E folyóirat legutóbbi számában kifejeztem azt a nézetemet, hogy a szociális kérdések megítélését a jelenkorban az a körülmény határozza meg, hogy azok a gondolkodók, akik tudományos képességeiket e kérdés szolgálatába állítják, meglehetősen sablonosan átviszik azokat az eredményeket az emberiség fejlődésére, amelyeket Darwin és követői az állat- és növényvilágra vonatkozóan állapítottak meg. Ludwig Stein művét, A szociális kérdést azon könyvek egyikeként említettem, amelyekkel szemben e kifogást tettem.

Véleményemet e könyvről megerősítve látom különösen ama körülmény folytán, hogy Ludwig Stein gondosan összegyűjti az újabb szociológia eredményeit, kiemeli a legfontosabb megfigyeléseket a gazdag anyagból, és azután nem törekszik arra, hogy a megfigyelésekből levezesse a specifikusan szociológiai törvényeket a darwinizmus szellemében, hanem a tapasztalatokat egyszerűen úgy interpretálja, hogy bennük pontosan ugyanazokat a törvényeket mutatja fel, melyek az állat- és növényvilágban uralkodnak.

A szociális fejlődés alaptényeit Ludwig Stein helyesen találta meg. Annak ellenére, hogy a „létért való harc" és az „alkalmazkodás" törvényét erőszakosan rávetíti a szociális intézmények, a házasság, a tulajdon, az állam, a nyelv, a jog és a vallás kialakulására, felfedezett ezen intézmények fejlődésében egy fontos tényt, amely hasonló módon nincs meg az állati fejlődésben. Ezt a tényt a következőképpen jellemezhetjük. Minden említett intézmény először azon a módon keletkezik, hogy az emberi individuum érdekei a háttérbe szorulnak, miközben a közösség érdekei különös gondozásban részesülnek. Ezáltal ezek az intézmények kezdetben olyan formát vesznek fel, amelyet fejlődésük további folyamán le kell küzdeni. Ha a kultúr-fejlődés kezdetén a tények természetéből fakadóan valamilyen akadály nem állná útját az egyén azon törekvésének, hogy erőit és képességeit mindenoldalúan érvényesítse, akkor a házasság, a tulajdon, az állam stb. nem fejlődhetett volna azon a módon, ahogyan fejlődtek. A mindenki harca mindenki ellen a kapcsolatok minden fajtáját megakadályozta volna. Mert egy kapcsolaton belül az ember mindig rákényszerül arra, hogy individualitása egy részét feladja. Erre hajlott az ember a kultúrfejlődés kezdetén is. Ezt mindenféle bizonyítja. Kezdetben például nem létezett magántulajdon. Stein azt mondja erről: „A szakkutatók egyhangúan állítják azt a tényt - aminek annál inkább meggyőzőereje van, minél ritkább effélét éppen ezen a területen elérni -, hogy a tulajdon ősformája kommunisztikus volt, ami meg is maradt mérhetetlenül hosszú időn keresztül, mélyen belenyúlva a barbárságba." Eszerint a magántulajdon, amely biztosítja az embernek, hogy individualitását érvényre juttassa, az emberiség fejlődésének kezdetén nem létezett. És mivel lehetne drasztikusabban illusztrálni, hogy volt idő, amikor helyesnek tartották az egyén feláldozását a közösség érdekében, mint azzal, hogy a spártaiak egykoron a gyenge egyéneket egyszerűen kitették és a halálnak vetették prédául, hogy ne legyenek a közösség terhére? És mennyire igazolást talál e tény abban a körülményben, hogy a korábbi korok filozófusai, mint például Arisztotelész, egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a rabszolgaság valami barbár dolog lenne? Arisztotelész magától értetődőnek tekinti, hogy az emberek bizonyos részének rabszolgaként kell szolgálnia másokat. Valakit csak akkor jellemezhet ez a felfogás, ha legfőképpen az összesség érdekét tartja szem előtt és nem az egyén érdekét. Könnyű kimutatni, hogy a kultúra kezdetén minden társadalmi intézménynek olyan formája volt, amely az individuum érdekét feláldozta az összesség érdekének.

De éppúgy igaz az is, hogy a fejlődés további folyamán az individuum arra törekszik, hogy érvényt szerezzen szükségleteinek az összesség szükségletei ellenében. És ha pontosan megnézzük, a történelmi fejlődés jelentős része nem egyéb volt, mint az individuum érvényesítése a kultúrfejlődés kezdetén szükségszerűen keletkezett közösségekkel szemben, amelyek az individualitás aláásására épültek.

Józan megfontolás esetén el kell azt ismernünk, hogy szükségszerűek voltak a társadalmi intézmények, és hogy ezek csak a közös érdekek hangsúlyozásával jöhettek létre. Ugyanez a józan megfontolás vezet el azonban azt is elismernünk, hogy az egyénnek küzdenie kell sajátos érdekei feláldozása ellen. És ennek folytán a szociális intézmények az idők haladtával olyan formákat vettek fel, amelyek nagyobb mértékben veszik számításba az egyének érdekeit, mint ahogy ez a korábbi viszonyok között történt. Ha pedig megértjük korunkat, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a leghaladottabbak az olyan társadalmi formákra törekednek, amelyekben az együttélés módjai az egyént a maga önálló létében oly kevéssé gátolják, amennyire csak lehetséges. Mindinkább elhalványul az a tudat, hogy a közösségeknek öncélnak kell lenniük. Az individualitások fejlődésének eszközévé kell válniuk. Az államnak például olyan intézménnyé kell alakulnia, amely az egyes személyiségek szabad kibontakozásának a lehető legnagyobb játékteret biztosítja. Az általános intézményeket abban az értelemben kell kialakítani, hogy ne az államot mint olyat, hanem az egyént szolgálják. J. G. Fichte e tendenciának egy látszólag paradox, de kétségkívül az egyetlen helyes kifejezését adta, amikor azt mondta: az állam azon legyen, hogy önmagát fokozatosan feleslegessé tegye. Ennek a kifejezésnek egy lényeges igazság szolgál alapul. Kezdetben az egyénnek szüksége van a közösségre. Mert csak a közösség alapján képes a saját erőit kifejleszteni. De később, amikor ezek az erők kifejlődtek benne, akkor a közösség gyámkodását az egyén többé már nem tudja elviselni. Ekkor így szól magához: a közösséget azon a módon alakítom ki, hogy az sajátosságaim kifejlődése szempontjából a legcélszerűbb legyen. Az újabb korban minden állami megreformálásnak és forradalomnak az volt a célja, hogy az egyéni érdeket juttassa érvényre az összesség érdekével szemben.

Érdekes, hogy Ludwig Stein minden egyes társadalmi berendezkedés kapcsán e tényt hangsúlyozza. „Az első szociális funkció, a házasság nyilvánvaló tendenciája egy állandóan fokozódó, mert lelki tényezőkkel bonyolított személyessé válás - a harc az individualitásért." A tulajdonra vonatkozóan azt mondja Stein: „Filo-zófiailag tekintve a szociális eszmény egy az állami intézményekben kommunisztikus vonással enyhített individualizmus." Az állam intézményére Stein szerint általánosságban érvényes, hogy „a szociális történések nyilvánvaló tendenciája a szakadatlan individualizálódásra" és „a társadalmi piramis individuális csúcsának kihaj-tására" irányul. A nyelv fejlődésének tárgyalásakor Stein kijelenti: „Ahogy a szexuális kommunizmus az individuális monogámiába torkollik, ahogy az eredeti földtulajdon ellenállhatatlanul a személyes magántulajdonban oldódik fel, úgy az individuum a társadalom érdekét hordozó nyelvi kommunizmustól kikényszeríti a saját szellemi személyiségét, nyelvét, kifejezésmódját. Tehát itt is érvényes a jelszó: az individualitás önfenntartása." A jog fejlődéséről így beszél Stein: „A jog fejlődésének lelke, amely eredetileg az egész nemre (Gens) kiterjedt, hogy az egyes testileg létező individuumokat fokozatosan hatalmába kerítse és azután az individuumokon belül a testszerűségtől a legfinomabb és legérzékenyebb lelki szétágazódásokhoz jusson el, megrajzol számunkra egy bár futólagos, de mégis eléggé jellemző képet a jog végtelen tovább-mozgásban levő individualizáló folyamatáról."

Mármost úgy tűnik számomra, hogy e tények megállapítását követően a szociologizáló filozófus feladata az lenne, hogy áttérjen az emberiség fejlődésének szociológiai alaptörvényére, ami abból logikai szükségszerűséggel következik, és amit a következő módon fejeznék ki. Az emberiség a civilizáció kezdetén a szociális kötelékek létrehozására törekszik; e kapcsolatok érdekében először feláldozzák az individuum érdekét; a további fejlődés az individuumnak a szociális kötődések érdekétől való megszabadulása és az egyén szükségleteinek és erejének szabad kibontakozása felé tart.

Arról van szó, hogy ebből a történelmi tényből levonjuk a következtetéseket. Milyen állam- és társadalomforma lehet az egyedül kívánatos, ha minden szociális fejlődés egy individualizálódó folyamatban végződik? Nem túl nehéz erre a válasz. Az állam és a társadalom, amelyek öncélként tekintik magukat, az individuum feletti uralomra törekszenek, mindegy, hogy ezt az uralmat hogyan gyakorolják, abszolutista, alkotmányos vagy köztársasági módon.

De ha az állam többé nem tekinti magát öncélnak, hanem eszköznek, akkor azontúl hatalomelvét sem fogja hangoztatni. Úgy fogja magát berendezni, hogy a lehető legnagyobb mértékben érvényesülhessen az egyén. Eszménye a hatalomnélküliség lesz. Az állam egy olyan közösséggé válik, amely semmit sem a maga számára, hanem mindent az egyén számára akar. Csak ha egy ebben az irányban mozgó gondolkodásmód értelmében beszélünk, akkor tudjuk mindazt leküzdeni, ami ma a társadalmi intézmények szocializálására irányul. Ezt Ludwig Stein nem teszi meg. Egy valódi tény megfigyelésétől - amiből viszont nem tud egy nem valódi törvényre következtetni -, átmegy egy olyan végkövetkeztetésre, amely kétes kompromisszumot jelent szocializmus és individualizmus, kommunizmus és anarchizmus között.

Ahelyett, hogy elismerné, hogy individualista intézmények felé törekszünk, egy szocializáló elv előtérbe helyezését kísérli meg, amely azonban az egyéni érdek figyelembevételét csak olyan mértékben engedi meg, hogy ezáltal az összesség szükségletei ne szenvedjenek kárt. A joggal kapcsolatban például ezt mondja: „A jog szocializálása alatt a gazdaságilag gyengék jogi védelmét értjük; az egyének érdekeinek tudatos alárendelését egy nagyobb közösségi egésznek, továbbá az államnak, de végeredményben az egész emberi nemnek." És Ludwig Stein a jog ilyen szocializálását tartja kívánatosnak.

Egy efféle nézetet, mint amilyen ez is, csak azzal magyarázhatok, ha feltételezem, hogy egy tudóst a kor általános jelszavai annyira fogva tartanak, hogy egyáltalán nem képes arra, hogy helyes előfeltevéseiből a megfelelő konklúziókhoz jusson el. A szociológiai megfigyelésből nyert helyes előfeltevések arra kényszerítenék Ludwig Steint, hogy az anarchista individualizmust fogadja el szociális eszményként. Ehhez a gondolkodás bátorsága tartozna, amivel ő szemmel láthatóan nem rendelkezik. Úgy tűnik, az anarchizmust Ludwig Stein jószerint csak abban a határtalanul bárgyú formában ismeri, amelyben bombadobálók csőcseléke útján törekszik megvalósulni. Ha Stein az 597. oldalon azt mondja: „a gondolkodó, céltudatos, szervezett munkássággal, amely számára a logika törvényei kötelező érvénnyel bírnak, megérteti magát az ember", úgy ezzel igazolja, amit mondtam. A kommunisztikusan gondolkodó munkássággal éppen manapság nem lehetséges egyezségre jutnia annak, aki a szociális fejlődés törvényeit csak ismeri, miként Ludwig Stein, hanem csakis annak, aki azokat helyesen értelmezni is tudja, amire Ludwig Stein már nem képes.

Ludwig Stein nagy tudós. Könyve ezt bizonyítja. Ludwig Stein gyermeteg szociálpolitikus. Könyve ezt bizonyítja. Korunkban tehát e kettő nagyon jól megfér egymással. A megfigyelés terén messzire jutottunk. De egy jó megfigyelő még közel sem gondolkodó. Ludwig Stein jó megfigyelő. Amit a maga és mások megfigyelésének eredményeként közöl velünk, az fontos számunkra; de amit e megfigyelésekből következtet, azzal semmi dolgunk nincs.

Könyvét érdeklődéssel olvastam. Valóban hasznos volt számomra. Nagyon sokat tanultam belőle. De az előfeltevésekből mindig más következtetést kellett levonnom, mint amit Ludwig Stein levont belőlük. Amikor a tényeket sorolja, az ösztönzőleg hat rám; amikor ő maga beszél, ellenkeznem kell vele.

Mégis megkérdezem most magamtól: helyes meglátásai ellenére miért juthat fonák szociális ideálokhoz Ludwig Stein? És itt visszajutok eredeti állításomhoz. Nem képes arra, hogy a szociális tényekből valóban megtalálja a szociális törvényeket. Ha képes lett volna erre, akkor nem jutott volna el egy kétes kompromisszumhoz szocializmus és anarchizmus között. Mert aki valóban képes a törvényeket felismerni, az mindenképpen azok értelmében is cselekszik.

Újra és újra ahhoz kell visszatérnem, hogy korunkban a gondolkodók gyávák. Nincs bátorságuk a saját előfeltevéseikből, a saját megfigyeléseikből levonni a következtetéseket. Logikátlan kompromisszumokat kötnek. Ezért a szociális kérdést általában nem kellene felvetniük. Ez túlságosan is fontos dolog. Pusztán hogy helyes előfeltevésekre néhány triviális végkövetkeztetést építsünk, melyek egy mérsékelt társadalmi reformerhez illenek, előadásokat tartsunk és azokat azután könyvként kiadjuk -ez a kérdés ennél sokkal többet jelent.

Stein könyvét úgy tekintem, mint annak bizonyítékát, hogy tudósaink ugyan sokra képesek, de kevéssé tudnak valóban gondolkodni. A jelenkorban bátorságra van szükségünk; a gondolkodás bátorságára, a következtetések bátorságára; de nekünk sajnos csak gyáva gondolkodóink vannak.

A gondolkodás bátortalanságát éppenséggel korunk legszembeötlőbb vonásának tartom.

Teljesen általános tendencia egy gondolatot letompítani a maga következményeit tekintve, vele szembeállítani egy másik, „éppoly jogosult" gondolatot. Stein felismeri, hogy az emberi fejlődés az individualizmus felé törekszik. De hiányzik nála a bátorság, hogy gondolkodjon arról, hogy viszonyainkból kiindulva miként juthatnánk el egy az individualizmust számításba vevő társadalmi formához. Nemrégiben E. Münsterberg lefordította a brüsszeli professzor, Adolf Prins könyvét (Szabadság és szociális kötelességek). Prins ismeri teljes egészében azt az igazságot, amelynek minden további nélkül le kell fejeznie minden szocializmust és kommunizmust: „És úgy gondolom, hogy azok között az elemek között, amelyek az emberiség örök alapját képezik, az emberek közötti különbség a legellenállóbbak egyike". Semmiféle szocialista vagy kommunista állam- vagy társadalomforma az emberek természetes egyenlőtlenségét nem veheti kellőképpen figyelembe. Minden, a maga mivoltában bizonyos elvek alapján előre meghatározott organizációnak szükségszerűen el kell nyomnia az egyén teljes szabad fejlődését, hogy önmagát mint össz-organizmust érvényesíthesse. Még ha egy szocialista általában el is ismeri minden egyedi személyiség teljes fejlődésének jogosultságát, eszményeinek gyakorlati megvalósítása során az egyének azon sajátosságainak lenyesegetésére fog törekedni, amelyek programjába nem illenek bele.

Érdekes a belga professzor gondolatmenete. Hogy káros a hatalmi erőszak felhalmozása egyetlen helyen, azt eleve elismeri. Ezért síkra száll a középkori intézmények lokális kapcsolatokra és tartományi személyekre támaszkodó közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerei mellett a római időkből származó törekvésekkel szemben, amelyek az egyéni sajátosságok mellőzésével minden hatalmat egyetlen helyen egyesítve akartak centralizálódni. Sőt Prins ellene van az általános választójognak, mert úgy találja, hogy ezzel valamely kisebbség egy talán jelentéktelen többség uralma által erőszakot szenved el. Csakhogy ő is oda lyukad ki, hogy valamely rossz kompromisszumot ajánljon szocializmus és individualizmus között. Hogy minden boldogulás az egyének tevékenykedéséből fakad: ennek kellene adódnia e gondolkodó számára összes vizsgálódásából. Ám nincs bátorsága ezt beismerni, hanem azt mondja: „De az individualitás legnagyobb mértéke nem az individualizmus eltúlzásából sarjad ki." Ezzel a következőt szegezném szembe: az individualizmus „eltúlzásáról" általában nem beszélhetünk, mert senki sem tudhatja, hogy mi vész kárba egy individualitásból, ha szabad kibontakozásában korlátozzák. Aki itt mértéket akar tartani, az egyáltalán nem tudhatja, hogy milyen szunnyadó erőket pusztít ki a világból a saját otromba megkötéseivel. Gyakorlati javaslatokat adni nem ide tartozik; de itt van a helye azt megemlíteni, hogy aki tudja értelmezni az emberiség fejlődését, az csak egy olyan társadalmi forma érdekében léphet fel, amely az egyének akadálytalan, mindenoldalú fejlődését tűzi ki célul, és amelyben az egyik egyén bármiféle uralma a másik felett szörnyűségnek számít. Ahogy az egyén önmagát kibontakoztatja, ez a kérdés. Minden egyes egyén meg fogja oldani ezt a kérdést, ha ebben nem akadályozza mindenféle közösség.

Minden uralom közül a legrosszabb az, amire a szociáldemokrácia törekszik. Az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni. De ma inkább ő a kísértet. És amint ismeretes, hogy a vörös a legizgatóbb szín, úgy a szociáldemokrácia is sok emberre igen rettenetesen hat. De csak az olyan emberekre, akik nem tudnak gondolkodni. Akik képesek gondolkodni, azok tudják, hogy a szociáldemokrata eszmék megvalósításával minden egyén el lesz nyomva. Mivel azonban ezek nem engedhetik magukat elnyomni -minthogy az emberi fejlődés immár az individualitásra törekszik -, azért a szociáldemokrácia győzelmének napja egyúttal bukásának napja is lenne.

Úgy látszik, ezt nem látják be azok, akik a szociáldemokrácia vörös zászlódarabjától engedik magukat megfélemlíteni oly módon, hogy azt hiszik, az emberek együttéléséről szóló minden elméletet a szociális olaj szükséges cseppjé-vel kell beolajozni. Így mindkét teória olajos, Ludwig Steiné és Adolf Prinsé is.

Egyik sem tud magán igazán segíteni. Gondolkodnak. Ezáltal individualistává, vagy -mondjuk ki fenntartás nélkül - teoretikus anarchistává kellene válniuk. De félnek, pokolian rettegnek a saját gondolkodásuk konzekvenciáitól, ezért gondolkodásuk következtetéseit egy kissé beolajozzák Bismarck fejedelem államszocialista allűrjeivel és Marx, Engels és Liebknecht urak szociáldemokrata képtelenségeivel. Aki sokat hoz, annál mindenki talál valamit.

Ez azonban nem érvényes a gondolkodókra. Úgy vélem, mindenkinek latba kell vetnie magát, hogy levonja természetének megfelelő szemlélet konzekvenciáit úgy, hogy ezzel azt nem erőtleníti el. Ha a kövekeztetés téves, akkor egy másik fog győzni. Hogy mi győzünk-e, azt rábízzuk a jövőre. Mi csupán a saját emberünket akarjuk harcba állítani.

A gondolkodás mesterségének embereit feltétlenül megilleti, hogy a szociális kérdésről szóló vitában közreműködjenek. Elismerik ugyanis róluk, hogy mesterségük nem hagyja elhatalmasodni a vak pártszenvedélyt. Szenvedélyre azonban szüksége van a gondolkodóknak is. Saját nézeteik kíméletlen megvallásának szenvedélyére. Korunk gondolkodóiban nincs meg ez a kíméletlenség.

Könyvének bevezetésében sajnálkozik Ludwig Stein, hogy a jelenkor filozófusai oly kevéssé foglalkoznak a szociális kérdéssel. Én nem sajnálom ezt ugyanilyen mértékben. Ha filozófusaink olyan gondolkodók lennének, akiknek van bátorságuk levonni a következtetéseket saját gondolataikból, akkor csatlakozhatnék Steinhez. De ahogy a dolgok állnak, a filozófusok élénk részvétele a szociális kérdések megvitatásában semmi különösebbet nem eredményezne. És ezt támasztotta alá Ludwig Stein is vaskos könyvével. Nincs benne ugyanis semmi, ami a kérdés szempontjából egyáltalán tekintetbe jöhetne. A szokott káposztát, amit az egész világon feltálalnak nekünk a középpártok és kompromisszum-kandidátusok, Ludwig Stein némi filozófusi salátával teszi elénk - ami ettől nem lesz ízletesebb.

Fordította: Szabó Attila

Megjelent: a Magazin für Literatur 1898. évi 28. számában

^ugrás az oldal tetejére

Kádas Ágnes

Rudolf Steiner a nyelvvel folytatott küzdelemről valamint egy fordító a maga küzdelméről

Részletek egy olvasói levélből

„(...) Hát mindjárt a könyv címének fordításával is gondom van. Bár gondolom hogy az eredeti igen korrekt lefordításáról van szó, mégis talán a magyar fülnek jobban hangzó címnek jobban örültünk volna. Így egy kicsit vicces is a hatása és képzavart okoz.

Vagy pl. a 20. oldalon, ahol az asztrális test lazán vagy intenzíven nyúl bele egy szervbe. Hát őszintén szólva nem nagyon szeretném elképzelni, ahogy az asztrális test bárhová is belenyúl.

21. oldal." Amikor a szellem és a lélek működik, olyankor megszüntetik, éppen az ellenkezőjére változtatják a test szokványos berendezkedését. Ezzel azonban olyan útra terelik az organizmust, amelyen egy betegség akar megkezdődni." Szóval ezek a mondatok is némi derültséget okoznak olvasójának. Fogalmi és képzavar, ráadásul egyáltalán nem magyar mondatszerkezettel. Persze ha az ember nagyon akarja és a fogalmakat magában megforgatja, megérti gondolati szinten mit is mond a szerzőpáros, de hát most a fordításról van szó. Természetesen azt is tudom, hogy milyen nehézségekkel néz szembe az, aki fordításra adja a fejét, de azért a magyar nyelv gyönyörű és árnyalt kifejezésmódját, hajlékony mondatszerkezeteit talán jobban ki lehetne használni. Hát egyelőre ennyi (...)"

(A levelet Rudolf Steiner-Ita Wegman: A gyógyítóművészet... c. könyve kapcsán kapta a kiadó Natura-Budapest Kft. A könyvet fordította Malomsoky Ildikó, lektorálta Kádas Ágnes)

A továbbiakban részletek következnek Hella Wiesberger bevezetőjéből, a GA 267 kötetből, 30-32. old.

Nincs más törekvésem, mint az, hogy mindazt, amit lehetséges kikutatnom az érzékfeletti világokban, azt ismeret-formában, a mai tudománnyal szembeni helyes felelősségérzettel, közöljem a jelenkori emberiséggel...

Rudolf Steiner

Ha Rudolf Steiner - mint kifejezetten a nyilvánosság előtt fellépő, gyakorlati ember - ezoterikus tanítóként is működött, ez semmi esetre sem azért történt, mintha vissza akart volna tartani a nyilvánosság elől valamiféle igazságokat. Számára az ezoteria - ahogy ő képviselte - sokkal több volt, mint annak speciális kifejezésformája, ami tulajdonképpeni okkult életként végső soron egyáltalán nem fejezhető ki szavakban, hanem át kell élni. Ha mégis arról beszél, hogy megmutassa és megkönnyítse az utat ehhez az átélés-képességhez, akkor annak a módja, ahogyan ez megtörténhet, messzemenően függ a megformálás lehetőségeitől: „Az ember egyszer exoterikusan, egyszer ezoterikusan fejez ki valamit, és a kettő ugyanannak a kimondhatatlan nyelvnek két különféle dialektusa." (Dornach, 1915. 10. 18., GA 254.), azaz: „Nincs abszolút határ exoterikus és ezoterikus között, hanem az egyik átáramlik a másikba." (Stuttgart, 1921. 06. 12., GA 342.), hiszen: „Abban a pillanatban, amikor egy dolog belső lénye számára megtaláljuk a megfelelő kifejezésformát, akkor exo-terikussá tettük az ezoterikusat. Az ezoterikus sohasem közölhető más módon, mint exoterikus formában." (Lásd: Beitrage..., Nr. 51/52, 1975. Michaeli, 35. oldal)

Az évek során többször is utalt annak objektív nehézségére, hogy mit jelent a szellemileg látottakat átültetni a modern kor gondolatbeszédébe. Például a következőkben is:

„Ha azokkal a nagy bölcsességekkel, melyek lelkünkben körülvesznek minket, a nyelvhez közelítünk, és szavakba akarjuk önteni azt, ami számunkra belsőleg lelepleződött, akkor elindul egy küzdelem a nyelv mint igencsak gyenge eszköz ellen, ami - egy bizonyos szempontból - valóban hihetetlenül elégtelen." (Bern, 1910. 09. 02., GA 123.)

Hogy az átültetés miért jelentett olyan „kemény belső küzdelmet", azt Steiner a „Nyelv és nyelvszellem" című kis írásában azzal indokolja, hogy a pusztán fogalmi gondolkodástól a lényt megnyilatkoztató látáshoz hatoló lélek felfedezi a nyelvszellemet a maga eleven erejében:

„Aki ilyen módon lát, az látásában eltávolodik attól, ami a nyelvvel kifejezhető. Látása egyelőre nem találja az utat az ajkakhoz. Amikor szavakhoz nyúl, azonnal az az érzése, hogy a látása tartalma valami mássá válik. Ha látását mégis közölni akarja, akkor elkezdődik a nyelvvel vívott küzdelme. Megkísérel minden lehetséges formát és fordulatot alkalmazni a nyelviségen belül, hogy kialakítsa annak a képét, amit lát. A hangzásoktól a mondatszerkezetekig és fordulatokig mindenütt kutat a nyelviségen belül. Kemény belső küzdelmet folytat. Azt kell mondania magának: a nyelv valami öntörvényű; kifejez minden számára lehet-ségeset, és most neked is át kell adnod magadat az ő saját akaratának, hogy fölvegye azt, amit te látsz. Ha az ember a szellemileg látottat a nyelvbe akarja önteni, akkor nem valami viasz-szerű anyaggal találkozik, amit kedvére formálhat, hanem egy eleven szellemmel ütközik, a nyelv szellemével. Ha az ember ilymódon becsülettel küzd, akkor ez a harc a legszebb, legjobb kimenetelűvé válhat. Bekövetkezik egy pillanat, amikor érzi az ember: a nyelvszellem felveszi a látottat. A szavak és fordulatok, melyekhez eljut az ember, valami szellemit öltenek magukra, megszűnnek azt jelenteni, amit szokásosan jelentenek, és mintegy belebújnak a látottba. - Ekkor mintegy eleven kapcsolat jön létre a nyelvszellemmel. A nyelv személyes jelleget ölt, és az ember úgy kezd vele együtt gondolkodni és vele megküzdeni, mint egy másik emberrel."

Ha meggondoljuk, hogy Steiner több mint két évtized alatt a kutatási eredményeknek micsoda tömegét közölte, akkor - összevetve ezt a fenti kijelentésekkel - felmérhetjük, hogy micsoda szellemi teljesítményt kellett véghezvinnie, hogy a kikutatott szellemi tényeket átültesse a modern gondolat-nyelvbe. Erre azonban feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy e tényeket nyilvánosan közölni lehessen, mert a szokásos tudat teljesen szabadon csak ebben a formában vehette fel azokat, vagy kételkedhetett bennük vagy akár el is vethette őket. (...)

Fordította: Kádas Ágnes

Tovább a fordító gondolatai

Steiner Életutam c. könyvének tanulmányozása során is találkozunk ennek a küzdelemnek az említésével, ott nem ilyen részletesen, de sok helyen, sok oldalról megvilágítva.

Amikor Steiner szövegeket fordít az ember, akkor kettős küzdelemben áll benne. Egyrészt a szokásos tartalmi gondolkodásával el kell jutnia oda, hogy felfogja, miről van szó. Nem tárgyszerűen egymás mellett álló élettelen dolgokról -melyek között a logikus gondolkodás képes feltárni bizonyos összefüggéseket -, hanem eleven, „érzékfeletti" folyamatokról, melyek a tárgyi világban érzékszervekkel érzékelhető, minden egészséges ember számára megfigyelhető módon megnyilvánulnak. Majd el kell kezdenie a Steiner által fentebb érzékeltetett küzdelmet a saját nyelvének szellemével: a saját nyelvének átalakítását, képlékennyé tételét, mintegy szellemivé alakítását - hisz Steiner csak azt a küzdelmet folytatta le, hogy a német nyelvszellem felvegye a maga akaratába azt, amit ő az érzékfeletti világokban látott és fogalmi formában közölni akart; a magyar nyelv átalakításának feladatát ránk hagyta. Azokra, akik megpróbálunk megküzdeni azzal, hogy amit Steiner németül közölt, amihez megtalálta a nyelv szellemivé tételével a lehetséges kifejezési formát, azt most gondolkodásunkba felvegyük, megértsük, és a megértésből kiindulva a nyelvet ennek a tartalomnak a kifejezésére alkalmassá - szellemivé - tegyük. Akármilyen gyönyörű és kifejező a magyar nyelv, arra, hogy ezeket a tartalmakat megjelenítse, éppoly kevéssé alkalmas, mint a német nyelv volt Steiner előtt. És ha megpróbálja az ember a nyelv szépségét érvényre juttatni egy-egy fordítás során, a szöveget „szépen" megformálni, úgy, hogy ez a szépség ne szenvedjen csorbát, óhatatlanul azt kell tapasztalnia, hogy elveszett az a szellemi dimenzió, ami a német eredetiben benne volt.

A német nyelv sok olyan szóképzési lehetőséget tartalmaz még ma is, amilyenek a magyarban nincsenek. A Steiner által is említett szóképzés, a Kraft (erő) főnévből -en képzővel igét képezni, létrehozni a kraften igét -, ez a lehetőség a német nyelvben benne van. Az is, hogy egy melléknevet nagybetűvel írva az adott kvalitás főnévként jelenjék meg, és nem kell mellétenni semmilyen főnevet kiegészítésként. Például a fenti szövegben is előfordult, hogy „a nyelv valami öntörvényű" - és nem dolog vagy lény vagy valami más, ahogy a magyar fordításokban többnyire kiegészítik az ilyen szerkezeteket. A németben nincs szükség főnévre, de magyarul az öntörvényű szó tulajdonságot jelölő melléknév, és a mondatból hiányzik a főnév, hogy mi is az, ami öntörvényű. A magyar nyelv szókincse is más összetételű, mint a németé. Különösen filozófiai vagy szellemi tartalmakat közlő szövegek fordításakor derül ki, hogy bizonyos filozófiai, szellemi dimenziók kifejezésére szolgáló szavak a magyarban egyszerűen nem léteznek. Akkor olyan küzdelem kezdődik, aminek egyelőre kétséges a kimenetele. Ha rokonértelmű szóval próbálom fordítani, mást fog jelenteni - de legalábbis más színezetet kap a tartalom. Ha körülírom, megakasztom a gondolatmozgást, kitérőket iktatok be. Mi lehet a megfelelő megoldás? Nincs általános recept.

