A Szabad Gondolat megjelenésével egy időben folynak a Teozófiai Társaság Európai Szekciója V. kongresszusának centenáriumi megemlékezései. Rudolf Steiner a kongresszus befejezése után a berlini Zweigben részletesen beszámolt az ott történtekről. A beszámoló teljes szövegének magyar fordítását adjuk most közre, a budapesti centenáriumi megemlékezésről pedig következő számunkban fogunk beszámolni.

A Szerkesztőség

A müncheni kongresszus óta e gyűlések megtartásában változás következett be. Korábban az volt a szokás, hogy minden évben tartottunk kongresszust. A müncheni kongresszus óta ez megváltozott egy megállapodás szerint, ami még a párizsi kongresszushoz kapcsolódva történt. Azóta ez a kongresszus kétévenként zajlik. Eszerint a müncheni és a budapesti kongresszus között is kétévnyi idő telt el. A következő kongresszus 1911-ben lesz Torinóban, és az olasz szekciónk fogja megrendezni.

A mostani budapesti kongresszus vonatkozásában mindenekelőtt meg kell említenem, hogy szívből örülhettünk magyar barátaink és társasági tagjaink lelkesedésének és szilárd teozófusi idealizmusának. A magyar szekció a legfiatalabb szekciók közé tartozik, melyeket Európában megalapítottak. őszinte örömöt okozott mindaz a fáradozás és odaadás, amivel magyar barátaink hozzáfogtak ehhez a rendezvényhez. A Teozófiai Társaság valóban megtestesítette mindazt, amit hazánk jelképének, képmásának nevezhetünk, s amiről mindenki tud, aki egy kevéssé is megismerkedik a magyar viszonyokkal. A magyar nép joggal tekinthető vendégszerető népnek, és ez a tulajdonság – mint országszerte fellelhető nagyszerű vonás – volt az, amivel ezen a kongresszuson különösképpen találkozhattunk.

Rudolf Steiner, 1901. Budapesten eltekintettünk attól, amire Münchenben törekedtünk, és amit bizonyos vonatkozásban „harmonizálásnak” nevezhetünk a külső környezet és a között, ami a teozófusi szívekben zajlik. Ott akkor azzal kezdtük – és ennek az eszmének a további meg valósítását mutatja ez a berlini páholytermünk –, hogy a környező térben szimbolikusan kifejezésre juttassuk azt, ami a szívünket mozgatja. Mert nem közömbös, hogy a gondolatformákat illetően milyen ösztönzést kapunk kívülről, mármint a térből, ahonnan teozófiai gondolatokat kell belülről fakadóan átélnünk és beindítanunk.

A magyarok úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy szimbolikus műalkotásokkal díszítették fel a termet. Azok a tagok, akik nem a Társaság tisztviselői voltak – ez utóbbiakat a kongresszus folyamán lekötötték az adminisztrációs munkák –, a szabadidős pillanatokban a legkülönbözőbb, főképpen magyar művészektől származó szimbolikus képeket tekinthettek meg a falakon. Különösképpen szeretném hangsúlyozni: a teremnek ez a feldíszítése megmutatta, hogy ez a nép belsőleg hajlamos arra, hogy az érzésnek és a képzeletalkotásnak bizonyos őselemét egyesítse az európai viszonyokkal való mély összetartozásból eredő elmésséggel, ami által főleg a szimbolikus festészetben érdekes dolgok jutottak felszínre. Volt egy képsorozat Nagy Sándortól, aki szimbolikusan ábrázolta a boldogság keresését, és próbálta megmutatni, hogy aki a világba beleszületik, az először mindent akar maga körül, főként az emberi szív boldogságát; majd tovább, hogy a boldogság keresésére irányuló emberi szív a legkülönfélébb élményeken megy keresztül, melyeket a külvilág nyújthat, amikor átéli, ami a gazdagság és a szegénység világában történik; ahogy eljut oda, hogy belátja: a boldogság az életen való átvándorlás során nem érhető el, ha nem a többi lény iránti szeretetben keressük, akik körülöttünk élnek; és végül, hogy az egyedül álló szív, amely csak magának akar élni, a boldogságot sohasem találhatja meg. Hasonló szimbolikus módon többféle eszme jutott kifejezésre olyan képeken, amelyek a lelket tragikummal töltik el. Így főképpen Dokács Béla komoly és elmés képein.

Különös jelentősége volt egy skandináv szekcióbeli tagunk, Frank Heymann nagyszabású műalkotásai fényképes bemutatásának. Érdekes az a mód, ahogyan ő művészileg alkot. Az alkotásnak ezzel a módjával lényegesen kedvezőbb körülmények között már találkoztam, annak idején, amikor alkalmam nyílt, hogy az alkotóművészt műtermében látogassam meg. Egyik utamon, melyet a teozófia érdekében kellett tennem, eljutottam Göteborgba is, személyesen megismerkedtem Heymann-nal, aki elvezetett a Göteborg közelében található műtermébe. Ez egy magaslaton fekszik. Minden oldalról csodálatos panoráma tárul az ember elé. Alig gondolhatunk inspirálóbb tájat, mint ami itt körben látható.

Itt vannak azok a lényegében igazán kevés számú, de hatalmas műalkotások kolosszusai, amelyeket Frank Heymann alkotott.

Vannak olyan alakok, amelyek korunk realista értelmében olyan benyomást tehetnek ránk, amit talán a következő szavakkal jellemezhetnénk: Micsoda őrült festő ez itt megint? Látunk néhány olyan kolosszusalakot, melyeknél a fej hasáb alakú, de nem szabályosan kialakított alakzatnak néz ki. A kezek, a taglejtés, röviden, az egész figura a legváltozatosabb módon szögletesen, darabosan van megformálva.

Másmilyen benyomást nyújt ez az alakzat az okkultistának. Neki azonnal az a benyomása, ez olyan valami, ami egy magasabb világból érzékelhető. Ha ugyanis tudjuk, hogy mik a tulajdonképpeni titkai az emberi étertestnek, ha tudjuk, hogy ez az étertest mint erőtest a fizikai test mögött áll, ha tudjuk, hogy minden mozgás során, ami a fizikai testben kifejezésre jut, az étertestben is mindannyiszor végbemegy egy egészen meghatározott mozgás, akkor az a benyomásunk keletkezik, hogy a művész az étertest erőiből fakadóan alkotott, és érzékfeletti élményeit ezekbe a formákba öltöztette.

Megkísérelte megmutatni azt, hogy az ember lelke fejlődik, és azt mondhatnánk, hogy ebben a fejlődésben közrehat az étertest. Heymann műalkotásaira pillantva az az alapérzésünk, minthogyha feltenné magának a kérdést: „mi vagyok én?” Ha pedig ez a kérdés az egész embert átjárja, akkor az étertest egy olyan szabályszerűséget vesz fel, amit Frank Heymann szépen juttatott kifejezésre műveiben. Amiket tehát ő ábrázol, azok a mintegy kikristályosodott étertest egyszerű geometriai formái.

Egy második kép a magában elmélyülő ember kérdését, a „mi vagyok én”-t testesíti meg. Érezzük a formában az érzés kiáramlását: „béke”. Itt is az éteráramlások fejeződnek ki a szemléletességben. Heymann barátunk plaszticitásában tehát nem a fizikai test alakzataival van dolgunk, hanem azzal, hogy ő azt, ami az étertestben történik, a plasztikus szubsztanciába formálja bele. Majd az ember egész belső életét, egészen az istenire való feltekintésig, ezen a módon mutatja be. Valóban elmondható, amire Budapesten egy rövid beszédben utaltam ezekkel a műalkotásokkal kapcsolatban: a teozófiai mozgalom annál inkább ki fog virágozni és előrejutni, minél inkább nemcsak a tanító oldaláról, hanem mindenféle oldalról az élet áramlásai sugároznak szét impulzusaiból. Sokat teszünk azzal, ha a művészetnek ezen a módján is az élet áramlásai áradnak ki a teozófiából.

Nem csupán egyetlen vasúti kocsira lett volna szükség, ha ezeket a nem túlságosan sok, de hatalmas méretű műalkotásokat a svédországi Göteborgból Budapestre akarták volna hozni. Ez a szállítás nem volt kivitelezhető, ezért a résztvevőknek meg kellett elégedniük a műalkotások kis fényképeivel.

De reményem az, hogy ha a teozófiai mozgalom mindinkább meg fog erősödni, és a kor kultúráját egyre jobban meghatározza, akkor Frank Heymann barátunk mint művész még egyszer a legnagyobb jelentőségre fog emelkedni benne. Nekünk csak az állt rendelkezésünkre, hogy a tágas terem dekorációjának keretei között hívjuk fel rá a figyelmet.

Különösen kiemelendő volt, hogy az európai szekciók teljes számban jelentek meg ezen a kongresszuson, amit már abból is láthatott az ember, hogy a főtitkár urak köszöntőbeszédeikor a legkülönbözőbb európai nyelveken szólaltak meg.

Elégedettséget érezhettünk amiatt, hogy – jóllehet abban a pillanatban, amikor a legkülönfélébb nyelveken szóltak, talán csak kevesen érthették meg szóról szóra a szónokot – a teozófiai mozgalom egy olyan közeg, amely fokozatosan egy olyan nyelvet fog kifejleszteni, amely szívtől szívig, lélektől lélekig hatol el, és megértést teremt a különböző nemzetek között.

A régi szekciókhoz, a skandinávhoz, franciához, hollandhoz, angolhoz, olaszhoz, némethez, finnhez – mely utóbbit Selander barátunk képviselte, aki ma megtisztel bennünket azzal, hogy körünkben van – jött még két új szekció, melyek Európában nemrég csatlakoztak hozzánk: az orosz és a cseh szekció. Ezenkívül jelen volt még Bulgária képviselője. A főtitkárok üdvözléseikor tehát valóban nem volt hiány a nyelvekben.

Jelentőségteljes volt, hogy a Teozófiai Társaság elnöke, Mrs. Besant személyesen vezethette a kongresszust, és így ismét körünkben lehetett. Május 28-án este a kongresszusi tagok egy kötetlen köszöntésre gyűltek össze.

Vasárnap, május 29-én [valójában 30-án] első beszédében Mrs. Besant főképpen a teozófiai mozgalomnak a jelenkor szellemi életén belül elfoglalt helyzetéről szólt. Megmutatta, ahogy a teozófiai mozgalom beleilleszkedik jelenkori szellemi életünkbe. Nagy áttekintést adott az emberiség fejlődéséről, mindenekelőtt az utolsó három kultúrkorszakban, egészen a mi korunkig. Rámutatott, hogy az elmúlt kultúrkorszakokban, az Atlantisz utáni harmadik, negyedik korszakban és a mi ötödik korszakunkban hogyan fejlődött ki fokozatosan az ember, hogy azután a mi időnkben éppen a teozófiai mozgalomnak bele kell illeszkednie a szellemi élet egészébe, és hogy korunkban a teozófiai mozgalom hatására e szellemi életnek sajátos fellendüléshez kell jutnia, egy jellegzetes behatást kell kapnia. Ez egy jelentőségteljes beszéd volt, mert képes volt megmutatni: az emberiség történelmének teozófiai megismerése valóban nemcsak arra való, hogy egyik vagy másik ember kíváncsiságát kielégítse, hanem hogy rávezessen bennünket arra, hogy mi a helyünk az emberiség szellemi fejlődésében. Nem arról van szó, hogy elméletileg tudjuk: az egyes fajok és alfajok ezen vagy azon a módon fejlődnek ki, hanem arról, hogy megértsük: mi magunk milyen helyre vagyunk állítva a jelenlegi korszakban.

Ahogy a korábbi korszakokban új impulzusok jöttek, hogy új behatásokat adjanak, úgy mi teljességgel egy olyan korban élünk, amelyben a teozófiai mozgalom nagy eszméinek: a testvériségnek, a reinkarnációnak és a karmának kell meghonosodnia a szívekben, és érvényesülnie azokban az emberekben, akik a Teozófiai Társaságon belül gyülekeznek, hogy valóban egyfajta jövőkultúra létrejöttében segédkezzenek.

Különös jelentősége volt, hogy emellett Mrs. Besant hangsúlyozta, mennyire szükséges, hogy a teozófiai mozgalmon belül a sokféle, egymással nem egyező nézet esetén is megértsük helyünket az emberiség szellemi fejlődésében, és hogy valójában nem az a lényeg, hogy ehhez vagy ahhoz az irányzathoz vagy áramlathoz tartozunke, hanem az, hogy a Teozófiai Társaságon belül ezek a különböző áramlatok békésen megférjenek egymással, mégpedig oly módon, hogy egy közös szellemi áramlatban beleáradjanak az emberiségbe. Ez az áramlat lényegében véve azzal jellemezhető, hogy akik soraiba tartoznak, tudják, hogy a testvériség, a reinkarnáció és a karma eszméinek helyes felfogása és átérzése az, amitől a megfelelő jövő megvalósítása függ.

Túl messzire vezetne, ha most az egyes eszméket fejtegetni akarnám azon a módon, ahogy Mrs. Besant tette. Hogy ezekről az eszmékről hogyan kell gondolkodnunk, arra én magam is kitértem az itt tartott utolsó gyűlésen a budapesti kongresszusra való elutazásunk előtt.

Talán hasznosabb lesz, ha ahelyett, hogy legfőként az ott elmondottak ismertetésébe bocsátkoznánk, inkább úgyszólván néhány rövid feljegyzést írjunk a lélekbe arról a szellemről, amelyet egészen tudatosan ezen az utolsó kongresszusunkon kerestünk. Sokféle szóbeszéd volt (és jó, ha érintjük egyszer ezt a dolgot) – persze nem annyira a mi szűkebb körünkben, ahol már együttműködésünk évei során megtanultunk e témáról helyesen gondolkodni – a tanok és nézetek különféleségéről, az ismeretek eltérő jellegű ábrázolásáról nálunk és a Teozófiai Társaság egyéb köreiben. Gyakran hallhatja az ember itt-ott Európában: mihez tartsuk magunkat? Mrs. Besant ezt tanítja, dr. Steiner azt, stb. Ha csupán a külsőségeket vesszük figyelembe, akkor nem vitatható, hogy ezen állítás jogosultságának látszata ebben vagy abban megvan. A teozófiai mozgalmon belül azonban tulajdonképpen egyre inkább helyet kellene kapnia annak a szemléletnek, hogy valójában mégiscsak sokkal jobb, ha a gazdag, sokféle okkult élet, a magasabb világ élete olyan sok oldalról kerül megvilágításba, amennyire csak lehetséges. Kívánhatja-e valaki azt, hogy Helena P. Blavatsky A titkos tanítás (Secret Doctrine) című művének két kötetébe legyen belefoglalva a bölcsesség, és a világ minden egyes helyén, ahol teozófia van, újra és újra csak ennek A titkos tanításnak az alapján dolgozzanak, mindig csak annak fotográfiáját nyújtsák, ami azon belül áll? A teozófiai mozgalom olyan valami, aminek eleven életként kell az emberekben léteznie. Joggal mondjuk, hogy a teozófia nem ennek vagy annak a könyvnek a hatására, nem dogmák ilyen vagy olyan összegzése révén került a világba. A teozófia azoktól a magasrendű individualitásoktól származik, akiket a bölcsesség és az érzések összhangja mestereinek nevezünk, mivel megnyitották a szellemi élet forrásait, amely ettől kezdve beleáradhat az emberekbe. Természetes, hogy ami így beárad, az időről időre könyvekben kerül megfogalmazásra, és az ilyen beáramló bölcsességek roppant mennyisége van megírva A titkos tanításban. Így például a „Dzyan-strófák” és „A Mester levelei” olyan részek, amelyeket még sokáig nem érte meg teljesen, amelyeket még sokáig kell emésztenünk, olyan részek, amelyek az emberiség fejlődésében a legnagyobb kinyilatkoztatások közé tartoznak. De tisztában kell lennünk azzal, hogy nem ezen múlik a dolog, hanem sokkal inkább azon, hogy attól az időtől fogva mindig újból beleárad ez az eleven szellemi élet a teozófiai mozgalomba. És most megkérdezem önöktől: ha valaki egy fát akar lefesteni, hogyan csinálja azt? Leül elé, és megfesti egy adott oldalról nézve, majd megmutatja önöknek a képet. Valójában csak ezt teheti az is, aki egy könyvben vagy élőbeszédben ábrázolja azt, hogy mi történik a szellemi világban. A titkos tanításban sem találnak egyebet, mint a bölcsességnek egy bizonyos foglalatát egy adott oldalról bemutatva. Így ahogy önök most egy másik oldalra is leülhetnek, és a fát lefesthetik egy másik oldalról nézve, hasonlóképpen a szellemi kép is megvilágítható egy másik oldalról. Nézzék meg egy fa képét, ami egy bizonyos oldalról van lefestve. Mit mondanának, ha egy másik festő a fát kissé máshogyan megformálva és megvilágítva a saját képére mutatna és azt mondaná: ez ugyanaz a fa, csak máshonnan nézve. Vajon azt mondanák, hogy ez nem az a fa, mert ennek is ugyanolyan alakúnak és ugyanolyan megvilágításban kellene lennie, mint amannak? Körülbelül így van ez A titkos tanítással is, és egyáltalán nem szükséges, hogy a bölcsességeket pusztán lemásoljuk, úgy, ahogy azok A titkos tanításban találhatók. Önök a fát oly módon ismerik meg, ha még nem tudnák, hogyan néz ki, hogy a legkülönfélébb oldalakról engedik lefesteni. Annak lehetőségére, hogy a legkülönbözőbb aspektusokból beszéljünk a szellemi világról, azáltal van mód, hogy a bölcsességnek és az érzések összhangjának mesterei beleáramoltatták erőiket mozgalmunkba, és hogy ezek a beáramlások továbbfolynak.

De az egyik kép miért inkább az egyik oldalról, a másik kép miért inkább a másik oldalról van megfestve? Ez nem valami esetlegességtől vagy önkénytől függ, hanem egy szükségszerűség áll mögötte. Ezt az határozza meg, hogy a világ különböző helyein, a legkülönfélébb kultúráramlatokból és mozgalmakból fakadóan más és más szükségletek lépnek fel a szellemi világ irányában. Ezt teljes mértékben figyelembe kell vennünk. Az ábrázolás formája nem egyedül attól függ, aki végzi az ábrázolást, hanem attól is, hogy mi a feladata, a missziója. A helyes módot kell megtalálni az ábrázolás tekintetében; ezen múlik minden.

Az ábrázolás formájának vonatkozásában is szólhatott úgy valaki valamilyen felszínes megfigyelés során, hogy Mrs. Besant ezt mondta, dr. Steiner azt mondta. De nagyszerű volt, hogy ezen a kongresszuson hangsúlyt kapott az, hogy nem az a lényeg, hogy mindenki pontosan úgy beszéljen, mint a többiek, hanem az, hogy különböző okkult források találhatók a Teozófiai Társaságban, és hogy azok egymásba folyhatnak. Még egy másik képet is használhatunk, ha jellemezni akarjuk azt a szellemet, amit kerestünk: a harmónia szellemét. Talán tudják, hogy az alagutat úgy ássák, hogy mindkét oldalról elkezdik ásni, és ha a helyes módon folyt az ásás, akkor középen összetalálkoznak. Így lehet és kell felfognunk a Teozófiai Társaság munkáját is. Ezért lenne jó, hogy ami inkább keleti jellegű, tehát főleg mozgalmunk első időszakának jellegét hordozza magán, és A titkos tanítás adja alapját, egy ilyen megegyezés irányában munkálkodjék, miként ezt ma a nyugati okkultizmus is teszi, melynek forrásai akkoriban még nem voltak megnyitva.

Ha a Blavatsky-féle teozófiáról beszélünk, természetesen nem lenne szabad azt indiai teozófiának tekintenünk. Feladatom lesz Münchenben egy ottani legközelebbi előadásciklusom alkalmából megmutatni, hogy mi a valódi alakja annak, amit indiai teozófiának nevezhetünk. A Blavatsky-féle tanban a legkisebb részben található meg az, amit indiai tanításnak nevezhetnénk. Akik megismerik Blavatsky nézetét, tudni fogják, hogy sok van benne az egyiptomi, babilóniai, káldeus tanokból, és hogy esetében egyáltalán nem egy specifikusan indiai teozófiáról van szó. Tévedés indiai teozófiáról beszélni, mintegy ellentétbe állítva azzal, amit itt űzünk. Csupán arról van szó, hogy abban az időben, amikor Blavatskynak tevékenykednie kellett, a nyugati források még nem nyíltak meg, és hogy ezeknek néhány dolog tekintetében többet kell mondaniuk, mint a keleti forrásoknak. Nem vesszük zokon a keleti forrásoktól, hogy bizonyos dolgok vonatkozásában nem adhatnak kielégítő felvilágosítást. Ezt meg kell értenünk. Mindig újból felteszik a kérdés: „Miért beszéltek ti mást, mint a keleti teozófia?” Ha valaki egyszer megnézte, hogy milyen ez a „más”, akkor ezt a kérdést többé egyáltalán nem vetheti fel. Figyeljék csak meg, hogyan alakul ez a dolog. Elismerjük például Helena P. Blavatsky mély magyarázatát a Buddháról szóló legendáról, amely elmeséli, hogy a disznóhús élvezete miatt halt meg. Ezt ugyanis azzal magyarázta, hogy Buddha túl sok mindent feladott tanaiból, és ennek következté- karmikusan tragikusan végezte. Teljes mértékben elismerjük azt, ami pozitív, és hogy – ezt ki kell hangsúlyoznunk – a nyugati tanításban semmi sem hiányzik abból, ami pozitív a keleti tanításban. Semmit sem tagadunk, mindenre igent mondunk. Amikor azonban a keleti okkultisták azt kérdezik: melyik okkultista hallott valaha is arról valamit, hogy egy beavatási írás, amilyen az Apokalipszis, villámlás és mennydörgés közepette keletkezett, akkor a nyugati okkultisták így felelnek: minden nyugati okkultista tudja, mit értenek ezen. És azt kell mondanunk, hogy a keleti tanok vonatkozásában ránk, nyugati okkultistákra a kiegészítés, a kibővítés feladata hárul. Különbséget kell tennünk a között, ami eddig volt, és a között, amit a kibővítés, a kiegészítés jelent; akkor már rá fogunk jönni, hogy milyen viszonyban áll egymással ez a két irányzat, melyeket az utóbbi időben egymás ellenségeiként akarnak beállítani.

Nyugaton különösen fontos hangsúlyoznunk azt, amit fejlődéselvnek nevezünk; a fejlődéselvet a fizikai világunkban és a fejlődéselvet a magasabb világban.

Mrs. Besant nagy intuícióval és mély érzéssel – ezt nyíltan kimondom – egy nagyon szép előadást tartott a következő címmel: „Krisztus, ki ő?” Éppen ebben az előadásban láthatjuk, hogy nem diszharmónia, hanem harmónia van a keleti és a nyugati élet között, amennyiben a dolgot helyes értelemben akarjuk felfogni. Ezt az előadást a kongresszus második napján az én előadásom előzte meg, „Krisztustól Buddhához” címmel. Önök ismerik ennek az előadásnak minden részletét, azt is, ami itt talán még nem került szóba, és ami arra a három nagy névre vonatkozik, akiket a rózsakeresztes teozófián belül különösen tiszteletreméltóknak tartanak. A három nagy név végigvonult az egész középkoron. Ez a három név azok előtt is ismert volt, akik a dogmatikus egyházat képviselték. ők sokszor megkövetelték az igazhitű hívőiktől azt a formulát, ami az átok egy formulája volt: „Elátkozom Szkíthiánoszt, elátkozom Saratast, elátkozom Boddát!” Ezt a három személyiséget átokkal illették a középkori kultúrában, ha az ember dokumentálni akarta, hogy keresztény.

A keresztény rózsakeresztesség ezt a három személyt mint fennkölt fényalakot ismerte. Szkíthiánoszról még fogunk beszélni. Saratas egy nagy tanító a nyugati beavatás számára. ő nem más volt, mint Zarathusztra, aki különböző tanítványokban, Hermészben és Mózesben, végül pedig Kr. előtt a VI. században mint Nazaratos ismét újjáéledt. ő a rózsakeresztes bölcsesség nagy inspirátorai közé tartozott. Éppígy számították Buddhát is a nagy személyiségekhez. Az egyes hozzájárulások, amelyeket nekik kellett hozniuk, abban az időben egybeáramlottak egy közös nagy formába az emberiség fejlődése érdekében, és ezáltal jöhetett létre az a nagy impulzus, amit rózsakeresztes impulzusnak nevezünk. Mármost szükségesnek látszott hangsúlyoznom, mégpedig erőteljesen hangsúlyoznom a „Krisztustól Buddhához” című előadásomban éppen azt, amit a Budapestre való elutazásom előtt itt mondtam a Zarathusztra és Krisztus közötti öszszefüggésről, a hét rishiről, akik átjöttek az atlantiszi korból, stb. Mrs. Besant a „Krisztus, ki ő?” című előadásában beszélt arról is, ami az ilyen, általam felhozott ismeretek kifejeződésére vonatkozik. Kiemelte, hogy ha az efféle kérdésekhez közeledünk, világosan kell látnunk, hogy az alapelv vonatkozásában összhang uralkodik az okkultisták között, de hogy természetes és magától értetődő igazság az, hogy minden okkultista kénytelen a dolgokat úgy ábrázolni, ahogy azok neki magának mutatkoznak meg, és hogy csak annak az ábrázolására van módja, amit a saját fejlődési foka alapján tud megmutatni. Mrs. Besant úgy fogalmazott, hogy a megfelelő belső fejlődést a misztikus út által érjük el, azon az úton, amelyet itt a legsokfélébb módon jellemeztek, és amelynek a legkülönfélébb fokai vannak, stb.

Ha szem előtt tartjuk, amit itt az okkultista személyiségéről kimondtak, ti. az előrehaladás különböző fokait, akkor semmilyen egyéb különbség nem lehet az egyik okkultista és a másik között, mint az, hogy az egyik többé-kevésbé előbbre tart a fejlődésben, mint a másik. De abban, ami igaz, nem lehet különbség, mint ahogy a látványban sem lehet különbség egy hegy megmászásakor, amikor két ember ugyanarra a hegytetőre érkezik fel. Így van ez az okkultistáknál is, ha az élet megfelel az igazságnak. Ebből indult ki tehát Mrs. Besant is, majd rámutatott arra, hogy annak az okkultistának, aki komolyan akar a világban cselekedni és munkálkodni, át kell lépnie egy bizonyos határt, egy olyan határt, amit nagyon könnyen elutasítanak szokásos közönségünkben. Így például nagyon sok olyan ember van, aki hisz a reinkarnációban, hiszi, hogy az emberi személyiség újra megtestesülhet. De ha azután jön valaki és azt mondja nekik, hogy ez vagy az az individualitás az egyik időben ebben a személyiségben jelent meg, egy másik időben pedig abban stb., akkor ezt az emberek rossz néven veszik, bár hisznek az újraszületésben. Az olyan meghatározott közlésekhez, amelyeket nekem Zarathusztra újra megtestesüléseiről kellett tennem, szükséges egy bizonyos határt átlépni, és kérdés, hogy itt már hány ember akar követni.

Valójában csak egyetlen igazi történelem létezik – ezt Mrs. Besant is hangsúlyozta –, és ez az, amelyik az Akasha-krónikában van leírva. Aki képes az Akasha-krónikát olvasni – de amit csak egy magasabb rendű, szellemi szem tud kibetűzni –, az felvázolhatja az igazi történelmet. De akkor meg is kell engednünk annak, akinek a valóságot kell leírnia, hogy ezt a határt átlépje.

A továbbiakban Mrs. Besant kifejtette: Teljesen természetes és egyértelmű, hogy mindenki csak a saját fejlődésének megfelelően betűzheti ki az Akasha-világnak ezt a nehezen olvasható krónikáját. Mégis igaz, hogy a lényeges vonásokban minden éppenséggel egy nagy egységre törekszik. Minden okkultista el fogja ismerni azt, amit mi a bölcsesség és az érzések összhangja mesterei nagy páholyának nevezünk. A bölcsesség e mesterei azok számára léteznek, akik az okkultizmusban tájékozottak. Igaz az, hogy a bölcsesség mesterei kint élnek a világban, és megvan a lehetőségük arra, hogy eljussanak arra a nevezetes helyre, amelyet Samballa néven ismerünk, és amely a keleti tanításokban is nagy szerepet játszik.

Mrs. Besant szerint azok, akiket mi a bölcsesség és az érzések összhangja mestereinek nevezünk, megegyezésre juthatnak azon kapcsolatok által, amelyek őket e titokzatos helyhez, Samballához fűzik.

De megint csak tisztában kell lennünk azzal, hogy aki általában okkult tanokkal foglalkozik, az ne akadjon fenn a neveken, és ne tévessze öszsze a nevet a dologgal. A névnek és a dolognak az összetévesztése főként akkor következhet be könnyen, ha bizonyos nevekkel sajátos érzések és érzelmek kötődnek össze valamely területen. Ezért emelte ki Mrs. Besant, hogy a név és a dolog ilyen összetévesztésének kiváltképpen nem kellene előfordulnia, ha az ember az egyik oldalon beszél Buddháról és bódhiszattváról, a másik oldalon pedig Krisztusról. Mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy amikor bódhiszattváról beszélünk, akkor nem egy személyre, hanem egy megbízatásra gondolunk. Vannak tehát a megbízatásoknak nevei, és vannak a személyeknek nevei. Minden embernek megvan a saját neve. De aztán vannak olyan nevek is, mint „császár” és „király”. Nem szabad tehát összeté vesztenünk azt a nevet, amely egy személyhez kapcsolódik, magával ezzel a személlyel.

Kérem önöket, vegyék tekintetbe, hogy szigorú értelemben most nem egy beszámolót adok Mrs. Besant előadásáról, hanem a saját gondolataimat fűzöm hozzá szabadon Mrs. Besant fejtegetéseihez.

Emlékeznek arra, hogy sokféle előadásban, amelyeket ezen a télen itt tartottam, megemlítettem, hogy a Személyiség Szellemeinek egészen más szerepük van a Szaturnuszon, és ismét egy teljesen más megbízatásban működnek a Földön. Így van ez azzal is, amit bódhiszattvának hívunk. Ez egy olyan megbízatás, amelyet elvállal egy személy, ha érettnek bizonyul rá. Ezzel könnyen megérthetjük, amit Mrs. Besant mondott, hogy az a személyiség, aki Buddhaként lépett fel, korábban a fejlődés legkülönbözőbb fokain ment keresztül, hogy egyre érettebbé váljon, és aki a fejlődés bizonyos pontján bódhiszattva lett. Ahogyan például a világi karrierben az idők során valakiből kormánytanácsos stb. válhat, úgy haladnak át ezeken a megbízatásokon a különböző személyiségek.

