Az élő növényt körülveszi az elemek világa: föld, víz – fény, levegő, hő. A föld és az ég között fejlődik a növény, és középső régiójában bontakoznak ki a levelei. Ezen a középső területen képes a növény élő, eleven elemi szubsztanciákat termelni. A gyökerével a talajból felvett ásványokat felfelé vezeti. Levelei felső felületével befogadja a fényt, az alsó felületén pedig apró nyílások vannak, melyekkel a levegőt veszi fel és engedi ki. Szén-dioxidot (CO2) tart meg a levegőből, és oxigént (O2) ad le a környezete számára. Ezek a minőségek (föld-víz-levegő-fény) nem eleven minőségek. De hozzásegítik az élő, eleven lényt – mikor a növény ezeket felveszi magába –, hogy élő szubsztanciákat hozzon létre. Azután ez az eleven szubsztancia, amit a levél létrehoz, nem marad meg a levélben. Létrejöttekor a növény továbbvezeti azt fölfelé és lefelé is.

Mi, emberek, nem vagyunk képesek eleven szubsztanciákat létrehozni. Hogy élni tudjunk, eleven növényeket és állatokat kell megennünk.

Ha elkezdünk megfigyelni egy növényt, láthatjuk, hogy egyre növekszik, és zöld leveleket hoz létre. Azonban szembejön ezzel a növekedéssel felülről a növény lelkisége. Könnyen aztgondolhatnánk, hogy a növény lelke a virága. De nem így van. A növény lelkisége, ahogy Rudolf Steiner a mezőgazdasági kurzuson ezt nagyon egyszerűen ábrázolta, a növény fölött és körülötte található (az ábrán fölül pirossal rajzolva). Ez a lelki érintés jelenik meg a növény formájában. Steiner a gyökérrégió köré is rajzolt egy formát, amire azt mondta, hogy az a komposzt és a trágya, amit az ember készít és helyez el a növény számára. A lelki érintés hozzátartozik minden növényhez, de a mai korban jó, ha az ember is ad valamit a növény számára. Ezzel segítheti, hogy a növény fejleszteni tudja a maga lényét.

A gyökerekre mindig úgy gondolunk, hogy azok szubsztanciákat vesznek fel. De a mai ismereteinkkel már az is jól követhető, hogy a gyökerek nemcsak felvesznek, hanem le is adnak szubsztanciákat az ott élő baktériumok és gombák számára. Elsősorban fehérjéket és cukrokat. Csaknem minden növény bensőséges viszonyban él egy bizonyos gombával (endo- és ektomikorhiza = gyökérgombák).

A növény tehát nem él egyedül a földben. Szubsztanciákat ad le, és megengedi, hogy a gombák behatoljanak a saját szöveteibe. Egészséges növényeknél ebben egy megfelelő egyensúly áll fenn. A gomba ott van, ahol lennie kell, és nem hatol mélyebben a növénybe. A gombáknak jó képességük van arra, hogy az ásványokat kioldják a talajból, feldolgozzák és továbbadják a növénynek.

Egyes növények gyökerein kis gömböcskék találhatók, amelyekben baktériumok élnek. A pillangós virágú növények baktériumokkal élnek együtt. A baktériumok nitrogént ajándékoznak a növénynek, az pedig cukrot és egyéb anyagok adományoz a baktériumoknak. A gyökérzónában tehát a növénynek egészen pici élőlényekkel van kapcsolata.

A virág a színével, illatával, formájával beszél. A különleges forma úgy keletkezik, hogy a zöld levelek megváltoztatják az alakjukat. Míg a zöld levelek rendesen egymás után következnek, a virágnál több levél jelenik meg egyszerre. Valójában maguk a porzók is mindlevelek. Ezt a változást a lelkiség érintése hozza létre, ennek hatására tud létrehozni a sok levél együtt, egyszerre egy egységet. (Ahogy egy embercsoportnál egy közös ideál, eszme létre tud hozni egy közös tevékenységet.) A növények rendkívül sokféle virágot hoznak létre. Ehhez képest a zöld levelek mindig egy kicsit unalmasak. Ám a lelki érintés lehetővé teszi, hogy a növény mélyebben megmutassa belső kvalitását. Ebben a növény rendkívül kreatív.

Nézzünk meg egy árnikát! Azt látjuk, hogy középen pici, a szélein körben pedig hosszúkás virágok vannak, de az egészet a lelkiség úgy fogja össze, mintha egyetlen virág lenne. Összefogja a különböző szerveket, és ezáltal egy fölérendelt minőséget hoz létre.

A rovarok, méhek és pillangók azért jönnek a virághoz, hogy elvigyenek valamit, amire szükségük van. A méhnek szüksége van a virágporra, amit megeszik, és visz belőle a családjának is. A pillangó is azért jön, mert szüksége van nektárra a virágtól. A növényben tehát itt felül, ahol a virág van, olyasmit találunk, ami eltávozik a növénytől. Leadja a nektárt és a virágport, miközben a rovarok elvégzik a megtermékenyítését.

Vannak virágok, mint például a zsálya, amely rá is csukódik a rovarra, amikor az a kelyhébe repül, hogy a hátára tehesse a virágport. Itt még inkább érezhető, hogy virág és méh összetartoznak. Nem tud élni egyik a másik nélkül. Egyes növényeknél ez odáig jut, például a vad orchideáknál, hogy a virág egészen állatszerűnek tűnik. Olyan is van közöttük, amelyik épp egy bizonyos rovar nőstényére hasonlít, ezért a hím rovar eljön hozzá, hogy egyesüljön vele. Ekkor záródik be a virág, és teszi a rovar hátára a virágport. A virágrégióban tehát rendkívül változatos az állatokkal, rovarokkal való kapcsolat.

A virág a növény fejlődésének a csúcspontja. Miután létrejött, a rovarok virágport hoznak a virág bibéjére. A bibe is egy levél valójában, ami saját magával nőtt össze (előfordul olyan növény, ahol páronként nőnek össze a levelek, azután pedig a párok egymáshoz, és abból lesz egy közös forma stb.). A bibe rendelkezik azzal az érzékenységgel, hogy eldöntse, belenövekedhet-e az érkező virágpor, vagy sem. Neki kell eldöntenie, hogy a virágpor hozzátartozik-e, vagy sem. Ha nem, akkor egy határt képez. Ha igen, a virágpor behatolhat és megtermékenyítheti a magkezdeményt.

Amikor ez megtörténik, a növény élete egészen megváltozik. Eltűnik a virág szépsége. A növény élete eltűnik, a forma megmerevedik és kiszárad. Különösnek találhatjuk, hogy mindez nem a környezet hatására történik, a környezet minőségei ugyanazok maradnak, talán csak a hőből van több. A növény létrehoz egy belső teret a megtermékenyítéshez, lezárja magát. Ami ezután megmarad, az a növény tengelye ég és föld között és a magház, ami kerekded és zárt. Ugyanakkor van benne valami, amit magnak nevezünk.

Mi, emberek, nemigen szeretjük, amikor az életünkben az, ami először szépként jelenik meg – elszárad, lezárja magát és ott marad önmagában. Se a saját életünkben, se a gazdasági életben nem szeretjük ezt. De itt a növénynél láthatjuk, hogy egyidejűleg megjelenik valami új. A növény a világ számára hozza létre a magokat. Egy része a földbe kerül, de jó részét az ember és az állatok számára hozza létre. A szubsztanciáit összegyűjti a magban, és ezt ajándékozza tovább.

Vannak növények, amelyek ezt a folyamatot egyéves életciklus alatt viszik végbe, és létezik sok olyan növény is – mint például a gyümölcsfák –, amely képes ezeket a folyamatokat egymás mellett tartani.

Most ismét feltehetjük a kérdést: mi egy növény akaratlanul? Mit mutat számunkra a növény? Középen szubsztanciákat hoz létre, amelyből elajándékoz valamennyit lent a gyökérben az alacsonyabb rendű lényeknek, fenn a repülő lényeknek, rovaroknak. Mikor pedig felvette magába a halálfolyamatot, lehetségessé válik, hogy melegvérű lényeknek ajándékozzon szubsztanciákat. Azt mondhatjuk, hogy feláldozta magát.

A növény életének ilyenfajta szemlélése után másképp nézhetünk rá az emberre is. Rudolf Steiner Edith Maryonnal készített szoborcsoportja sokat segíthet nekünk az ember lényének megértésében, ebben az összefüggésben is. Sokat lehetne beszélni erről a 9 m magas, fából faragott szoborról, de most csupán egy szempontból említjük. Úgy, ahogy a növényről beszéltünk, amely az alsó (földi) és a felső (lelki) régió között helyezkedik el, és van egy középső teremtő régiója, ahol létrehoz valamit, amit azután továbbad felfelé és lefelé is.

Egy ember sokkal több, mint egy növény. Lehetősége van sokkal nagyobb erőkkel dolgozni. A középső alak az ember képe, akinek dűlőre kell jutnia a föld és a halál erőivel; és meg kell küzdenie a szépség, az álmok és illúziók feloldóerőivel is. Szükségünk van mindkettőre. Emberként bennünk – a csontjainkban – benne van a halál; és a vérünkben benne van a lelkesedés, a fantázia, a vízió. Mindennap feladatunk, hogy a két polaritás között egyensúlyt tartsunk.

Ahogy erről Rudolf Steiner beszélt: emberként az öntudatot kell gyakorolnunk – amire a növény nem képes –, de ennek az öntudatnak, a növényhez hasonlóan, önzetlennek kell lennie. Öntudat és önzetlenség egyidejűleg – sokat kell dolgoznunk azon, hogy megértsük, mit jelent ez: önmagunknál (önmagunkban) lenni és ugyanakkor önzetlenül (önmagunkról lemondva) ajándékozni tudni.

Ruth Mandera 2008. november 29-én a Szabad Gondolatok Házában tartott előadása alapján a jegyzetet készítette: Stráma Éva

__________

^ugrás az oldal tetejére

Thomas Meyer

A TIZENKÉT VILÁGNÉZET ÉS AZ ANTROPOZÓFIA...

...volt a címe Thomas Meyer 2008. november 18–19-én tartott hétvégi szemináriumának. Talán voltak a jelenlévők között néhányan, akik az éppen hazánkat is elért pénzügyi válság okán elvárták volna, hogy a még ősz elején kitűzött témát most az előadó egy – a pillanathoz illőbb – aktuálisabb témával váltsa fel. Meyer úr azonban emlékeztetett bennünket, hogy amikor Rudolf Steiner 1914-ben megtartotta azokat az előadásokat, amelyek az ő mostani előadásának az alapjául szolgálnak, hasonló volt a pénzügyi helyzet a világban, mint most. Steiner ekkor olyan alapot akart adni az embereknek, amellyel át lehet hidalni az egyoldalúságot. Ugyanis a kríziseket mindig valamiféle egyoldalúságra lehet visszavezetni, bármely területen jelentkeznek is. Steiner ezekkel az előadásokkal olyan gondolkodáshoz akarta segíteni az embereket, amely mozgékonysága révén lehetővé teszi, hogy krízishelyzetben felismerjék, mivel állnak szemben. Több kísérletet is tett arra, hogy megmutassa az utat, ahogyan az ember az egyoldalúságaitól megszabadulhat. Egy alkalommal geometriai példát választott erre. Felrajzolt többféle háromszöget, és azt mondta: ezek mind háromszögek, de egyik sem A háromszög. Mindegyik pusztán egy megjelenési formája egyazon törvénynek. A háromszöget nem lehet lerajzolni, azt csak érzékletmentesen lehet megragadni. A gondolkodás, a képzetek mozgékonyabbá tételét célzó gyakorlat lehet például, ha az ember megpróbál elképzelni egy háromszöget, azután azt a csúcsainál fogva képzeletben elkezdi mozgatni, széthúzni, összetolni stb., az átmenetekben, az állandó változásban megragadni a háromszög ideáját.

Az előadó segítségével a hallgatóságnak lehetősége nyílt megismerni a Steiner által felvázolt tizenkétféle világszemléletet, nézőpontot, vagy ahogy máshol nevezte, világnézeti árnyalatot, a hozzá tartozó hétféle alaphangulatot és a három alaphangot. Steinertől tudjuk, hogy az embernek nemcsak öt, hanem tizenkét érzékszerve van. Ami az ember lelki hangulatait illeti, megszámlálhatatlanul sok létezik, de amiről Steiner beszélt, az a megismeréshez szükséges hétféle lelki alaphangulat. A tizenkettes szám összefügg az Állatövvel, kozmológiai értelemben egy igen jelentős szám, ami mindig megjelenik, ha az időn kívüli, örök jelenségekről van szó. A tizenkét princípiumnak kortól független jellege van, ami visszatükröződik a népek és az egyes ember fejlődésében is. A tizenkettes tagozással a szellemi elveknek felelünk meg. Amennyiben a hét bolygóról beszélünk, a szellemiről a lelki területre lépünk át.

Meyer úr vezetésével gondolatban végigjártuk az utat, ahogyan a körben az egyik nézőpontból átléphetünk a másikba, és megnéztünk egy-egy világnézeti álláspontot egy hozzá kapcsolható lelki hangulattal együtt is. Azt állította, hogy legalább próbaképpen mindenkinek, aki a szellemtudomány értelmében be akar hatolni a világ megismerésébe, végig kell járnia ezt az utat. Képessekké kell válnunk átmenni egyik nézőpontból, illetve egyik hangulatból a másikba, mozgékonyakká, átváltozásra képesekké kell válnunk. És a három alaphang – naturalista, theista és intuitivista – esetében pedig az a cél, hogy a jövőben mindhármat képesek legyünk megszólaltatni, mint egy hármas hangzatot.

Steiner előadásából az derül ki, hogy az a konstelláció, ami bennünk él – ezek közül a világnézetek, megismerési alaphangulatok és alaphangok közül –, olyasmi, amit az emberek korábbi életeikből hoznak magukkal. És természetesen Steiner nem azt akarja mondani, hogy alakítsuk ki magunkban az összes hangulatot – kapcsolódva az összes nézettel –, hanem arról beszél, hogy egy bizonyos egyoldalúsággal érkezünk a világba, ami drámákat hozhat magával. Steiner fejtegetéseiben fontos szerepet játszik Nietzsche életpéldájának kifejtése. Nietzsche élete során három fejlődési szintről beszélhetünk, ahogy ezt Steiner kimutatta. Fiatalkorában a misztikus világnézeti kedélyre volt hajlamos, az idealizmussal, a Bak jegyéhez kapcsolódva. Ez az a periódus, mikor lelkes rajongója a zenének, filozófiának, Wagnernek. Később felébredt benne az igény, hogy változtasson a világnézetén és világnézeti kedélyén, ami nem egy megszokott dolog. Egészen nagy gondolkodók vannak, mint például Hegel is, akik életük végéig megmaradnak az eredeti konstellációjuknál. Ritka, hogy valaki kettőt vagy hármat is átéljen, mint ahogy Nietzsche. A napfázisban van, amikor ki akarja fejleszteni magában az empirizmus kedélyét, amit egy józan lépésnek nevezhetünk a korábbi misztikus hajlam után. Hisz ez alapvetően a világ józan megismerésének a kedélye. Ez a hangulat átviszi őt a racionalista világnézeti nüanszba. Az első korszakára a Tragédia születése című drámájának keletkezése, a második fejlődési korszakra pedig a Nagyon is emberi című műve jellemző. Itt már nem a magas eszmék világában lebeg, hanem megpróbál a világra és az emberekre józan, illúzióktól mentes pillantást vetni. Nietzsche azért is érdekes a mi szempontunkból, mert nagy hajlandósága volt arra, hogy szellemileg mozgékony legyen. Ebből adódóan nem ragadt le a második foknál sem. Az Állatövben most az empirizmus után a matematizmus következne, ez lenne a helyes sorrend, de nála nem ez történt. Megszületett benne az igény, hogy elhagyja a második fázist, és nemcsak egy új világnézetre, hanem egy új kedélyre is igénye támadt. Áttért a harcos kedélyállapotába, a Mars jegyébe. Ez a voluntarizmus. Ekkor egy belső problémával szembesült, mégpedig, hogy igazán nem tud behatolni a matematizmusba. A matematizmushoz nincsenek meg az adottságai, kevés érzéke van a matematikai világhoz, ott nem talál otthonra. Megragadja a voluntarizmust és azt meg akarja tartani, de ahelyett hogy a voluntarizmussal a matematizmusba merülne bele, átmegy a dinamizmusba. Egy olyan kombináció jön létre, ami rendkívül erőteljes, és amelyet Steiner szerint csak akkor bír ki az ember, ha egyidejűleg szellemi szemlélete is van. Csakhogy Nietzschénél ez ekkor még nem volt meg. Ekkor jelennek meg nagy művei a hatalomról. A voluntarizmus és dinamizmus magától vezet ezekhez a kérdésekhez, a hatalom kérdéséhez. Ennek a korszaknak nagy művei az Antikrisztus és az Ecce homo. E műre mondta Steiner, hogy valójában nem Nietzsche a szerzője, hanem Arimán. Nietzsche elmondja, hogy egy inspirációt kapott, amiből a mű született. Ez valóban így is történt, azonban az intuíció kevés volt benne ahhoz, hogy megértse, mi által jutott ehhez az inspirációhoz. Nem volt még lehetősége egy rendszerszerű szellemi iskolázottságra, de egy olyan szellemiségű ember volt, akinek jó adottságai voltak az inspirációk befogadására. Steiner elmondja, hogy Nietzsche példáján vált világossá számára, hogy az újabb ember követeli, igényli az inspirációt. Ez pedig azt jelenti, hogy bár ebben nagy lehetőségek vannak, nagyok a veszélyek is. Nagy a veszélye annak, hogy olyan lények inspirálnak bennünket, akiket nem ismerünk fel. Ez az egyik oka annak, hogy miért épít Steiner mindent az intuícióra. A megismerések magasabb fokai közül – imagináció, inspiráció, intuíció – csak az intuíció közvetíthet valós lénymegismerést. Az imagináció és az inspiráció szintjén fennáll a lehetősége annak, hogy becsapnak bennünket, hogy tévedünk. Ha az emberek egyre inkább igénylik az inspirációt – ami ma még inkább fennáll, mint Nietzsche korában –, akkor az is fontos, hogy az intuíció képességét is megszerezzék, hogy felismerjék, ki inspirálja őket, és hogy kifejlesszék azt az erőt, ami lehetővé teszi, hogy ne hagyják magukat bármilyen lény által inspirálni.

Mennyire tanulságos számunkra Nietzsche élete! Egyrészt ott volt benne a törekvés, hogy világnézetileg ne csak egyféle elem legyen jelen az életében. Előfutára ebből a szempontból az antropozófiailag orientált emberi szellemi fejlődésnek. Ez az univerzális mozgékonyság képessége az, amit a tizenkét világnézetről szóló előadásával Steiner ösztönözni akart. Ezt a mozgékonyságot Nietzsche az életében 3 szinten gyakorolta. De épp ez a konfliktus és az ebből eredő tragédia mutatta meg Steinernek, hogy szellemtudományra van szükség ahhoz, hogy ezt a mozgékonyságot létrehozza az ember. Tudjuk, hogy ebben a harmadik fázisban Nietzsche elméje elborult. Feltehetjük a kérdést, hogy mi lehet ennek az oka. Ebben a harmadik fázisban Nietzsche ellene fordult bizonyos dolgoknak. Így például mindent elutasított, amit Wagner elért. Míg első korszakában az újonnan született művét Wagnernek ajánlotta, a harmadik korszakában elfordult tőle. Korábban Nietzsche elragadtatással beszélt a Parsifalról és a Nibelung gyűrűjéről, majd a harmadik fázisában a legmélyebb zenei kompozíciót egy olyan mű jelentette számára, amiről úgy gondolta, hogy meg tudja szabadítani, ki tudja gyógyítani a wagnerizmusból. Ez Bizet Carmenje volt. Steinertől tudjuk, hogy Wagner a halála után nyomon követte barátja sorsát, és látta, hogy az milyen rossz szellemi áramlatba került. Ezért Wagner gondoskodott a szellemi világból arról, hogy Nietzsche ne kerüljön rosszabb helyzetbe, amit a szellemi elborulás állapota tett lehetővé. Azért volt erre szükség, hogy Nietzsche ne alkothasson még rosszabbat.

Nietzschével kapcsolatban feltehetjük a kérdést, hogy történhet az, hogy egy ember keresztülmegy három fázison, sőt érint egy negyediket is. Nem magyarázhatjuk pusztán a származásából, szüleiből, ifjúkori élményeiből. Egész biztos, hogy itt valami olyasmi fejeződik ki, ami korábbi inkarnációk eredménye. Természetesen Steiner foglalkozott Nietzsche korábbi életeivel is. 1924-es, karmáról szóló előadásaiban Nietzschét egy korábbi inkarnációjában szerzetesként láthatjuk, izzó vallásos odaadással, aszkéta fanatikus életmóddal, aki órákon keresztül térden imádkozott, ami későbbi életében mint fejfájásra való erős hajlam mutatkozott meg. Ami a végtagjainkhoz tartozik, az a következő inkarnációban a fejünkben jelenik meg. Ez egy konkrét példa arra, hogy a sors hogyan jelenik meg egy embernél. Durván leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy korábbi életeinkből jön az alap, amivel indulunk, és korábbi életünkből jöhet az az igény is, hogy továbblépjünk. Hogy ne csak azokat a nézeteket és hangulatokat éljük ki, amiket magunkkal hoztunk, hanem szabad elhatározásból képesek legyünk kifejleszteni azokat, amelyeket nem hoztunk magunkkal. Arról a képességről van szó, ami lehetővé teszi, hogy megváltoztassuk a determináltságunkat, hogy át tudjunk változni.

Az a legfontosabb számunkra, hogy lássuk, hogyan mehet át az ember az egyik állapotból a másikba. Steiner mindig az átmenetekre és a folyamatoka mutatott rá. A szellemünk képes arra, hogy az egész körön végigvándoroljon, nem kell szellemileg leragadnunk, lekötni magunkat egy pozícióban. Ha észrevesszük, hogy jelenleg egy ponton vagyunk rögzülve, akkor ezt a múlt gyümölcsének tekinthetjük, ami miatt nem vagyunk szabadok, de szabaddá válhatunk, ha kilépünk innen. Elhagyhatjuk ezt a velünk született hajlamként hozott álláspontot.

A hétvége lezáró témája az antropomorfizmus volt. Ennek van egy egészen egyszerű, triviális oldala, mikor az én mindent magából kiindulva ítél meg: minden olyan, mint én. A görög mitológiában is bizonyos értelemben ezzel találkozunk. Bosszú, féltékenység, hősiesség – minden lehetséges emberi tulajdonsággal felruházták az isteneket. Tehát elmondható, hogy ebben az állapotban az ember egocentrikus, és önmagából következtet a világ maradék részére. Az antropomorfizmusnak azonban ezt a formáját nem használhatjuk egy tudományos kutatáshoz. Ennél a nézetnél a projició, kivetítés jelenik meg. Az ember azt vetíti ki a világra, amit önmagában talál. Csak az a kérdés, hogy mi az, amit talál. Ha csak a szokásos alacsonyabb tulajdonságokat találja, és azt vetíti ki a világra, akkor egészen más a helyzet, mint ha ebben az Én-ben valami mélyebb dolgot is talál. Az antropomorfizmus Steiner számára egy lehetséges megismerési utat jelentett. Így ír erről A goethei világnézet megismerési alapelvei című művében „A dolgok alapja és a megismerés” fejezetben: „Egy dolognak a lényege csak akkor lép napvilágra, ha ez az emberrel összefügg, mert csak ebben az esetben jelenik meg minden dolgok számára a lényeg. Ez alapozza meg a világnézet realizmusát is, azt a gondolkodási irányt, amely azt feltételezi, hogy minden dolgot abban a tényben látunk, amit az ember adott a dolgoknak. Ez az irányzat az antropomorfizmus nevet viseli. Sok képviselője van, de sokan vannak azok is, akik azt képzelik, hogy megismerésünk ezen sajátossága révén eltávolodunk az objektivitástól. Úgy hiszik, hogy mindent a szubjektivitás érzékén keresztül érzékelünk. A mi nézetünk azonban mást mond. Ha a dolgok lényegéhez akarunk eljutni, ezen a szemüvegen keresztül kell néznünk a világot. A világ úgy jelenik meg a gondolkodó szemlélet révén, amilyen.”

Egyfajta jogos antropomorfizmust láthatunk itt, aminek az útjából nem kell kitérnünk. Az antropomorfizmusnak ezt a mélyebb megismerési funkcióját komolyan kell felfogni. Valóban van egyfajta antropomorfizmus, ami az egyént mint szubjektumot magába zárja, de van egy másik is, amely pedig a szubjektumot éppen hogy kivezeti a világba. Az első inkább az érzelmek világával, esetleg az akarattal van összefüggésben, míg a második a megismerés rokona. Ha ezt a másodikat akarjuk kifejleszteni magunkban, feltehetjük a kérdést, hogy az Én-ben nincsenek-e olyan dolgok, amelyek a kozmoszból érkeznek. Ha önmagamban megtalálom azt, ami a spirituális kozmoszból származik, akkor magamban megtalálom a legalsó fokát annak a lépcsőnek, ami kivezet az objektív világba. Azt kell megtalálnom, hogy hol van bennem a Jákob lajtorjája. Ez az antropozófia lényege. Hiszen az nem a szellemi lényekről, a külvilágról akar mesélni nekünk, hanem a bennünk lévő szellemit akarja megteremteni, hogy ezáltal találja meg a világban lévő szellemihez vezető hidat. Az antropomorfizmusnak két oldalát kell látnunk tehát (talán emiatt is nehéz megfelelni ennek). Ez a két oldal összefügg a szokásos vagy alacsonyabb Én-nel és a magasabb Én-nel. Az a kérdés, hogy hogyan találhatunk egy magasabb elemet a hétköznapi Én-ben.

A gondolkodásnak egy szempontból a szubjektumhoz van köze, azaz én gondolkodom. A gondolkodásnak ugyanakkor van olyan tartalma, ami független a szubjektumtól. Az érzésre mondhatjuk, hogy az az én saját ügyem. De nem mondhatjuk, hogy egy gondolattartalom csak az enyém, csak hozzám tartozik. A gondolkodás tartalma, a gondolkodás törvényei objektívek. Az a tevékenység, hogy gondolatokat alkotunk, egy törvény alá van vetve, ami a gondolkodó embertől független. Rudolf Steiner a Szabadság filozófiájában a gondolkodásnak ezt a törvényét (urwesen) a legrégibb princípiumnak (őslénynek) ősi princípiumnak nevezi. Steinnek az erre vonatkozó kérdésére azt válaszolta, hogy a gondolkodás minden Archai közül a legidősebb, az emberiségnél egyfajta csoportlélekként lép fel, amely ma egyre inkább formaszellem kezd lenni. Aki megérti a gondolkodás lényegét, magában egy olyan lényre talál, amely az archaik közé tartozik. Talán most azt gondolhatjuk, hogy az embernek ma inkább meg kellene szabadulnia a csoportlelkekhez való kötöttségéből. De ez egy olyan csoportlélek, amely megfelel a modern szabadságnak és individualizmusnak. Ha a gondolkodás lényére gondolunk, rájöhetünk, hogy az szociális értelemben sokkal általánosabb, mint bármi más közösségépítő elem. Azok a közösségteremtő elemek, amelyek csak a népre vagy fajra vonatkoznak, sokkal szűkösebbek. Ebben nincs szabadságelem, hisz valamelyikbe bele vagyunk helyezve. De az a közösségépítés, amely a gondolkodás elemén alapszik, teljesen szabadon hagy bennünket. Ez tulajdonképpen a jövőbe mutató közösségépítés legszabadabb, legszilárdabb, legszolidárisabb alapeleme. Egy közösséget nem lehet olyan alapra építeni, ami nem jelenti mindenkinek ugyanazt az alapot, ahol nincsenek közös elemek. A gondolkodás által közvetített nézeteket minden ember magáévá teheti, amennyiben hajlandó gondolkodni. Ezek a gondolatok belehatolhatnak az érzelmi szférába is. Ez az antropozófia szellemhez vezető útja a gondolkodáson keresztül.

Rá kell jönnünk, hogy amit a kis Én-ünkben találunk, az nem a miénk, hanem a hierarchikus lényekkel áll kapcsolatban. Azt jelenti, hogy van bennünk valami, ami elvezet bennünket a hierarchikus lények világába. Az ehhez tartozó világnézet a spiritualizmus. De ez nemcsak azt jelenti, hogy a spiritualizmusból lejuthatunk az Én-hez, hanem azt is, hogy a spiritualitással a gondolkodás révén eljuthatunk a Kozmoszhoz. Ez a gondolkodás juttat el bennünket a hierarchiákhoz, a világ minden törvényszerűségéhez.