A magyarra fordított Steiner-szövegeknek az olvasása is erőfeszítést kíván. Érzékfeletti folyamatok képeit kell megérteni, majd megtanulni érzékelni a képeken keresztül magukat a folyamatokat - amit a magyar nyelv sem képes közvetíteni a mai formájában, ahogy a német sem volt erre alkalmas átalakítás nélkül. Természetesen ez az átalakítás csak annyiban sikerül, amennyiben a fordító a jelzett problémákkal megküzdött, és csak olyan mértékben sikerülhet, ameddig az illető ebben a küzdelemben jutott. De a Steiner-szövegek olvasása a németeknek is küzdelmet jelent; azt mondják, Steiner nem tudott németül, nem úgy alkalmazta a nyelvtant, ahogy az megszokott, nem olyan mondatszerkezeteket hozott létre, mint amilyeneket a nyelv szabályai előírnak.

A Szellemtudományos fejtegetések a nyelvről. Ösztönzés nevelők számára (Geisteswissen-schaftliche Sprachbetrachtungen. Eine Anregung für Erzieher GA 299.) első előadásában így beszél Steiner a nyelv problémájáról:

„(...) Éppen a német nyelven lehet jól megfigyelni, ahogy egy nép nyelvében a nyelv fejlődése által kifejeződik maga a lelki élet fejlődése. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember az egyes korszakokban nem mindig ugyanolyan viszonyban áll a nyelvvel. Minél távolabbra megyünk vissza egy nép fejlődéstörténetében, annál elevenebbnek találjuk egy bizonyos vonatkozásban mindazt, ami az emberi lélek erőiből és az emberi test hajlékonyság-erőiből is összefügg a nyelvvel. Ezt magam is gyakran érzékeltem. Ha végignézik a könyveimet, látni fogják azt az egészen tudatos törekvésemet, hogy még a filozófiai témáknál is lehetőleg német nyelven beszéljek. Némely ellenségem éppen ezt veti a szememre, akik aztán nem tehetnek másképp, minthogy épp az ellen tiltakoznak, amire ezekben a könyvekben a német nyelv érdekében egészen tudatosan törekedtem. Ma a németben bizonyos értelemben már rendkívül nehéz olyan eleven belső erőket találni, amelyek továbbalakítják a nyelvet. Nevezetesen rendkívül nehéz értelem-hozzárendeléseket találni, tehát egy bizonyos értelmet teljesen adekvát módon azáltal kifejezni, hogy az ember megkísérel valamilyen szót fölvenni a nyelvbe - ahogy megpróbáltam például az erőzni (kraften) szóval, amely szót egyébként a német nyelvben kevéssé alkalmazzák. Ezzel megpróbáltam aktivitásba helyezni valamit, amit egyébként csak passzívan fejeznek ki. Más szavakkal is megkíséreltem ugyanezt; de annak ellenére, hogy még csak egy évszázaddal vagyunk Goethe után, nagy nehézséget okoz olyan messzemenően új szavakat alkotnunk, amelyek pregnánsan fejeznék ki azt, amit megkísérlünk új gondolatként beletestesíteni a korfejlődésbe. Nem szoktunk arra gondolni, hogy például a képzés (Bildung) szavunk nem régebbi, mint a Goethe-kor! Goethe kora előtt Németországban még nem voltak képzett (gebildete) emberek, illetve arra, amit ez alatt értettek, még nem azt mondták, hogy az illető képzett ember. A német nyelv a 18. század második felében még erős belső, plasztikus erővel rendelkezett, így lehetséges volt olyan szavakat képezni, mint a képzés (Bildung), vagy a világszemlélet (Weltanschau-ung), amely szó szintén csak a Goethe-kor óta fordul elő. Nagy szerencse egy olyan nyelv-ösz-szefüggésben élni, amely még megenged ilyen belső képzést! Erre különösen erőteljesen felfigyel az ember, ha például abban a helyzetben van, hogy a könyvei megjelentek angol, francia és egyéb fordításban, és aztán ezekről a fordításokról hall egyet s mást. Az emberek orcájuk verítékével fordításokat készítenek, ahogy arra képesek; de ha valaki készített egy fordítást, akkor mások azt kegyetlen gúnnyal leszólják, senki nem találja jónak a fordítást. És ha belemegyünk a dolgokba, akkor rájövünk, hogy sokmindent, ami a könyvekben áll, a fordításban nem lehet ugyanúgy mondani. És azt felelem ilyenkor az embereknek: a német nyelvben tulajdonképpen minden helyes. Az alany állhat a mondatban az első, a második, a harmadik helyen, többé-kevésbé még mindegyik helyes. És olyan pedáns, filiszter berendezkedések - mint a nyugati nyelveknél -, hogy valamit egy bizonyos módon egyáltalán nem lehet mondani, a németben még nincsenek. De gondolják meg, hova jutunk, ha egy sztereotip kifejezésmódhoz vagyunk kötve! Akkor nem gondolkodhatunk individuálisan, hanem csak a csoportszellemnek megfelelően gondolhatunk dolgokat, melyeket más emberekkel közölni akarunk. A nyugati civilizációk népessége számára ma már jórészt ez a helyzet. Ok sztereotip kifejezésformákban gondolkodnak. Nézzék, éppen a német nyelven végezhet az ember olyan megfigyeléseket, hogy az, amit nyelvgéniusznak neveznék, az hogyan merevedik meg fokról fokra, hogy a mi korunkban hogyan közeledünk már a német nyelvvel is ahhoz az állapothoz, amikor a sztereotip formákból már nem tudunk kilépni. Ez Goethe korában még nem így volt, és korábbi időkben még kevésbé volt így. Ez persze Közép-Európa egész nyelvfejlődésével összefügg."

Steiner az írásaiban, előadásaiban érzékfeletti tartalmakat és folyamatokat igyekezett olyan módon fogalmi formába önteni, hogy az elmondottak megőrizzék eleven, képszerű-imaginatív jellegüket, de a tárgyi tudattal rendelkező, egészséges gondolkodásra képes olvasó megértse azokat. Ehhez ő maga a fent említett kemény küzdelmet folytatta a „nyelvvel", és az olvasónak ugyanilyen küzdelmet kell, hogy jelentsen ezeknek a szövegeknek az olvasása-befogadása - hiszen az eleven tartalmakat a halott-logikus ösz-szefüggések megértésére iskolázott tudat csak küzdelem árán közelítheti meg.

Az Életutam-ban Steiner beszél arról (22. fejezet), hogy az ember a világban rejtélyekkel találkozik, melyek megoldása maga az ember - és ki meddig jutott az önmegismerésben, annyira juthat közel a rejtély megoldásához. Steiner szövegeinek megértése - mind a németek, mind a fordítók részéről - hasonló kérdés. Ki hol tart az önmegismerésben, annyira juthat a szövegek (illetve az általuk közvetített összefüggések-folyamatok) megértésében.

Krisztus tanítványai átélték a Mester jelenlétét - intellektuális megértés nélkül. Majd a Mester halála és feltámadása után az átéltekből származó erővel működtek a világban, és az emberek évszázadokon keresztül a lelkületükbe, érzésvilágukba vették fel a kereszténységet. A közvetlen átélés, majd hatásának fokozatos elhalványulása, még később eltűnése után megjelentek az értelmezési küzdelmek, a hitviták. Mindez néhány évszázad alatt ment végbe. Steinerrel kapcsolatban hasonló folyamatot láthatunk végbemenni, csakhogy néhány évtized alatt. Voltak kortársai, közvetlen tanítványai, hallgatói, majd a tanítványoknak tanítványai, aztán azoké, akik már csak közvetve ismerték Steinert. A közvetlen átélés után az arra való visszaemlékezés is eltűnt az emberekből, és a különféle érzülettel befogadott (reflexió-) antropozófia ellentéteket keltett a befogadók között. Ma, ha meg akarjuk tudni, hogy mit hozott Steiner a világba, az alapoknál kell kezdeni, a gondolkodás iskolázásánál.

Manapság persze találkozhatunk olyan próbálkozásokkal is, hogy például egy német Waldorf-anyuka köznapi, gördülékeny és érthető német nyelvre átírja Steiner Geheimwissen-schaft. című művét, hogy így az a többi anyuka számára is nehézség nélkül hozzáférhetővé váljon - ezzel azonban meggyőződésem szerint sem a többi anyukának, sem az antropozófiának nem tesz jó szolgálatot. Sokkal inkább azt segíti elő, hogy eltűnjenek a világból azok a tartalmak, melyek Steiner szellemtudományos kutatásaiból származnak, és amelyek megismerése - azt is mondhatnám, minden ember számára a saját küzdelemben történő kivívása - nélkül a világ nem tud előbbre jutni, nem tud a mai állapotából kikerülni.

Amikor a női petesejtet megtermékenyíti a hímivarsejt, mindkét tökéletes struktúra feloldódik, káosz keletkezik, és csakis ebbe a káoszba tud belenyúlni az az új, aki meg akar születni, és elkezd közreműködni a forma megteremtésében.

A megszületett gyermeknek, aki kiválasztotta, hogy kik lesznek a szülei, akiktől olyan organizációt örökölhet, amely lehetőséget ad számára, hogy ebben a világban megjelenjen és szellemi feladatát elvégezze, meg kell küzdenie ezzel az öröklött testtel, amit többek között a gyermekbetegségekkel tesz meg. Ha nem sikerül megküzdenie, akkor „beleragad" az öröklésbe, nem tud önmagává válni, nem tudja szellemi küldetését teljesíteni.

Amikor egy olyan szellemi tartalom akar a földi világban megjelenni, amelynek eddig nem volt „fogalmi teste", nyelvi megjelenési formája, akkor meg kell küzdenie a meglévő gondolati és nyelvi formákkal, át kell mennie gyermekbetegségeken, hogy létrejöjjön az a forma, amely megfelel neki. Egy kanyarós gyermek nem tud olyan szép lenni, mint világszép édesanyja, de fontos dolog történik az életében a kanyaróval. Be lehet oltani kanyaró ellen, és akkor nem csúfítják el a kiütések. De jó ez neki? Kinek jó ez?

Biztos, hogy a küzdelmet annak is végig kell szenvednie, aki nyelvi-gondolati formát akar találni egy szellemi tény vagy folyamat közléséhez, de annak is, aki a szöveg olvasásához kezd. Nem adódik eddigi műveltségünkből és gondolkodási szokásainkból egy új, szellemi tartalom megértése. Új gondolat-mozgásokat és ennek megfelelő kifejezési formákat kell létrehozni - az olvasás is teremtés. Aki ezt nem teszi meg, az nem jut el ezekhez a tényekhez.

- Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. (János 1/1,2.) És az Íge testté lett...(J. 1/14.)

- És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre...(Mózes I. 1/26.)

- Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. (. ) És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére. (Mózes I. 11/1, 6-8.)

- Az emberiség földi fejlődésének egy bizonyos stádiumában jöttek létre a fajok.

- A bábeli torony építéséig mindenki megértette a másikat, akkor jöttek létre a különböző nyelvek.

- Margarita Wolosin így ír egy helyen a visszaemlékezéseiben: „Megpróbáltunk orosz költeményeket euritmizálni. Eközben rájöttem, hogy az orosz költészet még nem létezik. Az orosz nyelv eleven ugyan, de az a nyelv, melyen például modern misztérium-drámát lehet írni, az a német nyelv. A német nyelv esetében a hangzók mozdulata egybeesik a szó jelentésével. Ez csaknem mágia. (...) 'A szóban egy önálló lény megtestesülését kell látnunk - mondta Steiner, - a szót eleven lényként kell megértenünk.' (...)"

A fordítás további dimenziója az lenne, hogy ezt a megfeleltetést is létre tudjuk hozni. És akkor eljutnánk ismét egy olyan nyelvhez, amely az emberiség közös nyelve lenne.

Végül a fordítás felelősségéről

Amikor előttem van egy tárgy, az érzékszervek segítségével benyomást kapok, majd a gondolkodással a megfelelő fogalmat hozzákapcsolva képzetet alkotok róla. A tárgy kint van, a létrehozott képzet bent. Ha nem tudok fogamat kapcsolni a benyomáshoz (az érzékszervek által érzékeltekhez), akkor nem tudok képzetet alkotni. A képzet azután eltűnik, de az emlékezetből felmerülhet vagy akarattal előhozható-felidézhe-tő. Ha összehasonlítom a képzetet az alapjául szolgáló tárggyal, megállapíthatom, hogy eltérés van közöttük. Ez az eltérés abból adódik, hogy a tárgy által keltett benyomásba - nem áttekintett módon - belekeveredik valami az én saját belső világomból, szimpátiáimból-antipátiáimból, és a képzetet és a későbbi emlékképeket ezek befolyásolják.

Rendkívül érdekes megfigyelni egy német szöveg különböző emberek által készített magyar fordításait. Sok esetben tapasztalható, hogy a fordító a benne ébredt érzelmi hatást olyan mértékben fogalmazza bele a magyar szövegbe, hogy ezáltal az eredeti szöveg tartalma egészen átalakul - szélsőséges esetben akár az eredeti ellentétébe. Ha az ember gyürkőzik azzal a - csaknem lehetetlennek tűnő - feladattal, hogy egy dologgal szemben teljesen elnémítsa a saját, azonnali reflexióit, hagyja, hogy a dolog benne „elcsendüljön", majd „kimondja magát" (ahogy Goethe ír a „szemlélő ítélőerőről"), akkor egy idő után elkezd valami sejtése kialakulni a reflexió és a tárgynak objektíve megfelelő ítélet (érzés) közötti különbségről.

Az egyik veszély tehát, hogy a fordító a saját képzet- és érzelemvilágának megfelelő értelmet lát bele az adott szövegbe, ami elhomályosítja az eredeti értelmet, és ezt a benne létrejött szöveget írja le aztán fordításként - amiben tehát összekeveredett az eredeti szöveg a saját belső világában keletkezett reflexióval.

A másik problémát az jelenti, amikor olyan tartalmakról van szó, melyek kifejezésére az adott nyelv a mai állapotában nem alkalmas. Ekkor a meglévő kifejezési lehetőségek, összekeveredve a fordító reflexióival, szintén eredményezhetnek az eredeti tartalomhoz nem is hasonló fordítást. A reflexió-fordítás olvasója aztán lehet, hogy megelégszik az olvasmány-keltette saját reflexiójával, és erről azt gondolja, hogy Steiner ezt mondta - holott egy reflexió reflexiójáról van szó. Vagy pedig megkísérli, hogy gondolkodva fel- vagy megdolgozza, lehetőleg pontosan megértse a leírtakat, és akkor sok helyen ütközik ellentmondásokba, akár teljesen érthetetlen vagy zavaros helyekbe, melyeket az eredeti szöveggel egybevetve csaknem mindig kiderül, hogy pontatlan fordításról van szó.

Aki fordításra adja a fejét, az azt vállalja, hogy közvetíti valaki másnak a gondolatait. Ez azon túl, hogy megértési feladatot jelent, még valami mást is: nevezetesen, hogy a saját véleményét a tárggyal kapcsolatban elhallgattatja. Mégpedig tökéletesen. És nem szövi bele a saját gondolatait a fordítandó szövegbe, nem értelmezi azt és ennek az értelmezésnek megfelelő szöveget ír le fordításként, nem egészíti ki ott, ahol véleménye szerint az olvasónak hiányosak az ismeretei ahhoz, hogy a szöveget megértse, és nem hagyja el azokat a részeket, melyeket feleslegesnek ítél. Alapvető tisztességről van szó. Azt is lehetne gondolni, hogy ilyesmiket fordítók nem tesznek - de ez sajnos nem így van. Ma egyre többször megtörténik, hogy olyan szövegeket jelentetnek meg fordításként, melyeknek semmi köze az eredetiként megjelölthöz. Az bármelyik fordítóval előfordulhat - és elő is fordul a legnagyobb igyekezet ellenére is -, hogy átsiklik a figyelme valami felett és félreért valamit, hogy ennek következtében helyenként pontatlanul adja vissza az eredeti szöveget. Ez nem bűn, legfeljebb kínos. Más történik azonban, amikor a fordító nem veszi komolyan a fordítás természetét, a saját vállalt feladatát, annak felelősségét, hogy valaki mást közvetít. Nem kell feltétlenül mindenben egyetérteni a fordítandó szerzővel. Meg lehet írni a fordítástól függetlenül, saját cikkben, esszében a saját véleményt. Amit semmiképpen nem lenne szabad megtenni, hogy ez a saját vélemény összemosódjon az eredeti szöveggel. Az efféle magatartás illusztrálására az alábbiakban közreadunk egy olvasói levelet, amire a címzett nem is reagált, de minthogy nem egyedi jelenségről van szó, fontosnak tartjuk megjelentetését.

Olvasói levél a „Gondolatok a Fészek-ből" szerkesztőségének

(A levélre a szerkesztőség semmilyen formában nem reagált.)

Tisztelt Szerkesztőség!

Kezembe került a „Gondolatok a Fészekből" című kiadvány. Nagyon megörültem, mert a szerkesztők egy igazán szép, igényes kivitelű, kifogástalan nyomdatechnikával létrehozott újságot adtak ki. Elsőként - mert érdekelt a témája - „A mobil-telefonálás szellemi hatásai" című cikket kezdtem olvasni. A cikkben különös, minden eddigi ismeretemnek ellentmondó kijelentések szerepeltek, így utánanéztem, hogy mi is lehetett a fordítás alapját képező írásban. Sajnos a Fészekújságban sem a szerző nevét, sem azt nem találtam, hogy mikor jelent meg, csak azt, hogy ki a fordító, és hogy a cikk az info3-ban jelent meg. Az info3 szerkesztősége megküldte részemre a nevezett írást.

Az írás címe: A mobiltelefon mint veszélyforrás
Alcíme: Hogyan fenyegeti a drótnélküli telefonálás testi és szellemi egészségünket.
A szerző (amit a fordító talán nem véletlenül nem közölt): Markus Giesder.

A fordító tehát

megváltoztatta a cikk címét,
nem közli a szerző nevét,
azt sem, hogy a cikknek csak egy részét, mégpedig az utolsó harmadát közli,
de nem is fordításról van szó, hanem
részben összefoglalásról,
részben a fordítónak a témával kapcsolatos gondolatairól,
részben félrefordított - sőt, ellenkező értelművé alakított - mondatokról, és
olyan betoldásokról, melyek az eredeti cikkben nem szerepelnek.

Mindez súlyos kérdéseket vet fel, és különösen fájdalmas ilyet tapasztalni az antropozófiával kapcsolatban. Sajnálatos, hogy egy ilyen szép kiadvány szerkesztői ezt nem vették észre.

Az eredeti írás részletesen, a természettudományos tények pontos leírásával taglalja a mobiltelefon kifejlesztésének egyes fázisait, megkülönbözteti a korai változatot a később kifejlesztett és ma is használatostól, összehasonlítva ezek működési elvét és a környezetükre kifejtett hatásait. Több fejezetcím tagolja az írást, így: „Analóg adóegységek", „Pulzáló technika", „UMTS technológia", „Határérték-viták és tanulmányok", „Az elektronikus berendezésekre gyakorolt hatások", „Továbbvezető információk", „Mi a teendő?", majd „A mobilrádió(mobiladó)-fejlesztés szellemtudományos aspektusai", és végül „Az antropozófiai kutatás feladatai".

Az alábbiakban összehasonlítom az eredeti cikket a „fordítással".

A magyar „fordítás" az egyik alcím eltorzított változatát választja főcíméül: „A mobil-telefonálás szellemi hatásai", és csak itt kezdődik.

Néhány példa a szöveghűségre (a „fordítás" jóval több ilyen helyet tartalmaz):

Az eredetiben, a cikk vége felé ez áll: „... A technika történetére vetett pillantás ahhoz az intuícióhoz vezethet, hogy az emberiség a találmányai és technikai újításai formájában újból és újból külsőleg egy ekvivalenst (megfelelőt) állít szembe azzal, amit képességként az ember a maga ember-voltában az adott időpontig kifejleszthetett volna. A technika esetében az embernek semmiféle fáradságot nem kell kifejtenie, a „képességeket" technikai berendezések formájában úgyszólván ajándékul kapja. Konkrét esetben a televíziókészüléket az érzékfeletti kép-átélés, az imagináció tükörképének tekinthetjük..."

A magyar „fordítás" rögtön így kezdődik: „Ha az ember végignézi a technika fejlődéstörténetét, akkor az az érzése lehet, hogy a sorozatos új találmányokkal egy időben az emberiségben megjelennek azok a képességek, amelyek e találmányok, technikai újdonságok használatához szükségesek. A technikai találmányok esetében erre azért nem volt szükség, mert az ember ezeken az eszközökön keresztül, ezeket a képességeket mintegy ajándékba kapta. Erre a legjobb példa a televízió, melyet úgy tekinthetünk, mint ami az érzékfeletti képalkotás képességét, vagyis az imaginá-ciót adja meg a nézőnek."

Egy következő példa, először az eredeti: „.További probléma, ami megnehezíti a mobiladókkal kapcsolatos vitákban a helyes ítéletalkotást, hogy normális esetben az ember nem rendelkezik olyan közvetlen érzékszervvel, mellyel az elektromosság és a magnetizmus lényét megragadhatná. Ezeknek a saját gondolkodásához való lényszerű közelsége azonban gyakran hamis következtetések levonását okozza. Rudolf Steiner nem hiába óv azoktól a következményektől, melyek akkor lépnek fel, ha az ember a világot az atomig menően elektrizálja. Elkezdtük, hogy gondolkodásunk révén egy elektromos világot teremtsünk. Ha egy mérőeszköz segítségével egy lényszerűnek az elektro-magnetikus képmását hozom létre, akkor ez a képmás nem maga a lényszerű, és így az elektromosság nem is a saját természete. Ebben rejlik a mai kultúra egy jelentős gondolat-hibája..."

A „fordításban" csupán ennek egy része, és az is pontatlanul: „.A mobiltelefonálással kapcsolatos ítéletek kialakításában az embernek van egy óriási hátránya. Nincsen olyan szerve, amelyikkel az elektromágneses vagy mágneses sugárzásokat érzékelni tudná. Így aztán gondolatai gyakran hibás döntések meghozatalához vezetnek. Rudolf Steiner egy előadásában óva intette az embert annak következményeitől, amikor egyszer az egész világot „elektromosítja". Pedig elkezdődött. A mai ember, gondolatain keresztül egy teljesen elektromos világot képzel el, és azt is teremt meg."

Ez után a magyar cikkben egy Rudolf Steiner „idézet" következik, ami az eredeti cikkben nem szerepel.

Az eredeti szöveg utolsó szakasza, ami az antropozófiai kutatás feladataival és a gyógyítással kapcsolatos, olyannyira nem felel meg a fordításbelinek, hogy össze sem lehet hasonlítani, kivéve az utolsó mondatot.

Előbb az eredeti (a cikkben ezt megelőzően szó esik a biodinamikus gazdálkodásról, ami a magyar változatból teljesen kimaradt):

„Egy másik aspektust jelent Rudolf Steinernek az az utalása, amit az olyan állati takarmány szk-lerotizáló hatásáról mondott, melyet elektromos mezők hatásának tettek ki. Miért lenne ez másképp az állatoknál, mint a növényeknél?"

És a „fordítás": „És végül még egy gondolat. Rudolf Steiner egy előadásában arról beszélt, hogy ha az állatoknak olyan ételt adnak, amelyet elektromágneses besugárzás ért, akkor az az állatoknál szklerotizáló hatású lesz. Ha ez igaz az állatokra, akkor miért ne lenne igaz az emberekre?"

Egy másik megjegyzéssel is szeretném a további szerkesztési munkát segíteni.

Az újságban szerepel egy Rudolf Steiner szövegrészlet is, de sajnos, annak pontos megjelölése nélkül, hogy a teljes szöveg hol, milyen kiadásban és mikor jelent meg, így aki szeretné elolvasni az eredetit, nem jut tovább. Rudolf Steiner 1906 és 1921 között számtalan előadást tartott, így forrásként ez a megjelölés hiányos.

Remélem, hogy ezekkel a megjegyzésekkel segíteni tudom a további munkát, amihez sok erőt és kitartást, és főleg: érdeklődő olvasókat kívánok a szerkesztőknek.

Az észrevételeket tette: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Frisch Mihály

A megcsonkított (elárult) templomlegenda

Ez év tavaszán jelent meg a Magyar Antropozófiai Társaság kiadásában magyar nyelven Rudolf Steiner: „A templomlegenda és aranylegenda" című előadássorozata.

Ezek az előadások nem egyszerű korai előadások voltak a Teozófiai Társaság tagjainak -ahogy a magyar kiadó állítja - hanem, ahogy az összeállítást végző Hella Wiesberger a könyv német előszavában elmondja, ezek a majd tíz évig működő Ezoterikus Iskola előadásaiként hangzottak el a Teozófiai Társaságból kiválasztott kis létszámú hallgatóság előtt.

A magyar kiadás az előadássorozat főcíme mellől lehagyta az alcímet, amely a főcímmel együtt megadja a kulcsszót ahhoz, hogy miért is beszél Steiner ezekben az előadásokban a templomlegendáról, az aranylegendáról. A mű teljes címe: „A templomlegenda és az aranylegenda, mint az emberiség múltbeli és jövőbeni fejlődési titkának szimbolikus kifejeződése". A cím konkrét jelentéstartalma mellett utal arra az újfajta munkára, amelyet Steiner az Ezoterikus Iskolában kezdett meg, nevezetesen: „a világ megértése képekben".

Az alcím elhagyása önmagában csak hiba, bűnné akkor válik, amikor ebből a meg nem értésből származóan a kiadó úgy döntött, hogy a húsz előadásból álló összeállításból csak az első tizennégyet jelenteti meg. Így a magyar fordításban nem jelent meg az utolsó hat előadás és ezen kívül kimaradt Hella Wiesberg bevezetője, az un. kiegészítő részek, valamint a szövegekre vonatkozó magyarázatok döntő többsége. A csonkítás mértékét fizikai síkon talán érzékeltetik a számok: A jelenlegi 152 oldalas magyar kiadás szöveghű fordításban 314 oldal lett volna.

Nagyon nehéz a csonkítás szellemi vonatkozását érzékeltetni azok számára, akik a teljes művet nem ismerhetik, mégis kíséreljük meg.

Először is segítségül hívom Hella Wiesbergert. A „Zur Geschichte und aus den Inhalten der ersen Abteilung der Esoterischen Schule 1904-1914" (Az Ezoterikus Iskola első osztályának történetéből és tartalmából 19041914) GA 264 kötethez írt előszavában ehhez az előadássorozathoz a következő megjegyzést teszi: „A szabadkőművességről mondottakkal kapcsolatban különösen vegyünk figyelembe egy dolgot: Rudolf Steiner akkor készítette elő az

Ezoterikus Iskolájának második, szimbolikuskultikus osztályát. Mivel az Ezoterikus Iskolában a saját szellemi kutatásából származó új formát a „királyi művészetet" szándékozta ápolni, így ezek az előadások arra irányultak, hogy ennek a művészetnek a történetét és lényegét világossá tegye, és rámutasson arra, hogy az emberiség ennek a királyi művészetnek egy új fejlődési szakasza előtt áll, továbbá beszélni akart arról, hogy mi lesz ennek a jövőbeni tartalma."

Azt mondhatjuk, hogy az egész előadássorozat azt a célt szolgálta, hogy egy megújulásra váró fejlődési irányt, a királyi művészetet bemutassa a maga fejlődéstörténetében. A megjelent 16 előadásban erről csak egyszer szól, egy mondatban (66. oldal.).

Talán segít a felvetett probléma megértésében, ha röviden felvázolom a húsz előadás szerkezetét.

Az első tíz előadás azokkal a gyökerekkel foglalkozik, amelyek alapját alkotják ennek a királyi művészetnek.

Ezek azok a misztériumbeavatások, mondák, melyeknek valós tartalma elveszett a messze múltban, azt is mondhatjuk: elfelejtődtek. Ennek az első résznek a központi magját a sokszor félreismert, félreértett és az idők folyamán szellemileg kiüresedett szabadkőművesség képezi.

Az előadássorozat középső részét hat előadás adja (ebből már csak négy jelent meg magyarul), amelyek a múlt és a jelen összekötésével foglalkoznak. „Az elveszett és újra megtalált templom" fejezetcím jól érzékelteti azt a törekvést, amelynek során a templomosok, majd később a rózsakeresztesek megkísérlik egyesíteni az emberiség két nagy áramlatát, a Káin fiakat és az Ábel- vagy istenfiakat. Ahogy Steiner itt elmondja, ezt a megkezdett munkát a teozófiai (jelentése itt antropozófiai) mozgalomnak kell folytatnia. Ennek a középső résznek a két utolsó (fordításból kimaradt) előadásában Steiner tisztázza a viszonyt az okkultizmus (azaz az eddig megemlített, szellemi gyökért jelentő okkult társaságok) és a teozófiai (antropozófiai) mozgalom között.

Az eddigi tizenhat előadás készítette elő a (fordításból teljesen kimaradt) harmadik, záró rész négy előadását. Ebből az első két előadást

Steiner tőle teljesen szokatlan módon tartotta meg. Az első előadáson csak férfiak, a másodikon csak nők vehettek részt. Ezeket az előadásokat Steiner lényegében azonos tartalommal, de a téma jellegének megfelelően mégis különböző módon tartotta meg. Steiner itt beszélt először arról a nagy titokról és az ehhez kapcsolódó jövőbeni feladatról, hogy miért is nem vehettek fel nőket a régi szabadkőműves páholyokba. És itt beszél Steiner arról is, hogy a teozófiai (antropozófiai) mozgalomban nyílik először lehetőség arra, hogy ezen a jövőfeladaton férfiak és nők együtt munkálkodjanak.

A kettős előadást követően Steiner még tart egy előadást az okkult ismeretek és a mindennapi élet összefüggéseiről, majd „A királyi művészet új formában" címmel tartja meg a záró előadását.

Itt arról beszél, hogy a királyi művészet a régmúlttól egészen napjainkig azt a tevékenységet jelenti, melynek során az ember átalakítja az élettelen természetet, benne rendet és harmóniát teremt. Ezt a rendet, ezt a harmóniát úgy élhetjük át, miként az építész, aki a maga fejtevékenységével, a szerszámaival létrehoz egy dómot, egy templomot. Ezen művészet gyakorlására, hogy az ember mesterré válhasson, jött létre egykor a szabadkőművesség. A gondolatot Steiner azzal folytatja, hogy a jövő királyi művészetét az élővel való munkálkodás jelenti, valamikor a jövőben ezen a területen is mesterré válhat az ember. Ahogy elmondja, ebből a célból alakult a XII. században a Szent Grál mozgalom. Ez az új művészet, mesterré válás azt jelenti, hogy ahogy ma az ember képet fest, vagy szobrot formál az élettelenből, ugyanilyen módon fog élőlényt megformálni. Ahogy egykor a templomépítő rakta a köveket egymás mellé egyfajta terv, rend szerint, úgy fog az ember élő anyagokat egyfajta rend és harmónia szerint ösz-szefüggésbe hozni.

Ebben a művészetben az ember egy új erőt, a szeretet erejét fogja felfedezni, amely képessé teszi őt gépek működtetésére ezzel az erővel. Az előadás végén Steiner felhívta hallgatói figyelmét, hogy annak idején a Grál lovagok még tudták, hogy az emberiség gyógyítása érdekében szörnyű harcokat kell vívniuk.

Ahogy Steiner mondja: ennek a harcnak csak a kezdetén vagyunk, és sajnos az emberiség nem ismeri fel, hogy egy vulkánon táncol. Egy olyan szakasza kezdődik az emberiség történetének, amelyhez elengedhetetlen az ősi királyi művészet megújított formája.

