvodában a képezendő „anyag” nem anyag. A gyermekek individualitásai önmagukban felmérhetetlen értéket jelentenek, teljesen függetlenül attól, hogy mi a képességeiket és adottságaikat így vagy úgy ítéljük meg. Az emberi kultúrtörténet a biográfiai fejlődés számtalan olyan példájával szolgál, amikor akár kulturális csúcsteljesítményhez is vezetett a későbbi felnőttkorban annak ellenére, hogy a gyermekkorban ennek akár világos adottsága meglett volna, akár egy mai értelemben vett speciális fejlesztés történt volna. A gyermeki individualitás tehát nem nyersanyag, amit tárgyszerű, sőt szabványosított kezeléssel meg lehetne „nemesíteni”. Hanem a gyermekek individualitásai nem megragadható értékek, melyek kvalitását a pedagógia közismerten inkább csökkenti, korlátozza, akadályozza, sőt traumatizálja. Ezt a saját életünk önmegfigyelése igazolhatja, és ez a pszichológusok és pszichoterapeuták tapasztalata is.

Egy óvoda tárgyszerű és individualitáshoz méltó pedagógiájának valódi értéke tehát azon lenne mérhető, ami a legjobb esetben a mindenkori egyes gyerekből válhatna, ha a képességeinek valóban megfelelő nevelést és képzést megkapná. Minthogy a gyermeki képességek mindig individuálisak, és ezen képességek felismerése a nevelő tapasztalatát és érettségét előfeltételezi, itt minden olyan erőfeszítés csődöt mond, ami ezeket a képességeket mérni vagy normatizálni akarná. Minden ilyen törekvésnek csak negatív következménye lenne, vagyis éppenhogy minden meglévő, csíraszerű és csak az élet további menete során igazolódó képességet visszafejlesztene, sőt szétrombolna.

A kisgyermek nevelésének és képzésének valódi értéke csak akkor ítélhető meg, amikor ez a gyermek felnőttként, azaz élete közepén a nevelés által ösztönzött csírákat és adottságokat biográfiai önfejlődése során képes teljességgel megragadni. Csak az élet közepén – az élet minden területén – hozott biográfiai és aztán kortörténeti cselekvésein lehetne leolvasni, hogy egykor, kisgyermek korában milyen kvalitású nevelést kapott. Erre csak hosszadalmas biográfiai kutatások hozhatnának bizonyítékokat.

Ha mégis komolyan mérlegeljük, hogy mi vezethetne egy kulturális intézmény – és így egy óvoda – jogosult osztályozásához vagy minőségbiztosításához, akkor a fent felállított szempontokat kell figyelembe venni. Segítségünkre jön az evidencia tényezője. Annak a ténynek az alapján, hogy emberekként az életünkben elfogulatlanul választhatunk vagy elutasíthatunk helyzeteket, adottságokat, emberi kapcsolatokat, egyszerűen azért, mert jelenségeik összességében megszólítanak minket, így az evidenciát, mint megnyilatkozó nyilvánvalóságot minőségi kritériumnak tekinthetjük a kultúra, a művészet, az életjelenségek, és a kisgyermekkel való bánás területén is.

Egy óvoda, melyben a gyerekek vidámak és szemmel láthatóan jól érzik magukat, melyben a felnőttek a gyerekekkel és egymással barátságosan, melegszívűen és nyíltan bánnak, mutatja annak a minőségnek az evidenciáját, ami átélhetően jelen van, de aligha mérhető vagy rögzíthető. Mert hirtelen felléphetnek olyan körülmények, lelki terhelések, kritikus megfigyelők vagy a környezetben felbukkanó pletykák vagy híresztelések befolyása, vagy fájdalmas sorsesemények, testi megbetegedések vagy egyes gyerekek nehezen kezelhető viselkedése vagy az időjárás hatása és így tovább – és a szociális területen éppen megfigyelt jó emberi hangulat minősége máris fenyegetve látszik vagy el is tűnik, és gyakran komoly erőfeszítések árán sem állítható helyre – és mindez talán hosszú időre, ahogy a tapasztalat mutatja.

Minden egyes óvoda minősége azonban ezen az alapjelenségen áll vagy bukik. Egyedül az evidencia bizonyítja a minőséget, és a szülők elsősorban nem norma-megítélési lista alapján választanak óvodát, hanem a számukra szemléletes és érezhető alaphangulatból, tehát egy óvoda megjelenésének alapminőségéből fognak kiindulni. Tehát az emberi érzések és érzületek azok, melyek a minőséget észlelik és megítélik, mindenek előtt akkor, ha emberi kapcsolatokról és kis gyermekekről van szó.