A szellemi mozgalmakban a gondolkodást többnyire alábecsülik, aminek veszélyes következményei lehetnek. Nem véletlenül áll a Szabadság filozófiájában az a megjegyzés, hogy semmilyen más tevékenységet nem lehet jobban félreérteni, mint a gondolkodást. A teozófiában sem véletlenül szerepel, hogy a gondolkodás az ember legmagasabb képessége, tehát innen kiindulva juthatunk a magasabb lényekig. Ha ezt jól átgondoljuk, rájövünk, hogy a hierarchiákat magunkban hordjuk, azok nem dualista módon valahol máshol vannak. A gondolkodás még akkor is össze tud kötni bennünket, ha különböző tartalmakat gondolunk.

A cikket az előadáson készített jegyzetei segítségével készítette: Stráma Éva

^ugrás az oldal tetejére

Rudolf Steiner szociális impulzusa
Szociális modell - a Natura-Budapest Kft.

2008. november 29-én a Natura-Budapest Kft. munkatársai megkíséreltek a Szabad Gondolatok Házában beszélni és beszélgetni az érdeklődőkkel arról a törekvésről, ami a tevékenységük alapját adja. A cég munkatársai vállalták, hogy kísérletet tesznek arra, hogy Rudolf Steiner szociális impulzusait nem csak elméletben igyekeznek megérteni, hanem modellszerűen annak megvalósításán, egy modern szociális forma megteremtéséért a gyakorlatban is dolgoznak. A Natura-Budapest Kft. 2004-ben kezdte meg működését. Így tehát nincs túl hosszú múltja, a munkatársak mégis úgy érezték, hogy sok minden történt a megértés és megvalósítás terén – még ha csak kezdeti lépésekben, csíraszerűen –, amit érdemes megmutatni.

Bevezetőként Kálmán István beszélt röviden Rudolf Steiner szociális impulzusáról (szociális főtörvény, szociológiai alaptörvény, szociális hármas tagozódás). Azután a munkatársak sajátos módon – közösen beszélve munkájukról – elindítottak egy párbeszédet a résztvevőkkel, amelyben egyfelől lehetősége nyílt a vendégeknek a cég törekvéseibe, munkájába való betekintésre, másfelől kérdéseikkel továbbsegíthették a bemutatkozókat a maguk útján.

Kálmán István bevezetője

2004 elején kezdte meg működését a Natura-Budapest Kft. az Elisabeth Sigmund és Rudolf Hauschka által kifejlesztett, a WALA GmbH által gyártott gyógyszerek és gyógykozmetikumok forgalmazásával, valamint kozmetikusok képzésével.

A cég alapítását Frisch Mihály és Kálmán István kezdeményezte, akik 3 millió Ft hitelt biztosítottak a cégbírósági bejegyzéshez. Az alapítók az alapítással egyidejűleg lemondtak tulajdonosi jogaikról. A cég ezáltal megalakulása pillanatától használati tulajdon formájában működik, azaz nem eladható, nem örökölhető. Az alapítók a cég vezetésével Tóth Márkot bízták meg, aki a cég vezetését illetően teljes rendelkezési joggal bír mindaddig, amíg azt ellátni képes. Tóth Márk rendelkezési jogának megszűnése esetén a rendelkezési jogot ellenszolgáltatás nélkül egy másik, erre alkalmas személyre kell átruházni. A vállalkozás elindulásához a Biokör Kft. 20 millió Ft kamatmentes hitelt adott, amit a Natura-Budapest Kft. két év alatt törlesztett.

E hitel nélkül az alapítóknak bankon keresztül magas kamatozású jelzáloghitelt kellett volna felvenniük.

A vállalkozást segítette, hogy az alapítást megelőzően – még a Biokör keretein belül – Kádas Ágnes és munkatársai segítségével a termékek a magyar piacon már bevezetésre kerültek.

Hogy a kezdeményezés jó volt, azt bizonyítja az a tény, hogy a cég működésének első öt éve alatt a forgalom közel nyolcszorosára nőtt, a cégnél ma nyolc munkatárs dolgozik, az üzleti partnereinek száma meghaladja a kétszázat (kozmetikusok, bioboltok, gyógyszertárak).

A vállalkozás múltjához tartozik, hogy az alapítók a kilencvenes évek elején a WALA gyógyszergyárral és a WALA Alapítvány akkori vezetőjével, Karl Kossmannal közösen bejegyeztettek Magyarországon egy alapítványt Ita Wegman Alapítvány néven, melynek feladata a Rudolf Steiner és Ita Wegman által iniciált antropozófiai gyógyászat magyarországi megismertetése volt.

Az is az előzményekhez tartozik, hogy integrálódott ebbe a sorstörténetbe a Szabad Gondolatok Háza és a Szabad Gondolat folyóirat.

A jövőt hordozza a 2006-ban alapított Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés mint szellemi és gazdasági tevékenységet folytató intézmények társulása.

Az első világháború után a hármas tagozódású szociális organizmus iniciálásával Rudolf Steiner kísérletet tett a szociális kérdés megoldására, ami akkor Közép-Európa feladata volt. A közép-európai népek azonban nem tudták megvalósítani Steiner szociális impulzusát, ami azóta világméretû katasztrófák sorozatához vezetett.

Az Európai Közép Egyesülés feladata lehet, hogy Rudolf Steiner felszólítására (Szellemtudomány és szociális kérdés, 1905) az általa felfedezett szociális törvények értelmében és gyakorlatával az asszociatív együttműködés modelljét formálja meg. A Natura-Budapest Kft. munkaközösségének feladata pedig ennek a modellnek az előkészítése.

Bemutatkozik a Natura-Budapest Kft.
Hajdú Zsófia, Kádas Ágnes, Kun Csaba,
Luzsányi Kornélia,
Stráma Éva, Stráma Gabriella, Tóth Márk,
Zajti Ferenc

Hogyan jön létre egy vállalkozás ma, és hogyan működik?

(a mai szokásos szociális működési formával szembe állították a munkatársak a cégük működését, amit a szövegben kiemeléssel jelöltünk)

Ha egy kisgyereket megkérdezünk, hogy mit csinál egy pék, azt a választ kapjuk, hogy kenyeret süt. A gyerek a válaszában a pék tevékenységének az eredeti értelmére reagál, és eszébe sem jut, hogy valamilyen más képzetet is társítson ahhoz. Nekünk, felnőtteknek, ma már egy szakmai tevékenység vagy vállalkozás kapcsán egészen másra irányul a figyelmünk, annak eredeti értelme már szinte meg sem jelenik a gondolkodásunkban. Az érdekel minket, hogy például „mennyire megy a falunkbéli pék vállalkozása, mennyire jövedelmező stb.” A figyelmünk többnyire a pénzre irányul, és ez ma egészen hétköznapi jelenség.

És valóban, a vállalkozások döntő hányada ma úgy jön létre, hogy azok alapítóinak, működtetőinek a gondolkodásában elsődleges szempontként a saját megélhetésük biztosítása jelenik meg vagy az üzleti haszon létrehozása. Példánknál maradva: egy pék azért kezd vállalkozásba, mert így jobban biztosítva látja a saját és családja anyagi boldogulását, mint ha mondjuk állást vállalna valahol. Az, hogy jó kenyeret süssön, már csak eszköz a számára annak érdekében, hogy ezt a célját meg tudja valósítani.

Természetesen a mai gazdasági vállalkozások többsége sokkal bonyolultabban működik, mint egy egyszerű családi vállalkozás, de még a legnagyobb multinacionális vállalatok sem térnek el kiindulási pontjukban egy ilyen egyszerű vállalkozás céljától. Azt is lehet mondanunk, hogy ma a gazdasági életen belül alapvető szempontként az jelenik meg, hogy a gazdálkodás értelme csak a profit, illetve a pénz oldaláról ragadható meg.

Korunk gazdaságának alapvető sajátossága, hogy az a magántulajdon szentségére épül. Ennek a tulajdonformának két nagyon fontos jellemzője van: az egyik, hogy a vállalati tulajdon eladható és megvásárolható, vagyis áruként funkcionál. A másik ilyen jellemző, hogy a vállalati tulajdon mint magántulajdon örökölhető. Ilyen módon egy vállalkozás tulajdonosa olyan reális hatalommal rendelkezik, amelyet még a halála után is érvényesíteni tud. Ez a hatalmi tényező alapvetően határozza meg a gazdasági vállalkozások struktúráját és működését. Ennek köszönhető, hogy ma a gazdasági életen belül mindent alá lehet rendelni a profitérdeknek. Ez az érdek azonban nem esik egybe a szociális élet egészének az érdekeivel.

Az adott helyzetből kivezető tulajdonforma a használati tulajdon, amely kivonja magát az öröklési lehetőség és az áruként való használat alól. A Natura-Budapest Kft. alapítói olyan magánszemélyek, akik a cégről mint magántulajdonukról lemondtak, és a cég tulajdonformáját használati tulajdonná alakították át.

A cégvezető a Natura-Budapest Kft. működtetésére teljes rendelkezési jogot kapott és mellé azt a feladatot, hogy a cég működését Rudolf Steiner szociális iniciatívái szerint alakítsa.

A profitorientált magántulajdon mellett sajátos vállalati szervezeti formák jelennek meg. A mai gazdasági vállalkozások többségükben hierarchikusan szervezettek. Jól ismert modern közgazdasági fogalom a vállalati piramis, melybe a vállalkozás szereplői – a legfőbb döntéshozótól a legegyszerűbb munkavállalóig – egymás alá- és fölérendeltségi viszonyaik szerint tagozódnak be. Egy nagyobb vállalatot tulajdonképpen sok apró hatalmi piramisként is leírhatunk. Minél magasabban helyezkedik el egy ilyen piramisban valaki, annál több hatalom összpontosul a kezében. Ez a hatalom azonban teljes mértékben a vállalkozásba fektetett haszonérdekelt tőkét hivatott kiszolgálni.

Az ilyen hierarchikusan szervezett vállalkozás alapvető karaktere, hogy a vállalkozásra jellemző információk mely szintekig és milyen mértékben jutnak el. A vállalkozás csúcsán mindent tudnak annak működéséről, a legalján szinte semmit. Így a hierarchiában alul lévők szinte teljesen tudattalanul végzik a rájuk rótt feladatokat, és esélyük sincs arra, hogy a vállalat működésébe hathatósan beleszóljanak, vagy abban teljes egzisztenciájukkal részt vegyenek; létrejön a ma megszokott főnök-beosztott viszony. Egy ilyen viszonyrendszerben a vállalat munkatársai alávetett szerepben működnek, és a személyes fejlődésük csak abban a mértékben biztosított, amennyire az a vállalat működése szempontjából szükséges.

Vezetés és kompetencia szempontjából a Natura-Budapest Kft.-ben mint intézményben a munkatársak arra törekszenek, hogy Rudolf Steiner szociológiai alaptörvényét érvényesítsék. Az intézménynek tehát az individuum kibontakozását, fejlődését kell szolgálnia.

A Natura-Budapest Kft.-ben a cégvezető teljes rendelkezési joggal bír. A cég működésére vonatkozóan teljes mértékig övé a döntési jog, annak minden felelősségével együtt.

Ugyanakkor mint cégvezető, mindenre kiterjedő áttekintést nyújt a cég egészéről a munkatársak számára. Minden munkatársnak lehetősége van az egészre való rátekintésre, ebből származik az egyes munkatársak tevékenysége és a saját tevékenységéhez tartozó kompetenciája. Ezáltal lehetséges, hogy az egyes ember ne mások által irányított alávetettként élje meg a létét, hanem tudatos résztvevője legyen az eseményeknek.

Ma minden – a jelen kornak megfelelő fejlődési fokon álló – emberben él a demokráciára való törekvés, azaz hogy nem akarunk egy vezetés eszközei lenni, hanem tevőleges, felelős résztvevői akarunk lenni az életünknek. A cégvezető által rendszeresen készített kimutatások, a cég stratégiai terveinek ismertetése, a kéthetenkénti értekezleteken elhangzó beszámolók, a heti munkamegbeszélések, emlékeztetők mind azt segítik, hogy az egyes ember ne feláldozza magát a közösség érdekében, hanem a maga fejlettségének megfelelően felvegye magába mindazt, ami a cég működésének valódi célja, és az benne elevenen működhessen. A közös feladat, a közös misszió felvállalása által az egyén számára lehetővé válik az individuális fejlődés, a valódi individualitásának megfelelő jelenlét a munkaközösségben.

Ha megkérdeznénk valakit, hogy szeretne-e munka nélkül sok pénzt keresni, valószínűleg nem lenne őszinte, ha nemmel válaszolna. A mai gazdasági életen belül reális tény, hogy a munkavállalót csak az ösztönzi munkavégzésre, hogy a tevékenységéért pénzt kap, amelyből a személyes életfeltételeit fedezni tudja. És így természetesen a munkavállalónak az az érdeke, hogy a munkavégzésért cserébe minél nagyobb bért tudjon kialkudni. Számára mellékes, hogy a vállalkozás ezt a bért egyáltalán képes-e fedezni.

A tulajdonos vagy munkáltató számára a munkabérek költségnek számítanak, tehát rontják a vállalkozás eredményét. Ezért a tulajdonos érdekében az áll, hogy egy adott munkavállalónak a lehető legkevesebb bért fizesse.

Két ellentétes érdek áll így egymással szemben: a munkaadó csökkenteni szeretné a költségeit, a munkavállaló növelni szeretné a jólétét. Viszont egyikük sem veszi figyelembe, hogy mi az a reális gazdasági érték, amely a kettejük együttműködése révén létrejön a gazdasági folyamatban. Végezetül egy alku révén megállapodnak egymással, és kialakul a munkabér.

Az alkalmazott és munkaadó közötti viszony egyik jellemzője az a mód, ahogyan a munkabérek ma kialakulnak.

A Natura-Budapest Kft.-ben a munkabérek nem a költség-, hanem az eredmény oldalon jelennek meg. A munkatársak jövedelme nem függ a végzettségüktől, a munkában eltöltött évek számától, a munkaidőtől, a teljesítménytől, hanem szabad szerződések alapján jön létre. A cég a munkatársak létfenntartási költségeit, a megélhetésüket kell hogy biztosítsa, olyan mértékben, amely lehetővé teszi, hogy itt a munkájukat el tudják végezni. A jövedelmek és a cég minden költsége, teljes gazdasági kimutatása, tervei a munkatársak előtt nyilvánosak. Az igazgató határozza meg a beruházások összegét, és a cég eredményéből – ha a működés ezt lehetővé teszi – javaslatot tehet a jövedelmek kiegészítésére. A Natura-Budapest Kft. a tevékenységéből származó eredményét (a cég fenntartására, működtetésére, fejlesztésre, valamint a jövedelem-kiegészítésre fordított összeggel csökkentve) teljes egészében szellemi célokra fordítja. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy a munkatársak a cégben ne alkalmazottak legyenek, hanem a cég életének és benne a saját életüknek tudatos, teljes értékű résztvevői.

A mai vállalatok struktúrája és a munkabérekhez való viszonyulás előrevetíti azt a hozzáállást is, ami ma a vállalatok munkafolyamatait jellemzi. A cégen belül a feladatokat a vezetők jelölik ki. Természetesen a lehető legnagyobb teljesítményt várják el a dolgozóiktól. A beosztottak pedig csak akkora teljesítményre hajlandók, ami mellett még az állásukat biztonsággal meg tudják tartani. Egy ilyen munkahelyi légkörben természetes emberi feszültségek jönnek létre, amelyek jelentősen ronthatják a vállalat teljesítményét.

Ma számos vállalkozás operál olyan technikákkal, amelyek révén azt kívánják látszólag elérni, hogy a vállalat munkatársai magukénak érezzék a vállalkozás céljait, jobb munkahelyi légkör alakuljon ki. Erre szolgálnak például az ún. csapatépítő tréningek, amelyekbe hihetetlen mennyiségű pénzt fektetnek be a különböző cégek. Míg a felszínen egy valóban humánus indíttatású ténykedésnek tűnnek az ilyen tréningek, a valóságban nincs másról szó, mint a teljesítmény fokozásának érdekében alkalmazott technikákról, melyek révén oldódnak a munkahelyi feszültségek, munkahelyi „csapatok” alakulnak ki, amelyek jobban tudják ellátni feladataikat. Vajon ez jelenti-e azt – Rudolf Steiner értelmében –, hogy a közösségnek az individuum érdekeit kell szolgálnia?

Más egy munkaközösséghez tartozni úgy, hogy szabad akaratomból, felismerésemből önként vállalok feladatot, vagy pusztán egy munkahelyet keresek magamnak, ahol pénzt tudok keresni. Ez a benne állás meghatározza azt a kapcsolatminőséget, ahogyan a munkatársak együtt tudnak dolgozni. Bár karakterre különbözőek vagyunk, s így a hétköznapi élet területén nem biztos, hogy nagy egyetértésben lennénk egymással, itt mégis eltűnnek az egymást szétválasztó erők, s megjelenik egy olyan együttműködés, amiben a széthúzó erőket le tudjuk küzdeni. Ezért tehát a munkatársak viszonya egymáshoz nem a megszokott főnök–alkalmazott viszony.

Amint azt említettük, a gazdasági vállalkozások elsődleges érdeke a profit létrehozása, és ezt a céljukat a termékeik értékesítésének növelésén keresztül tudják érvényesíteni. Mivel az így létrejövő gazdaságban a valós emberi szükségletek, az áruk és szolgáltatások minősége másodlagos – mondhatni eszköz az elsődleges cél, a maximális haszon eléréséhez, természetes következmény, hogy a ma létrejövő áruk és szolgáltatások minősége egyre silányabb. Sőt egyre több az olyan árucikk, amelyre valójában senkinek sincs szüksége. Az ilyen termékeket ugyanakkor egyre nehezebb eladni, a cégnek az eladásért egyre többet kell tennie.

A marketing (értékesítés) olyan modern közgazdasági fogalom, amely a vállalatok mindazon tevékenységét jelöli, amelyet az eladásuk és így a hasznuk maximalizálása érdekében tesznek. A marketing mára külön tudománnyá vált. A marketing elemeire – a piackutatásra, a termékpolitikára, az árpolitikára, az értékesítési politikára, a reklámra stb. – való rátekintés nagyon jól mutatja, hogy azok célja egyáltalán nem az, hogy a vásárlók valós emberi igényei minél magasabb szinten legyenek kielégítve, hanem az, hogy mit lehet nekik a legnagyobb haszon mellett eladni, vagy hogyan lehet mesterségesen vásárlói igényeket gerjeszteni.

Milyen lehet egy olyan vállalat működése, amelynek középpontjában nem a profitérdek áll?

A Natura-Budapest Kft. legfontosabb törekvése az értékesítés területén az, hogy a partnereket hitelesen és objektíven tájékoztassa annak érdekében, hogy a másik fél teljesen szabadon dönthesse el, hogy vásárlóvá akar-e válni vagy sem. Ebből adódóan nem végez reklámtevékenységet. A partnereivel való együttműködésében nem jelenik meg semmilyen anyagi ösztönzés. Vagyis, ha valaki többet ad el, azt nem díjazza külön juttatásokkal, ugyanakkor a forgalomcsökkenést sem bünteti. Minden partnere számára azonos üzleti feltételeket biztosít (amit kezdetben az új partnereknek nem is mindig könnyű elfogadni).

A cég partnerkapcsolati munkája kétirányú tevékenység, mely segítségével egyik oldalon a munkatársak érzékelhetik a partnerek igényeit, a náluk megjelenő problémákat és szükségleteket, másfelől ennek a munkának a révén nyújthatnak információt a termékekről és saját tevékenységükről. A partnerek részére folyamatosan biztosít a cég képzéseket és továbbképzéseket, hogy azok a vásárlók, a termékek közvetlen felhasználói számára hiteles felvilágosítással tudjanak szolgálni.

Az eddig elmondottak alapján vázlatosan ábrázoltuk a mai gazdasági élet karakterét, és ezzel párhuzamosan bemutattuk a saját vállalkozásunkat. Ha most rátekintünk a felvázolt képre, akkor számos kérdést tehetünk fel a magunk számára. Az egyik talán legfontosabb kérdés, hogy vajon lehetséges-e azokat a szempontokat, amelyeket mi a vállalkozásunk felépítésében figyelembe vettünk, egyszerűen alkalmazni a mai gazdasági életben. De ezt a kérdést úgy is feltehetnénk, hogy mi az az alapvető tényező, amelynek révén a mi vállalkozásunk nyugszik, és amelynek révén másként tud működni, mint ahogy korunk legtöbb gazdasági vállalkozása.

Ha visszatekintünk a Wala cég keletkezésére, azt láthatjuk, hogy az az antropozófiailag orientált szellemtudomány nélkül nem született volna meg.

Hasonlóan ehhez, ha az Ita Wegman Alapítvány, a Szabad Gondolatok Háza, a Natura-Budapest Kft. és az Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés létrejöttére gondolunk, azt mondhatjuk, hogy ezek az intézmények azért jöhettek létre, mert alapítóik életük folyamán rátaláltak az antropozófiára. A szellemtudomány nélkül az öt intézményből egy sem születhetett volna meg.

A Natura-Budapest Kft.-t alapítóik azzal a céllal hozták létre, hogy a munkaközösség, amely működteti, modellszerűen megvalósítsa Rudolf Steiner szociális törvényeit. Ezt az egész életükre szóló feladatot megkísérelniük is lehetetlen volna az antropozófia mint forrás ápolása nélkül.

Ha valaki találkozik a szellemtudománnyal, akkor nem csupán azon igyekszik, hogy ezt ő törekszik, hogy erre a találkozásra minél több embernek lehetősége legyen. Ezért jelennek meg a könyvek és a Szabad Gondolat című folyóirat, ennek érdekében működik a Szabad Gondolatok Háza belső és külső iskolája.

A Natura-Budapest Kft. tehát egy olyan cég, melyet tulajdonosai – lemondva magántulajdonukról – használati tulajdonná alakítottak, vezetését rábízták egy vállalkozóra azzal a feltétellel, hogy a cég eredményét szellemi célokra fordítsa, és hogy segítse egy olyan munkaközösség létrejöttét, amely Steiner szociális eszméinek megvalósítására törekszik. Ez akkor lehetséges, ha a közösség tagjai rendelkeznek – vagy törekszenek arra, hogy rendelkezzenek – egy szellemi világszemlélettel; ha törekszenek arra, hogy megismerjék ennek a közösségnek az értelmét és feladatát. „Az összességnek szellemi missziót kell hordoznia – mondta Steiner –, és minden egyes egyénnek akarnia kell hozzájárulni ahhoz, hogy ez a misszió teljesüljön.” A munkaközösségnek csak olyan tagjai vannak, akiket ez a közös törekvés hozott ide, és senki nem az eredeti tanult szakmájának megfelelő munkát végez.

Ez a törekvés alakítja a cég működését, a feladatok felismerésétől, vállalásától kezdve a cég eredményének elosztásán keresztül a jövedelmek meghatározásáig minden területen. És ez mindennap hoz valami új problémát, megoldandó feladatot, leküzdendő akadályt. Konfliktusokat egymással, saját magunkkal, amelyek megoldását csakis az teszi lehetővé, hogy amennyire képesek vagyunk, tudatossá tegyük ezeket a bennünk lévő akadályokat.

Mindezen küzdelmek közepette a cég – bár ma is kicsi, de – odáig fejlődött, hogy a két tulajdonoson kívül nyolc munkatársa van, akiknek a megélhetését biztosítani tudja. Évi ca. 150 milliós forgalmat bonyolít le, éves eredménye 30 millió körül van, 57 gyógyszertárral, 71 biobolttal és 90 kozmetikus partnerrel dolgozik együtt.

A Natura-Budapest Kft. munkatársai köszönik a résztvevők érdeklődését, kérdéseit és hozzáfűzéseit, és remélik, hogy ez a kis beszámoló az olvasók számára is fel tudott mutatni valamit céljaikból, munkájukból.

A munkatársak nevében a cikket összeállította Stráma Éva

KÉT FA KÖZÖS ÁRNYA

Azt hinné az ember
Hogy ez csak két pálma
Születés és elmúlás
Két törzse – két árnya

Mozdulatlan állnak
Ki tudja mióta
Míg a fenséges Nap
Égi útját rója

Nem láthatja senki
Miféle szív dobban
Mikor a Hold leszáll
Fénysugárhajóban

Elsőként az asszony
Látom is, már mozdul
Sudár törzse hajlik
Ahogyan elindul

Utána döng férje
Ma is délceg lépte
Sosem hajlik büszke
Egyenes gerince

Leülnek a székre
Egymásba merülve
Amit nappal láttak
Mindent megbeszélve

Látnak ők a múltba
Látnak a jövőbe
Kettős létük egyként
Égnek – Földnek őre

Éjjel holdsugárban
Üldögélnek ketten
Délben közös árnyékon ring
Lelkük a napfényben

„Ami kívül kettő
Bennünk eggyé váljék”
Ezt suttogja halkan
E szelíd pálma árnyék

Séva

^ugrás az oldal tetejére

Világhelyzet

Ertsey Attila

A Koszovó know-how, avagy a demográfiai fegyver

Ezt az írást könnyű félreérteni, meghamisítani, félremagyarázni. Az első vád az összeesküvés-elmélet, mellyel könnyű címkézni bármilyen háttérmagyarázatot. A másik a rasszizmus. Az írást elsősorban cigány honfitársaimnak szánom.

A gyarmatosítás módszertana

Mi a teendő, ha egy általunk nem birtokolt terület felett ellenőrzést akarunk gyakorolni, mert azt politikai, gazdasági vagy hatalmi érdekünk megkívánja?

A módszer lényege a következő: – a területen élő, tehetséges fiataloknak ösztöndíjat adva, megfelelő oktatással kiképezni őket arra, hogy a majdani vezetőréteg tagjai legyenek – a terület vagyonát (föld, ásványkincsek, közművek, közszolgáltatások, ipar, kereskedelem) megszerezni gyorsított privatizáció útján – a gazdasági pozíciók megszerzésével monopóliumokat kiépíteni, majd a gazdasági hatalom megszerzésével azt politikai befolyásra felhasználni – befolyást, ezáltal irányítást szerezni a titkosszolgálatokban, médiában, a politikai pártok mindegyikében – fel kell számolni a középosztályt, egy szűk irányító elitre és egy könnyen manipulálható tömegre redukálni a társadalmat – a hadsereget legyengíteni, feladatait kiszervezni, átadva azt magánhadseregeknek, ezeken keresztül befolyást szerezni az állami stb. objektumok védelmi feladataiban – ellentéteket szítani és irányítottan alkalmazni a célok elérése érdekében, elsősorban politikai területen – kisebbségi jogokra hivatkozva elérni a kiszemelt nemzeti, etnikai vagy egyéb kisebbség pozitív diszkriminációját, és zsarolási pozícióba hozni őket – provokációkat végrehajtani, ehhez igénybe venni szervezett bűnözői csoportokat – a provokációkra hivatkozva felfegyverezni a kisebbséget – a népszaporulat támogatásával a kisebbségből többséget csinálni, utóbb többségi szavazással hatalomhoz juttatni a korábbi kisebbségből lett új többséget – a médiabefolyás által irányított közhangulat révén morálisan lejáratni a terület önállóságát megőrizni akaró erőket: maradisággal, nacionalizmussal, provincializmussal, kirekesztő magatartással, rasszizmussal, fasizmussal, antiszemitizmussal, hatalmi ambíciókkal stb. rágalmazva őket.

A fenti kivonatos módszert mindenki ismeri mint a közép-kelet-európai országok elmúlt 20 évének történetét.

A külső befolyásolás megszerzése és fenntartása érdekében az anglo-amerikai politika fő módszere a Római Birodalomból örökölt Divide et impera, az „Oszd meg és uralkodj” elvének alkalmazása. Ezt csak kiegészíti a tömeg manipulálásában a Panem et circenses, a „Kenyeret és cirkuszt” technikája, Zbigniew Brzezinski korszerű megfogalmazásában a „tittytainment”. A fő elv alkalmazásához egy régi, okkult módszer járul, ez a favorizált és az ellenséges erők párhuzamos támogatása és irányítása.

A módszert példák tömkelegével lehetne tovább részletezni.

