2009 SZEPTEMBER - MELLÉKLET
100 év. Nem nagy idő az emberiség történetében, mégis mennyi eseménnyel van teli! Nagy tanulságokat hozhat az ember számára már csak az is, ha esténként visszanéz a napjára, hogyan telt el. A centenárium most egy időben is nagyobb léptékű, tágabb körű visszaemlékezésre szólított fel bennünket; mindazokat, akik valahogyan kötődnek, hozzákötötték a sorsukat Rudolf Steiner munkásságához, az antropozófiához, az antropozófiai mozgalomhoz.
A Szabad Gondolatok Háza jelenlegi munkatársai kísérletet tettek arra, hogy ezt a történetet, az 1909-es eseményeket az antropozófiai mozgalom elmúlt 100 évének fényében áttekintsék. Sok dokumentum felkutatására, feldolgozására és sok beszélgetésre volt szükségünk, hogy egy kép kialakuljon bennünk. A munkában előrehaladva egyre szélesebb körű összefüggésekre találtunk rá. Emberi találkozások, történelmi események, szellemi áramlatok szövedékére, melyek az egyes pillanatokban, döntésekben szerepet játszottak, az egyes személyiségek életét formálták. Felismertük, hogy az élet, a mi életünk és minden egyes történet is több síkon zajlik. Így a munkánkban egy idő után rátaláltunk azokra a szintekre, lépcsőfokokra, amelyeken végighaladva a történetben egyre mélyebbre juthattunk.
Az 1. lépcső a külső történet. 1909. május 30–31-én és június 1–2-án Budapesten tartotta nemzetközi kongresszusát a Teozófiai Társaság, melyben a Német Szekció titkára Rudolf Steiner volt. Részletesen ismert a progam, így magunk elé képzelhetjük a külső eseményeket. Lehetséges az is, hogy valaki csak ezen a szinten éli meg (vagy élte meg akkor) a történetet. Egy érdekes emberekből álló közeg, előadásokkal, találkozásokkal, beszélgetésekkel és egy kis kirándulással, színházlátogatással.
A 2. lépcsőre léphetünk, ha visszapillantunk az ezt megelőző kongresszusra. Münchenben Steiner vezetésével valami egészen új jelent meg a Teozófiai Társaság történetében. Már csak külsőleg, de a programot tekintve is érzékelhető az új impulzus, amit azonban a budapesti találkozás nem követett. A budapestit követő, tervezett genovai találkozó pedig elmaradt. Felvetődik a kérdés, hogy miféle fordulat jelent meg itt a történetben.
A 3. lépésnél láthatjuk, hogy a budapesti kongresszus végeztével Steiner nem tér haza azonnal, hanem egy tíznapos előadás-sorozatot tart, melyen nem csak teozófusok vesznek részt. Feltűnik, hogy Steiner körül kialakult egy csoport, akik azt akarják hallani, arra nyitottak, amit ő hoz – ami ezek szerint, hiszen külön zajlik, nem azonos azzal, amit a Társaságban találtak.
A 4. lépcsőfokon – mélyebben belepillantva a Budapesten történtekbe – tudhatjuk, hogy a háttérben (nem a nyilvánosság előtt) olyan beszélgetésekre került sor Annie Besant és Rudolf Steiner között, amelyekben kimondásra került a kettejük közötti konfliktus, amely rámutat és egyben túl is mutat a Krishnamurti körül kibontakozó eseményeken.
Az 5. lépésnél rá kell kérdeznünk, hogy vajon mi vezetett a belső feszültséghez. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, meg kell ismernünk a Teozófiai Társaság történetét. Azt, hogy mivé válhatott volna ez a társaság, és hogy mivé lett e helyett. Steinertől tudhatjuk, hogy ő maga ahhoz kapcsolódott, ami a Teozófiai Társaság eredendő impulzusa volt, így volt lehetősége belevinni a világba azt, amit ő hozott.
Ezekből kiindulva újabb kérdések segítségével léphetünk tovább a 6. lépcsőfokra. A válaszokhoz meg kell ismernünk az emberiség fejlődésének nagy szellemi áramlatait, amelyek ebben az időszakban, ebben a történetben megjelentek. Hatalmassá növekszik a kép, a történetek szövedéke. Újabb és újabb események és személyiségek tűnnek fel: francia forradalom – szabadság, egyenlőség, testvériség; Saint-Germain, rózsakeresztes áramlat, kelet–nyugati áramlat, férfi-női princípium... és így tovább.
A 7. lépcsőfokon állva ezek után az embernek fel kell tennie a jelenre és jövőre vonatkozó kérdéseket: hogyan folytatódott, folytatódik mindez napjainkig? Hogyan alakult tovább az Antropozófiai Társaság és a mozgalom története? Mi a helyzet a Magyar Antropozófiai Társasággal? Hol áll ebben a történetben a Szabad Gondolatok Háza?...
Így haladtunk előre az év során, és ennek a munkának gyümölcsét adtuk át az érdeklődőknek egy nyilvános rendezvény keretében Pünkösdkor, június 1-jén.
Stráma Éva
A korszak, ami fölött most áttekintünk – ha visszanézünk azokra az októberi napokra –, hallatlan eseményeket fog át: sorskatasztrófákat, amelyek hasonlatosak egy világ elsüllyedéséhez, de ugyanakkor, mintegy az emberiség belső felfegyverzéseként a nehéz útra, kimeríthetetlen gazdagságban az ég megnyilatkozásait is: Rudolf Steiner életművének azt a részét, melyet speciálisabb értelemben szellemi kutatásoknak szentelt. Ma világosan felismerhető, hogy milyen fontos csomópontot jelent a szellemi fejlődésben az, ami akkoriban Berlinben, szinte jelentéktelenül, egy kis körben végbement.
Így emlékezett vissza Emil Bock az 1902 októberében lezajlott eseményre, a Teozófiai Társaság Német Szekciójának alapító közgyűlésére, ahol dr. Rudolf Steinert megválasztották és beiktatták a szekció titkári pozíciójába.
Steiner itt elhangzott szavait teozófus körök számára egy korabeli híradásban a következőképpen foglalták össze:
Aki megérti a kor szavát, annak nem kerülheti el a figyelmét, hogy egy új szellemi korszak előtt állunk, hogy egy új fordulat készül. Egy változás, melyben speciálisan Németországnak igen komoly hivatása van; a német tudományra vár a legnagyobb feladat a materializmussal szemben. Csak vele kézen fogva működhetünk mi is.