Egy óvoda minőségéhez egész egyértelműen hozzátartozik összkoncepciójának vagy vezérképének tartalma. Kulturális területen a minőség egy törekvéstől, egy teremtéstől függ. Mire irányul a törekvés, melyek a célok és ideálok, mihez kapcsolódik kulturálisan a nevelés? De: mi a fejlődési produktum, hol fog valami új kifejlődni ebből a kultúr-kezdeményezésből (-Ansatz)? Itt is érvényes az evidencia: mi az, ami mások számára emberileg-kultúrálisan meggyőző, ösztönző, mintaképszerű és ezáltal utánzásra méltó? A gyerekek nem a nevelés produktumai, mert ez azt jelentené: valamilyen módon befolyásolni, beszűkíteni őket. A gyerekek eleven tanúi egy jelenlévő (vagy nemjelenlévő) kulturális folyamatnak és annak továbbfejlődésének. És amennyiben tanúk, úgy hordozzák magukban saját kulturális – és ez mindig termékeny – szikrájukat.

A kultúra, amit felnőttek ápolnak és támogatnak, akik erőterében gyerekek nőnek fel, játszanak, gyakorolnak és tanulnak, az emberi képességek legkülönbözőbb területeit öleli fel. Alapvető a nyelv, a beszédképesség. A beszéddel való bánás minősége mint az egyén kifejezése – gyerekeké és felnőtteké – és mint kommunikáció, mint az egymás közötti nszociális kapcsolatok eszköze, megintcsak nem mérhető, de átélhető és szemlélhető. A mozgékonyság (finom- és durvamotorika ezzel mint a gyermek sokrétű játékának megjelölése elidegeníttetett) ugyanígy szemlélhető és differenciáltan fog a szemlélőhöz szólni, aki nyitott érzékekkel szemlél. A gyermek mozgása maga akarja magát iskolázni, ez belő törekvés. Adottak-e fantáziadús alkalmak, játékhelyzetek és –eszközök, melyeket a gyerekek, egymást túllicitálva, kipróbálhatnak?

Mozgás és beszéd a legdöntőbb alapképességek, amelyekből minden más képesség kifejlődik: intelligencia az akaratban, érzésben és a gyermeki-kezdetleges képzetalkotásban. Ha pedagógiai területen követjük Goethe eszméjét (a Wilhelm Meister vándoréveiben), akkor a zene az, ami minden értelemteli és pedagógiai tanítás és tanulás alapját képezi. Fog-e fejlődni a fantázia is, a belső képek értelmes világa, a mesevilág, ami a világmorált is tartalmazza, hogy magát a mesélésben, a drámai jelenetek eljátszásában, a festésben produktívan kifelé leképezze?

Ki az, aki végül és tulajdonképpeni értelemben egy óvoda minőségét értékeli? A gyerekek, önmaguk legmélyebb öntudatlan rétegeiben, amelyekkel szemben felelősek vagyunk. Ha kifejlesztjük pedagógiánk vezérképét, akkor az a reálisan jelenlévő és újból hozzájuk csatlakozó új gyerekeken mérhető. A gyerekek omnipotensek. Ösztönzi pedagógia azt, ami ennek a vezérképnek megfelel, minden egyes gyerek átfogó képességét, vagy korlátozza azt valamilyen, a felnövekvő felnövekvő gyermek életrajzán kívül eső cél érdekében? Az omnipotencia, annak a képességnek az érzése, hogy mindent meg merek és meg tudok tenni, nemcsak a gyerek szubjektív képzelgése a játékban, hanem egy reális képesség (vagyon!), amit később mint átfogó innovációs képességet a kultúra minden területe, különösen a technika és a gazdaság, sürgetően megkövetel. Hogyan lehet egy a gyerek átfogó innovációs képességét támogató pedagógiai vezérkép minőségét megítélni?

Ahogy az evidencia a kulturális minőség megítélését jeleníti meg, úgy annak valószínűségét és logikus megalapozottságát is. Ha a munkatársaknak személyes okuk van, a képzésük és biográfiájuk oldaláról, de azért is, mert az óvodai közösség kulturális és szociális területe egy kutató, művészi, munkára ösztönző indítékot szolgáltat arra, hogy magát és a munkáját érdekessé tegye és továbbfejlessze, akkor nagy lesz a valószínűsége annak, hogy az utánzó gyermekek számára is értékek és minőségek keletkeznek. Ezzel fel is mutathatjuk és szemlélhetjük az ilyen valószínűségeket és ezek feltételeit. Egy ilyen gondolatban és az abból következő gyakorlatban egy gondolatilag és érzületszerűen utánkövethető megalapozottság rejlik, akkor is, ha az azzal összekapcsolt körülmények túlságosan átfogóak ahhoz, hogy kvantitatív értelemben mérni vagy rögzíteni lehetne azokat.