Koszovó példája

Koszovó történetén jól áttekinthető a folyamat, mivel ott gyorsítva és leplezetlenül hajtották végre. A Balkán jövőjének kiszemelt vezetői a blagojevgrádi amerikai egyetemen, a budapesti CEU-n vagy Oxfordban tanultak. Ma a tartomány javai – a lignit- és ércbányák, valamint az ipari üzemek – 100%-ban külföldi érdekeltségek tulajdonában vannak. A kormány egy csempész és terrorista múlttal rendelkező kormányfő és hadserege irányítása alatt áll. A szerb lakosság zömét elűzték, az amerikaiak háttértámogatását élvező albán lakosság nagy termékenységi rátája lassan, de folyamatosan masszív többséget eredményezett.

A módszer egyik fontos eleme a demográfiai fegyver, melyet lehet – a háttérből vagy nyíltan – tudatos népesedési politikával támogatni bizonyos célok érdekében. Ezt a fegyvert alkalmazták a trianoni szerződés után a Magyarországgal szomszédos országok többségében, elsősorban Romániában és Csehszlovákiában, az ott rekedt magyar nemzeti kisebbség visszaszorítására.

A demográfiai fegyvert lehet önvédelemből is használni: itt említhetjük az íreket – akik például nem agresszív területszerző politika eszközeként alkalmazzák a demográfiai fegyvert. Az Észak-Írország visszaszerzéséért folytatott küzdelem során a népszaporulattal lassan többségbe kerülnek, ezért jó ideje beszüntették a fegyveres harcot, hisz a többség meglétével egy népszavazás már elegendő a változáshoz. Ugyanez érvényes a palesztinokra. Az Izraelben élő zsidók népesedési rátája alacsony, a palesztinoké viszont magas. A területért folyó harcot nem a fegyverek fogják eldönteni, hanem az idő.

A magyar verzió

Az itthon zajló folyamatok eredőjét szemlélve Makovecz Imrét kell idézzük: ami itt történt, az nem hiba, hanem eredmény. Magyarország újabb gyarmatosítása már megtörtént, csak utómunkálatok vannak hátra. A veszély azonban állandóan fennáll, hogy a kifosztott embereken nem hat tökéletesen a manipuláció – és fellázadnak. A szociális feszültség egyre nő, és a robbanás veszélye közeli. Hogy a hatalmat meg lehessen őrizni egy válsághelyzetben, a feszültség levezetésének és a figyelem elterelésének bevált, végső módszere a háború. Mi lehet a casus belli? Hogyan lehet sakkban tartani az országot, hiszen a szomszédos országok nyelvét beszélő kisebbségek száma elenyésző, nemzetiségi konfliktusok nincsenek? Az antiszemitizmus kártyáját természetesen ki lehet játszani, de hatása csekély, valós alapja nincs.

A ketyegő bomba a cigányság. A cigányság – vagy hivatalos nevén a roma társadalom – évszázadok óta együtt él a magyarsággal és az itt élő valamennyi néppel. Sajátos életformájukkal nem asszimilálódtak, de megtalálták helyüket, kapcsolódási pontjaikat a többségi társadalomhoz, vajdáikkal önigazgató belső rendet működtetnek. Megszenvedték közös történelmünket, sokan közülük haláltáborban végezték. Ha a magyarságot veszély fenyegette, a mi oldalunkra álltak – akár 1956-ra vagy az 1990-es marosvásárhelyi véres magyarverésre gondolunk. Többségük vallásos; hagyományos mesterségeikkel jelen voltak az ország életében, az utóbbi évtizedekben főleg az építőiparban. A rendszerváltással hagyományos helyzetük megingott, az egyfelől túlszabályozott, másrészt gátlástalan kapitalizmus viszonyai közt és az ország romló gazdasági teljesítménye következtében kiszorultak a foglalkoztatottak köréből. A másfél millió megszűnt munkahely magában foglalja szinte a teljes munkaképes cigányságot. A munkát, felemelkedést segítő programok kirakatjellegűek maradtak és elégtelennek bizonyultak. A munkanélküliség általánossá vált, ezzel együtt a bűnözés is eluralkodott. A cigányság a züllés útjára lett taszítva. Egyik kormány sem léptetett életbe a helyzetükön érdemben változtató intézkedéseket. A mulasztások és koncepciótlanság közepette azonban jól körvonalazható egy határozott szándék és eredmény.

Romapolitika és manipuláció

A negatív eredményeket hozó romapolitika az SZDSZ-hez köthető. Ez a politika néhány jól definiálható pillérre épül, melyek összessége éri el a kívánt hatást. Az első pillér az a szociális segélyezési rendszer, mely a segélyezetteket nem kényszeríti munka keresésére, mert megélhetésük – ha szerény körülmények közt is – biztosított, sőt azt fekete munkával ki is egészíthetik. Ez a rendszer életformává tette a segélyből élést, cinikusan szembeállítva a segélyezetteket a munkából élőkkel, hisz gyakran a segélyek megközelítik a minimálbér mértékét, fekete munkával kiegészítve meg is haladják azt. A segélyezési rendszer a szavazatvásárlás központi elemévé vált.

A romapolitika következő eleme a családtámogatási rendszer. Ami a többségi társadalom számára a gyermekneveléshez elégtelen (családi pótlék, gyed, gyes) vagy legalábbis szűkös egy a nyomorszintet meghaladó életszínvonal fenntartásához, és ezért a családokat munkavégzésre készteti, az a roma társadalom számára megszokott, alacsonyabb életszínvonal eléréséhez éppen elegendő. Hasonlóan működik a lakásépítési támogatás, a szocpol, melynek összege nem elegendő egy előírásoknak megfelelő lakóépület megépítéséhez, azonban egy alacsony igényszintű kvázi lakóházhoz igen. A két utóbbi rendszer a gyermeknemzést megélhetési célú tevékenységgé teszi, abszurd következményekkel. A sokgyermekes roma családok segélyekből származó jövedelme magasabb, mint a munkából élők legális jövedelme. Ez szociális feszültségek forrása a vidék falvaiban. A rendszer eredménye a romák növekvő és a többségi nemzet csökkenő létszáma.

Hogy a gyermekek világrahozatala a romák nagy része számára nem megfontolt és felelős döntés, de legalábbis alázatos elfogadás eredménye, hanem megélhetést szolgál, azt igazolja az a tény, hogy sok gyermek állami gondozásba kerül, mivel családja nem vállalja felnevelését. Ha pedig vállalja, sok esetben nem teljesíti azt. A romáknál általános adottságként megfigyelhető korai nemi érés, a megfelelő erkölcsi és általános nevelés elégtelen volta következtében gyakori a kiskorú terhesség, legutóbb egy 11 éves kislány példája döbbentette meg a közvéleményt.

A különböző népek temperamentumával, karakterével való visszaélés, manipuláció régóta eszköze az angolszász világpolitikának. Ennek lepárolt és helyi adottságokra alkalmazott változata az SZDSZ által közvetített és a szocialistákkal közösen végrehajtott magyarországi romapolitika.

A roma nép sajátos temperamentummal, szokásokkal bír. Gyermeki lelkületű, hiszékeny, érzelmei, indulatai könnyen elragadják. Kevés kivételtől eltekintve képtelen bánni a pénzzel, ezért a hagyományos együttélés során a munkadíj kifizetésének ehhez a népi karakterhez idomuló formái alakultak ki: a természetbeni juttatás és a napi vagy heti fizetés, illetve a kizárólag alapvető fogyasztási cikkekre beváltható utalvány. Ezekkel az eszközökkel lehet elkerülni, hogy a kereset a fizetésnapon a kocsmában landoljon, mert a roma ember számára a fizetés ünnep. A szociális segélyezési rendszerből ez az elem hiányzik, legfeljebb az önkormányzatok egyedi rendelkezések által részesíthetik természetbeni juttatásban az érintett családokat – gyermekeket. A pénzzel való bánásmódra való képesség hiánya nyit teret az uzsorakölcsönök elterjedésének, melyet bűnözői csoportok vezényelnek, adósságcsapdába hajtva és félelemben tartva a romákat.

A romák többsége nincs a rendszeres munkához szokva, az időbeni tervezés képességét közülük kevesen sajátították el. Lassan egy generáció nő föl, aki sohasem dolgozott, esélye sem volt rá, hogy e képességet elsajátítsa. Csoportlélek által összefogott közösségben léteznek, melyből a kiszakadás számukra elviselhetetlen. Éntudata csak kevesüknek fejlett – azoknak, akik kiszakadtak a közösségből. Az individualizációs folyamat, mely az európai népek többségénél az elmúlt évszázadok alatt túlnyomórészt lezajlott, náluk még alig kezdődött el, szinte megrekedt egy archaikus közösség formájában, legyen az a család vagy egy bűnözői csoport.

A roma gyermekek fogékonyak, képesek a tanulásra, azonban amint visszakerülnek a tanulást nem inspiráló otthoni környezetbe, a szerzett tudás gyorsan elillan. A tartós tudás megszerzéséhez megfelelő iskolák kellenek. Ha nincs meg az otthoni háttér az iskola elvégzéséhez, ha eleve nem járnak iskolába, vagy ha csak adminisztratív kényszer hatására járnak is, az oktatás eredménytelen. Tartós eredményre ez esetben csak bentlakásos iskola által lehet jutni. Azon túl, hogy e véleményt osztják a cigány tanulókkal foglalkozó pedagógusok, bizonyító erejűek Böjte atya bentlakásos iskolájának eredményei.

Magyarországon nincsenek vándorcigányok, azonban többségük nem képes a lakhatás szokványos formáit gyakorolni, egy épületet megfelelően megépíteni és fenntartani. Alacsonyabb komforttal is megelégszenek, ami azonban az érvényes hatósági-közegészségügyi előírásokkal ellentétes. Mivel ezek a körülmények is feszültség forrását képezik a szomszédos, nem roma lakosság körében, újabb eszköz az intoleranciával vádaskodók számára, ha a helybeliek ódzkodnak a roma szomszédságtól.

Ezt a gyermeki lelkületet ki lehet használni választási ígéretekkel, szavazataikat fillérekért meg lehet vásárolni.

Mivel a bűnözésbe a roma társadalom jelentős része a munkalehetőségek hiányában belekényszerül, a romapolitika következő pillére a megélhetési bűnözés kategóriájának bevezetése (a fogalom Kuncze Gábor volt SZDSZ-es belügyminiszterhez köthető), mely burkolt morális felmentést ad a lopás, rablás alól.

Ezt a szemléletet egészíti ki a pozitív diszkrimináció gyakorlata és a kisebbségvédelem retorikája, mely féket tesz az igazságszolgáltatás és a rendőrség kezére egyfelől, a háttértámogatást érezve azonban felerősíti a közmorál és a törvények ellen vétők hangját. Ennek eredménye a segélyekért a hivatalokban követelődzők magabiztos hangja, a növekvő erőszak, a mindennapos lopások, betörések, a többségi lakosság fenyegetettsége, a visszaeső bűnözés és a közlekedési baleseteket követő, már sorozatossá vált lincselések (Olaszliszka, Mezőfalva). És ide köthető a cigány maffia kiépülése is, mely az uzsorakölcsönök rendszerét, a kábítószer-kereskedelmet, a prostitúció egy részét és a színesfémlopásokat irányítja.

A rendőrség nem tölti be feladatát, az állampolgárok védelmét. A bűnözők társadalmi csoportján belül jól elkülöníthető csoportok vannak világszerte, akikkel a rendőrségen belül speciálisan felkészült apparátusok foglalkoznak. Más módszereket és szakismereteket igényel a szervezett bűnözésen belül az ukrán, a kínai vagy az olasz maffia. A cigány származású bűnözőkkel összefüggésben is vannak jól elkülöníthető ismeretek, bűnfelderítési technikák. A „cigánybűnözés” kifejezés, sőt újabban a „cigány” származásra való utalás azonban varázseszközként működik. Aki bűnözőkkel összefüggésben használja ezek bármelyikét, az magára vonja a rasszizmus vádját,1 hogy ti. nem lehet általánosítani, a cigány származást a bűnözéssel azonosítani. Valóban, a cigány kifejezés nem válhat a bűnözés szinonimájává, a cigányok elleni gyűlölet szítása pedig veszélyes játék. A csúsztatás azonban jól megragadható, ahogy a mögötte álló szándék is. A módszer mára az abszurditásig fokozódott: jogvédők kifogásolták egy bűnözői csoport személyleírásában a már amúgy is virágnyelven megfogalmazott jellemzőket: sötét bőrszín, „cigány jellegű megjelenés”. A manipuláció e szélsőséges formája a roma bűnözőket a rendőrök számára érinthetetlen és veszélyes elemekké tették, nem csoda, ha vonakodnak intézkedni, mert testi épségük és állásuk egyaránt veszélybe kerülhet. Ezen a helyzeten az a jogos törekvés sem segít, hogy megindult a roma származású rendőrök képzése. A rendőrség kiemelése a politikai befolyás alól, tekintélyének helyreállítása és alkalmassá tétele feladatainak ellátására továbbra sincs napirenden.

A többségi társadalomban növekvő feszültségek készítik elő a terepet a következő lépésekhez.

A roma népesség szaporodási rátája igen magas. A statisztikák ellentmondóak, létszámukat 600 000-re becsülik, de forgalomban vannak az egymillió főt is meghaladó becslések. Mindennél beszédesebb az a tény, hogy az öt év alatti korcsoport 50%-a roma. Akármennyi is a létszámuk, a tendencia egyértelmű. Belátható időn belül döntő tényezővé válnak. Ha politikai manipuláció eszközeivé teszik őket, bármi elképzelhető, ami a háttérből irányítók számára kívánatos cél vagy eszköz.

A Magyar Gárda szerepe

Erre a helyzetre épül a Magyar Gárda ellentmondásosnak látszó, bár egyértelmű koncepciója. Régóta a levegőben van egy nemzetőrséghez hasonló önvédelmi testület felállításának igénye, mely a hadsereg tervszerű leépítése és a rendőrség tehetetlensége, politikai befolyásoltsága miatt fogalmazódik meg a védelem nélkül maradt lakosság körében. A külső érdekeknek alávetett – gyarmati – nyilvános politikában erre nem nyílt lehetőség: a Fidesz emlegette egy hasonló funkció igényét, de a megvalósításhoz nem volt se ereje, se lehetősége. Ennek következtében parlamenten kívüli radikális jobboldali erők közreműködésével jött létre a Gárda, mely hangoztatott karitatív jellege ellenére olyan arculatot választott – fekete egyenruha, karszalag –, mely ijesztő és valóban emlékeztet a nyilasokra, mintegy tálcán kínálva az ellenzőknek az analógiát. Nem kétséges, hogy a Gárda alapítása nem a magyar nemzet érdekének megfelelően történt, a szándékot sikerült eltéríteni, és bármikor kompromittálhatóvá tenni. A nemzetközi sajtó színterén már jól előkészítették a terepet erre.

Mire jó a Magyar Gárda? Szerepe nem a nyilasveszéllyel való állandó riogatás alapjaként, hanem egy távlatosabb cél érdekében fontos.

Érdemes visszatekintenünk a Koszovó-know-how-ra. Ott az albán lakosság szolgált eszközként a szerbek kiűzésére és kisebbségbe szorítására. Míg nem voltak jelen külső befolyásoló hatalmak, nem volt a szerbek és az albánok közt konfliktusig menő feszültség. Mivel Magyarország életét külső hatalmak irányítják, a cigányság stabil szaporulata és a magyarság fogyó létszáma egy kiprovokált etnikai polgárháborút vetít előre, akár egy-két évtizeden belül.

Koszovóban az amerikai finanszírozású, csempészekből és terroristákból verbuvált UCK szabadcsapatai kezdték meg a szerb lakosság provokálását, melyre Miloševi rendőrsége válaszolt, ezzel kezdődött az a véres történet, mely a Szerbia ellen viselt háborúhoz és Koszovó már szinte véglegesnek tekinthető elszakításához vezetett. A cél a szerbség térdre kényszerítése, az euroatlanti szférába toloncolása és morális megalázása, évszázadokig ható sérelmek elültetése árán.

A Magyar Gárda szerepe nem más, mint az, hogy életre hívja a Roma Gárdát. Kolompár Orbán, az SZDSZ által irányított, korrupt roma vezető már tett utalást egy roma önvédelmi gárda felállítása iránti igényre. A Roma Gárda létre fog jönni, lehet, hogy e cikk megjelenésekor már valóság. Ha létrejött, bármikor számítani lehet további kétoldali provokációkra, mellyel ki lehet kényszeríteni a Magyar Gárda erőszakos cselekményeit vagy a két gárda összecsapását. És akkor elszabadul a pokol. Ez a pokol fog alapot teremteni elsőként a karhatalom erőszakos fellépésére a lakosság ellen – a 2006 őszén begyakorolt módon –, majd később, szükség esetén nemzetközi „béketeremtő” vagy „békefenntartó” erők bevetésére.

Miért, milyen célból van egy ilyen forgatókönyvre szükség, és mikor várható bekövetkezte?

Közép-Európa jövője

Az anglo-amerikai világpolitika számára egy önálló Európa gazdasági és hatalmi konkurenciát jelent, és akadályt az oroszok feletti ellenőrzés megszerzésében. Ezért fokozottan ellenérdekelt egy erős Közép-Európa létezésében, illetve – mivel a két világháború háborús céljainak megfelelően Közép-Európa szétzúzása és legyengítése már megtörtént – újjászületésének megakadályozásában. Ezt szolgálja az az Amerika által vindikált jog, mely a NATO-n keresztül biztosít lehetőséget az intervencióra, hogy a régen megfogalmazott célt fenntarthassa: To keep America in, to keep Russia out and to keep Germany down. Ebben Németország féken tartása mellett fokozottan fontos a „rebellis” magyarok nyomás alatt tartása, mivel ők képesek a Kárpát-medencében egy erős hatalom megformálására és működtetésére. A magyarok megerősödése megelőlegezheti az eltiport Közép-Európa feltámadását, azét a Közép-Európáét, mely az Európai Uniót korábban, kicsiben, de sokkal példaszerűbben létrehozta – ez volt a Monarchia –, lehetővé téve népek békés egymás mellett élését egy birodalmon belül, amire azóta sem volt példa. A féken tartás eszközéül ezúttal a cigányság lett kiválasztva. Az a cigányság, aki sokat szenvedett és sok áldozatot vállalt ezért a hazáért, és akiknek vére nem drága azok szemében, akik ma jogvédőként tündökölnek és asszisztálnak a cigányság és a magyarság közös történelme legnagyobb katasztrófájának előkészítéséhez.

Hogyan előzhetjük meg a közelgő tragédiát?

A megoldás alapja a kulturális autonómia, a jog előtti egyenlőség és az állam feladatának helyreállítása, valamint a romáknak a gazdaságba történő visszaillesztése lehet, egy valódi európai szellemiség alapjaira épülő, pozitív program által. Ennek elemei egy új szociális rendszer felállítása, párhuzamosan a cigányság felemelkedését szolgáló lépéssorozattal, megfelelő oktatási rendszerrel és egy olyan népesedési politikával határon belül és kívül, mely nem a romák ellenében működik, de megkönnyíti a gyermekvállalást azok számára, akik felelősen teszik azt, és megszünteti a megélhetési gyermeknemzést. Ez a népesedési politika nem valami rafinált megoldási csomagot jelent mondjuk a szlovák sterilizálási politika felpuhított változatát –, lényege egyszerűen megfogalmazható: ismét élhető hellyé kell tenni a Kárpát-medencét, valamennyiünk számára. A magyar gazdaság számára létkérdés a munkaképes korú és megfelelően képzett népesség növekedése, majd bevonása a munkavégzők körébe: ez egyfelől a felemelkedés lehetőségét hordozza – körülbelül egymillió új munkahely teremtése adhat alapot erre (a rendszerváltáskor megszűnt vállalatokkal elvesztett munkahelyek pótlásáról van szó), másfelől a lakosság elöregedése miatt a nyugdíjrendszer várható összeomlását csak ez képes megakadályozni. Egy képzetlen, segélyen élő tömeg növekedése, párhuzamosan egy elöregedő társadalommal csak az összeomlás felé vezet.

A lényeg mégsem ez, noha e lépések megtétele elengedhetetlen. Fel kell ismernünk, kik irányítják a fő folyamatokat, amihez eszközül használnak népcsoportokat, jelesül a cigányokat. A felismerés már fél győzelem.

Ez az erő Közép-Európa tartós feszültséggóccá alakításában érdekelt, amint ez a terület önállósodni, talpra állni, megerősödni akar. Megfontoltságot, rálátást és távlatokban való gondolkodást igényel, hogy elkerüljük az itt élő népek, nemzetiségek összeugrasztására irányuló új és újabb kísérleteket. A délszláv háború és Koszovó példája mutatja, mennyire nehezen is sikerül mindez.

A kiút keresése a cigányok valódi érdekeit felismerő, felelős vezetőikkel való összefogás nélkül lehetetlen. Érdekeink közösek, hogy kivédhessük a népeinket egymás ellen kijátszó hatalmak törekvéseivel szemben. Ha ezt ma elmulasztjuk, rövidesen vérrel fogunk a mulasztásért fizetni.

Lassan összeáll a kép. Sok tiltakozás zajlik napjainkban, de minden demonstráló, tiltakozó az őt érintő partikuláris ügyért lép fel, s kevesekben rajzolódik ki a folyamat egészében felismerhető tervszerűség.

Teljes leltárra nem vállalkozhatunk, csak a napokban zajló folyamatokat érdemes áttekinteni, mely a mintegy húsz éve megkezdődött rendszerváltás óta tart és végéhez közeledik. Az állami vállalatokat a használati tulajdonná alakítás helyett privatizálták. Az ideológiai alátámasztás a „működő tőke bevonása” volt, amely folyamatos profitkivonást megvalósító, külföldi tulajdoni dominancia megteremtését célozza, mely bármikor mozgósítható, az országból napok alatt kiköltöztethető ipart jelent. Sok multi csak egyéves stratégiákat tervez, hogy bármikor távozhasson, minimális veszteséggel.

Az utolsó előtti fontos lépés a közszolgáltatások privatizációja. Az energiaszektort már privatizálták, ott azóta profitmaximalizálás mellett monopóliumok épültek ki. Az MVM és a MAVIR privatizációja még várat magára, ez a stratégiai fontosságú ellátórendszer egészének idegen kézbe adását jelenti. Az egészségügybe bevonandó profitelv megvalósítása a civil ellenállás következtében átmenetileg megakadt. A 2007-ben meghozott vagyontörvény a nemzeti vagyont – alkotmányellenesen – a kormány rendelkezésébe utalta és eladhatóvá tette úgy, hogy a vagyontárgyakról leltár és értékelés sem történt. Ez a lépés készítette elő az ún. Új Tulajdonosi Programot, mely névleg az egyszerű állampolgár tulajdonhoz jutását segítené, azonban a vagyon mindössze 30%-a juthat kisrészvényesekhez, a többi esetében „stratégiai befektetőkre” számítanak. Jól látható, hogy ez is alibiprogram, a kisrészvényesek sem tulajdonhoz, sem osztalékhoz nem fognak jutni, viszont könnyedén kivásárolhatóak lesznek. A nemzeti vagyon most eladhatóvá tett részéhez tartoznak a regionális vízművek. Az energia és a termőföld után ez a legfontosabb stratégiai ágazat, aminek birtoklásával térdre lehet kényszeríteni egy országot. Az öt vízművet először egyesítenék egy részvénytársasággá, majd tőzsdére akarják vinni, ahol stratégiai befektetőkre számítanak. A hírre 300 vidéki önkormányzat azonnal reagált: bejelentette igényét a vízművek tulajdonjogának térítésmentes átengedésére, ezt azonban a vagyonkezelő hónapok óta szabotálja. Erre tekintettel elsőként Tatabánya bejelentette vételi szándékát, melyet – ha el kívánják adni – nem utasíthat el a vagyonkezelő. Ha az önkormányzatok törekvése eredményes lesz, sikerülhet megakadályozni a stratégiai fontosságú vízművek átengedését idegen tőkés csoportok részére, és megőrizni köztulajdonban.

Az utolsó fázis a földpiac megnyitása 2011-ben. A földek eladása, azaz spekulánsok kezére juttatása a parasztságnak a tulajdonosi körből való kiszorításával már befejeződni látszik, a Nemzeti Földalap álintézménye csak tőkeerős érdekcsoportok számára tette hozzáférhetővé a gazdátlanná váló földeket.

A recept mindig azonos: a privatizálásra kiszemelt vagyontárgy, cég stb. értékét először le kell rontani, vagy ha nyereséges, akkor áron alul eladni nemzetközi befektetői csoportoknak, illetve sokszor állami tulajdonú cégeknek. Az új tulajdonos vagy monopolhelyzetet szerez, és extraprofitot hajt, vagy piacvásárlást valósít meg, és először veszteségessé alakítja, majd felszámolja a működő termelő vagy szolgáltatóüzemet (legutóbbi példák: a nyereséges Budapest Airport az eladását követő egy év alatt veszteséges lett; további példa a MÁV Cargo stb.). A folyamat a törvények és az alkotmány szisztematikus áthágásával valósul meg. A kormány zavartalanul és nyugodt magabiztossággal hajtja végre feladatát. Miért e nyugalom? Jól tudják: addig maradhatnak hatalmon, míg a közvagyon eladása be nem fejeződik. Megbízatásuk addig tart, a politikai cirkusz tehát a feladat végrehajtásáig folyamatos lesz.

Két évünk maradt.

Utána már lényegtelen lesz, ki alakít kormányt, a mozgástér végérvényesen beszűkült, megszűnt. Ha nincs hazai tulajdon, a befektetői tőke napok alatt való kivonásával bármely kormány térdre kényszeríthető – lásd Izland példáját. Oroszországot is képes volt megingatni a grúz támadás utáni tőkekivonás, de az oroszok pozíciói erősek.

A magyarországi folyamat lassabban, körülményesebben zajlik, mint Koszovó esetében, de célja ugyanaz: egy tulajdon nélküli, kiszolgáltatott népesség, bármikor lángra lobbantható feszültséggócokkal. Az etnikai konfliktus még várat magára. A tervet az ország féken tartására azonban hosszú távra tervezték. A történet még nem ért véget. És nem szabad elfelejtenünk, nem (csak) Magyarországról van szó. A tét Európa jövője. S ma Európa sorsa a világ sorsát jelenti.

Jegyzetek

1 Legfrissebb példa a Borsod megyei rendőrkapitányság egyik leváltott, majd a társadalmi tiltakozás hatására tisztségébe visszahelyezett parancsnokának esete, aki azzal a megállapításával vált a támadások célpontjává, hogy közölte: egy adott időszakban elkövetett bűncselekmények elkövetői 100%-ban cigány származásúak voltak. A független rendőrszakszervezet szerint a leváltás politikai nyomásra történt – meg sem várva, hogy lezáruljon a vizsgálat.

__________

^ugrás az oldal tetejére

Tóth Márk

Viktor Suvorov: A jégtörő

A történelmet a győztesek írják – ennek a mondásnak az igazsága leginkább az elmúlt század történetírása kapcsán kezd egyre világosabb fényben elénk tárulni. Azt gondolhatnánk, hogy a XX. század történeti szempontból legjobban dokumentált, legtöbbet elemzett eseménye, a második világháború már nem tartogathat számunkra olyan új történelmi tényeket, amelyekkel ne lennénk tisztában. Az a történet, amely erről a nagy világtörténelmi jelentőségű eseményről bevonult a krónikákba és a történelemkönyvekbe, egybehangzó és megcáfolhatatlan tényként jelenik meg minden nemzet történelemfelfogásában.

A krónika röviden így hangzik: A világuralomra törő fasiszta Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Az agresszió miatt két nappal később Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, ezzel kitört a második világháború. Miután Németország Anglia kivételével leigázta fél Európát, a másik felét pedig csatlósává tette, 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, honvédő háborúba kényszerítve ezzel azt. 1941. december 7-én a Németországgal szövetséges Japán Pearl-Harbornál támadást hajt végre az Egyesült Államok hajóhada ellen, így az USA is belép a háborúba. 1943 novemberében létrejön a Hitler-ellenes koalíció az USA, Anglia és a Szovjetunió részvételével (Teheráni konferencia), amely végezetül Japán 1945. szeptember 2-i kapitulációjával megnyeri a háborút és felszabadítja a világot a fasiszta rémuralom alól.

