Thomas Meyer úr évek óta rendszeresen eleget tesz a meghívásunknak, így múlt ősszel ismét a Szabad Gondolatok Háza vendége, előadója volt. A társasági tagokat és nem tagokat egyaránt érintő kérdés sokakat vonzott a rendezvényre. Az előadásokon készült jegyzetei alapján, az alábbi írást Stráma Éva állította össze.

A kopasz tyúk

Helmuth von Moltke olyan személyiség, akiről csaknem ugyanannyi hazugságot és gyalázkodást helyeztek a világba a XX. században, mint Rudolf Steinerről. Steiner követteMoltket a halál utáni létbe, és leírta róla, hogy a halála után olyan imaginációkkal rendelkezett, amelyeket az egész emberiségre érvényes, tipikus imaginációk-nak lehet nevezni.Moltke egyik ilyen imaginá-ciója az antropozófiai mozgalom 1920 utáni fejlődésére vonatkozott, tehát arra az időre, ami akkor még jövőnek számított.

„Az lesz a mozgalom sorsa, hogy mint egy megkopasztott tyúk álljon a világban.
Minden tollát ki fogják tépni"

Vajon mit jelenthet, hogy a szellemi mozgalmat egy tyúkkal hasonlítja össze, amelynek tollai voltak, de kitépték őket? Az imaginációkat tudni kell megfejteni. Folyamatként kell szemlélnünk ezt a képet. A szellemi mozgalmat egy élőlényhez hasonlítja. Egy olyan élőlénnyel, melynek tollai és szárnyai vannak. Amelyik képes a föld fölé emelkedni, de tud a földön is járni. A tyúk termékeny, ugyanakkor olyasmit is létrehoz, ami az embereknek táplálékul szolgál. És mit történik vele a kép szerint? Kitépkedik a tollait, elveszik a szárnyaló képességét.

A kép, ahogy egyenként kitépkedik a madár tollait, bizonyos értelemben annak a képe, amit az intellektus tesz, ha belép a mozgalomba.

Az intellektus egyfelől nagy adomány. Másrészt viszont alkalmat ad arra, hogy egyoldalúan használjuk. Természetesen amikor valaki először találkozik az antropozófiával, kezdheti azzal a kérdéssel, hogy hol van benne az, ami nekem személyesen fontos. Ha azonban a későbbiekben nem támad benne érdeklődés az antropozófia egész lénye iránt, akkor megtörténik, hogy egyenként kitépkedi a tollait, azután intellektuális kizsigerelést hajt végre. Ma vannak akik ezt már meg is valósították. Steiner művéből kiemelnek részeket, amit a maguk számára fontosnak tartanak, aztán a többit meg elfelejtik.

Hogyan találhatjuk meg a módot ismét, hogy az antropozófia lényét, szubsztanciáját eleven módon tudjuk megragadni? Mielőtt tehát a társaság és mozgalom viszonyával foglalkoznánk, foglalkoznunk kell azzal, hogy mi maga ez a szubsztancia.

Mikor a szellemi szubsztancia az emberi fejben tükröződik, gondolatok formájában, reflexiókként vesszük fel. Csakhogy az emberi fejek gyakran nem készek arra, hogy ezt a szubsztanciát felvegyék a gondolkodásukba. Márpedig az antropozófia mai helyzete az, hogy megkívánja, hogy tükröződjön az emberek gondolkodásában. Ezzel szemben vannak olyan szellemi lények, amelyek nem akarják, hogy tükröződjenek az emberi fejekben, nem akarják, hogy megértsük őket, mert minél kevésbé értjük őket, annál jobban tudnak működni. Épp ezért feladatunk, hogy megtanuljuk ezeket az antropozófia ellenes szubsztanciákat is tükrözni.

Tipikus és személyes imaginációk

1913 után, a Teozófiai Társaságból való kilépése után Rudolf Steiner bizonyos kritériumokat teremtett az egészséges szellemi fejlődés számára. Ezt az a sokak által ismert esemény tette szükségessé, amikor a kis indiaiKhrisnamurtiban többen Krisztus újratestesülését látták.

Steiner ezzel összefüggésben megkülönböztetett tipikus és személyes imaginációkat. Tipikusnak azokat nevezi, melyek tartalma minden embert érint, amelyek minden emberre vonatkoznak. Ekkor Steiner le is írt néhány ilyen tipikus imaginációt, amivel egyfajta szellemi higiéniát akart kifejleszteni. Azt állította, hogy a személyes imaginációk, melyek túlzottan belemennek mindabba, ami személyes, veszélyes irányba, fer-tőzően hatnak, és közben letompítják a normál egészséges gondolkodóképességet. Ilyen személyes imagináció például az is, ha valaki azt hiszi, hogy egyik nevezetes inkarnációjában ő volt Stuart Maria, vagy hogyKhrisnamurti Krisztus újra-testesülése. Ebben és az ehhez hasonló esetekben feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon ez egy objektív, általánosan érvényes imagináció-e. Fontos lehet történelmileg megvizsgálni ezt a kérdést, mert ma az antropozófiai mozgalmon belül is jelen van egy egészségtelen tendencia a személyes imaginációkat illetően. Ehhez hasznos lehet, ha olyan tipikus imaginációkat vizsgálunk meg, amelyeket Steiner állított a hallgatósága elé.

Templom legenda

Rudolf Steiner több alkalommal ábrázolta ezt a mélyen ezoterikus legendát, ami az emberiség fejlődéstörténetét jeleníti meg. Felmerül benne egy kérdés, amire azonban ebben a templomos legendában nem kapjuk meg a választ. A legenda ábrázolja az emberi nemek fejlődését, megmutatja, hogy létezik két különböző áramlás. A történet központi alakjaHiram, az építőmester, aki a salamoni templomot építi. Legfontosabb művénél azonban csődöt mond. Itt ismét egy imaginá-ció jelenik meg, amit meg kell fejtenünk.Hiramlétre akar hozni egy öntvényt a hét fémből (arany, ezüst, réz, higany, ólom, ón, vas). Így az öntvénybe az egész bolygórendszer bele kerül. Az ércek óceánjának Salamon király koronázására kellene elkészülnie olyan keverési arányban és művészi formában, hogy az teljesen átlátszó legyen. A még zavaros szubsztanciának az ünnepségen Salamon király és Sába királynőjének szeme előtt kellett volna átlátszóvá változnia. Csakhogy a történetben van három áruló. Három tanítvány, akiktőlHiram megtagadta a mester fokot, mivel arra még nem voltak érettek. A felbőszült tanítványok tervükbe a királyt is be tudták avatni, mert azt hatalmas féltékenység ragadta meg az építőmesterrel szemben, akibe Sába királynője beleszeretett. Emiatt történik a katasztrófa. Az inasok irigységből belekevernek az öntvénybe valamit, így az, ahelyett hogy elkezdene kitisztulni, tűzszikrákat kezd ontani. Tűz üt ki.Hiram megkísérli vízzel eloltani, de a lángok csak még jobban fellobbannak. Ekkor a tűzből hangot hall: vesd magad a tűzbe, sérthetetlen vagy. Az építőmester a lángok közé veti magát, és megkezdi szellemi utazását. Ennek során találkozik az ősével Tubalkáinnal, akitől kap egy kalapácsot.

A történethez hozzá tartozik, hogyHiramazután visszatér, és a kapott kalapáccsal be tudja fejezni a művét, az ércek óceánját, a három áruló azonban megöli őt. Így jelenik meg ebben a legendában egy hosszú fejlődéstörténet, egy kérdés és egy válasz. Steiner ezt úgy írja le, hogy ekkor Hiram Káinnak azzal az állapotával találkozott, amilyen az a testvérgyilkosság előtt volt. Elmondja, hogy szimbolikusan az a bátorságot adó erő, amitHiram Káintól kap, azáltal fejeződik ki, hogy kap egy olyan kalapácsot, amivel visszatérve a földfelszínre megérintheti az ércóceánt, és általa az átlátszóvá válik. Ezen a szimbolikán meditálva rátalálhatunk az emberiség belső lényére. Az ércóceán annak szimbólumaként jelenik meg, amivé az ember vált volna, ha az embert eláruló három erő: kétség, babona, illúzió nem kaptak volna teret.

Káin és Ábel

A földfejlődésben a lemúriai korban jutott el a folyamat a tűz kifejlesztéséig, amit az atlantiszi kor vízfejlődése nem tudott letompítani. Az emberi földi erőknek olyan fejlődésen kell áthaladniuk, mely az emberi lélekben létre tudja hozni azt az eredendő állapotot, ami Káinban a testvérgyilkosság előtt volt. Ami nem lehetséges Ábel-Szét gyermekeinek álomszerű élete révén, csak Káin utódainak reális én-fejlődésén keresztül.

Az antropozófiai mozgalomban két emberiségáramlás megkülönböztetéséről esik szó. Az egyik Káiné, aki a földi erők fejlődését jeleníti meg, a másik Ábelé, aki a látóerőket hordozza.

Steiner beszélt fiatal és öreg lelkekről, arisztote-likusokról és platonikusokról is. És az emberektől elvárta, hogy felismerjék, hogy ők maguk hova tartoznak.

Meg kell tanulnunk kérdezni

Sok kérdést kapcsolhatunk ezekhez a gondolatokhoz, de talán az egyik fő kérdés: mi ez a lelki állapot, amiben Káin a testvérgyilkosság előtt volt? Találunk-e valamit a tradíciókban, a Bibliában erre vonatkozóan? A Bibliában azonban csak olyan elemeket találunk, melyek a gyilkossághoz vezettek, valamint azt követik.

Az antropozófia leglényegesebb eszenciái épp a kérdések. Újra meg kell tanulnunk a kérdéseket érdekesnek és pozitívnak találni. A mai nevelés és hivatalos okítás során nem kapunk ösztönzéseket ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel. Sokkal érdekesebbek számunkra a válaszok. Csakhogy azoknak a válaszoknak, amelyeket úgy kapunk, hogy előzőleg nem fejlesztettük ki magunkban hozzájuk az igazi kérdéseket, csak felszínes értékük van. Az antropozófiában a tartalmi válaszoknál sokkal fontosabb, hogy megtanuljunk alaposan és sok türelemmel kérdéseket feltenni. Hamisan feltett kérdés például az, amikor a kérdés már magában rejti a választ is. Ilyen hamisan feltett kérdés az is, hogy eljuthat-e az antropozófiához valaki, aki nem tagja a Társaságnak. Ahogy valaha feltették azt a kérdést is, hogy rátalálhat-e valaki Krisztusra, aki nem tartozik a katolikus egyház kebelébe.

Steiner rendkívül fontosnak találta azt a kérdést, hogy milyen volt Káin lelkiállapota a gyilkosság előtt. Azután ezt a kérdést nyitva is hagyta, de később mégis választ adott rá egy egészen más összefüggésben. Elénk tárt valamit, aminek révén valamelyest beleláthatunk ebbe a lelkiállapotba.

A fizikai világban a gyilkosság egy torz, karikatúraszerű formában lezajló áldozat. Ebből megsejthetjük, hogy a megismerő erőnek van egy olyan karaktere, ami a gyilkosság utáni Káinhoz kapcsolható. Szokásos értelemben a megismerő erő valamilyen agressziót rejt magában. A jó intellektussal rendelkező emberre azt mondjuk: „borotvaéles/pengeéles elme". Ebben a kifejezésben is benne van, hogy az intellektussal belehatolunk valami elevenbe, fájdalmat okozunk. Steiner azt állítja, hogy a szokásos megismerésünk Káin fegyverének utolsó maradványa. Ezt a szokásos megismerésünket kell továbbfejlesztenünk, hogy fokozatokon keresztül elvezessen bennünket abba az állapotba, amelyben Káin volt a testvérgyilkosság előtt.

Káin a testvérgyilkosság előtt

Rudolf Steiner „Az okkult fejlődés hatása az emberre" címmel magyarul is megjelent ciklusában van három példaszerű imagináció. Az első, a paradicsomi imagináció segít képet alkotni az egykori fizikai testről. A Grál imagináció az étertest mélyebb megismeréséhez segít eljutni. A harmadik az asztráltestre és az Én-re vonatkozik. Steiner azt mondja, hogy az asztráltestünk eleinte nagyon egoista, és a fejlődésnek épp abban kell állnia, hogy a szűk, egoista érdekek nagy világérdeklődéssé váljanak. Az Én, melynek eredendően univerzális karaktere volt, hozzá akar kapcsolódni egy másik lényhez, de meg kell tanulnia, hogy azt a másikat magasabb rendűnek tekintse saját magánál. Bizonyos fejlődést minden ember átél előbb vagy utóbb. Rudolf Steiner fent említett könyvében található valami, ami hozzá tud segíteni, hogy az asztráltestnek és az Én-nek ezt az említett kvalitását ki tudjuk fejleszteni./Az előadás folyamán a könyv 122-130. terjedő részét vizsgáltuk meg./

Itt Steiner egy olyan példaimaginációt állít elénk, amely egyben egy türelemgyakorlat is, lépésről lépésre fejlődik ki az egész. A templom legendát illetően felmerült kérdésünkkel kapcsolatban ennek segítségével megvilágosodhat valami. Ez az imagináció megmutatja azt az állapotot, amiben Káin a gyilkosság előtt volt. Áldozatkészsége révén saját asztrális egoizmusának hidegségét kész felmelegíteni a másik, magasabb lénnyel való összekapcsolódás által. Ez az eredendő Káinnak a magasabb Énje, ami bizonyos értelemben, mélyen elrejtve minden emberben megvan. Megmutatja, hogy az emberi fejlődésben eljutottunk arra a pontra, ahol elmondható, hogy a megismerésünkben jelen van valami a káini gyil-kolási vágyból. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy így nagyon kritikusan néz ki az egész helyzetünk. De ugyanakkor egy hihetetlen perspektíva is megjelenik előttünk, hogy a saját munkánk eredményeként vissza tudunk találni az eredeti állapothoz.

Út az eredendő Káinhoz

Mit találunk az intellektusunkban, amit ezzel a történettel összekapcsolhatunk? Nincsenek-e olyan emberek, akik mindenhová az intellektusukkal akarnak behatolni, anélkül, hogy érzékük lenne a dolgok értékére vonatkozóan? Az ilyen megismerés szeretet nélküli, hideg, amennyiben nem kíséri rácsodálkozás, tisztelet az iránt, amit meg akar ismerni. Ilyen módon lépnek fel a fogalmaink halott, absztrakt módon. Ez nem kritika, természetesen a fogalmaknak ma halottaknak kell lenniük. Ez a szabadságunk alapja. Ha a tudatunkban a fogalmak bizonyos erővel lépnének fel, kényszerítően hatnának ránk. Lehetetlen lenne például, hogy nyugodtan ülve arra gondoljunk, hogy fel kellene már állnunk, mert azt azonnal meg is tennénk. Nagyon éberen kellene figyelnünk, hogy csak arra gondoljunk, amit meg is akarunk csinálni. Ha összehasonlítjuk a helyzetünket azzal, hogy mi történne, ha a fogalmaink nem lennének halottak, akkor azt mondhatjuk, hogy „paradicsomi" helyzetben vagyunk. Azt a fejlődést, amiben eljutottunk oda, hogy a fogalmaink halottakká váltak, szükségszerűnek kell tekintenünk. A kérdés az, hogyan jutunk tovább.

Az első lépés, amit meg kell tennünk, hogy visszajussunk az eredendő Káin állapotába, a rácsodálkozás. Ha objektív imaginációhoz, inspirációhoz és intuícióhoz szeretnénk jutni, először hozzá kell kapcsolnunk a tárgyi megismeréshez a csodálkozást. A rácsodálkozást arra, amit meg akarunk ismerni. A káini megismeréshez így kapcsolódik egy erény, a rácsodálkozás mint morális erény, a valódi nyitottság erénye. Az a nyitottság, amivel felvehetünk valamit. A felemelkedés iránya nem azt jelenti, hogy hagyjunk fel a megismeréssel, hanem a szokásos gondolkodás átalakításáról van szó. Ehhez először szükségünk van a rácsodálkozásra, azután a tiszteletre az iránt, amit meg akarunk ismerni. Valami hasonlóra, mint amit Káin érzett azzal a magasabb lénnyel szemben, akivel találkozott. És ha még mélyebb megismerésre törekszik az ember, akkor szüksége van arra, hogy a világgal összhangban érezze magát. A negyedik lépés pedig, hogy a sorsát el tudja fogadni.

Rácsodálkozás - tisztelet - a világ jelenségeivel való összhang - sors elfogadása - négy morális kvalitás, melyek át tudják alakítani a mai tárgyi megismerésünket úgy, hogy helyes imaginá-ciók tudjanak fellépni. Más esetben nagy a veszélye annak, hogy az embernek olyan privát imag-inációi legyenek, melyeknek ő maga nem ismeri fel egoista vonását, és amelyek azután fertőzően hatnak például azáltal, hogy túl hamar kibeszélik, vagy könyvekben leírják őket. Ezért fontos, hogy ha olyan szellemi zűrzavar uralkodik, mint ma az antropozófiai mozgalomban is, hogy olyan imag-inációkkal foglalkozzunk, amelyek az egész emberiségre vonatkoznak.

Magasabb megismerés a káini úton - önnevelés

Ha a megismerés magasabbra emelkedik, nagy jelentősége van annak, hogy a káini elem eltűnik-e belőle. Ha ez nem történik meg, a magasabb megismerés nem tud önzetlenné válni. Eljuthat ugyan a megismerés a magasabb szférába így is, de a káini elemmel csak a saját érdekeit akarná benne érvényesíteni.

A megismerésnek fokról fokra feljebb emelkedve el kell veszítenie fegyver karakterét. A tárgyi megismerés a kiindulópont, a következő egymás utáni szintek az imagináció, inspiráció és végül az intuíció. Ez a negyedik megismerési fok vezet el ahhoz az állapothoz, amiben Káin a testvérgyilkosság előtt volt. Hogy ide eljussunk, erőkre van szükségünk. Erre szolgál az említett négy erény. Négy fok, melyben a négy lénytaggal való összefüggést láthatjuk. A tárgyi megfigyelés a fizikai organizmusunkkal függ össze leginkább. A rácsodálkozás nélkül azonban bornírt marad a megismerés. Ezzel a képességgel olyasmit is észrevehet az ember az érzékszervi megfigyelései révén, amit mások nem vesznek észre. A tisztelet bizonyos értelemben az étertest erénye. A világ jelenségeivel való összhang az asztráltest ideája, melyben először az egoizmus jelentkezik, és aztán fejlődhet ki az akarat, hogy összhangba akarjak kerülni mindazzal, ami a világ érdeke. A sors elfogadása pedig az Én-nek az ideája. Ezeknek az erényeknek a kifejlesztésével párhuzamosan fejlesztjük ki a megismerési fokokat, és így jutunk el ahhoz az állapothoz, amelyen Káin állt, mielőtt az arimáni megrontás megtörtént volna.

Steiner itt említett imaginációjának tehát ön-nevelő karaktere van, ad egy impulzust a helyes fejlődéshez az asztráltest és az Én számára. Az asztráltestet a világérdekek felé kell terelni, az Én-nek pedig meg kell tanulnia, hogy a másikat értékesebbnek ítélje, mint önmagát.

A személyes érdekeket nem lehet kiirtani, de ki lehet tágítani. Azt a személyes érdeklődést, amivel az ember önmaga iránt érdeklődik, mint egy szűk kört tágíthatjuk egyre nagyobb körré, és az egyre növekvő kör végül egyenessé tágul. Ez is lehet egy út. A személyes érdekeket addig tágítani, míg végül az egész világ belefér. Ha eljutunk ahhoz a végtelen síkhoz, ami a fizikai teret határolja, az éteri térbe jutunk.

Steiner azt állította, hogy az antropozófia Káin útja. Káin útját követve jutunk el Ábel ősképéhez. A szellemi világban Káin szellemi előképe Ábel. Az Ábel-áramlás még hordozza a paradicsomi örökséget, Káin pedig az úttörő, a számkivetett. Nincs más lehetősége, minthogy maga megkeresse a visszavezető utat. A legtöbb embernél az a köldökzsinór, ami az Ábeli-áramlatot a szellemi világhoz köti, már el van vágva, így Káin útját kell járnia.

A Társaság és az ellenségek

Rudolf Steiner, miután a Teozófiai Társaságból kivált, ezt a témát tárgyalta elsőként. Úgy tűnik, az okozta a problémát, hogy az emberek a szellemi érdekeikkel együtt akartak a szellemi világba hatolni. Megjelent ez a probléma például abban is, hogy minden teozófusnak, aki kicsit is adott magára, kellett legyen egy mestere, aki őt inspirálta. És a mester kérdése, ami eredetileg egy magasztos kérdés volt, az idők során a teozófus körök teázási csevegési témájává vált.

Az Antropozófiai Társaságban azután ezek a problémák szintén megjelentek, '35-ben egy csúcsponthoz jutottak, és talán ma kulminálnak igazán. Ennek egyik példáját láthatjuk abban, ahogy ma Steiner és az antropozófia ellenségeivel bánnak.

'23-ban bekövetkezett ezzel kapcsolatban egy fontos esemény, melynek hatására az év őszén Steiner egy előadásában humoros imaginációk-ban állította ezt a komoly ügyet a hallgatóság elé. Három személyiséget mutatott be:

1. 'Fraulein Naivitat' - Naivitás kisasszony: pufók arcú fiatal hölgy pisze orral

2. 'Tante Illusion' - Illúzió néni: idősebb, szemüveges hölgy, komoly arccal

3. 'Freiherr von Unterscheidungsvermögen' -egy úr, nevében ez az összetétel azt is jelentheti, hogy a megkülönböztető képességtől származik, de valójában érthetjük úgy is, hogy éppen mentes a megkülönböztető képességtől Ezt a három személyiséget Steiner ellenségeknek, belső ellenségeknek nevezte, akik gyakran eljönnek az antropozófus rendezvényekre is, pedig nincs is tagsági igazolványuk.

Annak, hogy ezekről a belső ellenségekről szó esett, volt egy előtörténete. '23 júliusában Steiner Stuttgartba látogatott. A konferencia vacsoraszünete alatt meglátott egy újságot, aminek a címe az Antropozófia volt. Ezt az újságot vele együtt alapították, és rendszeresen cikkeket is küldött hozzá. Fiatal, talán egy éves újság volt akkor. Steiner fellapozta ezt az újságot, és ezt a címet látta benne:„Az antropozófia nem antropozófus ismerői".A cikket egybaden-württenbergi pap írta válaszul Rittelmeyer írására. Korábban volt Berlinben egy konferencia, amit az antropozófia ellenségei szerveztek. Egy jegyzőkönyv járt körbe erről a konferenciáról, amiRittelmeyer kezébe került, és az írásában erről tudósított. Dr.Lempp - aki egy volt az ellenségek közül - nem értett egyet Rittelmeyer cikkével, ezért küldött a szerkesztőségnek egy írást, és kérte, hogy adják közre. Ebben többek között azt írta, hogy azoknak a résztvevőknek a megnyilvánulásai alapján, akik régóta ismerik Steinert, megsemmisítő kép alakult ki róla. Ugyanakkor azt állítja, hogy ez a kép józan és szenvedélymentes módon jött létre.Lempp visz-szautasítjaRittelmeyernek azt a kijelentését, hogy a német szellem még nem vizsgálta meg, hogy mi az antropozófia. Azt állítja, hogy semmilyen más szellemi irányzatról nem írtak olyan sokat, mint az antropozófiáról épp az utóbbi években. Kijelenti, hogy az antropozófusoknak fel kellene hagyniuk a titokzatoskodással, ki kellene adniuk a titkos írásaikat, és Steinernek rendelkezésre kellene állnia egy igazi tudományos vitára, amire már sokszor fel is szólították.