Talán érzékeltetni tudtam, hogy mi is lehetett Steiner célja ezzel az előadássorozattal. Úgy vélem, hogy ezzel a csonkítással elvesztette az olvasó azt a lehetőséget, hogy a maga teljességében megismerje az egyik legfontosabb jövőimpulzust, és helyette kapott egy érdekes, ismereteit bővítő könyvet a templom legendáról, az aranylegendáról és részben a szabadkőművességről.

Néhány szót még szólnom kell a többi kihagyott részről. Hella Wiesberger bevezetőjéből az olvasó nemcsak az előadássorozat keletkezési körülményeit ismerhette volna meg, hanem egyértelművé vált volna ez a manapság tapasztalható bizonytalanság, hogy miért használ Steiner itt teozófiai kifejezéseket, és ezek a tartalmak vajon a teozófiához, vagy az antropozófiához tartoznak.

Az un. Magyarázó jegyzetek ugyan kis részben megtalálhatók a magyar kiadásban, de még ezek sem szöveghű fordítások, hanem egyféle rövidített, vagy újraírt változatok.

Pedig a már szinte ismeretlen teozófiai kifejezések igényelték volna az eredeti szövegben található - néha szinte túl hosszúnak tűnő - magyarázatokat.

Az un. Kiegészítő részt pedig teljesen elhagyta a magyar kiadás. Ebben a részben leírást találunk Charles William Heckethorn: Geheime Gesellschaften, Geheimbünck und Geheimlehre, Leipzig 1900 (Titkos társaságok, titkos szövetségek és titkos tanok) című könyvéből. Így olvashatunk druidákról, a skandináv misztériumokról és a templomlegendáról. Mivel az ezekről a témákról szóló Steiner előadás - amely a hallgatók meglehetősen hiányos feljegyzése alapján készült - nem mindig áttekinthető, nagy segítséget nyújthat ez a könyvrészlet. Ugyanígy nagyon hiányos a Gustav Berthold Volz: Der Graf von Saint Germain (Saint Germain gróf) című könyvéből vett részlet. Fontos tudni azt is, hogy ezt a két könyvet megtalálták Steiner hagyatékában sajátkezű aláhúzásokkal és beírásokkal, így feltételezhető, hogy ezeket a forrásokat is felhasználta előadásaihoz.

A csonkítás megtörtént, a könyv megjelent! De mi a teendő? Kézenfekvő megoldás lenne a könyv azonnali bevonása, a teljes fordítás elkészítése, és a valódi „Templomlegenda" könyv megjelentetése. Ez persze jelentős anyagi veszteséget jelentene a kiadónak, tehát mondhatni nem éri meg.

És szellemileg.

^ugrás az oldal tetejére

A Koszovó-ügy

A Szabad Gondolat 1999 pünkösdi száma részletesen foglalkozott Koszovó kérdésével. Ma újra reflektorfénybe került Koszovó sorsa, különösen azért, mert Magyarország az elsők között ismerte el a nemzetközi jogot sértő államképződményt. Fontosnak éreztük, hogy a kérdés helyes megvilágításban kerüljön az olvasók elé, ezért felelevenítjük a kilenc évvel ezelőtt megfogalmazott, ma is égetően aktuális tartalmakat a friss fejleményekkel szembeállítva. A kérdés lényegét fogalmazza meg Kálmán István Szerbia vagy Európa ellen indított háború c. írása, melyet azonos tartalommal újra közlünk. Az írás születésekor Milosevics még aktív politikai szereplő volt, ez azonban nem változtat a mondandó lényegén, mely Koszovó sorsát a szerbség és Európa sorskérdésének tekinti.

Ertsey Attila írása a Koszovóval összefüggő dokumentumokat és véleményeket veti össze a jelenben érvényes igazságokkal. Branko Ljubic írása a kérdést még tágabb összefüggésbe helyezi, mint a jövőt jelentősen befolyásoló összecsapás részét.

Kálmán István

Szerbia vagy Európa ellen indított háború?¹

mottó: „Európa terhes, és erős gyermeket fog szülni."

J. Valentin Andreae: Fama fraternitatis, 1614

A népek nemzeti eposzai, hősi énekei nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is átfogó ezoterikus tartalmat hordoznak, ami akkor is életerőt ad a népnek, ha jelentősége nem kerül az emberek tudatába.

„Koszovó" a szerb népnek sokkal többet jelent, mint egy provincia mai (szokásos) értelemben vett története. Az emberek lelkében ehhez a történethez szellemi dimenziók ösztönös érzése kapcsolódik és él tovább, nemzedékről nemzedékre.

A szerb nemzeti eposz Koszovó-ciklusából megismerhetjük azt az imaginatív képekben ábrázolt hátteret, amely kifejezi a szerb népnek a kereszténységgel való kapcsolatát, ami jövőt hordozóan, de mélyen a tudat alatt él ma is a szerb emberek lelkében.

A történet a koszovói (rigómezei) csata hátteréről szól. 1389. június 28-án a délszláv népek vereséget szenvednek a törököktől. A csatában az egész szerb nemesség elpusztul, és a Balkán öt évszázadra török uralom alá kerül.

Történelmi dokumentum alig maradt fönn az eseményről, de a szerb népet mély vallásos érzés köti ehhez a történethez. Ez adott erőt a felkelésekben, a háborúkban, a szabadságért folytatott küzdelemben és a nélkülözések elviselésében, de az önkény tűrésében is. Csakis ebből az érzületből érthető meg az is, ahogyan a szerb emberek ma el tudják viselni népük történelmének legnagyobb megaláztatását.

Hogyan ábrázolja a szerb hősi ének a koszovói misztériumot? Jeruzsálem szent földjéről fölrepül egy sólyom, és egy fecskét visz magával. De a sólyom nem sólyom, hanem Éliás próféta, és a fecske nem fecske, hanem az Istenanya szent könyve. Éliás próféta a szent könyvet Koszovóba viszi, és a fejedelem térdére helyezi. A szent könyv beszélget Lázár fejedelemmel: „Lázár, te, aki becsületes nemzetségből származol, melyik birodalmat szereted, a földi birodalmat, vagy az égi birodalmat?" Még mielőtt Lázár válaszolna, a könyv így folytatja: „Ha a földi birodalmat szereted, nyergeld fel paripádat, csatold föl kardodat, hívd a nemes lovagokat, és vonuljatok a török ellen. Győzni fogtok, és a törökök mind egy szálig elpusztulnak. De ha az égi birodalmat szereted, akkor építs templomot - de ne márványból, hanem bíborból és tiszta selyemből, osszál szent ostyát a lovagoknak. Ezután egész sereged el fog pusztulni, és te sem maradsz életben." Lázár mégsem a földi birodalmat, a mulandóságot, hanem az égi birodalmat, az örökkévalóságot választja.

Ebből a misztériumból máig fönnmaradt egy érzület, ami elevenen él a délszláv népben - már kevésbé az értelmiség azon rétegében, akiket a nyugati műveltség saját forrásuktól elidegenített, akik már a 19. század óta a központi hatalommal szemben az ellenzéket képviselték.

A szerbek érzőlélek-emberek, akik ösztönö-sen-emocionálisan reagálnak, könnyen átadják magukat hangulataiknak. A nemes indulat, patriotizmus éppúgy sajátsága ennek a léleknek, mint a gyűlölködés, a vérbosszú. Világukból hiányzik az agrárkultúra. A kereszténységhez, „Koszovó"-hoz fűződő viszonyuk mélyen a tudat alatt van (lásd Emir Kusturica filmjeit!).

Ezzel a népkarakterrel nagyon vissza lehet élni; és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szerbia és a Balkán olyan könnyen a nagyhatalmi küzdelmek eszközévé vált.

A többszáz éves török uralom alól a 19. században felszabadult Szerbia történetét nem a saját népéből származó törekvések, hanem az egymással rivalizáló és összejátszó nagyhatalmak ún. Balkán-politikája határozta meg. A tehetséges politikusok egy része is ezeknek a hatalmi érdekeknek a szolgálatában állt.

A 19. században, a török uralom megszűnte után Oroszország és a Nyugat hatalmi érdekei gyakoroltak döntő befolyást a Balkánra.

A török megszállók kivonulása után a szerb nép által máig nagyon szeretett Obrenovics Mihály (1823-68) függetlenségre törekvő politikája szemben állt a nagyhatalmi érdekekkel. Az ő politikai célja nem Nagyszerbia létrehozása, hanem egy délszláv konföderáció megteremtése volt -szerb hegemóniával. Obrenovics Mihály azonban olyan ellenfelekkel találta szemben magát, akik titkos társaságokon keresztül szuggesztív befolyást gyakoroltak a szerb népre. [Ilyen társaságok voltak az Omladina, a Narodna Odbrana, a Tízek társasága, melyeknek számos szerb értelmiségi (többek között Jovan Ristics) és befolyásos politikus (pl. Nikola Pasics) is tagja volt.]. Végül az Obrenovics családból származó uralkodók ellen elkövetett sikeres merényletek után (1868. júl. 10: Mihály, 1903. júl.: Alexander és felesége) a Genfben székelő rivális dinasztia tagja, a megzsarolt Peter Karagyorgyevics került trónra. Uralkodása alatt, 1903 és 1918 között a Pasics vezette radikális párt volt hatalmon. 1880-ban a Tízek társaságában kidolgozott programjuk szerint: „A szerbek egyesülésének előfeltétele Törökország és Ausztria-Magyarország szétzúzása, Montenegro államiságának megszüntetése és a népszabadság Szerbiában."

Az idegenek szolgálatába szegődött szerb radikálisoknak sikerült számos szerb ember tudatából a balkáni népek konföderációjának eszméjét kimosni, és a Nagyszerbia iránti nacionalista emóciókkal helyettesíteni. Ennek az illúziónak a szimbólumaként áll ma Belgrád központjában, a Pasics téren a 9 méter magas Nikola Pasics emlékmű, melyet már a Milosevics-korszakban emeltek.

Ezek után a párizsi békeszerződések hosszú távra meghatározhatták a balkáni népek sorsát.

A kommunista Jugoszlávia fölött a brit diplomácia őrködött, önállósága pusztán látszat volt. Jellegzetes szimptómája ennek a látszatönállóságnak, hogy 1944. április 16-án, az ortodox húsvét feltámadási ünnepén Belgrádot a háború legerősebb bombatámadása érte, melyet amerikai és brit gépek hajtottak végre. A támadás nagyon sok civil áldozatot követelt, és súlyos anyagi pusztítást végzett. A Tito-korszakban azonban a tankönyvek csak az 1941-es német bombázást említették, és egyes hírközlő szervek még a mostani háborúban is a 44-es fasiszta bombázással állították párhuzamba a NATO-támadásokat.

Ma már nyilvánvaló titok, hogy Jugoszlávia születése és szétesése ok-okozati összefüggésben áll, és az anglo-amerikai politika mindkettőben döntő szerepet játszott. Ebben a folyamatban a boszniai háborút is megtervezettnek tekinthetjük.

A balkán 20. századi sorstörténetében a szláv népek a nagyhatalmi érdekeknek éppúgy kiszolgáltatottá váltak, mint saját vezetőik céltévesztett politikájának. Ebben a helyzetben KözépEurópának sorsdöntő szerepe volt és van még talán ma is. A Közép szellemi és politikai vezetőinek lehetőségük van arra, hogy az egész történelmi komplexitást áttekintsék, és orientálóan hassanak a délszláv népekre, segítsék őket abban, hogy tudatosítsák a kereszténységhez való viszonyukat, és hogy identitásukat a kornak megfelelően újra megtalálhassák. Mert ebben Milosevics nem tud nekik segíteni. O a „földi birodalmat" választotta. Ahhoz azonban, hogy Közép-Európa erre képessé váljon, meg kell szabadulnia az amerikai befolyástól. Ha ez sikerül, akkor a Nyugat - Kelet-Közép-Európán és a Balkánon keresztül - önálló politikai és kulturális hidat tud építeni a Kelet felé. Kelet-Közép- és Nyugat-Európának a NATO katonai szövetségébe való tömörülése, melyben az Európán kívüli hatalomnak van döntő súlya, ezt a szerepvállalást lehetetlenné teszi.

Az anglo-amerikai politika célját ötven évvel ezelőtt, a NATO születésekor Truman elnök világosan megfogalmazta: „Az egész világnak az amerikai rendszert kellene elfogadnia. Mert az amerikai rendszer csak akkor maradhat életben, ha az egész világ rendszerévé válik." A NATO szerepére vonatkozó minden más kijelentés csak ködösítés (humanitárius akció, béketeremtés stb., vagy ahogy Clinton elnök az ötven éves évfordulón tartott ünnepi beszédében már kevésbé nyíltan fogalmazta: „A NATO azért van, hogy Európa szabad és egységes legyen.")

A szerb-albán konfliktus európai kérdéssé vált, mely újra Koszovóra koncentrálódik. Semmit sem érthetünk meg ebből, ha hagyjuk magunkra hatni azt a szuggesztív propagandát, amely Milosevicset bűnbakká teszi, és a szerb népbe bűntudatot akar szuggerálni, ahogyan ezt egyszer már sikerrel tette meg a németséggel.

A háború nem Milosevics, hanem a szerb nép ellen folyik. Az igazi és eredendő humanitárius kérdés: Európa identitása és függetlensége!²

Ha a most zajló események hatására sokan azt hiszik, hogy kiszolgáltatottak, tehetetlenek a hatalommal szemben, nem tudják, hol az igazság, akkor kövessék az orosz szláv lélek reprezentánsának, Alexander Szolzsenyicinnek humanitárius, béketeremtő felhívását.³

Jegyzetek:

1. Első közlés: Szabad Gondolat, 1999. május

2. Jegyzet: Közép-Európa történelmi feladatát illetően lásd az „Országépítő" c. folyóirat XX. századi dokumentumok sorozatát (Országépítő 1998/3,4, 1997/..)

3. A felhívás a Szabad Gondolat 1999 pünkösdi számának 6. oldalán olvasható

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Koszovó, 2008. Húsvétja

Koszovó elismertetése ismét cinikus módon Húsvétra lett időzítve. Húsvétkor történt Szerbia magyar közreműködéssel levezényelt bombázása 1999-ben is, mint ahogy Belgrád az ortodox Húsvét feltámadási ünnepén, 1944. április 16-án szenvedte el a rengeteg civil áldozattal és hatalmas pusztítással járó legnagyobb bombázását amerikai és brit gépek által. Ez az időzítés ismét és tudatosan a szerbek nemzeti érzésének és keresztény identitásának körmönfont és aljas arculcsapása.

Magyarország és Európa ájultan vette tudomásul Koszovó elismerését anélkül, hogy valójában tudatában lett volna, mi is történik. Budapest jó csatlósként „spontán" módon, a budapesti amerikai nagykövet unszolására Zágrábbal és Szófiával egyidőben ismerte el Koszovót. Csak néhány kételkedő hangot lehetett hallani, az ellenzék pedig kifelé helyeselt, befelé fontoskodva emlegette, hogy a koszovói precedens mennyire jól fog jönni hivatkozási alapként a Székelyföld autonómiája mellett. Magyarország az önálló, Európához méltó véleményalkotás minimumát sem artikulálta. Szófiában száz bolgár értelmiségi a kormányhoz intézett közleményben tiltakozott "a szerb testvérek elárulása" miatt. Legalább ennyi közünk lett volna vajdasági magyarjainkhoz, de a szerb néphez is.

A budapesti média az elismerés napján a belgrádi amerikai nagykövetség előtti tüntetőket mutatta, akik Molotov-koktélokat dobtak az épületre (a Molotov-koktéllal ma már nem az '56-os forradalmárokat asszociálják, hanem a „rendbontókat"). A tudósítás szerint „részeg fiatalok" randalíroztak. Érdekes, hogy az egyetlen áldozat mégis egy szerb diák volt, akinek összeégett holttestét másnap találták meg a követség épületében. A „részeg fiatalok" közt ott volt Emir Kusturica filmrendező is.

Rengeteg fontos és figyelemreméltó írás jelent meg Koszovóról, azonban ezek eltűnnek a főso-dratú médiában, mely - 40 év alatt jól begyakorolt módon - csak az amerikai véleményalkotást visszhangozza. Az összes írást lehetetlen idézni, mégis meg kell próbálni a legfontosabb kérdésekre választ adni, ami egy jelenléttudat kialakulását segítheti.

Egyebekben pedig megkísérlem a Koszovóval kapcsolatos igazságok megfogalmazását, és a továbbiakban ezek igazolását, megjelent dokumentumok idézésével.

A Szerbia-Koszovóval kapcsolatos legfontosabb igazságok

Koszovó a szerbek szent helye, mely a kereszténységhez és Európához való tartozásuk, identitásuk meghatározó része, összefügg múltjukkal és jövőjükkel egyaránt. Koszovó a szerbek Mohácsa, ahol önmagukat áldozták föl a keresztény Európa megmaradásáért. Koszovó kérdése nem etnikai és nem területi kérdés, hanem szellemi-kulturális. A szerbeket nem lehet megfosztani identitásuktól, egy népet nem lehet megalázni, ugyanúgy, ahogy nem lehet e játszmában két népet - az albánokat és a szerbeket - egymásnak uszítani. Ugyanez az igazság érvényes Erdély, illetve az összes magyarlakta terület és a magyarság viszonyára. Az erdélyi, Kárpát-medencei, vagy akár azon túli magyarság (moldvai csángók) sorsának rendezése nem a politikai határok átrajzolásával, hanem a kulturális autonómia biztosításával rendezhető, amellett meg kell akadályozni a gazdasági gyarmatosítást is. Ezt az igazságot ma Európa politikai és vallási irányítói képtelenek megérteni, csak a többségi nemzet előjogait akceptálják az amerikai szándéknak legitimitást adva.
A történelem során az itt élő népek lelki karakterének kijátszásával külső hatalmak okozták a konfliktusokat és akadályozták meg az itt élő népek megfelelő együttélési formáinak kialakítását. Európa e részén - beleértve a Kárpát-medencét is - évszázadok óta él sok nép együtt, etnikai határok meghúzása lehetetlen és értelmetlen. A népek együttélésének alapja a teljes kulturális autonómia, az oktatás és vallásgyakorlás teljes szabadsága. Életképes formák lehetnek a kulturális autonómiát biztosító konföderatív szerveződések, amelyek létrehozatalát azonban csak az ott élő népek kezdeményezhetik, mindenfajta külső befolyástól mentesen. E valóságtól idegen a nemzetállamokban gondolkodó, álcaként az önrendelkezés elvét hangoztató angol-amerikai politikai szándék. E tekintetben Koszovó önálló államként való elismerése nem az itt élő népek érdeke, hanem az angol-amerikai politikai szándék keresztülvitele. Az elismerés nem megbékélést fog hozni, hanem az albán és szerb nacionalizmus megerősödését, és további véres konfliktusokat.
A táj a néphez tartozik és a nép a tájhoz. A földtulajdon és a benne rejlő természeti javak nem idegeníthetőek el, azokkal csak az ott élő közösség rendelkezhet, külső magántulajdonba adásuk csak gazdasági gyarmatosítást jelent. Használatuk, tulajdonlásuk csak az ott élők által, használati tulajdonként valósítható meg, minden más forma romboló.

Trianon-képlet

„Az Egyesült Államok reméli és elvárja, hogy Magyarország is elismeri Koszovó függetlenségét - jelentette ki April Foley budapesti amerikai nagykövet Clevelandben. „Reméljük - és elvárjuk -, hogy Magyarország csatlakozik hozzánk, és elismeri a független Koszovót, amely része Bush elnök egy osztatlan, szabad és békés Európáról alkotott képének" - mondta a Clevelandi Magyar Fejlesztési Csoport díszvendégeként. A vízummentességgel kapcsolatban úgy fogalmazott: Bush elnök elkötelezett, azt szeretné, hogy a következő hónapokban meg lehessen kötni a szerződést, és a magyar állampolgárok is vízum nélkül utazhassanak az Egyesült Államokba.¹

Az USA a vízum ígéretével, mint mézesmadzaggal idomítja a magyarokat és a szerbeket egyaránt. Így képzelhető el az a mélypont, melynek során a legutóbbi választási kampány során Belgrádban a következő szövegű óriásplakátok lepték el az utcákat: „Koszovót vagy vízumot?"

Várady Tibor volt szerbiai kisebbségügyi miniszter szerint nincs ország, amelynek annyi oka lenne a kivárásra Koszovó elismerése ügyében, mint Magyarországnak. Miért állítsunk 300 ezer magyart a célkeresztbe? Azért, hogy Magyarország kapjon még egy ígéretet az amerikai vízummentességre? Mi magyarok miért álljunk a lelkes korai tapsolók közé, amikor valójában egy Trianon-képletről van szó? Ha 1999-ben Milosevicstől veszik el Koszovót, sokkal tisztább lett volna a helyzet. De 1999-ben nem úgy döntött a BT, hogy Koszovó független lesz.²

A budapesti szerb ügyvivő szerint Belgrádban hálával nyugtázták, hogy Magyarország az EU-ban mind a csatlakozás, mind a vízumszerzés megkönnyítése tekintetében képviselte Szerbia érdekeit. A kedvező változás azonban Koszovó elismerésének pillanatában semmissé válik.³

Kis Tibor⁴ szerint Magyarországról rossz nézni, miként rándul össze e napokban a Trianonreflex Szerbiában, Szlovákiában, Romániában, ami egy ponton magyarellenes élt szokott kapni. Vagyis a koszovói kérdés kezelését illetően a magyar politikától elvárható legcsekélyebb dolog a körültekintés.⁵

Pásztor Bálint, a VMSZ képviselője azt kéri, hogy a magyar kormány óvatosan járjon el, ne az első hullámban ismerje el Koszovó függetlenségét. Galambos László, a VMSZ újvidéki elnöke szerint az lenne jó, ha Magyarország várna, ameddig lehet.⁶ Nem siet Montenegró és Macedónia sem. Dmitrij Medvegyev Európa destabilizálásával vádolta meg az USA-t, amely semmit sem kockáztat, hiszen messze van, pedig elég egy szikra és Európa lángba borul. Kostunica szerb miniszterelnök szerint az 1938-as müncheni egyezmény is eltörpül a mostani jogi erőszaktétel mellett, hiszen Hitler úgy vette el Szudétaföldet, hogy a csehek aláírták területük elvesztését.⁷ Koszovó egyre közelebb kerül a szétszakadáshoz, miután kisebbségi szerb lakossága minden kapcsolatot igyekszik megszakítani a pristinai kormányzattal.⁸

Bíró Béla⁹ szerint maradandó albán-szerb egyetértés csak akkor jöhetne létre, ha a többség elismerné a kisebbség nyelvi-műveltségi egyenjogúságát. Ennek az elvi szentesítésére azonban a nemzetközi közösség legbefolyásosabb államai nem hajlandóak, mert a teljes egyenjogúság elismerésében az állami egységet fenyegető tényezőt látnak. Továbbra is igényt tartanak arra, hogy a többség és a kisebbségek viszonyát a többség kisebbségek fölötti uralmának íratlan „törvényei" szabályozzák. Ennek a törvénye pedig a kisebbségek számára lehetetlenné teszi, hogy önként fogadhassák el a többséget „megjelenítő" állam fennhatóságát. Az albánoknak semmi okuk nem lehetett arra, hogy a szerbek által ajánlott önállóság távlati hatékonyságában megbízhassanak. Sőt ez az álláspont arra a reményre is feljogosíthatja őket, hogy az általuk „biztosított" szerb önállóság ugyanúgy írott malaszt marad, mint a Székelyföld II. világháború utáni „autonómiája". A nacionalista önzést az együttélés előnyeinek belátása háttérbe szoríthatja. A kanadai Quebecben a kisebbség és többség egyenjogúsága lehetővé tette, hogy a tartomány francia többsége - egy erősen nemzeti érzelmű francia kisebbség érvelése dacára - két alkalommal is elutasítsa az elszakadási törekvéseket. A quebeci franciát senki nem tekintheti másodrendű állam-polgárnak.¹⁰

Kusturica

A belgrádi nagygyűlésen Emir Kusturica azt üvöltötte¹¹ a tömegnek, hogy a csata még nem ért véget, s most kezdődik a neheze.¹²

Kusturicáról

2005-ben Durdevdac-ban Szent György napján a szerb ortodox egyházban megkeresztelték, Nemanja Kusturica lett a neve. A keresztelés helyszíne Montenegróban, Herceg Novi közelében, a Savina kolostor volt. Megbírálták, hogy ez volt muzulmán gyökereinek a végső elárulása, amire azt válaszolta: "Az apám ateista volt, és mindig szerbnek vallotta magát. Mindegy, hogy mi volt 250 éven keresztül, de előtte ortodoxok voltunk s a mélyben mindig is szerbek maradtunk, a vallás ezen semmit sem változtatott. Mi csak azért lettünk muzulmánok, hogy túléljük az ottomán törököket.¹³

... A NATO szerepe Koszovó sorsában¹⁴

a NATO (...) egyrészt internacionális köpenybe burkolja az egész glóbuszra kiterjedő amerikai intervenciós akaratot, másrészt Európát és az USA-t egy tömbbé olvasztja össze, megakadályozva ezzel, hogy Európában kialakulhasson bármely olyan saját, független hatalmi konstelláció és szociális forma, amely kioldódhatna a transzatlanti szövetségből. (...) Mindez arra is szolgál, hogy megakadályozza, hogy Európában valamely saját szellemiség kialakuljon és fejlődéséhez szabad teret találhasson. (...) .ennek a folyamatnak az akadályozását az a mottó fejezi ki, melyet a NATO kezdettől fogva alapul vett. Európát illetően ugyanis az a célja, hogy - mint mondják -: „to keep America in, to keep Russia out and to keep Germany down." (Amerikát benn, Oroszországot kívül és Németországot alul tartani.)

Ahhoz, hogy a NATO szövetségi szerződésben rögzítendő átalakításához és újrafogalmazásához a beleegyezés megtörténjen, szükség van arra, hogy a nemzetközi történésekben olyan helyzetet lehessen felmutatni, melyek mindezt elfogadhatónak tüntetik fel. Az egykori Jugoszlávia háborúinak tulajdonképpen ez a szerepük. Szükség volt és van olyan alkalmakra, melyek elfogadhatónak és nyilvánvalóan szükségesnek tüntetik fel a NATO beavatkozását, és amelyek során a nyugati országok hozzászoknak az együttműködés ilyen formájához. Bizonyára az is kívánatos volt, hogy más, Amerika által kevésbé uralt intézményeket - mint UNO, OSZE -, vagy az Európai Uniót papírtigrisként mutassák be. Ezeknek az intézményeknek előbb el kellett használódniuk, míg a NATO, mint hamvaiból föltámadt győzedelmes katonai főnix, megmutathatta a maga hatalmát. Erre a viselkedésre vonatkozóan szimptomatikusnak nevezhetjük a Pentagon - az Amerikai Védelmi Minisztérium - egyik hivatalnokának kijelentését, melyet 1992 márciusában adott közre a New York Times: „Meg kell akadályoznunk egy tisztán európai biztonsági rendszer létrejöttét, mely aláaknázhatná a NATO-t"¹⁵- és ezt nevezhetjük az amerikai politika egyik céljának. Vagyis Jugoszláviában meg kellett mutatni az európaiaknak, hogy egyedül nem tudják megoldani a helyzetet, hogy azután annál keményebben vissza lehessen kényszeríteni őket az amerikai igába.¹⁶ Mindenekelőtt azt a „békepartnerséget" kellett minél előbb összeomláshoz juttatni, melyről 1989 után olyan sokat beszéltek, és amely új, nagyvonalú lehetőségeket rejtő állapotot látszott ígérni. Ezeket a háborúkat mindaddig parázsló állapotban fogják tartani, amíg elérni kívánt céljaikat elegendő mértékig el nem érték.

(...)

Richard Holbrooke, az amerikai intervenciós politika jugoszláviai főépítésze ezt az intervenciót a negyediknek nevezte azok sorában, melyeket az USA a XX. században Európában véghezvitt. Ezek: az első és a második világháború, majd a hidegháború. Ez arra is rámutat, hogy milyen dimenziókban szemlélik ezt az eseményt ott, ahonnan irányítják, és azt is megmutatja, hogy milyen dimenziókban kellene itt is szemlélnünk.¹⁷

CIA, kábítószer, Afganisztán, UCK, Koszovó

A Föld műholdas megfigyelésének mai technikai lehetőségei mellett a hétköznapi szemlélőben kérdőjelek merülhetnek föl, hogyan is nem tudják a mákföldeket bemérni és felszámolni. A dolog egyszerű - nem áll érdekükben. A CIA kábítószerügyleteiről először Michael Ruppert rántotta le a leplet. Ruppert a Los Angeles-i rendőrség kábítószer elleni osztályán dolgozott, és itt szerzett 1977-ben bizonyítékokat a CIA részvételéről a kábítószer-kereskedelemben. Csak 1995-ben sikerült egy nyilvános TV-vitán szembesítenie a tényekkel a CIA korábbi igazgatóját, John Deutz-ot, aki ekkor éppen a Clinton-kormány hadügyminiszteri székének várományosa volt, és ennek következtében kénytelen volt visz-szalépni a jelöléstől.¹⁸

Azóta számos tény látott napvilágot a CIA szerepéről, melyek szerint a CIA érdekelt a bolíviai és az afganisztáni kábítószer-termelésben, és az ebből befolyó bevételeit saját illegális akcióinak finanszírozására használja. Ez a tény magyarázza az USA és csatlósai, a NATO - és benne Magyarország - afganisztáni jelenlétét. Az afganisztáni háború hivatalos indoklása két ok köré csoportosul:

a „terrorista" tálib rendszer megdöntése,
Osama bin Laden kézrekerítése, aki állítólag

az afgán hegyek közt bujkál.

A nem hivatalos indokok közül az egyik közismert, s ez Afganisztán stratégiai helyzete, onnan ugyanis radarokkal Oroszország nagy területei ellenőrizhetőek, és rakétákkal sakkban tarthatóak; korábban az oroszok tudták az afgán hágókon átvezető útvonalakat és az Afganisztántól délre elhelyezkedő területeket ellenőrizni.

A nem közismert indokok pedig a kábítószerrel függenek össze. A tálib rendszerrel szemben jól előkészített módon megdolgozott nemzetközi közvélemény morális támogatása mellett lehetett fellépni, azonban a rendszer elítélése ugyanolyan manipulált indokok alapján történt, mint a bin Laden-mítosz életbentartásával vezényelt „war on terror", a világméretű küzdelem a terrorizmus ellen. Jól tudjuk, hogy bin Ladent a CIA képezte ki, és szeptember 11-e a Pearl Harbor-i módszer megismétlése volt, azaz a CIA jóváhagyásával végrehajtott terrorakció volt a casus belli, mert a közvélemény megrémisztésé-vel lehetett a „terrorizmus" elleni háborút elindítani, ami egy csapásra az USA-t a nemzetközi jog korlátai fölé emelt világcsendőrré tette.

Emlékezzünk csak: a világsajtót bejárták a filmfelvételek, amikor a „barbár" tálibok buddhista műemlékeket romboltak le. A művelt Nyugatra, így hazánkba is eljutottak a neves amerikai közéleti személyiségek által indított aláírásgyűjtő ívek, míg „végre" az USA beavatkozott és rendet csinált. Senki sem tudta, mit fedeztek az aláírók e jóhiszemű akcióval.

A tálib rendszert sok mindenért lehet nem szeretni, egyvalamit azonban az USA eltitkolt, éspedig azt, hogy a tálibok felszámolták az afgán mákültetvényeket, ennek következtében leállt az ópium és a heroin termelése. Ezzel elegendő indokot szolgáltattak a CIA számára, hogy eltakarítsa a tálib rezsimet. Az amerikai (és magyar) jelenlét eredményeképpen helyreállt az ópiumtermelés, ami Afganisztán fő bevételi forrása, és a világ ópiumtermelésének cca. 60 %-át adja.

