2009 DECEMBER
ANTROPOZÓFIA * NEVELÉSMŰVÉSZET * SZOCIÁLIS ÉLET
Kilencvenéves a WALDORF-mozgalom
Emil Molt: Közép-Európa nagy tragédiája és a szabad iskolák impulzusa
Gerald Brei: Hogyan nyitottak utat a Harmadik Birodalomnak elit nyugati pénzügyi körök
Boris Bernstein: „Sertésinfluenza”, a hazugság bajnokai és Rudolf Steiner
Dr. Ita Wegman: A gyógyítómûvészet és Natura Istennő
Bú Ella: Folytatni a teremtést?
„A megújítás politikai területről kiszorított akarata a szabad iskola alapítására koncentrálódik, melynek minden idegen befolyástól függetlenül a szabad szellemi élet kiindulópontjává kell válnia.”
Rudolf Steiner
„A történelmi újkor szelleméből koncipiált oktatásnak nem a múlt kultúrájának tartalmát kell tanítania, hanem olyan életismeretet, amely összhangban van a jelen életfeltételeivel és a társadalom megújítását impulzálja.”
Rudolf Steiner
Kilencven évvel ezelőtt a háborút vesztett Németországban katasztrofális gazdasági helyzetben, úgyszólván a legnagyobb nyomor közepette született meg a leghatalmasabb szellemi iniciatíva: a WALDORF-iskola. Egy iskola, amelyet eredetileg Emil Molt alapított a Waldorf Astoria Cigaretta-gyár munkatársainak gyermekei számára, egy kis munkásiskola, amelyből egy világméretû mozgalom keletkezett.
Az iskola alapításához és mûködtetéséhez Emil Molt teremtette meg a szükséges feltételeket, és Rudolf Steinert kérte fel az iskola pedagógiai vezetésére. Steiner már nyilvános fellépésének kezdete óta sokszor beszélt az iskolarendszer szükséges átalakításáról.
Olyan pedagógiát és szociális formát kellett megteremteni, amely megóvja az iskolákat a bolsevizmusnak, amerikanizmusnak és jezsuitizmusnak az oktatás területén fellépõ, hanyatló hatásától.
A hármas tagozódás mozgalomból megszülető új iskolának három alapprincípiuma:
1919. szeptember 7-én az iskola felavatásának alkalmából Emil Molt és Rudolf Steiner tartottak beszédeket.*
A gyermekek szülei érezték, hogy amiről Steiner és Molt beszélt, az olyasmi, amit a kor szelleme követel, és ez a szülőkben megértést és lelkesedést váltott ki, ami az iskola jövőjét biztosító áldozatos tettekké vált.
K. I.
_________
* Rudolf Steiner beszédének részletei az „Általános embertan” magyar kiadásában olvashatók
Mélyen tisztelt Megjelentek! Kedves Gyerekek! Cégem, a Waldorf-Astoria nevében szívből üdvözlöm mindnyájukat, akik eljöttek ide, hogy részt vegyenek Waldorf-iskolánk szerény, egyszerű megnyitó ünnepélyén. Külön nagy szeretettel köszöntöm tisztelt vendégeinket is, köszönöm, hogy megjelentek itt, ezzel bizonyítva vállalkozásunk iránti érdeklődésüket.
Igen tisztelt Megjelentek! A Waldorf-iskola megalapítása nem egyetlen ember puszta hóbortjából eredt, hanem a mai kor szükségszerűségébe nyert betekintésből született meg ez a gondolat. Egyszerûen azt kívántam, hogy valóban hozzuk létre az első úgynevezett egységes iskolát, és ezáltal elégítsünk ki egy szociális igényt oly módon, hogy a jövőben ne csak a jómódúak fiainak és lányainak, hanem az egyszerű munkások gyermekeinek is lehetősége legyen megszerezni azt az iskolázottságot, amely manapság egy magasabb kultúrához való felemelkedéshez szükséges. Ebben az értelemben számomra személyesen mélységes megnyugvást jelent, hogy ezt az intézményt életre tudtuk hívni. De hát ma nem elég pusztán egy „intézményt” megteremteni, hanem arra is szükség van, hogy ezt az intézményt egy új szellem töltse be. És arról, hogy egy ilyen szellem töltse be ezt az intézményt, arról az antropozófiai irányultságú szellemtudomány kezeskedik nekünk, és mély belső kötelességemnek teszek eleget, amikor itt most szívből jövő köszönetet mondok annak az embernek, dr. Rudolf Steiner úrnak, aki ezt a szellemtudományt közvetítette felénk. És köszönetet mondok a hatóságnak is, amely lehetővé tette számunkra, hogy életre hívjuk ezt az intézményt, és így ma abban a boldog helyzetben legyünk, hogy gondolatainkat valóban tettekre válthassuk.
És most elsősorban hozzátok fordulok, kedves waldorfosok:
Tisztában kell lennünk vele: az a tény, hogy egy ilyen intézményt megteremthetünk, rendkívül komoly kötelezettséget is ró ránk. Legyünk ezzel teljes mértékben tisztában, és fogadjuk meg ezen a mai napon, hogy méltónak fogunk mutatkozni arra a tényre, hogy a Német Birodalomban elsőként nyílt lehetőségünk rá, hogy az egységes iskola gondolatát, amelyet már oly sokat emlegettek, itt, a mi Stuttgartunkban megvalósítsuk. Mutassuk meg a világnak, hogy nemcsak holmi idealisták vagyunk, hanem a gyakorlat, a tett emberei is, és hogy gyermekeink, ebben az iskolában megerősödvén, jobban, teljesebben képesek a jövőben a mindennapi életben helytállni.
Ilyen gondolatokkal küldünk Titeket, kedves Gyerekek, ebbe a Waldorf-iskolába, hogy ott megerősödjetek, és ha majd elhagyjátok ezt a helyet, egész emberként tudjatok megfelelni a rátok várónehéz életnek. De, Gyerekek, az iskolában örömök is várnak rátok. Bennem, akinek megadatott, hogy a Steiner doktor úr által tartott tanárképzésen részt vegyek, világosan tudatosult, hogy mi magunk, fiatalkorunkban, milyen sok mindent kellett elmulasszunk, és hogy milyen nehéz idősebb korban bepótolni azt, amit az ember a maga idejében elszalasztott, és tényleg szívből mondom, hogy legalább azért hálával tartozom a sorsnak, hogy ha annak idején nem is voltam abban a helyzetben, hogy ezt az áldást élvezhessem, de legalább ma eljuttathatom másokhoz. És így azt mondhatom: Rátok, Gyerekek, akik elindultok ebbe az új iskolába, örömök várnak ott, és azok, akiknek megadatott, hogy részt vegyenek azon a képzésen, amelyet Steiner doktor úr tartott az új tanároknak, azok tudják, hogy az új módszerrel a tanulás már nem fáradságos szerencsétlenséget jelent, mint ahogy az nálunk, idősebbeknél volt, hanem Ti örömötöket és kedveteket lelitek majd benne. Ezért örüljetek, Gyerekek, hogy élvezhetitek ezt az iskolát. De ha ennek ma még nem is tudjátok a teljes horderejét megérteni, mutassátok majd meg, ha elbocsát benneteket ez az iskola, hogy megálljátok a helyeteket az életben, boldogultok az élet követelményeivel, mutassátok majd meg akkor a világnak, hogy milyen pompás gyümölcsei vannak ennek az új tanítási módszernek, amely derék, céltudatos embert farag belőletek. De azzal is tisztában vagyunk: amit itt létrehozhattunk, az csak a kezdet kezdete. Nehéz teher és nagy felelősség hárul azokra, akik magukra vállalták ezt a feladatot, és talán azok a támadások is nagyok lesznek, amelyek idővel számos oldalról érnek majd minket; de egyvalamit már ma kimondhatunk: a bennünk lévő akarat olyan elszánt, a gondolatok olyan erőteljesek, a bátorságunk olyan nagy lesz hogy mindazokat a dolgokat, amelyek esetleg gátolni szeretnének minket, le fogjuk küzdeni, mert tudjuk, hogy milyen magas célra törekszünk, és mert állandóan tudatában leszünk annak a felelősségnek, amelyet magunkra vállalunk.
És Önök, tisztelt Tanárok, akik ezt a munkát elvállalták, akik bevezetést nyertek abba a szellemiségbe, amelynek ezt az iskolát éltetnie kell, Önök tudják, hogy ezzel milyen óriási felelősséget szabtak ki Önökre, és mindannyiukhoz fordulok kérésemmel, akik a Waldorf-iskolában tanárként mûködnek majd: legyenek, velem együtt, teljes egészében e felelõsség rendkívüli súlyának tudatában és úgy, mint én, soha ne szűnjenek meg e felelősséget mindenkor mélyen átérezni.
És most, igen tisztelt Megjelentek, amikor átadom ezt az intézményt a waldorfosoknak és a köz szolgálatának, akkor teljes szívembõl kívánom: uralkodjék benne ismét az a szellem, amelyet egy Goethe, egy Schiller, egy Herder vagy bárhogy hívják is, az elmúlt korok nagy szellemi hõsei hoztak közel hozzánk – azért, hogy a jövõ iskoláján keresztül ismét bevonulhasson ez a szellem német hazánkba. Ha ez megvalósul, akkor mi mind, akik a felelõsséget viseljük, emlékezni fogunk arra, hogy mely szellemi erők szolgái vagyunk. Akkor beköszönt majd az a kor, amikor szegény hazánk is elkezd mély lelki és testi nyomorából újra felemelkedni, és reménykedhetünk abban, hogy akkor nagyobb számban lesznek majd olyan emberek, akik népünket újra felvezethetik azokra a csúcsokra és még azoknál is magasabbra, amelyeken szellemi hőseink, egy Goethe, egy Schiller stb. álltak.
És amikor most még egyszer azt kívánom, hogy vállalkozásunk szerencsésen bontakozzon ki, akkor minden waldorfos, az iskolánk és gyermekeink nevében megfogadom, hogy ez az iskola egy bölcső lesz, minden jó, minden szép és minden igaz forrása.
Fordította: Kádas Katalin
Megjelent: Rudolf Steiner in der Waldorfschule TB 671 18–21. old.
Kedves gyermekeim! Néhány héttel ezelőtt, amikor mindannyian először jöttünk ebbe az iskolába, még gyakran meglátogattalak benneteket. Aztán jött egy pár olyan hét, amikor nagyon messze voltam innen. De reggelenként, amikor felkeltem és munkába indultam, mindig arra kellett gondolnom: Vajon mit csinálnak most az én kedves Waldorf-gyerekeim és kedves tanáraik? És ez gyakran napközben is eszembe jutott. És most, ebben a meghitt karácsonyi ünnepi időben, ismét meglátogathattalak titeket. Minden osztályba bementem, és sokat megkérdeztem közületek, kedves gyerekeim: Szeretitek is kedves tanáraitokat? (Igen! – kiáltják a gyerekek.) És látjátok, ez az Igen válasz szívből jövő volt. És akkor azt mondtam: Nekem ez egy különösen kedves karácsonyi ajándék!
Valóban kedves karácsonyi ajándék ez nekem. Mert látjátok, arra kell gondolnom, kedves gyermekeim, hogy hogyan töltitek el a napot azóta, hogy a kedves Molt úr ezt a Waldorf-iskolát nekünk ajándékozta. Miután estétől reggelig, elalvástól fölébredésig az isteni szellemben pihentetek, amely óvja a lelketeket, aztán reggel megmosakodtok, felöltöztök, takarosan, igazán szépen elkészültök, akkor feljöttök ide, ebbe a szép iskolaépületbe. És azt hiszem, sokan közületek, talán mindannyian már előre örültök mindannak, ami majd ebben a szép iskolaépületben vár rátok. (Igen ! – kiáltják a gyerekek.)
És örülhettek is, kedves gyermekeim. Tudjátok, amikor távol voltam és gyakran rátok gondoltam és gondolatban azt kérdeztem: Vajon mit csinálnak most a kedves Waldorf-gyerekek? – akkor azt is mondtam magamban: Biztos jó dolguk van ezeknek a kedves Waldorf-gyerekeknek, mert igazán derék tanáraik vannak, és ezek a kedves, derék tanárok igazi szeretettel fogadják őket és nagy szorgalommal fáradoznak azon, hogy ezekből a gyerekekből igen derék felnőttek legyenek! És akkor arra kellett gondolnom, hogy amikor idejöttök, mennyire örültök annak a szeretetnek, amit a tanáraitoktól kaptok. Ezeknek a tanároknak sokat kell dolgozniuk, sok erőfeszítést kell tenniük azért, hogy mindazt a jót és szépet megtaníthassák nektek, ami titeket derék emberré tesz.
És látjátok, kedves gyermekeim, annak különösen örültem, mikor az egyes osztályokba, mialatt bent voltam, bejött néhány gyerek: krampuszt vagy valamiféle angyalkát játszottak és énekeltek, és a szent Krisztusról, a Jézuskáról beszéltek. És ez jó, ez nagyszerű, hogy ilyen szeretettel tudtatok beszélni Jézusról, és ilyen szeretettel tudtatok odafigyelni.
Mert tudjátok-e, honnan van a tanáraitok rátermettsége, minden ereje ahhoz, hogy az életben egykor majd derék emberré tegyenek titeket? Ezt az erőt Krisztus adja nekik, és rá gondolunk karácsonykor, őrá, aki világra jött azért, hogy boldoggá tegye az embereket – és akit ma olyan szépen bemutattatok.
Látjátok, kedves gyermekeim, a Földön még más lények is vannak, nem csak az ember, vannak például állatok, amelyek körülveszik őt, és sokszor azt gondolhatnánk, hogy irigyelnünk kell ezeket az állatokat. Felnézhettek és láthatjátok, hogyan repülnek a madárkák, és akkor talán azt mondhatnátok: Ó, bárcsak mi is repülhetnénk, akkor felemelkedhetnénk a levegőbe! Mi, emberek nem tudunk úgy repülni, mint a madarak, mert nincs szárnyunk. De – kedves gyermekeim – felszárnyalhatunk a szellem világába, két szárnnyal repülhetünk: baloldalt van egy szárnyunk, ez a szorgalom, és jobbról a másik szárnyunk, ez a figyelem. Ezeket a szárnyakat nem lehet látni, de ennek a két szárnynak – a szorgalomnak és a figyelemnek – köszönhetjük, hogy beleszárnyalhatunk az életbe, és az élet számára valóban derék emberekké válhatunk. Ha szorgalmas gyerekek vagyunk, ha érdeklődőek vagyunk, akkor jut el hozzánk – ha olyan derék tanáraink vannak, mint nektek – mindaz, ami alkalmassá tesz minket az életre; akkor tudunk szorgalommal és figyelemmel beleszállni abba az életbe, amely felé tanáraink szeretete visz minket.
Látjátok, olykor azt gondolhatnátok: Á, más örömök is vannak, mint a tanulás! Ó, nem, nincs nagyobb öröm a tanulásnál! Mert látjátok, ha olyasminek örültök, ami hagyja, hogy figyelmetlenek és lusták legyetek, akkor rögtön el is múlik az öröm. Örültök, és rögtön vége is az örömnek. De ha olyasminek örültök, amit megtanulhattok, ha olyankor örültök, amikor szorgalmatokkal és figyelmetekkel szárnyaltok, akkor, kedves gyermekeim, akkor marad valami a lelketekben – később majd tudni fogjátok, mi az a lélek –, akkor marad valami a lelketekben, és mindig újra és újra tudunk örülni. Ha valami jó dolgot megtanultunk, akkor az mindig újra és újra előjön, és mindig újból örülünk neki, és ez egy olyan öröm, amely nem szűnik meg. Más örömök, amelyekhez csak figyelmetlenség és lustaság révén jutunk, megszűnnek.
Látjátok, mivel közületek sokan – sőt szeretném azt hinni, hogy mindannyian – szorgalmasak akartok lenni, és oda akartok figyelni arra, amit kedves tanáraitok nyújtanak nektek, ezért örültem annyira, amikor viszontláttalak titeket, hogy kedves szemetekből a tanáraitok iránti szeretet sugárzott. És hogy erről ti se feledkezzetek meg, most szeretném újra megkérdezni: Nem szeretitek mindannyian szívből a tanáraitokat? (De! – kiáltják a gyerekek.) Látjátok, mindig ezt kell mondanotok. Mindig ezt kell éreznetek, mert akkor örömét leli bennetek az a szellem, a Krisztus-szellem is, melynek földi életére és megszületésére a szent karácsonyi időben emlékezünk.
Nos, kedves gyermekeim, mikor aztán egész nap éreztétek itt fönn tanáraitok szeretetét, akkor megint hazamehettek, elmesélhetitek kedves szüleiteknek, hogy mit tanultatok, és kedves szüleitek örülhetnek ennek és azt mondhatják: A gyerekeink, ők az életben egyszer majd derék emberek lesznek!
Jól véssétek ezt a lelketekbe, mert ennek most van itt az ideje. Amikor megemlékezünk a nagy ünnepről, amely arra emlékeztet minket, hogy Krisztus eljött a világunkba, minden olyan ember vigaszára és boldogítására, aki felé fordítja szívét és lelkét, akkor azt is beírhatjuk a lelkünkbe, hogy milyen elhatározásra van szükségünk ahhoz, hogy jó emberré váljunk. És amit ma a lelketekbe véstek, amit ma igazán elhatároztok, az megvalósul majd az életben azáltal, hogy Krisztus ereje segít benneteket. És mikor majd újra eljövök ide és azt látom, hogy még meszszebbre jutottatok a fejlődésben, mikor megint eljövök és látom, hogy meg tudjátok mutatni nekem, hogy befogadtátok a szívetekbe és meg is őriztétek a tanáraitok iránti szeretetet, akkor én is legmélyebb örömömet lelem majd mindanynyiatokban. Szívből jövő karácsonyi üdvözletként azt kívánom ma nektek, hogy egyre jobban növekedjék bennetek ez a szeretet, hogy egyre jobban ki tudjátok bontakoztatni az emberi lélek bal oldali szárnyát: a szorgalmat; és jobb oldali szárnyát: a figyelmet.
És most, miután szóltam a gyerekekhez, egy pár szót még azokhoz, akik elkísérték ide a gyerekeket! Amit az imént a gyerekeknek mondtam, az a szívem mély megnyugvásából eredt, mert valóban valami olyasmit éltem át, amit a legszebb karácsonyi üdvözletnek éreztem. Ami megérintett ebből az iskolából, az az volt, amit az iskola jó szellemének szeretnék nevezni. Egy valóban jó szellem, amely egyesíti az itteni tanárokat és gyerekeket, egy jó, egy egységes szellem.
Tudják, ezekben a napokban karácsonyi hangulat uralkodott a komoly oktatás egészén, és ez a karácsonyi hangulat, amit úgy szeretnék megfogalmazni mint a krisztusi kinyilatkoztatás megszólalását, amelyet minden folyosón és minden tanteremben olyan mélységes megnyugvással lehetett érzékelni, ez nem valami ráadás volt az egyébként szokásos tanításhoz, hanem olyasmi volt, hogy érezni lehetett: a tanári karunk elérte, hogy mindazt, amit a gyerekek lelke, szíve és értelme elé tárnak, átmelegítse, átvilágítsa a valódi, igazi Krisztus-szellem. Még ha az isteni szellemnek megfelelően Krisztus nevét itt nem is mondják ki minden szó után – mert: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd!” –, de mégis az a helyzet, hogy nálunk minden egyes tantárgyban, a tanítás minden egyes mozzanatában benne rejlik ez a krisztusi szellem. És ez az, amit különösen ebben az időszakban lehetett érzékelni, és amit talán Önök is megéreztek ma abból, amit karácsonyi ünnepként átéltek.
És a gyerekeknek, akiket Önök ide küldtek, és akiknek a fejlődése remélhetőleg Önöket is örömmel tölti el, ezeknek a gyerekeknek karácsonyi üdvözletem kiegészítéséül végezetül még azt szeretném mondani: Gyerekek, ha beléptek ezekbe a termekbe, és itt találjátok a pajtásaitokat, akkor gondoljatok arra, hogy egymást is szeretnetek kell, mindenkinek mindenkit. Irányítson titeket a szeretet, és akkor tanáraitok gondoskodása mellett fejlődtök majd itt, és a szüleitek otthon aggódás nélkül, szeretetteli érzéssel fognak arra gondolni, hogy milyen jól telik itt az időtök.