Steiner, miután ezt elolvasta, továbblapozott az újságban, és elolvastaRittelmeyer írását, amiben erre a cikkre,Lempp írására válaszolt. „Örömteli ebben..." - így kezdődik a cikk. Kicsit kritizálja, korrigálja ugyanLempp cikkét, amellett úgy beszélLemppről, mint aki az evangélikus egyházon belül sokak szellemi vezetője. Azt javasolja, hogy nyújtsanak kezet egymásnak, és egy magas szinten álló vitával, véleménycserével példát mutathatnának a világnak.

Ha szeretnénk megtudni, hogy mit jelent, amikor Steiner 'szent haragról' beszél, akkor azt kell megnéznünk, hogyan reagált erre a cikkre. Csak néhány részlet Steiner reagálásból: „Nincs szükségünk arra, hogy az ellenségeink gyalázzanak bennünket. Erre a célra itt vannak a saját újságjaink."Lemppet úgy jellemzi, mint egy tökéletes hazudozót, akinek nem kellene a rendelkezésére bocsátani az antropozófus újságot, és aztán még glóriával övezni - így nevezi Steiner azt, mikorRittelmeyer azt mondja, hogy sokakat vezet, és kezet kellene nyújtani neki.

Steinernek soha senki nem említette ezt az egész történetet. Felháborította, hogy egy ilyen cikket egy antropozófus újság megjelentessen, és még ráadásul örömmel üdvözölje az ő személye elleni támadást. HaragjábanLemppet lumpnak nevezi. Olyan kifejezéseket használ, hogy ennek a lumpnak az ürülékét, amit kiválasztott, nyomtatják ki egy antropozófus lapban, és ezt a terméket aztán glaszékesztyűvel fogják meg.

Ez az epizód az alapja annak, hogy Steiner erről a három 'személyről' beszélt, és azt is hozzátette, hogy ha ezt az ügyet nem korrigálják, akkor visszalép a társaságból. Ez is hozzátartozik a karácsonyi gyűlés történetéhez.Rittelmeyer említi az élettörténetében ezt az esetet, és érezni lehet, hogy ez felébresztette őt. Észrevette, hogy ez a hármas részt vett ebben a történetben. Azzal a naivitással vette a cikket, hogy ez nem egy rossz dolog, annak az illúziónak adta át magát, hogy ezzel az emberrel lehet barátságosan bármit kezdeni, és hiányzott az a megkülönböztető képesség, hogy felismerje az ellenséget. A stuttgarti összejövetelen sokan úgy ültek, mint a leforrázott pulikutyák, megrendítette őket Steiner haragja, mert maguk sem vették észre, hogy mi történt. Marie Steiner egy ponton szinte védelmébe vette Rittelmeyert, mondván, hogy talán azért történt, mert egy kollégájáról volt szó. Ezt Steiner azonnal félretolta, és azt mondtaRittelmeyernek,hogy egy ilyen tett nagy kárt okoz nekünk.

Talán ez az esemény ébresztette fel Steinerben a kérdést, tud-e, akar-e ezekkel az emberekkel továbbra is együtt dolgozni. Steiner számára az volt a legrosszabb, hogy neki kellett ezt az ügyet előhoznia. Az újság következő számában az egész vezetőség elhatárolódott ettől az esettől és tévedésnek nyilvánították, természetesen maga Rittelmeyer is.

Hogyan bánunk az ellenséggel ma

Rudolf Steinernek ma is vannak ellenségei, és a Társaságban ma is kérdéses, hogyan bánjunk ezekkel az ellenségekkel. Van például egy 'ellenség', aki kimondja, hogy: „objektív megismerés nem létezik, engem nem az igazság érdekel, én történész vagyok". Ennek ellenére azt állítja, hogy Steiner nem a magasabb világokból vette a kijelentéseit, hanem egyszerűen csak sok mindent összeolvasott. Egy olyan ellenségről van szó, aki a leggroteszkebb dolgokat állítja, és akit épp ezért egészen könnyű lenne megcáfolni. Ez a személy olyasvalaki, aki vakond módjára áttanulmányozta Rudolf Steiner egész munkásságát, rengeteg információt gyűjtött össze, és ezeket az információkat 1900 oldalban le is írta. Vannak, akik ettől a mennyiségtől úgy meg vannak hatva, hogy fel sem merül bennük, vajon stimmel-e, ami itt le van írva.

Dornachból sokféle vélemény elhangzott ezzel kapcsolatban, talán két egymással szembenállót érdemes megvizsgálni. Egy dél-német újságban, ami az egyik legnagyobb német újság, megjelent egy cikk. „Örömteli hangok a Goetheanumból aZanders tanulmánnyal kapcsolatban" (így hívják azt a személyt, aki az említett 1900 oldalas tanulmányt írta). A tudósító azt mondja, hogy örülnek a differenciált analízisnek. Robin Schmidt, a Kuturimpulzus munkatársa állásfoglalásában azt írja, hogyZanders könyve egy életre anyagot szolgáltat a munkához. Egy berlini egyetem pedig elismerte doktori disszertációnakZandersnek ezt a munkáját. (Láthatjuk, hogy ma az egyetemen nem igazán támasztanak tudományos igényeket a munkákkal kapcsolatban.) Ha ma ennek az egyetemnek a honlapját megnézzük, megtaláljuk az említett könyvnek az ismertetését, ami dicshimnusz a történetre vonatkozóan. És ha azt is megnézzük, hogy honnan származik ez a dicséret, melyben igen kevés kritikus hangot találunk, azt látjuk, hogy ennek a dicshimnusznak a forrása éppen Dornach kutató laboratóriuma. Aki az egyetem honlapját meglátogatja, elsőként ezzel a dicsérettel találkozik, melynek a forrása a 'Kulturimpulzus Kutatóhely Dornach'. Itt már nem csak arról a 'glóriával öve-zésről' van szó, amit SteinerLempppel kapcsolatban mondott, hanem egy szentségtörő szentté avatásról. Persze nem egész Dornach osztja ezt a nézetet. Megjelent egy másik vélemény, ami az előzővel ellentétes. Az egyik elnökségi tag is írt egy cikket erről a könyvről, de ennek a tagnak az volt a kérése, hogy az írása csak a tagok számára kiadott mellékletben jelenjen meg.

Tehát megjelent egy mindenki számára hozzáférhető honlapon egy Dornachból származó dicséret, és van a tagoknak szóló rész, amiben egy tag azt írja, hogy nem ért vele egészen egyet.

Egy kép ehhez: valaki felgyújt egy házat. Egy ember azt mondhatja erre, milyen nagyszerű, hogy ég ez a ház, és milyen nagyszerű technikával gyújtották meg. Az égő ház mellett ott van egy vízzel töltött kocsi. Az első jelenlévő azt mondja micsoda szép tűz, és nem tesz semmit. Egy másik pedig azt gondolja, hogy nem olyan jó hogy ég ez a ház, oltani kellene, és erre fogja a slagot, messzire elmegy a tűztől, és a kert sarkában elkezd locsolni.

Ez karakterizálása annak, hogy milyen a viszony a mozgalom és a Társaság között. És hogy milyen az antropozófia helyzete a Társaságban, amikor az egyik dicséri az ellenséget, a másik meg egy nem megfelelő helyen próbálja oltani a tüzet. Azt is lehet mondani, hogy ez az utóbbi tag a többi tagnak tulajdonképpen csak nyugtató tablettát adott, amihez még néhány mondatot is idézett arról, hogy Steiner hogyan viselkedett ehhez hasonló esetekben. Hogy Steiner mindig higgadt maradt az ellenségeivel szemben. És ez nem is hamis, de elhallgatja, hogy az említett esetben Steiner szent haragot mutatott, és lehetővé tette, hogy ezt a dolgot helyesbítsék. Steiner ekkor is higgadt volt a személyét illetően, és nem fordult Lempp személye ellen.

Lehetetlen, hogy ma úgy képviselje valaki az antropozófiát, hogy közben azt is kívánja, hogy az antropozófia ellenségei szeressék őt. Fontos, hogy egy ilyen konstellációt, mint a fent említett, figyelembe vegyünk. Amikor egészen ellentétes visszhangot kelt ugyanaz a dolog, és azután a naiv visszhang eléri a nyilvánosságot, míg a kritikus visszhang olyan irányba megy, aminek a világ számára semmi jelentősége sincs. Abban a helyzetben vagyunk, hogy ha Steiner ma ezekkel a modern ellenségekkel akarna valamit kezdeni, el kellene határolódnia attól a hangtól, ami az antropozófia világban lévő központjából hallható. Mert az innen, ebből a központból szóló kritikus hang nem a megfelelő irányba hangzik el.

Betegségek

A '20-as évek elején egy beszélgetés zajlott Walter Johannes Stein és Rudolf Steiner között. Stein megkérdezte, hogyan védheti meg magát az ember azoktól a lelki betegségektől, amelyek a levegőben keringenek és megfertőzhetik az embert. Steiner azt válaszolta, hogy ezek a betegségek: a becsvágy, a gőg és a hazugság/igaztalaság, amelyek ellen meg kell védenie magát az embernek; és ha ez sikerül, nem kell aggódnia a lelki egészsége miatt. Mindháromnak nagyon rossz hatása van az ember életében, de egy szellemi mozgalomban egyenesen katasztrofális lehet a jelenlétük. Ha ezt a három lelki betegséget kombináljuk a már említett három ellenséggel, akkor már hat elemmel van dolgunk:

Naivitás
Illúzió
Megkülönböztető képesség hiánya
Becsvágy
Gőg
Igaztalanság/hazugság

A fertőzésnek különböző fokai vannak, lehet súlyos vagy kevésbé súlyos. A naivitást vagy a hiúságot könnyebb gyógyítani. De talán mondhatjuk azt, hogy van a hat közül egy, amelyik annyira rossz, hogy inkább választanánk a másik ötöt együtt, mint azt az egyet. A HAZUGSÁG - ha ez nincs jelen, akkor a többi sem olyan súlyos. A becsvágy e nélkül az önzetlen működés részévé válhat; a megkülönböztető képesség hiánya a po-zitivitást, az illúzió a fantáziát táplálhatja; a naivitásból elfogulatlanság, a hiúságból egészséges öntudat lehet. De ha ez a hatodik megvan, akkor a többivel is nehéz bánni.

És van egy hetedik is. Sok embernek, aki ma materialistaként él, mégis van spirituális igénye. Ma a spirituális út nehezen járható, és előfeltételezi a gondolkodást. De van egy kényelmes út a spiritualitáshoz. Aki a kényelmes utat keresi, talán eljut az antropozófiáig, megérinti azt, de aztán valami médiumista vagy más egyéb spirituális mozgalom karjaiba zuhan, mert az a kényelmesebb út. A KÉNYELMESSÉG tehát a hetedik ilyen 'erény'.

Ez a kényelmesség az antropozófiai mozgalmon belül is probléma. Amikor valaki megjelenik, akiről azt gondolják, hogy közvetlen kapcsolata van a szellemi világgal, sokaknak az a szükséglete támad, hogy sokat halljon ettől az embertől. Tulajdonképpen ezt tesszük - a szellemi világgal kerülünk kapcsolatba mindannyian - akkor is, amikor gondolkodunk, de a gondolkodás megerőltető dolog. Sokkal kényelmesebb a spiri-tualitásnak azokat a formáit megtalálni, amelyekhez nem kell gondolkodni. Mikor Steiner felépít egy imaginációt, akkor azt ő úgy ábrázolja, hogy az embernek a gondolkodó megértésével együtt kell haladnia ezzel a képpel.

Ahogy erről már szó volt, az asztráltestnek meg kell tanulnia, hogy az önmagába zártságából ki tudjon nyílni. Az önmagába zártságból a világérdekek felé való nyitáshoz kell eljutnia. Az Énnek pedig meg kell tanulnia, hogy egy másik lényt magánál értékesebbnek ítéljen. Ezzel a két erénnyel a fejlődés folyamán az előbb felsorolt hét ellenerő legyőzhető. Ennek a fejlődésnek az egyik úttörője volt Hirám individualitása.

Hiram fejlődésének útja további inkarnációiban

Hiram fejlődését későbbi megtestesüléseiben láthatjuk. Találkozhatunk vele a Golgota idejében, ő az, aki Lázár alakja mögött áll. Mégegyszer felveszi azt az impulzust, hogy önzetlenül megnyissa az Énjét és asztralitását. Lázár az első, akit Krisztus az Énjén keresztül avat be. Ha a János evangéliumban tanulmányozzuk

Lázár beavatását, láthatjuk, hogy Krisztus mintegy felszólítja őt, hogy a sírjából kiemelkedjen. Vagyis nem ajándékoz neki valamit, hanem a belső rejtett Én-erejére apellál, hogy maga emelkedjen ki. Ezt a külső eseményt egy belső folyamat képének tekinthetjük. Egy krisztusi beavatásnál azt láthatjuk, hogy mindig számolni kell a beavatandó Énjével, neki magának kell az erőt magában mozgósítania (ami a korábbi beavatásoknál másként volt).

Közvetlenül Lázár feltámasztása után hangzik el Krisztustól az a szó, hogy'én vagyok a feltámadás, az élet'. Lázár beavatása mint Krisztus feltámadásának bevezetése jelenik meg ezekben a szavakban. Lázár feltámasztására mint az első Én beavatásra tekinthetünk. Amit Káin megtett, hogy magát egy magasabb lénynek meg akarta nyitni, megismétlődik Lázárnál. Meg kell nyitnia magát Krisztus előtt, hogy a saját Én-erői felébredjenek álmukból, és aktívvá váljanak.Hirámmal találkozunk tehát Lázárban.

Az evangéliumban azonban arra vonatkozóan, hogy Lázár hogyan betegedett meg, semmit nem találunk. Az előtörténetben viszont van egy érdekes utalás. A Márk evangéliumban megjelenik egy történet a gazdag ifjúval összefüggésben. Feltűnik egy ifjú futva, aki nagyon siet. Szembe jön vele Krisztus a tanítványainak egy csoportjával. Az ifjú megkérdezi Krisztust, mit kell tenni, hogy elnyerhessük az örök életet. Krisztus felhívja a figyelmét Mózes történetére. Az ifjú erre azt válaszolja, hogy minden parancsolatot megtartott. Krisztus azonban azt mondja neki, hogy valamit még nem tett meg. Le kell mondania a gazdagságáról. A szövegben az áll, hogy ekkor az ifjú szomorúan elmegy. Nem tudja ezt a lemondást azonnal megtenni.

Az ifjú mély krízisbe kerül. Az örök életet akarta elnyerni, tudja a feltételét, de nem tudja teljesíteni, és ez krízist okoz benne. Ennek a történetnek a folytatása Lázár beavatásának története. Tudjuk, hogy Lázár gazdag volt, testvéreivel együtt gazdag családból származott.

Beavatását csak a János evangélium írja le. A gazdag ifjú pedig csak a Márk evangéliumban szerepel. De találunk valamit: a gazdag ifjúról mond Krisztus egy szót, amit azután csak Lázárra mond a János evangéliumban. Mikor az ifjú felteszi a kérdést, a Márk evangéliumban az áll, hogy Krisztus ránézett és szerette őt. A János evangéliumból pedig ismerjük azt a kifejezést, hogy'a tanítvány, akit az Úr nagyon szeretett'. Ez a kifejezés utal arra, hogy Krisztus ezzel az individualitással beavatást fog véghezvinni. És ez a kifejezés mutatja meg nekünk, hogy Lázár az, akiben a gazdag ifjú feltámad.

A történetben láthatóvá válik az Énnel áthatott végtagok mozgékonysága. Az ifjú futva közeledett Krisztus felé. Lázár fekszik a sírban, kiemelkedik a sírból, majd ott áll. Az utolsó vacsoránál pedig Krisztus mellett ül. Feltámadás után Péterrel együtt megy a sírhoz, és megint mindketten sietnek. János pedig megelőzi Pétert. Miért ábrázol a Biblia ilyen részleteket? Ha végignézzük ezt a történetet, átélhetjük, hogy ez az individualitás milyen mozgékonyságot fejleszt ki, ami nem csak fizikai mozgékonyságot jelent. Hihetetlen mozgékonyság, ami az Énből indul ki és egészen a fizikaiig áthatja ezt az embert. A Bibliában ennek a személynek a mozgékonysága, a lelki szellemi mozgékonyságának a képét is jelenti. Egy individualitás a mozgékonyságát a fizikai világba bele tudja vinni, ami a János utáni megtestesülésben meg is mutatkozik.

A következő ismert megtestesülése a 13. századra esik. Steiner ezt ábrázolja az 1911-esneun-burgi előadásában. Ennek a sorozatnak a második előadásában beszél aChristan Rosenkreutz in-karnációról, rámutat, hogyRosenkreutz a korábbi fejlődése következtében, olyan átdolgozott étertesttel rendelkezett, ami a halála után nem oldódott fel. Az emberi fejlődésben az övé volt az első olyan magasan fejlett étertest, aminek nincs szüksége arra, hogy feloldódjon. Úgy beszélt erről az étertestről, ami mint szellemi lény működni tud a világban. És ami mindenkit, aki a teozó-fiát komolyan veszi fel, mintegy beárnyékolja. A legértékesebb étertest fejlődik ki tehát a Káin áramlásbanHirámon keresztül. Steiner leírja, hogy valóban sokakat inspirált ez az étertest, pl. a Teozófiai Társaság megalapítóját,Helena Blavatzkyt is, akinek kezdetben rózsakeresztes imaginációja volt.

Ez az individualitás,Christan Rosenkreutzinkarnálódott azutánSaint Germaine grófban, akinek bizonyos kapcsolata volt Magyarországhoz, ugyanis fiatal korában egy ideig Sárospatakon élt.

A Bibliában érdekes megnyilvánulások vannak. Krisztus Péternek megmondja a feladatát. Sziklának nevezi őt, és azután a külső katolikus egyház Péterre épít. Az ezoterikus kereszténységnek Jánoshoz van köze, akiről Krisztus azt a rejtélyes szót mondja Péternek, hogy'mi közöd hozzá, ha ő marad, amíg visszajövök'. Ezt úgy is érthetjük, hogy ez az individualitás sokszor fog megtestesülni, minden évszázadban egyszer, de mindig ismeretlenként. Ezért semmiféle asztrális támadás nem indulhat ellene, mert még az okkul-tisták, akik a szürke-fekete mágiához tartoznak, sem tudják minden további nélkül megtalálni. Ez komoly védelem, de mély magányosság is egyben. Ez a káini út.

A téli út

Steiner beszélt egy nyári és egy téli útról. A nyári út a Keresztény Közösség útja, egy születés előtti közösségre való visszaemlékezésben. A téli út az antropozófus útja, a hideg magányosságon keresztül a megértéshez. Ez a káini út, mely Hirámon át,Christan Rosenkreutzon keresztül vezet, egészen Rudolf Steiner mesteréig, akinek a nevét Steiner nem említi ebben a magányos hideg megismerésben. Steiner egyszer azt mondta Christan Rosenkreutzról, hogy Krisztus után ő szenvedett a legtöbbet. Miben állt a szenvedése? Abban, hogy mi emberek még mindig olyan nehezen jutunk el az önállósághoz. A Lázár-beavatás következtében ő volt az első Én-ember. És szerette volna ezt az Én-emberhez való fejlődést ösztönözni, de a kényelmességünkkel és a másik hat erénytelenséggel nehezen jutunk ahhoz, hogy Én-ekké váljunk. Ez okozzaChristan Rosenkreutzszenvedését. De ha valaki valóban küzd, hogy igazi individuummá váljon - és ez nem azt jelenti, hogy egoista marad, hanem azt, hogy a magasabb Én-jének az intencióiból képes valamit felvenni, amit az imaginációban Káin fel akart venni a magasabbtól, Ábeltől -, azt az individualitást Christan Rosenkreutz valóban segíteni tudja, hogy Én-né tudjon válni.

Egy példa a 19. század végéről: a történetben egy költő szerepel párizsi száműzetésben. Nehéz élete van, tönkrement házasságok, az érzés, hogy méltatlanul bánik vele a világ, el nem ismert tehetség érzése, alkimista tanulmányok, tudományos munkák, patológiás állapotok, üldözési mánia. A költő szívesen sétálgatott a Luxemburgkertben. Egyik nap látja, hogy egy ismeretlen megy előtte, hasonlóan öltözve, mint ő, és épp ugyanolyan gyorsan halad. Ha megáll, akkor az ismeretlen is megáll, ha elindul, akkor ő is. Egyszer csak meglátja maga előtt állva ezt az alakot, körülötte dicsfény jelenik meg, és látja, hogy az ismeretlennek a zakóját csapkodja a szél, miközben ő úgy érzi, hogy nem is fúj a szél. A költő most egy kísérletet tesz. Elővesz egy cigarettát a zsebéből, meggyújtja és figyeli a füstöt. A füst egyenesen száll felfelé. Nincs szél. Tehát ez a csapkodás nem a fizikai világban történik. Tudni akarja, hogy milyen jelenséggel van dolga. Megszólítja az ismeretlent.'Már két éve követsz, mit akarsz tőlem?' Az ismeretlen mosolyog, és azt mondja:'Miért kérdezel, pontosan tudod választ'.A költő ekkor realizálja a választ:'A szennyből egy magasabb léthez akarlak vezetni'. A költőből most, mint egy vulkánszerű monológ kitört a panasz, mindent kitálal, ami az életében nehézség, probléma volt. Minden panaszát rázúdítja az ismeretlenre. Az ismeretlen mindezt némán végighallgatja, finoman mosolyog és eltűnik. A költő csak ezután gondol bele, hogy milyen szokatlan esemény volt, ami vele történt, és mintegy álomból, felébred. A következő napokban egyfolytában foglalkoztatja ez a történet, és reméli, hogy még fog találkozni az ismeretlennel, mert úgy érzi, hogy jobban is használhatta volna ezt az eseményt, minthogy a panaszát rázúdítsa. Három nap múlva ismét találkoznak, de ez már egy indirektebb találkozás volt. Először egy ellipszisszerű formációt látott, majd egyszer csak, mintha egy nagy étlapot látott volna közeledni. Egy hangot hall, és az ismeretlen azt mondja neki:'egyél'.Ekkor a költő az egész életét egy panorámában látja, és annyira megrendül, hogy világossá válik számára, semmi értelme, hogy panaszkodjon a világra. Azután a jelenség eltűnik.

Steiner '24-es előadásaiban beszélt erről az emberről, és arról, hogy az okok az előző életeiben vannak. Római kori sorsa az volt, hogy Júlia, Augusztus császár lánya legyen, aki nagyon szabadosan élt. Ezután a megtestesülése után, átlépve a halál kapuját, a Júlia-élet iránt érzett antipá-tia alakult át benne az egész női nem elleni filozófiává.

Sok ismert világnézeti impulzus mögött rejlik hasonló történet. Az antropozófiának az a feladata ebben a vonatkozásban, hogy a pszichológiát kitágítsa és megalapozza. Steiner állítása szerint a költőnek ez az élménye egyChristian Rosenkreutzzal való találkozás volt. Ilyen módon képes ez az individualitás működni és hatni, ha valakiben erős vágy van az Én-fejlődés iránt.

Mindez hozzátarozik a Társaság történetéhez. Ahogy hozzátartozik természetesen Blavatsky is. Jól szemlélteti ezt egy kis párbeszéd, ami Steiner és egy tanítványa,Eleonor Merry között zajlott. MielőttMerry Steinerrel találkozott volna,Blavatsky műveit tanulmányozta, és egy érdekes élménye volt. Mikor valamilyen szöveget keresett egy könyvben egy problémára, mintha egy láthatatlan kéz segítette volna megtalálni a szöveget. Egyfajta vezetést élt át, ami úgy élt benne, hogy ilyenkorBlavatskykeze segít neki. Leírta ezt az élményét '23-ban Steinernek, aki azt válaszolta, hogy helyesen élte át az esetet.'Blavatsky vezette Önt hozzám' - mondtaMerrynek.