A magam részéről mindig is kihangsúlyoztam, hogy például az a lény, akiről a hét szent rishi beszél, hogy az ő szférájukon túl található, lényegében véve Krisztussal azonos. Ez a lény az is, aki a különböző bódhiszattvákat beragyogta, és bennük és általuk tevékenykedett. Amit nekem tanítanom kell, az az, hogy az a lény, aki a rishik szféráján túl létezett, aki Zarathusztrát inspirálta, és aki a maga igazságait beleöntötte azokba a lényekbe, akiket bódhiszattvaként jelölünk: egy egészen meghatározott és akkoriban sokkal megfelelőbb módon, mint korábban lehetséges volt, megtestesült a názáreti Jézusban, életének utolsó három évében. Úgyhogy teljes mértékben elmondhatjuk: Krisztus már a palesztinai események előtt is kapcsolatban állt az emberiséggel; elöl halad a fejlődésben. Hogy Krisztus az lehetett, amit korszakunk számára jelent, ahhoz szükségesek voltak a korábbi korszakok. Mondhatjuk azt is, hogy ez a lény korábban már létezett a kozmoszban, és különböző küldötteken keresztül fejtett ki hatást. Fontosnak vehetjük, hogy ugyanaz a lény volt mindig jelen.

A keleti tanok, a Kelet egész szelleme analitikus. Az ember különböző megtestesüléseitől felemelkedni az egészhez, az egységhez: ez a Kelet útja. A Nyugat feladata az, hogy a szintézisen alapuló szellemet fejlessze ki. Mit jelent ez egy olyan lény tekintetében, aki Ahura Mazdaként fejlődött? Melyek azok a különböző tényezők, amelyek fejlődését biztosították? Miért jött hozzánk mindig más és más kinyilatkoztatással? Ezeket a kérdéseket, a fejlődés céljait, a fejlődésben szerepet játszó nagy indítékokat megérteni: ez az, ami a Nyugatot foglalkoztatja. Ha azonban jön valaki és azt mondja: „Itt van egy növény” – itt különösen fejtegethetnénk a goethei gondolatot –, „ha a levelek átalakulnak, virág lesz belőlük; a szirmok átalakult szárlevelek...”, akkor ez nem elegendő. Azt is meg kell mutatni, hogy hogyan válhat egy zöld szárlevél piros szirommá. A Nyugat tehát semmit sem von kétségbe a Kelet részéről, hanem valamit csak hozzáfűz, amennyiben azokat a tényezőket írjuk le, amelyek által a szárlevelekből szirmok lesznek. Így van ez Krisztussal is, amikor egyszerűen azt mondjuk, hogy ő korábban is már jelen volt. A szintézises módszer összekötése az analitikussal minden tudományban kívánatos, és a teozófiai szellemi áramlaton belül is teljes harmóniában lehetnek. Ezzel semmi sem zavarhatná meg a Teozófiai Társaság harmóniáját, ha a keleti analitikus szellemhez hozzákapcsolódna az, amit még hozzá kell kapcsolni: ti. a nyugati szintézises szellemet. Mert a Teozófiai Társaság eleven élet, nem pedig dogmák átörökítése, ezért én magam semmit sem találok, amit az ember ellentmondásnak, diszharmóniának nevezhetne akármelyik irányzat között. Ennek a harmóniának azon a mély alapon kell nyugodnia, amely egy olyan áramlást teremt meg, amely a különböző források vizeit képes felvenni magába. A harmóniának ezen kell alapulnia, nem azon, hogy a dogmákat szajkózzuk változatlanul. Ebben az irányban még sok mindennel meg fogunk ismerkedni, ha a teozófiai mozgalom eleget tesz küldetésének. A Teozófiai Társaság mindig újat fog hozni. Biztosak vagyunk abban, hogy a teozófiai mozgalom fölött a bölcsesség mesterei őrködnek. Ha az emberek csodálkoznának és mindjárt eretnekségről akarnának beszélni, amikor valami új jön, akkor a teozófiai mozgalom rosszabb lenne, mint korábban volt. És mégis, az eretnekségek keresése korunkban tulajdonképpen erősebb, mint bármelyik másik korban volt szokás.

Mrs. Besant Krisztust annak a lénynek tekinti, aki megnyilatkozott a názáreti Jézusban – a továbbiakról még beszélhetünk –, egy olyan lénynek tekinti, aki arra hivatott, hogy utat mutasson annak, ami most új kultúrcsíraként fejlődik ki. Ebben az előadásban még felhívta a figyelmet arra, hogy ez a lény tovább fog hatni egy bensőségesebb összefüggésben, ha az emberiség elérkezik a fejlődés egy meghatározott pontjára. Lehetséges, hogy ellentmondás van a külsőleges adatokban – de ezek csak külsőleges adatok –, mégis teljesen elfogadható, hogy Krisztus vissza fog térni – a módra és az időpontra vonatkozóan nekem mások az ismereteim, mint Mrs. Besantnak –, és hogy őt azok fogják felismerni, akik erre felkészültek. De sokkal inkább a „felkészülést” kellene hangsúlyozni, mint a „visszatérést”. Könnyen megeshet, hogy Krisztus az emberek között jár, de őt nem ismerik fel, még ha három évnél hosszabb ideig lenne is közöttük. Minden azon múlik, hogy az ember egyre inkább kidolgozza magában a megismerés képességét. Várjanak önök türelemmel, és kifejlesztik azt a képességet, hogy őt megismerjék. Alapjában véve az emberiségnek rosszabb szolgálatot tesz az, ha egy meghatározott időpontra van utalva. Ezért jobb az eszközöket hangsúlyozni, amelyek Krisztus megismeréséhez vezetnek el.

Néhány vonásban akartam felvázolni, hogy milyen volt az a szellem, amelyet kerestünk ezen a budapesti kongresszuson. Ezért kellett hangsúlyoznom a munka egységességét, még ha az okkult források különböző jellegűek is. Annál jobb lesz, minél tovább megőrződik a munkának ez az egységes jellege és harmóniája a Teozófiai Társaságon belül. Ezzel tisztában kell lennünk. A budapesti kongresszus teljes mértékben alkalmat adott résztvevőinek, hogy azt mondhassák, amikor eltávoznak erről a kongresszusról: valóban megvan a legjobb akarat és a legjobb kilátás arra, hogy teljes harmóniában dolgozzunk; nem kellene abba a hibába esnünk, hogy a különbségeket akarjuk megállapítani. Akinek a bódhiszattva név jobban tetszik – ami mellett kitart Mrs. Besant –, az a dolgot másképp fogja bemutatni, mint az, aki Krisztus nevét megfelelőbbnek tekinti. Azért még egyetértésre törekszünk magunk között, és egyetértést akarunk a teozófiai mozgalomban. Ezt a harmóniát örvendetes ténynek mondhatjuk. Szeretném a következő tényt megemlíteni mint annak jelét, hogy az együttműködésre, az egyetértő munkálkodásra való akarat a jelenben felülkerekedik minden egyéb széthúzó tendencián. Lefordították különböző nyelvekre az egyes könyveimet. És éppen Mrs. Besant, a Teozófiai Társaság elnökének minőségében és mint a társaság főtanácsának (General-Council) elnöke indíttatva érezte magát, hogy nekem adományozza az egykor a mi kedves Olcott elnökünk által alapított Subba-Row-emlékérmet a legjobb könyvért, amit az utóbbi időben a teozófiai mozgalomban megjelentettek. Mint Mrs. Besant elmondta, eddig ezt az emlékérmet először Helena P. Blavatsky kapta meg, azután Mr. Mead és végül maga Mrs. Besant. Az első alkalommal, amikor Mrs. Besantnak a Teozófiai Társaság elnökeként lehetősége nyílt az emlékérem adományozására, azt nekem ajánlotta fel. Ezt a tényt nem magam miatt említem meg, hanem a Teozófiai Társaságon belüli egyetértő együttműködés szándékának jeleként. Úgy fogalmaznék – amit a budapesti kongresszuson is szóvá tettem –, hogy ennél a Subba-Rowemlékéremnél különösképpen a névre vagyok tekintettel. Akik ismernek engem, tudják, hogy Subba-Row-t már régóta egy, a közvetlen, szellemi megismerésből tevékenykedő szellemnek tartottam. Nagyon szép, hogy emlékezve rá megalapították ezt a különleges emlékérmet. Amit mondtam, azt ne rám vonatkoztatva értsék, hanem az egész német szekcióra. Ami az enyém, az éppúgy a német szekcióé.

Szeretném a kongresszus lefolyását tovább jellemezni. Talán egyikük vagy másikuk, akik pedáns részletességet akarnak, azt mondják, hogy én egy rossz tudósító vagyok. Erre mondanám azt, hogy semmi olyanféle tudósítást nem akarok adni, amilyet az újságok szoktak nyújtani, hanem csak a szellemi tényekről számolok be. Szeretném megemlíteni, hogy magyar barátaink is gondoskodtak arról, hogy tiszta fénybe állítsák annak a szellemi irányultságnak a szükségszerűségét, amely a teozófiai mozgalom soraiban talál gondozásra. Ezt nem is tehették volna meg jobban, mint azáltal, hogy egy rendkívüli színházi előadáson bemutatták nekünk a magyar drámaírás egyik jelentős alkotását, Madách Imre Az ember tragédiája című művét. Ez a mű olyan, amit minden teozófusnak egyszer meg kellene tekintenie. Roppant sokat tanulhatunk Madách e tragédiájából. Ha még messzebb akarnék elkalandozni attól, amit egyesek „tudósításnak” neveznek, akkor valamennyire ismertetnem kellene önöknek a magyar szellemet, amely jellegzetesen kifejeződik Az ember tragédiájában. Ilyen messzire azonban nem akarok menni; csak néhány megjegyzést tennék a műről és annak kapcsolatáról a teozófiai mozgalomhoz.

Madách valóban egy érdekes személyiség. Élete egy olyan korra esik, amikor Magyarország sok mindenen keresztülment. 1823-ban született egy ősi magyar nemesi család sarjaként, és 1864-ben halt meg. Végigélte azokat az időket, amikor a magyarság az 1848-as forradalomban megkísérelte függetlenségét kivívni. Átélte e forradalom minden következményét, Magyarország Ausztria általi leverését, mígnem a nagy magyar államférfi, Deák Ferenc lehetőséget talált arra, hogy Ausztria államszervezetében egy olyan elrendezést biztosítson, amely az osztrák és a magyar területek összekapcsolódását eredményezte mai formájában. Az Osztrák–Magyar Monarchiának ez az alakulata igen bonyolult, és a további fejtegetés itt túl messzire vezetne. Madách teljes lélekkel részt vett ebben a magyar fejlődésben, de meghalt 1864-ben. Röviddel ezután ismét kísérlet történt arra, hogy centralizálást hajtsanak végre, ami nem sikerült, s később – mindenesetre Madách halálát követően – megalakult az osztrák–magyar dualizmus.

Madách korán kezdett politikai cikkeket írni, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy részt akart venni nemzetének ügyeiben. Felfogása szerint azon magyarok egyike volt, akik síkra szálltak a magyarság önálló fejlődéséért, tehát az olyan viszonyokért, melyeket részben csak Deák Ferenc ért el. Nemzetének gyalázataként a legmélyebben átérezte, hogy az úgynevezett Bachrendszer alatt németesítést folytattak, és a magyarságot Magyarországon abszolút nem vették figyelembe. Madách – nem éppen kellemes módon – személyesen is megismerkedett az osztrák reakcióval. ő ugyan nem vett részt személyesen az 1848-as forradalomban, de nagy és nemes szívével befogadott egy menekültet, aki részt vett abban, és búvóhelyet keresett Madách birtokán.

Az 1850-es évek elején megházasodott, olyan körülmények között, amit különösen boldognak nevezhetünk. De megindult Magyarországon azoknak a személyeknek az üldözése, akik a forradalomban részt vettek. Amikor kiderült, hogy Madách egy menekültnek szállást adott – aki időközben eltűnt –, perbe fogták és börtönbe vetették. A börtönben csodálatosan gyengéd verseket írt. Semmit sem tudott hazájáról, semmilyen hír nem jutott el hozzá. De a remény hangja szól verseiből, hogy újralátja azokat, akiktől elszakították, különösen őt, akit oly nagyon szeretett: a feleségét. Nagy csalódás volt számára, hogy fogságának ideje alatt éppen a felesége lett hozzá hűtlen, úgyhogy később el is váltak. Ily módon Madáchnak külső és belső veszteségeket kellett elszenvednie. Ezért is ostorozta annyira korának viszonyait; és azt mondhatjuk, hogy minden, ami félelmetes és igazán fájdalmas életviszonyai alapján lerakódott Madách lelkében, azt kifejezésre juttatta művében, Az ember tragédiájában.

Így azt látjuk, hogy ez a tragédia át van itatva azzal az érzülettel, ami ott lehet bennünk, ha a tágas pusztákon utazunk, ahol az ember érzi a végtelent, de semmilyen igazi nyugvópontot nem talál. Ahogy Madách „az ember tragédiáját” ábrázolja, az nagyon jellemző arra a személyiségre, aki a mi korunkban, mégpedig egy elementáris népben született meg. Látjuk, ahogy elvonul előttünk a teremtés (a világ), ahogy szabadon lesz engedve az Atyaisten kezéből. Miután magasztalták őt szolgáló szellemei a dicsőségért, amit véghezvitt, fellép Lucifer, és így szól: Én éppoly régtől fogva létezem, mint te; a magad módján nem teremthettél volna semmit a negatív princípium nélkül, amely mindig ellenszegült, és azt, ami alakulóban van, szilárd formákba önti; e nélkül te nem teremthettél volna. Majd látjuk, hogy a Paradicsomban megjelenik az ember mint Ádám és Éva; látjuk, hogy Isten átad Lucifernek két fát, mindenekelőtt a megismerés fáját. Szép képekben mutatják be, hogy Ádám és Éva eszik a megismerés fájáról, majd pedig kiűzik őket a Paradicsomból, és kikerülnek a világba, ahol a saját erejükből kell megélniük. Ádám és Éva annak kényszere alá kerül, hogy kezük által alkossanak és munkálkodjanak, és így tartsák fenn magukat a világban. Ekkor megint megjelenik Lucifer. Ádámra, akiben megvan a vágy megtapasztalni, hogy tulajdonképpen mi lesz abból a világból, ahová bekerült, Lucifer álmot bocsát, amelyben képekben vonul el előtte az a lenyűgöző nagyság, amit az ember a múltban véghezvitt és a jövőben még végre kell hajtania.

Először feltűnik az ősi Egyiptom; Ádám mint fáraó, körülötte rabszolgák. Egy rabszolga felesége Éva. Az emberiség e korszakának egész tragikuma lép Ádám lelke elé. Érzi a félelmetes sorstörvényt, amit e szavak fejeznek ki: milliók egy miatt – egyvalaki milliók felett áll. Lelke elmenekül e képtől, és egy későbbi korszakban találja magát. Ádám ismét megtestesült mint Miltiadész a régi Athénban. Miltiadész éppen egy nagy, dicsőséges tettből tér vissza; feleségében rátalál az újraszületett Évára, aki fiát tanítja, kiben az apa erényei találhatók. Miltiadészt körbeveszi egy demagóg tömeg. Árulással vádolják, elítélik és kivégzik. Az álomban tovább a római császárság késői ideje bontakozik ki Ádám előtt. Ekkor úgy látjuk őt, ahogy a római császárkorban élt. Ez egy félelmetes jelenet. Ádámnak fáraóként hatalma volt; mint Miltiadész látta, mennyire lényegtelen minden, átélte a nagy kiábrándulást, amit a nép jótevője átélhet, amikor a nép elárulja őt. Immár élvezetdús életre vágyik, minden lehetséges alakban a gonoszt megízlelni. Egy mulatozó társaságban találjuk, Éva egy prostituált. Kint egy pestisben meghalt embert visznek; az egyik örömlány csókot nyom a szájára. Az egész élet és viselkedés rettenetesen elbizakodott. És ebbe a korba esik Péter apostol beszéde. A kereszténység elterjedésének kezdetén találjuk magunkat. Azok között található Péter is, akik látták, hogy a szajha megcsókolta a halottat. Előlép és ezt mondja: „Megállj, a döghalált szívod magadba.” Majd beszélni kezd, és mindent villámcsapásszerűen megvilágít:

Te nyomorú faj! – Gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó –
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas újja érint,
Gyáván hunyász, rútúl kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád?
Nézz csak, nézz körül
A város pusztúl, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol,
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület,
S égből földről se’ részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri,
S jobb cél felé hiába ösztönöz?
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.

(Az istenszobrok szétporlanak)

Elporlanak s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. –
Nézz csak körűl, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anakhórétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompúlt érzetöknek,
Mi még izgassa, ami még emelje. –
El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.

„A szobrok szétporladnak”, ez az a villám, ami Péter beszéde során ebbe a korszakba belecsap.

Ettől a képtől is elfordul Ádám, és a keresztes háborúk idejébe kerül. Itt azután látja, ahogy a kereszténység külső formákban ölt alakot.

Majd Keplerként látja magát viszont, a királyi udvar önteltségével körülvéve. Ezután megjelenik előttünk a francia forradalomban mint Danton; Éva egy márki húga.

Innen is továbbhalad, és megjelenik Londonban; látja magát egy olyan korban, amelyben megszületik a materializmus, teret hódít a szabadságeszme, és az ember a világot ezek által akarja megváltani. Ádám ettől a képtől is elfordul, és eljut egy másik helyzetbe, amikor az emberek csak a hasznosságnak élnek, ahol szinte csak mint számok állnak egymás mellett, és ahonnan minden, ami melegség volt, elmenekült, és már csupán a gondolat agyrémei maradnak meg. Végül az utolsó képben, a Föld idejének végéhez érkezve, mivel a túlélő emberek mint eszkimók félig elállatiasodtak, ezért ezeknek a fejlődése, az erejük Ádámnak olyannak tűnik, hogy ilyen „torzszülött lényekként” látja őket a világban vándorolni az eljövendő korban.

Amikor felébred, meg akarja ölni magát. De most jön az, amire tulajdonképpen a figyelmet fel akarom hívni, mert a teozófiai fejlődés szükségszerűségét mutatja korunkban. Éva az álom után elárulja Ádámnak, hogy anyának érzi magát. Ez nagy boldogsággal tölti el Ádámot, és így fordul önmagához: nem akarom tovább kutatni azt, ami előttem áll, a természet törvényei szerinti alakulást; meg akarok elégedni azzal, hogy nememben tovább élek. És valóban, azt, amit egyfajta tanításként itt kapunk, hogy: Ne kutass, ó, ember, hanem bízz abban, amit adnak neked, tartalmazzák azok a szavak, amelyeket az Úr mond:

Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt
Hogy a múló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fot korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény.-

Így egy valódi nagysággal rendelkező költemény áll előttünk. Rejtetten azonban valami szomorúságot is magában hordoz, ami csak egy olyan személyiség esetében lehetséges, aki annyira mély fájdalmakat élt meg, mint Madách, és ezáltal rendeltetett arra, hogy egy ilyen művet megalkosson. Ha az ember a világ rejtélyeit egy bizonyos fokig megfejtené, mi lehetne az, ami választ adhatna arra a kérdésre: „Mi lesz a fejlődés során?” A legjobb szellemek azáltal, hogy nem találtak feleletet erre, pesszimizmushoz jutottak. És most megkérdezem: vajon egy ilyen kérdésre, ahogyan az ebből a szép, nagyszerű, erőteljes, de nem kielégítő költeményből adódik, a legszebb válasz nem a teozófia lett? Madách, a költő nem bizonyítja a teozófia szükség szerűségét korunkban, aki azt mondja: „Mi is lenne akkor, ha rápillantanánk a létezés érték- és célnélküliségére?” És most a teozófiai világszemlélettel pillantsunk ne csak a mélységekbe, amelyek levezetnek egészen az eszkimókig, hanem lássuk azt is, hogy az emberiség fel fog emelkedni a fejlődés egyre magasabb fokaira, a magasabb szellemi szférákig.

Gondolják csak meg, micsoda jelentősége lett volna annak, ha egy órán belül, miközben Madách felfoghatta volna, költőlelke elé lép mindaz, ami a XIX. század utolsó harmadában az emberiségnek megadatott? Az lelkesítőleg hatott volna; és Madách a költeményét lelkesedéssel írta volna meg.

Még néhány vonást szeretnék említeni a kongresszussal kapcsolatban. Ha ezt a budapesti kongresszust a korábbiakkal összehasonlítjuk, észrevesszük, hogy óriási fordulat ment végbe a teozófia és a tudomány viszonyát illető gondolkodásmód és felfogás tekintetében. Ez a fordulat különösen érezhető lett hétéves német munkánk révén és tudományos munkatársaink segítségével, akik lényegesen hozzájárultak a teozófia és a tudomány viszonyának ehhez az átalakulásához.

Dr. Unger tartott egy előadást „Teozófia mint életerő” címmel, amelyben megmutatta, hogy ha az ember tudományos szellemben gondolkodik, a teozófiában teljesen ugyanazt a gondolkodásmódot találja a tapasztaltak elismerését illetően, mint az egyéb tudományokban. Megmutatta, hogy éppen olyan nagy adag hit és tekintély bujkál az egyéb, sőt kifejezetten természettudományokban, mint például abban, ha egy teozófiai közösség meghallgat egy olyan valakit, aki az okkult világot kutathatja, és elfogadja azt, amit az illető a kutatásai alapján közöl. Előadásában dr. Unger barátunk szép fejtegetést nyújtott a teozófiáról és a tudományról.

Majd dr. Peipers barátunk két előadásban, amelyeket vetített képekkel kísért, amellett érvelt, hogy a tudományban praktikusnak bizonyul az, amit a teozófiai mozgalom tanít. Kifejtette, hogy az okkult anatómia és az okkult orvostudomány által ismét egészséges alapra kell helyezni korunk megfelelő tudományait. Sokat kellene beszélnem, ha az oly merész munkatársunk, dr. Peipers úr munkájára részletesebben akarnék kitérni.

Végül még azt szeretném megemlíteni, hogy a különböző indítványozott eszmecserékből nem sok lett. Kevés érdeklődés mutatkozott, hogy a felvetett kérdéseket különösebben megvitassák:

Alapítsunk-e egy újságot a jelentősebb nyelveken, melyeket a teozófiai mozgalmon belül beszélnek, és eszperantó nyelven;
Nem kellene-e olyan iskolákat alapítani, amelyekben megfelelő teozófus szónokokat képezhetnénk ki.

Nem kell mondanom, hogy én ezeken a megbeszéléseken nem vettem részt, mivel önök mindannyian tudják, hogy nem sokat várok ezektől a vitáktól.

Azután Wolfram-Leipzig asszony a Trisztán és Izolda monda okkult alapjairól beszélt. A kongresszust két nyilvános előadás követte, az egyiket Mrs. Besant tartotta „Utak a szellemi világba” címmel, a másikat én „A beavatás nyugati útja” címmel. Ezeknek a nyilvános előadásoknak viszonylag nagy volt a látogatottsága.

Csak nagyban és egészben tudtam budapesti összejövetelünk szellemét jellemezni. Megnyugtató volt számunkra, hogy Európa teozófusai ismételten találkoztak, még ha csak kis számban is.

Fordította: Szabó Attila

Mitteilungen (Scholl) No. X. 1910. január

^ugrás az oldal tetejére

Walter Johannes Stein

Szociális érzület és a pénz ellenőrzött teremtése és megsemmisítése

1931. szeptember 6-án tartott előadás az Ita Wegman Klinikán (Az előadás lejegyzésének nem volt címe, a fenti címet az Europäer szerkesztősége adta)

A sokféle földi gond hozott össze bennünket, de az első hangok, amelyek itt elhangzottak, a lélekkel és a világgal kapcsolatos gondok voltak. Talán sikerülni fog felemelkednünk a földi gondoktól a világ gondjaiig, ha pedig ez némileg sikerül, akkor ismét meg kell találnunk az utat a bátor tettekhez a földi létben. Ez lesz azután a célunk.

Ha azokba a magasságokba emelkedünk, ahol a földi gondok a világ egészét illető gondokká alakulnak át, és ahol belátásból, az emberiség mélyebb erőiből fakadóan hatást gyakorolhatunk a földi létre, nem leszünk nyugtalanok amiatt, hogy annyira kevesen vagyunk. Mert kevesen vannak itt, akik kiveszik részüket a világ gondjaiból, de sokan vannak, akik még meg sem születtek. És ott is, ahol emberek serege távozik a földi életből idő előtt. Mert ha átnézünk Keletre, ott emberek ezreit sodorják el az árvizek, a természeti katasztrófák. Nyugaton, a gazdaság csataterein ki vagyunk téve a gazdasági élet féktelen hullámverésének, amit úgy neveznek: túltermelés, árcsökkenés, a világ nyersanyagárainak zuhanása. Keleten a természet arra válaszol monumentális tükörképként, amit az emberi tettek visznek bele Nyugaton. Azok a gonosztettek és vétkek, amelyekkel a szociális közösséget árasztották el, hatalmas természeti katasztrófákhoz vezetnek Keleten.

Megtalálni a hidat a földi gondoktól az emberiség világgondjaihoz, vállalni a világ nagy kozmikus történéseiben való részvételt: ez az a feladat, amit az emberiségnek ma teljesítenie kell.

A téma, amiről ma beszélni szeretnék önöknek, „az ember szociális érzülete”. Az ember szociális érzülete mindig ott fejlődik ki, ahol a saját én kis határait valahogyan ki kell tágítani a látókör bővítése által, a megismerés segítségével.

A német nép fejlődésén keresztül szeretném megmutatni, hogy a történelemhez való kapcsolódásban miképpen alakul a szociális érzület. Nézzék el nekem, hogy éppen a német nép sorsát választom. Dr. Steiner, aki a világ egésze iránti felelősség alapján tevékenykedett és beszélt, szintén a német népből jött, de azonos szeretetet érzett minden nemzet iránt. E világ felett álló nézőpontokból kiindulva leereszkedett a német szellemi életbe, mert lénye azt a színhelyet kereste, ahol a világ gondja egy népben nyilatkozik meg. A német nép sorsából világosan kiolvasható az, amit sorsként más népek is el fognak szenvedni.

Ami a német népben mindig munkálkodott, és ami a németeket olyan rejtélyessé tette más népek előtt, az a német mivolt, német lény, amelynek az a jellegzetessége, hogy nem maradhat meg önmaga keretein belül. Ha önök nyomon követik a német irodalom történetét, úgy nem fogják tudni szétválasztani benne a fordításirodalmat a saját német irodalomtól. Egy német számára nem lehetséges, hogy Goethét máshogyan érezze, mint Shakespeare-t. A német irodalom számára magától értetődő volt, hogy küzdjön azért, hogy behatoljon az angol irodalomba, meghódítsa azt, miután a francia irodalmat már meghódította. Persze nem mindenhol éreznek így Németországban, és ott, ahol az emberek nem így éreznek, távol vannak attól is, hogy megismerjék a német szellemet és a német mivoltot (lényt).

Ilyen helyzet volt Németországban száz évvel ezelőtt – Napóleon és Fichte korában. Ha visszatekintünk erre az időre, a német népet egy olyan fejlődési fokon találjuk, ahol még nem érzi, hogy népet alkotna. A német ember a tájegységi közösségeken belül érzékeli önmagát mint bajor, sváb, porosz, türingiai. Csak annak határán belül érzi magát, ahová a vérmérséklet, az életszokások és valamely dialektus helyezte. Majd jött Napóleon. ő teremtette meg első ízben Európa fogalmát. Ahogy fellépett, ahogy kimondta a szót – környezetében mindenütt Európáról beszéltek. Rendkívüli fontossága lett azután az „európai egyensúly” kifejezésnek. És egészen jelenkorunkig Pán-Európáról beszélnek. De Napóleon idején még nem jelent meg a német népjelleg. És mi ez? Ez teljesen a lelki fejlődésből származik, a német szellemi életből, ami Goethéhez és Schillerhez kötődik. A következő évben sok szó lesz erről, mert az az év Goethe halálának 100. évfordulója. A német szellemtörténetben, eltekintve most költeményeitől, Goethe teremtette meg a német irodalmi nyelvet. Ezzel megjelent az, ami a német népet összefogta. Éppígy hatott Fichte. Hihetetlen bátorsággal beszélt abban az időben, amikor Napóleon Berlin kapui előtt állt: „Az önzés valahol megalapította a maga birodalmát” – az emberek tudták, hogy mire gondolt –, de azután szólt „egy olyan birodalomról, ahol nem az önzés uralkodik, hanem ahol a szociális érzület érvényesül”. A Beszédek a német nemzethez című írásában így fejezte ki magát: „Hol van a szociális érzület?” Válaszként mondta: „Nem halljátok a halottak, az ősök hangjait, azoknak hangjait, akik már abban az időben itt voltak, amikor a rómaiak még germán területen harcoltak? Nem halljátok az előző évszázad halottainak hangjait? Nem halljátok a külföld hangját, mely azt mondja: ha eltűnik a német kultúra, a világ látja kárát? Nem halljátok azoknak hangjait, akik még nem születtek meg, hogy figyelmeztessenek bennünket arra, aminek az eljövendő évszázadokban kell bekövetkeznie?” Ez volt az, amit Fichte szociális érzületként tanított, de aminek a német mivolt legmélyebb mélységeiből kell előtörnie.

Akkoriban merült fel az a kérdés is, hogy mi a német mivolt. Arndt mondja: „Mi a német hazája? Bajorország, Svábföld? Nem, a német hazájának nagyobbnak kell lennie. Mindenütt ott van, ahol a német nyelv uralkodik.” Nincs lezárva a határoknál, amit hadseregek őriznek, hanem a német lény mindenhol megtalálható, ahol olyasmit vívnak ki, ami túlmegy a „német léten”.

És most, száz évvel később egy olyan világban élünk, amikor ismét aktuális lett, hogy a szűk határokat legyőzzük, az emberiséget a régebbi tudatfokokról újba vezessük, úgy, ahogy akkoriban a németek a tartománytudatból felébredtek a néptudatba.