És itt értünk el Koszovóhoz. Míg az amerikai háttérdiplomácia magánegyetemeken képezi ki az ellenőrzése alá vont országok új politikai-gazdasági „elitjét", mint a budapesti CEU-n a magyarokat, vagy a bulgáriai Blagojevgrádban a szerbeket és albánokat, ennek demokratikus máza alatt a Nyugat titkosszolgálatai révén erős kötelékeket épített ki a maffia hálózataival.

„Egy ilyen affinitás vonul végig a hidegháború egész történetén is, melyben maffia jellegű szervezeti összefonódások majdnem mindig készséges szövetségeseknek bizonyultak a szoci-álforradalmár mozgalmak minden fajtája elleni harcban. Jellemző az olasz példa, ahol a szicíliai maffia garantálta a kereszténydemokraták uralmát - és ezzel a nyugati status quo-t -, és megakadályozta a kommunisták előrenyomulását. Jellemző erre a titkosszolgálatok alkalmazása is magában a szervezett bűnözés ágazataiban - különösen a CIA-é a drogkereskedelemben.¹⁹A maffiarendszer aztán Kelet-Európában sem annyira ellentétként jelenik meg, hanem mint az az alapzat, mely fölött „egy új fogyasztói kultúra és liberális intézmények" egy vékony rétege egy bizonyos értelemben csalóka bevonatot képez. Ha ez a két réteg konfliktusoknál külön is válik, belső összetartozásukon ez semmit sem változtat. Ennek a tételnek bizonyos igazolását láthatjuk abban, hogy Dél-Kelet-Európában az USA és a Nyugat leglelkesebb híve Bulgária és Albánia, éppen azok az országok, amelyeket a maffia szervezetei a legmélyebben áthatnak. Jó példaként szolgál Törökország is, amely Özal kormányzati ideje /1983-1991/ óta egyrészről maffia jellegű struktúráktól van áthatva, másrészről rendkívül szoros szövetséget kötött az USA-val, ugyanakkor belebonyolódott egy fanatikus-agresszív nacionalizmusba és a koszovói háborúban vért szagolt. Ha a tervezett „Marshall-terv" végül esetleg Jugoszláviában is nekilát a szétrombolt infrastruktúra újjáépítésének, akkor itt is létrejön az alkalom a korrupció új felvirágzására. Ezen az sem változtatna semmit, hogy ennek első haszonélvezői alkalmasint a blagojevgradi amerikai egyetem szerb végzősei lennének.

A Jugoszláviában és a vele kapcsolatban lejátszódó folyamatokat a maguk teljes szörnyűségében példaszerűnek tekinthetnénk az amerikai világpolitika egészére nézve: felszabadítjuk az ösz-szes démont, egy egész régiót belebombázunk a kőkorszakba, ill. egy olyan állapotba, amelynek még neve sincs, jelt adunk a népek közötti gyűlölködés legnagyobb brutalitására, és bizonyos értelemben kiadjuk az engedélyt ennek kitöréséhez, ám mindezt olyan elvek nevében tesszük, mint „emberi jogok", „demokrácia", „multiet-nikai együttélés" stb. Míg mindezen elvek alapvető jogossága vitathatatlan, abban a formában, ahogyan képviselik őket, az előidézett viszonyokkal szemben puszta frázisnak és hazugságnak bizonyulnak. Nem kétséges, hogy a Balkánon teremtett valóságban ezek a frázis-elvek nem állják majd meg a helyüket, nem nőnek ki belőlük egy értelmes együttélés formái. Itt is maffia jellegű formákat fognak létrehozni és erősíteni, amelyeket - a Nyugat jó lelkiismerete kedvéért - bevonnak majd egy demokratikus mázzal. Efelől már magának az UCK-nak, az albán maffiából eredő felszabadító mozgalomnak a támogatása sem hagy semmiféle kételyt."²⁰

Az UCK egyenes folytatása az albán történelmen végighúzódó partizánszerveződéseknek, mint például a kacakok mozgalmának.

„Az albánok között komoly támogatottságra tett szert a kacakok (kacsak: menekült, ill. csempész) gerilla-mozgalma. (...) A kacakok politikai célja az albánlakta területek elszakadása és Albániával való egyesítése volt, és a két világháború között - de különösen az 1919-24 közötti években, amikor létszámukat 10 ezer körülire becsülték, azután viszont a szerb katonai és rendőri erők megtörték őket - váltakozó intenzitású, de csaknem folyamatos és eszközökben nem válogató gerillaháborút folytattak a szerb hatóságok és lakosság ellen."²¹

Az albánok a török idők óta készséges kolla-boránsai voltak a külső beavatkozó hatalmaknak a szerbek ellenében. A jugoszláviai albán milíciák általában az olaszok, illetve az 1943. szeptemberi olasz kapituláció után a németek megbízható segédcsapataiként szolgáltak. Ekkoriban az albánok törlesztettek az előző negyedszázadért. Az etnikai homogenizáció jegyében ezúttal az olasz hatóságok, valamint az albán quisling-kormányzat és fegyveres bandák űztek el - szerb adatok szerint - mintegy tízezer halálos áldozatot követelve 100 ezer szerbet, különösen az 1918 utáni telepeseket, másfelől újabb betelepítési hullám zajlott le Albániából, 70-75 ezer fő letelepítésével.

A titói Jugoszláviában a koszovói albánok egyre szélesedő kisebbségi jogokat kaptak, Koszovó pedig önálló tagköztársasággá vált, a Vajdasághoz hasonlóan. Az albánok nem is igen törekedtek az elszakadásra, ugyanakkor a szerbek sérelemnek tekintették a koszovói szerb jelenlét csökkenését. Tito korábban felvetette egy Balkán konföderáció, egy délszláv-albán-bolgár szövetség tervét, mely - ugyan a Komintern balkáni politikájának részeként, de vér nélküli reformokkal - megoldotta volna az albán törekvések kérdését is, azonban ezt Sztálin 1948-as döntése, mely kiközösítette Jugoszláviát, keresztülhúzta. Maradt Koszovó ideiglenes köztársasági státusa. Emellett az 1941-ben elűzött szerbeket nem engedték visszatelepülni, az albánok pedig Európa legnagyobb népszaporulatát produkálták²², s 1991-re a szerbek aránya 10 % alá süllyedt.

Tito halála után életre kaptak az albán szeparatista szervezkedések, „amelyek Tiranától is támogatást kaptak (a határt már akkor sem lehetett teljesen ellenőrizni).

Ezek között volt a Koszovói Népi Mozgalom nevű csoport, amelyből kinőtt az 1993-ban (más adatok szerint 1992-ben, illetve csak 1996-ban) alapított Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Clirimtare e Kosoves, UCK). Ezeket a szervezkedéseket a jugoszláv hatóságok annak ellenére sem tudták felszámolni, hogy 1981 óta ismét közvetlenebb ellenőrzés alatt tartották Koszovót. Albán adatok szerint 1981-1988-ban csaknem 600 ezer albánt ért politikai okokból valamilyen büntetőintézkedés, azaz a koszovói felnőtt lakosság felét, azon belül is főleg a fiatalabb generációkat. (. ) Különbség közöttük az 1980-90-es évek fordulójától kezdve már csak abban volt, hogy az elszakadást fegyveres vagy békés úton, illetve hogy az összalbán egyesülést gyors, vagy halasztott folyamatként képzelték-e el."²³

Az idézett tanulmány elhallgatja azt a tényt, hogy a szeparatisták támogatása nem Tirana ötlete volt, amit többek közt Nógrádi György biztonságpolitikus is állít: „az egész UCK amerikai találmány volt. Míg egy 40-60 milliós kurd nép képtelen bármit elérni, addig a Borsod megyénél valamivel nagyobb Koszovó, kétmillió lakossal el tudta érni, hogy a világ rá figyelt, és amerikai nyomásra elismerik a függetlenségét. Bush azt állítja Koszovóról, hogy győz a béke és a demokrácia. Szó nincs róla, kezdődnek az új összeütközések. Nem igaz, hogy véget ért a balkáni válság; újabb szakaszába lépett."²⁴

Tőkés László szerint a nyugati nagyhatalmak érdekeinek rendelik alá a kérdések megítélését. A koszovói vagy az albán idegengyűlöletet is kedvezően bírálják el, ha beleillik az érdekeik körébe. Becsey Zsolt szerint az amerikaiak olyan népek hazafiasságát pártolják, amelyek fontosak, ásványi kincseik vannak, nem szorulnak bevándorlásra. Ezek ma a törökök és az albánok. (MN 10)

Jól jellemzi a helyzetet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os memoranduma:

„Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparátcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ettől gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [...] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének [... ] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint - az elnyomástól, a fizikai, morális és pszichológiai terrortól hajtva -kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az 'etnikailag tiszta Koszovó', ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878-81-es Prizreni Liga által megalapozott és egyértelmű célja."¹³

A Koszovói Felszabadító Hadsereg, amelyet még a mérsékelt albán vezető, Rugova is eleinte nem létezőnek, illetve a szerb titkosszolgálatok eszközének minősített, 1996-tól lépett fel aktívabban. Számos fegyveres akciót hajtott végre a jugoszláv hatóságok és rendőrőrsök ellen, de nem ritkán terrorista eszközöket alkalmazva fellépett a szerb civil lakossággal vagy az általa kol-laboránsnak tekintett albánokkal szemben is. Az UCK akkor még nem volt egységes és központosított szervezet: inkább egyes radikális politikai sejtek, alvilági elemek, klánok és fegyveres falusi önvédelmi csoportok laza hálózatának volt tekinthető, centrumában egy néhány száz fős „kemény maggal" - 1998 nyarára viszont egyes becslések szerint már mintegy 30 ezer fegyverest tudott mobilizálni, bár még mindig eléggé szervezetlenül. Tisztázatlan az is, hogy milyen szerepe volt az illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelemben, de a nyugati sajtóelemzések is gyakran állították, hogy az UCK anyagi hátterét többek között - a nyugati albánok részben önkéntes, részben kényszerű adományai mellett - az effajta tevékenységekből származó pénzbevételek biztosították. Jelentős szerepe volt az UCK megerősödésében a szerb-montenegrói ellentét kialakulásának és Albánia összeomlásának. A Milosevics-kormányzattól 1996 végétől távolodó Montenegróban 1997 októberében (többek között az ottani albánok szavazataival) a reformer Milo Dukanovicsot választották elnökké. Ezzel felbomlott a jugoszláv hatalom egysége. Albániában pedig egy piramisjáték 1997. januári csődje miatt összeomlott a teljes államigazgatás (érdemes megjegyezni, hogy egyes feltételezések szerint maga az UCK állt a piramisjáték mögött), és hetek alatt kaotikus és polgárháborús állapotok alakultak ki. A káosz idején a különböző bandák és a lakosság kifosztotta a laktanyákat és a fegyverraktárakat: egyes becslések szerint mintegy 750 ezer kézifegyvert, 3,5 millió kézigránátot, ugyanannyi gyalogsági aknát és 8oo ágyút vittek el. A nehézfegyverek zömét később begyűjtötték, a könnyűfegyverek egy része azonban ingyen vagy illegális áruként Koszovóba került. Ezzel az UCK sokezer harcos számára elegendő (igaz, zömmel korszerűtlen és csak köny-nyű-) fegyverzethez jutott (később az UCK tagjainál modern nyugati fegyverek is feltűntek, ami arra mutat, hogy egyéb beszerzési forrásaik is voltak). Ezek után a szervezetileg, fegyverzetében, létszámában és politikai önbizalmában megerősödött UCK megindította „felszabadító háborúját", de nem titkolta azt sem, hogy végső célja az összes (albániai, kis-jugoszláviai és macedóniai) albánlakta terület állami egyesítése.

Ezt követte az 1998-99-es háború, és a sikertelen rambouillet-i konferencia. A konferencia után indította el a NATO ENSZ jóváhagyás nélküli, tehát jogtalan bombázását, a szerbek meg-roppantották az UCK-t és cca. 800000 albán menekült hagyta el Koszovót. A háború a G-8-ak ENSZ által is jóváhagyott határozatával ért véget, melyet Belgrád is elfogadott. Ezután a NATO leállította a bombázásokat és azonnal megindult az albán menekültek hazatérése.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának június 10-i, 1244. számú határozata kimondta, hogy Belgrádnak teljesen át kell adnia Koszovót, bár a tartomány elvben Jugoszlávia része marad. Egyidejűleg előírták az albán demilitarizációt is. A júniusi határozatokkal teljesült az albánok egyik legfőbb kívánsága, a szerb hatóságok és fegyveres erők távozása. Ugyanakkor az új feltételek egyes szempontokból a szerbek számára is elfogadha-tóbbak voltak, mint a rambouillet-i terv: a KFOR ENSZ-mandátumú és koalíciós jellegű lett (orosz egységekkel, bár a zömét NATO-csa-patok alkották), hatásköre csak Koszovóra terjedt ki, és a BT-határozat csak áttételesen (általánosságban érvényesnek mondva a rambouillet-i alapelveket) említette Koszovó függetlenségének a lehetőségét. A de facto végbement elszakítást tehát de jure nem mondta ki, sőt nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a szerb hatóságok -esetleg, ha a feltételek úgymond megérnek rá -korlátozottan visszatérhessenek a tartományba. Vagyis a BT-határozat az elvben mindmáig Szerbia részét képező Koszovót gyakorlatilag (Bosznia-Hercegovinához hasonlóan) meghatározatlan idejű nemzetközi protektorátus alá helyezte.

E helyzet előzte meg a függetlenség kikiáltását, mely tehát a Szerbia részét képező autonóm tartományban illegálisan létrehozott albán állam nemzetközi elfogadtatását célozta, teljességgel jogtalanul. Az albánok külső támogatás hiányában nem kísérelték volna meg a bejelentést, emögött nyilvánvalóan az USA érdekei állnak.

De térjünk vissza az UCK és a kábítószer kapcsolatához. Mivel az UCK bevételeit részben a kábítószer-kereskedelemből szerezte, átvéve megbízói know-how-ját, felmerül a kérdés, honnan származik a kábítószer? A kelet felől az európai felvevőpiacokra áramló kábítószer útvonala Afganisztánból indul és hagyományosan Szerbián keresztül jut tovább. Koszovó válhat az új európai elosztó központtá, ahol az UCK szervezete gyakorlottan végzi a csempészetet és kereskedelmet.

Carla Del Ponte könyvében azt állítja, bizonyítékai vannak arra, hogy a Koszovói Felszaba-dítási Hadsereg büntetőtáborokat tartott fenn, valamint szerb foglyok szerveivel kereskedett. Máskor hasonló esetben már tele lenne a világsajtó a meglepő leleplezésekkel, ezúttal azonban meglepő csend övezi a megdöbbentő állításokat tartalmazó könyvet. Meglehetősen furcsa, hogy a könyv csak Koszovó függetlenségének kikiáltása után jelenhetett meg. Del Ponte a Stampának nyilatkozva beismerte, hogy a háborús bűnök kivizsgálása politikai kérdés. - Ha időben kiderülnek, és bizonyítást is nyernek Del Ponte állításai, lehet, hogy ma nincs független Koszovó.²⁵

Del Ponte szerint Hasim Thaci nemcsak tudott arról, hogy a szerb bebörtönzöttek szerveivel kereskedtek, de aktív részese is volt a műveletnek.²⁶

Ezek után érthető a szerbek felháborodása Koszovó most bejelentett fegyverkezése miatt.

Koszovó felfegyverzése

„- Már most túl sok a fegyver Koszovóban -fejezte ki értetlenségét Vojiszlav Kostunica szerb kormányfő, miután Washington bejelentette: a volt dél-szerbiai tartomány függetlenségének elismerésével Pristina immár amerikai hadászati eszközök beszerzésére jogosult. A Bush-kor-mányzat döntése heves tiltakozást váltott ki Belgrádban.

A Fehér Ház szerint a bejelentés mögött nincs más, mint Amerika általános politikája: a diplomáciai kapcsolatokkal rendelkező országok esetén rutinszerűen vizsgálják meg, hogy az oda irányuló fegyverszállítással elő lehet-e mozdítani a világbékét. A washingtoni szervek szerint ez Koszovó esetében fennáll, de valódi hadászati segítségre csak az Ahtisaari-terv előírásainak megfelelően kerülhet sor. A korlátozások alapján Pristina csak kis létszámú és könnyű fegyverzettel ellátott hadsereget tarthat fenn a szerb kisebbség, valamint Belgrád és Moszkva megnyugtatására. Moszkva mindenesetre kérte a NATO-Oroszor-szág tanács összehívását a bejelentés miatt.

Szerbiában erősen hiszik, hogy az Egyesült Államok titkos hatalmi érdekei állnak Koszovó elszakadása mögött. - Amerikának tudnia kell, hogy a szerbek keserűséggel nézik a washingtoni politikát, és emlékeznek arra, hogy az USA többször is erőszakot alkalmazott országuk ellen -mondta csütörtökön Kostunica, aki szerint a Balkánon jöhet létre a NATO első saját tulajdonú országa. Nebojsza Jovics, az észak-koszovói kisebbségi önkormányzat vezetője szerint amennyiben az albánok uralta Koszovó fegyvereket kap, megnyílnak a kapuk Szerbia előtt, hogy egyedül, vagy Oroszországgal együtt fegyverekkel lássa el a koszovói szerb népet."²⁷

Európa Afganisztánja

Ezzel a találó címmel írja le az Ausztráliában élő Csapó József azt a módszert, melyet a keletközép-európai volt szocialista országokban még burkolt módon, Koszovóban azonban szemérmetlen nyíltsággal hajtottak végre, vagyis hogyan lehet a privatizáció segítségével végrehajtani egy gazdasági gyarmatosítást, morális skrupu-lusok nélkül. Újabb adalék Koszovó kulcsszerepének megértéséhez.

Kivételes világossággal elemzi a helyzetet a szabaddemokratából antiglobalistává vedlett Tamás Gáspár Miklós:

„(Koszovó) Gazdaságilag Jugoszlávia legszegényebb, legelmaradottabb tartománya volt. Amint a nemzetközi pénzvilág alkalmasnak találja a helyzetet, tetszése szerint fölvirágoztatja. Ez, és nem az albánok áhíto-zása, adott alapot a független államiság iránti törekvéseknek. A pénzvilág érdeklődése részére pedig az ásványi kincsek adnak alapot. Lignitkészlete a világ legnagyobb lignit (barnaszén) tartalékai sorában ötödik helyen áll, minőségre kiváló kalóriaértékű. Egyelőre csak saját áramfejlesztésre hasznosítják, átlag 40, sokhelyütt 100 méter vastag rétegét nyílt színi kifejtéssel termelik. Angol bányavállalatok nagyon gazdag ólom-zink-ezüst kitermelést folytatnak 1930 óta. Nikkel és króm kitermelésének nagy jövője van. Bauxit, magnezit ugyancsak a jövő termékei közt van.

Az ENSZ gyámkodásának megvan az értelme és eredménye. Már 2002-ben beindították a privatizációs programot. A Kosovo Trust Agency feladata a mintegy 500 állami és közösségi tulajdonú vállalkozások kezelése, üzleti lehetőségeik kimerítése, majd a magánosítás lebonyolítása. A magánosítást lefolytató ügynökségről szóló leírás így dicséri a tevékenységet:

„Privatisation offers excellent opportuni-ties to both domestic and foreign investors to obtain access to valuable natural resources, production facilities with infra-structure, land, equipment and entire enterprises with trained and skilled employees"²⁸Hirdetésében írja, hogy a cégbejegyzés olcsó és egyszerű, néhány nap alatt készen van, ára max. 20 euró. Nagyon valószínű, hogy a leendő kis országot már mindenestől kivásárolták, nemzetközi jogilag védetten. Ebben a helyzetben teljesen kilátástalannak látszik Szerbia ragaszkodása Koszovó bir-toklásához.²⁹(részlet)

„Tamás Gáspár Miklós szerint a jugoszláviai összeomlás tekintetében a nagyközönség számára hozzáférhető adatok annyira egyoldalúak, hogy az olvasó úgyszólván semmit se tud az egész történetről. Amikor a Milosevics vezette kormányzat belement abba, hogy teljesítse a Nyugat követeléseit, a rambouillet-i tárgyalásokon az amerikai küldöttség váratlan új igényekkel állt elő - ez volt a híres B jegyzőkönyv, amely a náci Németország megadására emlékeztető megalázó feltételeket írt volna elő. Ezt másnak, mint hadüzenetnek nem lehetett érteni. Ezután és ennek következményeképpen tört ki az első koszovói háború, amiben a legrémesebb kegyetlenkedésekre azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot. Nem tudjuk, hogy a szörnyűségek megtörténtek volna-e, ha az USA és a NATO nem tekinti Jugoszláviát - megszűnése előtt hosszú évekkel -semminek. Amennyiben a koszovói albánok nem zárkóznak el (nyugati támogatással!) a jugoszláviai szövetségi választásoktól, akkor Milosevics régen megbukott volna - de akkor a koszovói helyzetre a jugoszláviai szövetségi és önrendelkezési rendszeren belül kellett volna megoldásokat keresni és találni, ami nem lett volna a Jugoszlávia szétzúzására elszánt NATO-hatalmak ínyére. Ma senki nem tagadja, hogy Koszovó elismerése ellenkezik a nemzetközi joggal, ahogyan ellenkezett vele a Jugoszlávia elleni légiháború is. Megint emberek fognak meghalni, hogy nyilvánvaló legyen: a Nyugat által a szegény népekre kényszerített világrend ellen lázadókat leverik és megbüntetik. Moszkva és Washington között nem szabad lennie önállóskodó középhatalomnak. Az önállóskodók - pl. legutóbb Lengyelországban a Kaczynski fivérek -bukásának jelentése egyértelmű és világos. Még Chirac és Schröder önállóskodása is a múlté. Ezért a leckéért kell esetleg megint vérbe borítani a Balkánt. (Nb 26)"

Erdélyi illúziók

Elsősorban magyarországi politikusok és csak másodsorban az erdélyiek emlegették a Koszo-vó-precedenst, mint lehetőséget Erdély kulturális illetve a Székelyföld területi autonómiájának kikényszerítésében. Azok, akik valóban képesek voltak felmérni a helyzet realitását - t.i. a vajdasági magyarok - óvtak Koszovó elsietett elismerésétől, s nemcsak a szerb bosszútól való félelmükben, amit sajnos az elmúlt napok rendszeres magyarverései beigazoltak. Mert mi történt itt lényegét tekintve? Koszovó elszakítása Szerbia Trianonja. Most igyekszik az USA véghezvinni azt, amit Magyarországgal már Trianonban megtett, elszakította Erdélyt, az autonómia ígéretével, amiből nem lett semmi. Csíksomlyó a magyar Koszovó, a magyar nép szent kultuszhelye, de az Nagyvárad is, Szent László városa, ahol ma tilos a magyar utcanévtáblák kihelyezése, holott az etnikai arányok szerint törvényileg kötelező volna és sorolhatnánk.

Miben reménykedhetnénk?

Az erdélyi magyarság nem kiemelkedő népszaporulatáról híres, épp ellenkezőleg. A románok ezzel szemben hatékony nemzetpolitikával Erdély nagy részén megváltoztatták az etnikai arányokat. Ma agresszív népesedési politikájukkal biztosítják a román többség fennmaradását. Területi autonómia egyedül Székelyföldön lehetséges, de kényszer nélkül Bukarestnek esze ágában nincs a kulturális autonómia szélesítéséből bármit elfogadni. A kényszer mit jelenthet? Erő felmutatását, semmi mást. A magyar kisebbség erőteljes és harcos kiállását, melynek alapja egy a románsággal lépést tartó erős népszaporulattal és jövőképpel párosuló önbizalom, erős anyaországi támogatással, valamint jó diplomácia segítségével a nemzetközi közvélemény szimpátiájának megszerzése. A nagyhatalmak és az EU jóakaratában való bárgyú bizakodás kevés, harangszón és szép szavakon kívül nem sokat kaptunk eddig sem. Márpedig e feltételekből - s ha őszintén megnézzük, még a szép szavakból - sincs meg semmi.

Az EU jóakaratáról mindennél beszédesebben szól az alábbi hír:

„A (koszovói) szerbek semmilyen önrendelkezésre vonatkozó igényét sem hajlandó elismerni Peter Feith holland megbízott, akit az Európai Unió állított a függetlenségét egyoldalúan kimondott dél-szerbiai tartomány nemzetközi -uniós hatáskörbe tartozó - felügyelete élére."³⁰

De érdemes idézni egy izraeli véleményt is, mert Izrael nem oly távoli hely, hogy e véleménynek ne lenne befolyása az erdélyi magyarok kérdésére. Annak ellenére sem, hogy ők az „albán know-how" egy változatát valósították meg, az ott élő népeket sikeresen elűzve vagy kisebbséggé aprítva.

S jobb nem belegondolni, mi lehetne a következménye, ha az USA érdekei egyszercsak megkívánnák egy magyar-román konfliktus ki-robbantását Erdélyben. Márpedig jól fogalmaz egy orosz politológus Tibet kapcsán, hogy egyetlen olyan ország sem érezheti magát biztonságban az USA beavatkozásától, melyben egynél több etnikum él.

A szervilis és a gyarmati helyzetnek megfelelően reagáló magyar külpolitika mellett a budapesti kormány mögött már ott áll egy 2004. december 5-i minősített hazaárulás, mely az éledező székely önbizalmat derékba törte.

„Még mielőtt valaki azt hinné, hogy Göncz Kingáék Koszovó függetlenedésére hivatkozva kívánnak európai offenzívát indítani a különböző magyar autonómiatörekvések érdekében, érdemes beleolvasni a külügyminiszter tegnapi nyilatkozatába, amelyben nem győzi hangsúlyozni, hogy szó sincs precedensről a koszovói rendezés esetében. Márpedig a határon túli magyarok éppenséggel az Ahtisaari-tervre mint a kollektív jogokat előtérbe helyező nemzetközi rendezőelvre hivatkozva igyekeznek új lendületet adni önrendelkezési céljaik megvalósításá-nak."³²

Pár sor részlet az izraeli Tom Lapiddal folytatott beszélgetésből:

„hvg.hu: Ön újvidéki születésű, folyékonyan beszél szerbül és nyilván figyelemmel kíséri a Szerbiával kapcsolatos politikai eseményeket. Mi a véleménye Koszovó független állammá nyilvánításáról?

T. L.: Borisz Tadics államelnök közeli, jó barátom és sok más barátom él Szerbiában. A nácik idejében a szerbek - ellentétben a horvátokkal - alapvetően barátian viszonyultak a zsidókhoz, és ezt mi nem felejtjük el nekik. Az USA a függetlenség kikiáltása után azonnal elismerte Koszovót, mi viszont nem. Izraelnek egymillió arab állampolgára van. Észak-Izraelben, ahol komoly arab kisebbség él, megvan a veszélye, hogy arab függetlenségre irányuló törekvések indulnak meg. Hozzáteszem, hogy az izraeli arabok eddig ilyen törekvéssel nem álltak elő."³¹

Illúziók kergetésének nincs értelme. Ez nem jelenti azt, hogy nincs realitása egy stratégiának és az autonómiáért folytatott küzdelemnek, de ilyen eszközökkel ez nem csupán öncsalás, hanem sokkal inkább az ellenfél érdekeinek való alájátszás.

„Minél jobban kiterjedt a XX. században Nagy-Britannia és az őt követő USA hatalma, annál inkább fejlesztette ki ez a Shaw által említett ösztön azt a szükségletet - és azokat a lehetőségeket -, hogy ráerőszakolja magát az emberiség többi részére. Ennek a hatalomnak az alapja (ti. az emberiség többi részében, a szerk.): a félelem a XX. századi világpolitika valóban releváns vonalaival való szembenézéstől, és az a hajlam, hogy előzékeny alázattal illegitimnek és rosszindulatúnak tekintsenek minden ellenállást az anglo-amerikai impulzussal szemben. A XX. század történelmi szemléletmódjában az angol és amerikai impulzusok az ártalmatlanság áthatolhatatlan ködébe vesznek; ezzel szemben más hatalmak cselekedeteit dagasztják a tulajdonképpen döntő, „rosszindulatú" tettekké, akkor is, ha azok valójában csak reakciók voltak, vagy egy ketrecet zúztak szét, amelyet a brit-amerikai „őrzők" tákoltak össze. Azok a lények, akiket ilyen ketrecbe zárnak, tényleg nagyon felbőszülnek; ezen senki sem csodálkozhat. Abban a módban, ahogy a háborús indítékot meghamisította, azaz egy másik hatalmat „provokált bele" egy olyan háborúba, melyet tulajdonképpen maga akart kirobbantani és levezényelni, az első világháború láthatóvá teszi annak a politikának tipikus eljárásmódját, melyet aztán a XX. században különösen amerikai részről tovább folytattak. Amerika belépése a második világháborúba, miután Japán 1941-ben lerohanta Pearl Harbour-t, Kuwait iraki bekebelezése után az öbölháború 1990/91-ben, és a koszovói háború 1999-ben -különböző módon - további példái az ilyesfajta eljárásmódnak."³³

A Koszovó-kísérlet és Tibet

„A Szovjetunió bukásával az angolszász világ nagyot lépett előre egy „Nagyobb Britannia" irányába. Az Európai Unió a NATO ereje révén angolszász gyarmattá vált, függetlensége csak formális (vagy még az sem), és Oroszország is a nyugati világ jóindulatától függ. De eközben Ázsia Japánnal és Kínával még mindig ellenerőt képvisel, nem is beszélve az arab világról. Kína jelenleg az utolsó nagy szocialista birodalom, ahonnan az angolok az ópiumháborút követően -iszonyatos genetikai károkat hagyva maguk után - fokozatosan kivonultak. Az ötször huszonötéves tervciklus értelmében 2014-ben jön majd el az ideje a kínai rendszerváltásnak. Mindenki csodálkozott, hogy a Szovjetunió szétesése nem járt háborúval. Talán azért nem, mert Németország az egyesítés érdekében elfogadta az alávetett politikai szerepkört - ugyanakkor Japán és DélKelet-Ázsia számára a liberalizálódó Kína világhatalmi ugródeszkát jelenthet, ami döntően megnehezítené az angolszász terjeszkedést.

Amerikai szempontból alapvető kérdés tehát, hogy a kínai rendszerváltás amerikai „rendfenntartás" mellett játszódik-e majd le. Milosevics rendszere nem más, mint egy kísérlet arra, hogy egy belső nemzetiségi konfliktus kapcsán hogyan lehet felváltani egy ország vezetését, megszerezni a gazdaság kulcspozícióit úgy, hogy az anglo-amerikai dominanciát senki ne kérdőjelezze meg. Az ország amúgy teljesen fölösleges szétlövése is értelmet kap, ha meggondoljuk, hogy majd mindez amerikai hitelekből, multinacionális vállalatok közreműködésével újra felépülhet. Ami egyszer bevált Németországban a Marshall-segély révén, miért ne válna be Szerbia esetében is?

Ürügy a katonai beavatkozásra számos kínálkozik, és a koszovói kísérlet tanúsága szerint a legalkalmasabb, ha egy kisebbség az ország területi integritását kívánja megkérdőjelezni. Kína esetében erre két terület látszik megfelelőnek: Mongólia és Tibet. Mindkettő a történelmi Kína része volt, és 1911-12-ben függetlenné nyilvánították magukat. Akár Mongóliát kívánná újra elfoglalni Kína, akár Tibet kívánna újból függetlenné válni, máris megfelelő alapja lehet a beavatkozásnak. Nyilvánvalóan nagy a különbség Milosevics légicsapások ellen védekezni képtelen rendszere és az atomhatalom Kína között. Így nem lehetnek illúzióink egy ilyen „beavatkozás" lokális jellegéről sem -a multinacionális társaságok érdekében az ötödik huszonötéves terv végén bekövetkező világháborúról."³⁴

Epilógus

„A világban léteznek a halál és a gonosz erői. Ha a világban nem léteznének a halál és a gonosz erői, akkor az ember nem tudná a tudati lelket kifejleszteni, és további fejlődése során nem tudná magába fogadni a szellemet. A halál és a gonosz erőinek az az értelme, hogy az ember a tudati lélek fokán át tudjon törni a szellemi életbe. Az embereknek ma akarva, nem akarva dűlőre kell jutniuk a halál és a gonosz problémájával, ha nem akarnak nekik áldozatul esni. A tudati lélek halált és gonoszt legyőző erői az emberek egymás iránti érdeklődésének fejlődésével szerezhetők meg. A jelenlegi történelmi események erre óriási lehetőséget adnak minden embernek nyugaton és keleten egyaránt."³⁵

Szívleljük meg e szavakat.