Márpedig ha Blavatsky valakit elvezethet az olvasás során Steinerhez, akkor nyilván az ő individualitásának is van kapcsolata Steinerhez. Steiner sok előadásában beszéltBlavatskyról.

Minden individualitás, aki Christian Rosenkreutz közelébe jutott, aki Rudolf Steiner környezetébe került akár életében vagy halálában, az antropozófiai mozgalomhoz tartozik. Tehát ez a mozgalom rendkívül nagy. Nem szükséges, hogy valaki a Társaság tagja legyen, ebben az értelemben az antropozófiai mozgalomhoz tartozik.

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

Nyilvános dicséret Rudolf Steiner ellenfelének - karácsonyi díszítőelem az antropozófiában?

„Nem szorulunk rá többé, hogy az ellenfelek rágalmazzanak; ehhez itt van a saját folyóiratunk."

Rudolf Steiner, 1923. július 22.

Az antropozófia mai ellenfeleinek „tudományos" módszere

Összhangban az ismételten felmelegített nézettel, hogy Rudolf Steiner életműve rasszista vagy antiszemita állításokat tartalmaz, legújabban Steiner következő kijelentését állították pellengérre a különféle ellenfelek:

„A zsidóság mint olyan azonban már régen kiélte önmagát, nincs jogosultsága a népek modern életén belül, és hogy magát mégis fenntartotta, az a világtörténelem egyik fogyatékossága, aminek következményei nem is maradhattak el."

Ez az idézet Steiner egyik cikkéből származik, amit Robert Hamerling Homunkulus című verses eposzáról írt 1888-ban. Cikkében Steiner megvédi Hamerlinget az antiszemitizmus vádjával szemben, amivel eposzának megjelenése után illették. Az idézett kijelentés - a szövegkörnyezetben olvasva - semmi egyébre nem vonatkozik, mint az akkoriban már sok zsidó által elutasítottmagában zárt zsidó népalakulat eszméjére, ellentétben az évszázadok óta maguk a zsidók által végrehajtottasszimilációval „a népek modern életén belül".

Az Europaer ennek és egyéb helyeknek a téves interpretációit már 2000 márciusában helyreigazította. (A cikk „Neuere Tendenzen zu geistiger Rückstandigkeit..." címen letölthető pdf formátumban a http://www.perseus.ch-ról.)

A legtöbb akkori és mai ellenfél módszere a következő hasonlattal jellemezhető: Valaki leírja valahol a „Samuel" nevet. Jön egy másik és azt hangoztatja, hogy ezt a nevet „ki kell vonni a forgalomból", mert sért mindenkit, akinek odakiáltják. Ugyanis ez a név az S, A és U betűket tartalmazza, ami félreérthetetlenül a „Sau" (disznó) szót eredményezi! Pontosan ugyanilyen módszerrel ragadnak ki önkényesen Steiner műveiből helyeket, és mint sértőt állítják be. Az eljárás színvonala nem egyéb. Aki így jár el, az nem emelkedhet sem a tudományosság igényéig, sem Rudolf Steiner életművének kiigazításáig vagy cenzúrájáig.

Lelki-szellemi immungyengeség Frankfurtban, Berlinben és Dornachban

Helmut Zander műve az antropozófia ellen (ld. azEuropaer októberi és novemberi számát) többek között az „antropozófiai" körökben is helyesléssel találkozott. Ez atulajdonképpeni katasztrófa ebben a publikációban. Az Info 3 főszerkesztője, Jens Heisterkamp tárgyilagos kritikája Zanderről „szimptomatikusnak tekinti sok felelős antropozófus tehetetlenségét és húzódozását, hogy erre a kihívásra konstruktívan és a kívánt szinten belebocsátkozzon".

Zander, aki november 3-án Freiburgban (i. Br.) az antropozófia áltudományos bírálatát terjesztette azAkademie Forum Masonicum-on, röviddel ezelőtt Hamburgban a Rudolf Steiner Házban felléphetett. A kreuzbergi szabad Waldorf-iskola is Berlinben szívélyes meghívást ajánlott fel neki, hogy „vitabeszélgetést" folytasson (2007. december 5-én).

Az ilyen szimpátia-kinyilvánításokat és asaját házba való meghívásokat a szellemi-lelki immungyengeség szimptómájának tartjuk a Rudolf Steiner műve és személye elleni elfogult támadások szakszerű kivédésében.

Az erre vonatkozó eddigi csúcspontot egy nagyobbrészt szinte dicsérő recenzió szolgáltatja Zander könyvéről a berlini Humboldt EgyetemH-Soz-u-Kult weboldalán. Az ott megadott feladó, írd és mond, a „Kultúrimpulzus kutatóhely" (Forsch-ungsstelle Kulturimpuls Dornach/Schweiz), a szerző Robin Schmidt.¹ Schmidt, az Antropozófiai Társaság tagja és az eredetileg Heidelbergben többek között a mostani vezetőségi tag, Bodo von Plato által alapított kutatóhely vezetője ugyan megállapítja: „Helmut Zander Steiner szövegeinek elemzése során többnyire a szavak síkján történő kritikára korlátozódik." De úgy találja: „Mindez megbocsátható, mert az a szövegben elmerülő interpretáció elsajátítását igényelte volna." Nyilvánvaló, hogy pontosan ezt kell mindenkitől elvárnunk, aki az antropozófiakomolyan veendő kritikájával hozakodik elő! A dornachi kutatóhely azonban beéri Zander úr a szavak síkján történő kritikájával, és e mondattal fejezi be: „A mű így azt a potenciált tartalmazza, hogy kezdőlökést adó gondolat legyen egy új akadémiai diszkurzusterület számára."

Zander áltudományos könyvére az első hízelgés, ami a mondott egyetem weboldalán díszeleg, és ami Zandert e mű egy részéért akadémiai ranggal övezte, tehát Dornachból jött! Ezzel Dornach, a „kutatás" nevében, az antropozófia zanderi torzképét még meg is koronázta. Az olvasók e recenzió Dornachját fatális módon, de jogosan a Goetheanum Dornachjával azonosították, ahol, mint ismeretes, az Általános Antropozófiai Társaság székhelye található.

Kesztyű és altatószer az ellenfelekkel való érintkezésben

A Steiner elleni elfogult támadások kivédésének ezért jelenleg kifejezetten távol kell tartania magát „az antropozófia világközpontjától"! Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ÁAT egyik vezetőségi tagja, Sergej Prokofjev nem régiben bíráló cikket írt Zander könyvéről. Eztcsupán aGoetheanum folyóirat tagsági mellékletében (Nr. 45/07) tette közzé. A szerző utal Rudolf Steiner példaszerű „higgadtságára" az ellenséges támadásokkal szemben, de elhallgatja, hogy ez a Steinernél valóban mindig kimutatható „higgadtság" szent haragban nyilatkozott meg, amikor saját tanítványai úgy vélték, hogy az ellenfelekkel glaszékesztyűs kézzel kell bánni. Erre parádés példa: Dr. Lempp lelkész egyik rágalmazó cikkének publikálása az Anthroposophie című folyóiratban (1923 júliusában), amit Friedrich Rittelmeyer jóindulatúan kommentált². „Miközben mindenféle mocskot dobálnak rám, maguk az emberekkel kesztyűs kézzel bánnak", kiált fel Steiner a „Harmincak Körének ülésén" Stuttgartban 1913. július 14-én. „Egy morálisan kivetkőzött ember (Auswürfling) célozgatásai számomra teljesen közömbösek." - A támadást Steiner természetesen nem vette a saját személyére,ebben a vonatkozásban higgadt maradt. De hozzáfűzte: „Nem nézem közömbösen, ha ezt az embert dicsőítik."

Steiner, aki akkoriban nem volt tagja az Antropozófiai Társaságnak, hanem abban csak tanítóan működött, igényt tartott a helyreigazításra, máskülönben „visszavonul az Antropozófiai Társaságból" (uo.).

Lempp lelkész publikálhatott az Anthroposophie folyóiratban, Helmut Zander felléphet az antropozófiaiintézményekben. Ez végül is teljesen ugyanazzal az eredménnyel jár: „Ezáltal azt gondolják az emberek, hogy ezek sokkal komolyabban veendő személyiségek (Steiner, 1923., uo.). A Lempp-ügy arra a módra iskolapélda, ahogyanSteiner szerint az ilyen esetekben az embereknek el kellett volna járniuk, vagy még inkább: ahogyannem kellett volna eljárniuk. Ez az Általános Antropozófiai Társaság mostani funkcionáriusai számára is iránymutatásul szolgálhatna a „Zander-ügyhöz" való viszonyulásukban.

Hogy ez mégsem történt meg hathatósan, Prokofjev cikkének szerkesztőségi bevezetője is mutatja: „E helyen nem szükséges a nyilvános megvitatás továbbfolytatása, hanem csak a szellemtudományos hátterekbe való bepillantás a tagok számára." Egy efféle, tisztánbelterjes kezelése a dolognak, a teljesen egyoldalúan értett „higgadtság" ajánlásával, egy altatószer beadásával egyenértékű, ami Zandernyilvános dicsőítését egy világszinten elérhető egyetemi weboldalon ugyanezen Dornach részéről semmiképpen nem képes ellensúlyozni.

Ez bizonyára nem tűnik karácsonyi szerkesztői bevezetőnek.

De az igazság kiszínezetlen fényének rávetí-tése az itt közölt tényekre vajon kevésbé karácsonyi dolog lenne, mint a szellemtudomány hitelét aláásó fáradozásai mindazoknak, akik jelenleg úgy vélik, hogy Steiner pszeudo-tisztességes ellenfelének, amilyen Helmut Zander,az antropozófia nevében nyilvánosan hódolatukat kell tenniük?

Jegyzetek:

1. H. Zander: Anthroposophie in Deutschland

2. Das Schicksalsjahr 1923 in der Geschichte der Anthroposophische Gesellschaft (GA 259) 817.o.

Forrás: Der Europaer, 12. évf. 2/3. szám, 2007/08. dec./jan.

Fordította: Szabó Attila

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Steiner művészeti impulzusa és Beuys

Ki volt Joseph Beuys?

Ebben az írásban kísérletet teszek Beuys alakjának felvázolására, mert nevét sokan ismerik, életművét kevesebben, és nyugodtan bevallhatjuk magunknak mindannyian, befogadása, megértése nem könnyű. További nehézség e kérdésben Beuys kötődése az antropozófiához, mely számos félreértést szül: ő lenne Steiner művészeti impulzusának letéteményese? O lenne az új művészet első képviselője?

E félreértések közé sorolható Johannes Greiner lapunk 2007. decemberi számában közölt írásának néhány részlete, melyeket el kell választanunk írása jogos céljától és tartalmától.

Mi történt?

2007-ben, Rudolf Steiner művészeti impulzusának megszületése, az 1907-es müncheni kongresszus százéves évfordulója tiszteletére világszerte konferenciákat tartottak. E rendezvények egyik célja az emlékezés, a másik cél a művészeti impulzus megismerésére tett kísérlet, és helyzetkép rajzolása az impulzus helyzetéről, sorsáról. Ebbe a sorba illeszkedett a Goetheanum reprezentatív kiállítása, melynek középpontjában Beuys, mint a művészeti impulzus középponti alakjának életműve állt. Ki volt Beuys, hol áll ő a művészet erdejében, mi volt a kiállítás koncepcionális tévedése, és hol rejt tévedést a kiállításra reagáló J. Greiner írása?

És végül a legfontosabb kérdés: miben áll a művészeti impulzus valósága?

Kezdjük tehát ezzel, és segítségül vegyük igénybe J. Greiner írásának gondolatmenetét.

A Zarathustra-impulzus megújítása

A művészeti impulzus úgy jelent meg az 1907-es müncheni kongresszuson, mint felhívás, melyet a saját belső világukkal foglalkozó, és nagyrészt az indiai szellemi forrásokból merítő teozófusokhoz intézett Steiner, hasonlóan ahhoz, amikor az óindiai kultúrkorszakot felváltotta a perzsa, mely az ember belső életére való koncentrálás kizárólagossága helyett kiterjesztette figyelmét a külvilág, a Föld átalakítására. A köldöknézésből való kimozdulást, a művészeten át a szellemi tevékenység kiterjesztéséig való lépés igényét fejezte ki Steiner, mely aztán a teozófusokkal való szakításhoz és az antropozófia megalapításához vezetett.

Nagyívű áttekintés vezeti be a fő kérdést, mely a művészet mibenlétére vonatkozik, a Kali Juga korszak kezdetétől a jelenig kísérve az emberiség szellemi fejlődését. A szerző egy-két sommás megállapításán - az óindiai kultúrko-rszak rövidre zárt értékelésén - nem érdemes fennakadni, mert a lényeget kevéssé érinti.

A művészet útja az égből a földre

Mi a művészet? Was ist Kunst? - szól Beuys magyarul is megjelent interjúkötete.

Ez a kérdés. Mi az, amit a müncheni kongresszus a világba hozott, ez az első és legfontosabb kérdés. Csak ezután jön a következő: mit gondolt a művészet mibenlétéről Beuys, és miről beszélnek művei?

A huszadik század leginkább a Nietzsche-i felismerés - az Isten meghalt - kiteljesedését hozta, azaz hogy a művészet meghalt, és a hagyomány forrásai elapadtak. Ez a Michael-korszak nyitánya, mely a század elejének művészeti forradalmait hozta, melyek mind az új forrást kutatták. A szecesszió az elveszett aranykort, az Osforrást kereste - emlékezetünkbe idézhetjük Körösfői-Kriesch Aladár mozaikképét, a Művészet forrását -, a példátlan pezsgés és szomjúság hozta a népművészet képi nyelvének újraolvasási kísérleteit, Bartók zenei ősképkeresését, a keleti tanok Európába áramlását, a kinyílást az érzékfeletti megismerés felé, és mindennek rejtett csúcspontját, a müncheni kongresszust.

A forrásra kevesen találtak rá, bár a kiüresedés, a régi világ, a régi művészet elsüllyedésének érzése sok érzékeny lélekben elementáris felismerésként jelent meg. Az impulzus azonban sokkal lassabban hatott, mint ahogy az antropozófia sem tudott áttörést elérni, noha közel volt hozzá.

Az új forrás megtalálása - tisztelet a kisszámú kivételnek - a mai napig nem következett be a művészet területén, ezt tanúsítja a jelenkor „hivatalos" művészeti életének zombi-jellege. A halottat bebalzsamozva mutogatják, az élőről nem beszélnek. A kevés úttörő kivétel közé tartozik például Makovecz Imre.

Beuys életművének középpontja is a művészet halálának élményéből ered.

Egy művét érdemes kiemelni elsőként -anélkül, hogy egyelőre műalkotásnak neveznénk - ez lényegében egy poszter, egy nagy betűkkel rámázolt kijelentéssel:

„Das schweigen von Marcel Duchamp ist überbewertet", azaz Marcel Duchamp hallgatása túlértékelt. A mű arra a félreértésre hívja fel a figyelmet, amibe a zombit éltető művészettörténészek, művészek és műértők esnek.

Marcel Duchamp volt az, aki egy WC-csészét állított ki műalkotásként. Beuys arra figyelmeztet, hogy Duchamp nem műalkotást hozott létre, csupán azt akarta tudatni, hogy a művészet meghalt, nem is beszélt többet, hallgatott. Hallgatását és „művét" azonban „értői" túlértékelték, műalkotásnak tekintették, és ezáltal megszületett a ready-made fogalma, a műalkotásokban szerepeltetett, eredetileg más célra gyártott tárgyak fogalma. És itt rögtön feltehető a kérdés: ez - mármint Duchamp említett műve, de éppúgy Beuys Duchampra utaló műve is - akkor micsoda?

Nem az értelmezések útvesztőibe szeretnék bonyolódni, hanem a lényeget megragadni. Mit tudhatunk e művekről egyelőre? Egy kijelentés, egy felismerés, egy gondolat, nem konvencionális kifejezési eszközökkel, provokatív módon közölve. Határesetről van tehát szó, mert megjelent egy tisztán gondolati tartalom, ami a valóságra vonatkozik, igazságtartalommal bír, ugyanakkor nem műalkotás, hanem egy pofon. Játék, tréfa, de súlyos. Olyan, ami ébresztő erővel bír, bár utóéletét tekintve látható, hogy nem járt átütő eredménnyel. Határterület ez, a jövő művészete és a múlt halott művészete közt, ahol a műalkotás egy gondolat, vagy - ha úgy tetszik - egy műalkotás jelmezébe bújtatott gondolat. Ez kétségtelenül nem a goetheanus művészet, mint ahogy a próféták és Keresztelő János sem a megváltó volt. De szerepük mégsem elhagyható. Beuys nem Steiner művészeti impulzusának megvalósítója, hanem egy „hagyományos" értelemben vett avantgarde művész volt, aki a dekadenciába fordult művészeten belül verte félre a harangot.

O „balta a művészet erdejében", ahogy magát jellemezte egyszer.

De akkor mi a művészet, illetve az, amit Beuys művel, művészet-e, vagy „csak" gondolat?

Beuys - bár a hagyományos értelemben véve ugyan művész volt - nem tekintette magát annak, hanem csak a sok közül egy olyan, a gon-dolkodást-érzést-akaratot egyszerre működtető embernek, aki - amennyiben rátalál a benne rejlő teremtő erőre és azt használja is - művész. Ez az értelme Beuys kijelentésének: „Minden ember művész".

Beuys nem a művészeti impulzus megvalósítója volt a művészet területén belül, csupán a figyelmet hívta fel rá, de nem művelte. Amit inkább a maga módján képviselt, az az1899-től kezdődő Gondolkodás-impulzus (gondolkodás, szellemi iskolázás), az 1907-től kezdődő Érzésimpulzus (művészet, Krisztus-híradás) és az 1918 utáni Akarat-impulzus (hármas tagozódás). Nemcsak művész volt, hanem pedagógus, politikus és vállalkozó is.

A művészet haldoklásával párhuzamosan zajlik az anyagba szállás, a kristályosodás folyamata. Érzékletesen fogalmaz Johannes Greiner, amikor leírja a művészet anyagba szállását, ma-terializálódását:

„A művészet leereszkedése az isteni világból a Földre egyúttal annyit jelentett, hogy az anyag, amelyet a művészet területén használtak (pl. a zenekar nagysága a zenében), jelentőségében megnövekedett és egyre fonto-sabbá vált. De azt is megfigyelhetjük, hogy az emberek mindinkább elveszítették annak lehetőségét, hogy az anyagot megformálják, neki szárnyakat adjanak, úgyhogy végül csupán az átalakítatlan anyagok maradnak vissza, és a zenében már csak a zaj." És itt rögtön Beuys-hoz ér, azt állítva, hogy művei nem mások, mint efféle átalakítatlan anyagok, úgymond „nyersanyagbemutató".

A materializmusba süllyedő művészet folyamatának leírása pontos. Elfelejtkezik azonban egy jelentős másik követelményről is, mely a befogadóra vonatkozik. A művészet az ember által megragadott szellemből, és az ember által megformált gondolatokból ered, de a művészet átélésének élménye is. Nem a művész kinyilatkoztatásából mindössze, hanem a befogadó megismerési erőfeszítéséből és gondolkodási folyamatából is.

Plasztikusan jellemzi Greiner idézete a Beuys-művekkel szembesülő látogató élményét, aki csak az anyaggal találkozik, és a fától nem látja az erdőt. A látogató élményével fenntartás nélkül azonosulva azonban nem képes belemenni abba a játékba, amire Beuys hív. Az új művészetre vágyakozva a régi művészet kinyilatkoztató élményét keresi, az aktív gondolkodás fáradságát nem vállalva. Így természetszerűen kimarad a katarzisból. Mivel az erőfeszítésről lemond, sajátos módon ugyanabba a félreértésbe jut, amibe a „hivatalos" művészettörténészek illetve „műértők" többsége. Ok intellektuális megközelítésük révén képtelenek Beuys műveinek megértéséhez eljutni, ezért fals konstrukciókat kreálnak magyarázatul (individuális mitológia, stb.), azt sugallva, hogy Beuys egy érdekes, egzotikus, csak saját maga által eszkábált, absztrakt gondolatépítményt hozott létre. Ehhez persze úgymond joga van, mert „művész", és minél kevesebben értik, annál jobb. Beuystól pedig semmi sem állt távolabb, mint az „elit"-művészet és a manipulált művészeti piac pénzelvű rendszere. Nem érzékelik, hogy itt egy mindenki által megközelíthető, mert valós szellemi forrásból születő tartalmat találhatunk. Nem a mű a materialista tehát, hanem a befogadó.

Ugyanez az intellektuális megközelítés mondatja a jelen művészettörténészeivel a Goetheanumról, hogy az a világ legrondább épülete. Önmagukat felmentve állítják ezt, mondván: a szemlélő műtörténész nem szellemi látó, ezt nem is várhatja el tőle senki, így nem köteles a „beavatottak" szemével nézni. A baj nem ez, hanem az erőfeszítés hiánya. Ott hibázik az ítész, hogy nem engedi hatni magára ezt a kétségkívül megdöbbentő épületet, ami elindíthatná egy megismerési úton, melynek végén megfogalmazódhat benne valami, ami a közvetlen érzékelésből nem adódik, valami ilyesmi: ez az épület nem épület, inkább barlang, mely azt mondja: akit kerestek, az már nincs itt. Ha ez az út számára járhatatlan, van egy mankója, ami mentén egy másik vonalon is elindulhat, és ez a Goetheanum formáiban megjelenő metamorfózis-eszme. Ebből az érzékek közvetítésével - persze némi gondolkodás árán - is kiolvasható a tájból kinövő épület, a Kelet-Nyugat-Észak-Dél tengely, a Közép minősége, de sajnos az ítéletet mondók többnyire idáig nem jutnak el.

Ha e megismerési utat sem akarná végigjárni, még mindig megmarad számára a primer élmény, és legalább érzésben megragadhat valamit abból, amit ez az épület hordoz. Ebben azonban megakadályozzák előítéletei, rögzült sztereotípiái.

Szép példáját láthattuk a befogadásra való képtelenségnek 2007 Pünkösdjén az Ybl Főiskolán a művészeti impulzus tiszteletére rendezett Építészet és ezotéria c. konferenciáról a trendi szakíró, Wérgida tollából megjelent visszhang.

Szubsztanciák és mágia

Beuys onnan indul, ahonnan Steiner - a Heisenberg-féle határozatlansági reláció null-pontjától. Ez az érzéki megismerés végpontja.

Az istenek meghaltak - fogalmazott Nietzsche. A művészet meghalt - mondta Duchamp. A tiszta érzékenységig kell eljutni - mondta Malevics.

Aki félreértette őket, az azóta is ateista-materialista, WC-csészéket állít ki műalkotásként, vagy üres négyzeteket rajzol órabérben. Ha építész az istenadta, akkor minimalista, racionalista, funkcionalista, vagy dekonstruktivista épületszörnyeket csinál, ezzel ugyan nem demonstrál mást, csak saját szexuális problémáit, hogy Makovecz Imre lényeglátó szavait idézzem.

Beuys nem alakította át ezeket az anyagokat úgy, ahogy egy szobrász, vagy egy festő teszi, de kérdés, hogy nem alakította-e át más módon? Nem absztrakt kompozíciókat, koncept-műveket alkotott.. Olyan eszközöket, anyagokat tett a szemünk elé, amelyek hulladékok, megvetett és elfelejtett szubsztanciák, nem a művészet hagyományos, nemes anyagai, de amelyek élnek és átalakulnak. A Természet által működtetett metamorfózisra hívta fel a figyelmet, a rothadó, oxidálódó, olvadó és megmerevedő formák által. Azokra a mágikus erőkre mutat, melyek az érzéki-materialista szemlélő számára rejtve maradnak, de amelyek működnek, és amelyek az érzéki tapasztalásba szorult nyugati Káin-ember számára, ha kis erőfeszítést tesz, megnyilvánulhatnak és gyógyító erejüket megnyilatkoztathatják.