A középkori térképek között nem találunk világtérképet, hanem csak meghatározott országok térképeit. Majd eljött a nagyszerű pillanat a 15., 16. században, amikor néhány emberben egy új tudat ébredt fel. Világ körüli utazásokba kezdtek, ténylegesen körülhajózták az egész Földet, elindultak nyugat felé, és visszajöttek keletről. A cselekvésükön keresztül, a végtag- és anyagcsereember segítségével, az utazáson keresztül megalkottak magukban egy új tudatot. Amit pedig így az anyagcseréből kiindulva, akaratszerűen áthatott, végiglüktetett a korszellem, az megszülte azután a világgazdaságot.

Az első emberek, akik kelet felé hajóztak, egy olyan népből származtak, amelynek volt egy sajátos világfeladata. Ez a portugál nép volt, amely a spanyol anyanépből hasadt le. A világ egyik törvényszerűsége, amit a történelemből mindenhol kiolvashatunk, hogy nem az összes nép viszi véghez a korszellem feladatát, hanem leválik egy nép az egészről, és ez teljesíti azután azt a feladatot. Ez egy új közösség, amely egyszerre csak megkapja az új feladatot. A spanyol néptől elkülönült a portugál nép, és így lett feladata a világkapcsolat. És amikor a portugál nép már nem tudta teljesíteni küldetését az emberiség össztudata számára, amikor ismét visszabújt az eredeti spanyol anyanépbe, akkor a korszellem is visszavonult tőle. Amikor a portugál nép missziója befejeződött, az egy olyan korban történt, amikor a spanyol nép nagy világmonarchiává egyesült a Német Birodalommal. És abban a pillanatban, amikor a portugál visszatér a spanyol anyanépbe, egy másik nép lép elő a nagy világbirodalomból (ekkor szabadult fel Németalföld): a holland nép. Maga Michael korszellem az, aki a büszke Armadát megsemmisíti, szétzúzza a sziklaszirteken.

Így megismétlődik, hogy megint egy népcsoport visz tovább egy küldetést, amit az addigi emberiségcsoportok már nem tudtak továbbvinni. Ehhez csatlakozik azután mindaz, ami már angol nevekhez fűződik. Mindezzel csak meg szerettem volna mutatni, hogy az emberiség legfőbb vezetése sohasem legyőzhető. Nem fordulhat elő, hogy ott, ahol az embert a világ iránti felelősség mozgatja, a bátorságunkat el kellene veszítenünk, még akkor sem, ha közben egy egész nép pusztulna is el. Mert ha az el is pusztul, a korszellem teremteni fog egy másik népet, és az eredeti célokat továbbfolytatja. Ha így tekintünk rá az emberiség fejlődésére, felismerjük a teljes emberiség vezetését, azt, ami továbbdolgozik a tudat továbbfejlődésén. Nem egyebet fogunk megismerni, mint a világszellemek nyugodt és higgadt örök tevékenységét, akik az emberiséget pontról pontra továbbvezetik, és akik át fogják juttatni az emberiséget a viharokon és katasztrófákon is. Napjaink számára ennek nagy jelentősége van.

Egy keveset most egy bizonyos ellentétről is szeretnék beszélni. Az angol nép lett a holland nép örököse. Ez külsőleg is nyomon követhető egészen a földi anyagiságig. Ahogy a portugál indiai gyarmatok átszálltak a hollandokra, és ebből alakult ki az úgynevezett Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság, úgy lettek azután az angolok e folyamat örökösei. Az angoloktól indul ki az a tudati tett, amely a gyarmatosításban jelentkezik, és amellyel kezdetét veszi az Atlantisz utáni 5. korszak kultúrája, melyben világos tudattal megy végbe a gyarmatosítás folyamata. Ekkor tudatosan teremtik meg a középpont és a világ perifériájának viszonyát. Mára a gyarmatosítás lezárult; ez azt jelenti, hogy többé már nincs szűzföld, amit művelhetővé lehetne tenni, és ami bőségesen megajándékozza az embert, ahová gépeket küldhetnek, pénzt invesztálhatnak. A világot művelés alá vették, és a gyarmatok mindenhol azon az úton vannak, hogy már ne csak kizsákmányolási objektumok legyenek, hanem az anyaállam komoly vetélytársaivá változzanak át.

Az új abból fakad, hogy immár teljes mértékben beléptünk a világgazdaság korszakába, hogy lezárult a gyarmatosítás. A régi rendszer külső kifejeződése a Brit Birodalom volt. Most az angolok annak szükségességéhez érkeztek el, hogy új formába öntsék viszonyukat a gyarmatokhoz, és az öntudatos üzlettárssal szabad szerződésben, a szabad tevékenységre építve és újra szabályozott módon az angol világbirodalom egy újonnan keletkező népcsaládját alkossák meg.

Ha a világtörténelmet röviden így vázolom fel, azzal ábrázolom a tudati lélek fejlődését is. De most arra is utalnom kell, ami ezzel ellentétesen hat. Egy másik népet kell említenem, de ha ez megtörténik, akkor sem beszélhetünk – mint dr. Steiner mondja – az egyik népről kevesebb szeretettel, mint a másikról. Olyan ez, mint a mérleg két serpenyője és az alátámasztási pontjuk: ezek mind egyaránt fontosak. A világcélok pedig olyanok, hogy minden erőt kiegyensúlyoznak a világmérlegen. Az a nép tehát, amelyik szembefordul a gyarmatosítással, amelyiknél a központosítás, a militarizmus van túlsúlyban: a francia. Vegyék kezükbe a mai lapokat: a legfontosabb pontok azok, hogy mit akarnak a franciák, mit akarnak az angolul beszélő emberek, és hogyan viszonyulnak a nagy német problémákhoz. Ha a folyamatokról lehámozzuk politikai jellegüket, akkor előttünk állnak mint világaspektusok. Hogyan viszonyul a gyarmatosítás eszméje ahhoz, ami még megmaradt azon országok régi centralista egyesítéséből, amelyek a román impulzusból fakadóan hadseregekkel szegülnek szembe a világ gyarmatosítási impulzusával? És min ment keresztül Németország, ha ezen a módon szemléljük? E két érdekpólus között áll és szenved Németország. Ez azonban nem ok nélkül van így, hanem olyasmi, ami – ha teljesen tudatosan ragadjuk meg, ha tudják az emberek, hogy miért szenvednek – a haladás jelentőségével bír számunkra az emberiséggel kapcsolatban. Mi működik itt, és miről van szó?

Hogyan gondolkodunk általában a népekről és a gazdasági problémákról? Egy gazdaságnak nemzeti határai vannak, ezeket katonaság védi. Minden állam érdeke a terjeszkedés; mert ami csak részben van a tulajdonában, azt teljesen meg akarja szerezni; a folyókat, tengereket, bizonyos kereskedelmi előnyöket egészen meg akar kaparintani. Ebből azután konfliktusok támadnak, melyeket meg kell oldani. Amit azonban az államok egoizmusaként állítottam önök elé, abban van valami hasznos is. Azáltal, hogy az államok egymással határosak, egymással szemben ténykednek, valami pozitív is történik a gazdasági életben, ami az ellentétekből fakad, mivelhogy nem mindenki ugyanazzal rendelkezik. Kereskedelem azáltal keletkezik, hogy minden gazdálkodás ellentétekből áll. De ez a különbözőség vezet az államhatároknál a feszültségekhez. Az államok vezetőinek ezeket a feszültségeket ki kell egyensúlyozniuk. Ez pedig valami pozitív. Ez azonban gyakran háborúhoz vezet, de csak akkor, ha a kiegyensúlyozás nem sikerült békés úton.

Az állam azt mondja: én szabályozom az áru behozatalát és kivitelét, magas vámokat szabok, vagy semmit sem engedek kivinni, hogy pénzügyi viszonyaim jól alakuljanak.

Itt az államhatáron az okos szabályozás beavatkozhat. Ma ez a helyzet. Csakhogy a gyarmatosítás folyamata megteremtette a világgazdaságot, és ezzel a gazdaság olyannyira bonyolult lett, hogy az országérdekek egymásmellettisége mellett már létezik az egész Földre kiterjedő világgazdaság is, ahol a nemzetgazdaságokba még a magángazdálkodás is beletartozik. Nem mondhatjuk: először volt a magángazdaság, azután az országos vagy nemzetgazdaság, majd a világgazdaság; hanem mindegyiknek önálló élete van, ami gyakran ellentétes a világ életével.

A világgazdaságnak van egy sajátos vonása: nincsenek határai. Ha a világgazdaságot valami határolná, akkor a Marssal vagy a Vénusszal kellene kereskednie. Mivel pedig nem rendelkezik határokkal, hódításokat sem folytathat, nem gyarmatosíthat, nem vívhat háborút. De így olyan határai sincsenek, amelyeken azokat a feszültségeket szabályozni lehetne, amelyeknek a szabályozása nélkül nem lehetséges a gazdasági élet.

A világgazdaság zárt organizmus. És hogyan szabályozzuk egy zárt organizmus gazdasági életét? Hogyan csináljuk, hogy azt a szabályozást, amely korábban a határoknál ment végbe, immár belül valósítsuk meg?

Ez az, amit dr. Steiner fedezett fel: hogy hogyan szabályozzuk belül azt, amit egyébként a határoknál végeztek el, mégpedig teljesen békés módon. Ha ámulattal és csodálattal, egyetlen képben érezzük a világgazdaság nagyszabású birodalmát – ahogy hatalmas palástként az egész földet átfogja –, amely olyan önmagában zárt képződmény, amelyet semmi, csak önmaga határol, akkor megérezzük, hogy egy egészen új tudatnak kell létrejönnie az emberben, hasonlóan ahhoz, amikor valaki az álomtudatból felébred az öntudatba. Ezt az Egészet a teljesen öntudatos énnek kell szabályoznia, mivel az semmi egyébbel, csakis önmagával határos. És így kell a népeknek azt kutatniuk, hogy számukra mi lehet a mintaképe az újonnan létrejött világgazdaságnak mint egy magában zárt egésznek. Önöknek a saját énségük (Ichheit) átélését kell keresniük, és így lesz önöknek az ember a maga hármas tagoltságában – mint a test, lélek és szellem szerint hármasan tagolt lény – annak mintaképe, hogy hogyan szabályozható az egész világgazdaság, amelynek saját magában kell határokat szabnia.

Ami így a történelemben mélyen benne gyökerezik, azt képben állítja elénk a szellemtudomány az embertestben, az énben. De az én tovább tagolódik arra, hogy gondolkodom, érzek és akarok. Mit jelent az, hogy gondolkodom? A gondolat semmi egyéb, mint szellemi ősképek összessége. Ahelyett, hogy „gondolkodom”, azt is mondhatnám: „voltam”. Ha pedig azt mondom: „érzek”, olyankor a jelenben vagyok benne, míg az „akarok” a jövő felé fordít.

Ugyanez van kint a világban. Ami a múltból van itt, az a szellemi élet; ami az érzés, az összeköti a népeket; ami pedig világgazdaságként mint akarat van jelen, az a jövőbe mutat.

Most érkezünk el ahhoz a ponthoz, amit az emberek rendszerint úgy neveznek: a dolgok alakulása, a konkrétum. Az emberek nem érzik konkrétnak a világról való gondoskodást, hanem csak a helyi ügyeket, mert nem találnak hidat ott, ahol a világról való gondoskodás alapján kellene beavatkozni, egészen addig menően, ami a bankokban történik.

De ez megtörténhet, ha a híd létrejön, ha az intuíciók a szellemi világból bevezetnek a gyakorlati teendőkbe a földi történésben. Nem a dolgok az absztraktak vagy konkrétak, hanem az ember, amennyiben be tudja vinni a cselekvésébe a világirányítás intuícióit.

Ezeket az intuíciókat adta nekünk dr. Steiner. Azt mondta, mindig előfordulnak a világban a következő viszonyok: Ha termelek egy árut és eladom, akkor pénzt kapok érte. Mi a pénz? Ez a pénz majd ismét egy árura való utalvány. Ha valamit eladok, pénzt kapok. Az 5 frank, ami a zsebemben van, azt mondja: teljesítettem valamit, elkönyveltem azt. Dr. Steiner ezt átkönyvelésnek, átváltó (fliegende) könyvvitelnek nevezi. Ha veszek valamit, akkor a másik embernek lesz pénze, és neki lesz az az igénye, hogy ismét kapjon valamit a pénzért. Most gondolják meg, mit jelent az: a megtermelt árut elfogyasztják, a kenyeret megeszik, az öltönyt elkoptatják – az áru eltűnik. De a pénz, amit arra elkönyveltek, megmarad; vagyis a könyvvitel hibás lesz, ha a hozzátartozó összeg hátramarad, miközben annak, amire elkönyvelték, nyoma vész. Ami újat termelnek, ahhoz új pénz kell.

Így a pénz levált a gazdasági életről, és saját életet folytat. A tőkepénzes a pénzét kamatoztatni akarja. Biztosan megvan erre az igénye. De honnan kell ezt az igényt kielégíteni? A gazdasági életből? Akkor áruértékben kellene sokat termelni. De ma, amikor a gyárak fele leáll, az egész tőkét nem lehet kamatoztatni, sem a felét. De a kamatokat teljesen meg kell fizetni. Hiányzik itt az, ami az igényeket egyeztetné: a tőkepénzesek világának igényeit a gazdasági élet működő princípiumaival. Hiányzik egy hatalom, amely leépít; a lebontás gondolata hiányzik, hogy valahol a tőkét vissza kell vonni. Mert hol kell kamatoztatni az egész pénzt, amely tulajdonképpen utalás volt az árura, ha az áru felemésztődött? A pénznek is valahol el kell tűnnie, mégpedig úgy, hogy senkit ne érjen igazságtalanság. Mármost megkérdezhetjük: csak ma hiányzik számunkra a leépítésnek ez a gondolata, vagy megvolt ez már korábban is? Mindig is hiányzott, de az emberiséget nem aggasztotta. Mert ha korábban a tőkét ki kellett vonni, akkor hódító háborút indítottak, vagy gyarmatokat alapítottak, úgyhogy a Földtől kapták meg azt, amit tőkében kellett volna kivonni. Most minden meg van hódítva, minden oda van adva, minden nép termel árukat, és mind ugyanazzal a nehézséggel küzd.

Szükséges tehát valami, ami a leépítés gondolatát világosan és józanul bevezeti a gazdaságba, mert manapság ez magától megy végbe, de akkor inflációként, az árak zuhanásaként vagy a dolgozók és hivatalnokok elbocsátásaként nyilvánul meg. Most kell ezt a gondolatot elgondolnunk!

Mára a világgazdaság egy organizmussá fejlődött a Földön. A világgazdaság élő valami, önmagában szervezett, így eleven étertesttel rendelkezik. De a Földnek nemcsak éterteste van, hanem lelke, asztrálteste is, és ezzel nem csupán élete van öntudatlan módon, hanem ezáltal tudata is. Mivel pedig ilyen létezhet, a gazdasági életet is úgy kell berendeznünk, hogy valahol egy lebontási folyamat jelenhessen meg benne. Ha a Föld egyedül csak növekedési életet hozna létre, lebomlás nélkül, akkor nem létezne érzékelés, nem létezne gondolat. És ha nem lenne semmilyen lebontás, akkor csak gazdasági élet létezne, és nem jöhetne létre szellemi élet. Azt a helyet, ahol a Föld asztrálteste beavatkozik, ott kell keresnünk, ahol a pénz értékét veszti.

Ezt önöknek be kell bizonyítanom. A feltalálás szelleme eredményezi, hogy a munka elértéktelenedik. A dolgozó munkát végez, fogja a természeti produktumot, árut készít belőle, és odaadja a vállalkozónak. A vállalkozó, aki inkább szellemmel rendelkezik, jobban adja el az árut. Mérnököt alkalmaz, aki gépeket talál fel, és többé már nem szorul a munkásokra. A szellem értéktelenítően hat. Ahol a szellem közbelép, ott a munka elértéktelenedik. Van tehát egy emelkedő folyamatunk és abban egy áramlás, amely a munkástól, a természeti alaptól fel a szellemig halad, és amely értékeket képez; és van egy leszálló folyamatunk, amely a munkát értéktelenné teszi. Az egyik oldalon a paraszt, a kisiparos a lehető legmagasabb árakat akarja azért, amit termel, a másik oldalon pedig a vállalkozó a lehető legolcsóbban akarja eladni. Ez feszültségeket teremt alulról felfelé és felülről lefelé.

Minden közgazdász csak azt a folyamatot veszi tekintetbe, amely alulról felfelé az értékeket képzi, és azután olyan téves elméletet alkot meg, hogy az így teremtett értékeknek, az így teremtett tőkének örökké kamatoznia kell. Azt mondják: „Német, fizess!” „Nem tudunk.” „Fizess nyolcvan évig, elosztjuk a kifizetést erre az időre, de semmit sem engedünk el.” Így beszélnek mostanság. Az emberek nem gondolnak arra, hogy az értékeknek el kell veszniük. De azok mégis elvesznek, mégpedig rossz helyen, és ez azután igazságtalansághoz vezet. Mit követel az igazi szociális érzület? Hogy a halált ne gyűlöljük, hanem elismerjük. Nem szabadna szendergés módjára, tudattalan álmok gyanánt csak a felépítő folyamatokban élnünk, hanem tudatosítanunk kell, hogy az értékeknek meg kell halniuk, hogy azoknak megvan a maguk növekedése és csökkenése. Ezt kell szem előtt tartanunk, és beillesztenünk a halált a gazdasági életbe is, mint ahogy mindenhová! Goethe mondja, hogy a halált csak azért találták ki, hogy annál több élet legyen. Csak ha valóban bevezetik a lebontást, keletkezik sok élet, amennyiben ritmikus történésben megy végbe.

Mi tehát a megoldás? A tőkét jelentősen le kell írni, abban a mértékben, ahogy a világfogyasztás az illető árut elfogyasztotta. Mégpedig nem az egyes ember pénztárcájának rovására, hanem ott, ahol a nagy hitelek vannak, amelyek azon az alapon léteznek, amit a Föld juttat. A Földnek kell hordoznia a leírásokat. Dr. Steiner nagyszerűen, egészen a részletekig menően megtervezte, hogy hogyan kell történnie ennek a leírásnak.

Ha az újságokat tanulmányozzák, akkor látják, hogy a nagy gazdasági katasztrófák azáltal keletkeznek, hogy hosszú és rövid lejáratú hiteleink vannak, és hogy a rövid lejáratú hiteleket hosszú lejáratúan alkalmazzák és megfordítva. De nemcsak ezek a szerencsétlen németek csinálják ezt; hanem az angolok is a rövid lejáratú hiteleket, melyeket Franciaországtól kaptak, hosszú lejáratúakként továbbadták Németországnak. Ezt hosszú és rövid lejáratúaknak hívja az, aki hosszan vagy röviden él. Nekünk régi és új (fiatal) pénzre van szükségünk. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy létezik régi és új pénz. De az emberiség nem akarja elismerni, hogy általában véve a pénz meghal, ezért retteg attól, hogy ezt a gondolatot beengedje a fejébe, így azért jönnek létre a katasztrófák, mert hiányzik ez a szabályozás. A következő fogalmakat egészen konkrétan el kell fogadnunk:

A pénz meghalhat.
Senki sem lesz megkárosítva.
A pénz ritmikus eltávolításával a gazdaságot úgy szabályozzák, hogy többé nem jelentkeznek katasztrófák, hanem az éppen hogy egy pluszt ad az életnek.

A világgazdaság egy, az egész Földre kiterjedő zárt, élő egész. Minden, ami él, magában hordozza a halált, ezzel tisztában kell lennünk. Ezt a lebomlást ritmikus történésként be kell illeszteni az életbe. Az emberiség igazi tudatában el kell ismernünk azt, hogy a Földnek van fizikai teste, éterteste és asztrálteste, és hogy magát Krisztust úgy kell átélnünk, mint egy olyan lényt, aki a Föld szellemeként igazi önzetlenséggel a jövőt alakítja.

Az előadás után feltett egyik kérdésre válaszolta W. J. Stein a következőt:

Dr. Steiner javaslatai által kezdetben semmi sem változik meg mint tudatállapot. (...) Megnézhetjük a pénzen, hogy új (fiatal) vagy régi pénz-e. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha a bankjegyre rányomtatták az évszámot, és ezzel láthatjuk a pénzen, hogy még mennyi ideig él. Aki csak vásárolni akar a pénzzel, az régi pénzt kap; aki üzletet akar csinálni, annak az érdeke az új (fiatal) pénzhez kapcsolódik. Ekkor eltűnik a hosszú lejárat a tranzakciókban ott, ahol az ember a rövid lejárattal is beérheti. Egy központi bank, amelynek van áttekintése, szabályozza a régi pénz viszonyát az újhoz. Így történik meg az belül, ami korábban a határoknál történt.

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer 13. évf. 2/3 sz., 2008. december/2009. január

^ugrás az oldal tetejére

Werner Kuhfuss

Szabad gondolatok, szabad mozgások, szabad pénz

Betegség és egészség a szociális életben

„... a betegben
látszik meg az egészség ...”

Goethe: A napló
(Babits Mihály fordítása)
(Mert csak a betegség hitelesíti az egészségeset)

Szociális betegségek számtalan válfajaként tekinthető mindaz, amit katolikus, evangélikus, nemzetiszocialista, szocialista és végül az antropozófia nevében fellépő szociális formákként kellett az embernek elszenvednie, miként e sorok írójával a saját életében is történt. Mindezen formákban közös volt az, hogy a „közösség” céljait az egyén fölé helyezték. Idővel az antropozófiai intézményekről, mindenekelőtt az egykori gyógypedagógiai intézményekről, lassanként fel kellett ismerni, hogy a régi hatalmi és klastromimpulzusok karmikus megismétlődései, ahol a fogyatékosokat használták fel ahhoz, hogy a rég letűnt életimpulzusokat „antropozófiai” előjellel még egyszer igazán kiélhessék. Persze el kell azt ismernünk, hogy némely jövőimpulzus, amely sohasem állhatott volna a saját lábára: hogy jogosult legyen, csak a régi alapon volt képes kicsírázni – így a nagy muzsikus, Julius Knierim (Hepsisauból) művészi-szociális impulzusa –, és éppen az egyébként eszményített „középkorral” való ellentétéből volt képes fellobbantani a maga fejlődéserejét.

Mármost mik az egészség tanításai, amelyeket a sokféle betegből meríthetünk? A tanok ideálisnak tűnnek, de egy ilyen eszmény hasonlít a kerékpáros eszményéhez, akinek – járművén az egyensúlyt megszerezve – csak vaktában el kell indulnia, hogy az eszménynek megfeleljen. Vagyis: ahogy egy hordozott repülőgép nem repülőgép, éppoly kevéssé szociálisak modern és jövőbeli értelemben azok a formák és intézmények, amelyek nem rendelkeznek e három erővel és képességgel: szabad gondolkodással, szabad mozgásokkal, szabad pénzzel.

E minőségek egyike magában, de akár kettő közülük, amennyiben egy helyen jelentkezik, még nem garantálja az igazi szociális életet (Soziale). Csak mindhárom meglétekor és összhangja esetén valósul meg a szociális élet feladata: az individualitás megteremtése. Mert egy szociális alakzat, amely végül nem válik előnyére minden résztvevőnek, akiknek életére kiterjed, nem sokat ér, legyenek mégoly magasra is tűzve hangoztatott és megfeszítetten törekvő szellemi céljai. Mivel azonban egy „ideális”, egyúttal technikai értelemben is célszerűen működő közösség nem tűnik „elképzelhetőnek”, azért azt előbb el kell gondolnunk. Mégpedig úgy, hogy azokból a jelenségekből indulunk ki, amelyeket mindenki ismerhet, aki a szociális betegséget elszenvedi.

A szociális sérelmeket meg kellene vizsgálni arra vonatkozóan, hogy hol ütköznek a képességeinkkel, amelyeket akkor kell egészségeseknek tekintenünk, amikor az anonim lény, aki minden intézménybe belopózik, azokat antiszociálisnak, zavarkeltőnek és károsnak igyekszik feltüntetni. Ahol az individuális gondolkodás korlátozásait követelik a szociális forma javára, ott meg kell vizsgálnunk: Mi az individuális gondolkodás? És hogyan válik szociálissá? A steineri szabadságfilozófia etikai individualizmusa értelmében az individuális gondolkodás – természete szerint – határtalan. A szabadságfilozófia értelmében semmiféle korlát, amelyet valamely „közösség” állíthatna fel, nem lehetséges. De korunkban szellemileg nem hordozhat értéket semmilyen közösség sem, amelynek minden tagja nem tér komolyan arra az útra, hogy a gondolkodás határtalanságát célozza meg.

Ha belopózik a gondolkodás automatizmusa, akkor azonmód a közösség-lény automatája jut érvényre: a doppelgänger, aki a tagok legkevésbé individuális részeit használja fel, hogy törvényhozóként tetszelegjen, és a beálló tehetetlenség és nehézkedés segítségével mindent lefelé húzzon – a múlt összesűrűsödött erőinek börtönüregébe, amely tagjai régi karmájából áll össze. Ezért kötelesség a szabad gondolkodás egy közösségben, hogy magát és a többieket tehermentesítse a múltbeli karma belopódzó terhétől. És mindenekelőtt: hogy lerázza az egykor karmikusan közösen gyakorolt magatartásformákat. Mert ezek ösztönösen és átláthatatlanul működnek, és megbújnak a többnyire szellemileg hangzatos és a jövőben létrejövő csoportosulások mögött. Amit számos helyen – kívülről kényszerítetten – antropozófiai vagy egyéb módon fellépő „minőségbiztosításként” valósítanak meg, azt meg kell vizsgálnunk, hogy vajon megengedi-e a szabad gondolkodást. Vagy nem inkább egy szociális „doppelgänger-gimnasztikának” tekintendő, amely előre megadott sablonokkal megfojtja a szabad gondolkodást.

Aki nem tanul meg szabadon gondolkodni, következésképpen lényege szerint anarchista, az semmilyen eljövendő közösséghez nem tartozhat hozzá. Egymást mint anarchistákat megvizsgálni, ez lenne a kezdődő közösség első szavatolása egymás felé. Ami a tagokat külön utakra űzi (auseinandertreibt), azt világosan ki kellene emelni. Csak akinek gondolkodó lényként nincs szüksége a közösségre, az lenne üdvözölhető. De akkor minek a közösség? Akinek szüksége van egy házra, annak el kell mennie oda, ahol már áll egy ház. Aki építeni akar egy házat, az építőket, társakat keres. Az együttépítés során objektiválódnak az individuális gondolkodások. A létrejövő közös indítékba, amely mindenkinek egy aránt érdeke, betagozódik az, ami a szabad gondolkodásban keletkezett, szakértelem és készség lesz belőle, hogy eljussanak az épülethez, amit mindannyian közösen létre akarnak hozni.

Eszerint a gondolkodást energikusan két részre kell osztani: egy sohasem kiapadó és kedvét vesztő anarchista részre, amely a világkörnyezetben (kozmoszban) gyökerezik, és nem vonja ki magát semmilyen veszélyből, semmilyen szellemi kalandból; és a szakértő részre, amely képességeivel építőcéhét szolgálja, amely képességekre adott pillanatban szüksége van a szociális építésnek – ez a szabad gondolkodás, mint ami az első előfeltétele a szociális élet gyógyulásának. Aki elalszik e két részre osztásban, azt a társak felébresztik, vállalva azt a rizikót is, hogy a közösség felbomlik. Aki a szabad gondolkodást elmulasztja, az felduzzasztja a szociális mérget, mert csakis az individuális fejlődés által változtatható át a szükségszerű antiszociális elem élvezhető és gyógyító világszubsztanciává. Aki azután elmulasztja, hogy közös indítékokban másokkal építően egyesüljön, az az emberi közösségen kívül marad, bár utóbb valamikor mégis kapcsolatot kell keresnie azzal, akár úgy, hogy öregkorában és betegségekor szorul segítségre.

Így írható le a szabad gondolatok területe. De ezek egymagukban még nem teremtenek meg semmilyen közösséget, még nem öltenek szociális alakot. Ehhez mozgások tartoznak. A mai intézmények többnyire eszmék, képzetek, tervek és szervezeti formák összekapcsolódásai, amelyek révén a tudatos szándékokat lehetőleg közvetlenül átvezetik az akaratba és ezzel a cselekvésekbe. Vég nélküli konferenciákon, megbeszéléseken és egyre növekvő mértékben az elektronika segítségével, újra és újra szabaddá teszik az utat, amely a tudati és cselekvési sík között többnyire átláthatatlan módon összegabalyodik és eltorlaszolódik. Lassanként fel kellene fognunk, hogy a szociális organizmus alapvető megbetegedése a mindezen erőfeszítésekből következő állandó kimerültség. Ezt a megbetegedést, amely a szociális életből kiáradva az egyént is megbetegíti, „természetadta” megbetegedésként fogadják. A szociális élet „természetét” mint betegségfolyamatot veszik tudomásul. Mi történik itt tulajdonképpen?

Ami szabad gondolkodásként kezdődik, az a szabad mozgásban folytatódik. Mert a gondolkodás semmi egyéb, mint a testiségtől megszabadított mozgás, ami azonban lénye(ge) szerint a testiségbe és a dolgok világába felszabadítóan szeretne beavatkozni. A szociális élet lényegét mint mozgásfolyamatot felfogni és azután így megragadni: ez a szabad gondolkodás logikus következménye. Erre ismét csak az építés folyamatát használhatjuk képként: a gondolkodásból születik meg az építési terv. Ez az építőmunkásokban számtalan és egymással összhangzó mozgássá alakul. Ezekből, melyek összekapcsolódnak az anyaggal, tehát a gravitáció dolgaival, jön létre az épület. A modern szociális alak, ha megismerően eljut önmagához: építkezés az időfolyamban, egy időépítkezés, amely felváltja a korábbi térépítkezést. Ami régebben a templom és a katedrális volt, amelynél és amelyben a közösség összegyűlt, az most szó szerint véve egy állandóan keletkező és elmúló organizáció, szervképzés (Organbildung) magukat átalakító mozgásokból.