Jegyzetek:

1. Magyar Nemzet 25

2. Népszabadság 27

3. Népszabadság 27

4. újságíró

5. Népszabadság (Nb) 26

6. Népszabadság 1

7. Népszabadság 28

8. Világgazdaság 4

9. újságíró, Kolozsvár

10. Népszabadság 8

11. az „üvöltötte" kifejezés a Népszava újságírójától származik (a szerk.)

12. Népszava 2008.február 23.

13. en.wikipedia.org/wiki/Emir_Kusturica

14. 50 éves a NATO, Szabad Gondolat, 1999. május

15. Martin A. Lee: The Beast Reawakens (Boston, 1997, 468.old.) nyomán. Ebben a megnyilatkozásban az amerikai politika igazi magját láthatjuk, ami ellentétben áll a nyilvánosságnak szánt megnyilatkozásokkal, melyekben amiatt a teher miatt panaszkodnak, ami Európa védelme következtében nehezedik rájuk.

16. David Owen - hosszú éveken át az angol közvetítő Jugoszláviában - visszaemlékezéseiből elég világossá válik, hogy mindenekelőtt az USA keresztlövései hiúsították meg 1992-95 között a boszniai béketárgyalásokat. Egész nyilvánvalóan nem akartak olyan békét, amely nem az USA közvetítésével jött volna létre. Lásd: David Owen: Balkan - Odyssée. München, 1996

17. Fordította: Kádas Ágnes

18. Bővebben lásd: Thomas Meyer: Ki irányítsa a világpolitikát a XX. században? Szabad Gondolat, 2003. március

19. lásd ehhez: Alfred W McCoy: The Politics of the Heroin. CIA Complicity in the Global Drug Trade, New York 1991. A szerző, a Wisconsin-Madison Egyetem professzora, a vietnami háborúból kiindulva évtizedeken keresztül vizsgálta a CIA részvételét a drogkereskedelemben.

20. Andreas Bracher: A Nyugat, Szerbia és a maffia szervezete, Szabad Gondolat, 1999. október

21. Juhász József: A koszovói válság történelmi háttere

22. 1989-ben 23,1/1000 születési indexű, összevetésül az egyszerű reprodukcióhoz szükséges index cca. 3, Magyarországon ma ez az érték 1,3 )

23. Juhász József: A koszovói válság történelmi háttere

24. Magyar Nemzet 23/2008

25. Magyar Nemzet 14

26. Népszava 15

27. Népszabadság, 2008. március 21.

28. „A privatizáció egyaránt kínál kitűnő lehetőségeket hazai és külföldi befektetők számára, hogy hozzáférésre tegyenek szert értékes természeti erőforrásokhoz, infrastruktúrával rendelkező termelőüzemekhez, földhöz, berendezésekhez és begyakorlott és képzett munkaerővel ellátott teljes vállalatokhoz"

29. Magyar Élet (Auszrália), 2008. február 21., Csapó Endre írása

30. HVG 2008. március 2.

31. HVG 2008. március 4.

32. Magyar Nemzet 2008. április

33. Andreas Bracher: A XX. század őskatasztrófája, Szabad Gondolat, 2000. szeptember

34. Helyes Gábor: Az ötödik huszonötéves terv, Szabad Gondolat, 1999. május

35. Kálmán István: Aforisztikus kiegészítések, Szabad Gondolat, 1999. május

^ugrás az oldal tetejére

Branko Ljubic

Koszovó állam mint a globális lex americana új sarkköve

A Koszovó-válságot katonailag és politikailag mindenekelőtt az USA, majd azt követően az EU és Oroszország is, messzemenően nemzetközivé tette. Több olyan rétege van, melyeknek releváns aspektusait itt legalábbis röviden számításba vesszük. Magában hordozza egy nagy konfliktus kiváltásának lehetőségét, mégpedig azon mód által, ahogyan az európai struktúrába fokozatosan belerögzült. Új háborút készítenek elő a háttérben? Hogy ellene dolgozzunk az amerikai politika geostratégiai céljai szándékolt elleplezésének, először azokat a tényeket kell figyelembe vennünk, amelyekből ezt a válságot „szőtték", majd azokat összefüggésükben kell tudnunk végiggondolni. Önmagában véve ezeknek a tényeknek semmi közük sincs valamely nép iránti szimpátiához vagy antipátiához.

Koszovó az USA „nemzeti érdeke"?

Még a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) elleni 1999-es NATO-légitámadás előtt Bill Clinton, az USA elnöke kijelentette: Koszovó „az USA nemzeti érdekéhez" tartozik. Ez a - tárgyszerűen véve - felháborító nyilatkozat, amelyre semelyik jelentős európai politikus nem mert reagálni, az első lépést jelentette annak realizálásában, ami ma mintegy tízezer négyzetkilométeres pszeudo-államként előttünk áll. Hogy azonban olyan szerepet szánnak neki, amelynek az USA világot átfogó érdekeit kell szolgálnia, az a következő fejtegetésekből nyilvánvalóvá válik.

1999-ben - egyúttal a NATO megalakulásának 50. évfordulója évében - a NATO-szövetség belülről kellemetlen kérdésekkel nézett szembe célszerűségét illetően, mivel az ellenség keleten leszerelt. Riadójel volt ez az USA számára, minthogy a szövetség fontos eszközül szolgál „nemzeti" érdekeinek, illetőleg „világrendjének" katonai érvényesítéséhez. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak, egy szuverén államnak és az ENSZ alapító tagjának 78 napos bombázása a NATO számára egyfajta újrakeresztelés volt; „bizonyíték" arra, hogy szükség van rá, a másként gondolkodókat pedig túlkiabálták.¹ Ezt megelőzően a koszovói albán földalatti mozgalom harcosait amerikai instruktorok képezték ki akcióikhoz, miként ezt több amerikai dokumentum alátámasztja², melyeknek tartalma nem szivárog ki a hivatalos sajtóba. Az állítólagos racaki mészárlást³ William Walker, a Koszovói Ellenőrző Bizottság (Kosovo Verification Mission) vezetője lényeges mozzanattá emeli Szerbia bombázásának előkészítésében. A valóságos tények, melyeket Racak nevű faluban egy finn törvényszéki csoport megvizsgált, indirekt módon megkérdőjelezték Walker ítéletét, ezért e vizsgálatot elég sokáig zárolták.⁴ De Walker nem szokásos diplomata volt, hanem egy megfelelő katonai tapasztalattal rendelkező ügynök, aki a világ számos háborús területét végigjárta az USA szolgálatában. Sokkal inkább a háború, mint a béke létesítésének szakértője volt. Amikor 2008. február 17-én a koszovói albánok kikiáltották a függetlenséget, velük együtt Walker is ott ült Koszovó parlamentjében. Elintézte munkáját: ez fontos mérföldkő volt, hasonlóan a koszovói albánok drámai menekülését bemutató CNN-for-gatókönyvhöz. Cedomir Prlincevic, a zsidó hitgyülekezet elnöke és városi levéltáros Pristinában (Koszovó fővárosában) egy Jared Israellel folytatott online-interjúban az albán lakosság 1999/2000-es szervezett exodusát - amit az albán klánvezér a legkeményebben indított meg, - Szerbia számára komoly következményekkel járó gigantikus rendezvényként írta le. Mégis miért pártfogolta az USA kezdettől fogva olyan erőteljesen az albánt oldalt és illesztett hozzá a Nagy-Albániáról szőtt álomhoz egy reális építőkövet, mindezt az emberi jogokért folytatott erőbevetés ürügyén? Miért törődött bele 19 európai állam 9 évvel ezelőtt a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértésébe, hogy az USA ön-hasznú érdekeinek kedvére tegyen? Szemmel láthatóan azért, mert az Európai Unió már az Egyesült Államok hatalmi szférája részének tekinti magát, és ezzel kellőképp elő is van készítve arra, hogy saját kulturális-politikai érdekeit sutba dobja.

Az EU-kormányokra nehezedő nyomás és egy kínos incidens

Az utóbbi hónapokban az európai napilapokban különféle cikkek újból és újból említették azt a közelebbről nem fejtegetett nyomást, ami alatt az európai kormányok álltak, hogy minél nagyobb számban elismerjék Koszovót. Hogy ez honnan származik, az nem bizonyítható egyszerűen. Egy ilyen nyomás külsőleg nem mindig követhető nyomon, hatása rejtett utakon is célt érhet. Ezt azok az erők is jól ismerik, amelyek az amerikai adminisztráció mögött állnak. Arra, hogy az ember minden szakértelem és minden igazságérzet ellenére is elhatározhat valamit, a közelmúltban, 2008. február 27-én a svájci Szövetségi Tanács szolgáltatott példát. Bernben a parlament külpolitikai bizottságai (APK) a döntés előtt meghallgatták két jogi szakértő⁵ szakmai véleményét. Ezek világossá tették, hogy Koszovó elismerése sok tekintetben tévedésnek bizonyulna. Sőt, Bernben a Kantonok Tanácsa külpolitikai bizottságának elnöke⁶ az esetleges elismerést hibának nevezte, mivel jól ismerte a koszovói helyzetet. Ennek ellenére a bizottságok ellenkező irányú döntést hoztak és megnyitották az utat a tartományi kormánynak a pozitív határozathoz! Ez olyan, mintha a jogrendszer valóságában vakon előnyben részesítenének egyfajta kísértetjárást! Hogyan esik meg ilyesmi?

A szlovén külügyi hivatalban történt indiszkréció folytán 2008. január 29-én ismertté vált a nyilvánosan nem látható befolyásolás egyik lényeges epizódja. Mitja Drobnicnek, a külügyminisztérium szlovén politikai igazgatójának belső feljegyzéseit arról a beszélgetésről, amit ő 2007. december végén a Bush-adminisztráció magas rangú képviselőivel⁷ folytatott, névtelenül átadták a nagy példányszámú szlovén újságnak, a Delo-nak. Ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy röviddel azelőtt, hogy Szlovénia átvette az EU-elnökséget, az USA képviselői pontos instrukciókat adtak a szlovén kormánynak Koszovó EU-államok által történő elismerésének módjáról és időpontjáról. A részleteket - hogy a függetlenség kikiáltásának vasárnapra kellene esnie (ahogy történt is) azért, hogy Oroszország ne tudja azonnal egybehívni a Biztonsági Tanács ülését, -éppúgy rögzítették, ahogy a kívánt események sorrendjét is.⁸ Ezeknek az államtitokként kezelt dokumentumoknak a közzététele nyomán az Európai Unió önállósága mint bohózat lepleződött le. Politikai földrengés történt Ljubljanában és a hatóságok eltérítésének manővere. A figyelmet rögtön arra a kérdésre irányították, hogy a tartalmakat ki juttatta ki, mivel a dokumentumok valódiságát illető kételyek hamar szertefoszlottak. Ez a közzététel ténylegesen egyfajta fékként hatott, ami az előkészített forgatókönyv kis módosításaihoz vezetett (pl. néhány esemény sorrendjében). Valójában ennek az ügynek történelmi jelentősége van, mivel felfedi a nagy ívű befolyásolási szálak egy részét.

A Koszovó-„mítosz" és a hangulati manipulációk

Az olvasók egyik nagyon kedvelt mediális manipulációja az a stílus, hogy a szerbek kulturális bölcsőjüknek Koszovót tartják. Ezzel indirekt módon azt mondják, hogy a valóságban ez nem feltétlenül van így. Tény, hogy a német klasszikus kultúra egyik bölcsője Weimar, vagy csak a németek tartják annak? Koszovó a 7. század óta a szerbek településhelye, ahol a 11. századtól kezdve tartósabb állami formák keletkeztek. Ehhez tartozik az ortodox kereszténység felvétele is, ami éppen Koszovóban értékes kolostorok és templomok létrejöttéhez járult hozzá (sok ezek közül UNESCO-védelem alatt áll), melyek művészi értékükben egyedülállóak. Amikor a 14. században az oszmánok betörtek és a feszültségek fokozódtak, 1389. június 15-én Rigómezőn (Kosovo-Polje) döntő csatára került sor, ahol szerb és bosnyák lovagok mellett kis számban albán harcosok is együtt küzdöttek a törökök ellen. Ez a csata nagy veszteséggel járt. Mindkét vezér, II. Murad szultán és Lazar fejedelem is elesett ekkor. Az ezt követő fejlődés oda vezetett, hogy az albánok többsége felvette az iszlám vallást, a szerbek viszont nem. A csata szellemi következményei inspirálták a jelentős -Goethe és a Grimm-testvérek által sokra tartott és az európai műveltség számára felfedezett -szerb epikát, amely lényegében véve az élő kereszténység felvételét választja témájául és annak jövőjével is foglalkozik. Nagy erő rejlik abban, hogy a rejtett érzéseket újra és újra lángra lobbantsák, mivel ezek összefüggnek az európai emberiség leglényegesebb témájával. Valódi keresztények leszünk, vagy nem? Az iszlám és a kereszténység közötti koszovói csata konfliktusa egészen a jelenkorig tudat alatt ott feszül a lelkekben, és természetesen belejátszik a szerbek és az albánok között lévő évszázados, régi feszültségbe.

Itt lehetőség van az érzések célzott manipulációjára a különféle politikai körök által, mert a szerb lakosságot könnyen radikalizmusra ösztönözheti a nemzeti identitása és történelme elleni ilyen csapás, mint amilyen Koszovó elszakítása (beleértve a szerbek szinte teljes kiűzését Koszovóból), mivel a lelki fájdalom e veszteség miatt túl nagy. Innen nézve könnyen megeshet, hogy a szerbek és az albánok közötti feszültségek tovább erősödnek. A szerb kultúra bölcsőjének elrablása különösen abszurd, ha meggondoljuk, hogy egész Koszovóban jóformán semmilyen albán kulturális emléket nem találhatunk, és a helységek nevei, miként az egész tartomány is, szerb eredetűek. A demográfiai kép az utóbbi évtizedek folyamán erősen az albánok javára tolódott el különböző tényezők hatására, amelyek különösen a 18. század óta játszanak szerepet.⁹

Elfogulatlanul megfigyelve, a Koszovó-konf-liktusban egy éppúgy materiális, mint kulturálisszellemi problémába ütközünk, amely összefügg a kereszténység európai történelmével, és hasonló problematikát mutat, mint a közel-keleti konfliktus. Az igazságosság kérdése itt nem oldható meg az egyik vagy a másik oldalhoz való csatlakozással, hanem azt az akaratot követeli meg, hogy mind az autonómia, mind a területi megosztás gondolatához komolyan és reálisan közelítsünk. A valakihez csatlakozás ezzel szemben, még ha az állítólagos béke nevében is történik, nem ámíthat azzal, hogy Koszovóban ez lenne a legjobb eszköz a nyugtalanság, a revansiz-mus és a háború ellen.

Nem kevesen vannak tisztában a dolgokkal

A függetlenség kikiáltása előtt egy nappal megjelent Olaszországban egy figyelmeztető interjú a NATO-tábornokkal, Fabio Minivel¹⁰, aki 2002-03-ban a NATO-csapat főparancsnoka volt Koszovóban (Kfor), és ezért a körülmények pontos ismeretével rendelkezett. Úgy vélte, az elismeréssel Olaszország „szörnyű hibát" követne el, egy még annál is rosszabbat, mint 1992-ben Horvátország gyors elismerésvel. Koszovó függetlensége csak az ott hatalmon levő klánoknak lenne hasznára, és semmi esetre sem az egyszerű polgároknak, akik kevés bizalmat mutatnak, ezért az utóbbi év választásain csak 45 %-ban vettek részt. A függetlenség csak Hashim Tacinak (a Koszovó-kormány jelenlegi miniszterelnökének) kedvezne, aki kezében tartja a kőolajjal való üzletelést, vagy többek között Bedzet Pacolinak, Ramush Haradinajnak (jelenleg Hágában tartózkodik), Agim Cekunak (mostani hadseregparancsnok). Egy független Koszovó, állítja Fabio Mini, a Keletről jött pénz mosásának szabad övezete lenne, mivelhogy Monte Carlo, Ciprus, Madeira már nem megbízható, és szükség van az ilyen ügyletek számára egy új banki székhelyre.

James Bissett¹¹ nyilatkozta, hogy az elismeréssel megszegik a nemzetközi jogot, illetve az ENSZ-alkotmányt, és megsértik a helsinki záradékot. Hozzáfűzi: „Az Egyesült Államok perverz érdeklődést mutat az iránt, hogy az albán oldal érdekében avatkozzon be a Balkánon. Ez közismert. De ahogy Németország, Franciaország és Nagy-Britannia engedelmesen követik ebben, az nagyon kiábrándítóan hat rám."

Az USA egykori nagykövetei Szerbiában, illetve Jugoszláviában, William Montgomery és Lawrence Eagleburger kritikusan nyilatkoztak Koszovó függetlenségéről, mivel ezzel egy olyan precedens teremtődött, amelyben nem értették meg Koszovó jelentőségét a szerbek számára, és ami hosszú időre gondoskodik majd a NyugatBalkán instabilitásáról. Martin Slesinger, a washingtoni Woodrow Wilson" Kelet-európai Intézet (Institut für Osteuropaische Studien) igazgatója nemrégiben azt mondta, hogy a függetlenség következményei Macedónia felbomlásához vezethetnek, illetve hogy Nagy-Albánia létrejöttének kezdetét szolgálják.¹² Mindezekben és az ehhez hasonló hangokban közös az, hogy indirekt módon utalnak egy relatíve nagy számú megfigyelőre Nyugaton, akik tisztában vannak ezen természetellenes állam létrehozásának következményeivel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok jogának (igényének) nemcsak előjoga van a nemzetközi joggal és a népek jogával szemben (mint már 1999-ban), hanem hogy mostantól fogva az USA akadálytalanul neki fog látni etnikai szempontok szerint új államok létesítéséhez is, ha ez geostratégiai céljai szükséges részének bizonyul. Mostantól a határokat egy Lex Americana szerint húzzák meg.¹³

Az aktuális események hosszú előkészítése mellett szól Clinton energiaminisztere, Bill Richardson leplezetlen nyilatkozata is pár hónappal Jugoszlávia 1999-es bombázása előtt: „Amerika biztos energiaellátásáról van szó. (...) És arról is, hogy azokat, akik a mi értékeinkben nem osztoznak, megakadályozzuk abban, hogy stratégiai áttörést célozzanak meg. Megkíséreljük a most függetlenné váló államokat a Nyugat felé orientálni. (...) Azt szeretnénk, hogy megbízzanak a nyugati kereskedelmi és politikai érdekekben, ahelyett, hogy más útra térnének. A kaspi régióba jelentős politikai erőket invesztáltunk, és számunkra nagyon fontos, hogy a kőolajvezeték térképe és a politika összhangban legyen." (A szerző kiemelése)¹⁴

EU prijekt (fönt), US projekt (lent) Ahogy ezt az USA ázsiai és balkáni katonapolitikájának egyik kitűnő ismerője¹⁵ részletesen leírta, az amerikai befolyásszféra fejlődése Dél-Kelet-Európában -cinkosságban Nagy-Britanniával - az óriás-olajvállalatok érdekeit szolgálja, melyekhez a BP-Amoco-ARCO, a Chevron és a Texaco tartozik. Az olajvezeték-útvonalak (az ún. „folyosók") ellenőrzése és ezek „védelme" alapfeltétele ezen sokmilliárd dolláros vállalkozások sikerének. Egy eredményes nemzetközi olajrezsim olyan gazdasági, politikai és katonai intézkedések kombinációja, amelyek támogatják az olaj kitermelését és elszállítását a piacokra. Hogy oltalmazza ezeket a folyosókat, Washington egy „protektorátusokból álló rongyszőnyeget" akar létrehozni a Balkánon. A NagyAlbániába vetett remény - táplálva az USA által, hogy az albán nacionalizmust felszítsa - része a katonai-titkosszolgálati összeesküvésnek. Macedónia egy ilyen protektorátus, Szerbiát nagy mértékben legyengítették, és Koszovó olyannyira fontos, hogy ott létesítették a vietnámi háború óta legnagyobb amerikai külföldi katonai bázist (Camp Bondsteel, 300 hektáron), közvetlenül a 8. folyosó közelében. Ez az AMBO (az Albániát, Macedóniát, Bulgáriát ellátó kőolaj-vezeték¹⁶), amelynek a bolgár kikötőtől, Burgastól, Macedónián át (végig a koszovói határnál) az albán kikötőig, Vloreig kell vezetnie. Camp Bondsteel egy olyan támaszpont, amely garantálhatja az olajvezeték-zóna biztonságát, mert a koszovói háború után egy gazdaságilag-stratégiailag sokkal előnyösebb kiindulási helyzet áll elő a kb. 900 km hosszú olajvezeték számára, mint korábban bármikor (a teljes megépítésnek 2011-ig kellene végbemennie). Biztonságához további támaszpontok is hozzájárulnak Albániában, Macedóniában és Bulgáriában. Az olajvezeték az alapvető kelet-nyugati folyosóinfrastruktúra alkotórésze lesz, amelyhez autópályák, vasútvonalak, földgázvezetékek csatlakoznak, illetve üvegszálas telekommunikáció-kábelek. Az USA nem utolsósorban a fontosabb koszovói érclelőhelyek hasznosításához is hozzá fog férni: ez a régió a jelentős szén- és víztartalékok mellett gazdag ólomban, cinkben, ezüstben, vasnikkelben, mangánban, kadmiumban és bauxitban, de urániumban is.

Hová vezet mindez?

Az Egyesült Államok geostratégiai doktrínája a világ minden kőolajvezeték-zónájában az ellenfél katonai legyengítéséből és visszaszorításából áll, mint ahogy egy szisztematikusan kiépített jelenlétből a nemzetközi válsággócokban. Ebben rejlik a kulcs a világuralomhoz. Mivel ezek a szándékok néhány ilyen világtérségben Oroszország új önérzetét és tetteit keresztezik, felmerül a kérdés, hogy ez a tényállás katonai összeütközés nélkül hosszabb ideig tartható-e? A koszovói válság erre vonatkozóan is egy teljesen új szituációt fejez ki.

New York Times 2008 februárja Brüsszelben legutóbb szokatlanul élesen reagált az orosz NATO-nagykövet, Dimitrij Rogozin¹⁷. Jelezte országa készenlétét arra, hogy Koszovóban szükség esetén „akár erőszakkal is" érvényt szerez annak, hogy meghallgassák, ha a NATO Szerbiával szemben túllépné szerződési hatáskörét. Amit kezdetben csak mint nyers hangot nem vettek komolyan, az itt pontos elemzést érdemel, mert éppen Oroszország mint egykori nagyhatalom az utóbbi években egynéhány megaláztatást el kellett viseljen, és úgy tűnik, hogy pontosan Koszovóra vonatkozóan akarja megőrizni arculatát, azaz régi befolyásszférájában feltétlenül helyt akar állni. Eközben olajvezeték-tervei, mint most Szerbiában, keresztezik az Egyesült Államok terveit, amely a kaspi olaj szállítására további vezetékeket épít a közvetlen közelben. Nagy mértékben jelzi a helyzet komolyságát, hogy Rogozin fenyegetésével szinte egyidőben az USA egy állítólag ellenőrzésen kívül került műholdat kb. 247 km-es magasságban egyetlen (!) rakétával hatástalanított. Ez az akció meggyőzően demonstrálta az USA fegyveres erejét, és hogy azt, hogy milyen felkészülten áll orosz ellenfelének nyílt fenyegetése elé. Ez a jövőbeli fejlődés szimptómájának tűnik.

Egy lehetséges nagykonfliktus sokkal régebbi szimptómáját, hogy a határokat a Balkánon (és máshol) újrarajzolják, már a 80-as évek elején bemutatták egy film formájában. Egy ismert szerb újságíró, akinek fő érdeklődési területe a hadászati fejlődés, nemrég ismét tudósított a filmről, amit 1982-ben a NATO egyik parancsnoki központjában nézhetett meg a következő címmel: „A kék kör Koszovón" („Der blaue Kreis auf Kosovo"), és amit 1988-ban a szerb televízióban is leadtak. A filmet NATO-produkci-óként forgatták, azaz a Biztonsági Szolgálatok segítségével, és a III. világháború lehetséges kitörését ábrázolja. Ez akkor veszi kezdetét, amikor az USA és Oroszország Koszovó területén összetűznek egymással (az első filmkockák először a világ teljes térképét mutatják, és azután fokozatosan leszűkülnek egy kis körre, ahol kirajzolódik Koszovó). Ez a film létezik, és szintén a jelenlegi feszültségek hosszas előkészítéséről tanúskodik.

Összegzés

619 évvel ezelőtt Koszovóban (tágabb értelemben Rigómezőn) a keresztény és az iszlám erők összecsaptak. Ebben kifejezésre jutott mind a bátorság, mind a fortélyosság és vakmerőség. A csupán egyetlen napig tartó csata a dél-európai emberiség számára súlyos következményekkel járónak bizonyult. És rendkívül megrázó látni, ahogy ma ugyanazon a területen egy olyan harc ígérkezik, amely egész Európát is érinti, és alapjában véve a mostani és az eljövendő (szláv) kultúrkorszak közötti időben akar végbemenni. Valóban nagy megismerési bátorság szükséges ahhoz, hogy az európai politika általános eltévelyedésében a kormányrudat még idejében elfordítsuk.

Fordította: Szabó Attila

Der Europaer, 12. évf. 6. sz., 2008. április

Jegyzetek

1. Pl. az angol Financial Times hangja: „Nem szabad lebecsülnünk, hogy mit jelent az, ha a NATO első alkalommal egy szuverén államot megtámad. Ellentétben Irakkal, Belgrád nem vonult be egy másik országba. A helyzet nem egyezik a boszniaival sem: ott a legitim kormányzat kérte a külső beavatkozást. Még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is kifejezetten felhatalmazta a NATO-t a bombatámadásokra."

2. Többször utal lényeges forrásokra Noam Chomsky, pl. könyvében: Warum hassen sie uns? (2005, vorwarts buch GmbH, Berlin), amelyben egy fejezetet a koszovói háborúnak szentelt. Cathrin Schütz nagyon jól nyomozó könyve is egy kincsesbánya, Die NATO-Intervention in Jugoslawien, Hintergründe, Nebenwirkungen und Folgen, Braumüller 2003

3. 1999. január 16-án

4. 2001. február 8-áról Dr. Helena Ranta, e bizottság vezetőnője ezt nyilatkozta 2001 tavaszán az ARD-hír-magazinnak, a Monitornak:„Meggyőződésem, hogy kijelenthetjük: ebben a kis völgyben az egész jelenet meg volt rendezve. Ennek tudatában vagyok. Mert ez ténylegesen egy lehetőség. Ehhez a következtetéshez az első vizsgálati eredményeink éppolyan közel esnek, mint a későbbi törvényszéki vizsgálataink, melyeket 1999 novemberében közvetlenül a helyszínen végeztünk. És ezeket a végkövetkeztetéseket közvetlenül a hágai bíróságra is továbbküldtük."

5. A freiburgi alkotmányjogász-professzor, Thomas Fleiner és a nemzetközi jog professzora, Marcelo G. Cohen, Hochschulinstitut für Internationale Studien und Entwicklung (Iheid) Genfben

6. Dick Marty (FDP-képviselő Tessinből)

7. Daniel Fried vezetésével, aki Condoleza Rice külügyminiszternő bizalmas politikai barátja

8. Először például alá kellett írni a szerbekkel az EU társulási megállapodást, megvárni a szerb elnökválasztást, mielőtt a függetlenség deklarálását kihirdetik. Az Egyesült Államok garanciát adott arra, hogy az ENSZ-főtitkár nem fogja akadályozni az EU-misszió küldését (Eulex), és az USA viszonzásul segíteni fog neki az oroszokkal való problémákban. Ezt azután gyorsan kellett követnie az EU-államok elismeréseinek, mert az idő sürget,stb.

9. Legalább három alkalommal ment végbe nagyobb szerb kivonulás Koszovóból: például a 18. században, amikor néhány százezer szerb kivándorolt észak felé (a Bánság irányába), mivel oszmán megtorlásokkal kellett számolniuk, mert Ausztria oldalán harcoltak a törökök ellen. Tito marsall alatt, 1945-ben, a szerbeket ugyanebbe az irányba kényszer-kitelepítették, hogy az ottani hézagokat kitöltsék (az úgynevezett népi németekelűzése után). Koszovóban településhelyeikre az albánok nyomultak be. A koszovói albánok rendkívül nagy születési rátájának több évtized elteltével meg is lett a következménye, úgyhogy a sok csetepaté és a falukból a szerbeknek az albán többség általi helyenkénti elkerge-tése folytán a szerbek fokozatosan kisebbségbe szorultak. Ezt az új helyzetet az albán körök politikailag már régóta kihasználják. Ezek alapították meg 1878. június 10-én a prizreni Bayrakli-Moschee-ban (Koszovó) a „Prizreni Liga" szervezetét, amely lényegében véve „Nagy-Albánia" (Albánia, Koszovó, illetve Macedónia és Montenegró egy része) eszméjét hegyezte ki az albán nacionalizmus lándzsahegyévé.

10. Interjú Francesco Battistinivel 2008. február 16-án a Corriere della Sera-ban (Címe: „Il generale Mini: Il nuovo Stato conviene solo ai clan. Sará un porto fran-co per il denaro che arriva dall'Ést")

11. Egykori kanadai nagykövet Jugoszláviában 1990 és 92 között. Az interjút Cathrin Schütz készítette Belgrádban.

12. Egy interjúban, amit a Voice of Americatévéállomás közvetített 2008 februárjában.

13. „A NATO-nak kell meghatároznia az ENSZ napirendjét, és nem megfordítva", jelentette ki már 1993-ban az amerikai NATO-küldöttség belső „non-paper"-je Brüsszelben, amiként ezt az Ost-West-Wochenzeitung FREITAG idézte (Otfried Nassauer cikke 1999. április 23-án).

14. A The Guardianszerint, 2001 februárjában

15. Michel Evgenij Chossudovsky, a gazdaságtudományok kanadai professzora az Ottawai Egyetemen

16. Chossudovsky kutatásai szerint az angol-amerikai konzorcium, amely ellenőrzi a transz-balkáni AMBO-olaj-vezeték projektjét, teljességgel kizárja a konkurens európai nagy olajvállalatok (Total, Fina, Elf) részvételét. Ez gyengíti az Európai Unió szerepét ezen a stratégiailag fontos folyosón, és távol tartja mint vetélytársat.

17. 2008. február 22-én

18. Miroslav Lazanski, a Politika nevű szerb újságban 2007. december 22-én

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Werner Kuhfuss

Önmeghatározás vagy külső meghatározottság?

A korai nevelés államilag elrendelt szép új világa

Senkit sem művelnek, mindenkinek önmagát kell művelnie. Minden pusztán passzív magatartás egyenes ellentéte a kultúrának; a tanulás, a művelődés öntevékenység által valósul meg és az öntevékenységet célozza meg. A kultúrának tehát semmilyen tervét nem lehet olymódon lefektetni, hogy annak elérése szükségszerű lenne; a terv a szabadságra hat és a szabadság használatától függ.