Mert ma azt mondhatjuk, kedves jelenlévők, és ennek az iskolának a szellemeként mindenkor ki kell csengjen hozzátok, akik gyermekeiteket ide küldtétek, minden szóból és tekintetből, amelyet gyermekeitek hazavisznek nektek, ki kell csengjen annak egyfajta utóhangja, aminek a Földön minden emberi változásban meg kell jelennie, amióta a golgotai misztérium lezajlott, aminek minden emberi munkát át kell hatnia, minden emberi tevékenységet, különösen azt a tevékenységet, ahol a szellemnek van tennivalója. Meleget hozó fuvallatként, világító napsugárként mindent, amit az önmagukat megértő emberek tesznek, át kell szőjön az ige, mely ma lelkünkben cseng:
Dicsőség Istennek a magas mennyekben,
Békesség a Földön a jó embereknek!
Nagy eszményünk, hogy a Waldorf-iskola gyermekeiben fejlesszük ezt a jóságot, jó szándékot. Legyen rá gondunk, hogy megtaláljuk a világszellem irányítását a munkánkban, a tevékenységünkben. A karácsonyi ige: „Dicsőség az isteni szellemnek a magas mennyekben, békesség a Földön a jó embereknek!” hassa át a Waldorf-iskola minden munkáját is! Energikus munkaerejét irányítsa erkölcsös szeretet és minden munkáját lelkesítő és hordozó béke. Ez legyen, kedves jelenlévők, az én mai karácsonyi üdvözletem!
Fordította: Kádas Katalin
Megjelent: Rudolf Steiner in der Waldorfschule TB 671, 35–39. oldal
Az alábbiakban közzétesszük Emil Molt (1876–1976) egyik előadását, aki gyártulajdonos és az első Waldorf-iskola megalapítója volt. 1920. július 14-én Stuttgartban tartotta „A hármastagozódás és a jelenkori helyzet” címmel (közvetlenül a Spaban történő tárgyalások befejeződése előtt).* Ezt az előadást Molt unokája, Christina Sophia Murphy küldte el nekünk a hagyatékból. Ily módon most
kerül első alkalommal nyilvánosságra.
Ludwig Polzer-Hoditz gróf mellett Emil Molt Rudolf Steiner azon kevés tanítványai közé tartozott, akik Steinernek az első világháború idején adott világtörténelmi felvilágosító magyarázatait nemcsak komolyan vették, hanem igyekeztek azoknak nyilvánosan is érvényt szerezni, különös tekintettel Közép-Európa és Németország kilátástalannak tűnő helyzetére. 1917 májusában Molt egyfajta kivonatot fogalmazott meg Steiner kortörténeti megállapításaiból, és elküldte a legfelső parancsnokság helyettes vezérkari főnökének; Molt az előadásában hivatkozik erre az iratra, amely megtalálható a Perseus Kiadó archívumában.
1919 májusában Molt finanszírozta Helmuth von Moltke visszaemlékezéseinek kiadását, amelyet Rudolf Steiner és Eliza von Moltke jelentetett meg A háború „felelősei” („Schuld” am Kriege) címmel, amely Németországot felmenthette volna a versailles-i tárgyalásoknál, amelynek megjelenését azonban az utolsó pillanatban tragikus módon megakadályozták a német kormánykörök.
Emil Molt megrázó képet rajzol a szellemtudományos-szociális impulzus elutasításáról, a hármastagozódás megvalósításának meghiúsulásáról, és fejtegetéseit a Waldorf-iskolára való utalással zárja, amely a szabad szellemi élet megteremtésével mindamellett egy olyan kezdetet jelentett, amely napjainkig folytatható volt. Sőt, azt mondhatjuk: a szabad iskolai impulzus, amelynek megszületésében maga Molt közreműködött, talán a legfontosabb mindabban, ami a hármastagozódás impulzusából képes volt egészen a jelenkorig továbbélni. Ez reményt adhat a hármastagozódás átfogó eszméjének későbbi újraélesztésére, amelyhez egy új, az egész világra kiterjedő gazdasági rend is tartozni fog.
A szerkesztőség [zárójelben] fűzött kiegészítéseket a szöveghez, a megjegyzések és az alcímek Boris Bernsteintől származnak.
Thomas Meyer
Mélyen tisztelt hallgatóim!
Elhihetik nekem, nem könnyű számomra éppen közvetlenül a spai záró tárgyalások előtt beszélnem a jelenkori helyzetről a hármastagozódás nézőpontjából. Miként tudják, szegény, meggyötört népünk egy kimondhatatlanul nehéz fordulóponthoz ért. És e pillanatban ezért szólhat valaki a jelen helyzetről, amennyiben a teljes felelősséget átérzi abból az érzületből fakadóan, amely felébred benne az antropozófia hatására. A mostani újsághírekből önök megerősítve fogják találni, hogy talán már holnap Németország számára valami vészterhes következhet be.
Hogy fejtegetéseimet azonnal a megfelelő módon vezessem be, szeretnék utalni arra a cikkre, amelyet Dr. Steiner írt Hármastagozódás c. újságunk 49. számában. Abban ez áll: „Aki ma még ragaszkodik ahhoz a nézethez, hogy a világszemlélet olyan valami, amiről az absztrakt gondolkodók egymás között megegyezhetnek, annak a gyakorlathoz semmi köze nincs, az részt vesz a rombolásban, higgyen bár mégoly erősen is abban, hogy egy társadalmi újjáépítésen munkálkodik.” És a cikk így fejeződik be: „A ’gyakorlati emberek’ meg fogják kérdezni: ’Elmehetünk Spaba ilyen nézetekkel?’ Hát hogyne, elmehetnénk; az ember nyugodtan kivárhatná, mi történik, ha ezekkel menne; de teljesen biztos, hogy terméketlen eredményekkel tér vissza, ha a régi gondolatokkal megy oda. Ma világosnak kellene lennie, hogy ezek a régi gondolatok Spaban sem fognak másra vezetni, mint amire évtizedek óta vezettek.”1
Mélyen tisztelt hallgatóim! Ezt a cikket június elején írták, és látják, alig hat-nyolc hét múlva már bekövetkezett az, amit előre megmondott. Miért? Azért, mert a régi emberek a régi gondolatokkal mentek el Spaba, abban a hitben, hogy elérik a versailles-i szerződés revízióját, de valójában azért, hogy átvegyék a második halálos ítéletet. Látják, a világszemlélet kérdése a politikai ügyekben is ugyancsak mérvadó. És ma bármennyi mindent is felhoznak az antropozófia, a szellemtudomány ellen, egyvalami azonban kétségtelen: a kor eseményei bebizonyították, hogy a mai emberiség ép-
pen a nagypolitikában nem nélkülözheti többé a szellemtudományt! Hogy könnyebben megértsük a dolgokat, szeretnék visszatekinteni a múltba és onnan hoznék Önöknek bizonyítékokat arra, hogy mi mindent mulasztottak el az utóbbi években, és hogy ezeknek a mulasztásoknak oda kellett vezetniük, hogy meggyötört népünket ma inkább, mint valaha, megalázzák. Önök is tudják, hogy a szociális organizmus hármas tagozódásának eszméje Rudolf Steiner szellemtudományából származik, és hogy ez a szellemtudomány már hosszú ideje igyekszik rávilágítani, hogy ő maga nem csak „ideológia”, hanem egyre gyakorlatibbá kezd válni az élet számára.
1916-ban Dr. Steiner tartott egy előadásciklust a politikai életről.2 Ha valaki megkérdezné, miért ilyen későn kezdett foglalkozni ezekkel a dolgokkal és az antropozófia ezeket az ismereteket miért nem vitte be a gyakorlati életbe már korábban, úgy erre azt kell felelnünk, hogy ilyen kísérletek ténylegesen korábban is ismételten történtek. Felhívom itt a figyelmüket Dr. Steiner cikkeire a szociális kérdésről, amelyek már körülbelül 12–15 éve megjelentek a Lucifer-füzetekben, megállapítom azonban, hogy ezek a cikkek sajnos éppúgy figyelmen kívül maradtak, mint az utóbbi idők javaslatai. A jelenkor is a mai napig szinte egyáltalán nem vett tudomást A szabadság filozófiája című könyvről. Újra és újra történtek próbálkozások arra, hogy a szellemtudomány bekapcsolódjon a mindennapi, a gyakorlati életbe. A kortársak viszont visszautasították – a saját legnagyobb kárukra.
Ma Közép-Európa a szakadék szélén áll, mert tragikus végzete az volt, hogy ezeket a gondolatokat elvesse, ne fogadja magába, amíg a viszonyokon még változtatni lehetett volna. A Dr. Steiner 1916-ban tartott előadásciklusa, amely több héten keresztül zajlott és egészen különös módon foglalkozott a háború okaival, a legmélyebb komolysággal mutatott rá arra, hogy a háború igazi okai sok évtizeddel korábbra visszanyúlnak, és az úgynevezett titkos társaságokból indultak ki, amelyek Angliában és Amerikában működtek. Közép-európai népünk nagy tragédiája az, hogy ez a nép nem tudja és nem akarja belátni, hogy éppen ezek az olyannyira félelmetes események olyan dolgokból vették eredetüket, amelyeket mi közép-európaiak egyszerűen nem méltattunk figyelemre, melyek iránt azonban az egyébként oly józanul gondolkodó amerikaiak és angolok valóban jó érzéket fejlesztettek ki magukban. Mert ezek a társaságok, testvériségek, amelyekről itt tovább semmit sem akarok említeni, mint hogy léteztek és még ma is léteznek, és hogy tőlük indultak ki ennek a borzalmas világháborúnak az igazi impulzusai, és ezek Angliában és Amerikában egy bizonyos embercsoport számára ismertek. Mindenesetre csak igen kevesen vannak, akik ismerik az igazi okokat, lord Grey3 és Asquith4, Dr. Steiner kijelentése szerint, tulajdonképpen csak bábuk voltak azoknak a személyeknek a kezében, akik ezeknek a dolgoknak a hátterében álltak mint a drótok rángatói. Azonban éppen a német szellemi élet legsajátabb feladata lett volna, hogy foglalkozzon az ilyen hátterekkel, és felismerje, hogy az ember az efféle mesterkedésekkel csak úgy tud szembefordulni, ha maga is éppúgy szellemi talajon áll, de egészséges szellemi talajon. Mert valójában csak akkor hozhat áldást valaki egy nép számára, ha az emberiség haladását és felemelkedését figyelembe véve cselekszik, míg az említett testvériségek országuk egoizmusának és imperializmusának szolgálatában tevékenykedtek.
Itt tehát a szelleminek két áramlatát látjuk: a nyugati népek az egyik áramlatból merítenek, és országaik előnye érdekében Közép-Európa megsemmisítésére törekszenek. A közép-európai népek viszont a szellemtudományból olyan impulzusokat hozhatnának, amelyek szükségesek lettek volna az emberiség megmentése érdekében, de ezeket a szellemi impulzusokat nem ismerték fel, hanem teljesen átaludták.
A fent említett előadásokból kitűnik, hogy Angliában, a kulisszák mögött évtizedek óta tervszerűen előkészítették azt, ami az 1914-es évben világháborúként kirobbant; a dolgok ismerői megfigyelhették, mennyire grandiózusan, okosan és rafináltan választották meg a szempontokat, amelyek szerint munkájukat végezték. A Franciaországban, Angliában és Olaszországban létező Grand Orient5 titkos páholyaiban már évtizedek óta előkészítették azt, ami azután pl. Olaszországban 1915-ben bekövetkezett Sonninonak6 köszönhetően, aki semmi egyéb nem volt, mint az angolok kiszolgálója. Hogy a másik oldalról kelet felől hogyan dolgoztak, azt az önök többsége hallotta azokon az előadásokon, melyeket Polzer gróf tartott itt az utóbbi napokban Nagy Péter testamentumáról.**
Hallották, hogy e dokumentum meghamisításáig mentek el, hogy ilyen módon befolyásolhassák az orosz népet, ami azután odavezetett, ami 1914-ben következett be. Érthető, hogy az események éppen Szerbiában robbantak ki, ha halljuk, hogy ott évtizedeken át a Grand Orienthez közelálló „omladinisták”7 és később a „Narodna Ochrana” készítette elő a dolgokat. Ami lejátszódott a walesi herceg, Anglia későbbi királyának utazása során, az valójában csak végső kifutása volt annak, amit évtizedek óta előkészítettek, és aminek azután 1914 júliusának és augusztusának napjaiban ki kellett robbannia. Németország „bűne” abban állt, hogy ezeket a dolgokat nem látta át még idejében. Csak annyiban beszélhetünk bűnösségről, hogy Németország, amely egész szellemi élete folytán arra volt predesztinálva, hogy mindezeket felismerje, egyszerűen végigaludta ezeket az eseményeket. A [német] szabadkőművesek egyszerűen nem tudtak arról, amit tulajdonképpen látniuk kellett volna, hogy mi ment végbe az említett páholyokban. Hagyták magukat az orruknál fogva vezetni, és valóban nincs bocsánat arra, hogy semmit sem tudtak erről, hanem szemrehányást érdemelnek, hogy nem voltak éberek.
Hogy hogyan dolgoztak a Nyugat titkos köreiben, mutatja az a tény, hogy már a háború kitörése előtt ezekben a titkos szövetségekben léteztek olyan térképek, amelyek felvázolták, hogy hogyan kellene a jövő Európájának kinéznie. Ha megvizsgáljuk ezeket a térképeket – és könyvében Heise8 ezeket már közzé is tette –, legnagyobb meglepetésünkre úgy találjuk, hogy ami most valósággá vált, azzal már számoltak azokban a tervekben, amelyek megvoltak már akkor, mielőtt a világháború kitört volna. Ennek bizonyítékaként utalhatunk arra, hogy már akkoriban Krammarsch9 zsebében volt ez a térkép az „eljövendő” Közép-Európáról, azaz arról a Közép-Európáról, amely ma előttünk áll.
Még sok mindent mondhatnánk ezekről az előadásokról, amelyeket 1916 [1917] januárjában hallottunk Dr. Steinertől, és amelyek feltárták a viszonyokat, messze visszanyúlva egészen a középkor Angliájáig, az ópiumháború hatásaiig, úgyhogy képet alkothattunk magunknak mindarról, ami világtörténelmileg tulajdonképpen bekövetkezett a világháború kitörésével. Aki most önök előtt beszél, akkoriban sürgetőnek tartotta, hogy röviden összefoglalja mindazt, amit hallania kell a világnak, mert úgy érezte, hogy itt egy kötelességről van szó, Németország felelős helyeivel meg kell ismertetni ezeknek az előadásoknak a tartalmát. És ezt meg is tettem.
A véletlen úgy akarta, hogy néhány nappal ezelőtt ismét a kezembe kerüljön ez az írás, és átolvasásakor erre a részre akadtam: „Naiv emberek egy bizonyos idealizmusból fakadóan azt hiszik, hogy amit a brit birodalom most blokádok és ellenőrző előírások hálójaként kifeszít, a háború végével meg fog szűnni. Mindez ezekhez a zseniális tervekhez tartozik és csak a legelső kezdete annak, amire törekszenek. Egyre inkább ki fog derülni, hogy ezek a titkos szövetségek hogyan fogják fel a világuralmi törekvéseket. Hogy azonban ezek a dolgok a gyakorlatban már rendkívül erősen működnek, mutatja az a tény, hogy Krammarsch letartóztatásakor már megvoltak ezek a térképek, melyeket rövid idővel ezt követően a Times-ban is közöltek. Ezek a dolgok tehát ilyen mélyen belenyúlnak a gyakorlati életbe.
Igen tisztelt jelenlevők! Ez a beszámoló 1917 tavaszán lett megfogalmazva, és a mértékadó helyek felé ezzel a felszólítással zárult: „Ez az utalás azáltal váljon hazánk javára, hogy mértékadó személyiségeink tovább követik a jelzett irányt és nem mennek el közömbösen e mellett az anyag mellett.”
A világ eseményei megmutatták, hogy ez a figyelmen kívül hagyás mégis megtörtént, és hogy ezekben a körökben azt hitték, hogy egy ezredet átirányítani egy másik helyre messze értékesebb, mint tudni ezekről az összefüggésekről. És így eshetett meg, hogy ezt a híradást is félretolták a hangadó személyiségek. Majd eljött az 1917-es [1918-as] év. Emlékeznek rá, hogy ennek az évnek az elején válaszként a békeajánlatra jött Wilson 14 pontjának hírhedt programja. Közép-Európa és Németország számára lett volna idő arra, hogy e programmal szembehelyezzen egy a német szellemi életnek és a német népnek megfelelő ellenjavaslatot, és ne egyszerűen értelmetlenül beugorjon annak, amit Wilson küldött. Dr. Steiner grandiózus feladata volt, amire érettnek találta az időt, hogy a szociális organizmus hármas tagozódásának eszméjét kidolgozza, de hozzáigazítva azokhoz a viszonyokhoz, amelyek akkoriban a monarchikus köntös alatt még szükségesek voltak.
Dr. Steiner azzal kezdte ezt a dokumentumát, hogy szükségesnek ítélte megmutatni a világnak, hogy a háború kitörését nem lehet Németország bűnéül felróni, mert amit 1914 júliusának napjaiban a vezérkar cselekedett, az nem volt egyéb, mint magától értetődő kötelesség, miután a diplomáciai viszonyok olyannyira kiéleződtek. Ez a dokumentum tartalmazta mindazon pontokat, amelyek lehetővé tették volna, hogy legalábbis politikailag megőrizzük a most elválasztott tartományokat, a német birodalomnak Elzász-Lotaringiát és a lengyel területet, éppúgy Dél-Tirolt stb. Ausztriának. E dokumentumhoz csak annyit tehetek hozzá, hogy azon idők mérvadó személyiségei megismerkedtek vele; maga Kühlmann10 is kénytelen volt elismerni: e dokumentum tartalma az egyetlen lehetőség a katasztrófa megakadályozására, de nem talált magában erőt arra, hogy ezeket a gondolatokat a magas rangú főnökével szemben szóba hozza és keresztülvigye őket. A régi gondolatokkal ment Breszt-Litovszkba; elment Breszt-Litovszkba, mögötte olyan emberekkel, mint Hindenburg és Ludendorff – hivatkozom itt Czernin11 könyvére –, akik semmi mást nem akartak, mint éppenhogy nem békét a megegyezés értelmében, hanem kényszerbékét Németország számára. És ami abból következett, hogy Breszt-Litovszk nem a mi értelmünkben, a megbékélés értelmében zárult, arra, mélyen tisztelt hallgatóim, megtanít mindaz a nyomorúság, amiben azóta találjuk magunkat.
Ismét csak a képtelen mozzanatok közé tartozik az, ahogy az akkori korszak vezető férfijai vétkeztek a német szellem ellen, amikor ezeket a gondolatokat egyszerűen félretették és nem méltatták figyelemre. A dokumentum eljutott még Ausztria császárának kezébe is – vagyis hogy a kabinetjének kezébe, ahol úgy átdolgozták és megcsonkították, hogy abból már semmi egyéb nem jött ki, csak ostobaság. Amikor pedig 1918 nyara magával hozta a nagy bajt is, akkor az osztrák császár töprengeni kezdett a dolgon, és kérte, hogy a dokumentumot újra dolgozzák ki. Dr. Steiner késznek mutatkozott erre, azzal a feltétellel, hogy az közvetlenül a császár kezeibe kerüljön. De a dolog elmaradt, mert a császár számára lehetetlennek tűnt, hogy egy levél közvetlenül, és nem kabinetje kerülő útján jusson a kezébe.
Tény az, hogy ilyen nevetséges körülménytől függött a népek sorsa. Hogy már akkoriban mennyire pontosan felismerte Dr. Steiner a dolgokat, ahhoz kiemelnék önöknek egy mondatot ebből a dokumentumból: „Ha felismerjük ezt (ti. a hármastagozódás megvalósíthatóságát), akkor mindenek előtt világos lesz, miért kerültünk ebbe a háborúba, és hogy ez a háború a népek felszabadításának hamis zászlaja alatt miért a német nép elnyomására irányuló háború, szélesebb értelemben minden önálló népélet elnyomására Közép-Európában. Ha lecsupaszítjuk a wilsoni programot, amely az Antant álprogramjaiból származott mint legújabb rémség, azt vesszük észre, hogy végrehajtása nem egyebet jelentene, mint a közép-európai szabadság pusztulását.”12 Ezt 1917 tavaszán írták – helyességét a versailles-i és spai események bizonyították.