I. rész
Száz éve Budapesten tartotta kongresszusát Annie Besant elnökletével az a Teozófiai Társaság, melynek akkor Rudolf Steiner tagja, Német Szekciójának vezetője volt. A fennmaradt iratokból a találkozó külső történetét könnyen áttekinthetjük ma is. Az előadások nyilvánvalóan a kiadott program szerint folytak, a résztvevők megnézhették Madách Imre: Az ember tragédiája című színdarabját, és részt vehettek egy dunai hajókiránduláson is. A Társaság tagjait szokás szerint levélben, minden részletre kiterjedően értesítették a tervezett programról:
A kongresszus időpontját 1909. május 30-ára és 31-ére, pünkösdvasárnapra és pünkösdhétfőre, és június 1-jére és 2-ára tűztük ki.
A kongresszus munkáját 7 osztályra osztottuk fel: 1. Testvériség; 2. Vallás, misztika, mítoszok, legendák, a Teozófiai Társaság története; 3. Filozófia; 4. Tudomány; 5. Művészet; 6. Ügyintézés, propaganda, munkamódszerek, javaslatok; 7. Okkultizmus.
A különböző osztályok kéziratainak felolvasásai és vitáinak előadásai nem zajlanak párhuzamosan, hanem egymás után tartják meg, úgyhogy minden résztvevő jelen lehet tetszés szerint az összes előadáson és megbeszélésen.
A következő kérdések megbeszélése különösen fontosnak tűnik:
1. A teozófia tanulója milyen iskolázási utat kövessen?
2. A jövőbeli teozófiai kongresszusok munkamódszerének megállapítása, főképpen az arról történő vita, hogy a kongresszusokat túlnyomórészt előadásoknak, a kéziratok felolvasásának szenteljük-e vagy pedig általános érdekű kérdések megtárgyalásának.
3. Milyen módon tarthatnánk számon és gyűjthetnénk össze mindazon eseteket, amikor a hivatalos tudomány közeledik a teozófiai tanokhoz?
4. Milyen valószínű és meggyőző bizonyítékok hozhatók fel a reinkarnáció tanának alátámasztására?
5. Milyen álláspontot vesz fel a teozófia a spiritizmussal szemben?
Magától értetődő, hogy a felmerülő kérdések sorrendjét az irántuk való érdeklődés szerint alakítjuk. Az esetleges vitát még ugyanazon a napon le kell zárni. Végleges eredmények hiányában egy másik napon kerülhet sor a megvitatás folytatására – megfelelő szabadidő alkalmával.
A kongresszusra Annie Besanttól és dr. Rudolf Steinertől két-két előadást várunk. E vezető személyiségek jelenléte nem fogja elmulasztani, hogy hatással legyen a kongresszus látogatottságára.
Mint a korábbi kongresszusokon, ezen a most következőn is sor kerül műalkotások kiállítására, amelyek teozófiai és okkult szempontokból érdeklődésre tarthatnak számot. Ezért felkérünk minden tagot, akinek eredeti művek vagy reprodukciók vannak a birtokában, hogy azokat kiállítás céljából bocsássa a kongresszusi bizottság rendelkezésére.
A kongresszus résztvevői a Nemzeti Színházban megtekintenek majd egy színházi előadást. Bemutatásra kerül Madách Imre: Az ember tragédiája című műve, a magyar klasszikus költészet egyik kiváló alkotása.
Az első kongresszusi napra egy többórás dunai kirándulást tervezünk egy külön erre a célra kibérelt gőzhajón, amelyen az összes kongresszusi résztvevő elférhet. A gőzösön történik az ebéd is. Ez a könnyed és fesztelen együttlét elősegítheti a résztvevők közelebbi kölcsönös megismerkedését.
Közvetlenül a kongresszushoz kapcsolódik egy kb. 10 napos időtartamú teozófiai kurzus, amelyet sokak kívánságára dr. Rudolf Steiner fog tartani. Az előadások témáját az áprilisi programban tesszük közzé.
A kongresszusra csak a Teozófiai Társaság tagjai engedhetők be. A jogosultságra a részvételi kártyák szolgálnak, amelyek névre szólóak és nem átruházhatók.
A kongresszuson való részvétel bejelentését az egyes nemzeti bizottságok titkáraival kell közölni. A résztvevők listáját a költségekkel együtt (fejenként 12 korona) azután központunkba küldik, és ezt követően a részvételi kártyát a nemzeti bizottságok titkárain keresztül kézbesítik.
Az orosz Teozófiai Társulat elnöke, Kamenszkaja asszony a rendezvény után így számolt be az átélt élményekről:
A Duna partján, a magyarok fővárosában, a szép városban, kéklő, ködszerű hegyektől szegélyezve, ragyogó égbolt és ragyogó déli nap alatt gyűlt össze az V. Nemzetközi Teozófiai kongresszus.
A kongresszus megnyitója a Szentháromság napján volt. A Pester Lloyd ízléses, növényekkel és művész-teozófusok képeivel díszített gyönyörű termében, kb. 300 teozófus gyűlt össze.
A kongresszust egy magyar férfikar éneke nyitotta meg, akik egy imádságot és a Himnuszt énekelték el. Azután a képviselők sorban köszöntötték az egybegyűlteket, mindenki a saját nyelvén. Felolvasták a köszöntő leveleket és táviratokat, aztán Annie Besant mondott beszédet, amelyben arra mutatott rá, hogy az emberiség krízist él át, és készülődik a magasabb tudatszintre való emelkedésre. Mindenhol, a tudományban, művészetekben, vallásban világosan érezhető az átmenet: valami régi visszavonul, valami új születik, és a világ várakozással teli.
II. rész
A tagok tehát négy napot tölthettek egy a lelkületüknek megfelelő közegben és társaságban. El tudjuk képzelni a kellemes találkozásokat, tartalmas beszélgetéseket és vitákat a különböző teozófiai életkérdésekről, a világ dolgairól.
De a rövid programismertetőből is kiolvasható, hogy a Teozófiai Társaság már ebben az időben sem volt teljesen egységes.
Az orosz elnökasszony beszámolója nem tért ki Rudolf Steiner jelenlétére és előadására. Erről más visszaemlékezésekben olvashatunk. Guenther Wachsmuth például így ír erről:
A második napon, május 31-én tartotta meg kongresszusi előadását Rudolf Steiner, melyhez a Buddhától Krisztusig témát választotta. Ismét középpontba állította tehát a Krisztus-eseményt, amit a jelenlévők közt az egyoldalúan keleti orientáltságúak nem akartak. Mindazonáltal megerősítette, hogy minden földrész történelmében voltak nagy beavatottak és szellemi vezető személyiségek, így mindenekelőtt kiemelte Szkítiánosz, Buddha, Zarathusztra, Mani alakját, ugyanakkor felmutatta a döntő különbséget, amely ama beavatottak történelmileg jelentős tanításai és a világtörténelemben egyedülálló krisztusi tett között fennáll. Amazok az isteni lénynek és működésének bölcsességéről tanítottak, Krisztus pedig megélte és az egész emberiség számára megváltó tetté hagyta válni azt. Ezért Krisztus a többi emberiségvezetővel egyszerűen nem összehasonlítható – mint azt néhányan állítani akarták. Amazok küldöttek, az utat előkészítők. Õ a beteljesülés.