Johann Gottlieb Fichte, 1793

A történelmen végigvonul az emberi kultúra áramlata. A munka világa, a földművelésé, a kézművességé és a művészeté, a maga zugaiban és szegleteiben szabad tereket biztosított a kisgyermekek számára, ahol ők a játéknak éltek. A gyermekek játéka a munka mintaképszerű világának komolyságából magába szívta azokat az elemeket, amelyek felépítették a járást, a beszédet és az első gondolkodást, és ezekből a rétegekből, részben testileg, részben lelki-leg-szellemileg létrejött az, ami belevezetett a kultúra folyamatos áramlásába. A szocializáció, a civilizáció ennek részei voltak. Így vált a kisgyermek magától értetődően részévé a felnőttek létező, folyamatos mozgásban lévő világának. Sok játékban adták tovább harmonizáló, serkentő, de a kedélyre ható, művészi módon is az idősebb gyerekek a fiatalabbaknak a kultúra szubsztanciáját és hagyományát. A mesékben és mondákban, a munka- és ünnepi dalokban - melyek később csak gyermekek számára, de korábban a felnőttek számára is hordozó, lelki melegséget adó és tápláló életréteget jelentettek - a múlt idők tapasztalata és bölcsessége átöröklődött a következő nemzedékekre. A tanulás (Bildung) tehát az volt, amit azután - az iskolák által felkarolva - a közös kultúrkincsből felvettek, tovább gondoztak, megmagyaráztak, megvilágítottak, és tovább alakítottak készségekké és fogalmakká. Minden ember életrajza, a legjelentősebbeké is, tartalmazza ezt az építkezést, ezt a formálódást. Kulturális korszakok, amelyek még ma is bámulatba ejtenek bennünket, mint például az itáliai reneszánsz, a munkából, a művészetből és a gyermekek játékának szabad tereiből nőttek ki a köztes terekben. A tanulás olyan tény volt, ami mindenkit, a legszegényebbeket és látszólag legműveletlenebbeket is, ha nem is betöltötte, de legalábbis körülvette. Mert mindenki teremtő részese volt az igazi, eleven kultúrának, az igazi művelődésnek. Ezek az emberiség termékeny időszakai voltak. És az olyan katasztrófák és pusztítások, mint például a harmincéves háború KözépEurópában, sem eredményeztek leállást, megtorpanást, hanem ellenkezőleg, a Schiller-Goethe-időkben a kultúra és a műveltség új felvirágzása volt a következmény. A kultúrából nőtt ki a civilizáció, amiként a művészetből, kézműiparból és szellemtudományokból a természettudományok és szellemi hátterük, a felvilágosodás. A felvilágosodás magában foglalta azt az ígéretet, hogy megjavítja a világot, megvilágítja és túlhaladja a puszta hit homályosságát.

Nos, a világ felvilágosodott. A civilizáció maga mögött hagyta a maga eredetét, a kultúrát. És a világ olyan kaotikus, mint soha ezelőtt. Ebben az új világban többé nincsenek zugok és szabad térségek, ahol a kisgyermek a felnőtt kultúrmunka példáját utánozhatná és a játékban megemészthetné-feldol-gozhatná a saját, tevékeny életévé. Így eltűnt a művelődés is. Következésképp felhangzik a hívó kiáltás utána.

A művelődés, a tanulás - gyökerét tekintve - a játékból származott. Ám a gyermek játéka a környezetből felvett - jó és rossz - kulturális minták önálló feldolgozása volt. Amit ebből a környezetből befogadtak, az személyes, szubjektív volt, egy saját, minden mástól különböző életrajz alapja. A játék mint a kulturális tanulás, művelődés csírája: lényege szerint önmeghatározás. Ezért beszélhetett Johann Gottlieb Fichte arról, hogy minden nevelés önnevelés.

Minden látszólagos vagy valóságos ellentmondás és ugrás ellenére a kultúra fejlődése, a civilizáció haladása és az ezzel együtt járó felvilágosodás logikusan keletkezett egymásból. És még néhány évtizeddel ezelőtt sem kételkedett volna egyetlen művelt ember sem abban, hogy minden világ-megértés és ezzel minden igazi tanulás, művelődés gyökerei az össz-kultúrából származnak. És minden ember -még ha nem is foglalkozott vele - világosan emlékezett arra, hogy a gyermekkori élmények bősége volt az, amiből minden tanulás, gyakorlás és munkálkodás eredt, egyszerűen azért, mert a felnőttek tanuló, gyakorló és dolgozó környezete egy közös erőtérben tudott hatni a gyermekekre és játékukra.

Ennek az évszázados, sőt évezredes múltbeli folyamatnak a folytonossága most megszakadt. Ahol a felvilágosodás jogosultan a kultúra mindent megvilágító és fénybe borító hajtásaként hatott, ott elszakította magát gyökereitől. Az észből és bölcsességből, és a bölcsesség félreértett hordozójából, a babonából is, előtört a puszta értelem, a csupasz, leegyszerűsítő intellektualitás, ami már semmi egyéb nem

volt és most sem más, mint a világ mechanikus megmagyarázhatóságában való hit. Korántsem győzték le a babonát, hanem maga a puszta intellektualitás vált babonává, gyakran a legfanatikusabb módon, miként ezt korunk egyre növekvő mértékben bizonyítja. Vajon az ősrobbanás és a zürichi mágnesgyűrű is nem egy hit és Isten hiábavaló bizonyítása, hiszen hol volt ő maga és az ő konstruktőrei az ős-kezdetnél?

Mégis: minden mégoly éleselméjű világmagyarázó is egy anya öléből származik, vagyis egy misztériumból, ami minden felvilágosodásnak ellenáll. A misztérium nem a valódi megismerés alól vonja ki magát, hanem csak az alól a gondolkodás alól, amely metsző fényt árasztva úgy véli, hogy mindent, ami sötétségként jelenik meg, el kell űzni, hogy ezzel a világ ne csak érthető, hanem manipulálható is legyen. A puszta, leegyszerűsítő értelem - amit ma a mérőműszerekbe, készülékekbe, a statisztikába, tehát az emberen kívülre helyeztek - cingár alakká lett, egy olyan valóság zörgő csontvázává, amely annál inkább kivonja magát a magyarázat alól, minél inkább egyeduralkodó módján viselkedik ez a leegyszerűsítő értelem.

Ilymódon a világban olyan viszonyok jönnek létre, amelyek csak a patológia fogalmaival magyaráz-hatóak. Ahogyan egy bizonyos felsőkari izom leválva egyik rögzítési pontjáról összegabalyodik és többé semmilyen eszközzel nem húzható ki, úgy zsugorodik össze az, amit ma „tudományos gondolkodásnak" neveznek, azzá a hektikus kavargássá, amely képes ugyan értelmesen megjelenő alkotóelemeire bontani a világot, de azt többé már nem képes egész-szé összerakni. Ami egyes fiataloknál csak vesződségesen, ha ugyan egyáltalán gyógyítható anorexi-aként, kóros lesoványodásként keletkezik, ami gyakran buléimiával, féktelen falánksággal társul, az ma egy bizonyos - a gazdaságot és politikát illető - tudományos gondolkodás állapota, amely ki akarja terjeszteni magát az egész életre. A kóros lesoványo-dás olyan állapot, amelyben az ember elveszítette az érzékét a testi és lelki egyensúlya iránt. Úgy véli magáról, hogy túlsúlyos, sőt rendkívül kövér, és pontosan azokkal az eszközökkel harcol ez ellen az állapota ellen, amelyek kárt tesznek benne. A fékevesztett felvilágosodás, az a babona, hogy minden probléma ravaszsággal és rövidlátó, oksági manipulációval megoldható, társadalmi megbetegedéssé vált, szociális anorexiává, kóros lesoványodássá mint tömegjelenséggé, amelynél a gyógyulás és a gyógyítás iránti érzék teljességgel elveszett. A hivatkozás az egészséges emberi értelemre, amint itt is megkíséreljük, hiábavaló az olyan emberekkel szemben, akik ebbe az állapotba jutottak. És a mai helyzetben mindenekelőtt azok ilyenek, akiknek hatalmuk van: az úgynevezett szakértők és szimpatizánsaik, a politikusok.

Honnan származik ez a betegség a társadalmi életben? Annak az élményrétegnek a teljes elfojtásából és gúzsbakötéséből, amit gyermekként minden ember átélt. Nem pusztán felejtésről van szó, hanem a gyermekkor tagadásáról, sőt megvetéséről. „Elég a játszadozásból!", hallja az ember a tudományos szájból. Legjobb esetben motivációként merülnek fel a játékmaradványok, mint annak módszere, hogy kívülről eljuttassuk a gyerekekhez azt, amit „műveltségtartalomként" rendeletileg meghatároznak. A gyermekkornak, és éppen úgy saját, legfőbb vonásának, a szabad játéknak e tagadásában, lebecsülésében egy öntudatlan és jogosulatlan érzület is benne rejlik: el akarják távolítani azt, ami - mint valami hang - bizonyítaná annak a logikátlanságát, abszurditását, sőt embertelenségét és amoralitását, ami minden életterület és ezzel a gyerekkor meginduló hasznosításának és célirányosságának immár totalitárius túlkapásában történik.

Mi itt a logikátlanság? Egy olyan tanulási-művelődési sivatagban élünk, amely mindinkább terjeszkedik. E sivatagosodás okait a bevezetőben leírtuk. De a művelődés elsorvadását a gyökereknél megragadni a gondolkodás forradalmasítását jelentené, annak megfelelően, ami ahhoz szükséges, hogy például a klímaváltozás globális következményeit az okoknál ragadjuk meg. A puszta felvilágosodás elszegényedett gondolkodásának azonban olyan valami szolgál alapul, amit soha nem vesznek figyelembe, mert abban az árnyékban lapul meg, amelyet az egyoldalú felvilágosodás vet, és ami olyan, mint egy farok, amit saját maga csóvál, de amit nem vesz észre: ez pedig egyrészt az akarat lustasága, ami mindent kikerül, ami fáradságot és munkát jelent. Ugyanakkor az egyoldalúan felvilágosodott gondolkodás terméketlenségébe való betekintésnek a hiánya is, amely gondolkodás csak felfedni tud, de képtelen úgy befedni és várakozni, ahogy arra egy teremtő vetéshez, növekedéshez és éréshez szükséges lenne.

A civilizációnak mint egésznek a gyökere a kényelmességben van, amit mindannyian szeretnénk kihasználni. Útjai mindig a lehető legrövidebbek. Ezért mechanikus gondolkodása a rövidzárlat gondolkodása: amikor megbetegszik egy szervezet, olyankor a szimptómái ellen küzdünk. Ha ez az eljárás megint további zavarokat eredményez, akkor rafináltabb eszközökkel ismét csak a szimptómákkal vesszük fel a harcot. A gyermekek és általában az emberek hiányos műveltsége általában egy összeroppanó kultúra szimptómája. A kultúra azonban lényege szerint munka és teremtés, nem csupán ideális, hanem gyakorlati és kézzelfogható természetű is. Azaz: a kultúrának lelki és akarati összetevői is vannak. A gyermeknél az agy strukturálódása azoknak az értelmes és vonzó, utánzásra méltó kultúrtech-nikáknak a motorikus utánzásában megy végbe, amelyeket a közvetlen környezet mutat fel. Az agy strukturálódása tehát szükségképpen kötődik a test és a végtagok élvezetes és sokrétű mozgásához.

De ha a „művelődést" programszerű és absztrakt módon, az előttünk álló óvoda-törvény útján felülről lefelé akarják megalkotni, az átfogó, tervszerű és úttörő jellegű, aktív, teremtő kulturális környezet létrehozása nélkül, ez annyit jelent: sivatagba vezetékrendszert elhelyezni, vízcsapokat, szerelvényeket, vízórákat telepíteni, és a víz befolyatásával e csőrendszerbe azt a látszatot kelteni, mintha a vízhiány oka, maga a sivatag is megszüntethető és megváltoztatható volna. A lapos, rövidzárlatos képzési gondolkodás lustasága tudatosan vagy öntudatlanul a számítógép modelljét veszi az emberi, a gyermeki lény alapjául. Ami hiányzik, azt egyszerűen betáplálják, input = output. Hiányzik a művelődés? A képzés? Akkor szisztematikusan művelődést és képzést táplálunk be, hol itt a baj, kérem?

A probléma ott van, hogy iparilag gondolkodunk. Nincsenek autók? Akkor építünk autókat. Ha baj van a minőséggel, akkor kitaláljuk a megfelelő minőségbiztosítást. Hiányoznak az igazi mérnökök és menedzserek? Akkor kiképezünk ilyeneket. Hogy autót építsünk, nyersanyagokra van szükségünk. Még rendelkezünk ezekkel. Mi azonban a gyermek művelődésének nyersanyaga?

Indokolt a kérdés. Sehol sem látjuk azonban, hogy feltennék. Ha már iparilag és okságilag gondolkodunk, akkor a képezendő, kiművelendő nyersanyagra vonatkozóan is fel kell tennünk a kérdést. Megeshetne, hogy példának okáért a finn gyerekeknek még megmagyarázatlan okokból más nyersanyag áll rendelkezésükre - amiből az ismert Pisa-eredmények következnek -, mint például a németeknek? A tanulás vajon tények közvetítése, tehát meglevő tartalmak betáplálása? Vagy szó szerint „Bildung", „művelődés", valaminek az átalakítása, úgy, ahogyan a természetben egy növény a legkülönbözőbb szubsztanciákból képződik, vagy a művészetben egy alkotás az ismert elemekből szerves módon kialakul?

Ezekre az alapkérdésekre nem születtek válaszok, ugyanis senki nem tette fel őket. És ezzel elérkezünk a tervezett korai nevelési törvény gyermekkorra történő totalitárius kiterjesztésének em-bertelenségéhez, sőt amoralitásához. Nagy hangerővel és egyoldalúan eufemisztikus-agitatív módon beszélnek a baden-württembergi óvodák számára készült úgynevezett orientációs tervezetben egy előkészítendő új törvény elképzelhetetlenül jelentős pozitív oldalairól. Ám teljesen elhallgatják azt, ami fenyegetően ismert a mai gyermekek testi és lelki-szellemi egészségének már most létező problematikájaként. Szó sem esik ebben a zavaros szóáradatban és vágyképekben a mégis csak közismert és fokozódó gyermeki félelmekről, a nyugtalanságról, agressziókról, alvászavarokról, magatartási nehézségekről, a sokasodó komplikációkról és tájékozódási bizonytalanságokról nemcsak a családban, hanem az óvodákban és az iskolákban is. A felvilágosodott ideológia egy látszólag egészséges világból indul ki, amelyben éppen csak a tanulás, a nyelvi kompetencia és még egy s más hiányos. De az erőteljes támogatás és követelmény hatására, a minőség biztosításának köszönhetően, és mindenekelőtt a nevelő személyek jövendő főiskolai képzése révén minden, minden jó lesz. Minden probléma el fog tűnni, ha az államilag előírt óvodai nevelés és a korai beiskolázás jövőbeli feltételeit elfogadjuk! A nevelők és a gyerekek folytonos túlterhelése az állandó dokumentálási kényszerrel, a mások által megállapított célelőírásokkal, a bürokratikus keret-meghatározásokkal, továbbképzésekkel (tovább - hová?) - mindez nem téma!

Kik a tulajdonképpeni szakértők ebben az összefüggésben? Elsősorban mégiscsak maguk az óvónők, a gyermek- és iskolaorvosok, a pszichológusok, pszichiáterek, pszichoterapeuták, akik állandóan találkoznak a gyerekek problémáival. Gyanítható, hogy ezeknek a foglalkozáscsoportoknak az új törvényalkotásban egyetlen szavuk sincs. Nos, majd azt fogják mondani, hogy az óvodák érdekszövetségének funkcionáriusai közreműködtek ennek az orientációs tervezetnek a kidolgozásában. Maga ez a tervezet az elgondolható legkülönfélébb pedagógiai irányzatok legszebb vágyálmainak kincsesládája. Minden jót a gyerekeknek, mindenkinek valamit. A módszerek szabadságának kell uralkodnia. - De ebben nemcsak logikátlanság nyilatkozik meg; itt egy tudatos megtévesztési kísérlet nyilatkozik meg.

Ha például engedélyezik a biológiai mezőgazdaságot, akkor az államilag elrendelt műtrágyázás a biológiai mezőgazdaság megszüntetése lenne. Ha meg akarjuk engedni a gyerekeknek a szabad játékot, amiként ezt a Waldorf-óvodák pedagógiája előirányozza, akkor a fejlődési fokok normakritériumok szerinti ellenőrzése radikális beavatkozás a módszerbe. Egyetlen olyan gyerek sem fog tudni szabadon fejlődni, aki úgy érzi, hogy megfigyelik.

A szándék áthangol, nemcsak bennünket, felnőtteket, hanem sérti és akadályozza az érintett gyermeket is. Minél kifinomultabban alkalmazzák a megfigyelési módszereket, annál mélyebbre fog hatolni a károsító hatás, mert a gyermek belsőleg visszahúzódik. Ami egy beteg gyermeknél szükséges lehet, az betegítően hat egy egészséges gyermek esetében.

A felvilágosodott-ipari gondolkodással együtt jár egy olyan paradigmaváltás, amit csak rosszul lepleznek például az említett baden-württembergi orientációs tervezetben. Vagy alanya a gyermek a nevelésnek, vagy pedig a tárgya. Más szavakkal: vagy a saját veleszületett individuális képessége alapján fejlődik egy gyermek, vagy pedig egy előre megadott nevelés tárgya. A gyermek fejlődése vagy - bár bizonyos törvényszerűségeken belül, de mégis csak individuálisan - fejlődési szakaszok szerint zajlik, melyek részben ugyan nagyon elhúzódhatnak, mégis normálisnak vehetők. Vagy pedig a gyermek szigorúan függ biológiai, genetikai, agyfiziológiai folyamatoktól, amelyek külső, tehát idegen meghatározottságúak, amit optimálisan, sőt maximálisan ki kell használni. Nincs középút: ha az ember szubjektum, tehát alapjában véve és kezdettől fogva önmeg-határozó és életének célját kereső, akkor csak olyan segítséget vár, amely méltányolja benne a szubjektumot és megerősíti azt.

Vagy pedig az embernek, sem gyerekként, sem később, nincs képessége az önmeghatározásra és saját, eredendő biográfiájának alakítására. Akkor ő egy tárgy, melyet kívülről kell vezetni és meghatározni. Ha valaki az utóbbi nézőpont mellett dönt, akkor viszont a tisztesség kedvéért tartózkodnia kell attól a hazugságtól is, hogy a korai nevelési előírásokkal figyelembe vesszük a gyermek saját, belső fejlődőképességét - miként az említett orientációs tervezet minduntalan állítja.

Színt kell vallanunk: vagy az individuum szuverenitásából indulunk ki, már a gyermek esetében is; akkor a nevelést tartalmilag állami oldalról nem lehet előírni semmilyen szabályozással, és így az alapképzést sem, illetőleg a továbbképzést vagy minőségbiztosítást sem. Vagy pedig világosan és érthetően kijelentjük: az ember már gyermekként egy haszon- és célobjektum, megadott normák szerint kiaknázható, és minden lelki, biográfiai és egészségügyi következmény ellenére az állami hasznosítást és az aktuális gazdaság céljait kell szolgálnia.

Ekkor mindenesetre fel kell tennünk azt a kérdést: mi van akkor, ha az állandóan növekvő gazdaság céloptimizmusa egyszer csak illúziónak bizonyul, ha még a képzett emberek munkanélkülisége is tömegproblémává válik, sőt ha a gazdaság mint egész összeomlik, és így a legszélsőségesebb ínség ideje jön el - mi lesz akkor az ehhez tartozó tanulás? Hogyan érvényesül az emberek használhatósága, ha megöregszenek? Milyenek a mentális és egészségügyi következmények hosszú távon és az öregkorban, és mindenekelőtt - mik lesznek ennek költségei a nemzetgazdaság számára?

Végül pedig eltűnik az öröm individuális képessége, amin mégis csak minden múlik. Az ember nem valami elhasználandó autó, hanem adottsága van arra, hogy legyen egy autója, egy saját énje, akinek belső elégedettségéhez későbbi életében is szüksége van a belső gyarapodásra; ezt korábban érettségnek és bölcsességnek nevezték. Az időskor a gyermekkort tükrözi, a korai kívülről meghatározás kiüresedett, értelmétől megfosztott puszta megvénülést eredményez mindazokkal a következményekkel, amelyek már ma szétfeszítik az öregségi gondozás határait.

A működő óvodák számára továbbképzéssel és dokumentálandó értékeléssel (Evaluation) kell át hidalni azt az időt, amíg szabályosan, főiskolailag képzett nevelők váltják majd fel a jelenkor nagyon kevéssé megbecsült óvónőit.

Ilyenformán kell a kérdést feltennünk: kitől kapták a „felelős" szakértők és politikusok a legitimációt, hogy átfogó beavatkozásokkal, olyanokkal, amilyenek az emberi kultúrtörténetben mindeddig csak diktatúrákban fordultak elő, számtalan ember sorsára nemzedékeken át rányomják bélyegüket és gyökértelenné tegyék őket? Hol vannak azok a minőségbiztosítási eljárások, amelyeknek maguk a szakértők és politikusok is alávetették magukat ahhoz, hogy rendelkezéseik hitelt érdemlőek lehessenek?

A minőségbiztosítás tisztán ipari fogalom, és teljesen jogosult, ha élettelen produktumok változatlan minőségére vonatkozik. A nevelés mindazonáltal kultúra, és az emberek eleven lelki és szellemi lények. Ehhez hozzátartoznak pozitív és negatív ingadozások minden irányban. Ezzel teljesítményeik is szükségképpen változékonyak. „Einstein" egy képzettségi mérce, a gyerekeknek olyanokká kell válniuk, mint Einstein. Einstein vagy egy vele összehasonlítható alkotó ember életrajzának vizsgálata, ha komolyan vesszük az ott megvizsgáltakat, az állami gyermeknevelés minden szándékolt kényszermódszerének ellentétét bizonyítaná. Einstein bizonyára megköszönte volna az állami előretudás gondoskodását, ha előre megmondták volna, milyen legyen a fejlődése. A kultúra és így a tanulás (művelődés) csak előrehaladással, a saját teremtő produktivitás által mozdítható elő. Tehát csak ilymódon növekedhet, gyarapodhat - vagy visszafejlődhet, elapadhat. Kulturális, lelki-szellemi, nevelési és műveltségbeli minőséget meghatározni és normaszerűen megítélni akarni annyit jelent, mint megfojtani azt. Megállapított, „kvalitatíve" kvantifikált vonzalom, szeretet, odaadás, figyelem, felebarátiság, türelem és szenvedésképesség, kitartóerő, vallásosság, értelmesség -maguk a „felelősök" hihetnek mindezekben? Vajon ők nyugdíjukat nyugodtan fogják elkölteni, kivonva magukat téves cselekvéseik következményei alól, ha bekövetkeznek a nevelők és a gyermekek - a „tanulást támogató" korai nevelés nevében történt - gondnokság alá helyezésének első negatív jelenségei?

Csak egyetlen igazi minőségbiztosítás létezik a korai gyermeknevelésben: ez a nyugalomban érlelődő gyermeki játék, amely a felnőttek kulturálisan produktív környezetéből kikeresi a saját individuális mintaképeit. Politikailag mindenesetre az az ember lesz irányítható, akit kezdettől fogva külső utasításnak vetnek alá. A szóban forgó korai nevelési szabályozásban nyilvánvaló tény a demokrácia akadályozása. Ezt a felismerést fel kell fognunk. A gyermekekért valóban felelős személyek - a szülők, az óvónők, az orvosok és pszichológusok - letámadásának nem lenne szabad sikerülnie. Azoknak a gyermekeknek, akikről szó van, semmi szavuk nincs, nincs lobbizás e politikai erőszakhatalommal szemben. A szülőket félelembe hajszolják.

Ami lényege szerint az önmagát meghatározó individualitás tüze és lángja volt, a gyermek játéka, az kialvóban van. Az állami korai nevelés jéghideg szándékáradata révén immár ennek a tulajdonképpeni innovációs képességnek az utolsó szikráját is ki akarják oltani. A játék az az individuális erőtér, az egyedi ember gyermekkori emésztőfolyamata és üdvös elsajátító képessége, amely fel tudja venni azt, ami számára megfelelő, és képes elutasítani azt, ami számára kártékony. Az elhamarkodott, semmiféle tapasztalattal és semmilyen fajta vizsgálattal, tudományos megalapozással alá nem támasztott, az odafordulást és minden emberi minőséget nélkülöző, sablonszerű-en ránk erőltetett és siettetett állami szabályozás, ahogy jönni fog, mindazt, ami egykor önorientált játék volt, a maga ellentétébe fogja átfordítani.

Aki a történelmet e tekintetben vizsgálja, az tudhatja, hogy ha nem sikerül a gyermekeket valóban teljes mértékben diktatórikusan alávetni állami (vagy egykor egyházi) normáknak és ezzel engedelmessé tenni, akkor a gyermekek játszóképességének frusztrált ereje betegségek és rombolások forrása lesz. Bejelentenek egy negatív Pisa-listát, amiben kiderül a magas drog- és alkoholfogyasztás már gyermekkorban, mint éppen Skandináviában, a magas öngyilkossági ráta a tanuló- és főiskolás körökben a különösen merev iskolarendszerek esetében, mint Kínában és Japánban.

Minden tapasztalt nevelő ismeri a boldogtalan gyermek romboló és önromboló potenciálját. A cél a boldog gyermek, ami mégis csak az egyetlen, ami megérné, hogy harcoljunk érte, de ami idegen a korai nevelés agitátorai számára, mi több, egész hangvételük szerint gúnyolni való. De csak boldog vagy boldogtalan gyermek létezik, harmadik eset nincs. A becsvágyóan nyomuló nagy tehetségűek sem kivételek ebben. A gyermeki kultúrautomata, amit a politikusok célul tűznek, egy agyrém, kiszámíthatatlanul pusztító következményekkel a kultúra és a civilizáció számára.

Államilag elrendelt korai nevelés és korai beiskolázás - vajon szörnyű bosszúja ez azoknak, akiknek boldogtalan gyermekkoruk volt? Ha pedig nem így van - akkor miért ne lehetne osztályrészük a mai és jövőbeli gyermekeknek a fejlődés nyugalma és az érés lehetősége, ami szakértőinknek és politikusainknak gyermekkorukban még megadatott?

Fordította: Szabó Attila Lektorálta: Kádas Katalin

Forrás: Werner Kuhfuss: Der spielende Mensch, Padagogik aus dem Umkreis.

^ugrás az oldal tetejére

Szabó Gyöngyi

Tudósítás Szombathelyről

2008. április 25-26-án Szombathely adott otthont a 7. Waldorf gazdasági konferenciának. Mintegy ötvenen gyűltünk össze az ország legkülönbözőbb pontjairól, Waldorf iskolák tanárai, gazdasági munkatársai, szülők.

Elsőként Zubor Tamás pár szóban felelevenítette az előzményeket. 2005-ben az első közös munka Királyréten zajlott, amit az a szándék hívott létre, hogy megoldás szülessen a solymári tanárképzés komoly anyagi gondjaira. Aztán ez a folyamat olyan útkereséssé vált, amely az együttműködés lehetőségeit keresi. Ma ezt úgy fogalmazta meg, hogy keressünk együtt utakat afelé, hogy ne függjünk az állami normatívától.

Ezt követően az Államkincstár munkatársa, Németh Rita előadását hallgattuk meg a normatíva rendszerről. A jelenlévők kis hányada ismerte a gyakorlatból az igénylés jogrendszerét. Ezért a többiek számára is nyilvánvalóvá válhatott, hogy az állami támogatás egyre szűkülő keretek között kerül folyósításra, ugyanakkor az ellenőrzési tevékenység kifejezetten erősödik. Az előadó korrekt tájékoztatása, és kedves mosolya sem tudta feloldani azt a feszültséget, ami a hallgatóságban érezhető volt. A konferencia alapkérdése már itt körvonalazódott: tud-e jótékonyan hatni az állami beavatkozás az oktatási rendszerben?

Rövid szünet után Kálmán István volt a következő előadónk. Azzal a kérdéssel indította gondolatmenetét, hogy mit akart Rudolf Steiner a Waldorf iskolával, és hogy vagyunk mi ma ezzel? Ma az iskolákat három oldalról fenyegeti veszély, ezek a pénzszűke, az állami beavatkozás, és a megfelelő szociális környezet hiánya. A gazdasági élet szereplői egyenlőre nem fogékonyak erre. Ha visszatekintünk az első iskola megalapítására, akkor láthatjuk, hogy azt Emil Molt alapította meg, de a pedagógiában Steiner szabad kezet kapott. Ily módon ez az intézmény a szabad szellemi életből kelt életre, kizárólag didaktikai, pedagógiai szempontok szerint. Az intézmény irányítására pedig a tanári kollégium volt a kompetens, amely azonban hierarchikus felépítésű volt. Szociális szempontból vizsgálva alapvető, hogy ez az intézmény a gazdasági élet eredményeiből jött létre. Molt nem kapott állami segítséget, saját vagyonát adta, illetve a egyesületet hozott létre a fenntartás és a propaganda céljaira. Amikor pedig ez nem volt már elég, akkor asszociatív társulást -az akkori körülményeknek megfelelően részvénytársaságot - hoztak létre, a működés biztosítására. Bár ezt a vállalkozást végül is viszonylag hamar fel kellett számolni (még nem publikált az ezt feltáró dokumentáció), ám mégis megszületett az alapvetés: a szabad szellemi életnek nem mecénásokra, hanem vállalkozókra van szüksége. Nem adományokból, hanem a gazdasági élet eredményeiből finanszírozható a szellemében szabad intézmény. Ezzel szemben ma Magyarországon teljesen az állami normatívától függően jöttek létre a Waldorf iskolák, amelyek emiatt áldemokratikus, állandó belső konfliktusokkal küzdő közösségek. Ma két irányzat tapintható: az egyik törekvés az, hogy minél inkább belesimulni az állami elvárásokba, annak érdekében, hogy megtarthassuk az állami támogatást. Ezt szolgálja például a bolognai folyamathoz, a minőségbiztosítási eljárásokhoz való hozzásimulás. A másik törekvés: az állam nélkül is fennmaradni. A szociális hármas tagozódás alapján állva kimondható, hogy hosszútávon kizárólag a gazdasági élet eredményein alapulva fenntarthatók az iskolák.

Ezt követően Kálmán István saját tapasztalatáról számolt be. Társaival 2004-ben hoztak létre egy kft-t, amelyet a fenti gondolat vezérelt: gazdasági társaságot alapítani a szellemi élet javára. A kft. tulajdonosi jogait használati joggá változtatták, a nyolcból egyikük teljes jogot kapott a cég irányítására. A munkatársak jövedelme a tárgyévi eredmény terhére nyújtott hitel. Az éves eredmény három funkciót tölt be: a likviditás biztosítását, a szükséges beruházásokat, illetve a szabad szellemi élet támogatását.

A cég irányításában nincs helye a moralizálásnak. Itt gazdasági és szociális szempontok vezetnek. Egy cég bármivel foglalkozhat, bármilyen termékkel piacra léphet, amire igény van. A lényeg a szellemi élet támogatása a gazdasági eredményből. Végezetül Kálmán István elmondta, hogy barátaival azért hozták létre az Európai Közép Egyesülést, hogy összefogjanak azokkal, akik ehhez hasonlóan gondolkodnak és tevékenykednek ma Magyarországon. Felhívta a figyelmünket Alexander Caspar munkáira, amelyekből ezt a tárgykört behatóbban is tanulmányozhatjuk, és amelyekből a Szabad Gondolat folyóirat többet is közölt már.