Önök tudják, hogy jött az összeomlás; tudják, hogy az abszolút tehetetlenségben történt annak a rettenetes 14 pontnak az átvétele, amivel semmit sem tudtak szembehelyezni, csak egy silány kiigazítást, majd ezt követte 1918-ban, ebben az állapotban a német forradalom kitörése.
Azokban a novemberi napokban a sors úgy akarta, hogy Dr. Steinertől ismét olyan előadásokat hallhattunk, amelyek hajszálpontosan éppen a szociális kérdés irányában mozogtak, mégpedig oly módon, hogy ezek az előadások megint arra törekedtek, hogy gyakorlatiasak legyenek a külső élet számára. És ekkor a barátok egy egészen kis köre azon igyekezett, hogy azonnal aktívan lépjen fel, hogy a dolgokat még idejében azokra a pályákra terelje, amelyekre kerülniük kellett volna, ha az újdonsült köztársasági vezetők is hajlottak volna a kellő megértésre.
Még jól emlékszem, hogy két nappal a forradalom kitörése után ez a kis társaság Blos13 úrnál volt, hogy meggyőző, – és ha mondhatom így – szívhez szóló hangon arról beszéljen neki, menynyire szükséges lenne egy olyan személyiséget, mint Dr. Steiner, meghívni; mert tudják önök, hogy akkortájt különösen arról volt szó, hogy a dokumentumokat közzé tegyék, amelyeknek nem csupán Közép-Európa, hanem mindenekelőtt az Antant számára bizonyítaniuk kellett volna, hogy a háború kitörésekor valójában mi is volt a helyzet. Akkoriban minden a „felelősség kérdése” körül forgott, és minden annak bizonyításától függött, hogy Németországot nem terheli az a felelősség, amelyet az Antant oldaláról neki tulajdonítottak. A megbeszélés sokáig tartott; Blos úr ugrásra készen mindig feltette a kérdést: de hát kiről is van szó? Mi tudtuk, hogy a redőnyt lehúzhatják abban a pillanatban, amikor Blos meghallja a „Steiner” nevet. És így is volt. Egy órán át érdeklődést mutatott, de a „Steiner” név hallatán mindennek vége volt! „Mi jó jöhet egy teozófustól?”, körülbelül ez volt a hozzáállása ennek az államférfinak, és minden fáradozásunk hiábavalónak bizonyult. Ismét valami lerombolódott, ami hozzájárulhatott volna szegény Németországunk felemeléséhez, mert abban az időben nagy tett lett volna, ha a világ figyelmét felhívjuk azokra az összefüggésekre, amelyekről az előbb beszéltem.
Próbálkozásaink tovább mentek, a gazdasági élet területe felé fordultak. Még mindig 1918 novembere volt! Meg voltunk győződve, hogy a német ipari életet, legalábbis a württembergit,
össze kellene fogni egyfajta vagyonügynökség által, és mindent megtettünk, hogy megmagyarázzuk ennek szükségességét az ipari munkatársainknak. De minden hiábavaló volt. Egy hivatalos tárgyalás során az elnök – nem akarom megnevezni, a legfelsőbb körökben mozog – még megértést is tanúsított, de ezt kellett mondania nekem: Ezek a fáradozások teljesen helyesek és abszolút szükségesek, de Önök elkövettek egy nagy hibát: ezekhez a törekvésekhez csak a saját elvbarátaik közül vontak be embereket. – Látjuk, itt is az van, hogy mi jó jöhetne a teozófiából! Akkoriban „elvbarátoknak” neveztek bennünket, az olyan embereket, akiknek mindazonáltal megvolt a kellő érzékük az iránt, amit korunk megkövetel. És akkor még meglett volna a lehetőség arra, hogy megmentsük a württembergi ipart.
Itt is szeretnék bizonyítékot felhozni önöknek, hiszen az antropozófusoknak különben nem hisznek az emberek. Itt is abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezem egy dokumentummal a Waldorf-Nachrichten formájában, ahol Dr. Boos 1918. december 18-án a következő szavakat írta: „A német gazdasági életet lehetőleg minél gyorsabban és minél teljesebben úgy át kell alakítani, hogy az a német nép kezébe kerüljön elidegeníthetetlen zálog gyanánt.” És tovább: „Vajon nem a német ipar, vállalkozások és az egész értelmes munkásság hatalmában kellene-e ténylegesen állnia annak, hogy érvényre juttasson egy kézizálogos biztosítékot a küszöbön álló óriási vagyondézsma felhasználását illetően? Az államot meg kell nyerni arra, hogy deklarálja ’a német élet vagyonügynökségi biztosítását’ a saját számlájára a kintlevőségek behajtására jogosultan.”
Ezeket a gondolatokat 1918 decemberében mondták ki. De elutasították őket, mert az antropozófusok köreiből jöttek!! Most viszont, 1920 márciusában ezt olvassuk a napisajtó egyik cikkében: „A kezelésnek inkább majd olyannak kell lennie, hogy elsősorban az ipar és talán a bankok mindenekelőtt egy ilyen vagyonügynökségi bankot nyissanak a kormány bizonyos, de nem túlságos részvételével, és hogy a munkásság szervezetei is valamilyen formában részt vegyenek benne. Ezzel a külfölddel szemben adva lenne a szükséges garancia a biztonság érdekében (a munkások részvétele különösképpen a politikai biztonság miatt), és így megteremtődne annak lehetősége is, hogy ez a szerv mint a közös intézmények központja az összes finanszírozási feladatot átvegye.” Mint mondtam, másfél év kellett ahhoz, hogy ugyan azt – természetesen teljesen saját kezdeményezésre! – megcsinálják, amit mi akkoriban célul tűztünk ki, csak éppen már olyan módon, hogy időközben minden értelmetlenségbe fordult.
Majd eljött az az idő, amikor folytattuk törekvéseinket, miután Dr. Steiner megírta a Felhívás a német néphez és a kultúrvilághoz című írását, amelyet meg is jelentettünk. Még egészen élénken él bennem, hogy az időben nagyon erősen azon fáradoztunk, hogy együttműködjünk éppen a proletariátussal, mert ez a proletariátus akkor még rendelkezett egy bizonyos lendülettel, és mert elhittük neki, hogy van ereje a dolgokat a helyes irányba terelni, arra, amerre azoknak menniük kellett volna. Önök tudnak arról is, hogy valóban semmilyen fáradságot nem sajnáltunk, hogy a dolgokat megvalósítsuk.
A legjobb úton voltunk ehhez, amíg a pártok bennfentesei ki nem fütyültek, mire a proletariátus követte őket. És ma már a legnagyobb szeretettel ugyan, de teljes határozottsággal megállapíthatjuk azt a tényt, hogy ha akkor a proletariátus nem hagy cserben bennünket, a helyzet most más lenne, legalábbis Württembergben. Így ismét cserben hagyva láttuk magunkat eszméinkkel, és megint csak – mondjuk ki egyszer – gúnynyal körülvéve, mint az olyanokat, akiknek csupán „eszméik” vannak, de a gyakorlathoz nem értenek. Ismét a hallgatókra marad annak megítélése, hogy a hiba miben rejlett. Ma a dolgok valóban annyira véresen komolyak, hogy el kellene jutni végre egy olyan megismeréshez, amely a dolgokat a maguk valóságában mutatja meg.
Ezzel már eljutottunk a jelenig, és mivel mégis csak benne állunk a gazdasági életben, ezért csak utalni szeretnék arra, hogy milyen is ma tulajdonképpen a német gazdasági élet. Ha megvizsgáljuk a különböző nagybankok elszámolását és mérlegét, egészen Németország Nemzeti Bankjáig, akkor látjuk a bankok fizetésképtelenségét, Németország hatalmas adósságát, a pénz elértéktelenedését, a gazdaság és a földbirtokok átkerülését az Antant-tagokhoz. Munkanélküliséget és éhínséget látunk...
A német népnek azonban Európa és a világ népeinek érdekében élnie kell! Még teljesítenie kell misszióját. A németség küldetése az igazi kereszténység megalapítása. Önök közül sokan tudják, hogy a Krisztus-impulzust, ahogyan az megjelent, éppen a germánok más módon fogadták be, mint az egyéb népek többsége, és folytatását az igazi német mivolt régi mestereiben találta meg. Amit például Novalis jelentett számunkra, arról nemrégiben grandiózus módon mesélt nekünk egy Waldorf-iskolai tanárnő.
És látják, ha Novalis, Goethe szellemisége továbbhatott volna, nemcsak egyes emberek révén, azok révén, akik magukba fogadták a szellemtudományt, hanem a nép nagy tömege révén is, akkor ma másképp állhatnánk itt, és akkor elmondhatnánk: a német népnek joga van élni!...
Miért kell nekünk a hármastagozódás? A német szellemi élet önmagán alapulása egyszerűen lehetetlenség mindaddig, amíg a német államszervezetnek ez a összekapcsoltsága fennáll. A német szellemi élet nem bontakozhat ki, ha nincs elválasztva az államtól. A Waldorf-iskolával megtettük az első bátortalan kísérletet arra, hogy bebizonyítsuk a világnak: a szellemi élet megújulása csak szabadságban történhet meg, anélkül, hogy egy állami szervezethez kötődne. Persze gazdálkodnunk is kell, akkor is, ha az Antant adja ehhez a tőkét és mi rabszolgák vagyunk. Ha azonban önmagára támaszkodik a gazdasági élet, akkor az olyan észtvesztő dolgok többé nem létezhetnek, amelyek ma kényszergazdaságunkban opportunista okokból fennállnak.
Látják, a német nép feladata Spaban az lett volna, hogy megmutassa a világnak: mi még mindig olyan emberek vagyunk, akik hordozunk magunkban egy kis vakmerőséget, felfelé is. Ha pedig ezt végül is nem mutatjuk meg és tovább alszunk, akkor ez a 20 millió ember, akár az éhségtől, akár a polgárháborútól kétségkívül tönkre fog menni. Így akarja ezt a szent német birodalom, mert nem ismeri fel küldetését, mert mindent elutasít, ami a szellemi világból jön. És ezért leledzik a német nép, ha nem ébred fel, egy sokkal nagyobb bűnben, mint sejtené, mert a saját tulajdon szelleme ellen vétkezik.
Egy kis kezdetet csináltunk, mi, a hármas tagozódás, az antropozófia emberei. Önök is látták, hogyan kezeltek bennünket, sőt leráztak minket mint spartakistákat. De mégis meg kell tenni mindenütt a kezdeti lépést. Kicsi sikerek nem azt mutatják, hogy a dolgok hamisak, hanem azt, hogy az embernek ma még nehezére esik a hagyományokkal szembefordulni. Ez utóbbi történt a Waldorf-iskolával szellemi területen; de ma azok az emberek is, akik ellenünk harcoltak, már kezdik a saját gyermekeiket ebbe az iskolába küldeni...15
Fordította: Szabó Attila
Der Europäer, 13. évf. 12.sz. 2009 október
__________
*A spai konferencia 1920. július 5. és 16. között zajlott le; az első világháború után ez volt az első nemzetközi konferencia, amelyen ismét részt vettek német államférfiak.
**Lásd Ludwig Polzer-Hoditz: Das Testament Peters des Großen, Dornach, 1989; továbbá T. Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz – Egy európai szellem (Arkánum Szellemi Iskola Kiadó, Ispánk, 2006) – Ezenkívül Renate Riemeck: Mittel-europa – Bilanz eines Jahrhunderts, Stuttgart, 1997. Az utóbbi két könyvben megtalálhatók a Molt által említett térképek is.
1Rudolf Steiner: Aufsätze über die Dreigliederung des sozialen Organismus und zur Zeitlage 1915–1921, GA 24, 178–180 o.
2 Rudolf Steiner: Zeitgeschichtliche Betrachtungen; Das Karma der Unwahrhaftigkeit, GA 173 és GA 174
3 Edward Grey (1862–1933) 1905 és 1916 között brit külügyminiszter
4 Herbert Henry Asquith (1852–1928) 1908 és 1916 között brit miniszterelnök
5 Itt a szabadkőművesség csúcsszervezeteiről (nagypáholyairól) van szó, amelyeknek legkiemelkedőbbjei a United Grand Lodge of England és a Grand Orient de France.
6 Báró Sidney Costantino Sonnino (1847–1922) Olaszország miniszterelnöke volt 1906-ban és 1909–10-ben; 1914. okt. 31. és 1919. jún. 23. között külügyminiszter. 1915-ben döntően ő emelt szót Olaszország belépése mellett az első világháborúba.
7 Az Omladina („Ifjúság”) egy titkos szövetség volt a szerb nemzet egyesítésének és függetlenségének előmozdítására.
8 Karl Heise: Die Entente-Freimaurerei und der Weltkrieg, Basel, 1919, újrakiadás: Truckum, 1991
9 Karel Kramáfi (1860–1937), cseh politikus, az ifjúcsehek képviselője, pánszlávista és cseh nacionalista, aki a szláv elem erősebb figyelembe vételéért lép fel az Osztrák-Magyar Monarchiában.
10 Richard von Kühlmann (1873–1948) német diplomata és iparos. Ismert volt mindenekelőtt mint a császárság külügyi hivatalának első világháború alatti (1917 augusztusától 1918 júliusáig) államtitkára, valamint a német delegáció tárgyalásvezetője a breszt-litovszki béketárgyaláson, amely 1918. márciusában lezárta a háborút Németország és Szovjet-Oroszország között.
11 Ottokar Czernin: Im Weltkriege, Berlin/Wien, 1919 (Czernin 1916. dec. 22. és 1918. ápr. 14. között Ausztria-Magyarország k. u. k. külügyminisztere.)
12 Rudolf Steiner, GA 24, 354. o.
13 Wilhelm Blos (1849–1927) újságíró, író és politikus (SPD), a republikánus Württemberg első államfője (1918–1920).
14 Rudolf Steiner, GA 23, 157–162. o.
15 A Waldorf-iskola megalapítójának és első tanárkarának és diákságának karmájához lásd: Frans Lutters: A szabad Waldorf-iskola karmájának kérdése, Szabad Gondolat 12/.. számában
A hármastagozódás mozgalom idején egyszer csak kaptam egy telegramot Koppenhágából, hogy vigyem el A szociális kérdés lényege egy példányát egy számomra ismeretlen amerikainak egy hotelbe. Ez meg is történt. Néhány nappal később eljött hozzám maga az amerikai, egy 35 év körüli férfi, közgazdász. Elmondta, hogy Koppenhágában egy német folyóiratban, a Hilfe-ben egy teljesen elutasító kritikát talált Dr. Steinernek a hármastagozódásról írt könyvéről. Amikor azt olvasta, az a benyomása támadt, hogy itt, ebben az elutasított könyvben van valóban a segítség korunk számára, csak a kritikus nem értette meg. Erről beszélgetni kezdett egy némettel a hoteljében, aki azt mondta neki: Ismerek valakit Berlinben, aki közel áll Dr. Steinerhez, telegrafálni fogok neki, és maga már ott fogja találni a könyvet a berlini hoteljében. – Így kaptam azt a számomra először érthetetlen telegramot. Az amerikai még elmesélte, hogy a könyvet mindjárt egymás után háromszor elolvasta, és úgy találta, hogy abban valóban a szociális korkérdés megoldása van. Mivel az amerikai a könyvről néhány nagyon értelmes kérdést feltett nekem, ránéztem az órára és azt mondtam neki: Amennyire tudom, Dr. Steiner két óra múlva elutazik; de fel akarom őt hívni és megkérdezni, hogy vajon tudjae még önt fogadni. Dr. Steiner válasza az volt, hogy üljünk azonnal autóba. Ez az amerikai férfi Nasmyth volt, akiről Dr. Steiner később egy előadásában azt mondta, hogy annyira okos kérdéseket tett fel neki, amilyeneket ritkán hallott. Például az volt a kérdése, hogy Amerikában nem egy kettős tagozódással kellene-e kezdeni: politika és gazdaság; vajon a hármastagozódás után nem ismét más megoldásoknak kellene-e jönniük; és a hármastagozódás hány évszázadig lesz érvényes. Nem tévedek, Dr. Steiner erre ezt mondta: „Legfeljebb két évszázadig.” Lényeges volt, hogy Dr. Steiner kijelentette: ő Amerika számára a hármas tagozódást nem ismertetné, amíg legalább három évet nem élt odaát. Csaknem egyórás beszélgetés után Nasmyth elment és így szólt: Most találtam meg életfeladatomat. Sajnos néhány héttel később Svájcban egészen váratlanul meghalt.
Dr. Steiner azt a svéd közgazdászt is dicsérőleg említette egyszer egy előadásában, aki az ismert stockholmi közgazdász, Cassel tanítványa volt, és aki elmondta nekem, hogy A szociális kérdés lényegét oldalról oldalra áttanulmányozta, hogy találjon benne valamit, amit kritikával illethetne, de semmi ilyet nem talált.
A hármastagozódás mozgalomról, ami Berlinben nagyon buzgó, de nem túl nagyvonalú volt, ma már kevéssé tudnak. Én magam alkalomadtán megfordultam egy-egy gyárban, és próbáltam a munkásokat meggyőzni. Mindenesetre Dr. Steiner nem akarta Berlinbe tenni a mozgalom központját, mivel itt nem ismerhetett minden egyes munkást, mint Stuttgartban, hogy nem orosz pénzt markol-e a kezével.
Amikor – már 1917 elején! – Dr. Steiner a kezembe nyomta hármastagozódás memoranduma első gépelt példányainak egyikét, és ezek után kerestem az utakat, hogy a dologért tegyek valamit, heteken át meglepően sokszor álmodtam a német császárról. Megkérdeztem egyszer Dr. Steinert, hogy ez talán nem annak lehetőségére utal-e, hogy eljutok a császárhoz. De Dr. Steiner semmit sem várt ettől az álomtól. „Ha ön a császárról álmodik”, mondta, „akkor nézzen csak utána, hogy a tantermében nem függ-e egy kép a császárról, amire eddig nem figyelt fel. Az álomban ennek hatását érzi.” És így volt valóban.
2005-ben az olasz Guido Giacomo Preparata kiadott egy rendkívül fontos könyvet.1 Preparata az Egyesült Államokban, Bostonban született, Franciaországban és Olaszországban nőtt fel, és 2008-ig közgazdaságtant oktatott a tacomai egyetemen (Washington szövetségi állam). Könyvében a 20. század első felének történelmét a szokásostól eltérő látószögből világítja meg és azt mutatja meg, hogy hogyan irányult Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok politikája kezdettől fogva arra, hogy Németországot mint a nyugati hatalmi törekvések lehetséges akadályát, félreállítsa. A cél az volt, hogy Közép-Európa ne játsszon független és önálló szerepet, hanem a Nyugat kebelezze be. A nyugati elit körök minden körülmények között meg akarták akadályozni, hogy Németország és Oroszország közeledjen egymáshoz, mivel ez homlokegyenest ellentmondott volna saját célkitûzésüknek, az eurázsiai kontinens fölötti uralomnak. Preparata Antony Sutton kutatásait is felhasználja, akinek figyelemre méltó publikációja: Wall Street und der Aufstieg Hitlers (A Wall Street és Hitler felemelkedése) németül először 2008 végén jelent meg a Perseus Kiadónál, kereken 33 évvel az angol eredeti 1976-os megjelenése után. Ám míg Sutton mintegy az 1920-as évek közepétől kezdődő időszak vizsgálatára szorítkozik, Preparata munkája már 1900 körül, a századfordulóval kezdődik. A könyv mindeddig csak angolul volt kapható, ám a Perseus Kiadó (amennyiben sikerül biztosítani a pénzügyi feltételeket) még 2009-ben megjelentet egy német kiadást, amelynek – reméljük – minél több olvasója lesz.