Rudolf Steiner ezzel az előadással megmutatta azoknak, akik hallani akarták, hogy mi a fontos, és rájuk bízta a felismerést és a választást.
Rudolf Steiner meghatározóan új impulzusokat hozott az emberek számára, ami megjelent a budapestit megelőző Teozófiai Kongresszuson, Münchenben is. Ez a müncheni kongresszus szakított az addigi hagyományokkal, és ott valami egészen új jelent meg. Ezt azonban a budapesti kongreszszus nem vitte tovább. Úgy folytatták le, mintha a müncheni nem is lett volna. A budapestit követő alkalom, a genovai pedig végül el is maradt.
Steiner hozott valamit a Teozófiai Társaságba, amit ez a társaság nem vett fel – ez már ezen a szinten, a külső formákban is megjelenik. Hella Wiesberger így ír erről „Marie von Sivers és az antropozófiai mozgalom” címmel megjelent írásában:
1907 januárjában Steiner összeállította a müncheni kongresszus programját. Áprilistól folynak az előkészületek, a próbák. Steiner maga rendez, ad utasításokat a díszletekhez, jelmezekhez, amiket a müncheni teozófus barátok készítenek. Steiner dolgozott minden kézműves és művészi területen. Ha rendelkezésére állt volna a szükséges anyag és munkások, rövid idő alatt mesébe illőt hozhatott volna létre: a jövő templomát. Így csak eszméket vázolhatott.
Schuré: Eleuzisz című drámájának előadásával az európai misztériumi áramláshoz kapcsolódás, a müncheni kongresszus színhelyéül szolgáló tér belső kialakításával pedig a későbbi HÁZ szellemi alapkőletétele történt meg; a ház, a modern misztériumhely megalapozása, melyben a tudomány, művészet és vallás újraegyesítése ápolható.
A terem minden falát és a mennyezetet lángoló, erőteljes vörös színű kárpittal vonták be, az oldalfalakat hét festett korong – a hét pecsét – és hét, ugyancsak festett oszlop díszítette. A színpadi nyílás két oldalán ezen kívül egy-egy vörös, illetve kék oszlop állt.
Május 18-án megkezdődött a kongresszus. Míg a korábbi teozófus kongresszusok inkább a tudományos kongresszusokra emlékeztettek számos előadással, szekciómunkával és hozzájuk kapcsolódó vitákkal, most az egészet áthatotta a művészi alakítás intenzív akarata. A kongresszus ünnep volt, ami nem elsősorban az intellektuális igényeket akarta kielégíteni, hanem felemelni, alakítani akart. A teozófiának nem szabad megrekedni a fejben, a tudományosság látszatát keltve, hanem küzdenie kell a kifejeződésért, és a lelkeket kell megmozgatnia. Steiner komolyan úgy gondolta, hogy a teozófia egy új kultúra csírája kell hogy legyen. Fontos volt számára, hogy olyan sok tag fáradozott az előkészületek során. Így a számos teozófus, aki művészként, kézművesként, laikusként és segítőként a terem alakításában vagy a szervezésben együttműködött, olyan szociális klímát teremtett, ami a későbbiek számára termékeny volt.
Steiner előadása pünkösdvasárnap hangzott el: A rózsakeresztesek beavatása címmel. Hangsúlyozta, hogy a rózsakeresztes beavatás az, amelyik képessé teszi az embert arra, hogy a modern kultúra minden eszközét használja.
Megtanítja a szellem megragadását a matériában. Félreérthetetlenül hírül adta a rózsakeresztes út behozhatatlan modernségét – és ezt meghallották.
III. rész
Az előzőekben olvasottakkal a történet megismerésének egy következő szintjére léphetünk. Látnunk kell, hogy létrejött Steiner körül egy csoport olyan emberekből, akik azt akarták hallani, arra voltak nyitottak, amit ő hozott. Ami azonban nem volt azonos azzal, amit a Teozófiai Társaságban általában véve találtak.
Guenther Wachsmuth írja:
Az 1909. május végén Budapesten megtartott kongresszuson született meg az a döntés, amely véglegesen visszautasította a teozófia keleti irányát és a kereszténységgel ellentétes, a múlt félreértelmezett buddhizmusa által befolyásolt köröket. Ez volt az utolsó ilyen jellegű kongresszus, amelyen Rudolf Steiner a teljes, külsőleg is megjelenő különválás előtt részt vett azért, hogy ezeknek az embereknek még egyszer a tudatába hívja az általa képviselt antropozófia kezdetektől fogva teljesen más jellegű világszemléletét, és hogy lehetővé tegye számukra a saját döntés szabadságát.
Egyrészt a korhelyzetben, másrészt Rudolf Steiner egész nevelő módszerében állt az, hogy ezeknek az embereknek hét évet hagyjon a konkrét véleményre, a lassan megérő véleményalkotásra és a szabad döntésre, míg ők maguk képessé válnak arra, hogy a lényegeset és a szellemi módszerek különbségeit megértsék, és megismerő, szabad emberekként szabad belátásból tudjanak választani az útkereszteződésnél. Ez a döntés sok tanítványában a budapesti kongresszusig már belsőleg megérett, és ennek a rendezvénynek a külső folyamata még egyszer nyilvánvalóan demonstrálni tudta ezeket a különbségeket. Rudolf Steiner és Mrs. Besant igen ritka személyes találkozásaik közül ez volt az utolsó, amikor előadásuk eltérő tartalmával még egyszer a hallgatók előtt álltak. Többé nem találkoztak egymással. A két évvel később Genovába tervezett kongresszus nem került megrendezésre. De már a budapesti rendezvény egész jellege idegen volt attól, amit Rudolf Steiner az előző évben Münchenben inaugurált. A művészi atmoszféra, amelyet az ilyen tevékenység számára megfelelő alapként Münchenben létrehozott, itt, ahol befolyása nem tudott érvényre jutni, hiányzott.
Rudolf Steiner a Német Szekció közgyűlésén a budapesti kongresszusról a következőt mondta:
Budapesten eltekintettek attól, amire Münchenben törekedtünk, és amit bizonyos vonatkozásban úgy lehetne nevezni, hogy a külső miliőnek és annak a harmonizálása, ami a szívekben játszódik le. Akkoriban kezdtük el, hogy a környező térben kifejezésre juttassuk azt, ami a szívünket mozgatja. Mert nem közömbös, hogy a gondolatainkat mi ösztönzi kívülről, nevezetesen a térből, amelyben a gondolatokat belülről kifelé kell megélni és mozgatni.