Minden anyag él. Tanúskodik egy belső működésről, aminek érzékelését a nyugati ember elfelejtette. Beuys többek közt azokhoz az anyagokhoz nyúl, amikkel a Waldorf-óvodások dolgoznak, akik kezükkel is folytatják a megismerési folyamatot, amikor viaszgyurmával, nemezzel, gyapjúval dolgoznak. O nem angyalszobrokat készít belőlük, nem ez a dolga.

Beuys művésszé válásának kulcsélménye egy beavatás-szerű esemény. A második világháborúban Beuyst besorozzák, és a Luftwaffe kötelékében pilótaként szolgál. Gépét a Krími-félsziget felett lelövik. A fiatal Beuys a roncsok közé szorulva hever, sebesülten. Krími tatárok találnak rá, kiássák a hóból, testét zsírral kenik be, filctakaróba tekerik, és szánon húzva magukkal viszik. Beuys ebben a halálközeli állapotban megtapasztalja a zsír, a filc hőszubsz-tanciáját, azt a mágikus erőt, amivel ezek az emberek még bánni tudtak, és amit a nyugati ember elfelejtett már. Innen ered az „Energiaterv a nyugati ember számára" (Energy plan for the western man) c. akciója. Ezzel azokhoz a mágikus anyagokhoz nyúlt, amik megmenthetik az anyagba süllyedt nyugati embert. A Volkswagen-mikrobuszból kiözönlő szánkók, a rájuk kötözött filctakaróval a Guggenheim-múzeum spirál-rámpáján egyszerre katartiku-sak és meghatóak. Ez minden, csak nem nyersanyagbemutató.

Legdrámaibb műve a híres Kojot-akció (I like America and America likes me). Beuys, mint európai, aki a gyarmatosítók utóda, de az európai kultúra hordozója is, itt kísérletet tesz a kojot, az indiánok totemállata kiengesztelésére. A kojotot az indiánok szentként tisztelik, a gyarmatosítók viszont igyekeztek kiirtani, üldözték, megvetették. Fura módon minél jobban irtották, annál jobban szaporodott. Sorsa hasonló az indiánokéhoz, és jól jellemzi a pionír európaiak viszonyát Amerika őslakóihoz, földjéhez, élőlényeihez. Beuys az akcióra indulva repülőre száll, majd amikor a repülő ablakából megpillantja a Labrador-félsziget szirtjeit, egész testét csuklyás gyapjúlepelbe burkolja, mintegy hermetikusan becsomagolva magát. A gyapjúlepellel az ókor mágusainak módszerét használja, akik az ártó erőket így tartották távol, a gyapjúleplet még talpuk alá is hajtva, hogy lábuk a föld erőivel se érintkezzen. A repülőtéren mentőautó várja, ahová átviszik Beuyst, úgy, hogy lábai nem érintkeznek Amerika földjével. A mentőautóból szintén kézben viszik a galériába, ahol három napot tölt összezárva egy kojottal. Beuysnál mindössze egy görbe végű mágusbot, az Eurázsia-bot, a gyapjúlepel és egy Wall Street Journal van. A három nap során szavak nélkül kommunikálnak, Beuys talán a kojot csoportlelkével beszél. Érdekes párbeszéd ez, melyről számtalan fotó tudósít. Az akció végeztével jön ismét a mentőautó, a repülő, s a gyapjúba tekert Beuys missziója befejeztével egy szó nélkül viszszatér Európába.

A zsír, a filc, az arany eszköz, médium, mágikus erők hordozója. Beuys szándékosan lemondott az esztétikus művek létrehozásáról, mert úgy vélte, az félreviheti a gondolkodási folyamatot. O provokál.

Ezen a ponton csúszik tévedés Greiner érvelésébe, mert nem vette észre a provokáción túli tartalmat, megrekedt a „nyersanyag-bemutató" megjegyzésénél.

Kritikája jogos lenne a mai intellektuális művészet szereplőinek túlnyomó többségére, ahol valóban számos „anyag-bemutatót" láthatunk, de Beuysnál nem erről van szó.

Emellett olyat kér számon Beuyson, amit egy másik művész megcsinálhatna, akinek Beuys előkészítette a terepet. Természetesen felindulása érthető, mert a Goetheanum kiállítása nem arról szól, amiről kellene, de erről nem Beuys tehet.

Ismét fel kell tennünk kérdésünket: mi a művészet? Amit Beuys csinál, az művészet?

Az intellektuális művészetben nincs katarzis, ott csak irónia, magány, egoizmus, és halott anyag van. Jelenségként ez sem semmi, de a továbblépéshez valóban kevés. Beuysnál van katarzis és van élet, de nem adódik mindenkinek, automatikusan, magától. Az a korszak már elmúlt, ha volt egyáltalán.

Az étertest válsága, elgyengülése ellenszert kíván. Ezek a mágikus anyagok azonban nem csak az értelem meggyógyítását szolgálják.

7000 tölgy

Az 1982-es kasseli Dokumenta nevű bien-nálén Beuys felhalmoz a kiállításoknak otthont adó Fridericianum épülete elé 7000 bazaltoszlopot. A látogatók egy „Fadiplomát", azaz részvényt vásárolva részesévé válhatnak a folyamatnak, amiben egy időszobor jön létre. Egy részvény ára fedezi egy tölgy elültetését Kassel belvárosában, a fa mellé egy bazaltoszlopot állítanak. Ahogyan a fa nő, a bazalt marad, a városban szaporodnak a fák, a kőhalom fogy. Több évet vett igénybe, míg a kőkupac elfogyott. A tölgy a németek - és a magyarok - mágikus fája, a kelta druidák a tölgy előtt ítélkeztek, nevük jelentése: a tölgy bölcsessége. A kelta-német Beuys faültetése mágikus akció, amiről nem sokat beszél, többet mondanak róla azok a sajtótámadások, melyek ekkor érték, és a nácik tölgykultuszára utalva nácizmussal vádolták.

Hamburger Spülfelder - Iszapmezők

Beuys-t Hamburg város vezetése felkérte, találjon ki valami látványos művészeti akciót, ami a város életét színesíti. Beuys meglepő választ adott. Irodát nyitott a sétálóutcában és kikérdezte az embereket, mit szeretnek és mit nem szeretnek a városban. A hamburgi kikötő olajjal, nehézfémekkel szennyezett iszapját rendszeresen kikotorják, és egy hatalmas, halott mezőn létesített lerakóra hordják. Ezt a hamburgiak tudatalattiját nyomasztó ügyet választotta Beuys célpontjául, a városvezetés nemtetszését kiváltva. Az iszapmező közepén, egy kis ligetben magányos templom áll. Ezt a gyógyító folyamat koordinációs központjává alakította Beuys, és kutatási projektet indított, milyen módon lehet ezt a halálmezőt megtisztítani. A kutatás során a növényi szennyvíztisztítók eredményeire építve olyan növényeket kerestek, melyeket az iszapra telepítve képesek volnának a nehézfémek kivonására és a mérgek veszélytelenné alakítására. A projekt megoldást nem adott, csak az irányt jelölte meg, azonban a városvezetés nem ilyenre gondolt, és a projekt támogatását leállította.

Hideg és meleg, művészet és gondolkodás

Kissé sommás az első világháború előtti és utáni időszak értékelése Greiner írásában: „az atmoszféra meleg és olykor fülledt, mint egy melegházban"; „az I. világháború folyamán bekövetkezik a kijózanodás". A XX. század elejének fent jellemzett hallatlan művészeti virágzását az I. világháború őskatasztrófája lefejezte, az azt követő hideg racionalizmus, a Neue Sachlichkeit, a Bauhaus pedig inkább kijózanodásnak tűnő zsákutcának bizonyult. Itt valami sokkal sötétebb dolog történt, tükörképe annak a fénynek, amit az antropozófia hozott a világba.

Greiner a meleg hiányát okolja a művészet hideg, halott karaktere miatt, helyesen. Beuys éppen a meleg-elvről, a kozmikus hő-elemről beszél, és megpróbál azok nyelvén is szólni, akik a művészeti iskolák, galériák lakói, működtetői. Éppen ezért nem sorolható Beuys kora intellektualista művészei közé. Ezt tanúsítja néhány nagyszerű és katartikus műve, eszméje, például a szociális plasztika felett, melyben gyógyító folyamatokat indít be a szociális-gazdasági területen (7000 tölgy, Hamburgi iszapmezők). De ne felejtsük el a Zöldek alapításában való részvételét sem.

Greiner a gondolkodást a tudomány területére sorolja, az érzés a művészeté. Steiner figyelmeztetett rá, hogy a hármas tagozódásnál ne az életterületek absztrakt feldarabolására gondoljunk, mert nem ideológiáról, hanem egy működés megfigyeléséről van szó. Ilyen értelemben a XX. század nagy alakjainak műveiben, akik egy-egy megismerési utat jártak be, természetszerűleg keveredik a gondolat és érzés: Malevics, Duchamp, Bergman, Tarkovszkij, Kieslowski, és Beuys esetében is.

Talán jól példázza ezt e kérdést maga az euritmia.

Az általam eddig átélt legnagyszerűbb euritmia-előadás a legnagyobb erőfeszítést kívánta, de megértette velem e művészet legmagasabb-rendűségét, egyúttal a mai homálytól fennálló mérhetetlen távolságát is, de - éppen ezért - kikerülhetetlen jövőbeli szerepét is. A darab Stockhausen néhány etűdjére épült, melyek az állatövi jegyeket kísérelték meg zenei eszközökkel ábrázolni. A művész kutatómunkával kezdte, melynek során saját közeli barátai, rokonai közt - akiket alaposan, mélyen ismert - feltérképezte, ki milyen csillagjegyben született, és milyen karakter. Az ő személyiségükből kísérelte meg a csillagjegyek tartalmát, hatóerejét megragadni, majd ezt zenével kifejezni. Az euritmisták e rövid etűdöket kísérelték meg megjeleníteni, zseniálisan. A darab befogadásához minden érzékünket mozgósítani kellett, a legmagasabb követelményeket állította a befogadóval szemben. Ismerni kellene az állatövi jegyeket, az asztronómiát, asztroszófiát, az embert, és egy több síkon egyszerre rezgő, szimfonikus jellegű művet kell átélni, gondolkozva, érezve, látva, mozgás- és gondolatformákat átélve. Csak így lehet teljes befogadást megcélozni, vagy megsejteni, ennek töredéke is több azonban bármely intellektuális, halott műalkotásnál.

A művészet befogadása nem zárja ki a gondolkodást, amint a tudományos gondolkodás sem a művészi megközelítést, sőt, az antropozófia a magasabb egységet célozza. Érzést a gondolkodásban, és az érzés iskolázását.

A szív intelligenciája. Az új művészet mindenre hat, a gondolkodás, érzés, akarat hármasságára. Az euritmia mellett meg kell említeni az Ars lineandi-t, a vonal művészetét, amire a Waldorf-iskolákban tanított formatan épül. A Középkor ír szerzeteseitől eredő művészetet azért hívták Michael művészetének, mert mindhárom lénytagra hat, harmonizál

Makovecznél az épület egy eszme-csírából fejlődik ki, mint ahogyan a Goetheanum is. Ezek az épületek művészeti alkotások, hatnak a gondolkodó megismerésen át, az érzelmi átélésen keresztül egyaránt.

Az érzést iskolázni kell. A megismerés nem csak intellektuális. Az érzés, értelem, gondolkodás, az érzékfeletti megismerés fokozatai mind a megismerés útjai.

Beuys a megismerésből cselekvés eszméje jegyében működött. Ha valahol valami megismerési, vagy szociális, környezeti problémát érzékelt, azonnal lépett, párbeszédbe elegyedett, konszenzust teremtett, közösségeket hozott mozgásba, egy halott rendszert provokált a saját bőrének vásárra vitelével.

„...az igazi művészbenne él a dolgokban, és újrateremti azokat. A „teremtő alkotás" e fajtája nemcsak iskolázott kezet feltételez, hanem mindenekelőtt egy belső lelki-szellemi aktivitást is. Ez minél magasabb fokot ér el, annál inkább válik a művész teremtővé. Ami így a művésztaz igazság ősforrásáhozelvezeti - ahonnan a külső természetvalósága is származik -, az vajon nem válna hasznára a tudománynak is? Vagyis a tudomány maga is elsajátíthatná az igazság keresésének e művészi módszerét. Úgy hisszük, hogy a természettudomány területén éppúgy helyeselhető egy ilyenféle művészi elem, amely ott is jogaihoz juttatná a teremtő emberi szellemet."

R. Hauschka: Szubsztanciatan, Előszó

A megfelelő helyen a megfelelőt tenni: ez a művészet.

A két főbűn

Greiner írása csupa olyan fontos kérdésre hívja fel figyelmünket, melyekről azt gondoljuk, értjük, noha még sosem néztünk komolyan szembe velük. Ezek egyike a művészet két főbűne. A művészet első eredendő bűnét mindenki érzi, aki másol. A második eredendő bűn az érzékfeletti ábrázolása a művészet által. Steiner eme megjegyzése elég meredek, mintha egy mozdulattal letörölné a művészként elkönyvelt személyek jelentős részét a palettáról, mégis komolyan kell vennünk. Mit jelent ez?

Az érzékfeletti ábrázolása ugyanúgy másolás, még ha kissé nehezebb is, mint a természet utáni másolás.

A feladat tehát nem az, hogy ábrázoljuk a szellemit, hanem hogy az anyagba vigyük, emeljük fel az anyagot. Steiner mindezt követelményként fogalmazta meg, a jelen és a jövő számára, nem ítéletként. Ezért mindaz, aki eddig a szellemi ábrázolására vetemedett, nem eleve az ördögtől való, azonban a jövő felé haladva egyre inkább az lesz.

A Steiner által említett „egyfajta ördöngösség" talán egy példában érhető tetten. Mi történik, mikor A Gyűrűk urát megfilmesítik? Hogy a könyv maga ördöngös-e eleve?

Ez a nehezebb kérdés. A film érzéki képekben ábrázol, a földre rángat olyan minőségeket, amik a fantázia, az imagináció világában elevenek. Erőfeszítést kell tenni, hogy az eredeti tartalmakhoz visszataláljunk, mert a kész képek kitörlik tudatunkból az imaginációkat, és helyükre tolakodnak. Ez tehát ördöngösség a javából. De mi a helyzet a könyvvel? Abban mese van, emberek, emberfeletti és emberalatti lények ábrázolása. Egy közvetítés egy elfeledett tudásról, egy érzékenységről, ami új módon ébred bennünk, egy ősi, közös hangot megszólaltatva. Itt nem érezni ördöngösséget - bár valószínűleg van, ha nem is feltűnő -, a meseszerű azonban a tudományossal keveredik - mégsem érzünk zavart. Igaza van Steinernek, amikor a könyveket Ahrimán-konzerveknek nevezi, de jól tudjuk, ő is írt könyveket, és azt sosem állította, hogy a könyvek tűzrevalók. Ha azzal a tudattal olvassuk, hogy tudjuk, konzervet tartunk a kezünkben, esélyünk van rá, hogy ne tévesszük össze a leírtakat a szellemi valósággal, illetve képesek legyünk elevenné tenni a holt betűt.

A természeti anyag elfeledtetése, az anyag felemelése, a világ, és vele együtt az ember átformálása: ez a művészet feladata.

Itt érhető tetten a mai design materialista jellege. A minimalista formálás - miközben az anyag természet adta szépségét dörgöli az orrunk alá - eljut a semmiig. Az absztrakt módon feldarabolt építészetben a szerkezet és a forma szétesik, az épületnek „burka", „kérge", héja, karosszériája van, amit a teherhordó szerkezet felölt, vagy levet, akár virtuális képként váltogat. A képként kezelt, absztrakt felületeket azonban gyönyörűen, érzékien megformált anyagokból készíti el. Mies van der Rohétól máig tart ez a szellemtelen helybenjárás, ami elitista mázzal leöntve próbálja manipulált szükségletként eladni magát.

Greiner fontos területre utal, de itt is becsúszik egy tévedés: a művészeti alkotás befogadásakor olyan élmény keletkezzen az emberben, hogy az anyagot a szelleminek a lehelete veszi körül. Egy magasabb rendű kifejeződéséről, a szellemi illúziójáról, látszatáról beszél. De hisz épp ez a második főbűn!

Nem az illúziót kell felkelteni, hanem konkrétan a szellemet belevinni az alkotásba. S az akkor nem illúzió, hanem konkrét szellemi tény; nem odaátról szóló tudósítás, hanem az evilág átalakítása.

Hiba lenne Beuyst összekeverni a koncept-művésszel, aki ad hoc helyez egymás mellé meghökkentő tartalmakat. Beuys az általa használt anyagok belső hő-szubsztanciájára hívja fel a figyelmet.

Igaza van Greinernek, hogy ez Steiner újrafogalmazása értelmében nem művészet, hanem szellemtudomány, melynek Beuys csak egy sajátos közlésmódját választotta, amit „hagyományosan", ha helytelenül is, művészetnek neveznek. Általa máshogy nézek az anyagra, felidézem, vagy inkább újrateremtem azt az elveszett tisztánlátást, amit Beuys, a kelta származék közvetít számunkra, beteg európaiak számára. Akkor most mi a helyzet?

Mi a művészet?¹

A szellemtudomány nem szimbólumokban, allegóriákban gondolkodik, amikor az érzékfeletti világ megismerését akarja gyakorolni vagy közvetíteni, azaz nem az „olyan, mint", hanem az „az, ami" módszerét választja. Nem az intellektuális megközelítésre, az értelmezésre, hanem az ember teljes mivoltára épít, melynek forrásából közvetlenül fakad a vallás és a művészet.

Egy tartalmat lehet szavakban, eszmeformában is közölni, de ezek csak támasztékok. Az, ami ezek által akar megnyilatkozni, közvetlenül, a művészet területén képes erre igazán eleven módon. A művészet forrásához kívánt Steiner eljutni, és ebből közvetlenül, elevenen formálni, teremteni.

Dornachban tehát nincsen egyetlen szimbólum sem, ott minden közvetlenül fejeződik ki -míg Malsch-ban még okkult szimbólumok jelennek meg a falakon, itt ennek már nyoma sincs. Eleven tartalmak megidézéséről van szó, amennyiben ez nem sikerül, akkor a művész csak a szimbólumig jut el.

Itt tehát az érzékfeletti világ jelenik meg érzéki formában. Az érzékfeletti módon szemlélt világról, azaz magáról az érzékfeletti realitásról van szó.

Egy növény, egy állat, egy táj, az ember, tehát mindegyik teremtett lény formájában a teremtő erő nyilatkozik meg. Ebbe az erőbe kell tudni belehelyezkedni, s ez nem az organikus formák utánzását jelenti - a szecesszió eddig jutott, de nem tovább.

Az építészetben túl kell tehát lépni a metrikus, geometrikus, szimmetrikus formákból az organikus formákba. Ez nemcsak az erőjátékot jelenti, hanem az egészbe való illeszkedést. Az épület bármely része oly módon illeszkedjen az egészbe, mint például a kisujj az ember egész organizmusába.

A Goetheanumot és a szellemtudományt Steiner a dióhéj és a dióbél viszonyához hasonlította. Ugyanaz a formálóelv működik mindkettőben. Az összefüggés megértéséhez Goethe metamorfózistana nyújt segítséget.

Az antropozófia ugyanabból merít, amikor a különböző kifejezési formákat keresi: a misztériumdrámákat, az euritmiát, az építészetet; az épület a benne zajló művészeti tevékenységnek megfelelő hátteret, burkot kell nyújtson.

Goethe a növények megfigyelésekor felismerte a metamorfózist. A növény ugyanazt a formát ismétli fejlődése során. Valamennyi része a levélnek, mint ősformának módosulata. Goethe így eljutott az ősnövény eszméjéig, mely az érzékiben megjelenő növény konkrét formája mögött áll.

Steiner továbbfejlesztette Goethe és Schiller esztétikáját a jövő művészete számára.

Kálmán István fogalmazta meg mindezt tömören:

„Goethe szerint a művészet a természet to-vábbteremtése az emberen keresztül. Schiller a művészetben az ember szabad játékát látja egy magasabb fokon. Steiner szerint a művészet nem az eszme érzéki jelenség formájában, hanem a fordítottja, az érzéki jelenség eszme formájában. Steiner esztétikájában az antropozófia mint művészet jelenik meg. Ennek a jövőbeli művészetnek első kezdeményezése az első Goetheanum, mint összművészeti alkotás. A görög templom az ember nélkül is Isten háza volt, amelyben az isten alászállhatott az emberekhez. A Goetheanum mint épület, kifestett kupoláival, üvegablakaival nem áll meg önmagában, ha benne nem hangzik el a szó, a színpadon a misztériumdráma, zene, euritmia, és ha nem állna a centrumában az emberiség reprezentánsának szobra. Mert a művészet kultusz, olyan kultusz, amelyben nem az isten száll le az emberekhez, hanem az ember emelkedik fel hozzá azáltal, hogy művészetével a teremtett világot átalakítva az Isten képmására formálja azt. A Goetheanum példa lehet a művészeti oktatás didaktikájának kidolgozására, ha a tanár dűlőre jut Schiller és Goethe esztétikai felfogásával."²

Részlet Ertsey A.: A két Goetheanum címmel az Építészet és ezotéria c. konferencián elhangzott előadásából (Magyar Építőművészet, 2007/4.)

„A merev, halott anyagról elhitetni az életet és a szellemet, ez a művész célja; az elillanó, mozgékony szellemnek alakot és szilárdságot adni, ez a kutató törekvése. És ha elérik a munka csúcsát, akkor mindkettőnek találkoznia kell egy egységben" - idézi Greiner Steinert.

Vajon ezt élhetjük át Beuys-nál is?

Avagy: Beuys művészetében nem a játékot tapasztalhatjuk meg magasabb fokon?

A művészet átalakítás. Mit művel Beuys?

Az átalakítás az anyagra vonatkozik, és önmagunkra. A nevelésművészet is nevelés, azaz a nevelés is lehet művészet, ha a szellemnek megfelelően gyakorolják. Beuys nagy pedagógus volt. És itt kell megjegyeznünk, hogy Steiner művészeti impulzusa nem a művészet területére korlátozódott, hanem minden életterületre. Ennek értelmében beszélhetünk nevelésművészetről, a gyógyítás művészetéről, a földművelés művészetéről. Valamilyen módon erről beszél Beuys a „Mindenki művész" kijelentésével.

A szimbólumok határfelületek, a jel maga a határ.

„.a jelek különös jelenségek, melyek a lélekre intelligens erővel hatnak, általa az idea és a dolog egységben mutatkozik meg kettős természetünk számára azáltal, hogy észlelet formájában tartalmaz fogalmi összefüggést."- írja Makovecz Imre naplójában. „Így képeznek a műalkotások úgyszólván olyan tornyokat, melyek fizikai világunkból belenyúlnak a szellemi világba, és mindkét világban láthatók" -Greiner itt a szimbólumok mibenlétét írja le. A szimbólumok ideje azonban lejárt, nincs elkülönült szellemi és fizikai világ. Nem a szellemi illúzióját megidéző alkotás a művészet, ami belenyúlik az „odaátba". Az „odaát" itt van, ha a műalkotás beleviszi a szellemet. Az akkor "ideát" van. Az Isten országa ez, nem más.