Ez a recenzió nem foglalkozhat a Preparata által feltárt anyag egészével. Csak példaként ragadható ki néhány témakör. A bevezetőben Preparata könyve fő tételét vázolja. Eszerint Németországban a nácizmus elterjedése minden volt, csak nem véletlen. Nézete szerint az angloamerikai elit körök több mint 15 évig (1919–1933) avatkoztak be a német politikába azért, hogy létrehozzanak egy olyan reakciós mozgalmat, amelyet aztán sakkfiguraként használhatnak geopolitikai cselszövéseikben. E nélkül az (anyagiakban is megnyilvánuló) támogatás nélkül nem lehetett volna Hitler, és nem lehetett volna fegyverkezés. E támogatás hajtóerejeként Preparata nyugati klubokat, elit köröket és bajtársi szövetségeket azonosít, amelyeket, a korábbi dinasztiákhoz hasonlóan, a bankok, a diplomáciai testületek és a nagyvállalatok vezetőségének arisztokratái tápláltak. Ezek kompakt oligarchiaként működtek, és esetenként kooptálták a középosztályt, amelyet az oligarchák és az ágyútöltelék, az egyszerű nép közötti szűrőként használtak. A demokrácia eközben már csak lepel és színház, aminek el kell terelnie a figyelmet az események valódi irányítóiról, alakítóiról. Preparata úgy véli, a legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy a véleményeket és a demokratikus konszenzust hogyan manipulálják és csinálják.
Preparata szerint 1900 körül a brit világbirodalom félt a fiatal német birodalom emelkedőfélben lévő hatalmától és egy titkos tervet kovácsolt, hogy megakadályozzon egy Németország és Oroszország közötti szövetséget, amely hosszú távon veszélyeztethette volna a brit hegemónia folytatását. Az első világháború volt az első művelet, amellyel az USA a stratégiai sakktáblára lépett. Az antanterők már 1914 tavaszán készen álltak arra, hogy tőrbe csalják a Központi Hatalmakat. Edward House, Wilson elnök főtanácsadója és az imperialista célok terén Amerika szürke eminenciása, a következőket jelentette 1914. május 29-én Európából: „Franciaország és Oroszország rárontanak Németországra és Ausztriára, amikor csak Anglia ehhez hozzájárul.”2 És aztán már csak egy „hasznos idiótára” vagy bűnbakra volt szükség, hogy a robbanékony elegy felgyulladjon. Találtak is egy ilyet Gavrilo Princip személyében, aki 1914. június 28-án Szarajevóban végrehajtotta a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg elleni merényletet. Az ezt követő diplomáciai sakkhúzásoknál a britek mesterien alakították a szerepüket, és csalásoktól, hazugságoktól sem riadtak vissza. Preparata rámutat, hogy Nagy-Britannia mindig gondosan ügyelt arra, hogy úgy szője a szálakat, hogy az ellenfelet hajszolja a támadó pozíciójába, és magának fenntartsa a békeszerető védő szerepét. Ezt a pszichológiai fogást azért dolgozták ki, hogy a tömegeket tévútra vezessék, A németeknek fogalmuk sem volt az ilyen trükkökről, és nem is értették meg őket.3
Az első világháborúban Németországot legyőzték ugyan, de nem a saját területén. Ezért 1918 után elkezdődött a második felvonás, a szövetségeseknek egy elképesztő politikai manővere azzal a céllal, hogy Németországban a vesztes militaristák soraiból létrehozzanak egy reakciós rendszert. A hosszú távú cél ezzel az volt, hogy Németországot belebonyolítsák egy olyan kétfrontos háborúba, amely az országot egyszer s mindenkorra meg kell semmisítse. Ehhez egyrészt Oroszországban kellett egy németellenes kormányt létrehozni, amely titokban Nagy-Britanniával szövetséges volt. Másrészt kaotikus viszonyokat kellett teremteni Németországban, hogy előmozdítsák egy reakciós csoportnak mint „nemzeti felszabadítónak” az előretörését. Az első feltételt a cár 1917-ben történt meggyilkolásával és a bolsevikok hatalomra juttatásával,4 a másodikat a versailles-i „békeszerződés” formába öntésével érték el.
Ebben az összefüggésben Preparata nem mulasztja el, hogy utaljon Alexander Israel Helphandra (1867–1924), ismertebb nevén Parvusra és tevékenységére, különösen az 1917. áprilisi mesteri teljesítményére, amikor ahhoz nyújtott segítséget, hogy Lenint egy lepecsételt vasúti kocsiban keresztülszállítsák Németországon.5 Méltó módon megemlíti a szerző az USA 1917-es hadba lépésének ügyesen megrendezett casus bellijét is, amikor a Lusitaniát német tengeralattjárók elsüllyesztették. Ennél nagyon tanulságos az az utalás, hogy az amerikai közvéleményt 1917-től kezdődően egyre erőteljesebben táplálták olyan fantázia-történetekkel, amelyeket hírnek álcáztak, mint például azt a „felfedezést”, hogy a németek titkos fegyvereket helyeztek el az USA-ban, és készen állnak arra, hogy New Yorkot és Washingtont bombázzák. Ennek a riasztó „hírnek” a magját a szövetségesek már 1914 októbere óta igyekeztek elvetni, sőt, bejuttatták az elnöknek készített titkosszolgálati jelentésekbe is.6
A versailles-i békeszerződés aláírása kapcsán, amely a híres-hírhedt „háborús tartozás” záradékot tartalmazza (ami John Foster Dulles New York-i ügyvéd7 ügyes betoldásaként a jóvátételi kifizetések nagyságát biankó csekként tudatosan nyitva hagyja), Preparata beszámol egy fölöttébb szimptomatikus eseményről. 1919. június 28-án, napra pontosan öt évvel a szarajevói merénylet után, amikor Dr. Johannes Bell, a második weimari kormány birodalmi közlekedési minisztere előrehajolt (Hermann Müller külügyminiszterrel együtt), hogy aláírja a szerződést, töltőtollában elakadt a tinta, mint Faust karjában a vér.8 Edward House, Amerika zárkózott tárgyalója, aki mellette állt, ekkor előrehajolt és felajánlotta a saját tollát.9
Preparata szerint (ahogy ezt J. M. Keynesnek a párizsi békeszerződésről szóló bestsellere ismertetőjében írja) Thorstein Veblen (1857–1929) közgazdász volt az egyetlen, aki rendelkezett egy olyan, jövőbelátón is széles látókörrel, hogy előre lássa a szerződés koncepciójának hosszú távú következményeit. Így nem kevesebbet jósolt, mint 1) a nemzeti szocializmus vallásos jellegét; 2) a Hitler-követők reakciós mozgalmát és 3) a Barbarossa hadműveletet, az Oroszország elleni német inváziót 1941. június 22-dikén (az ő szavaival „Szovjet-Oroszország elnyomását”, „Németország... a bolsevizmus elleni védőbástyaként”), és mindezt 20 évvel előre!10 Ezért viseli Preparata könyvének második fejezete a „Veblen jóslata” címet.
A békekötés után Németországban kibontakozott a Weimari Köztársaság élete, egy olyan nyugati bábkormányé, amely három szakaszban költötte ki a nácizmust: először jött a káosznak egy periódusa, amely hiperinflációval végződött, és Hitler felbukkanását hozta (1918–1923). Ezután következett a mesterséges prosperitás egy időszaka, amely alatt a nácik nyugodtan viselkedtek, és amely alatt amerikai kölcsönök segítségével felépítették a jövendő háborús gépezetet (1924–1929), míg megkezdődött az utolsó periódus szétesése (1930–1932), a 20. század pénzügyi zsenijének, Montagu Normannak, az Angol Bank vezetőjének virtuóz irányításával. Miután az angloamerikai tőke segítségével Hitler birodalmi kancellár lett (1933 januárjában), kezdetét vette a nácik alatti elképesztő gazdasági fellendülés, brit kölcsönnel és Hjalmar Schachtnak, a Birodalmi Bank vezetőjének és Montagu Norman védencének pénzügyi művészete révén.
A szerző a könyv egyik fő részét ezeknek a komplex gazdasági összefüggéseknek szentelte, amelyek döntően járultak hozzá a nácik felemelkedéséhez. Preparata szerint a standard könyvekben efölött szándékosan átsiklanak, vagy közelebbi indoklás nélkül, nagyon szűkszavúan tárgyalják. Úgy állítják be, hogy Hitler a krízis miatt jutott hatalomra, hogy egy gazdasággal foglalkozó egyetemistának nehéz ezt a korszakot megérteni, hiszen ez magában foglalja a Wall Street krachját, Ausztria, Németország és Nagy-Britannia bankjainak krízisét, a brit font szétválasztását az aranystandardtól és az angloamerikai felsőbb pénzvilág Hitler 1933. januári hatalomra jutása érdekében tett nyílt beavatkozását. Az érintett politikai és gazdasági körök közös felelősségét mind a mai napig a legtöbb esetben nagyon gondosan eltitkolták. A hagyományos bankrendszer és a pénz természetének ismerete nélkül nem található meg a kulcs Hitler felemelkedésének a megértéséhez. Csak így lehet a nácik sikerét egy krízis idején történt pechként ábrázolni. Ám Preparata joggal hangsúlyozza, hogy szerencse és pech a történelemben éppoly kevéssé léteznek, mint a híres véletlenek. És a krízis nem egyfajta természeti katasztrófaként következett be, hanem tudatosan idézték elő egy olyan ciklikus viselkedési modellel, amely a pénz specifikus hatásmechanizmusán alapul.11 Ugyanezek a megfontolások merülhetnek fel a jelenlegi pénzügyi válsággal kapcsolatban is.
Preparata néhány vonással megrajzolja a pénzgazdálkodás keletkezését. Minden az aranynyal kezdődött, ami eleinte fontos szerepet játszott a kereskedelemben mint el nem romló csereeszköz. Ez aztán bankok létrejöttéhez vezetett, és a bankok hamar rájöttek, hogy ügyfeleiknek üzleteik lebonyolításához a megőrzésre átadott arany töredékére volt csak szüksége, így a többit a bankok más ügyfeleknek kikölcsönözhették. Amikor aztán az arany helyére bankjegyek léptek, és ezeket elfogadták, a bankárok fokozatosan kivonhatták az aranyat a körforgásból, és felhalmozhatták a trezorjaikban. Miután a pénz áruvá és birtokolhatóvá vált, egy olyan archetipikus erőt tudott kibontakoztatni, amely a kamatban találta meg fizikai megtestesülését. Hiszen mi is a kamat tulajdonképpen? Biztosítási ráta? Díj? A kettő közül egyik sem, mert a bankok ezeket külön számítanák ki. A kamat nem más, mint magának az aranypénznek az ára, annak a speciális tulajdonságnak a kifejeződése, amellyel az arany rendelkezik, és amelyet tulajdonosa rendszerint felhasznál arra, hogy másokat hátrányos helyzetbe hozzon. Azoknak (a bankároknak) a hatalma, akik egy olyan „médiumot” adnak el, amely nem romlandó (pénz), hogy előnyük legyen a gazdaság maradék részével, azaz az olyan termelőkkel szemben, akik romlandó, mulandó árukat kínálnak, a zöldségtől a gépeken át a házakig.
Ennek értelmében az volt a cél, hogy a kínálatot arannyal korlátozzák, és a pénzforgást ellenőrizzék. Aki a pénzforgalmat irányította, az az egész rendszert uralta, annak tevékenységeit, politikáját, a művészeteket, a tudományokat, egyszerűen mindent. Így került sor bankhálózatok megalapítására, a gazdasági tevékenységek szívében elhelyezkedő csomópontokkal, ahol a számlákat titoktartó őrök (a bankárok) vezették, és küldöncök révén kapcsolatban álltak egymással. A kamat tehát egy olyan fizetési eszköz ára volt – és ma is az –, amely nem mulandó, bár mint minden más árunak, kellene legyen egy lejárati időpontja,12 és egyben egy belépti díj, amely révén elnyerhető a hozzáférés ahhoz a hálózathoz, amely a bankok tulajdonában áll. Akinek készpénzre volt szüksége, annak mindig is egy adóslevelet/kötelezvényt kellett aláírnia, és a bank kifizette neki az összeget, a kamatok levonásával, amelyeket a bank megtartott, ill. leszámítolt. Akinek pl. 100-ra volt szüksége, az 90-et kapott, de a lejáratkor 100-at kellett visszafizetnie. Ház, szerszámok, gépek, föld, leendő jövedelem stb. szolgáltak a banki hálózat számára az ügyfél kötelezettségvállalásának biztosítékául. Az államnak is adtak kölcsönt, a polgáraival szembeni adófennhatóságára. Ily módon egész államközösségek váltak a bankok ügyfeleivé. Ez utóbbiak mintegy a polgárok és az államok zálogkölcsönzőivé váltak. A pénzpiac összességében nem más volt, mint a bankok papírígéret (azaz adóslevél) iránti étvágyának az összértéke. Minél több pénzt adtak ki, annál nagyobb volt a jó üzletek iránti elvárás. A kamatok eleinte csökkentek és beindult egy fellendülés, amely addig tartott, ameddig az árak nőttek. Akkor egyidejűleg emelkedtek a kamatok is, hogy a fellendülést kontrollálják, és az áremelkedésből profitáljanak. Ez addig ment jól, míg az adósok aztán már nem tudták többé kamatfizetési kötelezettségüket teljesíteni (az elvárások már nem teljesülhettek, az üzletek már nem valósulhattak meg). Akkor hirtelen eszükbe jutott, hogy hitelből finanszírozott üzletekről van szó. De ha a gyártók nem tudták többé megfizetni a kamatokat, eljött a vég. A bankok azt mondták: „elég”, felmondták a hiteleket, a vállalkozások csődbe mentek, a foglalkoztatottak munkanélkülivé váltak, és a készpénz visszahúzódott a bankhálózat eldugott csatornáiba. Ez volt aztán a krízis, a nyomor, a társadalom megfojtása. Aztán a 19. század vége felé a legtöbb nyugati állam létrehozott egy központi bankot. Ez állt a bankrendszer csúcsán, figyelte az aranyat és rögzítette a kamatokat (azaz a pénz árát).13
Itt nincs terünk arra, hogy megrajzoljuk a pénzügyi és kamatpolitikai sakktáblán végrehajtott lépéseket, amelyeket Norman Montagu művészien végzett, a pénzáramlásokat így mindenkor a kívánt irányba terelve. Ezeknek minden érdeklődő utánaolvashat, és a saját következtetéseit is levonhatja a mai, állítólag egyedülálló pénzügyi krízisre vonatkozóan.
Elegendő az az utalás, hogy az 1924-es Dawes-terv, amellyel nagystílű amerikai kölcsönt nyújtottak ahhoz, hogy német kartelleket hozzanak létre és támogassanak az acél- és vegyipar területén (az 1929-es Young-tervhez hasonlóan, amelyet a General Electric egyik igazgatójáról neveztek el), lényegében a J. P Morgan bank produktuma volt, és Angliából dirigálta Montagu és bankja ragyogóan.14 A német fellendülést végeredményben mindenesetre idegenek finanszírozták. A gazdaság vérkeringése csak ennek a „vérátömlesztésnek” köszönhetően működött, és kártyavárként kellett összeomlania, mihelyst a Wall Streetről felmondták a hiteleket. Nem volt szó sem mohóságról, sem árulásról, hanem egy hosszú távú tervről, hogy az ellenfelet a megfelelő időpontban, hideg kalkulációval a feneketlen mélységbe taszíthassák.15
Amerikai bankok és vállalatok németországi befektetései alapján – példaként nevezzük még meg Rockefeller bankját, a Chase Nationalt, a Ford Motor Companyt, a Harriman & Co-t, amely 1931-ben egybeolvadt a Brown Brothers-szel, valamint a General Electricet16 – a háború vége felé feltűnően sok olyan gyár és létesítmény maradt a szövetségesek bombáitól megkímélve, amelyek egyesült államokbeli befektetések tárgyát képezték. Preparata felteszi a kérdést, hogy vajon mikortól kezdett Nagy-Britannia és az USA kormánya Európára mint saját magántulajdonára gondolni, mint a nyugati világbirodalom új függelékére, mialatt a hitleri rendszert tolakodó bosszúságnak érezték, amelyet először létre kellett hozni, majd aztán egy hosszan elhúzódó nemzetközi háborúban meg kellett semmisíteni.17
Nagy-Britannia a második világháború előtt és alatt azt az elbűvölő színjátékot adta elő a világnak, hogy uralkodó osztálya állítólag megoszlik náci támogatókra (címszó: „appeasement”) és náci ellenzőkre. Így tették elfogadhatóvá a második világháború kezdete utáni visszafogott harcot a nyugati fronton, Németországot pedig messze becsalogatták Oroszországba, míg végül a csapda működésbe, jött és az elképedt nácikat a szovjet és az anglo-amerikai csapatok egy kétfrontos háborúban felmorzsolták és megsemmisítették. Valójában a brit uralkodó osztály mindig egyetértett a hosszú távú célokat és az alkalmazandó elveket illetően. Az imperiális logika mindig Hitler eltávolítását és Németország földdel való egyenlővé tételét követelte. A kérdés csak az volt, hogy mi a legjobb taktika a nácik átejtésére.18 Ez ragyogó módon sikerült, és a címeres gazember leléphetett a színpadról. A mór megtette kötelességét. A világnak mindenesetre szakadatlanul azt hirdették és hirdetik, hogy a második világháború egy igazságos ügyért vívott jó háború volt. Preparata szerint beláthatatlan az anglo-amerikai uralkodó osztály azon hazugságainak száma és mértéke, amelyekkel ezt a modern mítoszt elterjesztették és fenntartják. A valóságot feltehetően titkossá minősített dokumentumok tízezrei rejtik, amelyek az intrika döntő fázisait leleplezhetnék. Ám ezek a nyilvánosság elől a mai napig rejtve vannak – mint mondják, a „nemzeti biztonsága” érdekében.19
Az előszó végén Preparata úgy foglalja össze vezérmotívumát, hogy az uralkodó brit elit nagy erőbedobással játszott birodalma megőrzése érdekében, még ha ez azzal a következménnyel is járt, hogy a vezetést át kellett adnia amerikai testvéreinek, akiket viszont a londoni klubok saját szellemi örököseikként kiműveltek. Könyve üzenete az, hogy Nagy-Britannia imperiális viselkedése a machiavellizmus legszörnyűbb manifesztálódása volt az újabb történelemben.20 A felelősök semmitől sem riadtak vissza, hogy elérjék a világuralmat. A tudatosan megtervezett, irtózatos és hidegvérű „játék” körülbelül 70 millió embernek az életébe került. Preparata tudatában van annak, hogy téziseit mint groteszk összeesküvés-elméletet a patrióta nyugati értelmiségi világ elbagatellizálhatja, megvetően visszautasíthatja. Ám bízik abban, hogy a meglévő szálakat csak össze kell kötni ahhoz, hogy kialakuljon a megbízható, bizonyító erejű tények bázisa. Az anglo-amerikai klubok egyelőre megtartották a túlsúlyukat és ők formálták az – irdatlan anyagi eszközökkel irányított – kortörténetírást. A legkevésbé sem emberi jogokról, szabad piacokról és demokráciáról van szó vagy a többi szégyentelenül hangoztatott frázisról. Mindeddig legfontosabb győztesen megvívott csatájuk a Németország elleni ocsmány kampány volt. Ezért a Nyugatnak el kellene gondolkodnia azon, hogy van annál sokkal rosszabb is, mint a nácizmus: az anglo-amerikai bajtársi szövetségek vétke, akiknek gyakorlatához hozzátartozik, hogy egy adott ország szörnyetegeit, gazembereit háborúra sarkallják azért, hogy a láncaiktól megszabadított démonok birodalmát aztán saját imperiális céljaikra használják és irányítsák.
Preparata sok mindent megvilágító tanulmányát kiegészítendő rá kell mutatnunk arra, hogy az okkult összefüggéseket is szemügyre kellene venni, és a vizsgált időszakot is ki kellene bővíteni. Nem elég az 1900-as év körül kezdeni. Európa alapvető újjáformálásának tervei ennél távolabbra nyúlnak vissza. Elég a „Császár álma” (Des Kaisers Traum) térképre emlékeztetnünk, amely 1890-ben jelent meg a The Truth című angol szatirikus folyóiratban.21 Itt fiktív rémálomként úgy rajzolják meg Európát, hogy eltűntek a monarchiák, keleten az orosz sivatag található (a szocialista kísérletre utalva), és többes számban beszélnek német köztársaságokról. Összességében bámulatos előrelátása a második világháború utáni, 50 évvel későbbi Európának. Ez arra utal, hogy a megfelelő körökben hosszú távra gondolkoznak, terveznek és cselekednek.