A budapesti kongresszushoz kapcsolódóan Rudolf Steiner tartott még egy, már a címében is jelentős előadást A beavatás nyugati útjai címmel – olvashatjuk később szintén G. Wachsmuthnál. Miután az ő sajátos munkájához nem kapcsolódó résztvevők elutaztak, Steiner a számos ott maradó barátnak tartott Budapesten egy tíznapos előadásciklust A rózsakeresztesek teozófiája és okkultizmusa címmel. A mozgalom további menete ettől kezdve Rudolf Steiner saját sors- és működési szférájából nőtt ki.
IV. rész
A Teozófiai Társaság köreiben meghatározóan új impulzus jelent meg Steiner révén, ami idővel konfliktusokhoz vezetett a társaság akkori vezetőjével, Annie Besanttal is. S habár Steiner az első perctől kijelentette, hogy mindvégig a maga útját kívánja járni a társaságon belül is, végül mégis el kellett szakadnia a Teozófiai Társaságtól.
Rudolf Steiner már a müncheni kongresszus alatt hosszabb megbeszélést folytatott Annie Besanttal, melyen Marie von Sivers tolmácsolt. Steiner szívélyes-tiszteletteljes, de nagyon határozott módon utalt néhány dologra Annie Besantnak, ami sorsának ebben a döntő pillanatában segíthetett volna neki, ugyanakkor azt a maga számára bekövetkezett szükségszerűséget is elétárta, hogy a saját ezoterikus munkáját Annie Besantétól teljesen függetlenítse, teljesen a nyugati keresztény misztika talajára állítsa.
A kongresszus után Steiner összehívta ezoterikus tanítványait, és közölte velük, hogy az Ezoterikus Iskola két részre tagozódik; megkívánja a tanítványaitól, hogy döntsenek, melyikhez akarnak tartozni.
A kongresszus lényeges döntései nem a nyilvános vitákban születtek meg, hanem a résztvevők szívében és teljes csöndben Rudolf Steiner és Annie Besant utolsó beszélgetéseiben. Marie Steiner, aki részt vett ezeken a zárt körben folytatott beszélgetéseken, ezek eredményét Rudolf Steiner A Krisztusimpulzus és az Én-tudat fejlődése ciklusának előszavában a következő szavakkal foglalja össze:
Annie Besant egy keresztényellenes áramlat eszközévé vált. 1909 nyarán Budapesten Rudolf Steinernek azt kellett mondania neki: útjaik belsőleg elváltak. Ez a beszélgetés volt a kiindulópontja a később bekövetkezett külső elválásnak. Egy Krisztusért, illetve Krisztus ellen vívott küzdelem is lejátszódott itt. Egy olyan teozófia, melynek nincs eszköze a kereszténység megragadására, a jelenkor számára teljesen értéktelen – mondta később, 1910-ben Rudolf Steiner.
A Budapesti Kongresszus volt a mozgalom kísérletképpen keresztülvitt első fázisának lezárása. Az utak belsőleg már szétváltak. Ezt világosan és nyíltan ki is mondták; nem sokkal ezt követően a külső szétválás is bekövetkezett.
1916. március 28-i előadásán Berlinben maga Steiner is beszélt a tagoknak a közte és Annie Besant között Budapesten lezajlott beszélgetésekről:
1909-ben Budapesten történt, hogy kompromisszumot akartak velem kötni, mert akkoriban az volt a szándékuk, hogy Alcyonét Krisztus hordozójaként nevezzék meg. Engem az újratestesült János evangelistának akartak kinevezni. Elismertek volna Jánosnak. Ami ott dogmává is vált volna, ha belementem volna ezekbe a különböző csalásokba. Én azonban azt mondtam Mrs. Besantnak: Szó sem lehet arról, hogy valaha is bármilyen okkult mozgalomban bármi mást akarnék, mint ami összefüggésben áll a német kultúrával – csakis a német kultúrával, Közép-Európán belül.
Ez a kis részlet érinti azt a történetet, amelyet többnyire teozófus és antropozófus körökben a szakadás okaként szoktak emlegetni: Alcyone, azaz Krishnamurti történetét, amit összekapcsoltak Blavatsky egyik, a Társaságra vonatkozó kijelentésével.
1889-ben H. P. Blavatsky közölte teozófus tanítványainak egy csoportjával, hogy a Teozófiai Társaság tulajdonképpeni célja, hogy előkészítse az emberiséget egy világtanító fogadására, aki a XX. század utolsó harmadában fog megjelenni.
Annie Besant – aki Blavatsky után a Társaság vezetője lett – tudott erről, és 1909 augusztusában Chicagóban egy nyilvános beszédében ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez a tanító a nyugati világban fog megjelenni, ahogyan 2000 évvel ezelőtt Krisztus Keleten jelent meg.
Besantnak ezt a kijelentését egy fontos esemény előzte meg. Amikor 1909 februárjában Leadbeater Indiába, Adyarba visszatért, a tengerparton meglátott két hindu fiúgyereket, egy testvérpárt, Krishnát és Nityát. Leadbeater azt állította, hogy meglátva Krishnamurti különleges auráját, felismerte benne az eljövendő világtanítót.
Jiddu Krishnamurtinak ettől fogva Leadbeater lett a nevelője.
Annie Besant is értesült az adyari történetről, és erőteljes propagandába kezdett a teozófusok között, hogy Krishnamurtit elismerjék. Majd 1910 januárjában sor került Krishnamurti beavatására.
Áprilisban pedig Leadbeater cikksorozatot indított a Theosophistban, amelyben leírja Krishnamurti korábbi földi életeit a hozzátartozó embercsoportokkal együtt, Krisztus előtt a 23 650. évtől kezdve.
A legtöbb teozófus persze kételkedett, és nevetségesnek tartották a közléseket. Voltak, akik emiatt ki is léptek a Társaságból. A dolog mégis sikeres lett, és Krishnát sokan vették körül tisztelettel. 1911 januárjában George Arundale megalapította a „Felkelő Nap Rend”-jét, melyet később a „Kelet Csillaga Rend”-jévé kereszteltek át Besant és Leadbeater védnöksége alatt. Ennek a rendnek az volt a feladata, hogy előkészítse a nagy világtanító eljövetelét. Óriási propaganda indult, nemzeti csoportok alakultak.
1911 tavaszán Annie Besant Krishnával, Nityával, és Arundale-lel Európába utazott. Majd Blavatsky halálának évfordulóján Londonban a Teozófiai Társaság székházában beszédet mondott, melyben utalt arra, hogy Krisztus Alcyonén keresztül fog megjelenni, ahogyan 2000 évvel ezelőtt Jézusban megjelent. Ezt a Krisztust egyúttal „Lord Maitreyá”-nak nevezte.
Az egész Krishnamurti történet egyféle válasz volt Adyarból a nyugati keresztény ezoterika újraszületésére, amely Steiner A kereszténység mint misztikus tény és az ókor misztériumai című könyve által jelent meg a világban – jelentette ki Édouard Schuré.