Nézzük Makovecz egy épületét. Nem a fa szépségére gondolunk, ha tereiben járunk. A kő növénnyé akar lenni, az oszlopfők átszellemülnek, a fa repül, a ház-lény él és mi táplálkozunk a szellemből, ami ott jelen van. Mi történt az első Goetheanum fáival, és mivé változott a második Goetheanum vasbetonja?

Hol az antropozófus művészet?

A Greiner által leírt elemzések zömével, melyek a XX. században szellemi-lelki területen bekövetkezett változásokról szólnak, egyet lehet érteni. A Beuys elleni felindulás mögött más van.

Az ok abban sejthető, hogy a 100 éves évforduló és Beuys halálának 3x7 éves évfordulója kapcsán szinte csak Beuysról szólnak a kiállítások a Goetheanum környékén, „azoknak a művészi alkotásoknak az átfogó bemutatása helyett, amelyek Rudolf Steiner impulzusát követve évtizedeken át tartó fáradozások eredményeként születtek". A felvetés jogos, mindannyian szeretnénk egy ilyen áttekintést látni, ami ezek szerint elmaradt, pedig ebben ott lenne a helye Makovecz Imrének is. Azzal a ténnyel is számot kell vetni, hogy Beuys a II. világháború utáni német művészet legnagyobb alakja, s azon kevés világhírű alkotó közé tartozik, aki szellemi forrásául az antropozófiát nevezte meg. Ebből adódhatott volna egy szellemi jelenléttel koncipiált áttekintő tárlat, melyben nyilván ott lett volna a helye Beuysnak is, de nem a főhelyen.

Kicsit rosszmájúan hozzá kell tennünk, hogy épp a Goetheanum átépítése és belső megmunkálása, kifestése szolgál jó példával arról, hogyan lehet Steiner elveivel takarózva egy művészeti nonszenszet létrehozni, amit Kuhfuss úr oly pontosan leírt az Europaer hasábjain. Ezt a kudarcot bizonyosan nem érdemes ez alkalomból ismét emlegetni, amúgyis ott van, mindenki által jól láthatóan. Egy valódi szembenézésre alkalmat teremtett volna ez az évforduló, de ez sajnos elmaradt.

Hogy hol áll a goetheánus művészet, ez igazán fontos kérdés.

Az okkult megbízatás

Beuys túlértékelt szerepe váltotta ki az írás lábjegyzetét is Thomas Meyer tollából, aki Beuys másik kulcsélményét kérdőjelezi meg, hogy valóban Rudolf Steinerről van-e szó e látomásban? Megállapítása teljesen jogos, nem tudhatjuk, hacsak erre alkalmas szellemi kutatók nem bizonyosodnak meg róla. Azonban abban sem lehetünk bizonyosak, hogy nemSteiner volt az, akit Beuys látni vélt. Ezt a feltételezést szerencsére Meyer úr sem veti fel. Mi alapján dönthetünk ezek után?

Meyer a látomás igazságtartalmát csak közvetve kérdőjelezi meg, azzal, hogy valaki ezt tényként kezelte. De mi az üzenet lényege? Hallucináció, jó vagy rossz inspiráció van a látomás mögött? Beuys küldetése a vízió üzenete szerint ez: az embereket saját eszközeivel elterelje az érzékfelettiség iránti idegenkedéstől és bizalmatlanságtól. Ezt megtette, elég nagy hatékonysággal, ha félre is értették sokan, és ha művészete nem hatolt fel a goetheanizmus csúcsaira, csupán játszott. Ezért hálásak lehetünk neki. A vízió valóságtartalma ebből még nem derül ki, lehet az valódi, de lehet az Beuys saját tudatának szülötte is, mindenesetre tartalma nem mond ellent a valóságnak.

Ami a kérdés megválaszolásában segítségként megmarad számunkra, az nem a Beuysról szóló interpretációk zavaros világa, hanem csupán Beuys életműve maga. Ezt túldimenzionálhatjuk - mint feltehetően a Goetheanum megemlékezése tette is, felkenve őt a legnagyobb antropozófus művésznek, - és alulértékelhetjük, számonkérve rajta Steiner összes impulzusának maradéktalan megvalósítását. Az igazság valahol középen van.

A vita viszont a leglényegesebb kérdést hozta felszínre, és ebben nem Beuys a főszereplő -a művészeti impulzus mibenlétét, ami valamennyiünknek a jelenre és a jövőre szóló feladat.

Jegyzetek:

1. Ezúton kérek elnézést az Olvasótól az önmagamtól vett idézet beemelése miatt.

2. Szabad Gondolat, 2007/1

^ugrás az oldal tetejére

Avatóünnepség

Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés

2008. január 5-én a Szabad Gondolatok Háza adott teret az ünnep számára. A Ház azonban alkalomhoz illő 'új ruhába' öltözött. A meghívottak többsége már járt itt, most mégsem ugyanazzal, a sokak számára már ismerős képpel találkoztak. A terem három jól elkülöníthető részre lett osztva. Az oszlopok között az egyik oldalon a mennyezetről lelógatott színes vásznak határoltak körül egy félkör alakú teret. A kör másik oldalát a széksorok adták. Itt foglaltak helyet a vendégek, míg az 'amatőr színpad' még üres várakozásban állt. A megérkezést, a valódi megérkezést, a lelkek megnyílását az ünnepre a háttérből zengő csellószó segítette. A tér külső, és az emberek belső várakozása teremtette meg a 'helyet', ahol a sok munkával, igyekezettel és szintén várakozással felkészült szavak felhangozhattak.

„Lelkem a világ alakinak sokaságát szemléli, s bensőm ámulva észleli a világ gazdagságát. A mindenségből csillagok ragyognak s a föld mélyéről a növényi lények csodavilága sarjad magasba törve, a világmindenséget keresőn. A harmatcseppben, melynek virágszirom ágya, a világmindenség csodás szerkezete csillan. Minden magban egy-egy világ rejlik, számtalan alakot öltve a magasba törő levélben és szárban. Északról, délről, keletről, nyugatról szelek szárnyán formálódik, mit a forma teremt, s mi a növényi lényt építi. A föld mélyén kristály rejtez, mely tiszta lényében mindannak tükre, mit bolygóerők s csillagok köre - a mélységet építőn - csodásan teremtnek. Látom, a növényben mint pezseg az éltető nedv, miképp járja át minden tagját, mi a csillagok körtáncában aláárad. Állatokat látok, mint járják útjuk, kisebbeket-nagyobbakat, mindenféle alakzatban. A földön, vízben s a levegőben is a világteremtő művét látom, s lelkem bizonyos, a világmindenség az oltár tüzét is élőlényekkel áldá, kik a lángnyelvekben pompás-lobogón élnek. Mindenünnen e világ formagazdagsága tűnik szemembe, élettel telten, a világ lüktető ölén. S ez élet bennem is áramol, lelkem oly hullámokkal telíti, melyek a mindenségen és saját létemen át minden létezés hordozói. így tölt be egészen az élet rejtélyének kérdése: Ki vagy te, csodás hatalom, ki e pompa-ragyogást megteremthetéd? Idézlek, mutatkozz e szent liget templomában, lelkem útját isteni magaslatidhoz hadd lelem."

Ezekkel a mondatokkal indul Ita Wegman: Persephoneia c. drámája, melyet az Egyesülés jelenlegi tagjai és néhány meghívott, köztük többségében Waldorf-diákok (akik nyaranta 1-1 hónapra a Natura-Budapest Kft. 'munkatársai' voltak) adtak elő. A darab elhangzása után a munkatársak gyűrűjében mondta el beszédét Kálmán István, melyben röviden bemutatta az 'újszülöttet'. Az Egyesülés keletkezésének történetét és szándékait.

A Persephone drámát immáron harmadszor adták elő munkatársaink a Szabad Gondolatok Házában. A Szabad Gondolat júniusi számában olvashattak a dráma keletkezésének történetéről, és arról is, hogy megszületése után hatvan évvel volt a mű ősbemutatója a WALA cég új épületének avató ünnepségén. A második előadás, de talán a harmadik és a negyedik is itt, a Szabad Gondolatok Házában történt. A Szabad Gondolat júniusi mellékleteként a dráma magyar fordítása is megjelent.

Ita Wegmant Rudolf Steiner bízta meg a görög mítosz korunknak megfelelő megújításával. A művet 1930-ban Hollandiában, egy ifjúsági konferencián kellett volna bemutatni, amire nem került sor, mert azt a holland társaság akkori titkára dilettánsnak minősítette. A dráma mint színmű, valóban dilettáns. De az orvos és antropozófus Ita Wegman számára a feladat elsősorban megismerési küzdelmet jelentett, és nem egy színpadi műalkotás megírását.

Mi mint dilettáns színészek, egyetértünk Rudolf Steinerrel abban, hogy „aki egyes írásokat azért utasít el, mert azokban írójuk megismerő-en küzd, annak nem sikerülhet a valósághoz eljutnia."

Az Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés megalakulása is a megismerési úton vívott hosszú küzdelmünk mostani eredménye.

Az Ita Wegman Alapítvány, majd a Szabad Gondolatok Háza, a Szabad Gondolat folyóirat, végül a Natura-Budapest Kft. megalapításához az a történet adott számunkra impulzust, amely Rudolf Steinertől Ita Wegmanon, Rudolf Hauschkán és munkatársain keresztül a WALA cég megalapításához, a gyógyszerek és kozmetikumok előalításához és az egész világon történt elterjesztéséhez vezetett. E három intézmény alapította az Európai Közép Szellemtudományos Egyesülést, ami a történetünkből szükségszerűen jött létre. A három intézmény feladata az antropozófiailag orientált szellemtudományos kutatásokból forrásozó szellemi és gazdasági értékek létrehozása. Az egyesülés révén szeretnénk ezt a törekvést a másokkal való összefogásban kitágítani.

Ha ma másokkal összefogva olyan szellemi és gazdasági értékeket akarunk teremteni, amelyek az antropozófiából forrásoznak, tekintetbe kell vennünk az antropozófiai mozgalommal és intézményekkel szembenálló, egyre erősödő külső támadásokat és a belső oppozíciót. Az Európai Közép Egyesülés ezért azt is feladatának tekinti, hogy az antropozófiai impulzust - úgy, ahogy azt Rudolf Steinertől kaptuk, az ő nevétől nem elválasztva - a maga tisztaságában megtartsa.

Feladatunk Európa közepén, hogy ápoljuk azt, ami az „Európai Közép Misztériumából" fakad, és amit a jelen kultúrájában kétféle egyoldalúság fenyeget:

- az egész emberiséget elárasztó hamis, misztikus, ezoterikus New Age mozgalom, ami össze akar szövődni az antropozófiai mozgalommal;

- azok az erők, amelyek a tudományt és a technikát egy világuralom megteremtésének eszközeként használják, és arra törekszenek, hogy a szellemtudományból forrásozó modern kezdeményezéseket (Waldorf, biodinamikus gazdálkodás, terápia, gyógyszergyártás, kozmetika stb.) felszívják magukba.

A Közép Misztériumából származik a hármasság szellemtudománya: az emberi és a szociális organizmus hármas tagozódásának eszméje. A Közép Misztériumából teljesen új impulzusok keletkeztek a világban a civilizáció megújítására, és komoly sikereket értek el az élet sok területén.

Az úgynevezett rendszerváltás után ez a közép impulzus adott ösztönzést az Ita Wegman Alapítvány, a Szabad Gondolatok Háza és a Natura-Budapest Kft. intézményeinek megalapítására.

Az Európai Közép Egyesülés önálló szellemi és gazdasági intézmények társulásaként, egyesülési - és nem egyesületi - formában jött létre, azaz nem tagokat vár, hanem hasonló kezdeményezéseket, amelyek részt akarnak venni ebben a társulásban, és gyakorlati tevékenységüket össze tudják kapcsolni a fenti célkitűzésekkel.

Az előadás és a beszéd után jutott szerephez a tér harmadik része, ahol a jelenlévőket ízlésesen megterített asztal várta sok finomsággal. Az állófogadás pedig lehetőséget teremtett a személyes találkozásokra és beszélgetésekre.

Séva

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Franz Jürgens

Spiritizmus és „delíriumos tudatállapot"

Történelmi és kortörténeti vázlatok

Mivel a jelenlegi amerikai elnök, az ifjabb Bush aktuális alelnökét aligha lehet majd elfogadtatni az amerikaiakkal új elnökként, így a következő elnökválasztás során a kormányzó republikánus párt „természetes" elnökjelöltje kiesik a versenyből, míg az ellenzéki demokraták jelöltjének jó esélyei vannak az elnöki címre. Még sosem fordult elő, hogy az elnökválasztási kampány ilyen korán elinduljon az államokban, mint idén. Még sosem fordult elő, hogy valamely jelölt a kampányának első három hónapjában olyan sok választási adományt gyűjtsön össze, mint azt a New Yorki szenátor, Hillary Clinton, a volt elnök felesége tette 2007 első negyedévében. Számtalan közvélemény-kutatás támasztja alá azt a várakozást, hogy Bush-ékat ismét Clintonék válthatják az elnöki székben.

A CIA korábbi igazgatójának, az idősebb George Bush-nak az 1981-es alelnöki kinevezése (az ő hatalma Ronald Reagan elnök alatt ösz-szehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint Dick Cheney mai alelnöké) két családi dinasztia uralkodásának a kezdetét jelzi - olyan családokéit, akik az aktuális hivatali időszak végén immáron három évtizede adják majd az Egyesült Államok elnökét. Ha Hillary Clinton az ifjabb Bush örökébe lép (és később is újraválasztják), akkor 2017-ben már 36 év politikáját fémjelzi a Bush és a Clinton család neve. Magyarán szólva két-három generáció csak e „kettős monarchia" vezetőire fog majd emlékezni, mint a Fehér Ház lakóira. Így válhat lassan a demokrácia demokratúrává, aminek első jeleit már ma is érzékelhetjük: az igazságszolgáltatásnak és a kormányzatnak az emberi jogok védelme terén mutatkozó teljes kudarca (Guantanamo!) már önmagában teljesen egyértelműen mutatja ezt.

Hillary Clinton és Indira Ghandi

Tekintettel Hillary Clintonnak, mint Bush utódjának az elnökségéhez fűződő várakozásokra helyénvalónak tűnik már most emlékeztetni a Fehér Házból az első Clinton-éra idején kiszivárgott egyik leggyalázatosabb hírre. Nem, nem, ebben az esetben nem Clinton úr ízléstelen gya-kornokafférjá-ra kell gondolni - a botrányról ez esetben Clinton asz-szony gondoskodott: az elnök újraválasztásáért folytatott kampány kellős közepén az okkult hírek iránti elfogultsággal nem éppen vádolhatóFrankfurter Allgemeine Zeitung arról számolt be, hogy Hillary Clinton spiritiszta szeánszokat rendez a Fehér Házban. Az újság részletesen ismertette, hogy a szeánszok alkalmával médium segítségével megidézték a régen elhunyt Indira Ghandi szellemét, a világtörténelem folyásáról faggatták őt, sőt, tanácsot is kértek tőle! AFrankfurter Allgemeine Zeitung hozzáteszi, hogy a metodista egyház konzervatív, klerikális képviselőinek közbenjárására e gyakorlattal később állítólag ismét felhagytak...

Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a spiritizmus a szellem világába való bejutáshoz választott materialista (helytelen) út. 1916 karácsonyának második napján Rudolf Steiner a következőket mondta Dornachban: „a spiritiszták azt az utat választották, hogy az okkult világot médiumok kinyilatkoztatásai által ugyanúgy megismerhetővé teszik az emberek számára, mint az érzékszervekkel befogadható világot. Ennek érdekében arra alkalmas embereket képeztek ki arra, hogy médiumokká váljanak, akiknek ezt követően az volt a feladata, hogy letompított tudatállapotban olyan kinyilatkoztatásokat közvetítsenek, amelyek az embereket az őket körülvevő külvilágban rejlő bizonyos szellemi impulzusok felismerésére ösztönzik. Ez azonban a szellemi világ hozzáférhetővé tételének materialista módja."

Bill Clinton és Carroll Quigley

Jóllehet általában abból indulnak ki, hogy az Egyesült Államok uralkodó kasztja a Keleti Part angolszász lakossága, azaz az ún. WASP-ok (white anglo-saxon protestants - fehér angolszász protestánsok), ez nem minden téren van így. Washingtonban van ugyanis a római-katolikus kör központja is. John Carroll SJ 1789-ben alapította Washington mai elővárosában, Georgetownban azt az azonos nevű egyetemet, amelyet azóta a jezsuiták tartanak fenn. Clin-tonék - mint egykor Jimmy Carter, majd Ronald Reagan is - kezdetben a naiv vidéki amerikaiak habitusával léptek fel a Keleti Parton berendezkedett elit ellen. Clinton azonban elég ideig szívhatta a Keleti Part levegőjét, nevezetesen Washingtonban, pontosabban a Georgetown Egyetemen az azonos nevű washingtoni elővárosban. Ezeket és más értékes információkat Andreas Brachernak, Carroll QuigleyKatasztrófa és remény című műve fordítójának és kiadójának köszönhetünk. Carroll Quigley az említett egyetem oktatója volt - és tanította Bill Clintont. Ezért érdemesKatasztrófa és remény című munkáját ehelyütt górcső alá vennünk.

Quigley mentora Edmund A. Walsch SJ, a Georgetown Egyetem később róla elnevezett diplomataképző iskolájának (SFS) az alapítóvezetője volt. Walsch inspirálta egyébként a később hírhedté vált McCarthy szenátort, amikor az témát keresett választási kampányához. Walsch azt javasolta neki, hogy dobja be a köztudatba az Egyesült Államok „kommunista alá-aknázásának" témáját. Az inkvizíció kortársak számára mind a mai napig emlékezetes új kiadása lett az eredmény, amellyel ma már több kilométernyi könyvtári polcot megtöltő, XX. századi történelmi könyv foglalkozik. Quigley azonban nemcsak az egyetemen, hanem annak 1919-ben alapított diplomataképző iskolájában (SFS) is oktatott. Az „egyetem megtestesítőjének, az iskola szellemi vezérének" számított. Az amerikai diplomaták e hírhedt káderképzőjének vezetője így emlékezett meg nekrológjában Quigley-ről: „Az iskola és Carroll egymástól elválaszthatatlan fogalmak." AKatasztrófa és remény címet viselő vaskos mű vázlatos képet ad a XX. századi amerikai szabadkőművességről is. Rendkívül meggyőző, érdekes olvasmány mindazoknak, akik nemcsak a kormányhű, hivatalos történetírás iránt érdeklődnek. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az írás kissé egyoldalú, miután a legújabb kori történelem jezsuita-szabadkőműves vonatkozásainak csak az egyik felét mutatja be, miközben a jezsuitanövendék Quigley „saját" klikkjének aktivistáit mintegy kitakarja a képből. A szerző e nagy hiányosságát csak tetézi a kiadó azon apró mulasztása, hogy - az USA-ban és az SFS-en működő jezsuiták és szabadkőművesek közötti keresztkapcsolatokra kitérő, hosszabb előszó ellenére - olvasóinak figyelmét nem hívja fel határozottan Quigley művének e figyelemre méltó egyoldalúságára. Hiszen egy dolog időközben már ismert, még ha nem is képezi a hivatalos történetírás tárgyát: jóllehet a szövetséges hatalmak legfontosabb eszköze, a Braunau am Inn városából (mely település csak néhány kőhajításnyira található Joseph Ratzinger jelenlegi pápa szülőhelyétől, és mely városka az első világháborúig a közép-európai spiritizmus központja volt!) származó, bajszos, csizmás képeslapfestő nem volt jezsuitanövendék, de a Quigley által bemutatott náci hatalmasságok közül sokakat annak a klikknek a tagjai oktattak, amelynek szolgálataiban maga Quigley is állt!

Választási retorika

Bill Clintonról azt tartják, hogy nagy tehetsége van a választási kampányokhoz. Konkrétan a szónoki képességeire gondolnak ilyenkor, amelyeket felesége választási kampányában is bizonyosan újra használni fog. Retorikai és kampánystratégiai képességeiben georgetowni tanárainak tökéletes nevelési módszere tükröződik: egyetlen más területen sem olyan erős a rend, mint a didaktika, retorika és a polémia -magyarán szólva: a félrevezetés - területén. Az a képzés, amelyet a - Rudolf Steiner által a Karlruhei Ciklusban jellemzett - rend ezen a téren tanítványainak nyújt, rendkívül hatékony, és a sikeres ellenreformáció óta (Habsburg Ferdinánd, a jezsuiták növendéke volt a Harmincéves Háború külső kezdeményezője), azaz immáron négyszáz éve a félrevezetés művészetének gyakorlásán alapul. Bill Clinton már elnökként kellőképpen tanúbizonyságát tette ennek. Így például mind a mai napig adós maradt (Tony Blairrel és valamennyi részt vevő országgal együtt) azoknak az ésszerű és elháríthatatlan okoknak a megjelölésével, amelyek az általa és Tony Blair által a kilencvenes évek végén kirobbantott délszláv háborút szükségessé tették. A rend nevelésének hatása ugyanakkor nemcsak Clintonnál, hanem a Georgetown Egyetem más prominens hallgatóinál is megfigyelhető: az Európai Bizottság jelenlegi elnökénél, a portugál José Barroso-nál éppúgy, mint az alapjövedelem fő szószólójánál, Kurt Biedenkopfnál. Kijelentéseiken és taktikus módszereiken jól lehet tanulmányozni azt a képzést, amit kaptak. Az alap- (ill. csökkentett) jövedelem körüli, aktuális társadalmi vita prominens résztvevői is szép számmal szolgáltatnak további példákat...

„A tüzérnek csak a gyújtózsinórt kell meggyújtania..."

Ha nem veszítjük szem elől a választási kampány kapcsán újra felbukkanó Clinton-jelenséget és azt a tényt, hogy Clinton a georgetown-i machiavellistáknál nevelkedett, továbbá gondolunk az alapjövedelem körüli vita Riedlsberger, Büchele és más jezsuiták téziseit plagizáló résztvevőire és az utópia terjesztésénél használt elképesztő szófordulataikra, akkor jobban megértjük a Rudolf Steiner által az 1916-os háborús év szentestéjén tartott előadás „delíriumos tudatállapotról" szóló részeit:

„A karma megfelelő pillanatban juttatott el oda, hogy egy jelentős jezsuita szerzetes prédikációját halljam, és alkalmam legyen látni, ahogy az emberek bizonyos kulcsszavak hatására mintegy részévé válnak a szónok által felvázolt képnek, és a szónok meggyőzi őket úgy, hogy nem az intellektusukhoz szól, hanem olyasvalamihez, ami egyfajta delíriumszerű hangulat eredménye. A szerzetes a húsvéti gyónásba vetett hit szükségességéről szónokolt, és körülbelül a következőket mondta: » Igen, a hitetlenek úgy gondolják, hogy a húsvéti gyónást a pápa vagy a bíborosok tanácsa vezette be. De hát, keresztény testvéreim, micsoda elképzelés ez!? Azt az embert, aki azt állítja, hogy a húsvéti gyónást a pápa vagy a papság rendelte el, hasonlítsátok össze azzal az emberrel, aki az ágyú mellett álló tüzért és a neki parancsot adó tisztet figyeli. A tüzérnek csak a gyújtózsinórt kell meggyújtania, és eldördül az ágyú. Hasonlítsátok, drága testvéreim, a római pápát a tüzérhez, Istent pedig a parancsot adó tiszthez! Képzeljétek el a dolgot érzékletesen úgy, hogy a tiszt tűzparancsot ad, a tüzér pedig saját akaratától függetlenül meggyújtja a gyújtózsinórt, és az ágyú tüzel. Így tett a római pápa is: meghallgatta Isten parancsát, és engedelmes tüzérként meggyújtotta a gyújtózsinórt, így keletkezett a húsvéti gyónás. Hát mondanátok-e erre azt, hogy az ágyú mellett álló, a gyújtózsinórt meggyújtó tüzér találta fel a puskaport? Ahogy azt sem mondanátok, hogy a tüzér találta fel a puskaport, úgy a húsvéti gyónást sem a pápa találta ki! « Jól lehetett látni, hogy ez a szónoklat mindenkit meggyőzött. Természetesen! Ezeket a dolgokat bizonyos közösségekben kötelező megtanulni: meg kell tanulni dolgokat képletesen bemutatni, meg kell tanulni képeket használni, ismerni kell a fokozás és összehasonlítás csínját-bínját. Ez egy különleges művészet, amelyet bizonyos szürke rendekben sokat gyakorolnak. Ugyanakkor nem feltétlen tartozik valamely szürke rendhez az, aki ezt a művészetet gyakorolja. Előfordulhat, hogy az illető így vagy úgy - talán számára ismeretlen módon -függ valamely szürke rendtől, és így képes arra, hogy e művészetet gyakorolja."