Az óvodában és a művészi területeken a minőségbiztosításnak nem szabad a túlságosan pontos meghatározásokkal éppen azokat a minőségeket bénítania, amelyek létrehozását biztosítania kellene. Ha valaki egy festőt, egy költőt, egy zeneszerzőt, egy édesanyát, egy apát állandóan vizsgálódva és megítélve megfigyelne, akkor ezzel annak kvalitásait csak nehezen segítené, sokkal inkább korlátozná. Kulturális területen egy valódi evaluáció semmi más nem akarhat lenni, mint a teremtő munkafolyamatban résztvevő felnőttek közös ön-tudatossá-válása, ami az időben folytonosan zajlik. Egy ilyen, a munkából magából létrejövő minőségbiztosítás hatása nem okozhat semmi mást, mint ösztönzést és lelkesítést. Ha a tudatossá válás – vagy külső elvárás vagy kívülről jövő nyomás hatására – túl messzire megy, akkor annak oka éppen annak a minőségnek csökkenése, amit támogatni és „biztosítani” kellene. A szociális organizmusban olyan viszonyokat teremtettek, mint amilyen állapotban egy neurotikus, azaz lelkileg súlyosan zavart ember van, aki cselekedeteinek állandó bizonyítása következtében már egyáltalán nem képes szabad és elfogulatlan tevékenységet végezni.

A kérdés tehát így hangzik: milyen egy óvodának – és ez esetben ennek a speciális óvodának – a megfelelő és ösztönző minősítése vagy minőségbiztosítása, és hogyan lehet azt sematikusan ábrázolni?

Az óvodánkra érvényes értékelési kritériumok sematikus ábrázolása:

1. Világosan és differenciáltan ábrázolni kell a vezérképet, mint a minőségek mércéjét.
2. Le kell írni és minőségként felfogni az óvoda külső és meghatározható feltételeit
3. Részleteiben leírni a kulturális és pedagógiai folyamatot
4. Megtalálni és ábrázolni az önvizsgálat és tudatosság válás kritériumait:
a) milyen módszer szerint? Út Igazság Élet
b) milyen folyamatok vagy eszközök állnak rendelkezésre?
I. Konferenciák és továbbképzés
II. Kölcsönös bátorítás és személyes beszélgetések
III. Szülői beszélgetések
IV. Szülői estek
V Nyilvános munka
5. A szupervizió kérdését magunk által választott szakértővel megvizsgálni
6. Miben mutatkozik meg az idő során az előrelépés, azaz az óvoda kultúrfolyamatának minőségi fejlődése?
7. Meg kell találni a saját és a kívülről adott minőségvizsgálati eredmények olyan dokumentálási formáját, ami megjeleníti a megtörtént minősítést, de nem bénítja meg a munkát a túl nagy időráfordítással

A kulturális és szociális minőség megítélésének metodikai kezdeménye

A keresztény gyökerű közép-európai kultúrában nem kell azon csodálkozni, ha valaki alkalmasnak ítéli a János-evangélium szavait arra, hogy élet- és kultúrminőségeket gyakoroljon és vizsgáljon. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” – mondja Krisztus. Anélkül, hogy a vallási háttérben elmélyednénk, ezeket a szavakat a minőségre törekvés és minőségvizsgálat mércéjének tekinthetjük. A minőségeket tehát az alábbiak szerint kellene vizsgálnunk:

a hozzájuk vezető út, vagyis a kitűzött cél és elérendő ideálok vonatkozásában a törekvés, az előrehaladás, a fáradozás tekintetében
e célok és ideálok belső igazsága tekintetében, amelyek a „járás” folyamatában igazolódtak
és az élet tekintetében, az élet- és valóságtartalom szerint, a megvalósítandó impulzus gyümölcsözősége tekintetében