Miközben korábban Annie Besant azt mondta, hogy Steinerrel szemben ő nem kompetens a kereszténységben, a későbbiekben többször kinyilvánítja, hogy Krisztus közeli újrainkarnálódása várható. Majd Leadbeaterrel együtt meghatározza, hogy földi hordozója Jiddu Krishnamurti lesz. Ennek előkészítéseként megalapítják a „Kelet Csillaga” rendet.
Steiner azt tanítja, hogy Krisztus alatt egy kozmikus lényt kell értenünk, amely csak egyszer testesült meg fizikai testben. Besanték pedig arról beszélnek, hogy ő egy bodhisattva lény, egy világtanító, hasonlóan más nagy szellemi tanítókhoz.
Besant és Steiner, illetve a Teozófiai Társaság és annak Német Szekciója között ez a vita volt, mondhatjuk, az utolsó csepp, ami ahhoz vezetett, hogy a Német Szekció 1912 karácsonyán önálló antropozófiai társaságot alapított, és ennek következményeként a Német Szekciót, 2400 tagjával együtt, a következő év márciusában kizárták a Teozófiai Társaságból.
V. rész
Ahhoz, hogy ezt a történetet csak valamelyest is megérthessük, szükséges, hogy megismerjük a Teozófiai Társaság történetét és vezető személyiségeit. Látnunk kell, hogyan jönnek létre emberi találkozások, hogyan jelenik meg valami a történelem színpadán – az egyes személyiségeken keresztül.
Steiner 1907-ben készített néhány feljegyzést erről a történetről Édouard Schuré számára:
A Teozófiai Társaságot 1875-ben New Yorkban alapította Helena Petrovna Blavatsky és Henry Steel Olcott. Ez az első alapítás kifejezetten nyugati jelleget hordozott. És ez a nyugati jelleg megmutatkozik a Fátyoltalan Isis című írásban, melyben Blavatsky okkult igazságok nagy tömegét hozta nyilvánosságra. Erről az írásról mégis azt kell mondani, hogy a nagy igazságokat, melyeket közöl, igencsak zavaros, gyakran karikírozott formában adja vissza. Úgy, mint amikor egy harmonikus arc egy görbe tükörben egészen szétzilálva jelenik meg. Azok a dolgok, melyeket ebben a könyvben közöl, igazak; de az a mód, ahogyan elmondja azokat, az igazság rendszertelen tükrözése. Ennek az az oka, hogy az igazságokat a Nyugat nagy beavatottai inspirálták, akik a rózsakeresztes bölcsesség iniciátorai is. A zavarosság pedig abból a nem megfelelő módból ered, ahogy ezeket az igazságokat Blavatsky lelke felvette.
Mivel aztán a Nyugat iniciátorai látták, hogy milyen kevéssé van lehetőségük arra, hogy a spirituális bölcsességek áramát ilyen módon árasszák bele az emberiségbe, a dolgot ebben a formában egyelőre elvetették. De a kapu egyszer meg lett nyitva: Blavatsky lelke úgy volt preparálva, hogy spirituális bölcsességek áradhattak bele. Ezt tudták kihasználni keleti beavatói. Ennek az áramlatnak a hatására vett fel a Teozófiai Társaság keleti karaktert, és ugyanennek az áramlásnak a hatása alatt történt Blavatsky Titkos tanításának és Sinnett Ezoterikus buddhizmusának inspirálása. Azonban mindkettő az igazság torzképe lett. Sinnett műve az iniciátorok magas híradását a belekevert elégtelen filozófiai intellektualizmussal tette zavarossá, Blavatsky Titkos tanítását pedig Blavatsky saját kaotikus lelke.
Ennek az lett a következménye, hogy a keleti iniciátorok is egyre inkább visszavonták a befolyásukat a hivatalos Teozófiai Társaságtól, ami így színterévé vált a minden magasztos dolgot eltorzító okkult hatalmaknak.
Ez volt a helyzet – folytatja Rudolf Steiner 1907-ben –, amikor az előtt a szükségszerűség előtt álltam, hogy belépjek a Teozófiai Társaságba. Bölcsőjénél igazi iniciátorok álltak, és ezáltal átmenetileg a jelenkor spirituális életének eszköze volt. Áldásos továbbfejlődése a nyugati országokban teljesen attól függ, hogy mennyiben mutatkozik képesnek arra, hogy a nyugati beavatás princípiumát felvegye befolyásai közé.
A keleti bölcsességnek mint stúdiumnak a legmagasabb értéke van, mert a nyugati népek elveszítették az ezoterika iránti érzéküket, míg a keletiek megőrizték azt. De a helyes ezoterika Nyugaton való bevezetéséről csak az a vélemény állhat meg, hogy ez csakis rózsakeresztes-keresztényi lehet, mert ez szülte a nyugati életet is, és mert elvesztése révén a Föld emberisége megtagadná a maga értelmét és küldetését. A rózsakeresztesség legmélyebb célja az élő Krisztus megismerését és intencióinak megvalósítását teljes bölcsesség, szépség és tett formájában leleplezni. Egyedül ebben az ezoterikában tud felvirágozni a tudomány és vallás harmóniája, míg a keleti és nyugati ezoterika mindenfajta összeolvasztása csakis terméketlen fattyút nemzhet.
A Teozófiai Társaság egyik alapítója, Helena Petrovna Blavatsky Ukrajnában született 1831-ben. A mecklenburgi Hahn család sarja, Peter Hahn lánya. A család Oroszországba települt. Helena gyermekkorától kezdve erős pszichikai erőkkel rendelkezett. A családja elleni lázadásból ment férjhez 18 éves korában a nála 30 évvel idősebb Nikofor Blavatskyhoz, akitől rögtön el is vált. Ezután már szabadon tehetett hosszú utazásokat különböző kontinenseken keresztül.
Húszévesen Londonban találkozott a gyermekkora óta víziókban átélt szellemi mesterével, a teozófiai irodalomban „Mahatma M”-ként ismert szellemi tanítóval. Az ő útmutatására végzett okkult iskolázást és tanulmányokat, hogy egy okkult társaságban működhessen. 1878-ban benső útmutatásra New Yorkba utazott, hogy az Amerikát akkor elárasztó spiritizmus ellen felvilágosítóan dolgozzon. Itt került kapcsolatba Henry Olcottal, akivel azután megalapították a Teozófiai Társaságot, melynek székhelyét később Indiába helyezték át. Olcott volt a társaság szervezője és adminisztrátora, Blavatsky a szellemi középpontja.