A következő 20 vagy 30 vagy akár 40 évben.

Kellőképpen ismert már, milyen önös célokat követő klikkek állnak Bush titkos klubja, a Skull & Bones mögött. Ennek az írásnak az a célja, hogy megmutassa, hol képezték ki a Clinton házaspárt - többek közt - a politikai porondon való szereplésre. Hogy milyen együttműködés kívánja elősegíteni ezt a „kettős monarchiát" a kulisszák mögött, azt - Hillary Clinton újraválasztása esetén - egyszer majd azon fogjuk tudni lemérni, hogy a következő (és az azt követő) amerikai kormányzat átülteti-e a gyakorlatba Cheney alelnöknek azt az istenkáromló bejelentését, amelyet idén januárban az iraki háborúval kapcsolatos egyik tévéinterjúban tett (és amely Harry S. Truman és az idősebb Bush hasonló bejelentéseinek méltó folytatása):„.tényleg globális háború ez, amely Pakisztántól Észak-Afrikáig terjed. (. ) A háborúba mi is bekapcsolódtunk,(2001.) szeptember 11. után erőteljesen bekapcsolódtunk.(...) A legveszélyesebb melléfogás lenne most, ha alábbhagynának azok az erőfeszítéseink, amelyeket a terrorizmus elleni világméretű háborúban tettünk. (. ) Ez egy egzisztenciális konfliktus. Olyan konfliktus, amely a politikánkat és a kormányunkata következő 20 vagy 30 vagy akár 40 évben is foglalkoztatni fogja. Ki kell tartanunk, és elég elszántaknak kell lennünk arra, hogy hosszan harcoljunk. (. ) Ez egy kemény döntés, de az elnök meghozta.Jó döntés volt (!). Jó (!) a politikánk. Hosszas megfontolás után arra a meggyőződésre jutottunk, hogyez a legjobb út számunkra ahhoz, hogy céljaink elérése érdekében előrelépjünk..."

Amit Rudolf Steiner 1916.12.24-én gyújtózsinórról és ágyúról, tisztről és tüzérről mondott, az még mai is igaz: sajnálatos módon egyetlen - akár csak félig ismert - európai kormányzati politikus és egyetlen - akár csak szűk körben ismert - németnyelvű újság vagy folyóirat sem akad, amely a fenti istenkáromló szavakkal szemben akár csak halkan fellépne, vagy tiltakozna. Vlagyimir Putyin ugyanakkor, aki a müncheni hadászati konferencián tartott beszédében fején találta a szöget, csak azt érte el, hogy majd minden politikus és hírmagyarázó elítélte az általa képviselt „változatlan orosz agresszivitást". Komolyan elgondolkodni nyilvánvalóan senkinek sem volt szándékában vagy éppen módjában. A Rudolf Steiner által leírt „de-líriumos tudatállapot" manapság sokkal elterjedtebb, mint valaha.

Fordította: Benedicty Gergely

Forrás: Der Europaer, 11. évf. 11. sz. (2007. szeptember), 27-30. o.

^ugrás az oldal tetejére

Franz Jürgens

Az emberiség feladata korunkban

Történelmi és kortörténeti vázlatok

Az árfolyam-fedezeti alapokat (hedge funds) és kockázatitőke-alapokat (private equity funds)1, valamint az angolszász hatalmi körök és római fiókintézményeik tagjainak és bűnsegédeinek2 gátlástalanságát és kegyetlen pénzéhségét bemutató írások 2006 januárjában megkezdett sorozata a mammon befolyása alatti pénzfejlődés ábrázolásával3 2007 júniusában (átmenetileg?) véget ért (a Der Europaer folyóiratban). A múltról és a jelenről alkotott kép ugyanakkor semmiképp sem lehet teljes anélkül, hogy a jövőre is vessünk egy pillantást. Ehhez Rudolf Steiner számtalan előadásában adott útmutatást, ezek közül veszünk néhányat most górcső alá.

A dollár a múlté

Időszerűségének okán már bevezetésképpen utalnék Szaddam Husszein egykori tervére, hogy az országa által exportált olajért cserébe nem fogad el amerikai dollárt fizetségként. Úgy tűnik ugyanis, hogy az amerikai vezetés szemében ez volt a Husszein-rezsim elleni háború igazi oka. Sajnálatos módon a rossz történelmi példák ismétlik önmagukat: az Irán és a Bush-adminiszt-ráció között év eleje óta fokozódó feszültség gyújtópontjában nem utolsó sorban a dollár áll, amit 2007 első negyedévének három gazdasági híre is megerősít: elsőnek aTagesspiegel január 11-i száma⁴ számolt be róla, hogy az Egyesült Államok nyomására utolsó nyugati nagybankként a frankfurti Commerzbanknak is be kellett szüntetnie Iránnal folytatott dollárügyleteit. A Zeitfragen április 3-i száma⁵ „Irán március 21-én értéktelennek nyilvánította az amerikai dollárt" címmel írást közöl arról, hogy „Irán megveti az amerikai dollárt, és mindenkit börtönbe juttat, aki március 21. után ezt a fizetőeszközt használja az országban. Dollár helyett Irán eurót és kis mennyiségben más fizetőeszközöket fog használni a nemzetközi tranzakciókban." Hogy mennyiben tükröznek ezek az információk formális kormánydöntéseket, azt innen egyelőre nehéz egyértelműen megítélni. Azn-tv németnyelvű hírcsatorna ugyanakkor olyan törekvésekre hívja fel a figyelmet⁶, amelyek (ha keresztül tudják vinni őket) valószínűleg a dollár világméretű monopóliumának végét harangozzák be: „Kína az Iránból importált olajat dollár helyett euróban kezdte el fizetni. A Csuhaj Csenrong (Zhuhai Zhen Rong) kínai állami olajkonszern az Iránból származó olajexport nagy részét már 2006 vége óta így fizeti ki. A Csuhaj Csenrong az iráni olajkivitel több mint tíz százalékát vásárolja fel, így a világ negyedik legnagyobb kőolajkitermelő országának a legnagyobb ügyfele. Irán képviselői már hónapokkal ezelőtt bejelentették, hogy az OPEC vásárlóinak több mint a fele az eddig szokás szerint dollárban lebonyolított fizetéseket átállította euróra. A kínai olajvállalat döntésével gyakorlatilag megjött a fizetőeszközátállítás első Iránon kívüli megerősítése."

A Truman-doktrína

A második világháború vége óta érvényes az az amerikai mondás, mely szerint „a dollár a ti problémátok, de a mi pénzünk". Ha az amerikai dollár elvesztené a világ vezető valutájaként betöltött szerepét, az az Egyesült Államokra nézve katasztrofális következményekkel járna. Mindeddig ugyanis az amerikai állam adósságot adósságra halmozhatott anélkül, hogy annak számottevő hatása lett volna saját országának gazdaságára. Amíg a külföld amerikai állampapírokba fektet, addig az USA gazdasága - a világ többi részének pénzét felhasználva - olajozottan működik. Kis túlzással akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a világ országai a dollárvásárlással még azokat a háborúkat is finanszírozták, amelyeket később ellenük indítottak. Időközben azonban egyensúlyát veszteni látszik a rendszer, hiszen minden egyes zöldhasúra⁷ a névértékének mintegy tízszeresét elérő rész jut az amerikai államadósságból. Az USA gazdasága (az olaj- és hadiipari konszernek kivételével) lemarad a versenyben, ami különösen az amerikai fizetőeszköz külső értékén mutatkozik meg: a 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett 50%-os értékvesztés félreérthetetlen tünete annak, hogy az amerikai háborús politika terhe alatt sérvet kapott az ország.

Napjaink történéseinek fényében ehelyütt még egyszer⁸ emlékeztetnék arra, hogyan is hangzik a soviniszta Truman-doktrína: „Az egész világnak az amerikai rendszert kell átvennie. Az amerikai rendszer ugyanis - még Amerikában is - csak akkor lesz képes a túlélésre, ha az egész világ rendszerévé válik." A „rendszer" kifejezés itt természetesen azt a gazdasági rendszert takarja, amelyet a fenti dogma meghirdetése óta tervszerűen, az USA kénye-kedve szerint oktrojálnak rá a világra. Az irányító körök az amerikai árfolyam-fedezeti alapok és kockázatitőke-alapok, pl. aCarlyle, a Wall Street-i befektetési bankok, pl. aGoldman Sachs, a nemzetközi könyvvizsgáló társaságok, pl. aKPMG és a nagy tanácsadócégek, pl. aMcKinsey segítségével az egész világgazdaságot szorosan a markukban tartják - hűen a Truman által meghirdetett doktrínához.

Egy világbirodalom hanyatlásáról

E kérdés megvilágítására a következőkben kitérnék Rudolf Steiner világbirodalmak múltbéli hanyatlásával és az emberiség jövőbeli (gazdasági-háborús katasztrófák utáni) feladataival kapcsolatos kijelentéseire. A hirosimai atombombaért felelős politikus nevével fémjelzett doktrínát ugyanis sokkal átfogóbb összefüggésbe hozhatjuk korunk aktuális történéseivel, ha górcső alá vesszük Steiner 1918. január 14-én Dornachban tartott előadását a római világbirodalom bukásának pénzügyi okairól⁹, és megkíséreljük összehasonlítani az akkori helyzetet a maival. Steiner ott felvázolt tézisének helyességét támasztja alá további, sokkal időszerűbb példaként az, ahogy a brit világbirodalom a XX. század London által provokált¹⁰ világháborúi után egyetlen szigetországgá zsugorodott össze.

Rudolf Steiner néhány nagy ívű vonással megrajzolja az antik impérium bukásának külső okát: „Mindannyian tudjuk, hogy a Római Birodalom már attól a világtörténelmi pillanattól kezdve, hogy elérte legnagyobb földrajzi kiterjedését, félreismerhetetlenül magában hordozta a hanyatlás csíráit. [...] Területi terjeszkedésével párhuzamosan a Római Birodalom rá volt szorulva arra, hogy a különböző - akár legtávolabbi - részein keletkező igények kielégítése érdekében sok-sok terméket szerezzen be Napkeletről, és e termékeket mind ki kellett fizetni. [...] Azt láthatjuk, [. ] hogy e korban a Római Birodalomban elképesztő mértéket ölt az arany perifériák felé való áramlása. Az aranykészletek apadnak. De különös módon nem nyílnak meg új aranyforrások. [...] A Római Birodalom valamennyi intézménye, valamennyi közigazgatási, kormányzati stb. szerve, minden, amit a provinciák és hatóságaik stb. közötti kapcsolatnak tekintünk, arra épültek, arra rendezkedtek be, hogy van pénz. A pénz azonban egyszer csak elkezdett fogyni. Ez határozottan megfigyelhető egy konkrét területen: mivel a birodalom egyre csak növekedett, a rómaiaknak természetesen egyre több légióra, egyre több katonára volt szükségük, kiváltképp a birodalom határvidékein. A katonák fizetségre tartottak igényt. A birodalom nem volt képes arra, hogy az önmaga által, pl. Itáliában megtermelt javakból vég nélkül szállítson a perifériákra. A katonák ezért aranyban követelték zsoldjukat, hogy másoktól szerezzék be a szükséges javakat. Az arany azonban apránként elfogyott. A légionáriusokat pedig már nem tudták kifizetni. Ugyanez történt az élet más területein is. A Római Birodalom tehát bizonyos fokig saját méretébe halt bele."⁹

Ellenintézkedések

Jóllehet az amerikai bűnsegédek mögött álló okkult csoportosulások e történelmi folyamatok okait nem ismerték saját kutatásaikból, a szabadkőműves és jezsuita rendek magasabb rangú tagjai bizonyosan intenzíven tanulmányozták Steiner fenti előadását, és a fentiek megismétlődésének veszélyét elkerülendő levonták belőle a maguk gyakorlati következtetéseit, ill. megtették a szükséges ellenintézkedéseket. A XXI. században ez először is abban ölt testet, hogy például a jezsuiták az alanyi jogon járó alapjövedelemre támaszkodva a létminimumért folytatott harccal akarják sakkban tartani a tömegeket¹¹. Az angolszász páholyok és a Skull & Bones (Koponya és Csontok) szekta tagjai közül rekrutálódó bűnsegédeik mindeközben a világ népeit bombázzák, és 2001. szeptember 11. óta (illetve már azon a napon is!) a legkegyetlenebb eszközöket is bevetik, hogy az USA monetáris rendszerének kiszáradását megakadályozzák.

Sajnos az emberek, akiknek Rudolf Steiner az előadásait tulajdonképpen szánta, nem ismerték fel Steiner kijelentéseinek kényes igazságát, ahogy nem ismerték fel az ebben rejlő felhívást sem arra, hogy e (továbbfejlesztett) gondolatokat felhasználva fellépjenek az ellenséges hatalmakkal szemben. Csak ha elkezdjük átlátni ezt a szövevényt, és néven is nevezzük azt - pl. az amerikai befektetési alapok és olajipari konszernek hozamlefölözéseit fosztogatásnak és egy olyan világhatalom sarcszedésének bélyegezzük, melynek kormányzata megváltoztatja az egész Föld képét - akkor fogunk adekvát módon fellépni az összeesküvőkkel és bűntársaikkal szemben. Ehelyett azonban Dornach Rudolf Steiner iránymutató előadásai⁹¹² után kilenc évtizeddel is képes olyan (elnézést a kifejezésért) grandiózus érdektelenségekre pazarolni az időt, mint egy takarítási szakkonferencia, ill. bedől olyan gyermeteg bűvésztrükköknek, mint az alanyi jogon járó alapjövedelem¹³.

„Az emberiség feladata..."

Az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszak háborúinak érdekes vonatkozásairól tartott referátumot Rudolf Steiner 1918. január 8-án Dornachban: „És a negyedik Atlantisz utáni korszakra [...] kialakultak azok az állapotok is, amelyeket nevezhetünk már egyfajta Mars-kultúrának, hiszen az egyes társadalmi képződmények konfigurációjának kialakulását ebben a korszakban szerte a Földön lényegében egyfajta Marskultúra, egyfajta háborús kultúra határozta meg. Ennek késői ivadékai a mai háborúk. Ha borzalmasabbak is, mint az egykori háborúk, mégiscsak ugyanerről a tőről fakadnak. [. ] Mars a negyedik Atlantisz utáni korban bizonyos vonatkozásban jogszerű uralkodója volt e világnak. Az ötödik Atlantisz utáni korban azonban már nem uralkodik jogszerűen e világ felett, mert semmi sincs, amit ebben az ötödik Atlantisz utáni korban - e kor szellemének megfelelően - ténylegesen az ő erőit felhasználva lehetne elérni; ehelyett a szellemi életnek, a világ megismerésének és a világnézetnek az erőit bevetve kell érvényesítenünk azt, ami ezt a korszakot naggyá teheti. [...] Az emberiség legnagyobb része átalussza ezt a mai kort, és ennek során jól, nagyon is jól érzi magát; fogalmakat tákol magának, és megragad ezeknél a fogalmaknál ahelyett, hogy fejlesztené figyelmét. Az élet összefüggéseire odafigyelni -ez lenne pedig a fontos!"¹⁴

Rudolf Steinernek a mára már történelmi katonai célú háborúk éveiből származó, 1917 szilveszterén elhangzott szavai a mai gazdasági célú háborúk éveiben is ugyanolyan aktuálisak, mint egykor: „Hogy e katasztrofális események bekövetkeztek - bizonyosan nem volt az emberiség feladata. Hogy e katasztrofális események folytatódnak - bizonyosan az sem az emberiség feladata. Az emberiség feladata sokkal inkább az, hogy kijusson ezekből a katasztrofális eseményekből; valóban kijusson belőlük, és elismerje, hogy feladata kijutni belőlük."¹⁵

„Az antropozófiának pedig általánosan el kell terjednie."

Hét év sem telt el, és Rudolf Steiner a következőket mondta 1924 pünkösdjén Koberwitz-ben¹⁶: „Fontos lesz, hogy vidéken, kolostori magányban olyan kulturális szigeteket hozzunk létre, amelyek még a német szellemi élet művelésének szentelhetik magukat. A külföld oda fogja küldeni a fiait és a lányait, hogy ott nevelkedjenek. E szigetek között hosszú utat kell majd megtenni. [...] Németország egyszer majd csak egy amerikai gyarmat lesz. [...] Németország elvesztette politikai jelentőségét. Mezőgazdasági országgá fog lesüllyedni, amelyben ugyanakkor oázisok módjára a szellemi élet műhelyei virágozhatnak fel. [...] Az antropozófiának pedig általánosan el kell terjednie a közép-európai térségben. És erre képes is lesz. Németország ennek során olyan feladatot kaphat, mint az antik Görögország a Róma általi leigázás után: az uralkodó népek szellemi nevelőjévé válhat. Németországnak fel kell ismernie ezt a feladatot, különben a teljes barbarizmus köszönt Európára, a kultúra pedig elsüllyed."¹⁶

Le kell küzdenünk azt a gazdasági káoszt, amelybe Közép-Európa vakságában belezuhant, és amelybe 1989 után ismét süllyedt. Megérett az idő arra, hogy Rudolf Steinernek a társadalom hármas tagolásával kapcsolatos nagyszerű gondolatait végre befogadjuk, és a gyakorlatba is átültessük. Ehhez nemcsak a testvéries gazdasági élet tartozik hozzá, hanem - mindenek előtt - a szabad szellemi élet is. Karl Heyer nevéhez fűződik a következő - ide is illő - történelmi láb-jegyzet¹⁷: „Annak mélyebb okát, hogy Európát a XIII. században, a legnicai csata után nem sújtotta a tatárok további előrenyomulása, ill. egy második tatárjárás, Rudolf Steiner egy közlés szerint abban látta, hogy a skolasztikusok és misztikusok által kialakított szellemi élet annak idején olyan szellemi erőt táplált és sugárzott szét Európában, amely egyfajta szellemi védfalként megtörte az atavisztikus orientalizmus tatárokkal érkező hullámát. Steiner ezzel olyan szempontra hívta fel a figyelmet, amelynek - ösztönző felhívásként is - nyilvánvalóan páratlan jelentősége van a jelenre nézve!"

A boldogság kulcsa

A skolasztika a maga idejében képes volt elhárítani az atavisztikus orientalizmus veszélyét -az idejétmúlt amerikanizmus kivédésében az antropozófia felismerései segítenek bennünket. Legkésőbb az amerikai rendszer anyagi elvérzése után mindenképpen újra esély kínálkozik, illetve adott esetben sürgető külső szükségszerűség kényszerít majd bennünket arra, hogy társulásokat hozzunk létre, és megteremtsük a társadalom hármas tagolását a maga testvéries gazdasági rendszerével. Ez az időszak kezdetben alapos felfordulást fog hozni, és nem lesz egyszerű. De ehhez Daniel Nicol Dunlop, a mesteregyéniség már 1926. augusztus 30-án Bázelben, az általa alapított World Power Conference második konferenciájának nyitóbeszédében megadta a megfelelő mottót: „A világ boldogságának kulcsa nem az egyik vagy másik letűnt évtized életszínvonalához való visszatérésben rejlik, hanem azon képességünkben, hogy egymástól tanuljunk, és úgy cselekedjünk, hogy ember és ember között bizalom ébredjen."¹⁸

Fordította: Benedicty Gergely

Forrás: Der Europaer, 11. évf. 9/10. sz. (2007. július/augusztus), 43-45. o.

Források:

1. Der Europaer, 10. évf. 3. sz. (2006. január), 4. sz. (2006. február), 5. sz. (2006. március), 7. sz. (2006. május) és 8. sz. (2006. június)

2. Der Europaer, 11. évf. 5. sz. (2007. április)

3. Der Europaer, 11. évf. 8. sz. (2007. június)

4. tagesspiegel.de/wirtschaft/archiv/11.01.2007/3015695.asp

5. William A. M. Buckler (Ausztrália): Die USA haben ihre wirtschaftliche Überlegenheit verloren [Az USA elvesztette gazdasági fölényét]. (A nyomtatott kiadásban a következő forráshivatkozás szerepel: The Privateer, 574. sz. [2007. március])

6. n-tv.de/wirtschaft/meldungen/China-stellt-um-article; 2007.03.27: Petroeuro statt Petrodollar: China stellt um [Petrodollár helyett petroeuró: Kína átáll]

7. Az amerikai dollár neve a tolvajnyelvben.

8. Thomas Meyer: Ludwig Graf Polzer-Hoditz. Megjelent a Perseus Verlag gondozásában, jelenleg nem kapható.

9. Rudolf Steiner, GA 180, 1918.01.14-i előadás

10. Rudolf Steiner: Zeitgeschichtliche Betrachtungen [Kortörténeti szemlélődések] (GA 173-174)

11. „Die Geheimorden und das Grundeinkommen". Der Europaer, 11. évf. 4. sz. (2007. február). Magyarul megjelent: „A titkos rendek és az alapjövedelem". Szabad Gondolat, 10. évf. 2. sz. (2007. június)

12. Rudolf Steiner: Kosmische und Menschliche Geschichte [Kozmikus és emberi történelem]. GA 170-174b

13. Grundeinkommen - ein gefährlicher Traum

14. Rudolf Steiner, GA 180, 1918.01.08-i előadás

15. Rudolf Steiner, GA 180, 1917.12.31-i előadás

16. Adalbert Graf Keyserlingk: Koberwitz - Geburtsstunde einer neuen Landwirtschaft [Koberwitz - egy új mezőgazdaság születésének pillanata]. Stuttgart, 1985

17. Karl Heyer: Mittelalter. Beitrage zur Geschichte des Abendlandes [A középkor. Adalékok a Napnyugat történelméhez], II. kötet. 1956-os kiadás, 179f. o.

18. Thomas Meyer: D. N. Dunlop. Ein Zeit- und Lebensbild [D. N. Dunlop. Kor- és életrajz]. Basel, 1996

^ugrás az oldal tetejére

Wolfgang Eggert

A „bűnözők", akik a háborúnak véget akartak vetni

1944-ben a szövetséges hatalmak árulók bűntettének gúnyolták a Hitler elleni meghiúsult merényletet

A Der Europaer szerkesztői megjegyzése: Érdekeltek voltak a náci Németország ellen harcoló szövetséges hatalmak abban, hogy legyen német ellenállás, és annak akciói sikeresek legyenek? Nem szolgálta volna az ő érdeküket is, ha a barna diktátort eltüntetik a föld színéről? Semmit sincs több okunk feltételezni, mint ezt. Wolfgang Eggert alábbi cikke ugyanakkor bemutatja, hogy a valóság éppen ennek az ellenkezője, és annak megvoltak a maga okai.