A második világháborúnak azonban van egy érthetetlen eseménye, amelynek körülményei máig homályban maradtak. Miért támadta meg Hitler 1941 közepén a Szovjetuniót, amikor legfőbb nyugati ellenfele, az Egyesült Államok háttértámogatását élvező Nagy-Britannia még korántsem kényszerült térdre, és Németország jelentős erői voltak lekötve ez idő szerint Európában és Észak-Afrikában? Az első világháború történései kapcsán Németországban még az iskolás gyerekek is tisztában voltak azzal, hogy mit jelent Németország számára egy kétfrontos háború, így Hitlernek a keleti front megnyitásával kapcsolatos lépését csak a „vezér” őrült hatalommániájával magyarázták eddig. Viktor Suvorov¹ azonban A jégtörő² című könyvében egy egészen új megvilágításba helyezi a második világháborúnak ezt a döntő eseményét. Történelmi tények sorozatát állítja elénk, amelyekből alátámasztást nyer azon sokat vitatott állítása, miszerint Hitler 1941-ben egy régóta előkészített, már küszöbön álló, Németország és Európa elleni szovjet támadást előzött meg a keleti front megnyitásával.

Előzmények

Marx és Engels a Kommunista kiáltványban világháborút jósoltak, amelyet a proletariátus világhatalomra kerülése szempontjából kívánatosnak tartottak. A háború ugyanis a forradalom anyja. Egy világháborúnak az eredménye Engels szerint „az általános kimerülés és a munkásosztály végső győzelméhez szükséges feltételek létrejötte”.

Marx és Engels követője, Lenin, pártját az első világháború kezdetétől arra készítette fel, hogy amikor országa vereséget szenved a háborúban, ők majd az „imperialista háborút polgárháborúvá változtatják”, és így magukhoz ragadják a hatalmat. Lenin reménye az volt, hogy más országok baloldali pártjai is hasonlóan cselekszenek, és így egy világméretű polgárháború alakul ki. Ez azonban nem következett be. Lenin már 1914-ben feladta ez irányú reményeit, és egy minimál programot alakított ki: legalább egy országban ki kell törnie a forradalomnak, teljesen mindegy, hogy hol. Ha ebben az országban a proletariátus jut uralomra, akkor ebből az országból mint kristályosodási pontból haladhat tovább a „szükséges társadalmi átalakulás”.

1917-ben Oroszországban kitör a forradalom, Lenin odasiet, és az általános zűrzavart kihasználva, katonailag jól szervezett pártjával magához ragadja a hatalmat. 1917 októberében kiadja a „Béke dekrétumát”, amely tipikus húzása a bolsevik gondolkodásnak. A dekrétum hatására orosz katonák milliói özönlöttek haza a frontokról, amelynek hatására az ország végleg szétesett és polgárháborús színtérré vált, az éppen kialakított demokrácia alapstruktúrája lerombolódott. Ez a helyzet lehetőséget teremtett Lenin számára, hogy megőrizze és tovább szilárdítsa elnyert hatalmát.

1918 márciusában Lenin Németországgal és szövetségeseivel megköti a bresztlitovszki békét. Ez idő tájt Németország és szövetségesei már reménytelen helyzetben vannak, csak idő kérdése volt, hogy bekövetkezzen a velük szemben álló hatalmak győzelme. Lenin viszont olyan békét kötött, amelyben lemondott Oroszország győztesnek kijáró szerepéről, és harc nélkül átadott Németországnak egymillió négyzetkilométernyi földterületet, sőt még hadiadót is fizetett aranyban. Miért tette ezt Lenin?

A békekötéssel lehetővé vált Németország számára, hogy nyugaton folytassa a háborút, és ezáltal Németország erői alapjaiban felmorzsolódjanak, a folytatódó háború pedig egyidejűleg a nyugati szövetségeseket is a teljes kimerültségig meggyengítette. A frontokról hazatérő több millió fegyveres orosz katona jégtörőként semmisítette meg Oroszország évszázados rendjét, a breszti béke olyan polgárháború kirobbanásához vezetett Oroszországban, amely sokkal véresebb és szörnyűségesebb volt az első világháborúnál. Lenin így egyszerre árulta el Oroszországot és annak addigi szövetségeseit is.

Miközben Lenin parancsára Bresztben aláírják Németországgal a „békét”, Pétervárott lázasan dolgoznak a német kormány megdöntésének előkészületein. 1918 januárjában megalakul a Német Kommunista Párt, és az Oroszországból irányított propaganda révén a, 20-as évek elejére Németországban is mély gyökeret ereszt a kommunizmus. A háború lezárása után a szétvert Európában a birodalmak romjaiból hirtelen kommunista államok születnek, amelyek meglepő hasonlatosságot mutatnak Lenin bolsevista rezsimjével. Lenin megalakítja a Kominternt, amely magát egy kommunista világpártnak deklarálja, és egy szovjet világköztársaság létrehozását tűzi ki célul.

A lefegyverzett és megalázott Németországban 1920-ban óriási gazdasági krízis alakul ki. Márciusban 17 millió munkás lép sztrájkba, amely esemény az országot alapjaiban rengeti meg. Szovjet-Oroszország azonban nem tud a megmozdulás segítségére sietni, hogy abból forradalom robbanjon ki, mert útjában áll Lengyelország – Oroszországnak nincs közös határa Németországgal. A független Lengyelország megsemmisítésére indított szovjet támadás 1920-ban azonban Varsónál kudarcot vall, a vörös légiók szégyenteljesen visszavonulnak. Így a németországi forradalom kirobbantását el kellett halasztani.

1923-ban Németország újra a forradalom küszöbén áll. Lenin ekkor már nem vesz részt sem Szovjet-Oroszország, sem pedig a Komintern vezetésében, a hatalmat szinte teljesen Sztálin ragadja magához. Sztálin irányításával elkezdődik a német kommunista forradalom szervezése. Óriási pénzösszegeket utalnak át a német kommunistáknak, és a Szovjetunióban élő, német vagy németül tudó kommunisták tömegét küldik Németországba illegális tevékenység végzésére. A németországi szovjet nagykövetség a forradalom szervezési központjává válik. A követségen keresztül futottak be Moszkva utasításai, folytak be az óriási pénztömegek, a fegyverek és muníció.

A forradalomra azonban nem került sor. A német polgárok nagy része a szociáldemokrácia mellett döntött. A Német Kommunista Párt nem rendelkezett megfelelő támogatottsággal, másfelől két frakcióra is oszlott. A Szovjetunió pedig most sem tudott közvetlenül beavatkozni, mivel Lengyelország elválasztotta Németországtól, másfelől ekkor Lenin már haldoklott, és a számos trónkövetelő mind önmagát akarta a világforradalom vezetőjének szerepében látni, így a párt vezetésének egysége a Szovjetunióban is megbomlott.

„A forradalom jégtörője”

A Lenin halála utáni években Sztálin megszilárdítja egyeduralmát a Szovjetunióban, és fokozatosan megszabadul riválisaitól. Ezután minden akadályt elhárít, amely egy német forradalom útjában állhatna. Rendet teremt a Német Kommunista Pártban, és eléri, hogy az Moszkva utasításait mindenkor feltétlenül teljesítse. Sztálin a kommunisták fő feladatául a szociáldemokrácia elleni harcot jelöli ki. A szociáldemokratákat és a pacifistákat le kell győzni, mert eltérítik a proletariátust a forradalomtól és a háborútól.

Sztálin állásfoglalása a nyíltan a háború mellé álló német fasisztákról ugyanilyen egyértelmű: támogatni kell őket! 1927-ben Sztálin világosan látja a fasiszták hatalomra kerülését, és mindezt pozitív jelenségnek tartja: „Éppen ez a tény vezet majd a kapitalista országokban a belső helyzet kiéleződéséhez és a munkások forradalmi tevékenységéhez.” (Sztálin a Központi Bizottság Egyesített plénumán és a Szovjetunió Kommunista Pártja Ellenőrző Bizottságában 1927. 08. 01-én elhangzott beszéde)

Sztálin tehát támogatta a fasisztákat, és jelentős szerepe volt abban, hogy Németországban hatalomra jutottak. Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója, a szovjetek első számú képviselője a bresztlitovszki béketárgyalásoknál, 1936-ban a következő kijelentést tette: „Sztálin nélkül nem lett volna Hitler, és nem lett volna Gestapo!” („Az ellenzék bulletinje”, 1936. október, 52, 53. szám)

Sztálin számára a német fasizmus eszköz. A német fasizmus kiválthatja Európában a háborút, és a háború forradalomhoz vezethet. A német fasizmus ellenség, ugyanakkor a Komintern definíciójában egyúttal a forradalom jégtörője is. 1927-ben Sztálin úgy nyilatkozott, hogy egy második imperialista háború kitörése ugyanúgy elkerülhetetlen, mint ahogyan elkerülhetetlen a Szovjetunió belépése ebbe a háborúba. „Be fogunk avatkozni, de utolsóként avatkozunk be, azért avatkozunk be, hogy mi legyünk a mérleg nyelve, a súly, amely az elmozduláshoz fog vezetni.” (Sztálin a Központi Bizottság plenáris ülésén elhangzott beszéde, 1925. január 19.)

Sztálinnak szüksége van arra, hogy Európában válságok, háborúk, éhínség és destrukció legyen, hogy Európa „felszabadítása” érdekében a Vörös Hadsereget bevethesse. Mindezt Hitler elintézhette a számára. Sztálin számára Hitler a „forradalom jégtörője”.

A háború előkészítése

„Ha valahol is elkezdődik Európában a forradalmi megrázkódtatás, az Németországból kiindulva fog megtörténni... és a forradalom németországi győzelme egyet jelent a nemzetközi forradalom győzelmének megvalósulásával.” (Sztálin a Komintern lengyel bizottságának ülésén, 1924. 07. 03. VI. 267. o.)

Hitler 1933-as hatalomra jutásával megteremtődött a háború előfeltétele Európában. Ahhoz, hogy a történések Sztálin terveinek megfelelően alakuljanak, két alapvető feltételnek kellett még teljesülnie. Először is létre kellett hozni egy közös határt Németország és a Szovjetunió között, másodszor lehetővé kellett tenni, hogy Németország bele tudjon ugorni a háborúba. Ezt a második feltételt hivatott biztosítani a Németország és a Szovjetunió által 1939. augusztus 23-án kötött kölcsönös megnemtámadási szerződés, a Molotov–Ribbentrop-paktum. A paktumban a két szerződő fél biztosította egymást, hogy amennyiben valamelyik fél harmadik féllel háborúba lép, a másik semleges marad. A szerződés titkos záradéka pedig rögzítette a szerződő felek között Európa északkeleti és déli részeinek érdekszférák szerinti felosztását. Így Lengyelországot a Naren, Visztula, és San folyók mentén osztották fel, a német fél lemondott Besszarábiáról (jelenleg Moldávia), a balti államokat és Finnországot, Litvánia kivételével mint szovjet érdekszférát rögzítették.

Célját és szellemét illetően a Molotov–Ribbentrop-paktum az 1918-as breszti „béke” mintájára jött létre. Sztálin célja 1939-ben ugyanaz, mint Leniné 1918-ban: ha Németország háborút folytat nyugaton, ebben a háborúban felőrölheti magát és imperialista ellenfeleit, ezáltal megnyílik az út a kommunista világuralom kiterjesztése előtt.

Sztálin terve bevált. Egy héttel a paktum megkötése után, 1939. szeptember 1-jén Németország hadüzenet nélkül megtámadja Lengyelországot. Alighogy elkezdődött a Lengyelország elleni háború, azonnal társult ehhez a Franciaország elleni is, azaz egy háború két fronton. Ezután Nagy-Britannia is haladéktalanul hadat üzent Németországnak; kitört a második világháború. Ez az első eredmény: egyes-egyedül Hitler tehető felelőssé a második világháború kirobbantásáért. Az egész Nyugat Hitler ellensége lett, holott 1939. szeptember 1-jének reggelén nemcsak a lengyel, nemcsak a nyugati országok kormányai nem tudták, hogy egy új világháború tört ki, hanem maga Hitler sem tudta. „Hitler meg volt győződve arról, hogy Anglia és Franciaország nem fog Lengyelországért harcolni.” (A. S. Jakovlev: Egy életcél. Moszkva, 1968, 212. o.) Hitler abban a reményben kezdte el a Lengyelország elleni háborút, hogy az területileg behatárolt marad, ugyanúgy, mint annak idején Csehszlovákia megszállása. A 20. században azonban Európában egy háború automatikusan világháborút jelentett, és ekkor egyedül a Kremlben számoltak ezzel a lehetőséggel.

Érdekes egybeesés, hogy 1939. szeptember 1-jén a Legfelsőbb Szovjet a negyedik rendkívüli ülésén elfogadta az általános hadkötelezettségre vonatkozó törvényt. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a német-lengyel határon kitört konfliktusról ekkor még nem lehetett eldönteni, hogy háborúvá növekszik, másfelől pedig a Szovjetunió ez idő szerint semleges államnak számított, igencsak furcsa döntés ez a legfelsőbb szovjet államvezetés részéről. Még különösebb fénybe kerül ez az esemény, ha figyelembe vesszük, hogy Moszkvába a Szovjetunió egyes területeiről meglehetősen hosszú az út. Néhány képviselőnek 7-10 napra, sőt némelyiknek 12 napra volt szüksége ahhoz, hogy Moszkvába jusson. Ez azonban azt jelenti, hogy a Kreml-beli összejövetelre még a háború kitörése előtti időpontban valakinek meg kellett adni a képviselőknek a jelet. Ha egészen következetesek akarunk lenni, ennek az időpontnak még a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötése előtt kellett megtörténnie.

A német-szovjet közös határ

Lengyelország 1939. szeptember 1-jei Németország általi megtámadása után, szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg a németekkel együttműködve betört Lengyelország keleti részeibe. A német csapatok 1940. szeptember 27-én bevonulnak Varsóba. A harapófogóba került Lengyel állam a szovjetek általi hátbatámadás után végleg összeomlott. Ezzel létrejött egy közös határ Németország és a Szovjetunió között.

Igen jellemző tény, hogy Lengyelország elfoglalása után a szovjet csekisták a Gestapo embereivel közreműködve üldözték a még ellenálló lengyel hazafiakat. Hogy Sztálinnak mennyire fontos volt a lengyel hadsereg végső szétverése, ezt bizonyítja a katinyi erdőben végrehajtott szovjet vérengzés, melynek során a lengyel hadsereg négyezer magas rangú tisztjét végezték ki, lehetetlenné téve ezzel, hogy a lengyel hadvezetés rövid időn belül esetleg újraszerveződjön.

Miközben a Nyugat egymást öldökölte, kölcsönösen lerombolták városaikat és gyáraikat, a Szovjetunió egyelőre „semleges” maradt. Ennek a semlegességnek a köntösében azonban a szovjet csapatok 1940. szeptember 7-től fokozatosan benyomultak a Molotov–Ribbentrop-paktumban rögzített határokig, uralmuk alá hajtva NyugatUkrajnát és a balti államokat, amelyekben erőteljes szovjetesítést hajtanak végre. 1939. november 30-án mondvacsinált ürüggyel a Szovjetunió megtámadta Finnországot. Azonban a finn csapatok taktikus és hősies ellenállása révén a szovjet agresszió kudarcba fulladt.

A máig hivatalos történelemtudomány különösen ítéli meg ezt az 1939 - 40 közötti „előháborús időszakot”. Németország megtámadta Lengyelországot, tehát Németország bűnös a háború kirobbantásában. A Szovjetunió ugyanezt tette, ugyanabban a hónapban – de nem számít a háború elindítójának. Még a háború résztvevői közé sem számítják egészen 1941-ig. Németország megszállta Dániát – ez háborús tett, jóllehet nem voltak nagy csaták. A Szovjetunió ugyancsak megszállta a három balti államot, amelyek ekkor erősen hasonlítottak Dániára, a Szovjetunió eljárása mégsem minősül háborús tettnek. Németország elfoglalta Norvégiát – amit az agresszió kiterjesztéseként magyaráznak. A Szovjetunió ekkor a szomszédos Finnországban már vért ontott – mégsem tekintik háborús agresszornak. Hivatalos megítélés szerint a Vörös Hadsereg csak 1941. június 22-én bonyolódott bele a második világháborúba.

A Vörös Hadseregnek az „előháborús időszakban” végrehajtott akciói a „nyugati határaink biztonságának megerősítése” hivatalos elnevezés alatt történtek. Ez azonban nem volt igaz. A határok biztonságosak voltak mindaddig, amíg a Szovjetunió nyugati szomszédjai semleges államok voltak. Egészen addig, amíg nem lett közös határa Németországgal, Hitler nem tudta volna megtámadni a Szovjetuniót, arról már nem is szólva, hogy egy meglepetésszerű támadást végre tudott volna hajtani ellene. Sztálin azonban tervszerűen eltakarította az útjából a semleges európai államokat.

„Rászedtem Hitlert!”

A Politikai Hivatal 1939. augusztus 19-i ülésén Sztálin megismétli a korábban már titkos konferenciákon bemutatott tervét Európa „felszabadításával” kapcsolatban: „Európának háborúba kell bonyolódnia – a saját semlegességünk megőrzése mellett –, és csak akkor, ha az ellenfelek kölcsönösen meggyengítették egymást, akkor kell a Vörös Hadsereg összevont erejét a mérleg serpenyőjébe dobni.” Ezen az ülésen hozták meg a végérvényes határozatot ennek a tervnek a megvalósításával kapcsolatban.

Rendkívül fontos szempont, hogy a Politikai Hivatal ülésén született döntés után négy nappal kerül sor a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírására. Nyikita Hruscsov a visszaemlékezéseiben azt írja, hogy a szerződés aláírása után Sztálin örömrivalgásban tört ki: „Rászedtem Hitlert!” (N. Hruscsov: Emlékezések, 2. kötet, New York, 1981, 69. o.)

És Sztálin tényleg rászedte Hitlert. Hitler csak 1940 tavaszán ismerte fel, hogy rászedték. Ekkor megkísérelte, hogy Sztálint megelőzze, de ehhez már túl késő volt. Már csak egy ragyogó taktikai győzelemben reménykedhetett, de Németország stratégiai helyzete katasztrofális volt: az egyik oldalon Nagy-Britannia a bevehetetlen szigeteivel (és az Egyesült Államokkal a hátterében), a másik oldalon Sztálin. Amikor Hitler keletnek fordult, akkor a szövetségesek elkezdték a stratégiai bombázásokat, végül pedig az inváziót. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a kétfrontos háborút folytató Németország térdre kényszerüljön.

De vajon milyen okok kényszerítették arra Hitlert, hogy 1941. június 22-én megtámadja a világ akkori legnagyobb haderejével rendelkező Szovjetuniót?

Szovjet háborús előkészületek

A légideszant csapatoknak támadó jellegű hadműveletek kivitelezése a rendeltetése, és ez vitathatatlan tény. A második világháború előtt aligha tett bárki is támadó jellegű háborúra előkészületeket, ezért a legtöbb országban nem is képeztek ki deszantosokat. Két kivétel volt azonban. Hitler támadó jellegű háborúra készült, ezért 1936-ban létrehozta a német légideszant csapatokat, melyek létszáma elérte a 4000 főt. A második kivétel a Szovjetunió volt, amely 1930-ban hozta létre légideszant csapatait. A második világháború kezdetén a Szovjetunió több mint egymillió kiképzett ejtőernyőssel rendelkezett. Ha a második világháború kitörésekor az egész világ katonai ejtőernyőseinek a számát összeadjuk, akkor kiderül, hogy a Szovjetunió körülbelül 200-szor több kiképzett ejtőernyőssel rendelkezett, mint a világ többi országa együttvéve.

Miközben a Szovjetunióban éhínség pusztított, Sztálin a ‘30-as évektől hatalmas összegeket fordított fegyverkezésre. A különböző fegyvernemek közül pedig a légideszantos csapatok kiállítása a legköltségesebb vállalkozás. Miért volt szüksége Sztálinnak ennyi deszantosra?

Egy honvédő háborúban nincs szükség ejtőernyősökre. Védekezés esetén az ejtőernyősök egyszerű gyalogosként való bevetése ugyanazt jelentené, mintha valaki egy építkezésnél acélvas helyett aranyat használna. Egy támadó háborúban a haderő hirtelen előrenyomulásánál megsemmisítő csapást gyakorolnak az ellenség repülőtereire, amely támadást az ejtőernyősök ledobása követi, akik elfoglalják a repülőteret, majd az így elfoglalt repülőtereken landolnak a második hullámban a légi csapatok a nehézfelszereléssel.

1938-ban Sztálin az addig meglévők mellé 6 további légi dandárt állíttat fel, melyek összereje 18 ezer fő ejtőernyős vadász. 1939-ben Sztálin parancsára felszámolják a honvédő háborúkban kivételesen hatékony partizán alakulatokat, melyek eddig jelentős létszámban álltak rendelkezésre, és helyükbe légi egységeket állít fel.

1940 júniusában tesznek le először szovjet légideszant dandárok harchelyzetben a levegőből ejtőernyősöket: a 201. és 204. dandárokat Romániában (Besszarábia), a 214-et Litvániában, közvetlenül a keletporosz határnál. Mindkét hadművelet, de különösen a romániai komolyan nyugtalanította Hitlert, mivel Németország legfőbb kőolaj-beszerzési forrása Románia volt.

A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után a Szovjetunió semleges országnak számított Németországgal szemben, és Sztálin politikájában több ízben állást is foglalt Németország mellett. Így logikus lépés lett volna Sztálin részéről, hogy a szerződés megkötése után a rendkívül költséges fenntartású légideszant alakulatait leszerelje. Ezzel szemben Sztálin 1940 áprilisában újabb 5 légideszant hadtestet állított fel, mégpedig az ország nyugati területein. A légideszant alakulatoknál – mindegyik ezredesi vagy vezérőrnagyi rangban lévő – szovjet parancsnokok közvetlen alárendeltjeként pedig szolgált egy-egy német származású katona vagy altiszt.

A keleti front megnyitása után a légideszant dandárok közül egy sem került egyetlenegyszer sem az eredeti rendeltetésének megfelelő bevetésre. A honvédő háború során feloszlatták azokat, tagjaikat pedig besorolták az egyéb hadtestek állományába.

Védekezési szempontból a Dnyeper folyó fontos stratégiai jelentőséggel bírt, mivel elzárta nyugatról a szovjet hátországba benyomuló támadók útját. A Szovjetunió számos védelmi rendszeréhez tartozott a Dnyeper háborús flottilla is, amelyet a ‘30-as években a Dnyeperen való erőszakos átkelés megakadályozására hoztak létre. Ez a flottilla a második világháború kezdetén 120 hadihajóból és 7 erős folyami hadihajóból állt, valamint saját légierővel és légelhárító ütegekkel rendelkezett. 1939-ig számos Dnyeper-hidat aláaknáztak, és úgy lehetett volna felrobbantani őket, hogy szinte semmi sem marad belőlük. Így a Dnyeper vonalánál meg lehetett volna állítani a német villámháborút. Azonban a Dnyeper flottilla csak szovjet területen volt alkalmazható, és csak egy védekező háborúban.

A védekezésre szánt flottillát Sztálin felszámolta és helyette két flottillát alakított ki: egyet a Dunán és egyet a Pinán, a Dnyeper-hidak aknáit pedig egyszerűen felszedték. Fontos tudni, hogy a szovjet dunai flottillát már az előtt felállították, mielőtt a Szovjetuniónak kijárata lett volna a Dunához. Bukovina és Besszarábia szovjet megszállása után telepítették a flottillát a Duna-deltába. A Duna flottilla két század szárazföldi haderővel, tengerészgyalogsággal rendelkezett, valamint több parti üteg is tartozott hozzá. A hajóknak ugyanakkor védhetetlen terepviszonyok között, nyílt kikötőhelyeken, a román csapatoktól gyakran alig 300 méter távolságra kellett horgonyozniuk. Egy védekező háborúban a flottilla megsemmisülése nem lett volna kérdéses, mivel a Duna-deltából lehetetlen lett volna a visszavonulás. Így a Duna flottilla számára csak egyetlen akció létezett – a Vörös hadsereg csapatainak egy általános támadása közepette a folyó folyásával ellentétes irányban végrehajtott hadművelet. Ez azt jelentette, hogy a hajóknak Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria és Németország területén kellett volna operálnia. A flottillának csak 130 km-t kellett mozognia a folyón felfelé, és a Cernavodnál levő fontos hidak a hajók lövegeinek a hatósugarába kerülnének. Ez viszont azt jelentené, hogy a Ploestiből Constanta kikötőjéhez vezető kőolajvezetéket megszakítanák, és Németországot elvágnák a kőolajforrásaitól.

Németország pedig kőolaj nélkül képtelen lett volna folytatni a háborút. 1940 júliusában Hitler fontos megbeszélést folytat a vezérkarával és arra a következtetésre jut, hogy Románia megvédése nem lenne egyszerű. Ha Románia megvédésére nagyobb csapatkontingenseket dobnak be, akkor Nyugat-Lengyelország és Németország keleti része, beleértve Berlint is, védtelenül kiszolgáltatja magát egy esetleges szovjet támadásnak. November 12-én egy Molotovval folytatott megbeszélésén Hitler rámutat annak szükségességére, hogy egy nagy kontingens német csapatot kell Romániában állomásoztatnia – ez világos célzás arra, hogy a román kőolajat szovjet részről veszélyeztetettnek érzi. Molotov nem reagál a célzásra. Ez az oka annak, hogy Hitler Molotov elutazása után kiadja az utasítást a „Barbarossa hadművelet”-re.

Ugyancsak figyelemre méltó tény, hogy 1939-ben a Szovjetunió megkezdte országának európai részén a hadseregek felállítását. A Szovjetunió európai részén 5 katonai körzet volt, amelyek az idegen államok határainál helyezkedtek el. Ennek az 5 határkörzetnek a csapatai és 3 flotta együttesen képezték az Első Stratégiai Csapatot. A határkörzetek hadosztályokkal és hadtestekkel rendelkeztek, hadsereg azonban nem tartozott hozzájuk. Hadseregek a polgárháborúban voltak, utána feloszlatták azokat. A hadseregek túlságosan nagy kötelékek ahhoz, hogysem békeidőben fenn lehetne tartani őket.

A Távol-Keleten békeidőben, 1938-ban állítottak fel első alkalommal két hadsereget, az 1. és 2. hadsereget, tekintettel a feszült viszonyra Japánnal. Az ország európai részén azonban a polgárháború óta nem voltak hadseregek.

Miközben a szovjet diplomácia „a béke megtartásához vezető utat” keresi, a nyugati határon hirtelen szériában hadseregek tűnnek fel: a 3. és 4. hadsereg Belorussziában, az 5. és a 6. hadsereg Ukrajnában, a 7. 8. és a 9. pedig a finn határon. A hadseregek erősítik ütőerejüket, és közben újak csatlakoznak hozzájuk: a 10. és a 11. hadsereg Belorussziában és a 12. hadsereg Ukrajnában. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy mindez a háború kitörése előtt történik! Még a szovjet hivatalos források szerint is megelőzte a Molotov–Ribbentrop-paktumot ezeknek a hadseregeknek a felállítása.

A hadseregek mindegyike már röviddel a felállása után akcióba lépett: hét hadsereg „felszabadította” Lengyelországot, a három pedig „segített a finn népnek az elnyomók igáját levetni”. Három hadsereg itt egyébként nem volt elegendő, és ezért új hadseregeket kellett létrehozni: a 13., 14. és 15. hadsereget.

A Téli háború után a finn határnál lévő szovjet hadseregekből négyet feloszlatnak. A 15. ezt követően megjelenik a Távol-Keleten, a 8. a balti államok határainál, a 9. pedig Románia határánál tűnik fel.

A Transzbajkál területén 1940 júniusában két hadsereget állítanak fel, a 16. és 17.-et. 17. hadsereg a Szovjetunió történetében eddig nem létezett! Egy ilyen számozású hadsereg feltűnése arra utal, hogy békeidőben a Szovjetunió reguláris hadseregeinek a száma átlépte azt a szintet, amelyet addig még soha. Világos tehát, hogy a 17. hadsereg felállítása jelentős államtitok volt.

A „háború előtti időszakban” a Szovjetunió hadseregei bevetési készség, műszaki felszereltség, tűzerő, támadó- és harcerő szempontjából összehasonlíthatatlanul magasabb szinten álltak, mint addig bármikor. A különbség azonban nem csak ebben állt. Korábban a hadseregek hét különböző előretörési irányra voltak felosztva, most azonban két fő csapásirányra vonták össze őket: öt hadsereg állt Japánnal és tizenkettő Németországgal és szövetségeseivel szemben.