A Teozófiai Társaság másik alapítója, Henry Steel Olcott 1832-ben született New Jersey-ben. Mezőgazdasági szakember, író, ügyvéd, több újság munkatársa volt. Érdeklődött a hipnotizmus és mesmerizmus iránt. Egy New York-i újságban rendszeres tudósításokat közölt az 1874 óta Amerikában fellépő, feltűnést keltő spiritiszta jelenségekről. A Teozófiai Társaság elnöke volt Adyarban, Indiában 1907-ben bekövetkezett haláláig.
A Teozófiai Társaság alapelvei voltak:
1. Az emberiség általános testvéri szövetségének magját képezni, nemre, foglalkozásra, nemzetiségre, vallás szerinti megkülönböztetés nélkül
2. Az összes vallás igazságmagjának megismerését ápolni
3. Kikutatni a mélyebb szellemi erőket, amelyek az emberi természetben és világban szunnyadnak
Olcott halála után a Társaság vezetője Annie Besant lett, aki 1847-ben született Londonban, és 1933-ban Adyarban hunyt el. Ír családból származott, és igen vallásosan nevelték. 1867-ben férjhez ment egy anglikán paphoz, Frank Besanthoz, akitől 6 év után elvált.
Jelentős szabadgondolkodó és szociálpolitikai aktivitást fejtett ki. A nyilvános életben Anglia legjobb női szónokának tartották. Szakértője volt a hipnózisnak és spiritizmusnak. Blavatsky „Titkos tanítás”-a mély benyomást tett rá, kereste a kapcsolatot vele, majd személyes tanítványa lett. Felhagyott korábbi tevékenységeivel és belépett a Teozófiai Társaságba, ahol teljes erővel foglalkozott a teozófiai kérdésekkel, kapcsolatba került a mesterekkel. Blavatsky halála után a Blavatsky által alapított és vezetett „Ezoterikus Iskola” vezetője, majd Olcott halála után a Teozófiai Társaság elnöke lett.
India nyilvános életében is szerepet játszott. Benaresben az ő elnöksége idején alapították meg a Központi Hindu Főiskolát, amelyből a Hindu Egyetem létrejött.
Egy ideig az Indiai Nemzeti Kongresszus elnöke is volt, míg 1920 után visszavonult az aktív politikai élettől. Mint elnök a Teozófiai Társaságnak nagy szolgálatot tett. Azonban később – a körülötte kialakult személyi kultusz következtében – problémák adódtak a társaság életében, sok régi tag, legjobb munkatársai hagyták el és léptek ki a Társaságból.
VI. rész
Mikor ezt a történetet áttekintjük, figyelembe kell vennünk, hogy mi játszódik le ebben az időben a történelem színpadán, összefüggésben azokkal a szellemi áramlatokkal, melyek hatása erőteljesen befolyásolta az eseményeket. Látnunk kell, hogy a szellemi mozgalmakba hogyan keveredtek bele politikai érdekek, és mindezek hogyan jelentek meg egyes személyiségeken keresztül. Sokat meríthetünk ehhez abból, ahogyan Rudolf Steiner beszélt több alkalommal és többféleképpen Helena Petrovna Blavatskyról, ennek a korszaknak és történetnek egyik legmeghatározóbb személyiségéről.
Blavatsky volt az egyetlen személyiség, aki képes volt a mesterek hangját meghallani. Amikor munkáját elkezdte, még nem veszett el minden okkult tradíció. Nyugaton számos páholy létezett, amely okkult tudást őrzött meg, de merev, megcsontosodott formában.
Amikor Blavatsky a Fátyoltalan Isis című könyvét megírta, ezek a rendek arra hivatkoztak, hogy ez az ő bölcsességük. Emiatt megpróbáltak akadályokat állítani Blavatsky útjába. Azt az eredeti szándékát zavarták meg a legrosszabb módon, hogy a keresztény ezoterika értelmében végezze a munkáját. Ebben az időben Blavatskynak igazán félelmetes dolgokat kellett átélnie. És végül is ezeknek az okkult társaságoknak sikerült elérniük, hogy Blavatsky második művében, A Titkos tanításban a mondanivalóját keleti köntösbe öltöztesse.
Ha itt, Nyugaton, a Kelet bölcsességét akarnánk bevezetni, akkor az a Nyugat hanyatlását jelentené. Nekünk jövő-bölcsességre van szükségünk, egy nyugati iskolázásra, melyet a Nyugat két mesterétől fogunk kapni.
Korábban a nyugati iskolázás testvéri szövetségben alá volt rendelve a Keletnek. Mostantól kezdve azonban egymástól függetlenül, egymás mellett haladnak.
1907 januárjában Steiner beszélt Münchenben a mesterekről:
A Kelet mesterei: Mahatma K., Kuthumi és Mahatma M., Morya. A Nyugat mesterei: a názáreti Jézus és Christian Rosenkreutz.
A Nyugat és a Kelet ezoterikus iskolájának egymás mellett kell működnie. A kettő egyenértékű. Mégis elterjedt az a nézet, hogy a két iskola ellenségesen áll egymással szemben. Sok minden, ami ezután keletkezett, ebből a tévedésből származik.
Blavatskyval kacsolatban Steiner egy másik alkalommal a következőket mondta:
Nyugat- és Közép-Európában a fizikai test a szellemi működés eszközévé alakult, a gondolkodás, érzés, akarat testi eszközévé. Kelet-Európában, a szláv népeknél, különösen az orosz népnél az élet legfontosabb tevékenysége nem megy bele a fizikai testbe úgy, mint a Nyugat és a Közép népeinél, hanem inkább az étertestben játszódik le. Ezért az orosz népiségen belül sohasem alakul ki közvetlenül, olyan fokon erős Én, mint a Nyugat és a Közép embereinél, ott inkább álmodóan van jelen. Az orosz népiség adottsága ma még nem jut kifejeződésre a külsőben, sőt sokszor ellentétes módon viselkedik.
Ebből az orosz népiségből nőtt ki nagy részben Blavatsky, akinél túlsúlyban volt az étertesti tevékenység, aki ezáltal az étertestében végtelenül sokat tudott átélni. Ugyanakkor hiányzott az a képessége, hogy logikusan tudjon gondolkodni, hogy megismeréseit logikusan rendezni tudja, hogy két dolgot úgy mondjon egymás után, hogy egyik a másikból következzen.
Ami Blavatsky étertestéből előjöhetett, aminek gyökere az oroszságban van, az Blavatsky könyveiben megjelent angol feldolgozásban. A fontos azonban az, ami eközben történt! A brit lény, amely Nyugat-Európán keresztül elterjedt, mindig is dolgozott az okkultizmus értelmében.
Közép-Európa a saját szellemiségéből emelkedett fel spirituális megismeréséhez. A brit okkultizmus pedig okkult áramlásokat, tradíciókat vett fel.