A győztesek forgatókönyve

Bűnbanda kísérelt meg merényletet elkövetni Hitler ellen. A merényletet szerencsére sértetlenül átvészelő Führernek azonban sikerült meghiúsítania az életére törő, alattomos összeesküvők puccsát. Az elfogott hazaárulók kivégzésére hamarosan sor kerül.

Így számoltak be a kortárs híradások a hírhedt náci vezér elleni, 1944. július 20-i puccskísérletről. Ma már aligha érdemelnének figyelmet, ha nem lenne az a bizarr körülmény, hogy nem a nemzetiszocialista propaganda, hanem az angolszász sajtó volt az, amely a német ellenállás legendás merényletét így tudta le. AThe New York Times („Alvilági légkör"), aHerald Tribune(„Arisztokrata tőrdöfés"), aLondon Times („A militarizmus védelmezői") és más angolszász médiumok ezzel azonban csak a szövetséges hadvezetés egyöntetű véleményét juttatták kifejezésre: a nácik - ahogy egyszer Churchill is beismerte - csak helyettük végezték el a piszkos munkát. Az összeesküvőkkel a szövetségeseknek is le kellett volna számolniuk, hiszen azok is az ellenségeik voltak.

Az 1944. július 20-i puccskísérlet kudarca minden bizonnyal kapóra jött a szövetségeseknek. Képzeljük csak el: Hitler 1944 nyarának derekán meghal. A legkülönbözőbb német ellenállói csoportokat tömörítő szövetség átveszi Németországban a kormányzást, és felhívására a német csapatok leteszik a fegyvert. A harci cselekmények messze annak a nagynémet nemzetnek a határain kívül érnek véget, amely kibillentette a kontinens Nagy-Britannia által féltékenyen őrzött hatalmi egyensúlyát. Méghozzá úgy, hogy Németország megszállására vagy akár felosztására az adott körülmények között semmi esély. Még nagyobb baj, hogy a Bretagne-ban épp csak partra szállt amerikaiaknak nem adódik lehetőségük arra, hogy megalapozzák nyugat-európai katonai jelenlétüket. A Szovjetuniónak pedig nem nyílik meg az útja azok felé a kelet-európai országok, így Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Csehország, Románia és a Baltikum felé, amelyek hamarosan eltűnnek a vasfüggöny mögött. Nos, ez a forgatókönyv biztosan nem volt a szövetségesek ínyére. Így a háborúnak folytatódnia kellett mindaddig, amíg Sztálin, Churchill és Roosevelt győztes seregei elfoglalják az egymást közt már rég felosztott zsákmányt.

Jobban állunk

Az a szövetséges sajtómaszlag, amely egy diktátor elleni lázadást annak saját szavaival kommentál, valójában egy olyan vadász félelmét tükrözi, akinek a kezei közül egy hajszál híján kicsúszott a már biztos zsákmánynak vélt, értékes prémes állat. Ezt teszik egyértelművé a szövetségesek képviselőinek bizonyos elszólásai is, amelyeket nem a sajtónak szántak. Franklin D. Roosevelt például a következőket írta feleségének, Eleanornak Hawaiiról: „Előfordulhat, hogy vészes gyorsasággal vissza kell térnem, ha a németországi puccshelyzettovább romlik! Remélem, nem lesz így" Egy héttel korábban az angol titkosszolgálathoz és külügyminisztériumhoz akkreditált Németország-szakértő, John W. Wheeler-Bennett a következőképpen tájékoztatta Churchillt és Eden külügyminisztert a Harmadik Birodalomban zajló eseményekről:

„Némi bizonyossággal már most megállapíthatjuk, hogy a dolgok mai állása mellett jobban állunk, mintha a július 20-i összeesküvés sikeres lett volna, és Hitlert megölték volna. Utóbbi esetben ugyanis Németországban a „régi hadsereg" tábornokai vették volna át a hatalmat, és - amint az a pápa közvetítői hajlandóságára vonatkozó legutóbbi vatikáni közleményből kiolvasható - Von Weizsacker báró útján jó előre kidolgozott békefelhívást tettek volna közzé, mely szerint Németország megadja magát, de olyan feltételekért folyamodik, amelyek eltérnek a tőlük követelt feltétel nélküli kapitulációtól.

A felkelés kudarca mind bennünket, mind pedig az Egyesült Államokat megkímélte azoktól a kényelmetlenségektől, amelyeket egy ilyen békekötési ajánlat esetleg okozott volna. Ezen kívül Hitler jelenlegi tisztogatási akciói nyomán valószínűleg a süllyesztőbe kerül számos olyan egyén, aki nemcsak a puccs esetleges sikere esetén, hanem náci Németország legyőzése után is nehézségeket okozott volna nekünk.

Ha bebizonyosodik, hogy a számottevőbb tábornokok jelentős részét és olyan polgári személyeket, mint Schacht, Neurath és Schulenburg tényleg elintézték, akkor a Gestapo és az SS ezzel hatalmas szolgálatot tett nekünk, hiszen eltüntette a színről azoknak az erőknek a színe-javát, akik a háború után minden bizonnyal a „jó" németek szerepében tetszelegtek volna. Ezért előnyös számunkra, ha a jelenlegi üldözések tovább folytatódnak, hiszen számtalan jövőbeli kényelmetlenségtől óv meg bennünket, ha maguk a németek ölnek meg németeket."¹

Anglia beárulja a német ellenzéket

Gyakorlati intézkedések is követték azt az ajánlást, mely szerint támogatni kell Hitlernek a német ellenzék ellen indított leszámolását: 1996. július 13-án aLondon Times leközölt különböző leveleket, amelyeket a lap a német ellenállás ellen elkövetett angol árulásról szóló cikke megjelenését követően kapott. Az egyik olvasói levél a Hitler ellenzéke elleni egyik közvetlen brit szabotázsra hívta fel a figyelmet. A levél szerzője, Nick Bird, azInternational Affairs recenzense a levelében utal arra az

„1944. július 22-i végzetes BBC-rádióadásra", amely Stauffenberg sikertelen merénylete után két nappal „néven nevez addig még el nem fogott összeesküvőket." A híradást „a BBC németországi hírszerkesztőségének munkatársa, Maurice Latey írta szerkesztője, Hugh Greene utasítására. Greene kapott ugyanis egy hangfelvételt, amelyen az összeesküvők csoportjával összefüggésbe hozott személyek neveinek hosszú felsorolása volt hallható. Latey pedig nem tett mást, mint kiválasztotta a listából a legfontosabb személyeket." Bird így folytatja levelét: „A hangszalagot a Woburn Abbey apátságban elhelyezett, Political Warfare Executive, Foreign Office (PWE - Politikai Hadviselési Ügyosztály Külföldi Referatúra) nevet viselő titkosszolgálati részleg küldte be a BBC szerkesztőségébe. Ez a részleg volt felelős a Németországba sugárzott híradások tartalmáért. Latey 1988-ban egy magánlevélben leírja, hogy„sem Hugh, sem én nem gondoltuk volna álmunkban sem, hogy a PWE olyan listát juttat el hozzánk, amely nehéz helyzetbe hozhatja az öszszeeskü-vés résztvevőit." Ennek ellenére a PWE pont ezt tette, márpedig tudatában kellett lennie annak, milyen következményekkel jár egy ilyen lista nyilvánosságra hozatala."²

A britek által folytatott besúgókampány, amelyet egyébként annak idején a PWE által működtetett Calais-i Katonai Rádióadó is magáévá tett³, pontosan követte a Wheeler-Bennett-féle emlékeztető azon ajánlását, mely szerint a „jó németek" frakcióját még a háború vége előtt meg kell tizedelni. Ami nem is csoda, hiszen a keresett főtanácsadó, John Wheeler-Bennett helyettesként segítette a PWE vezetőjének, Bruce Lockhartnak a munkáját.

A németeket féken tartani

Az már a németek háború utáni sorsának a része kellett legyen, hogy a szövetségesek a háború után helyénvalónak tartották fenntartani azt az értelmezést, mely szerint az 1944. július 20-i események csupán egy maroknyi becsvágyó német tiszt összeesküvősének a gyümölcsei voltak.

Ez a kép csak az ötvenes évek elején változott meg, amikor a Szovjetunió a semlegesség felvállalásáért cserébe felajánlotta Bonnak Németország azonnali újraegyesítését. Ezzel egyidejűleg a nyugati hatalmak megpróbálták a „saját" Németországukat felfegyverzett frontvonalként integrálni a NATO-ba. Ekkor azonban a németek kollektív bűnösségének elmélete hirtelen az NSZK integrációjára irányuló, London és Washington által indított reklámkampány akadályává vált. Annak érdekében, hogy meggyőzzék saját nyilvánosságukat a régi ellenséggel kötendő új partnerségről, Anglia és az USA elhatározta, hogy különbséget kell tenni a náci rezsim és annak alattvalói között. Utóbbiak képviselőiként egyszerre keresetté váltak a harmincas és negyvenes évek „jó németjei". A legkurrensebb ikonok ennek során azok az ellenzékiek lettek, akik az antikommunizmus örökségét képviselték.⁴ Így indult el 1944. július 20. rehabilitációja.

Erre a lépésre tisztán gyakorlati-stratégiai okokból került sor. Éppen ezért nem meglepő, hogy a brit külügyminisztérium egykori tanácsadója, John Wheeler-Bennett volt az első rangosabb angol, aki immár elismerte, hogy az 1944. július 20-i összeesküvés résztvevőinek erkölcsi indítékaik is lehettek. A vonalas titkosszolgálati munkatárs és „történész" egészen eddig a pillanatig sokkal előnytelenebbül ítélte meg az ellenállás ügyes-bajos dolgait. Pedig a Német Külügyminisztérium Iratainak Nyilvánosságra Hozatalát Koordináló Ügyosztály tanácsadójaként és átmeneti főszerkesztőjeként maradandó nyomot hagyott értékítélete ezen a területen. És most éppen ez az ember, aki néhány évvel korábban még üdvözölte a Hitler által Stauffenberg emberei ellen folytatott bosszúhadjáratot, lehetett az, aki montázst állít össze a németeknek közelmúltjuk történetének izgalmasabb szakaszairól.

Arról pedig a szövetségesek sajtóengedélyével rendelkező újságok mellett a nyugatnémet rádiónak kellett gondoskodnia, hogy mindez a megfelelő formában kerüljön terítékre, és mindenki értse a dolog napi politikai vonatkozásait is. Annak a nyugatnémet rádiónak, amelynek első és hosszú évekig regnáló vezetője (?) nem más volt, mint az a Hugh Greene, aki 1944-ben Wheeler-Bennett oldalán a Németország elleni fekete propagandát vezette, és az éteren keresztül elárulta a német ellenállókat.⁵

Ezek a kétes hagyományokat követő angol források voltak azok, amelyek most a legelső fronton harcoltak azért, hogy az NSZK-t „felkészítsék" a NATO-ra és az újrafegyverkezésre. Azt természetesen elhallgatták a nyilvánosság elől, hogy a katonai szövetségbe való belépés bebetonozza Németország megosztottságát. A szövetség stratégiai jelentősége is rejtve maradt a nyugatnémet rádió hamburgi hallgatói előtt, akik őszintén hittek benne, hogy újra lehetnek „valakik". Ahogy a NATO első főtitkára, a brit Lord Ismay fogalmazott: a szövetséget azért alapították, hogy „az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn, a németeket pedig féken tartsák".⁶ Tehát az annyira felmagasztalt értékközösség bölcsőjét is nem más, mint maga Machiavelli ringatta.

Fordította : Benedicty Gergely

(A szerző több kortörténeti szakkönyv írója. Legutóbbi műve: „Erst Manhattan - dann Berlin. Messianisten-Netzwerke treiben zum Weltende" [„Először Manhattan, aztán Berlin. A világvégét sürgető, messiásváró hálózatok"] Chronos Verlag, München, 2006)

Forrás: Der Europaer, 11. évf. 11. sz. (2007. szeptember), 25-26. o.

Jegyzetek:

1. Lamb, Richard:The Ghosts of Peace: 1935-1945. Michael Russel, Salisbury / Wiltshire (Nagy-Britannia), 1987. 296-297. o. (az „Executive Intelligence Review" 1998. októberi számában megjelent,British Aimed For End Of Germany, Not Nazism című cikk nyomán). Valamint: Klemperer, Klemens von:German Resistance Against Hitler: The Search for Allies Abroad: 19381945. Clarendon Press, New York, 1992 és Oxford University Press, London, 1992. 387. o.

2. Ld. az „Executive Intelligence Review" 1998. októberi számában megjelent,British Aimed For End Of Germany, Not Nazism című cikket.

3. Empire Radio:The Biggest Aspidistra In The World, 8. rész. Készítette: Michael R. Burden (members.aol.com/skywave48/aspidistra.htm). Burden kifejezetten említést tesz róla, hogy von Wahlert, a stockholmi német tengerészeti atasé is a néven nevezett összeesküvők között volt.

4. Hamerow, Theodore:On The Road To The Wolf's Lair: German Resistance To Hitler. Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge / Mass, 1997. 2f. o.

5. A Hidegháború kezdetekor az NWDR (Nordwestdeutscher Rundfunk) rádióadót alapító Greene a szovjetek vörös posztójává vált, miután kirúgott egy sor magasrangú újságírót (így a kölni szerkesztőség intendánsát, Burghardtot és a politikai kommentátort, Karl von Schnitzlert) állítólagos „kommunista" szimpátiájuk miatt. A betöltetlen státuszok jó részét ezt követően hamisítatlan - de éppen ezért annál engedelmesebb - volt nácikkal töltötte fel, aki első szakmai sikereiket még Goebbels propagandaminisztériumában érték el. Ld. Tracey, Michael:The Illusive Ideal: An Essay on Hugh Greene and the Creation of Broadcasting in the Federal Republic of Germany. Disszertáció (Leicesteri Egyetem, 1984), 57-58. o.

6. Pond, Elisabeth:The Rebirth of Europe. The Brookings Institution, Washington D. C., 2002. 23. o. Valamint: Varwick, Johannes / Woyke Richard:Die Zukunft der NATO. Transatlantische Sicherheit im Wandel [A NATO jövője. Átalakuló transzatlanti biztonság]. Leske und Budrich, Opladen, 2000. 55. o. Valamint: Die Welt, 2001.05.18., 8. o.

^ugrás az oldal tetejére

Gerhard Schuster

Szabadság - Demokrácia - Szocializmus

Az antropozófiai szociális impulzus és az 1968-as év

40 évvel ezelőtt Csehszlovákiában, néhány hónapra, egy új kor hajnala köszöntött be, ami - prágai tavasznak nevezik - egy „emberarcú szocializmust" (Alexander Dubeek) akart létrehozni. Ez egyharmadik út történelmi kísérlete volt, egy „konkrét utópiáé", ahogy ez 12 évvel korábban bizonyos módon már Magyarországon is szerepet játszott.

Azonban az 1968-as évnek nem csupán a kommunista keleten volt jelentősége. Közép-Európa nyugati részében is a szellemi ébredés évtizedének nyitánya volt. Minden „másodlagos forradalom" mellett, ahol a személyes felszabadulás és a szülők generációja elleni lázadás állt a középpontban, itt is mindenekelőtt az volt a cél, hogy egytársadalmi alternatívát hozzon létre a kapitalizmuson és a kommunizmuson túl. A kiegészítő/komplementer fogalmakszabadság, demokrácia és szocializmus emellett meghatároztákegy harmadik út alternatívájának alapelvét.

40 év elmúltával visszatekintve az Achbergi Nemzetközi Kultúrcentrum évtizedeket átfogó, széleskörű munkájában, - amiről tavaly október elején a Szabad Gondolatok Háza meghívására az érdeklődő hallgatókat tájékoztattam, - ennek az impulzusnak a követését ismerhetjük fel.

Az 1968-as év volt az egyik kiindulópontja annak, hogy a Kultúrcentrum megalapuljon, azért, hogy működési lehetőséget kínáljon a szociális organizmus újjáalakításán munkálkodó ott összegyűlt embereknek. (Ez, mindenek előtt Wilfried Heidt munkájának eredményeiben dokumentálható, és azokban az eredményekben, amelyek a különböző embereknek ezen a helyen való együttműködéséből adód-tak.¹ Elsősorban Wilhelm Schmundt nevét említem, akinek a munkáját budapesti hétvégénken szemügyre vettük.²

Az aktuális kiadványokban és televízió-riportokban, úgy, ahogy most, 40 évvel az események után, „68 címszónál" nagy számban lépnek elénk, mindig újra csak az említett másodlagos jelenségeket veszik szemügyre. Amit azonban a szabadság, demokrácia és szocializmus említett hármas eszméje jelentett, és ami valójában fontos volt és ma is az, annak a létezése teljesen eltűnni látszik a tudatból. Az akkori korszellemimpulzus jelentőségének fel nem ismerése, tekintettel a XX. század utolsó harmadának, és a XXI. századi jelenkornak a feladataira nagy tragédia, mégis, ezeknek az éveknek az ébredése a kérdésfelvetés egyfajta kulminációjának tekinthető, amely előtt Rudolf Steiner állt az I. világháború végén, amikor a szociális organizmus hármas-tagozódásának eszméjével megkísérelt választ ösztönözni a szociális kérdésre. Az 1968-as év - a XX. század utolsó harmadának nyitányaként - újra, és talán jelentősebben mozdította ezt a kérdést a szociális organizmus újjáalakításának centrumába, mint 1917/19. Az éppen most ébredő, a II. világháború éveiben született generáció nagy feladat elé volt állítva, aminek a teljesítésére a Földön összegyűltek.

1989-ben a „vasfüggöny" lehullásával, a kommunizmus, mint a Kelet-Európát megszálló hatalmi rendszer el lett hárítva és a kapitalizmus diadalmasan megkezdte állítólagos diadalmenetét. Fel kell ismernünk, hogy a kapitalizmust is mint uralkodó társadalmi rendszert, le kell győznünk, hogy új fejezetet nyithassunk a történelem könyvében.³ Tekintve a végtelen zűrzavarokat és torzulásokat, melyek a feltett kérdéseket illetően a nyilvános vitákban ma mindenütt megfigyelhetők, átfogó feladat az összefüggések megvilágítása. Szabadság, demokrácia, és szocializmus történelmi követelmények, melyeket a „megfelelő módon meg kell érteni (...) Ezt kell az emberiség valóságos megmentésének, egyetlen üdvének tekinteni." (Rudolf Steiner 1919. augusztus 9.)⁴

Fordította: Stráma Gabriella

Jegyzetek:

1. bizonyos áttekintést kínál ehhez: Für eine Welt nach dem Mafi des Menschen. Über die Grundorientierung eines dritten Weges. Achberg, 2006. siehe auch: Für eine Welt nach dem Mafi des Menschen

2. lásd pl. Wilhelm Schmundt: Erkenntnisübungen zur Dreigliederung des sozialen Organismus. Durch Revolution der Begriffe zur Evolution der Gesellschaft. Achberg, 1982.

3. a www.ig-eurowision.net weboldalon található, amit mi ehhez, összefüggésben az európai integrációs-folyamattal indítványoztunk,

4. GA 296. 16. old.

Tavasz köszöntő egy álmos januári reggelen
lágy kék és lehelet rózsaszín az ég
lábam még álomfüstre lép
a varjak komor énekét
kis trillák színezik
a tavasz üzen
hamarosan
érkezik
Séva

^ugrás az oldal tetejére

Rudolf Steiner

A Waldorf-iskola pedagógiai alapja és célkitűzése*

Magyarországon mostanában a Waldorf-intézmények szervezeti felépítésével, önigazgatásával kapcsolatban a legkülönbözőbb nézetek láttak napvilágot, melyeket szószólóik a szociális hármastagozódással hoztak összefüggésbe.

A valós kérdés az, hogy milyen szociális formát kell megteremtenünk, amelyben a Rudolf Steiner alapította, az antropozófiailag orientált szellemtudományból merített emberismeretre épülő nevelés megvalósulhat.

A nevelőknek, szülőknek és a MWSZ munkatársainak egyaránt figyelmébe ajánljuk Rudolf Steiner „Szabad iskola és hármastagozódás" című írását, amely 1919-ben a „Dreigliederung des sozialen Organismus" folyóirat 1/5. számában jelent meg.

Ebben az írásában Steiner nyilvánvalóvá teszi, hogy a Waldorf-iskola a szabad szellemi élet önigazgatásé intézménye kell, hogy legyen, működését az állami és gazdasági befolyástól mentesen kizárólag pedagógiai és didaktikai alapokra kell építeni.

Ha a cikkben leírtakat konzekvensen végiggondoljuk, az hozzásegít ahhoz, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki iskoláinkban a nevelői kollégium, a szülők közössége és a fenntartó intézmények között - úgy, hogy a Waldorf-iskolák szabad intézményekként tudjanak fennmaradni.

Szerkesztőség

Szabad iskola és a hármastagozódás

A szellemi élet nyilvános ápolása a nevelés és az oktatás területén újabban egyre inkább az állam hatáskörébe került. Az, hogy az oktatásügyről az államnak kell gondoskodnia, egyelőre olyan mélyen gyökeredzik az emberek tudatában, hogy amennyiben valaki úgy véli, változtatni kell ezen a véleményen, azt rögtön az élettől elrugaszkodott gondolkodónak nyilvánítják. Mégis éppen ezen az életterületen van olyasvalamiről szó, ami rendkívül alapos mérlegelést igényel. Mert azok, akik az említett módon vélekednek az 'életidegenségről', egyáltalán nem sejtik, hogy milyen élettől elrugaszkodott dolog mellett törnek lándzsát. Oktatásügyünk egész különleges módon olyan tulajdonságokat hordoz, amelyek a jelenkori emberiség kulturális életére jellemző hanyatló áramlatok tükörképei. Az újabb államképződmények szociális szerkezete nem felel meg az élet által támasztott követelményeknek: például a felépítésük nem tesz eleget a modern emberiség gazdasági kihívásainak. Ezt a hátrányt az állam átvitte az oktatásügyre is, és miután elszakította azt az egyházközösségektől, teljes mértékig saját magától tette függővé. Az iskola minden szintjén olyan képzés zajlik, amely biztosítja az államnak az általa fontosnak tartott szolgáltatások ellátására alkalmas embereket. Az oktatási intézményekben az állam igényei tükröződnek. Ugyan sokat hallani az általános emberképzésről és hasonló törekvésekről, de az embert újabban nemtudatosan olyan erős szálak fűzik az államrendhez, hogy észre sem veszi, hogy amikor általános emberképzésről beszél, akkor valójában arra a képzésére gondol, amely során az egyén az állam által használható szolgává alakul.

Ebben a vonatkozásban semmi jót sem ígér a mai szocialista gondolkodók érzülete. A régi államot egy nagy gazdasági szervezetté akarják átformálni, amelybe az állami iskolának is be kell tagozódnia. Ez a folyamat a legaggasztóbb módon nagyítaná föl a mai iskola összes hibáját.

Megjelent: Aufsatze über die Dreigliederung des sozialen Organismus und zur Zeitlage 1915-1921 (GA 24) kötetben

Eddig még volt valami ebben az iskolában, ami egy olyan korból származott, amikor az állam nem uralta az oktatásügyet. Természetesen nem kívánhatjuk e régi korból származó szellemiség uralmának visszatérését. Ellenben törekednünk kellene arra, hogy meghonosítsuk az iskolákban a továbbfejlődött emberiség új szellemiségét . Ez a szellemi nem lesz jelen, ha az állam gazdasági szervezetté alakul, és az iskolát úgy formálják át, hogy abból olyan emberek kerülnek ki, akik a gazdasági szervezetben a leghasználhatóbb 'munkagépek' lehetnek. Manapság sokat hallani egy bizonyos 'egységes iskoláról'. Az most mellékes, hogy elméletileg ez alatt az egységes iskola alatt valami nagyon szépet értünk. Ha az iskolát egy gazdasági szervezet szerves részeként alakítjuk ki, akkor azt semmi esetre sem nevezhetjük szépnek.