Ezzel azonban korántsem volt vége az új hadseregek viharos felállítási folyamatának. 1940-ben felállítanak a német határon egy újabb hadsereget, a 26.-at. Honnan jön ez a szám? 1940-ben nem szakították meg a hadseregek sorrendben történő számozását, hanem egészen egyszerűen a 18–25-ig terjedő számok már foglaltak voltak, ugyanis 1940 nyarán a szovjet kormány határozatot fogadott el további 11 hadsereg felállítására. Egyet Japán, tízet Németország ellen. A többi hadsereg a 26. felállása idején már az alakzatba rendeződés stádiumában volt.

Miközben Hitler erőteljesen nyomul nyugat, dél és észak felé, előkészítve egy Angliai partraszállást, és Németország keleti határainál alig maradnak csapatai, egyszer csak gomba módra szovjet hadseregek nőnek ki a földből a német határok közelében. És ezeknek a szovjet hadseregeknek a struktúrája és összetétele tipikusan támadó jellegű. Az előzőekben már említett Első Stratégiai Csapat 16 hadsereg, összesen 170 hadosztályból és összességében 3 millió főből. Legerősebb hadseregei a román határnál állomásoztak, egyértelműen azzal a céllal, hogy Romániát (és kőolaját) elvágják Németországtól. És 1941. június 13-án az egész Első Stratégiai Csapat elindult a német-román határ irányába.

A „Sztálin-vonal” lerombolása

A ’30-as években a Szovjetunió nyugati régióiban 13 megerősített térséget hoztak létre. Mindegyik megerődített térség katonai formációt képezett, amely megfelelt egy dandár erejének, tűzerőben azonban egy hadtestnek. Mindegyik megerődített térség 100–180 km fronthosszúságú és 30–50 km mélységű területet ölelt át, és páncélacélból készült létesítmények és vasbetonból épített utászzárak bonyolult rendszerével volt ellátva. Mindegyik térség rendelkezett föld alatti, vasbetonból készített helységekkel, áramfejlesztőkkel, tábori kórházzal. A harci és az ellátást szolgáló létesítmények föld alatti tárnákkal voltak összekötve egymással. Mindegyik megerődített térség képes volt arra, hogy akár elhúzódó harci cselekmények közepette, teljes elzártság esetén is ki tudjon tartani hosszabb ideig. A létesítmények jelentős muníciós tartalékkal és ellátmánnyal rendelkeztek. Nemcsak gyalogsági támadások elhárítására alakították ki őket, hanem mindenekelőtt a páncélos támadások elhárítására szánták őket, ezen kívül jelentős légvédelmi elhárítással is fel voltak vértezve. A megerődített térségek vonalát nem hivatalosan „Sztálin-vonalnak” nevezték.

A Sztálin-vonalat nem lehetett oldalról megkerülni, oldalszárnyai a Keleti-tengerig és a Fekete-tengerig nyúltak. Létesítményei mélyen a hátországban voltak és kiválóan álcázták azokat: ahhoz, hogy az ellenség megtámadhassa, először több száz kilométeres mélységű területet kellett legyűrnie. A Sztálin-vonal kiváló lehetőséget nyújtott, hogy a Szovjetunió egy meglepetésszerű támadással szemben egy meglepetésszerű védekezést állítson szembe.

A 13 megerődített térséget az első 5 éves terv során készítették el, és 1938-ban elhatározták, hogy jelentősen tovább erősítik. Ezen kívül elkezdték további nyolc megerődített térség fokozott kiépítését is.

A második világháború kitörése után, 1939 őszén Sztálin kiadta a parancsot a megerősített térségben lévő helyőrségek létszámának csökkentésére és az építkezési munkálatok leállítására. A térségekből kivonták a fegyvereket, és azokat a gyárakat, amelyek eddig a megerődített térségek számára gyártottak fegyvert, haladéktalanul más fegyvernemek gyártására állították át. Végezetül Sztálin teljesen feloszlatta a megerődített térségek harci egységeit, a harci létesítményeket, és a műszaki zárakat betemették vagy felrobbantották, az aknazárakat felszedték.

Amennyiben Sztálin előre látta volna Hitlernek a Szovjetunió megtámadásával kapcsolatos terveit – ezzel magyarázták a szovjet hadseregek rohamszerű felállítását –, akkor ez a lépés kimondottan logikátlannak tűnik. Miért számolná fel Sztálin az áldozatos munkával felépített védelmi rendszerét, ha honvédő háborúra készül?

1940 nyarán azonban újabb határozat születik: a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított szovjet–német határnál kell újabb megerődített térségeket kiépíteni. Az új vonalat, amely egyébként teljesen sosem készült el, „Molotov-vonalnak” nevezték. Az új, megerődített térségeket úgy helyezték el, hogy azokat az ellenség jól beláthatta. Éjjel-nappal építkeztek, teljes megvilágításban. Az elkészült harci létesítményeket nem álcázták, a megerődített térségeket nem a támadás fő irányába telepítették, hanem mellékszakaszokra.

A Sztálin-vonal felszámolása és a Molotov-vonal felépítése egy védekező taktika fényében egyáltalán nem, egyedül egy támadó háború tervének tükrében értelmezhető. A Molotov-vonal nélkülözte mindazokat az előnyöket, amelyek a Sztálin-vonalat jellemezték. Ez később igazolódott is, mert miután a német támadás elindult a Szovjetunió ellen, a német csapatok úgy haladtak át a Molotov-vonal erődítményein, mint kés a vajon. Viszont a Sztálin-vonal védőművei akadályt jelentettek volna a hátországból hirtelen előretörő nagy létszámú szovjet hadtestek csapatmozgásai számára, ezért fel kellett számolni azokat. A határ menti fő támadási szakaszok mellékszakaszaira épített Molotov-vonal erődítményei viszont kiváló oldalvédelmet nyújthattak a támadó szovjet csapatok számára, így viszonylag kis létszámú helyőrségekkel is biztosítható lett volna az ellenség átkaroló hadműveleteinek a visszaverése. Másodsorban a határ mentén álcázás nélkül felállított védőművek azt ordították az ellenség felé, hogy felkészültünk a védekezésre, és csakis arra.

A Barbarossa–hadművelet előtt a német hadsereg ugyanilyen demonstratív védőműveket épített fel a szovjet határ mentén. A betonerődítmények építésén a németek egészen 1941. június 21-ig gőzerővel dolgoztak.

Sztálin a szovjet kormány élén

Hogy megérthessük 1941 júniusának történéseit, meg kell említenünk az egész kommunista történelem egyik legrejtélyesebb eseményét. 1941. május 6-án Sztálin maga állt a szovjet kormány élére. Ez a lépés sokakat meglepett. A szovjet történelem folyamán először fordult elő, hogy a legmagasabb párt- és államhatalom hivatalosan egy kézben összpontosult.

Amikor Sztálin 1922-ben átvette a főtitkári posztot, egyúttal lemondott minden állami és kormányhivatalról. Parancsnoki posztját a kormány és az állam fölött alakította ki. Minden az ellenőrzése alá volt rendelve, ugyanakkor hivatalosan semmiért sem felelt. Úgy kormányozta a saját országát, hogy minden siker rá volt visszavezethető, minden kudarc pedig másokra. Ez volt Sztálin stratégiájának a lényege, ennek mentén tudta egyeduralmát megszilárdítani és fenntartani.

És ekkor Sztálin magára vette az állami felelősség terhét. Az új cím nem jelentette a saját hatalmának a megerősítését, hanem éppen annak korlátozását. Ettől a pillanattól kezdve, nemcsak hogy minden fontos döntést ő hoz, hanem hivatalosan is ő felelős azokért. A szovjet állami vezetésben ez után a lépés után semmilyen változás nem történt. De akkor miért volt szüksége Sztálinnak a kormányfői posztra?

Amikor Sztálin főtitkár volt, bármilyen tetszése szerinti parancsot kiadhatott, és ezt a parancsot haladéktalanul és megbízhatóan végrehajtották. Minden parancsa nem hivatalos parancs volt, és éppen ez volt az alapja sérthetetlenségének és tévedhetetlenségének. Most azonban parancsot kellett kiadnia (élete döntő parancsát), és ezúttal úgy, hogy az hivatalosan is Sztálin parancsa.

K. K. Rokosszovszkij, a Szovjetunó marsalljának beszámolója szerint, minden szovjet parancsnoknak volt a széfjében egy „különösen titkos hadműveleti megbízás”, az úgynevezett „Vörös Boríték M”. Ezt a borítékot vagy a Népi Komiszszárok Tanácsa elnökének (1941. május 5-ig Molotov), vagy a Szovjetunió védelmi népparancsnokának (S. K. Tyimosenko) parancsára nyithatták fel. Tyimosenko Sztálin nélkül egyetlen elvi döntést sem hozhatott, május 6-tól pedig Sztálin vette át Molotov hivatalát, és így ezt a döntő parancsot csak ő adhatta ki.

Az említett borítékok tehát minden parancsnok széfjében ott voltak, 1941. június 22-én, a német offenzíva megindulásakor azonban Sztálin mégsem adta ki a parancsot a kinyitásukra. Rokosszovszkij tanúsítása szerint néhány parancsnok saját kockázatára (a Vörös Boríték önkényes kinyitásáért agyonlövetés járt) kinyitotta azt, de nem találtak benne védekező háború esetére semmi használható utasítást, tervet. Vagyis a szovjet parancsnokok birtokában voltak tervek háború esetére, de nem volt tervük védekező háborúra. Ezért a legfelsőbb szovjet vezetés a német támadás első perceiben és óráiban improvizációkkal foglalkozik, új utasításokat fogalmaz a csapatok számára, ahelyett hogy röviden kiadná a parancsot a borítékok kinyitására.

Az áttekinthetetlen helyzetben Sztálin semmit sem akar kockáztatni, ezért a „Nagy Honvédő Háború” kezdeti legfontosabb direktíváin, amelyek a harc felvételére utasítanak, hiányzik Sztálin aláírása. Tehát Sztálin nem egy honvédő háborúra készült, nem egy rákényszerített védekező háborúra vonatkozó, hanem Európa népeinek felszabadítási missziójára vonatkozó parancsot akart aláírni.

Minek köszönhetők a német villámháború kezdeti sikerei?

Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, a német csapatok szinte akadálytalanul törtek át a szovjet határon és nyomultak be több mint 1000 km-es mélységben az ellenséges területekre. Mint tudjuk, a német csapatokkal hatalmas, koncentrált szovjet haderő állt szemben közvetlenül a határ másik oldalán. Így szinte megmagyarázhatatlan, hogy ennek ellenére a német hadvezetés jó ideig uralni tudta a hadszínteret, vissza tudta szorítani, sőt szinte tökéletesen szét tudta verni a jelentős erőfölényben lévő szovjet haderőt.

1941. június 13-a az orosz történelem egyik legfontosabb dátuma. N. I. Birjukov altábornagy, az Uráli Katonai Körzet hadosztályparancsnoka így emlékezik erre a dátumra: „1941. június 13-án különös fontossággal bíró utasítást kaptunk a katonai körzet vezérkarától, amely szerint a hadosztálynak új táborhelyre kell vonulnia. Az új szállás címét még velem, a hadosztályparancsnokkal sem közölték. Csak amikor Moszkvát érintettük, tudtam meg, hogy hadosztályunkat az Idrizától nyugatra lévő erdőkben kell koncentrálni.” (Hadtörténeti folyóirat, 1962. 4. szám, 80. o.) Az Uráli Katonai Körzet összes hadosztálya ugyanezt a parancsot kapta meg ezen a napon. Vezérkaroknak és csapatoknak egész tömege indult el titokban a belorusz erdők irányába. Közvetlenül a háború kitörése előtt, mélyen a hátországból öt hadsereget dobtak át nyugatra, és egyidejűleg további három hadsereg készült fel az áthelyezésre. Az ország belsejében lévő katonai körzetek szinte teljesen kiürültek, a hátországból áthelyezett és összevont új hadseregekből pedig lassan, titokban formálódni kezdett a Vörös Hadsereg Második Stratégiai Csapata.

Az Első Stratégiai Csapat 170 hadosztályból állt, ebből 56 ekkor már közvetlenül a határnál, és egyelőre nem tudtak tovább előrenyomulni. A fennmaradó 114 hadosztály június 13-án szintén mozgásba lendült, hogy közelebb zárkózzon a határhoz. Ehhez jön még a hátországból a Második Stratégiai Csapat 77 hadosztálya. 1941. június 13-a az egész emberiség történetében a legnagyobb csapatmozgások kezdete, mely a Szovjetunió teljes vasúti kapacitását lefoglalta.

A nyugati határhoz érkező hadseregek nem ásták be magukat, nem vizes akadályok mögött, hanem azok előtt tömörültek, ami egyértelműen a támadó stratégiára utaló harcállás. Nem foglaltak el széles terepsávokat, hanem erdőkben rejtőztek el. Eközben a határ menti védelmi akadályokat és aknazárakat a szovjet utászok elkezdik felszedni.

Meghökkentő, hogy ezekben a napokban a német hadsereg ugyanezt tette: előrenyomult a határ irányába, és elrejtőzött az erdőkben, a határra telepített védelmi berendezéseket eltávolította.

A szovjet csapatok tömeges szállításával egyidejűleg elkezdődött a szovjet keleti-tengeri flotta áthelyezése nyugati irányba, valamint a légierő támaszpontjainak intenzív áthelyezése is. Az áthelyezett repülős hadosztályok sokszor csak 10 km-re voltak a határtól.

A szovjet csapatokon kívül sűrű folyamként hömpölygött ugyanebbe az irányba a harckocsik, a tüzérség, a vadászrepülők, a muníció és az üzemanyag óriási mennyisége is. A háború megkezdése előtt hatalmas mennyiségű szovjet hadfelszerelés és muníció volt felhalmozva a határ menti frontvonalakon, ami egy védekező stratégia követése esetén öngyilkosságnak számít.

Amikor 1941. június 22-én a német csapatok támadásba lendültek, a Vörös Hadsereg legnagyobb része vasúti kocsikon ült és úton volt. A német légierő a támadásait célirányosan a vasútállomásokra és vasúti szakaszokra irányította. A menetrendek használhatatlanokká váltak, a csapattranszportok megrekedtek. Az úton lévő, ellenséges tűzbe került hadtestek szétzilálódtak, a hadseregek eredeti struktúrája felbomlott. A tisztek elszakadtak a saját hadtesteiktől, és egyébként is teljes zavar uralkodott az egész szovjet hadvezetésben, mivel a hadműveleti tervek szigorú titkosítása miatt szinte senki sem látta át a hadseregek méretét és rendszerét.

A szovjet páncélos zászlóaljak harckocsijai, a légierő gépei, a muníció és ellátmány szintén a vonatokon állt bevagonírozva, és így teljesen ki volt szolgáltatva az ellenséges erőknek. A hadiszállítmányok vesztesége óriási volt. Az Első Stratégiai Csapat hadosztályai a német támadás kezdete után a határhoz nyomultak. A menetoszlopban haladó hadosztályok azonban kiváló célpontot nyújtottak a német légierő számára. Az egész Vörös Hadsereg tulajdonképpen egyetlen kiváló célpontot alkotott.

A német villámháború kezdeti sikerei semmi mással nem magyarázhatók, mint hogy Hitler egy váratlan megelőző csapást mért egy kizárólag támadásra felvonuló hatalmas haderőre. Hitler támadásával megzavarta a Vörös Hadsereg felfejlődési folyamatát, és így Kelet-Európa (talán egész Európa?) szovjet „felszabadítása” néhány évet késett.

Miért nem számított Sztálin Hitler támadására?

A Wermacht főparancsnoksága és maga Hitler is nagyon jól tudták, hogy egy kétfrontos háború számukra a katasztrófával lenne egyenlő. 1939-ben és 1940-ben Németország gyakorlatilag csak egy fronton harcolt. Ezért volt lehetősége a Wermacht főparancsnokságának, hogy a főerő összpontosításának elvét alkalmazza, és ezt ragyogóan meg is tette: az óriási német katonai potenciált először az egyik, utána pedig a másik ellenség ellen vetette be. Így a német stratégia fő feladata a kétfrontos harc elkerülése volt.

Hitler 1939. november 23-án a hadsereg felső parancsnokságával folytatott megbeszélésén arról beszélt, hogy csak akkor lehetne elindítani egy háborút a Szovjetunió ellen, ha azt nyugaton már befejezték.

Sztálin számára hihetetlen volt, hogy Hitler szándékosan meg akarja ismételni Németországnak az első világháborúban elkövetett döntő hibáját. Hitler azonban 1940. július 29-én kiadta a parancsot a „Barbarossa–hadművelet” terveinek a kidolgozására. Hitler tehát arra készült, hogy döntést hozzon a kétfrontos háborúról. Ez a döntés sokak számára felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt. Sok német tábornok és tábornagy szintén nem értette ezt az öngyilkos elhatározást, és nem is hagyták jóvá. Hitlernek azonban már nem volt választása, a hibát nem 1940. július 29-én követte el, hanem 1939. augusztus 19-én, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásakor. Amikor erre a hibájára ráébredt, már késő volt.

Sztálin azonban joggal építhetett arra, hogy Hitler nem fogja keleten elkezdeni a háborút, amíg nyugaton be nem fejezi. Ezért Sztálin a német–brit háború végakkordjaira várt: a német páncélos hadtestek szigetországi partraszállására. Sztálin ezzel egyidejűleg mindent megtett, hogy békebarátságáról meggyőzze Hitlert. Hitler azonban végül – megkésve ugyan – átlátta Sztálin igazi tervét, és mindent egy lapra tett fel.

Ha Sztálinnak sikerült volna meggyőznie Hitlert arról, hogy a Szovjetunió semleges ország, akkor a német páncélos hadtestek kétségkívül a brit szigeteken landoltak volna. És akkor valóban egy soha addig nem létező helyzet állt volna elő: a legtöbb európai államnak nem lett volna ekkor már sem hadserege, sem kormánya, sem parlamentje, sem politikai pártjai. Emberek millióit náci koncentrációs táborokba hajtják, és egész Európa felszabadításra vár. Az európai szárazföldön azonban csupán Hitler személyes testőrgárdájának egy ezrede lenne, a náci koncentrációs táborok őrcsapatai, a német mögöttes területek csapatszolgálatai, a katonai kiképző iskolák... ezek állnának szemben a roppant szovjet haderővel. Volt-e valaha is Európa történetében egy ilyen kedvező helyzet Európa „felszabadítására”? És ez a helyzet nem magától jött létre. Hosszú, makacs és kitartó munkával Sztálin úgy rakta össze és építette fel darabonként, mint egy finom mozaikot. Sztálin Hitlerből valóban egy igazi jégtörőt csinált. Sztálin ráállította a Jégtörőt Európa forradalmára. Sztálin azt követelte a francia kommunistáktól, hogy ne akadályozzák meg ezt a jégtörőt Európa romhalmazzá tételében. Sztálin ellátta a Jégtörőt minden, a győzelem előre meneteléhez szükséges felszereléssel. És Sztálin becsukta a szemét a nácik minden bűntette előtt.

Hitler végül átlátott Sztálin szándékain, és ez az oka annak, hogy miért is ért véget a második világháború Sztálin számára nem várt módon: csak fél Európát és egy picinyke Ázsiát kapott meg.

Jegyzetek:

1. Viktor Suvorov, valódi nevén Vlagyimir Bogdanovics Rezun, orosz író. Katonai pályáját a Szovjet hadsereg 41. számú tankos hadosztályánál kezdi meg, majd később a szovjet GRU (katonai hírszerzés) kötelékébe lép. Katonaévei alatt részt vett az 1968-as Csehszlovák invázióban is. 1978-ban az Egyesült Királyságba emigrál (felesége és gyermekei csempészik be az országba), ahol katonai hírszerzési szakértőként és íróként tevékenykedik. Írói pályafutása során számos könyve jelent meg, elsősorban a második világháború témakörében.

2. Viktor Suvorov: A jégtörő. Hitler szerepe Sztálin teveiben. Kairosz Kiadó, 2006.

__________

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Döbröntei Zoltán*

A festészeti nevelés lényegéről

Amennyiben nem az öncélúan felkeltett kreatív erők játékára törekszünk, s amennyiben nem a szűk szakmaiság fogásait, technikáit akarjuk átplántálni, úgy tisztán áll előttünk a kérdés: Mi az a kiindulópont, ahonnan meg lehet adni a festészeti nevelés alapelveit?

Ezt a kiindulópontot a látás szellemi szemléletében találjuk meg. Tisztáznunk kell az ember, a látás és a világ összefüggéseit a maguk valóságában.

Nézzük, mit is mutat meg szemünk! A látással feltárul a teremtett világ külső képe. A színekbe, formákba öltözött világ. Ehhez kapcsolódik a tértávlat és az időbeliség. Azonban az időbeliséget egyáltalán nem látjuk, s ha jól megfigyeljük, a térre is csak következtetünk. Még a formák érzékelését is el kell vitatnunk a szemtől, mert szemünk csupán a színekre és megvilágításokra érzékeny.

Összeszűkülni látszik tehát az a terület, amit valóban látunk. Ez viszont szemléletessé teszi számunkra, hogy mennyire belenőttünk a látásba, mennyi mindent hozzáfűztünk már a puszta észlelethez.

Ez a világ egyik fele. A másik, ahol látásunkat használjuk, befelé irányul. Halványabb, gyöngébb, de éppen olyan jelentős. Bensőnkben emlékképek hullámzanak, és fantáziánkkal újabb képeket alkotunk. Emlékeink képét ugyanúgy bármikor előhívhatjuk, bármikor rátekinthetünk, mint a nappali világ dolgaira. Emlékeink a múlt erőiből származnak, fantáziaképeink a jövő erőiből szövődnek. Álmainkban pedig, amelyek szintén képekben futnak le, a múlt összesimul a jövővel.

Az ember tehát lát kifelé, a Nappal megvilágított térbe, és lát befelé valamely belső fény segítségével. Nevezhetjük belső Napnak is.

Tudnunk kell azonban, hogy sem emlékeinkben, sem fantáziánkban, sem pedig álmainkban nem léphetünk közösségre embertársainkkal. Fantáziánkban, álmainkban és emlékeinkben magányosak vagyunk! (Az itt jelentkező ellentmondások csak látszólagosak!)

Egyedül az érzékszervek által felmerülő világ szolgáltat számunkra közös teret. Jelen esetben a látóérzék. Bárkinek rámutathatunk a kék égre, de ugyanilyen közvetlenséggel nem tehetem ezt emlékeim, fantáziám és álmaim világára vonatkozóan.

Ma, aki egészséges szemmel bír, látja ezt az érzékileg megjelenő, közös világot. S úgy szemléljük helyesen, ha erők, teremtő lények akaratát látjuk benne. Nemcsak egyszerűen kék az ég, és zöld a fű, hanem az ég kékjében, a fű zöldjében valami kifejeződik, valamilyen hatás, erő, akarat nyilvánul meg. Ezt a „háttérerőt“ közvetlenül, színről színre nem látjuk, de tudhatjuk, ha kitépem a fűcsomót, elszáll belőle az élet, és a színe sem maradhat tovább zöld.

Itt, a látható-láthatatlan határán találunk rá arra a területre, ahol a látás tovább fejleszthető.

A teremtő világ kialakítja bennünk a szemeket, mondhatni ajándékként, a mi közreműködésünk nélkül, de a látás továbbfejlesztése már emberi feladat. Helyes nevelés és oktatás nélkül nem fog fejlődni.

Megkérdezhetjük: Mi az, ami érlelően hat a látásra?

Minden, ami a teret az idővel reális viszonyba hozza. Minden, ami az érzéki látás holt pillanatképét megmozdítja. Minden, ami a létesülés és elmúlás erőire mutat rá az éppen jelen levőben. Minden, ami a térben elszakítottat össze tudja állítani. Végül is minden, ami az elsötétült, anyaggal kitöltött testet átlátszóvá teszi.

Az ember fizikai szeme nagyon hamar felnyílik. Fizikailag alkalmassá válik az éleslátásra, de csak későn érik meg rá lelkileg is. A fizikai látás élességét a lelkivel összhangba hozni pedagógiai feladat. (Jól látható egy negyedikes gyerek rajzán, hogy még csak úton van ahhoz, hogy látásával megragadja a világ dolgait, hogy tárgyszerűen lásson, pedig fizikai szeme már rég kiválóan alkalmas erre.)

A festészeti nevelésnek rá kell találnia a látás fejlődési áramlatára, és tovább kell vinnie. A lélek látóereje a szellemi világból fokozatosan belehúzódik a fizikai szemekbe, kialakul a fizikai látás, a világ egyre inkább csak külső érzéki képét mutatja, s ezzel a lelki-szellemi világ háttérbe szorul. A lélek viszont, miközben már használja fizikai éleslátását, csak lassan érkezik meg erre az érzéki-fizikai szintre. Ezt az alászálló utat nagy figyelemmel kell vezetni, hogy a lélek ne dermedjen bele az érzékiségbe. Viszont a látást mindenképpen le kell hozni addig a pontig, ahol megérinti az érzéki-fizikait, de úgy, hogy legyen ereje áthatolni rajta és továbbemelkedni.

A festészeti nevelésnek át kell vezetnie a látást ezen az alászálló és felemelkedő úton. Ekkor az embert neveljük, s nem szakmai képzést adunk. A látás nevelésének a legközvetlenebbül kell vonatkoznia a világra és az emberre.

A 12 osztályos nevelési idő feléig, kb. a 6. osztályig erőteljesen a külső világra kell irányulnia a festészetnek. A második felében pedig egyre határozottabban jelenjen meg az ember. Az első hat év inkább a teremtett világ megismeréséről szól, a második hat év inkább a teremtő-alkotó emberről.

A gyerekek a 6. osztályban jutnak el (még ma is!) a lelki éleslátáshoz. Eddig kell kísérnünk, segítenünk a látás földre érkezését. A tanító belátására bízhatjuk, hogy ezt hogyan és milyen ritmusban teszi, ha kellő módon átlátja a helyzetet.

A látás nevelésének talán legfontosabb időszaka ez a 6–7. osztályos életkor. A látás igazi mélypontja. Itt szinte megérinti a dolgokat. Tapintóvá válik. A fizikai legyűrni látszik az élőt. Nagyon ki kell művelnünk tehát, művészi módon alakítanunk azt az utat, ahogy ehhez a drámai mélyponthoz közelítünk. Mert mindenképpen bekövetkezik – mint a halál –, de nem mindegy, hogyan.

Elébe kell menni ennek az éleslátásba belehalt lelki látásnak. Nem szabad bekövetkeznie, hogy olyan váratlanul érjen bennünket, mint egy természeti esemény. Nem szabad, hogy a lélek szótlan, a szellem tétlen maradjon.

A 6. osztályig az egész teremtett világot a látás elé kell tárnunk. Az isteni teremtőerőket a színeken és formákon át kell megmutatnunk. Meg kell nyilvánulniuk.

Az első három év csupán felkészülés erre. Ekkor a színekben, formákban elevenen megnyilvánuló lelki-szellemi maga a téma. Nem kell erőltetni, hogy a teremtett világ képét öltse magára, de irtani sem kell tűzzel-vassal. Egyszerűen csak nem ezen van a hangsúly.

Jó alapokat rakhatunk le itt a továbbiakhoz. Tisztázhatjuk például a szín és forma viszonyát. Azt, ahogyan az egyes színek bizonyos formálóerővel bírnak és formákat teremtenek. (A kész forma már csak kiszínezhető!)

Tisztázni lehet továbbá a színek érzés- és jellemkarakterét. A legkülönfélébb helyzeteket és viszonyokat állíthatjuk így a gyerekek elé.

Fontos, hogy ne absztrakt, nonfiguratív művészetre törekedjen a tanító, másrészről pedig ne mondjon hamis mesét a színekről. Meg kell figyelni a színek életét, és érzéssel követni. A tanító természetesen és művészi módon illessze bele a szín-forma megfigyeléseket a napi gyakorlatba. S legyen ez a legnagyobb öröm! Goethe színtana alapvető segítséget ad ehhez.

A 3. osztályban aztán megüti a látást a teremtés szava: LEGYEN VILÁGOSSÁG!

Ettől kezdve a teremtőerőknek be kell öltözniük a világ dolgaiba. Egyre mélyebbre kell ereszkednünk, és egyre részletesebben kell bemutatnunk a láthatóságba burkolózó világot.