A nyugati politika alapimpulzusait Rudolf Steiner így jellemezte egy 1921. március 21-én Stuttgartban tartott előadásában: „Az angolszász politika bizonyos háttérembereinél, ha szabad így neveznem őket, egy olyan politikai szemlélet létezik, amelyet két fő tételben szeretnék összefoglalni: Először is fennáll az a nézet – és nagyobb számban léteznek olyan személyiségek, akik a külvilág előtt tulajdonképp politikusként megjelenő, de olykor csak strómanok mögött állnak és ez a nézet hatja át őket –, hogy bizonyos világfejlődési erők révén az angolszász fajt kell megillesse az a misszió, hogy a jelenben és a sok évszázadnyi jövőben egy valódi világuralmat gyakoroljon. [...] A második dolog, amelyre ez a Közép-Európa számára oly szomorú és veszedelmes világpolitika irányul, a következő. Az ember tekintete messze hat. Angolszász nézőpontból ez a politika nagyvonalú, áthatja az a hit, hogy a világot világimpulzusok uralják és nem azok a kis, gyakorlati impulzusok, amelyek által egyik-másik felfuvalkodott politikus oly gyakran hagyja magát vezetni. [...] A második alapgondolat ez: tudjuk, hogy a szociális kérdés egy olyan világtörténelmi impulzus, amelynek feltétlenül ki kell élnie magát.”22
A szociális kérdés kikerülhetetlensége miatt tudatosan úgy irányították a fejlődést, hogy a szocialista kísérletek keleten, név szerint az orosz világban zajlottak le (1917 óta), és nem nyugaton, amit nem akartak romba dönteni. Még ha ezek a kísérletek időközben véget is értek, ezzel még semmiképp sem merült ki ez az impulzus. Jogosan mutatott rá Thomas Meyer, hogy csak más formát öltött: „1989 óta az egész Föld nemcsak az anglo-amerikai uralkodói akarat terepe, hanem új szociális kísérletek terévé is vált. Világszerte egy két osztályra tagolódó társadalom jött létre. Ami hetven évig Oroszországban zajlott, az elkezdett az egész Földön lejátszódni: jelenleg nemcsak egy nép jogait tiporják lábbal, hanem mindazon népek jogait, amelyek nem hajolnak meg a szuperhatalom hatalma és akarata előtt; nem egy népre kényszerítik rá a tervgazdálkodást, hanem az egész világ meg kell hajoljon a WTO (World Trade Organization) és más, még szebb nevű szervezetek diktátumai előtt, ami a munkanélküliség, szegénység és erőszakra való készség további globalizációjához fog vezetni. A globalizáció, amiből kizárólag egy viszonylag szűk anglo-amerikai elit és annak a világ maradék részén lévő vazallusai profitálnak, most kezdi világszerte kikényszeríteni a szociális együttélés olyan formáit, amelyek tiszta karikatúrái mindannak, ami megérdemli, hogy emberhez méltónak nevezzék.”23
Európa mindaddig nem lesz képes kiváltani magát a Nyugattal szembeni vazallusi szerepéből, amíg a világpolitikából hiányzik ezeknek a fontos szempontoknak a felismerése. Rudolf Steiner nagyon szívhez szóló szavakat talált az elérendő beállítottság leírására: „Az embernek ma nem szabad vakon keresztül mennie a fejlődésen. Ha Európa folytatja, hogy ezekben a dolgokban vak legyen, akkor arra a sorsra jut ez a szegény Európa, amire Görögország jutott Rómával szemben. Ennek nem szabad megtörténnie – a világot nem szabad földrajzilag amerikanizálni. Ám ezt először meg kell érteni. [...] (Arra van szükség), hogy az, amit szellemtudománynak nevezünk, valóban behatoljon a szociális és a politikai fogalmakba. Mert Amerika törekvése arra irányul, hogy mindent mechanikussá tegyen, mindent a puszta naturalizmus területére űzzön, Európa kultúráját lépésről lépésre kiirtsa a Föld színéről. Nem tehet másként...”24
Preparata könyve azt szolgálhatja, hogy sejtelmünk legyen a nyugati politika hosszú távra meghatározott céljairól, és segíthet abban, hogy megtanuljuk átlátni a fondorlatokat. Azokat, akik szeretnék ezt a tematikát szellemtudományosan elmélyíteni, az Europäer sorozatának két kötetére emlékeztetem: Andreas Bracher: Európa az amerikai világrendben („Europa im amerikanischen Weltsystem”, Basel, 2000) és Thomas Meyer: Szeptember 11-e, a Gonosz és az Igazság („Der 11. September, das Böse und die Wahrheit”, Basel, 2004).
Fordította: Kádas Katalin
Der Europäer 13. évf. 12, 2009. október
1 Guido Giacomo Preparata: Conjuring Hitler. How Britain and America made The Third Reich (Hitler elővarázslása a kalapból. Hogyan csinálta meg Nagy-Britannia és Amerika a Harmadik Birodalmat), Pluto Press, London and Ann Arbor, 2005.
4 Lásd ehhez még: Antony Sutton: Wall Street and the Bolshevik Revolution / A Wall Street és a bolsevik forradalom/, Cutchogue, New York, 1974.
5 Preparata, id. mű, 29. és 33. old.; részletesen Parvusról lásd: Elisabeth Herresch: Geheimakte Parvus. Die gekaufte Revolution (A Parvus titkos akta. A megvásárolt forradalom), München, 2000.
6 Preparata, id. mű, 37–39. old.
7 A Sullivan&Cromwell ügyvédi irodából jövő J. F. Dulles később az USA külügyminisztere lett, fivére, Alan Welsh Dulles ugyanabból az ügyvédi irodából, a hidegháború alatt hosszú évekig volt a CIA főnöke.
8 Az utalás Christopher Marlowe Dr. Faustus c. drámájának 5. jelenetére vonatkozik, Preparata ezt helyezte mottóként a 2. fejezet élére
10 Preparata, id. mű, 43. oldaltól, különösen a 87. old.
11 Preparata, id. mű, 140. old.
12 Rudolf Steiner már 1919-ben, alapvető írásában, A szociális kérdés súlypontjaiban (Die Kernpunkte der sozialen Frage) utalt arra, hogy egy egészséges szociális organizmusban a pénz, mint egy áru, elhasználódna.
13 Preparata, id. mű, 142–144. old. Részletesen ehhez lásd: G. Edward Griffin: Die Kreatur von Jekyll Island. Die US-Notenbank Federal Reserve. Das schrecklichste Ungeheuer, das die internationale Hochfinanz je schuf (A Jekyll Island teremtménye. Az USA jegybankja, a Federal Reserve. A legborzasztóbb szörnyeteg, amelyet a nemzetközi pénzügyi elit is teremtet), Kopp Kiadó, Rottenburg, 2006.
Ennek az érthetően és nagyon hatásosan megírt könyvnek az elolvasását nyomatékkal ajánljuk mindenkinek, aki a világ bankrendszerét és a jelenlegi pénzügyi krízist szeretné jobban megérteni.
14 Preparata, id. mű, 163. old. Ugyanígy: Sutton: Wall Street und der Aufstieg Hitlers (A Wall Street és Hitler felemelkedése), Basel, 2008, 25. old., utalás Carroll Quigley-re: Tragedy and Hope (Tragédia és remény), New York, 1966.
15 Preparata, id. mű, 165–171. old.
16 Vesd össze: Preparata, id. mű 170. old. és részletesen Sutton, id. mű
17 Preparata, id. mű, 226. old.
18 Preparata, id. mű, 228. oldaltól
19 Preparata, id. mű, 268. old.
20 Ugyanakkor Preparata nyomatékosan tisztázza, hogy nem az a célja, hogy megkérdőjelezze a német felelősséget a szörnyű bűnökért, ezt a felelősséget kimerítően tisztázták és leírták már. Sokkal inkább azt a kérdést szeretné kinyomozni, hogy hogyan kerülhetett egyáltalán sor a nemzetiszocializmus elterjedésére. Vö: Előszó, id. mű, XV old.
21 Nyomtatásban pl. Thomas Meyer (Kiadó): „Brückenbauer müssen die Menschen werden.” Rudolf Steiner und Helmuth von Moltkes Wirken für ein neues Europa („Az embernek hídépítővé kell válnia” Rudolf Steiner és Helmuth von Moltke hatása egy új Európára), Europäer-sorozat 10. kötet, Basel, 2004, 22. old.
22 Rudolf Steiner: Die geistigen Hintergründe des ersten Weltkrieges (Az első világháború szellemi háttere), Dornach, 1974 (összkiadás 174d), 357–359. old. Kiegészítésként utalhatunk pl. C. G. Harrison 1894-ben meg jelent művére: The Transcendental Universe. Six Lectures on Occult Science, Theosophy and the Catholic Faith (A transzcendens univerzum. Hat előadás az okkult tudományról, a teozófiáról és a katolikus hitről), ahol a harmadik előadásban az angol nyelvű népet az ötödik kultúrperiódus népének nevezik (új kiadásban: Lindisfarne Press, 1993, ebben 114. old.)
23 Thomas Meyer (Kiadó): „Brückenbauer müssen die Menschen werden”, id. mű, 14. old.
24 Rudolf Steiner: Előadás St. Gallenben, 1917. nov. 16. /Kötetben megjelent: Individuelle Geistwesen und ihr Wirken in der Seele des Menschen (Individuális szellemi lények és hatásuk az emberi lélekben), 3. kiadás, Dornach, 1980 (összkiadás 178), 70. old.
„Kutatók véleménye szerint a jelenlegi influenzajárványért maga az ember a felelős. Fajnak megfelelő állattartás esetében sokkal valószínűtlenebb, hogy új vírustörzsek keletkezzenek.”1 Így foglalható össze az úgynevezett „sertésinfluenzáról” folytatott tudományos eszmecsere. (Ez az időközben elterjedt elnevezés egyébként félrevezető lehet: míg a H1N1 típusú új vírus az emberek között gyorsan terjed, eddig még egyetlen sertésnél sem állapították meg. „Szakértők mindazonáltal úgy vélik, hogy a kórokozó keletkezésében kulcsszerepük van a négylábúaknak.” Vannak mikrobiológusok, akik „sertésinfluenza” helyett „mexikói influenzáról” beszélnek, annak az országnak a neve alapján, ahol először lépett fel a fertőzés. A hatóságok az „új influenza” elnevezést alkalmazzák, azt hangsúlyozandó, hogy a sertéshús fogyasztása nem jelent veszélyt.)
Thomas Löscher professzor a Német Belgyógyászok Szakmai Szövetségétől (Berufsverband Deutscher Internisten, BDI) így írja le a vírus szaporodásának és a tömeges állattartásnak az összefüggését: „Egyesült államokbeli sertéstenyésztő gócpontokban az 1990-es évektől kezdve bukkantak fel különböző altípusai egy influenzavírusnak (B. B. influenza), amely sertések, madarak és emberek influenzavírusaiból eredt. Jelenleg folyó kutatások igazolják, hogy a H1N1-vírus ennek a hármas összetételű vírusnak két további, Észak-Amerikából és Eurázsiából jövő, sertéseknél előforduló influenzavírus típusnak a keveredéséből jött létre.”2 Egy nemrég megjelent kínai tanulmány megállapítása szerint az influenzavírusok különböző típusainak génanalízise azt mutatja, hogy az új, H1N1-típus feltehetően nem csak röviddel ezelőtt jött létre. „Más influenzavírusokhoz képest a genom világos eltéréseket mutat, ám az új H1N1-típuson belül a genom nagyon konstans”, magyarázza a tanulmányt Löscher professzor, aki a müncheni egyetem fertőző és trópusi betegségek osztályának a vezetője. „Új influenzavírus típusok akkor fejlődhetnek ki, ha például egy szervezetet egyidejűleg két különböző influenzavírus típus fertőz meg. Ekkor keveredhetnek egymással a két típus genetikai információi – ezek egy influenzavírus esetében ribonukleinsav-szakaszok – úgy, hogy egy új tulajdonságokkal rendelkező új típus keletkezhet.” Nem szabad hagynunk magunkat a szakkifejezésektől elbizonytalanítani; akkor minden további nélkül meg fogjuk érteni az előzetesen feltételezett összefüggéseket.
Már egy 1998-ban, az Európai Bizottság kezdeményezésére készült tanulmány kimutatta, hogy az influenzafertőzések gyakorisága annál jobban növekszik, minél sűrűbben élnek együtt a tömegesen tartott sertések. Thomas Löscher ezt így magyarázza: „A sertésekről tudjuk, hogy mind a madarak influenzavírusaira, mind az emberi vírustípusokra fogékonyak. Nem csekély annak a valószínűsége, hogy olyan állatok nagy populációiban, amelyek ráadásul szoros kapcsolatban vannak emberekkel és néhány termesztőtelep esetében csirkékkel is, kialakul egy olyan vírustípus, amely az embert is megfertőzi”. És: „A kínai kutatók rámutatnak még arra a lehetséges rizikóra is, hogy az új H1N1-vírus majd más, erősen kórokozó influenzavírusokkal is keveredhet, mint például a H5N1-vírussal, a madárinfluenza kórokozójával.”
Kutatók azt feltételezik, hogy a mostani „sertésinfluenza”-vírus egy előfutára 1995 óta cirkulált az Egyesült Államok sertéstenyésztő farmjain. 1998 augusztusában Észak-Karolina szövetségi államban influenza tört ki egy hizlaldában. „Ez a vírus már a sertésvírus és az emberi típusú egy hibridjét képviselte. Az év végéig ehhez még hozzáadódtak a madárvírus komponensei is, úgyhogy egy háromszoros hibrid jött létre”, állapítja meg Löscher, a Német Belgyógyászok Szakmai Szövetségének szakértője. Észak-Karolinában több nagyszabású sertéshizlalda van, mint az USA más államaiban. 1998-ban, amikor ez a sertésinfluenza első alkalommal megjelent, az ottani sertéspopuláció száma elérte a 10 milliót, míg 1992-ben csak 2 milliót tett ki. Ezzel egyidejűleg erőteljesen csökkent a telepek száma, úgyhogy a sertések 99%-a olyan farmokon volt, ahol több mint 1000 állatot tartottak (az 1980-as években az összes telep 85 százalékán kevesebb mint 100 állat élt). „Lehetséges, hogy a hús kedvező költségű, ipari léptékű előállítása lényeges kockázatokkal jár a megbetegedések elterjedésének tekintetében. Egy fajnak megfelelő, kisebb populációkban való tartása feltételezhetően jelentősen csökkentené új, veszélyes influenzavírus típusok keletkezésének és elterjedésének a veszélyét.” A fogyasztónak „tisztáznia kellene magában, hogy az egyre olcsóbb hús iránti keresletével az állattartás melyik módját támogatja”.3
Biztos nem árt, ha az utóbbi hónapok „információözöne” után tudomásul vesszük az ábrázolt összefüggéseket, ahogyan azokat a szakemberek látják. Vannak-e jelei annak, hogy egy laboratóriumban mesterségesen állították elő a vírust és szabadították rá az emberiségre? Úgy, ahogyan ezt például egy „Nyílt levél a sertésinfluenzáról” állítja: „Hitelt érdemlő, nyilvánosan hozzáférhető információim vannak arról, hogy az ausztriai Glaxokline, ill. Baxter cég egyik laboratóriumában mesterségesen előállított vírusról van szó, amely kiváltja a »sertésinfluenzát...«”3 Vagy még borzasztóbban, ahogyan itt: Jane Bürgermeister osztrák újságírónő nemrég „az emberiség történelmének legnagyobb bűntettétől” óvott és vádat emelt a WHO (Egészségügyi Világszervezet), az ENSZ, magas rangú politikusok és köztestületek ellen. A vád „bioterrorizmus és népirtás kísérlete”. Bürgermeister egyúttal elért egy ideiglenes intézkedést a kötelező oltások ellen. Azt állítja, hogy a gyógyszergyártó vállalatok kórokozókat használnak azért, hogy „a járványból profitot kovácsoljanak” [...]4
Ehhez az általános háttérhez sajátosságként még az is hozzájön, hogy a „sertésinfluenzának” és az ehhez kapcsolódó vitának „köszönhetően” egyes gyógyszergyártó cégek egy (nagyon) jó üzletet csinálnak. Így például a bázeli Roche gyógyszerkonszern havonta kereken 33 millió csomag Tamiflu influenza elleni gyógyszert állít elő. A kormányok részéről töretlenül nagy a kereslet. Bár az influenza állítólag enyhébb lefolyású, mint ahogy azt „eredetileg feltételezték”, eddig 96 kormány a gyógyszerből több mint 270 millió kezelési egységet szerzett be. A konszern célja az, hogy az év végéig kereken 400 millió csomagot gyártson le az influenza elleni gyógyszerből. Figyelembe véve a szezonális influenzát is, amely csak télen érkezik majd Európába. Ez azt jelenti, hogy a Tamiflu forgalma ebben az évben eléri a kétmilliárd frankot (1,3 milliárd eurót).5 Nagy öröm ez Bush védelmi miniszterének, Donald Rumsfeldnek is; mivel minden eladott doboz gyógyszer – mint azt az Europäer olvasói tudják – megédesíti a 77 éves politikus hátralévő életét...
Azzal az oltóanyaggal, amelyet már gyártanak, jócskán lesz mit a tejbe aprítania a bázeli multi Novartisnak, az USA-beli Baxter konszernnek és másoknak is. Még ha egyes szakemberek mindezt enyhe túlzásnak tartják is. Így például a Német orvosi kamara elnökhelyettese, Cornelia Goesmann határozottan ellenzi a lakosság egészének beoltását. ő úgy látja, hogy a komolyan megbetegedett emberek száma elenyészően csekély maradt. Így felmerül „annak a gyanúja, hogy a lobbisták már megint remekül kiszolgálják a gyógyszeripar érdekeit”. Az egészségügyi intézményekben foglalkoztatottak a sertésinfluenzát a valóságban „szemmel láthatóan egybehangzóan úgy élték meg mint egy kézzelfogható ok nélküli hisztérikus pánikkeltést”.6 Stefan Becker, a marburgi egyetem Vírustani Intézetének vezetője szerint: „Régebben valószínűleg egyáltalán észre sem vettük volna, hogy most járvány van. [...] Ez a múltban biztos gyakrabban fordult elő.”7 Kétségtelenül más szakemberek elővigyázatosságot javasolnak.
Ha szemügyre vesszük az eddig leírtak összességét, akkor már megérthetjük, hogy olyan benyomása lehet az embereknek, hogy itt egy hatalmas manipuláció van folyamatban. Jane Bürgermeister mindazonáltal egy döntő dolgot nem vesz figyelembe. A vírusok nagyon „mutációkedvelők”, és ezáltal kiszámíthatatlanok. Ha manipulálni akarnák őket, nem lehetne pontosan tudni, hogy mi lesz a dolog eredménye. Mint a fertőzéssel foglalkozó szakemberek által a bevezetőben tárgyalt tényállásból kiderül, (természet-)tudományosan egyedül az tűnik biztosnak, hogy a tömeges állattartás révén egy olyan boszorkányüst jön létre, amely nagyban elősegíti a kórokozó vírusok létrejöttét.