Ahol az egyén megismerése abban iskolázza magát, hogy meglelje és áthassa saját életmotívumait, ott az önmagát a mozgások szociális összecsengésében megtaláló szociális gondolkodás azzal foglalkozik, hogy állandóan újra keletkező mozgásmotívumokban állapodjon meg, és azokat kötve és oldva formálja a közös átmenetekben (Durchgängen). De ez csak úgy sikerülhet, ha a szociális élet tagjai iskolázzák magukat azokban a mozgásaikban, amelyek állandóan bevonják a többi tag mozgását is. Más szavakkal: a gondolkodás, amely a fejterületen kezdődött, átmegy a kezek, sőt a lábak gondolkodásába. Ahol a szavak csődöt mondanak, hogy a bonyolult összefüggéseket megvilágítsák, ott majd kézmozdulatok és képek segítenek, ha abból a mozgásáramlásból táplálkoznak, amelyben az emberek egyre inkább élnek. Az éteri-élő áramlások a szociális élet hordozóivá válnak, ha az ember kifürkészi és magába fogadja azokat. Szociális zavarokká pedig akkor válnak, ha a közös létből kiszorítják és szakszerűtlen eljárással a szociális élettel szembeni ellenségeskedésre kényszerítik őket – hasonlóan a természeti lények világához, melyek adottságaik alapján korábban az ember segítői voltak, és erőket és intelligenciát adományozva bekapcsolódtak a munkafolyamatokba. És az ember ellenségeivé és őt kiszipolyozó lényekké akkor váltak, amikor az ember velük szemben az absztrakt technikát részesítette előnyben, amely egy kényelmes életet csillogtat meg előtte.

Mi azonban a „szabad mozgás” a szociális életben, és hogyan keletkezik a gyakorlatban? Itt rejlik az a titok, amire Rudolf Steiner utalt és nyomatékosan mindig visszatért, amikor a két idegfajta – a szenzorikus és a motorikus – tudományos képtelenségéről beszélt. Ahogy ezt a modern agykutatás beállítja, amikor az embert egyfajta preparált központi idegrendszernek tekinti, amely biológiai számítógépként működik, ez a képtelenség elmélyül és az idegrendszert véget nem érő komplikációba burkolja. A tény azonban az, hogy a mozgás nem a testben keletkezik, hanem lénye szerint autonóm, mert a mozgás akarat és az akarat szellem. És amikor az ember gondolkodva megragadja magát ebben az akaratban, akkor felismerheti mozgásának testtől való szabadságát, és egyéb folyamatokkal összekötve beviheti a szociális folyamatba.

Ez azonban konkrétan azt jelenti: létrejön egy szociális probléma vagy indíték, melyet a résztvevők mintegy körüljárnak, és minden oldalról kiindulva és kitapogatva dimenzióiban megvilágítanak, kifürkésznek és igyekeznek megragadni, azután egyesül a résztvevők figyelme, azaz énje az indítékban vagy problémában. Az én-ek így a testtől függetlenül egyesülnek az indítékban. Ha gyakorolják magukat abban, hogy megismerjék és megragadják az ebből a körüljárásból kiformálódó mozgást, akkor kialakul egyfajta koreográfia, egyfajta tánc, amelyben mindannyiuk mozgása – oldva és kötve, azaz konstruktívan – összeműködik. De ez csak akkor valósul meg, ha mindenki gyakorolta a privatizáló fejgondolkodás elkerülését, és működtetik a szocializáló érzést, melyet finom érzéknek neveznek.

Az igazi építőmunkások a kezeiket kérdezik, ha egy problémát meg kell oldaniuk. Aki gyakorolta a szabad gondolkodást, és mozgásokban jut el a szociális gondolkodáshoz, ismét csak a kezeit kérdezi. Ami azonban annyit jelent: a térbeli fizikaiság helyett az időbeli éterikusból kiindulva cselekszik. És ezt úgy hívják: muzikalizálni (musikalisieren). Csak minden résztvevő ilyen muzikalizált mozgásképessége, amelyek összecsendülve egymásra találnak egy közös motívumban, csak ez képes egészségesítő szociális alakításra. A „felülről lefelé”, az individuálistól a szociálisba való útján jut el a szabad gondolkodás, azaz mozgáselem a második fokra, a szabad összhangzó mozgás fokára.

Fordította: Szabó Attila

Még hiányzik a harmadik lépcsőfok, amelynek szükségessége annál nagyobb, minél nehezebben elérhető: a szabad pénzek lépcsőfoka. Egy iskola, egy gyógypedagógiai intézet, egy óvoda semmilyen erőfeszítésekkel sem tud szabad lenni, ha a szociális forma nem a szabad pénzre van alapozva. Erre vonatkozóan semmilyen ellenvetésnek nincs jelentősége, mert egy hordozott madár nem madár, egy hal a szárazon már nem hal, egy agy agyvíz nélkül halott agy. Egy szociális képződmény/alakulat (Gestalt), amelyik nem szabad pénzből él, olyan test, ami lélegeztetőre van kapcsolva és infúziót kap. Azaz, a gépezet nélkül halott. Nem az ilyen nézőpont/szemléletmód elleni ellenvetések az érdekesek, mert azok banálisak, és csak egy olyan gondolkodás kényelmességét fejezik ki, amelyik sosem mozdult meg. Hanem az az érdekes, hogy milyen lehetőségek és tapasztalatok léteznek, amelyek szabad pénzeket hoztak létre/teremtettek, és azok életérzése, akik le tudják írni, hogy a szabadság hogyan hatja át mintegy átmelegítően az egész testet és lelket, amikor a szociális testet hideg infúzió helyett „vértelien” / „vérbőséggel” (blutvoll) szabad pénzek áramolják át. Aki azt hiszi, hogy a szociális kórházakat normálisnak kell tekinteni, az az itt leírtakat fantasztikumként félreteheti. Aki egyszer megismerte a szabad pénzeket és hatásukat, az tudni fogja, hogy itt az egyetlen praktikus, azaz az akaratból kiindulva gyógyító (dolog, lehetőség) van leírva.

Értelmes, ésszerű gazdasági organizációk alapítása, legyen szó termelésről, kereskedő társaságról vagy hasonlókról, melyek az emberi társadalom igazi szükségleteit csillapítják, és eredményüket alapítványok és hasonló szervezetek révén szabad pénzzé alakítják – ez lesz azok gyakorlási feladata, akik el akarnak jutni a szabad, individuális gondolkodástól a motívumalakító szociális mozgalmon keresztül a valóban szabad szociális alakképzéshez. Az egészségesedés (gyógyulás) folyamatához idő kell. De az idő az, amiből töblettel rendelkezünk.

2008. december 3.

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

Fények és árnyak

Járom az utam
Hol lassan
Hol gyorsan
Fények
És árnyak
Váltakoznak
Sorban

Néha
A lábam
Az úton
Megtorpan
Talán
Egy árnyék
Mibe botlottam

Nem tudom
Vajon
Jó úton
Járok
Mi jöhet felém
Hegycsúcs
Vagy árok

Várnak még
Fények
Vagy árnyékban
Éljek
Sorjáznak egyre
Kínzó
Kérdések

Suttogó hang szól
Belülről
Halkan
Ne félj
A jövőtől
Lépj tovább
Bátran

Indulok
Lassan
Előre lépek
Egyszerre
Ismét
A fénybe
Érek

Járom az utam
Hol lassan
Hol gyorsan
Fények
És árnyak
Várnak rám
Sorban

Lépek
Megállok
Lépek
És lépek
Szívemben szelíd
Biztatással
Élek

Séva

^ugrás az oldal tetejére

Fotó: Harald Keller

Világhelyzet

Gaston Pfister

A pénzügyi válság mint a tudomány válsága

Egy szörny jellemvonásai, életfeltételei és katarzisa

„...a szellem bizonyos érzéketlensége azonban, mint kitűnik, szinte szükségszerű tulajdonság, ha nem is minden cselekvő ember esetében, de mindazoknál legalábbis, akik komolyan foglalkoznak pénzszerzéssel.”

Dosztojevszkij: A félkegyelmű

Az Europäer februári számában azt állítottuk, hogy tájékozott emberek alapjában véve semmit sem tudnak arról, hogy legsajátabb lénye szerint mi a pénz és a tőke.¹ A szörnyhöz való hasonlítás megütközést váltott ki: Nincs talán pénzügytanunk, tekintélyes gazdasági főiskoláink? És ez az összehasonlítás – eltekintve néhány szurokfekete báránytól² – nem inkább valami laikus kontárkodás, ezenfelül becsületsértés mindazokra nézve, akik tisztességesen ott dolgoznak és szakmailag a legjobbat nyújtják? Ez ellen szól a válság globális kiterjedése, a most is – csakúgy, mint mindig – elmaradó, valóban gyógyító intézkedések, ehelyett a szimptómák ellen való küzdelem követelése. Politikusok és szakemberek tanácstalanságot tanúsítanak. Ez a cikk – kiegészítve Walter Johannes Stein előadását³ – Obama, USA-elnök nyilatkozatában, megkísérli bevallottan provokatív módon kimutatni, hogy a válság okai teljesen másban keresendők, és hogy leküzdése rendkívüli intézkedéseket követel.

Leegyszerűsítve és általánosságban szólva: az élet dolgaival való gyakorlati foglalkozás többnyire csak egy puszta funkciótudást igényel, nem lényegi tudást. Ez a „csak” semmiképpen sem akarja alábecsülni a funkcionális tudás értékét és jelentőségét! A felhasználók és a tudás alacsonyabb fokon álló hordozói megbíznak az akadémiai rendek megszilárdult tekintélyében. Aligha sejtik, hogy e rendek az egyre fokozódó komplexitásokkal szemben potenciális veszélyekkel vagdalkoznak, melyek alig jutnak a tudatukba. Hogy a specializálódás izolál, a látókört beszűkíti és ennek megfelelően megkurtítja az eredményeket, ezt még meg lehet érteni; de hogy eközben elmosódnak a tartalmi körvonalak, nyelvi zűrzavar keletkezik, és hogy észrevétlenül valami idegenszerű foglalja el az eredetileg érdeklődést kiváltó téma helyét, ezt kelletlenül ismerik be azok a „tudósok”, akik még adnak a világosságra és a lelkiismeretességre.

A „tudástól” a „gondolatrendszerekig”

Vajon a „felvilágosodás” a vétkes ebben? Amikor a tudomány leváltotta az egyház középkori gyámkodását, ezt egy mindenkire átragadó, alapvetően becsületes lelkesedéssel tette: azt ígérte, hogy feltárja az igazságot és valóságot Istenről és a világról. Johannes Kepler még mélységesen vallásos-gondolati kontextusban folytatta kutatásait; Galilei a valóságot az érzékszervi észlelésre és a matematikára korlátozta. Közismert mondása alapján – „az embernek meg kell mérnie, ami mérhető; ami pedig nem mérhető, azt mérhetővé kell tennie” – megbízható eredményeket mutatott fel, és megjegyezte, hogy „a tudomány egyetlen célja abban áll, hogy az emberi lét vesződségein könnyítsen”.⁴ De nagyjából 200 évvel ezelőtt a tudományos törekvéseket nagymértékben lecsillapította, amikor Kant az emberi megismerés határait megfogalmazta a mindennapi tudat⁵ számára: a tudománynak a jövőben a tisztán földi dolgokra és ügyekre kell korlátoznia magát. Beállt a rezignáció a valóság megismerése tekintetében. Durván lerövidítve, ez további, számunkra nagyon jól ismert korlátozásokhoz vezetett: Nietzsche kijelentette, hogy Isten halott, és a természettudósok így vélekedtek: „ezzel ismét megerősítést nyer az az ismeretelméleti beállítottságunk, mely szerint a fizikai kutatásnak nem az a célja, hogy a dolgoknak a jelenségvilág »mögött« rejtőző »igazi lényegét« leleplezze, hanem sokkal inkább az, hogy gondolatrendszereket fejlesszen ki a jelenségvilág uralása céljából”.⁶

Tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés

A 19. században az ilyen, a technika és a kereskedelem formájában alkalmazott tudás rendkívül sikeresen kapcsolódott össze az ipari munkamegosztásos gazdasággal. Csereeszközként és a növekvő áruáradat ellenértékeként azonban létrejöttek mennyiségileg nem arányosan növekvő, hanem kifejezetten robbanékony tőketömegek. Mert mint ismeretes, az elhasználódó árukkal ellentétben a pénz nincs alávetve az öregedésnek, hanem ellenkezőleg: a kamatos kamat okozta exponenciális növekedésnek örvend.⁷ Így a pénz folytonos szívóhatást fejt ki az áruk iránt. Itt csődöt mond a tudományos gondolkodás, amely a pénzt és az árut többnyire egymástól elkülönítve, ideológiailag és a felhasználás technikája szemszögéből tárgyalja. A sakktáblán elhelyezett búzaszem példájának megfelelően (lásd a mellékletet) a határtalan anyagi növekedés irreális absztrakt eszmének számít a behatárolt Földbolygón. Miközben az üzemgazdasági eljárásmód nem pazarol gondolatokat sem a logikára, sem a nemzet-, sőt világgazdaságra. Nemcsak térben, hanem időben sem nagyon érvényesül az emberi megértés. Ez mutatkozik meg a tavirózsa ismert példáján, amely napról napra megkétszereződik. Amikor 15 nap múlva a kis tavat félig már befedte, feltették a kérdést: mikorra fogja teljesen ellepni? Természetesen a tizenhatodik, nem pedig a harmincadik napon! Ezt az erőszaktevést a téren és az időn természetellenesnek érzi az ember. Beteggé és tanácstalanná teszi. A természetben csak meghatározott, véges növekedést tapasztalunk. Megszületése után a testünk mintegy 16–18 évig növekszik. A kifejlődő materiális alapokon egy további, immateriális (lelki-szellemi) növekedés indulhat meg, amely kétségtelenül határtalan fokozódásra képes.

A pénz említett fölénye kierőszakolta az áru szolgaságát. A jól működő „pénzszívógépezet” elkezdi ostorral hajtani a gazdaságot. Mert a pénznövekedés az értékmegtartáshoz megköveteli az áruáradat utánpótlását. Ez a parancs rejtőzik a szent és sérthetetlen gazdasági növekedés kényszere mögött. A gazdaságot ez az ember által kiagyalt rendszer a szükségletek eredeti kielégítésétől a pénzfelhalmozás eszközévé fokozta le. Miként W J. Stein helyesen írja: „segített” ebben a háború, a gyarmatosítás és más népek kizsákmányolása. A jövőre nézve a „tudósok” tervezik még a Hold, a Mars és egyéb bolygók kiaknázását is. Mert telített piacok (válságok) esetén a kapitalizmus kikényszeríti az árumegsemmisítést (háborúk), hogy megint csak árukat állíthasson elő, és ezzel további pénzt „kereshessen”. A válságokat és a háborúkat lehetőleg mégis szeretnénk elkerülni!

A pénz megbűvölése

A papírpénz – mint aranyra szóló utalvány – felváltotta a nemesfémeket, amelyek érmék formájában vagy mint anyag, mennyiségileg már nem voltak elegendők arra, hogy ellenértékként szolgáljanak. 1934-ig például még be lehetett cserélni egy dollárt 1,5047 g színaranyra.

Amikor Nixon elnök 1971. augusztus 15-én egy valahányadik válság során ezt a materiális ellenértékre való becserélési jogot megszüntette, kezdett láthatóvá válni egy szörny hatalma és jellemvonásai. Azóta ugyanis a Federal Reserve (USA-jegybank) pusztán önmagában értéktelen papír bankjegyeket nyomtat és a Mammonban bízik, amit az ország lakosságának félrevezetéséül „Istenhez” hasonlít; eddigi politikusaikhoz hasonlóan, akik a szabadságot és demokráciát a szolgasággal és a kalózkodással cserélték össze. Ebben a „semmiben” akarja a minden mögött ott működő szörny a saját „mindenségét” felépíteni, amikor az emberiség eddigi fejlődési szakaszait fagyos levegőjével és hazugságokkal igyekszik kigúnyolni és megvetni. Ezenfelül még egyéb eredményeket is elkönyvelhetett: a háttérben a bankok, államok és féligazságok segítségével azt inspirálta, hogy ennek a látszatpénznek (Luftgeld) mégis ismét árujelleget kölcsönözzenek. Ettől kezdve ezzel a pénzzel – amely így törvényessé téve egyidejűleg funkcionál áruként és változó értékmérőként és keresett spekulációs objektumként és értékmegőrzési eszközként – a „pénzügytan” és folyamatosan bizonyára mindenki – öntudatlanul, vagy félig tudatosan – a legfeketébb mágiát űzi. Mert a „pénzügyi produktumokat” ugyanazzal a rendkívül tágulékony mérőeszközzel mérik, mint a mindennapi szükségletek reális termékeit. A szörny megmérhetetlensége a „remény” mérőelve alapján lehetővé tett egy spekulációfüggő egységekkel való mérést. Miért ne érhetne 1 cm holnapra 10 cm-t? Mi bújt meg tehát sikeresen Nixonnak állítólag „az amerikai nemzetgazdaságot megvédelmező rendkívüli szükségintézkedései” mögött? A válasz: a szörny. A parttalan gazdasági növekedés többé nem tudott lépést tartani rabszolgahajcsáraival, fékevesztett sáskahadaival és spekulánsaival. A globalizálással most már kifejezetten az állam által is megbecsülten beindult a pénznövekedés, és betört a tragiko(z)mikus billiárdok szférájába. A politikai összefonódások és a régi római kor dédelgetett jogai segítettek a globalizáció pozitív oldalának kioltásában.

A szörnyről és hatásairól

A pénzügyi tudományok világa alig ellenkezett. Jövedelmező feladatokkal volt elfoglalva. Az átlagfogyasztó kezdetben nem is figyelt fel semmire: a pénz, a tőke és a bankok eleinte továbbra is működtek. Mégis csakhamar felgyorsult a rendszerhű tőkeátcsoportosítás, ami a gazdagokat egyre gazdagabbá tette, a szegényeket még szegényebbé. Takarékossági terror kezdődött. Több helyütt lezüllöttek az iskolák és kórházak, de hitelt csak az kapott, amelyik bizonyítani tudta, hogy valójában nincs is rá szüksége. A nyugdíjpénztárak vezetőit rendre utasították, ha az alaptőkéből nem „hoztak ki” sokkal többet, mint a kis takarékkamatok. Visszatekintve azt kell mondanunk, hogy lerohanta őket a falánk szörny, mint a bankembereket és az alvó tudományos nyárspolgárokat. Mert nem rendelkeztek a szociális organizmus⁸ élet- és halálfolyamataira vonatkozó lényegi tudással, hasonlóan az orvosokhoz, akik az emberi szervezeten remek teljesítményeket visznek végbe, ugyanakkor cseppet sem zavarja őket, hogy olyan realitásokat, mint egészség, betegség, élet és halál, képtelenek ésszerűen definiálni. Az élet kezdete és vége úgy folyik le, ahogy Istennek tetszik, és közben többé-kevésbé csak megfigyeli az ember az elé kerülő dolgokat. Nem így a szociális organizmus esetében, ahol különösen a spekulánsoknak és nyereségmániásoknak úgy tetszik, hogy elszigetelt felszíni sikereket célozzanak meg, hisz őket nem zavarja sem a bolygó kifosztása, sem az emberek semmibe vétele. Absztrakt, a valóságtól elrugaszkodott számokkal zsonglőrködnek. „Isten” megteremtette az emberi organizmust. A valóságra vak, érzéketlenül csak rendszerekben gondolkodó emberek pedig megteremtettek egy szörnyet a szociális organizmusban, és annak a felelősségére és uralmára kennek és kentek mindent, amit ők maguk valójában már nem érnek fel ésszel. A bűvészinasok most nagyot néznek, hogy az előszólított szellemet nem tudják kordában tartani.

1919 – Hasonló szituáció és egy elfelejtett alternatíva

Az első világháború után a világhatalmak – éppúgy, mint ma – egy összehangolt megoldást kerestek, hogy elkerüljék a válság megismétlődését. Ennek céljából Wilson amerikai elnök 14 pontja egy államok feletti összefogás, egy népszövetség megalapításának követelményét tartalmazta. Rudolf Steiner a berni városháza nagytermében tartott nyilvános előadása⁹ során kitért e népszövetség tervezetére, és ajánlott ehhez egy rendkívül aktuális alternatív lépést.

Steiner nem azt a kérdést tette fel, hogy mit kellene az államoknak tenniük, hanem azt: „Mit kell abbahagyniuk az államoknak az emberek boldogulása érdekében? Az utóbbi évek rettenetes eseményei sok vonatkozásban tudtunkra adták, hogy mit sikerült elérniük az államoknak cselekedeteikkel. (...) Nem tagadhatjuk, hogy az emberiséget az államok sodorták ebbe a félelmetes katasztrófába. Amikor valaki azt látja, hogy tetteivel mindenféle szerencsétlenséget okoz, akkor talán nem mindig azt kellene kérdeznie: hogyan csináljam a dolgot másképpen? Vajon nem lenne hasznosabb, ha inkább azt kérdezné: Nem jobb-e, ha azt, amit én rosszul csináltam, valaki másnak engedném át, hogy ő csinálja? Látják, ezzel a kérdés egy egészen más vágányra terelődik.” (Rudolf Steiner, 1919. március 11.)

Megbízni a tudományban?

Akkoriban visszhangtalan maradt Steiner hívó szava. A népszövetség kudarca, az államok további hatalomigénye és háborús törekvései elvezettek a második világháborúhoz és annak utóháborúihoz, bolygónk folytonos kirablása és az emberek meggyalázásai után. Megrendítő volt, amikor nemrégiben a davosi világgazdasági találkozón a politikai vezéregyéniségek dadogását kellett hallani, akik bizalomról beszéltek, amit a legsürgősebben helyre kellene állítani, miután korábban, ahogy fent röviden ismertettük, minden tekintetben a legalaposabban megtaposták.

Térjünk vissza az aktuális pénzügyi és gazdasági válsághoz: csak egy „Yes we can”-ről vagy mégis egy megalapozott megoldásról van szó, amit a gyakorlatba is átültethetünk? Itt nem elégségesek sem a puszta alkalmazott tudományok, sem az érzelmi álmodozások, amelyek pénzt és tőkét a reális működési körüktől elszakítva tárgyalnak, és úgy vélik, hogy a jelenlegi válságot csak pénzügytechnikai módon pénzinjekciókkal, a kamat eltörlésével,¹⁰ az alapjövedelem bevezetésével és hasonló populizmusokkal kellene kezelni. Nem várhatunk el a tudománytól mint korunk ismertetőjegyétől valami ettől értelmesebb választ? Ehhez csak meg kellene szabadulnia a fojtogató állami béklyóktól, hogy igazi szellemtudománnyá tágulhasson, amely ezt a megmérhetetlen, megszámolhatatlan, mérlegre nem állítható szörnyet valóban megérthetné és konkrétan képes lenne bánni vele.

Egy átgondolásra érdemes alternatíva

Rudolf Steiner a hármastagozódás zseniális eszméjével mint szellemtudományos eredménnyel felvázolja, hogy az egyes államok m i t és h o g y a n kezelhetnének konkrétan a válságban. Ehhez nem szorulnak rá sem üres szólamokra, sem ötvenezer fős új csapatokra, sem harci bombavetőkre. Mert szellemi lényt csak szellemileg semmisíthet meg az ember, nem pedig fizikailag: az államoknak a szörnyet ki kellene éheztetniük, amikor legelőit kitagozzák magukból. Mert amíg a szörny az egységes államtest tudományos, jogi és gazdasági kertjeiben zabálhat a kerítések fölött, és ott pusztításokat végezhet, addig a valóságban processzuális ellenhatásként háborút, civakodást és kalózkodást vált ki. Aki ezeket a hármasan összefonódott vad cimborákat még nem tapasztalta meg a maga közvetlen környezetében, az szerencsésnek mondhatja magát. Teljesen mindegy, hogy milyen humánus beceneveket találnak ki a politikusok és a pénzügyi szakemberek e válság „innovatív megoldásaira”: a félrevezetés csak addig sikerülhet nekik, amíg az állampolgárok nem határozzák el magukat a szellemi élet, a jogi élet és a gazdasági élet önállósítására és autonómiájára. Csak ez hatástalanítaná az egyetlen társadalomtestben az ellenhatást kifejtő, bitorló erőket. Példának okáért a régi fő ellenségek, a szabadság és az egyenlőség csak saját eredendő működési területükön fejlődhetnek: az előbbi a szellemi életben,¹¹ az utóbbi a demokratikus jogéletben. Egyesítve a kezdeményezések lebénulásához és kollektív kultúrhalálhoz vezetnek. Egymástól elválasztva viszont megteremtik azokat a lehetőségeket, melyek egy tényleges újraeszméléshez, következésképp prosperáló emberi együttélési formákhoz vezethetnek.

Az önálló szellemi élet semmiképp sem engedi meg, hogy a gazdaság bekebelezze; úgyhogy a dublini érseknek, Whatelynek többé nem kell tartania attól, hogy „egyszer még Euklidész tantételeit is meg fogják támadni, ha ellentétbe kerülnének a pénzügyi és politikai érdekekkel”. A felszabadított szellemi élet lehetővé teszi az egyének kibontakozását, a paradigmatikus-tudományos megismerési határok szétfeszítését és ezzel az igazi kulturális haladást. Egy önálló társulásos gazdaság, többé már nem a pénz ostorától hajtva, megszünteti a félrevezetéseket és az emberi képességek akadályozását, ezáltal az emberek saját valóságos szükségleteik kielégítésére kiváló minőségű árukat állítanak elő társadalmi és ökológiai szempontok figyelembevételével. A független demokratikus állam tartózkodik attól, hogy befolyásolja a szellemi és a gazdasági életet, illetve elhárítja, hogy ezek befolyásolják őt. Neki csupán az a joga marad meg, hogy ezt a forgatókönyvet biztosítsa és keresztülvigye. És a szeretett pénz és tőke? Mihelyt ezeket lekapcsolják a jogállamról, átváltozik a szörny egy nem megvásárolható herceggé, akinek csakis és mindig olyan dolgai lesznek, melyeket az emberszellemek értelmesnek, jónak és igazságosnak tekintenek. Steiner szavaival: „Ezzel nem egy utópiát állítottunk fel. Mert egyáltalán nem azt mondtuk: ezt így vagy úgy kell berendezni. Csak arra tettünk utalást, hogy az emberek saját maguk hogyan fogják a dolgokat berendezni, ha olyan közösségekben akarnak tevékenykedni, amelyek belátásaiknak és érdekeiknek megfelelnek.”¹²

Fordította: Szabó Attila

Forrás: Der Europäer, 13. évf., 6/7. sz., 2009. április/május

Jegyzetek

Der Europäer, 13. évf., 2/3. sz.
Az USA-ra történő utalást, ahonnan kiindult a pénzügyi válság, és a Rudolf Steiner idézeteket semmi esetre sem szabad úgy érteni, mintha az amerikai nép lenne a bűnös. Ez a tragikus problematika, amely sötét hátterében szerepet játszik Közép-Európa csődöt mondása is, elmélyült szellemtudományos vizsgálódásokat igényel. Ld. Rudolf Steiner (GA 121, 170–178, 181 stb.) műveit, illetve több szerző, pl. Andreas Bracher az Europäerben közzétett cikkeit.
Szociális érzület és a pénz ellenőrzött teremtése és megsemmisítése (Soziale Gesinnung und die kontrollierte Schöpfung und Vernichtung von Geld, uo.) Magyarul: Szabad Gondolat 12/2 szám
Bertold Brecht: Leben des Galilei (Galilei élete)
Erről nagyon részletesen és alapvetően szól Rudolf Steiner (GA 1–4)
I. Jordan: Die Physik des 20. Jahrhunderts (A huszadik század fizikája), idézi P E. Schiller: Naturwissenschaft und Geisteswissenschaft (Természettudomány és szellemtudomány)
Azaz egy olyan növekedés, amely megduplázódik a kamatos kamatlábtól való függésben. Ha elosztjuk a 70-es számot a kamatlábbal, megkapjuk a tőke megduplázódási idejét. Pl. 5% esetén 14 év, 7% esetén 10 év stb.
Hans Georg Schweppenhäuser: Das kranke Geld (A beteg pénz). Fischer Taschenbuch
Rudolf Steiner, 1919. 03. 11-i előadás, Bernben: Die wirklichen Grundlagen eines Völkerbundes in den wirtschaftlichen, rechtlichen und geistigen Kräften der Völker (Egy népszövetség valódi alapjai a népek gazdasági, jogi és szellemi erőiben), GA 329
Vom rechtmäßigen Zins – Versuch zu einem zeitgemäßen Verständnis (A jogszerű kamatról – kísérlet a korszerű megértésre) in: Der Europäer, 10. évf., 8. sz.
A munkát is a szellemi élethez kell hozzárendelni és nem a gazdasági élethez, miközben a jogi élet annak törvényes vonatkozásait biztosítja.
Rudolf Steiner, GA 23

^ugrás az oldal tetejére

Melléklet

Exponenciális növekedés

Hogy az exponenciális gazdasági növekedés a valóságban mit fejez ki, azt nagyon szemléletesen ábrázolja a következő régi indiai történet.

Sok évvel ezelőtt egy bölcs brahman feltalálta a sakkjátékot, és királyának ajándékul vitte. A király annyira fellelkesedett a játékon, hogy felszólította a brahmant, kérjen, amit csak akar. Ennek a kívánsága pedig az volt, hogy a sakktábla első kockájára tegyenek egy búzaszemet, és a maradék 63 kockára mindig kétszer annyit, mint az előtte levőkre.

A király, megörülve a bölcs szerény kérésének, megengedte neki, hogy egy tálból egyik kockától a másikig a kívánt számú búzaszemet elhelyezze. Hamarosan többre lett szükség, mint eredetileg gondolta, ezért előbb néhány vékányit, végül zsákokat hozatott. Ám továbbra is jókedvű volt, mert még semmit sem hallott az exponenciális függvényről.

De még messze nem jutottak el a sakktábla közepéig sem, amikor a király hirtelen felismerte, hogy a brahman kérése nemcsak őt, hanem egész birodalmát is tönkre teheti, sőt hogy az egész világon sem termelnek elegendő búzát ahhoz, hogy a brahman kívánságát teljesíthessék. Szégyenkezve kellett megadnia magát.

Ma is éppannyira fel kellene hagynunk az ilyen kívánsággal, mint akkoriban kellett. Mert a 64. kockára 263 búzaszemet kellene elhelyezni – több, mint 9000 billiárdot. (1 billiárd = 1000 billió) Ez több, mint 400 milliárd tonna búza, avagy a világ búzatermésének egésze az elkövetkezendő 1000 évben! A legutóbbi időkben nem hangzanak nagyon ismerősen ezek a számok?