Az, ami addig erőként, általánosságban jelent meg, most konkréttá válik. A teremtett világ dolgai a színekből megismert tulajdonságokba öltöznek. Ezzel a világ megismerhetőségét állítjuk a gyerekek elé, mert ezen a módon mintegy átlátszóvá válik a világ. Igazi goetheanizmus.

A 4. osztályos állattanhoz, az 5. osztályos növénytanhoz és a 6. osztályos ásványtanhoz bőséges alapot nyújt Rudolf Steiner színtana.

A 6. osztályban a fizikai testeket állítjuk a látás fókuszába. Ekkor járunk a legközelebb a naturalizmushoz, de a puszta érzéki-fizikait a megvilágítás és az árnyékvetés geometriai rendjében szemléljük. Ez a legfontosabb védőháló, hogy ne süllyedjünk le az érzék alatti káoszába.

A 7. osztályban túllépünk a fizikai testeken, s a tértávlatokba tekintünk. A látást bevezetjük a fénnyel és sötéttel átjárt földi világba, s felemeljük a csillagok fényvilágáig, a kozmosz sötétjéig.

A 8. osztályban a földi térben álló, a megtestesült ember a témánk. Úgy tekintünk rá, mint amiben összegződik a teremtés.

Ebben a munkában olyan pontosnak kell lennünk, mint egy tudósnak, semmi önmagáért való művészi gesztus nem férkőzhet a közelébe. Nem irányíthat a szenvedély. Minden szín- és formaváltozás magát a teremtettet módosítja. Az érzéseknek csak kísérniük szabad a teremtést, magában a teremtő folyamatban nem szabad részt vennie.

Mindazonáltal egyre erősebben fog fellépni két kísértő erő, hogy ezt a művészi objektivitást elferdítse, s a látás fényerejét magához vonzza. A látás nevelése nem is jelent mást, mint a fényt szeretettel vezetni. Ezen az úton hároméves ritmusban a megkeményítő erők lüktetnek, négyéves ritmusban pedig a feloldóerők. A látás megkeményedésével az érzéki bizonyos túlsúlyra jut a lelki-szellemivel szemben, és önmagába fordul. (Rajzos festmények) A feloldódó látás pedig nem hajlandó az érzékit tudomásul venni. (Úsztatott fantáziaképek.)

Ennek következtében a 3., 6. és 9. osztályban bizonyos elsötétülés lép fel. Fokozatosan egyre több árnyékot vetve a látás fényébe. Viszont négyévenként, a 4., 8. osztályban a fény feloldóereje növekszik, hogy eltöltse a látást. A 12. osztályban aztán együtt jelennek meg, s ezzel különleges egyensúly teremtésére nyílik mód.

A tanítónak úgy kell ismernie ezeket az erőket, mint a festőnek a festékeit.

A 8. osztály után érezhetően nő az az igény, hogy már ne csak "ábrázoljanak", ne csak a külső világ képét alkossák meg, hanem egyúttal maguk is benne legyenek. A teremtés spirálja a 9. osztályban fordul át az emberi lélekbe. A látást vezető fény a külső térből átlép a belsőbe. Ennek következtében szinte teljes sötétség áll be. Az addig szépen festő fiúk és lányok színei sok esetben úgy eltűnnek, mint a káprázat. Marad egy külső, hideg fény (ami csak információ) és egy átforrósodott belső sötétség (amibe fájdalmas beletekinteni). Különös lehetőség nyílik meg itt arra, hogy a lelki-szellemi elszakadjon az érzéki-fizikaitól.

A látást ekkor újabb megrendülés éri, a lélek mélyéből felhangzik az Evangélium szava: AZ IGAZI VILÁGOSSÁG ELJÖTT VOLT MÁR A VILÁGBA, AMELY MEGVILÁGOSÍT MINDEN EMBERT. A VILÁGBAN VOLT, ÉS A VILÁG ÁLTALA LETT, DE A VILÁG NEM ISMERTE MEG őT.

Új teremtés kezdődik, új szövetség köttetik. Az embernek meg kell találnia én-magát a legszélsőségesebb erők közepette is. Meg kell találnia a közepet. Erről az egyensúlyteremtésről, erről az okkult közép megalapozásáról szól a felső tagozat, a 9–12. osztályig.

Arra nyílik lehetőség, hogy a feloldó- és megsűrítő erőket bevonjuk a képalkotásba. Az ember látóereje kezdi megvilágítani azokat az erőket, lényeket, amelyek mindig is hatottak rá.

A 9. osztályban az egyensúlyérzékre építünk. A teremtő, de éles fény és a kaotikus, de termékeny sötétség egyensúlyára. S ezzel az egészség, a gyógyulásra való képességet is megújítjuk.

A 10. osztályban inkább a fénybe tekintünk. A fényben feloldódó, a fizikait felemelő fény világába. Lucifer múlt világa ez. Segítségül kell hívnunk, hogy a földről újra felemelkedhessünk. Fényével a kozmoszba tekintünk, s ezáltal impresszív festészetet művelünk.

A 11. osztályban inkább a sötétség felé fordulunk. Abba a termékeny sötétségbe, amit magunkban hordunk, de ezt még emberivé, szeretetteljessé kell tennünk. Ebből hívjuk elő a színeket, s ezzel egyfajta expresszív festészetet művelünk.

A 12. osztályban végezetül egy konstruktív szintézist valósíthatunk meg, ahol a hangsúly a kompozíción és a téma tudatos vezetésén van. Az ember az erők kereszteződésében.

S ha mindezek után úgy tűnne, hogy ez nem egy alternatív pedagógia művészeti tanterve, hanem egy misztériumiskola célja, akkor helyesen gondolkodunk a Waldorf-nevelésről.

*Döbröntei Zoltán (1959–) tanított a Solymári Waldorf Tanárképzésen, több Waldorf-iskolában és a Szabad Főiskolán. A Napút Szabad Művészeti Iskola alapítója és vezető tanára

__________

^ugrás az oldal tetejére

Frans Lutters

A szabad Waldorf-iskola karmájának kérdése

A hármas tagozódású emberkép sorsa

Az ember hármas tagozódása a Waldorf-pedagógia alapja. A Szabad Waldorf-iskola tanárainak tartott előadásaiban Rudolf Steiner mindig ismertette az ember hármas tagozódását.¹ A lelkierők hármas tagoltsága közvetlen tapasztalat: gondolkodás, érzés és akarat. A fizikai testiségben is megfigyelhető a hármas tagoltság: fej, törzs és végtagok. A test–lélek–szellem ezt a hármas tagoltságot mindent átfogóan fejezi ki. A test, lélek és szellem e megkülönböztetése a IX. századtól kezdődően eltűnt az emberi kultúrából.

869-ben elvetették a lélek és a szellem közötti különbségtevést az emberi lényben, és a római katolikus egyház ennek hirdetését betiltotta. Ezzel a hármasan tagolt emberképet egy dualista képpel helyettesítették. Az emberi kultúrában 1000 éven át már csak lélekről és testről beszéltek. E korlátozás folytán veszélybe került az emberi szabadság. Az embert, aki hivatalosan csupán testből és lélekből állt, tekintélyelvűen vezethette az egyház. A Szabad Waldorf-iskola kultúrfeladata az, hogy a hármas tagozódású emberlény megismerését gyakorlati módon megújítsa.

Vita az ember hármas tagozódásáról a IX. században

A IX. század Károly frank király Carolus Magnus császárrá történő, III. Leó pápa általi római megkoronázásával vette kezdetét. Ez a tény volt az alapja a 869-es év sorsszerű eseményeinek. A nyugat-európai szellemi élet Nagy Károly megkoronázása révén összefonódott a római pápától kiinduló hatalommal. Eddig a pillanatig a Frank Birodalom szabad módon viszonyult a római egyházhoz. A születő kereszténység Bonifatius szerint is még mindig kapcsolatban állt az ír–skót egyház kelta szellemével. Még Nagy Károly udvari iskolájában (Hofschule) is, 800-ig, mindenkor szívesen látták az angolszász és ír papokat és tudósokat. A yorki Alcuin, a híres tanító is összefonódott ezzel a kereszténységen belüli áramlattal. Emellett első helyen kell említeni reichenaui Waldót és tours-i Hugót.² Herbert Hahn és Walter Johannes Stein voltak azok a Waldorf-tanárok, akik sorsszerű kapcsolatot éreztek az ír–skót áramlat e két reprezentánsával.³ Attól az időtől kezdve, hogy Alcuin 804-ben meghalt, a római irányultságú papok és tudósok egyre nagyobb befolyáshoz jutottak. Einhard, a császár későbbi életrajzírója fontos szerepet játszott ebben a fejlődésben. A Nagy Károly élete című művében az ír–skót áramlat képviselőinek nevét szisztematikusan figyelmen kívül hagyja.⁴ A római irányultságú áramlaton belül a szervezeti elv egyre fontosabb lett. Az ír–skót áramlat meg akarta őrizni az egyén szabad spirituális felelősségét. A karolingi udvari iskolában e személyiségek számára tevékenységük kiindulópontja a spirituális autonómia volt, mivel a többiek, spirituális vonatkozásban is, Róma tekintélye alatt állónak tekintették magukat.

Ezt a helyzetet összehasonlíthatjuk a Szabad Waldorf-iskolákon belüli mai problematikával, például Hollandiában, ahol az egyes tanárok önállósága és az állam részéről megszabott normák és szabályok között komoly feszültségek vannak. Ennek a szembenállásnak nem kell feltétlenül polarizálóan hatnia. A helyzet csak akkor lesz problematikus, ha az egyik áramlat megkísérli a másikat megsemmisíteni. Hasonló módon volt nehéz együtt dolgozni a karolingi udvari iskolában.

Karmikus összefüggés

Hogy ez a két eset több mint egy hasonlat, kitűnhet azokból a szavakból, melyeket Rudolf Steiner mondott Walter Johannes Steinnak, a stuttgarti Szabad Waldorf-iskola első tanárai egyikének: „A tanárok arisztoteliánusok voltak, és a tanulók szászok Nagy Károly idejéből.”⁵ Rudolf Steiner egyéb utalásai is a karolingi udvari iskola és a stuttgarti első Szabad Waldorf-iskola közötti karmikus összefüggésekre mutatnak. Így rendszeresen megtörtént Emil Molttal, hogy a Waldorfiskola fiatalabb tanulói szemtelenek voltak vele, amikor átment az iskola udvarán. Problémájával Rudolf Steinerhez fordult, hogy tanácsot kérjen. Steiner nem köntörfalazott: „Miért csodálkozik, egy korábbi életben ők voltak azok a szászok, akik ellen maga mint Nagy Károly harcolt, és akiket legyilkoltak!”⁶ Ezekkel a szavakkal kísérelte meg Rudolf Steiner Emil Moltot, a Szabad Waldorf-iskola megalapítóját karmamegismeréshez juttatni. Hogy maga Emil Molt milyen mértékben hatolt el egy ilyen megismeréshez, arról a mai napig nem volt módom semmi közelebbit megtudni. De egynéhány tanárnál ez teljesen valamiféle belső ténynek számított. Ez a karmikus összefüggés volt Walter Johannes Stein számára a belső indíték, hogy megírja könyvét, Világtörténelem a Szent Grál fényében. A IX. század címmel. De ez volt annak is oka, amiért néhány kollégája a könyvet nagyon erősen támadta. Valahogy így mondta Paul Bauman, az első zenetanár: „... Valamit nyíltan ki kell mondani: »a könyvhöz semmilyen más módon nem viszonyultak, csak kritikával«. Ha dr. Stein a második kötetet nem írta meg, annak talán a kritika volt az oka, amit gyakoroltunk felette. Ehhez a könyvhöz abszolút negatívan állok hozzá. És ami kritikában és termékeny bírálatban részesítettük ezt a könyvet dr. Steinnel szemben, az megakadályozta abban, hogy egy második kötetet írjon...”⁷

Nagy Károly spirituális kézjegye

Nagy Károly környezetében kirobbant egy vita az udvari iskola vezetése és azon mód körül, hogy Európában a kulturális életnek hogyan kellene továbbfejlődnie. Külső értelemben az írek voltak a vesztesek. De Rudolf Steiner megmutat-ta, hogy az ír–kelta kereszténység – hanyatlása után, tehát a IX. századtól kezdődően – rejtetten továbbhat a Grál-misztériumban. A külső fejlődés Róma befolyása alá kerül. Maga Károly volt az, aki ezt a sorsot előidézte váratlan római megkoronázásával. Ezzel bűnrészes lett abban a fejlődésben, amely a 869-es eseményekhez vezetett, amikor a konstantinápolyi zsinaton a test–lélek–szellem szerinti igazi emberlény félreismerése lett az egyház dogmájává. Nyugat-Európa általános kultúrájában az ember képét csak mint testet és lelket ismerték el azontúl.

A sors pillanata

E karmikus tény alapján született meg többé-kevésbé öntudatlan módon az az elhatározás Emil Moltban, a Waldorf-Astoria Cigarettagyár igazgatójában, hogy a Szabad Waldorf-iskola megalapításával elhelyezze a csírát a test–lélek–szellem szerinti igazi emberkép megújítása számára.

A nehéz sorspillanatokban Nagy Károly sohasem állt egyedül. A szellemi világ pozitív értelemben mindig támogatta és segítette. E tényt Rudolf Steiner nagyon világosan fejezte ki az Ezoterikus Iskola egyik előadásában, amelyet éppen abban az időben tartott, amikor Emil és Berta Molt tagjai lettek ennek az iskolának a Teozófiai Társaság német szekcióján belül. Ekkor mondta Rudolf Steiner: „Nagy Károly, aki Keletről származott – ő egy magas indiai adeptus újra-megtestesülése volt –, annak a szellemi individualitásnak volt eszköze, akit a Titurel névvel szimbolizáltak.”⁸

Titurel ismert a Parsifal-hagyományokból. Wolfram von Eschenbach ábrázolta őt a legmélyebben Parzivaljában. Titurel 30 éven át építtette a Grál-várat, és megalapította a Grál-nemzetséget, amely évszázadokon keresztül őrizte a Szent Grált. Egészen megrendítő élmény volt számomra, hogy éppen Nagy Károly működött együtt ezzel az individualitással. És úgy tűnik, ez Rudolf Steiner számára is ilyen volt, amikor ugyanebben az előadásban Nagy Károly alakjára még egyszer visszatért: „Egy történelmi személyiségről lehetnek az embernek olyan történelmi vagy morális nézetei, amelyek gyakran nagyon eltérnek azoktól a nézetektől, amelyekre a szellemi látó tesz szert tapasztalatai által. Nagy Károly mindenesetre arra volt rendelve, hogy a fejlődést egy bizonyos módon előbbre vigye.”⁹

A következmények

800-tól a római katolikus egyház egyre nagyobb befolyást nyert a Karoling Birodalomban. Ennek folytán a zsinati határozatok is mind fontosabbak lettek az európai kultúrélet fejlődésében. Ebből fakadt, hogy a konstantinápolyi zsinat az elkövetkezendő ezer év emberképét illetően annyira mélyreható következményekkel járt. A Szabad Waldorf-iskola impulzusát belső sors kapcsolja össze ezzel a történéssel. Ennek az iskolának feladata az, hogy a létesülő, ifjú embert ismét a test, lélek és szellem szerint ragadja meg, és e megismerés alapján kísérje fejlődésében. Rudolf Steiner megadta az alapot ehhez a gyógyító kultúrimpulzushoz az első Waldorf-tanárok számára tartott alapkurzusban, az Általános embertanban.

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer, 12. évf. 11. sz., 2008. szeptember

Jegyzetek

1. R. Steiner: Általános embertan, GA 293

2, W J. Stein: Weltgeschichte im Lichte des heiligen Gral. Das Neunte Jahrhundert, Stuttgart, J. C. Mellinger Verlag, 2003

3. W F. Veltman: Tempel en Graal

4. W J. Stein: Weltgeschichte im Lichte des heiligen Gral. Das Neunte Jahrhundert, Stuttgart, J. C. Mellinger Verlag

5. J. Tautz: W. J. Stein, Eine Biographie, 250. o., Dornach, Verlag am Goetheanum, 1989 – Rudolf Steiner Alcuint. Arisztotelész követőjeként írja le a GA 200 első előadásában.

6. Ez a kérdés és Rudolf Steiner válasza Heinz Herbert Schöfflertől maradt ránk. Johannes Tautz megerősíti ennek hitelességét.

7. L. Kolisko: Eugen Kolisko. Ein Lebensbild. 314–315. o.

8. R. Steiner: Az ezoterikus órák témáiból, GA 266/1, 507. oldaltól, Dornach, Rudolf Steiner Verlag

9. ua.

__________

^ugrás az oldal tetejére

Gulyás Judit

Válság van - válság lesz?

A gazdasági világválság

A válság teljesen kiszámíthatatlan mozgásokat végez, az eddig használt gazdasági megközelítések és mutatók nem segítenek abban, hogy megértsük, mi és miért történik. Egy önálló lénnyé vált, egy szörnnyé, ami bármikor, bárhol lecsaphat. Hogyan viselkednek a gazdaság szereplői ebben a helyzetben? Legtöbbjük riadót fújt, elkezdett létszámot leépíteni, kisebb bevétellel számolni, és csak a rendkívül merészek ígérnek NÖVEKEDÉSt.

Vannak azonban cégek, ahol nem küldenek el munkatársakat, csak a fizetésüket csökkentik (öt nap helyett pl. csak négyet kell dolgozni), ami egy sokkal pozitívabb döntés az adott helyzetben, mert nem generál további negatív hullámokat. Mindenki, aki egy ilyen változást megél, elgondolkodik – mekkora fizetésre van szükségem ahhoz, hogy magam/családom fenn tudjam tartani? Ez talán sokakat késztet arra, hogy felülvizsgálják szükségleteiket, és tudatosabban figyeljenek fogyasztásukra.

A másik oldalon csökken a termelés, és ez talán elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mennyit is kell termelni ahhoz, hogy egy cég fenntartható legyen, illetve hogy valós szükségleteket elégítsen ki. Ez még nem tűnik túl közeli jövőnek, de ha a szörny továbbra is kiszámíthatatlan és veszélyes marad, talán eljutunk ide is.

Vagyis megszűnhet az a tendencia, hogy minél hatékonyabban (kevesebb emberrel), minél olcsóbban (elég, ha egy évig működik) állítsunk elő javakat, rengeteg pénzt fordítsunk arra, hogy bizonyos termékeket meg akarjanak venni (reklám), olyan mutatóknak feleljenek meg a cégek (mennyi az egy főre eső árbevétel), ami egy globális összeomláshoz vezetett. Akkor talán megszűnik a „szemét” gyártásának NÖVEKEDÉSe (például hová tűnhetnek a kevésbé trendi mobiltelefonok, amit évente dobnak ki az emberek?).

Ez az értéktőzsdék teljes bukását kell hogy jelentse, és remélhetően átáll az egész világ egyetlen devizára, hogy a devizaügyletekből ne NÖVEKEDJEN tovább a számlapénz mennyisége, amely mögött nincs megtermelt „jószág”, vagyis fedezet.

Szóval nem NÖVEKEDNI kellene ebben az értelemben, hanem...

A mese

Idáig jutott főhősünk, Multi Millárdos (nevezzük MM-nek), amikor felismerte, hogy csak valami teljesen új gondolatból fakadó módszerrel lehet a szörnyet legyőzni, és a világ gazdaságát egészségessé tenni. Arra gondolt, hogy maradék vagyonát erre a célra fordítaná addig, amíg teljesen el nem veszíti. No de mihez kezdjen?

MM összehívta gazdasági tanácsadóit, elmondta nekik a fenti gondolatokat, de azok csak a jelenlegi formákban tudtak gondolkodni, és nem tudtak új, áttörő ötlettel előállni.

Akkor sorsa egy Waldorf-iskolába vezette, ahol megismerte az antropozófia alapjait. Úgy érezte, hogy ez a megközelítés a gazdasági tevékenységet egészen más megvilágításba helyezi, sőt a kulturális és jogi életben is ad új feladatokat.

Így hát eldöntötte, a magyar Waldorf-intézmények működését segíti anyagilag. Abban reménykedett, hogy alkotóműhelyek alakulnak ki az iskolák összefogásával – gazdasági témákban. Egyre több új gondolkodású fiatal kerül ki az életbe, és így közösen talán megtalálják azt az új utat, amit a világnak gazdasági, kulturális és jogi területeken járnia kell. Feltételezte, hogy ez a válság is eltart 4–6 évig, úgy, mint az eddigiek, és ennyi idő alatt talán kialakul egy erős irányvonal, amin el lehet indulni.

Vajon mennyi pénzre van szükség ahhoz, hogy a Magyarországon jelenleg működő 25 intézményt fenn lehessen tartani a következő 4-6 évben? Mennyire működnek gazdaságosan a jelenlegi intézmények, lehet-e bármilyen változtatást javasolni a hatékonyabb működés érdekében? Ehhez pontos számításokat, megvalósíthatósági tanulmányt akart kidolgoztatni. Meg is bízta Precíz Pénzügyest (nevezzük PP-nek), hogy vizsgálja meg ezt a kérdéskört, és tegyen javaslatot a finanszírozásra.

PP egyrészt kiszámította, hány pedagógusra van szükség ahhoz, hogy 1–8. osztályos iskolák tudjanak működni. Ezt a Waldorf-kerettantervben megadott óraszámok alapján nézte meg. Először kijelölte azokat a szakórákat, amelyekhez ideális esetben szaktanár kell, és kiszámolta a maradék órákból az osztálytanítók heti átlagát – ez 20,3 órát mutatott. A számításai alapján megállapította, hogy a tanterv alapján minimum 8 osztálytanító és 4,5 szaktanár szükséges egy iskolába.

Következő lépésként PP megnézte a gimnáziumi osztályokat is a kerettanterv alapján. Itt igen izgalmas adatokat talált, ugyanis kevés olyan szakterület van, amihez egyetlen gimnáziumban teljes állású tanár vagy akár félidőben oktató pedagógus kellene. Próbált szaktantárgy-párosításokat találni (P1, P2 stb.), és úgy készítette számításait, hogy az osztálytanítók heti átlagával számította ki a leterheltséget (heti 20 óra), és minimum félállással számolt minden egyes tantárgynál (vagy tantárgypárosításnál). A kalkulációja 1 párhuzamos osztálynál 15,5 pedagóguslétszámot mutatott.

PP elemzése arra is rávilágított, hogy öt osztályt (9–13) nem lehet igazán jól működtetni, mert egyrészt sok tanárt csak részidőben lehet foglalkoztatni, másrészt a nagyobb pedagóguslétszámmal szemben kisebb tanulói létszám áll, ami kisebb anyagi fedezetet jelent. Ezen felül – pedagógusokkal beszélgetve – az is kiderült, hogy a tanárok igen kis mértékben tudják ebben a struktúrában egymás munkáját segíteni, hiszen sokan csak rövid időre jelennek meg az iskola életében.

Úgy találta, ha 4 párhuzamos osztályt lehetne működtetni, akkor egy erős tanári kart és gazdaságilag kiegyensúlyozott intézményt lehetne alapítani. A következő táblában találhatóak a számítások.

A létszámmal kapcsolatos elemzéseit megosztotta a pedagógusokkal és megtudta, hogy minden iskola másként oldja meg a szaktanárhiányt, a jó szakpárosítás inkább csak álom, és hogy egyes tanárok terheltsége nagyban függ az egyéb iskolai munkában való részvételtől is!

Aztán PP megvizsgálta néhány (1–13. osztályos) iskola költségvetését, hogy a bevételek és kiadások struktúráját is lássa – a következő átlagot számolta:

Állami normatíva – 43%
Művészeti támogatás – 10%
Szülői befizetés – 43%
Egyéb (pl. SZJA 1% bevétel, önkormányzati támogatás stb.) – 4%

A kiadások nagyon más képet mutatnak az 1–8. és a 1–13. osztályokat működtető intézményeknél, mert a gimnáziumban a gyermeklétszámhoz képest sokkal több szaktanárra, szakteremre és eszközre van szükség.

A kiadások az 1–13. osztályos iskolákban a következőképpen alakulnak átlagosan:

Alkalmazotti költség – 73%
Épület működtetési költsége – 17%
Oktatási egyéb költségek – 6%
Adminisztráció, étkezés és egyéb – 4%

A teljes éves költség átlagosan 180 millió forint, amiből 2010-től már csak maximum 43%-ot fog az állam fedezni, mivel a művészeti támogatás megszűnik. Éves szinten így 103 millió forint körül kell minden ilyen intézményt támogatni – az állami támogatáson felül.

PP összefoglalta eredményeit MM-nek, és még azt is elmondta, hogy jelenleg 9 olyan Waldorf-intézmény van, ahol 13 osztályos iskolai oktatás folyik, és összesen 25 iskola van Magyarországon. Amennyiben pedagógiailag és pénzügyileg is szeretne fejlődni a Waldorf-közösség, akkor KÖZÖS gimnáziumot és szakközépiskolát kell megszervezni.

Ezt bőven tudta fedezni MM a megmaradt pénzéből, sőt még egy új, 300 fős kollégiumot is alapított a közös gimnázium és szakközépiskolába járó diákoknak, és egy nagy művésztelepet, ahol alkotótáborokat lehet szervezni.

Aki nem hiszi, járjon utána...

Lesz-e válság a Waldorf-intézményekben?

Amíg MM körünkbe érkezik, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is vár a Waldorf-intézményekre a következő két-három évben.

Szűkülő források!

Források alatt legelsőként az emberi erőforrással érdemes foglalkozni, minden egyes intézményt, vállalkozást ez tesz egyedivé és meghatározóvá.

Vajon hány képzett Waldorf-tanárra van ma szükség az eddig alapított iskolákban? Van ennyi Waldorf végzettségű tanár, aki tanítással foglalkozik? És lesznek elegen a tovább növekedő iskolákban? A 2008–2009-es tanévben arányaiban kevesebben jelentkeztek Waldorf-képző intézményekbe, mintha ez a forrás most szűkülő tendenciát mutatna.

Milyen források fognak még csökkenni a következő években?
- A művészeti támogatás megszűnik (az intézmények kb. 10% bevételtől esnek el) 2010-ben
- Az állami támogatás struktúráját folyamatosan változtatják, ami további csökkenést eredményez
- Szülők elveszíthetik munkájukat, kisebb bevételük lehet a gazdasági válság miatt
- Kisebb lehet az SZJA és egyéb felajánlások mértéke a fentiek miatt

Az is kérdés, hogy el lehet-e várni a pedagógusoktól vagy akár az intézményekben dolgozó néhány gazdasági munkatárstól, hogy mindezt maguktól elemezni tudják, és megoldásokat találjanak a szűkülő források ellensúlyozására? Érdemes-e összefogni intézményeknek, bevonva hozzáértő szülőket, tanácsadókat, és KÖZÖS stratégiát kieszelni?

Milyen stratégiák lehetnek egyáltalán?

Van esély arra, hogy minden intézmény (azok is, akik még nem tartanak ott) kialakítson pedagógialag magas színvonalú és anyagilag jól működő gimnáziumokat? Minden gyermeknek és családnak gimnáziumra van szüksége? Van arra esély, hogy egy csapat nagy tapasztalattal bíró pedagógus letegye egy közös gimnázium ÉS szakközépiskola alapjait? Lenne ehhez segítség és forrás?

Lehet, elérkezett az idő, hogy összefogással és gazdasági, valamint pedagógiai szakértelemmel újraalapítsunk néhány intézményt, vagy akár újat alapítsunk, ahogy ezt egyre többen gondolják?

Kellene egy maréknyi „ Waldorf-gazdász”, akik mindezt részletesebben, egyes intézmények konkrét számait megnézve KÖZÖS javaslatokat alakítanak ki?

A válaszokat csak KÖZÖSEN találhatjuk meg.

Észrevételeket, megjegyzéseket a következő e-mail címen szívesen látok: gulyas.judit@t-online.hu

__________

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyítás

Kádas Ágnes

Orvostovábbképzések

Rudolf Steiner az orvosoknak, orvostanhallgatóknak tartott kurzusaiban rendkívül magas színvonalon beszél az orvoslás valódi mibenlétéről, az orvos feladatáról. A mai intellektuális gondolkodású, természettudományos képzettséggel rendelkező ember gondolkodásmódjának átalakítása nélkül, közvetlenül nem tud ehhez kapcsolódni. A mai orvosképzések azt az utat keresik, azt a módszert igyekeznek kialakítani, amely segíti ezt az átalakítást, irányt, irányultságot ad az orvos törekvésének, hogy egyre jobban megközelíthetővé váljon számára ez a gyógyművészet.