Ehhez jön még egy további dolog is. Az utolsó „Apropó”-ban utaltunk rá, hogy már Rudolf Steiner rámutatott: sem vírusok, sem baktériumok nem jelentik egy betegség elsődleges okát. (Steiner a következő szövegben a „bacilus” kifejezést úgy használja, ahogy azt még ma is használjuk a köznyelvben; egyes esetekben baktériumok, vírusok vagy akár amőbák is érthetők alatta.) „Most már tulajdonképpen tényleg borzasztó, hogy ha manapság nekilátunk a patológiai irodalom vizsgálatának, akkor minden fejezetnél újból ebbe botlunk: e mögött a betegség mögött ezt a bacilust fedezték fel, a mögött a betegség mögött azt a bacilust fedezték fel és így tovább. Ezek mind rendkívül érdekes tények az emberi szervezet [...] botanikája és zoológiája számára, de a betegség szempontjából semmi más jelentősége nincs, mint legfeljebb egy ismertetőjelnek, mármint annyiban egy ismertetőjelnek, amenynyiben azt mondhatjuk: ha ez vagy az a kóralak szolgál alapul, akkor adódik az emberi szervezetben annak a lehetősége, hogy egy ilyen alapzaton kifejlődjenek ezek vagy azok az érdekes kis állati vagy kis növényi alakzatok, de egyébként ennek semmi jelentősége. A valódi betegséghez a kis fauna és a kis flóra kifejlődésének nagyon csekély mértékben, legfeljebb indirekt módon van csak köze.”8 Példaként Steiner egy tájat hoz fel, ahol rengeteg kitűnően táplált, szép tehenet látunk. Ekkor senkinek sem fog eszébe jutni, hogy arról beszéljen, hogy a tehenek megfertőzték a tájat. Hanem arra fogunk törekedni, hogy megvizsgáljuk, mitől olyan különösen alkalmas ennek a vidéknek a földje, hogy ilyen pompás tehenek teremnek itt. Ennek megfelelője érvényes az orvostudományban is a bacilusokkal és mikrobákkal kapcsolatban: „Ezeknek az érdekes teremtményeknek a jelenlétéből semmi továbbit nem lehet látni, mint hogy adva van egy jó termőföld, és a figyelmünket természetesen ennek a termőföldnek a vizsgálatára kell irányítanunk. [...] Természetesen megtörténhet, hogy egy jól előkészített termőföldet bacilusok megjelenése arra ösztönöz, hogy ő maga is valamilyen betegségfolyamatba essen. De a valóságban a beteg-lét tulajdonképpeni vizsgálatához a legcsekélyebb köze sincs a bacilusok ezen [...] szemügyre vételének.” Steiner „azt a tendenciát, amely a beteg embernek a betegség bizonyos mellékhatásai alapján történő megítélése felé mutat, ahogyan az a baciluselméletben megjelenik”, úgy minősíti, mint „a másodlagosra való elterelést. Hiszen ha a bacilusok természetrajzát pusztán a megismerés elősegítésére vennék igénybe, akkor rendkívül hasznos lenne. A bacilusfajtából sokat tudhatunk meg arról, amivel dolgunk van, mert bizonyos primer okok befolyására mindig pont egy bizonyos bacilusfajta jelenik meg. Hogy ezt láthassuk, arra mindig elegendő alkalom van. De ebben a tendenciában, amely a másodlagost tekinti primernek, például a bacilusok emberi szervekre gyakorolt hatását vizsgálja, ahelyett hogy úgy vizsgálná az emberi szervezetet, hogy az mennyiben lehet a bacilusok hordozója, ebben a tendenciában benne van az, ami nemcsak a baciluselméletben kerül napvilágra, hanem minden más szemléletmódban is benne rejlik, és ezáltal fejti ki kártételeit”.9
Rudolf Steiner megvizsgálja az emberi „talajt” is mint „bacilushordozót”, és hogy hogyan alakulnak ki a járványok. Foglalkozik továbbá az „oltásvédelem” problémájával és azzal a kérdéssel, hogy „korunk legkiválóbb szellemeinél miért van jelen egyfajta ellenérzés az oltásokkal szemben”. Ma ehhez még csak annyit: „Az oltás egyetlen olyan embernek sem fog ártani, aki az oltás utáni későbbi életében spirituális nevelésben részesül.”10 Amit viszont megint csak nem szabad a vad oltáshoz való „menlevélként” értelmezni...
Fordította: Kádas Katalin
Der Europäer, 13. évfolyam 12. szám, 2009. október
1 www.netzeitung.de 2. 9. 2009.
2 www.internisten-im-netz.de 2. 9. 2009.
3 http://moltaweto.wordpress.com/2009/08/19/
4 www.exopol.net/schweinegrippe-who-anklage-wegen-bioterror-und-versuchter-massenmord-von-jane-burg-ermeister/
5 www.tagesanzeiger.ch 7. 9. 2009.
6 www.taz.de 4. 9. 2009.
8 Rudolf Steiner, Összes művek 312, 24. 3. 1920.
9 Rudolf Steiner, Összes művek 312, 9. 4.1920.
10 Rudolf Steiner, Összes művek 120, 25. 5. 1910.
"Az orvosoknak csak akkor hiszek, ha azt mondják, hogy nem tudnak semmit."
Franz Kafka
Újságcímek 2009. (augusztus–otóber) – a teljesség igénye nélkül
Ha valóban tudni akarjuk, hogy mit jelent gyógyítani, akkor mindenekelőtt azt kell világossá tennünk, hogy a gyógyítás üres szó, ha nem tudjuk helyreállítani (ismét létrehozni) az ember, a világ és a Föld köHa valóban tudni akarjuk, hogy mit jelent gyógyítani, akkor mindenekelőtt azt kell világossá tennünk, hogy a gyógyítás üres szó, ha nem tudjuk helyreállítani (ismét létrehozni) az ember, a világ és a Föld közötti összefüggés megértését, mellyel a régi korok papjai, akik egyben gyógyítók is voltak, rendelkeztek. Akik a misztériumi iskolákban tanultak, azok számára ismert volt az embernek a kozmoszhoz, a bolygókhoz, a csillagokhoz, a Naphoz és Holdhoz, a Földhöz és a Föld természeti birodalmaihoz való viszonya. A természet ismerete ezeknek a kapcsolatoknak a tudásán (ismeretén) alapult. Aki a természet megismerését kereste, az egyben a szellemet is kereste, melyet nem lehet megtalálni, ha ugyanakkor az emberben magában nem mennek végbe átalakulások. Ezért a régi korok tanítója azzal kezdte az oktatást, hogy a tanítványt elvezette az ember és a természeti birodalmak között fennálló kapcsolat közvetlen átéléséhez. Ezzel kirajzolódott egy meghatározott beavatási út, melyen a tanítvány számára megnyilatkozhattak a természet titkai a növényben, ásványban, állatban és magának az embernek a titkai. És abban a korban az emberben még feltétlenül eleven volt az a tudás, hogy a világ megismeréséhez az önismereten keresztül vezet az út. Ez az önismeret a kiindulópontja annak a beavatási útnak, mely végül elvezeti az embert a lét univerzális titkainak megismeréséhez. És erről a beavatási útról mesél nekünk Rudolf Steiner.
Amikor az ember a fizikai világot szemlélte, akkor az elemek vették körül: föld, víz, levegő és tűz, amiket a száraz, hideg-nedves, levegős és meleg érzetekben tudott átélni. Ha pontos képzetet alkotott erről, akkor tudta azt is, hogy a levegős-meleg tulajdonképpen saját magához hozzátartozik, hogy őseredendő lénye ebben él, míg a hideg-nedveset és a szárazat saját magán kívülinek, idegennek érezte. A hőbe való belemerülés olyan érzést adott az embernek, ami összekapcsolta Istennel, ami lelkesítette, és ebben a lelkesedésben önmaga fölé emelkedett. A nedves-hidegben valami kellemetlent, borzongást kiváltót élt át, amit nem érzett saját magához tartozónak, hanem azon kívülinek, és amiről tudta, hogy egy ilyen érzés nem a felső világ isteneihez, hanem az alsó világéihoz vezet. Ebben a hideg-nedvesben a félelmet élte át, ellentétben a melegben átélt lelkesedéssel. A meleg és hideg, lelkesedés és félelem ellentétei hozták létre az ember kapcsolatát az elemekkel, és ez vezette a természeti birodalmak életébe való mély betekintéshez. Azután eljutott (a beavatandó) a növények, fémek és állatok megismeréséhez. Mert a növények élete éppen azáltal jön létre, hogy kapcsolatba lépnek egymással ezek az ellentétek, a nedves-hideg és a levegős-meleg, melyekben szellemi lények, elementáris lények működnek.
A növények titkait azonban csak akkor lehet egészen megérteni, ha az ember tudja, hogy a növények nem a Földön, a Föld jelenlegi állapotában, hanem a korábbi Hold-állapotában keletkeztek, amikor még minden folyékony – és nem szilárd – állapotú volt; amikor a növények és virágok különbözőségeit a Hold és az állatövi csillagképek változó viszonyai kialakították úgy, hogy amikor a Hold pl. a Skorpió előtt állt, egészen más alakot adott egy növénynek, mint amikor a Szűz vagy az Ikrek előtt állt. És a virágok illata nem más, mint világaroma, amit a virágkelyhek magukhoz kötöttek, ami a bolygókról jön. Így az ibolya illata a Vénuszról, míg az ördöggyökér (Asa foetida) szaga a Szaturnuszról származik. Minthogy a növény a vizes holdállapot során keletkezett, és később sűrűsödött a földi létig, így fizikai és élettestből áll, ami a vizes elemmel függ össze. Aki tehát gyógyító érzékkel és beavatási tudománnyal közelít a növényekhez, az minden további nélkül tisztán látja az emberi étertesttel való rokonságukat, tudja a különböző növények és az emberi szervek összefüggését, amit szintén a bolygók működése határoz meg. Így minden növény hordoz egy meghatározott szignatúrát, amit fel tud ismerni az, aki ismeri a Kozmosz nyelvét, és megtanul olvasni a természet könyvében.
Az elemek átélését a bolygók titkával való megismerkedés követte, melyekhez az embernek azzal az elmélyített érzés/érzet-élettel kellett közelítenie, amelyhez itt elvezették. Megnyilatkoztatták számára, hogy a fémek a bolygók reprezentánsai, melyek csak a Földön sűrűsödtek meg, öltöttek szilárd formát, de a Föld holdléte alatt folyékony, a még korábbi napléte során levegőforma állapotban voltak. A fő fémek, az ólom, ón, vas, arany, réz, higany és ezüst megnyilatkoztatták lényük titkait, melyek elvezettek egészen a bolygókig. A misztériumok tanítványait elvezették ahhoz, hogy elmélyedjenek a fémek szubsztanciájában, egyesüljenek a fémek színével és tulajdonságaival, mintegy abban éljenek, ami által a szokásos éber tudatállapotból egy másfajta tudatállapotba kerültek, melyben lelepleződhetett számukra a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét. Az ólom szürkesége által belehelyezkedhetett az ember a Szaturnusz-természetbe, az arany sugárzó meleg sárga színe által a Nappal került kapcsolatba, az ezüst tompa fénye a Holddal, és a réz csillogó vöröse-zöldje a Vénusz-természet átéléséhez tudta eljuttatni. Az ón a Jupiterről, a vas a Marsról, a higany a Merkúrról adott felvilágosítást, és azt is tanították, hogy a Földön a fémek megsűrűsödése csak akkor tud végbemenni, ha a Föld egy pontjára különösen kedvező hatást fejtenek ki bizonyos bolygó-konstellációk; ha pl. a Szaturnusz, a Jupiter vagy a Mars erői, tehát a Föld környezetéből származó erők hatást gyakorolnak a Föld szubsztanciáira, és ezeknek megfelelően ólom, ón vagy vas képződik. Ha azonban a különböző bolygók együttes hatást fejtenek ki, akkor nem a fő fémek hanem kevésbé reprezentatívak – pl. antimon, arzén stb. – keletkeznek.
Ezek után továbbhaladhatott a tanítvány az állatöv titkainak átéléséhez, melyek összefüggnek magával az emberrel, hisz az ember alakjában tükröződik a tizenkét állatövi kép. Először a Hold és a növények összefüggéseit ismerte meg a tanítvány, majd a fémek és bolygók összefüggéseit, most pedig az állatöv révén megismerhette az ember rejtélyét. Mert azáltal, hogy az állatöv hatással van a Föld elemeire, azáltal, hogy a bolygórendszer a Nappal és a Holddal befolyásolja az állatöv hatásait, módosítja – erősíti vagy gyengíti – azokat, mindezek által mozgást visz az elemekbe, aminek következtében létrejönnek a klimatikus különbségek, melyek erőteljesen beavatk oznak az ember életébe, és általuk jöttek létre a Földön a különféle emberi alkatok. És abban a korban lehetséges volt leolvasni az emberi fiziognómiából az állatövi csillagképek hatásait, melyeket a bolygók fölerősítettek vagy legyengítettek, a fiziognómia irányadó volt egy ember és a temperamentuma megítélésében. Létezett egy tudás mindezekről a dolgokról, és a gyógyító, aki gyakorolta magát az érzés/érzet-élet elmélyítésében, a rejtélyes összefüggések fölfedezésében és megértésében, az a beteg fiziognómiája, arca, orra, koponyája formáján, egész alakján, hajnövésén fel tudta ismerni, hogy milyen kozmikus befolyások érvényesülnek benne, és így rá tudott találni a gyógyszerre is, ahogy az összefüggésekből kiindulva azt is el tudta távolítani belőle, ami beteggé tette. Tudta a gyógyító, hogy egy melankolikus temperamentum a földszerűvel, a gyökérszerűvel áll összefüggésben, a flegmatikus a vizessel, a növény szárában-levelében alakító minőséggel, a kolerikus a tüzessel, a növény virágjával és magjával, a szangvinikus a levegőszerűvel, ami egyszer inkább a virággal, máskor inkább a levelekkel függ össze. Mély emberismeretet kellett elsajátítania a gyógyítónak, hisz minden emberben a négy temperamentum keverékét találjuk, melyek közül az egyik mégis előtérben áll. A betegségek lefutása is más, attól függően, hogy a temperamentumok közül melyik az uralkodó. Egy flegmatikus temperamentum gyógyulási tendenciái sokkal csekélyebbek, mint pl. egy kolerikuséi, és a megbetegedés jellege is más. És mivel a temperamentumok a növényekkel is kapcsolatban állnak, így ezekből a kapcsolatokból kiindulva találhatunk rá arra a gyógyszerre, ami a beteg számára megadja azt, ami hiányzik neki. Így pl. gyakran segít egy melankolikus temperamentum esetén egy foszforikus gyógyszer, amit a növény virágjából vagy magjából állítanak elő, vagy maga a foszfor, hogy a gyökérszerűhöz ellensúlyt teremtsünk; ahogy egy kolerikusnak szívesen adunk sósat vagy gyökérszerűt, hogy azt, ami a virágszerűvel, a tüzessel áll összefüggésben, letompítsuk, míg a középen álló merkuriális a közbülső temperamentumokra, a szangvinikusra és a flegmatikusra hat.
A tanítványt ahhoz is elvezették, hogy ember mivoltát a hőelemben érezze/érzékelje, és azt is megnyilatkoztatták számára, hogy testi mivolta szerint a szaturnuszlét során a hőből, a hőéterből képződött,és csak a földlét során sűrűsödött meg. Azokkal az érzésekkel/érzetekkel, a meleg-levegős, a hideg-nedves érzéseivel, melyeket legelőször sajátított el, át tudta élni az ember és az állatöv titokteli összefüggéseit, melyek a hőből születtek, a bolygók titkait a hozzájuk tartozó fémekkel, melyek a Föld napléte során a levegőszerűből keletkeztek és a Hold és növények titkait, melyek a vízből képződtek.
Az ember szellemi-lelki mivoltát a meleg-levegőssel összefüggésben, az éteri-fizikait pedig a hideg-nedvessel összefüggésben élte át a tanítvány. És mindannak a megítélésénél, amivel találkozott, az volt fontos a számára, hogy tudja, hogy abban mennyi a meleg-levegős, illetve a hideg-nedves. És a fejlődés előrehaladása abban állt, hogy a szellemi-lelki, a meleg-levegős egyre inkább hozzájutást talált az emberhez, és a szellemi-lelki, a meleg-levegős, fokozatosan olyan mértékben volt benne jelen, hogy veszély nélkül össze tudott kapcsolódni a hideg-nedvessel, azaz alá tudott szállni a természet birodalmába anélkül, hogy magát elveszítette volna. És aztán akinek a vezetésével alászállt, az Perszephoné volt, Perszephoné, aki megnyilatkoztatta az ember számára a természet titkait. Ilyen volt az a tanítás, amiben egy misztériumi tanítvány részesült, amit Arisztotelész vagy Platón, akik a misztériumi tudás beavatottjai voltak, a tanítványaiknak adtak.
Bár fizikailag eltűntek a misztériumiskolák, a beavatási tudomány, ami a művészetben, szociális életben és főleg a gyógyító művészetben olyan nagy szerepet játszott, továbbra is fennmaradt. A beavatási tudomány, ami különösen a gyógyító művészettel áll összefüggésben, alkímia néven egészen a középkorig folytatódott. Aztán egy olyan kor következett, melyben a beavatási tudományban már nem Perszephonéról, hanem Natura istennőről beszéltek, aki Perszephonéhoz hasonlóan az elevenen teremtő természet.
Ez egy olyan korban történt, amelyben fokozatosan kialakult a természettudomány. Akkoriban, a XIII–XIV századig az emberek még nem tudták olyan absztrakt módon gondolni a természettudományt, mint ma, akkoriban még feltételezték, sőt tudták, hogy a természeti törvényszerűségek mögött egy lényszerűség áll, amit imaginációban istennőként éltek át. Az ő parancsára változtak át a természeti formák, amit aztán az idő előrehaladtával egyre inkább absztrakt módon mint a természetet uraló törvényeket rögzítettek.
A beavatandó számára Natura istennő életnagyságtól nagyobb jelenségként tűnt fel. Rudolf Steiner elmeséli, hogy Brunetto Latini, Dante tanítója egy a maga korában tipikus beavatáson ment keresztül, melyben Natura istennő szellemi lénye volt a beavató. Brunetto élményének kiindulópontját egy súlyos lelki megrázkódtatás képezte. Követként járt Kasztíliában, és a hazafelé úton, mikor szülővárosába, Firenzébe be akart lépni, hallotta, hogy legyőzték a Welfeket, akikhez ő is tartozott. Egy erdőbe menekült, és ott tévelyegvén sajátos lelkiállapotba jutott, aminek következtében nem az erdőben érezte magát, hanem egy másik, idegen vidéken. Itt élte át Natura istennő imaginációját, és tőle hallotta a szavakat: alá kell merülnie saját lényébe, teljesen önmagába kell hatolnia. Brunetto saját leírásából hallhatunk az imaginációjában átélt élményeiről, ahogy először megismerte saját lelki erőit, melyek a gondolkodásban, érzésben és akaratban jutnak kifejeződésre. Ezek a lelki erők egyébként mélyen a tudat alatt rejlenek, és csak akkor lépnek elő, ha az ember olyan tudatállapotba helyezi magát, ami eltér a szokásos éber tudattól. És még mélyebben a tudatalattiban találhatók a temperamentumok, a kolerikus, melankolikus, szangvinikus és flegmatikus temperamentum, melyekkel szoros összefüggésben állunk. Ahhoz, hogy eljussunk a temperamentumok átéléséhez, még mélyebbre kell merülnünk saját lényünkbe, majd amikor keresztülhatoltunk a temperamentumokon, akkor saját mivoltunk még mélyebben fekvő régióiba jutunk. Az ember ekkor az érzékek régiójába jut, átéli saját szemét, saját fülét; belülről éli át ezeket, ha elég mélyre hatolt; átéli azokat az erőket, melyek a szemben, fülben találhatók, amelyek által létrejön a látás, a hallás. Egy a fizikaitól teljesen különböző világ nyilatkozik meg; a szemet, melybe belemélyedt az ember, most égi térnek érzi/érzékeli, amelyben az idegvégződések a csillagok, és a pupilla a Hold.
Az érzékek élménye után jut az ember a négy elem régiójába. Akkor a földszerűben, a vizesben, a levegőformában és a hőszerűben benne állónak éli át magát, és átéli az elemekben a különféle szellemi lényeket és természeti szellemeket. A földszerűben és vizesben az elementáris vagy természeti szellemeket, a levegő- és hőszerűben a hierarchiák lényeit, akik az ember fölött állnak. Nos, az ember kilépett saját magából és a bolygók régiójába jut, összeköti magát a teremtő világmindenséggel, és mintegy a szellemiség óceánjában érzi magát.
Amikor egy ilyen ember aztán ismét visszatér a szokásos nappali tudatához, és földi emberként vissza tud emlékezni az átéltekre, akkor egy olyan tudás áll rendelkezésére, mellyel képes megtermékenyíteni az életet. A legkülönbözőbb beavatottak mindig ezt az utat írják le, és a szellemi világban mindig egy nőalak vezeti őket, akit – ahogy Brunetto Latini is – Natura istennőnek neveznek.
Aki tehát gyógyítani akar, az soha nem fog eljutni a gyógyító művészet tudásához anélkül, hogy ne kapcsolódna össze ezzel a beavatási tudással, ne tanulná ezt vagy ne keresné maga a szellemi világba vezető utat.
Nos, a mi korunkban, mikor minden absztrakttá vált, és a szellemi világra vonatkozó minden tudás elveszett, akkor a kultúra olyan megújítására van szükség, mely ismét a misztériumi tudáshoz vezet. Csak e megújításból származó impulzus virágoztathatja föl az emberi élet minden területét. A szellemi életnek ezt a megújítását tette lehetővé az, hogy Rudolf Steiner a beavatási tudást ismét megelevenítette, újra megalapította és – a szellemi világból megszülve – a mai kor számára alkalmas módon nekünk ajándékozta.