^ugrás az oldal tetejére

Ertsey Attila

Előremenekülés a globális válságból

A dokumentum a globális civil szféra első kollektív válasza a válságra. Mint ilyen, pozitív kezdeményezés, azonban a kiáltvány tartalma súlyos kérdéseket vet föl, ami a tűzoltáson túl megkérdőjelezi a válság okainak érdemi kezelését, mivel a legmélyebb okokat nem is említi. A kiáltvány – megkockáztathatjuk a megállapítást - nem alkalmas egy oly régen várt „paradigmaváltásra”, vagy pontosabban egy komplex fenntartható alternatíva alapvetésére. Megkísérlek a kiáltvány elemzésével rávilágítani a hiányra.

A globális gazdasági válság: történelmi lehetőség a változásra¹

Független egyének, társadalmi mozgalmak és civil szervezetek első válaszkísérlete a krízisre, egy átmeneti jellegű, radikális gazdasági átalakuláshoz vezető program megalkotásáért
Peking, 2008. október 15.

Előszó

Kihasználva az alkalmat, amit a pekingi Asia-Europe People’s Forumra (Ázsiai–Európai Társadalmi Fórum) különböző mozgalmakból érkezett emberek együttléte nyújtott, a Transnational Institute (Transznacionális Intézet) és a Focus on the Global South (Fókuszban a Globális Dél) informális éjszakai gyűléseket rendezett október 13-a és 15-e között. Megpróbáltunk számot vetni a kifejlődőben lévő globális gazdasági válsággal és a lehetőséggel, amit a válság nyújt számunkra, hogy megismertessünk a köztudattal néhány olyan inspiráló és realisztikus alternatív javaslatot, aminek kidolgozásán sokan közülünk már évtizedek óta dolgoznak. Az alábbi nyilatkozat a pekingi éjszakai gyűlések közös munkájának az eredménye. Mi, az első aláírók ezzel a nyilatkozattal szeretnénk hozzájárulni az erőfeszítésekhez, melyek során megfogalmazzuk javaslatainkat, melyek köré aztán mozgalmaink szerveződhetnek majd, hogy elősegítsék egy, a maitól radikálisan különböző politikai és gazdasági rend kialakulását.

A krízis

A globális pénzügyi rendszer óriási sebességgel hullik darabjaira. Mindez számos további krízisjelenség közepette zajlik, melyek az élelmiszerellátással, a klímával, illetve az energiaforrásokkal kapcsolatosak. A krízis nagyban meggyengíti az USA, az EU és az általuk dominált nemzetközi szervezetek, különösen az IMF és a WTO hatalmát. Nemcsak a neoliberális paradigma kérdőjeleződött meg, hanem magának a kapitalizmusnak a jövője is. A nemzetközi pénzügyi rendszeren belül akkora káosz uralkodik, hogy a fejlett világ kormányai olyan lépéseket tettek, melyeket korábban baloldaliak javasoltak hosszú időn át, mint például a bankok államosítása. Ezeket az intézkedéseket azonban rövid távú stabilizációs intézkedéseknek szánják, és ha a vihar elült, valószínű, hogy a bankokat újra privatizálni fogják. Nincs sok időnk a cselekvésre, hogy megakadályozzuk, ez ne így történjen.

A kiinduló helyzet elemzésével egyet lehet érteni, azonban szükséges kiegészíteni: a válságintézkedések iniciátorai nem a kormányok, hanem a bankszféra. A válság alapvető okainak megnevezése nélkül csupán reformokról lesz szó, amik a rendszer lényegét nem érintik, és a probléma későbbi újratermelését segítik elő. A nyilatkozat azt sugalmazza, hogy a megoldás a bankok állami tulajdonba vétele. Finom utalás történik arra, hogy a kiáltvány készítői az ún. baloldaliak. A szél tehát egy jól meghatározható irányból fúj.

Kihívás és lehetőség

Föltérképezetlen területre léptünk: több mély krízisjelenség találkozik most össze, és a pénzügyi krízis utóhatásai súlyosak lesznek. Sokan zuhannak a teljes bizonytalanságba, és a nyomor és a nélkülözés mindenhol terjedni fog a szegényebbek között. Nem szabad megengednünk, hogy fasiszta, jobboldali populista idegengyűlölők használják ki ezt a pillanatot, akik minden bizonnyal reakciós céljaikra próbálják majd kihasználni az emberek félelmét és haragját.

Az utóbbi évtizedekben erős mozgalmak épültek a neoliberalizmussal szemben. Ezek tovább fognak erősödni, ahogy a válság kritikus bemutatása egyre több embert világosít meg, akik amúgy is dühösek, hogy közpénzeket fordítanak olyan problémák megoldására, amiért nem felelősek, és akiket már eleve aggaszt az ökológiai válság és az áremelkedés – különösen az élelmiszereké és az energiáé. A mozgalmak tovább erősödnek majd, ahogy a recesszió hatni kezd, és nemzetgazdaságok süllyednek válságba (depression). Újfajta nyitottság tapasztalható ma az alternatívákkal szemben. Ahhoz, hogy megragadják az emberek figyelmét és megnyerjék támogatásukat, praktikus és azonnal végrehajtható alternatívákra van szükség. Számos meggyőző alternatív megoldás van, amelyek már kezdenek gyakorlattá válni, és még több olyan, amellyel korábban már megpróbálkoztak, de elfojtották őket. Az általunk felajánlott alternatívák az emberek és a bolygó „jól-létét” (welfare) helyezik a középpontba. Ehhez azonban a pénzügyi és gazdasági intézmények fölötti demokratikus kontrollra van szükség. Ez az a „vörös szál”, amely végighalad az alábbi javaslatokon.

Egy minden embert érintő összefogásra való felhívást vajon miért kell rögtön a baloldali retorika jól ismert stigmatizáló kifejezéseit alkalmazva indítani? Ez a jelenség legalábbis arra utal, hogy a kezdeményezők körében vannak olyan erők is, akik készek az érintettek köréből bizonyos véleményeket démonizálni és kirekeszteni. Kikről lehet szó, akiknek ez érdeke lehet, és kiket kívánnak kirekeszteni? Akik az összefogásra való felhívás pillanatában már a megosztás csíráját ültetik el, a kellő pillanatban azt az összefogás szétzúzására használhatják fel. Aki a nemzeti kultúráját, országának javait fenyegető veszély – privatizáció, kolonializáció – ellen szólal meg, azt illetik a fenti jelzőkkel. Ha nem az általános emberire apellálunk, és nem nevezzük meg a megosztó erők csíráit, ugyan mibe vethetjük a változás reményét? Jól meghatározható az a szellemiség, mely e törekvés mögött áll – a „vörös szál”: ez a dualizmus, mely fekete-fehér ellentétekben gondolkodik, jó és rossz emberekre és országokra osztja föl a világot. Ez a jelenlegi világrend irányító ereje, az angolszász politika. Ha ez az erő csak részben is jelen van a kezdeményező erők közt, az fokozott óvatosságra kell intsen minket.

A válság kimenetelére vonatkozó jóslatok nem sokban különböznek Soros György e tárgyban kifejtett megnyilatkozásaitól, akiről tudható, hogy maga is a válságot előidéző bankszféra kulcsembere. Véleményei csak a figyelem elterelését szolgálják, mindazonáltal tájékoztatnak a mozgatóerők szándékairól. Soros tőkekoncentrációt jósol, továbbá azt, hogy a virtuális, spekulatív tőkétől meg kell tisztítani a pénzpiacot, s ez fájdalmas lesz. Máról holnapra élő emberekről és az erőszak növekedéséről beszél. A megoldást egy globális államban és a pénzpiacok feletti globális kontrollban látja. Ez a retorika az angolszász világpolitika jól ismert stratégiai céljának naprakész újrafogalmazása. Soros és társai morális válságról beszélnek, de – továbbmenve – azt is állítják, a válságot konkrét személyek okozták, ezek egyikét meg is nevezi Alan Greenspan, a Federal Reserve volt elnöke személyében. Greenspan néhány éve a kamatlábat 1%-ra csökkentette, azzal a szándékkal, hogy a pangó amerikai gazdaságot élénkítse. Soros – amellett, hogy bűnbakokat állít – az igazságnak csak a felét mondja el. Valóban, ez az intézkedés indította el azt a deflációs lavinát, ami a jelzáloghitel-piac bedőlése mellett a válság másik közvetlen kirobbantó oka lehetett. Ez a ’29-es válság során már alkalmazott módszer újratöltése.

„1929-ben a kamatláb 2,5%-ra süllyedt, ami J. M. Keynes szerint a »tőke határteljesítőképessége«, ami alatt a tőke tulajdonosának már nem éri meg hitelezni. Ekkor már elkezdődött a tőke visszavonása a gazdaságból, és a nagytőke birtokosai csak az alkalomra vártak, hogy a deflációs lavinát elindítsák. A tőzsdei papírok világméretű és nagymértékű árfolyamesésének (baisse) igazi kiváltó oka a tőkekamatoknak a határteljesítő-képesség nívója alá (2% és az alá) süllyedése volt. A nagytőke erre válaszul tudatosan, a megfelelő pillanatban elkezdte a tőke visszavonását, ami azután a Wall Streetről kiindulva Amerika és Európa ipari országaiban lavinaszerűen terjedt tovább.”²

Soros azt szellőzteti meg, amit már takargatni nem lehet, de a mozgatóerők céltudatos szándékát nem felfedve, hogy azok megvalósulását ne veszélyeztesse. Greenspan csak végrehajtója volt a már többször alkalmazott módszernek, és miután megtette kötelességét, egy szintén régóta alkalmazott technikával váltották le és csináltak bűnbakot belőle.³

Javaslatok vitára, kidolgozásra és cselekvésre

Pénzügyi szféra

A bankok teljes társadalmi tulajdonba való vétele (full-scale socialisation), az elértéktelenedett pénzügyi eszközök (bad assets) állami felvásárlása helyett.
Népi részvételen alapuló (people-based) bankok kialakítása, a meglévő szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló kölcsönzésirendszerek megerősítése mellett.
A pénzügyi rendszer teljes átláthatóságának intézményes kiépítése, a bankok üzleti könyveinek nyilvánossá tételével, melyet állampolgári és munkásszervezetek segítenének elő.
Parlamentáris és állampolgári ellenőrző-funkciók létrehozása a jelenlegi bankrendszer kontrollálására.
Szociális (munkakörülményeket is beleértve) és környezeti kritériumok alkalmazása minden hitelnyújtás során, beleértve az üzleti jellegű hitelezést is.
A társadalmi és környezeti szükségletek kielégítését, illetve a már létező fair (social) gazdasági szféra kiterjesztését szolgáló kölcsönök előnyben részesítése minimális kamatlábak mellett.
A jegybankok átalakítása demokratikusan meghatározott szociális, környezeti és (a recesszió ellen ható) expanzív-anticiklikus (expansionary) célkitűzéseknek megfelelően, nyilvános elszámolásra kötelezett intézményekké alakítva őket.
A bevándorlók hazautalásainak biztosítása, a rájuk kivetett díjak és adók csökkentését elősegítő törvények bevezetése.

A bankok teljes társadalmasítása, a szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló kölcsönzési rendszerek megerősítése jól hangzik, de ha megnézzük a konkrétumokat, a javasolt intézkedések az alapvetésnek ellentmondanak. A társadalmasítás nem több, mint jelszó, és ebben az értelemben nem jelent mást, mint államosítást – fokozott „népi” ellenőrzéssel. Ez – amellett, hogy bármikor visszacsinálható – továbbra is az állam gyámkodását tartja fenn, az alapvető viszonyokat nem változtatja meg. A bankokat központi állami irányítás alatt tartja, ami a tervutasításos államkapitalizmus visszahozását jelenti, azaz a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Egy válsághelyzet indokolhat központi állami intézkedéseket, de ezek csak szigorúan átmenetiek lehetnek, míg az egyéni, civil kezdeményezések meg nem születnek, melyek lehetővé teszik a szükséghelyzet felszámolását és az állam központi irányító szerepének lassú visszavonulását. A felsorolt reformok a pénzügyi rendszer alapjait nem érintik, ezért hangulatjavító intézkedéseken és átmeneti javuláson túl többre nem alkalmasak.

Ez volna a cél? Mire lenne valójában szükség, aminek elfedésére szolgál e nyilatkozat?

Az alternatíva nem új, azonban áttörésére most új esély nyílik. Ehhez vissza kell nyúlnunk a Zöldek 1980-as programjához, a Harmadik Úthoz. Ha a pénzfunkció megváltoztatása megtörténik, ezen az új alapon értelmet nyer a „szociális és környezeti kritériumok alkalmazása minden hitelnyújtás során” kívánalma is, nélküle azonban csak a „jelenlegi bankrendszer” kozmetikázása történik. Meg kell vizsgálnunk, milyen gondolatokon alapul az a rendszer, mely alkalmatlannak bizonyult az élet fenntartására.

Rudolf Steiner felhívta a figyelmet a mezőgazdaság túlkapitalizálódásának következményeire, amikor az áruvá vált munkaerőt a hatékonyságnövelés érdekében gépekkel helyettesítik, s a rendszer az emberi munkát „kiracionalizálja” a termelésből. A jövedelem ma a könyvelésben a költségoldalon szerepel, ennek következtében a vállalkozások az élőmunka megtakarítására törekednek, gyakran már az egyszerű racionalitás ellenére is. Ez a szemlélet szivárgott át az oktatásügybe is, ahol a tárgyi eszközök fejlesztésére (digitális tábla, számítógépek) hatalmas összegeket fordítanak, abból a józan észt is felülíró ideológiai meggyőződésből, hogy a tanulásban is a verseny, a hatékonyságnövelés és a gépesítés hozza a fejlődést, nem az emberi képességek kibontakoztatása útjában álló akadályok elhárítása. Ma ennek következményeként növekszik a munkanélküliség, a gépek által okozott környezeti és szociális hatásokat pedig nem tudjuk eltakarítani. Amint azt Beuys és a német Zöldek 1980-ban megfogalmazták: a profitorientált gazdaság szükségszerűen a természet és az emberi képességek pazarlásához, végső soron pedig tönkretételéhez vezet. A teljes ökológiai és szociális összeomlás határára érkezve újra kell gondolni az életre vonatkozó kérdéseket – mert ez a rendszer e kérdéseket nem tette fel –, s ezek fényében a munka, a pénz, a tulajdon, a jövedelem kérdéseit is.

Az elsődleges cél a pénz, a munka, a jövedelem és a tulajdon reformja, amiből legfontosabb a pénzreform. A pénz, a munka és a tulajdon áruvá vált. Az első feladat a pénz árukarakterének megszüntetése és visszaalakítása önérték nélküli csereeszközzé, azaz jogi dokumentummá. Ez a mozzanat azonnal felszámolja a pénzpiacon a valutákkal való spekulációt, és lehetővé teszi a reálgazdaságban mozgó tőke többszörösét kitevő spekulatív pénzmennyiség megszüntetését és a tőkének a reálgazdaságba áramoltatását. Fel kell számolni a pénzmonopóliumot, a gazdaságban a bankok kizárólagos irányítói szerepét. A pénz demokratizálásával megszűnnek a bankok tulajdonai, és ezzel befolyásuk is. Decentralizált, közösségi tulajdonú bankok és takarékpénztárak hálózatára van szükség.

Adózás

Adóparadicsomok felszámolása.
Az atomenergiával és fosszilis üzemanyagokkal foglalkozó cégeknek juttatott adókedvezmények megszüntetése.
Szigorúan progresszív adórendszerek bevezetése.
Globális adózási rendszer kialakítása a szokásos piaci ártól eltérő belső árak alkalmazása (price transfer) és az adóelkerülés megelőzésére.
Adó kivetése az államosított bankok profitjaira, amellyel állampolgári befektetési alapokat hoznánk létre (ld. később).
Szigorú progresszív CO2-adók (carbon taxes) kivetése a legnagyobb CO2-lábnyomú vállalatokra.
Kontrollmechanizmusok bevezetése spekulatív tőkemozgásokra, pl. a Tobin-adóhoz⁴ hasonló eszközökkel.
Vámok és tarifák újrabevezetése luxustermékek importjára, illetve egyéb, lokálisan is előállított termékekre, ezáltal növelve az állam fiskális erejét, másrészt a lokális termelőket is támogatva, és ezáltal csökkentve a globális CO2-emissziót.

A javasolt reformintézkedések szükségesek, de a probléma gyökerét csak a pénz és a tulajdon reformja képes megragadni. Ezek a jelenségek a pénz, a tőke és a tulajdon monopóliuma következtében jönnek létre. Ezen eszközök demokratizálása szüntetheti meg a válságjelenségeket. Tüneti kezelés a bankok profitjának megadóztatása, hiszen a profitelv megszüntetése az igazi gyógyszer. Ugyanígy abszurd törekvés állampolgári befektetési alapok létrehozatala, továbbá a spekulációs mozgások kontrollja, mely azok megmaradásával számol. Ez a javaslat nem más, mint a mai pénzrendszer túlélésének biztosítása átmeneti vagy tartós államosítás révén. A decentralizált és demokratikus pénzműködés és bankrendszer lehetővé teszi az állampolgárok személyes részvételét és kontrollját az anonim befektetési alapok kártékony és átláthatatlan működésével szemben, legyenek azok állami vagy magánmonopóliumok tulajdonában. A spekulációs befektetési alapok nem a reálgazdaságot szolgálják, hanem csupán a pénzből több pénz előállítását célozzák, azaz teljesítmény nélküli hozamokkal a reálgazdaságon élősködve teremtenek jövedelmeket. A reálgazdaságban keletkező jövedelmek kiszivattyúzásának technikája pedig a hitelfelvételre kényszerítés, mely adósságcsapdát eredményez, hosszú távon biztosítva a rendszer működését. Az adóparadicsomok felszámolása és az adóelkerülés megelőzése csak a szabályozás kiterjesztése a nemzetközi színtérre, egy régóta esedékes reform meghozatala. A progresszív adók javaslata az állam fokozott szerepét jelenti, a svéd jóléti állam mintájára, csakúgy, mint az állam fiskális erejének növelése, mely hasznos átmeneti intézkedés lehet, de a kapitalizmus valódi alternatívájának felmutatása helyett ismét az állami tervgazdálkodáshoz való visszalépést célozza. A progresszív adó a szociális kiegyensúlyozást célozza a jövedelem szabályozásán keresztül, azonban gyakran a teljesítmény büntetésével. A „húzd meg-ereszd meg” típusú gazdálkodás, mely a liberalizálás és az állami beavatkozás közti ingalengésben merül ki, a jövedelem kérdése körül kering. Adóztassuk meg jobban a jövedelmeket egy állami újraelosztás révén megoldva a szociális kérdéseket, vagy nyirbáljuk meg a szociális kiadásokat, és piacosítsuk az állami intézményeket – e két pólus közt leng a mai közgazdasági gondolkodás. A jövedelem kérdését a jelenlegi rendszer nem képes orvosolni, erre csak a társadalmi részesedés (szociálkvóta) gondolata alkalmas, melyet a későbbiekben fejtünk ki.

A javaslatok egy mozzanatát azonban érdemes kiemelnünk, mert ez leleplezi a civilek mögött rejlő szándékokat: „Globális adózási rendszer kialakítása, a szokásos piaci ártól eltérő belső árak alkalmazása (price transfer) az adóelkerülés megelőzésére.” A javaslat a multinacionális cégek gyakorlatára utal, akik nemzetközi hálózatukon belül belső árakat alkalmaznak. Egy magyarországi Tesco például szabadon eldöntheti, hogy áruját a hazai piacon, valós piaci áron (a piszkos árleszorító technikákat, – polcpénz, hosszú fizetési határidők stb. – most ne taglaljuk) vagy a vállalat nemzetközi hálózatán belül, saját belső árakon szerzi be. Ez – amellett, hogy a helyi gazdaság tönkretételét eredményezi – egy új eszközt alkalmaz, és ez a belső vagy más néven helyi pénz. A helyi pénz civil közösségeken belül számos helyen – Magyarországon is – eredményesen működő eszköz. Működésének lényeg a következő:

zárt körön belül működik
a körbe belépő felajánlja az általa nyújtott szolgáltatásokat, és saját belső bankszámlája lesz egy induló hitelkerettel, amin az általa nyújtott és a másoktól igénybe vett szolgáltatások egyenlegéttartja nyilván. A rendszeren belül cserélődő áruk és szolgáltatások köre ugyan korlátozott, de az elszámolóeszköz – a helyi pénz – csak könyvelési eszköz, pénzpiacra nem vihető. A külső piacra való kilépés technikája is ki van dolgozva – a belső pénz átváltásával. A helyi pénz többnyire a helyi gazdaság élénkítését és az adó elkerülését szolgálja, de jelentősége a pénz csereeszközzé való visszaalakításában áll. A helyi pénz nem orvosolja a pénzrendszer egészének bajait, de a gyógyulás felé visz.

E rendszer korlátozása egyfelől a multik manővereit szűkíti – más manővereiket érintetlenül hagyva –, másfelől viszont a helyi pénzek felszámolását célozza, ami pedig, a globális pénzrendszer uralma aló való kiszabadulás technikájaként, a válságból való kiút egyik alternatívája lehet. Ez a szándék pedig nem pattanhatott ki antiglobalista civilek agyából, hisz maguk alatt vágnák a fát.

Közkiadások és befektetések

A katonai kiadások radikális csökkentése.
Az állami kiadások átirányítása: a bankok kisegítése (bailing out) helyett az alapjövedelem és a társadalombiztosítás garantálása, az univerzálisan elérhető alapvető szociális szolgáltatások, mint pl. lakhatás, vízellátás, elektromosság, egészségügyi ellátások, oktatás, gyerektartási támogatások (child care), internet-hozzáférés és egyéb közüzemi kommunikációs szolgáltatások biztosítása.
Az állampolgári alapok (ld. fönt) felhasználása a legszegényebb közösségek segítésére.
Segítségnyújtás a jelzálogkölcsönök törlesztésére képtelen, kilakoltatással fenyegetett embereknek, a fizetései feltételek újratárgyalásával.
A közszolgáltatások privatizációjának leállítása.
Parlamenti, önkormányzati és/vagy dolgozói kontroll alatt álló, köztulajdonban lévő vállalatok létrehozása, a foglalkoztatás növelése érdekében.
A köztulajdonban lévő vállalatok teljesítményének javítása az irányítás demokratizálásának segítségével: a közüzemi vezetés, személyzet, szakszervezetek, illetve fogyasztói szervezetek részvételének elősegítése ebből a célból.
Az állampolgári részvétel kiterjesztése a közkiadások költségvetési folyamatába, ahol csak lehetséges (participatory budgeting).
Masszív befektetések az energiahatékonyságba, az alacsony CO2-kibocsátású tömegközlekedésbe, a megújuló energiaforrásokba, illetve a környezeti károk felszámolásába.
Az alapvető élelmiszerek (basic commodties) árának szubvencionálása vagy megszabása.

A katonai kiadások csökkentése csak üdvözölhető, azonban a követelés túl általános, nem nevez meg konkrét célokat. A fegyverkezésre fordított összegek nemcsak a szegénység felszámolására lennének elegendőek, de a környezeti problémák kezelésére is. Felmerül a hadügy egészének kérdése a szociális és ökológiai fenntarthatóság szempontjai szerint. Az első és legalapvetőbb követelés a teljes nukleáris leszerelés, az űrfegyverkezés egyidejű betiltásával. A második a nemzetközi jog helyreállítása, a külföldi katonai intervenciók teljes tilalma. Ezzel egyidejűleg a katonai szövetségek felszámolása, a hadseregek önvédelmi erőkké alakítása, az USA világcsendőri szerepének megszüntetése. Fontos itt is a honvédelem és az állam szerepének tisztázása. A kor követelménye szerint az állam szerepe a gazdaság területén a direkt gazdálkodástól a közvetett, monetáris eszközökkel való irányításon át a fokozatos kivonulásig terjed. Ez a kivonulás nem azonos a neoliberális ideológia sokkterápiájával, ahol a nagytőke szabad prédájává tették a gazdaság egészét, kiragadva a felkészületlen polgárok kezéből az önigazgató gazdaság megszervezésének lehetőségét, magukra hagyva és kiszolgáltatva őket a gazdaság erőinek. Az állam kivonulása csak fokozatosan, a közösség akaratának megfelelően történhet, le kell adnia funkcióit egy szolidáris, együttműködő gazdaság autonóm szerveződéseinek. Ami megmarad az állam feladatának, az a törvényhozás, igazságszolgáltatás, végrehajtás, valamint az állampolgárok külső és belső védelme (rendőrség, katonaság). Az állam működtetése adóból kell történjen. Ezzel a szándékkal ellentétes a hadsereg üzleti vállalkozássá tétele, kiszervezése őrző-védő cégekké, vagy magánhadseregekké alakítása. A profitérdek itt ugyanúgy romboló, mint a gazdaság területén, de a kár szembetűnőbb. Egy területi alapon szervezett önvédelmi erő nem fordítható sem az állampolgárok ellen, sem más országok integritása ellen.

Az alapjövedelem régóta áll a viták középpontjában, és újra a jövedelem megállapításának kérdésére vezeti vissza a figyelmet.

Az alapjövedelem gondolata először a Zöldek ’80-as programjában fogalmazódott meg. A javaslat abból indult ki, hogy a gazdaság felesleget termel, az akkori viszonyok szerint a valós szükségletek a gazdaság teljesítményének csupán 1/3-át teszik ki, a többi felesleg. A másik tény, hogy a nagyszámú munkanélküli ellátását munkanélküli segélyből fedezi az állam. Mivel a jelek szerint a segély kitermelésére a gazdaság alkalmas, miért ne nevezzük át a segélyt alapjövedelemnek, mely mindenkinek alanyi jogon jár? A javaslat veszélye abban áll, hogy nem tesz mögé teljesítményt, így az állami újraelosztásból származó, munka nélküli jövedelem intézményesítését jelenti. Hasonlónak látszik, de lényegét tekintve különböző Liska Tibor zseniális, méltatlanul elfelejtett koncepciója, a „társadalmi örökség”. A koncepció szerint minden újszülött kap egy alaptőkét – a társadalmi örökség rá eső hányadát –, melynek kamatait felnőttkoráig használja fel, majd vállalkozásra fordíthatja. E javaslat a társadalom motorjának a szabad vállalkozót teszi meg. Kipróbálására nem volt mód, noha az alapjövedelem hibás koncepciójával szemben – helyesen – a munkát teszi a fejlődés alapjává. Talán nem véletlen, hogy Liska hagyatéka ma nem hozzáférhető, az ellenlábasoknál, a Soros Alapítvány New York-i központjában őrzik.

Mi lehet a jövedelem megállapításának reformokon túlmutató, lényegi megoldása? Ismét a társadalmi kvóta fogalmánál kötünk ki.

A társadalmi részesedés fogalmának megértéséhez a munkamegosztás előtti gazdaságig kell visszamennünk. A mai értékfogalom pénzben kifejezett értékképzet. A társadalmi termék a kínálati oldal (termékek pénzbeni értéke) és a keresleti oldal (keresetek és vagyoni bevételek összege) összege. A pénz önértékké, áruvá vált, és árujelleget kölcsönöz a termelési tényezőknek is (munka, föld, tőke). Ennek következménye a munka – mint költségtényező – csökkentése, kiszorítása, a tőke gyarapítása. A tisztán fogyasztók (kultúra, állam, szociális ellátás) jövedelmét kivonják és a termelésbe forgatják – ez növekedéskényszert, továbbá a tőkehozadék és a munkabér konkurenciaharcát eredményezi, ami az emberi képességek és természeti javak pazarlását okozza. Egy előrelátó gazdaságban a munkamegosztás előtti állapotban a társadalmi termék a természetre fordított munkaeredmények összessége (ősérték). Az ősérték és a területen élő népesség hányadosa a társadalmi részesedés (szociálkvóta). Ez az egy főre jutó jövedelem. Ebben az esetben az áruk reálértéke (a tényleges érték) párhuzamos, vagy egybeesik a névértékkel (pénzben kifejezett érték). A kettő párhuzamos, de nem azonos, a pénz csak könyvviteli eszköz. A szubjektív (szükséglet szerinti) érték és az objektív (teljesítmény szerinti) érték itt még egybeesik. A munkamegosztás esetén a helyzet megváltozik. A természetre fordított munka mellett megjelenik a munkára fordított intelligencia, azaz a szervezési érték, ami által megtakarított munka keletkezik. Ez a keletkező érték a tőke. A tőke felhasználása során keletkezik egy újabb érték a tőkére fordított intelligencia által. Ez az ipari termelésben keletkező szervezési érték. A három értéktípus révén a pénz három formája jelenik meg: az első a természetre fordított munka hozamának csereértéke – a vásárlópénz. A második a szervezési érték következtében létrejövő vállalkozói tőke, a kölcsönpénz, mely az ipari termelésben résztvevők (az őstermelésből relatíve felszabadítottak) finanszírozását szolgálja. A harmadik az ajándékpénz, mely a tisztán fogyasztók (az őstermelésből abszolút felszabadítottak) finanszírozását szolgálja. A tőke tehát két részre oszlik: a köl csönpénzre és ajándékpénzre. A munkamegosztás következtében a szubjektív (szükséglet szerinti) érték és az objektív (teljesítmény szerinti) érték nem esik egybe, mert nem azonos. Kiegyenlítésre van szükség a jövedelem megállapításánál, melynek összehasonlítási alapja a társadalmi kvóta. A jövedelem és a munkateljesítmény hozama két különböző minőség. A jövedelemnek a vállalkozás könyvelésében át kell kerülnie a költségoldalról az eredményoldalra. A jövedelem az eredmény terhére felvett hitel, megállapításának alapja a társadalmi kvóta.

Egy közösség jóléte függ a természet gazdagságától, az ezen osztozó népesség számától és a képzettség szintjétől, mert minél több szociálkvótát tudnak létrehozni a tisztán munkavégzők (mezőgazdaság és ipar) a sajátjukon felül, annál több ajándékpénz keletkezik. Ha nem termelődik mezőgazdasági termék, leáll a gazdaság, a természeti hozam nem kerül be. A mai közgazdaság nem számol a természeti hozammal, azt adottságnak és korlátlannak tekinti. A társadalmi kvóta fogalma analóg az ökológiai lábnyommal. A két fogalomból következik az a felismerés, hogy a természeti javakat nem sajátíthatja ki senki, mert a területen (a Földön) élő népesség osztozik rajta. Egy véges világban nem tartható fenn a végtelen növekedés. A természeti hozam a közösséget illeti, az egyént csak saját munkateljesítményének hozama.