A következő cikk a németországi képzések közül vesz szemügyre néhányat, azok felépítését, ami révén a hallgatók el tudnak indulni az antropozófus orvossá válás útján.

A szerkesztő

Örömmel hallottuk, hogy Magyarországon komoly előkészületek folynak az antropozófiai orvosképzés előkészítésére.

A hír hallatán megkísérlünk az orvosképzés eddigi történetére rátekinteni.

Rudolf Steiner 1920-tól tartott orvosoknak előadás-sorozatokat. 1923-ban fiatal orvosok és orvostanhallgatók arra kérték, hogy számukra olyan kurzust tartson, ami alapján az orvoslásra vonatkozó teljes szemléletüket, belső hozzáállásukat más módon alakíthatják, mint ahogy az általában szokásos. Az 1924-ben tartott két orvosi kurzus (mindkettő megjelent: GA 316) a válasza erre a kérésre.

A bevezető előadásból – néhány gondolatot, pontosabban a gondolatmenetet kiemelve, kiegészítve az első kurzus utolsó előadásában elhangzottakkal – tulajdonképpen felállítható egy képzés tematikája. Ha megvizsgáljuk a ma működő orvostovábbképzések tantervét, ez mindenütt – persze modifikálva – nyomon is követhető.

Az első, amiről ma Önöknek beszélni szeretnék, az az orvosi tanulmányokra vonatkozik. Az orvosi stúdium manapság oly módon épül fel, hogy egy természettudományos világszemléletre épül, vagy jobban mondva egy természettudományos interpretációra, ami nem vezet el az emberig; ami manapság egyáltalán nem alkalmas arra, hogy bármit is kijelentsen az emberről. És az ifjú orvostanhallgató így lép a beteg ember elé; anélkül tehát, hogy bármilyen valóságos képzete lehetne az egészséges emberről. Mert nézzék, abból, ahogy ma tanítják az anatómiát, fiziológiát – hogy az a képzet az alapja, hogy az emberi organizmusban a szilárd kontúrokkal lehatárolt szervek és szervrendszerek a lényegesek, mint például a csontrendszer, izomrendszer, és hogy ahhoz vagyunk szokva, hogy ezeket a szervrendszereket azok között a szilárd kontúrok között képzeljük el, melyeket rendszerint lerajzolnak –, abból teljesen téves képzetet kapunk az emberről. Mert az, amit ily módon lerajzolnak, és amit ilyen rajzok szerint képzelünk el, és amivel tulajdonképpen megismerési tartalomként rendelkezünk, az folytonos létesülési folyamatban van, egy folyamatos felépülésben és leépülésben, folyamatos létesülésben, folyamatos keletkezésben és elmúlásban. És ha elkezdjük szemügyre venni ezt a folyamatos keletkezést és elmúlást, akkor azonnal világossá válik, hogy az emberi organizmust illetően a szilárd lehatároltságból át kell lépnünk a folyékony, kontúrok nélküli állapothoz, hogy az embert úgyszólván áramlások eredményének kell tekintenünk. (...)

Azt kell tehát mondanunk, hogy egy valóságos emberismeretnek elsőként az élesen körülhatárolt szervekkel kell számolnia, de aztán azzal is, ami az organizmusban áramlásban van... Abban a pillanatban, amikor azzal van dolgunk, ami áramlásban van, ami kering, akkor többé nem a földi erők az irányító erők, hanem a bolygóerők. (...) de az emberi organizmusban annak is része van, ami levegőforma, gázszerű.

(...) és éppen a negyedik embernél, a hőembernél – beszélek tehát a fizikai emberről, ami a fizikai testhez van hozzárendelve, a folyékony emberről, ami az étertesthez van hozzárendelve, a gázforma emberről, vagyis minden gáz- vagy levegőszerűnek a tevékenységéről, ami az asztráltesthez van hozzárendelve –, kétségtelen, hogy egy differenciált hőorganizmus is jelen van a térben, ahol az ember tartózkodik. (...) A hő-szerűt az én-organizmus irányítja. (...)

Ha nem jutnak betekintéshez az egészséges emberre vonatkozóan, soha nem lesznek abban a helyzetben, hogy az egészséges emberre vonatkozó betekintéstől eljussanak a beteg emberre vonatkozó betekintéshez. (...)

Csak akkor jutnak el a megbetegedések lehetőségének megértéséhez, ha mindezeket figyelembe veszik, különben soha (...)

(...) ha meg akarjuk ismerni az emberi organizációt a kozmosszal való kapcsolatában, az embert a földön körülvevő természeti birodalmakat illetően, akkor egy másfajta természettudományra van szükség, mint amilyet ma művelnek. (...)

(...) mindehhez egy belső természetérzék tartozik, egy olyan képesség, amely együtt tudja szemlélni a hőt, levegőáramlásokat, a levegő felmelegedését és lehűlését, a napsugarak játékát az atmoszférában a felmelegedő és lehűlő levegőtömegekkel, a vízpárákkal, a harmat csodálatos játékát reggelente a virágokon, növényeken... de mindezt egy „makroszkopikus” tekintettel kell tudni szemlélni. Ehhez természetérzék tartozik. (...) A mikroszkópozásnak akkor van értelme, ha Önök maguk olyan természetérzékkel rendelkeznek, amely révén abban a helyzetben vannak, hogy miután a metszetet a mikroszkóp alatt megvizsgálták, az illető tárgyat képesek a megfelelő kicsiségig belsőleg modifikálni. Akkor a dolog egészen mássá válik. Ha egy dolgot felnagyítva látnak, akkor azt önmagukban – egyszerűen belsőleg – megint le kell tudni kicsinyíteniük. Ezt általában nem tesszük meg. (...)

És csak egy ilyen megismeréssel, melyet egy természetérzék hordoz, ami nemcsak mikroszkopizálni, hanem makroszkopizálni is képes, kerülhetünk közel az egészséges és a beteg emberhez. Erre törekszünk az elkövetkező napokban. (...)

(...) Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy magától értetődően nem lehet a karma ellenére gyógyítani. Hogy nem lehet a karma ellenére gyógyítani, ennek lényegében benne kell lennie az orvos érzületében. Az orvos érzületének már a gyógyítani akarás legelső kérdésénél ténylegesen két irányba kell mutatnia: az egyik a karma legyőzhetetlen akarása. Erre a sorsakarásra az orvosnak mindenekelőtt a saját maga számára van szüksége. (...) az egyik irány a karma felé mutat. Ez ad szilárdságot és biztonságot, bizonyosságot az életben, ez ad szilárd álláspontot. A másik irány azonban az, hogy a gyógyítani akarásnak feltétlenül jelen kell lennie. Ezt az akarást soha semmi nem csorbíthatja. Az orvosnak mindig maradéktalanul gyógyítóan kell működnie, akkor is, ha az a meggyőződése, hogy a beteg gyógyíthatatlan. El kell nyomni ezt a meggyőződést, és mindent meg kell tenni a gyógyulás érdekében...

***

Európa több helyén, elsősorban német nyelvterületen évek óta működnek antropozófiai orvos-továbbképző intézmények, melyek különböző időpontokban indultak, felépítésük is rendkívül különbözik egymástól, de természetesen közös vonásokat is találunk bennük.

A legáltalánosabb megfogalmazás szerint a képzések célja, hogy a konzervatív gyógyászat kereteit az antropozófiai világ- és emberismeretből kiindulva kitágítsák, így a diagnózis felállításába és a terápia kialakításába ezeket a szempontokat – és ezzel együtt az antropozófiai gyógyászathoz tartozó különleges terápiákat, mint pl. ritmikus masszázs, mozgásfürdő, gyógyeuritmia, művészeti terápiák stb. – bevonják. A képzések többnyire azt is megfogalmazzák – még a hatéves orvosképzésbe integrált nappali képzés is –, hogy csupán arra vállalkozhatnak, hogy elindítsanak valakit azon az úton, melyen antropozófus orvossá válhat. Ehhez ad segítséget a legtöbb képzés programjában megjelenő „témakör”: az orvos belső fejlődési, iskolázási útja, ami szintén csak indítékot adhat az önálló belső munkához.

Ami minden képzésre jellemző, hogy szorosan kapcsolódnak a gyakorlathoz, konkrét páciensek adott problémáihoz. A diagnózis és a szükséges terápiai terv felállításán keresztül mélyítik el az „elméleti” ismereteket. Ezek az ismeretek – az antropozófiai ember- és világismeret – az ember lényének, valamint környezetével, a természeti világgal, az egész kozmosszal való sokrétű összefüggésének megragadását teszik lehetővé. Ezeknek az öszszefüggéseknek a megismerése vezethet el a természetben előforduló ásványi, növényi és állati szubsztanciák gyógyhatásának megismeréséhez.

A diagnózis felállításához és a terápiai tervhez kapcsolódik a gyógyszerismeret, az individuálisan szükséges gyógyanyagok kiválasztása. A betegségek, illetve megbetegedések és a lehetséges gyógyulás megítéléséhez hozzátartozik a páciens életútjának áttekintése. Ehhez szükséges az emberi életút törvényszerűségeinek megismerése, ami fényt vethet a betegség kialakulására, szempontokat adhat a lehetséges, individuális terápia kialakításához és a gyógyulási folyamat prognosztizálásához. Tovább mélyítve: az életútból meríthető szempontok az illető sorskérdéseihez kapcsolódnak.

Az antropozófiai gyógyászat célja, hogy az ember, a megbetegedett ember számára olyan módon tegye lehetővé a betegsége átélését, hogy a betegség leküzdéséhez ebből az átélésből meríthessen erőt – vagyis ne kívülről avatkozzon be a beteg sorsába, hanem annak beteljesítését támogassa.

Az antropozófus orvosképzés kiindulópontját az orvosok természettudományos képzése adja, ami elsősorban az intellektuális gondolkodási és képzetalkotási módra épít minél nagyobb, szerteágazóbb „tudásanyag” közvetítésével. Az antropozófus orvosképzésnek első lépésben tehát ezt a gondolkodás- és képzetalkotási, és ebből következő ítéletalkotási módot kell mozgékonnyá tennie. Ezt az átalakítást, „mozgósítást” több képzésben is különböző művészi tevékenységek gyakorlása segíti. Ezen túlmenően ezek a gyakorlatok a hallgatók számára azt is lehetővé teszik, hogy saját élményeik, tapasztalataik alapján ismerjék meg a különféle művészeti terápiák (formázás, festés, euritmia, beszédalakítás stb.) alkalmazási lehetőségeit.

A továbbképzések közül az Eugen Kolisko Akadémián a végzett orvosok nappali képzése folyik. A többi esetben munka melletti, hétvégi szemináriumokat, a hét során tartott egyes előadásokat és intenzív, egyhetes kurzusokat tartalmazó képzésekről van szó. Egyetlen olyan orvosképzés működik, a Witten Herdeckei Orvosi Egyetemen, ahol az orvostanhallgatók a hatéves orvosképzésbe integráltan, tizenegy szemeszteren keresztül foglalkozhatnak a gyógyászat antropozófia által történő kitágításával. Természetesen ez a mód biztosítja a legalaposabb, legátfogóbb képzést, hiszen hat éven keresztül folyamatosan, heti 6-8 vagy még több órában, az egyetemi képzéshez igazodó felépítéssel segíti a szemlélet átalakítását, a gyógyítás kitágítását mind a szemléletben, mind pedig a gyakorlatban.

Az alábbiakban elsőként az Eugen Kolisko Akadémia képzésének leírását ismertetjük, mert itt követhető a legkoncentráltabban egy ilyen képzés felépítése, az, hogy az egyes „tantárgyak”, kurzusok hogyan épülnek egymásra, hogyan segítik a szemléletmód organikus átalakítását.

Ezt a vázlatot több munka melletti képzés ismertetése követi.

A Witten-Herdeckén folyó integrált képzés anyaga a legrészletesebb (ez a beszámoló végén található).

***

Az Eugen Kolisko Akadémia orvostovábbképzése

(az akadémia ismertetője alapján)

(...) Az antropozófus orvos ki akarja tágítani természettudományos tanulmányait. Kutatóvá akar válni, aki a gyógyszert a pácienssel történt személyes találkozásban egy felfokozott természet- és emberismeretből találja meg. A bizalom, amit vele szembe hoz a páciens, iniciatívává válik egy olyan út kereséséhez, amely a pácienssel való együttérzésben és a gyógyítási akaratban folyamatosan továbbfejleszthető. A hivatás, a foglalkozás a saját személyiség iskolázási útjává válik, ami a pácienssel való találkozásban igazolódik.

Ennek az útnak a kezdetén áll az a kérdés, hogy hogyan egyesítem a természettudományos medicinát Rudolf Steiner szellemtudományával.

A két terület kapcsolat nélkül fog egymás mellett állni, ha a képzetalkotás maga nem alakul át a fizikaivá merevedett képzetformákból plasztikus-eleven gondolkodássá.

A plasztikus alakítás (formázás) mint művészi gyakorlási út ösztönzi a gondolkodás átalakulását oly módon, hogy a hallgató ezáltal képessé váljon a szervfolyamatok metamorfózisában lévő belső mozgékonyságot a goethei természettudomány értelmében követni.

A zenei gyakorlatok révén fejlesztjük a pontosságot a lelki gesztusok észlelésében.

A beszéd a maga mozdulataiban, hangjaiban-hangzóiban és mondatformáiban az ember szellemi lényének világába vezet. Az orvos ráébred az odahallgatás új művészetére. Abból a módból, ahogyan a páciens beszél, képes lesz megragadni a teljes emberlénynek a különböző tagjaiban megjelenő alkotottságát.

A docensek heti konferenciáinak művészi gyakorlási munkája a tudományos oktatás tartalmára van ráhangolva. Az anatómia, fiziológia és patológia tényei és folyamatai úgy jelennek meg, mint az egész testet átható lelki és szellemi ember funkciói.

Az euritmiai gyakorlatok végigkísérik az egész évet és a gyógyeuritmiaként történő alkalmazásba torkollnak.

A képzés menete

A képzési évet orvosok és orvostanhallgatók számára hoztuk létre, akik az antropozófiai medicina értelmében akarnak orvosok lenni, és már kapcsolatba kerültek az antropozófiával. Ezenkívül a külföldi résztvevőknek tudniuk kell németül, amit a Goethe Intézetben letett középfokú nyelvvizsgával igazolnak. A részvételi lehetőség az egyes előadások látogatásától egyes szakkurzusokon vagy háromnapos hospitáláson való részvételtől egyes trimeszterek látogatásáig terjed, a teljes képzés egy éven keresztül három trimeszter elvégzését jelenti. A trimeszterek egymásra épülnek.

Első trimeszter

Az első trimeszter során Rudolf Steiner Geisteswissenschaft und Medizin (GA 312) ciklusán dolgozunk. Ebben a műben fejleszti ki Steiner az emberi lény törvényszerűségeit és erőit, valamint az antropozófiai medicina módszereit. Ezen kívül nagy hangsúlyt helyezünk az összehasonlító anatómia és fiziológia szemináriumi gyakorlataira, melyekben a goetheanista természettudomány módszerét gyakoroljuk.

A délutáni művészi foglalkozásokon formázás, gyógyeuritmia és zenei gyakorlatok szerepelnek, valamint beszédformálás (Sprachgestaltung).

Ugyancsak délutánonként, egy vagy két hétig folynak a szakkurzusok az alábbi sorrendben:
– az antropozófiai orvoslás tudományos alapjai
– természetszemlélet a művészet révén
– bevezetés az asztronómiába
– a növények metamorfózisa
– gyógyszerészet – TRIA PRINCIPIA – teljes egyhetes program
– hipotézismentes kémia
– geológia; földkorok nyomai
– kirándulás, egy fagyöngykert megtekintése
– három teljes napon keresztül a hallgatók referátumai
– művészek vezetésével ismerkedés az első Goetheanum formáival, formázással – szintén teljes egyhetes program
– kirándulás Dornachba és Arlesheimbe

Második trimeszter

A második trimeszterben többek között Rudolf Steiner előadását, A bennünk lévő láthatatlan ember – a terápia alapját képező patológia (GA 221) – dolgozzuk fel, hogy belsőleg megközelíthessük a beteg embert és a természet gyógyító szubsztanciáit és folyamatait. Ekkor a gyulladás és a tumor mint betegségfolyamatok állnak a középpontban. A résztvevők saját referátumokat is kidolgoznak.

A gyógyszerismeret most az ásványi szubsztanciákkal foglalkozik.

Délutánonként továbbra is folyik a művészeti gyakorlás (formázás, gyógyeuritmia, zene és beszédalakítás).

A szakkurzusokban szakorvosok vezetnek be szakterületük diagnosztikájába és terápiájába. A munka ebben a szemeszterben az alábbi témákban folyik:
– bedörzsölések, borogatások
– a biográfia törvényszerűségei
– gyógyszerészet a WALA-nál – 3 napos hétvégi kurzus
– az én és a hő
– epileptikus rohamok antropozófiai terápiája
– fagyöngyterápia rákos megbetegedéseknél
– pszichiátriai betegségek terápiája
– születés előtti burkok
– az orvosi iskolázási út
– a fagyöngy mint rákgyógyszer
– bevezetés a pasztorál-medicinába
– a vasfolyamat az emberben és a kozmoszban – egy teljes hét

Harmadik trimeszter

A harmadik trimeszterben a munka elsősorban a klinikai gyakorlatra irányul. Tapasztalt antropozófus kollégák szakkurzusain konkrét páciensekkel kapcsolatban kell kidolgozni az orvosi megismerési utat a betegségtől a gyógyszerig.

A gyógyszerismeret ebben a trimeszterben az állati eredetű gyógyanyagokkal foglalkozik, majd újabb gyakorlat következik egy gyógyszergyártó cégnél (Weleda). Gyógyszerek bemutatása kapcsán – ilyenekkel rendszeresen foglalkozunk mindhárom szemeszterben – a fordított utat követjük, a gyógyító szubsztanciától a betegségfolyamatig.

A klinikai-terápiai munkában az antropozófiai medicina módszereit a gyakorlatban alkalmazzuk. A hallgatók – miután a korábbi időszakban maguk is végeztek gyakorlatokat – megismerkednek a művészi terápiák (festés, formázás, beszédterápia) hatásának elveivel és konkrét alkalmazási lehetőségeivel.

A Filder klinika újonnan felvett páciensei vagy a docensek praxisából vett, bemutatott esetek alapján a résztvevők munkacsoportokban dolgozzák ki az antropozófiai diagnózist és terápiát. Végül a résztvevők bemutatják terápiai koncepciójukat a Filder klinika orvosainak, és vitába bocsátkoznak velük.

***

A témák egymásutániságából világosan kiderül az a törekvés, hogy a hallgatókban organikusan épüljön a megszokottól eltérő, sőt azzal ellentétes szemléletmód. Fokozatosan kell alakulnia a fogalmak megelevenítésének, és csak ez az átváltozás vezethet el a tények puszta regisztrálása helyett a belső folyamatok szemléléséhez, tendenciák felismeréséhez, a másfajta diagnózis és másfajta terápia megragadásához, amit a gyakorlatban is alkalmazhatnak a hallgatók.

Ez a képzési forma, hogy a hallgatók egy éven keresztül nappali képzésként csak ezekkel a tanulmányokkal foglalkoznak, egészen más hatékonyságot mutat, mint amikor munka mellett vagy csak hétvégi kurzusokon, vagy emellett egy-egy esti előadáson is hallhatnak ezekről a módszerekről. Intenzívebb elmélyülést tesz lehetővé, ami eredményezheti a mélyebb összefüggésekre irányuló kérdések megszületését.

A hétvégi kurzusokra épülő, munka melletti képzés hatékonysága nagyban függ a hallgatók kurzusok közötti időszakban végzett önálló munkájától. Ebben az esetben több lehetőség adódik a konkrét gyakorlati alkalmazásra, megfigyelésre, de nagyobb erő kell a hallgatók részéről ahhoz, hogy a kurzuson elhangzottak ne tűnjenek el, ne vesszenek ködbe a mindennapos problémák nyomására.

***

A munka melletti képzésre több példát is találtunk Németországban. Ezek közül is bemutatunk néhányat, szintén csak vázlatosan.

Witten-Herdecke, munka melletti orvosképzés (BAfaM)

A képzés vázát 12 hétvégi szeminárium adja, melyek mindegyikének egy esettanulmány áll a középpontjában. A páciens bemutatása után egy orvos vezetésével felállítják az antropozófiailag kitágított diagnózist, jellemzik a beteg „gyógyszükségletét” (Heilbedarf), felállítják a terápiai tervet, és nézőpontokat határoznak meg a lefutás megítélésére. Ehhez igazodva a szeminárium tartalmaz egységeket az észlelés iskolázására, valamint a természetismeret, a patológia, a gyógyszertan és az egyes gyógyszerek témaköreiben. A személyes és szakmai fejlődési út, valamint antropozófiai alapművekkel és kiválasztott szövegekkel végzett munka is része a képzésnek.

A szemináriumok közötti időszakokban a hallgatók feladatokat végeznek, ösztönzést kapnak a hallottak szakmai tevékenységbe való átültetésére. Regionális munkacsoportokban kell tovább dolgozniuk a szemináriumon hallottakon. A munka alapját Rudolf Steiner–Ita Wegman: A gyógyítóművészet kitágítása... című könyve adja.

A képzéshez gyakorlat is tartozik, amely során a résztvevők gyakorlott orvos vezetésével, de egyre önállóbban kezelnek pácienseket.

A képzés célja:

A szeminárium befejeztével a hallgatóknak képeseknek kell lenniük antropozófiai szempontok alapján diagnosztizálni és terápiát végezni. Ennek eléréséhez a képzés többek között az alábbi oktatási célokat tartalmazza:
– diagnózis kidolgozása, mely megragadja az ember különböző lénysíkjait (lénytag-diagnózis). A gyógyszükséglet jellemzése és a terápia kidolgozása
– specifikus tudás az antropozófia által kitágított fiziológia, patológia, gyógyszertan és terápia területén
– az antropozófiai gyógyászat lényeges gyógyszereinek alkalmazására vonatkozó ismeretek a saját észlelési képességek továbbfejlesztése, elmélyítése a páciens, gyógyszer és terápiás beavatkozás vonatkozásában
– az önmegismerés, önfejlesztés és meditatív elmélyítés ösztönzése
– etikai szempontok a terápiás eljáráshoz, ösztönzés a sors síkjának figyelembe vételére
A szeminárium középpontjában nem terjedelmes tudásanyag közvetítése áll, sokkal inkább azon kérdések felé orientálódnak a témák, melyek a pácienssel való találkozásból és a gyakorlati tevékenységből adódnak. Ezeket példák segítségével elmélyítik, és a problémafelvetésben is az önálló módszert gyakorolják.

A képzés menete és súlyponti témái (2,5 év alatt 12 hétvége):

1–4. hétvége:

A négy elem – az ember mint négyes tagozódású lény – az ember funkcionális hármastagozódása – a nagy szervrendszerek – a terápia alapjai

5–8. hétvége:

Patológiás alapfolyamatok – akut és krónikus gyulladások – szklerózis – tumorképződés – allergia és autoimmun megbetegedések – gyógyszertani alapismeretek – tria principia – terápiai princípiumok – az életút és törvényei

9–12. hétvége:

Középponti gyógyszerek példaszerű elmélyítése – művészeti terápiák, gyógyeuritmia – racionális hatékonyság- és lefutás-megítélés – sorsaspektusok

Egy-egy hétvége időbeosztása:

Péntek délután:

– indító előadás
– beszélgetés

Szombat délelőtt:

– tematikus bevezetés / észlelési gyakorlatok
– gyógyeuritmia / művészeti gyakorlatok
– páciens bemutatása

Szombat délután:

– diagnózis kidolgozása (kis csoportokban, majd plénum)
– gyógyeuritmia / művészeti foglalkozás
– szöveggel végzett munka vagy a gyógyszükséglet kidolgozása
– esti plénum, kérdések a gyakorlatból

Vasárnap délelőtt:

– terápiai terv kidolgozása, szempontok a kezelési praxishoz
– gyógyeuritmia vagy művészeti gyakorlatok
– visszatekintés, kitekintés

***

Heidelbergi Akadémia

Ezen a képzésen nem kizárólag orvosok vehetnek részt. Célja, hogy alapot adjon az antropozófiai gyógyászat gyakorlásához, öszszefüggésben a már megszerzett orvosi, ápolói vagy egyéb terápiai alapképzéssel. Flexibilis, praxisorientált és interdiszciplináris továbbképzésről van szó ebben az esetben.

A munka melletti stúdium 200 órás, amit háromféle struktúrában lehet teljesíteni:

1. esti és hétvégi kurzusok egy éven keresztül (35 szerda esti előadás, 5 hétvégi kurzus)
2. tisztán hétvégi kurzusok egy éven keresztül, 12 alkalommal
3. 2,5 év alatt egyhetes kurzusok, összesen öt alkalommal

A képzés átfogja a hármas, négyes tagozódásba történő bevezetést, a keresztény út mint gyógyprincípium témáját, érzéktant, az életút során végbemenő fejlődés vizsgálatát, a gyógyítás princípiumait, az emberi szív, individuum és külvilág/környezet összefüggéseit, a goetheanizmus alapjait, a szellemtudományos iskolázási út megismerését.

***

Orvosi szeminárium, Bad Boll

Rendszeres továbbképzés orvosok, gyógyszerészek, orvostanhallgatók, gyógy- és művészeti terapeuták részére.

Évente három alkalommal tartanak hétvégi szemináriumot (péntek déltől vasárnap délig), amelyeken kiegyensúlyozott arányban váltják egymást az előadások (megbeszélésekkel), plénumbeszélgetések és az interaktív munkacsoportok. A képzés súlypontja: antropozófiailag kitágított terápiás eljárások az általános orvosi gyakorlatban, embertani és gyógyszerismereti alapok, a gyógyeuritmia, ritmikus masszázs, festőterápia alapjainak megismerése, diagnosztikai eljárások gyakorlása. A szemináriumok tartalmi súlypontját az év elején (januárban) a gyermekkori, júniusban az élet derekán fellépő és novemberben az időskori megbetegedések képezik. Emellett évente egy átfogó témához kapcsolódnak a hétvégék (pl. megfázásos megbetegedések), amelyek tartalmaznak a természettudományos alapokra, az antropozófiai embertani szempontokra, gyógyszerszemléletre és gyógyszerészeti folyamatokra, kibővített terápiai eljárásokra (pl. művészeti) valamint a terapeuta belső útjára vonatkozó előadásokat és megbeszéléseket. Cél, hogy a különféle tartalmakat az előadások úgy jelenítsék meg, hogy a kapcsolódó megbeszéléseken és a különféle foglalkozású résztvevők tapasztalatcseréjéből láthatóvá váljanak azok az átfogó terápiás lehetőségek, melyeket az általános orvosi gyakorlatban alkalmazni lehet.

***

Antropozófiai Orvosi Akadémia, Havelhöhe, Berlin

Évente egyszer tart egyhetes bevezető kurzust a kórház orvosainak vezetésével. Sok területen sokféle impulzust kapnak a résztvevők az antropozófiai gyógyászat alapjairól, lehetőségeiről és gyakorlatáról.

A cél az érdeklődés felkeltése, nem ad képzést. Nem feltétel, de előny, ha valaki már rendelkezik antropozófiai ismeretekkel.

***

Witten-Herdecke, Orvosi Egyetem, a hatéves orvosképzésbe integrált képzés

A stúdiumnak három súlypontja van:

I. Az ember, a természet és a betegség megismerése

– az ember, a természet és a betegségek goetheanista szemléletű tanulmányozása
– kirándulások a természetbe
– ismeret- és tudományelmélet
– Rudolf Steiner alapvető írásainak és orvosi műveinek tanulmányozása

Az orvoslás alapját az ember és természet megismerése képezi. A természettudományos gyógyászat ehhez elsősorban analitikus módszereket fejlesztett ki, melyek az organizmust egyre kisebb részekre darabolják. E megismerési út jellemző példája az anatómia (görög: anatomein = szétdarabol), ami szervek vagy holttestek szétdarabolása útján jut ismeretekhez. Ahhoz, hogy megtaláljuk az összhangot az eleven „egésszel”, egy második megismerési módra van szükség, melyet Goethe morfológiai módszerként írt le. Itt a tekintetet az alakra, a dinamikus képzőfolyamatokra és a fejlődési gesztusokra irányítjuk. A kísérő stúdium során az emberi szervek kapcsán mindkét megismerési módot alkalmazzuk és gyakoroljuk. A természetbe tett kirándulások, botanikai, geológiai és ásványtani kurzusok révén kiterjesztjük a stúdiumot az emberen kívüli természetre. Itt elsősorban arról van szó, hogy kifejlesszünk egy érzéket a természeti folyamatok iránt, egyben kidolgozzuk a gyógyszerek megismerésének és terápiai alkalmazásának alapjait.