Korábbi időkben magától értetődő volt, hogy aki a lét titkainak megértéséhez akart jutni, annak az újraszületésről, a reinkarnációról szóló tudásból kellett kiindulnia. Ma ezt az újraszületésről szóló, elfelejtett tudást kell ismét tudatosítani és előtérbe állítani. Az élet metamorfózisa rejlik benne, és az élet metamorfózisát mindenütt megtaláljuk, fizikailag mindenütt felismerjük, az újraszületés törvényének fizikai bizonyítékai mindenütt jelen vannak, ha keressük őket.
A metamorfózis tant, melynek kezdeteit Goethénél találjuk meg, anélkül azonban, hogy ő céltudatosan tovább tudta volna vinni, Rudolf Steiner világosan és átfogóan megalapozta.
Ebből a metamorfózis tanból kiindulva alakította ki Rudolf Steiner azt a tanítást, mely a mai kor számára a beavatási tudomány megelevenítésének kezdetét jelenti. A mai beavatási út a metamorfózis tanon keresztül vezet, hogy azután a lelki erők, temperamentumok, érzékek, elemek stb. átélésében folytatódjon.
Az új gyógyítóművészetnek lényeges része ez az élet metamorfózisáról szóló tanítás. És minthogy az orvosnak vagy gyógyítónak magával az emberrel van dolga, következzék most néhány utalás az emberben föllelhető metamorfózisokra. Rudolf Steiner utalt az emberi organizáció hármas tagozódására: a fejrendszerre az ideg-érzékszervi rendszerrel, a végtagrendszerre az anyagcsere rendszerrel, a mellkasi organizációra a légzési és keringési rendszerrel és arra az átalakulásra, mely az egyik életből a másikba lépés során megy végbe – amikor a végtagember erői a fejet alakítják ki, úgyhogy azt mondhatjuk, a mostani élet feje a korábbi élet átalakított végtagrendszere. Így a fejünkön lévő szem a korábbi inkarnáció veséinek metamorfózisa, a fül képződése az epével és a léppel áll összefüggésben, mégpedig úgy, hogy a bal fület az epe erői, a jobb fület a lép erői alakítják. A beavatási tudomány azt is tanítja, hogy az epe és az epehólyag a Mars bolygóval, a lép pedig a Szaturnusszal áll összefüggésben. Így azt is tudjuk, hogy a jobb fülhöz a Szaturnusz, a balhoz pedig a Mars erői kapcsolódnak, ezzel létrejön egy lemniszkáta, ha a bal fület a epetájékkal, a jobb fület pedig a léppel összekötjük. És minden emberi képződmény formájában rátalálunk ilyen lemniszkátákra, és a bolygók pályája szintén lemniszkátát ír le. Mindezek olyan nem lebecsülendő kiindulópontok az ember megértéséhez, melyek a gyógyítás megtermékenyítéséhez vezethetnek, és amelyekről a későbbiekben szó lesz.
De a terápia nem egyedül a metemorfózistanból meríthet felbecsülhetetlen ösztönzéseket, és nem egyedül ezzel tanulhat meg bánni a jövő gyógyító művészetében, hanem ösztönzést kaphat a Natura istennő mellett álló segítőktől, a hét szabad művészet hordozóitól, a bolygószellemek szolgálóitól. Mai, mindent absztrakcióba merevítő korunkban a hét szabad művészet is puszta absztrakcióvá vált. A szabad művészetek mögött álló lényszerű-istenit elfelejtettük, már csak a nevüket tudjuk: grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, zene, asztronómia. És az a fontos, hogy a hét szabad művészet lényét ismét elevenen megragadjuk és ösztönzésüket befogadjuk, hogy ez által az ösztönzés által is megtörténhessen a gyógyító művészet kitágítása. Hogy mit jelent ez a kitágítás, és a jövőben hogyan mehet végbe, erről a további írásokban lesz szó.
Fordította: Kádas Ágnes
„Folytatni a teremtést” (kérdőjel nélkül) – ez volt a címe a 2009 nyarán az Iparművészeti Múzeumban megrendezett magyar élő építészet kiállításnak. Vajon hányan gondoltunk bele, mit is takarhat ez a cím? Az élettelen anyagból épült házakat hogyan tudjuk összekapcsolni a teremtés folyamatával? Hol érhetjük tetten? A fotókon, maketteken megjelenő épületek tárgyiasult világában? A kronológiai sorba rendezett tablók összekötésében?
A teremtés egy élő folyamat, a létesülés folyamata. Lehet dinamikus, lüktető vagy lassan hömpölygő, ám semmiképpen nem stabil állapot. Ebből következően megfigyelése sem egyszerű, pillanatszerű képfelvillanások sorát kell befogadnunk. Természettudományos iskolázottságunk igen gyakran ellen is áll ennek a képfolyamnak, és csupán a rögzült állapotot elemzi, boncolja, szedi darabokra, majd a felfedezett törvényszerűségek szerint próbálja újból eggyé építeni.
Kissé ellentmondásos módon foglalkozzunk előbb az élő ellentétével, a halállal. A pusztulás, a leépülés, a halál nem vonatkoztatható el az életfolyamatoktól. Ez különösen annak a manapság elterjedt szemléletnek a fényében fontos, mely úgy tekint az emberre, hogy az természeténél fogva alapvetően romboló, a történelem folyamán soha nem is viselkedett másként, és nem is tudna másként viselkedni.
Kezdeti lépésként nézzünk szét a természeti folyamatok között, hogyan jelenik meg a pusztítás folyamata mint a természetben jelenlévő könyörtelen, törvényszerű folyamat. Rá kell jöjjünk, hogy a széthullásnak nagyon fontos helyi értéke van a természetben, mégpedig az új élet, új növekedés létfeltétele.
Mindenki tudja, hogy a humusz a talajban olyan szerves anyag, amely a termékenységét alapvetően meghatározza. A humusz létezése tehát létfontosságú tényező a földi rendszerben. A talajban különböző állatok és baktériumok bontják le a szerves anyagot, különösen a növényi hulladékot nagyon szoros együttműködésben. A mikroszkopikus szinten ábrázolt széthullás és pusztulás közvetlenül egy új felépítésébe vezet át bennünket, amely nélkül nem lenne lehetséges új élet. Makroszkopikus szinten jól ismert egy természetes erdő változási folyamata, ahol a fiatal fák mellett a növekedés és az elhalás minden stádiumában lévő fák élnek együtt. Egymás mellett, együtt van jelen a növekedés, érés, öregedés, elhalás, pusztulás majd újbóli felépülés folyamata.
Van azonban a pusztulásnak egy másik síkja is, ami nem ennyire egyértelmű összefüggésrendszerben jeleni meg. Ha megérkezünk egy ismeretlen helyre, pl. egy hegytetőre vagy egy erdei tisztásra, vagy egy ismeretlen város főterére, körülnézve egy összkép fogad bennünket, ami mozaikokból áll össze, színekből, formákból – mint egy impresszionista festmény. Első reakcióként egy hangulat jelenik meg, egy sajátos atmoszférát érzékelünk. Ez azonban pillanatok alatt széthullik, amint a részletek után kezdünk érdeklődni. Megfigyeljük a fákat, a házakat, a folyót, a tavat, az utat keressük, amelyen jöttünk, vagy ahová menni szándékozunk. Az aktív megfigyelési tevékenységünk kiragad egy tárgyat összefüggéséből, és azt kezdi el megvizsgálni. Az eredetileg hangulatszerűen átélhetőt nem tudjuk tudatosan megragadni, az éber tudat szétrombolja.
De maga a látás folyamata során is az összképnek csak egy keskeny sávját látjuk élesen. Ha öszszehasonlítjuk a madár és az ember látómezejét, igen érdekes tényekre bukkanunk. A madár látómezeje a teljes 360 fok, vagyis környezetében bezárva marad, benne él. Az emberi szem ezzel szemben csak egy igen keskeny sávot érzékel élesen, kivág egy darabot a környezetéből. (Ez az összképnek azon pontja, ahova mindkét látótengely összetart.) Az éles kép közvetlen környéke még homályosan érzékelhető, azonban amint másfelé fordulunk, újabb képkivágásokkal találkozunk. Így a világot a látás folyamata során darabokra szedjük, majd tudatunkkal egymás mellé rendezzük. A részelemeket így rakosgatjuk össze egy egésszé, miközben újabb és újabb részleteket fedezünk fel és illesztjük hozzá a meglévő képhez. Így lesz a levélből fa, a fából erdő... sejtből szövet, a szövetből pedig valami magasabb rendű lény. Minél kisebb kivágásokat kell összeillesztünk, annál hosszabb az egészhez vezető út. Az ember tehát az egyik legfontosabb fizikai képességében, a látásban is magában hordozza a darabokra szedést, a boncolást, a szétesést.
Kapcsoljuk most hozzá mindehhez a néző személyét is, aki iskolázottságának, orientálódásának megfelelően az élet egy részterületét jobban ismeri a többinél. Így válhat egy erdő az asztalos számára kitűnő alapanyaggá, a pedagógus számára erdei iskola lehetséges helyszínévé...Van bennünk egy olyan alakító erő, amely saját tapasztalatainknak megfelelően egy speciális, individuális színezetű fogalomalakításhoz segít hozzá. Magunk is megtapasztalhatjuk ezt, ha pl. megpróbálunk rajzolni egy hársfát. Van, aki egy gyönyörű, egy erdei tisztáson magányosan álló fát fog rajzolni, van, aki egy hársfaerdőt, mondván, a hársfa erdei fa, és biztosan lesz valaki, aki az utcájuk csonkolt koronájú hársfasorát fogja felidézni. Míg a precízebbek lerajzolják levelét, kérgét, termését. Melyik hársfa lesz az „igazi”? Egyik sem és mindegyik. Hiszen a hársfa eszményét ábrázolja mindenki más-más megközelítésben. Nem mondhatunk ki a hársfára egy merev, lezárt definíciórendszert, miközben nagyon is nyilvánvaló mindenki számára, hogy az almafa almafa, a hársfa pedig hársfa. Amíg megfelelő tárgyilagossággal és viszszafogottsággal alakítjuk a fogalmakat – illeszkedünk a valósághoz.
A fogalmak összekapcsolásánál azonban már sokkal könnyebben juthatunk tévútra. Ma az életjelenségek vizsgálatát a szervetlen világ törvényszerűségeivel végezzük, ok-okozati összefüggésekkel magyarázzuk. Ha az organizmust analitikus módszertannal vizsgáljuk, megtaláljuk az építőköveket, amelyek bizonyos ok-okozati rendszer szerint illeszkednek egymáshoz. Nem találhatunk rá azonban egy alakító, irányító erőre, amely a sok részegységet komplex egésszé szőné össze. Ez teljesen érthető, hiszen az élőlény nem gép, amely tényszerű kapcsolatok szerint épül föl. De akkor hogyan találhatjuk meg a felépítő erőt?
Goethe irodalmi ténykedése igen jól ismert és elismert, kevésbé értékelik azonban napjainkban a természettudomány területén végzett munkáját. Pedig ő volt az első, aki tisztán észlelő, regisztráló, leíró, tehát mindenképpen analitikus, felboncoló kiindulással kezdte kutatni az organizmust szervező irányítást.
A növény levélsorának metamorfózisát vizsgálta meg, s így jött rá arra, hogy a lomb-, csésze- és sziromlevelek képződési lehetőségük szerint azonos szervek, melyekben az egészre vonatkozó képzőtörvények érvényesülnek. A növény fejlődése során ezek a képződési lehetőségek egymás után láthatóvá válnak. A formákon megjelenő egységet ismerte fel, melyet 123 pontban írt le „A növények metamorfózisa” című tanulmányában. Az egyes levélformák vizsgálatakor lényegében semmiféle formai azonosságot nem tudunk fölfedezni a lomblevél és a sziromlevél között.
Ehhez szükséges egy összehasonlító metodika, egy teljességre törő gondolkodás. „Soha nem változik át egy készre kialakult levél egy másik formába, és sohasem húzódik össze egy levél, vagy veszíti el külső tagozódását.” Lényegében mit ír Goethe? Azt, ami az érzéki megfigyelés számára nem hozzáférhető, de belőle származóan nagyon tudjuk képzelni, amennyiben az ehhez alkalmazkodó gondolkodást – amit megelőz a valóságos levélképzés – egybeillesztjük, és reagálunk, és egy levél képződése szerint a következőhöz továbblépünk stb. Itt azt írja le – közvetlenül, szemmel észlelhető lefolyásról van szó –, ami az egyes levelek között alakul át, leolvassa a különböző levélformák közötti alakkülönbséget, időben továbblép az egyik képződéstől a másikig, az érzéki észlelés számára nem elérhetően, a levélképződésbe többször belehat, majd ismét erősebben visszahúzódik, és ezáltal visszatartott, jelzésszerű formaképzéshez vezet. Az egyes valóságos levelek csupán eredmények és következmények, „lábnyomok”, amelyből előjön, amit a nyom okozott. A növény kész alakja úgyszólván „elferdített”, és egy visszalépés az okozottból az okozóba, amelynek időbeli mozgását lemásolja, aszerint alakítja. Ez egy utánteremtés, valami szerinti teremtés, de mindamellett egy cselekvő, aktív gondolkodás: Világos fantázia, gondolkodás, ami nemcsak a létrejöttet rögzíti, hanem a képzőfolyamatot dinamikus időalakba helyezi bele.1
Hangsúlyozzuk, hogy Goethe módszere nagyon alapos megfigyelésre épült. ő maga sokszor figyelmeztetett a munka során rá leselkedő veszélyekre, úgymint az ember belső ellenségeire: a túlzott képzelőerőre, a türelmetlenségre, a kapkodásra, az önelégültségre, az előre megalkotott véleményre, a kényelmességre, a könnyelműségre...
Goethe egyébként tisztában volt vele, hogy elhibázott lenne a két gondolati irányt – az analizáló és az összehasonlító – egymás ellenében alkalmazni, ezeket ugyanis egymást feltételező ellentétpárokként értékelte. A sokféle megjelenést pontos részletmunkával fel kell térképezni, ellenkező esetben alap nélküli gondolatépítmény születne, amelynek nem lenne kapcsolata a valósághoz.
„Goethe tudatában volt az egyoldalú gondolkodás veszélyének. Linnén képezte magát, a nagy szétválasztón és megkülönböztetőn, a legkisebb különbözőségeket is katalogizálón, amely segítségével elkülöníthetett egy fajt a másiktól. A visszatekintő »Botanikai tanulmányaim története« című művében határozottan Linnét nevezi meg legfontosabb ösztönzőjének. Noha Goethe hajlamainak és képességeinek nem is fekszik ez a szellemi hozzáállás. Alexander Humboldtnak írt leveleiben karakterizálja saját metodikáját: »Az elemek megfigyelései, amelyek hozzám tartozóan az alakból lépnek elő, számomra nem eléggé gyorsak, hogy bennem középen találkozzanak.« Egy másfajta szellem általi kiegészítésre való utalás több mint pontosság. Goethe felismerte ennek szükségességét. Linné Goethére gyakorolt hatása mint egy felhívás, visszavezette őt egy ellentmondásra. Miután kísérletet tett, hogy felvegye magába az éles, ötletes elkülönítést, az elválasztó, célirányos, de gyakran önkényes törvényeket, belsőjében egy ellentmondás keletkezett. Az, amit ő kényszerűen egymástól megkülönböztetve keresett, lényének belső igényei szerint egyesülésre kellett törekednie. A másik metodika általi kiegészítés számára kötelező, ha az átvezetés önmegtagadással is van összekötve, amint elismeri egy sóhajában: »Amikor ugyanannak a növényszárnak először a kerekded, aztán a tagozódó, végül a majdnem szárnyalt leveleit fedezem fel, amelyek ismét öszszehúzódnak, leegyszerűsödnek, pikkelyecskékké válnak, és a végén teljesen eltűnnek, akkor elveszítettem a bátorságot, hogy cselekedjek valamit, vagy meghúzzak egy határvonalat. („Botanikai tanulmányaim története”) Linnével való vitájában Goethe rátalál saját metodikájára. Szükséges az átmenet a széttagoló, analizáló értelmi gondolkodás által, hogy az „összeütközésben” a következő fokhoz előre tudunk lépni, az élő növénytípus, az „ősnövény” gondolkodó megragadásához. Az ősnövényhez, az ideális organizmushoz vagy másként kifejezve, a natura naturatától a natura naturanshoz – az okozattól az okozóhoz, a teremtő természethez.”2
Goethe megfigyelési módszere során felfedezhetünk egy lemniszkátamozgást. A lemniszkáta egy fekvő nyolcas, amely a matematikában a végtelen jele. Rajzoljunk le egy lemniszkátát, ujjunkat helyezzük a jobb oldali ív külső pontjára, és így vezessük végig kezünket a vonal mentén. A vonal külső élén húzott ujjunk a találkozási ponton áthaladva a vonal belső oldalára kerül. Most helyezzük az ujjunkat a bal oldali ív külső pontjára, s járjuk végig ugyanezt a mozgást a másik irányba. Most ami bent volt, azt kívülről követtük, a külső pedig belső oldalra került. A lemniszkátamozgás során a külsőt bevezetik a belsőbe, ugyanakkor a belsőt képes kivezetni a külsőbe. A belső kitágítja magát a külső végtelenbe, a külső pedig besűrűsödik és beárad a belsőbe. Mindezt a ritmust ez a mozdulatlan, stabil rajz ábrázolja, egyszerre és egymás után. Goethe gondolkodási folyamata ugyanígy leír egy lemniszkátamozgást. A külső térben pontosan megfigyelte a különböző levelek megjelenési formáit, majd az egyes levélformát saját belső gondolkodásával összekötötte a megfigyelt következő formával. A mozdulatlan forma a gondolkodás által mozdul és ritmust kap, ami minden élő szervezet sajátja. (1. kép)
Goethe metamorfózis szemléletére építette munkáját Jochen Bockemühl, aki az egyes növény vizsgálata mellett táji összefüggéseket is vizsgált.
Keressünk egy lágy szárú növényt, például a pongyola pitypangot vagy a vérehulló fecskefüvet, vagy bármilyen más egynyári növényt, ami éppen virágzás előtt áll. Szedjük le a leveleit szép sorban a szárról alulról fölfelé indulva, és kisimítva helyezzük ezeket egymás mellé, majd vizsgáljuk meg a levélformákat. Fölfedezhetjük, hogy az alsó levelek kisebbek és kerekded szélűek, a levélforma súlypontja a levéllemez közepén van. A további leveleken fölfelé haladva a levélszél elkezd tagozódni, cakkosodni, és a súlypont fölfelé vándorol. Egy idő után a növekvő levéllemez-felület egyszer csak csökkenni kezd, a levelek a virág felé a száron fölfelé haladva ismét egyre kisebbek lesznek, egészen kihegyesednek, a súlypont pedig a levéllemez aljára csúszik. Lentről fölfelé haladva tehát átélhetünk egy kitágulási fázist: egyszer megnyúlnak a levelek, szétterülnek, kiterjednek, a súlypont kifelé vándorol. Tagozódni kezd, azaz valami kívülről mintha belenyúlna, befelé törekedne. Majd jön az összehúzódási fázis, ami azonban nem ugyanazon az úton való visszafelé haladást jelent. A levelek egyben kihegyesednek, a forma kisugárzik környezetébe, a tömege lecsökken. Ezzel a leírt folyamattal egy növény levélsorozatának képzőmozgását fedeztük föl. Egy növény fejlődésének minden stádiumában az ismertetett módon írja le a képzőmozgást a kiterjesedéssel és összehúzódással. Ha csak egyetlen levél fejlődését vizsgáljuk meg, hasonló eszmei mozgást figyelhetünk meg, de pontosan az ellenkező irányban. A levél először sarjad, kihegyesedik, majd tagozódni kezd, vagyis ez a folyamat minden irányban megsokszorozódik. A levéllemez szétterül, vagyis kiterjed, majd a levél kifelé tolódik, megnyúlik. A folyamat törvényszerűen lejátszódik minden levélképzéskor. (2. és 3. kép)
Bockemühl a tájban lévő öszefüggések vizsgálatakor abból indult ki, hogy ma kívülről szemlélve, megismerőként állunk környezetünkkel szemben. Egy olyan tájélmény helyébe, amelybe az ember teljesen belemerült és átélte, és amely meghatározta gondolkodását, átélését és cselekvését, ma egy absztrakt módon elképzelt tér és egy térképen meghatározható pont lépett.