Az állampolgári alapok felhasználása a legszegényebb közösségek segítésére a legkörmönfontabban farizeus javaslat. A befektetési alapok és a spekulatív pénzrendszer által a reálgazdaságból kiszivattyúzott jövedelmek egy részét csorgassuk vissza szociális célokra? Ez a fosztogatásból osztogatás jól ismert gyakorlata, csak nehezen átlátható formában. Az állampolgári alapok és az alapjövedelem elképzelt formái a tervutasításos államkapitalizmus zsákutcájába vezetnek ismét.

„Segítségnyújtás a jelzálogkölcsönök törlesztésére képtelen, kilakoltatással fenyegetett embereknek” – a javaslat a jelenlegi pénzügyi és tulajdoni rend fennmaradásával számol. A rendszeren belül gondolkodva a javaslat korrekt. Ha valahol volna lehetőség a sokat emlegetett „paradigmaváltásra”, akkor az pontosan itt van. A lehetőségek enyhébb fokozata már itt-ott gyakorlat, és ez a lakhatás mint állampolgári jog bevezetése. Mi más lehetne a társadalmi rend célja, mint az emberhez méltó élet biztosítása? Mégis, ezen alapjog kijelentésétől mint a tűztől fél minden politikai erő. Skóciában létezik e gyakorlat, ott nincs is hajléktalan. A megvalósítás technikája már szerteágazó lehet. Ha eszszenciális megoldást keresünk, akkor ismét a használati tulajdonnál kötünk ki. A lakhatás is a földhasználat egyik kategóriája, a másik kettő mellett (mezőgazdasági vagy ipari hasznosítás). A föld mint természetes monopólium, nem kisajátítható, privatizációját le kell állítani és közösségi tulajdonba kell adni. A használó használatba veheti, azonban ezért nem kell pénzt fizetni, csupán a használatra vonatkozó általános kötelezettségeket szükséges rögzíteni – pl. művelési kötelezettség, lakótelekként vagy ipari célra való hasznosítás –, mely a vállalkozói szabadságot nem érinti, de nem károsítja a természeti javakat. A használatért a közösség részére haszonkiegyenlítést kell fizetni – adó formájában –, de a folyamatba nem ékelődik felesleges szereplő, a munkában részt nem vevő magántulajdonos. Ha a használó nem hasznosítja a használati tulajdont, a közösségnek át kell ruháznia másra. A valóságos megoldás tehát egy tulajdonreform lehet, mely a bankrendszer által csőbe húzott és hajléktalanná vált emberek ügyét mindenki mással együtt rendezi. Ha nem lenne meg a kellő akarat e lépéshez, még mindig létezik egy működő technika, mely a jelenlegi rendszeren belül a használati tulajdon működését leginkább közelíti, és az ingatlanspekulációt teljes mértékben kizárja. Ez a lakásszövetkezet. A szövetkezetbe belépő új tag egy saját tőkerésszel száll be, mely által résztulajdonos lesz. A használatba vett lakás után lakbért fizet, mely a működtetés és esetleges fejlesztés költségeit fedezi. Ez a tőkerész nagyjából a lakás építési költségének felel meg, de lehet alacsonyabb is, ez esetben a lakbér magasabb lehet – törlesztőrészlettel megnövelve. Ha a tulajdonos kiszáll, tőkerészét visszakapja. A rendszer kizárja a lakásárak felverését – de csak a szövetkezeti lakások piacán. A cél a lakásszövetkezeti forma általánossá tétele, az ingatlanspekuláció felszámolása.

A közszolgáltatások privatizációjának leállítása életbevágó és azonnali teendő, azonban itt nem elegendő megállni. A tulajdonreform szükségessé teszi az állami tulajdon túlhaladott formáinak kizárását, a magántulajdon hátrányainak kiküszöbölését, a használati tulajdon létező formáinak szélesítését, újak bevezetését egyéni vagy közösségi formákban. A használati tulajdon biztosítja a felette rendelkező szuverenitását és vállalkozási szabadságát, azonban amennyiben működtetésére alkalmatlanná válik, a tulajdon visszakerül a közösség rendelkezésébe. A ma is létező nonprofit formák (szövetkezetek, lakásszövetkezetek, közbirtokosságok) mellett a munkástanácsok korszerű formáira, a részvételt megvalósító vállalati tanácsadó szervek létrejöttére van szükség. Ez a követelés az ’56-os budapesti munkástanácsok rövid élete után a Zöldek ’80-as programjának egyik központi eleme.

Az „állampolgári részvétel kiterjesztése a közkiadások költségvetési folyamatába, ahol csak lehetséges” dodonai szövege árulkodó. Mi az oka, hogy nem fogalmaz a szöveg egyértelműen: részvételi, közvetlen demokráciát akarunk! Az „ahol csak lehetséges” lefordítható magyarra is: ahol megengedjük.

Az alapszükségletek állami szubvencionálásának kudarcát az államkapitalizmus csődje már bebizonyította. A szubvencionálás csak rövid távú eszköz lehet, hosszú távon az árakat eltéríti a valóságtól, és végső soron azok eltűnéséhez, hiánygazdasághoz vezet. A profitelv felszámolásával egy szolidáris, asszociatív, együttműködésen alapuló gazdaság képes az állam feleslegesen központosított és bürokratikus kiegyenlítő szerepét felváltani.

Nemzetközi kereskedelem és pénzügyek

Permanens globális tilalom a részvények shortolására (rövid távú, árfolyamesésre játszó részvényeladás, a részvény birtoklása nélkül).

A származékos eszközök (derivatives) kereskedelmének betiltása.

Az alapvető élelmiszerekkel való pénzügyi spekuláció betiltása.

A fejlődő országok adósságának megszüntetése – ezek az adósságok a krízis miatt egyre nőnek, ugyanis a globális Dél devizáinak értéke csökken.

Az ENSZ bevonása a krízis kezelésével kapcsolatos tárgyalásokba, mivel a krízis jóval nagyobb hatással fog bírni a fejlődő/harmadik világ gazdaságaira, mint ahogy azt jelenleg elismerik.

A Világbank, az IMF és a WTO fokozatos felszámolása.

Az amerikai dollár nemzetközi tartalékvaluta státuszának fokozatos felszámolása.

Egy igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer kialakítására irányuló, az egész társadalom által hozzáférhető kutatások megindítása (people’s inquiry).

Biztosítani, hogy a segélyek nem csökkennek a krízis miatt.

A feltételekhez kötött segélyek (tied aid) megszüntetése.

A segélyekre vonatkozó neoliberális feltételrendszerek megszüntetése.

Az exportorientált növekedés paradigmájának visszaszorítása, a fönntartható fejlődésre, a lokális, illetve regionális piacra való termelés elősegítése.

Szelektív támogatás a lokális piachoz legközelebb értékesített termékek számára.

A kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményekre, illetve gazdasági partnerségre vonatkozó összes tárgyalás felfüggesztése.

A regionális gazdasági együttműködésre törekedő szervezetek segítése, mint pl. az UNASUR, az ALBA, a Trade Treaty of the Peoples (Népek Kereskedelmi Egyezménye) és egyéb, a valódi fejlődésre és a szegénység számolására törekvő kezdeményezések.

A felsorolt reformok a jelenlegi pénzműködés által okozott leglátványosabb károk tűzoltásszerű csökkentése. Ezen intézkedések csak előkészíthetik a mélyebb reformokat. Lehet ugyanis a spekuláció egyes, legszembetűnőbben károkozó fajtáit betiltani, a többi megmarad. A „fejlődő országok” kifejezés hamissága a fejlett világ és a harmadik világ közti szakadékot leplezi. Az adósság-elengedés szükséges, de tüneti kezelés, és nem lenne szabad a „fejlődő országokra” korlátozni, hanem valamennyi, adósságcsapdába szorított országra ki kell terjeszteni (Magyarország, Argentína stb.). Fölemlítik az exportorientált növekedési paradigma visszaszorítását, annak okait nem firtatva, és a fenntartható fejlődés megkérdőjelezhető fogalmát is érintetlenül hagyják. A helyi gazdaság támogatása nem valósulhat meg szubvencióból, viszont a távol megtermelt élelmiszerek olcsóságát eredményező szubvenciók felszámolása az első lépés. Ellenük jogosak a protekcionista intézkedések, az élelmiszer-önrendelkezés nevében. Feltétel nélkül pozitív kezdeményezésnek minősíthető az igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer kialakítására irányuló kutatás javaslata. Éljünk e lehetőséggel, most! Mi a növekedéskényszer oka? Nem egyszerűen nézetrendszerről (paradigmáról) van szó, hanem az uralkodó közgazdaságtanból következő működésekről.

A vállalkozás hozamát, elvonva a munkajövedelem elől, csak a tőke bővítésére fordítják. Ez okozza a tőkehozam és a munkajövedelem konkurenciáját és a növekedéskényszert. A jövedelem a munkamegosztás létrejöttével elvesztette közvetlen összefüggését a teljesítménnyel. Ennek felismerése alapvető feltétele a növekedéskényszer felszámolásának. A munkamegosztás előtti ősállapotban – egy önellátó gazdaságban – még a teljesítmények és a szükségletek fedésben voltak egymással. A munkamegosztás létrejöttével ez a közvetlen összefüggés megszakadt.

A jövedelem a vállalkozás költségei közt szerepel, a növekedéskényszer okozta versenyképességfokozás következtében a vállalkozás a költségek minimalizálására törekszik, mégpedig a munkaerő kiiktatásával, gépesítésével vagy a termelés olcsó bérű államokba való exportálásával. A WTO is ezt a folyamatot támogatja, mely a fejlett országokban a munkanélküliség fokozódásához, végső soron a termelő munkahelyek megszűnéséhez vezet.

A jövedelemnek a költségoldalról az eredményoldalra kerülése lehetővé teszi a növekedéskényszer fékezését, az ember és a természet képességeinek a vállalkozás peremfeltételeiként való figyelembevételét, mely megindíthatja a külső és belső gyógyulás folyamatát. A jövedelem így az eredmény terhére felvett hitel, melyet a vállalkozás maga is nyújthat, vagy banktól felvett hitel formájában is megvalósíthat. A jövedelem megállapítását a vállalkozás végzi, a szükségletek és a társadalmi kvóta alapján.

Környezet

Globális kompenzációs rendszer kialakítása azon országok számára, amelyek nem használnak fosszilis üzemanyagokat, ezáltal elősegítve ez utóbbi hatásainak visszafogását.
Kárpótlás a Dél országai számára az Észak által elkövetett ökológiai pusztítás kompenzálására, ezáltal segítve a Dél népeit a klímaváltozással és a környezeti válsággal való küzdelemben.
Az ENSZ „Nyilatkozat a fejlődéshez való jogról” (UN Declaration on the Right to Development) című dokumentumában megfogalmazott „elővigyázatossági elv” (precautionary principle) szigorú alkalmazása, mint minden fejlesztési vagy környezeti jellegű projekt előfeltétele.
A Kyoto-i Egyezmény „Tiszta Fejlődés Mechanizmus” (Clean Development Mechanism) cikkelye alapján történő, környezetileg káros projektek számára nyújtott hitelek felfüggesztése, pl. monokultúrás eukaliptusz, szója vagy pálmaolaj-ültetvények.
Az emissziókereskedelem (carbon trading) és egyéb, környezetileg kontraproduktív technológiai megoldások (techno-fixes) felszámolása, mint pl. CO2-leválasztás (carbon capture), illetve szénlekötés (sequestration), bioüzemanyagok, nukleáris energia, „tiszta szén” (clean coal) stb.
A gazdag országokon belüli fogyasztás radikális csökkentésére irányuló stratégiák kifejlesztése, a fenntartható fejlődés elősegítése a szegényebb országokban.
Demokratikus ügyvitel bevezetése minden, a klímaváltozás kezelésére vonatkozó nemzetközi támogatási mechanizmusba, a déli országok és a civil társadalom erős részvételével.

A javasolt kompenzáció elvi alapja az lehet, hogy a természeti javakat nem sajátíthatja ki senki. Az fizessen tehát, aki kőolajat, szenet, gázt termel ki, és abból jövedelme keletkezik. Ez jelent valódi paradigmaváltást. Megfontolandó gondolat a természeti javak fogyasztására kivetett járulék – a létező vízhasználati járulék mintájára –, mely az oxigénfogyasztásra is megállapítana kvótát. Ez lehetővé tenné az USA megadóztatását, aki több oxigént fogyaszt, mint ami területén termelődik. A CO2-kvóta helyett megjelenő O2-kvóta bevételt jelentene az oxigént termelő országok számára. A felsorolt javaslatokkal csak egyetérteni lehet, bár az energiahatékonyságot, mely a leghatékonyabb válságkezelő megoldás – munkahelyteremtő, energia- és importfüggőségcsökkentő, gyors megtérülésű –, nem említi.

Mezőgazdaság és ipar

Az iparközpontú (industry-led) fejlődés kártékony paradigmájának visszaszorítása, melyben a rurális szektort arra kényszerítik, hogy az iparosodás és az urbanizáció forrásait szolgáltassa.
Az élelmiszer-biztonságot, élelmiszer-szuverenitást és a fenntartható gazdálkodást (farming) elősegítő mezőgazdasági stratégiák támogatása.
Földreformok és egyéb olyan intézkedések támogatása, melyek elősegítik a kisléptékű gazdálkodást és segítik a paraszti és őslakos közösségek fennmaradását.
A szociálisan és környezetileg káros monokultúrás vállalkozások terjedésének megállítása.
A munkaidő meghosszabbítását, illetve a dolgozók könnyebb elbocsátását lehetővé tevő munkajogi „reformok” megállítása.
Munkahelyek megvédése a „prekarizált”, alacsonyan fizetett munkaviszonyok betiltásával.
Azonos munkáért azonos fizetés garantálása a nők számára – alapelvként, és a recesszió ellenszereként a dolgozók vásárlóerejének erősítésével.
A vendégmunkások jogainak biztosítása munkahelyvesztés esetén, garantálva biztonságos hazatérésüket és reintegrációjukat az eredeti országban.
Azok számára, akik nem mehetnek vissza, garantálni kell biztonságukat, állást vagy valamiféle alapjövedelmet biztosítva számukra.

Egy ilyen kiáltvány nem terjedhet ki minden kérdésre. Ha azonban írói a globalizáció-kritikából indulnak ki, nem kerülhető ki a multinacionális áruházláncok hatása a mezőgazdaságra, illetve a helyi gazdaságra. A vásárlóerő erősítésére mint a recesszió ellenszerére utal, de nem kísérli meg az okokat kezelni. Az okok két fő csoportba sorolhatóak: az egyik az eladósodás, a fogyasztási hitelek, jelzáloghitelek elterjedésének következményeképpen. Ezzel nagy tömegek számára vált lehetővé, hogy lehetőségeik fölött éljenek. A válság kirobbanása a jelzálogpiac összeomlásával indult. Túl azon, hogy a törlesztési képességet meghaladó hitelek felvételére a bankok ügynökei azzal tudták rábeszélni ügyfeleiket, hogy spekulációs ügyletekből ígértek bevételeket, egy másik kérdést kell felvetnünk: miért kellett hitelre fogyasztani? A válasz a már taglalt jelenségre vezethető vissza, hogy a vállalkozás árbevételének felosztásánál a tőkehozam és a munkabér egymás konkurensévé vált, ezért a vállalkozások irányítói a munkajövedelemből elvont eszközöket tőkebővítésre fordították a versenyképesség fokozása érdekében. A puska azonban visszafelé sült el, a dolgozók jövedelme és ezzel vásárlóerejük olyan szintre csökkent, hogy csak hitellel tudták fedezni fogyasztásukat. Ez volt az egyik ok. A másik, mélyebb ok az angolszász politikai szándék, mely a középosztály felszámolására törekszik, a társadalmat egy szűk irányító elit és egy irányított tömeg polaritására igyekszik redukálni. Ezt a célt kitűnően szolgálta a jelenlegi gazdasági rendszer – eddig. Ha tehát a jövedelem kérdését nem állítjuk a középpontba, a válság okait nem tudjuk feltárni.

Az áruházláncok gyakorlatának egy lényegi mozzanatát is meg kell említeni, és ez a mezőgazdasági termékek és az iparcikkek karakterének megkülönböztetése, pontosabban ennek hiánya. A láncok a beszállítóktól azt várják el, hogy a mezőgazdasági termékeket évszaktól függetlenül, azonos áron és minőségben produkálják, ennek érdekében kontinensnyi távolságokra utaztatják az élelmiszereket. A mezőgazdasági termékek nem kezelhetőek azonos módon az iparcikkekkel. Míg az ipar termékeit a Föld bármely pontján elő lehet állítani, azonos minőségben, időjárástól függetlenül, a mezőgazdasági termékek helyhez, időjáráshoz kötöttek. A kor követelménye az is, hogy fel kellene ismernünk: az élelmiszer több, mint tápanyagbevitel vagy fűtőanyag. A táplálék erőket tartalmaz, melyekre az embernek szüksége van, sőt – nagyobb szüksége van, mint az energiatartalomra. Erről a biodinamikus gazdálkodás részletes ismeretekkel rendelkezik, de számos biotermelő felhívja a figyelmet a tapasztalati úton szerzett ismeretekre, melyek megkülönböztetnek egészséges élelmiszereket és élelmiszer-ipari alapanyagokból készített „termékeket”, melyek nem táplálnak, csak hizlalnak és mérgeznek. Rudolf Steiner megnevezi pontosan az okot: az embereknek a hely által adott erőkre van szükségük, melyeket a táplálék közvetít. Az elmondottakból következik, hogy az áruházláncok polcain a helyi (bio)termékeken kívül nem sok másnak van létjogosultsága, különösen nem a több ezer kilométerről hozott, monokultúrás, kemizált, netán génkezelt élelmiszereknek.

A földreform említése túl általános, egy valódi reform elsődlegesen tulajdonreformot jelent, a használati tulajdon megvalósulásával. A munka világára utaló javaslatok is csak a felszínt érintik. Valódi változást a munka árukarakterének megszüntetése jelenthet, mely lehetővé teszi az olyan, szélsőségesen kizsákmányoló és a munkához való joggal visszaélő formák felszámolását, mint a munkaerő-kölcsönző cégek.

Milyen konklúziót vonhatunk le mi a fenti kiáltványból, melynek nyilvánvalóan már újabb változata is napvilágot látott? A válság súlyos, és a fennálló rend fenntartása, vagy egy látszólagos reformfolyamat révén való átmentése áll az irányító hatalmak érdekében. A gondolkodó emberek felelőssége és lehetőségei soha nem voltak ilyen nagyok. Élni kell velük, hogy a válság nyújtotta esélyeket ne mulasszuk el ismét.

Konklúzió

Ezek mind praktikus, józan javaslatok. Néhánnyal közülük már kísérleteznek is, és láthatóan végrehajthatók. Ezeknek a kísérleteknek a sikereit közismertté kell tenni, és népszerűsíteni kell őket. Más javaslatoknál azonban nem valószínű, hogy pusztán objektív meritumuk alapján be fogják vezetni őket. Ehhez politikai akaratra van szükség. Ebből következőleg minden javaslat felhívás a cselekvésre. Úgy írtuk le azt, amit látunk, hogy egy élő dokumentumot hozzunk létre, amelyet együtt kell továbbfejlesztenünk és gazdagítanunk. Kérjük, írd alá a nyilatkozatot: http://www.casinocrash.org A következő alkalom, hogy összejöjjünk, tovább dolgozva a szükséges lépéseken, hogy ezek a gondolatok (és mások) megvalósuljanak, a Társadalmi Világfórumon lesz Belemben, Brazíliában, 2009 januárjának végén. Megvan a szükséges tapasztalatunk és gondolataink – fogadjuk el a jelenlegi uralkodó rendetlenség kihívását, és őrizzük meg a lendületet az alternatíva beindításához!

Jegyzetek

A hír tulajdonosa: Védegylet http://vedegylet.hu, a hír webcíme: http://vedegylet.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=969
Részlet Kálmán István Bevezető című írásából. Szabad Gondolat 2008. decemberi szám
A leváltás konkrét indoka a szeretőjének juttatott kedvezmények voltak
James Tobin Nobel-díjas közgazdász évtizedekkel ezelőtt vetette fel, hogy szükséges szabályozni az alapvetően spekulatív célú, nem a reálgazdasághoz kötődő nemzetközi pénzmozgásokat azért, mert előbb-utóbb olyan kockázatokat hordoznak, amelyek megfertőzik a reálgazdaságot is. Tobin azt javasolta, hogy valamennyi pénzügyi tranzakciót, átváltást, határidős, származékos ügyletet meg kellene terhelni 1-2 tizedszázalékos adóval, mert ezen ügyletek természetéből az következik, hogy már ez a mérték is jelentősen csökkenti a spekuláció lehetséges kiterjedését.

^ugrás az oldal tetejére

Franz Jürgens

Vázlatok a történelemhez és a kortörténethez: Angolszász ópiumháborúk

„A kortörténeti vizsgálódások”-ban Rudolf Steiner háttérinformációi szerint az ópium a tulajdonképpeni forrása a „Brit Birodalom” felemelkedésének a világhatalomhoz. Runhild Böhm munkájának figyelembevételével – lásd „Kína kierõszakolt nyitása a Nyugat felé” (Der Europäer, 2008. november) – erre napjainkban is fel kell hívnunk a figyelmet.

Az India feletti uralom a monopóliumokkal támogatott Kelet-indiai (Kereskedelmi) Társaságból indult ki, „a továbbiak során pedig Anglia lett általában a világ első kereskedője”. Rudolf Steiner 1916. december 30-i előadásában felvázolta Nagy-Britannia útját a Kína feletti hegemóniához. Ott csak a 17. századtól jelent meg az ópiumszívás (araboktól átvett) szokása; korábban a kínaiak nem voltak ópiumszívók. „Az ópiumszívás”, mondta Rudolf Steiner, „azoknak az embereknek, akik ezt gyakorolják, kétes, de erős élvezetet jelent; mert az ópiumszívó a legkülönfélébb, az asztrális síkról származó fantáziaképekre tesz szert, amelyekben benne él; ez valóban egy másik világ, amelyet tisztán materiális úton érnek el”.^* Anglia kereskedői mindenkor meglehetősen kihasználták az ázsiaiak szenvedélyét, és Bengáliában hatalmas mákföldeket létesítettek az ópiumtermelés céljából. A Kelet-indiai Társaság monopolistái 1772-től évente több ezer ládányit exportáltak Kínába; eladási ár: négyezer-nyolcszáz (arany-) márka ládánként. Azután Rudolf Steiner megnevez még egy törvényt, amely ebben az évtizedben például a Harry Potter-regények piacra dobásában vagy a Subprime-Verbriefungen esetében tanulmányozható: „Ha valaki meglehetősen sokat felkínál, akkor az egyik vagy a másik árucikk iránt különösen erős szükséglet keletkezik, amiről minden közgazdász tud.”

A materializmus dagálya

Runhild Böhm könyve az ópiumháborúról tartalmaz egy idézetet, amely megmagyarázza Rudolf Steiner további fejtegetéseit: „A dohányzó felébredéskor depressziók alakjában fizeti meg az árát, amelyek fokozódnak a méreg tartós fogyasztásakor. A méregre való rászokás a test és a szellem fokozódó szétroncsolódásához vezet. A szenvedélybeteg magatartása a külvilághoz teljesen egocentrikussá válik, a sóvárgás az ópiumra uralkodó ösztönévé lesz; végezetül bekövetkezik a teljes morális pusztulás, összekötve testi kiesési tünetekkel.” A kínaiak hamarosan észlelték a kábítószer hatását, de csak 1794-ben tiltották meg a behozatalt, huszonkét évvel a kínai nép iparszerűen űzött megmételyezésének kezdete után. London mégsem állt le, 1837-ben az import – a tilalom ellenére – harmincezer ládára növekedett, a bevétel pedig „mintegy harmincmillió frankra ebben az évben”. Kína ekkor elrendelte, hogy minden brit ópiumkereskedőt halálbüntetéssel kell sújtani, és a brit hajókat el kell kobozni. London reakciója olyan volt, mint amit az USA-tól hallottunk az Irak elleni második fegyveres összecsapás előtt: „Egy efféle provokálással a kínai kormány végérvényesen szétrombolta a biztonság minden érzését.”^* A Kelet-indiai Társaság az ópiumot most már amerikai hajókra rakodta, ennek következtében több ópium jutott Kínába, mint valaha. A „marakodás”, miként Rudolf Steiner kifejezte magát, fokozódott, mígnem 1840-ben háború tört ki a két ország között, amit azután Kína 1842-ben elveszített: Hongkong koronagyarmat lett, öt kínai kikötő kényszerűen megnyílt az ópiumkereskedelem számára, és brit konzulokat alkalmaztak. És: a már korábban beszedett 25 millióhoz most hozzájött még további 97 millió kárpótlási összeg. Rudolf Steiner azzal a megállapítással zárja előadását, hogy 1840-ben, a háború kezdetén „a materializmus dagálya érkezik el”.^*

Runhild Böhm összefoglalja: „Amit az angolok az ópium segítségével Kínától megvontak, annak az angol birodalom alapállományát kellett képeznie, ahol minden penny a kábítószerfüggő emberek sorsával kapcsolódott össze, betegséggel, halállal és egy egész társadalom feldúlásával.” Rudolf Steiner hasonlóképp vezeti tovább a témát szilveszterkor: „Tegyük fel, lenne valahol valaki, aki azt mondja: Igen, ez valamikor egy morál nélküli vállalkozás volt; de immár ez messze mögöttünk van. – Ez megint csak egy olyan ítélet lenne, amely csak arra lenne jó, hogy elkábítson bennünket! [...] Amire akkoriban szert tettek, az annak az egész konfigurációjához tartozik, ami ma mint Brit Birodalom áll fenn. [...] Ami az akkori milliókból származott – egy évszázada zajlik a történet –, az ugyanaz, ami ma arra készülődik, hogy a világot uralma alá hajtsa, a világot elárassza; ebben rejtőzik az, ami akkortájt jött létre.”^* Az „indiai fűszerek” Londont gazdaggá tették; csakhogy: a „fűszert” máknak hívták, az ópium volt! Azt, hogy még ma is érvényesek Rudolf Steiner e szavai: „Mert a későbbi évszázadok számára a mai dolgok nagyon hasonlóknak fognak tűnni”, még látni fogjuk. Megfigyelhető itt az általa vázolt 33 és egyharmad év törvénye is: az 1842-es év, a „győzelmi béke”, amit a birodalom a nankingi szerződésben (minta az 1918-as versailles-i szerződés számára) kényszerített rá a kínaiakra, a csúcspontot jelzi a Brit Birodalom terjeszkedésében és hatalmában (lásd kasztok), az 1945-ös év pedig a „birodalom” váratlan vége és összezsugorodása a 16. századbeli monarchia alakjára „British Island”-dé.

„Kínai lelkek európai testekben”

Rudolf Steiner kifejti: teljességgel fennáll annak lehetősége, hogy bár a lelkek egy adott népbe akarnak inkarnálódni, mégis a Föld valamely pontján csak kevés test áll a rendelkezésükre – így a kínaiak testei „kimerültek, ópiummal átitatottak” voltak. Miközben azokban az években az európai népesség gyorsan növekedett, az egykor népes (1810-ben még 340 millió lakosú) Kínában az ópiumerők hatására többé már nem álltak rendelkezésre elegendő számú testek. És „a kínaiak arra lettek ítélve, hogy részben nagyon éretlen, jelentéktelen lelkeket vegyenek fel magukba, akiknek minőségéről nem akarok beszélni.” Ekkor azonban azok a lelkek, akiknek eredetileg ott kellett volna inkarnálódniuk, nem találtak megfelelő testekre, és átirányítódtak – Európába. Rudolf Steiner egy előadásban („Sorshordozó kor”, 1914. október 29.) idézte A csőcselék előrenyomulása című könyv (München, 1907) szerzőjét, Mersovszkijt, aki arra mutatott rá, hogy az angol John Stuart Mill és Herzen, az orosz filozófus és politikus már arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa „elkínaiasodik”, és hozzáteszi: „ebben bizonyos vonatkozásban már igaza volt”. 1916 szilveszterén Rudolf Steiner tovább fejtegette ezt: „Látják ezért: a fizikai síkon egy olyan eseménynek, mint az ópiumháború, nagyon is megvan a maga szellemi háttere. Az ópiumháború nemcsak azért volt, amit elsősorban szolgált, hogy tudniillik az emberek milliókat szerezzenek maguknak, hanem azért is történt, hogy bizonyos lelkek, akik egyébként a mostani korban az európai kultúrerők megerősítéséért jöttek volna le a szellemi világból, meg legyenek akadályozva abban, hogy már most inkarnálódjanak, és így kínai lelkeket lehessen becsempészni európai testekbe. Bármennyire paradoxonnak látszik is ez, mégis így van. Mégiscsak úgy van, hogy az a fontos, messze kiható esemény ténnyé vált, hogy az európai emberek nagy számánál a lelkiségnek a testiséggel való ama összehangolatlansága, össze nem illése jelentkezett, amire éppen utaltam. És a lelkiségnek a testiséggel való össze nem illése folytán egyre lehetetlenebbé fog válni az is, hogy a testiség eszközét a megfelelő módon használják. Ebből ered annak lehetősége, hogy a tévedéssel zűrzavart keltsenek. A tévedéssel nem kelthet az ember zűrzavart olyan könnyen, ha az, aki a tévedést átlátja, nincs bizonyos fokig pusztában való prédikálásra ítélve valamely meggyökeresedett korjellemző következtében.”^*

A kínai testek megmérgezése

1916 decemberének utolsó napjaiban Rudolf Steiner feltárta előttünk, hogy amit már 1890 karácsonyán „A császár álma” című cikkel a The Truth brit hetilapban képszerűen feltételeztek (Németország és Európa fel- és megosztását angolszász uralom alatt, valamint egy „orosz pusztaság” [„Russian Desert”] létesítését a későbbi Szovjetunió területén), és ami az első, illetve a második világháború után földrajzilag alakot öltött, mindaz már egy századfordulóval korábban tervszerűen elő lett készítve a kínai testek megmérgezésével. Azok a lelkek, amelyeknek közép-európai testekbe kellett volna megtestesülniük, ezt nem tehették meg, mert ezek a testek már „foglaltak” voltak az eredetileg Kína számára rendelt lelkek által. Ennek következtében nem is volt elegendő lélek, akik – a kevés igazi közép-európai – megállíthatták volna a dekadens Habsburg- és Hohenzollern-régenseket a mindenkori kormányokban levő rossz tanácsadóikkal együtt. Az „orosz pusztasággal” (illetve a SZU-val) összefüggésben érdekes, hogy Runhild Böhm az első ópiumháborúval kapcsolatban éppen az akkortájt Angliában élő Karl Marxot idézi, aki a következőképpen kommentálja Kína tehetetlen erőfeszítéseit, hogy Anglia nyílt támadásával szembeszálljon: „Mindezek a bomlasztó erők egyaránt hatást gyakoroltak Kína pénzügyeire, moráljára, iparára és politikai struktúrájára, és 1840-re teljes mértékben kifejlődtek az angol ágyúk sorfala előtt, melyek szétzúzták a császár tekintélyét, és az Égi Birodalmat kényszerűen a földi világgal hozták érintkezésbe. A régi Kína fenntartásának legfőbb feltétele a világtól való teljes elzárkózás volt. Mivel ez az elzárkózás Angliának köszönhetően immár erőszakos véget ért, ezt a felbomlásnak is éppoly biztosan követnie kell, mint ahogy egy hermetikusan lezárt koporsóban gondosan konzervált múmia esetében, mihelyt az a friss levegővel érintkezik.”