Ami a jelen számára valójában lényeges, az az, hogy az iskola a szabad szellemi életben gyökerezzen. Amit oktatnunk és nevelnünk kell, az csakis a létesülő ember és az ő individuális adottságainak megismeréséből származhat. A nevelés és az oktatás alapját valódi antropológia kell, hogy képezze. Nem azt a kérdést kell feltennünk: Milyen ismeretekkel kell rendelkeznie és mire kell képesnek lennie az embernek a fennálló szociális rend érdekében? Hanem: Milyen adottságok rejlenek az emberben és mit fejleszthetünk benne? Akkor majd lehetővé válik, hogy mindig új erők áramoljanak a felnövekvő generációból a szociális rendbe. Akkor mindig az él majd ebben a rendben, amivé azt a hozzá csatlakozó teljes értékű emberek teszik, nem pedig a fennálló szociális rend fogja a saját akarata szerint megformálni a felnövekvő generációt.

Az iskola és a szociális szervezet között csupán akkor áll fenn egészséges viszony, ha az utóbbit folyamatosan ellátjuk a szabad fejlődésben kiképzett új individuális emberiség-adottságokkal. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az iskolát és az oktatásügyet a szociális organizmuson belül az önigazgatás talajára állítjuk. Az állami és a gazdasági életnek be kell fogadnia az önálló szellemi élet közegében nevelkedett embereket, ugyanakkor nem határozhatják meg a saját elvárásaik szerint az egyén képzési útját. Annak, amit egy embernek egy bizonyos életkorban tudnia kell és amire képesnek kell lennie, annak az emberi természetből kell adódnia. Az államnak és a gazdaságnak úgy kell alakulnia, hogy megfeleljenek az ember természetéből fakadó követelményeknek. Nem az államnak vagy a gazdasági életnek kell meghatároznia, hogy milyen posztokon milyen emberekre tart igényt. Nem kötheti ki, hogy 'vizsgáztasd az embereket, akikre szükségünk van és gondoskodj arról is, hogy rendelkezzenek a megfelelő tudással és képességekkel'. Ellenkezőleg: a szociális organizmus szellemi tagjának kell az önigazgatásából fakadóan a megfelelő adottságú embereket a képzettség megfelelő fokára juttatnia, és az államnak és a gazdaságnak a szellemi tag munkája eredményeinek megfelelően kell alakulnia.

Mivel az állam és a gazdaság élete nem az emberi természettől elidegenedett valami, hanem ebből a természetből fakad, ezért sohasem kell attól tartanunk, hogy egy valóban szabad, saját lábán álló szellemi élet a valóságtól idegen embereket nevel ki. Ezzel szemben pontosan akkor nőnek föl ilyen életidegen emberek, ha a fennálló állami és gazdasági berendezkedés az oktatást és a nevelést saját magából kiindulva irányítja. Az államban és a gazdaságban ugyanis a nézőpontoknak benne kell foglaltatniuk a meglévőben, illetve a már meglettben. A létesülő ember fejlesztéséhez a gondolkodás és az érzékelés teljesen más irányelveire van szükségünk. A nevelő és a tanító csak akkor boldogul feladatával, ha szabad és egyéni módon viszonyul a neveltjéhez és a tanítványához. Munkája irányelveinek csupán az emberi természetről nyertismeretektől, a szociális rend lény(eg)étől és hasonlóktól kell függeniük, nem pedig kívülről jövőelőírásoktól vagytörvényektől. Ha komolyan át szeretnénk alakítani az eddigi társadalmi rendet egy szociális szempontokra épülő társadalommá, nem szabad visszariadnunk attól, hogy a szellemi életet - az oktatás- és nevelésüggyel együtt - saját igazgatására bízzuk. Mert a társadalom egy ilyen önálló tagjából nőhetnek ki azok az emberek, akik buzgón és örömmel tevékenykednek majd a szociális organizmusban; az állam vagy a gazdasági élet által irányított iskolából azonban csak olyan emberek kerülhetnek ki, akikből hiányzik ez a buzgalom és öröm, mert annak az uralomnak az elcsökevényesítő utóhatása érződik rajtuk, amelyet nem lett volna szabad felettük gyakorolni addig, amíg nem teljes tudatossággal bíró polgárai és munkatársai ennek az államnak és gazdaságnak. A létesülő embernek az államtól és a gazdaságtól független nevelő és tanító ereje által kell felnőnie, aki az individuális képességeket szabadon tudja fejleszteni, mivel a saját képességei is szabadon működhetnek.

„Die Kernpunkte der sozialen Frage" („A szociális kérdés lényege" Új Mani-fest Kiadó, 2006) című könyvemben igyekeztem megmutatni, hogy a pártpolitikában vezető szocialisták életfelfogásában lényegében csak az utóbbi három-négy évszázad polgárságának egy bizonyos szélsőségekbe hajtott gondolatvilága él tovább. Ezeknek a szocialistáknak az az illúziója, hogy eszméik teljesen elszakadtak ettől a gondolatvilágtól. Erről szó sincs, csupán a polgári életfelfogásnak a proletariátus érzéséből és érzékeléséből következő sajátos árnyalatáról beszélhetünk. Ez a szocialista vezetőknek abban az álláspontjában mutatkozik meg különösen erősen, amelyet a szellemi élettel és annak a társadalmi organizmusba való betagozásával kapcsolatban képviselnek. Az utóbbi évszázadok polgári társadalmi organizációiban a gazdasági élet kiemelkedő jelentősége következtében a szellemi élet erős gazdasági függőségbe került. Az önmagában megalapozott szellemi élet tudata - amelynek az emberi lélek is részese - feledésbe merült. Ebben a folyamatban közrejátszott a természetszemlélet és az iparosodás is. Ezzel függ össze az is, ahogyan az ember az újabb korban az iskolát a társadalmi organizmusba betagozta. Az vált elsődleges szemponttá, hogy az embereket az államban és a gazdaságban betöltött külső szerepre tegyék alkalmassá. Egyre kevesebbet gondoltak arra, hogy az embert első sorban lelki lényként annak tudata kellene, hogy betöltse, hogy összefügg a dolgok szellemi rendjével, és hogyennek a tudatnak a segítségével ad értelmet az államnak és a gazdaságnak, amelyben él. A gondolkodás egyre kevésbé irányult a világ szellemi rendje felé, ehelyett egyre erőteljesebben előtérbe kerültek a gazdasági termelés körülményei. A polgárság körében ez vált a lelki élet érzékelhető irányává, amiből a proletariátus vezetői egy elméleti életfelfogást, egy életdogmát kreáltak.

Pusztítóvá válna ez az életdogma, ha alapvetővé akarna válni az oktatásügy jövőbeli felépítése számára. Mivel azonban a valóságban az igazi szellemi élet ápolása és mindenekelőtt az oktatásügy termékeny megszervezése nem fakadhat a társadalom mégoly nagyszerű gazdasági organizációjából, ezért ezt a szerveződést egyelőre a régi gondolatvilág továbbvitelének kell fenntartania. A pártoknak, akik egy új élet kialakításának hordozói akarnak lenni, engedniük kellene, hogy a szellemit az oktatásügyben továbbra is a régi világszemléletek hordozói ápolják. Ám mivel ilyen körülmények között nem jöhet létre belső összefüggés a felnövekvő generáció és a továbbápolt régi gondolatvilág között, a szellemi élet egyre nagyobb mértékű elposványosodásá-nak kell bekövetkeznie. E generáció lelkei egyre sivárabbá válnának, mert igaztalan módon állnának benne egy olyan életszemléletben, amely nem válhat számukra belső erőforrássá. Az emberek az iparosodásból kiinduló társadalmi rend üres lelkű lényeivé válnának.

Annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, a hármastagozódású szociális organizmus mozgalma arra törekszik, hogy teljes mértékben eloldja az oktatásügyet az állami és a gazdasági élettől. Az oktatásügyben résztvevő emberek szociális tagozódása semmilyen más hatalomtól nem szabad, hogy függjön, mint az e területen tevékenykedő emberektől. Az oktatási intézmények igazgatását, a tanítás menetének és a tanítási céloknak a meghatározását olyan személyekre kell bízni, akikegyben tanítanakis, vagy egyéb módon produktívan vesznek részt a szellemi életben. Minden ilyen személy a tanítás vagy valamilyen más szellemi alkotó tevékenység, illetve az oktatásügy igazgatása között osztaná meg az idejét. Az, aki a szellemi életet előítélet mentesen képes szemlélni, beláthatja, hogy az az eleven erő, amely a nevelés- és oktatásügy szervezéséhez illetve igazgatásához szükséges, pusztán akkor fejlődhet ki a lélekben, ha az ember tevékenyen áll benne az oktatásban vagy egyéb szellemi teremtő tevékenységben.

A jelenünkre nézve csak az fogja teljesen belátni mindezt, aki elfogulatlanul látja, hogy a szellemi élet egy új forrásának kell megnyílnia ahhoz, hogy felépíthessük összeomlott társadalmi rendünket. A „Marxizmus és a hármastagozódás" című dolgozatomban rámutattam Engels helytálló, de egyoldalú gondolatára: „Az emberek fölött uralkodó kormányok helyébe a dolgok igazgatása és a termelési folyamatok irányítása lép." Amennyire igaz ez, annyira igaz az is, hogy az emberek élete a múltbéli társadalmakban csak úgy volt lehetséges, hogy a gazdasági termelési folyamatokkal együtt az embereket is irányítás alatt tartották. Amint ez az irányítás megszűnik, úgy az emberek az élethez szükséges hajtóerőt - amely eddig az uralkodói impulzus révén működött bennük - a szabadon önmagára állított szellemi életből kell, hogy nyerjék.

Mindehhez kapcsolódik még valami más is. A szellemi élet csupán akkor lesz gyümölcsöző, ha a maga egységében bontakozhat ki. A lelkierőnek ugyanabból a fejlődéséből, amelyből egy kielégítő, az embereket hordozni képes világszemlélet származik, kell, hogy fakadjon az a produktív erő is, amely az embert a gazdasági élet igazi résztvevőjévé teszi. A külső élet számára praktikus emberek csak egy olyan oktatási rendszerből kerülhetnek ki, amely egészséges módon képes fejleszteni a magasabb világlátás erőit. Egy olyan társadalmi rendnek, amely csak tárgyakat igazgat és termelési folyamatokat irányít, egyre lejjebb és lejjebb kell süllyednie, amennyiben nem tud magába fogadni egészségesen fejlett lelkű embereket.

Társadalmi életünk újjáépítése ezért erőt kell, hogy nyerjen ahhoz, hogy berendezze az önálló oktatásügyet. Ha már nem az ember uralkodik az embertársa fölött a régi módszer szerint, akkor meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a minden emberi lélekben benne rejlő szabad szellem olyan erőteljesen, ahogy csak az emberi individualitásokban ez mindenkor lehetséges, az élet irányítójává válhasson. Ezt a szellemet azonban nem lehet elnyomni. Azok a berendezkedések, amelyek pusztán egy gazdasági rend szempontjai alapján akarják szabályozni az oktatásügyet, egy ilyen elnyomásra tett kísérletnek tekinthetők. Mindez oda vezetne, hogy a szabad szellem alaptermészeténél fogva állandóan lázadna az elnyomás ellen. A társadalom építményének folyamatos megrázkódtatásai szükségszerű következményei lennének egy olyan rendnek, amely a termelési folyamatok irányításából kiindulva egyidejűleg az oktatásügyet is szervezni akarná.

Azok számára, akik mindezt átlátják, korunk egyik legfontosabb követelménye lesz egy olyan emberi közösség megalapítása, amely erőteljesen törekszik a nevelés- és oktatásügy szabadságára és önigazgatására. Semelyik egyéb, korunkból adódó szükségletünk sem teljesülhet, ameddig nem látjuk meg a helyes utat ezen a területen. Ahhoz, hogy ezt az igazságot belássuk, csupán arra van szükség, hogy egy elfogulatlan pillantást vessünk jelenlegi szétesett, az emberi lélek számára oly csekély horderőt nyújtó szellemi életünkre.

Fordította: Takács György

^ugrás az oldal tetejére

Kálmán István

A jövőképről

Milyen világ fog körülvenni egy az iskolaéveit ma megkezdő tanulót, amikor felnőttként elhagyja az iskolát?

Felnőtt dolgozatírás egy Waldorf iskolában

A jövő sem nem intellektuális elképzelés, sem nem vizionárius fantazmagória; a jövő itt van a gyermekekben, és a jövővel foglalkozni szellemtudományos nevelői, pedagógiai feladat.

Minden ember az istenektől kapott, de a saját korábbi inkarnációiból származó képességeihez mért feladatot hoz magával a születés előtti létből, melyet csak itt a Földön tud megvalósítani.

A nevelőnek nem a gyermek képességeit kell fejlesztenie, tudását gyarapítania, hanem segítenie kell a felnövekvőt, hogy meg tudjon küzdeni azokkal az ellenerőkkel, melyek megakadályozhatják feladata megvalósításában

A gyerek belső világába való betekintés -mondta Rudolf Steiner, - intuitív, prófétikus tehetséget igényel, és a jövőben csak ilyen képességekkel rendelkezők lehetnek a gyermekek nevelői (GA 177, 115-116. oldal). Csak ezek a nevelők fognak valóságos jövőképpel rendelkezni, amelyre a gyermekek tanítják meg őket.

A világ jövőjét nem a külső, hanem az ember belső világa hordozza. A belső ember egyre kevésbé jelenik meg a külsőben. Ez először éppen a gyermekekben mutatkozik meg, akik sokszor egészen mások, mint amit kifelé mutatnak.

Ma a nevelés egyik legfontosabb alapelve kell, hogy legyen a belső és a külső ember megkülönböztetése. Mert a belső embernek, hogy ki tudjon bontakozni, két ellenerőt kell leküzdenie: az egyik a múltban akarja visszatartani, a másik pedig csak a jelenben megtartani, megfosztani a jövőtől.

Az antropozófiailag orientált szellemtudomány ezeket az erőket lényekhez köti:

- a luciferi szellemek a magasztos múltjával szeretnék áthatni az embert; nem akarják engedni, hogy alászálljon a teljes földi létbe; dühöngést vált ki belőlük minden, ami a technikával összefügg. Ők impulzálják a new age mozgalmat, ami össze akar szövődni az antropozófiával és a Waldorf-pedagógiával;

- az ahrimani lények szeretnék az embereket a jelenben konzerválni, minden múltat kioltani, elkezdeni egy új fejlődést. Rendkívüli érdeklődést keltenek az emberben minden iránt, ami materiális, mechanikus; egy új gépvilágot akarnak teremteni. Behatolnak a külső ösztönökbe, és szociális impulzussá akarnak válni. A technikát egy világuralom megteremtésének eszközeként használják; arra törekszenek, hogy a szellemtudományból forrásozó modern vállalkozásokat felszívják magukba.

Korunkban ez a két tendencia érvényesül a külső világban.

Mit látnak ma az emberek, mit mondanak, milyen fogalmakat alkotnak, amikor a külső világról beszélnek?

- a természet kizsákmányolása; energiaválság; környezetszennyezés; elszegényedés; permanens háborúk; erőszak; a pénz hatalma; fokozódó félelem; kiszolgáltatottság; médiaagymosás; egészségkárosodás; az oktatás színvonalának süllyedése; a számítógép uralma; halálra-szórakozás; gátlástalan egoizmus; virtuális világ; manipuláció; a gondolkodás, a nyelv tönkretétele stb.

És milyen imagináció él a felnőtté-válni-akaró hétéves gyermek legbensőbb lényében, amikor szülei például egy Waldorf-iskolába íratják be? Ha tudatos lenne benne az az ima-gináció, melyet születése előtt magába fogadott, így szólítaná meg tanítóit:

- Ha az a világ, melyben nekem felnőtté kell válnom, olyan lenne, mint amilyennek ti látjátok, én nem születtem volna meg! Mi, akik a huszonegyedik században léptünk a földi létbe, fel akarjuk venni a küzdelmet az ellenhatalmakkal. Tudjuk, hogy azokkal fogunk szemben állni, akik gyengeelméjűként nőttek fel, és nem jutottak túl a régi, dege-nerált világszemléleten. Nekünk azon új erők ápolására van szükségünk, melyeket a hatalmon lévők minden áron vissza akarnak tartani. Sokunkban megvan az adottság ahhoz, hogy a szellemtudományt magától értetődőnek tekintsük, és mindazt, ami belőle származik, saját életformánkká tegyük.

Jogosulatlan azt gondolni, hogy nincsenek ilyen erők! Csak nektek segítenetek kell minket, hogy bennünk ezek az erők felszínre jussanak, hogy kivezessük a világot a hanyatlásból. Mert nemcsak a hanyatlás, de a feltámadás erői is bennünk vannak! Azt kérdezitek, hogyan segíthettek? A Waldorf-módszer önmagában nem elég ahhoz, hogy az érettségivel megpecsételve később ne idomuljunk környezetünkhöz, mert hát valahogy mégiscsak meg kell élni, és aztán el is felejtjük, miért születtünk meg. Meg kell erősíteni magatokat a szellemi világról való tudással! A szellemtudományos kutatások eredményeinek sokasága áll rendelkezésetekre, amit nem szektás körökben kell olvasnotok, hanem tovább dolgozni velük, és ebből a munkából impulzusokat nyerni a világban való munkálkodáshoz. A világ minden területén egyre szélesebb kitekintéshez kell jutnotok, világosan kell látnotok mindazt, ami az emberiséget káoszba viszi, degenerálja. Ki kell szabadulni a szűkkeb-lűségből, kicsinyességből, kényes misztikus érzelmekből, antro-dogmákból! Ha az antropozófia megragadja az egész embert, belenyúl életének minden részletébe, akkor az ember nem maradhat az, amivé az élet tette! A ti feladatotok, hogy Rudolf Steiner pedagógiáját - az Ő nevétől nem elszakítva -megmentsétek a világ számára!

A Waldorf-pedagógia legnagyobb ellensége ma az ún. „Bolognai folyamat", mely a kísérleti pszichológia eszközeit használva, tesztvizsgákkal azt akarja elérni, hogy az emberi képességek csak testi vonatkozásban fejlődjenek, az ember puszta munkaerővé, a gazdasági élet faktorává váljon.

A Waldorf-iskoláknak a szellem erejével kell lázadniuk a Bologna-Pisa-szellem ellen!

A jövő tehát itt van a gyermekekben. Hogy hogyan alakul ez a jövő, abban döntő szerepük és felelősségük van azoknak, akik Rudolf Steiner pedagógiáját megvalósítják.

Ezért volt a világ fejlődés/történelem ünnepi aktusa az első Waldorf-iskola megalapítása.

A felelősség óriási!

^ugrás az oldal tetejére

Zajti Ferenc

Egy levél kapcsán...

Ennek az újságnak a kiadója a Natura-Budapest Kft., sok más mellett, könyvkiadással is foglalkozik.

Mégpedig olyan könyveket próbálnak megjelentetni, melyet más kiadók valószínűleg nem adnak ki.

Így hiánypótlónak nevezhetjük ezeket a műveket, melyek valamiféle űrt töltenek be. Ilyen hiánypótló művek, a ma már antropozófus és waldorf körökben többnyire ismeretlennek tűnő szerzők által írt, témaválasztásukban is kuriózumként ható, a jelenleg általánostól eltérő témájú könyvek, többek közt Karl Heyer: „A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa", Paul Emberson: „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról", és Ludwig Polzer-Hoditz: „Az Európai-Közép Misztériuma" című műve is.

Ennek ellenére váratlanul érte a kiadót az a levél, amit az egyik waldorf iskolából kapott. Ha a levél írója nem közli indokait, bizonyosan nem okozott volna fennakadást a kérés, hisz manapság annyian cserélik be a könyveiket, mondanak le megvásárlásukról.

Ám az indoklás által világossá vált egy eddig sötétben meghúzódó szál, és kimondatott, aminek ki kellett mondatni.

Tárgy: Könyv visszaküldése

Tisztelt Cím!

Előzetes telefonbeszélgetésünkre hivatkozva visszaküldünk 3 db könyvet és az eredeti számlát. A módosított számlát postafordultával kérnénk megküldeni.

A visszaküldött könyvek:

Ludwig Polzer-Hoditz: „Az Európai közép Misztériuma" 1 db
Karl Heyer: „A Nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa" 1 db
Paul Emberson: „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról" 1 db

Visszaküldés indoklása:

A fent felsorolt könyvek nem illenek bele általános iskolánk nevelési és szellemiségi világába, ezért e könyveket mi nem tudjuk használni.

Segítségüket előre is köszönjük

Tisztelettel: X.Y.

intézményvezető

Milyen „nevelési és szellemiségi világa" lehet az iskolának, amely ezeket a könyveket nem tudja használni?

Az említett intézmény egy waldorf iskola
A könyvek szerzői antropozófusok.
Karl Heyer és gróf Ludwig Polzer-Hoditz Rudolf Steiner legközvetlenebb munkatársai, tanítványai rajtuk és munkájukon keresztül kontinuus az antropozófiai szellemtudomány, a szimptomatológikus történelemszemlélet, amelyre a waldorf-iskolák történelemoktatása épül.
Paul Emberson, a morális technológia, a modern természet/szellemtudomány kutatója,maga is elismert antropozófus. „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról"írott könyvében olyan kutatásairól számol be , amiről a waldorf-iskolákban főként a természettudományokat oktató tanároknak is tudniuk kellene.

Mindhárom szerző írásai rendszeresen megjelentek a Szabad Gondolat című újságban, nevükkel találkozni lehetett többek közt a Magyar Antropozófiai Társaság Új Impulzus című lapjában is.

Az őrségi Arkánum kiadó Thomas Meyer Ludwig Polzer-Hoditz- Egy európai szellem címmel írt életrajzát is megjelentette, sőt számos előadást is tartott a szerző Magyarországon, amiről a waldorf-iskolák is értesültek.

Néhány kérdés azért felmerül.

A tudatlanság, a szerzők és műveik nem ismerete áll-e annak hátterében, hogy e művek „nem illeszthetők be" a waldorf-iskolák „nevelési-szellmiségi világába" vagy ennél súlyosabb a helyzet, hogy a magukat waldorf-iskoláknak tartó intézmények már az antropozófus szerzőkkel és Rudolf Steiner munkáival sem tudnak mit kezdeni, nem őket tartják szellemi forrásuknak?

Egyedi esetről van-e szó vagy általános a jelenség, hogy a waldorf-iskolák „nevelési-szellemiségi világába nem fér bele" antropozófus szerzők műve?

Már az is elgondolkodtató, ha egy tanár nem tud kapcsolatot találni a waldorf-iskola forrásához, ha az antropozófia mellett, helyett, mást tekint az iskola szellemiségének alapjaként. De az, hogy egy intézmény megtagadjon jelentős antropozófus szerzőket és a waldorf-tantervhez is kapcsolódó munkákat, ez felhívhatja néhány súlyos jelenségre a figyelmet.

Mi a kapcsolata az iskoláknak az antropozófiához, a forrásokhoz?

Van-e érdeklődés a tanárokban az antropozófia, az antropozófiai társaság és mozgalom története iránt?

A waldorf-tanárképzés alkalmassá teszi-e a hallgatókat arra, hogy valós döntést tudjanak hozni, hogy Rudolf Steiner antropozófiáját tekintik-e forrásnak, világnézetüknek, életpraxisuk alapjának, vagy valami mást? Ennek a „másnak" tudatában vannak-e?

A kérdések sora folytatható de mihamarabb választ kell adni rá.

^ugrás az oldal tetejére