Visszatekintve a 17. század kezdetére, olyan okkult társaságokat találunk Angliában, Skóciában és Írországban, amelyek továbbfolytatták és átalakították a legrégebbi idők okkult tudását. A brit szellemi életben olyan okkult tudomány keletkezett, amely a 3. és 4. korban még meglévő szellemi tapasztalatokat a fizikai test általi gondolkodással dolgozta fel.
Az angolszász okkultizmusban megjelentek bizonyos dogmák. Ezek közül az egyik, hogy az 5. korban az a hangadó, ami az angolszász természetből adódik, a szláv népek pedig csecsemőkorban vannak. És ahogyan a rómaiak nevelők voltak Nyugat- és Közép-Európa emberisége számára, úgy kell az angolszászságnak a szlávság nevelőjévé válnia egy későbbi szellemi életkor számára.
Valamint, hogy a Balkán-szláv népeknek egy közös birodalomban kell egyesülniük. A független szláv államok függetlensége csak a nagy európai háborúig fog tartani.
El kell képzelni Blavatskyt, beleállítva egy ilyen zűrzavarba!
A brit okkultisták úgy akarták őt befolyásolni, hogy az jöjjön elő belőle, amit ők akartak. Meg akarták mutatni, hogy az 5. korban a mértékadó elem az angolszászságban van. Az volt a szándék, hogy a világ elé állítsanak egy új okkult tudományt, amely alkalmas arra, hogy a nyugati okkult páholyok a külön céljaikat elérjék.
Blavatsky azonban, aki önálló természet volt, egy csöpp közép-európai beütéssel, keresztezte ezt a szándékot. Nem akart Londonba menni, ahol belőle médiumot akartak kialakítani.
A dolgot úgy irányították, hogy Blavatsky belépett a párizsi nagypáholyba, amely a brit okkultisták befolyása alatt állt. Itt akarták őt preparálni, hogy a lelkéből az jöjjön elő, ami az ő szándékuk volt. Azonban Blavatsky teljesíthetetlen feltételeket szabott, úgyhogy a procedúra még csak alig hogy elkezdődött, máris kizárták. De már ez alatt is felvett bizonyos titkokat.
Blavatsky kedvet kapott ahhoz, hogy okkult szerepet játsszon, de nem akart médium lenni, hanem az egészet maga akarta dirigálni. Hamarosan belépett egy amerikai rendbe. Itt is alkalma volt megismerni egyes titkokat, melyek a tudatában felmerültek. Ezeket azonban úgy akarta használni, amivel a rend nem érthetett egyet, mert az zűrzavart keltett volna. Ekkor egy ritkán alkalmazott, nagyon kényes/kétes eszközhöz nyúltak. Blavatskyt okkult fogságba helyezték!
„Szegény, jó Blavatsky a legkülönbözőbb hatalmak játékszerévé vált” – mondta egy alkalommal Rudolf Steiner.
Bizonyos ceremoniális mágia segítségével érték el az okkult fogságot annak érdekében, hogy mindazt, ami Blavatsky lelkében kifejlődött, csak ő maga lássa, csak magában tudja feldolgozni, de ne legyen képes a külvilággal közölni. A törekvéseit így meg tudták akadályozni.
Blavatsky okkult fogságba helyezését 1879-ben egy különböző országok okkultistái által látogatott gyűlésen határozták el. A fogság több évig tartott, míg végül indiai okkultisták kiszabadították. Az ő céljuk az volt, hogy megmentsék Blavatskyt a brit befolyástól. Ekkor Blavatsky lelkébe mindaz beáramlott, ami az indiai okkultizmussal függ össze. Nagy okkult titkok, indiai okkult igazságok kerültek napvilágra az ő adottsága és azáltal, amit ekkor átélt.
H. P Blavatsky különös természetére vonatkozóan Steiner további közléseket is adott:
Blavatsky az egyik oldalon önzetlen, csaknem az énjéről való lemondásig önzetlen, a másik oldalon radikálisan önző természet volt. De erre a radikalizmusra szüksége volt ahhoz, hogy a magasabb szellemi hatalmak által megtörténhessen az, ami megtörtént.
Az önzetlen természete lehetővé tette, hogy ami általa megnyilatkozott, azt a nyugat-európai lélek felvehesse saját gondolati formáiba, saját intellektusába.
De szükséges volt az az egoista mód is, ahogyan Blavatsky fellépett, mert Nyugat-Európa akkori durva materialista életmódja miatt nem volt más lehetőség, mint egy ilyen radikális lélekből kiindulva vasöklöt csinálni a finom kezekből, amelyek az új kor okkultizmusát ápolták.
Az európai Nyugat erős karmikus vétket hordoz, és nem hatolhat a lét titkaiba anélkül, hogy ez a karmikus vétek ne érvényesüljön.
Amikor az európai Nyugat végrehajtotta azt, ami történelmileg szükséges volt, számtalan igazságtalanságot követett el a régi spirituális kultúra hordozóival szemben Indiában, Ázsiában.
Válaszként erre keleti okkult impulzusok érkeztek Nyugat-Európába, melyekben érvényesült a reakció, ami lehetetlenné tette, hogy fennmaradjon a jelenkorban szükséges spirituális mozgalom.
Az egykor okkultizmusában elnyomott India karmikusan állt bosszút, amennyiben az első alkalommal , amikor Nyugaton okkultizmus lépett fel, azta saját nacionális, egoista okkultizmusával hatotta át. Ez jelent meg Blavatsky Titkos tanítás című könyvében, amelybe speciális érzék kel belejátszottak. Tibeti, indiai, egyiptomi beavatottak meg akarták bosszulni, hogy a nyugati világ materialista tényezők által győzött a ke leti világ fölött.
VII. rész
Az Antropozófiai Társasághoz a Teozófiai Társaságon keresztül vezetett az út. Az emberiség fejlődésének áramlására segít rátekintenünk, ha megértjük ezt az utat. Történelmi, szellemi áramlatok, földi és szellemi küzdelmek mélységei nyílnak meg előttünk, ahol mi magunk sem vagyunk kívülállók. Az út hozzánk és még rajtunk is túl vezet. Ezért fontos számunkra a kérdés, hogy mi volt az oka, hogy Rudolf Steiner összekötötte magát a Teozófiai Társasággal és miért, hogyan lépett túl rajta. Mi az, ahová minket továbbvezet? Olvashatunk erről Emil Bock egyik írásában:
Dr. Steiner előadói tevékenysége az 1901–1902-es években csak egy helyen érintette a Teozófiai Társaság köreit. A Brockdorff család lakásában hetente került sor nyilvános előadásokra, ahová a grófék a szellemi élet minden ágából és táborából hívtak meg előadókat. Õk maguk tagjai voltak a Teozófiai Társaságnak, és lakásukban működött a Teozófiai Könyvtár. 1900 szeptemberében Rudolf Steinert is meghívták, akiben semmilyen módon nem láttak, nem feltételeztek jövőbeli teozófust.