Az EU pénzeli a tálibokat?

Bár Washington felváltotta Londont mint világhatalmat, mindazonáltal az angolszász szövetségesek változatlanul kéz a kézben összedolgoznak Ázsiában (is). Miután Washington titkosszolgálatai a dél-amerikai kontinenst úgyszólván mint „kísérleti területet” meggyalázták e szolgálatok pénzbeszerzési műveletei érdekében, 1980-tól Afganisztánban is masszívan támogatták a máktermesztést, hogy a felkelőket elegendő pénzeszközzel lássák el. Az így szerzett (amerikai) fegyverek az orosz betolakodók elleni harcot szolgálták. „Szeptember 11-e” után épp a máktermesztést – azt a tényt, hogy (állítólag) az afgán máktermesztéssel pénzelik a tálibokat – említették okként Afganisztán átfogó bombázására; a helyzet most „bosszantóan” azt mutatja, hogy Afganisztán történetében még sohasem termesztettek annyi ópium-nyersanyagot, mint éppen ma – az USA- és NATO-bombázások ellenére. Változatlanul a termesztés szolgál a katonai felszerelési tárgyak finanszírozására. „A Nyugat és a tálibok” címen a következő volt olvasható: „Karsai elnök afgán kormánya nemrégiben nyilvánosságra hozta két angol ügynök letartóztatását Afganisztánban: az angol Mervyn Patterson a harmadik legmagasabb ENSZ-diplomata Afganisztánban, az ír Michael Semple pedig az EU-képviselet vezetője Afganisztánban. Időközben mindkettőt kiutasították Afganisztánból. Egy USB-memóriakártyán tényanyagot találtak náluk, miszerint a Helmand afgán tartományban 2000 tálib harcost (ebből 200 alacsonyabb rangú parancsnokot) foglalkoztató katonai kiképzőtábor finanszírozására 125 000 dollárt utaltak át. És további 200 000 dollárt kell még folyósítani a tálibok pénzügyi támogatása céljából. Az afgán kormány továbbá közölte, hogy az »EU-Peace-Builder« a tálibokat laptopokkal és lehallgatás ellen védett műholdas telefonokkal akarta felszerelni, hogy így közvetlenül kommunikálhassanak a brit hatóságokkal. A memóriakártyán érdekes módon »Az Európai Unió békeépítő programjának« hívják a brit tervet. Az afgán kormány nyilvánvalóan semmit sem tudott ezekről az eseményekről. Attól tart, hogy a britek Helmandban saját haderőt akarnak felállítani, nélkülözve minden lojalitást a kabuli központi kormányzat és a nyugati megszállók irányában. A terv létezését időközben megerősítették mind a brit diplomaták, mind az ENSZ, a nyugati hatalmak képviselői és magas rangú afgán tisztviselők. A tervről az ENSZ állítólag semmit sem tudott. De Michael Semple-t a mai napig nem bocsátotta el szolgálatából. Az esemény alátámasztja »a terror elleni háború« (War on terror) sok kritikusának álláspontját, hogy a Nyugat a titkosszolgálati csatornákon keresztül részben maga képezi ki a »terroristákat«, akiknek legyőzését színleli. Erről szól a sokéves titkosszolgálati együttműködés is az MI6, a CIA, a pakisztáni ISI és a tálibok között. Hogy ilyen együttműködésnek már hagyománya van, arra rámutat Robert Dreyfuss is »Devil’s Game« (Az ördög játéka) című könyvében: Ilyen volt a brit titkosszolgálat, amely a 19. század végén muszlim szervezeteket alapított – mint szolgálatkész eszközt a nyugati érdekek számára.”

Krisztust meghazudtolni...

Mennyire az aktuális helyzetre utalva mondta Rudolf Steiner 1916 szilveszterén: „Mert a későbbi évszázadok számára a mai dolgok nagyon hasonlóknak fognak tűnni.” Karl Heyer, Steiner tanítványa az angolszászok uralmát Ázsiában egyszer Rabindranath Tagore egy idézetével jellemezte, akit ő a nyugati emberiség iránt emberszeretettel és jóindulattal eltöltött keletinek képzel: „Az utolsó évszázad a Távol-Keleten, Afrikában és a Csendes-óceán szigetein számos alkalmat szolgáltatott arra, hogy a bennszülötteknek az evangélium prédikációja csak mint a politikai és gazdasági erőszaktevés előhírnöke mutatkozhatott meg. Némelykor e kettő kéz a kézben járt. A művelt kínai nem fogja egyhamar elfelejteni, hogy az az okmány, amelynek alapján országában ténykedik a keresztény misszió, annak a nankingi szerződésnek (lásd kasztok) a része volt, amely legalizálta az ópiumbehozatalt. Így esik meg az, hogy ezek a népek elképedve csodálkoznak el azon, hogy azok a személyek, akik színleg az istenuralom megalapításának szentelik magukat, miért lehetnek megelégedve az individuális hittérítés módjával [Missionstyp], miközben a bűnök, amelyek meghazudtolják az igazi keresztény istenfogalmat, buján tenyésznek.”^*

Rudolf Steiner számára Hegel „a legnagyobb német szellemek egyike” volt. 1908. június 17-én Nürnbergben, ahol Hegel száz évvel azelőtt a Királyi Bajor Gimnázium igazgatója lett, Rudolf Steiner az Apokalipszis-előadásokat a következőképp vezette be: „Hegelnek volt egy kijelentése, amelyet talán éppen ma irányadó jelmondatként helyezhetnénk vizsgálódásaink élére. Hegel azt mondta: »A legmélyebb gondolat társul Krisztus alakjához, a történeti és külsőleges oldalhoz, és éppen az a keresztény vallás nagysága, hogy mindazon mélysége mellett könnyen megragadhatja a tudat a külsőleges oldal felől és egyúttal felszólít a mélyebb behatolásra. Így a keresztény vallás a műveltség minden foka számára elérhető, ugyanakkor kielégíti a legmagasabb követelményeket is.«”

Bárcsak mind Keleten, mind Nyugaton gyakorolnák Hegel e felismerését...

Fordította: Szabó Attila

Der Europäer, 13. évf. 4. sz., 2009. február

^ugrás az oldal tetejére

Pedagógia

Somogyi Tibor

Feljegyzések egy konferenciáról

2009. 04. 24–25-i hétvégén egy konferencia szerveződött a Szabad Gondolatok Házában, ahol az előkészítő munka részeseként, előadóként és hallgatóként egyaránt érintett voltam. A rendezvény címe: A felső tagozatos képzés és az életgyakorlat jövőképe a Waldorf-iskolában.

A tényleges program az alábbiak szerint alakult.

2009. 04. 24. péntek (17.30–21.00)

Kálmán István: Megnyitó
Somogyi Tibor és Stráma Éva: „Találkozhat-e az iskola és a munka világa”
Krivácsy Zoltán: Felső tagozatos továbbképzések külföldön
Beszélgetés

2009. 04. 25. szombat (09.00–17.30)
a meghirdetettől eltérő rend szerint

Mesterházy Mária: Bemutató a középiskolások munkáiból
Somogyi Tibor: Új képzési formák lehetőségei a Waldorf-iskolákban – különös tekintettel a felső tagozatra és az életgyakorlati felkészítésre
Beszélgetés
Németh Ágnes: A szakképzés jogi keretei
Beszélgetés
Gulyás Judit és Kálmán Kristóf: Waldorf-intézmények egy szegényedő világban – a gazdasági racionalitás mint lehetséges szempontrendszer
Mezei Mihályné és Karkus Ottó: Az iskolák együttműködési lehetőségei és szükségletei, a saját középiskola igénye az intézmények szemszögéből a szakképzés és a gimnázium helye a Waldorf-iskolákban
Beöthy Hanna és Tallós Péter: Tájékoztató a középiskolai Waldorf-tanárok továbbképzéséről
Mesterházi Zsuzsa: Visszatekintés a konferenciára

Közös éneklés M. Mária vezetésével

Az alábbi írás a rendezvény idején tett feljegyzéseimet és az azt követő gondolataimat rögzíti. Adhatnék talán hűségesebb képet is az elhangzottakról, de ezt a célt inkább szolgálja majd az a kiadvány, amelynek az összeállítása folyamatban van, és amely tartalmazza az előadások fő gondolatait, vázlatait és az azokat követő felszólalásokat. Ez a kiadvány hamarosan letölthető lesz a honlapon.

Egy konferencia szervezésének általános indítéka az, hogy valamely – egyébként már ismert – feladat szakembereit, felelőseit megerősítsenek felkészültségükben.

Konferenciánk, megítélésem szerint, eltért ettől, mert egy fel nem tárt, és működésbe még nem vont területet érintett. Erre a feltáratlanságra utalt egy közbevetett kérdés, amelyet így fordítottam le magamnak: Kinek a feladata, hogy az iskola és a munka világa közötti területen létrehozzon egy életgyakorlatot, illetve egy életgyakorlaton alapuló felső tagozatos képzést?

Ez a kérdés a konferencia három kulcsszava közül kettőt – az életgyakorlatot és a felső tagozatos képzést – közvetlenül érintett, de éppannyira vonatkoztatható a harmadikra is, és feltehető az a kérdés is: Kitől lehet várni a Waldorf-iskola életgyakorlatának jövőképét?

A válasz keresésében, a kétnapos program ideje alatt, ötvenegyen vettek részt. Ezek közül huszonöten képviselték a Waldorf-tanári pályát, tizenegyen írták nevük mellé a „szülő” megjelölést, és tizenöten voltak jelen egyéb minőségükben.

A magyarországi Waldorf-történet 21 éves, felnőtté vált – hangzott el Kálmán István megnyitójában.

Ám felsorolt négy fontos dolgot is, amelyre nem irányult megfelelő figyelem az első intézmények alapításának előkészítésekor.

Ezek: A leendő intézmények szociális formáinak tisztázása; az állami finanszírozás kiváltásának szükségessége; a felső tagozatos tanárok képzésének időben való indítása; az iskola és munka világának kapcsolata.

Kálmán István megállapítása szerint: az itt említett hiányok következményeiben élünk. De ezen a konferencián – még ha valamennyi probléma megoldását nem várhatjuk is – létrejöhetnek találkozások, amelyek az említett hiányok pótlásához vezethetnek. És a mostani előadók által korábban elindított, de akkor elakadt kezdeményezések is támogatást kaphatnak.

E szavak hallatán felidéződött bennem – és az előadásom elején beszéltem is róla –, hogy 1996/97-től egészen 1999-ig, a gödöllői Waldorf-gimnázium megalakulásáig foglalkoztatott a szakképzés megújításának gondolata. Akkor ehhez nem találtam társakat – írásaim visszhang nélkül maradtak.

Az időközben eltelt tizenkét év alatt átalakult bennem a korabeli gondolat, és egy olyan felső tagozatos képzés képe rajzolódott ki előttem, ahol az életgyakorlatnak részesévé válik a munka világa, de másképp: úgy, hogy a vállalkozások és a vállalkozók a tananyag prezentációját és egy általános jövőkép formálását segítsék jelenlétükkel – nem kötve ezzel az iskolát a szakképzés formájához.

A Waldorf-iskolákkal szembenálló oldalon, azokhoz képest mintegy külső világi tartalomként él egy nyílt – vagy éppen hamis spirituálisba burkolt – materialista gondolkodás. Ez biorobotként tekint az emberre, és ahogy Krivácsy Zoltán elmondta: A gyerekek egy technokrata világba fognak belekerülni, amely az emberi érzéseket ki akarja irtani. Erre fel kell őket készíteni.

Krivácsy Zoltán arról a tapasztalatról is beszámolt a kasseli konferencia kapcsán, hogy a középiskolai tanárokat inkább a praktikum érdekli, és kevésbé az antropozófia embertana – utóbbihoz jobbára az életgyakorlat vezetheti el őket.

Ha belegondolunk abba, hogy a gyermeki érzést kiölni szándékozó kezdeményezésnek is van életgyakorlata, ráébredhetünk feladataink jelentőségére: alternatív – tehát más alapon állva is erős – életgyakorlat megteremtésére van szükségünk.

Az életgyakorlat fogalma tágabb annál, hogy elég volna a pedagógiai munkának egy új modelljeként gondolnunk rá, de tágabb annál is, hogy pusztán gazdasági tartalmára tekintsünk. Voltaképpen oda tehetjük ezt a fogalmat, ahol az intézmény szót szoktuk használni – azzal a különbséggel, hogy az életgyakorlat nem egyszerűen összekapcsolja a pedagógiai és gazdasági munkát, de körébe is vonja e két pólus minőségeit, illetve átjárttá válik azoktól.

Életgyakorlatban gondolkodni egészen mást jelent, mint intézményt, szervezetet építeni! Utóbbi hívja az embert arra, hogy elsődlegesen „intézményesítsen” és „szervezzen” – eleve rendelkezvén azon ismeretekkel, amelynek például a pedagógiai munka képviselői híjával vannak. Az életgyakorlat iránti elkötelezettség más alapállást igényel: arra inti a szervezésben jártas embert, hogy húzódjon a háttérbe, és először (a meditáló elmélyültségével és kitartásával) ismerje meg, és rendszerezze az életet ott, ahol később formálni szeretne. Az ilyen kitartó elmélyülést szolgálja a pedagógiai konferencia a tanári munkában, amely konferencia azonban annyira hiányzik a gazdasági és intézményi életből – és így az iskola életgyakorlatából is.

Mostani konferenciánk egyik résztvevőjétől hallhattuk a gondolatot: Értelmes munka híján zavarok támadnak az emberi individuumban.

Vonatkoztathatjuk ezt a közlést arra, hogy hiányzik az értelmes munka a felső tagozati képzésből, de a gyerekeket fogadó világra is, ahol a szülők tevékenyek. És vonatkoztathatjuk magának az iskolának a szervezeti-gazdasági működésére, de arra is, hogy az iskola egységében nincs jelen kellő súllyal az értelmes munka.

E gondolatot kibontva: ahol és amennyire hiányzik az értelmes munka az életgyakorlatunkból, ott és annyira számíthatunk individuális zavarok fellépésére az egyénnél és annak közösségeinél.

A pénteki nap zárásakor – a szombati programot előkészítő előadások után – sürgetően fogalmazódott meg, hogy egy Waldorf-tanárt ma már csak érdemi – az iskolai élet gyakorlatában használható – mondanivalóval lehet egy konferenciára leültetni.

Talán az ilyenfajta mondanivaló hiánya okozza, hogy a programokon csökken a tanárok aktivitása – Tallós Péter gondolatát felidézve: az erők fogyatkozásának vagyunk tanúi.

Az érdeklődés erőinek táplálása létkérdés a Waldorf-iskola számára. Mert azt a kezdeményezési láncolatot, amelyben – válaszok helyett – kérdéseket állítunk a másik elé, az érdeklődés hiánya megszakítja.

Pénteki előadásom egyik gondolatmenete is ide futott ki: Rávilágítottam arra, hogy a külső világban egyre inkább látszik egy ötletgazdag és egyben kezdeményezni kész emberi minőség megjelenése, amely két dolog együttes jelenlétére a kreatív szóval utalunk. Ezt az ötlettel összekaroló kezdeményező mozdulatot (kreativitást) látjuk például abban, ahogy egy Rubik-kocka megszületik és sikertörténetével „lerohanja” a világot.

A kreativitás azonban nem hordoz közösségi elemet – a közösségi elemet ahhoz egy életgyakorlattal kell hozzákapcsolni. Ez pedig azt jelenti, hogy – szemben a „Rubik-kockák” történetével – nem az ötletnek, hanem a kérdésnek kell elöl állnia: az érdeklõdésnek, amely a másik személyét szólítja meg.

Olyan életgyakorlatra van szüksége a Waldorf-iskolának, amely egy kezdeményezési láncolatot valósít meg és tart fenn: az intézményi élet egészében – és nem csak annak pedagógiai tagjában.

A konferencia szervezése során találkoztam Stráma Éva írásával, amelyben egy életismeret epochájáról számolt be. A tartalom nagyon megérintett: láttam, hogy amit képviselek, másnál is megjelenik – különösen azáltal, hogy Éva a tanári munkának és a vállalkozásnak is részesévé vált személyes életgyakorlatában. Megkértem ezért, hogy tartson elõadást a konferencián, majd arra is, hogy kapcsoljuk össze pénteki gondolatainkat.

Úgy gondolom, hogy Stráma Éva példája rávilágíthat a tanár vállalkozói körbe lépésének lehetõségeire. Olyan kapuk nyílnak meg egy ilyen típusú sorstörténeti mozzanatban, amely oda és vissza – a tanárság és a vállalkozó lét kölcsönösségében – is formál és gazdagít.

A konferencia elõkészítése mellé számosan odaálltak azok közül, akik a hazai Waldorf-élet ismert és neves képviselõi. Azt is mondhatjuk talán, hogy ez a találkozó a teremtõ polaritásnak egyfajta kifejezõdésévé is vált. Minden megtörtént, ami ezzel összefüggésbe hozható: a feszültség (például az elsõ konferencianapon), a válaszadási képesség (a szombati program teljes átrendezése) és a feloldás. Tallós Péter úgy fogalmazta meg ez utóbbit, hogy „többet ilyen beszélgetés ne legyen”! A gondolatát azonban azzal fejezte be, hogy: a jelenlévõk mindannyian értik és elfogadják azt, amirõl beszélgetünk – legyen a szó most már a tetteké!

Az érdeklõdést a cselekvésig egy elfogadott jövõkép vezetheti el.

Úgy gondolom: ahogy egy iskola mûködésének formáját, úgy jövõképét sem lehet kívülrõl – kész elemek beültetésével – meghatározni! Strukturálási ötletek és doktrínák helyett kezdeményezési láncolatok elindításában hiszek. Az iskoláknak helyzetbe hozásra van szüksége – annál is inkább, mert olyan tettre kész emberek élnek a köreikben, akikre a rögzített formák és a gondolati panelok bénítólag hatnak.

A kezdeményezési láncolat elsõ eleme: nem egy ötlet, hanem egy kezdeményezés.

Szombaton délelõtt egy kezdeményezést tártam a jelenlévõk elé. Az ötlettõl való megkülönböztetése fontos! Olyan dologról van szó, amely már megkapaszkodott a gazdaságban, és amelynek kezdete a Waldorf-iskolával való találkozásból ered. Úgy is mondhatnám, hogy egy, a Waldorf-eszmékhez hû eredetmíves munka nevelte fel azt.

Ennek a cikknek a keretei nem teszik lehetõvé, hogy ezt a kezdeményezést részleteiben bemutassam. A bemutatásra más formát kell találni. Itt most két – ismert, és az interneten elérhetõ – kiindulási pontjára utalnék: Eredetmívesség címû könyvemre és Cerasus Bútor márkámra (www.eredetmives.hu; www.cerasus.hu). Mert a Cerasus által elindított egyedi vevõkiszolgálási eljárás az, amelynek a tapasztalataiból az Eredetmívesség egyik oldalról építkezik, és amelynek az általánosítása ma lehetõvé teszi az iskolával való szoros együttélés gondolatát. A vevõkiszolgálás egyedi módszertana az egyik irányban leválasztja magáról az iparral való együttélést, míg a másik oldalon közös életgyakorlatot létesít az iskolával. A vállalkozó számára ez a kezdés világával való összeköttetést adja, míg a pedagógia oldaláról nézve a képzés formáinak megújulása várható.

A konferencia menetében a résztvevõk egyre nyíltabbá váltak, beszéltek kezdeményezéseikrõl, és lehetõségeikrõl. Ez a nyíltság elengedhetetlen része lesz a munkának. Mert amennyire megszakítja a kezdeményezési láncolatot az érdeklõdés hiánya, épp annyira lehet oka a szakadásnak az önzés: a visszatartott vagy eltorzított információ. Elhangzott egy résztvevõtõl az elsõ szünetben, hogy az iskolák csak magukra gondolnak majd. Azt gondolom, hogy ezt a mostani konferencia nem igazolta. De még ha igaz is, okát abban kell keresni, hogy a – Kálmán István által említett – négy akadály leküzdésére nem alakult ki az intézményeket közösségbe vonni képes jövõkép.

A Waldorf-iskola – azzal, hogy érettségizõ gyerekek sokaságát adta, és adja – belenõtt a társadalomba. Belenõtt, de ezzel csak kiélezte azt a különbséget, amelyet a külsõ világgal szemben képvisel – tehát belekapcsolódásról nem beszélhetünk!

A konferencián jelen voltak olyan személyek, akiknek szoros kapcsolata van antropozófia indíttatású vállalkozásokkal. Szóba is került mûködésük, amelyek a Waldorf-iskolákat támogatták, és támogatják ma is. Vállalkozásaik azonban egy rendkívül szûk gazdasági bázist jelenítenek meg csupán – sokkal szûkebbet, mint amilyen súllyal a Waldorf-eszmék megjelennek ma a társadalomban.

Cselekedni tehát nem elég az iskolán belül: a Waldorf-iskoláknak ki kell árasztaniuk erõiket a vállalkozások világa felé. Oda kell hatniuk, hogy a gazdaságnak egy széles szelete kapcsolódjon érdemben az iskolák életéhez.

Ez a munka nem válik teherré, ha meglátják a másik oldal fogadókészségét és szükségleteit. Sõt megújító erõket hozhat.

A hazai vállalkozások legnagyobb problémája: a kezdés. Ezért van az, hogy a cégindítások bázisa valamilyen külföldi minta, szélsõséges esetben: franchise.

Szombat délelõtti elõadásomban megemlítettem a kutatásfejlesztés példáját mint egy egyetemi munkához illeszkedõ tevékenységet, és feltettem egy kérdést: vajon mi az, ami hasonlóképpen illeszkedik a Waldorf-iskolához – különösképpen a középiskolai szakaszban. A válaszom: a kezdés. Példaképpen elmeséltem a Cerasus Bútor történetét, amely a gödöllõi óvoda bebútorozásának akkori szükségletébõl ered.

A Waldorf-iskola életében a kezdés erõinek sokaságát fedezhetjük fel. A kezdés elfogadásának azonban csak a pedagógiában vagyunk tanúi. A gazdasági és intézményi élet körében idegen formákkal élünk – olyan formákkal, amelyek ráadásul még a mi magyar természetünktõl is elütnek: szintetizált rendet közvetítenek felénk.

Az iskolák körében egyre inkább látni, hogy a gazdasági életbõl érkezõ vállalkozók segítõkészséggel és tanulni kész nyíltsággal érkeznek. Késõbb azonban – látva itt az intézményi élet zavarait – nemritkán tanácsadóvá válnak, és behozzák azt, amibõl eredetileg éppen kilépni szerettek volna. Úgy gondolom, hogy a Waldorf-iskola lehetõsége, hogy kiáradjon a világba, de a világba való belenövekedése által fenyegeti is egyben egy veszély, hogy a külsõ világ impulzusai átjárják és megmerevítik.

A Waldorf-iskola kapcsolati hiánya a munka világával és más életgyakorlati problémái nem csupán szervezeti kérdések – ennél fontosabb dolgot rejtenek magukban. Mesterházy Mária érzékletes bemutatója – amelynek keretében a felsõ tagozatos gyerekek remekeit láthattuk – ráirányította a figyelmet arra, hogy mindaz, amirõl beszélünk, emberi sorsokat érint. Gyerekek nõnek fel, akik nem találják meg életfonalukat, vagy éppen elveszítik azt.

Mezei Katalin hozzászólása együttmûködõ módon kapcsolódott Mária gondolataihoz: Három gyerek sorsát mutatták be mindketten. Egyikõjük azt a lehetõséget idézte fel, amely e gyerekekben még megvolt az alsó és a közép tagozatban, másikuk pedig, hogy miképp veszett el ez a lehetõség, és léptek ki ezek a gyerekek a középiskolából.

Volt egy közbevetett megjegyzés, amely olyan megvilágításba próbálta helyezni ezt a két felszólalást, mintha a nyolcosztályos tanár szemrehányást tenne a felsõsnek. Valójában ez a két tanár együttmûködött egy példa felmutatásában, hogy ráébresszen minket és különösen a szervezés képviselõit, hogy emberi életekben kell gondolkodnunk, amikor a felsõ tagozat formálására készülünk.

Amennyire át kell világítani az iskolák pedagógiai problémáit, éppannyira kell vizsgálat alá vonni a gazdasági és jogi kérdéseket. A konferencián erre is sor kerülhetett. Kálmán Kristóf – egy Gulyás Judittal közösen készített – tanulmány eredményeit osztotta meg a hallgatósággal. Olyan adatok és összefüggések tárultak elénk, amelyek kiindulásul szolgálhatnak majd egy új jövõkép megformálásához. A tanulmány megjelenik a Szabad Gondolat újságban, de egy megállapítását szeretném itt kiemelni: A középiskola olyan gazdasági terhet ró az intézményekre, amely ott sokkhatást okoz.

Amikor tehát a munka világával való kapcsolat építésével foglalkozunk, ki kell térnünk ennek a megállapításnak a konzekvenciáira. Kifejezetten esélyt látok arra, hogy ezt a gazdasági sokkhatást a vállalkozásokkal való találkozás oldani fogja.

Visszatekintve a konferenciára, azt állapítottam meg, hogy ott gyakorlatilag nem foglalkoztunk a pénzzel. Úgy gondolom azonban, hogy ennek nem a kellõ figyelem hiánya volt az oka – sokkal inkább az, hogy fel sem merült kérdésként a források biztosíthatósága. Sõt, az egyetlen ez irányú megjegyzés arra utalt, hogy talán túl sok pénz is van abban a kezdeményezésben, ami itt a résztvevõk körébe lépett.

Az elõadók gondolatai egyre inkább összekapcsolódtak a program elõrehaladása során. Németh Ágnes például, aki eredetileg a szakképzés jogi kereteinek bemutatására készült, számos utalást is tett, amely megerõsítette a szombat délelõtt tartott elõadásom felvetéseit. Olyan gondolatokat is szóba hozott például, amelyek az iskola és munka világának találkozását még korábbi évekig engednék hatni: a közép tagozatos oktatás kezdetéig visszanyúlva. Nevezetesen, hogy a mûvészeti-szakmai képzés gyakorlati foglalkozásait már az ötödik évfolyamban elkezdhetné az iskola.

Azt a módot, ahogy a jogász és a közgazdász bekapcsolódott ennek a konferenciának az életébe, példaértékûnek gondolom a jövõ szellemi életgyakorlata számára.

Amennyire odafigyelt a jogász és közgazdász a pedagógia sajátosságaira, éppannyira volt jellemzõ a tanárokra is, hogy életszerû példákat hozzanak.

Karkus Ottó felidézte, hogy Rudolf Steiner bevezettette a villanyt a Goetheanumba, még ha tudta is, hogy mit jelent az elektromosság a világban.

Megerősítette azt is, hogy fontos használni a kapcsolati lehetőségeket a munka világával: A munka és a gazdaság világában való tetteinknek abban kell megnyilvánulnia, hogy a meglévő mellé tegyünk oda valami újat. Azt az ideát – mondta Karkus Ottó –, ami itt egy vállalkozó által megjelent, lehet elfogadni vagy elutasítani. Mert bátorságot igényel belemenni abba a kérdésbe, hogy mit adhat ez a gyerekeknek. Ám ha ez megtörténik, akkor meg fogjuk találni a megfelelő jogi és gazdasági formákat. És erről érdemes beszélni.

Mezei Katalin beszélt arról a tapasztalatáról, hogy a tanárok szívesebben nyúlnak olyasmihez, amihez csak papír és toll kell, vagy amit el lehet játszani, mint hogy valamit megcsináljanak. Pedig a tanárképzésben azt erősítik, hogy lássák a tevékenység, az átélés értékét. Az ember a későbbi életében nem arra emlékszik, amikor a padban ült, hanem arra, amikor a kezein keresztül tanult meg valamit.

A felső tagozatos tanárképzés részéről Beöthy Hanna – egy közbevetett kérdésre válaszolva – elmondta, hogy elképzelhetetlennek tűnik ma a felső tagozatos képzésnek az a bővülése, amit az iskolák számbeli növekedése indokolna. A posztgraduális képzésben választaniuk kellett, és úgy döntöttek: olyan jelentkezőket fogadnak, akik rendelkeznek már bizonyos előképzettséggel – például az antropozófia terén. Beszélt arról is, hogy a tanárok körében van egy hajlandóság a külföldi modellek egyszerű másolására és bátortalanság abban, hogy új utakat nyissanak meg a tanításban.

Tallós Péter ezt úgy fogalmazta meg, hogy jellemző a tanároknak az a gyakorlata, hogy a képzéseken kapni akarnak: tapasztalt tanárokkal való találkozásokra vágynak, akik megmondják, hogy mit kell tenni, hogy ők azt azután csak „leadják”. A tanárok kapni akarnak, de nem vesznek részt alkotóan a folyamatokban. A Waldorf Ház a gazdája kíván lenni annak, hogy a képzésben ezek a jelenségek átalakuljanak.