Az ezt követő előadónk G. Ekler Ágnes volt, aki a tanár szemszögéből vázolt fel egy nagyon tanulságos gondolatmenetet. A borotvaélen táncolás érzetéből indította mondandóját: egyszerre megfelelni a törvényi elvárásoknak, és a pedagógiai célkitűzéseknek. Meg lehet csinálni, de igen vastag talpú cipő kell hozzá! Szép sorjában aztán végigmentünk az összes adódó kérdésen. 1. Kik taníthatnak? Az erős leszabályozottság, és az ennek való megfelelés teljesen eltereli a figyelmet arról a valódi kérdésről, hogy ki tud tanítani, és milyen emberi képességek kellenek ehhez. 2. Mit tanítsunk? Egyre több a mankó. Keret és helyi tanterv, didaktikai kiadványok, munkafüzetek. Csakhogy ezek a kreativitást ölik. 3. Mennyi bért kapjunk? A jogrend miatt csak alkalmazottak lehetünk. Ez pedig magában hordozza a munkáltató és a munkavállaló szembenállását. Ez az ellentmondás elkerülhetetlen. Ezért nem működnek jól a bérosztozkodási kísérletek. 4. Milyen hosszú legyen a tanév? Az adminisztratív úton megszabott nap szám, nem pedig a gyermek szempontjai döntik el. Végül pedig hozzátette, hogy az iskolarendszer végrehajtója egy egészségügyi terrornak, és a tanárnak meggyőződése ellenére is segítőleg kell közreműködni oltásoknál, vizsgálatoknál.

Zárógondolata az volt, hogy bár megérti a tanártársadalom „szellemi arisztokráciába" burkolózását, amellyel e kérdésektől elzárkózik, ám elfogadni nem tudja. Mindnyájunk megnyugtatására azért elmondta, hogy a pedagógiai munkát javarészt meg lehet menteni e káros hatásoktól. A fenntartásba és működésbe viszont nagyon erősen beszivárog, és kártékonyan hat.

Ezt követően két szekcióra bomlottunk. Az egyik csoport a bevételi, a másik a kiadási oldal kérdésköreinek boncolgatására volt hivatott.

A második nap délelőtt Takáts Péter előadását hallgattuk meg. Azzal indított, hogy olyan időben élünk, amikor az eddig megszokott hierarchikus formáknak az ideje lejárt. A különbség pedig abban áll, hogy a régi típusú, fentről dirigáló vezetést fel kell váltsa az a fajta, a szellemi világ hierarchiájához hasonló, a felelősségen alapuló vezetés, amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy aki fölül van, az a tudásával szolgálja a többieket. Átmeneti időnkben természetesen vannak helyek, ahol még szükség lehet a régi típusú vezetésre is, de tudni kell, hogy a hatalmi viszony és a nagyon nagy specializáció ellene hat a Steiner által megfogalmazott célnak: új szociális formák kellenek, új szociális megértés, antropozófi-ai megismerési alapokon.

Ezt követően saját tapasztalatáról számolt be. Velemben létrehozták az első magyarországi Camphill otthont, ahol 10 fogyatékos gyermekkel él a feleségével, munkájukat négy önkéntes, és egy fizetett alkalmazott segíti. Állami normatíva nélkül működnek. Bevételeik 40%-át adják a szülői támogatások, 60%-át pedig az adományok. Elmondta, hogy az adományok jellemzően sok vállalkozótól kis összegekben érkeznek.

Terveik között szerepel azonban egy vállalkozás indítása is, amely még stabilabbá teheti az otthon fenntartását. Mivel államtól függetlenül tudnak működni, ettől a munkájuk szabadon, hitelesen tud megvalósulni, a szombathelyi iskola segítségével, ahova ezek a képzési kötelezett gyermekek magántanulóként bejegyzést nyertek.

Zárógondolatként megfogalmazta, hogy a döntés felelősségének feltétele a közös mérlegelés, a kérdés kultúra fejlesztése, a saját határok meghúzása, valamint a bizalom egymás iránt.

Pár perces szünet után Győrffy Gábor bemutatta a grazi és a bécsi Waldorf iskolából érkezett vendégeket. Megtudtuk, hogy a Bécsben működő Maurer Waldorf-iskola 40 éves, bérelt ingatlanban, 324 gyermeknek és kb. 60 tanárnak ad otthont. Óvodájukban 110 kisgyermek van. Költségvetésük bevételi szerkezete: 70% szülők, 20% állami pénz, 10% egyéb adományok, bérbeadás. A kiadási oldalon a személyi jellegű kifizetések 80%-ot tesznek ki. A szülői befizetések rendszerét úgy alakították ki, hogy az önként bevallott nettó jövedelem bizonyos százalékát kérik: egy gyermek esetén 13%, kettőnél 18%, háromnál 21% az elvárt mérték. Egyedi elbírálás lehetséges. Tapasztalatuk szerint a gazdasági szektorból szponzorokat szerezni lehetetlen!

Grazban a helyzet sokban hasonló. Az ingatlanuk bérelt, gyermek létszám 320 fő, a tanárok 40-en vannak. Öt ovis csoportjuk van. Most 28 éves iskolájuk nyolc évvel ezelőtt élt át egy olyan súlyos pénzügyi válságot, hogy minden költségüket 70%-ra csökkentve tudtak csak átvészelni ezt. Sok művésztanárt el kellett bocsátani. A költségek csökkentésére kipróbálták azt is, hogy a tanárok vállalkozóként dolgozzanak, de ez nagyon terhes volt a tanárok számára, mert munkájuk jellege miatt kevés költséget tudtak elszámolni, így jövedelmük erősen lecsökkent. Sok feszültséget okozott ez a szisztéma, nem vált be. Jelenleg az iskolában az átlagos bruttó bér 1400 euró, és tizenöt éve nem volt béremelés. (Megj.: Ausztriában a minimálbér 1000 euró, a lakbér kb. 700 euró havonta). Grazi jellegzetesség a tíz fős szülői kör, akik a teljes szülői közösséget felosztva egymás között, tartják a szülőkkel a kapcsolatot. Elhangzott továbbá, hogy Ausztriában a szülők nem tudnak adókedvezményt érvényesíteni adományaik után. Érdekességként említették a Stájerországban alkalmazott regionális pénzt, a styriont. Ennek a rendszerét Waldorf iskolások dolgozták ki. Ez a szülők által az iskolától megvásárolt tkp.utalvány, amelyet a beváltó szolgáltatók, kereskedők utána visszaválthatnak az iskolában.

A szünet után összegezésre került az előző napi két szekcióban végzett munka.

Az első szekció vezetői Kálmán István és Maurer György volt. Itt a bevétel volt a fő szempont. Alapvetésként elhangzott, hogy a fenntartó feladata a finanszírozás, nem pedig az igazgatás. Megállapítottuk, hogy a szülők tovább nem terhelhetők. Elhangzott, hogy tapintható az a tendencia, hogy az állam kivonul a finanszírozásból. Égetően sürgős ez ügyben stratégiákat kidolgozni, egyszerűen kimondva: azért, hogy iskoláink ne szűnjenek meg. A szekcióban résztvevők közül összeírtuk azokat, akik ezért a célért a konkrét munkában is részt vállalnak. A kapcsolatot elsődlegesen e-mailben fogjuk tartani, a munkacsoportot összeszervezi Maurer György. Sajnálatos tény viszont, hogy az intézmények fenntartásához és a szabad szellemi élet biztosításához nélkülözhetetlen vállalkozások alapításával kapcsolatos feladatok elsikkadtak, bár felmerült a gondolata egy vállalkozói találkozó, konferencia létrehozására.

A másik szekció vezetője Zubor Tamás volt. Itt a kiadási oldalra tevődött a hangsúly. A csoportmunkában összeszedték a lehetséges költségnemeket, csoportosították azokat, majd felelősöket rendeltek melléjük a csoport résztvevőiből. A feladat: megvizsgálni, hogy a különböző iskolákban az adott kiadási csoportok milyen összeget képviselnek, illetve hogyan lehetne közös összefogással ezeket a költségeket csökkenteni. Ilyen eszköz lehet a közös beszerzések megszervezése.

Búcsúzásként minden résztvevő elmondta gondolatait, a két nap tapasztalatát, majd Zubor Tamás házigazdánk átadta a jelképes stafétát Harczi Sándornak, aki a kecskemétiek nevében elvállalta a 8. Gazdasági konferencia megrendezését.

Befejezésül hadd mondjam el a saját, szubjektív véleményemet erről a rendezvényről. A szervezés, bonyolítás professzionális, mégis kedves és barátságos volt. Köszönet ezért mindenkinek, akiket felsorolni nem tudok, de bizonyára sokan vannak. Ami pedig a tartalmat illeti, az összes előadás és beszélgetés arra irányította a figyelmemet, hogy milyen meghatározó az a struktúra, amiben dolgozunk. Ahhoz hogy ezen javítani tudjunk, tovább kell emelni tekintetünket az iskola falain túlra. A szociális kérdés nem megoldható az iskolán belül.

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

A Waldorf iskolák államtól való függetlensége és finanszírozási lehetőségei

A 7. Waldorf Gazdasági Konferencián, 2008 április 25-én elhangzott előadás

Ma fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mit akart Rudolf Steiner 1919-ben, és amit mi hetven évvel később Magyarországon elkezdtünk, az hogyan kapcsolódott Steiner pedagógiai, szociális impulzusához.

Tisztelt Gazdasági Konferencia, Hölgyeim és Uraim!

A Waldorf oktatási intézményeket ma három oldalról fenyegeti veszély: a finanszírozás, a törvénykezés oldaláról, valamint ha nem tud létrejönni olyan szociális szervezet, melyben a Waldorf-peagógia élni és fejlődni tud. A finanszírozás problémái abból adódnak, hogy a gazdasági élet szereplőiben hiányzik a szabad szellemi élet iránti megértés.

Az állami törvénykezésben gazdasági és hatalmi érdekek érvényesülnek, ezért az állam nem engedi ki kezéből az oktatás irányítását, amihez pedig semmi köze sincsen.

A megfelelő szociális szervezet nem tud létrejönni, ha a szellemtudományos emberismereten alapuló nevelés puszta módszertanná degradálódik.

A stuttgarti Waldorf-iskolát Emil Molt, a Waldorf Astoria Cigarettagyár igazgatója alapította, de a szellemtudományos emberismereten alapuló nevelés Rudolf Steinertől származik. Steiner annak a szociális formának a megteremtését is feladatának tekintette, melyben ez a nevelés megvalósulhat. Ez azt jelenti, hogy az iskolát a szellemi élet alapfeltételéből kell létrehozni, azaz pedagógiai és didaktikai szempontok szerint kell irányítani és igazgatni. Ebből következik, hogy a szabad szellemi élet oktatási intézményeit a nevelői kollégiumnak kell igazgatni és irányítani, az iskolát érintő minden kérdésben a nevelői kollégiumnak van döntési kompetenciája.

Nevelői munkáját a kollégium minden tanára maga alakítja ki, az igazgatás demokratikus-republikánus elvek alapján történik, gazdasági szempontból az intézmény fenntartását a gazdaság eredményéből kell biztosítani. Steiner kizárta az állami támogatás lehetőségét. Számos kompromisszum ellenére is biztosítani tudta a tanítás és a tanulás szabadságát.

Az iskola elindítását Molt személyes adománya tette lehetővé. Később, amikor az iskola növekedett, Molt létrehozott egy fenntartói egyesületet. Ez az egyesület azután tagja lett a Kommender Tag részvénytársasági formában megalakult társulásnak. A társulás feladata gazdasági és szellemi értékek létrehozása volt, kölcsönösen egymást hordozó működésben.

Ha most visszatekintünk a magyarországi Waldorf-mozgalom kezdetére, azt látjuk, hogy nálunk a Waldorf intézmények állami, önkormányzati támogatással jöttek létre, működésüket nagyobbrészt állami normatív támogatásból fedezték, fedezik ma is. 1993-ban az új közoktatási törvénnyel megvalósult a fenntartói intézményeken keresztül az állami ellenőrzés és befolyás. Mivel az iskolákat többnyire szülői közösségek alapították, a szülők belekerültek az óvodák és iskolák szervezetébe, nem tudott létrejönni az önigazgatású intézmény, a Waldorf-pedagó-gia életműködésének megfelelő szociális forma. Áldemokratikus formák keletkeztek, melyek permanens konfliktusok forrásaivá váltak. Ma mindennek a következményeiben élünk, de lényegesen megváltozott környezetben.

A helyzet drámai!

A Waldorf pedagógiát a bolognai-pisai folyamatokként elhíresült oktatási rendszer fenyegeti, amely a mobilitás álarca mögé rejtőzve, a kísérleti pszichológia eszközeit használva, tesztvizsgákkal azt akarja elérni, hogy az emberi képességek csak testi vonatkozásban fejlődjenek, az ember puszta munkaerővé, gazdasági faktorrá váljon. Olyan mechanikus gondolkodást fejlesszen ki, mely alkalmas a modern technika berendezéseinek működtetésére, miközben a menedzsereket elit iskolákban képezik.

Alkotmányunk, így a közoktatási törvény is még bizonyos mértékben biztosítja a tanítás és a tanulás szabadságát, ezért ezt a rendszert az álam egyelőre csak a normatív támogatás megvonásával vagy kiegészítésével tudja rákényszeríteni a Waldorf iskolákra. De ha ez sikerül, elfelejthetjük a Waldorf pedagógiát.

Két elképzelés bontakozik ki annak érdekében, hogy iskoláinkat megvédjük az egyre erősödő állami beavatkozásoktól.

- beépülni az állami, az uniós bürokráciába, lobbizni és egy Waldorfos pisai pedagógiát, minőségbiztosítást, tesztvizsgákat stb. elfogadtatni;

- lemondani az állami normatív támogatásról és más forrásokat keresni intézményeink fenntartásához.

Ha rövid- és középtávon találhatunk is megoldásokat, amelyekkel a csődöt elkerülhetjük, a jövőben a szabad önigazgatású oktatási intézményeket a gazdasági élet eredményeiből kell fenntartani. Meg kell találnunk a finanszírozás korszerű módját. Erre tettek kísérletet 1920-ban Steiner munkatársai.

Emil Molt felismerte, hogy a Waldorf-iskolát nem a gazdasági vállalkozások adományaiból kell fenntartani, hanem gazdasági vállalkozásokkal kell a szükséges pénzeszközöket előteremteni. E célból alakult meg a Kommender Tag asz-szociáció 1920. március 13-án húsz vállalkozás részvételével, 300 ezer márka alaptőkével, az akkori helyzetnek megfelelően részvénytársasági formában. Rudolf Steiner maga is 20 ezer DM-t adott az induló tőkéhez, ami 1922 áprilisára már 53 millió márkára növekedett (akkor 1 USD=40 DM volt). Steiner elvállalta a társaság felügyelő bizottsági elnökének feladatát. Hasonló társulás jött létre Svájcban Roman Boos kezdeményezésére Futurum néven. Itt Steiner az igazgató tanács elnöke volt. A megalakuló vállalkozás számára Rudolf Steiner fogalmazta meg a vezérgondolatokat:

„Szükséges egy bankhoz hasonló intézmény megalapítása, amely pénzügyi intézkedéseivel olyan gazdasági és szellemi vállalkozásokat szolgál, amelyek mind céljaikat, mind magatartásukat illetően az antropozófiailag orientált világszemlélet értelmében folytatják tevékenységüket. (...) a bankár kevésbé hitelező jelleggel dolgozik, inkább olyan kereskedőként, aki a valóság iránti érzékével át tud tekinteni egy pénzügyileg támogatott vállalkozást és aki ezt szakértelmével és tanácsadással kíséri. Az asszociatíve együttműködő vállalkozások kölcsönösen támogatják egymást. A gyümölcsöző vállalkozások támogatják azokat, melyeknél a befektetett tőke csak később válik gyümölcsözővé.

Az antropozófiának sok területen gazdasági eredményeket kell hoznia. Olyan vállalkozásokat kell életre hívni, melyek önmagukat hordozzák, munkatársaiknak megélhetést biztosítanak és a fennmaradó nyereségükkel szellemi vállalkozások deficitjét fedezik."

Arra a kérdésre, hogy hogyan kell az antropozófia értelmében vállalkozni, Steiner azt válaszolta, hogy ez egy értelmetlen kérdés. „Csak olyan vállalkozó tud megfelelően működni, aki nem a szellemtudományt teszi vállalkozásának tartalmává, hanem aki szellemtudományo-san iskolázott gondolkodásával tud tartalmat adni vállalkozásának."

A Waldorf-intézmények hatalmas gazdasági eredményeket hozhatnak a jövőben. Az ez iránti megértést kell felébresztenünk a gazdasági élet szereplőiben.

Messzire látó és ítélőképes emberekre van szükség.

Most szeretnék beszámolni egy magyarországi kísérletről.

2004. január 1-jén hárommilliós alaptőkével kft. formában megalakult egy cég. Az alapítók az alapítással egyidejűleg lemondtak a cég tulajdonjogáról, ezáltal megszűnt a tőke magántulajdona, átalakult használati tulajdonná. Így a cég vagyona nem eladható és nem örökölhető. A vállalkozás vezetője teljes rendelkezési jogot kapott a cég működtetésére azzal a feltétellel, hogy a vállalkozás teljes adózott eredményét szellemi értékek támogatására, illetve szellemi vállalkozások finanszírozására kell fordítania, valamint a cég belső struktúráját a Rudolf Steiner által felfedezett szociális törvények szerint kell felépíteni és működtetni. Ez egy kis vállalkozás nyolc munkatárssal és kb. százötven milliós éves forgalommal. A munkatársak jövedelme semmilyen összefüggésben nincs munkateljesítményükkel, iskolai végzettségükkel, az eltöltött munkaidővel. A munkabér a költségoldalról az eredmény oldalára került, és hitel-karakterrel a munkatársak megélhetését biztosítja. Ezzel a munkaközösségben megvalósult a teljesítmény és a jövedelem szétválasztása.*

Most visszatérnék az előadásom elején felvetett három problémához, a szervezeti, a financiális és törvénykezési problémákhoz, és két, Rudolf Steiner beszédeiből kiemelt idézettel szeretném az előadást befejezni.

Az egyik 1920. szeptember 21-én hangzott el a stuttgarti Waldorf-iskola tanári konferenciáján:

„. ha egy napon fel kellene adnunk a Waldorf-iskolát, ez azt jelentené, hogy az egész antropozófiai mozgalom elveszítené a talajt a lába alól. A Waldorf-iskolának a tulajdonképpeni tartalma révén kell sikerülnie, mert ez egy próba, egy feladat próbája. A Waldorf-iskola csak két módon mehet tönkre: először azáltal, hogy az iskola-törvény nem tűri el. Ez egy olyan tönkremenés lenne, amelyet ki lehet bírni. Másodszor tönkremehet az iskola, mert a világban nincs annyi megértés, hogy finanszírozná azt, amit mi csinálni tudunk. Ha azt mondhatjuk, hogy az iskola a finanszírozás nem-megértése miatt ment tönkre, akkor úgy ment tönkre, hogy mi fenn tudunk maradni. Harmadik lehetőséget nem lehet elgondolni. Mégis a harmadik lehetőség jött elő az elmúlt napokban, hogy ugyanis a tanári kollégiumban nézeteltérések keletkeztek."

A Waldorf-iskolákat a nemzetiszocialista törvénykezés betiltotta. A Kommender Tag R.T. gazdasági nehézségek miatt 1924-ben likvidálni kellett. Steiner a felszámolás napján tartott beszédét így kezdte:

„Azt a gondolatot temetjük el, amely a legszentebbek egyikeként lebegett előttünk, hogy gazdasági vállalkozásokat alapítsunk a szellemi élet szolgálatára."

Reméljük, hogy a Steiner által említett harmadik lehetőség, hogy a belső konfliktusok felemésztik az iskolákat, nem fog bekövetkezni, és az asszociatív együttműködésre létrehozott modell temetését feltámadás fogja követni.

* 2006-ban a cég és két másik intézmény részvételével megalakult az „Európai Közép" Szellemtudományos Egyesülés, amely lehetőséget ad további hasonló vállalkozások társulására, együttműködésére.

^ugrás az oldal tetejére

Környezet

Ehrenfried Pfeiffer

Mezőgazdasági kurzus - Bevezetés

Az alábbi írás Rudolf Steiner Mezőgazdasági Kurzus című előadássorozata angol nyelvű kiadásának előszavaként jelent meg 1958-ban.

1922/23-ban Ernst Stegmann és más mezőgazdászok egy csoportja Rudolf Steinerhez fordult, hogy tanácsát kérjék a vetőmagok és számos termesztett növény esetében általuk tapasztalt, egyre fokozottabb degeneráció ügyében. Mit lehetne tenni, hogy kontrollálni lehessen ezt a hanyatlást, és javítani lehessen a vetőmagok és a táplálékok minőségét? Ez volt a kérdésük.

A következő szembeötlő tényekre hívták fel Rudolf Steiner figyelmét: régen ugyanazon a földterületen húsz évig tudtak egyfolytában lucernát termelni. A húsz év eleinte kilenc, majd hét évre csökkent. Azután elérkezett az idő, amikor komoly kihívást jelentett ugyanazt a terméshozamot fenntartani azonos parcellán négy vagy öt évig is. A farmerek régen képesek voltak ismételten felülvetni a földjeiket rizzsel, búzával, zabbal és árpával. Most pedig azt látják, hogy pár év múltán új fajtákat kell választaniuk. Az új fajták pedig zavarba ejtő gazdagságban teremnek mindaddig, amíg rövid időn belül ismét el nem tűnnek a színről.

Egy második csoport a sokasodó állatbetegségek vonatkozásában fordult Dr. Steinerhez, mely betegségek listája a sterilitás problémájától a széles körben terjedő száj és körömfájásig terjedt. Ebben a csoportban volt az állatorvos Dr. Joseph Werr, az orvos Dr. Eugen Kolisko és az újonnan megalapított Weleda (gyógyszer előállító vállalkozás) munkatársi körének tagjai.

Carl von Keyserlingk gróf még más területről is hozott problémákat. Azután Dr. Wachsmuth és a jelen írás szerzője kiváltképpen a növények éterikus természetére és az éteri képzőerőkre vonatkozó általános kérdéseivel fordult Dr. Steinerhez. A növényi betegségekre vonatkozó kérdés ismételt felmerülésekor Dr. Steiner azt válaszolta a jelen írás szerzőjének, hogy a szó igazi értelmében a növények sosem betegszenek meg, „mivel azok az egészséges éterikus világ produktumai". Inkább a környezet, különösen a talaj beteg körülményeitől szenvednek; az úgynevezett növénybetegségek okai ebben az irányban találhatók. Ernst Stegmann abból a nézőpontból kapott speciális utalásokat, amelyből kiindulva egy farmer meg tudja közelíteni a feladatát, és Dr. Steiner bemutatott néhány kezdeti lépést az új növényfajták termesztésére vonatkozóan, mintegy ösztönzésként a később megalapított biodi-namikus mozgalom irányában.

1923-ban írta le először Rudolf Steiner, hogy hogyan kell a biodinamikus komposzt preparátumokat előállítani, egyszerűen megadva azok receptjét, mindenféle magyarázat nélkül - csak „ezt kell tenni, majd pedig azt". Akkor Dr. Wachsmuth és én előállítottuk az 500-as preparátum első tételét. Ezt azután a svájci Arlesheimben lévő „Sonnenhof " kertjébe temettük el. A jelentőségteljes nap 1924 kora nyarán érkezett el, amikor az 500-as preparátum első mennyiségét ismét kiástuk Dr. Steiner, Dr. Wegman, Dr. Wachsmuth, valamint néhány munkatárs és az én jelenlétemben. Ez egy napos délutánon történt. Elkezdtünk ásni azon a helyen, ahol az emlékezetünk, néhány jelzés segítségével, sejtette a keresésünk irányát. Ástunk egyre tovább. A realisták érteni fogják, hogy jóval több izzadság folyt le rólunk Dr. Steiner idejének elpocsékolása okán, mint a munkánk nehézsége miatt. Végezetül Dr. Steiner türelmetlenné vált és már fordult, hogy a szállásán egy öt órára megbeszélt találkozójára induljon. Ebben a pillanatban az ásó megcsikordult az első tehénszarvon.

Dr. Steiner visszafordult, egy vödör vizet kért és hozzáfogott, hogy bemutassa számunkra a szarvak tartalmának szétoszlatását a vízben, valamint a keverés helyes módját. Mivel a szerző sétabotja volt az egyetlen kéznél levő keverő alkalmatosság, azonnal használatba is került. Rudolf Steiner különösen nagy gondot fordított az energetizáló keverés bemutatására, a tölcsérek vagy kráterek formálására, és a keverés irányának hirtelen megváltoztatásával az örvények képzésére. Semmit sem mondott a kézzel, vagy egy nyírseprűvel való keverés lehetőségéről. Rövid utasítások következtek, hogy hogyan kell a preparátumot kipermetezni a keverés befejezése után. Ezután Dr. Steiner a kert fölött végzett kézmozdulataival jelölte ki, hogy milyen nagyságú az a terület, amelyet permetezésbe be lehetett vonni. Ilyen volt az az alkalom, amelyet egy világméretű mezőgazdasági mozgalom születési órájának jelölünk.

Ami akkor mély benyomást tett rám, és még sokakat gondolkodóba ejthet, az volt, ahogy ez a lépésről lépésre való kidolgozás illusztrálta Dr. Steiner praktikus munkamódszerét. Sosem indult ki elővételezett absztrakt dogmákból, hanem mindig a konkrét helyzet adott tényeivel foglalkozott. Olyan csíraszerű hatóerő volt az utalásaiban, hogy néhány mondat vagy rövid bekezdés gyakran elegendő volt, hogy megalapozzon a mezőgazdászok vagy tudósok számára egy egész életre vonatkozó munkát; a mezőgazdasági kurzus teljes egészében ilyen példa. Az utalásainak a tanulmányozását ezért aligha lehet eléggé alaposan végezni. Nem megfejtenie kell azokat valakinek, hanem egyszerűen szó szerint követnie.

Dr. Steiner egyszer azt mondta egy megértő mosoly kíséretében, egy másik, nagyon súlyos helyzetben, hogy az emberek kétféle típusa kötelezte el magát az antropozófiai munka mellett: az idősebbek, akik megértettek mindent, de nem kezdtek ezzel semmit, és a fiatalabbak, akik alig értettek valamit, vagy egyáltalán semmit, de a javaslatokat azonnal bevitték a gyakorlatba. Mi szemlátomást a fiatalabbak ösvényét tapostuk a mezőgazdasági mozgalomban, mely minden tudását a tapasztalat nehéz iskolájában adta át számunkra. Csak most áll tisztán előttünk a Rudolf Steiner által adott új mezőgazdasági impulzus teljes képe, annak ellenére, hogy még mindig mesz-sze vagyunk attól, hogy kimerítsünk minden benne rejlő lehetőségét. A jelenlegi eredmények csak az első lépések. Minden nap új tapasztalatokat hoz, és új perspektívákat nyit előttünk.

Közvetlenül 1924 előtt Keyserlingk gróf komoly munkát folytatott, hogy rávegye Dr.

Steinert egy mezőgazdasági kurzus megtartására. Mivel Dr. Steiner el volt árasztva munkával, utazásokkal és előadásokkal, hétről hétre halogatta a döntését. A rettenthetetlen gróf ekkor elküldte unokafivérét Dornachba, azzal a rendeléssel, hogy táborozzon le Dr. Steiner küszöbénél mindaddig, amíg határozott ígéretet nem kap a kurzus megtartására. Ezt végül is megkapta.

A mezőgazdasági kurzus 1924. június 7-től 16-ig tartott, Keyserlingk gróf és grófnő vendégszerető otthonában Koberwitzban, közel Breslauhoz (1). Ezt további konzultációk és előadások követték Breslauban. Nekem magamnak távol kellett maradnom a kurzusról, mivel Dr. Steiner megkért, hogy maradjak otthon segíteni egy komoly beteg ápolásánál. „Írni fogok és elmondom önnek, hogy mi történt a kurzuson", mondta Dr. Steiner vigasztalóan. Sosem kerített sort arra, hogy írjon, kétségtelenül a feléje irányuló hatalmas igény miatt; ez érthető - és habár nehezen, de - elfogadható volt. Dornachba való visszatérésekor azonban lehetőség nyílt az általános helyzet megbeszélésére. Amikor azt kérdeztem, hogy az új módszert kísérleti alapokon kell-e indítani, azt válaszolta: „A legfontosabb dolog, hogy a mezőgazdasági preparátumaink jótéteményét elérhetővé tegyük a lehető legnagyobb területek számára az egész földön, annak gyógyulása érdekében, valamint hogy a föld terményeinek tápláló minősége minden tekintetben javuljon. Ez kell, hogy legyen a mi elsődleges célunk. A kísérletek később jöhetnek." Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a javasolt módszert azonnal alkalmazni kell.

Ezt annak a beszélgetésnek a hátterében lehet megérteni, amit Dr. Steinerrel útközben folytattam Stuttgartból Dornach felé, röviddel azelőtt, hogy a mezőgazdasági kurzusra sor került. Az ezoterikus élet egyfajta elmélyítésének a szükségességéről beszélt, és ehhez kapcsolódva említett bizonyos hibákat, melyek tipikusan fellelhetők a szellemi mozgalmakban. Akkor én megkérdeztem, „Hogyan történhet, hogy a spirituális impulzus, különösen a belső iskolázás, amelyre ön folyamatosan ad ösztönzéseket és útmutatásokat, oly kevés gyümölcsöt terem? Miért jutnak az érintett emberek a szellemi tapasztalás oly kevés bizonyítékához, minden erőfeszítésük ellenére? Miért van az, mind között a legrosszabb, hogy az akarat a tettre, hogy megvalósuljanak ezek a szellemi impulzusok, olyan gyenge?" Különösen aggódtam, hogy a kérdésre azt a választ kapom, hogy miként tud valaki hidat építeni a szellemi életben való aktív részvételhez és a spirituális törekvések kivitelezéséhez anélkül, hogy elveszítse a helyes ösvényt a személyes ambíciók, illúziók és kicsinyes féltékenykedések miatt; mivel ezek voltak a Rudolf Steiner által megnevezett fő belső akadályok. Ekkor jött a gondolat-provoká-ló és meglepő válasz: „Ez egy táplálkozási probléma. A táplálékok manapság nem biztosítják a megfelelő erőket, amelyek szükségesek a szellemnek a fizikai életben való manifesztálódásához. A híd többé nem építhető fel a gondolkodásból az akarat és a cselekvés felé. A tápláléknövények többé nem tartalmazzák azokat az erőket, amelyekre az embereknek szükségük lenne ehhez."

Egy táplálkozási probléma amely, ha megoldódna, lehetővé tenné a szellem számára, hogy manifesztálódjon és realizálódjon az emberi lényben! Ennek a háttérben érthetővé válik, miért mondta Dr. Steiner, hogy „a biodinamikus komposzt preparátumok jótéteményét elérhetővé kell tenni, amilyen gyorsan csak lehet az egész föld lehető legnagyobb területei számára, a föld gyógyítása érdekében."

Ez a megfelelő fénybe helyezi a koberwitzi mezőgazdasági kurzust, mint bevezetést a spirituális, kozmikus erők megértéséhez, amely révén azok ismét hatékonnyá válhatnak a növényi világban.

A módszer elterjesztésének módjairól és lehetőségeiről való megbeszélés során, Dr. Steiner egyben arról is beszélt, hogy a preparátumok és az egész módszer kedvező hatása „mindenkinek, minden farmer" számára alkalmasak - más szavakkal, nem csupán egy kis, speciálisan privilegizált, kiválasztott csoportnak. Ezt különösen ki kell hangsúlyozni, ha arra a tényre tekintünk, hogy a kurzusra csak gazdálkodók, kertészek és tudósok nyertek bebocsátást, akik egyaránt rendelkeztek gyakorlati tapasztalattal és szellemtudományos, antropozófiai háttérrel is. Ez utóbbi alapvető annak megértése és értékelése tekintetében, amit Rudolf Steiner előadott, de a biodi-namikus módszer minden farmer által alkalmazható. Fontos ezt kijelenteni, mert később sokan jutottak arra a következtetésre, hogy csak antropozófusok gyakorolhatják a biodinamikus módszert. Másfelől valóban igaz, hogy a biodi-namikus praktikum felfogása fokozatosan egy egészen új perspektívát nyit a világban, és a gyakorlói elsajátítanak és alkalmaznak egyfajta ítéletet a biológiai - értsd élő - folyamatokkal és tényekkel való foglalkozás során, amely eltér a többnyire materialista gazdálkodókétól; ők a természet erőinek dinamikus játékát követik egy magasabb fokú érdeklődés és tudatosság mellett.