A rész és egész viszonyát kutatva a táj és az azt alkotó elemekben lévő összefüggésekre mutatott rá. Három alapösszefüggés a jelenség-, változásés életösszefüggés nevet kapta.
A jelenség-összefüggés a fénynek betudható képösszefüggések vizsgálata. Egy növény minden esetben az adott helyen megtapasztalható fényműködés képe. Evidencia? Valóban az, mégis eddig úgy kezeltük a fényt, mint ami valamit okoz, nem pedig úgy, hogy a növény az, amely a mindenkori jelenség-összefüggéseknek megfelelően minden helyen és időben más. Erre vonatkozó kísérletek: ugyanazon üvegházban ugyanazon időszak alatt eltérő fényviszonyok között nevelt hónapos retek fejlődésének vizsgálata. (4. kép)
A változás-összefüggés az évszakok ritmusára irányítja figyelmünket, az éves körforgásban eltérően megjelenő fényhatások más típusú összefüggéseire. Összehasonlította a fényben és árnyékban végbemenő növényképződést és az emberi átélést.
Az életösszefüggések vizsgálata megadja számunkra, hogy egy adott helyen létező összes öszszefüggések hogyan formálódnak egy egésszé, hogyan hatnak bele az ott élő emberek törekvései. Az ember a tájalakítás során folyamatosan beleavatkozik a természet létesülési folyamatába. A tájat alakító erő így részben az, ami a természetben összefüggésként mutatkozik meg, másrészt az, amire az ott élő ember törekszik. A technika fejlődésével hajlamosak vagyunk az elsőt, a természetit egyre inkább kiiktatni. (Bockemühl számos táji léptékű kutatásán túl a Pagony tájépítészei próbáltak továbblépni egy negyedik összefüggésre, az ún. sorsösszefüggésre (5. kép).)
Miért fontosak ezek az összefüggések? Mert az ember az, aki képes tudatossá tenni ezeket az öszszefüggéseket. ő formálja, alakítja a tájat, szemléletétől függ, meddig tágítja kereteit. Nem csupán valami kívülről létezőről van szó, de nem is olyasmiről, ami csak az emberben él benn. A kettő együtt egy egység felismerésében találkozik, a táj eszméjének fölismerésében, abban az értelemben, ahogy Goethénél az ősnövény eszméjéről beszéltünk. Csak így keletkeznek szép tájképek, amelyek az emberek lelki erőiből születtek. A természeti összefüggésekből kiesve technikai képzetek alapján a táj pusztán termelő hellyé válik, s a tájképek ezt a gondolkodásmódot tükrözik a monokultúrákban.
Andreas Suchantke kutatásai a történeti kultúrtáj kialakulására irányultak. A szavannát tekinti a kultúrtáj ősképének. Az európai kultúrtáj tartós emberi beavatkozás nélkül nem alakulhatott volna ki, hiszen a két alapvető növényi életforma – a fa és a fű (gyep, rét, legelő) – errefelé természetes viszonyok között egymás mellett nem élt meg. A lombos erdők zárt lombkoronájának fényzárása megakadályozta a zárt, összefüggő gyeptársulás létrejöttét. A gyep csak ott jött létre, ahol a fa nem maradt meg, az erdő nem tudott kialakulni. Az ember volt az, aki kiemelte az erdőből a fát, és egyes példányait kis csoportokban elültette a réten. Gyepes gyümölcsöst ültetett, vagy hagyásfás legelőt alakított ki. A zárt erdőben nincs szoliter fa, csak a nagy egész részeként. A Földnek azonban vannak, voltak olyan pontjai, ahol létezik fű és fa együtt, természetes módon, s ezek közül legnagyobb az afrikai szavanna. A szavanna jellegzetes fája az ernyős lombkoronájú akác, amely törzse a talaj fölött elágazódik, és árnyékot ad. A fák között pedig fűtenger. A szavanna kialakulásának oka a csapadékos és a száraz időszak váltakozása. A víz a szárazság idején a mélyebb talajrétegekben húzódik, ahová a fák gyökértányérja elér, amely néha elérheti a 100 m-t is. A köztes téren csírázó kis fácskák elpusztulnak. A füvek hajtásrendszere sűrűn átszövi a felső talajréteget, az esős időszak kezdetével gyorsan regenerálódik. Az évi kétszeri esős időszak a napállástól függ. A Nap járása a zenitet kétszer metszi át évente a déli és az északi égboltot járva. A két esős időszak egyre inkább közelebb kerül egymáshoz, minél inkább közelítünk a térítőhöz. Az esős időszakok egyre hosszabbak lesznek, a faállomány egyre sűrűbb, és a tájkép szépen átmegy a nedves őserdőbe. (Ellenkező irányban pedig a sivatagba.) A szavanna egy gyönyörű közbenső állomás a sivatag és az őserdő között, egyben a legmegfelelőbb élettér az ember és a nagytestű állatok számára.
Míg az őserdőben és a sivatagban a talajszinten az életfeltételek kedvezőtlenek (az őserdőben az élet a fakoronában zajlik alapvetően), a szavannán közvetve a földfelszín közelében, a fűtakarón „folyik” az élet. Az afrikai szavannának olyan hatása van, mint semmilyen más tájnak, bár monoton, lélekkel áthatott. A fák egyedi formájukat tudják megmutatni, mindegyik más és más, így az individuumok képet adja. Nem véletlen ez a megérintő hatás, hiszen az emberiség története valahol itt kezdődött.
Egy új szavannaforma a „kultúrszavanna” – az európai kultúrtáj. Az ember vitte magával mindenhova az ősképet, és ahhoz igazodott. (6., 7., 8., 9. kép)
Az afrikai szavannatáj talán más módon is formálta az embereket. Nemcsak a pásztornépek vándoroltak a szárazság miatt, hanem a vándorlás ősafrikai szokás volt. A vándorlás azt jelenti, hogy a jövőben élünk, a múltat legyőzzük, és valami újat kezdünk. Ez a jellemvonásunk talán innen származik, itt, a szavannán született. Ez külsőleg a fizikai világban történő vándorlást jelent, belsőleg jelentheti a fejlődést, a „haladást”.
A fentiek fényében tehát az embernek ki kellett ritkítania az erdőt. Vagyis pusztított, rombolt. Vajon hogyan zajlott a Közép-Európát borító erdő kiirtása?
„A távoli vidékek azonban nem vonzották a földművelőket; sűrű lombos erdők, cserjések borították Közép-Európa nagy részét. Az erdőt először kőszerszámokkal és a tűz segítségével ki kellett irtani. Az irtás kicsi volt és vetésterületnek szánták. A jószágokat a közeli erdőbe hajtották, amely a növénysarjak legeltetése és a lombszéna kinyerése miatt megritkult.
A pusztítás kétségtelenül megkezdődött. A vadállatokat vissza kellett szorítani, legalábbis azokat, amelyek az emberre és háziállataira nézve is veszélyesek voltak, mint a medve és a farkas. Éppúgy a nagytestű növényevőket is, amelyek az ember növénykultúráját a táplálékkínálat gazdagodásának tekintették. Ugyanakkor a bölény, az európai bölény, a vaddisznó, a gímszarvas, jávorszarvas és a vadló az ember fontos vadászzsákmányai is voltak:
Évezredeken keresztül egyre inkább viszszaszorították és végül kipusztították ezeket az állatokat (mint a bölényt vagy a vadlovat), vagy csak azért maradtak fenn, mert a hűbérurak vadrácsai megvédték.
Az újkorban egyre növekvő intenzitással haladt előre az erdők irtása. A népesség növekedésével és a mezőgazdaságilag hasznosítható területek iránti növekvő igénnyel szemben az erdőnek meg kellett hátrálnia. A megművelhető területek iránti igényhez hozzájött még a legújabb időkig elterjedt és egyre károsabb szokás, az erdőben való legeltetés. (legelő, legelőerdő). Mindennek az lett a következménye, hogy az erdő önmagától nem regenerálódhatott. ősszel a disznókat hizlalásra a bükk- és tölgyerdőkbe hajtották. A szénégetés, később az üvegipar hamuzsírnyerése járult hozzá az erdő további visszaszorulásához.
A világ más részein a mai napig is növekvő tempóban folyik tovább az erdőirtás. A trópusi esőerdőket nemesfáik miatt irtják és azért, hogy a jószágok legelőinek helyet biztosítsanak. Skandinávia és Kanada erdei a cellulózipar gigantikus irtógépeinek esnek áldozatul. Kiirtásra kerülnek a tengerparti erdők Észak-Amerika nyugati részén, a Csendes-óceán partján vagy legvégül Oroszországban a szibériai tajga is. A világon lényegében mindenütt feltartóztathatatlanul hozzáfogtak az erdő irtásához, figyelmen kívül hagyva a világszerte elterjedt tiltakozást és a mindenki által ismert következményeket, amelyek egyaránt befolyásolják a helyi és a globális éghajlatot.
De vajon az erdő nem volt mindig is az ember ellensége? Az újkori ember erdőszeretete és erdő utáni sóvárgása vajon nem éppen a természettől elidegenedett romantikus és valóságidegen városi kultúra tipikus terméke, amely nem ismeri az erdőt, és nem akar vele élni? A mondák és mesék, a korábbi idők kifejezésformái az erdőt mindenesetre mindig mint az ember számára veszélyes helyet ábrázolták, ahol eltévedhet, ahol veszélyek leselkednek rá rablók, vadállatok, sárkányok, óriások és más fenyegető lények formájában. A mesében, amely belső lelki helyzeteket külső képekben fogalmaz meg, az erdő tisztán természeti erő kifejeződése az emberben és az ösztöné, amely a belső őserdőbe csábítja, ha a természeti erőket nem irányítja tudatosan. Ugyanakkor egy külső realitás kifejeződése is, amelyet az ember ott élt át, ahol túléléséért védenie kellett magát az erdővel szemben. A korai földművelő-kultúrák, amelyekből a világ magaskultúrája fokozatosan kifejlődött, nem az erdőkben keletkeztek, hanem a félig nyílt szavannákon, ligetes erdős sztyeppén, ahogyan azok a Kelet távoli területein előfordultak (és részben még ma is megtalálhatóak). [...]
Az erdő nem kínál életlehetőséget a vadászó- és gyűjtögető életmódon túlhaladott, a földművelő kultúrához tartozó embernek. Kultúrnövényeink nem képesek erdőben fejlődni, nyitott térre van szükségük. A gabonanövények a sztyeppfüvek leszármazottai, a nyitottabb, napsütötte és évszakonként nagyon száraz táj növényei.
A külső szabad tér, amelyet az embernek kell megteremteni, a belső szabad tér kifejeződése, amely viszont képességei kibontakoztatásához szükséges. És ez nyilvánvalóan még ma is mély vágyként él a lelke mélyén. Az esőerdők bűvölete például sokakra hat, akik az erdőt csak előadásokból és szép képekből ismerik. Mindenesetre európai származású emberek, akiknek ezzel az őserdővel együtt kell élniük, és akik számára az őserdő teljesen idegen, sőt ellentétes érzéseket táplálnak. Az európai bevándorlók utódai más kontinensen a mai napig az erdők fő irtói (habár a japánok már utolérték őket a délkelet-ázsiai–csendes-óceáni térségben). Minderről árulkodik a megnevezés, amelyet az ember az erdőre alkalmaz, akár az új-zélandi kauri- és déli bükkerdőről (bush) van szó vagy az amazóniai esőerdőről, amelyet Brazíliában matónak neveznek, ami vadont, bozótost jelent (az erdőnek a floresta lenne az igazi neve.)...
Az erdőirtás ma már semmivel sem igazolható méreteket öltött. Aki úgy gondolja, hogy az erdő pusztítása a neulitikum óta adott lett volna, csak azt mutatja, hogy semmit sem értett meg a dolog lényegéből. A pusztítás előkészülete és előhírnöke az ökológiailag egészséges újrafelépítésnek. Teljesen más, mint egy önmagáért való pusztítás a gyors profitért, teljes közömbösséggel a következményekkel szemben. A korábbi korok erdőirtásainak igazi értelme volt. A kultúrtáj felépítését indította el.”3
A halálerők, a romboló erők gondolkodó lényként bennünk vannak. De hordozzuk magunkban a lehetőséget ennek legyőzésére és új élet megteremtésére is. A fentiekkel a metamorfózis gondolkodás példáit soroltuk fel a növénytől a tájban lejátszódó folyamatokig, helyenként az emberi tudatállapot változásaira is rátekintve. Jochen Bockemühl és Andreas Suchantke is munkáját Goethe metamorfózis szemléletén túl Rudolf Steiner antropozófiájára építette. Az antropozófia a gondolkodásról mint reális teremtő erőről beszél. „...maga az antropozófia is a goethei szemlélet egyenes továbbfejlődésében áll benne. Akinek az átalakulás gondolata nemcsak a látható, érzékelhető formákat – ahol Goethe sajátos lelki karakterének megfelelően megállt –, hanem a lelki és szellemi területen megragadhatókat illetően is hozzáférhetővé válik, az eljut az antropozófiához.
...Az ember lelki tevékenységében megfigyelhetjük a gondolkodást, érzést, akaratot. Aki e lelki élet három formáját csak egymás mellett vagy kölcsönhatásukban képes látni, az nem tud a lelkiség mélyére hatolni. Akinek azonban világossá válik, hogy a gondolkodás mi módon metamorfózisa az érzésnek és akaratnak, az érzés a gondolkodásnak és akaratnak és az akarat maga a gondolkodás és érzés átalakulása, az magát lélekben összekapcsolja a lelkiség lény(eg)ével. Ahogy Goethének, aki kiváltképp az érzékelhetőre akart figyelni, fölöttébb nagy megelégedésére szolgált, hogy gondolkodását tárgyszerűnek nevezték, úgy egy szellemi kutató számára hasonló megelégedést okoz, ha észreveszi, hogy gondolkodása a metamorfózisszemlélet következtében »szellem által megelevenített«-té válik.” (Rudolf Steiner)
Hol tudjuk hát folytatni a teremtést? A gondolkodásunk által vagyunk képesek teremtő folyamatokat elindítani. Hogy az Iparművészeti Múzeum kiállítása valóban erről a teremtésről szólt-e, ez megválaszolandó kérdés marad. Maga a szerző (vagyis én) nem a természettudomány ilyetén tanulmányozásával jutott el az antropozófiához, hanem valahol más irányból közelített. Az ember hármas tagozódásával, az emberi gondolkodás mikéntjével és a társadalomban végbemenő folyamatok antropozófiai szemléletű megközelítésével. A történeti szimptomatológia a körülöttünk folyó események, a történelem más szemléletét és következtetését indította el, amelyet ha komolyan veszünk, kihat mindennapi életünkre. Másként látjuk a dolgokat. Másként gondolkodunk róla. Másképp cselekszünk ezután. De az ezáltal felmerülő, állandóan bennünk élő kérdések azután elvezetnek mindennapi életünk, szakmánk átértékeléséhez is.
Hogyan jutunk el oda, hogy nem a halálszellemet erősítjük magunkban, hogyan találunk rá az életszellemre? Hol találjuk meg ezt a belső erőt? Ha gondolkodásunk kiszabadul az agyhoz kötöttségből, és megszűnik az, hogy a gondolkodás csupán hűvös értelem legyen. A szívnek meg kell tanulnia együtt gondolkodni a fejjel. „Becsületesen be kell vallani magunknak, mily gyenge a lelkünk. Korunkban oly mértékben túlsúlyba került a külső aktivitás, hogy ezzel szemben már alig keletkezik belső aktivitás. A modern ember számára az élet egy filmként pereg le. Minél több igyekezetet és buzgóságot bontakoztat ki külső értelemben, annál kevésbé tesz igazi erőfeszítéseket, hogy hatást gyakoroljon életére. Magához sem tér, mert nem jut el a belső nyugalomhoz, amely minden belső aktivitás előfeltétele. A belső legfeljebb egy súlyos sorscsapás hatására mozdul meg egyszer, és talán egy különösen boldog átéléskor is. Néha-néha megmozdul talán még a költőkben is.
A belső aktivitás elhalásával az ember ma minden szempontból hagyja, hogy az élet visszaszoruljon. Nem csak a szegénységtől, betegségtől és haláltól fél. Félelem és aggódás uralja életét, és az élet egy folytonos meneküléssé válik saját maga elől. Itt egy igazi bátorság szükséges. A lélek egészen elerőtlenedik, mert nincs hite. Elkerül minden egyedüllétet. De az egyedüllét pillanatai nélkül soha nem találjuk meg a belső út kezdetét. [...] Az embernek, aki belsőleg rendbe hozta magát, a hit erejétől van hatalma, hogy életét, élőségét kiszakítsa a halál kezéből és felemelje. Nem gondolja, hogy külső életét meg tudná hosszabbítani: életerejének foka és értéke emelkedik; kiegyenlíti az élethiányt. És ezután válnak tapasztalattá Krisztus szavai: »Aki hisz bennem, annak belsejéből élő vizek folyói ömlenek.«” (János 7.)4
A cikk a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki karának Szervesépítészet fakultatív tárgy során, 2009. november 17-én elhangzott előadásának írott változata.
1. Andreas Suchantke: Partnerschaft mit der Natur Entscheidung für das kommende Jahrtausend. Stuttgart, Urachhaus, 1993
4. Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste. Urachhaus GmbH, Stuttgart, 1999
Interjú Székelyvarság legidősebb gazdájával, Horváth Endrével
Készítette Oláh Gál Elvira
Elhangzott a Kossuth Rádióban, 2009. május 26-án, reggel 5 óra 8 perckor
OGE: Miből élnek itt az emberek, hiszen itt megművelhető terület nagyon kevés van?
Horváth Endre: Itt volt nagyon sok terület, volt vetés, tavaszbúza, árpa, s rozs, tavaszrozs annyi volt, én cséplőgéppel jártam, 19 őszön itt csépeltem ezen a Varságon, 500 házat minden őszön le kellett csépeljek. Ennél az 500 háznál mindenkinek volt legkevesebb 20 mázsa gabonája.
OGE: De TSZ itt soha nem volt?
Horváth Endre: Nem volt, nem volt, itt magángazdaságok mentek, itt nem tudták megcsinálni. Itt, Csalánfaluban.
OGE: 1990 után nem volt ilyen probléma, hogy a földeket vissza kellett adni?
Horváth Endre: Az új gazdák nem mentek be a mezőgazdasági termelésbe, hanem mentek az erdőbe, favágni, ebből pénzöztek.
OGE: Állattenyésztéssel foglalkoznak-e?
Horváth Endre: Az is le van csökkenve. Minden 3-4 házhoz jut egy fejőstehén. Ezelőtt nekem egyedül hat fejőstehenem volt. Négy házhoz egy tehénnek a teje jut.
OGE: S itt valahol begyűjtik a tejet?
Horváth Endre: Van itt egy begyűjtőközpont. Egy tehennel, kettővel ha foglalkoznak, annyira megváltozott a helyzet.
OGE: Jóra fordult az elmúlt 20 évben itt a falu sorsa?
Horváth Endre: Azelőtt sem volt úgy leigázva – a kommunizmusban –, nem volt úgy leigázva, mint az alsóbb községek. A kollektív községek, azok aztán hatalmasan le voltak. Itt még lehetett magánilag állatot tartani, könnyebb volt valamennyivel, jobb volna, de a lakosság elszokott már a mezőgazdaságtól. Fájdalmas lesz, mert az Unió meg fogja követelni, hogy kapáljunk.
OGE: Bizony ezeket a hegyvidéki legelőket, gyepes területeket jó volna úgy karbantartani, mint hajdanában.
Horváth Endre: Hát ezelőtt voltak legelőtakarítások. A kapálásból kivetkőztünk, lemondtunk a kapálásról, aratásról, úgy a jogunktól saját magunkat megfosztottuk.
OGE: Mire gondol, Endre bácsi?
Horváth Endre: A szántás-vetésre. Egy ember milliókat fel tudott támasztani, millió halottat. Az mi volt? A búza. A padláson volt öt évig, vettem le onnét a padlásról, hintettem el, és adtam az életet neki, élet kelt belőle. Másodrangú istenség voltunk, s lemondtunk önként arról. Csak fogyasztunk, nem termelünk.
Lejegyezte: Ertsey Attila