Meglepő módon azonnal létrejött a hallgatósággal és a meghívókkal a kapcsolat, úgyhogy Steinert felkérték, hogy rögtön a következő szombaton kezdjen el egy előadás-sorozatot. Fél év alatt huszonhét előadásban született meg A misztika az újkori szellemi élet hajnalán és további huszonöt estén A kereszténység mint misztikus tény című könyvek tartalma. Ezen kurzusok színterén jött létre aztán az az alapító gyűlés, melyen Rudolf Steiner elvállalta a Teozófiai Társaság Német Szekciójának vezetését.
Az, hogy Rudolf Steiner, amikor a Teozófiai Társaság titkári feladatát magára vállalta, teljesen önálló maradt, és egy jottányit sem tért el eredendő szellemi útjától, hogy tehát nem lépett be az ázsiai teozófiai hagyományok ápolásába, nem is beszélve arról, hogy esetleg pálfordulást tett volna, végül abból is leolvasható, hogy korábbi előadásainak és tanítói tevékenységének szálai az októberi alapítás napjaiban is tovább futnak. Egyetlen kurzusórát hagyott el, mégpedig a munkásképző iskolában a kozmológiai sorozatból, mert ugyanabban az időben kellett volna megtartania, amikor Annie Besant nyilvános előadása is zajlott. A Liebknecht-iskolában a beszédgyakorlatokat és a Szabad Főiskolán a történelem kurzust az alapító gyűlés napjaiban is megtartotta. És azt sem hagyta elvenni magától, hogy a Die Kommendennél a Zarathustrától Nietzscheig kurzust – melynek teljes címében az antropozófia szó is megjelent – tovább vezesse.
Senkinek nem lehetett kétsége afelől – írta Steiner az „Életutam” című könyvében –, hogy én a Teozófiai Társaságban csak saját kutató látásom eredményeiről fogok beszélni. Amikor Berlinben Annie Besant jelenlétében megalakult a Teozófiai Társaság Német Szekciója, és engem megválasztottak a szekció titkárának, akkor az alapító ülésről el kellett mennem, mert azon előadásaim egyikét tartottam egy nem teozófus publikum előtt, melyekben az emberiség szellemi létesülését tárgyaltam, és amely sorozatnak a címéhez hangsúlyosan hozzáfűztem az antropozófia szót. Annie Besant is tudta, hogy azt, amit a szellemi világról el akartam mondani, azt ez alatt a cím alatt adtam elő.
Én nem kerestem a Teozófiai Társaságot – mondja Steiner az „Új gondolkodás és új akarat” címmel 1923-ban Stuttgartban tartott előadásában. – Azt, ami azokban az előadásokban tisztán az én saját világszemléletem követéséből származott, olyasminek tartották, amiről azt kellett mondani: a teozófusok hallani akarják azt, ami itt hallható. Semmi indítékot nem találtam, hogy ne tegyek eleget annak a felszólításnak, hogy a Teozófiai Társaságban azt képviseljem, amit én magam a szellemi világból kiindulva képviseltem.
Tehát arról volt szó, hogy kezdettől fogva nem valami mást, hanem az antropozófiát képviseltem. Az első fázis folyamán az Antropozófiai Társaság bizonyos értelemben egyfajta embrionális életet élt a Teozófiai Társaságon belül. Ezen a fázison belül egészen sajátos feladata volt: azzal, ami a Teozófiai Társaságban jelen volt – vagyis az ősrégi keleti bölcsességek hagyományos felvételével – szembehelyezni a nyugati civilizáció spiritualitását, középpontjában a Golgotai Misztériummal.
A Teozófiai Társaság Német Szekciójának főtitkára: Rudolf Steiner, titkára: Marie von Sivers. Közösen építették fel a Német Szekciót, amiből később az Antropozófiai Társaság lett. Megnyitó beszédében Steiner szólt arról a feladatról, mely a német szellemi életre vár. A természettudományos és vallásos gondolkodás fejlődése végpontjához érkezett. A természettudományos gondolkodás nem tudja megragadni az ember bensejét. A vallásos és morális érzület minden erejét elveszítette, hogy beszélhessen a világ ügyeiről. A két szemlélet között áthidalhatatlan szakadék húzódik. Csak az ember szellemi erejének új kibontakozása vezethet tovább. A német szellemi élet van arra hivatva, hogy a természettudományos materializmus leküzdésével felvállaljon egy fontos, új feladatot – olvashatjuk Hella Wiesberger Marie von Sivers-re való visszaemlékezésében.
A történet itt nem ért véget. Folytatódik napjainkig, és folyik tovább a jövőben is. Az antropozófiai mozgalomban és az Antropozófiai Társaságban. A Goetheanumban, a Magyar Antropozófiai Társaságban és a Szabad Gondolatok Házában is. Továbbélnek bennünk, mindnyájunkban, akik keresők voltunk, vagyunk és leszünk. Azokban, akik ebben a keresésben rátaláltak, vagy rá fognak találni Rudolf Steiner életművére, az antropozófiára. Ennek az útnak a megértésében segítsenek bennünket Rudolf Steiner szavai:
A szellemben találjuk azt a területet, ahol megszületnek a történelem eseményei. Itt kell keresnünk minden földi történés igazi okát, itt tanácskoznak szemtől szemben a történelem vezető személyiségei az emberiség nagy és láthatatlan vezetőivel. Csak ha kikutattuk azokat a szándékokat, melyek amazokat tettekre indították, csak akkor tudjuk megragadni a történelem sokszor megmagyarázhatatlan tényeit.
A szöveget a fordítások alapján összeállította: Stráma Éva
A mellékletben a Szabad Gondolatok Házában 2009. június 1-jén lezajlott megemlékezés szövegét adjuk közre. A megemlékezéshez írásos anyagként alapul szolgáltak többek között például a következő művek:
Marie Steiner: Erneuerung der Bühnenkunst
Marie Steiner: Briefe und Dokumente
Hella Wiesberger: Marie Steiner – Ein Leben für die Anthroposohie
A. Belij: Verwandeln des Lebens
Christoph Lindenberg: Rudolf Steiner – eine Biographie
GA 174, 174/6, 167, 254, 258, 262, 264
A szövegben szereplő idézetek Emil Bock, Ita Wegman, Édouard Schure, Marie Steiner, Guenther Wachsmuth, Hella Wiesberger és természetesen nem utolsósorban Rudolf Steiner írásaiból származnak.
2009. június elsején a szöveget ünnepélyes nyilvános megemlékezés keretében elmondta: Frisch Mihály, Hajdu Zsófia, Kádas Ágnes, Kálmán István, Kun Csaba dr., Luzsányi Kornélia, Stráma Éva, Stráma Gabriella, Tóth Márk és Zajti Ferenc.