A tanári munka sablonossága és a szülői kezdeményezőerő visszaszorulása párhuzamosan jelenhet meg egy iskolában. Tartalmilag megegyezik ez azzal a két ellenerővel, amelyekre a kezdeményezési láncolat megszakítóiként utaltam: az érdeklődés hiányával és az önzéssel. Ahol pedig ez a két ellenerő fellép, ott az élet (a tettrekészség) helyére a tettre sarkalló struktúra és működési szabályozás lép.

Örömteli, hogy rendezvényünkön a szülők közül számosan megjelentek, és – akárcsak a hallgatóság tanár tagjai – számos gondolatot felvetettek, amelyek megerősítik a konferencián körvonalazódó jövőképet. Néhányat kiemelek alább a hozzászólások közül – a nevek említése nélkül:

A társadalomnak szüksége van a boldog villanyszerelőre, aki este otthon hegedül.
Hogyan tegyük fel a kérdést a szülőknek? Foglalkozni kellene a szülők biográfiájával, hogy saját személyes életútjuk megértéséhez jutva megérthessék a gyermekeiket.
Hogyan születik meg egy olyan nyitottság, amelyben megszűnik a hierarchia azok között, akik szakmát tanulnak és azok között, akik a királyi úton járnak?
Mindenki szenved attól, hogy nincsenek jó szakemberek. Ez a probléma nem csak a mi problémánk, itt van a világban.
Mivel az iskolában nincs életgyakorlat, ezt megpróbálom otthon megteremteni.
Egy új szociális viszony jött létre. Erre gondolok, mikor szakmunkásképzésről beszélünk. Áttekinthető munkafolyamatokra van szükség.
Egy közgazdász a cikkében azzal foglalkozik, hogy hogyan tud a jelen gazdasági krízisből Magyarország kilábalni. Az egyik megoldásként az írásában az alkotóképességet említi. Megváltoztatott gondolatokkal megváltoztatni a munkához való viszonyt.
Fontos kérdések a számomra, hogy lehetséges-e egy olyan felső tagozat, ahol együtt tudjuk tartani a szakmunkás- és gimnáziumi képzési irányt.
Régebben voltak szakmunkásképző iskolák, amelyek ma sorvadnak, összevonják őket, vagy megszűnnek. Egyre inkább az OKJ-s szakképzések kerülnek előtérbe. A képzések célja általában a papír megszerzése és nem egy folyamat átélése.
Beszéltem egy szakmunkás iskola igazgatójával, aki elmondta, hogy egyre nehezebben megy a nappali képzés. Szerinte a Waldorf-iskolák egyértelműen az OKJ-s képzésekhez tudnának kapcsolódni. Jelentkezett nálam egy szülő, aki méhész, és szívesen vállalna tanítványokat. Biztosan lehetne más vállalkozókat is találni, akik tudják, hogy minek kell történnie egy Waldorf-iskolában.
Lehetséges-e egy közös munka a tanárság és a vállalkozói kör között. Ha egy ilyen közös munka elkezdődik, ebben „találhatódik” meg aztán az a forma, ami az adott pillanatban alkalmas az együttműködésre. E nélkül egy vállalkozói belépés az iskolába lehet építő, de romboló is.
Nálunk mély viták kerültek terítékre egy éve arról, hogy mi a szülői kör feladata és jogosultsága az intézményben. A növény nem nő, ha a Nap nem húzza. Ez a Nap lehet az is, hogy a felső tagozat körül létrejön egy vállalkozói kör, aminek nem a fenntartás a dolga, nem szakma tanítása a célja, és mégis Napként szolgálhat az iskola számára. A szülők dolga ebben az lenne, hogy teremtsék meg egy bizonyos megértéssel azokat a vállalkozásokat, amelyeket a maguk életében úgy hoznak létre, mint ahogy a tanár az iskolában van jelen.
A Nap nemcsak felülről húzza a növényt, hanem még inkább akkor, amikor a földről sugároz vissza. A vállalkozás akkor tudná a tanárok gondolkodását megtermékenyíteni, ha a régi idea felébredne, az iskola maga vállalkozásként tudna működni. Ez egy életpraktikum lenne, amit sugározni tudnának a fiatalok felé. Az első perctől hat ennek a hiánya, de leginkább a felső tagozaton érzékelhető, hogy nem egészen életszagú, ami történik. Ma már a Waldorf-iskolában is egyre erősebb az „iskolaszag”.
Ez a (felső tagozatos) korosztály nagyon vágyik a valódi tettekre és felelősségre. E konferenciát megelőzően csak a gazdálkodásra gondoltam mint ezt támogató lehetséges térre. Szükség van olyan terekre, ahová bátran küldhetjük a gyermekeinket. Az a Waldorf-iskola feladata, hogy legyenek ilyenek.

A résztvevők aktivitásán és kitüntető figyelmén kívül van a konferenciának egy konkrét eredménye is: Huszonhárman írtuk alá azt az ívet, amely egy kezdeményezési láncolat következő lépésében tenni kész emberek nevét tartalmazza. Terveinkszerint az első találkozóra még ebben a tanévben sor kerül. Az aláírók neve mellett kilenc Waldorf-iskola neve olvasható. A kezdeményezési láncolat következő szemeit bízvást szövik tehát olyanok, akik a hírt továbbviszik, és a Waldorf-eszméket megfelelően reprezentálják.

A konferenciát Mesterházi Zsuzsa visszatekintése zárta, aki ezt a szöveget írásos formába rendezte. Tömörsége és jelentősége miatt a szövegből nem emelek ki elemeket, hanem záró olvasmányul ajánlom itt közölt feljegyzéseimhez.

Gödöllő, 2009. 05. 03.

* * *

Visszatekintés a konferenciára

Mesterházi Zsuzsa

A visszatekintésben azokat a bennem felmerülő képeket és gondolatokat emelem ki, amelyekben a továbblépés lehetőségét látom, mivel alkalmasnak tartom a pillanatot arra, hogy a közösen megélt élmények magunkkal vihetővé, továbbhatóvá és el nem felejthetővé váljanak.

Erőteljesen érzékelhető volt a hétvégén, ebben a körben, a SZELLEMI ENERGIA jelenléte, amit valamennyien megtapasztalhattunk, természetének jellegzetes megmutatkozásaiban:

NEM A SEMMIBÕL ÉRKEZIK, HANEM ELÕKÉSZÜL, UTAT ÉPÍT MAGÁNAK. Ezért jó, ha megnézzük a konferencia előtörténetét. Somogyi Tibor írt egy könyvet (Eredetmívesség, 2008), ami útjára indult, és voltak, akiket megérintett. Hatására született meg az az elképzelés, hogy jöjjenek össze azok, akik beszélgetni akarnak erről. Kezdetben a korábbi gazdasági konferenciák folytatásáról volt még csak szó. Azután látni lehetett, hogy a készülő konferencia túlnő ezen, mert nem csak gazdasági kérdésekkel kíván foglalkozni. A témák formálódni kezdtek, és megjelentek azok az emberek, akik vállalásaikkal a részvétel mellett döntöttek.

HELYET TALÁL A FIZIKAI TÉRBEN ÉS AZ EMBERI LÉLEK BELSÕ TERÉBEN. A Szabad Gondolatok Háza helyet adott a konferenciának, és gondosan meg szervezte. Megteremtette azt a külső környezetet és befogadó atmoszférát, amiben jól éreztük magunkat, és könnyen tudtunk megszólalni, beszélgetni. Ennek a helynek megvan az a különlegessége, hogy itt sok olyan közösségi esemény történt már (találkozók, kiállítások, előadássorozatok stb.), ami ugyan nem látható közvetlenül, de hatásaiban mégis érzékelhető.

ELÕSEGÍTI A GONDOLATOK ÖSSZPONTOSÍTÁSÁT ÉS TALÁLKOZÁSÁT. A konferencia különböző szempontokból kívánta körüljárni a választott témát: „A felsőtagozati képzés és az életgyakorlat jövőképe a Waldorf-iskolában.” Ezért szólalhatott meg a vállalkozó vagy a gazdasági/pénzügyi szakember, akik eközben a maguk szakterületének világából átléptek az iskola világába; az ügyvéd, aki a jog eszközeit feltárva járult hozzá az új kezdeményezések megalapozásához; és a Waldorf-iskolákból jövő tanárok, akik a szemlélődésnek ebben a kitágult körében természetesnek találták a „kézfogásokat”. Minden résztvevő szellemi értelemben is jelen tudott lenni. A jelenlét legérdekesebb mozzanatai számomra azok voltak, amikor a személyes mondanivaló mellett megjelent az egymásra figyelő beszéd.

KEZDEMÉNYEZI AZ ALKOTÁST. Elhangzottak és tartalommal telítődtek korábban nem hallott szavak. Ilyen például a „kezdeményezésláncolat” (Somogyi Tibor mindkét előadásában), vagyis amikor az egymáshoz kapcsolódó kezdeményezések közösségteremtő, alkotó erővé válnak, ez esetben konkrétan: a munka és az iskola világa találkozásának elősegítésére. Erre a gondolatra figyelve bennem is kezdeményezések fogantak meg: 1) Javasolni fogom a Magyar Waldorf Szövetségnek, hogy a 2010 tavaszára tervezett országos konferencia programjába, a nagyobb nyilvánosság érdekében, vegye fel az itt megbeszélt témakört; 2) A szakképzéssel és az iskolák életgyakorlati jövőképével összefüggő információkat, amelyeket a szakmai kapcsolati hálóimnak köszönhetek, megosztom azokkal, akik a továbbiakban is folytatni kívánják a konferencián elkezdett munkát; 3) A Waldorf-tanárok továbbképzésének tematikáit úgy fogjuk alakítani, hogy a pedagógiai jövőképben az életgyakorlat praktikusan tanítható tartalom legyen. – Az alkotások megjelentek azokban a tárgyakban is, amelyeket a munka, a tanulás vagy a felfedezés eredményeiként mutattak be az előadók. A visszatekintés végén én is előveszek majd két szimbolikus értékű tárgyat.

VÁLTOZÁST ÉS FORMÁT TEREMT. Somogyi Tibor elvállalta a konferencia tartalmának felépítését és a létrehozás folyamatának irányítását. Szükségesnek látszott a konferencia tartalmához olyan formát találni, amely leginkább kifejezésre juttatja az együttműködés igényét. Így alakultak ki a páros, párbeszédes előadások, amelyben az előadók, egymáshoz kapcsolódva, egymás mondanivalójára figyelve és egymást kiegészítve tudtak beszélni. A konferencia egymást követő két napján megélhető volt az a változás, ami a szociális egymásra hangolódásban is megmutatkozott. Figyeltem az előadások, a hozzászólások és a szünetekben lezajlott beszélgetések minőségét, a résztvevők egymás közötti gesztusait, és azt tapasztaltam, hogy péntekről szombatra virradóan összehangolódás és stílusbeli finomodás ment végbe. A szombati program sorrendjének megváltoztatása jó reagálás volt a résztvevők várakozásaira.

MEGSZÓLÍT ÉS ÉBREN TART. Az előadások, illetve az előadott párbeszédek aktív továbbgondolásra utaló kérdéseket ébresztettek. A kérdések nyomán a részvétel igényét kifejező beszélgetések alakultak ki. Három kérdéscsoport jellemző kérdéseit emelném ki: 1) Milyen kapcsolati hálózatban él az ember a munkája révén? 2) Hogyan tudna egy vállalkozó a Waldorf-pedagógiában élő értékeket átvenni? 3) Mennyire kapcsolódnak a Waldorf-tanárok a szakképzés és az iskolákban tanítható életgyakorlat kezdeményezéseihez? Jó lenne, ha a minél szélesebb körű nyilvánosság és az együttgondolkodás érdekében ezek a kérdések a konferencia nyomán megjelennének az iskolákban. Valaki azt mondta az egyik jövőbe tekintő előadás után, kedvesen és irónia nélkül, hogy álmodtunk egyet. Én nem nevezném álomnak. Sokkal inkább a felébredést, az életgyakorlathoz és a szakképzéshez vezető út reális felvázolását és ezek megvalósíthatóságát érzékeltem. Ezt támasztották alá a legfrissebb iskolai élményekről elhangzott beszámolók, illetve a közös cselekvést sürgető megszólalások.

FÉNYT VET A FORDULÓPONTOKRA. Ezen a konferencián megtapasztalhattuk, hogy mennyire kitágítható a szülők és a tanárok együttműködése; amikor nemcsak a tantermek festésével és pogácsasütéssel segítik a szülők az iskolát, hanem professzionális tudásuk legjavát adják a Waldorf-iskola életképességének megerősítéséhez. Ezt máshol, ilyen hőfokon, még nem tapasztaltam. A kölcsönös tanulás új szintjén folytatódhat az együttműködés tanárok és szülők között. Imponáló volt, amikor a kutató-fejlesztő tevékenységre alapozott sikeres cégműködés bemutatásakor a pontos dokumentálásról hallottunk. Legalább ennyire szükséges a hazai Waldorf-iskolákban a napjainkra felhalmozódott tudás rendszeres dokumentálása és publikálása. Ugyanígy szükséges a jól működő iskolai konferenciák gyakorlatának hozzáigazított formájú átvétele a vállalkozásokban, az eredményessége érdekében.

MEGLEPETÉST KELT. A szellemi energia mindig újat hoz létre, soha nem másol. Mindig meglepetést okoz, mint az igazi művészeti vagy tudományos alkotás. Kicsiben is igaz ez. Ahogy hallgattam az előadásokat és a beszélgetéseket, feltűnt, hogy mennyi új gondolat jelent meg. Különösen meglepő, és a szokásos konferenciáktól eltérő volt, ahogy a résztvevők nemcsak intellektuális képességeikkel voltak jelen, hanem a témák és a személyek (felnőttek és gyermekek, jelen- és távollevők) iránti érzelmi támogatottsággal, illetve a cselekvésre késztető szándékok megfogalmazásával. Meglepett az is, hogy a résztvevők közül milyen sokan igénylik a további közös munkát, mert nemcsak lehetségesnek, hanem szükségesnek is tartják a Waldorf-iskolákban a munka világához közelítő életgyakorlat szélesebb körű bevezetését, és a szakképzés lehetőségeinek megteremtését.

(Végül – köszönetképpen – átnyújtottam két ajándékot: Kálmán Istvánnak egy csillagtérképet, elismerve, hogy a Szabad Gondolatok Háza jó kezdeményezésekkel és jókor él, valamint Somogyi Tibornak egy tárgyat, amely három homokórát tartalmaz, utalva arra, hogy nem mindenkinél érkezik meg az értés egy időben.)

* * *

Előző számunkban megjelent Gulyás Judit „Válság van – válság lesz” című cikkéből sajnálatos módon kimaradt két táblázat, amelyet ezúton pótlunk. Az olvasók és a szerző szíves elnézését kérjük!

a szerk.

^ugrás az oldal tetejére

Gyógyászat

Margarethe Hauschka

Ritmikus masszázs...

III. rész

25. A kéz

Ha felütjük C. G. Karus: Az emberi alak szimbolikája című könyvét, akkor a kézről szóló fejezet a következőképpen kezdődik:

„Ezzel a szóval (a kézről van szó) az emberi alak egész szimbolikájának egyik legérdekesebb fejezetét nyitjuk meg, mert ebben a csodálatos tagban olyan architektonikus értelem rejlik, fejlődése olyan különleges történet, befolyása az emberi lélek felemelkedésére a szellem tökéletesedéséhez olyan hatalmas, hogy nemcsak a mindenkori kutatónak ad jócskán gondolkodnivalót, hanem – eltekintve a személyiség sajátosságát illető sajátos jelentőségétől – régóta a vallásos és nyilvános népélet saját szimbólumává vált.”

A továbbiakban arra utal, hogy a tudatosan véghezvitt tett egy cselekedet („Handlung” , azaz a „kéz”-ből képzett szó a németben). „Kérünk, parancsolunk, fenyegetünk és esküszünk a kezünkkel, egymás kezébe csapni (Én-t az Énhez kapcsolni) annyit jelent, mint kötelezettséget vállalni. Egy lánynak megkérjük a kezét. A buddhista templomokban száz- és százféle kéz- és ujjtartással találkozunk, melyek mindegyike az imádkozás meghatározott formájának felel meg. Kezünkkel áldunk, megbánást tanúsítva a mellünkre helyezzük vagy dicsérően az ég felé emeljük a kezünket.”

Mindezek olyan megnyilvánulások, melyekkel személyiségünk legbensőbb mivoltával, individualitásunkkal állnak összefüggésben. Carus kortársa, Herder is jelentőségteljesen beszél a kézről: a kéz finom érzésekkel és ezerféle organikus gyakorlattal teli képződmény. Különösen ez utóbbi megjegyzése utal arra, hogy az ember szelleme a fizikai téren, az anyag birodalmában a kéz segítségével alakítja át cselekvően a világot. Éppúgy, ahogy anyag nélkül, szellemi gyakorlással – koncentrációval és meditációval – az emberi szellem új képességeket vív ki, a kéz ugyanolyan kitartással gyakorol, míg megtanul egy új képességet, egy új művészetet. Ha azt mondjuk, hogy valami „épkézláb”, akkor ez arra utal, hogy a dolog értelmesnek bizonyul a gondolkodó értelem számára a földi téren. A kéz és a láb más és más síkon az ember mivoltának sajátos kifejeződése, ami minden állattól megkülönböztet minket. A legmagasabban fejlett majmoknál sem éri el – a külső hasonlóság ellenére sem – a kezek és lábak külső kiképzése a részek egymás közötti olyan tiszta arányát, melyet az embernél a szellem beléjük vésett.

1970. április 30-án Arlesheimben, az Ita Wegman Klinikán a nővérkonferencia megnyitó előadásában dr. Magdalene van Deventer a kezek lényét az emberiség egész fejlődésébe beágyazva ábrázolta annak alapján, ahogy Rudolf Steiner ezt a fejlődést a Szellemtudomány körvonalai című könyvében, de máshol is kifejtette.

A kezek és a lábak az ember anyagcsere-végtagrendszeréhez tartoznak, de azon belül egészen sajátos helyet foglalnak el. Az emberiségfejlődés ősrégi múltjában valóban végtagokként használta az ember a kezeit, mégpedig ugyanúgy, mint a lábait, az úszó-lebegő előrehaladáshoz. Akkoriban az emberi testet finom szubsztancia képezte, egyfajta „tűzfelhő” volt, de belsőleg eleven és szervezett, és már emberi alak volt.

Azután a Hold Földből történt kilépésével az emberi testbe beletagozódott az ásványi szubsztancia, elkezdődött a felegyenesedés lassú folyamata, és a kezek felszabadultak a fizikai földtől. A szellemi ember eszközeivé váltak, és a fokozatosan kialakuló gondolkodás szolgálatába léptek. Mindazt, ami az idők folyamán emberi kultúraként fellépett, a kezek teremtették. Sokkal később jött azután az a kor, amikor a kezek és karok hozzáigazodtak a ritmikus rendszerhez. Mozdulataikban az érzésélet kifejezőivé váltak, kifejezésteli gesztusokkal kísérik a beszédet. Ezt az átmenetet a negyedik Atlantisz utáni kultúrkorszakban látjuk a legvilágosabban, mégpedig a görög művészetben, ahol a plasztikus gesztusokat az individuális lélekből kiindulva formálják meg, és már nem a végtagok sztereotip helyzete dominál, ahogy ez a korábbi kultúrákban és hagyományokban szokásos volt. A rómaiaknál ezt az átmenetet az ítélő gesztusokban látjuk, amikor a cézár a hüvelykujja mozdulatával ítéli életre vagy halálra a legyőzött gladiátort. Az ítéletalkotás az emberi lélek legbensőbb tevékenysége. A görögök és rómaiak közötti különbségre jellemző, hogy milyen különböző módon jut kifejezésre a kar- és kézfunkciónak éppen ez a harmadik stádiuma. De a kezek csak akkor jutnak el igazi rendeltetésükhöz, ha az ember ritmikus lényéből kiindulva átáramolja őket a Krisztus-princípium, és így változtatják át a külső életet és a világot.

A kezek fejlődésében tehát egy folyamatos felszabadulási (megszabadulási) princípiumot láthatunk, és átérezhetjük, hogy miért nevezte Rudolf Steiner a kezeket a szabadság legszebb jelképeinek.

Ezzel a kezet mint a legemberibb szervet jellemeztük, mert fiziognómiája lehetővé teszi, hogy az ember legbensőbb lényéből nagyon sok mindent megismerjünk. Egészen sajátosak például azok a gesztusok, ahogy kezet adunk egymásnak és sok más, öntudatlan mozdulatunk is, melyek többet elárulnak karakterünkből, mint azt sok esetben szeretnénk. Az individualitás alakítja és elszenvedi a sorsot, és így a múlt vonásai belevésődnek a bal kéz vonalaiba, míg a jobb kéz vonalai inkább a jövőre utalnak.

Ha szemügyre vesszük a teljes hármas tagozódású kart, akkor annak részei a magasabb lénytagok karakterét hordozzák. A felkar képződése az Én egységesítő erejét mutatja. Csak az embernél oldódik el a felkar a törzstől (lásd a rajzot), és így minden irányban mozgékony. A majom az emberi alak degenerált visszafejlődését mutatja. Ezért a majmok mindig visszaesnek a „kezükre”.

Az alkar a két csontjával és a pronatio (kar és kéz befelé forgatása) és supinatio (kar és kéz kifelé forgatása) lehetőségével az asztralitás polaritásának jegyét viseli magán; ezzel tudunk ütni is (Schlagarm). Fizikai képzéséig menően tükrözi azt a lehetőséget, hogy „dúr” vagy „moll” hangulatban kifelé vagy befelé forduljunk, megnyíljunk, vagy éppen bezárkózzunk, röviden: poláris állapotokban éljünk. Az alkarnak az embernél mindig valamivel rövidebbnek kell lennie a felkarnál, mert ez a tény dokumentálja a szellem elsőbbségét. Ha az alkar mégis hosszabb, úgy a képződés közelít az animálishoz. Ebben az esetben majomkarokról beszélünk.

Végül a kéz, ez a plasztikus, finoman tagozott képződmény a végtelen mozgáslehetőségeivel azt mutatja, hogy milyen eszközt teremtett magának az emberi szellem, hogy a képzőerők birodalmában, melyekkel az étertest is bánik, minden alakot utánozhasson, sőt túl a természeten, a földi anyagokból egy új világot is építhessen, a művészetek világát. Ahogy láttuk, az Én pentagramm-formát vés az étertestbe. Ezért találjuk meg a pentagrammot a kézen is. Erre a tényre már a XIX. fejezetben is utaltunk.

A tenyérbe magába is beírhatunk egy ötszöget. De a kinyitott kézbe egy nagyobb pentagramm is belerajzolható. A középpont mindig egy különleges Én-pont – a legmagasabb értelemben a stigmatizáció helye, ahol a vér, melyet az Én impulzál, napvilágra lép.

A kéz maga is leképezi egy sajátos módon az ember funkcionális hármas tagozottságát. Az ujjak sugarai érzékeny végükkel jelentik azt a részt, melyben inkább a lelki-asztrális fejeződik ki. A pontszerű hatásmód az asztráltesthez tartozik, és éberebb tudatot hoz létre. Így ebben az idegérzékelési pólus tükröződik.

A tenyér, amit ki tudunk nyitni és bezárni, ami lehetővé teszi, hogy szisztolét és diasztolét (összehúzódást-kitágulást) hozzunk létre, a ritmikus rendszerrel rokon. A tenyérrel tudjuk különösen lélegzővé tenni a masszázsmozdulatokat. A hüvelykujjal belépünk az akarati területre, a többivel szembefordítva teret hozunk létre, a hüvelykgesztusok akarati gesztusok, és durván, brutálisan is hathatnak. Norbert Glas a Die Hände offenbaren den Menschen című könyvében sok példát ad az egyes ujjak lényegi különbségére. Ábrázolásaiból nagyon sokat meríthetünk annak megismeréséhez, hogy a kezek valóban milyen nagymértékben „mindennel megáldottak”, sokoldalú tehetséggel rendelkeznek.

A szellemi kutató azonban még ettől is jelentősebbet hozhat nyilvánosságra a kezekről. Itt ismét M. van Deventer szavait idézzük: „Még pontosabban meséli el Rudolf Steiner az Exkurse in das Gebiet des Markus-Evangeliums (Kirándulások a Márk Evangélium területére) hatodik előadásában, hogy a szellemi látó számára hogyan is néznek ki / mit is jelentenek a kezek. »Az ujjakból az étertest sugárzó képződményei lépnek elő és sugároznak bele a környező térbe, melyek vibrálóan, hol gyengén, majd hirtelen szinte szúrósan hatolnak bele a térbe. Aszerint, hogy az ember jámbor vagy gondterhelt, másként sugároznak az ujjai. És mást sugároz a kézfej és mást a tenyér. És annak számára, aki képes szellemileg megfigyelni, a kéz – persze éteri és asztrális részével egyetemben – egy egészen csodálatos képződmény.«

Ha most ez a kéz érintkezésbe kerül a környezetével, akkor – minthogy az anyag a valóságban megsűrűsödött szellem – kapcsolatba lép a környező világ szellemével, például a víz elemével. Ha az ember gyakran mossa a kezét, akkor érzékenyebbé válik a környezet iránt, képes lesz például finomabban megfigyelni, hogy egy brutális érzületű vagy egy jólelkű ember áll-e a közelében. Míg azok az emberek, akik elviselik a piszkot a kezükön, az életben is ténylegesen durvább természetűek, és valóban azt mutatják, hogy maguk és a környezethez fűződő intimebb kapcsolat közé mintegy falat emelnek. Ez a jó értelemben vett érzékennyé válás csak a kezekre érvényes. A szellemi-lelki ugyanis más-más kapcsolatban áll az ember különböző tagjaival. A túlzott hideg vizes mosdások, különösen a gyermekkorban például egészségtelen túlérzékenységhez is vezethetnek.

Itt tehát megismertünk egy – a kézmosás által támogatott –, a környezet morális kvalitásai iránti észlelőképességet, ami mintegy ösztönösen kialakul.”

Igen, vannak Rudolf Steinernek olyan fejtegetései, amelyek rámutatnak arra, hogy karjaink-kezeink és lábaink öntudatlan észlelőszervek a kozmikus erők számára. Korábban még világos érzéssel rendelkeztek az emberek aziránt, hogy a lábak a Föld nehézségi erejével állnak kapcsolatban, a karok azonban fölfelé, a világmindenség erői és harmóniája felé törekszenek. A görög szobor, az „Imádkozó fiú” jól illusztrálja mindezt. A szobor a kezeknek – melyek követik a lelket – az isteni világok felé fordulását ábrázolja, amely világokat az ember otthonának érez. Így a Golgotai Misztérium előtt szinte minden kultúrában ez volt az imádkozás gesztusa. A Golgotai Misztérium óta nem emeljük az ég felé a kezeinket, ha az istenihez akarunk imádkozni, hanem összekulcsoljuk vagy egymásra helyezzük kezeinket, hogy az istenit önmagunkban, bensőnkben, Énünkben találjuk meg, amely Én-t Krisztus hozta el számunkra. Öntudattal rendelkezünk, amely képes felvenni magába a Krisztus-erőt, hogy ez a szeretet-erő aztán beleáramoljon kezeinkbe, a Föld átalakítására, gyógyításra, áldásra. A munkánk révén a Földet átalakító kéz, az áldó kéz a már ifjúkorunkban gyakorolt imádkozási hangulat eredménye. Organikus tagjaink közül a kéz a legképezhetőbb, legalakíthatóbb, a legátjárhatóbb. Egy élet során nagyon megváltozhatnak. Lélek és szellem, melyek gyakorolva átáramolják, nemcsak képezik kezeinket, hanem rajtuk túllépve kiáradnak a világba mint objektív szeretet-erő, mint áldás, mint gyógyító erő. A halál után végtagjaink – azaz a szellemiség, ami életünk során áthatotta azokat – földi tetteink fiziognómiájává válnak, megnyilatkoztatják földi tetteink igazi minőségét. A kezek azonban jövőnk teremtői is. A Földet és az embert szabad szeretet-tetteknek kell átalakítaniuk. Hogy ennek a célnak szentelhesse magát, a szeretetet sugárzó kéz mint a szabadság jelképe, minden korábbi kötöttségből kioldatott.

Fordította: Kádas Ágnes

^ugrás az oldal tetejére

SZABAD GONDOLAT

Tartalom

Antropozófia

Világhelyzet

Pedagógia

Gyógyászat

Antropozófia

Rudolf Steiner

A Teozófiai Társaság Európai Szekciói Föderációjának Budapesti Nempeztközi Kongresszusa

(1909. május 30. - június 2.)

Walter Johannes Stein

Szociális érzület és a pénz ellenőrzött teremtése és megsemmisítése

Werner Kuhfuss

Szabad gondolatok, szabad mozgások, szabad pénz

Betegség és egészség a szociális életben

Fények és árnyak

Világhelyzet

Gaston Pfister

A pénzügyi válság mint a tudomány válsága

Egy szörny jellemvonásai, életfeltételei és katarzisa

A „tudástól” a „gondolatrendszerekig”

Tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés

A pénz megbűvölése

A szörnyről és hatásairól

1919 – Hasonló szituáció és egy elfelejtett alternatíva

Megbízni a tudományban?

Egy átgondolásra érdemes alternatíva

Jegyzetek

Melléklet

Exponenciális növekedés

Ertsey Attila

Előremenekülés a globális válságból

A globális gazdasági válság: történelmi lehetőség a változásra1

Előszó

A krízis

Kihívás és lehetőség

Javaslatok vitára, kidolgozásra és cselekvésre

Adózás

Közkiadások és befektetések

Nemzetközi kereskedelem és pénzügyek

Környezet

Mezőgazdaság és ipar

Konklúzió

Jegyzetek

Franz Jürgens

Vázlatok a történelemhez és a kortörténethez: Angolszász ópiumháborúk

A materializmus dagálya

„Kínai lelkek európai testekben”

A kínai testek megmérgezése

Az EU pénzeli a tálibokat?

Krisztust meghazudtolni...

Pedagógia

Somogyi Tibor

Feljegyzések egy konferenciáról

Visszatekintés a konferenciára

Gyógyászat

Margarethe Hauschka

Ritmikus masszázs...

III. rész

25. A kéz

A globális gazdasági válság: történelmi lehetőség a változásra¹