II. Az orvosi iskolázási út

– ösztönzések az észlelés, gondolkodás, érzés és akarat iskolázására
– dűlőre kell jutni etikai kérdésekkel és orvosi határhelyzetekkel
– ösztönzés a meditatív munkára
– kíséret (mentor) az orvosi személyiséggé váláshoz vezető fejlődési úton

Alig van más szakma, amelyik olyan sokféle képességet követelne, ugyanakkor olyan magas követelményeket támasztana a személyiség fejlődésével szemben, mint éppen az orvosi. E második súlyponti területen a terápiai (maga)tartás fejlesztéséről és az empátia és szellemi jelenlét iskolázásáról van szó. Olyan kérdések állnak a középpontban, mint: hogyan lehet érzékelni-észlelni a páciens énjét, hogyan lehet rátalálni az individuálisan helyes gyógyszerre. Észlelési-megfigyelési gyakorlatok, művészi kurzusok, az antropozófiai iskolázási út bemutatása és a meditatív munkára ösztönzés szolgálják a saját észlelőképesség kitágítását és új megismerési képességek kifejlesztését. A megbetegedések jellegzetes szimptómák, tipológiák segítségével megállapíthatók. A beteg kezelésében azonban mindig egészen individuális szituációval találkozunk, melyet a betegség dinamikája, biográfiai és szociális feltételek színeznek. Ezen individuális problémák megoldásához szükség van a terápiai kreativitás fejlesztésére.

III. Terápiai képzés

– praxisorientált kurzusok az antropozófiai gyógyszerekkel való kezelés gyakorlására (pl. sebgyógyítás, fagyöngyterápia)
– bel- és külföldi antropozófus orvosi intézményekben (klinikákon vagy magánpraxisokban) végzett szakmai gyakorlatok
– művészeti terápiai és gyógyeuritmiai kurzusok
– külső alkalmazások, fizikális terápiák kurzusai
– biográfiamunka, ösztönzések a megbetegedések sorsaspektusainak figyelembe vételére, kezelésére

Az individuális segítségnyújtásra irányuló akarat a beteg emberrel való konkrét személyes találkozásban gyullad fel. Ezért a stúdium középpontjában áll a páciens észlelése, az ő szenvedésével való dűlőre jutás és új fejlődési lehetőségek támogatása. A stúdium teljes ideje alatt, a gyakorlati évig, 6–8 hónapnyi klinikai gyakorlatra biztosítunk lehetőséget antropozófus klinikákon és praxisokban. Ez alatt az idő alatt tapasztalatot lehet szerezni az antropozófiai – és homeopátiás – gyógyszerek alkalmazására vonatkozóan, megismerhetők a különféle művészeti terápiák és a gyógyeuritmia alkalmazásának specifikus lehetőségei. Az orvosi gyakorlatra, a fagyöngyterápia alkalmazására vagy a sebek gyógyítására vonatkozó kurzusok egészítik ki a gyakorlatokat. A páciensek biográfiájával foglalkozva megismerhetők a megbetegedések sorsaspektusai és a velük való bánásmód lehetőségei.

A képzések – többek között – Rudolf Steiner következő munkáira épülnek:

GA 2 (Erkenntnistheorie der goetheschen Weltanschauung)
GA 9 (Theosophie / A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei)
GA 10 (Wie erlangt man... / Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez)
GA 27 (Rudolf Steiner–Ita Wegman: A gyógyítóművészet kitágítása)
Der unsichtbare Mensch in uns... / A láthatatlan ember bennünk (A GA 221 kötetből)
GA 312 (Geisteswissenschaft und Medizin / Szellemtudomány és orvoslás)
GA 316 (Jungmedizinerkurs)
GA 321 (Zweiter naturwissenschaftler Kurs)
GA 315 (Heileurythmie-kurs)

Peter Selg: Ita Wegman – Medizinisch-therapeutischen Korrespondenzen

A képzésekről szóló tájékoztatók forrása

www.aha.engesser-hofmeister.de
www.akademie-havelhoehe.de
www.baefam.de
www.medseminar-bad-boll.de
www.uni-wh.de/anthroposophische-medizin

__________

^ugrás az oldal tetejére

Könyvajánló

Frisch Mihály

Wilhelm Pelikan: Hét fém

Gondolatok és ajánló egy most megjelent könyvhöz*

Ennek a könyvnek is – amely a goethei természetszemlélet, ill. az antropozófiai orientáltságú természettudomány egyik alapvető műve –, mint minden más könyvnek, sajátos története van. 1952-ben jelent meg a mű első német kiadása, és valamikor az 1970–80-as években valaki – kiléte a múlt homályába veszett – lefordította magyarra, és az illegális időknek megfelelően sokszorosították. A fordító jól tudhatott németül, de maga a kémia valószínűleg nagyon távol állt tőle, így a fordítás pontatlan lett, sok értelemzavaró hiba került bele. Ez az egyik oka, hogy szükséges volt a művet újrafordítani. A másik ugyancsak nyomós ok az volt, hogy a szerző az új kiadásokban már nemcsak a klasszikus hét fém lényképét rajzolta meg, hanem a negyedik kiadásban már összesen tizennégy fémmel foglalkozott.

Nagy öröm számomra, hogy az eddigi ilyen tárgyú könyvek mellett (Dr. Rudolf Hauschka: Szubsztanciatan és Táplálkozástan) megjelenhetett ez a könyv is, új szellemi kirándulásra csábítva az olvasókat. Azt mondhatom, hogy dr. Rudolf Hauschka Szubsztanciatan című könyve elindíthatta az olvasót egy úton, amelyen most egy hívogató leágazás látszik, ahol mélyebben megismerhetjük a fém lényiségét. Talán úgy jellemezhetném az egész könyvet, hogy kísérletet tesz annak a szinte lehetetlennek látszó feladatnak a megoldására, hogy egyféle lényként, egyféle élő összefüggésként tekinthessünk a fémekre.

Miért is mondom, hogy szinte lehetetlen ez a feladat? Mert minden, ami körülvesz minket, minden, amit a materializmus által áthatott tudomány közvetít számunkra, amit az óvodától az egyetemig tanít, azt sugallja, hogy a fémek élettelen anyagok, amelyek az ősrobbanásban a semmiből keletkeztek, a „tűzgolyó” Föld kihűlése során. Sohasem volt ez élő anyag – mondja korunk tudománya –, és ha egy élő összefüggésben, így saját testünkben, fémet találunk, arról is úgy gondolkodik, hogy az csak a szervetlen világ törvényeinek engedelmeskedik. Gondolkodásunk ezen megmerevedett állapotát próbálja Pelikan kimozdítani, és sokszor szokatlan kijelentéseivel nemcsak ismeretet ad a fémlényről, hanem egy lehetőséget, egy utat is mutat, hogy gondolkodásunk mozgékonyabbá váljon.

Pelikán ezt a rátekintést mély élettapasztalata alapján teszi meg. Még mint vegyész egyetemi hallgató ismerkedett meg az antropozófiával és személyesen Rudolf Steinerrel, majd 1922-ben, 29 évesen átveszi annak a gyógyítóanyag-előállító üzemnek a vezetését, amely ma Weleda néven ismert, és eközben negyven éven át tevékenyen részt vesz a cég kutatómunkájában.

A rátekintés más módját azonnal tapasztaljuk a könyv első két fejezetében, amikor a fémes állapot földi létét, ill. a fém lényiség kozmikus oldalait mutatja be. Ebben a két ún. általános fejezetben mélyreható betekintést kapunk a Föld, a Kozmosz és a fémek kapcsolatáról, megismerkedhetünk a fémek születésével, kozmikus eredetével összefüggésben a Föld születésével. Megismerjük azt a harcot, amely a Földre születő fémek és a Föld folyamatai között lejátszódik, és megtudjuk, hogy miért is nevezzük az aranyat, ezüstöt vagy platinát nemes fémeknek, amelyek a földfolyamatokkal ellenszegülve színfémként is megjelennek. Követhetjük azt a gondolatmenetet, melynek során Pelikan megérteti, hogy a fémiség a földi léttől idegen, ezért a fémeket csupán vendégjog illeti meg, állampolgárságban nem részesülnek. A fémek kozmikus jellegét igazán éppen az élővilágban, a növényekben, állatokban és az emberben ismerhetjük fel. Ezt a kozmikus eredetet a régmúlt embere ismerte, az erre utaló nyomokat (a fémek és a bolygók kapcsolata, a hét napjainak elnevezése stb.) a könyv részletesen ismerteti. Ugyanakkor a szerző ennek a hét fémnek egy olyan ábrázolását, elrendezését adja, amellyel egészen újszerűen tekinthetünk rá a fémekre. A növekvő atomsúlyok alapján felrajzolt hétszög a fémek olyan összefüggését tárja fel, amelyet a periódusos rendszer nem ad vissza. Az így feltárt összefüggések az élővilág területén mutatkoznak meg. Így választ kapunk arra, hogyan függ össze a réz a vassal, mint az alacsonyabb rendű állatok, ill. a magasabb rendű állatok és az ember „légző féme”, vagy miként is függ öszsze és áll szemben ezen alakzatban az ezüst és az ólom, amit a kémiából ugyan nem tudunk, de a gyógyítás tudományából megismerhettünk, hiszen az ólommérgezést ezüstsókkal gyógyítjuk.

Ebben az általános részben, amikor a szerző bemutatja az egyes fémek és bolygók közvetlen öszszefüggését, és beszél a fém és az ún. zavartalan bolygóhatás összefüggéséről (pl. az ólom és a tiszta, zavartalan Szaturnusz-hatásról vagy a higany és a tiszta, zavartalan Merkúr-hatásról), akkor beszámol ezzel kapcsolatban saját, a Weleda laboratóriumában elvégzett kísérleteiről. A kísérletekben vas-szulfát, ólom-nitrát és ezüst-nitrát 1%-os oldatait szűrőpapíron futtatták évekig, az év minden napján megismételve a kísérletet. A kísérletekben keletkezett futtatási képek (Steigbild) igen jelentős eltéréseket mutattak például a Szaturnusz és a Mars együttállásakor, illetve más, a bolygók együttállásával, szembenállásával összefüggő kozmikus eseményekkor.

Ezt követően egyenként megismerkedhetünk az ún. hét fémmel (ólom, ón, vas, arany, réz, higany, ezüst), valamint a cinkkel, az alumíniummal, nikkellel, a kobalttal, magnéziummal és az uránnal, de betekintést nyerünk a nem fémes jellegű kén, illetve a fluor életébe is. Ennek során feltárul az a titok is – amelyet Rudolf Steiner fedett fel –, hogy miért a nyomdászok a modern munkásmozgalom vezető rétege, azaz hogyan függ össze az ólombetűk használata miatti állandó, finom mennyiségű ólomhatás a tudat ébredésével.

A vassal kapcsolatban megismerhetjük a vas földi előfordulásának kozmikus összefüggéseit. Így belátjuk, hogy a vas megjelenése egy-egy földrajzi helyen nem a véletlen műve, így pontosan felismerhető például a Föld vasöve és az is, hogy ez a vasöv (amelyet egyébként követ a „szénöv”, a szén előfordulási helyeivel) a Föld mérsékelt övi zónájában található, amely zóna – ha a Földre is mint élőlényre tekintünk – a Föld középső, ún. ritmikus rendszere. Ha ezt magunkévá tesszük, akkor a megértés fénye ragyoghat fel, amikor a szerző a vasról mint „lélegző fémről” beszél.

Azután rátekinthetünk a Nap fémére, az aranyra. Átéljük keletkezésének történetét, ahogy a nagyon korai Föld korban a kovás kőzetek, a szulfidos fémek keletkezését követően megkapja a Föld a Nap ajándékát, az aranyat, majd a Hold kilépését követően a Hold ajándékát, az ezüstöt.

Megismerkedünk az arany szerepével az emberi történelemben. Látjuk, ahogy az ókorban áramlik az arany Kelet felé és azt is, hogy ma minden arany Nyugat felé irányul. Rátekintünk arra is, hogy az irány megváltozásával hogyan módosul az arany felhasználási célja, hogyan formálódik át az egykor kultikus-vallási célokat szolgáló, magas moralitású fém meztelen fémrudakká, amely sokáig közvetlenül, egyféle hajtósúly szerepét játszotta a világuralom után áhítozó gazdasági rendszer gépezetében.

Mindegyik fém esetén részletesen tárgyalja Pelikán a fém és az élővilág kapcsolatát, ezen belül pedig az egyes fémek gyógyító hatását. Csak példaképpen említem meg ezek közül a cinket. Pelikán leírja azt a folyamatot, ahogy a gyermek a hetedik életéve körül megküzd azzal, hogy a lelkiségnek, az asztralitásnak be kell tagozódnia a testbe. Az ebben a harcban fellépő görcsszerű megbetegedések, fogzási fájdalmak, szamárköhögés stb. ellen hatásos gyógyszer a cink.

A könyv két utolsó fejezete rendkívül elgondolkodtató. Az utolsó előtti fejezet („Urán, a léttől való eloldódás féme”) Goethe szavaival kezdődik: „A természet feltalálta a halált, hogy sok élete lehessen.” Ebben a fejezetben a szerző rámutat arra, hogy a Föld fejlődésének folyamatához hozzátartozik a halálfolyamat is, tehát az ásványi világ halálfolyamata. Ez teszi lehetővé, hogy a Föld majd egy újbóli megtestesülésében új életet lelhessen. Ebben a fejezetben a szerző kifejti, hogy a természetes radioaktivitással az ásványvilág egy olyan halál (vagy másképpen rátekintve: élet) fermentumot kapott, amely biztosítja, hogy a Föld a fejlődésbe ne merevedjen bele, hanem a jelenlegi lététől egyszer majd eloldódhasson, és ezáltal egyszer őt magasabb világok fel tudják venni.

Az utolsó, „Vég és kezdet” című fejezet az uránnal összefüggésben azt taglalja, hogy a mesterséges radioaktivitás felfedezése a természetalatti világába viszi az embert, és hatalmas veszélyeket rejt magában.

Megérett az idő, hogy az emberiség megismerje az élet keletkezését és a létből való kilépés titkát. A könyv a következő mondatokkal fejeződik be:

A keletkezés és a létből való kilépés nem az ásványi birodalomban játszódik le, s nem is azon a területen, amellyel az atomfizika foglalkozik, ez az élővilág sajátja, és kétségtelenül csak az érzék feletti világokban fedezhetjük fel és nem az érzék alattiakban. Ahogy a gabonánál a szemnek el kell halnia, és fel kell áldoznia önmagát azért, hogy kicsírázhasson az új növény, úgy a földi létnek ki kell tudnia lépni a létből ahhoz, hogy belőle még magasabb létforma léphessen elő, s ezáltal a jövő lehetővé váljék.

A létesülésből kilépni akaró és a létesülésben előrehaladó világfolyamattal szemben két erő áll. Az egyik, amely az elavultat meg akarja tartani, a másik, amely túl hamar akarja megragadni az újat. Ezek minden kor történéseiben ott vannak, és a cselekvő embernek mindig szembesülnie kell velük. Ha a másodiknak esik áldozatául, akkor túl korán következik be olyasvalami, amelyre az idő még egyáltalán nem érett, s katasztrófához vezet – mint ahogy ezt az urán fejezetben bemutattuk. Amennyiben azonban az első csapdájába esik, úgy elmulasztja, hogy a megfelelő időben vállalja fel azt, ami a jövő felé vezet, esetünkben azt, hogy a természetfelettivel összekapcsolódjék, valódi szellemismeret birtokába jusson, s ezáltal kellően felkészüljön és képessé váljon az alsó természetalattival való találkozásra, s ezt a találkozást gyümölcsözővé tegye. Itt már nem merev és befolyásolhatatlan természeti törvények irányítanak és uralkodnak, hanem szellemi erők. Ütött a tudat kitágításának világórája, a csillagok állása kedvező, ezt nem szabad elmulasztanunk! A szellemi kutatás, mely szellemi találkozáshoz vezet, megszerzi azokat az erőket, melyek segítségével az ember nemcsak a természetfeletti, hanem a természetalatti birodalomba is kutatva megismerőn és cselekvőn léphet be, és méltón a világhoz, a korhoz, szolgálhatja a létesülést és a létből való kilépést.

„S amíg ez nem hívogat,
A halálból – élet,
Unalmas vendége vagy
Sárnak és sötétnek.”

Goethe: Lelki sóvárgás.
(Vas István fordítása)

__________

^ugrás az oldal tetejére

Mesterházy Mária

Forráskutató

Ajánló Walter Johannes Stein: Világtörténelem a Szent Grál fényében.
A IX. század című könyvéhez

Michael Ende Végtelen történet című könyvében Barnabás, a kisfiú belekerül az általa olvasott történetbe. Meddig tart az irodalom, és hol kezdődik a valóság? Az ezoterikus hagyományban Akasha-krónikának nevezik a világ történetét tartalmazó feljegyzést (amely íródik, ebben a pillanatban is, történésből betűvé, betűből történéssé és így tovább...). A könyv a polcon: halott szavak gyűjteménye. A könyv, ha olvassák: feltámadás. A könyv: kétdimenziós világ. Az olvasó: a háromdimenziós térben él. Az olvasóban életre kelő szavak: ez vajon hányadik dimenzió?

Vajon hol találhatóak most a megtörtént történetek? Hol élnek a róluk írt történetek? Hol is található a Grál-történet? Milyen utak vezetnek hozzá?

Egy biztos: rögösek. Nehéz forrást találni, hát még hiteleset! A közelmúlt és jelen Magyarországát tekintve legalábbis biztosan így van. A hetvenes évekbepéldául az egyetlen anyanyelven hozzáférhető forrás Werner Heiduczek Parszifál című prózai meseregényének fordítása volt. Ha valaki nagyon kutakodott, még könyvtárból előbogarászhatta az 1927-ben Nagy Gyula által írt változatot, amely több forrás összedolgozásából született. Előbbinél a rejtett utalások, utóbbinál a finom szerkezet veszett el.

Hogy a kép igazán zavarossá váljon, 1992-ben megjelent Rawescroft: A végzet lándzsája című könyve. Jómagam ebből a könyvből szereztem tudomást Walter Johannes Stein A Grál és a IX. század című művének létezéséről. Ez a könyv lebilincselő és veszélyes keveréke az ezoterikus félinformációknak, amelyeket a szerző mintha másodkézből szerzett volna, ellenőrizhetetlen adatokat vonultatva fel, nem mellőzve a szenzációhajhászás összes kellékét.

Óriási jelentőségű, hogy 2004-ban a Kláris Kiadó jóvoltából megjelent Wolfram von Eschenbach Parzivaljának magyar fordítása, a teljes mű, verses formában. Hatalmas vállalkozás, minden tiszteletünk a fordítóé (Tandori Dezső), aki az ófelnémet eredetiből dolgozott. A magyar fordítás nem könynyű olvasmány, s félő, hogy a nagyon finom utalásrendszer egyes jelentésrétegei nem élték túl a nyelvi átültetést, vagy segítség nélkül értelmezhetetlenek a mai olvasó számára.

Éppen ebben nyújt segítséget a Szent Grál és a IX. század című könyv. Mert Walter Johannes eljutott a forrásig, ez nem vitás. Feltárta a mű konkrét történelmi hátterét, világtörténeti összefüggéseit, bekapcsolta az emberiségtörténet nagy áramába, a legendák, mesék szövedékébe, megértette képi üzenetét, a szimbólumok, bolygók, konstellációk jelentését, felfigyelt a szerkezeti egységek rendkívüli jelentőségére. S tudta azt is, hogy ez a történet hogyan vezeti az embert személyes fejlődésének útján. Ennek az összetett tudásnak birtokában állt oda tanítványai elé, akik az első Waldorf-iskola szerencsés tanulói voltak, s a tanítás tapasztalatait továbbszűrve megírta ezt a könyvet.

A bevezetőben fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ő maga Waldorf-tanár, s ebben a minőségében tanítja a 11. osztályos gyermekeknek a Grál-történetet. Ugyanilyen fontosnak tartja leszögezni, hogy a műve mögött munkáló ideák dr. Rudolf Steiner gondolatai és kutatásai. Ám „az ő ideáinak világát egyetlen könyv sem tartalmazhatja, mert ez kimeríthetetlen. Nem lehet befejezett mű, mert Gondolatai: maga az Élet, mely feltámadástól feltámadásig vezet – Szellemi Lény, mely Fényt sugároz szerteszét”.

Ki is volt Walter Johannes Stein, aki ilyen szeretettel és lelkesültséggel beszélt Mesteréről?

1891-ben született Bécsben, apja magyar származású ügyvéd volt, felesége pedig a szintén magyar Baditz Nóra. Az antropozófiával édesanyja, Hermine Weiss révén került először kapcsolatba, s attól a pillanattól kezdve, amikor meggyőződött Steiner szellemi látó képességéről (ez 1913-ban, Münchenben történt), a legodaadóbb híve és leghűségesebb tanítványa lett. Fáradhatatlanul kérdezett; így került arra a kurzusra is, melyet a Doktor az első Waldorf-iskola leendő tanárainak tartott. A tanítvány ugyanis egy levelében számtalan kérdést tett fel neki. Steiner azt üzente vissza: nincs ember, aki képes lenne mindezt írásban megválaszolni. De ha eljön a felkészítő kurzusra, akkor kérdései egy részére választ kaphat.

Mestere felkérésére lett az amúgy matematikus Steinből az iskola történelem- és irodalomtanára. Az első időkben napi 10 órát készült egy-egy órára. Legfontosabb vezérlő csillaga azonban az az intenzív munka lett, melyet Steinerrel végezhetett mint tanár. Mert Walter Johannes a Mester minden szavát komolyan vette, és életgyakorlattá változtatta.

Legékesebb példája maga a könyv. Egy alkalommal ugyanis – ezt az eseményt teljes részletességgel leírja az első fejezetben – Steiner ellátogatott az iskolába, és éppen abban a pillanatban lépett be a 11. osztályba, amikor a következő sorokat olvasták a Parzivalból:

„Nézz most e kardra!
Kettőt sújts vele, szétpattan,
De tiéd újra ép alakban,
Ha e vízhez viszed,
Benne fürdeted.
De ne legyen még pitymallat,
Hogy így lát téged e víz, a Lac.
Ha szemernyije sem veszett,
S részei összeillenek,
Akkor a kard a forrásvízben
Újra egy lesz...”

A Doktor rövidesen átvette az óra vezetését, s a tanítás során Stein két fontos összefüggésre jött rá. Az egyik az időpontra vonatkozott: a történet képei mögött meghúzódó valós események a IX. században zajlottak. A másik a módszerre: a Grál titkainak kutatását lépésről lépésre kell vezetni. (A Grál szó maga a gradalis, azaz lépcsőzetesen szóból ered). Stein tehát nyomába eredt Mestere útmutatásának, s elkezdte lépésről lépésre gyűjteni a tényeket és adatokat az említett századra vonatkozóan, majd ezeket egymás mellé állította, és a köztük mutatkozó összefüggéseket kutatta.

Istenem, de micsoda összefüggéseket! Nehéz elragadtatás nélkül beszélni arról a nagyívű és mélységes munkáról, amelyet Stein mint gondolkodó bejár a tények ismeretében. Nem nyugszik, míg egy-egy vonatkozásnak végére nem jár, s eközben messzi tereket és időket jár be anélkül, hogy a gondolat fonalát elveszítené.

Még egy fontos magyarázatot fűz Steiner az emített tanórán az idézett részhez. Ez pedig a kard és a forrás magyarázata. E szerint a kard, a Szókard nem más, mint maga a Grál-legenda, mely ma csak töredékekben létezik. Széttört, és elveszítette jelentését – a ma embere már nem érti azt. Dolga: viszszavinni a forráshoz, azaz szellemi forrásához a történetet, ahol részei ismét összeforrnak, s új értelmet nyernek.

„Szép a forrás, fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli, s kél a habban
kecsesen okos csevegés”

– mondja századunkban József Attila, aki maga is ismerte a forrást, amely mint kép, ott él a Grál-történetben, amelyre Steiner felhívta tanítványa figyelmét, s amelyből Stein merített, amikor könyvét megírta.

Ajánlom jó szívvel mindazoknak ezt a könyvet, akik szomjaznak a forrásra, az igaz szavakra, akik tudni szeretnék, mi húzódik a Grál-legenda hátterében.

Csak vigyázz, kedves olvasó, mert lehet, hogy benne találod magad a Könyvben!

Goethe: Lelki sóvárgás.

(Vas István fordítása)

__________

^ugrás az oldal tetejére

Dr. Kun Csaba

Könyvajánló Rudolf Steiner Szellemtudomány és
orvostudomány című könyvéhez

Rudolf Steiner 1920. január 6-án Bázelban (Basel, Svájc) Die geisteswissenschaftlichen Grundlagen der leiblichen und seelischen Gesundheit („A testi és lelki egészség szellemtudományos alapjai”) címen nyilvános elõadást tartott, amely során az intuitív medicina szükségességérõl beszélt. Egy jelenlévõ hallgató megragadta a kezdeményezést, és megkérte õt, hogy tartson egy kurzust orvosok, orvostanhallgatók és gyógyszerészek részére. Ez a kurzus 1920. március 21-e és április 9-e között zajlott a dornachi Goetheanumban, és kiindulópontja lett egy spirituális szemléleten alapuló orvosi mozgalomnak.

Rudolf Steiner a kurzusról, amelyet elsõ orvosi kurzusként említenek, a következõképpen formált véleményt: „Azt, ami ezekben az elõadásokban megtárgyalásra kerül, a következõ program szerint szeretném felosztani: elõször néhány szempontot szeretnék adni önöknek azokkal az akadályokkal kapcsolatban, amelyek napjaink egyetemi oktatásában egy valóban tárgyszerû, tényleges betegségfelfogással szemben fennállnak. Másodszor arra szeretnék utalni, hogy milyen irányban kell azt a fajta emberismeretet keresni, amely valós alapul tud szolgálni az orvosi munkához. Harmadszor az ember és az õt körülvevõ világ kapcsolatának ismeretén keresztül szeretnék egy racionális gyógyászat lehetõségérõl beszélni.”

A húsz elõadást magában foglaló kötet elsõ magyar fordítása „Szellemtudomány és orvostudomány” (Geisteswissenschaft und Medizin, GA 312) címen rövidesen megjelenik az ItaWegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft. kiadásában, hogy ezzel is támogatást kapjon a rég várt magyarországi antropozófus orvosi képzés.

__________

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Pedagógia

Gyógyítás

Könyvajánló

Antropozófia

A NÖVÉNY ÉS AZ EMBER ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Ruth Mandera elõadásáról készült jegyzet alapján

Thomas Meyer

A TIZENKÉT VILÁGNÉZET ÉS AZ ANTROPOZÓFIA...

Rudolf Steiner szociális impulzusa Szociális modell - a Natura-Budapest Kft.

KÉT FA KÖZÖS ÁRNYA

Világhelyzet

Ertsey Attila

A Koszovó know-how, avagy a demográfiai fegyver

Tóth Márk

Viktor Suvorov: A jégtörő

Jegyzetek:

Pedagógia

Döbröntei Zoltán*

A festészeti nevelés lényegéről

Frans Lutters

A szabad Waldorf-iskola karmájának kérdése

A hármas tagozódású emberkép sorsa

Gulyás Judit

Válság van - válság lesz?

Gyógyítás

Kádas Ágnes

Orvostovábbképzések

Könyvajánló

Frisch Mihály

Wilhelm Pelikan: Hét fém

Gondolatok és ajánló egy most megjelent könyvhöz*

Mesterházy Mária

Forráskutató

Ajánló Walter Johannes Stein: Világtörténelem a Szent Grál fényében. A IX. század című könyvéhez

Dr. Kun Csaba

Könyvajánló Rudolf Steiner Szellemtudomány ésorvostudomány című könyvéhez

Rudolf Steiner szociális impulzusa
Szociális modell - a Natura-Budapest Kft.

Ajánló Walter Johannes Stein: Világtörténelem a Szent Grál fényében.
A IX. század című könyvéhez

Könyvajánló Rudolf Steiner Szellemtudomány és
orvostudomány című könyvéhez