A járni-törekedni (ami az akcionizmusban elveszhet), az igazság (ami mint elmélet és dogma egészen az igaztalanságig, valótlanságig és embertelenségig absztrahálódhat) és az élet (ami puszta rutinként, mindennapi verkliként, külsőséges pragmatizmusként megmerevedhet) közötti egyensúlyban a lehetséges zsákutcák és egyoldalúságok kiegyenlítődnek és folyamatszerű viszonyba kerülnek egymással. Annak, aki rendelkezik jóakarattal, ez élettapasztalatként evidens lehet mint a kutúrális és szociális folyamat elve, és gyümölcsözőségét a gyerekekkel együtt lehet kipróbálni. „Csak ami gyümölcsöző, az igaz”, mondta Goethe, ami ugyanebbe az irányba mutat. Itt a kvantitatív mérce nem előzi meg a kvalitásokat, ami az egész minőségbiztosítás belső ellentmondása, hanem a kulturális, szociális és nevelési minőségek közös észlelésének tagolásáról van szó, és ezzel a minőség-megítélés ösztönző differenciálásáról. Mégis meg kell kérdezni: aktívan törekszünk, mozgunk, keressük az igazságot, él az, amire őszintén törekszünk – mint kultúrimpulzus, gyermekeink javára és fejlődésére?

Biztos minőség

csak a múltbeli. Az a kísérlet, hogy kulturálislelkiszellemi területen biztosítsuk a minőséget, ahhoz hasonlítható, mintha a napfényt ládákba akarnánk zárni, hogy aztán bevigyük az ablaktalan tanácsházba a rátótiaknak. A szellemi élet területén szabadságnak kell uralkodnia, és ez ellentétben áll minden biztosítási gondolattal. Minőség szellemi területen, és ehhez tartozik a pedagógia is, a dolog iránti szeretet által keletkezik, a gyermek, a tárgy iránti szeretetből, és lelkesedést kíván. Ezeket nem lehet megkövetelni, sőt, normatizálni vagy szándékosan bevezetni.

Csakis a versenyben, a különböző impulzusok versenyében hozhatók létre szellemi kvalitások. Annak, hogy a politikai és állami követelményeknek megfeleljünk, anélkül, hogy a saját munkánk szubsztanciáját romba döntenénk (minőségbiztosítás mint minőségrombolás?), tapasztalatunk szerint csak egy biztos módja van: az utólagos munkabeszámoló.

Tantervek és minőségbiztosítási eljárások, melyeket a szellemi tevékenységgel párhuzamosan kell végezni, kényszerítőek, ökonómiailag tekintve kötelezőek és politikatörténetileg megfelelnek az áldatlan szocialista korszak terméketlen tervgazdaságának.

A munka- és tapasztalati beszámolók megfelelnek egy könyvelés „követel” rovatának; hasonlóak a terméshez, melynek gazdagságát reálisan meg lehet ítélni. Ezzel minden kényszert meg lehet szüntetni, mert a megteremtettre való visszatekintés megfelel az ember természetének, és ugyanúgy sugározza a véghezvitt teljesítmény nyugalmát, mint a tökéletlenből és gyümölcsözően befejezetlenből sugárzó serkentést is.

Egy ostoba, világ- és emberidegen mechanikus gondolkodásmód követel tervezést és a terv végrehajtását, követel pengeéles kontrolltudatot. Egy a kultúra gyökereiből eredő, ezért bölcs és az ember lényéből kiinduló szemlélet a visszatekintő munkabeszámolóban alakul, amely tekintetbe veszi az emberi akarat és az emberi lélek alvó, nyugvó, álmodó és teremtő régióit is, és nem absztrakt, ideologikus és ideális kötelezvényekből indul ki, hanem a fenomenológiai és ezzel a maga tökéletlenségében gyümölcsöző eredményből mint a kultúraképesség és minden képzés forrásából.

Korai nevelés és úgynevezett minőségbiztosítás az első hét életév megújított pedagógiájához való viszonyában

A jelenkor korai nevelési és képzési követelményei – negatív – következményei az első hét év szellemtudományos oldalról történt helytelen és tökéletlen szemléletének. Mechanisztikus, a gyermekek számára kártékony módon törekszenek állami oldalról valamit elérni, amit szellemtudományos oldalról és a kultúránknak megfelelő módon évtizedek óta fel kellett volna ismerni és gyakorolni Ezáltal egyfajta vákuum keletkezett.

Rudolf Steiner utalt a mai gyerekek születés előtt előkészített misztériumi iskolázására, ami annál aktuálisabb, minél fiatalabb egy gyerek, minél közelebb esik a születése a jövőhöz. Ez annyit jelent: a gyerekeket nem a fennálló módszerek szerint kell nevelnünk, hanem rajtuk azt az üzenetet kell leolvasnunk, hogy az ő előrelátó értelmükben hogyan kell nevelni.