De az is igaz, hogy számottevő különbség van a módszer puszta alkalmazása és a munkában való kreatív részvétel között. Kezdetben a tényleges gyakorlat közvetlenül kapcsolódott a mozgalom szellemi centrumának, a Dornachi Goetheanum Természettudományos Szekciójának a munkájához. Amikor a gyakorlatban tevékenykedők visz-szajuttatták oda az eredményeiket és kérdéseiket, ebből származott annak forrása, kreatív, gyümölcsöt termő eleme.

A „biodinamikus mezőgazdasági módszer" elnevezés nem Dr. Steinertől származik, hanem attól a kutatói körtől, akik az új gondolati irányok gyakorlati alkalmazásában voltak érdekeltek.

A mezőgazdasági kurzusban, melyen körülbelül hatvan személy vett részt, Rudolf Steiner alapvetően új gondolkodásmódot fejtett ki a föld és talaj, valamint az éterikus képzőerők, az asztrális-és énműködés természetének kapcsolatáról. Különösen arra mutatott rá, hogy a talaj, a növények és állatok egészsége attól függ, hogy a természetet ismét kapcsolatba hozzuk a teremtő kozmikus, formáló erőkkel. A gyakorlati módszert, amelyet a talaj, a trágya és a komposzt kezelésére adott, és különösen a biodinamikus komposzt preparátumok készítésének módszerét, mindenekelőtt arra szánta, hogy a természeti erők újra megelevenítését szolgálják, melyek a modern mezőgazdálkodás révén hanyatlásnak indultak. „Ezt el kell érni a valódi gyakorlatban" mondta nekem Rudolf Steiner. Megmutatta, hogy milyen fontos a számára, hogy a Szellemtudományos Főiskola kéz a kézben együtt járjon a valódi életgyakorlattal, amikor egy másik alkalommal arról beszélt, hogy kívánatos lenne, ha a Főiskola tanárai pár év tanítás után (három év volt az említett periódus) a következő három éves periódusban külső munkákkal foglalkoznának, így ezzel a váltogatással soha nem esnének ki a valós élet feltételeivel és kihívásaival való kapcsolatból.

Azok, akiket inspirált a mezőgazdasági kurzus, most mind gyakorlati mind pedig tudományos területen tovább munkálkodnak ezen a feladaton; elsősorban gondolok Guenther Wachsmuthra, Keyserlingk grófra, Ernst Stegmannra, Erhard Bartschra, Franz Dreidaxra, Immanuel Vögelére, M. K. Schwarzra, Nikolaus Remerre, Franz Rulnira, Ernst Jakobira, Otto Ecksteinre, Hans Heinzere, és másokra, akik az idő múlásával a mozgalomhoz kapcsolódtak, beleértve az első állatorvost, Dr. Werrt. A biodi-namikus mozgalom a gyakorlatban tevékenykedők és a Goetheanum Természettudományos

Szekciójának együttműködése révén fejlődött ki. Az idők során elterjedt Ausztriában, Svájcban, Angliában, Franciaországban, az észak-európai államokban és az Egyesült Államokban is. Ma nincs a világnak olyan területe, ahol ne működne együtt valaki aktívan ezzel a vállalkozással.

A biodinamikus gondolkodási irányzat és a

kémiai beállítottságú mezőgazdasági gondolkodás ütközött össze egymással a világ két ellentétes pólusa felől a mezőgazdasági kurzus létrejöttének idejében. Az utóbbi irányzat alapvetően Justus von Liebig nézőpontján alapult. Ez az elmélet azt vette tényként, hogy a növények kizárólag az úgynevezett növényi „táplálóanyag szükségletnek" megfelelően vesznek fel anyagokat a talajból. Az egyoldalú műtrágyázási teória, amely nitrogén-foszfor-kálium-kálcium növényi szükségletben gondolkodik, ebből a felfogásból ered, és ez a teória még a mai napig uralja az ortodox tudományos mezőgazdasági gondolkodást. Azonban Liebiget egy igazságtalanság érte. O maga a kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a „N-P-K" teória alkalmazható lenne minden talajra. A növények hiánytünetei sokkal nyilvánvalóbbak voltak a humuszban szegény talajoknál, mint azoknál, amelyek bőségesen el voltak látva azzal. A következő idézet felébresztheti a gyanút, hogy Liebig nem volt olyan kemény materialista, amilyennek a követői beállították. Azt írta: „Szervetlen erők kizárólag szervetlen anyagokat nemzenek. Az élő testeken dolgozó magasabb erőkön keresztül, amelyeknek a szervetlen erők csak szolgáik, anyagok létesülnek, amelyek élő minőségekkel gazdagon ellátottak és teljesen eltérnek a kristályoktól." És tovább: „Kozmikus feltételek szükségesek a növények működéséhez, melyek a Napból származó fény és hő." Rudolf Steiner adta meg a kulcsot ezekhez az „élő testekben működő magasabb erőkhöz és kozmikus feltételekhez". Azáltal oldotta meg Liebig problémáját, hogy kereken visszautasította a növényi élet pusztán anyagi szemléletét. Karakteres spirituális bátorsággal és tökéletes előítélet mentességgel haladta meg azt és tette meg a következő lépést.

És ekkor érdekes helyzet alakult ki. A tisztán materialista gondolkodási irányzat híveit, akik egykor késztetve érezték magukat, hogy elutasítsák a Rudolf Steiner által folytatott progresszív gondolkodást, arra kényszerítették a tények, melyekre a talajbiológiai kutatások derítettek fényt, hogy végezetül mégis tegyenek egy további lépést. A tények, amelyeket 1924-34 között a bio-dinamikus körök felismertek - a talajélet jelentősége, a Föld mint élő organizmus, a humusz szerepe, a humusz minden körülmények között való fenntartásának szükségessége, illetve annak felépítése amennyiben hiányos - mindezek közös ismeretekké váltak. A felismert biológiai, organikus törvények ekkor hozzáadódtak a növények talajt alkotó anyagoktól való korábban felismert kétségtelen függőségéhez. Nem kell mondanunk, hogy a biodinamikus módszer biológiai aspektusa ekkor általánosan elfogadottá vált; a célt ezzel talán elértük. Ám ami a növényi összefüggéseket irányító tényezőket, a talaj struktúrát, a biológiai kártevő elleni védelmet és az előrehaladást, mely a humusz szerepének a megértése révén jött létre, az energiaforrások és a képzőerők egész kérdéskörét - más szóval a növényi élet kozmikus aspektusát - illeti, ezek visszhang nélkül maradtak. Míg a biológiai gondolkodásmódot, materialista egyoldalúsággal, de elfogadták, addig a dinamikus oldalra vonatkozó megértés, melyet Rudolf Steiner úttörő utalásai tettek lehetővé, még mindig hiányzik.

1924-től számos tudományos publikáció látott napvilágot, melyeket az első tapogatózásoknak tekinthetünk ebben az irányban. A növekedést szabályozó faktorokra, az úgynevezett növekedésserkentőkre, enzimekre, hormonokra, vitaminokra, nyomelemekre és bio-katalizátorokra vonatkozó tanulmányokra utalunk. De ezek a tapogatózások materiális területen maradtak. A tudomány előre haladt addig a pontig, ahol az 1:1 millióhoz, vagy még inkább az 1:100 millióhoz arányú hígítások okoznak anyagi hatásokat, és ez már nem tartozott a fantasztikum és a kétely birodalmába. Ezek a kutatások már nem találkoznak azokkal a hitetlenkedő mosolyokkal, amelyek a biodinamikus komposzt preparátumok alkalmazását kísérték annak idején, mivel ezek az 1:10-től az 1:100 millióig terjedő hígítások már teljesen felfoghatók a tudományos gondolkodás jelenlegi állapota számára. A fotoszintézis -értsd: az élő növényi sejtekben történő anyagfelépítés - folyamatának feltárása révén merült fel az (nap, fény, hő és hold) energia hatásának problémája; más szavakkal a kozmikus energiaforrások kémiai és materiális körülményekké és energiákká való átalakulásának problémája.

Ennek kapcsán idézzük W. R. Williams a Szovjet Tudományos Akadémia tagjának Mezőgazdasági alapelvek című könyvét, melyet 1952-ben írt: „A mezőgazdaság feladata a kinetikus napenergia, a fényenergia transzformálása az emberi táplálékban tárolt potenciális energiává. A mezőgazdasági ipar alapvető nyersanyaga a nap fénye." És tovább: „A fény és hő esszenciális feltételei a növényi életnek, és ennek következtében a mezőgazdaságnak. A fény az a nyersanyag, amelyből a mezőgazdasági termékek képződnek, és a hő az az erő, amely a gépezetet - a zöld növényt - működteti. Mindkét nyersanyag, illetve energia tartalékolását biztosítani kell. A napsugarak dinamikus energiája a zöld növények révén átalakul a szerves anyagok anyagi formájában lévő potenciális energiává. Így a mi elsődleges konkrét feladatunk a folyamatos szerves anyag előállítás, annak érdekében, hogy az emberi élet energiáját tároljuk." És még tovább: „A négy alapvető faktort két csoportra választhatjuk szét az eredetük szerint: a fény és hő kozmikus faktorok, a víz és a növényi táplálék terresztriális faktorok. Az előbbi csoport a bolygóközi űrből származik..."

És ismét: „A kozmikus faktorok - fény és hő - közvetlenül hatnak a növényre, míg a ter-resztriális faktorok csak egy közvetítő (anyagon) keresztül hatnak."

Láthatjuk, hogy a könyv szerzője a kozmikus és terresztriális faktorok egybeműködésére vonatkozó tudást a mezőgazdaság tudományának fő tárgyaként kategorizálja, előtérbe helyezve a szerves anyagot (humusz), majd második helyre téve a mezőgazdasági termelés tényezőinek a sorát. Ezt az írást 1952-ben publikálták. 1924-ben Rudolf Steiner jelezte a növekedési folyamatokhoz kapcsolódó kozmikus erők közvetlen és közvetett értelemben vett tudatos megértésének szükségességét, ezáltal felszabadítva az anyagi, pusztán földi elkülönülés alól a növény természetére vonatkozó, érvényben lévő felfogást; kizárólag az ilyen megértésen keresztül válhat lehetővé, hogy ezek a gyógyító és építő erők ismét erővel telítődjenek és képessé váljanak megállítani a hanyatlást. Dr. Steiner azt mondta nekem: „A szellemtudománynak meg kell találnia az útját a praktikus élet felé a század közepéig, különben az ember és természet egészségének kimondhatatlan mértékű károsodása elkerülhetetlenné válik."

A kutatási munkánk azzal kezdődött, hogy megkíséreltünk reagenseket találni az éterikus erőkhöz és utakat próbáltunk találni a működésük kimutatására. Dr. Steinertől javaslatokat kaptunk, melyek később a szerző kristályosítási módszerében öltöttek testet. Ezután az volt a szándékunk, hogy tovább haladjunk a materialista felfogás gyenge pontjainak feltárása felé, és megcáfoljuk annak felfedezéseit a saját kísérleti módszerünk révén. Ez azt jelentette, hogy a fizikai anyagokkal kapcsolatos kísérletek során egzakt analitikai módszereket alkalmaztunk, és azokat tovább fejlesztettük egy finomabb szintig. Egyszerre szándékoztunk kvantitatív és kvalitatív módon dolgozni. Az egyetemi éveim alatt például gyakorlatommá vált, hogy az elkövetkező időszak javasolt egyetemi kurzusainak listáját Rudolf Steiner elé vittem, hogy útmutatását kérjem a tárgyak kiválasztásában. Egy alkalommal arra sarkallt engem, hogy párhuzamosan két - nem, három - fő tárgyat, a kémiát, fizikát és botanikát vegyem fel, mindegyik egyenként naponta hat órás elfoglaltságot igényelt. A tény kapcsán, hogy egy napban nincs annyi óra, amennyi elegendő lenne ezekhez, egyszerűen azt válaszolta, „Ó, ön meg fogja ezt oldani valahogy."

Ismét és ismét a praktikus cselekvés és laboratóriumi munka irányába vezette a dolgokat, távol maradva a pusztán teoretikustól.

Az ilyen jellegű tanácsok folyamatosan a tudatomban voltak az évtizedekig tartó munkák során, amelyek ezekből származtak. Ezek arra vezettek engem, hogy ne csak a laboratóriumban dolgozzam, hanem alkalmazzam is ennek az új személetnek az alapelemeit mezőgazdasági projektek kivitelezése révén, egyszerre biodinamikus és gazdasági értelemben is. Dr. Steiner ragaszkodott ahhoz a kurzusaim kiválasztásánál, hogy a tudomány mellett politikai-gazdasági előadásokat is hallgassak, mondván „Üzletszerűen, profitérdekelt módon is kell dolgoznia, különben nem lesz eredményes." Gazdaságtan, kereskedelem történet, ipartudomány, még tömegpszichológia is, és más ilyen tárgyak szerepeltek a javaslatai között, és amikor egy kurzus véget ért, Dr. Steiner elvárta, hogy beszámoljak azokról. Ezek alkalmával nem csak meghökkentő jártasságot mutatott a különböző speciális területeken, hanem - ami sokkal meglepőbb volt - rendkívüli módon ismerte a különböző professzorok módszereit és karakterét. Például azt mondta, „X professzor egy különösen briliáns ember, széleskörű ideákkal, de gyenge a részletes ismeretekben. Z professzor egy valódi eleganciával rendelkező, ezüsttorkú szónok. Nem kell mindent elhinnie, amit mond, de önnek alaposan meg kell ragadnia az előadásának a módszerét."

Ezen és sok más tanács révén világossá vált, mit kell tenni a biodinamikus módszer fejlesztése érdekében. Volt a gyakorló gazdálkodóknak egy nagy csoportja, akiknek az volt a feladata, hogy a gazdasági vállalkozásukban vigyék keresztül a módszert, annak érdekében, hogy felleljék a preparátumok legmegfelelőbb alkalmazási módját, megállapítsák milyen vetésforgó építi fel a humuszt ahelyett, hogy tönkretenné, és kifejlesszék legjobb növénytermesztési és állattenyésztési módszereket. Évekbe tellett, mire az alapideákat lefordították a praktikum nyelvére. Mindezeket a gyakorlat kemény iskolájában próbálták ki, míg végül kialakult a tanítható és tanulható módszer teljes képe, amelyet bármely farmer nyereséggel alkalmazhat. A talajkezelés problémája, a vetésforgó, a komposztkezelés módja, az időtényező figyelembevétele a marhatenyésztés során, gyümölcsfakezelés, és sok más tényező lett kidolgozva kizárólag a gyakorlatban az évek során.

Ezután következett az agrártudománnyal való megbírkózás problémája. A laboratóriumi és szántóföldi kísérletek tényeket és megfigyelési anyagot biztosítottak. Ekkor láttam hasznát a technikai és kvantitatív-kémiai iskolázottságnak, amelyet Dr. Steiner rótt rám. Ez volt az a terület, ahol a kémiai talaj- és táplálóanyag teória hiányossága és gyengesége a legszembeszökőbben kiütközött, és ahol ma - több mint harminc év után - láthatóvá vált a kozmikus erők létezésének felismerése és az egzakt tudomány közötti híd felépítésének lehetősége.

Az első lehetőség az ortodox felfogás kemény felszínének az áttörésére az úgynevezett nyomelemek koncepciója körül összegyűlt felfedezésekből származott. Dr. Steiner már 1924-ben rámutatott ezeknek a finoman eloszlatott anyagi elemeknek a létezésére az atmoszférában és más helyeken, és hangsúlyozta közreműködésük jelentőségét az egészséges növényi fejlődésben. De továbbra is nyitott kérdés maradt, hogy azok a gyökereken keresztül a talajból szívódnak fel, avagy a növények a leveleken és más szerveken át az atmoszférából veszik fel azokat. A korai harmincas években a színképanalízis kimutatta, hogy majdnem minden nyomelem jelen van az atmoszférában 10^-6-tól 10^-9-ig terjedő arányban. A tény, hogy a nyomelemek felszívódnak a levegőből, a Tillandsia usneoides-el (szakállbromélia; ford.megj.) való kísérletek során vált bizonyossá. Ma már gyakorlattá vált Kaliforniában és Floridában, hogy cinket és más nyomelemet nem a gyökereken keresztül, hanem a levelekre permetezve juttatnak a növénybe, mivel ezek a nyomelemek onnan sokkal hatékonyabban szívódnak fel.

Felfedezték, hogy az egyoldalú ásványi trágyázás csökkenti a talaj és a növények nyomelem tartalmát és - sokkal jelentősebb -, hogy a nyomelem pótlás egyáltalán nem javítja az így pótolt nyomelemek növények általi felvételét. A cink 1:10 millió arányú jelenléte (vagy hiánya) döntő fontosságú, mivel egy narancsfa ennél a mennyiségnél egészséges gyümölcsöket terem. Ám az 1924-1930 közötti időszakban a biodinamikus preparátumokat kigúnyolták, „mivel a növényeket nem lehet befolyásolni magas hígításokkal."

Itt egyedül a cinket nem csak azért említjük, mert ennek a nyomelemnek a magas hígításával való kezelés különösen alapvető számos növénynél mind az egészség, mind pedig a terméshozam tekintetében, hanem mivel ez a nyomelem rendkívül gyakori a gombákban. Rudolf Steiner magyarázata egy érdekes kapcsolatra utal, amely teljesen csak egy jelenleg folyó kísérlet fényében érthető meg. A következőt olvassuk a Mezőgazdasági kurzusban: „... Ártalmas paraziták mindig gombafajták növekedéséhez társulnak, . bizonyos növénybetegségeket okozva, és más károsodási formákat létrehozva. . Bárki megfigyelheti ezt, ha a mező gombával van ellepve. Ekkor elvégezhető az az érdekes kísérlet, hogy megfigyeljük, van-e akár csak egy kicsit is gombával ellepett terület a farm közelében, a gomba, köszönhetően a baktériumokkal és más parazitákkal való rokonságának, távol tartja azokat a farmtól. Gyakran előfordul, hogy a gombával így ellepett mező távol tart mindenféle kártevőt."

A gomba típusú organizmusok magukba foglalják az úgynevezett fungi imperfecti-ket (koní-diumos gombák csoportja; a ford.megj.), és olyan botanikai alakulási formákat, mint az actino-mycesek és streptomycesek, amelyekből bizonyos antibiotikumok származnak. Azt találtam, hogy ezek az organizmusok egy egészen speciális szerepet játszanak a humusz kialakulásában és annak lebomlásában, és hogy bőségesen jelen vannak a biodinamikus trágyákban és komposzt preparátumokban. A preparátumok szintén bőségesen tartalmazzák a legtöbb fontos nyomelemet, mint amilyen a molibdén, kobalt, cink és másokat, amelyek jelentőségét már kísérletileg bizonyították.

Nos, különös helyzetet fedeztünk fel a talajokkal kapcsolatban. A rendelkezésre álló növényi tápanyagok analízise azt mutatta, hogy ugyanaz a talaj a tesztek során a különböző évszakokban egészen más képet mutat. Sőt, a tesztek nem csak évszak variációkat, hanem napi változásokat is mutattak. Ugyanaz a talajminta önmagához képest gyakran nagyobb periodikus változást mutatott, mint amit a kísérletbe vont szomszédos talajhoz képest találtunk, pedig az egyik gazdag, a másik szegény talaj volt. A szezonális és napi ingadozásokat egyébként a földnek a bolygórendszerhez viszonyított relatív helyzete befolyásolta; más szóval a bolygórendszer az ingadozások kozmikus oka. Továbbá az is bebizonyosodott, hogy a napszak vagy évszak befolyásolta a tápanyagok oldhatóságát és hasznosulását is. Számos jelenség, amely megfigyelhető a növények és állatok életműködéseiben (pl: belső elválasztás, hormonok) ilyen hatások alá vannak vetve. Az oxálsav koncentrációja a bryophyllum (elevenszülő; ford.megj.) leveleiben az idő haladtával óraműszerűen emelkedik és csökken egy azonos nap során. Habár ebben és sok más tesztben esetében a tápanyagok mennyisége, amelyekkel a növényeket tápláltuk, azonos volt, a növények anyagtartalmának növekedése és csökkenése nagyon markánsan a fényritmus és ciklus változásának megfelelően alakult. Joachim Schultz, a Goetheanum kutató munkatársa, akinek az élete sajnos eléggé rövidre szabott volt, kezdte vizsgálni Dr. Steiner azon fontos utalását, hogy a fény reggel és este növekedést serkentő, míg délben és éjszaka növekedést gátló hatással bír.

Amikor Schultz kísérleteit vizsgáltam, teljesen lenyűgözött a tény, hogy a növényeknek, azonos tápanyagoldaton nevelve, teljesen más az anyagi összetétele, függően a rájuk ható fényritmustól. Ez például igaz volt a nitrogénre. Növények a reggeli vagy esti órákban a fényre téve erőteljesebben növekedtek az előnyös nitrogénhatás miatt, míg a déli vagy éjszakai órákban megvilágítva hanyatlottak vagy hiánytüneteket mutattak. Ez volt az az út, amely kísérleti úton tárta fel azt a tényt, hogy a fény, a hő és különösen a naperők úgynevezett „kozmikus" működése uralkodik az anyagi folyamatok felett. Ezek a kozmikus erők irányítják az anyagi változásokat. Hogy mikor és milyen irányban jelentkeznek, és milyen mértékben és formában befolyásolják a növényi növekedést, ez mind a kozmikus konstellációk és a mögöttük álló erők függvénye. A fotoszintézis területén végzett jelenlegi kutatások olyan felismeréseket hoznak, amelyek még a materialista kutatók szemét is fel kell hogy nyissa ezekre a folyamatokra. Ezen a területen is Rudolf Steiner tekinthető annak az úttörőnek, aki kikövezte az utat egy új megközelítésű kutatás számára. Lehetetlen egy ilyen terjedelmű írásban kitérni minden olyan jelenségre, amely már feljegyzésre került, mivel ez egy egész könyvet igényelne. De többé már nem lehetséges, hogy a kozmikus erők hatását tagadjuk, mint „puszta babonát", mióta a talajélet metabolikus funkciói, a növényekben lévő nedvek emelkedés és csökkenése, és különösen a gyökérszférában történő folyamatok fiziológiai és biokémiai összefüggései ismertté váltak.

Egy korábbi természetszemlélet, amely részben a misztériumhagyományon, részben egy ösztönös tisztánlátáson alapult - egy szemlélet, amely Arisztotelész és tanítványa Theophrastus idejéből ered, és amely folytatódott Albertus Magnus és a késő középkori „szignatúra tan" idejében - tudatában volt annak, hogy összefüggés áll fenn bizonyos kozmikus konstellációk és különböző növényfajok között. A konstellációk teremtő pillanatok, az általuk befolyásolt fajok differenciálódnak és változatos növényi formák létesülnek. Ha valaki észleli, hogy a kozmikus ritmusoknak ugyanilyen szignifikáns hatása van a metabolikus folyamatokra, a belső elválasztási működésekre, a növényi nedvek emelkedésére és csökkenésére, azok nyomására (turgor), már csak egy kis lépés marad hátra egy jövőbeli tudatos kutatás megvalósítására, amely el fogja érni ezeknek a kreatív konstellációknak a kísérleti megragadását. Rudolf Steiner számos munkatársa már bemutatta a képzőerők meghatározó hatását az olyan kísérletekben, mint L. Kolisko kapilláris filterpapír tesztje, Pfeiffer, Krüger, Bessenich, Selawry és mások növényi és kristályosítási tesztje.

Rudolf Steinernek a növénytermesztésre vonatkozó tanácsai speciális feladatot adtak. Az ezen a területen végzett kutatásokat a szerző és más munkatársak (Immanuel Vögele, Erika Riese, Martha Kuenzel és Martin Schmidt), egykor együttműködésben vagy egymástól függetlenül végezték. A kreatív kozmikus konstellációk alapfelfogásából kiindulva az feltételezhető, hogy az eredeti kreatív ösztönző erő minden alfajban lassan kimerül és elapad. Ennek az originális impulzusnak a képzőerői növényről növényre tovább adódnak az öröklési áramban bizonyos szervek révén, mint amilyenek a kromoszómák. Az egyoldalú anyagelvű trágyázás fokozatosan gátolja az eredeti erők működését, és a növények elgyengülését eredményezi. A vetőmagok minősége leromlik. Ez volt az eredeti probléma, amely Rudolf Steiner elé került, és a biodinamikus mozgalom létrehívása lett a válasz.

A feladat a növény megújítása volt, amelyre mint kozmikus működések által befolyásolt erőrendszerre tekintettünk a természet egészének figyelembevétele mellett. Rudolf Steiner jelezte, hogy számos növény, amelyet „megerőszakoltak", abban az értelemben, hogy elszakították kozmikus eredetétől, már olyan messze jár a de-generálódás útján, hogy a század végén a szaporítása kérdésessé válik. A búza és a burgonya az említet növények között voltak, de olyan más gabonák is, mint a zab, árpa és a lucerna ugyanehhez a körhöz tartoztak. Utakat vázoltunk melyeken a kultúrnövények „kimeríthetetlen" rokonaiból új fajták tenyészthetők ki erőteljes magokkal. Ezt a munkát kezdi siker koronázni; a búzafajt már kitenyésztettük. Martin Schmidt jelentős kísérletet folytatott, amelyet még nem publikált, hogy meghatározza a magvak elhelyezkedési ritmusát a kalászon, és különösen a tápláléknövények és tenyésznövények magjainak növekedése közötti különbségekre akart rámutatni. Rudolf Steiner alapján, alapvető különbség van a két típus között, az egyik ősszel érik, közel a télhez, a másik pedig a nyárhoz közel. A biokémikusok egyszer majd képesek lesznek igazolni ezt a különbséget materiálisan a fehérjék anyagi struktúrájában, aminosavakban, foszfolipidekben, enzim rendszerekben és így tovább, a modern kromatográfiai módszer segítségével.

A búza degenerálódása megerősített tény. Még abban az esetben is, ha a talaj megfelelő, a fehérje tartalma csökken; a vörös búza esetében a fehérje tartalom 13%-ról 8%-ra esett az Egyesült Államok bizonyos területein. A burgonyatermelők a megmondhatói milyen nehéz vírus- és kártevőmentes burgonyát termeszteni, nem is beszélve az ízletességről. A biodinamikusan termesztett búza megtartja magas fehérjetartalmát. A burgonyatermesztésre vonatkozó ígéretes munkát sajnos elpusztította az elmúlt háború és más zavaró tényezők.

Biodinamikus nézőpontból szemlélve a kártevők jelentik az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb problémát. Amikor a biológiai egyensúly felborul, degenerációk jönnek létre; kártevők és betegségek ütik fel a fejüket. A természet maga felszámolja a gyengéket. A kártevőkre ezért úgy kell tekintenünk, mint a természet figyelmeztetésére, hogy az eredeti erőit elpocsékoltuk és bűnt követtünk el az egyensúlya ellen. Hivatalos becslések szerint az amerikai mezőgazdaság ötezer millió dollárt költ terméskiesésben arra, hogy ne vegye figyelembe ezt a figyelmeztetést, és további ötven millió dollárt arra, hogy visszaszorítsa a rovarkártevőket. Az emberek kezdik felismerni, hogy rovarirtó mérgek nem oldják meg a problémát, különösen mivel az irtott kártevők közül néhánynak sikerül új, sokkal ellenállóbb típusokat létrehozni. Az egyik legelőrehaladottabb kísérlet során (Albrecht of Missouri) megállapítást nyert, hogy az egyoldalú trágyázás károsítja a növényi sejtekben a fehérje-szénhidrát egyensúlyt, károsodnak a fehérjék és a növényi levelek viaszbevonata, és a növények „ízletesebbé" válnak a rovarkártevők számára. Keserű megállapítás az, hogy a rovarmérgek csak „megőrzik" a haldokló természet egy részét, de nem állítják meg az alapvető halálfolyamatokat. Tapasztalt rovarszakértők, akik tanúi voltak a kémiai kártevővédelem és az azzal összefüggő egészségügyi problémák kudarcának, biológiai ellenőrzésről kezdenek beszélni. Ám egy amerikai kutatóbázis megállapításai alapján, a biológiai kontroll csak akkor lehetséges, ha semmilyen mérget sem használnak és megkísérlik a természet egyensúlyának helyreállítását. A Mezőgazdasági kurzusban olyan indikációk vannak, amelyekben Rudolf Steiner rámutat arra, hogy az egészség és ellenálló képesség a biológiai egyensúlynak és az ahhoz társuló kozmikus faktoroknak a működései. Ez egy további evidenciája annak, hogy mennyivel megelőzte a korát ez a szellemtudományos, goetheánista gondolkodási út.

A szerző teljesen tudatában van annak a ténynek, hogy ez az ismertetés csak egy kis részét érinthette mindazon kérdéseknek a teljességének, amelyeket Rudolf Steiner tárt fel az új mezőgazdasági módszerével. Tudatában van annak is, hogy más munkatársak egészen másként, és a munka egészen más nézőpontjairól írtak volna. Ezeket az oldalakat ezért az ő szándékaikkal egyetértésben szükséges olvasni: mint egyetlen ablakon át való kitekintést egy olyan házból, amelynek rengeteg ablaka van.

Jegyzetek:

1. Geisteswissenschaftliche Grundlagen zum Gedeihen der Landwirtschaft; GA327 (Magyar nyelven A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai címen jelent meg a Genius Kiadó gondozásában, 1997-ben.)

Fordította: Tóth Márk

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Pedagógia

Környezet

Antropozófia

Rudolf Steiner

Szabadság és társadalom

Kádas Ágnes

Rudolf Steiner a nyelvvel folytatott küzdelemről valamint egy fordító a maga küzdelméről

Részletek egy olvasói levélből

A továbbiakban részletek következnek Hella Wiesberger bevezetőjéből, a GA 267 kötetből, 30-32. old.

Tovább a fordító gondolatai

Végül a fordítás felelősségéről

Olvasói levél a „Gondolatok a Fészek-ből" szerkesztőségének

Frisch Mihály

A megcsonkított (elárult) templomlegenda

A Koszovó-ügy

Kálmán István

Szerbia vagy Európa ellen indított háború?1

Jegyzetek:

Ertsey Attila

Koszovó, 2008. Húsvétja

Trianon-képlet

Kusturica

Kusturicáról

... A NATO szerepe Koszovó sorsában14

CIA, kábítószer, Afganisztán, UCK, Koszovó

Koszovó felfegyverzése

Európa Afganisztánja

Erdélyi illúziók

A Koszovó-kísérlet és Tibet

Epilógus

Jegyzetek:

Branko Ljubic

Koszovó állam mint a globális lex americana új sarkköve

Koszovó az USA „nemzeti érdeke"?

Az EU-kormányokra nehezedő nyomás és egy kínos incidens

A Koszovó-„mítosz" és a hangulati manipulációk

Nem kevesen vannak tisztában a dolgokkal

Hová vezet mindez?

Összegzés

Jegyzetek

Pedagógia

Werner Kuhfuss

Önmeghatározás vagy külső meghatározottság?

A korai nevelés államilag elrendelt szép új világa

Szabó Gyöngyi

Tudósítás Szombathelyről

Kálmán István

A Waldorf iskolák államtól való függetlensége és finanszírozási lehetőségei

A 7. Waldorf Gazdasági Konferencián, 2008 április 25-én elhangzott előadás

Tisztelt Gazdasági Konferencia, Hölgyeim és Uraim!

Környezet

Ehrenfried Pfeiffer

Mezőgazdasági kurzus - Bevezetés

Jegyzetek:

Szerbia vagy Európa ellen indított háború?¹

... A NATO szerepe Koszovó sorsában¹⁴