Másrészt: intelligencia, képzettség, tudás nem egy okosabbá-válás értelmében fejlődik ki a játék együgyűségéből és a gyermekkor naivitásából. Hanem a misztériumban tanított játékban harmatcseppszerűen az egész világ műveltsége benne van, így minden intelligencia, minden lehetséges tudás, de az évezredek minden tapasztalata is, de mindez csak akkor tud hatékonnyá válni, ha mi ezt ilyenként felismerjük és megerősítjük, igazoljuk.

Erre azonban egy pedagógiai felnőtt-tudat alapján és ennek megfelelő szándékokkal nem lehetünk képesek, hanem csak akkor, ha önmagunkban ismét felfedezzük és gyümölcsözővé tesszük azt a réteget, melyben születésünk előtt saját magunkat előkészíttettük. Ez annyit jelent, hogy szellemtudományosan megalapozott módon ismét megtaláljuk a kapcsolatot saját gyermekerőinkhez és tapasztalatainkhoz, mert ezek tartalmazzák saját életfeladatunkat és életmotívumunkat – ami individualitásunk ügye. És ezek tartalmazzák az étertestünk egyes részeiben – melyek felnőtt értelemben nem száradtak ki és nem használódtak el – létező teremtő erőket. Egy ilyen szemlélet alapjait megtalálhatjuk Rudolf Steineren kívül Wolf Ulrich Klünker bizonyos írásaiban és az én további irodalomjegyzéket tartalmazó műveimben.

2007. április 26.

Fordította: Kádas Ágnes

Megjegyzés:

* Káosz (magyar kislexikon): A természettudományban az 1980-as évek óta elterjedt fogalom, amely rendezetlen időbeli viselkedést jelent. A káosz elsősorban az emberi léptékű makroszkopikus világ sajátos mozgásformája, a kevés összetevőből álló rendszerek összetett mozgása (hulló falevelek libegő mozgása, állatfajoknál a populációszám ingadozása stb.) A káosz alapja az a felismerés, hogy egyszerű determinisztikus (nem zajos) törvények is vezethetnek igen bonyolult viselkedésre (determinált káosz). Egy kaotikus rendszer differenciálegyenletekkel vagy ezek rendszerével írható le. A káosz azon a matematikai tulajdonságon alapszik, hogy egyszerű egyenleteknek is lehet igen bonyolult időfüggő megoldása. (a ford. megj.)

A témához tartozó irodalom

Friedrich Schiller: Briefe über die ästhetische Erziehung des Menschen
Rudolf Steiner: Philosophie der Freiheit Das gespiegelte Ich. Der Bolognavortrag 1911 Vortrag vom 2. Febr. 1915
Das Osterfest als ein Stück Mysteriengeschichte der Menschheit. Dornach, 19-22. April 1924.
Frederik Adama van Scheltema: Die geistige Wiederkehr
Martin Wagenschein: Kinder auf dem Wege zur Physik
Heinrich Marianus Deinhard: Die ästhetischen Briefe in Kommentaren (Verlag Kooperative Dürnau)
Werner Kuhfuss: Grundzüge eines kulturschaffenden Kindergartens (VKD)
Was ist die Wirklichkeit des kleinen Kindes (VKD) Die Waldorfkindergartenpädagogik.
Schiller Herkunft und Zukunft (Verlag Ch.Möllmann)
Erich Blechschmidt: Vom Ei zum Embryo
Kaspar Appenzeller: Die Genesis im Lichte der menschlichen Embryonalentwicklung
Wolf Ulrich Klünker: Wie erkenne ich meinen Engel?
Das Böse als Entwicklungsdynamik der Bewusstseinsseele (megrendelhető: Delos-Forschungsstelle Stubenbachstrasse 77. D-15732 Eichwalde)

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Pedagógia

Antropozófia

Walter Johannes Stein

Világtörténelem a konkrét korszellem működésének fényében

Ita Wegman

Merkúr-Raffael a gyógyítőművészetben

Ita Wegman

A tagokhoz

(1925. szept. 13.)

A harmadik út - Nemzetközi Kultúrcentrum - Achberg - Bécs

'Beszélgetés' Gerhard Schusterrel

2008. május 23-24., Szabad Gondolatok Háza

Világhelyzet

Ingo Hoppe

New Age - egy "új világvallás" születési órája?

Ertsay Attila

Globális gondolkodás

Andreas Flörsheimer

Életem öt éve

Pedagógia

Werner Kuhfuss

Gondolatok a kultúrspecifikus értékelésrőkülönös tekintettel az óvodánkra

Gondolatok a kultúrspecifikus értékelésrő
különös tekintettel az óvodánkra